Az SZNT nem támogatja a polgári kezdeményezést
Nemmel válaszolt Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke a Főtérnek arra a kérdésére, hogy az SZNT indítja-e az aláírásgyűjtést, miután csütörtökön megjelent a Hivatalos Közlönyben a Székelyföldnek autonómiát előirányzó törvénytervezet, amelyet polgári kezdeményezésként akar a román parlament elé terjeszteni egy – a Gyergyószéki Székely Tanács (GYSZT) által megalakított – tíztagú kezdeményező bizottság
Árus Zsolt, a GYSZT elnöke elmondta: Gyergyószéken nemsokára megkezdik az aláírásgyűjtést. Véleménye szerint azonban országos szinten az SZNT-nek kell megszerveznie az akciót.
Erre reagált Izsák Balázs: most nem fognak aláírásgyűjtést szervezni, mivel a polgári kezdeményezést nem az SZNT, hanem a GYSZT által megalakított kezdeményező bizottság indította el, így ugyancsak ezt a testületet terheli minden, a kezdeményezéssel kapcsolatos felelősség.
Ráadásul az GYSZT akciója nem is illeszkedik az SZNT eredeti terveibe.
„Az SZNT és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) tavaly júniusban közösen arról döntött, hogy első lépésként az a kívánatos, hogy az erdélyi magyar közösség parlamenti képviselete terjessze a törvényhozás elé a Székelyföld autonómiastatútumát. Ha ez nem sikerül, akkor a második megoldás lenne a polgári kezdeményezés” – mondta Izsák a Főtérnek.
Az SZNT elnöke szerint történtek is lépések a parlamenti beterjesztés irányába: beszéltek Kulcsár-Terza József parlamenti képviselővel (aki a Magyar Polgári Párt képviselőjeként az RMDSZ listáján nyert mandátumot), ő pedig vállalta, hogy az autonómiastatútum beterjesztéséről egyeztet frakciótársaival, ehhez azonban időre van szüksége.
Izsák Balázs azt mondta: ha ez nem sikerül, akkor jöhet a polgári kezdeményezés. „Ezt azonban megfelelően elő kell készíteni és számítunk majd az EMNT segítségére, mivel nem egyszerű dolog százezer aláírást összegyűjteni az ország tizenegy megyéjében” – fűzte hozzá.
A Székelyföldi autonómiastatútumáról először 2004-ben, majd (egy módosított tervezetről) 2012-ben rendeztek szavazást a bukaresti parlamentben. Mindkét tervezetet érdemi vita hiányában, egyetlen román támogató voks nélkül vetették el, a törvényhozási tanács pedig korábban is negatívan véleményezte a dokumentumot.
A tervezetet tavaly novemberben terjesztették a törvényhozási tanács elé – ez egy szakértőkből álló testület, amely azt vizsgálja, hogy a javasolt törvénytervezetek összhangban vannak-e az érvényes törvényi kerettel. A tanács december végén elutasításra javasolta a tervezetet, mivel álláspontja szerint a kezdeményezés az egységes román nemzetállammal párhuzamos, különálló állami entitás létrehozását irányozza elő, ami alkotmányellenes.
A törvényhozási tanács állásfoglalása egyébként nem kötelező a parlament számára. A testületi véleményezést az állampolgári kezdeményezés tárgyát képező törvénytervezettel együtt meg kell jelentetni a Hivatalos Közlönyben.
Ezután következik nehezebb része az ügynek, ugyanis a tervezet parlament elé terjesztéséhez féléven belül legalább százezer támogató aláírást kell összegyűjteni az ország tizenegy megyéjében (megyénként legalább ötezret).
[Forrás: Főtér]
itthon.ma

Forintmilliók székelyföldi iskolák, templomok felújítására
Székelyföldi iskolák és templomok felújításának támogatását jelentette be Soltész Miklós, az Emberi Erőforrások Minisztériumának egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára egy csütörtöki székelyudvarhelyi sajtótájékoztatón.
Az államtitkár elmondta, hogy a magyar kormány olyan iskolák épületeinek a felújítására nyújt támogatást 2017-ben, amelyek a történelmi magyar egyházak fennhatósága alatt működnek.
Székelyudvarhelyen a római katolikus egyházi épületekben működő Tamási Áron Gimnázium 50 millió forintot, a Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium 20 millió forintot, a székelykeresztúri Berde Mózes Unitárius Gimnázium pedig 74 millió forintot kap. A magyar kormány 22 millió forinttal támogatja a székelyudvarhelyi unitárius templom felújítását és 42 millió forinttal a villámcsapás következtében leégett atyhai római katolikus templom újjáépítését.Az államtitkár azt is bejelentette, hogy 50–70 olyan orvosnak, gyógytornásznak, gyógypedagógusnak a négynapos magyarországi továbbképzését támogatják, akik székelyföldi sérült gyermekek korai fejlesztésével foglalkoznak. A szakemberek kiválasztásában Székelyudvarhely polgármesterének segítségét kérte. 
Laczkó György, a Tamási Áron Gimnázium igazgatója – aki szintén részt vett a sajtótájékoztatón – rendkívül fontosnak nevezte a magyar állami támogatást, mert – mint ecsetelte – az általa vezetett intézmény a pályázati kiírások megkötései miatt soha nem kaphatott EU-s támogatást épületfelújításra. Azt is hozzátette, hogy Székelyudvarhely városa is kiveszi a részét az ingatlanfelújítás finanszírozásából azzal, hogy 2016-tól emelt bérleti díjat fizet a római katolikus egyháznak az iskolaépületek használatáért. A város nevében Gálfi Árpád polgármester mondott köszönetet a magyar kormány támogatásáért.
MTI
Erdély.ma

