Az amatőr néptáncmozgalom második hulláma
Mintegy 1500-ra becsülik a csíki 4 és 18 év közötti amatőr néptáncosok számát. Emellett több településen működik ifjúsági vagy felnőtt csoport is.
Csíkszék szinte minden településén működik amatőr néptánccsoport, a tanulni vágyó gyermekek, fiatalok többségét a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes korábbi, illetve jelenlegi táncosai oktatják – tudtuk meg Rangyák Józseftől.
A ’90-es évek második felétől megszervezett Csűrdöngölő Gyermek- és Ifjúsági Néptánctalálkozón tavalyelőtt csíkcsomortáni, csíkpálfalvi, kászoni, csíkszentmártoni, csíkdelnei, szépvízi, csíkszentmiklósi, csíkszentimrei, csíkszentdomokosi, balánbányai, tusnádi, csatószegi, csíkszentsimoni, csíkszenttamási, csíkszentgyörgyi, csíkmenasági, csikszentléleki, tusnádfürdői, csíkmindszenti, csíkkozmási, csíkcsicsói, csíksomlyói tánccsoportok vettek részt. Volt olyan település is, ahonnan több tánccsoport érkezett. Emellett táncoltak a csíkszeredai Szabadság téren a Márton Áron Főgimnázium diákjai és legkisebbekként az Ádám Katalin által tanított gyermekek is. A tavaszi Csűrdöngölőkön több mint 1200 (4 és 18 év közötti) fiatal volt jelen.
Ezt figyelembe véve, illetve hogy a gyermekek mellett egyre több helyen felnőtt, illetve ifjúsági tánccsoportok létrehozását kezdeményezik, kijelenthető: napjainkban újra reneszánszát éli a néptánc. György Katalin, a Csűrdöngölőt is szervező András Alapítvány munkatársa rámutatott, ez már mintegy második hulláma az amatőr néptáncmozgalomnak. „Ez egyrészt abból adódik, hogy felnőtt az első gyermekgeneráció, amelynek tagjai túl vannak a családalapításon, és emlékeikben él, hogy gyermekként táncoltak, így merül fel bennük az igény. Másrészt van az a felnőtt korosztály, amelynek a gyermekei járnak táncolni, és ezáltal vált támogatójává ennek a mozgalomnak. Emiatt érzik úgy, hogy ők is szeretnének ebből részesülni” – magyarázta.
Ami a felnőtteket illeti, az András Alapítvány mintegy hét éve szervez táncoktatást Zugtánc néven: hétfő este a haladó csoportban negyvenkét 30 és 60 év közötti felnőtt táncol saját örömére – mutatott rá az egyik jól szerveződő felnőtt táncképzésre György Katalin. Emellett vidéki településeken is működnek felnőtt, illetve ifjúsági tánccsoportok, például Csíkmadarason, Tusnádon. A felnőttek azonban elsősorban kedvtelésből járnak néptáncolni, csak esetenként élnek fellépési lehetőségekkel, mivel egyéb elfoglaltságaik mellett nem mindig engedi idejük – derült ki.
„Bár azt tartjuk, hogy Székelyföldön még élnek a hagyományok, szerintem már a visszatanításnál tartunk. Tehát a gyermekek elsősorban nem otthon a szüleiktől tanulják meg a tánclépéseket, hanem inkább csoportban, ilyen értelemben intézményi keretek között, oktatóval sajátítják el” – fejtette ki György Katalin. Rangyák tapasztalata szerint Alcsíkon közösségi kezdeményezés révén alakultak ki az erősebb tánccsoportok, míg Felcsíkon inkább karizmatikus személyek révén szerveződnek.
Csíkmenaságon is a Hargita együttes táncosai tanítják a kisiskolás korú fiatalokat a tánclépésekre, az egyik próba alkalmával felkerestük őket. Hozó Levente táncoktató elmondta, Laczkó Benedek Tünde és Bara Szabolcs kollégájával Menaság mellett Székelyudvarhelyen is hetente két alkalommal tanítják a táncoskedvűeket, míg Csíkszentgyörgyön hetente egyszer oktatnak. Menaságon három csoporttal foglalkoznak, tanítják az 1-4. és az 5-8. osztályosokat, valamint ifjúsági csoporttal is dolgoznak. A legkisebbekkel könnyebb a munka, hiszen a tanítónak, tanárnak meg akarnak felelni, a nagyobbakkal már meg kell szerettetni a táncot ahhoz, hogy valóban érdeklődjenek és szívesen járjanak táncolni – avatott be. Az ifjúsági csoportoknál arra kell figyelni, hogy legyen fiatalabb és idősebb is a csoportban, hogy az egyetemre elkerülők nélkül is működhessen a csapat.
Kömény Kamilla. Székelyhon.ro

Magyar görögkatolikusok Erdélyben
Nagyvárad - Az erdélyi magyar görögkatolikus közösségről szervezett konferenciát csütörtökön a váradi magyar görögkatolikus egyházközség és a Szent Teodóra Közösségi Központ a Szent László Líceumban.
Köszöntőjében Vadas Krisztián főszervező, a Nagyváradi Magyar Görögkatolikus Egyházközség szervező lelkésze arra hívta fel a figyelmet, hogy több okból kifolyólag is Árpád-házi Szent Piroskát választották védőszentjükül: kötődik Váradhoz, hiszen Szent László lánya volt, keleti vonatkozása is van életének, ugyanis bizánci császárné volt, és magyar is volt. Az életéről Nagymihályi Géza művészettörténész tanulmánya alapján többek közt elmondta: mivel fiatalon elhagyta Magyarországot, kevés emléket hagyott maga után, és se kortársai, sem pedig az utókor különösképpen nem foglalkoztak vele. Moravcsik Gyula bizantinológus szerint 1088-ban született, és hét évesen árvaságra jutott. 15-16 éves korában ment Bizáncba, ahol felvette az Eiréné (Béke) nevet. 1105-ban házasságot kötött Joannész Komnénosz bizánci trónörökössel, 4 fiú- és 4 leánygyermekük született. A császári udvarban a keleti spiritualitás és a szakrális művészet meghatározónak bizonyult, a filozófiai alapok, a szakrális építészet, a liturgia és a teológiai módszertan együttesen érvényesült. Piroska nem volt rabja császárnéi hivatásának, lelkében szabadon követhette Krisztust. Életének utolsó évében letette a bíborpalástot, illetve a császári koronát, és szerzetessé lett Xené néven. Ennek jelentése az, hogy Idegen, vagyis valószínűsíthető, hogy élete alkonyán nyomatékosítani akarta azt, hogy ő valójában idegen földön, idegenként cselekedett élete során. A legmegbízhatóbb források szerint 1134-ben hunyt el, és először a Pankrátor templomegyüttes Szent Mihály templomába temették. Néhány évszázaddal később a török hadak a sírját feltúrták és megszentségtelenítették.
Romániai jelenlét
Ifj. Pallai Béla Szatmár megyei parókus lelkész a magyar görögkatolikusoknak a mostani értelemben vett romániai jelenlétéről értekezett. Hangsúlyozta: bár már a 17. században is épületek fatemplomaik, tehát léteztek, az igazi áttörést a 20. század hozta a számukra, amikor 1912 tavaszán az akkori pápa bullájában püspökséggé kanonizálta az egy hónappal korábban alapított magyar görögkatolikus egyházmegyét. Összesen 162 parókia tartozott hozzá, nem csak Szatmár, Bihar, Arad és Kolozs megyékben, hanem például 35 egyházközség a Székelyföldön működött. A románság természetesen ezt nem nézte jó szemmel, például 20 ezres tüntetést zajlott Gyulafehérváron Róma döntése ellen, a váradi püspököt pedig azzal vádolták, hogy a kormánynak pénzért adja el a plébániáit. Trianon után sem csitultak a kedélyek: problémát okozott például, hogy a püspök székhelye Debrecenben volt, ezért 1922-ben külhelynökség alakult Romániában, melyhez 75 parókia tartozott. Nicolea Bălan már ortodox érsekké avatásakor felvetette a két erdélyi román egyház egyesítésének gondolatát, és ezen szándékukról az ortodoxok azt ezt követő években se tettek le. Mint ismert, az 1948 és 1990 közötti évtizedek az illegalitás jegyében teltek, s csak a rendszerváltás után történt változás. A 2011-es népszámlálás fenntartással kezelendő adatai szerint a romániai népesség körülbelül 1 százalékát teszik ki napjainkban a görögkatolikusok több mint 160 ezres lélekszámukkal. Magyar egyházközségek működnek Szatmárnémetiben, Kökényesden, Nagypeleskén, Sárközújlakon, Adorjánban, Szárazbereken, Sándorhomokon, Sáron, Mikolán, Egriben, Lázáriban, Csedregen, Túrterebesen, Túrterebeshegyen, Nagykárolyban, Nagyváradon és az Érmelléken.
A rendezvény utolsó harmadában Kapin István kegyhelyigazgató mutatta be Máriapócsot úgy, mint Magyarország nemzeti kegyhelyét. Támogató a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. volt.
Ciucur Losonczi Antonius

Létünk a tét!
Olvasói levél 
Évek óta egy visszarendeződési folyamat szenvedő alanyai vagyunk, mely napról napra fokozódik. Következményei súlyosak és életünk minden területére negatív hatást gyakorolnak, hiszen köz- és magánvagyonunktól, alapvető emberi, állampolgári és nemzeti jogainktól fosztottak és fosztanak meg minket. 
Így és ezért kerülhetett sor a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium visszaállamosítására, a Községháza-feliratok levetetésére, jelképeink üldözésére Székelyföld-szerte, valamint Beke István és Szőcs Zoltán bizonyítékok hiányában történő fogvatartására is. Ide sorolható ugyanakkor a tulajdonba helyezésünk akadályoztatása, a valamikor jól működő ipari egységek tudatos szétverése, a külföldi befektetők Székelyföldről való elriasztása, a munkabérek szégyenletesen alacsony szinten tartása, és az állampolitikai szintre emelt gyűlöletkeltés ellenünk. Ezeknek a mesterien kitervelt és összehangolt magyarellenes intézkedéseknek pedig egyetlen, jól meghatározott célja van: a beolvasztásunk és az elüldözésünk! 
Az itt a kérdés tehát, hogy meg akarunk-e maradni magyarként a szülőföldön, és emberhez méltó életet élni? Mert, ha igen, akkor utcára kell vonulnunk mindaddig, amíg véget nem vetnek a magyarellenes eljárásoknak, intézkedéseknek és megnyilvánulásoknak. Amíg a minket megillető jogokat a szükséges biztosítékokkal együtt bele nem foglalják az ország alkotmányába. 
Éppen ezért várjuk mindazokat, akik felelősséget éreznek és vállalnak közös sorsunkért, ma 16 órára Sepsiszentgyörgy központjába.
A Magyar Megmaradásért Mozgalom nevében, Bedő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Ne mérgezd a tündérkertet
Erdély sokakban megmozdít valamit. Ha családi gyökerei nem is kötik oda az embert, az őserő misztikuma, a történelmi haza közös öröksége alapélmény. Bár még mindig vannak, akik konzekvensen „lerománozzák” az erdélyi magyarokat, ők sem feltétlenül rosszindulatból teszik. Inkább tudatlanságból: a Kádár-rendszerben szinte semmit sem tanultak arról, hogy Erdély a történelmi Magyarország része. Naiv rácsodálkozásuk halálos sértés lehet az identitásukat kilencven év elnyomása ellenére megőrző székelyeknek, és tovább mérgezheti a 2004. december 5-e óta épphogy gyógyulgató magyar–magyar kapcsolatokat. De minél több anyaországi ismeri meg az erdélyieket és viszont, a kapcsolatok annál sűrűbb szövedéke egyesítheti újra az emberek lelkében a Kárpát-medence magyarságát.
A tájékozatlanságnál azonban akad gyilkosabb áfium is. Akkor is, ha nem ejtünk szót a korrupciós vádakkal terhelt romániai magyar politikumról vagy a védekező magyar nacionalizmus ellen az agresszív román sovinizmusban szövetségest látó Parászka Borókák rosszindulatáról.
De söprögessünk csak a saját házunk táján: a hazai jobboldal egy része csak a szimbolikus politikai tőkét látja a határon túli magyarok felkarolásában, és – learatva néhány húsz évet késett politikai gesztus gyümölcseit – úgy vonul be lovon, bocskaiban, mintha egy győztes hadsereg élén éppen most foglalta volna vissza Erdélyországot. És ez a felsőbbrendű, atyáskodó jóindulat nem csak politikusokra jellemző.
Nem olyan régen egy jobboldali véleményformáló azt fejtegette, mekkora veszélyt hordoz magában, hogy a Székelyföldön, sőt a csángóknál is van már széles sávú internet. Tönkre fogja tenni őket, elveszi az identitásukat, a nyugati kultúra egyszerűen letaglózza őket. Hallgattam az aggodalmakat, és nem értettem: miért veszélyesebb rájuk nézve, hogy két kattintással elérhetik a magyar vagy akár angol nyelvű internetes oldalakat, mint hogy évtizedekig csak románul foghatták a tévét, rádiót? Azt sem tudtam eldönteni, miért retteg az illető ennyire a változásoktól: valóban a székelyeket félti-e, vagy csak azt a Székelyföldet, amelyet ő látogatóként megszokott? A kortalan, rurális magyar eszményt Erdély misztikumába oltva, zsindelytetőstül, medvéstül, bicskástul, ahol őt mint a fényes Budapestről jött, bőkezű urat fogadják? Ha ettől tart, nem kellene ennyire félnie: amíg a látogatók részéről igény van rá, a korondi vásársoron vagy Tusnádfürdőn éppúgy megélheti Erdély sosem volt, turistákra szabott valóságát, mint eddig, és okvetetlenkedhet a kocsmában, hogy ugye jó vóna, ha magyar világ vóna.
Bűn lenne egy egész országrészt alárendelni ennek a hamis romantikának, és erőszakkal gáncsolni a fejlődését azért, hogy bizonyos emberek egyheti nyaralásukkor kikapcsolhassák a civilizáció hangjait, és örvendezhessenek a vadregényes földútnak, hogy nincs térerő a faluban, és a kútból húzzák a vizet; vagy hogy az erdélyi vidék szegényes tisztaságának tükrében gyönyörködhessenek és undorodhassanak egyszerre saját „dekadens” jólétüktől és modern életstílusuktól.
Mert mindezen körülmények a helyieknek parasztromantika helyett a küszködést jelentik. Erdély nem rezervátum: nem arra hivatott, hogy nemzeti múltunk mindennapjainak skanzenje legyen, sem arra, hogy piaci áruvá tegye az elnyomás évtizedeinek könnyeit, vagy hogy pálinkakínáló jobbágyként hajbókoljon pesti urak aprópénzéért. Az erdélyi magyarok nem igénylik, hogy mások döntsék el Budapesten helyettük, hogy mi lesz jó nekik. A székely nyakas nép, nem kér a leereszkedő fejsimogatásból. És nem lesz sem turisztikai, sem politikai termék.
Veczán Zoltán. Magyar Nemzet

Székely Szabadság Napja a nagyvilágban – Felhívás a világ magyarságához 
A Székely Nemzeti Tanács szolidaritási megmozdulásokra hívja a világ magyar közösségeit 2016. március 10-ére, a Székely Szabadság Napjára. Idén is kérjük őket, hogy a Marosvásárhelyen megszervezett autonómiatüntetéssel lehetőleg egy időben, Románia külképviseletei előtt nyilvánítsák ki a székelység autonómiaigényének támogatását, és adjanak hangot tiltakozásuknak a román hatóságok által elkövetett jogtiprásokkal szemben.
Mindig fontosnak tartottuk, hogy üzeneteink eljussanak más népekhez is, de a világ országait irányító hivatalosságok is tájékoztatást kapjanak a székelység helyzetéről és törekvéseiről. Ez utóbbi kiemelten fontos, hiszen nem egy nyugati kancellária csak a bukaresti sikerpropagandát ismeri, amely szerint a helyzetünk példaértékűen megoldott. Ez már a korábbi években sem volt igaz, ráadásul a helyzet az utóbbi időben romlott.
Romlott abban az értelemben, hogy a jelenleg zajló válságok (migránsválság, orosz-ukrán konfliktus, szíriai polgárháború) a világ politikusainak figyelmét a biztonságpolitikára irányították és kevésbé figyelnek a demokratikus alapértékek tiszteletben tartására. Ezt kihasználva a román hatóságok megsokszorozták a magyarellenes intézkedéseket.
Fel kell hívni a figyelmet arra, hogy Románia a nemzetközi kötelezettségvállalásait megszegi. Megszegi például a nyelvi jogok tekintetében, hiszen még a kevés elismert jogot is korlátozzák és egyre inkább peremre szorítják a magyar nyelvet. Folytatódik a székely jelképek és a magyar nyelvű feliratok üldözése, egyre nagyobb arányokat ölt a magyar nemzetiségű közéleti szereplők hatósági zaklatása. Nem hárult el az a veszély sem, hogy Románia közigazgatási átszervezése a székelységet hátrányosan érintő, súlyosan jogfosztó módon menjen végbe.
A román hivatalosságok immár nem csak mellőzik a székelység népszavazáson is kifejezett autonómiaigényét, de megkezdték magának a kérdésfelvetésnek a kriminalizálását is. A belügyminisztérium a 2015-2020-as időszakra vonatkozó közrendvédelmi és közbiztonsági stratégiája „bűnügyi jelenségként” aposztrofálta az autonómiatörekvést, amely „állandó fenyegetés az állampolgárok jólétére és biztonságára” nézve. A területi autonómiára irányuló igény a dokumentum szerint rasszista, szélsőséges és xenofób megnyilvánulás. Jóllehet ezek a szavak külső nyomásra a dokumentumból kikerültek, viszont érvényesülnek a hatóságok mindennapi gyakorlatában.
A világ csak akkor fog felfigyelni tiltakozásunkra, ha a jogfosztásra, antidemokratikus hatósági fellépésre folyamatosan figyelmeztetünk és rendszeresen tájékoztatjuk a nemzetközi szervezeteket és a világ országainak kormányait. 
Mindezeket figyelembe véve kérjük a világban élő magyarokat, segítsenek abban, hogy minél többen megértsék: Székelyföldet sem felosztani, sem beolvasztani nem hagyjuk! Ezért vonulunk utcára a Székely Szabadság Napján, Marosvásárhelyen, de lengjen ismét a székely zászló Bécs, Budapest, Brüsszel, Cleveland, Hága, Helsinki, Isztambul, London, Los Angeles, München, New York, Ottawa, Stockholm, Stuttgart, Torontó, Zürich utcáin is!
Autonómiát Székelyföldnek! Szabadságot a Székely Népnek! 
Izsák Balázs
A Székely Nemzeti Tanács elnöke. Erdély.ma

