Gabriel Andreescu vezércikke a Beke-ügyről
A román állam számára nagy téttel bíró politikai témának, a demokrácia minőségi tesztjének számítottak – és úgy tűnik, annak számítanak ma is – a magyar–román viszonyok.
Bizonyítják ezt újabban a „leleplezett terrorista merényletnek" nevezett kézdivásárhelyi események is. Beke István Attilát, a magyarországi Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) romániai szervezetének tagját 2015. december elsején az alkotmányos rend elleni cselekedet elkövetésének kísérletével és a robbanóanyagokra vonatkozó szabályok megsértésével gyanúsították meg és vették őrizetbe. Beke állítólag azt tervezte, hogy házi készítésű robbanószerkezetet robbant fel a Románia nemzeti ünnepe alkalmából felvonuló tömegben.
Idézünk a főügyészség szervezett bűnözés és terrorizmus elleni ügyosztályának (DIICOT) közleményéből: „Az ügyben fennáll a megalapozott gyanú, miszerint revizionista-szeparatista céljai megvalósítása érdekében a szélsőséges-nacionalista magyarországi Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom Erdélyben olyan tevékenységet folytat, amely kiterjedhet a román állampolgárok és javaik elleni erőszakos cselekedetekre is. Szándékuk, hogy megnehezítsék vagy megakadályozzák a román hatóságokat abban, hogy az államhatalmat gyakorolják az úgynevezett »Székelyföldön«, mindez pedig annak a folyamatnak a része, amely Nagy-Magyarország visszaállítását célozza. B. I. A. gyanúsított, a magyarországi HVIM romániai kirendeltségének markáns tagja felvállalta, ezt követően pedig beszerezte a házi készítésű robbanószerkezet összeállításához szükséges eszközöket azzal a szándékkal, hogy nyilvános helyen, Kézdivásárhely település területén felrobbantsa a december 1-jei ünnepség alkalmából tartott rendezvény idején."
Az ügy számtalan aspektusa a nyomozati anyagban szereplő részletektől függ, a dossziéhoz azonban a nyilvánosságnak nincs hozzáférése. De hogy a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalomnak revizionista-szeparatista céljai vannak, az megállapítható a szervezet nyilvános tevékenységének kutatása alapján. Az alapszabályában szereplő előírásoknak – mint például: „a kisebbségi létformában élő magyar közösségek jogainak védelme", az Erdélyben élő magyarság önrendelkezési jogainak érvényesítése", „az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés következtében előállt igazságtalanságok bemutatása" – nincs szélsőséges jellegük.
Feltételezzük, hogy az „erdélyi magyarok önrendelkezése" „a magyarok belső önrendelkezését" célozza, ellenkező esetben valami értelmetlent eredményez. Viszont a mozgalom megnyilvánulásainak összessége alátámasztja a tagok törekvéseinek revizionista-szeparatista jellegét.
„A román hatóságoknak a többségében magyarok lakta vidékeken az államhatalom gyakorlásában való megakadályozása/hátráltatása" megfogalmazás a nacionalista jellegű posztkommunista manipuláció eszköze volt. Amikor 1991 őszén a román parlament napirendjén szerepelt a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) megszervezésére és működésére vonatkozó törvénytervezet, a 4. Erdélyi Hadtestet riadókészültségbe helyezték, miközben a sajtó, valamint a képviselők és szenátorok hosszasan tárgyalták a Hargita és Kovászna megyék helyzetét taglaló jelentést, amely felrótta a románoknak a két megyéből való – egyáltalán nem bizonyított – „elűzését". 2001 novemberében a parlament titkosszolgálatokat felügyelő bizottsága előterjesztette „az államhatalom Hargita és Kovászna megyei elvesztéséről" szóló jelentését. A helyszíni vizsgálatok során ennek a dokumentumnak az állításai is merő spekulációnak bizonyultak.