Újabb zászlóvita a megyeházán
Kovászna Megye Tanácsának tegnapi soros ülésén vitába torkollott annak a határozattervezetnek a megtárgyalása, mely öt zászlót tartalmazó adomány elfogadásáról szólt. A zászlókat Kulcsár-Terza József parlamenti képviselő még a választások előtt, megyeitanács-tagként adományozta a megyeházának.
Kulcsár-Terza József a novemberi soros ülésen adományozott öt zászlót a megyeházának a tanácsteremben való kiállításra, minekutána korábbi adományát, a székely zászlót a prefektus keresete nyomán a román igazságszolgáltatás alapfokon törvénytelennek ítélte. A Magyar Polgári Párt tanácsosa az Amerikai Egyesült Államok, Németország, Izrael, Magyarország és Székelyföld zászlaját helyezte el egy szintén általa hozott állványon. Elmondta, Románia legfontosabb stratégiai partnerének számító, az etnikai sokszínűséget és a jogegyenlőséget értéknek tekintő Egyesült Államok iránti elismerés és bizalom jeleként hozta az amerikai zászlót. Németországét annak okán, hogy Romániában a 20. században az etnikai sokszínűséget erősítő németek száma drasztikusan megcsappant. Izraelét, mert a kommunista hatóságok egyfajta újkori emberkereskedelem keretében közel százötvenezer zsidó polgártársunkat távolították el Romániából. Annak reményében, hogy mi, magyarok nem fogunk elveszni, és megmaradunk szülőföldünkön, elhelyezte Magyarország zászlaját. Végül Székelyföld zászlaját, mivel egyesek azt tartják, hogy székelyek nincsenek. Kulcsár-Terza József a zászlókat a demokrácia jelének nevezte, majd az adománylevelet átadta a kollégáknak, kinek-kinek saját anyanyelvén.A tegnapi ülésen Tamás Sándor tanácselnök ismertette a két jelenlegi MPP-s tanácstag, Pethő István és Lukács László által benyújtott, az adomány elfogadásáról szóló határozattervezetet. Sabin Calinic szociáldemokrata képviselő feltette a kérdést, miért pont ezeket a zászlókat helyezték el, miért nem az összes európai uniós államét? Florentina Teacă szociáldemokrata tanácstag úgy vélte, a zászlók kitűzése törvénytelen, mivel idegen állam zászlaját csupán a Romániáéval együtt és csak különleges alkalmakkor szabad kitűzni. Cătălin-George Morar szintén szociáldemokrata tanácstag azon akadt fenn, hogy miért egyedül Kulcsár döntötte el, milyen zászlók kerüljenek a tanácsterembe.
Tamás Sándor közölte, érti ő, hogy mi a felszólalók tulajdonképpeni baja, s felelevenítette, hogy 2012 óta a prefektusok több mint száz pert indítottak a megyében anyanyelv- és jelképhasználat okán. Például a megyeháza háromnyelvű fejléce miatt, mely pert végül a felperes elveszítette a táblabíróságon. Vagy Sepsibodok községet azért perelte, hogy egy erdei utat jelző tábla miért nem úgy jelenik meg, hogy felül a román, alatta a magyar szöveg, hanem balra a románt és jobbra a magyart helyezték. Ez a legnagyobb gondja a román kormány megyei képviselőjének – tette hozzá. Az elnök kifejtette, a kettős mérce zavarja. Miért van az, hogy Gura Humorului városában ünnepélyes keretek között, katonai tiszteletadással, miniszterek jelenlétében felvonhatják Bukovina lobogóját, vagy Neamţ várán ott leng Moldva zászlaja, és mindeközben a székely zászlót tiltják!? S feltette a kérdést: közigazgatási szempontból mi a különbség Bukovina és Székelyföld között? Florentina Teacă azt válaszolta: az, hogy Bukovina román tartomány, ott románok élnek és ott nem kétnyelvűek a tanácsülések. Cătălin-George Morar szerint az a baj, hogy a székely zászló nem tartalmaz román jelképeket. Sabin Calinic is azt kifogásolta, hogy például a megyecímer nem tartalmaz legalább egy román szimbólumot, azt a magyar többség lenyomta a torkukon, miközben az egy letűnt állam jelképeit vette át. Tamás Sándor igyekezett megmagyarázni, hogy ugyanazt a megyecímert fogadta el a román hatalom királyi rendelettel 1928-ban, és Románia címerét magyar ember, Keöpeczi Sebestyén József tervezte, s még folytatta volna. De Sabin Calinic kifakadt, azért a többségnek más nemzetiségek igényeire is kellene figyelnie. Éppen ez az, mondotta Tamás Sándor, nézzük országos szinten, mit ígértek, és mit tartottak vagy nem tartottak be!
Aztán a parttalannak ígérkező vitát azzal rekesztette be az elnök, hogy szavazásra bocsátotta a zászlóadományt elfogadó tervezetet. A magyar tanácstagok igennel szavaztak, a románok közül öten ellene, a korábbi legvehemensebb ellenző, Florentina Teacă tartózkodott.
 Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megyeinfó: Kiteljesíteni a kulturális erőteret
Beszélgetés TAMÁS SÁNDORRAL, Kovászna Megye Tanácsának elnökével. A megyei utak korszerűsítése, az egészségügy fejlesztése, valamint a szövetkezeti társulások támogatása mellett egy szellemi erőtér kialakítását kezeli prioritásként a megyei önkormányzat az előttünk álló időszakban – egyebek mellett ez derült ki a Kovászna Megye Tanácsának elnökével, Tamás Sándorral folytatott beszélgetésből.
– A megyei önkormányzat több jelentős eredményt hozó évet zárt decemberben. Általánosan milyennek értékeli 2016-ot?
– Annak ellenére, hogy kissé „zavaros” volt különböző választások, nagypolitikai fordulatok miatt, valamint az állam represszív intézményei részéről sok településen – Sepsiszentgyörgyön, Marosvásárhelyen, Kolozsváron – nagyon komoly akciók zajlottak a magyar közösség, illetve vezetői ellen, a fejlődés nem állt meg. Kétségtelen, hogy „békeidőkben” jelentősebb eredményeket lehet elérni, lásd a 2015-ös évet, amikor csúcsra sikerült járatni a megyei önkormányzat működését. Azt folytattuk a tavalyi évben. Nehéz értékelni hónapok vagy akár egy év távlatában, mivel több megvalósítás valójában egy hosszabb folyamat végét jelenti, például az út-, híd-, kórházépítés esetében. Utóbbi Az egészségügy talpra állítása jelszó alatt nyitott fejlesztési fejezetünk nagy lépése volt. Gyakorlatilag tíz év építőtelepi állapot után tartunk ott, hogy a megyei sürgősségi kórház épületének korszerűsítése lezárult, és havonta újabb és újabb, minden tekintetben az aktuális elvárásoknak megfelelő osztályt mutathatunk meg a közösségnek és adhatunk át használatra. Az elmúlt év nagy eredményei közé sorolható a Középajtát Apácával összekötő betonhíd felépítése is. 
Amit a legnagyobb megvalósításnak tekintek, az nem a vas és a beton, nem a fizikai építkezés körébe tartozik, hanem egy olyan közösségszervezési tevékenység, amelynek konkrét gazdasági haszna van: a Kézdi Lacto Tejfelvásárló és Értékesítő Szövetkezet létrehozása. Ezért elsősorban a gazdákat illeti köszönet, viszont néhányan a háttérben – mondhatni szürke eminenciásként – támogattuk kapcsolatrendszerrel és anyagi téren is a kezdeményezést. A kényszer is szülte ezt a megvalósítást, egy nagyfelvásárló egyik napról a másikra felmondta a nyersanyag átvételét. A szövetkezet létrehozásával mintegy kétszáz felső-háromszéki gazdának biztosítottuk a jövőjét. Mindig azon az állásponton voltunk, hogy egy közösséget nem vassal és betonnal lehet építeni, hanem szolidaritással, jó projektekkel, amelyeknek gazdasági haszna is van. Ez nem azt jelenti, hogy a fejlesztési kérdések ne bírnának fontossággal, hiszen mindannyian jobb körülmények között szeretünk élni. Az ilyen, erős helyi identitással is erősített kezdeményezéseket – hiszen az elsők a székelykeresztúriak voltak ebben, majd a csíkszépvíziek, illetve kisebb kapacitással Illyefalván is hasonló történik – szeretnénk kiszélesíteni a megyében az idei évben. Célunk ugyanakkor, hogy a szövetkezeti szinten történő összefogás a minőségbiztosítás mentén is megtörténjen. Mai napig az, hogy valamire azt mondják, székely termék, egyfajta biztosíték is a minőségre, és ezt szeretnénk megőrizni, illetve javítani. Emellett egy közös márka létrehozásában is gondolkodunk.
– A negatívumokról is szólnunk kell, melyek voltak azok?– A legnagyobb problémát a közbeszerzési előírások jelentik. Ötleteink vannak, anyagi fedezettel is rendelkezünk, viszont az egész közbeszerzési rendszer egyrészt lassítja egy beruházás megvalósítását, másrészt a legolcsóbb ajánlat elfogadásának kötelezettsége miatt rengeteg fejfájást okoz. Volt rá példa, hogy egy munkálatot az eredetileg meghirdetett ár feléért kellett odaítélni a kivitelezőnek, majd ezt követően mindenkinek azon főtt a feje, hogy sikerül-e  befejezni, illetve minőségileg silányabb lesz-e a végeredmény. Ez ellen mi nem tudunk tenni, ez országos rendszer, az viszont kétségtelen, hogy jobban tudnánk gazdálkodni, ha szélesebb körű lenne az önrendelkezés. Erre nézve egy pozitív példa, hogy 2010-ben, Cseke Attila minisztersége idején valós decentralizáció történt az egészségügyben. Kijelenthetjük: Háromszéken a megyei önkormányzat és a megyei sürgősségi kórház vezetősége jobb gazdái az intézménynek, mint amilyen az állam volt.
– Térjünk át a 2017-es évre. Milyen elképzelésekkel vág neki a megyei önkormányzat?
– Vannak hosszú és rövid távú terveink is, de jóslásokba nem szeretnék bocsátkozni. Sajnos, tisztában vagyunk azzal, hogy ebben az országban 98 éve nem működnek normálisan a dolgok, így terveinket sokszor fölülírják a mindennapok. Nagyívű megvalósításokon vagyunk túl, de ezek egy része további munkát igényel: ide tartozik a megyei utak korszerűsítése, de említhetjük a lécfalvi integrált hulladékkezelőt is, amelynek működtetését meg kell oldanunk. A megyei utakat illetően  folytatjuk a beruházásokat, így június 30-ig befejezzük az Illyefalva–Brassó megye határa között húzódó közel kilenc kilométeres út felújítását, elindítjuk a közbeszerzési eljárást a Nagyborosnyó–Nagypatak–Bodzaforduló szakasz korszerűsítésére – erre a közelmúltban írtunk alá egy 20 millió lejes támogatási szerződést a fejlesztési minisztériummal. Szintén az idén elindítandó tervek közé tartozik a Maksa–Lécfalva–Cófalva közötti útszakasz rendbetétele. Ennek hosszú pereskedés után tudunk nekilátni. Nagy kérdés a hulladékkezelő telepünk beindítása. Tudjuk, hogy az országban harminc ilyen létesítményt építettek meg, ezek közül egy sem működik. Ez nagyon furcsa helyzet, a lehetőségeket nagyon bekorlátozták a működtetés odaítélése terén, de úgy látom, az egészet előbb-utóbb sikerül kiegyenesíteni.Beszélnünk kell a kommandói iskoláról. Amennyiben ebben az országban rendesen működne minden, kijelenthetném: tartani tudjuk a határidőket, és év végéig meg is valósítjuk, s a sajnálatos esemény után, hogy leégett a régi iskola, új tanoda születik. Mi azon leszünk, hogy ez megvalósuljon. Itt megemlíteném, hogy lezárult a közbeszerzése annak a beruházásnak, amely révén a megyei önkormányzat háromcsillagos – télen, nyáron használható – központot épít Kommandón. Ez is ezen a területen kap helyet. 
– Létezik-e prioritásként megfogalmazható célkitűzés?
– Amit én a legfontosabb célkitűzésnek látok: tovább fejleszteni Székelyföldön a kulturális, szellemi erőteret, mivel ha nincs erős és összeforrott kulturális közösség, amely otthon érzi magát itthon, kinek építjük az utat, hidat, kórházat? Ennek szükségességét egyrészt az adja, hogy világossá vált: tovább erősödik egyfajta román nacionalizmus Románia fennállásának századik évfordulója kapcsán. A kapcsolódó ünnepségek már elkezdődtek, és ez csúcsosodni fog, nekünk pedig kötelességünk kimondani, hogy amennyiben hátat fordítunk, le fognak taposni, éppen ezért kell szembefordulnunk. Tisztességesen el kell mondani, hogy közel száz évvel ezelőtt mit ígértek, és ennek mi az aktualitása, még akkor is, ha vad reakciókat szül Bukarestben. Emellett fel kell mutatni mindazt, amit a magyarok tettek Románia érdekében az elmúlt száz évben, azaz egy erős pozitív üzenetet. Az érdekünk az, hogy megtaláljuk a tisztességes problémamegoldás útját a románsággal – száz év konfliktus után –, mivel mi is ezen országban élünk, még akkor is, ha ez egyeseknek nem tetszik. És ehhez azon bukaresti, létező irányzathoz kell ösvényt vernünk, amely hasonlóan vélekedik.
– Önkormányzatként mekkora a mozgástér ennek az üzenetnek a megfogalmazásában?
– Rendelkezünk kulturális intézményekkel, és kulturális feladataink is vannak. Ennek kapcsán említettem a kulturális erőtér kiteljesítését. Ne feledjük, az elmúlt száz évben sikeresen irtották az erdélyi magyar kulturális műhelyeket, központokat, kapcsolatrendszereket, mecénásokat. Most feladatunk, hogy megerősítsük azokat a még létező szellemi műhelyeket, kulturális központokat, embereket, akik szellemi hátországot jelentenek. Elvékonyodott a kapcsolatrendszer a politikum és az erdélyi szellemi elit között. Meg kell találnunk azokat a megoldásokat, amelyekkel a kapcsolatrendszert újra tudjuk építeni, illetve a szellemi elithez tartozó fiatalokat megszólíthatjuk.
– A szellemi erőtér fejlesztésének jó eszköze lehet a Székely Nemzeti Múzeumhoz tartozó Gyárfás Jenő Képtár, de említhetnénk a kézdivásárhelyi egykori katonanevelde épületét is, noha ott elsősorban a városi önkormányzat léphet...
– A nehezebb a képtár esete, két évbe telt, amíg visszakerült a megye vagyonkezelésébe, megtörtént a szakmai felmérés is, rendelkezünk a szükséges forrásokkal, következik a közbeszerzés. A felújítást be fogjuk fejezni. Az egykori katonaneveldét illetően: felújítására a városi önkormányzat pályázott a Regionális Operatív Program keretében. Elviekben rendben lenne minden, még nem dobták vissza a pályázatot. Rossz tapasztalataink ott is vannak. Igyekszünk odafigyelni, vigyázni, hogy mások lehetőleg ne gáncsolják el a jó pályázatainkat. A helyi önkormányzatokat egyébként eddig is igyekeztünk segíteni a nagyobb ívű elképzeléseik megvalósításában. A legfrissebb ilyen terv, hogy létrehozzuk a Székely Határőrség Múzeumát.
(Fizetett hirdetés)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egyedül maradhat a GYSZT (Székelyföld autonómiastatútuma)
Megjelent a Hivatalos Közlönyében tegnap a Székelyföldnek autonómiát előirányzó törvénytervezet, amelyet polgári kezdeményezésként akar a parlament elé terjeszteni a Gyergyószéki Székely Tanács (GYSZT) által megalakított tíztagú kezdeményező bizottság. A kezdeményezést a Székely Nemzeti Tanács korábban nem támogatta, és most sem, a román politikum máris vehemensen elutasítja, míg az RMDSZ még nem alakította ki álláspontját a kérdésben.
A tavaly novemberben beterjesztett tervezet szövege együtt jelent meg a törvényszövegek jogharmóniáját vizsgáló törvényhozási tanács véleményezésével, amely a kezdeményezés elutasítását javasolja. Az indoklásban a szakértők kifejtik: a kezdeményezés az egységes román nemzetállammal párhuzamos, különálló állami entitás létrehozását irányozza elő, ami alkotmányellenes.„A következő lépés az aláírásgyűjtés kell legyen” – mondta Árus Zsolt, a GYSZT elnöke, a kezdeményezők egyike. Hozzátette, hogy Gyergyószéken jövő héttől megkezdik a szükséges támogató aláírások gyűjtését, de az országos aláírásgyűjtés megszervezésének feladata szerinte a Székely Nemzeti Tanácsra (SZNT) hárul. Izsák Balázs, az SZNT elnöke korábban kifejtette: racionálisabb megoldásnak tartja, hogy az erdélyi magyarság decemberben megújult parlamenti képviselete terjessze a törvényhozás elé az autonómiastatútumot. A polgári kezdeményezésre csak alternatív lehetőségként tekint, mivel annak feltételeit nagyon nehéz teljesíteni. Az állampolgárok akkor kezdeményezhetik egy törvénytervezet parlamenti megvitatását, ha azt legalább százezren támogatják, legkevesebb tizenegy megyéből. Az aláírásgyűjtés előfeltétele, hogy a tervezetet a törvényhozási tanács véleményezze, és az megjelenjen a Hivatalos Közlönyben. Izsák Balázs tegnap már jelezte, nem fognak aláírásgyűjtést szervezni. Lapunknak az elnök elmondta: szerinte túl nagy jelentőséget tulajdonítanak ennek a kezdeményezésnek, mivel Romániában kevés példa van ilyenre, nemcsak ebben a témakörben. Izsák Balázs továbbá utalt az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal született egyezségükre, mely értelmében első körben felmérnék, hogy a Székelyföldön kívüli megyékben milyen eséllyel indulhat az aláírásgyűjtés, majd ezt követően cselekednének. Ami a GYSZT kezdeményezését illeti, Izsák Balázs elmondta: olyan akcióról van szó, melyet egy szűk kör indított, nincs mögötte sem szervezés, sem közösségi támogatottság, ráadásul a kezdeményezők „internetről letöltött” dokumentumot küldtek el a törvényhozási tanácsnak, tehát még azt sem lehet állítani, hogy alkotómunka állna az egész mögött. Arról pedig, hogy Árus Zsolt úgy véli, az országos aláírásgyűjtés az SZNT feladata, az elnök csak annyit mondott: nincs tudomása arról, hogy a szervezetnek ilyen kötelezettsége lenne, vagy hogy erre felszólítható lenne.
Korodi Attila, az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetője szerint itt az ideje nagyon nyíltan beszélni a romániai kisebbségvédelem eszközeiről. A frakcióvezető a News.ro megkeresésére elmondta: a polgári kezdeményezést még nem vitatták meg, az RMDSZ még nem alakította ki erről az álláspontját.
Zsigerből elutasítják
A Hargita és Kovászna megyei etnikai alapú politizálás visszatérő rögeszméjének nevezte Titus Corlăţean volt külügyminiszter a törvénytervezetet. A Szociáldemokrata Párt szenátora a News.ro hírügynökségnek nyilatkozva tegnap úgy értékelte, semmi esélye sincs annak, hogy a tervezetet a parlament megszavazza. Szintén az alkotmányra hivatkozva jelezte Raluca Turcan, a Nemzeti Liberális Párt (NLP) ideiglenes elnöke, hogy a kezdeményezők nem számíthatnak a liberálisok támogatására. „Románia szuverén, független, egységes és oszthatatlan nemzetállam. Egyetlen alkotmányellenes kezdeményezés sem élvezheti az NLP támogatását”  – szögezte le.A Székelyföld autonómiastatútumáról először 2004-ben, majd (egy módosított tervezetről) 2012-ben rendeztek szavazást a parlamentben. A tervezeteket, amelyeket akkor az RMDSZ néhány törvényhozója kezdeményezett, mindkét esetben érdemi vita, egyetlen román támogató voks nélkül vetették el.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Apokaliptikus látomások
Az apokalipszis a keresztény (keresztyén) kultúrában a végítélettel jelent egyet a János jelenésekről (Károli, református) és János jelenéseic. (újabb keletű egyetemes fordítású) újszövetségi könyvek alapján, jóllehet eredeti görög jelentése csupán kijelentés, kinyilatkoztatás, leleplezés. A pontosítás azonban szinte fölösleges, mit sem változtat a beidegződött közfelfogáson: az apokalipszis a véget jelenti.
Nos, csütörtökön este az egyik romániai tévéadón (Antena 3) a műsorvezető ilyen apokaliptikus látomást vetített előre, Románia szétcincálásának szándékát, két tényből kiindulva. Az egyik az, hogy a hazai Monitorul oficialban (Hivatalos Közlöny) csütörtökön megjelent a székelyföldi autonómiára vonatkozó tervezet, a másik szerint Igor Dodon, a Pruton túli, egykor szovjet tagállam Moldova Köztársaság (kétségkívül oroszbarát) elnökének (nemrégi megválasztása után az első, kétségtelenül jelzésértékű) moszkvai látogatása során Putyin elnöktől régi térképet kapott ajándékba, amely egy jó kétszáz éves (az 1812-es orosz–török háború utáni) állapotot rögzít. E térképen a mai, Pruton túli (a folyótól keletre eső) Moldova határa a jelenleginél jóval nyugatabbra húzódik, azaz a mai Románia (moldovai) területének jelentős részét is magában foglalja. Ami, világos, egyértelmű kifejezése annak, mondja a viszonylag még ifjú titán, a csúsztatásokhoz remekül értő műsorvezető, hogy Romániára hatalmas veszély leselkedik: a magyarok (az egyre erősödő gazdaságú Magyarország támogatásával) meg a Pruton túli moldávok, Oroszországgal a hátuk mögött, a mai Románia darabokra – pontosabban három részre – szaggatását készítik elő gondos aknamunkával.
Legyetek résen, románok, mert ez vár rátok, üzente félreérthetetlenül a műsor.
Hogy Putyin elnök miért kedveskedett vendégének egy ilyen térképpel, nehezebb értékelni. Talán tudta, hogy nem minden államfő van egészen tisztában országa történelmével (rosszindulatú belemagyarázás, mondhatná a művelt olvasó – talán valóban), s egy adalékkal hozzájárult vendége kiműveléséhez. Lehet, hogy fogalma sem volt arról, milyen kommentárokat válthat ki az eset. Esetleg e gesztussal arra biztatta volna (barátként kezelt) vendégét, hogy kebelezze be – az orosz támogatással – a térkép által neki szánt területeket?
E helyzet mindenesetre furcsa és szokatlan lenne, hiszen eddig a mai Romániában számos alkalommal felvetődött a Moldovával való egyesülés (Moldávia Románia általi bekebelezése), amelynek a folyón innen és túl is vannak valamelyes számú hívei. Most azonban az irány a figyelmeztetés szerint fordított lenne.
Ennél azonban időszerűbb és fájóbb a Székelyföld autonómiájára vonatkozó elképzelés, mely szerint a magyarok, lám, megint Erdélyt akarják.
Ez a méreg, nem a ciánkáli!
De kik is „a magyarok”?
A Gyergyószéki Székely Tanács által megalakított tíztagú kezdeményező bizottság által tavaly novemberben beterjesztett tervezet szövege jelent meg tegnapelőtt a Hivatalos Közlönyben – a szakértőkből álló, a törvényszövegek jogharmóniáját vizsgáló törvényhozási tanácsnak a kezdeményezés elutasítását javasoló véleményezésével együtt. Ez utóbbi szerint a kezdeményezés az egységes román nemzetállammal párhuzamos, különálló állami, alkotmányellenes entitás létrehozását irányozza elő.
Bizony. Az autonómia, gondolják sokan, hazai román történészek, politológusok, újságírók, maga az állami lét apokalipszise.
A pozitív és a teória ellen szóló európai példák (Olaszország, Spanyolország, Belgium, Finnország) nem számítanak.
„Ha a tények zavarnak, félre kell tenni őket” – állítja Murphy. Félre is teszik. Mindig és mindenhol a politikában, nem csak itt és most.
A Hivatalos Közlönyben megjelent tervezetnek, mellesleg, a minimálisnál is kevesebb az esélye arra, hogy „átmenjen”. Egyrészt legalább tíz megyéből százezer aláírással kellene támogatni, hogy egyáltalán a parlament elé kerüljön, de a törvényhozásban abszolút többséggel rendelkező, valamint az ellenzékben lévő párt is jelezte: a tervezet ellen szavaz.
Az RMDSZ, a romániai magyarság kétségkívül legreprezentatívabb képviselője képviselőházi frakcióvezetője szerint ideje „nagyon nyíltan” beszélni a romániai kisebbségvédelem eszközeiről.
Az RMDSZ-nek van egy saját törvénytervezete Székelyföld autonómiájáról, amelyet közvitára bocsátott, de amely még nem került napirendre.
Pedig nem ártana tudni, hogy hány is az óra.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Indulhat az aláírásgyűjtés
Polgári kezdeményezés Székelyföld autonómiájáért 
Tegnap megjelent a hivatalos közlönyben a Székelyföldnek autonómiát előirányzó törvénytervezet, amelyet polgári kezdeményezésként akar a parlament elé terjeszteni egy – a Gyergyószéki Székely Tanács (GYSZT) által megalakított – tíztagú kezdeményező bizottság, írja az MTI.
A tavaly novemberben beterjesztett tervezet szövege együtt jelent meg a – szakértőkből álló, a törvényszövegek jogharmóniáját vizsgáló – törvényhozási tanács véleményezésével, amely a kezdeményezés elutasítását javasolja a törvényalkotóknak. Az indoklásban a szakértők kifejtik: azért javasolják a törvényjavaslat elutasítását, mert álláspontjuk szerint a kezdeményezés az egységes román nemzetállammal párhuzamos, különálló állami entitás létrehozását irányozza elő, ami alkotmányellenes. „A következő lépés az aláírásgyűjtés kell legyen” – mondta Árus Zsolt, a GYSZT elnöke, a kezdeményezők egyike az MTI érdeklődésére. Hozzátette, hogy Gyergyószéken jövő héttől megkezdik a szükséges támogató aláírások gyűjtését, de az országos aláírásgyűjtés megszervezésének feladata szerinte a székely autonómiamozgalom ernyőszervezetére, a Székely Nemzeti Tanácsra (SZNT) hárul.
Izsák Balázs, az SZNT elnöke korábban kifejtette: racionálisabb megoldásnak tartja, és inkább azt szorgalmazza, hogy az erdélyi magyarság decemberben megújult parlamenti képviselete terjessze a törvényhozás elé az autonómia-statútumot. A polgári kezdeményezésre csak alternatív lehetőségként tekint, mivel annak feltételeit nagyon nehéz teljesíteni. Izsák Balázs szerint ugyanis a polgári kezdeményezést szabályozó törvényt úgy „találták ki”, hogy a magyarok az őket érintő kérdésekben állampolgári törvénykezdeményezést ne tudjanak beterjeszteni.
Az állampolgárok akkor kezdeményezhetik egy törvénytervezet parlamenti megvitatását, ha azt legalább százezren támogatják. Az aláírásgyűjtés előfeltétele, hogy a tervezetet a törvényhozási tanács véleményezze, és az megjelenjen a hivatalos közlönyben. Ahhoz, hogy Székelyföld autonómia-statútuma polgári kezdeményezésként kerüljön a parlament asztalára, nemcsak a három székelyföldi megyéből, hanem további legalább nyolc megyéből kell megyénként legalább ötezer aláírást összegyűjteni. Ez azt jelenti, hogy olyan megyék támogatására is szükség van, ahol a magyarság szórványban él. 
A PNL nem támogat alkotmányellenes kezdeményezéseket – nyilatkozta tegnap a párt ügyvivő elnöke, Raluca Turcan a Székelyföldnek autonómiát előirányzó törvénytervezet kapcsán. Titus Corlățean, a PSD szenátora a News.ro hírügynökségnek nyilatkozva úgy értékelte, semmi esélye sincs annak, hogy a tervezetet a bukaresti parlament megszavazza. „Én nem használom a Székelyföld elnevezést, mert Romániában vagyunk, a területi közigazgatási egységek neve pedig Hargita és Kovászna” – jelentette ki.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Dan Tanasă: „Nem értem, mi hiányzik még a magyar közösségnek”
Azt állítja, nem a titkosszolgálatok és nem a román ortodox egyház fizeti, az autonómiát Románia ellenségének tekinti, a helyi román vezetőket pedig „szolgának” tartja Dan Tanasă. A magyar szimbólumok használata miatt perek sorozatát indító sepsiszentgyörgyi bloggert a Maszol arról kérdezte, hogy miként látja a székelyföldi magyar-román együttélést, a szimbólum- és nyelvhasználatot, valamint az autonómia kérdését. Az exkluzív interjú a székelyföldi román közösség hangadóit megszólító cikksorozatunk első része. 
Az alábbi interjú a választások előtt készült. Közlését azért halasztottuk el, mert időközben kiderült, hogy Dan Tanasă a Szövetségünk Románia nevű párt színeiben parlamenti mandátumra pályázik. Az interjú első kérdését utólag tettük fel a sepsiszentgyörgyi bloggernek. Cikksorozatunk következő részében a székelyföldi román közösség más hangadóit szólaltatjuk meg, majd a nyilatkozataikra reagáltatunk magyar politikusokat is.
- Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester korábban kijelentette,  Dan Tanasă nem mert Székelyföldön indulni a parlamenti választásokon, inkább Bukarestbe "menekült". A választási eredmények (a Szövetségünk Románia nem jutott mandátumhoz - szerk. megj.) ismeretében nem gondolja úgy, hogy már csak stratégiai szempontból is inkább Hargita vagy Kovászna megyében kellett volna indulnia, ahol jobban ismeri tevékenységét a román közösség?
- Átbeszéltem ezt a kérdést a Szövetségünk Románia vezetőivel, és úgy határoztunk, hogy jobb eséllyel indulok Bukarestben. Az volt a fontos, hogy a székelyföldi román közösség egyetlen hiteles hangjaként mandátumhoz jussak. Ismertségem rég túllépte Hargita és Kovászna megye határait. A magyar közösség vezetőitől eltérően, akik a soviniszta diskurzusra alapozták a szavazatszerzésüket, én nem akarok semmit sem bizonyítani, és nincs is szükségem erre. Bebizonyítottam, hogy az elmúlt nyolc évben csak a törvények betartásán őrködtem, és ezt teszem majd a továbbiakban, a parlamenten kívülről is. Antal Árpád, Tamás Sándor vagy Kelemen Hunor azonnal eltűnnének a közételből, ha nem lennének RMDSZ-tagok vagy nem töltenének be köztisztséget. Ez velem nem történhet meg. Ami pedig a székelyföldi román közösséget illeti, figyelje meg, hogy kiket támadnak az RMDSZ vezetői és a magyar sajtó egy része a gyűlölködő románellenes propagandájukkal: Dan Tanasát és Ioan Lăcătușut, korábban pedig Maria Peligradot és Rodica Pârvant. Ők a román közösség vezetői. Ők azok, akik nyilvánosan hangot adnak a közösséget ért sérelmeknek.
- Székelyföld multietnikus térség, de az itt élő közösségek között nem létezik folyamatos, „intézményes”párbeszéd. Miközben magyarok és románok között van együttműködés a kultúra révén, a zenében, színházban, illetve a sportban, vannak közös ifjúsági projektek, születtek barátságok és vegyes házasságok, a két közösség vezetői nem folytatnak párbeszédet. Egyesek nyilatkozatai miatt a kívülállók úgy érzékelhetik, hogy konfliktus van a térségben magyarok és románok között. Mivel magyarázza az intézményes párbeszéd hiányát: nincs rá akarat, vagy nincsenek partnerek?
- Nyilvánvaló, hogy a két közösség között nincs párbeszéd, ami sajnálatos, mivel ugyanitt élünk, és ahelyett, hogy mindkét közösség egy irányba húzna, egyik azt mondja hejsz, a másik, hogy csá. Kovászna megyében 23 százalékos a román közösség, de sajnos nem vonják be a megye fejlesztését illető fontos döntésekbe. Nagyon őszinte leszek: azt érzem, hogy a magyar elit folyamatosan fricskázza a román közösséget, majd felrója neki, hogy nem vesz részt közös dolgokban. Nyilvánvaló, hogy két teljesen különböző meglátásnak kellene találkoznia: egyrészt létezik egy hatalmi pozíció, amelyben a magyar közösség mindent irányít adminisztratív és politikai szinten, másrészt van a román közösség, amely elszigetelődött. Úgy értékelem, hogy a párbeszédet annak a félnek kellene kezdeményeznie, amely hatalmi pozícióban van. Az elmúlt években a román közösség részéről több felhívás is megfogalmazódott a párbeszéd szükségességéről, de nyilvánvaló, hogy vannak témák, amikről tudunk tárgyalni, és van, amiről nem vagyunk hajlandóak beszélni. Például nem tárgyalunk az autonómia kérdéséről, de beszélhetnénk a sport, ifjúság, kultúra témákról.
„A román vezetők szolgaként viselkednek”
- Kik lehetnek a román közösség részéről azok a reprezentatív partnerek, akik egy asztalhoz ülhetnek a magyar közösség választott vezetőivel?
- Itt valóban van egy probléma, mert a magyar közösség megválasztott képviselői valódi vezetők, míg a román közösség választott képviselői szolgaként viselkednek.
- Ezt fejtse ki bővebben. Mit ért az alatt, hogy a választott román vezetők szolgaként viselkednek? 
- Szolgák, mert nem képviselik a román közösség érdekeit. Szolgák, mert amikor valami miatt fel kellene szólalni, ezt nem teszik meg, nem viselkednek vezetőként. Süketek és némák, nem kommunikálnak a közösségükkel, nem fogalmaznak meg üzeneteket, nem tudnak tömegeket összegyűjteni. Nyilvánvaló, hogy a román közösség valódi vezetői a Maros, Hargita és Kovászna megyei Románok Civil Fórumában vannak, csakhogy ők nem választottak, ezért a magyar közösség nem tekint rájuk vezetőként. Egyértelmű a válaszom: a magyar közösség vezetői keressék a Románok Civil Fórumát, és az eldönti, hogy kivel, hol és milyen témákról lehet párbeszédet folytatni.
- Meglátásom szerint a párbeszédet az is akadályozza, hogy nem két fél van – magyarok és románok – hanem annál több: mérsékeltek és radikálisak, fiatalok és idősek, hívők és nem hívők …
- Ez így van, csak az a különbség, hogy a magyar közösségben többé-kevésbé mindenki ugyanannál az asztalnál ül. Az Erdélyi Magyar Ifjakat (EMI) a megyei tanács finanszírozza, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) legelöl vonul március 15-én, az MPP bejutó helyet kap az RMDSZ parlamenti jelöltlistáin, mindenki ugyanaz a cél fele húz: az autonómiáért. Nálunk románoknál van tíz ember húsz féle hiúsággal, ezért nincs együttműködés köztünk.
- Ez a román közösség problémája, hogy nincsenek olyan vezetők, akik reprezentatívak és akiket elfogad az egész közösség?
- Így van, ez a problémánk, mert egy román ember, aki magyar cégtulajdonosná, vagy olyan közintézménynél dolgozik, ahol magyar az igazgató, soha nem fogja felvállalni a nyilvánosságot, mert létezik egy félelem, hogy a magyar munkaadója meglátja és elbocsátja.
- Van tudomása ilyen esetekről? 
- Nem tudok ilyen konkrét esetekről, de mi így érzékeljük, ezt beszéljük egymás között. És mivel kis közösség vagyunk, nincs vezetőnk, olyanok vagyunk, mint a juhcsorda, amelyet nincs ki irányítson. Szükségünk van egy olyan vezetőre, akit a teljes közösség, a civil szervezetek és politikai pártok is elfogadnak, és aki valódi vezetőként viselkedik.
- Zavarja, hogy a magyar közösség vezetői nem fogadják el partnerként a Maros, Hargita és Kovászna megyei Románok Civil Fórumának képviselőit, sőt a két közösség közeledésének akadályozóiként tekintenek rájuk, ezért inkább a román fiatalokkal, például Mădălin Guruianuval működnek együtt?
- Azért tekintették partnernek Mădălin Guruianut, mert kiszolgálta a magyar politikai és civil elit érdekeit. Mădălin kényelmes volt Antal Árpád és Tamás Sándor számára, de nem láttuk őt a románok érdekeit védelmezni. Ezért nem hívnak tárgyalásra engem, Ioan Lăcătusut vagy Maria Peligradot. Szerintem egyetlen oka van annak, hogy a magyar vezetők nem állnak szóba a román közösség képviselőivel: a sovinizmus. A román közösség ittlétéről egyáltalán nem vesznek tudomást, úgy írták ennek a térségnek a történelmét, hogy abban nem szerepel a román közösség, és a forradalom után sem vettek rólunk tudomást. Hiányzunk a rendezvényekről, például a Szent György Napokról, nem kaphatunk alpolgármesteri tisztséget, mert a magyar vezetők egyszerűen nem vesznek tudomást létezésünkről.
„… a románok is szeretnének szurkolni”
- Miért gondolja azt, hogy bármit tesz a magyar közösség, azt nem önmagáért, hanem a románok ellen teszi?
- Azért, mert ezt az üzenetet közvetítik, például azáltal, hogy valaki Sepsiszentgyörgy polgármestereként a főtéren szervez adventi ünnepséget, katolikusoknak és protestánsoknak, de ugyanez a polgármester nem szervez karácsonyi ünnepséget a többségében ortodox vallású románok számára. A magyar közösség úgy érezheti, hogy az általa megválasztott vezető mindent megtesz érte, holott a polgármesternek mindenkit kellene képviselnie. Az adventi ünnepség csak egy példa volt. Hogy tudok én reagálni egy ilyen esetre, azon túl, hogy felhívom a polgármester figyelmét, hogy ez románellenes, sovén cselekedet. Ha egy közösségben csak öt másféle ember van, és polgármesterként azt tartom magamról, hogy nem vagyok sovén, nem diszkriminálom, nem utálom a másokat, akkor megszólítom őket is.  
- Meglátása szerint melyek lehetnek azok a témák, amelyekről a két közösség vezetőinek tárgyalniuk kellene?
- Munkahelyek, életszínvonal emelkedése, közép- és hosszútávú tervek a térség gazdasági fejlesztése érdekében. Számomra elfogadhatatlan, hogy Albert Álmos – Isten nyugosztalja – azt mondja, hogy nem akarunk befektetőket, mert akkor jönnek ide emberek, akik zavarnak. Nem hiszem el, hogy a magyarok nem akarnak többet maguknak: egy parfümöt, nem akarnak vendéglőbe járni vagy Maldive szigeteken nyaralni. Nem hiszem, hogy a magyarok ezer lejes fizetésekért akarnak dolgozni. És természetesen mindezek után működjünk együtt más területeken is, például a sportban. Most viszont zavar az, hogy a város kosárlabda csapata (szerk. megj: Sepsi SIC) azt kommunikálja magáról, hogy a magyar közösség csapata. Nem róhatod fel a románoknak, hogy nem mennek szurkolni, tapsolni és énekelni a Sepsinek.
- Téved, hiszen a Sepsi SIC mérkőzéseire nagyon sok román ember is eljár, és mindenki együtt szurkol.
- Nézze, én kommunikáció szakon végeztem, és odafigyelek a nyilvános üzenetekre. Azt látom, hogy a csapat színei, üzenetei, a kommunikációjuk nyelve arról szól, hogy ez a csapat a magyar közösségé. Ugyanez történik Csíkszeredában is a hokicsapattal. Igazságtalan, mert a románok is szeretnének szurkolni és érezni ezt a fajta helyi büszkeséget. Lehet, hogy románok is kijárnak a meccsekre, de ők nem érzik igazán magukénak a csapatot. 
„Tamás Sándorról vagy Antal Árpádról a fasizmus jut eszembe”
- Beszéljünk a magyar közösség projektjeiről, igényeiről. A  magyar közösség képviselői több ízben felhívták a figyelmet, hogy nem teljesültek maradéktalanul az 1918-as gyulafehérvári kiáltványba foglalt ígéretek, így a „teljes nemzeti szabadság”, vagy az, hogy „minden nép saját kebeléből való egyének által saját nyelvén fog élni a közoktatással, közigazgatással és igazságszolgáltatással” és a „magyarság önrendelkezési jogáról” szóló ígéretek.
- Ez történelem, ezért én történészekre bíznám, hogy elemezzék és értelmezzék. Azt azonban veszélyesnek tartom, hogy a magyar közösség vezetői sok esetben összekeverik a dolgokat, és olyan fogalmakat használnak, amelyek értelmezése történészek dolga lenne. Én ugyanakkor nem értem, pontosan mi nem teljesül abból, amit 1918-ban ígértek. Kértem Antal Árpádot és Tamás Sándort, magyarázzák el pontosan, mi nem teljesült, különben csak szlogenek és propaganda szintjén hivatkoznak a gyulafehérvári kiáltványra, annak érdekében, hogy a magyar választók mindig frusztráltak legyenek, mivel valami meg volt ígérve nekik és nem kapták meg. Nem értem, mi hiányzik még a magyar közösségnek. Megértem a magyarok frusztráltságát, és azt is, hogy a felnőttek megtanítják gyerekeiknek a történelmet, de nem tartom helyesnek, hogy a teljes közösséget a revizionizmus szellemében neveljék, mert ezáltal antagonista álláspontra helyezkedsz a másik közösséggel. Aki ma azt mondja, „Vesszen Trianon”, velem szemben helyezkedik el, hiszen Romániának mást jelentett a trianoni békeszerződés. Megértem a magyarok Trianon-traumáját, de egy dolog a magánvélemény, és más az, hogy a választott magyar vezetők, Tamás Sándor és Antal Árpád a román állam hivatalnokai, a román államtól kapják fizetésüket, ezért amellett, hogy a közösségük érdekeit szolgálják, tiszteletbe kell tartaniuk a romániai törvényeket, az alkotmányt. Ha pedig meggyőződéseik Románia és trianoni békeszerződés ellenesek, akkor mondjanak le köztisztségeikről, és tevékenykedjenek a civil vagy politikai szférában.
- Egészen pontosan mit ró fel a két önkormányzati vezetőnek? Mire alapozza, hogy nem tartják be a romániai törvényeket vagy nem tisztelik az ország alkotmányát?
- Amikor Tamás Sándor vagy Antal Árpád kinyitja a száját, nem tudom miért, de nekem mindig egy valami jut eszembe: a fasizmus. Ez a két személy a megvetést, utálatot, sovinizmust promoválja. Antal Árpád pedig egyetlen épelméjű ember számára se lehet partner a párbeszédre, miután azt az aberrált nyilatkozatot tette Koszovó kapcsán – erről van hangfelvétel is –, hogy jön a magyar fiatalság új-hulláma, s ha Románia nem ad autonómiát Kovászna és Hargita megyének, a románok a koszovói szerbek sorsára jutnak. Én szerettem volna, ha lett volna valaki a magyar közösségben, aki feláll, és azt mondja: Antal Árpád, kretén vagy, hogy mondhatsz ilyeneket? De ez nem történt meg. Ezek után miként vádolhatod a románokat, hogy nem akarnak szóba állni? Ráadásul folyamatosan újraválasztják polgármesternek. Olyan ez, mintha indítanék egy pékséget, és abban csak fehér kenyeret árusítanék. Az emberek ugyan vásárolnak, de az csak fehér kenyér, nincs más a kínálaton.
- Ha már a kenyeret említette: a román közbeszédben folyamatosan jelen van, hogy „Székelyföldön nem szolgálnak ki, ha románul kérsz kenyeret”. Tud olyanról, aki szembesült ilyen helyzettel?
- Lehet, hogy előfordult ilyen, de természetesen butaság, hiszen ha nem szolgálnak ki, elmész máshová. Ez egy olyan klisé, amely kárt okoz nem csak nekünk, románoknak, hanem az egész térségnek is.
„Túlzottan pozitívan diszkriminálják a magyarokat”
- A román vezetők azt mondják, Románia minden jogot megadott és kisebbségeknek, és e tekintetben modell értékű Európában. Egyesek szerint a szükségesnél is több joga van a magyar közösségnek. Van olyan megszerzett jog, amelyet túlzónak tart és megvonna a magyar közösségtől?
- Nevetséges hivatkozás Románia kisebbségi modelljéről és európai standardokról beszélni. Úgy gondolom Romániának nagyon jó törvénykezése van a kisebbségekre vonatkozóan, de nem értem mire gondolnak, amikor azt mondják: betartjuk az európai standardokat. Melyek ezek az európai standardok, és ki határozta meg azokat? Németország vagy Franciaország, ahol nincsenek kisebbségek? Görögország vagy Bulgária, amelyeknek területén vannak nemzeti kisebbségek, de nem ismerik el őket? Ha más országokban is olyan törvények vonatkoznának a kisebbségekre, mint Romániában, akkor Európa sokkal biztonságosabb lenne. Most nem gondolom azt, hogy Romániában a kisebbségeknek többletjogaik vannak, amiket meg kellene vonni tőlük. Ugyanakkor azt gondolom, hogy a magyar közösséget megillető jogok túlzott pozitív diszkriminációt jelentenek és vannak törvénycikkelyek, amelyeket túlzónak tartok. Például az oktatási törvényben az áll, hogy azokban a tanintézményekben, amelyekben léteznek kisebbségi osztályok is, egyik igazgatónak ismernie kell az adott kisebbség nyelvét, ez legtöbb esetben a magyart jelenti. Ez alapján azt tartanám igazságosnak, hogy Sepsiszentgyörgyön, ahol 15 ezer román él, legyen egy román alpolgármester, vagy a megyei tanácsnál egy román alelnök. Azt is aberrációnak tartom, hogy az önkormányzatokban a kultúrára szánt pénzt etnikai alapon, 75 százalékban magyaroknak és 25 százalékban románoknak osztják el. 
- Nem gondolja, hogy ez a módszer éppen az önrendelkezés, az autonómia egyik megnyilvánulása, hiszen a háromszéki önkormányzat a román lakosság arányának megfelelő összeg szétosztását a román tanácstagokra bízza?
- Ezt diszkriminációnak nevezik, mert a kultúrára szánt pénzt etnikai alapon osztják szét, nem pedig a projektek életképessége alapján. Ahelyett, hogy a kisebb számú, magára hagyott román közösséget támogatnák nagyobb összegekkel, az erősebb magyar közösség kap több pénzt. Ugyanakkor hiányolom a valós multikulturális projekteket. 
„Nem a titkosszolgálatok fizetnek engem”
- Értesüléseink szerint az ön tevékenységét a Dan Voiculescu Alapítvány támogatja …
- Nem, ez