Aniszi Kálmán: Számvetés
Ezzel a beszélgetéssel köszöntjük Dr. Kozma Dezsőt, a kolozsvári Babeș-Bolyai Egyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékének nyugalmazott professzorát, ma is aktív irodalomtörténészt. Szerkesztőségünk jó egészséget, szellemiekben és lelkiekben is gazdag sok-sok alkotó esztendőt kíván – szeretettel!
– Bizonyos életkoron túl elérkezik a számvetés, az összegzés ideje. Nemrég töltötted be 80. életévedet. Ez a körülmény egyszerre jelöli ki beszélgetésünk irányát, szabja meg keretét és tartalmát.
Mondják: nem mindegy mikor és hova születünk. Te a Kalotaszeg és a Szilágyság határmezsgyéjén, az akkori Kolozs megyében láttad meg a napvilágot, ott teltek gyermekéveid, s csak ifjúkorban kerültél fel Kolozsvárra, belső Erdélybe, tanárként pedig rövid ideig Székelyföld levegőjét is szívtad. Ismered ezt a történelmi tájat is.
Beszélj, kérlek bevezetésként gyermekkorodról! Zilah közelségében érződött-e Ady nagysága, varázsa az iskolákban, értelmiségi körökben?
– Valóban nem mindegy, mikor és hova születünk. A gyermekkor színhelyei rendszerint személyiséget formálókká lesznek, búvópatakként elkísérnek egész életünkben. És miként egy költő vissza-visszatérő versmotívumai: az idő múlásával teljesebbé válnak. Egymással összefonódva élnek bennem is az egykori tapasztalataim, emlékeim – hol eleven valóságként, hol el-elmosódó hangulatként. Történelmi távlatból ítélkezve azonban nem lehet kétséges, hogy nemzedékünk változásoktól terhes, közösségi és egyéni sorsokat meghatározó korszakba született bele.
Én egy dimbes-dombos, magyar-román lakosságú faluban, az egykor Kolozs (ma Szilágy) megyei Középlakon, Kalotaszeg és a Szilágyság határmezsgyéjén láttam meg a napvilágot. Nem messze a kultúrházunkat tervező Kós Károly sztánai „Varjúvárától”, a valamikor vásárairól híres Bánffyhunyad, Kolozsvár, a Wesselényi Miklós és Ady szellemét őrző Szilágyság vonzáskörében. Már amennyire szellemi utakról, azok vonzásköréről lehet beszélni egy olyan faluban, ahova nem jár vonat, ahol ritkán tűnt fel egy-egy autó, a Vlegyászáról érkező, az itteni asztalosokat (apám is az volt) deszkával ellátó szekér.
Gyermekfővel ebben a környezetben próbáltam eligazodni a mindennapokban. Az első szellemi útravalót négyosztályos iskolánkban szerzett, palatáblán gyakorolt ismeretek, a református zsoltárok, a családja múltjára gyakran emlékező Édesanyám esti meséi jelentették. Egyfajta lelki ösztönzésnek éreztem azt is, amit az osztatlan iskola egyetlen tanítója értesítőmbe bevésett: „jeles”, „dicséretes”, „kitűnő”. A továbbtanulás vágya ott szunnyadt bennem a világháborút követő fordulat után is. Azonban egy ideig csak magántanulóként, egyedül egy szál tanítóval nyílt erre lehetőség a könyvekben egyébként sem bővelkedő szűk világomban. Tanév végén a kolozsvári „számonkérő” vizsgán mégse kellett szégyenkeznem, így aztán – Németh Lászlót parafrazálva – a szekerek velem is elindulhattak a következő szeptemberben Bánffyhunyadra.
A „méltóságteljes” (Kós Károly szavai), Adytól is megcsodált Kalotaszeg központjának számító Hunyad (mi csak így mondtuk) némiképp más volt, mint gyermekkorom környezete. Még sok mindent megőrzött a hegykoszorús Kalotaszegnek abból a korszakából, amely a vidék író-nagyasszonyának, a világhírű varrottasokat újraélesztő írónő, Gyarmathy Zsigáné lírai hangvételű történeteiben oly gyakran feltámad – ünnepi pillanatokban és a hétköznapok helyzeteiben. Az „élelmes, ügyes nép” úgy megy a hunyadi gazdához, mint haza, s „ha nincsenek otthon a háziak, az nem baj: tudnivaló hol áll eresz alá dugva a szoba kulcsa. A leveles kapuszárnyak úgyis tárva-nyitva állnak napestig” – olvasom egyik könyvében.
A közben sokat változó mezővárosban, szállásomra illett a „magán” kifejezés, ugyanis a valamikor jobb napokat látott Böske néni (csakhogy megélhessen) kénytelen volt „magánbentlakást” berendezni otthonában a környező falvakból érkező tanulók számára. Itteni tanáraink nekem is, az akkor jó hírű kolozsvári kereskedelmi középiskola magyar nyelvű tagozatát ajánlották, ahova én magammal vittem Morvay Pál református lelkész hunyadi magyar óráinak köszönhető ismereteimet, elsősorban a pontos fogalmazás igényét.
– Mikor kerültél Kolozsvárra? Mit jelentett számodra az új helyszín, Erdély szellemi központja?
– 1949 őszén. (Beleolvasok a történelemkönyvekbe: az előző évi tanügyi reform következményeként államosítják a felekezeti tanintézeteket.) Nem sokkal azelőtt megpakolt bivalyszekérrel mentünk át a hunyadi hegyen, most a Kolozsvár külön színfoltjának számító hóstáti lovas-fiáker vágtatott velünk, szüleimmel új szállásom, a Kolozsvári Kereskedelmi Fiú-Középiskola diákotthona felé.
S mert az itteni életformának megvolt az előírt rendje, mások voltak a napi tapasztalataink, mint a (jórészt) kolozsvári osztálytársainknak. A városba nem mehettünk ki akármikor, egy-egy színházi- vagy mozielőadás, focimeccs kivételes eseménynek számított, ezért mi, „bentlakók” a „külső világot” inkább heti „kimenőink” alkalmával kezdtük megismerni, magunkénak érezni. Számunkra nem egyik percről a másikra tárulkozott elénk az akkor még 118 000 lakosú „kincses” Kolozsvár, és ahogy ez gyakran lenni szokott: a városiak szemében falusiaknak tűnhettünk, a falunkban városiaknak. Lassan-lassan azonban kitágult körülöttem is a világ. Valahogy olyanképpen, ahogyan Reményik Sándor lírai képsoraiban megelevenedik:
Benéz a havas kéken, Kolozsvárra.
Öreg fején már megmozdult a hó,
Tövében vadul árad a Szamos,
A Szamos, ez az egyetlen folyó.
A Szamos, ez a megfordított Léthe...
Mondják, ki belekóstolt a vizébe,
Az felejteni nem tud sohasem.
Főterével, Mátyás király szobrával, iskoláival, templomaival, a patinás Farkas utcájával, a Házsongárdi temetővel nyitott könyv lett számomra a kőbe vésett város. És ebben nem kis része volt a magyar irodalmat és a német nyelvet igényes szigorral tanító tanárunknak, Kovács Endrének és az elmúlt korok eseményeit elevenné avató Pataki Józsefnek, a későbbi egyetemi tanárnak. A sűrű matematikai, kémiai, könyvviteli, statisztikai, áruismereti órák társaságában a magyaróra és a történelemóra útjelző ikerpárokká váltak számomra. Olyannyira, hogy a kolozsvári iskolák egyik magyar irodalmi versenyén díjaztak. Nemcsak bővült körülöttem a világ, hanem más is lett, egyre többet láttam belőle és másképpen kezdtem látni. Addigi múltamat magammal hozva a lehetetlent nem ismerők elszántságával próbáltam elképzelni jövőmet.
– Érettségi után következett az egyetem. Voltak-e, ha igen, ki vagy kik voltak azok a mestereid, akikre szívesen, esetleg hálásan emlékezel?
– Érettségi után úgy éreztem, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem előttem is kitárta kapuit. Középiskolai eredményeim alapján felvételi nélkül bejuthattam volna a közgazdaságira vagy a jogra, én mégis a felvételi vizsgát igénylő Bölcsészettudományi Kart választottam. Így lett 1953 és 1958 között szellemi otthonom az akkor nyolcéves magyar egyetem.
Hogy ez a korszak a magyar nyelv és irodalom szakon mit kínált számunkra? Kiknek a segítségével? Kikre emlékszem hálásan? Valamilyen „értékskálára” azért sem vállalkozom, mert egykori tanáraimnak később egyetemi kollégája lettem, meg aztán azoknak is köszönettel tartozom, akik valamilyenképpen máig érvényes tudást közvetítettek. Tanáraim között voltak olyanok, akik több-kevesebb oktatói tapasztalattal és szakmabeli jártassággal rendelkeztek, és volt, aki akkor lépett katedrára. Egyébként is az utólagos „minősítések” gyakran lehetnek esetlegesek, későbbi élményekből is fakadóak. Ezért visszatekintve azt mondhatnám: engem inkább vonzottak irodalmunk, nyelvünk régebbi korszakai. A régi magyar irodalomnak, a reformáció és a reneszánsz művelődési teljesítményeinek a koreszmékre különösen érzékeny Szigeti József volt a gazdája; a felvilágosodás korszakának irodalmi-művelődési törekvéseit, színjátszásunk kezdeteit Jancsó Elemér filológiai részletességgel keltette életre; a XIX. században Antal Árpád kalauzolt el nagy művekhez illő átéléssel; a magyar stílustörténet titkainak Szabédi László avatott részeseivé, Csehi Gyula óráit a szerteágazó informáltság jellemezte; a Nyugat-hozta megújhodásban Pataki Bálint, az erdélyi (romániai) magyar irodalomban a szerkesztőségek világából épp akkor érkező Sőni Pál próbáltak eligazítani; a világirodalmat Szabó György és Székely Erzsébet adta elő; Szabó T. Attila régi szavaink felett őrködött; Gálffy Mózes szabatos fogalmazásnak volt a híve; tájszavaink lelkes gyűjtője, Márton Gyula arra ügyelt, hogy egyetlen nyelvjárásról se feledkezzünk meg; a népköltészet Faragó Józsefnek volt a birodalma; a finnugor nyelvrokonainkkal Vámszer Márta, a magyarság történetével Csetri Elek óráin ismerkedtünk meg; irodalmi szemináriumainkat fiatal doktoranduszok, Dávid Gyula és Varró János vezették.
Ezzel a szellemi poggyásszal érkeztem Erdély egyik nagy múltú középiskolájába, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumba. Életem újabb fordulópontjaként éltem meg az itteni fél évet, az első perctől éreztem, milyen megtisztelő egy ilyen iskolában az ismeretszerzésen túlmutató tantárgyat oktatni felsőbb osztályokban. És nyomban tegyem hozzá: a pályakezdők világot megváltani akarók lendületével. Lehet, hogy nem mindig a mai módszertani igények szerint. Például azzal, hogy az ismeretek ellenőrzéséhez „belépőként" hozzátartozott (ki sem merem mondani: kötelezően) egy vers vagy versrészlet könyv nélküli elmondása.
Foglalkozás és hivatástudat mind közelebb került bennem egymáshoz.
– Két nagy társadalmi konvulzió, esemény tanúja voltál. Elsőként az 56-os magyar forradalom és szabadságharcra gondolok, amelynek Erdélyben, Romániában is voltak drámai, sőt tragikus hullámverései is. Te hogy élted meg ezt az egyéni és közösségi traumát a mindennapokban?
– Évtizedek távlatából 1956-os forradalmunkat és szabadságharcunkat bizonyos szempontból tisztábban, jobban látjuk, mint akkor, a múló idő azonban nem homályosította el, milyen felmérhetetlen szabadságvággyal, kételyeket legyűrő bizakodással szorongtunk a rádió mellett, váltunk érzelmileg részeseivé a világfordító eseményeknek. „Egységből csoda született” – emlékezett vissza az idei évfordulón az akkor fiatal tanárunk, Dávid Gyula, aki 1956. november 1-én azért vitte el hallgatóit a Házsongárdi temetőbe, hogy virágokat helyezzenek el íróink sírjára. Tisztelgésünk (én a jövendőbeli feleségemmel voltam) azonban a forradalom tragikus pillanataiban jelképes megmozdulássá vált. Dávid Gyula hét évi börtönnel szenvedett meg érte, kollégánk, az akkor már verseivel jelentkező Páskándi Géza csaknem ennyit kapott, amiért az oktatás átszervezését javasolta, többek között azt is, hogy a marxizmus mellett másfajta világfelfogást is tanítsanak az egyetemen. Folytathatnám az egykori eseményekkel, a kíméletet nem ismerő következményekkel. Nem tudnám ebben a szűk keretben hitelesen újrateremteni mindazt, amit akkor átéltünk. Egyébként is visszaemlékezések, történelmi munkák egész sora tárja elénk '56 kolozsvári történéseit, az egyetemeken és a főiskolákon is korán elkezdődő széleskörű megtorlási hullámokat.
– Új és nagy kihívás volt felkerülni az egyetemre. Mostoha, sőt egyre mostohább társadalmi körülmények között kellett oktatói feladataidnak eleget tenned. Kiemelkedő szakmai teljesítményeket kellett felmutatni ahhoz, hogy az oktatói ranglétrán felfele buktassák az embert. Gondolom, Te se voltál kivételezett... Elmesélnéd röviden ilyetén élményeid egyikét-másikát? Hogyan lettél irodalomtörténész?
– Alig egy félévnyi székelyföldi tanárkodásom után sokat ígérő lehetőség kínálkozott számomra is: az utolsó heteit élő kolozsvári magyar nyelvű Bolyai Egyetem egyszerre öt gyakornoki állást hirdetett meg a két magyar tanszékre. Az Irodalomtörténeti Tanszéken a versenyvizsga évfolyamtársamnak, Láng Gusztávnak és nekem kedvezett, három kollégánk (Kósa Ferenc, Zsemlyei János, Vöő István) a Magyar Nyelvészeti Tanszékre jutott be ugyancsak gyakornoknak.
Az új helyzet a szó szoros értelmében „különös kihívást" jelentett. Afféle „mindenesként” irodalomtörténeti szemináriumok sokaságával bíztak meg, és volt időszak, amikor elméleti tárgyak, módszertani gyakorlatok is szerepeltek óráim között. Könnyű elképzelni, hogy ez a sokféleség, illetve a rendszeres könyvtárlátogatás mit jelentett egy pályakezdő (adminisztrációs teendőkkel is megterhelt) gyakornoknak, tanársegédnek. Azonban az sem kétséges, hogy ennek a sokféleségnek volt a „hozadéka”: különböző korszakok, műfajok, művek tüzetesebb megismerése az irodalomértésben és az irodalomoktatásban megkerülhetetlen összefüggések keresésére ösztönzött, késztetett. Későbbi irodalomtörténeti előadásaimnak, egyetemi kézikönyveimnek is javára vált ez a szerteágazó foglalatosság, és talán nem mertem volna vállalkozni három középiskolai tankönyv megírására sem a századokat átívelő irodalmi örökségünkről. Egyébként sem hiszek az időtől-tértől, történelmi körülményektől, az irodalmi, művelődési hagyományoktól, a nyelv változásaitól független szövegértés és irodalmi magyarázatok sikerében... „A művészi tetszés az ember lelkében nem olyan izolált és független jelenség, ahogyan sokan gondolják. Ellenkezőleg, nagyon sok mindentől függ, nagyon sok szálból tevődik össze, keletkezési feltételei vannak, mint mindennek a világon...” – kereste annak idején a műértés értelmét Reményik Sándor.
Miként lettem irodalomtörténész?
Talán nem tévedek, ha azt mondom: fokozatosan, „belső” és „külső” ösztönzéseknek köszönhetően. Mindig szerettem hallgatni régi történeteket, nézegetni megfakult fényképeket, megcsodálni régmúlt idők ránk maradt emlékeit, ritkaságait. (Talán ezért is bűvöl el Krúdy művészete.) Nem véletlenül felvételiztem a történelem szakra kiváló minősítéssel. S hogy mégis miért iratkoztam át alig néhány hét elteltével a magyar szakra? Nem nehéz elképzelni, miről szóltak (persze nem a tanárokon múlott) az 50-es évek elején az ilyen tantárgyat megalapozni kívánó „elméleti” bevezető órák. Elment a kedvem. Egyébként is a kor irodalmi, esztétikai elméleteihez nemigen juthattunk hozzá. A régebbi korok magyar irodalmának megismerése csak fokozta szellemi múltunk iránti kíváncsiságomat, vonzalmamat, hogy aztán a sok évi könyvtári, levéltári búvárkodás nyomán készülő doktori értekezésem (Irodalom a kolozsvári századvégen, 1970) már ennek az „elkötelezettségnek” a jegyében született meg. Ezzel párhuzamosan írtam a századforduló jeles erdélyi novellistájáról írott kismonográfiám. (Egy erdélyi novellista, Petelei István, 1969).
Így lettem a 70-es évektől az 1849-et követő fél évszázad magyar irodalmának előadója. A klasszikusok – Arany, Madách, Jókai, Kemény, Tompa, Gárdonyi, Vajda, Mikszáth – „a bőség zavara” okán tűntek próbatételnek, a század fordulóján jelentkező íróknak, költőknek – Tolnai Lajos, Petelei István, Bródy Sándor, Tömörkény István, Ambrus Zoltán, Thury Zoltán, Iványi Ödön, Gozsdu Elek, Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő, Kiss József – újrafelfedezése jelentett nagyobb gondot.
A megszokott kifejezéssel élve: eljegyeztem magam az irodalomtörténettel. Ekkor készültek el és láttak napvilágot addigi egyetemi előadásaimat összefoglaló munkáim. (Magyar irodalom a századfordulón, Kolozsvár, 1978, litografált egyetemi jegyzet; Magyar irodalom a XIX. század második felében 1849-1905. Didaktikai és Pedagógiai K. Bukarest, 1980. egyetemi kézikönyv.)
– Beleszólt valaki abba, hogy mit és hogyan tanítsatok? Nekünk, a kívülállóknak úgy tűnt, hogy a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék a „béke szigete”. Valóban az volt?
– Számunkra és a román kollégák számára is egyértelmű volt, hogy egy nemzeti irodalom (egyetemes emberi értékek hordozójaként, kölcsönhatásban más nemzetek irodalmával) elválaszthatatlanul kapcsolódik a nemzet történetéhez, annak változásaihoz, s hogy egyúttal az önismeret egyik forrása, a nemzet-tudat alakítója. Ezért természetesen az egyetem nem írta elő, hogy mit tanítsunk magyar irodalomból, annak történetéből. Ezt a mi belső ügyünknek tekintették, a Tanszék döntötte el a tantárgyak arányát is. A tanév elején én állítottam össze előadásaim tematikáját, továbbítottuk a karnak, amelynek vezetőségével általában harmonikus volt a viszonyunk. Viszont benne élve egy társadalmi közegben, ismertük a lehetőségeket, eleve igyekeztünk úgy beszélni egy íróról, egy műről, hogy az ne adjon okot a félremagyarázásokra sem. Különösképpen az ún. „kényes kérdések” értelmezésekor. Az sem volt titok, hogy egy nyomtatásra szánt egyetemi jegyzetet tanszéki jóváhagyás után (akárcsak a többi könyvet) más, egyetemen kívüli intézmény is elolvasott. Bennünket és hallgatóinkat főleg a gyakran változó általános tanügyi rendelkezések érintettek: főleg az időnkénti túlzó létszámcsökkentés, az előléptetések megnehezítése, végzős hallgatóink kihelyezési módja. Ugyanakkor néha nem hiányoztak a tanszékünkön belüli feszültségek sem, például az irodalomtörténeti, illetve az elméleti tantárgyak aránya körül kialakuló viták alkalmával. Volt eset, hogy úgy éreztem, inkább divattantárgyak miatt szűkül folyamatosan az irodalomtörténeti órák száma.
– És '89-et, az első szabad lélegzetvételt hogyan élted meg? Bár az álmok sohasem válnak valóra a maguk szépségében, teljességében, de valami tán mégis kijegecesedett azóta?
– Se vége, se hossza nem lenne az erről szóló beszélgetésnek, ezért irodalmárként nem szeretnék negyedszázad után erről filozofálgatni. A szakmánál maradva, inkább néhány – közhelynek tűnő – mondattal felelnék kérdésedre.
Elsősorban az értelmezéseket és az arányokat gondoltam újra, és ennek megfelelően bővítettem a hallgatóknak szánt szakirodalmat. A saját kutatói munkámban és a tanárok továbbképzésében jobban érvényesülhetett az egyéni kezdeményezés, elérhetőbbé váltak az addig csak engedéllyel olvasható forrásmunkák, műhelyként kínálkoztak a magyarországi könyvtárak, levéltárak, illetve a nemzetközi tudományos ülésszakok. Személyesebbre fordítva a szót: 1994-ben neveztek ki professzornak, jóllehet már korábban „eleget tettem” az ehhez szükséges feltételeknek: még 1971-ben megszereztem a doktori (PhD) fokozatot, addig már 12 önálló kötetem, több mint kétszáz szakközleményem jelent meg. (Persze tudom, hogy abban az időben nem volt könnyű előrelépni azon a bizonyos „ranglétrán”, és a tanszékünk se siette el a felterjesztést – lehetséges, hogy csupán feledékenységből.) 1996-ban a Bölcsészettudományi Kar dékánhelyettese lettem, 1997-ben doktorátusi szakirányító, majd konzulens professzorként mentem nyugdíjba. Ezt követően még tíz évig (2003-2013) a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen tanítottam magyar kultúrát és magyar irodalmat. Közben dékán is voltam.
Valószínű nem véletlen, hogy szakmai díjazásokban 1990 után részesültem. 1990: az MTA Ady-pályázata, Debrecen; 1990: Dicsérő Oklevél, Sepsiszentgyörgy, Országos elnök, Magyar Nyelv- és Irodalom Verseny; 1998: Pro Universitate et Sciencia, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 1999: Jubileumi Emlékplakett, a Kárpát-Medence Magyar Professzorainak 3. találkozója, Miskolc; 2000. Madách Imre Díj, Madách Irodalmi Társaság, Nógrád Megyei Önkormányzat; 2003: Oklevél, Pro Universitate et Sciencia, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 2007: Fehér Dániel emlékérem, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 2007. Gróf Mikó Imre Emléklap, Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület; 2010: Szilágy megye kiváló személyiségei, Zilah, Elismerő diploma; 2012: Mikszáth-óra, a Mikszáth Kálmán Társaság díja; 2014: Pro Universitate Partium Díj, Nagyvárad.
A Magyar Tudományos Akadémia 2000-ben fogadott köztestületi tagjává, és ezekben az években vált rendszeressé jelenlétem más szakmai társaságokban, testületekben.
– Sok tanulmányod, húsznál több önálló köteted jelent meg az évek, évtizedek alatt. A klasszikusok mellett sok időt és energiát áldoztál olyan erdélyi írók köztudatba vitelére, akiket méltánytalanul elfeledtek, valahogyan háttérbe szorultak. Nem gondoltál akár egy önálló tanulmánykötet megjelentetésére is?
– A magyar klasszikusok előadásakor fontosnak tartottam nyomon követni egyik-másik életmű erdélyi utóéletét, közben megkíséreltem felkelteni az érdeklődést nemigen ismert (vagy elfeledett) erdélyi alkotók, „régi kolozsvári arcok” iránt. A róluk írott, mintegy félszáz rövid portré először a kolozsvári Szabadság című lapban látott napvilágot, majd ezek az írások Székelyudvarhelyen Erdélyi utakon (1997) címmel külön gyűjteményben is megjelentek. Nem mondtam le arról, hogy ezeket a szűkre szabott, inkább figyelemfelkeltőnek szánt portrékat kibővítsem, kiegészítsem a romániai magyar irodalomról megjelent írásaimmal.
– Nyolcvanadik születésnapodra a szegedi Madách Irodalmi Társaság egy nagyon szép ajándékkal lepett meg. Egy igen vaskos kötetet adott ki válogatott írásaidból, Irodalmunk útjain – Erdélyben címmel. Kérlek, beszélj erről a reprezentatív kitűnő válogatásról, amely, a középiskolai magyar irodalomtanárok, a magyar irodalom szakos hallgatók kézikönyve, mindennapi olvasmánya kellene, hogy legyen. Még jobb lenne, ha szélesebb körben, az olvasóközönség is hozzáférhetne...
– Most megjelent kötetem válogatás, fél évszázad alatt, változó körülmények között született írásaimból. Jórészt a XIX. század, illetve a századelő magyar irodalmából szeretnék ízelítőt nyújtani: klasszikusainkról, ritkábban emlegetett írókról, hírlapírókról, tudósokról, jeles oktatókról, közéleti személyiségekről, egykori erdélyi szellemi műhelyekről. A közlésmód is sokféle. Van köztük eddig fel nem tárt (vagy csak részben feltárt) területeket feltérképező tanulmány, esszé, műelemzés, irodalmi levelezés, alkalmi írás, szélesebb közönségnek szánt előadás. Mindezt – a lehetőségekhez mérten – tematikailag, helyenként egy alkotó több szempontú megközelítésével kíséreltem meg elérni. Az így kialakított témák egyfajta időrendjéről az összefoglaló fejezetek címei árulkodnak: I. Nagy idők vonzásában. A Petőfivel foglalkozó írásaim közül az örökség erdélyi kultuszának szenteltem nagyobb teret, az Arany-értelmezéseket hagyomány és megújhodás viszonyát vizsgáló tanulmány vezeti be, a Madách-fejezetek jórészt Madách főművének erdélyi értelmezéseire kívánják felhívni a figyelmet, az 1849-et követő évtized (Vörösmarty, Arany, Tompa, Vajda verseit) egy történelmi léthelyzet művészi megjelenítéseként idézem meg, Kemény és Jókai életműve a magyar próza útjának kétféle lehetőségeként kerül egymás mellé. Külön fejezetet szenteltem a kereszténység-élménynek mint művészi élményforrásnak, illetve a két Wesselényi irodalmi megjelenítésének a XIX. század magyar irodalmában.
II. Korok fordulóján. A századforduló megújhodó magyar irodalmából a költészetét ekkor kiteljesítő Vajda János, a mesélést és megfigyelést új módon eggyé fonó Mikszáth és az erdélyi kisváros ellobbanó lelkeit felfedező novellista, Petelei István mellett az új nemzedék egész sora jelenik meg. III. Régi erdélyi arcok. Ebben a fejezetben jórészt elfeledett nevekkel ismerkedhetünk. IV. Új század küszöbén. A szellemi örökségünket vállaló Adyt és a költészete körüli erdélyi vitákat, Kosztolányi, Tóth Árpád versvilágát, Krúdy, Török Gyula, Szabó Dezső és Tamási Áron prózájának egy-egy szeletét kíséreltem meg életre kelteni.
– Madách Imre, Az ember tragédiája méltatása kitüntetett szerepet kapott a kötetben. Közel áll hozzád a drámaíró gondolatvilága, a madáchi életszemlélet, létértelmezés?
– Azt is mondhatnám, vissza-visszatérő olvasmányaim közé tartoznak az emberi lét értelmét, az emberiség jövőjét fürkésző, kereső irodalmi alkotások. Leegyszerűsítve fogalmazhatnék úgy is: az irodalom és a filozófia határmezsgyéjén született művek. Ezért is le-leveszem könyvespolcomról Vörösmarty, Vajda János, Kosztolányi létértelmező verseit, Madách emberiségkölteményét. Persze egyetemi előadásaim és a Madách Irodalmi Társaság ülésszakai is arra késztettek, ösztönöznek, hogy újra és újra megbirkózzam Madách életművével.
– Az alkotó embernek mindig vannak tervei. Milyen feladatokkal, célokkal nézel a holnapok felé?
– Most épp azt tervezem, hogy a Madách ülésszakokon megtartott előadásaimat kibővítsem, szintén kötetet szeretnék összeállítani alig ismert erdélyi írókról, és régóta tervezem, hogy könyvet írok a korán elhunyt – Ady, Márai és Krúdy által is méltatott – Török Gyula prózájáról. Remélem, sikerül másokat is meggyőzni arról, hogy regényei, novellái új színt jelentettek a XX. század elején megújuló magyar irodalomban, és hogy a ma olvasója számára is művészi értékeket kínálnak. KAPU (Budapest)