A DIICOT állításainak „politikai" elterelését támasztja alá az úgynevezett „Székelyföldre" történő utalás is. A Székelyföld egy földrajzi, történelmi és kulturális tájegység, amely ugyanolyan mértékben „létezik", mint Olténia, Moldova vagy Munténia. Való igaz, hogy a Székelyföld nem képez területi-közigazgatási egységet, azonban a többi sem. Vajon miként minősítenének egy „úgynevezett Olténiát", „úgynevezett Moldvát" emlegető szerzőt? Az „úgynevezett Székelyföldet" emlegető szintagma ellenséges viszonyulást fejez ki a különleges státusú autonómiát igénylő magyar közösség törekvéseivel szemben, amelynek kapcsán a DIICOT-nak nem áll jogában állást foglalni.
A DIICOT magyarellenes, a SRI és a belügyminisztérium hírszerző szolgálatának állásfoglalásaiban is támogatott megnyilvánulása összhangban áll a Csibi Barna, a Magyar Gárda egyik vezetője, és Petrás János László, a Kárpátia zenekar énekese elleni vádemeléssel. Az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) két, folyóiratunk legfrissebb számában közzétett álláspontja a nyomozó hatóságok ama törekvése nyomán született, amelynek során érveket keresnek a militás magyarok megnyilvánulásainak törvényen kívül helyezésére. Az üzenetek revizionista jellegéhez ebben a két esetben sem fér kétség. Miközben természetesen fennáll a kérdés, hogy vajon Csibi Barna és Petrás János László tevékenységének betiltása szükségesnek bizonyul-e egy demokratikus társadalomban.
A Csibi Barna ügyére most nem térnénk ki, mivel az ügyészek által összeállított nyomozati anyag számos tisztázatlan elemet tartalmaz (mint például az a vitathatatlanul törvénytelen és uszító plakát, melyet egy csíkszeredai hipermarket mellé függesztettek ki „Szégyelld magad! Már megint zsidónál vásároltál!" felirattal – erről egyébként azt beszélik, hogy letakarták). Petrás János László esetében az eljárást azzal „indokolták", hogy a 2015. június 6-ai koncerten úgy szólította meg a közönséget: „Szép estét Csíkszereda, szép estét Székelyföld, szép estét Erdély, szép estét Nagy-Magyarország!", majd hasonló hangvételű és témájú dalokat adott elő.
A vádirat szerint „a kezdeményezést úgy szervezték meg, hogy az egyértelműen Nagy-Magyarország létezését közvetítse, a felszólaló pedig mindegyik »elszakított országrészről« említést tett [...] (hangsúlyozva, hogy a tényeket »a régi térképek figyelembe vételével« közli, illetve »reményeik szerint« ezek hamarosan ismét aktuálisak lesznek), a rendezvényen pedig a résztvevők többször is a »Vesszen Trianon!« és a »Székelyföld nem Románia!« jelmondatokat skandálták".
Ám a 2000/137-es kormányhatározat értelmében diszkriminációnak számít a Nagy-Magyarországra, illetve egyéb olyan formákra való felhívás, amely egyértelműen Erdély visszatérését támogatja 1918 Magyarországához? Az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) joggyakorlata elég világos: efféle óhajok kifejezését a szólásszabadság szavatolja – lásd egyebek mellett az Egyesült Kommunista Párt és mások kontra Törökország ügyet (1998). Nem is lehet másképp, hiszen több tízmillió európai polgár – katalánok, skótok, írek, olaszok stb. – nemhogy hasonló szeparatista elveket vall, de még cselekszik is ezek érdekében.
Az az egyedi romániai eset, miszerint az alkotmány 30. cikkelye – amely garantálja a szólásszabadságot – jogkorlátozásként fogadja el „a felbujtást... a területi különválásra", nem változtat a helyzeten: az említett cikkelyt az emberi jogok európai egyezményének (lásd a 20 (1)-es cikkelyt) fényében kell értelmezni. És ha a nemzeti gyűlölet megnyilvánulásaként kezeljük a felhívást az etnikai egységért vívott harcra, akkor mindenkit a rács mögé kellene juttatni, aki elénekeli Románia hivatalos himnuszát.