Csíkszereda Pro Urbe díjával tüntették ki Zsigmond Barna Pált
A Csíkszeredában kifejtett kitartó közösségépítő munkája, valamint a Székelyföld kulturális, gazdasági, oktatási és sportéletében való aktív részvétele elismeréseként, továbbá a székely és magyar jégkorong-kapcsolatok eredményessé tételében tanúsított elévülhetetlen érdemeiért, és a honosítási tevékenység lebonyolítása elismeréseként Pro Urbe-kitüntetést adományozott dr. Zsigmond Barna Pál leköszönő csíkszeredai főkonzulnak Ráduly Róbert Kálmán. Csíkszereda polgármestere a főkonzul ünnepélyes búcsúfogadásán nemcsak Csíkszereda, hanem egész Székelyföld nevében lepte meg a díjjal a diplomatát.
A csíkszeredai főkonzul, akinek január 31-én jár le hat éves megbízatása, búcsúbeszédében elsősorban a családjának mondott köszönetet a sok türelemért, majd a helyieknek a szeretetért, amit nap mint nap megtapasztalhatott, a kollegáinak pedig a közös erőfeszítésért és a nagyszerű hozzáállásért.Mint mondta, minden nap tanult valami helyit, sok megható pillanatot élhetett meg főként a honosítási eljárásnak köszönhetően, és ezek mind olyan élmények voltak, amelyek folyamatosan formálták őt. Arra is rámutatott, hogy sok minden hiányozni fog Csíkszeredából, de kiemelte, csak főkonzuli tisztségéből távozik, és biztosított mindenkit, hogy továbbra is számíthatnak rá.
Ráduly Róbert Kálmán igazi székely embernek nevezte Zsigmond Barna Pált: nemcsak azért, mert öt gyermekes családapa, hanem mert az élet különböző területeit képviselő, és különböző érdekek körül mozgó embereket ültetett egy asztalhoz és bírt párbeszédre, és főként azért, mert megmutatta, hogy milyen szerepet kellene betöltenie a székelyföldi elöljáróknak, értelmiségieknek.„Zsigmond Barna Pál eddig Magyarország székelyföldi főkonzulja volt, február elsejétől Székelyföld magyarországi főkonzulja lesz. Ez a megbízatás pedig nem hat évre, hanem örök életre szól” – fogalmazta meg a polgármester a leköszönő diplomata új küldetését, aki bár nagy felelősségnek érzi, annál nagyobb szeretettel vállalja azt.
szereda.ro
Erdély.ma

Esélytelen próbálkozás
Liviu Dragnea, a Szociáldemokrata Párt (SZDP) vezetője, a képviselőház elnöke szerint nincs olyan „kockázat”, hogy a parlament elfogadná a Székelyföldnek területi autonómiát előirányzó törvénytervezetet.
Dragnea rámutatott: az SZDP és liberális koalíciós partnere „egy pillanatig sem fog tétovázni” a tervezet elutasításával, amelyet alkotmányellenesnek tartanak. „Sajnálom azonban, hogy léteznek ilyen kezdeményezések, mert ezek feszültséget szítanak a lakosság egy részében, és olyan lelkiállapotot idézhetnek elő, ami nem valami pozitív” – tette hozzá.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Honosítás és meghonosodás Csíkszeredában (Mérlegkészítő beszélgetés Zsigmond Barna Pál főkonzullal)
Hatévi szolgálat után február elsejétől visszatér Budapestre Magyarország csíkszeredai főkonzulja, Zsigmond Barna Pál. Az állampolgári honosítás dandárját levezénylő diplomatával hokiról, könnyes bejegyzésekről és örök erdélyiségről is beszélgettünk. 
– Milyen Csíkszereda fogadta, amikor odaérkezett?– Nagyon hideg, mínusz 26 Celsius-fokot mértek aznap, amikor 2011. február elsején feleségemmel, négy gyerekkel és egy belga juhász kölyökkutyával megérkeztünk. Ennek következtében aztán az első látogatást az állatorvosnál tettük, mivel a kutyus megfázott. Amúgy nagyon barátságos Csíkszereda fogadott, hamar befogadott bennünket, mi meg egykettőre belaktuk a várost, megszoktuk az iskolát. Én lelkes voltam, Isten hatalmas adományaként, életem lehetőségeként kezeltem a megbízatást, nagyon hittem benne.
– Miért éppen önre esett a választás, hogy Székelyföldön képviselje Magyarországot? Foglalkoztatta ez a kérdés?
– Természetesen, de igazából soha nem találtam meg rá a választ. Miután korábban is voltak kapcsolataim a közélettel – bár akkor éppen az üzleti szférában dolgoztam –, megkerestek a külügyminisztériumtól ezzel a lehetőséggel, és én igent mondtam. Bizonyára közigazgatási és menedzseri tapasztalatom, erdélyi származásom és helyismeretem is közrejátszott a felkérésben, hiszen teljesen új rendszert kellett létrehozni. Háromfős képviseletből jóval nagyobb létszámmal dolgozó konzulátusi struktúrát kellett felépíteni.
– Mi volt az első főkonzuli megnyilvánulása?
– Egy bemutatkozó sajtótájékoztató. Mivel akkor még a Magyar Jégkorongszövetség alelnöke voltam, és három fiam is hokizott, a kérdések egy része természetesen ezt a témát is firtatta. Elsősorban azonban a honosítás, az állampolgárság témaköre érdekelte az újságírókat, hiszen az volt akkor a nagy újdonság, illetve tevékenységünk mindenekelőtt ezt a célt szolgálta. Már akkor nagy volt az érdeklődés a honosítás iránt, az emberek egyfajta történelmi elégtételként kezelték az Orbán Viktor miniszterelnök által vezetett kormány biztosította lehetőséget. Az elsődleges feladat pedig, amivel megbíztak, a hivatal felállítása, a honosítási folyamat megszervezése volt.
– Gondolom, nem érte meglepetésként, hogy épp a csíkszeredai főkonzulátuson volt legnagyobb az ostrom…
– Természetesen számítottunk rá, hogy a csíkszeredai képviseletre vár a legnagyobb léptékű honosítási feladat. Részben arra is, hogy folyamatos tájékoztatásra, az eljárás ismertetésére lesz szükség, hiszen mindenki akkoriban ismerkedett a folyamatokkal. Kezdetben alig tudtunk eleget tenni a hatalmas nyomásnak, az első évben két műszakban fogadtuk az igényeket, és nagy örömmel tölt el, hogy ma is folyamatos és élénk az érdeklődés. Százezres nagyságrenden vagyunk túl, a trendek alapján pedig a 2018-as magyarországi parlamenti választásig a honosítottak összesített száma minden bizonnyal eléri az egymilliót.
– Az alaptevékenységen túl milyen további feladatokat szánt a konzulátusnak?
– Igyekeztünk részt venni Székelyföld közéleti tevékenységében, szerepet vállaltunk több oktatási, kulturális, sportrendezvény kezdeményezésében, szervezésében. Fontosnak tartottam, hogy a konzulátus polgárjogot nyerjen a székelyföldi intézmények között, mint olyan intézmény, amely folyamatosan jelen van, és amelyre mindig lehet számítani. A honosítási tevékenység sikerén túl – ami elsősorban a teljes magyar közigazgatás nagy sikere – több olyan kezdeményezésünk volt, ami hosszabb távon is megállta a helyét. A Lázár-házban tartott könyvbemutatók, kiállítások ma már Csíkszereda legnagyobb érdeklődéssel övezett rendezvényei közé tartoznak, a magyar bornak a régióban való megismertetését, népszerűsítését célzó Magyar Borkerekasztal esetében pedig akár konkrét gazdasági haszonról is beszélhetünk. Fontosnak tartom a Konzul-kupa sportesemény-sorozatát, az immár hagyománnyá izmosodó, a Sapientia egyetemmel és az OTP-vel közösen szervezett Pénzidomár elnevezésű gazdasági vetélkedőt. Az évfordulós rendezvények, ünnepek is kiemelt szerepet kaptak, és mindig örömteli eseményként tartottuk számon a magyar közélet és kormányzat szereplőinek székelyföldi látogatásait, amelyek a régió iránti kiemelt figyelmet jelezték.
– Megbízatása során külügyminiszter-váltásra is sor került, ami a külgazdasági hangsúlyok növelését célzó szemléletváltást is hozott. Mindez hogyan volt érvényesíthető Székelyföldön?
– Valóban, 2014-től hangsúlyosabban jelent meg tevékenységünkben a gazdasági szempont, gazdasági ügyekkel foglalkozó kollégával is gyarapodtunk. Megújult a marosvásárhelyi, székelyudvarhelyi és sepsiszentgyörgyi gazdasági irodák tevékenysége, ami az irány fontosságát jelzi. Székelyföldön ugyanakkor egy sajátos nemzetpolitikai szempontú gazdasági irány is jelentkezik: a helyi magyar vállalkozások támogatása. Ennek jegyében hirdette meg a Nemzetpolitikai Államtitkárság a külhoni fiatal magyar vállalkozók éve programot is, az erdélyi magyarságnak ugyanis akkor van jövője, ha a gyermekvállalás, a biztonság, a kiszámíthatóság tényezőin túl a megélhetés sem jelent gondot, ha elegendő, jó minőségű munkahely is rendelkezésre áll.
– Megbízatása évei alatt milyen irányvonalakat követett a magyar vállalatok székelyföldi terjeszkedése?– Egyre hangsúlyosabb a régió iránti érdeklődés és jelenlét, dolgozunk is a folyamat erősítésén. A turizmust tekintjük kivételesen fontosnak – ez ugyanis a régió egyik fő jövedelmi forrása –, de azt is, hogy az itt előállított termékek fokozott mértékben találjanak piacra Magyarországon. Ennek ösztönzése és magyarországi képviselete is a konzulátus célkitűzései közé tartozik, még akkor is, ha nem ágyazható be a klasszikus külgazdasági tevékenységbe, hiszen oda-vissza típusú tevékenységgel van dolgunk.
– Milyen viszonyt sikerült kialakítani a román államhatalom régióbeli képviseleteivel?
– Ez a kapcsolattartás elsősorban a prefektúra székelyföldi intézményeire szorítkozott. Voltak prefektusok, akiknél a bemutatkozó látogatásban ki is merült a dolog, másokkal jobb kapcsolatot sikerült kialakítani. Elsősorban a szimbólumhasználattal összefüggésben lévő kényesebb kérdésekben igyekeztem ismertetni és megértetni a magyar kormányzat álláspontját, miszerint a kétnyelvűség, az anyanyelv használata nem sérti a román állam szuverenitását, megítélésünk szerint egyenesen gazdagítja Romániát. A fogadtatás vegyes volt, jellemzően kitérő válaszokat kaptam.
– Kárpótolhatta a magyar állampolgársághoz jutó emberek esetenként a harcedzett diplomata érzéseit is próbára tevő hálája...
– Valóban, sok emlékezetes pillanatban, élményben volt részünk a honosítási folyamat, illetve az eskütételek során. Akadt olyan idős ember, aki harmadszor lett magyar állampolgár. Az emlékkönyvben egymást érik a megható bejegyzések, megemlékezések szülőkről, nagyszülőkről, akiknek már nem adatott meg, hogy felvegyék vagy újra felvegyék a magyar állampolgárságot. És akiknek nevében a gyermekeik is hatalmas elégtételként nyugtázzák a honosítás aktusát.
– Milyen hat évet hagy maga után a Zsigmond család?
– Öt fiam van, közülük négyen Csíkszeredában jártak iskolába, életükben öt és fél esztendő nagy idő. Csak köszönettel tartozunk a Petőfi Sándor-iskola és a Márton Áron Gimnázium pedagógusainak. A három nagyobbik hokizik, játszottak a Sportklub színeiben a magyar bajnokságban is, de a bőrükön tapasztalhatták meg egy-egy Sportklub–Steaua meccs hangulatát is. Fontosnak tartottuk – és nemcsak én apaként – a román nyelv megtanulását is, több-kevesebb eredménnyel ugyan, de a nagyobbik fiam például román nyelvvizsgára készül. Meggyőződésem, hogy mindannyian és visszavonhatatlanul kicsit erdélyiek is lettek. Ma is emlegetjük, hogy megérkezésünk után alig egy hónappal a fiam úgy érkezett haza edzésről, hogy apa, nem jó a kaszkám… Szóval, esetükben például a kaszka/sisak vagy a borkán/befőttesüveg értelmezése soha nem ütközik már nehézségekbe.
– Miért megy el Csíkszeredából, milyen feladat várja? És mit tanácsol az utódjának?
– Csakis azért, mert hat év igen hosszú idő a diplomáciában, és már két ízben hosszabbították meg a megbízatásomat. Az utódomnak talán azt adnám tovább, amit én is kaptam útkezdéskor Misovicz Tibor államtitkár barátomtól: úgy dolgozzatok, hogy az állomáshelyeteken szeressék Magyarországot. Legfeljebb annyit tennék hozzá, hogy minden erejével képviselje Magyarország és az erdélyi magyarság érdekeit. Jómagam a továbbiakban is a közéletben készülök tevékenykedni. És változatlanul őrzöm a korábban is élő kapcsolataimat Erdéllyel, amelyeket most már a közös családi emlékek is erősítenek.
Dr. Zsigmond Barna Pál
Marosvásárhelyen született 1972-ben. Érettségi után 1990-ben Magyarországra ment, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Jogi Karán diplomázott. Ezt követően Svédországban tanult nemzetközi jogot a Svéd Intézet ösztöndíjával. Több publikációja is megjelent kisebbségi jogi témában. Miután a versenyszférában dolgozott ingatlanbefektetési és vagyonkezelési területen, több éven át tevékenykedett a közigazgatásban is. Nős, öt fiúgyermek apja.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Dr. Vitéz Szőts Dániel, 1925–2017 (Orvosainkra emlékezünk)
Éppen egy héttel eltávozása előtt (január 15-én), szokás szerint vasárnap délelőtt még utoljára felhívott telefonon, s nagyon erőtlen hangon mondta: „Én többet nem írok, nem olvasok, mert igen-igen gyenge vagyok. A többit írd meg te!”. Nem mondta ki, de most már tudom, hogy egyféle búcsúzásnak szánta ezt a telefonhívást. Fél évszázadot jóval meghaladó ismeretségünk, kollegiális kapcsolatunk, barátságunk szakadt meg ezzel a beszélgetéssel.
* * *
Emlékezéseit megörökítő egyik könyvében írja egyebek között, hogy „boldog ember voltam”, annak ellenére, hogy életének háromnegyede abban a huszadik században telt el, amely a sok technikai csoda mellett annyi bajt és nyomorúságot zúdított az emberiségre. Neki a csodával határos módon sikerült kikerülnie a rá leselkedő csapdákból. Nagy múltú, jómódú család második gyermekeként született. Édesanyja híres marosvásárhelyi patikus lánya, apai ágon Szőts Mihályt és Szőts Bálintot 1614-ben a Bethlen Gábor-féle katonai összeíráskor Kőrösön nemesként (nobiles) jegyezték. Édesapja, Szőts Ernő erdészmérnök Bánffy báró erdőrengetege felügyelőjeként a Felső-Maros mentére került, az ottani virágzó fatelepeknek művelt polgári tisztviselői, jó iskolái voltak, s a két Szőts gyermeknek, Lalának és Daninak lehetősége német és francia nyelvet is tanulni és a román gyermekektől a román nyelv alapját is elsajátítani.Az elemi elvégzése után a kisdiákot a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumba íratták, ahol nyolc évig bentlakó diákként ismerte meg a mikós szellemet, amely jó útravalónak bizonyult, hiszen egészséges közösségi magatartást, népéhez, hazájához és szülőföldjéhez hű, munkaszerető, Istenben hívő és bízó, tudományt kedvelő, hagyományt tisztelő szellemet jelentett. 1943 nyarán érettségizett.
Az édesapja pályáját szerette volna folytatni, be is iratkozott a soproni egyetem erdőmérnöki karára, de tervébe beleszólt a háború. 1943. október 4-én be kellett vonulnia katonának. A kiképzési idő és a tartalékos tiszti tanfolyam letétele után, 1944. július 31-én, 19 évesen az Úz völgyébe irányították, ahol ekkor még béke volt, de augusztus 26-án már megjelentek a Vörös Hadsereg katonái. Több napig tartott a harc Aklostól Csíkszentmártonig, és nagyon sok székely katona hősi halált halt. A fiatal tizedes állandóan utóvédharcokban küzdött mind Székelyföldön, mind Erdélyben, egészen megsebesüléséig. A kórházzal vitték nyugatra Szencig, onnan már felgyógyulva Németországba mint munkaszolgálatost. Aztán a Linz melletti Ebelsbergben amerikai fogságba esett. Kalandos körülmények után, 1945. november 19-én ért haza, megjárva e két év alatt a poklok poklát.
A kolozsvári Bolyai Egyetem Marosvásárhelyre költöztetett orvosi karára iratkozott be, ahol 1951-ben végzett. Megnősült, feleségül véve az ugyancsak háromszéki gyökerekkel rendelkező Botos Ibolyát, és mindketten Gyimesfelsőlokon lettek körorvosok. A kötelező két év körorvosi munka után közegészségügyi szakemberré képezte magát, és Csíkszeredában dolgozott. Közben született két gyermekük: Tünde, aki orvos, és Dániel, aki zenetanár lett.1959. november 1-jén költöznek Sepsiszentgyörgyre, ahol az akkor SANEPID-nek nevezett közegészségügyi intézetnek lett a szakorvosa, s néhány évvel később igazgatója egészen nyugdíjba vonulásáig, 1988-ig.
A nemsokára bekövetkezett változás után Háromszéken nagyon sok feladat várt megfelelő gazdára. Ezek közül ő meglehetősen sokat felvállalt és ellátott. Így lett a református vártemplomi egyház presbitere, majd a Sepsi Református Egyházmegye főgondnoka s egyházkerületi küldött. De elvállalta a budapesti Segítő Jobb Humanitárius Alapítvány Kovászna megyei főorvosi tisztségét is, és sok székely betegnek tette lehetővé a magyarországi gyógykezelést. Ellátta a Székely Mikó Kollégium Véndiák Társaságának elnöki tisztségét, tagja volt a gróf Mikó Imre szoborállító bizottságnak. Akár az előző években is, ezután is ő szervezte az osztálytalálkozókat. Egy ilyen találkozón kezdeményezte az elhunyt osztálytársak emlékét megörökítő kopjafa állítását a várfal mellé, amely aztán szép hagyománnyá nőtt, ma már több tucat kopja hirdeti a hajdani mikós diákok emlékét. Az illyefalvi Keresztyén Ifjúsági Diakóniai Alapítványnak is alapító tagja lett. Egy időben a háromszéki Vitézi Rend székkapitánya, s legfontosabb személyisége, kezdeményezője, szervezője az Úz-völgyi harcok megemlékezéseinek. Szinte élete utolsó percéig résztvevője és színes egyénisége a sepsiszentgyörgyi Szerdai Baráti Asztaltársaságnak. Munkásságát több kitüntetéssel jutalmazták, amelyek közül csak hármat említünk: Fogolyán Kristóf Fehér Angyal-díj, Pro Urbe-díj és Pro Comunitatu Covasnae-tagság.
* * *
A Közegészségügyi és Járványellenes központ igazgatóját, az egészségügyi törvények betartását ellenőrző, több mint száz tudományos dolgozat szerzőjét tudós bürokratának képzelhetnénk, csakhogy ez a tudós hivatalnok szinte elrejtőzött egyéniségének szeretetreméltóságában. Szép emberi tulajdonságai csodálatos harmóniában mutatkoztak: hivatalában lelkiismeretes, udvarias, de a pontos munkát megkövetelő igazgató. A természetben annak szépségeit csodáló, megőrzésére törekvő ellenőr. A családban gondos férj és apa, a társaságban hangulatos, nótázó, anekdotázó, víg cimbora. Mikós diákként boldog, együttműködő diák. Fiatal katonaként jó bajtárs, a hazáját védő jó katona. Az irodalmat passzívan és aktívan művelő, zenéhez, képzőművészethez, filozófiához értő ember. Úz-völgyi „szereplései” már-már a játékosságba átcsapó, de általa halálos komolysággal játszott alakítások voltak. Eltávozásával nagy űrt hagy maga után. Csak a tudat vigasztalhat, hogy szelleme, szülőföld- és hazaszeretete, Székelyföldhöz való ragaszkodásának példája megmarad, amíg a Kárpátok e kanyarjában magyar szó hallatszik. Amíg lesznek kopjafaállító fiak és unokák, akik az Úz völgyébe is elzarándokolnak, amíg lesz fogékony lélek múltunk befogadására – amelynek írásaiban, könyveiben annyi morzsáját összegyűjtötte és közölte –, addig ő is élni fog.A Vártemplom melletti református temetőben helyezték örök nyugalomra 2017. január 24-én.Dr. Nagy Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kelemen a Székelyföldnek autonómiát előirányzó törvénykezdeményezésről: Volt még ilyen a parlamentben, és nem dőlt össze a világ
arosvásárhely, január 28. /Agerpres/ - Került már a parlament elé egy, a Székelyföld autonómiájáról szóló tervezet, és nem dőlt össze tőle a világ - mondta Kelemen Hunor RMDSZ-elnök a szombati SZKT-ülést követően. 
A Hivatalos Közlönyben csütörtökön megjelent állampolgári törvénykezdeményezéssel kapcsolatban a szövetségi elnök hangsúlyozta, ez csak a folyamat kezdete, nem biztos, hogy a parlament elé kerül a tervezet, egyelőre ugyanis össze kell gyűjteniük a kezdeményezőknek a szükséges aláírásokat, aztán az Alkotmánybíróságra kerül a tervezet, és csak ezt követően terjeszthető a parlament elé. Bárkinek jogában áll élni ezzel a lehetőséggel, amennyiben talál még kilenc embert, aki az ügy mellé álljon - magyarázta Kelemen, hozzátéve, hogy semmilyen törvénytelenséget nem követtek el a kezdeményezők, különben nem jelent volna meg a tervezet a Hivatalos Közlönyben. 
A szövetségi elnök ugyanakkor nem kívánta kommentálni a Szociáldemokrata Párt elnöke, Liviu Dragnea azon kijelentését, miszerint a kezdeményezés "feszültséget szít a lakosság egy részében". A Hivatalos Közlönyben csütörtökön jelent meg egy, a Székelyföldnek autonómiát előirányzó törvénytervezet, amelyet állampolgári kezdeményezésként kíván a parlament elé juttatni egy tíztagú bizottság. Ennek tagjai: Árus Zsolt István, Czink Attila, Kercsó Attila, Bajkó Zsigmond, Kovács László, Cziriák Károly, Elekes-Józsa Márton, Takács József, Kolcsár Géza és Márton Csaba. AGERPRES/(RO - szerző: Dorina MATIŞ, szerkesztő: Mirela BĂRBULESCU; HU - szerkesztő: CSATLOS Károly)
agerpres.ro