Az MVSZ elnöke is tiltakozott – Újabb tüntetés Kézdivásárhelyen
Szombat délután huszonhetedik alkalommal vonultak az utcára azok a kézdivásárhelyiek, akik a terrorvád miatt vizsgálati fogságban lévő Beke István Attila és Szőcs Zoltán szabadon bocsátását és a bizonyítékok bemutatását követelik. A szimpátiatüntetésen mintegy nyolcvanan vettek részt. A rendezvényen Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének (MVSZ) elnöke, Fuksz Sándor és Borsos Géza alelnök, valamint vitéz Hompoth Zoltán elnökségi tag is jelen volt, a magukkal vitt transzparensen magyarul és rovásírással a Velünk az Isten! Önrendelkezést a székely népnek! szöveget lehetett olvasni.
Beke Ernő, István Attila édesapja szólt az egybegyűltekhez. Elmondta: Létünk a tét! Évek óta egy visszarendeződési folyamat szenvedő alanyai vagyunk, azé, amely Victor Ponta és díszes társasága színre lépésével még jobban felerősödött, és sajnos bukásukkal sem ért véget, hanem azóta is napról napra fokozódik. Következményei súlyosak, és életünk minden területére negatív hatást gyakorolnak. Látván, hogy magyarellenes megnyilvánulásaik köreinkben nem váltanak ki általános felháborodást, hanem csak itt-ott tiltakoznak kisebb csoportok, vérszemet kaptak, és a kezdeti óvatosság helyett egyre durvább intézkedéseket foganatosítanak ellenünk.
Eltelt két hónap, és napról napra kérjük, követeljük, hogy mutassák fel a bombát vagy annak alkatrészeit mint bizonyítékot, tegyék a bíróság asztalára. Ez nem történt meg. Ha az egy napon át tartó házkutatás során sem találták meg, akkor milyen terroristavádról beszélhetünk? A tortacsillagszórókról vagy a 196 pukkantós petárdáról? Nevetséges vádak! Ezeknek a magyarellenes intézkedéseknek egyetlen jól meghatározott céljuk van: beolvasztásunk és/vagy elüldözésünk, hogy egyszer és mindenkorra megszabaduljanak tőlünk.
Tóth Bálint, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom erdélyi szóvivője lapunknak nyilatkozva arról számolt be: a vármegyések és a fogságban tartott fiatalok hozzátartozói azt sérelmezik, hogy amikor látogatásra vagy csomagátadásra került sor, mindkét esetben órákon keresztül várakoztatták őket, az iratcsomójukkal foglalkozó ügyész többszöri hívásra sem veszi fel a telefont, Szőcs Zoltánnal letartóztatása óta nem találkozhattak családtagjai. 
A védőügyvéd szerint az ő vádiratában nem indokolták meg, hogy miért tartják fogva. Ugyanakkor a küldött levelek el sem jutnak a fogvatartottakhoz, és ez fordítva is érvényes, az általuk írt levelek nem érkeznek meg a címzettekhez. Nemrég Szőcs Zoltán vissza akart küldeni a fogdából egy könyvet, amelybe be volt írva, hogy Boldog születésnapot, a könyvet a rendőrök lefoglalták és átadták az ügyészségnek, hátha kódolt írásról van szó. Egy keresztrejtvényfüzetet szintén elkoboztak ugyanazzal az indokkal, abban is kódolt szöveget véltek felfedezni. 
A szóvivő arról is tájékoztatott, hogy február 7-én Kézdivásárhelyen jótékonysági K1-es gálát szerveznek, amelynek bevételét a két fogva tartott vármegyés ügyvédi költségeinek a fedezésére fordítják. Ugyanakkor azt is elmondta: örömmel fogadták, hogy Szíjjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter a Digi 24 hírtelevíziónak adott interjúban a kézdivásárhelyi terrorügyet is érintette, és álláspontja szerint „a terrorizmus a legsúlyosabb vádak egyike, ezért különösen nagy a felelősségük a román hatóságoknak, hogy a gyanúsított jogait tiszteletben tartó, átlátható, az igazság kiderítésére irányuló eljárást folytassanak le”.
Patrubány Miklós elmondta: számára úgy tűnik, az egész ügy provokáció a román hatalom részéről, amelyet előre eltervelt szándékkal hajtottak végre. Értesülése szerint elkészült az ország régiósítási terve, amelynek során fel akarják szabdalni Székelyföldet. Erre próbálnak most jogalapot kreálni a párizsi terrormerényletek utáni hangulatban. Világszerte a legsúlyosabb a terror és a terrorizmus vádja, és ha a hatóságok ki tudják mutatni, hogy Székelyföld, ahol a székelyek és a magyarok tömbben élnek, terroristafészekké válik, azt fel kell darabolni, hogy a veszélyt eloszlassák, és ebben minden európai állam igent fog mondani, és támogatni fogja ebbéli szándékukat. 
Ezt a szándékot kell a világszövetség elnöke szerint leleplezni, ennek kell elejébe menni és a vármegyések számára igazságos ítélkezést követelni, egy percig sem feledve az ok-okozati összefüggést, és nagy hangsúllyal előtérbe helyezni a székely önrendelkezési követelést.
Iochom István. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

MVSZ-könyvbemutató és fórum Marosvásárhelyen
Quo vadis, székely nép?
Azért jöttünk Marosvásárhelyre, mert Marosvásárhely Székelyföld régi fővárosa, és mint ilyen megkerülhetetlen, és innen indítjuk a fórumsorozatot, amelyet Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen, majd Kézdivásárhelyen folytatunk – nyilatkozta a Népújság kérdésére Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének (MVSZ) elnöke szerdán, amikor az MVSZ vezetői a Deus Providebit Tanulmányi Házban könyvbemutatóval egybekötött fórumot tartottak, amelyen a Magyarságtudományi Füzetek 26. kiadványát ismertették.
A rendezvényen jelen volt Borsos Géza, a világszövetség Kárpát-medencei térségért felelős alelnöke, Fuksz Sándor felvidéki elnökhelyettes, Benkő Emőke, az MVSZ elnökségének póttagja, bardóc-miklósvárszéki elnök, Hompoth Zoltán magyarországi elnökségi tag.
Az MVSZ elnöke megnyitóbeszédében kijelentette: a Magyarok Világszövetségét a Magyarok Világkongresszusa hozta létre, "egyedi szervezet, nem egyike a Magyarországon bejegyzett 65 ezer civil szervezetnek". Reális szükségszerűségből hozták létre 1938-ban, hogy "az egyetemes magyar nép ne maradjon képviselet nélkül".
A bemutatott 96 oldalas "füzetet", melynek címe Nemzet-e vagy nép-e a székely? Netán kisebbség? Patrubány Miklós és Borsos Géza szerkesztette.
A rendezvény szünetében beszélgettünk Patrubány Miklóssal és Borsos Gézával.
"A Magyarok Világszövetsége hívta életre a Székely Nemzeti Tanácsot"
Patrubány Miklós kérdésünkre elmondta, hogy a füzetsorozat 26. kötete kimondottan a székelységgel foglalkozik, olyan őstörténeti elemekkel, amelyek a ma élő nemzedék számára teljesen ismeretlenek vagy alig ismertek. Például a Csíki Székely Krónika, amelyet évtizedekig hamisítványnak bélyegzett a magyar tudóstársadalom egy része, de amelyről meggyőző bizonyítékok állnak ma rendelkezésre, távolról sem hamisítvány, hanem a székelység három-négyszáz éve megőrződött ősgestája.
– Tárgyalja a székelység ősiségét, s a Kárpát-medencében Árpád magyarjait megelőző jelenlétét, de tárgyalja a jövőbe vezető utat is, mert ebben az önmaga keresésében a székelység nem tudja eldönteni a maga státuszát, hogy népnek vagy nemzetnek tekintse magát – miután Erdély történetében évszázadokon keresztül a magyar mellett a székely és a szász nemzet alkotta a trium nationumot –, amely része a magyar nemzetnek. Ha ez utóbbit választja, akkor attól kezdve már nem kisebbség, és egészen más nemzetközi jogviszonyba kerül, mintha kisebbségként határozná meg önmagát. Ugyanis a népeket az ENSZ alapokmányoknak minősülő határozatai szerint vitathatatlanul megilleti az önrendelkezés joga. Ha tehát a székelység népként határozná meg magát, akkor senki a nemzetközi jogban nem vitathatná el a jogát, mondjuk úgy, a legszerényebbre, az autonómiára – jelentette ki Patrubány.
Azért tartottak fórumot, azért jött el az MVSZ vezérkara, hogy "miután a füzet tág időkeretet tekint át a székely–magyar viszony tekintetében, és évezredekre visszamenően taglalja a székely–magyar egymásrautaltságot több földrészen", úgy gondolták, semmiképpen sem szabad kizárni a kérdezés lehetőségét. Körútjuk első állomásának Székelyföld régi fővárosát, Marosvásárhelyt választották.
– A meghívón az áll, hogy Quo vadis, székely nép?; az MVSZ elnöke szerint merre tart a székelység?
– Ez a cím visszautal arra, hogy a Magyarok Világszövetsége hívta életre a Székely Nemzeti Tanácsot, egy nagyon jól elgondolt és jól kidolgozott stratégia mentén, mindvégig a háttérben maradva. De a legfontosabb nyilvános aktus, amivel ténylegesen létrehoztuk a Székely Nemzeti Tanácsot, az a Quo vadis, Székelyföld? konferenciasorozat volt 2003-ban, amikor végigjártuk Székelyföldet, és amelynek eredményeként októberben létrejött a Székely Nemzeti Tanács. Ezzel a címválasztással is visszautalunk arra, hogy most új kihívások előtt áll egész Európa, új kihívások előtt áll az egész emberiség. A Magyarok Világszövetsége szervezi a magyarok 9. világkongresszusát, amelyre augusztusban kerül sor, tehát alkalmas az idő arra, hogy újból számba vegyük, kik vagyunk, hányan vagyunk, és merre megyünk.
"A székely nép rendelkezik önrendelkezési joggal"
Borsos Géza: – Amint a meghívóból is látszik – Quo vadis, székely nép? – ez a füzet abból az igényből született, hogy végre tisztázzuk a mai generáció szemében is, hogy tulajdonképpen mi is a székely közösség, vagy minek vallja magát. Mert a kérdést úgy is föl lehet tenni, hogy minek tekinti a székely közösséget a mai társadalom itthon, esetleg külföldön. A mi meggyőződésünk az – és a füzet szerkesztése is ezt a célt szolgálja –, hogy a székely közösség nép, egy olyan közösség, amely a nép minden kritériumát magában hordozza, tehát többre hivatott, és több joggal rendelkezik, mint amennyit ma magáénak tud mondani. Úgy gondolom, hogy erre az útra kell állítani a székely népet és a Székelyföld autonómiájáért küzdő összes erőket, abból kiindulva, hogy a székely nép rendelkezik önrendelkezési joggal, és ez egy nemzetközileg elismert, védett jog, ami a népeknek kijár, és ennek alapján az egész Kárpát-medencei nemzetegyesítési folyamatot új stratégiává lehet alakítani.
– Mikor, meddig? Quo vadis? Mert sem a hazai kormány, sem az Európai Unió nem fogadja kitörő örömmel ezeket az önrendelkezési törekvéseket.
– Igen, ez óriási probléma, hogy tulajdonképpen egy ezeréves történelmi múlttal rendelkező közösség elismertetheti-e magát népként. Mert az volt egészen 1867-ig, és azután is annak vallotta magát. Az első világháború végén az akkor megalakult Székely Nemzeti Tanács még ugyanezt az elvet képviselte, akkor is székely népnek nevezték magukat, és kísérlet is történt arra, hogy az önrendelkezési jogukat érvényesítsék. Azt hiszem, hogy ebben az irányban kellene sokkal erősebb és összefogottabb diplomáciát folytatni, és eleve el szeretném oszlatni azokat a félremagyarázásokat, amelyek azt mondják, hogy ha egy nép, jelen esetben a székelység, kinyilvánítja az önrendelkezés igényét, az rögtön konfliktussal fog járni a többségi népességet képviselő országgal, hatalommal szemben. Úgyhogy tisztán és világosan, elvszerűen és dokumentáltan felvetve szeretnénk elindítani azt a folyamatot, amely majd egységbe kovácsolja mindazokat, akik egyáltalán a székely társadalom és az egész erdélyi magyarság jövőjével foglalkoznak.
Mózes Edith. Népújság (Marosvásárhely)

MPP–RMDSZ: verseny és együttműködés is lesz
A Magyar Polgári Párt (MPP) versenyre és együttműködésre is készül az RMDSZ-szel a júniusi önkormányzati választásokon – tudatta hétfői közleményében a politikai alakulat.
A párt elnöksége a múlt hét végén tartott marosvásárhelyi bővített ülésén tárgyalta meg a párt választási stratégiáját. A testület megállapította: az RMDSZ-szel kötött keretegyezmény megerősíti az erdélyi magyar politikai pluralizmus tényét, elismeri, hogy az MPP megkerülhetetlen szereplője az erdélyi magyar közéletnek, mindemellett felelős politikai magatartásról tesz bizonyságot.
„Verseny, ahol lehetséges, és együttműködés, ahol szükséges!" – fogalmazta meg az elvet az MPP bővített elnöksége. Hozzátette, Székelyföldön üdvös a politikai verseny fenntartása, Székelyföldön kívül az MPP „megállapodáspárti” minden olyan esetben, amikor a magyarság részaránya korlátozza a versenyhelyzetet.
A testület elfogadta, hogy Szatmár, Kolozs, Maros, Szilágy, Máramaros és Bihar megye esetében a megyei választásokon közös magyar megyei lista állítására törekszik az RMDSZ-szel, és ha ennek más jogi lehetősége nincs, az MPP úgy kezeli az RMDSZ listáját, mint összmagyar listát, a mandátumot szerzett polgáriak viszont az MPP-t képviselik majd a június 5-e után létrejövő testületekben. Ezen megyék esetében csak azokon a településeken száll versenybe az MPP, ahol a helyi arányok lehetővé teszik.
Az MPP bővített elnöksége megállapította, hogy a párt hét polgármestere jól teljesített a végéhez közeledő ciklus során, és a polgármesterek a megkezdett munka folytatására készülnek. A testület határozatot fogadott el a székely szabadság napja alkalmából március 10-én tartandó marosvásárhelyi tiltakozó megmozdulás támogatásáról. Krónika (Kolozsvár)

A román rendőrök szerint Székelyföld igenis létezik
Eltávolíttattak a lelátókról egy Székelyföld-ellenes bannert a rendőrök a Dési Unirea és a Kolozsvári U közötti férfi röplabda-mérkőzésen.
A szombat este történtekről a someseanul.ro portál számolt be. E szerint a mérkőzés kezdetén a hazai szurkolók elénekelték a román himnuszt, majd kifüggesztettek két bannert a lelátókra. Az egyiken a „Himnuszbetiltás=nemzetárulás”, a másikon a „Székelyföld nem létezik” felirat volt olvasható.
A portál beszámolója szerint a mérkőzésen jelenlévő rendőrök felkérték a szurkolókat (a videón 4.49-nél), hogy távolítsák el a „Székelyföld nem létezik” feliratú bannert. A drukkerek eleget tettek a felszólításnak.
A dési szurkolók a két bannerrel az ifjúsági és sportügyi tárca minisztériumnak egy korábbi állásfoglalására reagáltak. A tárca figyelmeztette a szakszövetségeket, hogy csak a román válogatottak nemzetközi mérkőzései előtt indokolt a román himnusz éneklése. Ezt a szurkolók a román himnusz betiltásaként értelmezték.
Ismert, hogy a román és a székely himnusz mérkőzések előtti eléneklése vitát váltott ki. A vita Sepsi Sic sepsiszentgyörgyi női kosárlabdacsapat és a kolozsvári U sepsiszentgyörgyi mérkőzése utánbontakozott ki.
Akkor a Sepsi SIC által fölényesen megnyert mérkőzés után a kolozsváriak edzője sérelmezte, hogy csapatának ellenséges hangulatban kellett játszania, mert a mérkőzés előtt nem hallgatta mozdulatlanul végig a hazai szurkolók által elénekelt székely himnuszt. A kolozsvári csapat tagjai edzőjük buzdítására a székely himnusz éneklése alatt is melegítettek.
someseanul.ro. maszol.ro

Sebestyén Mihály: Keserűen – de nem reménytelenül?
Tisztában vagyok azzal, hogy a külkapcsolatok, az országaink közötti kapcsolatok dinamikusak, mi több dialektikusan változnak. De mégis... Milyen furcsa, hogy folyton javítani kell a két ország kapcsolatait. Rövid életem folyamán egyebet sem hallottam, mint azt, hogy javulnak a kapcsolatok. Eddigre már ki kellene csattanniuk az egészségtől, pirospozsgásnak és virgoncnak kellene lenniük, vasgyúróknak, izmos suhancoknak, hetvenéves örökifjaknak stb.
Ehelyett minden alkalommal, amikor a pinceszinttől a padlásig (sőt a tetőteraszig) találkozik a két fél, úgy értem, a törzsökös román (neaoş) és a magyar (Őskelet fia), minden találkozáskor hitet tesznek a béke, a barátság, a harmonikus összesimulás és -csiszolódás, a gazdasági érdekek összekapcsolása és együttműködése, népeik (-nk) együtt hancúrozása mellett. Aztán hazautaznak, visszatérnek az őket küldő hivatalba, és a dolog el van boronálva.
Rendszerint a romániai magyar sajtó ujjong, rózsaszínűbb jövőképet – pillanatnyi állapotot – vetít a bizakodó olvasó felé, aki aznap és még két másik szürke hétköznapon valamivel kihúzottabban, a Székelyföldön peckesebben sétál, érezve, hogy a háta mögött ott lebeg a védőangyal, akit hol Kádár Jánosnak, hol Horn Gyulának, vagy éppen Martonyi Jánosnak, most pedig Szíjjártó Péternek az arcát viseli. De ha megfordul, akkor Radnóti szavaival:
“nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem sem emlék, sem varázslat, – baljós a menny felettem; ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints. Hol azelőtt az angyal állt a karddal, talán most senki sincs.”
A költő más helyzetben írta le, tudom, de olykor a költői szavak igazabbak a publicisztikánál. Nem szabály. Megérzés/átérzés kérdése.
Az ember csak magára és a maga alkotta belső honi szervezeteire számíthat. A kisebbségvédelmi egyezmények törékenyek, s a törvények illékonyak-múlékonyak. Ha nem vagy a hatalom birtokában, netán intéző a birtokán, ha nincs elég tekintélyed, taktikád, ha túl lojális vagy, akkor azok a vívmányok, amelyekre joggal voltál (voltunk) büszkék: eltűnnek. De ezt te is pont olyan jól tudod, mint ők, a mindenkori hatalom aktorai. És erre építenek.
Most helyhatósági választások jönnek. A fordulók számától függ, hogy lesz-e magyar és demokrata, a kisebbségi jogokra érzékeny, betartatásukra vigyázó, cselekvő polgármestered. Itt is érvényesül az etnikai, kisebbségi érdekkülönbség – színtiszta román, ha a választások kétfordulósak.
Visszatérve az örvendetesen szaporodó, gyarapodó, publicisztikailag ünnepelt kapcsolat-bokrosodásra, szóba került a határállomások gyarapítása. Minek, hiszen ma már (még) azok, akik érvényes személyi okmányokkal rendelkeznek, átjuthatnak a két országot csak szimbolikusan elválasztó vonalon. Ez volt a huszonöt év legnagyobb vívmánya. Minden más múlandó volt, legalábbis változékonynak bizonyult.
És most, amikor mégsem épül kerítés a két ország között – legalábbis ezt állítja Szíjjártó –, vajon mi, akik itt éltük le az életünket Közép-Kelet-Európábában, miként dédjeink és ükjeink is, át fogunk még jutni a másik országba, velünk kivételeznek majd a határőrizeti szervek? Vagy folyton regisztrációért állunk majd sorba Kürtösnél, Biharkeresztesen, Ártándnál vagy Szatmárpetén, míg odapetélünk? Esetleg gyűjtögethetjük az eurodollárokat, hogy fogadjunk egy-egy közel-keletiekre szakosodott embersíbolót, hogy átvigyen Nyugatról Keletre, Keletről Nyugatra? maszol.ro