Túl ezeken a „technikai" részleteken megjelenik egy második kérdés: hogyan boldogulnak az ügyészségek a román irredenta és sovén mozgalmak a szóban forgóval össze nem mérhető tömegével? Elegendő lenne számba venni a kézdivásárhelyi eseményekhez és a magyar szélsőséges aktivistákhoz kapcsolódó cikkeket és kommentárokat ahhoz, hogy „Ki a magyarokkal az országból!" és más hasonló felhívásokat találjunk; és a közterületeknek a „Besszarábia Románia!" revizionista kijelentéssel való szisztematikus lefedését.
A román magyarellenesség és irredentizmus széles körben elterjedt. Márpedig két különböző mércének a bevezetése – egynek a románok, egy másodiknak pedig a magyarok számára – azoknak az értékeknek az áthágását jelenti, amelyekre az érintett ügyészségek hivatkoznak annak érdekében, hogy cselekedhessenek. Az itt elemzett esetekben megfigyelhető, szembeötlő megkülönböztetéssel és az emberi jogok elleni provokációval a román ügyészségek valójában megnyitották Pandora – törvényes és politikai – szelencéjét.
Gabriel Andreescu
A szerző bukaresti emberjogi aktivista, az Emberi Jogok Új Folyóirata (NRDO) című kiadvány igazgatója. Az írás megjelent a folyóirat legfrissebb számában. Fordítás: Krónika. Krónika (Kolozsvár)

Szász kiállás a székelyek mellett
A SRI provokálja a székelyföldi cirkuszokat 
Hans Hedrich politológus, civil aktivista, a Neuer Weg Egyesület alelnöke volt az, aki egyszemélyes háborúba kezdett a romániai illegális erdőirtók ellen. Most a román-székely-magyar viszonyról írt olyan elemzést, hogy az interneten mindenki azt kérdi: a magyar pártok miért nem tudták ugyanezt elmondani?
Erdélyben, illetve Székelyföldön, akárcsak a világ bármely másik pontján a helyi, őshonos lakosságnak – amilyen a magyar – már létezéséből fakadóan is joga van (belső/külső) önrendelkezéshez – kezdi a Főtér.ro portálon megjelent írását a magyarul tökételesen beszélő szász szerző.
A magyarok mint betolakodók
(…) A nemzeti-kommunista diktatúra idején szisztematikus módon kialakítottak egy eltorzított képet a magyarokról, amely szerint ez egy idegen és ellenséges népesség, amely nemrég telepedett le a „román földön”, túlzott és jogtalan követelései vannak, valamint rejtett célokat követ, és örökké ellenséges a román etnikumúakkal szemben. (…) Amikor ténylegesen élni akarnak a nekik járó jogokkal, a magyarok egy sor negatív következménnyel és (törvényes alap nélküli) ellenségességgel szembesülnek a román hatóságok (kormánymegbízottak, rendőrök-milicisták, egyes polgármesteri hivatali felügyelők és kihelyezett szolgálati alkalmazottak) részéről. Ezekhez a hivatalos lépésekhez gyakran, szinte automatikusan, e nemzeti csoporttal szemben sértő, inkrimináló és fenyegető diskurzusok is társulnak. Utalok itt egyes etatista-tekintélyelvű irányvonalat követő nacionalista-jakobinus bloggerek uszító és kegyetlenül manipulatív írásaira, mint amilyen Dan Tănasă (Székelyföldre költöztetett telepesek utóda, akit felháborít, hogy a korábbi/mostani környezetében őshonos magyar lakosság létezik) (...)
Mitől radikalizálódunk?
Mivel (...) az RMDSZ-esek/MPP-sek nem vesznek részt effektív módon a román hatóságok ellenséges gesztusainak feltartóztatásában/megakadályozásában (2015 bírói és/vagy kormánymegbízotti döntések egész hullámát hozta, amelyek egyértelműen a magyarok legitim jogai ellen irányultak), Székelyföldön – elkerülhetetlen módon – eljutottak az ebben a térségben élő közösségek egyes tagjainak diskurzus és jövőbeni „tervei” szintjén megnyilvánuló radikalizálódásához.