Kapcsolat a szórvány és Székelyföld között
Megyék közti kulturális együttműködésről egyeztettek a hétvégén a háromszéki Árkoson.
Az Összetartozunk székely- szórvány program már hetedik éve működik, eddig több száz programot szerveztek, és ennek keretében egyeztettek a hétvégén Kovászna Megye Tanácsának szervezésében a háromszéki, Brassó, Fehér, Hunyad, Szeben és Máramaros megyei programfelelősök.
A múlt évben tovább bővült a partnerség, megszervezték az első Fogarasi Magyar Napokat, egy olyan településen, ahol a kilencvenes évek elején még 126-an tanultak magyarul, most viszont már nem létezik magyar anyanyelvi oktatás – számolt be Grüman Róbert Kovászna Megye Tanácsának alelnöke. Elmondta, 1910-ben még nem számított szórványnak Fogaras, hatezer lakosából négyezer volt magyar, mára viszont jóformán teljesen felszívódott az alig száz éve még erős közösség, a 45 ezer lakosból alig ezer magyar.
Kun-Gazda Kinga-Viola, a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum pedagógusa arról beszélt, hogy az együttműködés keretében a Kovászna megyei minta alapján hatékonyabbá szeretnék tenni a Hunyad Megyei Értéktár Bizottság tevékenységét, dokumentálva és széles körben ismertetve Hunyad megye kiemelkedő értékeit.
A szórványmegyékben nagy igény van a néptánc-oktatásra, Kovászna megye szakmai támogatást nyújt, kiképezik vagy fejlesztik azokat a közösségi vezetőket, akik a néptánc- csoportok irányítását felvállalják – mondta Kiss Csilla a szórványprogram háromszéki koordinátora. Eldöntötték, hogy szeptemberben Háromszéken bemutatják a szórványmegyék kulturális értékeit.
Bíró Blanka

Székelyhon.ro

Beke Csilla: A hanganyag egy minősíthetetlen zűrzavar (Székelyföldi terrorvád)
A bukaresti táblabíróságon majdnem egyórás késéssel kezdődött  pénteken a Beke István Attila és Szőcs Zoltán elleni kirakatper hetedik tárgyalása. A tárgyalásról Beke Csilla, Beke István Attila felesége számolt be lapunknak.
Elmondta: tanúkként kihallgatták Szőcs Csongort, Mihály Mártát és Tóth Hannát, akik vallomásukkal megkérdőjelezték a vád és a védett tanú által bizonygatott beszélgetés időpontját – 2015. október 10-ét –, alátámasztva az ügyvédek régebbi fellebbezését. Az ügyész Szőcs Csongortól azt kérdezte, „akkor mikor volt a beszélgetés?”, aki azt válaszolta, hogy ezt kérdezze meg a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság ügyészeitől, ők vádolják a két kézdivásárhelyit olyan képtelenséggel, amelyet normális ember saját szülővárosában soha nem követne el. Mihály Márta és Tóth Hanna igazolták Szőcs Zoltán október 10-i távollétét.A tárgyalás csúcspontját a mintegy húszperces hanganyag meghallgatása jelentette. A hivatalból kirendelt fordítónő közölte, képtelenség lefordítani, mert öt százalékát ha megértette, annyira rossz minőségű a felvétel. Azt is megjegyezte, minden tisztelete annak, aki a hivatalos fordítást elvégezte, de ő képtelen bármit megállapítani az anyag helyes vagy helytelen fordításáról, szöveghűségről, esetleges kivágásokról, a beszélgetésen részt vevő személyek hang szerinti azonosításáról (ami nyilatkozata szerint Bandi Szabolcsnak „sikerült” a kihallgatása idején). Kérte a hanganyag eredeti átírását magyar nyelvre, amit a bíróság nem tudott rendelkezésére bocsátani, szerinte érdekes, hogy ezt az előbb említett tanú saját vallomása szerint neki lefordították. A hanganyag egy minősíthetetlen hangzavar, amit technikai okok miatt két nekifutásból sikerült lejátszaniuk, de pletyka nem lesz belőle – mondta. Beke Csilla továbbá azt is közölte, az ügyvéd kérdését, hogy a fordító (aki hónapok óta fordít az ügyben) tudná-e azonosítani a vádlottakat a hanganyag alapján, a bíró elutasította. A hanganyag-részlet kezdetén kivehető Beke István Attila visszatérése a beszélgetés helyszínére, amit B. Sz. kérdése erősít meg: „Már kész is van?”, majd telefonok csengése, párhuzamos beszélgetések, nevetések, szófoszlányokban, hogy valaki talált egy doboz petárdát, a tanácsgyűlésről, Tankcsapda-koncertről (a hivatalos fordításban Dancs Annamari), koncertjegyekről, „fóliában (virágházban) használt termosztátról”, kutyatáprendelésről, az emag.ro honlapjának  meghibásodásáról, füstről, Új Jobboldal- (Noua Dreapta) felvonulásról, gyújtózsinórról, zászlókról esik szó. A hanganyag fülhallgatóval történő többszöri meghallgatása esetén sem érthető, mert többszörösen vágott, és ez értelmetlen részeket eredményez. Beke Csilla hangsúlyozza, a beszélgetés nem október 10-én történt (ezt csak a védett tanú és Bandi Szabolcs állítja), ezzel szemben a vádiratban az szerepel, hogy „titkos beszélgetés volt, ahol telefonok nem lehettek és nem is voltak”, ennek ellenére a hanganyagban több mint ötször szólalnak meg telefonok, és hallatszik telefonbeszélgetés. Ezek a hivatalos fordításban vagy nem léteznek vagy érthetetlen szövegként vannak feltüntetve. A hivatalos fordítás „tévedéseiről” is szó esett, például a román központi médiában napokig azt terjesztették, hogy Beke István Attila felvállalta egy bomba elkészítését azzal a szóval, hogy „facem!” (megcsináljuk), ám ő magyarul annyit mondott, hogy „majd meglátjuk” (és nem egy bomba elkészítésének a felvállalására mondta), vagy egy másik példát is említettek, „azi e 10 octombrie” (ma október 10. van), miközben magyarul az hangzott el, hogy „október 10-e a határidő” (valaminek a kifizetésére). Nem hallatszik sehol Szőcs Zoltán felbujtása, sem Beke István Attila bombakészítési bevállalása. De nem hallatszik az sem, amit a védett tanú „jelentett”, szerinte az is elhangzott, hogy a december elsejére tervezett improvizált szerkezet robbantását Esztelneken fogják megbeszélni, és Székelyföld autonómiáját csak erőszakkal lehet kiharcolni. A védett tanú félrevezette a hatóságokat, vagy a hatóságok akarták félrevezettetni magukat? – tette fel a kérdést Beke Csilla.
Datki Zsuzsa, Datki Levente, Darvas Erzsébet, Szathmáry János, Soós László és Németh Loránd Csaba kihallgatására február 24-én, a következő tárgyaláson kerül sor, és elméletileg akkor döntenek a független szakértői tűzszerészeti vizsgálatról és a megfellebbezett hanganyagról is.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nemcsak tolerálni, meg is érteni a másikat
Interjú Niculina Ţînţar sepsiszentgyörgyi kultúraszervezővel, a Háromszék kultúrájáért díj kitüntetettjével identitásról, románok és magyarok esélyéről.
– Vajon hányan mertek volna fogadni arra a nyolcvanas években, hogy a kihelyezése után a székelyföldi Ozsdolán marad, egy olyan faluban, ahol alig néhányan beszélnek románul?
– Az elején még én sem fogadtam volna magamra. Ugyanazzal a gondolattal indultam Ozsdolára, mint a Bukaresti Egyetem filozófia–történelem szakának mind a hét végzőse, akik arra eszméltünk, hogy székelyföldi településekre helyeztek ki: megjelenünk a munkahelyünkön, majd azonnal keresünk valami kiutat, hogy visszatérhessünk egyetemi éveink városába, mert valamennyien arról álmodtunk, hogy ott találjuk meg életünk értelmét.
Az ozsdolai általános iskolában a magyar kollégáim olyan fogadtatásban részesítettek, ami nemcsak meghatott, de teljesen le is fegyverzett: első naptól úgy vigyáztak rám, mint egy eltévedt gyermekre. Közel két évig maradtam Ozsdolán, és csodásan éreztem ott magam. 1991-ben kaptam egy állásajánlatot Bukarestben, de akkorára itt már gyökeret eresztettem, és eldöntöttem, maradok, mert úgy éreztem, itt szükség van rám, a fővárosi sajtóba pedig Sepsiszentgyörgyről is be tudtam dolgozni.
– Szociológus, kulturális rendezvényeket szervez, koordinál, művelődési lapokban közöl, drámákat ír, dramaturg. Honnan ez a szerteágazó érdeklődés, energia?
– Valójában nem vagyok szociológus, ám az egyetemen szociológiát is tanultam, 1989 előtt a szociológiát, a pszichológiát, a neveléstudományt ugyanazon a szakon tanultuk. Tehát a jelenlegi tevékenységi területeim mind rokonszakmák, és abban gyökereznek, hogy filozófiát végeztem, pszichológiára szakosodtam, esztétikából államvizsgáztam, Franz Kafka műveiből írtam a szakdolgozatomat. A Kovászna Megyei Művelődési Központba szociológusként és PR-szakértőként alkalmaztak, de az esztétika, valamint Ion Ianoşi tanárom a vétkes a vizuális művészetek iránti szenvedélyemért, különösképpen a színház és a filmművészet iránti elkötelezettségemért. Ezzel magyarázható, hogy a legsikeresebb projektjeim a színházhoz kötődnek, és a sepsiszentgyörgyi művelődési intézmények közül a legtöbbet az Andrei Mureşanu- és a Tamási Áron-színházakkal, néhány éve pedig az Osonó Független Társulattal dolgoztam együtt.
– Amikor január 15-én az Árkosi Kulturális Központban átadták Önnek a Háromszék kultúrájáért díjat, Szonda Szabolcs a Kovászna megyei művelődési élet szürke eminenciásának nevezte. Nem szeretne jobban reflektorfénybe kerülni, esetleg a román közösség véleményformálójaként?
– Nagyra értékelem Szonda Szabolcs könyvtárigazgatót, sokat dolgoztunk együtt. Már az első években, amikor kinevezték a Bod Péter Megyei Könyvtár élére, lenyűgözött, hogy milyen tisztelettel közelít a román kultúrához, mekkora figyelmet szentel a kortárs román irodalomnak, és mennyit foglalkozik azzal, hogy tartós kapcsolatokat építsen ki értékes román írókkal, akiket folyamatosan olvasótalálkozókra hív Sepsiszentgyörgyre. Néhány éve Szabolcs már csak a könyvtári csapatával szervez rendezvényeket, én pedig nem teszek mást, mint írok a sikereiről, mint például a Mircea Cărtărescu részvételével tartott közönségtalálkozóról, amit hibátlanul szervezett meg a Pulzart ifjú csapatával, és amivel nemcsak az én, de az író elismerését is kivívta.
Visszatérve arra a portréra, amit a díjátadón Szabolcs rólam rajzolt, talán túl szépre sikeredett, nem vagyok én épp a Kovászna megyei kulturális élet szürke eminenciása, a sepsiszentgyörgyi művelődési kínálat nagyon gazdag, és a rendezvények többségéhez nincs is közöm. És nem, nem szeretnék több reflektorfényt, nem az a célom, soha nem szerettem a nagy nyilvánosságot. Azt leginkább a forradalmi ifjúságom alatt vállaltam, a kilencvenes években, amikor gyűléseken szólaltam fel, és sok olyan művelődési rendezvényt szerveztem, ahol nekem is ki kellett állnom a közönség elé. 2008-ig elég aktívan részt vettem a Kovászna megyei kulturális életben, ám az utóbbi években már kerülöm a nyilvánosságot. Túl azon, hogy telik az idő, és már nehezebben viselem ezeket a szerepléseket, úgy vélem, most már a fiatalokon a sor, akiket a lehető legjobb tudásom szerint, diszkréten próbálok segíteni, bármikor, ha arra szükség van.
Nem akarok a román közösség véleményformálója lenni, minden alkalommal, amikor előrukkoltam egy beszéddel vagy írással, csakis a saját nevemben beszéltem. Soha nem állítottam, hogy az igazság letéteményese vagyok, én csak az épp aktuális problémák mentén fogalmaztam meg legtöbbször az elképedésemet. Legkedvesebb egyetemi tanáraim, Ion Ianoşi esztétikaprofesszor és Mircea Flonta ismeretelmélet-professzor arra tanítottak, hogy legyen meg bennem a saját vélemény büszkesége, ne fogadjam el gondolkodás nélkül más véleményét, és azt szeretném, ha minél több, a térségben élő románnak lenne bátorsága reagálni, ha valaki a nevében beszél, és ha úgy érzi, ezek a szavak hazugok, rágalmak, vagy épp nem őket képviselik.
Például szerettem volna, ha az én románjaim reagáltak volna egy félanalfabéta ortodox pap zavaros és sértő beszédére, amit december 1-jén mondott a sepsiszentgyörgyi Mihai Viteazul-szoborcsoportnál. Elsősorban azokra a románokra gondolok, akik ott voltak a téren, részt vettek a parádén, úgy tettek, mintha a nemzeti ünnepet tisztelték volna meg, közben pedig hagyták azt a szánalmas papot, hogy csúfot űzzön a magyarok, de a románok történelméből is.
– 1990-ben, a marosvásárhelyi események után beszédet mondott a románok és a magyarok békés együttélésének védelmében. Hisz még ebben?
– Bevallom, már nem emlékszem pontosan, mit mondtam az első felszólalásomban, abban viszont biztos vagyok, hogy nem használtam nagy szavakat, soha nem játszottam ezekkel, függetlenül attól, hogy miről beszéltem vagy írtam. Addig én csak az iskolákban, a tárlatmegnyitókon szólaltam fel. Egy pillanatig sem gondoltam, hogy utcai tüntetéseken tartsak beszédet, hiszen fiatal voltam és türelmetlenül vártam, hogy élhessek a szenvedélyeimnek, örültem az alig visszanyert szabadságnak, amiért olyan sokan meghaltak.
A marosvásárhelyi márciusi események sokkoltak, az egész országban eluralkodott egy leírhatatlan magyarellenes hisztéria, amit az írott és elektronikus, az országos és helyi sajtó tovább szított. Minden hang, az újságírók, a politikusok, az utca embere egy muszáj-magyarellenes diskurzussal igazolta jó román voltát. Abban az ijesztő hangulatban hallottam meg Smaranda Enache asszony nyugodt, meleg hangját, úgy vélem, neki nagy szerepe volt abban, hogy a románok és a magyarok újra tudták kezdeni a párbeszédet. Csakhogy a magyarellenes hisztéria nem csillapodott, és egyszer már nem bírtam tovább, hogy a Vatra Românească különböző képviselői minden székelyföldi román, tehát az én nevemben is beszélnek.
Szégyelltem hallgatni. Rájöttem, hallgatásommal részese vagyok a magyarellenes kampánynak. Így írtam a Cuvîntul Nou című, akkor egyetlen román nyelvű helyi napilapba. Néhány sajtómegjelenés után azt hiszem, hogy Maria Movilă – akinek tanítottam a fiát – felkért, mondjak beszédet egy tüntetésen. Így kezdődött a forradalmi időszakom (nevet). Így tehát arra a kérdésre, hogy a román–magyar együttélés értékeit védtem, csak arra emlékszem, hogy én valójában barátaimat, a kollégáimat, a magyar embereket védtem, akiket a Vatra Românească a falhoz állított.
– Szintén a díjátadón fogalmazódott meg, hogy a hatékony és kiegyensúlyozott párbeszéd híve, nem ódzkodik a polémiától, ha az érdemleges, és hasznos következtetésekhez vezet, de akkor sem, ha úgy érzi, sértik az igazságérzetét, a valóságot szándékosan eltorzítják. Gyakran van szükség arra, hogy vitába szálljon, és ha igen, mi okból?
– Több polémiában részt vettem, elsősorban színházi, művelődési témakörben, az érvelő vita nagyon hasznos elmegyakorlat a mentálhigiéné miatt is. Amikor vitázol, valójában a saját meggyőződésedet tisztázod egy téma kapcsán, teszteled az érveid érvényességét egy másik véleménnyel ütköztetve. A vitapartnered megalapozott érvrendszerrel lephet meg, érvei segíthetnek, hogy továbbfejleszd, és megerősítsd az álláspontodat, vagy épp ellenkezőleg: rávehetnek, hogy beismerd, tévedtél, hogy téves meggyőződések csapdájában éltél, és fogalmad sem volt ezek határairól, törékenységéről vagy éppen mérgező voltáról.
A mód, ahogy reagálunk a jól dokumentált, alátámasztott ellenvéleményekre, sokat elmond emberi mivoltunkról. Ezért éri meg bátorítani a vitát bármilyen témában, tabuk nélkül. Mert amellett, hogy a párbeszéd még nem ölt meg senkit, ha konfrontálódunk, van esélyünk arra, hogy megtisztuljunk a különböző közhelyektől, előítéletektől, melyek parazitaként mérgezik és torzítják a belső világunkat.
– Hogy látja, megőrizhetik a románok kulturális identitásukat a Székelyföldön, Kovászna megyében?
– Az identitás kérdése, még a kulturális identitásé is, annyira bonyolult, hogy kísértést érzek arra, hogy megkerüljem a kérdést, hiszen azt sem tudom, honnan kezdjem. Talán azzal, hogy a világunk tragédiáinak egy része – régen és ma is – abban gyökerezik, hogy valakik agresszíven keresték és nyilvánították ki az identitásukat, legyen az nemzeti, helyi, regionális vagy kisebbségi identitás. Véleményem szerint bármely változatáról is beszélünk, ma az identitás-kérdéskör csak akkor nyer értelmet és igazolást, ha a különböző identitások tiszteletén alapuló európai diskurzus fogalomtárát használja. Elismert történészek, szociológusok szerint a 21. századi identitásdiskurzus már nemcsak a magát a múlttal igazoló identitásra épül, egyszerűen azért, mert az elődeink hőstettei nem a mi érdemeink, mint ahogy nem vagyunk felelősek a múltban elkövetett gyávaságokért és bűntettekért sem.
Ezt szeretném én a Székelyföldön élő románjaimtól: hogy hiteles történészektől, és ne propagandistáktól próbálják megismerni a múltat. Hogy megértsék, az identitásunk, mint ahogy a mellettünk élő székelyek identitása sincs kőbe vésve, hanem egy állandóan építkező folyamat, és hogy kik vagyunk ma, mivé leszünk holnap, az csak azon múlik, hogy ma mit teszünk azért, hogy jó legyen nekünk együtt. A románok egy része azt hiszi, hogy úgy tudja kifejezni az identitását, ha bebizonyítja, hogy az erdélyi magyarok nemzedékről nemzedékre vétkesnek születnek, ezért a jogaik és a szabadságuk kizárólag a mi, vagyis a románok jóindulatán, és a megbocsátásunkon múlik.
– Mennyire tart attól, hogy az erős decentralizáció, az autonómia elsorvasztaná a románok kultúráját a térségben?
– Jó lenne, ha az autonómia és a decentralizálás kérdéskörében a román társadalom – élen a politikusokkal – a szakértők kutatásaira hagyatkozna. Tudom, hogy vannak interdiszciplináris kutatócsoportok, melyekben román és magyar szociológusok, politológusok, történészek, közgazdászok vesznek részt, olyan szakemberek, akik jól ismerik a romániai valóságot és más országok regionális tapasztalatait. Remélem, hogy ezeket a kutatásokat veszik át és hasznosítják a politikusok, és megpróbálnak felépíteni egy helyi autonómiaprojektet, amely a székelységre is érvényes.
Én eddig azt láttam, hogy a magyarok abszolút demokratikus utakon próbálják megvalósítani az autonómiával vagy a regionalizációval kapcsolatos projektjeiket. Amíg a magyarok lépései békések és bármely demokráciában hozzáférhető mechanizmusokat mozgósítanak, nincs ok aggodalomra vagy hisztériára. A magyar barátaimmal folytatott beszélgetések során megértettem, ők is tudatában vannak annak, hogy az autonómiának csak akkor van esélye, ha közös regionális projektként fogják fel, vagyis megpróbálják meggyőzni az itt élő románokat, hogy az autonómia nem ellenük irányul, nemcsak a magyarok ügye, hanem közös ügy. De nehéz elfogadtatni a románokkal ezt a közös projektet, sokan még mindig úgy tekintenek az autonómiára, mint ami fenyegetést jelent számukra, a nemzeti egységre és a román államra.
– Vannak kapcsolatok a román és a magyar kulturális élet szereplői között Kovászna megyében? Mi lenne a megoldás, az út a nagyobb tolerancia, az intenzívebb együttműködés érdekében?
– Nem a több tolerancián múlik a románok és magyarok esélye arra, hogy a közös ügyek mentén találkozzanak, hogy felépítsenek együtt egy közös jelent és jövőt. A gond az, hogy a románok és a magyarok megtanulták tolerálni egymást anélkül, hogy megpróbálnák megérteni egymást, vagyis mímelik a kölcsönös tiszteletet, de a valóságban ki-ki a maga táborában megveti és kipletykálja a másikat. Éppen ezért – mert bár eltűrik egymást, de nem próbálunk egymás bőrébe bújni – mind a két részről vannak olyanok, akik könnyen a manipuláció áldozataivá válhatnak, mint ahogy megtörtént 1990-ben Marosvásárhelyen.
Ezért én azt hiszem, hogy a multikulturális terek léte, az együttélés az állandó empátiára való törekvésen múlik. Ha csak arra szorítkozunk, hogy toleráljuk a másikat, akkor felsőbbrendűnek gondoljuk magunkat annál, akit megtűrünk. Vagyis úrnak érezzük magukat, szánalomból vagy mert a törvény erre kényszerít, kinyújtjuk a kezünket a tőlünk különböző felé, eljátsszuk, hogy egyenrangú félnek tartjuk, egy asztalhoz ülünk vele, de nem mulasztjuk el a fülébe énekelni, még a nemzeti ünnepen is, hogy mi románok vagyunk, és itt örökké urak. Holott a románok és a magyarok közötti közeledés és az együttműködés akkor lesz autentikus és hosszú távú, ha megértjük, hogy egyenlők vagyunk a jogokban, a szabadságban, hogy a jelenünk és a jövőnk attól függ, miként tudunk együtt küzdeni a minket megillető jogokért és a szabadság védelmében.
Niculina Ţînţar
Egy dobrudzsai, Babadag melletti kis faluban született, 1985-ben végzett a Bukaresti Egyetem filozófia tanszékének pszichológia szakán. Egyetemi tanulmányai után kihelyezték a Kovászna megyei Ozsdolára, ahol két évig történelmet és földrajzot tanított. Jelenleg Kovászna Megye Művelődési Központjában referens.
Tíz színdarab szerzője, kulturális folyóiratoknak ír, és tevékenyen részt vesz a térség művelődési életében, a kilencvenes évek óta különböző helyi, országos és nemzetközi projektek, pályázatok lebonyolítását koordinálja, a magyar kulturális intézményeket is tevékenyen segíti. 
Idén megkapta a Háromszék kultúrájáért díjat, melyet a megyei önkormányzat által fenntartott Kovászna Megyei Művelődési Központ 2013-ban alapított.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Kikristályosodtak a tervek
Interjú Vargha Mihállyal, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatójával 
A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum (SZNM) nemcsak a megyeszékhely és Székelyföld, hanem a tágabb értelemben vett Erdély egyik büszkesége is, így működése széles érdeklődésnek örvend. Éppen ezért vezetőjét, Vargha Mihály szobrászművészt az intézmény működéséről, 2016-os megvalósításairól, a megkezdett, de még be nem fejezett tervekről és az idei év fontosabb célkitűzéseiről faggattuk. Beszélgetésünk során kiderült, hogy ötletekben nem szűkölködnek, illetve kikristályosodott elképzeléseik vannak a jövőre nézve.
– Igazgató úr, mit tart az elmúlt esztendő legnagyobb sikerének?
– Inkább többes számot használok, mert több sikeres rendezvényünk is volt. Közéjük sorolom például Somogyi Győző, budapesti Kossuth-díjas festő, grafikus, kiváló művész Száz magyar lovas című tárlatát, melynek megnyitását március idusára időzítettük.
Emelkedett hangulatához az időpont, a művész lóháton, huszárviseletben és huszárkíséretben való megjelenése, valamint a Haáz Sándor vezette szentegyházi huszárdalárda fellépése egyaránt hozzájárult. Ugyancsak rendhagyónak mondható a Fogarason élő, 83 esztendős Szőcs-Fülöp Károly 60 év munkájával létrehozott magángyűjteményéből ízelítőt nyújtó tárlat. Ennek egyediségét az általa megmentett bükszádi, illetve porumbáki üvegek, erdélyi kerámiák, szász hímzések és viseletek bemutatásán kívül a gyűjtő személye biztosította.
Ő ugyanis kéményseprőként járván a vidéket, hordta össze, méghozzá olvasással megalapozott szakértelemmel e felbecsülhetetlen értékű kincset. Emlékezetes marad továbbá a múzeum örökös munkatársa, Vinczeffy László Munkácsy-díjas képzőművész 70. születésnapjára rendezett tárlat is, melyen az inkább festőként ismert mester szobrainak egy részét is be tudtuk mutatni. Ezek a múzeumkertben a mai napig megtekinthetők.
A tavalyi évet a Kallós Zoltánt bemutató kiállítással zártuk, ezzel Erdélyben elsőként tisztelegvén a 90. születésnapját ünneplő néprajzkutató és gyűjtő személyisége és életműve előtt. Nagy öröm számunkra, és egyben büszkeséggel tölt el, hogy 2016 folyamán két hiánypótló könyvet is meg tudtunk jelentetni.
z egyikük Kós Károly és Sepsiszentgyörgy cím alatt jelent meg Anthony Gall szerkesztésében, a másik pedig Balassa M. Iván A székelykapu című kötete. Az utóbbi a típusok felsorolásán túlmenően tudományosan is elemzi ezeket. Ide kapcsolódó jó hír, hogy ez év márciusában tudományos értekezletet is szervezünk ebben a témában, a szerző jelenlétében. 
– Maradtak befejezetlen terveik?
– Igen. Ezek közül pedig a legfontosabb és legfájóbb a Gyárfás Jenő Képtár több éve vajúdó felújítása.
– Mi ennek az oka?
– Elsősorban a nem megfelelő közbeszerzési törvény, mely az olcsó kivitelezést tekinti egy munkálat odaítélése legfontosabb szempontjának. Ráadásul a felújításhoz szükséges pénz kezelése a művelődési minisztérium hatáskörébe tartozott, így eddig beleszólásunk sem volt a minőség ellenőrzésébe, ami az említett okból szintén sok kívánnivalót hagy maga után. Éppen ezért a befejezés és a minőség biztosítása érdekében a megyei tanács a saját költségvetéséből próbálja ezt megoldani, ehhez viszont állapotfelmérés szükséges, melyet megrendeltek.
– Melyek az idei esztendő legfontosabb célkitűzései?
– Ezek egyike az immár lassan 105 esztendős, Kós Károly által tervezett épületegyüttes teljes felújítása és a kor követelményeihez való igazítása. Az ehhez szükséges több mint 4 millió euró biztosítása érdekében az intézményünket fenntartó megyei tanács nyújtott be egy minden szempontból megalapozott és indokolt, európai uniós pályázatot. Ebbe azonban sajnos a működéshez és tudományos tevékenységhez szükséges műszaki hátteret biztosító felszerelés ellenértéke nem fért bele, így erre külön kell majd pályázni.
– Milyen terveik vannak a megyei tanács által 2011-ben megvásárolt, de még mindig üresen és kihasználatlanul álló területtel kapcsolatban?
– Az előbb említett pályázatot úgy állították össze, hogy jóváhagyása esetén bizonyos tevékenységeket, köztük az adminisztrációt a mellettünk lévő telken létrehozandó irodákba tudjuk áttelepíteni. Az így felszabaduló régi épületegyüttest teljes mértékben a látogatók rendelkezésére bocsátanánk, például múzeumpedagógiai tevékenységre, illetve Kós Károly-mellékszobákat is lehetne berendezni. A most kihasználatlan területen ugyanakkor egy műtárgyvédelmi központot és saját vagy rólunk szóló kiadványokat és ajándékokat árusító részleget is létrehoznánk, hiszen erre fokozott igény mutatkozik. Mindennek eléréséhez viszont bukaresti kérésre az övezeti rendezési tervet ki kell terjeszteni. Ennek elkészítése folyamatban van.
– Ezen a területen az Erdélyi Művészeti Központ felépítése is szándékukban állt. Erről miért mondtak le?
– Mert rájöttünk, hogy a polgármesteri hivatal keretében hatékonyabban működhet, mint az SZNM részlegeként, így a város biztosított számára e célnak megfelelő székhelyet a volt posta épületében. 
– Egy múzeum működéséhez óhatatlanul hozzátartoznak a régészeti feltárások. Önök végeznek-e ilyen tevékenységet?
– Természetesen. Ásatásokat két esetben végzünk. Külső megrendelő kérésére, amint ez például az uzoni Béldi–Mikes-kastély felújításakor történt, vagy saját kezdeményezésre. Az általunk Málnásfürdőn újrakezdett munkálatok ebbe a kategóriába tartoznak.  
– Ez utóbbi helyen minek a feltárása van folyamatban?
– Egy bronzkori településé.
– Jelenleg a múzeum hány régésszel rendelkezik?
– Kettővel, név szerint Lokodi Alpár Imre és Sztáncsuj Sándor József végzi ezt a munkát, de még három kellene, hiszen az állagmegőrzésnél, kiállítások létrehozatalánál, valamint pályázatok megírásánál is szükség van a szaktudásukra. A foghíjas régészlétszám miatt ugyanis jelenleg Málnásfürdőn is évente csak 1 hónapot tudunk dolgozni.
– Honnan biztosítják a kutatások anyagi forrásait?
– A felújítást megelőző kötelező feltárás költségeit a megrendelő fizeti, a Málnásfürdőhöz hasonló esetekben viszont ezeket mi álljuk.
A továbbiakban az intézményvezető a sorra kerülő rendezvények hosszú lajstromát és ezek időpontját ismertette, melyekről majd olvasóinknak idejében hírt fogunk adni.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Érvénytelenítették az összes Hargita megyei autonómiahatározatot
A Hargita megyei önkormányzatok által elfogadott mind a 43 autonómiahatározatot jogerősen semmisnek nyilvánították az igazságszolgáltatás különböző szintjein, miután a prefektus megtámadta ezeket a közigazgatási bíróságon. Az Adrian Jean Andrei prefektus által megtámadott határozatok egy részét a Hargita Megyei Törvényszék, másik részét a Marosvásárhelyi Ítélőtábla érvénytelenítette. "Nem is történhetett volna ez másképp, hiszen mind a 43 határozat, amely az úgynevezett Székelyföld autonómiájáról szól, eleve ellentmond az alkotmánynak és az érvényben lévő törvényeknek. A bíróság semmi egyebet nem tett, minthogy megállapította ezek törvénytelen és érvénytelen voltát. Minden bírósági döntésnek törvényereje van, és én azt hiszem, hogy ez figyelmeztetés lehet mindazoknak, akik hasonló dolgokat terveznek, hogy ugyanerre a sorsra jutnak. A megye gazdasági, szociális fejlesztésével kellene foglalkoznunk, nem azzal, hogy megosszuk a lakosságot. Mindenkinek tudomásul kell vennie, hogy Hargita megye Románia közigazgatási-területi egysége, és mindenki, aki itt él, román állampolgár - nincs semmi gond azzal, hogy ha más országnak is állampolgára, de elsősorban román állampolgár" - nyilatkozta az Agerpres hírügynökségnek Adrian Jean Andrei prefektus. 2014 és 2016 között Hargita megye 43 helyi önkormányzata fogadott el olyan határozatot, miszerint különálló, autonóm közigazgatási egységhez kívánnak tartozni, amelynek területén hivatalos nyelv lenne a magyar is. A bíróságnak küldött indoklásában a prefektus rámutat, hogy "egy Székelyföld nevű közigazgatási régió" létrehozása ellentmond az alkotmány előírásainak, amely egyértelműen megszabja, hogy az ország területe, közigazgatási szempontból, községekbe, városokba és megyékbe szerveződik. Ugyanakkor alaptörvénybe ütközőnek ítélik a magyarnak mint hivatalos nyelvnek a bevezetését, ez ugyanis szembemegy az alkotmány 13. cikkelyének előírásával, miszerint "Romániában a hivatalos nyelv a román". A bíróság által elfogadott dokumentumok szerint az alkotmányban rögzítettől eltérő területi-közigazgatási egység létrehozásáról nem helyi, hanem országos népszavazáson lehetne dönteni. Csütörtökön megjelent a Hivatalos Közlönyben egy, a Székelyföldnek autonómiát előirányzó törvénykezdeményezés, amelyet egy tíztagú bizottság dolgozott ki. A tervezet területi autonómiával ruházza fel a nyolc székből álló Székelyföldet, azaz a jelenlegi Kovászna és Hargita megye, valamint a történelmi Marosszék alkotta régiót, ahol a magyar hivatalos nyelvként lenne használható az oktatásban, az igazságszolgáltatásban és a közigazgatásban. A törvénykezdeményezést negatívan véleményezte a Törvényhozási Tanács, amely arra figyelmeztet, hogy a tervezet egy különálló, a román egységes nemzetállammal párhuzamos entitást hozna létre. "Ha egy, az alkotmány által el nem ismert, kizárólag etnikai alapon szerveződött közigazgatási-területi egység a többinél nagyobb fokú önállóságot kapna, ez nyilvánvaló módon sértené a nemzetközi jogszabályok által szavatolt és az egyazon ország határain belül élő állampolgárokat megillető egyenjogúság elvét, illetve az alaptörvényt is" - írja a Törvényhozási Tanács véleményezésében. (agerpres)
Transindex.ro