Keresztszülőprogram Nagyenyeden: mentőöv a szórványból érkező diákoknak
A szórványból érkező magyar diákok anyanyelvi oktatásának biztosítéka a keresztszülőprogram. Nagyenyeden magánszemélyek, vállalatok, lovagrendek támogatják egy-egy diák anyanyelvi oktatását minimum négy évig, ami nélkül ezek a gyermekek talán elvesznének a szórvánnyal gyakran járó szegénységben.
Antal Kincső negyedik éve tanul a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban, most tizenkettedikes. A Bákó megyei Gyimesbükkről érkezett Fehér megyébe, egy nap az út, amíg szülőfalujából az iskolába jut. Szülei munkanélküliek, édesapja alkalmi munkából tartja fenn a családot. Hogy Kincső a kollégiumban tanulhat, egy kanadai lovagrendnek köszönhető: a lovagrend tagjai adják össze havonta azt a 60 eurót, amelyből a csángó diáklány étkeztetését fedezik. A lovagrendet képviselő kanadai házaspár, Glaser János és Heidi a több éve működő keresztszülőprogram támogatói.
A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban keresztszülőnek lenni nem csak anyagi hozzájárulást jelent. A programot úgy találták ki, hogy a keresztszülő és a támogatott diák folyamatosan tartsa a kapcsolatot egymással: írnak egymásnak, meg is látogathatják egymást. Glaser János és Heidi élt is ez utóbbi lehetőséggel, és Kanadából Nagyenyedre utazott, hogy lássa, hol tanul a keresztlányuk. Ajándékot is kaptam tőlük - meséli Kincső az élményt, akivel a nagy múltú, 400 éves iskolában találkoztunk.
"Magyarul kommunikálunk, beszélnek magyarul szerencsére. Tudok angolul, de éppen annyira nem, hogy ugyanolyan jó kapcsolatot tudjak fenntartani velük, mint magyarul. Elég gyakran írunk egymásnak, leginkább a Facebookon, vagy emaileken váltunk a Yahoon. Kíváncsiak arra, hogyan tanulok, hogy sikerülnek a felmérőim, én meg arra, hogy mi történik velük. Nagyon kedvesek" - magyarázza Kincső, aki néhány kulisszatitkot is elárul a programról. "Volt arra példa, hogy a diák összevitázott a keresztszülejével, el sem tudom elképzelni, hogyan történhetett. Volt úgy is, hogy csak két évet támogatták a diákot, de úgy is, hogy diák más iskolát választott, szépen megköszönte a támogatást" - tudjuk meg.
"Kenyérre még van pénzünk"
A Gyimesből Antal Kincsőn kívül még 17 diák tanul a keresztszülőprogram segítségével a Bethlen Gábor Kollégiumban. "Nekem ez a támogatás nagy esélyt jelent, a támogatottak legalább 90 százaléka így van vele. A Gyimesekből érkezők nagy része nem mondhatja, most annyira szegény, hogy kenyérre sincs pénzük, de éppen annyi nincs, hogy iskoláztatni tudjanak a szüleink. Mindenkinek jól jön a segítség, de egy olyan gyermeknek, akinek a szülei nem engedhetik meg maguknak, hogy fizessék a bentlakást, az utazást, annak persze nagyon jól jön" - mondja az érettségi előtt álló diáklány, aki Csíkszeredában szeretne tovább tanulni. 
Arra a kérdésre, hogy otthon lett volna-e lehetősége magyarul tanulni, igennel válaszol. Viszont nem olyan szakon, amin tanulni szeretett volna, és nem is olyan színvonalon - teszi hozzá. "Az egyik tanárnőm hívta fel a figyelmet arra, hogy itt van ez a Bethlen Gábor Kollégium, ahol anyagi támogatást kapnak a diákok. A családban meghánytuk-vetettük, és úgy láttuk, az a legjobb nekem, ha ide jövök. Igazunk volt" - mondja magabiztosan.
Kis unszolásra a családjáról is megoszt néhány információt. Például azt, hogy édesanyja 11 éves koráig egyedül nevelte, majd mostohaapján kívül új taggal bővült a család: egy kistestvérrel. Nem szeretne kitérni arra, hogy milyen alkalmi munkából tartja el őket az apa, és hogy mit jelent így élni Csángóföldön. Arról viszont szívesen mesél, hogy a szomszédok irigykedhetnek arra, milyen jó suliba jár, hiszen ott nem mindenkinek adatik meg a középiskola.
"Jaj, azok a pontok!"
Míg beszélgetünk, előkerül egy kék füzetecske, amelyben délutáni programok és pontok sorjáznak. Ekkor derül ki, hogy a diáknak pályáznia kell az iskola fele, hogy támogatásban részesüljön, ez alól a keresztszülőprogram sem kivétel. A tanulónak minden évben bizonyítania kell, hogy megérdemli a támogatást, ezt pedig egy pontrendszerben mérik fel. Pontokat lehet szerezni például a jó jegyekkel, aki pedig nem él ezzel a lehetőséggel, az a délutáni foglalkoztatásokon tehet eleget a feltételeknek: cserkészkedhet, kórusra járhat, táncot tanulhat a reneszánsz táncegyüttesben, bekapcsolódhat a máltai szeretetszolgálat tevékenységeibe, vagy éppen bibliaórákat hallgathat, ha ahhoz van kedve.
Az elv az: mivel a támogatásban részesülő diákok a kollégiumban laknak, tehát a szülők az iskolára bízták a felügyeletüket, nevelésüket, a tanulóknak ingergazdag környezetet kell biztosítani. Az igazgatónő, Szőcs Ildikó szavaival élve: nem elég az, hogy a diák a Bethlen Gábor Kollégium folyosóján wirelessszel mobilozik, hanem meg is kell tanulnia figyelni másokra. A 2014-2015-ös tanévben a kollégium minden bentlakója sikeresen érettségizett.
"Jaj, azok a pontok..., szükséges jó, vagy rossz, nem is tudom. Attól függ, hogy milyen szempontból nézzük. Az érettségi előtt állóknak nem mindig van idejük extra tevékenységekre járni" - mondja Antal Kincső, miközben mutogatja a kék füzetét. Én inkább a jegyekre összpontosítok, így szerzem meg a pontokat".
Minden bentlakásszobához külön fürdőszoba
A kék füzet után Kincső a bentlakásszobáját is megmutatja. Miközben anagyszabású és városcsőddel fenyegető felújítás alatt álló iskolában a lánybentlakás fele tartunk, tréfásan megjegyzi, biztosan azért helyezték el a lányokat az épületegyüttes legfelső emeletére, nehogy megszökjenek.
Belépve a néhány ágyas, hatalmas bentlakásszobába, rögtön megakad a szemünk a külön fürdőszobán. "Igen, külön fürdőszoba jár minden szobához. Mostmár nagyon jó környezetben vagyunk. Amikor kilencedikben idejöttem, még zajlott a felújítás itt. A jóval kisebb épületben, a Bagolyvárban voltunk elszállásolva, amelyet most is újítanak. Ott volt a kisintri, ahol pár szobára majdnem száz leány jutott. A majdnem száz leánynak volt két fürdőszobája, és a két fürdőszobában volt összesen négy zuhanyzó. Úgy oldottuk meg a zuhanyzást, hogy vagy szilenciumról kéreztünk el a nevelőnőtől, hogy kapjunk meleg vizet, vagy hideg vízben tusoltunk. De olyan is előfordult, hogy éjszaka felkeltünk, hogy meleg vízzel fürödhessünk" - meséli az élményeket.
Kincső viszont meglepetésünkre nosztalgiával gondol vissza ezekre az időkre: "Akkor talán egy kicsivel jobb is volt, mint most. Most szinte mindenki külön van, és alig találkozunk. Akkor amilyen jó vicceket hallottunk esténként a fürdőben, szerintem megért mindent. Az tagadhatatlan, hogy most nagyon kényelmes, külön fürdő, vécé, nagyok a hálók, nincs zsúfoltság, de akkor a beszélgetés, az ismerkedés sokkal könnyebben ment, jobban ismertük egymást. Most mindjárt vége az első félévnek, és van az intriben olyan kilencedikes, akit alig láttam kétszer-háromszor, nem is tudom, hogy hívják. Tavalyelőtt ilyen nem fordult elő".
Kincső azt is elárulja, hogy az iskolaigazgatónőnek köszönhető, hogy tavaly már megkapták az új bentlakást, ő sürgette a munkásokat, hogy az eredeti tervek előtt fejezzék be a munkát.
Szőcs Ildikó: keresztszülő most is kerestetik
Szőcs Ildikó iskolaigazgatót az műemléknek számító épületegyüttes felújítását végző munkások között találjuk. Most is sürget, tárgyal, magyaráz. Remélem, ősszel meglesz az avató - jegyzi meg, miközben az irodája fele haladunk.
A négyszáz éves kollégium nemcsak Fehér megye iskolája, hanem más megyéből, például Székelyföldről, Csángóföldről is érkeznek ide diákok. Olyan tanulójuk is akadt, aki román iskolába járt, majd itt folytatta tanulmányait, később pedig magyar tannyelvű egyetemet végzett. A szórványoktatásban nagyon fontos a támogatás, keresztszülőből sosem elég - mondja.
"Az a helyzet, hogy a szórvány gazdasági nyomorral is társul. Ha szórványban vagyunk, lehet munkalehetőség sincs. Ki kell mondanunk, hogy nagyonis előfordulhat: itt második, harmadik prioritás, hogy a gyermek milyen nyelven tanul. A szülőket meg kell győzni, el kell mondani, lehet, nem kerül neki pénzbe, hogy a gyermekét tanítassa, utána viszont már nagyon büszke, hogy a gyermek eredményt ér el. A szülőket leginkább azzal lehet meggyőzni, ha tudja, ösztöndíjat tudunk biztosítani" - magyarázza az iskolaigazgató.
Csíkszeredától az Egyesült Államokig
A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium 104 bentlakójából mindössze 4 diák nem kap támogatást. Nem mindenki az intézményes keresztszülőprogramban jut anyagi segítséghez, hiszen az iskola mellett működő, hivatalosan bejegyzett Bethlen Gábor Alapítvány egyéb adományokat is fogad. Szőcs Ildikó iskolaigazgató beszámolója szerint például egy németországi egyházközség minden évben nyolc diákot támogat. De akad olyan sepsiszentgyörgyi vállalkozó is, aki rendszeresen él azzal a lehetőséggel, hogy adója két százalékát nem az államnak, hanem az alapítványnak adja.
A keresztszülők listájára pillantva rögtön kiderül, hogy több a külföldi támogató, mint az erdélyi. "Lehet, külföldön van már előzetes tapasztalat arról, mit jelent adományozni. Itt minden vállalkozót meg kell győzni, hogy nem a saját zsebéből fizet, hiszen leírhatja adójából az adományt, csakhát nálunk még nincs meg ennek a kultúrája" - magyarázza az iskolaigazgató.
Jelenleg 65 keresztszülője van az iskolának, köztük Sógor Csaba EP-képviselő. "Nagyenyedtől Ausztráliáig mindenhonnak vannak keresztszülők. Olyanok is, akik itt végeztek annak idején. Nagyon sok olyan is akad, akit annak idején mások támogattak, most meg ő teszi ugyanezt. És persze olyanok is, akik csak egyszerűen be szeretnének kapcsolódni a karitatív tevékenységbe, mert úgy gondolják, az ifjúságé a jövő, és érdemes ebbe pénzt fektetni" - ecseteli Szőcs Ildikó.
A keresztszülőprogram arra épít, hogy a támogató minimum négy évig biztosítja a gyermek kollégiumi ellátását. Ha menet közben egy keresztszülő már nem tudja előteremteni a pénzt, az iskolának mindig van B terve, de azért előfordult olyan helyzet is, amikor nagyon rezgett a léc, és nem lehetett tudni, maradhat-e a bentlakásban a diák.
Szőcs Ildikó azzal fejezi be mondandóját, hogy keresztszülők nemcsak magánszemélyek, hanem csoportok, munkaközösségek is lehetnek, sőt van résztámogatási lehetőség is, ugyhogy szinte akármilyen megoldásra nyitottak. A program része, hogy az iskola ajánlja a diákokat a keresztszülők fele: "Nem tapasztaltuk eddig, hogy a keresztszülőknek speciális kívánságaik lettek volna a diákokkal szemben, hogy például a gyermek legyen szőke és 1,60 méter. A támogatott és a keresztszülő között a kommunikáció a fontos".
Oborocea Mónika. maszol.ro

Nyomdában a háromkötetes Székelyföld története
Az Erdélyi Múzeum Egyesület és a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének közös kiadásában, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum gondozásában megjelenő monografikus mű huszonhárom történész, régész szakember munkáját mintegy 2200 oldalon összegzi.
A Székelyföld múltját és történelmét bemutató – egyelőre ötezer példányban megjelenő – kötetek eladási ára egyenként 250 lej lesz. A hiánypótló mű megjelentetése még 2008-ban merült fel, Bunta Levente székelyudvarhelyi polgármester Sólyom László udvarhelyi látogatása alkalmából kérte az akkori Magyar köztársasági elnököt, hogy támogassa a Székelyföld történetének megírását.
A szerkesztői, szerzői csapat 2011-ben kezdett körvonalazódni, akkor dőlt el, hogy Egyed Ákos történész koordinálja majd a munkát. 2012-ben a Székelyföldi Tudományosság Székely Tudósok című konferencián Bunta Levente polgármester bejelentette, hogy elindult a monografikus mű megírása, szerkesztése. A szakemberek 3 évig dolgoztak a kiadványon, a tavaly egy tudományos konferencián, Székelyudvarhelyen az érdeklődők már a készülő monográfia tartalmával, szerkezetével, egyes fejezeteivel is megismerkedhettek.
A Székelyföld története című, nagy volumenű, háromkötetes történelmi monográfiára az előfizetés is lehetséges lesz, erről hamarosan további részletek olvashatók majd a Haáz Rezső Múzeum oldalán.
Asztalos Ágnes
marosvasarhelyiradio.ro. Erdély.ma

Székelyföldön külön indulnak (Magyar Polgári Párt)
A Magyar Polgári Párt (MPP) elnöksége a múlt hét végén Marosvásárhelyen megtartott bővített ülésén tárgyalta meg a párt választási stratégiáját – tudtuk meg Szigethy Kálmántól, az MPP kézdivásárhelyi elnökétől, aki azt is közölte, hogy  a párt álláspontja szerint az RMDSZ-szel kötött keretegyezmény megerősíti az erdélyi magyar politikai pluralizmust, elismeri, hogy az MPP megkerülhetetlen szereplője az erdélyi magyar közéletnek, mindemellett felelős politikai magatartásról tesz bizonyságot.
A Szatmár, Kolozs, Maros, Szilágy, Máramaros és Bihar megyei választásokon közös magyar lista állítására törekszik az RMDSZ-szel, ellenben a székelyföldi településeken, ahol nincs veszélyben a magyar képviselet, saját polgármesterjelölteket állítanak, és tanácsosi listán is külön indulnak.  A helyi elnökök azt a feladatot kapták, hogy február 15-éig írják össze a lehetséges jelölteket, a listát a párt országos tanácskozásán, február 29-én véglegesítik, majd nevesítik polgármesterjelöltjeiket. A párt jelenlegi hét, tisztségben lévő polgármestere újabb mandátumra pályázik – közölte, de egyelőre nem hozzák nyilvánosságra, hogy Kézdivásárhelyen indítanak-e saját jelöltet, vagy az RMDSZ-ét támogatják, csupán Gelence esetében lehet biztosra tudni, hogy Cseh Józsefet, a nagyközség MPP-s polgármesterét bíztatják újabb mandátum megszerzésére, de az elöljáró még nem döntötte el, indul-e vagy sem.
 Iochom István. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Támogatást kérnek az állampolgárság mellé
A Kovászna megyei magyar városok felnőtt lakosságának 42 százaléka kapta meg eddig a magyar állampolgárságot, és további 12 százalék egy éven belül igényli azt – számolt be kedden Tamás Sándor, az RMDSZ háromszéki elnöke a szövetség által az elmúlt év végén elvégzett konzultáció eredményeiről.
Elmondta, a szövetség Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen, Kovásznán és Baróton több mint tízezer polgárt kérdezett meg a könnyített honosításról és a települések problémáiról.
Barna Gergő szociológus felhívta a figyelmet, hogy nem reprezentatív mintát használtak, de a nagy számok miatt az eredmények mégis tükrözik a valóságot, tehát a következő évben a négy város lakóinak több mint fele magyar állampolgár lesz. Elsősorban a fiatalok és a magasan képzettek igénylik a honosítást, mutatott rá a szakember, aki szerint a legtöbben az etnikai identitással, a magyarságukkal indokolták, hogy kérik a magyar állampolgárságot. Rögtön ezután következnek azok az érvek, miszerint az megkönnyíti számukra  a külföldi utazást, munkavállalást, egészségügyi kezelést vagy tanulást, tehát tőkeként tudják hasznosítani a magyar állampolgárságot, mondta.
„Támogatjuk a könnyített honosítást, de ha a magyar kormány nem rendel mellé komoly szülőföldön maradást segítő programokat, előfordulhat, hogy a Székelyföld, a határon túli területek veszítenek emiatt” – mondta, a konzultáció eredményeit kommentálva Antal Árpád. Sepsiszentgyörgy szociológus végzettségű polgármestere, az RMDSZ helyi elnöke kifejtette, ebben a kérdésben nem történt akkora előrelépés, mint amekkorára számítottak.
„Nagyobb erőfeszítésre van szükség a magyar kormány részéről, hogy a külhoni magyar állampolgárok a szülőföldjükön maradjanak. Számunkra is fontos Magyarország érdeke, de elsősorban az, hogy a magyar állampolgárságot megszerzők itthon boldoguljanak” – szögezte le a politikus. Hozzátette, már több javaslatot is megfogalmaztak a témában, melyeket Budapesten pozitívan fogadtak, ám előrelépés nem történt az ügyben.
Többek között kérték, hogy a magyar kormány terjessze ki a határon túli cégekre is a Magyarországon sikeres növekedési hitelprogramot, rámutatva, hogy ez ösztönözné a munkahelyteremtést, támogatná a kis- és közepes vállalkozókat, akik a kedvezményes kamatú kölcsönnel beruházásokat eszközölhetnének, vagy kiváltanának más hiteleket. Hozzátette, hogy a családi otthonteremtési kedvezményről (csok) is tárgyaltak, de ennek kiterjesztésére nincs még kivitelezhető javaslat.
Bíró Blanka. Székelyhon.ro

Csak Soós személyére zsugorodott az összefogás?
Az országos vezetőség szintjén kialakult patthelyzet ellenére az Erdélyi Magyar Néppárt tartja magát az RMDSZ-nek tett ígéretéhez, miszerint a marosvásárhelyi magyarság közös jelöltjét, Soós Zoltánt támogatja a polgármester-választáson – nyilatkozta az alakulat Maros megyei új elnöke, Bereczki Ferenc.
Nem került veszélybe Soós Zoltán hárompárti támogatottsága azok után, hogy Kelemen Hunor és Szilágyi Zsolt, az RMDSZ, illetve a Néppárt országos vezetői nem tudtak megegyezni a közös listák felállításáról. Bereczki Ferenc, az EMNP Maros megyei új elnöke úgy véli, „egy korábbi egyezséget nem szabad felrúgni csak azért, mert országos szinten az RMDSZ elnöke elhatárolja magát az együttműködéstől”. 
A Kelemen–Szilágyi találkozó után Maros megyében Soós támogatásán túl szinte semmi jele nem maradt a két párt tavaly tervezett összefogásából. A közös jelölt neve is függetlenként kerül a szavazócédulára, nem a három magyar párt jelvénye alatt.
Brassai: nyitottak az RMDSZ listái
Hogy mi lesz a marosvásárhelyi lista esetében, Brassai Zsombor nem tudja, de mint mondja, erről nem a megyei, hanem a városi szervezetnek kell döntenie. „Nem engem, hanem Peti Andrást kell kérdezni” – hárított a megyei elnök. A városi szervezet vezetője korábban a Vásárhelyi Hírlapnak leszögezte, Marosvásárhelyen már csak azért sincs szükség közös listára, mert a magyarság matematikai esélyei lényegesen nagyobbak, ha a három párt külön-külön indul.
A megyei helyzetet illetően Brassai kijelentette, hogy az RMDSZ továbbra is nyitott a tárgyalás meg a két kispárt jelöltjei előtt.
EMNP: külön, ha nincs kivel összefogni
Arra a kérdésünkre, hogy a Kelemen–Szilágyi találkozó következtében az EMNP Maros megyei vezetői változtatnak-e a választási stratégián, Bereczki Ferenc szintén kérdéssel válaszolt: „Ha nincs kivel összefogni, nem kellene változtatni?” A megyei elnök hangsúlyozni kívánta, hogy a 2015-ös helyi egyezség értelmében a Néppárt továbbra is Soós Zoltánt támogatja a polgármesteri szék visszaszerzésére, azonban Marosvásárhelyen és a megye többi településén a párt saját listával jelentkezik.
Az RMDSZ-elnök kompromisszumos ajánlatát illetően, miszerint a néppárti jelölteknek is helyük lenne a szövetség listáin, Bereczki Ferenc úgy vélekedett, hogy az ő gerince nem engedi meg, hogy kollégáit arról győzködje, iratkozzanak fel az RMDSZ listáira.
MPP: összmagyar lista a tulipán jele alatt
A Magyar Polgári Párt Marosvásárhelyen a hétvégén összeült országos elnöksége ismételten leszögezte, hogy Székelyföldön nem csak adott, de üdvös is a politikai verseny fenntartása. Ezzel szemben Erdély többi részeiben az MPP-sek „megállapodás-pártiaknak” vallják magukat minden olyan esetben, amikor a magyarság részaránya korlátozza a versenyhelyzetet. Ennek az elvnek a mentén vázolták a megyei elnökök azon települések névsorát, ahol a párt polgármesterjelöltet állít, illetve önálló listával méretkezik meg az önkormányzati választásokon. A testület elfogadta, hogy Szatmár, Kolozs, Maros, Szilágy, Máramaros és Bihar megyék esetében a megyei önkormányzatok tekintetében közös magyar lista állítására törekedjenek az RMDSZ-szel.
Szucher Ervin. Székelyhon.ro