A székelyföldi magyarok egy részének radikalizálódása (már amennyi tapasztalható, mert a székely városok épületeinek falán eddig egyetlen politikai tartalmú graffitit sem láttam (!), még kevésbé radikális/nacionalista/szeparatista feliratokat) bizonyos román struktúrák kívánsága/célja, amelyek ennek érdekében cselekednek (vagy maradnak passzívak). 
A székelyföldi rendőrök, katonák, SRI-sek, csendőrök, ISU-sok, tűzoltók stb. szinte kivétel nélkül román etnikumúak, akiket az ország más részeiből telepítettek be oda egy sor kedvezménnyel és kockázati (!) pótlékkal – de a gondot nem annyira a származásuk, mint inkább az a SZEREPÜK jelenti, hogy a térségtől idegen és a székelyföldi őshonos lakossággal szemben ellenségesen viselkedő fegyveres erőt képviseljenek.
(...) Úgy vélem, hogy semmi sem indokolja erőszak alkalmazását jogok megszerzéséért, bármennyire legitimek lennének is azok. Ilyen értelemben Beke és Szőcs hibáztak. De ha elítélik őket, akkor azokat is el kellene ítélni, akik a román hatóságokon belül szorgosan, kitartóan és nagyon szakszerűen közrejátszottak a radikalizálódásukban (amely végső soron diskurzus szintű és virtuális jellegű maradt). Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

És az utasok nyelvi jogaival mi lesz?
Nem csak az utasszállításban, hanem a székelyföldi utasok panaszainak megoldásában is csigalassú a román vasúttársaság.
Csíkszereda és Gyergyószentmiklós két székelyföldi település azok közül, ahol – a többszöri lakossági panasz, és az erre reagáló ígéretek ellenére – nincs magyar nyelvű tájékoztatás a vasútállomásokon.  A Román Vasúttársaság (CFR) területi igazgatóságai Bukarest felé mutogatnak, mivel a hangosbemondó szoftvert  állítólag csak ott tudják módosítani. A román fővárosban pedig úgy tűnik, nem számít túl sokat, hogy az „úgynevezett Székelyföldön” diszkriminálva érzik magukat a magyar utasok, a bukaresti illetékesek ugyanis nem reagálnak a panaszokra, még a sajtó érdeklődésére sem.
Az utasokat egyébként 2015 tavaszáig, a szoftver megjelenéséig magyar nyelven is tájékoztatták az említett települések állomásain.
A Krónika érdeklődésére a csíkszeredai vasútállomás infrastruktúráért felelős igazgatója azt mondta, már szóltak a brassói területi igazgatóságnak, többet ők sem tehetnek. Gyergyószentmiklóson szintén fél éve ígérik az illetékesek, hogy megoldják a problémát. Itt a hangosbemondó szoftver angolul és franciául is beszél, pedig igencsak valószínű, hogy a többségében magyarok által lakott településen inkább magyarul beszélnek a lakosok. A gyergyószentmiklósi panaszokat is a brassói igazgatósághoz továbbították. Azt a választ kapták, hogy már folyamatban van az ügyintézés, hamarosan magyar nyelvű tájékoztatás is lesz.
A CFR sürgetésébe bekapcsolódott a városháza is, melynek szóvivője elmondta: a napokban több gyergyószentmiklósi önkormányzati képviselőhöz is érkezett lakossági megkeresés a témában, ezért újra szólnak a területi igazgatóságnak.
A Krónika megkereste Brassót is, ahova a panaszok beérkeztek. Azt a választ kapták a módosítás a CFR központi vezetőségének hatásköre. És ezzel a kör bezárult. foter.ro

Könyv az egyházról
Pontosítok: az egyik, nem csupán háromszéki, de akár erdélyi jelentőséggel bíró egyházközség története elevenedik meg dr. Kinda Eleonóra frissen megjelent könyvében. Illyefalva ugyanis nemcsak egyháztörténeti szempontból érdekes településünk, de zaklatott múltja, Székelyföld életében játszott fontos szerepe is mindig nagy érdeklődést váltott ki a történészek körében, és nem csak.