Engem Udvarhely elvarázsolt
Nagy idők tanúja Albert Dávid, aki majd két évtizedig volt a gimnázium igazgatója. Az életéről beszélgettünk.
Egyszerű csíki családból származik, tudásvágya és ambíciója vitte előre. Filozófusnak jelentkezett, történész lett belőle. Ezt nem bánja, csak néha azt, hogy több időt szánhatott volna kutatásra. Évtizedekig dolgozott igazgatóként és főtanfelügyelőként, oktatástörténti kötetei is jelentek meg – sok mindent átélt és túlélt, a mai világ szerinte teljesen más, mint ami az ő ifjúkorában volt.
• Csíkdánfalván és Csíkszeredában gyerekeskedett
• Nagyon félt a padláson rejtegetett világháborús szurony miatt
• Éltette a királyt egy dalban, de nagyon megszidták miatta az egyetemen
• 1948-ról is markáns véleménye van
• Székelyudvarhely nagyon megfogta 1956-ban
• Akkor még élt a falu, amikor tanfelügyelő volt
• 1985-ben váltották le az igazgatói állásából
• „A gondolkodásban legyen önállósága az embernek"
A 83 éves Albert Dáviddal Rózsa utcai otthonában sok mindenről – a karrierjéről, negyvennyolcról, Szabó Dezsőről, a megyésítésről, a gimnáziumról – beszélgettünk.
- Gyerekkorából leginkább mire emlékszik?
- A szülőfalumban nem sok évet töltöttem, mert hatéves koromban már beköltöztünk Csíkszeredába. Családunk, az Albert nemzetség Dánfalva felső részén, Felszegben lakott, az egyik legrégebbi nemzetség.
A nemzetségen belül is volt rétegződés, mi a tehenes gazdák közé számítottunk. Ez kisbirtokkal járt, ezért édesapám más, kisegítő munkákat is elvállalt. Az első elemit már megkezdtem Dánfalván, arra nagyon emlékszem, hogy új, a román világban épült iskolába jártunk, palatáblám volt. Megszokott falusi életmódunk volt.
Az 1940-es bécsi döntésig a faluban nagyon nyomott, fásult volt a hangulat, de néhányan el tudtak menni, hogy dolgozzanak a Regátba. A kicsi magyar világban viszont valósággal kinyílt a világ és sok ember megindult, elsősorban Budapest, Magyarország felé.
Az én szüleim hatéves koromban úgy döntöttek, hogy Szeredába költözünk, ez 1940-ben volt.
A városban édesapám altiszt volt a városházán és mi mellette, egy bérlakásban laktunk – ez a mostani főtéren volt körülbelül a megyeházától a Petőfi utca felé. Csíkszereda tulajdonképpen egy T-alakú urbanisztikai képződmény volt akkor, az egyik főutca Udvarhely felől jött, erre pedig merőleges volt az Alcsíkot Felcsíkkal összekötő út. Ezeket az épületeket lebontották az újramegyésítés után.
- A háborút hogyan vészelték át?
- 1944 nyarán édesapám szerzett egy lovat és egy szekeret, s hazamentünk Dánfalvára, onnan pedig felmentünk az erdőbe. A legtöbb családnak volt ilyen erdei boronaháza, mert a kaszálás egy-két hétig tartott. Ott keresztülvonultak az oroszok, de minket nem bántottak. Egész nap figyeltem őket, néztem, ahogy vonultak. Néha egy-egy tinót vagy disznót „elejtettek", megebédeltek és mentek tovább, de nem durváskodtak.
Csíkszeredában az iskola hadikórház volt, s időbe telt, amíg az oktatás újraindult, az iskolát februárban kezdtük el – akkor még az volt a neve, hogy Segítő Mária Római Katolikus Főgimnázium. A tankönyveink is a Révai-kiadású, katolikus iskoláknak szóló könyvek voltak, a bentlakásban apácák főztek, nekünk pap tanárunk volt, Márton Áronpüspök is látogatta az iskolát, amíg lehetett.
- Személyes élménye is van róla?
- 1948-ban a csíksomlyói búcsún az iskola diákjaiként kötelet fogtunk a papság és Márton Áron püspök körül, hogy ne tóduljanak oda a civilek.
Az alsó tagozatot egyházi iskolában jártam, kisérettségit tettem, és utána mentem a középiskolába. Ugyanakkor az iskola végzősei közül választották ki azt a három erős fiatalembert, aki a labóriumot vitte. Ez egy nagyon súlyos tárgy, jó kötésű legénynek kellett lennie, aki vitte – annak nagy neve és tekintélye volt az iskolában.
Az iskolának volt egy kápolnája, minden vasárnap misére mentünk, ahol állni kellett, a tanároknak székek voltak hátul. Mindig rettegtem, hogy el fogok ájulni, néha el is dőlt egy-egy diák.
Átéltem az államosítást is. Visszagondolva erre, úgy emlékszem, hogy ezt jól megtervezve hajtották végre. Gyergyó vidéke egyfajta vörös sarka volt ennek a vidéknek, tudniillik a Maros völgyében volt igazi munkásmozgalom a két világháború között, ott sztrájkok is voltak. Gyergyószentmiklóson is volt úgynevezett munkáshagyomány, mozgalom, így onnan hoztak igazgatót az iskolába, az örmény származású Karácsony Zakariást.
Történelem szakos, vastag hangú ember volt, mesélt a történelemórákon. Én nagyon élveztem ezeket a meséket – akkor jöttem rá, hogy egy történelemtanárnak mesélnie kell, ezért nagyon sokat kell olvasnia, hogy legyen mit mondania. Ma sajnos kevés figyelmet szentelnek arra, hogy a gyermekeket megtanítsák beszélni, pedig a régi iskolákban ezt még külön tantárgyként is tanították.
Visszatérve, Gyergyóból diákokat is hoztak, akik sportoltak – a katolikus iskolában ez nem volt hagyomány. Kiirtották egy részen a fákat, röplabda-pályát alakítottak ki, egyszerre mindenki megkedvelte. A kápolnában a keresztet letakarták, az oltárt felszámolták, az egészből lett egy kiváló parkettájú terem és néhány hét múlva már hétvégi táncmulatságot rendeztek itt.
Én is odahaza egy seprűvel tanultam táncolni, mert bennünket arra senki sem tanított, annyi dolga volt a szüleinknek. Akkor már öten voltunk testvérek, mert Csíkszeredában még született egy húgom. Az iskola vegyes lett, a lányokkal táncolni kellett, azon a parketten kiválóan lehetett sirülni.
- Ideológiailag mennyire próbálták önöket befolyásolni?
- Hetente voltak előadások és úgy közelítették meg a dolgot, hogy a kommunizmus és az őskereszténység között nincs nagy különbség. Jézus azt akarta, hogy az emberek szeretetben és egyenlőségben éljenek. Azt gondoltuk, hogy amit terveznek, az nem is olyan rossz. Emellett nagyon nyomták a szövegben a nemzetiségek egyenlőségét, és erre nagyon fogékonyak voltunk, mert volt fogalmam arról, hogy mit is jelent a román nacionalizmus.
Az iskolában az előadók nagyon gyakran hangsúlyozták, hogy most jön az igazi, jó világ. Mert Jézus nem azt akarta, amit aztán a papság, a pápaság eltérített. Jézus szegénységben jött a világra és minden emberért feláldozta az életét. Azóta is elgondolom, hogy egy eszme hogy el tud torzulni, gondoljunk csak a kereszténységre és az inkvizícióra vagy arra, hogy a romániai kommunizmus hogy eltorzult Ceaușescu alatt. Ártatlan, fogékony, kisebbségi gyermekek előtt a kommunizmus eszméje is ilyen volt, tömegesen iratkoztunk be a diákszövetségbe. Sok mindent szerveztünk, kirándulást, versenyeket.
- A Maniu-gárdák miatt?
- Amint említettem, a menekülést Dánfalván éltük át. 1944 őszén egy nap óriási rémület volt, hogy a szomszédos falvakban mik történtek.
A férfiak igyekeztek elmenni, édesapám is gyorsan megrakott egy szekeret ganéval, a teheneket befogta és elment az erdőre, amíg ezek elvonultak.
Csodáltam édesanyám lélekjelenlétét. Amikor a front elvonult, ottmaradt sok zubbony, katonanadrág, amiből szedett össze néhányat, hogy abból varr nekünk valamit. Nagy volt a szegénység akkor.
Ekkor már hírlett, hogy fegyver vagy lőszer miatt lőttek agyon valakiket. Disznót tartottunk, nagy üstben főtt a pityóka nekik, édesanyám gyorsan kiborította, a katonanadrágokat bele az üstbe, rá a pityókát és a vizet. Nehogy baj legyen.
Egyszer jött is egy nyegle román legény félig katonaöltözetben, de tudott valamennyire magyarul. Mondta nagyapámnak, hogy „Na, tata, nézzük meg, hogy mit vitt fel a padlásra?" Megijedtem, mert a padláson a kacatok között hányódott egy első világháborús, rozsdás szurony. Szerencsére nem találta meg. Megrémültem, hogy ezek után milyen világ vár ránk.
- Érettségi után miért döntött a történelem mellett? Hogyan választott pályát?
- Éltanuló voltam, mindenből jól tanultam, de engem a filozófia nagyon feldobott, úgy gondoltam, hogy ahhoz mindennek van köze. Széles volt az érdeklődési köröm, ezért mentem filozófiára.
Nagyon szerettem az irodalmat is. Az érettségi alatt például Mereskovszkijt olvastam – a városházára összegyűjtöttek egy csomó könyvet, ami az elmenekülteké, kilakoltatottaké lehetett, onnan halásztam ki.
Nehéz körülmények között zajlott az élet. Nekem pénzt kellett keresni, hogy elmehessek az egyetemre, minden nyáron, ahogy az iskola befejeződött, mentem dolgozni, kőművesként, kétkezi munkára. Vettem egy rend ruhát, két-három inget, egy pár cipőt, egy kis kofferral mentem Kolozsvárra. Jelentkeztem a filozófiára, 1952 nyarán. Fel is vettek.
A szüleim kérdezték, hogy mi leszek, mire mondtam, hogy bármi lehetek, újságíró, író. Nem tartották ezeket komoly szakmáknak, de nem tudtak beleszólni. A családban nagy szabadság volt a pályaválasztást illetően, s engem eleve értelmiségi pályára szántak.
A filozófiát megkezdtük, de már tavasszal közölték, hogy megszűnik – választhattunk, hogy átmegyünk-e mind történelemre vagy elvesz az év. A történelmet választottuk, s én végül megszerettem azt a szakot. Nagyon.
Annyira, hogy még udvarolni sem jártam. Annyit csináltunk, hogy szombatonként kicsíptük magunkat és lementünk a bőrgyár tánctermébe táncolni a munkáslányokkal. Engem nem vitt rá a lélek, hogy kísérgessem az egyetemista kolléganőket, mert nagyon sok időbe tellett. Sorba kellett állni a menzán délben, hazakísérni, délután megint elhívni, elkísérni, hazakísérni – akkora időveszteséggel járt volna, hogy nem akartam.
- Ehelyett inkább könyvtárba járt?
- Igen. Első évtől utolsó évig csak kitűnő minősítéseket kaptam, másodévtől pedig úgynevezett köztársasági ösztöndíjam volt készpénzben, ami akkora volt, mint az édesapám fizetése. Az étkezde és a bentlakás is ingyen volt – az ösztöndíjból vettem kalapot, cipőt, nagykabátot, sőt édesapám névnapjára kis csomagot állítottam össze. Minden hónapban szertartásszerűen megebédeltem egy nagyon jó vendéglőben. Én, az egyszerű székely diák rendeltem a pulykasültet egyszer egy hónapban.
A váradi diáktársainkkal, akik sokkal dörzsöltebbek voltak, néha elmentünk egy kis kocsmába, ahol valami hitvány bor mellett énekelgettünk operett- és opera betétdalokat. A Bánk bánból énekeltük, hogy „meghalt a cselszövő, éljen a király!".
„Fülek" akkor is voltak, két nap múlva hívattak a rektori hivatalba, a rektornak volt ilyen munkás-helyettese, hatalmas öklökkel. Szemben ült velünk, nézett, csapta az asztalt: „Magukat a munkásosztály és a parasztság azért küldte az egyetemre, hogy az új rendszernek legyenek a harcosai! S akkor maguk éltetik a királyt?!!" Valósággal sokkolt, hogy énekelni sem lehet.
Első év után megválasztottak a diákotthon elnökének, majd beválasztottak az egyetemi KISZ-bizottságba, ahol Szabó Gyula ült mellettem. Titkárhelyettes lettem a bizottságban, de gyakorlatilag az egész KISZ-munkát én irányítottam.
1956 tavaszán már érződött a magyarországi forradalomnak az „előszele". Mint a történelem kar éltanulóját, engem jelölt ki a rektor, hogy megtartsam a március 15-i ünnepi beszédet. Tömve volt az egyetem aulája. Balogh Edgár 1954-ben szabadult a börtönből, ő volt akkor már a rektor – a beszéd nagyon jól sikerült, a közönség is ünnepelt, Balogh felugrott, odajött és azt mondta, hogy „Köszönöm neked, fiam!"
- Mi volt abban a beszédben?
- Mindig szilárd meggyőződésem volt az, hogy az 1848-as forradalom nagyon hősies vállalkozása volt a magyar nemzetnek, együtt a lengyellel, olasszal és másokkal, de ezt valahogy ki kellett volna egészíteni azzal, hogy az események alatt más nemzetiségekkel ki kellett volna egyezni. Ennek hangot is adtam, ezt is érintettem és a mai napig tartom magam hozzá. 1848-49-ben a szabadságharc alatt a megegyezés elmaradt és nemcsak a bécsi udvar ármánykodása miatt, hanem a vezető magyar politikusok egy részének szűklátókörűsége miatt.
Később az emigrációban is akadtak olyanok, mint Teleki László vagy Klapka György, akik az események alatt előjöttek ezzel a témával, de Kossuth mindig elzárkózott, mondván, hogy nem lesz részese a magyar Szent Korona-birodalom feldarabolásának – mert akkor területi engedményeket kellett volna tenniük.
A kiegyezés, amit a nagy liberális nemzedék hozott létre, tulajdonképpen egy kényszermegoldás volt. Sajnos a magyar szabadságról, függetlenségről le kellett mondani.
Ma a történettudomány úgy tekinti, lehetett látni azt, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiának rossz vége lesz, de gazdaságilag nagyon sokat épült, polgárosodott Magyarország. Ha úgy maradhatott volna a monarchia, akkor folytatódhatott volna is ez, de azt ki gondolhatta komolyan, hogy a tót, a román, a szerb magyarrá változzon? Senki. Széchenyi is úgy vélekedett Kossuthtal vitatkozva, hogy nem tudja elképzelni, hogy a tót vagy a román csak úgy örömmel magyarrá változzon.
Az előadásra visszatérve, a magyar szabadságharc méltóságát hangsúlyoztam, Balogh Edgárral pedig sokáig leveleztem. Én Szabó Dezső nagy rajongója voltam már egyetemista koromban. Azonban nem voltam biztos benne, hogy jól cselekedtem-e, hogy meghívtam a lányát az iskolába beszélgetni, s ezt megírtam Balogh Edgárnak.
Válaszolt nekem, hogy nem lehet fasizmussal vádolni Szabó Dezsőt, és nem lehet úgy kidobni, ahogy a kommunista rendszerben azt akkor tették. El kell olvasni a műveit.
Nemrég dúlt a vita arról, hogy Magyarországon betették a nemzeti kerettantervbe. Eddig is be kellett volna tenni a tantervbe és a tanárnak tudnia kell, hogy a Szabó Dezső segítségével tanítson igazi magyarságféltést, mert semmi köze nincs a fasizmushoz, sovinizmushoz. El kell olvasni az Életeimet.
Amikor idekerültem Udvarhelyre, 1957 tavaszán hallottam, hogy Szabó Dezső lánya itt van Székelyföldön – mindjárt felvettem vele a kapcsolatot, meghívtam a gimnáziumba egy beszélgetésre, mert akkor már aligazgató voltam. Néztek a tanárok, hogy most ez a fickó kitöri a nyakát, mert még Auschwitzet is túlélt zsidó kolléganőnk is volt,Salamon Ella.
Nem bántam meg, mert nagyon érdekes dolgokat mondott Szabó Dezsőről mint emberről, az utolsó napjairól Budapest ostroma alatt.
A kilencvenes években mondta nekem Bodor András kolozsvári történészprofesszor, hogy az ötvenes években Albert Dávidot nagyon szerették volna „megtartani az egyetemnek", de ő mégis Udvarhelyt választotta. Miért?
Már harmadéves koromban Jakó Zsigmond hatása alá kerültem, külön is foglalkozott velem. Én elhatároztam, hogy tanár nem leszek, hanem a kutatómunkával fogok foglalkozni, levéltáros leszek vagy hasonló. Jakó ki is nézte nekem a nagybányai levéltárat, ahol üresedés volt, nagyon szerette volna, ha elkezdem a nagybányai kisnemesség anyagainak a feldolgozását. Én letettem az államvizsgát, piros diplomával végeztem, bárhová jöhettem volna a Székelyföldre, de senki elől nem foglaltam el a helyet.
Nem akartam a tanári pályán kezdeni. A levéltárak a belügyminisztérium szigorú felügyelete alatt álltak, hosszú időbe telt, amíg megkaphatta valaki az állást. Csíkszeredában laktam a szüleimnél, eltelt 1956 júliusa, augusztusa – a szüleim már kérdezték, hogy mi lesz veled, ha már ennyit tanultál. Felültem a buszra, bementem Vásárhelyre, a Magyar Autonóm Tartomány tanügyi káderosztályára, bemutattam az irataimat, hogy szeretnék valami ideiglenes tanári állást találni.
Így kerültem egyből aligazgatónak Székelyudvarhelyre a gimnáziumba, hangsúlyozva azt, hogy ha megjön a jóváhagyásom, akkor mehetek a nagybányai levéltárba. Akkor Mészáros Imre volt az igazgató, de az egész tanári karban két párttag volt, Baczó László földrajztanár és Spanyár Teréz.
Én akkor már párttag-jelölt voltam és így jöttem ide. Mészáros nagyon szeretett, valósággal családtagnak számítottam náluk. Jött egy megszorítás, hogy az iskola vezetője csak párttag lehetett – Imre bácsi pedig nem lehetett az, mert őt a római katolikus egyház taníttatta, nem is akart. Akkor a rajoni főtanfelügyelő és Imre bácsi közösenrábeszéltek arra, hogy vállaljam el az igazgatói állást. Közben megjött a nagybányai levél, hogy jóváhagyták, de akkor már maradtam.
Engem Udvarhely úgy elvarázsolt, hogy nem akartam innen elmenni. Azok az őszi színek! Ezt csak az tudja megérteni, aki Csíkban született, vagy ott élt – a csíki tájnak a hangulata, a színei egészen másak, s ez a lelkiállapotra is rányomja a bélyegét. A gyönyörű táj fogott meg, nagyon szerettem gyalogolni – azt mondtam, hogy én már innen nem megyek el. Ugyanakkor lenyűgözött a reformá