Egyed Ákos párhuzamos történelmekről és a székelység megmaradásának esélyeiről
Erdély és a Kárpát-medence egyik legismertebb történésze, a Kolozsváron élő Egyed Ákos kapta idén az életműdíjat az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjak ünnepélyes átadásán. A 86 éves történész 1990 óta a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, fő kutatási területei: a székelység története, az 1848-as forradalom és szabadságharc erdélyi vonatkozásai, Erdély 1867-től 1914-ig terjedő története. Jelenleg az új, háromkötetes Székely történelem című munkán dolgozik társszerzőként és a szerkesztőbizottság elnökeként. Egyed Ákost a múlt tanulságairól, a székelység megmaradásának esélyeiről, román és magyar történelmi mítoszokról és a párhuzamos történelmek közelítésének lehetőségéről kérdeztük.
- Azt mondta egy előadásában: azért kell tanulmányozni a történelmet, mert abból tanulságokat lehet levonni a jövőre nézve. Ön sokat tanulmányozta a székelység történetét: érvényes ez rájuk, a székely közösség jövőjére is?
- Az igazság az, hogy nem egyes történelmi eseményekből, hanem tágabb értelemben vett korszakból, intézmények fennállásából lehet tanulságokat levonni. A történésznek mindig szét kell tudnia választani a jelentős eseményeket a jelentéktelenektől, csak az a bökkenő, hogy néha megváltozik a nézőpont: ami egy ideig részletkérdésnek tűnt, arról egyszercsak kiderülhet, hogy nagyon oda kell figyelni rá.
A székelység történetében a székely örökség (siculica hereditas) a földtulajdon egyik legfontosabb formája volt. A siculica hereditas olyan földtulajdont jelentett, amelyhez a királynak se volt joga hozzányúlni. A király nem kobozhatta el, nem adományozhatta másnak a székely ember földbirtokát, és akkor sem szállt a királyi tulajdonba, ha nem volt örököse az illetőnek: ebben az esetben a rokonságra vagy a faluközösségre maradt a föld. Ez a székely örökség 1562-ig működött ilyen formában. Akkor volt egy nagy székely felkelés, amit úgy toroltak meg, hogy megszüntették a székely örökség említett jellegét. Ettől kezdve a hűtlenséggel vádolt személytől el lehetett kobozni a birtokot. Ezzel bevitték a Székelyföldre a feudalizmust és a jobbágyrendszert, ami azelőtt csak csírájában létezett ezen a területen. Addig a jobbágy szót nem is használták, „földönlakónak” nevezték, aki a más földjén dolgozott.
- A földtulajdon mint megtartó erő
- De a székely örökség mégis erősen tartotta magát mint fő tulajdonforma egészen a 1848-ig, vagyis a polgári földtulajdon kialakulásáig. A földvagyon és az erre épülő földművelés és állattenyésztés évszázadokon át megtartotta a székelységet. Ebből biztosították a hadi szolgálattal járó kiadásokat is, ami a székely nép fő feladata volt: a föld termelte ki a lótartás és a hadi felszerelések költségét. A haza védelméért cserébe viszont nem kellett adót fizetniük. A székely örökség volt az a tényező, aminek köszönhetően ennek a régiónak a lakossága meg tudta őrizni évszázadokon át az identitását.
Manapság, ha a Székelyföldön jár, akkor azt látja az ember, hogy a határ fele nincs megművelve. Hatalmas területeken, nagyrészt máshonnan érkezett pásztorok legeltetik a juhnyájaikat. Az 1989-es változások után a földek nagy része visszakerült a korábbi tulajdonosokhoz, de már nincs úgymond értéke. Egymás után dobják el a tulajdonosok, majdnem ingyen, és a föld elkótyavetyélésével megszűnik a kapcsolat a székely ember, a székely család és a szülőföld között. Ez az oka, hogy a falvak néptelenednek el. Ha a falu már nem védi meg a szülőföldet, fellazul a kapocs, szétlazulnak a családok, szétszóródik a falu lakossága. Márpedig Székelyföldnek a fő településformája a falu volt: csak későn alakultak ki a mezővárosok és a régió egyetlen szabad királyi városa, Marosvásárhely.
Mindezek miatt a székelység jelenleg olyan súlyos helyzetben van, hogy ha nem alakul ki valami olyan stabil foglalkozási ágazat (főleg iparra gondolok), amely tömeges megélhetést biztosít, akkor a székely fiatalok el fognak vándorolni.
- „Mintha csak a románoknak lett volna 1848-uk”
Napjainkban a hazai történelemtudomány egyik fő sajátossága a párhuzamos történelemírás. Például az Ön által behatóan tanulmányozott területen, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc tekintetében is van egy román és egy magyar „változat”. Hogy látja: van esély a párhuzamosság felszámolására és arra, hogy egy közös (magyarok és románok által egyaránt elfogadott) történelem alakuljon ki – a kényes kérdésekben is?
- Ez a kérdés régóta foglalkoztat engem, mert a történelem értelmezése kihat a közhangulatra. Figyelje meg az utcák, terek elnevezését: ma már Kolozsvár olyan, mintha csak a románoknak lett volna 1848-uk. A kétfajta történelemszemlélet közelítése a közhangulaton is javítani tudna, és erre jó példa a német-francia közös erőfeszítés, amellyel legalább azt elérték, hogy nem taszítja szét a történelem a két népet egymástól.
Nálunk súlyosabb a helyzet, és ennek az az oka, hogy a román történészek nem ismerik a magyar forrásokat, igaz a magyarok se eléggé a román forrásokat. Ennek az a következménye, hogy nagyon egyoldalúan látják a történteket. Magam is többször felhívtam a figyelmet különböző fórumokon arra, hogy ha nem ismerjük egymás forrásait, és nem próbáljuk a kettőt összevetve értelmezni, akkor elkerülhetetlen az egyoldalúság és az egymásra mutogatás.
- Ennek nyelvi akadályai vannak?
- Inkább azt mondanám, hogy nincs elég akarat. Én magam is többször javasoltam román kollégáknak, hogy üljünk össze, és próbáljunk olyan közös témát találni, ami összeköt, és abból kiindulva haladjunk a legkényesebb kérdések fele. Ilyen közös téma például a jobbágyfelszabadítás: ez mindenkinek érdeke volt, aki itt lakott Erdélyben. Erről 1848 júniusában hozta meg a törvényt a kolozsvári Országgyűlés. 1848. június 18-án lépett érvénybe, és abban a pillanatban a román jobbágyok is tulajdonosaivá váltak annak a földnek, amit megműveltek és addig robotot vagy dézsmát adtak róla. Kialakult egy erős román földtulajdonos paraszt osztály, amellyel óriásit lépett előre a román társadalom. Nos, erről a mozzanatról a román történetírás alig ejt szót.
Ebből kiindulva lehetnek megtalálni a közös hangot, és aztán kellene az 1848 őszén, s telén dúló polgárháborúról is beszélni, aminek következtében egész vidékek magyarságának nem kis része pusztult el például Alsó-Fehér megyében. Aztán következett a megtorlás, amelynek során sok román is elpusztult, de nem annyi, mint magyar, és ezt éppen a román források is bizonyítják.
1848 tavaszán a balázsfalvi nemzeti gyűlés kérte, hogy a románt is ismerjék el Erdély negyedik nemzetének a magyar, a székely és a szász mellett. Csakhogy ekkor, 1848 tavaszán szűntek meg a középkorból fennmaradt rendi nemzetek, a velük járó előjogokkal együtt – helyükben polgári nemzetek alakultak ki. Ezért a román mint rendi nemzet elismerése nem történt meg, de a kolozsvári országgyűlés eltörölte a megkülönböztető rendi törvényeket, és kimondta, hogy az ország minden polgára jogilag teljes mértékben egyenlő. Az erdélyi után a pesti országgyűlés (amelyen román képviselők is voltak) szintén elfogadta ugyanezt. Ez 1848 nyarán történt. Mindehhez hozzá kell tenni, hogy a magyarság ezt követően is fenntartotta azt az álláspontját, hogy egyetlen politikai nemzet van, a magyar, és ennek a politikai nemzetnek a része minden állampolgár. Ezt a koncepciót a románok sohasem tudták elfogadni. A kérdés tehát nagyon bonyolult, de a két történetírásnak ebben a bonyolult kérdésben is volnának olyan fogódzói, amellyel a két koncepciót úgy lehetne közelebb hozni egymáshoz, hogy azok az általános történetírásban és a történeti tudatban a maguk helyére kerüljenek. És azt is nagyon fontos lenne elmondani, hogy maga a nép abban az időben ilyen élesen nem érezte az ellentétet, mint ahogy azt a későbbi történetírás be akarja állítani: hisz a mindennapjaikat békésen élték a magyarok és a románok a falvakban. Az ellentétek a politikai elit szintjén voltak élesek.
Minderről, ismétlem, közösen kéne beszélni, román és magyar történetíróknak. Főleg ilyen országban, mint a mienk is, ahol annyira fontos a történelem a közhangulat szempontjából.
- Az új román történészgenerációban vannak néhányan, akik próbálják megtisztítani történelemtudományt a mítoszoktól. Gondolok itt például Lucian Boiára. Találkozott vele?
- Személyesen nem találkoztunk, de ismerem a munkásságát. Nemcsak ő, hanem még néhányan a fiatalabb generációból igyekeznek a román történelemről objektíven, mítoszok nélkül beszélni, például elismerik, hogy tudománytalan a „három román országról” beszélni (amelyek között Erdély az egyik román ország). De a legkényesebb kérdéseket egyelőre ők is kerülik. Az általuk elindított tendenciát kéne erősíteni, nagyobb teret adni nekik a román köztudatban is – magyar részről persze nincs híja az érdeklődésnek.
- Nekünk, magyaroknak nincsenek ilyen heroizáló mítoszaink, amelyek a történeti tudatunkba épültek?
- De vannak, csakhogy ezeket a magyar történelemtudomány már rég úgy kezeli, ahogy kell, vagyis mítoszként. A történetírás módszertana a 19. században alakult ki, ennek legfontosabb eleme a forráskritika. A magyar történetírás ezt alkalmazza, így sokkal kritikusabban viszonyul a romantikus elméletekhez, mint a román. Gondolok itt például a romantikus történetírásnak arra az elméletére, hogy a magyarok és a székelyek a hunok leszármazottai. Ettől azonban a tudományos történetírás már a 19. században elhatárolódott. Mindenestre az elgondolkodtató, miért tartja fenn magát ennyire makacsul a hun-magyar rokonság mítosza, annak ellenére, hogy a történetírás szerint idegenektől vettük át ezt az elméletet, onnan került a magyar köztudatba.
- Többször említette, hogy a székelység történetében még sok fehér folt, megválaszolatlan kérdés van. Mondjon egy példát.
Például a székelység eredetének kérdése. A közvélemény most is azt tartja, hogy hunoktól származunk, hisz sok amatőr történész most is ezt terjeszti, Anonymusra meg Kézai Simonra hivatkozva. De erre, ismétlem, nincs bizonyíték.
- Készül az új, háromkötetes Székely történelem, amelynek Ön egyrészt társszerzője, másrészt a szerkesztőbizottság elnöke. Mi újat hoz ez a székely történetének eddigi koncepciójához képest?
- Mindkét koncepciót ismertetjük: azt is, amely szerint a székelyek magyarok, és azt is, amely szerint a székely: csatlakozott nép. Két szerző, mindkettő a maga forrásaira hivatkozva, kifejti erről a véleményét. További nagy kérdőjel a székelyek letelepedésének problematikája: a régi történetírás szerint ez teljesen spontánul történt, van azonban egy olyan felfogás is, miszerint betelepítették őket. Ennek bizonyítéka például, hogy annyira sikeres volt a székely megtelepedés, hogy az teljesen spontánul aligha mehetett végbe. Én is hajlok ezen elmélet felé. A nemzetségek és később a székek közti határokat olyan pontosan megjelölték, hogy az teljesen spontánul aligha történhetett meg.
- A fiatal történészek számára tehát ez a téma valóságos aranybánya lehet. De vannak források, amelyek alapján tovább lehet kutatni a székelység eredetét és megtelepedését?
Egyrészt ott van a szavakban, elnevezésekben rejlő lehetőség, például a határok, falvak megnevezése. Kérdés például, miért van Erdővidéken három Ajta: Nagyajta, Középajta és Szárazajta. Nagybacon egyik fele Sepsibacon volt, a másik fele Telegdibacon. A technika fantasztikus vívmányaival az írott forrásokat is sokkal hatékonyabban lehet tanulmányozni – gondolok itt arra, hogy például nem kell már órákon, sőt napokon keresztül, másolni a levéltárban egy-egy dokumentumot, hanem pillanatok alatt kikereshető és lemásolva a kezedbe is adják.
Ezernyi titkot rejt még a föld
A másik nagyon fontos forrás, amelynek a kiaknázása még csak éppen elkezdődött Székelyföldön, a régészeti feltárás és az abból származó leletek. Még nagyon sok mindent rejt a föld! Most Székelyudvarhelyen a Székelytámadt várnál folynak az ásatások, és tavaly az egyik régész megtalált egy téglatöredéket, amelyen rovásírásos jelek vannak, Háromszéken pedig, úgy tűnik, talán honfoglalás kori temetőket tártak fel, de a leleteket még mindig nem sikerült pontosan „megfejteni”. A régészet tehát még nagyon sok újat ígér a székelység kutatásának terén. A probléma az, hogy a régészeti feltárás azon túl, hogy nagy szakértelmet igényel, rendkívül költséges is.
- Van rá remény, hogy ez az új Székely történelem egyszer román nyelven is napvilágot lát?
- Ötletként felmerült már. Nem lenne könnyű feladat, de valóban nagyon jó volna. 
T. Koós Imola. maszol.ro

EMNP: ott leszünk a Székely Szabadság Napján!
Az emlékezés mellett erdélyi magyar közösségünk erejének felmutatását és jogos autonómiaigényünk kinyilvánításátis jelenti a minden március 10-én Marosvásárhelyen megszervezésre kerülő Székely Szabadság Napja. 
Az Erdélyi Magyar Néppárt idén is részt vesz az eseményen, tagjait és szimpatizánsait is erre biztatja, a szervező Székely Nemzeti Tanácsot pedig, stratégiai partnereként, mindenben támogatja és segíti.  Mint ismeretes, a Maros Megyei Törvényszék nemrégiben jogerősen kimondta: a székely zászló nem minősül reklámzászlónak, s ennek megfelelően eltörölték a székely szimbólum használata miatt megbírságolt Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács büntetését. 
Az Erdélyi Magyar Néppárt vezetősége üdvözli a Törvényszék ítéletét, melyet a normalitás felé vezető út egyik első szakaszának tekint, ugyanakkor emlékeztetünk: a marosvásárhelyihez hasonló nagyváradi zászlóperben kedvezőtlen ítélet született, s ez is jól mutatja, hogy Románia a közösségi jogok és jelképek használata terén még mindig komoly hiányosságokkal küzd. E tény, valamint az utóbbi időszak súlyos – a román hatóságok részéről tapasztalható – magyarellenes megnyilvánulásai is megerősítenek bennünket abban, hogy Március 10. több mint a marosvásárhelyi székely vértanúkra való emlékezés: a Székely Szabadság Napja minden évben tanúbizonyság arról, hogy autonómia-törekvéseinket nem adtuk fel és nem hátrálunk meg.
Székelyföld autonómiájának szimbólumává vált székely zászló Marosvásárhelyen kivívott szabadsága új erőt adhat jogérvényesítő harcunknak, melynek alapját az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, a Székely Nemzeti Tanács és a Partiumi Autonómia Tanács nevével fémjelzett autonómiamozgalom képezi.  Március 10-én ott leszünk a Postaréten, hogy tiltakozzunk az elszaporodott magyarellenes megnyilvánulások ellen, s ismét hangot adjunk önrendelkezési igényünknek!
Az Erdélyi Magyar Néppárt Országos Elnöksége. Erdély.ma

Soha többé háborút! – Berekméri Árpád Róbert könyvét ismertették Kolozsváron
Úttörő munkáról van szó – méltatta Nagy József történész Berekméri Árpád Róbert „Lesz még kikelet!” – A marosvásárhelyi magyar királyi 27. székely honvéd könnyű hadosztály a II. világháborúban című hadtörténeti kötetét annak kolozsvári bemutatóján. 
A történész az Erdélyi Múzeum-Egyesület és a marosvásárhelyi Lector Kiadó gondozásában megjelent kötet részletes ismertetőjében többek közt elmondta: a könyvben háborús veteránok visszaemlékezéseit is olvashatjuk.
Mint részletezte: a háborús naplókat azért érdemes olvasni, mert most hal ki az a generáció, amely részt vett hagyományos háborúban. A második világháború az európai hadviselés történetének legbrutálisabb fegyveres konfliktusa, korunk Európájának pacifizmusa ennek a tapasztalatnak köszönhető.
„Az emberek hazatértek a harctérről és azt mondták: soha többé háborút! Más kultúrákban nincs meg ez a tapasztalat, ezért a konfliktuskezelés elfogadottabb módja a háború, ami teljesen érthetetlen az európai ember számára” – mutatott rá a történész.
A szerző, Berekméri Árpád Róbert ugyanakkor elmondta, nagyon nehéz egy ilyen munkát elvégezni, hiszen egy nagyon szűk rétegnek szól és kimondottan szakmunka.
Mint részletezte, a forráshiányok miatt is nehéz volt kiadni a könyvet, így annak megírása két év helyett tíz évig tartott. Kifejtette: a „Lesz még kikelet!” cím kapcsán ne gondoljon senki arra a propagandadalra, amit az emberek énekeltek a két világháború között. Tudni kell azt, hogy 1945 elején a hadosztály Csallóközben pihent, amikor a seregben szolgáló újságírók összeálltak és létrehozták a tábori újságot Lesz még kikelet! címmel. A lapnak öt száma jelent meg, ez ihlette a könyv címét is.
A laikusok kedvéért elmondta: Magyarország formálisan még királyság volt, a zömében a Székelyföldről besorozott honvédekből álló hadosztály a 27-es sorszámot kapta. Egyébként a hadosztály megnevezésében azért szerepel a könnyű jelző, mert egy gyalogezred és egy tüzérosztály alkotta, szemben a két-két gyalogezredből és tüzérosztályból álló gyaloghadosztályokkal. A hadosztály megnevezés pedig önálló hadműveletek végrehajtására képes sereget takar.
Gálfalvi Ágnes, a marosvásárhelyi Lector kiadó szerkesztője ugyanakkor leszögezte: van értelme kiadni a hadtörténeti munkákat. „Ez nem idealizmus: vannak olyan intézmények, amelyek támogatják a kultúrát és a könyvkiadónak az a dolga, hogy megkeresse ezeket a forrásokat” – fogalmazott. A kiadványt a Nemzeti Kulturális Alap támogatta. Hozzáfűzte: a könyvbemutató bebizonyította, hogy noha a hadtörténelmet általában a történelem szakágazatai között a legszárazabbnak tartják, nehezebb is érdekfeszítően művelni, és megmutatni az utókornak a levonható tanulságokat, ez mégis lehetséges.
Kiss Előd-Gergely. Krónika (Kolozsvár)

Közös RMDSZ–MPP sajtótájékoztató
Kétharmad összefogás
Közös sajtótájékoztatón beszélt az összefogásról, a közös jelöltlisták körüli elvárásokról és a választási stratégiáról Bíró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke, Brassai Zsombor, az RMDSZ megyei elnöke, illetve Soós Zoltán, a marosvásárhelyi magyarok polgármesterjelöltje.
Bíró Zsolt ismertette az MPP legutóbbi bővített országos elnökségi ülésének határozatait és a választásokkal kapcsolatos stratégiáját, amelyről az elmúlt napokban már beszámoltunk, és amelynek a lényege, hogy a felelős politika jegyében a magyar közösség érdekeit kell szem előtt tartani. Beszélt arról, hogy Székelyföldön, ahol nem veszélyeztetik a magyar érdekek érvényesítését, választási küzdelemre készül, máshol pedig mindenhol együttműködésre törekszik az MPP. Ezen elvek tükrében az MPP Szatmárnémetiben, Kolozsváron, Marosvásárhelyen támogatja a magyarság jelöltjét. Mint mondta, Marosvásárhelyen Soós Zoltán felvállalta a Magyar Polgári Párt programajánlatát, amelynek vázolta is az "erős" pontjait.
Brassai Zsombor elmondta, hogy másfél éve beszélnek összefogásról, amikor a három magyar politikai alakulat aláírta az erről szóló szándéknyilatkozatot, és elérkezett az ideje, hogy megtalálják ennek a jogi kereteit. Az ezzel kapcsolatos hatályos törvények értelmében a kisebbségek szervezetei nem köthetnek választási koalíciót, ami azt jelenti, hogy az RMDSZ nem indulhat koalícióban a választásokon, csak a saját jele alatt. Ezt a korlátot nem lehet anélkül átlépni, hogy "ne bukna meg rajta a tulajdonképpeni összefogás". Így jutottak arra a döntésre, hogy "az RMDSZ listái nyitottá válnak a Magyar Polgári Párt és az Erdélyi Magyar Néppárt előtt is, illetve szavatoljuk, hogy a Polgári Párt és a Néppárt listára iratkozó képviselői megtarthatják politikai identitásukat a választások után is". Felhívást fogalmazott meg az Erdélyi Magyar Néppárt irányába is, dacára annak, hogy "az elmúlt napokban ezzel ellenkező nyilatkozatokat olvashattunk a sajtóban" – jelentette ki.
Mint mondta, bízik abban, hogy a józan ész győzni fog, a Néppárt újragondolja álláspontját és elfogadja az RMDSZ által biztosított nyitottságot, ugyanis "el lehet játszani azt, hogy Soós Zoltánt független jelöltként indítjuk, de ezzel Soós Zoltánt és a magyar polgármester megválasztásának esélyeit feláldozzuk a véletlennek, illetve a listaháborúknak. Mert amennyiben a magyar szervezetek külön listákon indulnak a helyhatósági választáson, elkerülhetetlenné válik a politikai harc".
Soós Zoltán kijelentette, nyitott az együttműködésre, és igyekszik a pártok elképzeléseit Marosvásárhely jövőjéről egy olyan programba összefogni, ami a magyar érdekek összesítését fogja jelenteni. Ő is reményét fejezte ki, hogy "a Néppárt képviselőit ott fogjuk látni a városi tanácsosok listáján". Mint mondta, Marosvásárhelyen megvalósult a politikai összefogás, aminek eredménye a közös polgármesterjelölt, és véleménye szerint ennek "az lenne a legszebb folytatása", ha kiegészülne egy polgári összefogással.
A "virtuális" harmadik
Népújság: – Összefogásról beszéltek; hol van a harmadik fél, aki másfél évvel ezelőtt aláírta a szándéknyilatkozatot? Illetve, ha szél fúvatlan nem indul, hogyan röppent fel a hír, hogy Soós Zoltánt "függetlenítenék"?
– A múlt héten egyeztettem Kelemen Hunor elnök úrral, ahol az akkori álláspont az volt, hogy mindenképpen egy koalíció jelöltje leszek, de amennyiben ez nem sikerülne, nyilván az RMDSZ-listán fogok szerepelni. Volt szó arról, hogy külön szerepelek, amennyiben választási koalícióban gondolkozunk, és a jelölt a választási koalíció jelöltje lesz. Amennyiben a törvény ezt nem teszi lehetővé, természetesen nincs értelme annak, hogy független jelöltként induljak, hiszen az előválasztást RMDSZ-színekben vállaltam, egyértelmű, hogy ezentúl is ez a háttér biztosítva lesz.
Brassai Zsombor: – A harmadik fél tulajdonképpen virtuálisan, de jelen van ebben az összefogásban, és reménykedünk, hogy ténylegesen is itt lesz. A jelenlétüket abban látom bizonyosnak, hogy Szilágyi Zsolt elnök nyilatkozatai sem kifogásolják Soós Zoltán jelöltségét, úgy tekint rá ő is, mint a marosvásárhelyi magyarok egyetlen és közös jelöltjére. Ez virtuálisan ebbe az összefogásba már beemeli. De ennél többről is szó van, hiszen, ahogy ígértük, Soós Zoltán választási programját kiegészítettük egyrészt a Polgári Párt észrevételeivel, pontjaival, megközelítésével, és a Portik Vilmos által exponált programból is összefűztük azokat az elemeket, amelyek hiányoztak, amelyek mindannyiunk által felvállalhatók. Az összefogás hatékonyságát ez az attitűd garantálja. Azt gondolom, hogy az Erdélyi Magyar Néppártnak a saját alacsony küszöbét kell átlépnie ahhoz, hogy ebben a formális keretben is megtalálja a helyét. Mi teljes mértékben nyitottak vagyunk előttük, és várjuk a felkérésünkre a pozitív választ. Bízom abban, hogy a Néppárt is érzi azt a morális felelősséget, amivel mindannyian tartozunk a marosvásárhelyieknek.
Bíró Zsolt: – Amikor meghoztuk a döntést, a felelős politika jegyében hoztuk meg. Azt gondolom, hogy aki megérti az együttműködést, és elfogadja az együttműködés szükségességét, az felelősen gondolkodik. Aki nem, azt nem akarom minősíteni. Az összefogás szó sokszor elhangzott ma itt, de mi gyakrabban beszélünk együttműködésről, hiszen ez azt feltételezi, hogy legalább két fél vagy különböző felek együttműködnek egy bizonyos cél, érdek mentén. Üdvösebbnek tartanám, ha az együttműködésre fektetnénk a hangsúlyt.
Meg kell teremteni a társadalmi összefogást is
A Népújság kérdésére, hogy lesznek-e külön fenntartott helyek az együttműködő pártoknak, illetve a többi városban lesz-e együttműködés, Brassai Zsombor kijelentette: – Ha a Polgári Párt, a Néppárt vállalja a nyitottságunkat, bejutó helyet biztosítunk. Ami a listák összeállítását illeti, azt várom el a marosvásárhelyi szervezettől, de a Területi Képviselők Tanácsától is, amely összeállítja a megyei tanácsosi jelöltlistát, hogy a lehető leghitelesebb legyen az összeállítás módozata, nem szeretném, ha klikkérdekek és más egyéni szempontok érvényesülnének. Az RMDSZ alapszabályzata és jelölési szabályzata is egyértelműen a belső demokrácia elve szerint van megfogalmazva, és ennek a betartását teljes mértékben elvárom.
Példaértékűnek nevezte a kolozsvári RMDSZ lépését, amely felajánlotta a történelmi magyar egyházaknak, hogy a lista első helyére egy általuk megnevezett személy kerüljön, és javasolni fogja, hogy Marosvásárhelyen is gondolkozzanak el ezen a lehetőségen. Fontosnak nevezte, hogy a szakmai felkészültség kritérium legyen, illetve a polgári, társadalmi összefogás megteremtését. A megyében azt szeretné, ha a megyei tanácsosi listán biztosítva lenne a regionális képviselet, minden térségnek legyen képviselője, de itt is érvényes, hogy szakmailag felkészült tanácsosok legyenek.
Mint mondta, törekedni kell arra, hogy ezeken a listákon a Maros megyei Ifjúsági Egyeztető Tanácsnak legyen legalább egy bejutó helye és hasonlóképpen fontosnak tartja, hogy a nőszervezetnek is legyen elkülönített helye mind a megyei listán, mind a helyi listákon.
Bíró Zsolt szerint nem lesz akadálya annak, hogy a közös listát össze tudják hozni Marosvásárhelyen. Ami a megyét illeti, nagyon fontos, hogy olyan stratégiát alakítsanak ki, ami közérthető a választópolgár számára, verseny, ahol lehetséges az együttműködés, ahol szükséges. Bízik abban, hogy ezt megértik a választópolgárok is. Fontosnak tartja, hogy a megyei választás tekintetében olyan kommunikációra és együttműködésre törekedjenek, ami hatékony érdekképviseletet és szavazatokban mérhető eredményt hoz. Népújság (Marosvásárhely)