A település amolyan hídfő volt a székelység földje és a szászok földje között, s ebből kifolyólag is mintha több jutott volna neki a történelem viharaiból. Volt egyszerre város és falu, vásártartó és attól megfosztott, a környék lakói számára számtalan esetben oltalmat és védelmet nyújtó, hisz vártemplomának kapui mindannyiszor megnyíltak, valahányszor ellenség elől kellett menekülniük a környező falvak lakóinak. A maiak viszont arra is büszkék minden bizonnyal, hogy három íróóriás és egy híres negyvennyolcas szobra díszíti a felújított Séra-kúria előtti kis teret, s ha belép az érdeklődő az épületbe, rabul ejti az ott berendezett kiállítás, amely a szobrokba merevített nagyok munkásságát mutatja be igen vonzó formában.
Mindezek sejtetik, hogy Az illyefalvi református egyházközség története a kezdetektől című munka – bár elsősorban e vallásfelekezeti közösség létrejöttével, sorsának alakulásával foglalkozik – nem kerülheti meg magának a településnek a történetét, ha röviden is, bemutatja azt, mert annak dacára, hogy több felekezet is jelen volt és jelen van a községben, magának a református egyház történetének alakulása meghatározta az egész lakosság életvitelét. A könyv elé írt ajánlásában a gyülekezet egykori lelkipásztora, Kató Béla püspök is azt hangsúlyozza, hogy az egyház története tulajdonképpen a település története, s minden felelevenített esemény elgondolkodtató és tanulságos. Az, ami Illyefalván az elmúlt huszonöt esztendő alatt történt, s ami a települést rendkívül ismertté tette szerte a nagyvilágban, annak az erőnek és összefogásnak köszönhető, ami nem valósulhatott volna meg a református, s persze, más felekezetek gyarapító közreműködése nélkül.
Jelen kiadványnak más hozadéka is lehet, s ebben látom értelmét a további biztatásnak: hátha e példa útmutatásként is szolgálhat mindazok – pedagógusok, lelkészek és mások – számára, akik késztetést éreznek, hogy részt vállaljanak múltunk e részlegének, az egyházközségek, települések történetének felkutatásában, megőrzésében, közkinccsé tételében.
Dr. Péter Sándor. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Jelentést kért a román sportminiszter a sportmérkőzések előtti énekelt székely himnusz ügyéről
Jelentést kért Elisabeta Lipa román ifjúsági és sportminiszter a román kosárlabda-bajnokságban meghonosodott székelyhimnusz-éneklés szokásáról. A román és a székely himnusz mérkőzések előtti eléneklése is vitát váltott ki Romániában.
A mérkőzések előtti himnuszéneklés gyakorlata január 5-én, a romániai bajnokságot vezető Sepsi Sic sepsiszentgyörgyi női kosárlabdacsapat és a kolozsvári U sepsiszentgyörgyi mérkőzése után került az érdeklődés középpontjába. A Sepsi SIC által fölényesen megnyert mérkőzés után a kolozsváriak edzője sérelmezte, hogy csapatának ellenséges hangulatban kellett játszania, mert a mérkőzés előtt nem hallgatta mozdulatlanul végig a hazai szurkolók által elénekelt székely himnuszt. A kolozsvári csapat tagjai edzőjük buzdítására a székely himnusz éneklése alatt is melegítettek. A botrány január 9-én folytatódott, amikor a sepsiszentgyörgyi csapat a bukaresti Rapid vendégeként lépett a pályára. A mérkőzésen a Rapid szurkolói a román himnusz éneklését is megzavarták, és transzparenst feszítettek ki azzal a szöveggel, hogy Székelyföld nem létezik!. A zavarkeltő bukaresti szurkolókat a csendőrség eltávolította a lelátókról. A bukaresti mérkőzés is a sepsiszentgyörgyi csapat fölényes győzelmével végződött.
A Román Kosárlabda Szövetség FRB állásfoglalásban rögzítette, hogy a szabályzat szerint valamennyi bajnoki mérkőzés előtt el kell énekelni a román himnuszt. Az ezt követő három percben a helyi szurkolók bármilyen énekkel buzdíthatják csapatukat, ezt azonban a vendégeknek nem kell helyben maradva végighallgatniuk.