Az „autonómia” – zsákutcája
Megszólalt a romániai kormányzó párt vezetője a székely autonómia kérdésében. Nem kertelt, megmondta egyenesen, szemébe a székelyeknek és a velük szolidaritást vállalóknak, hogy szó sem lehet semmilyen autonómiáról! Elgondolkodhatunk viszont azon, hogy a Gyergyószéki Székely Tanács milyen reménnyel, eséllyel, hittel fogott neki és szándékozik folytatni ezt a küzdelmet? Látnak arra reális esélyt, hogy Románia törvényhozása eleget tesz jogos követelésüknek és megajándékozza őket…Mivel is? Azzal, amit a trianoni békeparancs kapcsán a magyar nemzet szétszakíttatásának feltételeként magára vállalt? Hogy biztosítja a bekebelezett magyar nemzetrész számára az őt megillető – akár – autonóm önigazgatás feltételeit?Hol van már a tavalyi hó?! – kérdezhetnénk és kiálthatnánk majd száz év elteltével, tetemre híva a győzőket és rendezőket, akik azóta egyszer sem kérték számon a megajándékozottakon vállalt kötelezettségeik betartását. Szitokszónak minősül már maga a szó, kifejezés is: autonómia. Pedig így magában csak egy általános fogalom, gyakorlati jelentéssel akkor ruházódik fel, ha megjelöljük, hogy mire vonatkozik. Vágyaink általában a területi autonómiát célozzák, amely egy meghatározott földrajzi territóriumon politikai, gazdasági, kulturális önkormányzatot biztosít az ott élő közösségnek. Parlamenttel, saját kormányzattal, „állam az államban” hatáskörökkel, döntési és végrehajtói jogosítványokkal – általános és különleges szabályokkal, saját irányítású rendvédelemmel és mindennel, ami még az adott állam keretein, határain belül megoldható. A varázsszó itt: a határ! Fizikai és átvitt értelemben egyaránt! Románia a határt legszívesebben már a gondolat előtt is felhúzná. Szerintük már a gondolat is bűnös, amely némi önállóságra mer irányulni. Mert innen már a határok revíziójához vezet az út, az elszakadás fantomja fenyeget! 
De ha így van, mármint, hogy ettől félnek a legjobban, akkor nem itt kellene új csapást nyitni az erdélyi magyarság jövőjéért felelősen aggódóknak és tenni akaróknak? (És a többi elszakított nemzetrész vezetőinek?) Figyelve őket, nem sok jóra számíthatunk. Az autonómiáról még csak beszélni sem szeretnek. Néha-néha, ha a választásokhoz közeledve terítékre is kerül, mint mézesmadzag, a hatalom közelében aztán hamar köddé válik, mert a többségi nemzet pártformációi nem szeretik, viszketegséget kapnak tőle. Ha pedig kormányzati szerepre készülnek ki- és megválasztottaink, „okosabb” gyorsan elfelejteni, amit bőszen ígérgettek – nemcsak az autonómiát, de a többi vágyálmot is, amivel a választókat az urnákhoz csalogatták. Morzsákra a terített asztalról csak így számíthatnak!
De térjünk vissza a lehetőségek kérdéséhez! Van-e reális esélye annak, és milyen konstellációk mellett, hogy a közeljövőben Romániában egy – tegyük fel, a Dél-Tirolhoz hasonló – székely autonóm terület jöjjön létre? Nyugodtan elmondhatjuk, hogy erre semmi esély – ameddig ezt kérjük. És ameddig így! Mást és másképpen kell – követelni! Nem mint kisebbség, nem mint nemzetrész és nem autonómiát. És nem Romániától! A székelységnek, mint népnek az önrendelkezéshez van joga. Pontosabban: mint nép (a nemzetközi jog szerint az önrendelkezés joga csak a népeket illeti meg) ezzel a joggal rendelkezik, ezt tőle elvitatni sem lehet, de le sem tud róla mondani. És miért is mondana le róla? De – sajnos – most ezt teszi. Föladja a bizonytalanért a már meglévőt, ha képletesen akarnánk kifejezni: az erdőért a fát, lezárva maga előtt az előrehaladás útját. Próbáljuk elképzelni azt az autonómiát, amelyet Székelyföld a román törvényhozástól kaphat! Egy olyan parlamenttől, amely kénye-kedvére, erőfölényének tudatában, szabadon dönt a székely jövőről! Mi a teendő tehát? Hogyan oldjuk ezt a gordiuszi csomót? Van-e élet, lehetőség a kérésen túl? Persze hogy van!
Az autonómiát lehet Romániától kérni, de az önrendelkezés kinyilatkoztatása a világnak szól. Az előbbit meg lehet tagadni, kiüresített formájában koncként oda is lehet dobni, amaz már magában adott, csak élni kell vele. Az egyikhez elég egy jól megírt tervezet, amelyet majd kiherél a román parlament (két-három évtized múlva, amikor már „európai demokrácia” jegyében hajlandó lesz vele foglalkozni), a másikhoz bátorság és megingathatatlan elhivatottság kell. És Magyarország! Egy magyar ország, amely fontosabbnak tartja elszakított nemzetrészei szabadságát, jövőjét, mint a jó szomszédok érzékenységét. Ritkán beszélünk Dél-Tirol kapcsán Ausztriáról, pedig az ő védhatalmi szerepvállalása nélkül még – nagy valószínűséggel – ma is csak kisebbségi jogokért harcolnának az olaszországi németek. Mivel tudja az erdélyi magyar nemzeti közösség és a székely nép a magyar államot ilyen irányú kötelezettségére, felelősségére figyelmeztetni, illetve a védhatalmi szerep fölvállalására ösztönözni? Kissé humorosan szólva: ma már a szép szavakon kívül szavazatunkkal is operálhatunk. 
Tudom, hogy a fentebb elmondottak szerinti szemléletváltozás már a közbeszéd szintjén sem valósítható meg egyik napról a másikra; a tettek még nehezebben realizálódnak, főleg a mindent ködösítő politikai terminológiák és a félelemmel teli zűrzavart gerjesztő sajtó világában. 
Fontos kérdésként vetődik fel: számíthat-e a székely nép választott vezetőinek közreműködésére ebben a küzdelemben?
És van-e székely nép, amely képes az önrendelkezés alanyaként definiálni önmagát?
Fuksz Sándor,
Nagytárkány – Felvidék
Erdély.ma

Székelyföldi terrorvád - Társaik vallottak a HVIM székelyföldi vezetői ellen
Nem a titkosszolgálatok hallgatták le, hanem az egyik résztvevő rögzítette és juttatta el a hatóságoknak azt a beszélgetést, amely alapján a romániai szervezett bűnözés és terrorizmus elleni ügyészség (DIICOT) merényletkísérlettel vádolta meg Beke Istvánt, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) kézdivásárhelyi vezetőjét, és merényletkísérletre való felbujtással Szőcs Zoltánt, a HVIM erdélyi vezetőjét - állítja az Átlátszó Erdély portál az ügy eddigi tárgyalásait összegző, hétfőn közzétett cikkben.
Az ügy legutóbbi, pénteki tárgyalásán játszottak le a bukaresti tárgyalóteremben egy 25 perces összeállítást a 2015. októberi beszélgetés hangfelvételéből, amelyre az ügyészség a vádat alapozza. A tudósítás szerint a hangfelvétel rendkívül zajos, a beszélgetés résztvevői sok esetben egyszerre beszélnek, így jóformán csak szavakat lehet kivenni. Az azonban kiderül a felvételből, hogy a vád kulcsmondata magyarul másként hangzik, mint ahogy a vádiratban románul szerepel. Beke István nem azt mondja a felvételen, hogy "megcsináljuk", hanem azt, hogy "meglátjuk".
A bukaresti tárgyaláson részt vevő tolmács nem kapta meg a hangfelvétel magyar leiratát, ezért elutasította annak az igazolását, hogy az ügycsomóban lefűzött szöveg hűen tükrözi a lehallgatott beszélgetést. 
Az Átlátszó Erdély arról is beszámolt, hogy az ügy korábbi tárgyalásán hallgatták meg a védett tanút, aki bevallása szerint részt vett az ominózus beszélgetésen, és a felvételt készítette. A tanú egy elkülönített helyiségből, úgynevezett zárt láncú hálózaton csatlakozott a tárgyalóteremhez, az arcát kitakarták, hangját eltorzították. Elmondta, hogy a robbanószerkezetet, amelyet petárdákból akartak összeállítani, december elsején, a román nemzeti ünnepen kellett volna működésbe hozni. 
Szőcs Zoltán ellen vallott egy másik tanú, B. Sz. is, aki korábban hét éven át a HVIM tagja, és az ügy előtt a vádlottak barátja volt. Szerinte Szőcs állt elő a december elsejei "meglepetés" ötletével, és azt is ő javasolta, hogy tolvajnyelvet használjanak, és az összekötött petárdákra pizzaként utaljanak. B. Sz. arról is beszámolt, hogy Beke letartóztatása után megkereste Szőcs Zoltán testvére azzal a kéréssel, hogy kihallgatása esetén vallja azt, hogy csak tréfáltak. Hozzátette: első kihallgatásán ezt is vallotta, de később, miután meghallgatta a hangfelvételt, módosította vallomását. 
Mindkét tanú állította, hogy a HVIM-es beszélgetések résztvevői a telefonjukat az autójukban vagy egy másik szobában hagyták, hogy elkerüljék az esetleges lehallgatást. 
Beke István és Szőcs Zoltán ellen tavaly május 19-én emelt vádat a DIICOT. A vádhatóság közleménye szerint a HVIM romániai tagjainak egy 2015. október 10-i beszélgetésén Szőcs Zoltán azt a feladatot szabta Beke Istvánnak, hogy házilag készítsen egy robbanószerkezetet, és hozza ezt működésbe Kovászna megye területén 2015. december 1-jén, Románia nemzeti ünnepén. A közlemény szerint Beke István "lépéseket tett" a robbanószerkezet előállításához szükséges eszközök beszerzése ügyében.
Szabadság (Kolozsvár)