Újratervezhető-e az RMDSZ?
Egy ideje újra napirendre került az alakulat megújításának szándéka, az újratervezés időszerűségét maga a vezetés sem tagadja. Arról annál kevesebben szólnak, hogy miért kellene megújulni, ha az elmúlt negyedszázad alatt mindent olyan kifogástalanul csináltak, mint ahogyan azt folyamatosan sulykolják.
Kitől, kiktől remélhető a szervezet megújítása? – kérdezhetné bárki. Az utóbbi időben egyre nagyobb befolyással bír a Tamás Sándor Kovászna megyei tanácselnök és Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester neve által fémjelzett székelyföldi csoport. Ők azok a politikusok, akik az utóbbi években előtérbe kerültek, akik kiemelten kedvező pozíciókhoz jutottak a javulni látszó Fidesz–KDNP–RMDSZ-viszonyrendszerben. Nekik megkerülhetetlen szerepük lehet a székelyföldi autonómiaküzdelem későbbi alakulásában is. A felsoroltakból következően megállapítható, hogy a jövőben az RMDSZ-politizálás súlypontja áttevődik majd Székelyföldre. 
Ezt helyteleníti az ismerten PSD-s kötődésű Frunda György is, aki egyébként a kormányból való kilépéssel sem értett egyet, s aki a Fidesz–KDNP-vel és Orbán Viktorral ápolt jó viszony talán legfőbb ellenzője. Hasonlóképpen foglaltak állást korábban az RMDSZ dinoszauruszai is, akik az 1996 óta eltelt évek tanúsága szerint a szövetség legfőbb politikai céljának a mindenáron való kormányzást tekintik. Ők azok a vezetők, akik lemondtak az erdélyi magyarság legfőbb követeléseiről – az autonómiáról, az önálló állami magyar tannyelvű tudományegyetemről, az erdélyi autópályáról stb. –, s cserében megelégedtek a bukaresti hatalom asztaláról eléjük és klientúrájuk elé vetett koncokkal.
Az utóbbi két évtizedben Neptun szelleme – mikor Borbély László, mikor Frunda György személyében – folyamatosan visszajár kísérteni. Ők azok – Markó Béla, Verestóy Attila társaságában –, akik az RMDSZ megújulásának a kerékkötői. Nem idegenek az említettek a Bukarestben román civil szervezetként bejegyzett Friends of PER által összehívott brassópojánai tanácskozásoktól sem, ahol állítólag a román-magyar kapcsolatokról tárgyaltak. Nos, mindezek fényében nem árt kellő óvatossággal fogadnunk minden, az RMDSZ megújítására vonatkozó igényt, szándékot, ígéretet, ha az tév- és rögeszmék rabjai felől érkezik.
Szentgyörgyi László. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kövér László a Székely Bálon: védjük meg értékeinket és érdekeinket!
Harmadik alkalommal rendezték meg a Székely Bált pénteken Budapesten. Kövér László, az Országgyűlés elnöke elmondta, bízik abban, hogy a bál egyre inkább hagyománnyá válik, ami egyaránt jó Budapestnek és a székelyeknek, és ami lélekben mindenkit erősít.
A politikus, a bál fővédnöke, rámutatott: az idei kedvezményezett székely és kárpátaljai közösségek hitükkel és munkájukkal minden nap bizonyítják Tamási Áron igazát, azaz „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne."
Közös célunk, hogy a Kárpát-medencében és a nagyvilágban élő minden magyar nemzettársunk nemcsak a szülőföldjén, hanem Magyarországon és Budapesten is maradéktalanul otthon érezhesse magát – fogalmazott Kövér László.
Közölte: a világpolitikában, a világgazdaságban és a világsajtóban olyan riasztó, mindannyiunk életére közvetlenül, vagy közvetve kiható jelenségeket, folyamatokat lehet tapasztalni, amelyeket erős üldözési mániával felvértezve sem tudtunk volna korábban elképzelni.
Ha mi magyarok nem akarunk elmerülni ebben az abszurd világban, akkor három dologra kell figyelni: egymásra, az értékeinkre és az érdekeinkre – mondta.
Ha elveszítjük azonosságtudatunkat, elfelejtjük egymást és önmagunkat, akkor már nem tudjuk felismerni értékeinket sem. Ha nem tudjuk felismerni értékeinket, akkor az érdekeinket sem tudjuk megfogalmazni, és még kevésbé tudjuk megvédeni őket – fejtette ki a házelnök.
Az Országgyűlés elnöke azt kérte, hogy minden körülmények között „védjük meg értékeinket". Emlékeztetett arra, hogy egy ideje a Parlament épületén a székely zászló leng, és ha rajta múlik, ez addig így is lesz, amíg az unióban fel nem fedezik, az uborka görbületén kívül más problémák is megosztják Európát.
Tarlós István főpolgármester köszöntőjében kiemelte: a nemzeti összetartozás kifejezésére is szolgál a székely bál, amely mostanra rangos rendezvénnyé nőtte ki magát, és fontos missziója van.
Erősíti a magyar-magyar kapcsolatokat, közelebb hozza Székelyföldet és az anyaországot, emellett segíti a rászoruló nemzettársainkat – sorolta a bál védnöke.
Mi magyarok sokfélék vagyunk, nem mindig örömteli történelmünk összeköt, éljünk a Kárpát-medencében, vagy bárhol a nagyvilágon – mondta Tarlós István, aki hangsúlyozta: a bál által támogatott szervezetek fontos szerepet töltenek be a kárpátaljai és székely közösségek életében.
Arra biztatott mindenkit, hogy az év hátralévő részében se feledkezzenek meg a rászorulókról, és hangsúlyozta, hogy a székelyek a magyar nemzet elválaszthatatlan részei.
Szász Jenő, a bált rendező Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke felidézte: két évvel ezelőtt azért hozták létre a rendezvényt, hogy erőt, reményt és jókedvet merítsenek a távolélő testvérek találkozásából. A bál teljes bevételét jótékonysági célokra ajánlják fel.
Az idén rendhagyó módon az est három székely kedvezményezettje mellé egy kárpátaljai közösséget is választottak, mert az Ukrajnát sújtó gazdasági válság és a fegyveres konfliktusok miatt most nekik van a legnagyobb szükségük az anyaország kinyújtott kezére – mondta el korábban Szász Jenő az MTI-nek. A kedvezményezettek idén így a marosvásárhelyi Szent Erzsébet Társulás árvái, a székelyudvarhelyi Szent Ferenc Egyesület sérült gyermekei, az oklándi unitárius közösség, valamint a Derceni Református Egyházközség Kárpátaljáról lettek. A külhoni magyar közösségeket rövidfilmen mutatták be a bál résztvevőinek, akik egy mesén keresztül párperces ízelítőt kaptak a Székelyföldi Legendáriumból is. A hagyományokhoz híven a program és a vacsora menüválasztása a székely tradícióra épített, a bálon énekelt Sorbán Enikő, színpadra lépett a Magyar Állami Népi Együttes a Megidézett Kárpátalja című produkcióval, Pál István Szalonna, a zenekar prímása vezetésével.
A rendezvényen tiszteletbeli székely címeket is átadtak, a 2004-es, kettős állampolgárságról szóló népszavazásra válaszul létrehozott elismerésben részesültek Pál István Szalonna kárpátaljai származású zenész szülei, Pál Katalin és Pál Lajos, valamint Borbély Lénárd (Fidesz-KDNP) csepeli polgármester, Mihályi Gábor, a Magyar Állami Népi Együttes jászsági származású művészeti vezetője. hirado.hu. Erdély.ma

Állami pénzköltészet? (új fejezet a kultúrharcban)
Szereztem 150 milliót a fiatal magyar irodalomnak, mit szóltok hozzá? Alávaló senki vagy. Bojkottálunk, nem kell a pénzed. Inkább fázunk és éhezünk, részünk minden nyomor, de szabadok vagyunk. A szolgalelkűség és a szabadság csapott volna össze az elmúlt két hét petőfis hevületet idéző magyar irodalmi-politikai vitájában? Aligha.
Az új esztendő első nagy ,,kulturális” híre: a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. 150 millió forintot bocsát a frissen megalakult Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. rendelkezésére, hogy segítse a kortárs magyar irodalom felfrissülését. Az új szervezet vezetője Orbán János Dénes brassói születésű, József Attila-díjas költő, a 90-es évek erdélyi irodalmának mindenese, a legendássá vált Előretolt Helyőrség című lap és könyvkiadó vezetője, a híres kolozsvári irodalmi kávéház, a Bulgakov volt társtulajdonosa, akinek meghívását nemcsak a romániai, hanem az anyaországi írók is szívesen vették. Mások mellett az ő nevéhez fűződik az erdélyi irodalom szemléleti megújulása, az új nemzedék felkarolása, menedzselése, a magánmecenatúra feltámasztása. Ez utóbbi a szabadsághívők szemében ma is szálka. Most a friss események nyomán újfent Orbán szemére vetik, hogy monográfiát írt Méhes Györgyről, a népszerű regényíróról, aki történetesen egyik fő támogatójuk — Nagy Elek, a Vegyépszer egykori vezetője — apja volt, továbbá szövetséget kötött a dúsgazdag Böszörményi Zoltánnal, akinél többet vélhetően senki sem tett a romániai magyar irodalomért, de egyébként költő és prózaíró.
Az egykori tanúk állítják, soha annyi fiatal nem verselt Erdélyben, mint abban az időszakban. És csodák csodájára a legtehetségesebbek meg is jelenhettek a lapban, később önálló kötetben. Nem tartozik a tárgyhoz, hogy az Előretolt Helyőrségnek voltak fiatalos vadhajtásai, és az idősebb pályatársak nem értették, miért kell egy Rejtő Jenő-ponyva címe mögé bújva harcolni például Sütő Andrásék hagyatéka ellen. Hogy a populáris irodalom elismertetése miért párosul neves mesterek munkásságának lekicsinylésével. Hogy minek a trágárság, a polgárpukkasztás. Valljuk be, belterjes témák ezek, ám ahogy L. Simon László egykori kulturális államtitkár, majd kormánybiztos esetében néhány éve, most is előkerülnek a konzervatív közönséget sokkoló, úgynevezett obszcén versek, a karaktergyilkosság immár bevett eszközei.
Azok a kilencvenes évek!
A kilencvenes évek második felétől olyan pezsgő irodalmi élet folyt Kolozsváron, mint sehol máshol. ,,1997 és 2000 között gyakran, talán havonta is mentem stoppal Kolozsvárra Pestről, ott voltam hétvégén, néha tovább is – emlékezik a Budapesten akkoriban helyét nem lelő, egykori joghallgató, Szálinger Balázs József Attila-díjas költő, akit arról kérdeztünk, milyen volt a sokat emlegetett kolozsvári költőiskola. – Nem volt katedra, sem amolyan na, akkor most vegyük a te verseidet jellegű önképzőkör, hanem kocsmázás volt sok körbejáró kézirattal, sok fiatallal, idősebbekkel – az idősebbek is huszonévesek voltak, Orbán János Dénes, Sántha, Lövétei, György Attila. Jánosnak csodás érzéke volt a tehetségesek felismeréséhez, elég jó és nagy tekintélyű pedagógus volt. A versekről keményen és őszintén elmondta mindenki a véleményét. Ittunk, fiatalok voltunk, és sokat beszéltünk a versekről.” Vannak, akik az Előretolt Helyőrség szerepét eltúlozzák, Szálinger azonban realista: ,,2016-ból nézve, azt hiszem, a legnagyobb eredmény, hogy az egyik legfontosabb magyar irodalmi folyóirat, a Székelyföld szerkesztői is az Előretolt Helyőrségnél kezdték  pályájukat.” Vannak persze, akik úgy találják, főként mostanában, hogy az egykori helyőrségesek semmit sem tettek le az asztalra, Orbán János Dénes főszerkesztőt pedig előszeretettel kocsmai csaposként emlegetik. Verseiről, regényeiről, műfordításairól, szerkesztői munkájáról tudomást sem vesznek, és Szőcs Géza marosvásárhelyi születésű költő – jelenleg a miniszterelnök kulturális főtanácsadója – széles hátán felkapaszkodó ügyeskedőnek mondják. Politikai meggyőződésük azt diktálja, hogy tehetséges ember nem áll a kormány szolgálatába. Márpedig ő – immár Magyarországon – az új kormánynapilap, a Magyar Idők kulturális rovatának vezetését is elvállalta, vélhetően egy komolyabb sarzsi reményében. S lám, meg is kapta 150 milliós jutalmát. Amikor a politikától távol maradni igyekvő alkotókat kérdeztük az ügyről és Orbán János Dénesről, többen csak megvonták a vállukat: ez van, ügyes fickó, remek elme, jobb költő, mint amilyennek gondolják, nyomulós fazon, Szőcs Géza samesza – jellemezték a helyzetet és pályatársukat, s nyomban nevük elhallgatását kérték.
Erdélyi maffia?
A január 8-ai első rövid híradás után Krusovszky Dénes József Attila-díjas fiatal költő emelte fel szavát a Kárpát-medencei Tehetséggondozó létrehozása ellen. A finom intellektusú, szelíd és komoly alkotónak ismert, külföldön is megjelenő szerző – Szőcs Géza és Orbán János Dénes kapcsolata miatt – erdélyi maffiát vizionált a háttérben, az irodalmi élet demokratikus működésének megcsúfolását látta az új szervezetben. Felvetéseit Orbán több fórumon cáfolni igyekezett: szó sincs a meglévő irodalmi szervezetek, mindenekelőtt a József Attila Kör (JAK) és a Fiatal Írók Szövetsége (FISZ) elleni támadásról, annál is kevésbé, mivel utóbbi szervezet létrehozásában maga is részt vett, s erre ma is büszke. A Kárpát-medencei Tehetséggondozó Kft. programot dolgozott ki az ígéretes pályakezdők felkarolására, képzésére, az irodalmi pályán történő elindítására. A tehetségeket felnevelik, ösztöndíjjal segítik, első köteteiket kiadják.
Bár újabb és újabb részletek látnak napvilágot az elképzelésekről, a program egészét még senki sem látja át (hacsak nem a vagyonkezelők), így a vita továbbra sem szakmai, hanem politikai síkon zajlik. Annak ellenére, hogy Pion István sikeres slammer és poéta, a Magyar Nemzet munkatársa megpróbálta szakmai köntösbe öltöztetni ellenérzéseit: miért kell íróiskola, ha egyszer a Rektori Konferencia leszavazta a Pázmány Péter Katolikus Egyetem bölcsészkarának szakalapítási kérelmét? Pedig ott már többéves tapasztalat van, és a Lackfi János és Vörös István-féle kreatívírás-kurzusok számos tehetséges fiatalt bocsátottak ki. Bizony, kár volt az írói mesterképzést elutasítani, hiszen a világ számos híres egyetemén működik, csakhogy Orbán János Dénesék nem egyetemi képzésben gondolkodnak, s nem a Pázmány kenyerét akarják elvenni.
Ahogy a többi magas tandíjas íróiskoláét sem, hiszen ők, velük ellentétben nem pénzt kérnek, hanem a valódi tehetségeknek — szerte a Kárpát-medencében — ösztöndíjat kívánnak adni. Sajnos mindeközben arról nem esik szó, hogy ki és milyen szempontok alapján dönti el a jelentkezők sorsát. Ahogy a leendő mentorokról sincs hír. Csak a tervezett bojkottról, Petőfi hitvallásáról: szabadnak lenni mindennél fontosabb. A szabadság jegyében tudni vélik különféle pedagógiai szakértők, hogy Orbánnak nincs meg a megfelelő képesítése, és alkalmatlan arra, hogy fiatalokkal foglalkozzék. Nincs szükség új intézményekre, hiszen a meglévők is ellátják a tehetséggondozási feladatokat, érvel Pion is Krusovszky nyomán, s ebben van igazság, de ne feledjük, minden új testület felpezsdíti az életet a régiekben is, amire nagy szükség van. Ha Pion azt vetné fel, hogy nem új kötetekre, újabb és újabb fiatal írók és költők bemutatkozására van szükség, hanem őszinte, elemző kritikákra, teljesen egyetértenénk. A kortárs magyar irodalomnak ez a leggyengébb pontja. Nem véletlenül mondja Szálinger Balázs, hogy az egykori kolozsvári ,,költőiskola” legfőbb erénye a másutt nem tapasztalható könyörtelen igazmondás volt. A kocsmázások egy másik látogatója szerint üdítő volt, hogy ezt a társaságot nem fertőzte meg a pártpolitika, hogy fittyet hánytak a Budapesten dúló kultúrharcra.
Az elmaradt vita
Amikor a Heti Válasz arra kérte Orbán János Dénest és Krusovszky Dénest, hogy a Szemtől szemben rovatban, egy asztalhoz ülve próbálják meggyőzni az olvasókat igazukról, kitértek az újabb vita elől. Orbán levelében így fogalmaz: ,,Nem látom értelmét egy olyan politikai vitának, melynek végén eljutunk az illiberális ősrobbanás metafizikájának ontológiai dimenziójáig, miközben itt pusztán arról van szó (politika ide vagy oda), hogy van plusz (és másoktól nem elvont) 150 milla fiatal íróknak, és ebből lehet csinálni olyan innovatív dolgokat, amelyeket az egy százalékából nem lehetett megcsinálni.” Krusovszky pedig úgy véli, ő már mindent elmondott, most a JAK-on és a FISZ-en van a sor, legfeljebb mögéjük sorakozna fel, egyébként mérhetetlenül szomorú az ügytől, és attól, hogy megint nem sikerült valamit rendesen kibeszélni.
Valljuk be, mi is. Egyfelől: miért nem lehet örülni annak, ha a fiatal magyar irodalom pénzhez jut? Hogy nemcsak aranylábú fiúkat, hanem költői vénával megáldott tehetségeket is gondozunk? Másfelől: miért csak a támogatás megítélése után értesül az irodalmi közvélemény a tervekről? Miért nem előzte meg szakmai vita a programot? Végtére is állami pénzről van szó. Ugyan, miért nyitottunk újabb frontot a kultúrharcban?
Osztovits Ágnes (Heti Válasz). Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Új hazát már nem keresnék
Nehéz és fölösleges lenne szétszálazni Magyari Lajos immár gyűjteményes könyvében az úgynevezett közéleti verseket a szülőföld-versektől. Erdélyben tisztességes magyar költő számára mindkettő ugyanazt jelenti. Éhező embertől ne kérdezd se odakinn, se a zárkában, rántott húst enne-e vagy töltött káposztát. Mintha azonosak lennének az álmai is Magyarinak, odafenn Kommandón, a Gyimesekben vagy éppen a márciusi magyar nemzeti ünnepen.
,,Életre vágyik minden, mi eltiport, / a Szabadság nem fér semmi paragrafusba.” Amikor az egykori, törvényen kívüli kommunista Lázár Mihály föltételezett hitvallását idézi, ismét az erdélyi rabság, a magyarság jelenik meg előtte és az olvasó előtt. Odaáll a pesti ’56-os, kommunistaellenes forradalmárok mellé, fenntartás nélkül. A nemzet kenyere című versben, versből: „Ha a kenyeret megeszik, imádság közben, / és szétosztják sok-sok millióra, / hatalmas tölggyé egyesül az ősi rögben / a széttépett erdő milljom fája-bokra.” Tőlünk, földünktől idegen költő, olvasó, politikus mindig megjegyzi, érdekesnek találja, hogy nálunk a szerelmi líra is át van itatva politikummal, rög-tapasszal, a szabadság vágyakozásával. Monoton? – kérdezem. – Mert maga a rabság ilyen, nem a poétikánk.  Magyari Lajosnak főműve nincs. Fontos és mindent átható a szülő-, a Székelyföld elemi erejű szeretete. Mégis fölemeljük magunk és az olvasók előtt a Csoma Sándor naplója című nagy elégiáját. A fiatal költő nagy vállalkozása és teljesítménye. Önmarcangolás – a nemzet dolgaiban. Itt nyoma sincs egyéni vívódásnak, villongásnak. Érzem, mert érezhető, ahogy rázza életre az alvót, noszogatja a vonakodót útra, felfedezésre.
 „Akit feldob magából a nép, / az nevében akarjon nagyot / (kit érdekelne különben Bokharában, / hogy székely-magyar vagyok.)”
Kereshetjük a hűséget ott, amott, hol amaz hiánnyal jelentkezik. Magyari költészetének alapállása és szórása ez. Alkalmi verseknek nevezhetjük megidézett nagyjaink elevenítését Bölöni Farkastól Liszt Ferencig – és mindig ugyanaz a szándék. Napi istenfélő fohászában is ott vagyon a nemzetféltés: ne bocsáss meg az ellenünk vétkezőknek.
Nem a témaszűke – annak is lehet kínja írónál –, az elkötelezettség maga, ami nyomasztó akkor is, ha fönn, a Nyerges-tetőn emlékezik virágra, leányra; és a ’48-as hős honvédekre. Ennyire szabadon csak rab nép vergődő fia tud égbe kiáltani.
Legnagyobb bajunk az, és ismét csak hazabeszélek, hogy a mai és fiatal(-abb) költőink, íróink nem veszik vállukra azt, amit Magyari Lajos is, annyi társa és kortársa mellett, immár letett óvatosan a magáéról. Nem megszállottság, de igenis egész embert átfogó, egész életutat és pályát átölelő írói-költői magatartás ez, benne értve és láttatva a magánéletet is, amelyben minden „Cia szemére emlékeztet”. Egy kritikus megszámlálta, hányszor szerepel első kötetében a tűz és szinonimái. Volt, amit számlálnia, szent igaz. Ám volt és van, ami ki nem aluvék mindmáig. Sokáig sem. Sajnos-e az, hogy a középszer dönt, díjaz, ítél elevenek és holtak fölött? Az érték megmarad.  Verseit újraolvasni – nem áldozatos vállalkozás, inkább magunk megnyugtatása, hogy nem élt hiába a költő egy vergődő nép és néprész lírai szónokaként.
(Magyari Lajos: Versek –gyűjteményes kötet, ARTprinter, 2015, Sepsiszentgyörgy)
Czegő Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megalakult a székely akadémia
Megalakult a Székelyföldi Térségi Tudományi Társaság Csíkszeredában, a szervezet célja a Székelyföld fejlesztésének támogatása.
Az SZRTT elsődleges terve: szakmai fórumot nyitni a térségi tudományok művelőinek, illetve hogy kutatásaikkal hozzájáruljanak a Székelyföld fejlesztéséhez – nyilatkozta Geréb László, a társaság megválasztott elnöke. Neki tett föl kérdéseket a Présház Hírportál.
- Elnök Úr, Önök a tervek szerint tanácskozásokat is szerveznek, a kutatások eredményeit ezeken fórumokon ismertetik majd az érdeklődőkkel. Alkalmanként bevonják-e a közös alkotásba a Várvidék, a Délvidék vagy a Lajtán túli térség magyar tudós közösségeinek egyik-másik kiváló elméjét?
- A társaság elsődleges céljai közt a székelyföldi kutatások támogatása, és a kutatások eredményeinek ezen régió fejlesztése érdekében történő felhasználása szerepel. Azonban a társaság a regionális tudományok ernyője alatt természetesen a teljes Kárpát-medencei tudományos élet részévé szeretne válni, így amennyiben olyan jellegű közös kutatások, fejlesztések válnak elérhetővé, amelyekben a Kárpát-medencei magyarság különböző vidékeinek kutatói be tudnak kapcsolódni, akkor az SZRTT tagjai is szívesen együtt dolgoznak minden Kárpát-medencei kutatókollegával.
- A Székelyföld statisztikai meghatározásán is fognak dolgozni, ami gazdasági szempontból is lényeges. Nem mindegy, hogy Maros megyéből földrajzilag mekkora részt kapcsolunk ehhez a térséghez. Minthogy Bukarest részéről együttműködés - ha az ábrándokon túllépünk - nem várható, Önök milyen hálózattal kapcsolják be az alkotókat az együttgondolkodásba?
- A Társaság Alapszabályzata egyértelműen kimondja a tevékenységünk politikamentességét, így Székelyföld közigazgatási megfogalmazása körüli politikai vitákban nem akarunk beleszólni. Társaságunk a tudomány eszközeivel próbálja Székelyföld előrehaladását segíteni. Az eddig különböző szakterületeken, különböző intézményekben, különböző településeken dolgozó kutatókat szeretnénk e társaság létrehozásával a Székelyföld érdekében történő közös kutatásokba, munkákba bevonni. A társaság esetében a kapcsolódási pontot a régió érdekében történő közös gondolkodás jelenti, így - reményeink szerint – a Székelyföld megismerése és fejlesztése érdekében szervezett közös kutatások lesznek azok eszközök, amelyeken keresztül ezt a társaságot együttgondolkodásra, közös munkára lehet majd hívni.
- Fedezd föl saját kultúrád - hangzik az európai Balassi-folyamat jelmondata. Minthogy Apáczaitól a két Bolyaiig Erdély seregnyi magyar tudóst adott a világnak, Önök miképpen viszik felfedezőútra fiataljainkat a magyar tudomány rengetegében?
- Ennyire nem szaladtunk előre a szervezet működését illetően, hiszen egyelőre még a megalakulás, szervezetépítés fázisában vagyunk. Azonban egyértelműen fontos számunkra is a fiatal kutatók támogatása, hisz ők jelenthetik ennek a társaságnak a kontinuitást, a jövőt. A fiatal kutatók ösztönzésére elsősorban a társaság által szervezett kutatásokba való bevonás tud egy jó eszköz lenni, de ugyanakkor ezen kutatók anyagi támogatása is szóba kerülhet, azonban ez nagymértékben a jövőbeni pénzügyi lehetőségeinktől fog függni.
preshaztarsasag.wix.com/preshaz. gondola.hu