Ebben a vitában foglalt állást pénteken az ifjúsági és sportügyi tárca arra figyelmeztetvén a szakszövetségeket, hogy csak a román válogatottak nemzetközi mérkőzései előtt indokolt a román himnusz éneklése. Elisabeta Lipa romániai ifjúsági és sportminiszter a közösségi oldalán úgy vélekedett, hogy egyenes tilos a himnuszéneklés a belföldi bajnoki mérkőzések előtt. A tárcavezető azzal érvelt, hogy sokszoros román bajnok evezősként egyetlen olyan hazai versenyen sem vett részt, amely előtt elénekelték volna a himnuszt, és ez más sportágak bajnoki mérkőzései előtt sem szokás. Vasárnap a “miniszter kabinetje” közleményt adott ki, amelyben pontosította, hogy a román válogatottak nemzetközi mérkőzései előtt kötelező elénekelni a himnuszt, de nem tilos ezt tenni a bajnoki mérkőzések előtt sem. Ezt követte a minisztérium hétfői közleménye, amelyben a miniszter jelentést kért keddre Carmen Tocala sportügyi államtitkártól a Sepsi Sic kosárlabdacsapat sepsiszentgyörgyi és bukaresti mérkőzéséről. Romániában csak a kosárlabda bajnokságban honosították meg évekkel ezelőtt a mérkőzések előtti himnuszéneklés szokását. A székely himnuszt a Csíkszeredai Sportklub és a gyergyószentmiklósi Progym jégkorongcsapat, a székelyudvarhelyi FK teremlabdarúgó csapat és KC kézilabdacsapat, valamint sepsiszentgyörgyi Sepsi Sic női kosárlabdacsapat mérkőzései előtt vagy után szokták a nézők elénekelni. erdon.ro

Fagyriasztás Székelyföldön
Sárga figyelmeztetést adtak ki a meteorológusok Bukarestre és 19 megyére, ami január 19-én 18 óra és január 21-én 10 óra között érvényes: Olténiában, Havasalföldön, illetve Erdély déli és keleti vidékein a hőmérők higanyszála -25 Celsius-fok alá is süllyedhet. Az Országos Meteorológiai Szolgálat által kiadott fagyriasztás Hargita, Kovászna, és Brassó megyére is vonatkozik. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erdélyi magyar gazdaszövetség alakult
Idén január 8-án hozott bírósági döntéssel bejegyezték az Erdélyi Magyar Gazdák Egyesületeinek Szövetségét. Elnöke Jakab Ernő, alelnökei pedig Csomortán István (Érmellék és Partium), Hubka Félix (Közép-Erdély), Csomós Attila (Maros megye) és Tiboldi László (Székelyföld). A vezetőség tegnap Kolozsváron ismertette terveit.
Jakab Ernő szerint a közös cél a szülőföldön való boldogulás a mezőgazdaság minden ágazatának művelésével, fejlesztésével. Prioritásaik között olyan tervek szerepelnek, mint: szakmai kapcsolattartás más egyesületekkel határon innen és túl, pályázatíró iroda beindítása, szakágazatok magas fokú fejlesztése stb. Jelenleg 21 kistérségű tagegyesületük van, ezek számát is szeretnék növelni. Mint elhangzott, nem a Romániai Magyar Gazdák Egyesületének vetélytársai, aminek bizonyítéka az is, hogy egyik alapító tagjuk éppen a Maros megyei RMGE.
Ö. I. B. Szabadság (Kolozsvár)

Szilágyi Zsolt tárgyalni akar az RMDSZ vezetőivel
Mihamarabb találkozni akar az RMDSZ vezetőivel Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) országos elnöke, hogy megvitassák az erdélyi magyar választási párt létrehozását célzó javaslatát.
Szilágyi keddi nagyváradi sajtótájékoztatóján a Krónika érdeklődésére elmondta: egy közös párt létrehozása nagyjából két-három hónapot igényel, s bár eddig a választások előtt hatvan nappal kellett iktatni a jelöltlistákat, idén még nem tudni, hogy a kormány hogyan képzeli el a voksolás menetrendjét.