Torja nem visszakozik
A prefektus gáncsoskodása ellenére a torjai önkormányzat tegnapi ülésén nem vonták vissza a decemberben egyhangú vokssal elfogadott autonómiapárti határozatot. Inkább vállalják a pereskedést a kormányhivatallal a közigazgatási bíróságon.
Sebastian Cucu prefektus perbe hívási beadványát ez év január 9-én iktatták a közigazgatási bíróságon, de a tárgyalás időpontját még nem tűzték ki. Bokor Béla független tanácstag, az autonómiapárti határozattervezet előterjesztője elmondta: a prefektus nem kérte a torjaiaktól a határozat visszavonását, hanem egyenesen a közigazgatási bírósághoz fordult. A torjai önkormányzat tagjai arról határoztak, hogy elküldik a bíróságra a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) jogászai által összeállított válasziratot.
A Torján decemberben elfogadott határozatban kinyilvánították, hogy egyetlen, de különálló közigazgatási egységbe akarnak tartozni, Székelyföld néven, amely számára törvény szavatolja az autonómiát, és területén az állam nyelve mellett hivatalos nyelv a magyar is. Az SZNT határozattervezetét 2014 óta a 153 székelyföldi tanács közül 62 fogadta el, de az érintett kormányhivatal mindegyiket felszólította annak visszavonására, vagy a közigazgatási bíróság érvénytelenítette. Torján másodszor tűzték napirendre a határozatot, először 2014 októberében, de a következő hónapban vissza is vonták azt. A 62 település közül 43 Hargita megyei, húsz pedig Kovászna és Maros megyei. Hargita megyében a prefektus keresete nyomán a bíróságok jogerősen mind a 43 önkormányzat autonómiapárti határozatát érvénytelenítették.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Amit lehet, fel kell dolgozni
– Felértékelődik a méhészet. Egyre több erdélyi gazda fog bele, azonban nem mindenki számára váltja be a hozzáfűzött reményeket. A Csíkszéki Mezőgazdászok Egyesülete számára mennyiben jelent prioritást a méhészképzés?
– Azt tapasztaljuk, hogy egyre nagyobb az érdeklődés a méhészet iránt, és a sikeres munkához mindenekelőtt szakismeretek szükségesek. Gazdaszervezetként a képzés területén segíthetünk a legtöbbet. Mezőgazdasági egyesületünk 2016. december derekán negyedik alkalommal szervezte meg a csíksomlyói Jakab Antal Konferenciaközpontban a Székelyföldi Mezőgazdasági Konferenciát, amely tavaly méhészeti fórumként fogadta a gazdákat. 2016 különösen nehéz év volt a méhészek számára, sokan mínuszban zártak, ezért jól jött, hogy neves szakemberek bevonásával tudtunk nekik útmutatót nyújtani. A méhészet az az ágazat, amely hagyományos termékek előállításával Székelyföld természeti örökségét ápolva a fenntartható fejlesztés egyik fontos pillérévé válhat.
– Hogyan fogadják a méhészkedő gazdák a mezőgazdasági szakemberek előadásait?
– Talán a méhészek a legigényesebbek a tanulásra, tudásuk frissítésére. Jó tapasztalataink vannak, mert mindig olyan szakembereket hívunk meg, akik nagyon jól felkészültek – rendszerint ők maguk is aktív méhészek –, így ismerik a szakma minden csínját-bínját. Decemberi fórumunkra meghívtuk Szőcs Borókát, a 2016-os TUDÉK díjazottját, aki Környezet és korfüggő zsírfelhalmozás méheknél címmel tartott színes előadást saját kutatásaira támaszkodva: székelyföldi méréseinek eredményeit ismertette Csíksomlyón. Dr. Tófalvi Melinda méhészetre szakosodott állattenyésztő mérnök átfogó előadásában elsősorban az anyaméhek kiválasztásáról, a környezet, a technológia, az ember, a természet és a méhek közötti összhangról, egyensúlyról és az ezek hiányából adódó problémákról beszélt. A korondi méhész előadásait azért hallgatják sokan figyelemmel, mert mindig saját méhésztapasztalatait is megosztja hallhatóságával. Lázár Tibor, a Hargita Megyei Méhészegyesület elnöke a saját méhészetében használt és bevált technológiai megoldásokat mutatta be. Előadása elsősorban a gyakorlati oldaláról próbálta megközelíteni a szakmát, külföldi szakmai tanulmányutakon és konferenciákon szerzett tudást is beleépítve az előadásába.
– A téli időszakban mennyire gyakoriak a méhészeknek szóló programok?
– Az Erdélyi Magyar Gazdák Egyesületeinek Szövetsége többször vállal partneri szerepet szakelőadások, tanfolyamok megszervezésében. Legutóbb, december elején a méhészek védőszentjéről, Szent Ambrusról elnevezett méhésznapot tartottunk a marosvásárhelyi Deus Providebit házban. Mintegy negyven méhész jött el a rendezvényre, amelyet a Nyárád Völgye Méhészegyesülettel és a Milvusz Grouppal közösen szerveztünk. A rendezvényen részt vett Bordi Kacsó Zsolt, az Apia Maros megyei aligazgatója is, akitől a gazdák első kézből értesülhettek a méhészeknek járó agrártámogatásokról. Igény van tehát ezekre a rendezvényekre, a téli periódus pedig kiválóan alkalmas a tanulásra, továbbképzésre és elmélyülésre.
– Alig két hónapja tért haza egy csíki gazdacsapattal a Felvidékről. Mit láttak, mit tapasztaltak?
– A Csíkszéki Mezőgazdászok Egyesületének nagyon fontos a Kárpát-medencei magyar gazdaszervezetekkel való kapcsolatépítés. Minden erre irányuló lehetőséget és pályázatot megragadunk, hogy tapasztalatcseréket szervezzünk gazdáink számára. Tavaly november utolsó hetében szakmai tanulmányutat szerveztünk Szlovákiába, Felvidékre, ahol Karva község környékének sikeres magyar agrárvállalkozásait látogathattuk meg a Gazda Polgári Társulás partneri segítségével. Mindez a magyarországi Földművelésügyi Minisztérium támogatásával sikerült. A négynapos felvidéki tapasztalatcserén a mezőgazdaság különböző területein dolgozó gazdákat, agrárvállalkozásokat, mezőgazdasági nagyüzemeket cserkésztünk be. Volt közöttük szántóföldi növénytermesztéssel, gyümölcsfeldolgozással, vidéki turizmussal, agrároktatással, borászattal, szarvasmarha-tenyésztéssel és svájci típusú sajtkészítéssel foglalkozó kisebb-nagyobb vállalkozás. Nyilván az volt a cél, hogy a csíki csapatban részt vevő 13 gazda minél több mindennel ismerkedhessen meg.
– Volt-e olyan szakterület, amely közelebb áll a csíki gazdákhoz?
– Talán az izsai Bokros farmot emelném ki, amely mintegy 400 hektár szántóföldön gazdálkodik, és elsősorban krumplit termeszt. A vállalkozó család úgy ítélte meg, hogy a legfontosabb a több lábon állás, ezért a falusi vendéglátásban és egy kis állatfarm erejéig az állattenyésztésben is fantáziát lát. Hasonlóan sokszínű látvány és tapasztalat volt a Búcsi Mezőgazdasági Szövetkezet, amely több száz hektáron foglalkozik szántóföldi növénytermesztéssel, de rendelkezik szarvasmarhateleppel, gyümölcsösökkel és szőlőültetvényekkel is, és gyümölcsfeldolgozót működtet. A szövetkezet érdekessége, hogy mintegy száz alkalmazottat foglalkoztat.
– Mennyire fontos a gazdák számára a termelés és feldolgozás integrálása?
– Tapasztalataink azt mutatják, hogy ez egyre fontosabb. Több helyen is a megtermelt gyümölcsöt maguk dolgozzák fel és forgalmazzák, és ezeknek a termékeknek igen jó a piaca. Karván például sikerült megnézni egy kis családi gyümölcsfeldolgozót, amely jó minőségű gyümölcsleveket és gyümölcschipszeket gyárt és forgalmaz. Magyarországon Dunaharasztiban meglátogattuk Ficsor Árpád szimmentáli típusú szarvasmarha-mintafarmját, amelynek törzstenyészetébe 220 magyartarka szarvasmarha tejelő egyedei adják a kiváló minőségű alapanyagot. A vállalkozó kis sajtüzemet is működtet, amelyben svájci típusú parasztsajtokat készít és forgalmaz. A lényeg az, hogy aki teheti, maga dolgozza fel termékeit, vagy ezek egy részét falusi vendéglátásban hasznosítja. Ezek a tapasztalatok mindenképpen ösztönzők a székelyföldi gazdák számára is.
Kisréti Zsombor
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Dr. Fazekas Sándor: a fiatalok számára vonzóvá kell tenni a mezőgazdasági szakoktatást
A magyar mezőgazdaság sikertörténete nemcsak az anyaországi gazdák és élelmiszerfeldolgozók megélhetését biztosítja, hanem jó példa a Kárpát-medencei magyarság számára is. Dr. Fazekas Sándor földművelésügyi miniszterrel a magyar mezőgazdaság fejlődéséről és a határon átnyúló magyar–magyar gazdakapcsolatokról beszélgettünk. 
– A hivatalos statisztikák szerint a magyar mezőgazdaság a nemzetgazdaság különböző ágazatait messze meghaladó módon, 2016-ban 8,5 százalékkal bővült. Mennyire sikertörténet napjainkban a magyar agrárium?
– Az elmúlt évben rekordtermésünk volt napraforgóból és szójából, valamint minden idők legmagasabb hozamai születtek az árpa, a kukorica, a szója, a napraforgó és a repce esetében, a búza hozama pedig 28 éves csúcsot döntött. A tavalyi kiváló eredmények a gazdák szakértelmének és kitartásának köszönhetőek. Ehhez hozzájárultak a szántóföldi ágazatokba az elmúlt évek során beáramló támogatások és fejlesztések, de a jó eredményekhez az átlagosnak mondható időjárási körülmények is hozzájárultak.
– Melyek a magyar mezőgazdaság húzóágazatai? Ebben milyen mértékben vesznek részt a különböző méretű gazdaságok?
– A mezőgazdaság kibocsátásának értéke hatodik éve folyamatosan nő, ennek köszönhetően 2016-ban újabb rekordszintre, 2620 milliárd forintra emelkedett. Ez a kiemelkedő eredmény elsősorban annak köszönhető, hogy a mezőgazdaság szinte minden ágazatában folyamatos a fejlődés, modernizálódott a géppark és az alkalmazott agrotechnológia, valamint bővült a termelők szaktudása. Mégis érdemes kiemelni néhány húzóágazatot: a szántóföldi növénytermesztést, a tejtermelést, a húsmarhatartást és a baromfitartást.
A tavalyi, az egymás utáni negyedik kedvező eredményeket hozó nyári aratás volt. 2014 után az elmúlt esztendőben ismét jelentős rekordok születtek az őszi betakarítás során, ami nem kizárólag az időjárásnak tudható be.
Szintén említést érdemel az a fejlődés, ami az elmúlt években a súlyos válság ellenére a tejágazatban végbement: jelentősen javult a tejhozam, nőtt az állomány, és hatékonyabbá vált a termelés technológiai háttere. Az egy tehénre jutó tejhozam 2015-ben 7500 liter volt, 12 százalékkal magasabb, mint 2010-ben, és ez uniós összehasonlításban is kiemelkedő szint. Ennek és az agrártámogatások emelkedésének is köszönhető, hogy a tejhasznú tehenek száma és a tejtermelés 2016-ban – az elhúzódó nemzetközi válság ellenére – növekedett, 214 ezer volt, 1 százalékkal, 2,1 ezer darabbal nőtt éves alapon, és 5 százalékkal meghaladta a 2012-es szintet is. Ez EU-s szinten is kedvező eredmény, hiszen az elmúlt egy évben például Németországban 1, Olaszországban 5 és Lengyelországban 7 százalékkal csökkent a tejhasznú tehenek száma. A tejtermelés 2016-ban az előzetes becslések szerint 2 százalékkal haladta meg az előző évi szintet.
A húsmarha ágazat is figyelemre méltó módon növekedett, bővült az állomány és a termelés, és kedvező a jövedelmezőség. A húshasznú tehénállomány hat év alatt megduplázódott, a vágómarha termelés volumene a 2015. évi 5,4 százalék után 2016-ban az előzetes adatok szerint 7 százalékkal bővült.
A baromfitartás az elmúlt években folyamatosan és kiegyensúlyozottan fejlődött, amiben az ágazat sajátosságai mellett fontos szerepe volt az integrált szerkezetű termékpályának, a magyar szakmai tulajdonú feldolgozó üzemeknek és a jelentősen megemelt agrártámogatásoknak. Az ágazat termelése az elmúlt hat évből ötben emelkedett, egy évben (2013-ban) pedig szinten maradt. Számokkal illusztrálva: a kibocsátás volumene a 2015. évi 9,8 százalékos emelkedés után 2016-ban az előzetes adatok szerint további 5 százalékkal emelkedett – mindez a baromfiinfluenza sajnálatos terjedése ellenére.
A magyar mezőgazdasági termelés sokszínű, hiszen a mindennapi élelmezésben fontos tömegtermékek mellett nagy számban vannak jelen a különleges minőségű, hagyományos termékek is. Ehhez természetesen sokszínű üzemszerkezet is társul. Fontos hangsúlyozni, hogy a mezőgazdasági termelésben minden méretkategóriának megvan a maga szerepe. A tömegtermékeknél a méretgazdaságosság miatt a nagyobb gazdaságok és a szövetkezetek a meghatározóak, míg a helyi piacok ellátásában, a magas minőségi kategóriába tartozó, egyedi, hagyományos termékek termelésében fontos szerep jut a kisebb gazdaságoknak is.
– Hogyan jellemezné a magyar mezőgazdaság és élelmiszeripar exportlehetőségeit? Hogyan lehet talpon maradni az egyre telítettebb európai uniós piacokon, és milyen irányba nyitnak újabb piacok reményében?
– A magyar élelmiszergazdasági export 2010 és 2012 között 5,8 milliárd euróról 8 milliárd euróra nőtt, 2012 és 2014 között nagyjából stagnált, míg 2015-ben enyhe emelkedést mutatott. A Központi Statisztikai Hivatal 2016. évi január–augusztusi adatai azt mutatják, hogy az enyhe értékbeli növekedés várhatóan folytatódik.
Az agrárexport döntő többsége az Európai Unió országaiba irányul, ezen belül is a régi tagországok a meghatározóak. Az öt legnagyobb export célország – Németország (1222 millió euró), Románia (976 millió euró), Olaszország (718 millió euró), Ausztria (706 millió euró) és Szlovákia (462 millió euró) – az agrárkivitel 51,7 százalékát adta. A kivitel Németország és Románia irányába dinamikusan (+7,9, illetve +16,1 százalék), Olaszország irányába enyhén bővült (+1,3 százalék), míg Ausztria és Szlovákia viszonylatában csökkent (–1,6, illetve –10,2 százalék).
Az agrárexportunk értékének négyötödét 10 árucsoport adta 2015-ben. Az öt legnagyobb értékű árucsoport – a gabonafélék, a húsfélék, az állati takarmányok, a különböző ehető élelmiszerkészítmények, valamint az olajmagvak – részesedése a teljes agrárexportból 53 százalék volt.
Az agrár-külkereskedelem feldolgozottsági fok szerinti szerkezete is kedvezően változott az utóbbi években. Az exportban a feldolgozatlan és az elsődleges feldolgozottságú termékek aránya mérséklődött, a feldolgozott termékeké pedig bővült. A változás hátterében egyrészt a mezőgazdasági alapanyagok exportértékének csökkenése, másrészt a feldolgozott termékek exportjának növekedése áll.
A Távol-Kelet jelentős piac Magyarország számára is. A térség jövőbeli potenciálját erősíti, hogy több magas fizetőképességgel bíró, ráadásul jelentős népességű ország található a környéken, így a régió ígéretes felvevőpiacnak mondható. Ezt a szerepét erősíti, hogy a térség élelmiszerek terén nem önellátó. Némileg bonyolítja a piacra jutást, hogy a legfejlettebb országok, pl. Japán, Dél-Korea – noha a mezőgazdaság jelentősége az ország gazdaságában elenyésző – erősen védi belső termelőinek érdekeit, ezért magas vámszintekkel, bonyolult előírásokkal igyekszik korlátozni az importot. Ezt a nehézséget oldja, hogy az EU és Dél-Korea a közelmúltban szabadkereskedelmi egyezményt kötött egymással, illetve Japánnal is folynak az erről szóló tárgyalások. Szintén kedvező változás az is, hogy a Magyarország számára kiemelt exportcikknek számító sertéshús esetében alacsonyabb vámszinteket alkalmaznak ezek az országok. Kína élelmiszereinknek szintén jelentős és ígéretes felvevőpiaca. Ez az ország nem annyira a vámszintek, inkább a bonyolult, átláthatatlan előírások, hatósági engedélyezési procedúrák miatt számít nehezen megközelíthető piacnak. Kiskaput jelenthet a kínai piac megközelítéséhez Hong Kong, ahová vámmentesen lehet agrár- és élelmiszertermékeket bevinni. az áru pedig könnyebben továbbítható Kína irányába. Vonzó célpiac a térségben Szingapúr, Tajvan és Malajzia is, Vietnám pedig új lehetőséget kínál, hiszen hamarosan életbe lép az EU és Vietnám közötti szabadkereskedelmi egyezmény.
– A Kárpát-medencei magyar gazdák több szakmai szervezet keretében jutnak ki magyarországi tapasztalatcserékre, kiállításokra, immár élő kapcsolat van a különböző nemzetrészek termelői között. Ön szerint mennyire eredményes ez a kapcsolatépítés, és mennyire felel meg az elvárásoknak?
– A gazdaszervezetek igényeit szem előtt tartva elsősorban olyan szakmai tanulmányutakat és találkozókat szervezünk, amelyek célja, hogy a határon túli területeken agrártevékenységet folytató gazdák Magyarországon szerezhessenek tapasztalatokat. Ezek a találkozók kitűnő alkalmat jelentenek új gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok létrehozására is.
Folyamatosan figyelemmel kísérjük a Kárpát-medencei termelők sorsának alakulását, és minden eszközzel támogatjuk fennmaradásukat, lehetőséget biztosítva ezzel is az értékes helyi ízek piacon maradására. Nagy problémát jelent, hogy a határon túli kitűnő magyar minőségű termékek még mindig nem ismertek kellő mértékben, fejlesztésre és ajánlásra szorulnak éppúgy az anyaországban, mint a külhoni térségekben. Ezért felkaroltuk a helyi termelőket: különböző kiállításokon, vásárokon segítjük őket termékeik bemutatásában.
Tavaly rendeztünk első ízben a külhoni és anyaországbeli élelmiszer-előállító vállalkozásoknak egy konferenciával összekötött termékbemutatót, amelyre kereskedelmi és vendéglátó egységeket is meghívtunk. Jó kezdeményezés volt, nagy igény van rá mind a termelők, mind a kereskedelem részéről.
Nagy öröm számomra, hogy a külhoni gazdaszervezeteknek, valamint termékeiknek az Országos Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Kiállítás és Vásáron (OMÉK) immár második alkalommal sikerült megjelenniük. Idén szeptemberben a 78. OMÉK-on minden eddiginél hangsúlyosabb módon mutatkozhatnak be a határon túli gazdaszervezetek, valamint az élelmiszer-előállító vállalkozások. A kiállításon való megjelenés kiváló lehetőséget teremt a külhoni kiállítóknak új üzleti kapcsolatok kialakítására is.
– A magyar kormány 2010 óta számos formában nyújt támogatást a határon túli magyarságnak. Hogyan ítéli meg a mezőgazdasági érdekeltségű támogatásokat? Milyen irányba szeretnének nyitni ezen a területen?
– Tárcánk az agrárium területén működő civilszervezetek felkarolásával az érdekvédelmi feladatokat is ellátó gazdaszervezeteknek működési célú támogatást, valamint szakmai programjaik, konferenciáik, találkozóik megszervezésében is segítséget nyújt.
A minisztérium a Nemzeti Vidékstratégia keretében 2011-ben indította el a hazai Tanyafejlesztési Programot, amely jelentős mértékben járult hozzá az Alföld tanyás térségeinek fejlesztéséhez azáltal, hogy anyagi támogatást nyújtott a tanyagazdaságok elindításához, illetve segítette épület- és eszközállományuk megújítását. Ezt a projektet kísérleti jelleggel 2016-ban a külhoni magyar területekre is kiterjesztettük a szülőföldön való megmaradás érdekében. Ennek keretében elsősorban infrastrukturális beruházásokat támogattunk a hátáron túli területeken. A kisléptékű infrastrukturális beruházások megvalósítása mellett eszközvásárláshoz, mintaprogramok elindításához nyújtottunk forrást. A kapcsolatrendszerünkben lévő mintegy 50 civil szervezet közösségi beruházásaival a gazdálkodókat segíti.
Nemcsak Magyarországon, hanem az egész Kárpát-medence agráriumában jelentős probléma a generációváltás. Ahhoz, hogy meg tudjuk őrizni a fiatalok lendületét, ösztönözni tudjuk őket arra, hogy ezen a területen tervezzék jövőjüket, elengedhetetlenek a használható tudást biztosító képzések. Ennek megfelelően kiemelt stratégiai célunk a határon túli magyar nyelvű agrár közép- és felsőfokú oktatási intézmények támogatása.
Sajnos napjainkban egyre kevésbé jelent jövőt a fiatal nemzedék számára a mezőgazdaság, mert nem értékeli azt kitörési lehetőségként. Ezért feltétlenül olyan ösztönzőket kell beépítenünk a rendszerbe, amelyekkel vonzóvá tesszük az agrárszakképzéseket, és jól érzékelhetővé tesszük a fiatalok számára azt, hogy a mezőgazdaság biztos megélhetést nyújt.
Jelenleg tizenegy középfokú agrárszakképző intézménnyel, valamint öt felsőfokú intézménnyel állunk kapcsolatban, ismerjük profiljukat, eszközállományukat. Az intézmények meghatározták azokat a célterületeket, amelyeket a következő időszakban mindenképpen fejleszteni kell. Az előbbre lépéshez, valamint az alapfeladatok ellátásához lehetőségeinkhez mérten igyekszünk forrást is biztosítani.
A magyar nyelvű felsőoktatási képzésben részt vevő diákoknak létrehozott ösztöndíjprogramunk a tehetséges, kiváló teljesítményt elért diákoknak nyújt anyagi támogatást, ezzel is arra ösztönözve őket, hogy eredményesen folytassák tanulmányaikat, és miután végeztek, ezen a területen vállaljanak munkát.
Gyakornokprogramunkat 2017-ben ötödik alkalommal szervezzük meg. A Vajdaságból, Partiumból, Székelyföldről, Felvidékről és Kárpátaljáról fogadunk érdeklődő diákokat, akik a minisztérium és a háttérintézmények életébe nyerhetnek betekintést. Emellett olyan hasznos programokat is szervezünk számukra, amelyek segítik őket saját szakterületükön is.
Ugyancsak jó példa a Pro Agricultura Hargitae Universitas Alapítvány Csíkszeredában. Az alapítvány a Földművelésügyi Minisztérium támogatásával indított szakképzést a biotermelés iránt érdeklődő lelkes gazdák számára. A képzésbe a Földművelésügyi Minisztérium támogatásával kapcsolódhatnak be a gazdák: a négyhónapos, emelt szintű, 240 órás elméleti és 480 órás gyakorlati oktatásban a gazdahallgatók az általános és az ökológiai szemléletű állattartási, növénytermesztési és kertészeti ismeretek mellett a falusi vendéglátás, a géptan, a háztáji élelmiszertermelés, környezetbarát hulladék-újrahasznosítási, illetve agrármarketing és vállalkozásvezetési, számviteli tudnivalókból is ízelítőt kapnak. A képzés mellett a biotangazdaság létrehozását és a tangazdaság működéséhez szükséges eszközök beszerzését is támogatja a tárca Csíkszeredában.
A magyar kormány a Külgazdasági és Külügyminisztérium koordinálásával külhoni gazdaságfejlesztési programot indított a Vajdaságban és Kárpátalján. A jövőben Muravidéken, a Dráva-szögben és Erdélyben is elindul majd a program. A KKM által létrehozott Irányító Bizottságban tárcánk képviselői folyamatosan részt vesznek és a támogatások elosztására, a pályázati kiírásokra vonatkozóan javaslatot tesznek.
– Ma az utódállamokbeli gazdáinkat elsősorban a piacra jutás nehézsége, a szövetkezeti rendszer hiánya és az adott országon belüli megkülönböztetés egyaránt sújtja. Milyen mértékben tud az ön által vezetett szakminisztérium e gondokon segíteni?
– A határon túli termelőket a közösség alapú gondolkodásra ösztönözzük. Kiemelt fontosságú olyan tervek támogatása, amelyek elindításához a gazdálkodóknak hiányzik a tőkéje, de a helyi gazdák összefogásával értéket teremtő, jövőt építő gazdasági vállalkozások jöhetnének létre. Ma már nincs fenntartható gazdálkodás közösség nélkül. Az uniós támogatások nagy része is a közösségekre épül, tehát az összefogást részesíti előnyben. Ilyen tervek lehetnek pl. az egy-egy régió helyi termékeit előállító, a helyben megtermelt termékek feldolgozását szolgáló beruházások is.
– A mezőgazdasági termékek piacán mennyire vetélytársai egymásnak a környező országok?
– Az európai országok esetenként jelentős vetélytársai egymásnak az élelmiszergazdasági exportban. Magyarország és Románia esetét megvizsgálva ugyanakkor azt tapasztaltuk, hogy az egymással való verseny nem igazán jelentős a két ország mezőgazdasági termékforgalmában. Az egymással versengő termékek sorában a legfontosabb kiviteli cikkek közül leginkább a kukoricát (magyar export 2015-ben: 173,4 millió euró, import Romániából: 19,1 millió euró) és a baromfihúst (export: 45,8 millió euró, import: 5,7 millió euró) említhetnénk.
– Ön tavaly szeptemberben az erdélyi Szilágyperecsenyben találkozott román kollégájával, akivel az uniós agrárpolitikáról cserélt véleményt. Magyar és román szempontból milyen mértékben kellene módosítani az uniós agrárpolitikán, hogy az a mostaninál kedvezőbb legyen gazdáink számára?
– Az EU Közös Agrárpolitikája (KAP) támogatási rendszerének egyszerűsítése és hatékonyabbá tétele továbbra is célunk. Véleményem szerint a gazdák elvárásaihoz jobban igazodó, kevésbé bürokratikus és átlátható EU-s agrártámogatási rendszerre van szükség.
Az uniós KAP források mennyisége pénzügyi ciklusról ciklusra csökken, jelenleg a teljes EU költségvetés mintegy 38 százaléka. A Brexit után nemcsak hazánknak, de Romániának is elemi érdeke az erős, kétpilléres KAP fenntartása, valamint a teljes KAP-büdzséből a jelenlegi pénzügyi időszakban kapott források arányának megőrzése. A KAP első pillére nélkül ugyanis a legtöbb mezőgazdasági válla

Tőkés László: az RMDSZ a barikád rossz oldalán áll - Tőkés László szerint a romániai büntető törvények rendeleti módosítása miatti tömegmegmozdulások közepette a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) a barikád rossz oldalán áll. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke egy pénteki nagyváradi sajtótájékoztatón beszélt erről.
Az európai parlamenti képviselő úgy értékelte, hogy az 1989 utáni legkiterjedtebb romániai utcai megmozdulások az RMDSZ ellen is szólnak mindaddig, amíg a szövetség támogatja a kormányt, a kormánypártokat, és nem hajlandó egyértelműen elítélni a tüntetések okát képező sürgősségi kormányrendeletet és törvénytervezetet.
"Ne rántsák magukkal a magyar közösséget egy olyan politikába, amely a magyarság érdekei ellen szól. Az RMDSZ-nek fel kell hagynia a korrupt politika hallgatólagos támogatásával" - jelentette ki Tőkés László. Hozzátette: amikor kimegy az utcára, és látja a tüntetőket, magyarként szégyelli magát az RMDSZ helytelennek vélt álláspontja miatt. Szerinte a szövetségnek a korrupcióval kapcsolatos álláspontját tükrözi az a tény is, hogy szombaton az RMDSZ ezüstfenyő díjjal tüntette ki a korrupciós bűncselekmények miatt alapfokon már elítélt Olosz Gergely volt szenátort. Úgy vélte: nem lehet, hogy a szövetség ugyanazzal a kitüntetéssel jutalmazza az általános elismerésnek örvendő Böjte Csaba ferences szerzetest, és Olosz Gergelyt.
Az RMDSZ szerdán közleményben tudatta: nem ért egyet a román kormány döntésével, amely kedd este sürgősségi kormányrendelettel módosította a büntetőtörvénykönyvet (Btk.) és a büntetőeljárást. A szövetség a büntetőjog parlamenti módosítását javasolta, de közleményében nem tért ki arra, hogy a nézetkülönbség miként hat ki a kormányhoz fűződő viszonyára.
Tőkés László a Gyergyószéki Székely Tanácsnak arra a kezdeményezésére is kitért, hogy polgári kezdeményezésként nyújtsák be a parlamentben Székelyföld autonómiastatútumának a tervezetét. Reményét fejezte ki, hogy nem lesz szükség erre, mert az RMDSZ és az MPP képviselői maguk nyújtják be a tervezetet. Sérelmezte ugyanakkor azt a "zsigeri autonómiaellenességet", amely a tervezet kapcsán a román politikai elit szintjén megmutatkozott.
Az EMNT elnöke azt is sérelmezte, hogy Klaus Iohannis Strasbourgban példaértékűnek mondta Románia kisebbségpolitikáját, és ezt az RMDSZ kisparlamentje - mely szombaton ülésezett - szó nélkül hagyta. A román államfő kijelentése szerinte Nicolae Ceausescu román diktátor hasonló kijelentéséhez hasonlítható.
Gazda Árpád
(MTI)

A ROMÁN SOVINIZMUSNAK NINCS HATÁRA
Betiltották a Székelyföldön előállított, Erdély-szerte és Magyarországon is igen népszerű Igazi Csíki Sör gyártását, palackozását és forgalmazását Romániában. A több évszázados eredeti receptúra alapján készített kézműves sör sírásója a Marosvásárhelyi Táblabíróság. A jogerős ítélet elrendelte a csíkszentsimoni Csíki Sör Manufaktúra mindenfajta termékének megsemmisítését, amelyen magyar felirat van, a gyártó gépsortól kezdve a több ezer hűtőládán keresztül a palackok címkéjéig. Tette mindezt a táblabíróság annak ellenére, hogy a Lénárd András vezette manufaktúra nemzetközi fórumon tavaly decemberben másodfokon is igazat kapott az őt perelő multinacionális sörgyártóval, a Heineken Romániával szemben. A holland multi azt kifogásolta, hogy az Igazi Csíki Sör elnevezés megtévesztően hasonlít az ő Ciuc Premium márkanevükhöz. A spanyolországi székhelyű európai Belső Piaci Harmonizációs Hivatal megállapította, a két elnevezés között sem megjelenésben, sem tartalmilag, sem kiejtésben nem áll fenn hasonlóság.
Miről van itt szó? Nem másról, mint a román sovinizmus tombolásáról. Ne legyen magyar nevű népszerű, jó minőségű termék. Ne legyen jól fejlődő székely vállalkozás, ne legyen 140 embernek munkahelye Csíkszentsimonban. A magyarok kirekesztéséért, ellehetetlenítéséért folytatott harcban az sem számít, hogy egy uniós nemzetközi szervezet kétszer is a székelyeknek adott igazat ebben a kérdésben. Az egész eljárás ellenkezik a józan ésszel, szembemegy az európai uniós gyakorlattal, negligálja egy nemzetközi szakmai szervezet másodfokú határozatát, állásfoglalását.
Mindez beletartozik abba a kampányszerű folyamatba, melynek során minden szinten támadják a magyar nyelv használatát, semmibe véve a hatályos törvényeket; rágalmazzák, lejáratják, perbe fogják a magyarság elismert, nemzeti érzelmű, sikeres társadalmi és politikai vezetőit. Horea, Closca, Avram Iancu, a Maniu-gárda, Nicolae Ceausescu utódai keményen dolgoznak. A XXI. században már nem tömeggyilkosságokkal akarnak teret és hazát nyerni, hanem kivándorlásra vagy asszimilációra kényszerítéssel. Talán humánusabb, de ez sem elfogadható.
A teljes Kárpát-medencei magyar politikumnak fel kell lépnie a dühöngő román sovinizmussal szemben. Elsősorban Székelyföldön, a Partiumban, Máramarosban, Nyugat-Bánságban. Nem tisztem innen Budapestről tanácsot adni egy ilyen konkrét ügyben (általános nemzeti sorskérdésekben annál inkább összmagyar egyeztetések és döntések szükségesek!), de minél szélesebb körű és elszánt a tiltakozás, annál sikeresebb lesz. A Heineken termékek bojkottja már elindult, de ez a politikát egyáltalán nem érdekli. Nagy létszámú tüntetések és kiterjedt polgári elégedetlenségi mozgalmak annál inkább. Erre az uniós környezet is felfigyel. A hír eljut Alicantéba, az európai Belső Piaci Harmonizációs Hivatalba, ami csökkenti Románia nemzetközi tekintélyét. Ez elősegíti a Csíki Sör Manufaktúra további jogorvoslati lehetőségét, és (részben) gátat szabhat további önkényes, soviniszta eljárásoknak.
Őszintén megvallom, részemről ennek a kérdésnek szubjektív oldala is van. Nagyon szeretem az Igazi Csíki Sört. Valódi kézműves termék, mely az eredeti, 1548-ban papírra vetett eljárás szerint készül, a régi, 1516-os bajor tisztasági recept betartásával, modern kémiai összetevők nélkül. Ennek megfelelően a 2014 óta gyártott székely sör csak árpamalátát, komlót, élesztőt és vizet tartalmaz. De nem akármilyen minőségű vizet! A Hargita lábainál fakadó tiszta források vizét. Aki szereti a sört – sokan vannak – és egyszer megkóstolta, nem felejti el kitűnő ízét, különlegesen tiszta zamatát. Rájön, most ivott talán először igazi sört. Egy ideje már Magyarországon is kapható. Meddig? Reméljük, az idők végezetéig.
Csóti György
A szerző a Kisebbségi Jogvédő Intézet igazgatója
Magyar Idők (Budapest)

Negyedik alkalommal rendezték meg a Székely Bált Budapesten
Negyedik alkalommal rendezték meg szombaton a Székely Bált Budapesten, a Várkert Bazárban. Tarlós István főpolgármester ünnepi beszédében úgy fogalmazott: „összetartozunk, magyarok voltunk, vagyunk és leszünk."
A főpolgármester megköszönte, hogy negyedik alkalommal lehet a bál védnöke, s kitért arra, hogy idén már öt külhoni magyar kedvezményezettje van a rendezvénynek.
A bál célja az összetartozás, a magyar-magyar összefogás, Székelyföld és az anyaország kapcsolatának erősítése, valamint a rászorultak segítése – emelte ki Tarlós István. Rámutatott: Székelyföld több mint 800 ezer lelket számlál, s a székelyek már az államalapításnak is részesei voltak. Ezek mind-mind arra ösztönöznek, hogy az összetartozást természetesnek tekintsék. A magyarság híres székelyeknek lehet hálás – tette hozzá, és példaként említette többek között Benedek Eleket, Tamási Áront, Apáczai Csere Jánost, Kőrösi Csoma Sándort, Puskás Tivadart, Kányádi Sándort, Márton Áront, Gábor Áront, Orbán Balázst. Emlékezzünk rájuk, „összetartozunk, magyarok voltunk, vagyunk és leszünk" – fogalmazott a főpolgármester.
Szász Jenő, a bált szervező Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke azt mondta: csak az a nemzet képes felemelkedni, ahol a jó ügyek megtalálják a maguk jó embereit. A bál több mint egy hiánypótló társasági esemény, belépőjegyeikkel több jó ügyet tudnak segíteni. Hozzátette: a nemzetegyesítés és a nemzet egysége mellett tesznek tanúságot.
A kutatóintézet elnöke együttérzését fejezte ki a csíki sör meghurcoltatása miatt a manufaktúra tulajdonosai, dolgozói felé. „Mostanság nagyobb a medvék védelme, mint a székely közösségé" – jegyezte meg Szász Jenő.
A rendezvényen az előző évek hagyományainak megfelelően tiszteletbeli székely címeket is átadtak, idén Zsukovszky Miklós kárpátaljai lelkipásztor, Zsuráfszky Zoltán táncművész, koreográfus, a Magyar Nemzeti Táncegyüttes vezetője, György Géza, az Alföldi Nyomda elnök-vezérigazgatója és Naszvadi György, a Pallas Athéné Domus Concordiae Alapítvány vezetője, a jegybank elnöki tanácsadója részesült az elismerésben.
A szervezők tájékoztatása szerint a korábbi évekhez hasonlóan a bál teljes bevételét – jótékonysági céllal – öt külhoni magyar közösségnek ajánlják fel: az oklándi unitárius közösségnek, a marosvásárhelyi Szent Erzsébet Társulás árváinak, a Mária Rádió Erdély Egyesületnek, a Beregszászi Református Gyülekezet fenntartásában álló Pulzus Rádiónak, valamint Atyha római katolikus templomának.
Három évvel ezelőtt azzal a céllal indították útjára a Budapesti Székely Bált, hogy a rendezvény sikere, jó hangulata erősítse az összetartozás érzését, szilárdítsa a magyar-magyar összefogást, fejlessze Székelyföld és az anyaország kapcsolatát, és segítse a rászoruló nemzettársakat.
A bál programja és a vacsora menüválasztása egyaránt a székely hagyományokra épített.
A rendezvényen levetítették a Babba Mária című rajzfilmet, majd a Magyar Nemzeti Táncegyüttes: Erdélyország az én hazám című produkcióját tekinthették meg a vendégek, akiknek a talpalávalót az este során Olti Attila és zenekara szolgáltatta.
Fellépett Keresztes Ildikó előadóművész. A bál fővédnöke Kövér László, az Országgyűlés elnöke volt, jelen volt Schmitt Pál volt köztársasági elnök.
MTI
Erdély.ma