Marosvásárhely próbája
Kezdetben úgy tűnt, minden jól alakul. Az RMDSZ is belátta: hibás úton járt eddig Marosvásárhelyen, és belement abba, hogy előválasztások nyomán döntsenek a magyar polgármesterjelölt személyéről. A megmérettetés le is zajlott, s bár a kampányban voltak éles helyzetek, vitás eljárások, no meg a részvétel sem volt feltétlenül mindent túlszárnyaló, a győztes Soós Zoltánt végül is támogatásáról biztosította az RMDSZ mellett az MPP és az EMNP is.
Egyfajta összefogás látszott kibontakozni, amely azért is tűnt oly reménykeltőnek, mert az új választási törvény értelmében a polgármester személyéről egyfordulós voksolás során döntenek, és az is biztosra vehető, hogy a liberálisok és a szocialisták külön jelöltet indítanak. A csillagok kedvező állását ismét csak a politikusok akarják megzavarni. Előbb a Szilágyi Zsolt EMNP- és Kelemen Hunor RMDSZ-elnök egyeztetése után derült ki: az előzetes megállapodás ellenére a szövetség mégsem megy bele abba, hogy Soós Zoltán mindhárom párt jele alatt szálljon versenybe. Néhány napra rá Soós Zoltán Brassai Zsomborral, a Maros megyei RMDSZ-elnökkel jelentette be, hogy a szövetség színeiben indul. Az MPP országos elnöke és az EMNP marosvásárhelyi vezetői hajlottak arra, hogy azt a megoldást is elfogadják, mely szerint RMDSZ-listán befutó helyen szerepeljenek polgári és néppárti jelöltek – ekkor azonban újabb csavar következett. Kovács Péter, az RMDSZ ügyvezető elnöke nyilvánosan feddte meg Soós Zoltánt és a szövetség helyi vezetőit, amiért politikai magánakcióba kezdtek, és leszögezte: nem akarják kisajátítani a jelöltet, ezért függetlenként indítanák a választásokon. Most valahol ott tartunk, hogy senki nem ért semmit, kívülről csak annyi látszik, hogy a marosvásárhelyi magyar polgármesterjelölt ügyében még tán a pártok közötti véleménykülönbségnél is nagyobb a szakadék az RMDSZ-en belül, mintha éppen a szövetség támogatná a legkevésbé elszántan saját emberét. Félő azonban, hogy e belharc veszélyezteti egyrészt a kibontakozni látszó magyar összefogást, másrészt a civódás, a széthúzás elriaszthatja azokat a magyar választókat, akiknek szavazata nélkül lehetetlen lesz megnyerni a csatát. Pedig tényleg ritka – nevezhetnénk akár történelminek is – esély nyílik Marosvásárhely visszafoglalására: már most kialakulóban ugyanis egy olyan parlamenti többség, amely visszatérne a kétfordulós polgármester-választásra. Az új törvényhozás vélhetően ekként módosítja majd a jogszabályt, és akkor a második körben szinte biztosan etnikai szavazás lesz, s a románság számbeli fölénye döntőnek bizonyul. Talán ez az utolsó esély, hogy Székelyföld fővárosát ismét magyar polgármester irányítsa.
Farcádi Botond. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lakodalmas könyvbemutatót tartottak
Szombaton a nagyváradi Ady Endre Középiskolában mutatták be a Lakodalom van a mi utcánkban című kötetet, amely a Holnap Kulturális Egyesület kiadásában látott napvilágot. A könyv anyagának ismertetését nótacsokor színesítette, és vőfély-rigmusokat is előadtak.
Pásztai Ottó, a Nagyváradi Premontrei Öregdiákok Egyesületének vezetője több évtizedes gyűjtéséből állt össze az a kötet, amely a Holnap Kulturális Egyesület kiadásában látott napvilágot, olyan rangos társszerzők bevonásával, mint dr. Balázs Lajos, Kiss Kálmán, Bokor Irén, Kovács Rozália, Csanádi János, Rög József, Dánielisz Endre és Zalder Éva. A könyv a Partium, Közép-Erdély és a Székelyföld számos településéről, kistérségéből gyűjtötte egybe, sok-sok adatközlő jóvoltából a még fellelhető esküvői, lakodalmi szokásokat, valamint az ezekhez kapcsolódó gazdag folklóranyagot: népköltészetet, táncszókat, találós kérdéseket, névcsúfolódókat, közmondásokat, népdalokat és mulatós nótákat. A folklóranyagot egy színpadra alkalmazott Körös-közi lánykérő és lakodalmas egészíti ki, a kiadvány így azt a szerepet is betöltheti, hogy mai lakodalmakat e páratlan értékek felidézésével tegyenek emlékezetessé.
Az érdeklődőket Szűcs László köszöntötte, megjegyezve: napjainkban egyre gyakoribb, hogy kiadók civil szervezetként jönnek létre, s ők is ezt az utat követik a Holnap Kulturális Egyesülettel.
Meg kell őrizni
Pásztai Ottó felidézte: 1951-ben szeretett unokahúga megkérte arra, legyen a násznagya, ő azonban, városi ember lévén, nem rendelkezett semmilyen ismeretekkel a lakodalmas szokásokkal kapcsolatban. Szeretett volna azonban szép és felejthetetlen ünnepet rendezni, ezért mivel Kolozsváron a diákotthonban egy folyóson lakott Kányádi Sándorral és Szabó Gyulával, az ő segítségüket kérte. Mindketten készségesek voltak, a karácsonyi vakáció után hozták a kért anyagot, így egy gazdag csokorra valót kapott Csík-, Udvarhelyszék és a Sóvidék lakodalmas szokásaiból, rigmusaiból. Érdeklődése aztán később fokozódott ebben a témakörben, és az azóta eltelt több mint hat évtizedben igen jelentős anyagot sikerült összegyűjtenie, mely tevékenységében Erdély- és Partium-szerte sokan támogatták. Úgy fogalmazott: sajnos kétségtelen tény, hogy a második világháború után az erőszakos iparosodás következtében jelentősen megváltozott a falvak arculata és a korosztályok életkora. A fiatalok nagy része városokba költözött, s már sem idejük, sem türelmük nem nagyon van a régi hagyományok folytatására. Többek közt emiatt is vélte szükségesnek és értékesnek az őseinktől örökölt lakodalmas szokások bemutatását, illetve a most megjelent könyvbe foglaltak felhasználhatóak tetszés szerint mindazok számára, akik napjainkban lakodalmak lebonyolításával foglalkoznak.
Társszerzők
A továbbiakban a jelen levő társszerzők kaptak szót. Az érmihályfalvi Kovács Rozália elmondta, hogy 1993 óta foglalkozik rendszeresen néprajzzal, helytörténettel. Talált egy 1945-ből származó kockás füzetet vőfélyversekkel, melyek szövegét valószínűleg már a századelőn is használhatták. Az aradi Körös-közből érkezett Csanádi János édes anyanyelvünk megőrzésének fontosságát nyomatékosította többször is, illetve arról is beszélt, hogy több mint ötven éve gyűjt nemcsak lakodalmas rigmusokat, hanem népköltészeti alkotásokat is. Zalder Éva, a Szent László Római Katolikus Teológiai Líceum igazgatónője kettős minőségében – mint magyartanár és mint intézményvezető – azt emelte ki: magyar gyökereink megmaradásának szempontjából mennyire lényeges, hogy a falusi gyermekek ne szégyelljék, hanem inkább legyenek büszkék arra, hogy milyen környezetből származnak. A könyv anyagának ismertetését Molnár Júlia, Kiss Csaba színművészek nótacsokra színesítette Szőcs Lőrinc prímás és zenekara kíséretével, illetve Beke László vőfél-rigmusokat adott elő. A kiadvány megjelenéséért köszönet illeti a Bihar Megyei Tanácsot, valamint Szabó Ödönt, Szűcs Lászlót és Derzsi Ákost.
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ro