Szilágyi leszögezte: az együttműködést kivitelezhetőnek tartja, s úgy véli, a választási összefogás kizárólag politikai akarat kérdése. Emlékeztetett: az EMNP szerint a létrehozandó választási párt színeiben indulhatnának a magyar jelöltek azokon a településeken, ahol a magyarság megosztottsága a képviseletet veszélyeztetné.
Szilágyi szerint azokon a településeken, ahol a magyarság többséget alkot, a pártok versenyezhetnének a tisztségekért. Az EMNP álláspontja szerint az őszi parlamenti választásokon a választási párt teremtené meg azt a keretet, amely a magyar pártok összefogását biztosítja, de nem számít koalíciónak. Szilágyi újságírói kérdésre elmondta, például Aradon, Brassóban és Temesváron lenne szükség az összefogásra, míg a Székelyföldön szerinte a verseny mozgósíthatja jobban a közösséget.
Arra való tekintettel, hogy egy esetleges közös lista esetén az EMNP szeretné, ha az RMDSZ által javasolt jelöltek mindennemű korrupciós gyanútól mentesek lennének, a Krónika felvetésére Szilágyi elismerte, hogy ők is hajlandóak engedményeket tenni a tárgyalások során, de szerinte a jelöltállításokról még korai beszélni. Ők minden eshetőségre felkészülnek: egyedül vagy közös választási pártban, de megmérettetik magukat a választásokon.
Kiss Sándor tényleg befejezné
A Bihar Megyei Tanács korábbi RMDSZ-es vezetője, jelenlegi alelnöke, Kiss Sándor nem pályázik újabb mandátumra a megyei tanácsosi listán a közelgő helyhatósági választások alkalmával. A szövetség megyei szervezetének vezetője ezt a hétfő esti választmányi ülés alkalmával jelentette be. Kiss Sándor ellen az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) tavaly vádat emelt, ő pedig már jelezte, hogy ezzel véget ért a politikai pályafutása.
Vásárhelyi-Nyemec Réka. Krónika (Kolozsvár)

A megbélyegzés ellen tüntetnek Gyergyószentmiklóson
Tüntetésre várja a gyergyóiakat szombaton 16 órára, Gyergyószentmiklós főterére a Gyergyószéki Székely Tanács. A megmozdulással a meghurcoltatásra, az elnyomásra a megbélyegzésre, valamint a román hatóságok által alkalmazott kettős mércére szeretnék felhívni a figyelmet.
„Hiba volt bízni a román hatóságok pártatlanságában és korrektségében, amikor tavaly januárban elkezdődött az az ügysorozat, amely során különböző magyar közéleti személyiségeket vádoltak meg és tartóztattak le, és akik ellen eljárások zajlanak” – szögezi le a Székely Nemzeti Tanács újonnan kinevezett gyergyószéki szervezetének elnöke, Árus Zsolt. Az SZNT tüntetésre hívja az embereket, hogy igazságos eljárást követeljenek minden meghurcolt magyarnak. A tüntetést szombaton 16 órától tartják Gyergyószentmiklós főterén.
Árus Zsolt szerint a hatóságok vérszemet kaptak, amikor azt látták, a magyar közéleti személyiségek megvádolásakor nem született egy nagyon határozott közösségi kiállás és állásfoglalás. Így jutottak el odáig, hogy Kézdivásárhelyen egyenesen a terrorizmus lett a vád. Ezzel a hatóságok átléptek egy olyan határt, amit már végképpen nem lehet szótlanul nézni és tűrni – szól a tüntetésre való felhívás.
A tüntetés célja, kiállni a jogállam mellett, gyors és igazságos eljárást követelni minden meghurcolt magyarnak Mezei Jánostól Beke Istvánig. A másik cél, hogy a tüntetés elítélje a magyarság kollektív megbélyegzését, amely december óta a hazai román közbeszédet jellemzi. A tüntetés szervezői kijelentik, semmilyen formában nem akarnak állást foglalni a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom elvei mellett vagy ellene, de semmilyen más szervezet mellett vagy ellen sem.