Mi, gyönyörű és szabad fiatalok
Nincs mit osztani ezen: Románia világrengető példát statuál demokráciából annak legnagyobb sebzettségében. Olyan nagy és erős, napi három-négyszázezer ember szájából üvöltő, sikoltó, menetelő és pezsgő példát, amelyhez még az Örömóda karajani szólamai sem hasonlíthatóak. Feldobja a dekadenciájába már-már beletörődő, kettészakadt Európát, pezsgést hoz emberek ezreinek mindennapjaiba, összehozza a politikai, ideológiai és generációbeli különbségektől zilált román társadalmat. Ha az Európai Demokráciát egy betegeskedő nőként képzeljük el, akkor ma itt, Romániában gyógyítják ennek a megerőszakolt nőnek a sebeit.
A tüntető tömeg ereje ugyan még aligha hozott valódi változást egy ilyen súlyos szindrómákkal küszködő társadalomban, de mindenképp, a gyógyulás, a nagy népi kollektív gyógyulás egyik első jele. A nemzetközi sajtóban bár a világ minden tájára vezető hírként jutott el a lelkes, 1989 óta nem látott tömeg lelkesedése és dühe, kevés részletes és a jelenség mélységére rávilágító cikk jelent meg. Ilyet leginkább a német sajtóban olvashattunk, ahol néhányan, így a neves írónő, Carmen-Francesca Banciu is rátapintott a lényegre. Le merte írni, a jelenleg Európa utolsó liberális fellegvárának számító Németországban, hogy az új jövő, az új remény olyan társadalmakban születik, mint a jelenlegi Románia. Egy olyan társadalomról van ugyanis mifelénk szó, amely még nem tudta gyökeresen, teljesen magáévá tenni a demokrácia legalapvetőbb intézményeit, de már érzi, tudja, ismeri annak izét és Pavlov-effektusként nyálazza azt, akarja azt, mintegy tantaloszi kínokként utcára viszi vágyát. Egy olyan ország vagyunk, ahol – sajnos, vagy talán most már szerencsére – írmagja sincs klasszikus jobb vagy baloldalnak, ahol ezek a Nyugaton olyannyira egyértelmű vagy legalábbis egyértelműnek bemutatott fogalmak itt csak tankönyvi teorémák. Olyan ország vagyunk, ahol a baloldal az a megkövesedett kommunizmus szellemeként kering körülöttünk és távol áll a dekadensként bemutatott Nyugat mentsváraként mutatkozni akaró baloldaliságtól. De mázlinkra, nagyban hiányzik már felénk a szélsőséges nacionalizmus is, annak utolsó szónokai vagy elhunytak, vagy az elmebetegség útvesztőiben funárkodnak. Nem utolsó sorban pedig egy olyan ország vagyunk, melynek most felnövő és aktív társadalmi életet élő fiataljai már gyerekkoruk óta tanulják, és naponta ismétlik: nem, a kommunizmus nem jó, a diktatúra nem jó, Ceauşescu nem jó! Nem tudom, hogy a jelenkortörténeti oktatásnak, a kommunizmus emlékezetét bemutató oktatóanyagoknak vagy csupán az internetnek köszönhető ez, de bátran elmondhatjuk: Románia fiataljai tudják, érzik, hogy nem jó a kommunizmus és nem, nem szép a Ceauşescu éra emléke és annak bármilyen élő vagy fogható, látható hagyatéka. Ez a generáció már világot is látott eleget ahhoz, hogy tudja: milyen jól is élnek bizonyos részein Európának, milyen lehetőségeket tudnak kihasználni az Erasmus áthallgatásokkal és ezernyi más mobilitási programmal, ám mégis, ez a generáció jól tudja, hogy itthon távolról sem valósult meg az, amit odakint látnak. Ez a generáció látja, érzi a legjobban az odakint és idebent legnagyobb különbségeit és pontosan emiatt a kettős, se itt, se ott állapota miatt tud olyan vehemens, kirobbanó, már-már delacroix-i festménybe illően romantikus lenni, mint most a román tüntető tömeg. Székelyföldtől a forradalom fővárosáig, Temesvárig, Londontól Berlinig, Szatmárnémetitől Bukarestig mindenhol kivonultak a románok a korrupció, a lopás, csalás, hazudás, szembeköpés, megalázás és arrogancia ellen.
A vezető PSD politikusok és annak néhány csatlós szervezetei által ironikusan „szép és liberális” fiataloknak titulált tömeg megmutatta Európának az ideált, amit elveszteni látszik: van remény még abban a sokak számára illúziónak nevezett európaiságban, amit Beethoven vallásos Örömódájának átköltésébe próbáltunk beleképzelni. Hogy megnyugtassam a PSD politikusait: aki az elmúlt napok tüntetéseire kiment – kutyával, Soros pénzével vagy anélkül – a több ezres, több tízezres tömegben annyi gyönyörű, átszellemült, mosolygó és erőtől, eufóriától duzzadó embert látott, hogy valóban azt érezte, ez az ország a gyönyörű, fiatalok országa!
Mi, gyönyörű és szabad fiatalok fogjuk tehát végigvinni a harcot, amit 1989, Verespatak és a Colectiv mozgalom szelleme érlelt idáig és fogja remélhetőleg Romániát érett, európai állammá tenni előbb, utóbb.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)

Bepillantás a Bolyaiak mindennapjaiba
Bolyai Farkasról és fiáról, Jánosról sok pletyka terjedt, főleg Marosvásárhelyen. Az utóbbi húsz-harminc évben jelentek meg tudományos kutatási eredmények, hiteles írások arról, hogy milyenek voltak a mindennapjaik, hogyan vélekedtek Dózsa György parasztvezérről, Kossuth Lajosról, az 1848-as forradalomról – hívta fel a figyelmet Oláh-Gál Róbert Bolyaiakról írt könyvének jelentőségére Kása Zoltán egyetemi tanár, a Scientia Kiadó igazgatója Marosvásárhelyen, a Teleki Téka freskós termében tartott könyvbemutatón, a szerző ez irányú kutatásainak fontosságát hangsúlyozva.
A matematikus, Bolyai-kutató Oláh-Gál ez alkalommal nem annyira a tudományra, hanem az élettörténetekre helyezte a hangsúlyt, a két Bolyai mindennapjainak sajátosságaira, családjaik életmódjára, olyan érdekességekre, amelyek kevésbé vagy egyáltalán nem ismertek a nagyközönség számára.
Oláh-Gál Róbert Érdekességek a két Bolyairól című kötetében többek között kiderül, hogy a család cselédlányának, Szőcs Júliának nagyon sokat köszönhet az utókor, hiszen ő volt az, aki Bolyai János halálos ágya mellett ült, majd utolsó útjára kísérte a nagy matematikust, illetve megjegyezte és harminc évvel később megmutatta annak sírját a református temetőben. A kötetből azt is megtudhatjuk, hogy Bolyai Farkas féltestvére, Bolyai Gergely, aki Bólyán gazdálkodott, Székelyföldre, Fenyédre költözött, és ott is halt meg a 19. század végén.
A rendezvényen két másik, szintén a Bolyaiakhoz kötődő személyről szóló könyvet is bemutattak. Bolyai Farkas arcképfestője, Szabó János. Kismonográfia Szabó János (1790–1851) festőművészről című könyvét Apor Eszter művészettörténésszel közösen adta ki Oláh-Gál Róbert. A kötet ugyancsak Bolyaihoz kötődik – hangzott el a rendezvényen, hiszen a méltatlanul elfeledett festőművész Bolyai Farkastól tanult, majd továbbadva tudását, ő tanította Barabás Miklóst, a legnagyobb magyar arcképfestőt. A kötetet Oniga Erika mutatta be a két szerző jelenlétében.
A szerző harmadik, Oláh-Gál Róbert Báró altorjai Apor Károly (1815–1885) életének és munkásságának vázlatos bemutatása című könyvéből megtudhatjuk, hogy Apor Károly annak ellenére, hogy anyja gróf- vagy bárókisasszonyt szánt neki, polgári származású lánnyal házasodott. A fiatalkorát, családjának történetét, marosvásárhelyi tartózkodását is leírja a szerző, aki kutatásai során olyan dokumentumokat tárt fel és tett közzé, amelyek hiánypótlók a történelemkutatók számára, mutatott rá Nemes Gyula történész. Apor báró császárpárti volt, az 1848-as forradalomban mégis beállt nemzetőrnek, de hamarosan Bécsbe távozott, és csak a forradalom és szabadságharc leverése után tért haza. Az első magyar fényképészek között említik a nevét, de kiváló borász is volt, és életműve a kézirat- és könyvgyűjtő szenvedélyében csúcsosodott ki, derül ki Oláh-Gál Róbert kötetéből.
Antal Erika |
Dr. Oláh-Gál Róbert: A Bolyaiak a mindennapok sodrásában. Érdekességek a két Bolyairól, Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2016.
Dr. Oláh-Gál Róbert: Báró altorjai Apor Károly (1815–1885) életének és munkásságának vázlatos bemutatása, Scientia Kiadó, Kolozsvár, 2016.
Dr. Oláh-Gál Róbert, Apor Eszter: Bolyai János arcképfestője Szabó János – kismonográfia – társzerző, Pro-Print Kiadó, Csíkszereda, 2016.
Krónika (Kolozsvár)

Ötven éve Istennek adott élet
Interjú Csató Béla plébánossal
– Plébános úr, idén ötvenéves papi szolgálatát ünnepli. Kérem, meséljen gyermekkoráról, és arról, miként él emlékeiben szülőfaluja. – 1944-ben születtem Csíkszeredában a Szülő Anyák Mária Otthona Klinikán, és Csíkszentsimonban nevelkedtem. Szüleim szorgalmas emberek voltak, nagyon sokat dolgoztak, erőt a mindennapi munkához vallásos életükből merítettek. Természetes volt, hogy minden vasárnap szentmisére mentünk, de igazi maradandó lelki élményem kisgyermekkoromból, hogy láttam édesapámat családjával a közös imában. Szülőfalum népét nagyon szorgalmas embereknek látták más vidékek lakói is. Erről sokat mesélt gyergyószentmiklósi segédlelkész koromban plébános főnököm.
– Mikor gondolt először arra, hogy pap legyen? Miért? – Nagyszerű hitoktató volt a plébánosunk. Egyik hittanórán a papság szentségéről és ezzel kapcsolatban saját papságáról beszélt. Azon a napfényes őszi délutánon úgy éreztem, én is pap kell hogy legyek. 1955-ben történt ez, amikor nagyon sok pap és a püspök úr is börtönben volt. A vallásüldözés egyik formája volt ez, az istentagadó hatalom igyekezett megfosztani a népet pásztoraitól. Miért maradt meg bennem a papságra hívó gondolat? Nem tudom. Azt hiszem, Isten szelíd hívását nem lehet visszautasítani. Egyszerűen csak követtem a hívó szót minden másféle megfontolás nélkül.  – Meséljen a felkészülés éveiről!  – Márton Áron püspök úr teológiai évekre előkészítő kisszemináriumot alapított, ezt a hatóságok kántoriskola címén engedélyezték. 1957–1961-ben ott tanultam és érettségiztem. Szép volt, kiváló tanárokkal. Az együttes munkán, tanuláson-nevelésen volt a hangsúly. Segítettek belelátni a világot átjáró eszmékbe, és megalapozták világnézetünket. Rend, fegyelem, tanulmányi előmenetel mind-mind a mindennapjainkat meghatározó lelki életből forrásozott. A napi szentmise, szentgyónás-szentáldozás, közös imák önmagunkat nevelő emberekké formáltak. 1961–67 a teológiai tanulmányok évei. Lehetetlenség összefoglalni hat év küzdelmeit, megannyi élményét, el kell azonban mondanom, hogy negyedéves hallgató koromban megkísértett a gondolat: pap akarsz lenni? Azt akarod, hogy életed munkájának eredménye csak kudarc legyen? Egyre kevesebb istenhívővel? Kemény hetek következtek. Lelki vezetőhöz menekültem, aki egyszerűen szembesített azzal, hogy ezek a gondolatok minden jó ősellenségétől, az eltántorítani akaró gonosztól valók. Hittem neki, megerősödve kerültem ki ebből a válságból. Teológiai, azaz kispapi életem meghatározó élménye volt, hogy Márton Áron püspök úr tanított minket lelkipásztorkodásra, és kérésünkre egy szociológiai kurzust is tartott. Szerintem a hitvalló püspök minden zsenialitása és bölcsessége az Istennel egyesült lelkének Szentlélektől kapott adománya.  – Hol kezdte papi szolgálatát? – Gyergyószentmiklóson, de csak karácsony előtt: az államiak nem siettek a működési és tartózkodási engedéllyel, végső megerősítést így csak 1968 tavaszán küldtek. Több ezer hívőnek csak ketten voltunk papjai a főnökömmel. Sok munka volt, nem lehetett eleget dolgozni. Nagyszerű erőt adott a főnököm bizalma és a hívek szeretete. A kívülállók akkor is olyanok voltak, mint most: emberek, akik nem is sejtik, hogy mitől fosztják meg magukat közönyükkel. Jézus a példa. Mindenkit hívott, elmondta, hogy mi a rossz, de csak a hitre készségesekkel foglalkozott bensőségesen. Az erőszak nem az Isten útja.  1970–74-ig Brassó belvárosában lettem segédlelkész. Új helyzet volt életemben. Itt tanultam meg, hogy léteznek Istent más módon kereső emberek, mint amilyenek a csíkiak, gyergyóiak. Nem római katolikusok, más akolból valók, de akik őszintén keresik Istent, azok mind-mind megszentelődhetnek. Nagy tanulság volt ez számomra.  – Mikor lett plébános? Miben volt más ez, mint a segédlelkészség? – 1974-ben Nyárádtőre neveztek ki plébánosnak. Nagy kihívásként éltem meg, és nagyon féltem. Ez a plébánia ugyanis az 1500-as évek végén megszűnt, mert a hívek reformátusok lettek. Most, 400 év után kellett megteremteni a katolikus közösséget azon emberekből, akik Székelyföld különböző katolikus vidékeiről Nyárádtőre és környékére költöztek. Anyagi és igazi szellemi-lelki kihívás volt. Nem tudom, mit tettem jól, vagy akaratlanul is mit rontottam el. Csak annyit tudok, hogy nagy harcok árán ugyan, de minden egyházra, lelkekre vonatkozó tervem megvalósult. Isten gyengesége erősebb az emberek erejénél. Hiszem, hogy a ma is élő kis plébánia a kialakított szakrális felépítésével képes szolgálni és nevelni Isten népét. Jézus biztat is minket: „nem félj, te kisded nyáj”. Valóban rajtunk volt Atyánk szeme. – Hét év után, 1981-ben Sepsiszentgyörgyre küldte a főpásztor.  – Meglepett a kinevezés. Ha lehet, még jobban féltem, mint Nyárádtőtől. Melyek voltak a terveim? Szerettem volna népem életét szolgálni. Nem volt kifejezett stratégia a fejemben. Szép sorjában tettem azt, amit az adott pillanatban a legszükségesebbnek láttam. Eléggé előtérbe került a sok építkezés, már nagy gyakorlatom volt benne, mert gyergyószentmiklósi segédlelkészként a filiákban, Háromkúton és Magyarbékásban kellett a lerobbant templomokat megjavítani, s ugyancsak Brassóban a hidvégi Nemes grófok kápolnáját megmenteni. Igazából csak ekkor láttam, hogy ezekkel és Nyárádtő, Maroskeresztúr templomainak rendbetételével, a lőrincfalvai kápolna létesítésével a jó Isten felkészített a sepsiszentgyörgyi feladatokra. Így történt, hogy itt a plébánia kibővült és rendeződött, a Szent József-templom megújult, létrejött az Állomás negyedi szükségkápolna, felépült a Csíki utcai templom, kialakítottuk a szépmezői kápolnát, és már távozásomkor alapjaiban készült az Olt negyedi Krisztus király-templom, valamint Kalkuttai Szent Teréz Anya nővéreinek rendháza és az őrkői kápolna. 1988-ban, a kommunizmus igazi sötét éveiben úgy láttam, végveszélyben minden magyar egyházi kultúra. Hogy legyen, ahová a híveket összegyűjteni, építtettem a plébánia udvarára egy nagy közösségi házat, és harminc érettségizett emberrel elkezdtük a civil teológiai tanulmányokat, titokban, hittantanítás címén. A hatóságok figyeltek, az állambiztonsági szervek még jobban. Nem bántottak, nem tudom, mit tervezgettek. Sepsiszentgyörgyi létem munkáját így foglalom össze: „Itt nekem minden sikerült.” Százak és százak kiimádkozták.  Itt kaptam életem legnagyobb dicséretét is Incze Sándor református esperestől. Úgy történt, hogy amikor elhelyeztek, eljött elbúcsúzni, s ezt mondta: „Mikor idejöttél, mi, tiszteletesek, esténként összegyűlve egymás között azt mondtuk rólad: mit akar itt ez a taknyos? Egy idő után így beszéltünk: figyeljük meg, mit tesz a katolikus plébános, és mi is azt tegyük.” Istennek vannak tervei, mi csak tegyük azt, amit ő kér, hogy megvalósulhassanak Isten művei!  – Elkívánkozott Sepsiszentgyörgyről? Mi történt? – Tele voltam megkezdett munkával, amelyeket lelkiismeretem szerint tennem kellett. De újból elszólítottak, ezúttal 1990 őszén Gyulafehérvárra püspöki helynöknek. Ez a kinevezés csúcsa volt lelki nyugtalanságomnak. Alkalmatlannak tartottam magamat erre a tisztségre, de ez másokat nemigen érdekelt, pedig sokan úgy gondolták, mint én magam. Gyulafehérvárott 1990–1992 között voltam. Ott igyekeztem megerősíteni az 1990 tavaszán Sepsiszentgyörgyön megalapított Pro Vita Hominis magzatvédő társaságot. Megalapítása óta dr. Kovács Zita vezeti és végzi a munkát. Apró kicsi kezdet ez egy olyan világban, amelyet szent II. János Pál pápa a „halál kultúrájának” nevezett. Ugyancsak Gyulafehérvárott létrehoztam a Keresztény Orvosok Szövetségét. Célja volt: az élet védelme, a szegény betegek jutányos gyógykezelése, és a nép egészséges életmódra való nevelése. A szövetséget pár év sikeres működése után bekebelezte a konkrét, megfogható javak utáni nyomulás. Gyulafehérvárott az alkalmi megbízatásaim távlati hiánya kikezdett. Rám tekintett a Magasságos, és 1992 őszén Marosvásárhelyre küldtek.  – Tizenöt éven át dolgozott ott, 2007-ig. Milyen idők jártak Marosvásárhelyen? Milyenek voltak a kilátások?  – A kilátások inkább reménybeliek voltak, euforikusak az egyházi és a civil élet kibontakozására. Marosvásárhely traumája, az 1990. márciusi események mind a mai napig hihetetlen sebet, sérülést, csonkítást eredményeztek elsősorban a magyarság életében. Százak és százak menekültek el a városból, családostul. A „marosvásárhelyiek találkozóját” azóta is Budapesten szervezik. A székely város „időjárását” állami ciklonok alakították és alakítják hatásos ellenciklon nélkül. Ebben a környezetben egyházilag a remény emberei kellett hogy legyünk. Az újraépítő egyház a nagy reménytelenségből származó lemondásban. Nem „túlélni”, gyógyulni szerettünk volna a megpróbáltatásainkban, amelyek rávilágítanak, hogy nemcsak mi vagyunk sebzettek, de beteg az egész román társadalom is. Betegségét a nekünk osztogatott sebek is okozzák. Nevezetesen: a görcsös román társadalmi félelem, amely szerint az országban létező magyarság veszélyezteti nemzeti önazonosságukat, és kárt okoz anyagi, szellemi szinten egyaránt. A román nép felelős vezetői tenyésztik ezt a megbetegítő szellemi vírust immár 100 esztendeje. Ezért leselkednek a magyarság szellemi megnyilatkozásaira éber cenzúrával, és ezért bénítják meg a magyar régió gazdasági kibontakozását. Szoronganak a szellemi és gazdasági érvényesülésünktől. Nagy baj ez, de elsősorban az országnak. Olyan, mintha egy emberben kikapcsolnák valamelyik szervet. Így fosztja meg magát ez az ország attól a szellemi-lelki, anyagi többlettől, amely nemcsak a magyarság, de az egész ország javát is előmozdítaná. A kilátásaink! A kilátásaink az Isten-hitből táplálkozó emberies tudás s az Isten-hitben gyökerező erő. A kilátásunk: Isten a sorsunk! Ő annyira a miénk, amennyire belekapaszkodunk. A pap számára kötelesség, hogy isteni életre nevelje övéit. Ehhez a munkához, ennek végzésére infrastruktúra is kell. Számot vetettem azzal, hogy hány ezer ember tartozik hozzánk, és mekkora a város kiterjedése. Ezért a meglévő városnegyedi imaházakat plébániákká szerveztem: Kövesdomb, Tudor negyed, Medgyesfalva, Remeteszeg. Azóta a meglévő két plébánia mellett másik négy is építi híveiből a krisztusi gondolkodású közösségeket. Megtartó erő ez. Együtt égő máglya, amelyet ha szétszednének, könnyen kioltható lenne. Szellemi életünk táplálására építtettem a Deus Providebit házat. A Sapientia Erdélyi Magyar Egyetem ebben az épületben kezdte marosvásárhelyi fiókjának életét. Itt működött és működik az egyházmegyei Caritas és a Szent Imre kollégium egy részlege. Deus providebit azt jelenti, Isten gondoskodni fog. Így Istennek ajánlottam az épületet és népünket, mert amíg mi Isten-félelemben, élő hitben Isten népe kívánunk lenni, addig ő gondunkat viseli. Miért nem maradtam ott? Istenfélelemből. Felszentelő püspököm atyai kezébe téve két kezemet ígéretet tettem neki és törvényes utódainak, hogy minden körülmények között engedelmeskedem. Jó ez így! Korábbi állomásaim, a legelsőtől kezdve szép sorjában mind, felkészítettek a következő kihívásokra. Isten műve ez.  – Ezért van most Csíkszentkirályban? – Igen. 2007-ben ide küldtek, szűkebb hazámba. Gyermekkoromra emlékezve itt, Csíkban láttam igazán, hogy mekkora pusztítást végzett az ateista kommunizmus, amely az anyagi nincstelenség által sóvárgóvá tette a jólétre áhítozó népet, mely aztán a gazdasági viszonyok változásával belezuhant az anyagiak imádásába, a fogyasztásba. Ez megtöri népünk erejét, életét, családi közösségét. Meg akarja szerezni a csillogó, kecsegtető jóléti állapotot, közben lemond az igényes képzésről, a tanulásról, s így állandósul szolgasága. Népnevelésre van szükség, amely lassú és hosszas, amely különösen nehéz a kézzel nem tapintható lelki értékek felfedezésében és gyakorlásában. Mégis ez az egyetlen út. „A lélek az, ami éltet.” Csíkszentkirályban is, a falu egyik negyedében templom épül. Az oltáriszentségben közöttünk lakozó Isten imádására és lelki nevelődésünk ápolására. Megmaradt az életcélom. Istennek adom magamat. Nagy munka ez már idős korom miatt is, egyre inkább ezt kell gyakorolnom. Ő vár rám, s hiszem, keblére öleli sokszor elcsatangoló, de hazatérő fiát.
Józsa Zsuzsanna
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)