Ami nincs, miért tagadják?
Fenn az Avasokban voltam egyszer, tova az 1990-es évek végén, Paizs Tibor barátommal. Én először, ő már sokadszor látta a csodás vidéket, abban román falvakat, mindenütt előzékenyen, szívesen fogadtak. Ki a frásznak jutott eszébe akkor is az 1849-es mészárlás, Vasvári Pál ottani felkoncolása Avram Iancuék parancsára?! Hát nekünk. Tibornak ott fenn is eszébe jutott akkori ígéretem, melyet még Budapesten tettem, hogy onnan megyünk Székelyföldre, melyet viszont ő nem ismert, lévén magyarpalatkai, kolozsvári.
Most naponta juttatják eszünkbe a román gyűlölködők, politikusok és őrjöngő aljanép, hogy Székelyföld nem létezik, ezek szerint székelyek sem Romániában. Érdekes. Csak egy kis kitérőt teszek nem létező szülőföldünkön. Trianon után, a húszas és harmincas években, majd a második világháború után és ma is, külön veszélyességi, fokozott megterhelési fizetéspótlót kaptak azok a románok, akik a Regátból jöttek be a  na hova?  nem is létező, tiszta magyar erdélyi vidékekre.
Manapság éppen ott tartunk, hogy a székely himnusz éneklése tilos, tiltva vagyon sportmérkőzéseken. Most fölteszem a kérdést, ahogy föltettük az Avasokban is Paizs Tiborral: hogyha nem létezünk, akkor miért tiltva a magyar-féle létünk? Mert ezt az avasi románok egy szóval sem mondták, ott fenn. Vízzel kínáltak meg kenyérrel.
Bukarestben kiutasításokkal, naponta. Ha van Țara Oașului, Avasország, miért nincs Erdélyország, Székelyföld, ha már van?!
Szavakat szórtam szerte szét, /disznók elé a gyöngyöket... Tévedés és gyűlölködés ne essék, ezt a verskezdő sort még 1992-ben írtam Budapesten, Csoóri Sándor főszerkesztő örömére is, és a disznók nem románt jelentenek a verssorban. Akinek nem inge, ne vegye magára. Egyszerűen pimasz fasiszta, néppusztító politikusokról van szó, akiknek megélhetési foglalatossága a magyar népet megnyomorítani anyagilag, szellemileg. Ez a helyzet immár 95 éve. És a román nincs egyedül, mellette van a baráti Szlovákország, Szlovákia is, mely sosem volt, de ma iparkodik, amúgy román módra lenni, tenni.
Czegő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Csíkszék a székelyek előtt is magyar volt
Ezt bizonyítja egy fiatal helyi régész, aki a székelyek beköltözését is korábbra teszi.
Mítoszrombolás Székelyföldön.
Mi újat lehet mondani a csíki székelyek megtelepedéséről? Sokat – derült ki dr. Botár István régész alapos és jól dokumentált előadásából. A Csíki-medence településtörténete a középkorban címmel az ő januári előadása nyitotta az Előadások Székelyföld településtörténetéből sorozatot az EME kolozsvári előadótermében. 
Kutatásai alapján azt sejti, mégsem volt egyöntetű a közösségi tulajdonlás a Székelyföldön, illetve nem biztos, hogy a székely volt az első magyar népcsoport, amely benépesítette a térséget. 
Felértékelődött a régészet szerepe a középkor és az Árpád-kor kutatásában, főként a Székelyföld esetében, mivel a hagyományos, írott forrásokkal foglalkozó történetírás, illetve a történeti nyelvészet lassan ellőtte a patronjait. A régészet viszont nemcsak új forrásokat tár fel, hanem egyre újabb megvilágításba helyezi az eddig ismert adatokat – vezette be Botár előadását az Erdélyi Múzeum-Egyesület történész munkatársa, Hegyi Géza középkorász. 
Botár István a Csíki Székely Múzeum munkatársa, Budapesten végzett és doktorált régészetből. Idén ő nyerte a fiatal, középkorral foglalkozó történészek Kubinyi András-díját ugyanazzal a munkájával, a Csíki-medence középkori településtörténetével, amelynek főbb állításaival kolozsvári előadásán ismerkedtünk. Kutatta Csíkszék kápolnáit, várait, templomait, ennek eredményeit hét tanulmányban közölte a Kövek, falak, templomok című könyvében. 
Kolozsvári előadását annak mentén próbáljuk visszaadni, hogy milyen bevett nézetet cáfol, rendít meg, vagy kérdőjelez meg. Ezeket sárgával jelöljük a cikkben.
A klasszikus nézet szerint a székelyek Belső-Erdélyből jöttek, 
nyelvjárási és helynévi adatok alapján úgy tartják, hogy Szászkézd és Sepsi patak felől, az Olt völgyén telepedtek be Székelyföldre. Erdélybe pedig korábban Magyarország dél-nyugati részéről érkeztek szinte biztosan királyi parancsra: egy eleve katonáskodó népességnek a keleti határ védelmét adták feladatul, ahol a tatár könnyűlovasok gyakran betörtek.
Van, aki szerint az Őrvidékről vagy Baranyából jöttek, de Révész László régész szerint ott a 11-12. században nem volt olyan településhálózat, amely kibocsáthatott volna egy ekkora népességet, ismertette Botár István, aki szerint ebben a kérdésben még fogunk tanulni.
Az Olt forrásvidéke és a Csíki-medence mindig is a Kárpát-medence perifériája volt, sőt Románia közepén is periféria bírt maradni, de épp ezért érdekes terep, véli Botár. Mivel félreesik, fennmaradtak a helynevek, a településhálózat. 
A térségre vonatkozó írott forrás viszont nem maradt fenn az Árpád-korból.
A térséget először az 1332-1337 között keletkezett pápai tizedjegyzék említi (1333-34-ben egész Magyarországon összeírják a plébániatemplomokat), ebben szerepelnek a telegdi főesperességhez tartozó csíki plébániatelepülések, nagyjából 15-16. A hagyományos történetírás, amely szinte kizárólag az írott forrásokra hagyatkozik, nem ismeri el, hogy ezeknek a falvaknak lehettek filiális települései. Ebből származik az az erős helyi mítosz, hogy a székelyek annyira katolikusok voltak, hogy minden faluba építettek templomot. 
Rögtön, ahogy megtelepedtek – sarkította tovább a hagyományos nézetet Botár, hogy aztán bevallja: bármennyire is szíve csücske a vizsgált régió, a történésznek el kell fogadnia, hogy az semmivel nem egyedibb, mint északi, nyugati vagy déli szomszédja. 
Ugyanazok a településtörténeti folyamatok zajlottak, ugyanolyan vagy nagyon hasonló egyházpolitikai berendezkedés jelent meg Csíkban is, mint máshol: itt is kellett legyenek plébániatemplom nélküli, filiális települések, még ha nem is jelennek meg az írott forrásokban. Ahogy a nők sem jelennek meg a katonai összeírásokban, mégis elfogadjuk, hogy a csíki falvakban is éltek nők – illusztrálta Botár, miért abszurd elfogadni az írásos emlékek kizárólagosságát, ahogy azt az elismert tudós, Kristó Gyula tette. 
A csíki székelyeket a 14. században egyetlen oklevél említi: 1324-ben Károly király úgy rendelkezik, hogy egy név szerint nem említett, örökös nélkül elhunyt ember birtokát odaadományozza Apor fia Sándornak. Ezzel az oklevél a vaskos történelemkönyvek azon megállapításait cáfolja, miszerint 
a székelyek demokratikus társadalma nem ismeri el a királyi jogot,
nem létezik magánbirtok, csak egyenlően szétosztott közbirtok,
mert ez egy speciális környék teljesen saját jogrenddel. 
Miközben az oklevél bizonyítja, hogy vagy Csíkban vagy a közvetlen szomszédságában magánbirtok húzódott, amely birtokosának halálával nem szállt a székely közösségre, hanem a királyra, aki azt saját hatáskörben tovább akarta adományozni. Ráadásul nem a székely közösségnek, hanem az Apor családnak, amelyről bizonyítható, hogy magánbirtokokkal rendelkezett Csík közvetlen szomszédságában, magyarázta a történész. 
Az viszont tény, hogy akármilyen berendezkedés volt a környéken, akármennyire létezett a királyi jog, a csíki székelyek ellenkezése oda vezetett, hogy az oklevél említette birtok nem szállt az Aporokra. A csíki közösség a király akarata ellenére megvédte saját érdekét, és a jogászok többszörös feddése ellenére nem jelent meg a peren, a birtok nem vált ismét magánbirtokká. Botár szerint ez volt a 14. századi átalakulás egyik kulcsmozzanata. 
Az is tény, hogy a tusnádi szorostól közvetlenül délre a Mikóknak voltak magánbirtokaik, a Kézdiszék felőli részen pedig az Aporoknak voltak olyan birtokaik, amelyek a késő középkorban nem is váltak soha Székelyfölddé, megmaradtak vármegyei területnek, enklávékként éltek tovább – magyarázta a történész, aki azt sem zárja ki, hogy ilyenek nemcsak Csík szomszédságában, hanem magában a Csíki-medencében is lehettek. 
A következő forrás a 16. századból származik, amikor a különböző adóösszeírásokban már az a településhálózat jelenik meg, amely napjainkig tovább él: közel félszáz település. Hogy mi történt a közbeeső időszakban, arra főként a régészet és a történeti helynévtan tud válaszolni, mondta Botár, aki hangsúlyozta, ő nem nyelvész, a helynévtanban amatőrnek tekinti magát, és bízik benne, hogy hamarosan a profik is felfedezik maguknak a régiót. 
A 14. század első harmadában említett településnevek a mai napig fennmaradtak, sőt nemcsak a települések, hanem a külterületek helynevei is: a Középbércet, Bezédmezőt, a Büdöshegyet ma is ugyanúgy hívják, ahogy a Mikó-birtok 1342-es határleírásában szerepel. 
Botár ebből arra következtet, hogy más nevek is fennmaradhattak. A nevek pedig nem 1342-ben keletkeztek, hanem ekkor jegyezték le őket, de jóval korábbiak is lehetnek. Azért fontos, hogy itt a külterületek nevei is fennmaradtak, mert a történeti helynévtan szerint 
a településnevek a legállandóbbak, markánsan fennmaradó helynévrétegnek számítanak,
a nagy tájegységek földrajzi nevei, nagy folyók, nagyobb hegyek nevei viszonylag jól fennmaradnak,
ám a külterületi helynevek a birtokviszonyok és társadalmi viszonyok változásai miatt gyakrabban változtak, mozgékony helynévrétegnek számítanak.
A tudományág művelői szerint a keleti székek (Csík, Gyergyó és Háromszék) de az egész Székelyföld is relatív későn betelepült tájegység, 
mert itt nincsenek törzsnévből képzett korai helynevek, inkább a később keletkezett, összetett helynevek dominálnak: a templomok nevéből (Szent Imre, Szent Márton, stb.) képzett, illetve a -falva, -laka típusú helynevek. Bizonyos szentekről, például Imréről akár az Árpád-kor elején is nevezhettek el települést, de tény, mondja a történész, hogy ezek a 13-14. században váltak gyakoribbá.
A törzsnevek hiánya Botár szerint nem bizonyíték Csíkszék késői betelepítésére, mert szinte egész Erdélyből hiányoznak a törzsnevek, ilyen alapon Erdély betelepítését nagyon későre kellene keltezni, ami tudományosan nem tartható álláspont. Benkő Loránd nyelvész, majd az ő nyomán Kristó Gyula is a betelepülést a Csíki-medencébe a 13.-14. század fordulójára teszi, ismertette Botár, majd felvázolta saját kutatását a csíki helynevekről.
A településnevek közül 12-t sorolt a templomnevek közé, 13 összetett, utólagos helynevet talált, 12 földrajzi környezetre, piacra utaló nevet, illetve 12-t azonosított korai helynévként. Szerinte nincsenek túlnyomó többségben a késői helynevek, de meg lehet kérdőjelezni a módszert, miszerint szabad-e későközépkorban adatolt helyneveket csupán formai alapon visszakeltezni az Árpád-korba. Szerinte szabad, bár általánosítások nélkül. 
Vagyis nem szabad biztosra venni, hogy például a földrajzi nevekből (Madaras patak) származó településnevek koraiak, de kizárni sem lehet túlzott óvatosságból. Botár azt is megkérdőjelezi, hogy a -falva összetételű, illetve Szent Simon, Szent Márton stb. nevéből képzett településnevek biztos 14. századiak, illetve ezek voltak-e az adott falvak első nevei. Azon az alapon kérdőjelezi meg, hogy Magyarország más tájegységein a templomcímes helynévadás elég agresszív módon ment végbe, gyakran kiszorított korábbi helyneveket.
A Gyergyó, Kászon, Delne helyneveket szláv etimológia miatt tartják korainak, a magyarok ottani térnyerése előttinek. Ennek alapján Botár István az ugyanabban a forrásban, a pápai tizedjegyzékben említett Somlyó, Tarkő és Rákospatak nevét sem tartja bizonyosan sokkal későbbinek. Sőt azt is megkérdőjelezi, hogy a szláv nevek mindig megelőzik a magyar helynévréteget, 
mivel az Árpád-korban és különösen a keleti széleken relatíve vegyes lakossággal kell számolni. Ráadásul Somlyó, Tarkő és Rákos körül 11-12. századi leleteket találtak, a történész ezeket is figyelembe venné az illető települések keltezésekor. 
Feltételezésében még tovább megy: ha ezek a földrajzi nevekből származó településnevek szerepeltek a 14. századi összeírásban, akkor a szintén földrajzi nevekből származó Szépvíz, Hosszúaszó, Madaras, Menaság, Körösmény is lehet akár 14. századi.
Még az ilyen területen is, mint a Csíki-medence, ahol nagyon kevés és késői az írott forrás, látható szerinte a helynevek ingadozása. A pápai tizedjegyzékben említett Tarkő valószínűleg a középkorban Nagyboldogasszony néven ismert egyházközség, mai nevén Karcfalva. Ami Bedecsként tűnik fel a késő középkorban, azt ma Szentimreként ismerjük, de a középkorban még önálló volt, sorolta a történész. Poklondfalva eleinte csak Poklondként szerepel, Szentmárton és Szentmihály pedig valószínűleg később kapta ezt a nevét, mert az onnan előkerült leletek korábbiak, mint a templomcímből képzett helynevek divatja.
A -falva utótagú, későinek tekintett falunevek előtagja leggyakrabban olyan személynév, amely relatív korai, vonta kétségbe Botár István Bánkfalva, Amadéfalva, Göröcsfalva vagy Csekefalva későinek nyilvánítását. Ezeknek a személyneveknek a divatja a 13. század végén lecseng. Sok egytagú helynévről pedig tudjuk Árpád-kori (de nem Csíkra vonatkozó) forrásokból, hogy ezek Árpád-kori személynevek voltak, például a Csicsó név, de ilyen Csomortán és Kotormány is. 
Ezek a helynevek akkor keletkezhettek, amikor még személynévként is forgalomban voltak. Hogy mikor, azt az egyetlen csíki oklevélből, az 1324-esből következteti ki. Ez elég sok helyi előkelőséget sorol fel a kor szokása szerint az apa nevével: 9 apának 12 fiát. Az apák valamikor 1240-1270 körül kaphatták a nevüket, a fiúk nagyjából 1260-1300 körül. Az apák generációja 55 százalékban visel archaikus nevet, 45 százalékban keresztény nevet, a fiúk generációja 16-25 százalékban archaikus, és 66-75 százalékban keresztény nevet.
A keresztény nevek tehát a 13.-14. század fordulóján kerülnek többségbe, amiből a történész arra következtet, hogy az olyan nevű települések, mint Csicsó, Bedecs, Csobot, Kotormány, illetve Karc-, Bánk-, Amádé- vagy Göröcsfalva legkésőbb a 13. század második felében már létrejöttek.
Benkő Loránd nyelvész marosszéki példával illusztrálta, hogy vannak olyan külterületi helynevek, amelyek a székelység előtti magyarságra utalnak, mint az Áj és a Ropó. Benkő szerint ezek nem találhatók meg a keleti székekben, Botár viszont tud Kisájról és Nagyájról Csíkszentgyörgyön és Balánbányán is, sőt szerinte még Ropó is van. És ha Marosszéken ezek székelység előtti magyar népességre utalnak, akkor ugyanúgy jelezhetnek a székelységnél korábban betelepült magyar lakosságot Csíkszéken is. Vagyis azzal a közhiedelemmel is le kell számolni, hogy a székelység „ősfoglaló” lenne a Székelyföldön, hogy „feszt itt voltunk”.
Néha tapintható feszültséget okozott, mesélte Botár, ha olyan állításokat fogalmazott meg például falunapos vendégszereplésein, amelyek nem melengették különösebben a helyiek szívét.
A múlt század közepének legnagyobb szlavistája, Kniezsa István írta, hogy Csík és Kászon a 12. század közepéig nem a székelység, hanem más magyarság területe volt – idézte fel Botár, aki szerint Kniezsa ezzel azt akarta bizonyítani, hogy a székelyek, amikor beköltöztek, magyar anyanyelvűek voltak. Botár szerint viszont ez azt igazolja, hogy a székelyek előtti népesség volt (legalább részben) magyar anyanyelvű.
Szerinte pusztán a helynevek vizsgálatával is igazolható a tatárjárásnál valószínűleg korábbi, legalább részben magyar települési réteg megléte, illetve egy szláv települési réteg léte. A 13-14. században pedig nagy események zajlanak le Csíkban (is), mert a Kárpát-medence más régióival összehasonlítva itt magasabb a későbbi helynevek aránya. Ez szerinte településtörténeti átalakulásra utal: új falvak születnek, vagy újranevezik a régieket, új templomokat építenek, újraszentelik a meglévőket.
Emögött Botár a székelyek beköltözését sejti, 
erre utalhat a régi birtoknevek eltűnése is a későbbi forrásokból: a birtokokat megszerezték a beköltöző székelyek néha a királyi akarattal is dacolva. A Mikó birtokokról lehet olvasni, hogy a sepsi székelyek be-betörnek oda, sőt időnként a csíki székelyek is, vagyis nincsenek jó viszonyban a szomszédos, nem székely jogállású nemesekkel.
A 13. századi beköltözés viszont nem saját elhatározásukból történt, hanem királyi parancsra. Egyrészt Botár nem tartja elképzelhetőnek, hogy egy ekkora népesség a király akarata ellenére mozgott volna a Kárpát-medencében nyugatról keletre, másrészt ha a székelyek választhattak volna, biztos nem a királyság leghidegebb régióját és nem igazán jól termő földjét választják letelepedés céljából.
Egy 1203-as püspöki oklevélben az áll, hogy a püspök igényt tart a keletre költöző székelyek tizedére. Ebből Botár azt vonta le, hogy a beköltözés akkor még biztosan zajlik, emiatt nem igazán tartható az az újabb nézet, hogy a székelyek betelepedése a 12. században be is fejeződött volna.
A '80-as évek közepéig nem volt Csíkban szakképzett régész, és amikor két régész odakerült, a kornak megfelelően zömében a vaskorral foglalkoztak, mesélte elődeiről Botár: dákokat kerestek és találtak. Dákok márpedig éltek a térségben, erősítette meg Botár, attól függetlenül, hogy ezt szeretik-e hallani Csíkban vagy sem. 
Honfoglalóknak vagy pláne avaroknak nincs nyomuk, jelentette ki a régész, bár ő azzal az ambícióval költözött haza 2001-ben, mesélte, hogy majd megtalálja őket. 
A Maros középső vonalától keletre eső területeken nincsenek biztosan honfoglalás kori leletek, és amíg ilyenek nem kerülnek elő, a székely előtörténetből a honfoglalókat ki kell iktatni – szögezte le a szakember, aki hozzátette: nagyon szívesen tévedne ebben a kérdésben.
A '60-'70-es évekbeli terepbejárások során gyűjtött leletek zöme szórványlelőhelyről került elő, gyakran nem jelölték meg pontosan, honnan, és a raktározási körülményeknek köszönhetően össze is keveredtek. Mégsem kell kidobni őket, mert lehet tudni, hogy hozzájuk hasonló cserepeket, edényeket máshol Árpád-kori, sőt kora Árpád-kori lelőhelyekről ástak ki.
Saját (bár kevés) ásatásaiban is Botár szinte mindenhol talált Árpád-kori cserépedényrészleteket, volt ahol 12. századi sarkantyút is, nem csak a zsögödi szorosban feltételezett katonai ellenőrzőponton, így arra jutott, hogy az Árpád-kori településréteg sokkal kiterjedtebb volt a Csíki-medencében, mint azt korábban gondolták. Nemcsak az Olt egy-két pontján, hanem a zsákutca-völgyekben, mellékvölgyekben a kevésbé lakott településeknek is van Árpád-kori, ráadásul nem is késő Árpád-kori előzménye.
Templomokat a székelyek kezdtek el építeni Csíkban
A pápai tizedjegyzék alapján látszik, hogy a településhálózat gerincét kiadó egyházashelyek már léteztek a 14. században, sőt az úthálózat is létezett, magyarázta a történész. Botárnak úgy tűnik, hogy a plébániatemplomok relatív sűrűsége elég nagy: tetszőleges csíki településnek az öt kilométeres körzetében van plébániatemplom.
Sokan úgy vélték korábban, hogy ha voltak is Árpád-kori templomok, azok nem a mostaniak helyén, hanem valahol fent a hegyekben voltak, mondta Botár, és erős toposzként említette a székelyföldi történetírásban (Orbán Balázsnál is) azt a hiedelmet,  hogy a települések fentről, a hegyekből húzódnak le, és valamikor a késő középkorban érik el azt a helyet, ahol jelenleg is találhatóak.
Ezt régészet vagy bármilyen egyetemi tanulmány nélkül is könnyű cáfolni, legsikeresebben a helyi földműveseket tudja meggyőzni az ellenkezőjéről, mesélte Botár, mert csak megkérdezi tőlük, hol szántanának szívesebben: fent a ciheresben, ahol egy elvetett mag jó ha kettőt terem, vagy lent, az árvízmentes teraszon, ahol 40 centis a humusz.
A tudományos érv persze az, hogy az összes lelőhely, az őskoriak is a mai falvak belterületén találhatóak, vagy közvetlenül mellette. Botár nagy sikerélménye volt, amikor a templomok belsejében megtalálták az Árpád-kori templomokat, 
mert így a helyi pap bácsiknak is be tudták bizonyítani, hogy a falu nem fentről költözött le. Az is kiderült, hogy minden templomnak egyedi építéstörténete van a berögzült tudás ellenére, miszerint volt egy Árpád-kori építéshullám, majd egy késő középkori, gótikus hullám. Úgy építkeztek, mikor kinek hogy sikerült, sok egyedi megoldással. 
A templomok többsége viszont keltezhetetlen – magyarázta a történész, mert a csíki székelyek nem voltak hajlandók áttérni református hitre, és egészen a jelenkorig temetkeztek a cinterembe a templom mellé. Ráadásul úgy, hogy minden generáció kicsivel nagyobb és mélyebb sírt ásott, így a középkori sírokat módszeresen szétásták.
Viszont ha máshol a 12. században (esetleg korábban) megépültek az első templomok, Csík sem lehetett kivétel, a korabeli egyházjogi rendelkezéseket ugyanúgy betartották, valószínűleg kisebb késéssel. Botár szerint nem szabad az egyházi építészetet a településtörténettől és a helynévtantól függetlenül vizsgálni, ezek együtt pedig azt mutatják, hogy a 12. században már kiépült a szinte a maihoz hasonló sűrűségű településhálózat közel 50 településsel
A korai templomoknak fontos településtörténeti hozadékai vannak úgy, hogy a falvak és a filiális települések jelentős része késő középkori adatolású: ha van egy gótikánál korábbi templom, az már szinte önmagában keltezi a falu és a hozzá tartozó filiális települések létét.
Csíksomlyó az egyetlen kivétel, mert több időrendi fogódzót ad, de nem a búcsús templom, hanem a plébániatemplom, a csobotfalvi templom. Egy itt talált gyereksírban olyan esküvői hajkarikákat találtak, amelyhez hasonlókat Háromszéken vagy Udvarhelyszéken a 12. század második felére kelteztek. A csobotfalvi sír viszont bizonyíthatóan fedett egy korábbi gyereksírt, illetve a gyereksír feltöltésében felnőtt csatokat találtak. Ebből a régész három sírrétegre következtet, ahol az első nagy valószínűséggel a 12. század közepén keletkezett.
A templomépítések tehát a történész szerint a 12. századtól kezdődtek a Csíki-medencében is. Minden jelenlegi templom alatt ott vannak egy vagy több korábbinak a maradványai, amelyeknek egy része Árpád-kori. Az általuk megtalált kőalapok nem feltétlenül az első templom részei – hangsúlyozta Botár. Források igazolják, hogy máshol a Kárpát-medencében fa- és agyagtemplomok voltak, így Csíkban is lehettek. Például az egyik csíkszéki templom alapfala alatt is temetkezési helyeket találtak, amelyről azt gyanítják, hogy még korábbi, valószínűleg fatemplom körüli temető részei.
Az Árpád-korból máshol feltárt, földbe vájt veremházak léte részben Csíkban is igazolható, de egyedi megoldásokat is találtak, például cölöplyukakat. A már említett somlyói templomtól pár száz méterre találtak egy elég nagy faépítményre utaló nyomokat, amelyekből azt derítették ki, hogy a 14. században már nem használták. Viszont az a nagy gödör, amelynek betöltésére beleásták, Árpád-kori, a leletek alapján 11-12. századi. A környéken 13. századi lelőhelyek is vannak, vagyis a  településen folyamatosan laktak.
Felszíni, többoszlopú házak is voltak, Kotormányban találtak egyet, amelynek az építését a benne talált kemence alapján a 14. századra teszik. Ugyanitt egy másik objektumban Árpád-kori leleteket tártak fel, sőt egy ereklyetartót is találtak, amilyen Erdélyben nem hányódik minden településen. Ott viszont későbbi leleteket nem találtak, amiből most arra következtetnek, hogy a 15-16. században már nem laktak azon a helyen.
A klasszikus elképzelés szerint a magyarság erdélyi térnyerését a várak jelölik ki.
Ezzel Csíkszék az utolsó lett volna, de Benkő Elek és Sófalvi András kimutatták, hogy a tézis tudományosan nem vállalható, mondta Botár. A beköltöző lakosságnak nem az az elsődleges célja, hogy várakat építsen, és azzal kijelölje a határt. A csíki várak ráadásul a főútvonalaktól teljesen eltávolodottak, tehát nem az volt a szerepük, hogy a forgalmat ellenőrizzék, vagy a Csíki-medencét megvédjék, hanem hogy egy kis embercsoport oda félrehúzódjon, és megvédje magát.
Roppant kicsi méretük miatt Botár kétli, hogy ezek közösségi várak lettek volna, ahogy a szakirodalom állítja, mert még a falu lakosai sem fértek volna be, nem hogy a jószágaik. A csíkszentdomokosi vár például szerinte nem nagyobb, mint az EME előadóterme, ahol épp ültünk. Úgy véli, ezek inkább magánföldesúri várak voltak. Az ott talált leletek viszont 13. századiak, ami fontos településtörténeti mutató: nincsen vár település, hozzá tartozó faluhálózat nélkül.
A Moldvában folyó Beszterce partján található Bâtca Doamnei-en kiásott várból hasonló sarlók, ekepapucs, kardmarkolat és sarkantyúk kerültek elő, mint Kotormányban, ráadásul III. Béla verette érmékkel együtt. Egyértelmű Botár szerint, hogy a 12. század közepén a magyar határvédelem, a várrendszer már bőven elérte a Kárpátokat.
Magánbirtokok Székelyföldön?
Csíkban nem jellemző, de a tusnádi várhoz tartozó településeknek (Kozmás, Tusnád, Verebes, Lázárfalva) az újkorig közös határuk volt. A többi falu jól körülsáncolta magát, mindenki tudta, hol a határa, mondta Botár, de ennek a 3-4 falunak közös volt a határa, és ennek oka kellett legyen. A szoros túloldalán az Aporok és a Mikók birtokai voltak, és Botár gyanúja szerint Tusnád körül volt egy olyan nagyobb birtok, magánbirtok vagy királyi birtok, ami délen megmaradt a Mikók és az Aporok kezén, Csíkban elveszett, elszékelyesedett, de a közös határhasználat ennek az emléke lehet.
Ugyanez állhat szerinte amögött is, hogy a csíkrákosi templom nem Rákoson van, hanem a rákosi plébánia alá tartozó települések közül azon, ahonnan jól megközelíthető: Göröcsfalván. Emögött Botár azt gyanítja, hogy ez annak az emléke, hogy a templom eredetileg egy rákosi birtoknak épült, ahova több falu tartozott. 
Szerinte ugyanez lehetett Csíksomlyón is, mert a somlyói plébániatemplom Csobotfalván van, nem Somlyó területén vagy szélén. Egy nagyobb területnek lehetett Somlyó a neve, amit a plébánia joghatósága őrzött meg, és talán ennek köszönhető szerinte, hogy a csobotfalvi templomon kívül a Salvator kápolna is somlyói, illetve a Vardotfalván (Csíksomlyó régi neve) megtelepedett ferencesek is somlyóiak. 
A történész a birtokok meglétét egyelőre bizonyíthatatlan feltevésnek nevezte, de nem tartja kizártnak, csak épp nem maradtak fenn olyan oklevelek, amelyek említenék, mint ahogy az 1324-es oklevél említi a Lokkazun (Lok Kászon) birtokot, és amelyek tulajdonosait a helyi székelyek esetleg „eltüntették”. Erre ugyanis volt példa, a csíki székelyek az Aporokat és a Mikókat is háborgatták, hacsak tehették.
Az Árpád-kor korai vagy középső szakaszában itt élt népességről annyi tudható, hogy elég „militartista” lehetett: a kevés ásatáshoz képest relatíve sok sarkantyút találtak, a kevés vasleletben két nehéz kard is található, amely nem a könnyűlovasok fegyvere. Botár szerint ez egy olyan, a székelyeknél korábbi népesség, amely a korabeli Erdély határait védte, és a székelyekkel ellentétben a vármegyei berendezkedéshez tartozott.
Azt, hogy ezek nem „kommandós” egységek voltak, korabeli mezőgazdasági eszközök bizonyítják, vagyis nem különbözött semmiben a Belső-Erdélyben élt vármegyei társadalomtól.
Az 1345-ös, tatárok elleni székely hadjáratot leíró János minorita krónikájából sokan idézik ezt a részt: „a székelyek azzal a kis számú magyarral együttesen, akik akkor közöttük laktak”. Ez is azt jelzi Botár szerint, hogy a székelyeket megelőzően, illetve a székely beköltözéssel egy időben éltek más társadalom tagjai is a Székelyföldön. Nem biztos, hogy nemesek, de a hadviselés miatt az sem kizárt.
A kora Árpád-kori templomok, várak és településhálózat a Csíki-medencében Botár szerint valószínűleg Küküllő vármegyéhez tartozott.
A nyelvjárásokat kutatók szerint Csík Háromszék felől települt be, egyházszervezetileg viszont nem Háromszékhez, hanem Udvarhelyszékkel együtt a telegdi főesperességhez tartozott. A konzervatív egyházi berendezkedés őrizte meg  a történész szerint annak emlékét, hogy amikor a székelyek betelepedtek Csíkba, a térség egyházilag már szervezett volt, és ahhoz az egyházi közigazgatáshoz tartozott, amit a telegdi főesperesség megörökölt, vagyis a küküllői főesperességhez.
A tatárjárás a régiót fekvése miatt hatványozottan érinthette, mondta Botár, aki a székelyek beköltözését a 13. század közepére, második felére valószínűsíti. Megjegyezte viszont, hogy az újabb vélemények a kora Árpád-kori vagy közép Árpád-kori leleteket is egyre inkább a székelyeknek tulajdonítják, ő maga ezt nem látja bizonyítottnak.
A 13. századi masszív beköltözés nyomán átalakul a korábbi társadalmi berendezkedés, a várakat felhagyják, a birtokosok eltűnnek, a magánbirtok visszaszorul.
A késő középkorban, a 16. század második felében zajlik még egy nagyobb átrendeződés: a korábban önálló települések besorolódnak a plébániával rendelkező települések alá. Ezeket hívják a néprajzosok tízeseknek, és székely jellegzetességet látnak bennük, azt tartják, hogy már az Árpád-korban beköltöző székelyek is tízesekben telepedtek le és hadakoztak. Botár ezt egyszerűen rablómesének nevezte, ezek szerinte jól adatolhatóan középkori falvak voltak, és később tízesekké váltak.
szabot
Dr. Botár István: Kövek, falak, templomok. Régészeti kutatások Csík középkori templomaiban 2002-2007 között /Pallas-Akadémia Könyvkiadó Csíkszereda , 2009/ foter.ro

Még célként sem említhetik Székelyföldet
Székelyföld turisztikai úti célként történő népszerűsítésére mondott nemet a Marosvásárhelyi Ítélőtábla, elutasítva a Pro Turismo Terrae Siculorum szövetség hivatalos bejegyezésére vonatkozó fellebbezést. Ezzel jogerőre emelkedett a Hargita Megyei Törvényszék korábbi hasonló döntése, amely arra hivatkozott, hogy Székelyföld hivatalosan nem létezik.
A több Hargita, Kovászna és Maros megyei turisztikai és vidékfejlesztési egyesületet összefogó Pro Turismo Terrae Siculorum szövetség hivatalos bejegyzésével kapcsolatos fellebbezést február 4-én tárgyalta a Marosvásárhelyi Ítélőtábla. A fellebbezést alaptalannak nyilvánították, és elutasították, megerősítve a Hargita Megyei Törvényszék tavaly decemberben hozott elsőfokú ítéletét.
A szövetség alelnöke, ifj. Nagy Benedek kérdésünkre azt mondta, a bejegyzéssel kapcsolatos további lépésekről néhány napon belül a megválasztott vezetőtanács dönt majd. Mint megtudtuk, fellebbezésükhöz számos olyan dokumentumot is csatoltak, amelyek bizonyítják, hogy számos más, történelmi régió nevét szabadon használhatják az ezeket népszerűsítő, hasonló céllal alakult egyesületek, szervezetek. Ahogy korábban is írtuk, a Hargita Megyei Törvényszék tavaly a bejegyezési kérés iktatása nyomán nem a szövetség tevékenységét, hanem az alapszabályzatban szereplő Székelyföld kifejezést kifogásolta, egyúttal kérte ennek megváltoztatását.
A bejegyzési kérés első tárgyalásakor az ügyész azt közölte, mivel az alapszabályzatban szerepel a Székelyföld szó, ez alkotmányellenes. Ezért a kezdeményezők a kifejezést Székelyföld turisztikai desztinációra változtatták, de kérésüket így sem fogadta el a törvényszék, amelynek indoklása szerint a hatályos törvények értelmében ilyen területi szervezeti egység nincs, közigazgatási szempontból Romániát községek, városok és megyék alkotják. A kezdeményezők korábban a törvényszék elutasító döntése mögött politikai okokat sejtettek. A fellebbezés elutasításáról szóló végzést az indoklás megismerése érdekében írásban kértük az ítélőtáblától, miután ezt megkapjuk, az ügyre visszatérünk.
Kovács Attila. Székelyhon.ro