„Azt várjuk el, hogy a magyarokat ne érje semmiféle diszkrimináció a hatóságok részéről pusztán nemzetiségük miatt, illetve hogy ügyükben szülessen a lehető legrövidebb időn belül jogerős és igazságos ítélet” – szól a felhívás.
Éppen ezért székely zászlót és a tüntetés céljaival összhangban lévő tiltakozó feliratokat szívesen látnak a tüntetésen, de nem szeretnék, ha bármely szervezet jelképei megjelennének, vagy oda nem illő skandálások hangzanának el. A gyergyószentmiklósi tüntetés nemcsak egy alkalmat jelent, a következő szombaton is megrendeznék. Ugyanakkor felhívással fordulnak a többi széki székely tanácshoz és a magyar pártokhoz, hogy csatlakozzanak ehhez a mozgalomhoz, legyen az Székelyföld szintjén egységes.
Gergely Imre. Székelyhon.ro

Tágmagyar politika a MÁÉRT XIV. ülésének tükrében

Orbán Viktor is elbúcsúzott a „példamutató tanútól”, Tőkés Istvántól 
Egy évszázad példamutató tanújaként búcsúztatták a kolozsvári Farkas utcai templomban az élete századik évében meghalt Tőkés István református lelkészt, egyházi írót, teológiai professzort, az Erdélyi Református Egyházkerület egykori püspökhelyettesét, Tőkés László édesapját – adja hírül a kronika.ro. Orbán Viktor miniszterelnök búcsúbeszédében egy nemzedék utolsó képviselőjeként említette a professzort, „akinek élete ott kezdődött el, ahol a történelmi Magyarország véget ért”. Mint felidézte, az a sors jutott nekik osztályrészül, hogy a részeire hullott nemzet számára megőrizzék az egészet, az összetartozást. „Nekik kellett továbbadni a magyarság megmaradásának az evangéliumát a családban, az iskolában, a templomban és a közéletben” – fogalmazott az MTI által idézett Orbán Viktor.
A miniszterelnök szerint Tőkés István „a szellem és a lélek fegyverével” harcolt a népéért és az igazságért, és hitte, hogy az igazság szabaddá tesz. Hozzátette, ez a meggyőződés tette őt szabad emberré a háborúban, a diktatúrában és a demokráciában egyaránt. Orbán Viktor azt is kiemelte, hogy úgy élt és alkotott, hogy a hely, amelyhez küldetése köti, nem feledtette vele az egész világ iránt érzett felelősséget. Úgy vélte, az ilyen élet a választottak kiváltsága.
„Azok nevében búcsúzom most tőle, akik hálával és köszönettel tartozunk életéért, hitéért, hűségéért, bátorságáért, tanításáért és tudományáért. Azok nevében, akiknek az a felelőssége, hogy ne merüljön feledésbe, ne tűnjön el értelmetlenül az, amit ő adott nekünk, magyaroknak. (...) Szolgáljon tanulságul egész életútja mindazoknak, akik a közéletben – ahogyan ő fogalmazott egyik utolsó levelében – védeni hivatottak, ami védhető. Védeni, ami védhető, és építeni, ami építhető” – fogalmazott a miniszterelnök. Orbán Viktor hozzátette, lehet és kell is építkezni abból a szellemből, amelyet a Házsongárdi temetőben nyugvó magyarok hagytak hátra. Azt is megemlítette: a koporsó, amelyet ilyen sokan állnak körül, nem a reménytelenséget sugározza, hanem a reményt, a hit erejét, az élet erejét.
Az évszázad tanújaként emlékezett Tőkés Istvánra Kató Béla erdélyi református püspök is, aki a professzor harcos szellemét emelte ki. Mint felidézte, Tőkés István számára a keresztény alázat nem a meghunyászkodást, nem a beletörődést, hanem a kiállást jelentette. „Ha mindnyájan követnénk őt gyermekvállalásban, bátorságban és az igazságért való kiállásban, akkor megmaradásunk biztosítva lenne az idők végezetéig” – jelentette ki a püspök. Arra utalt, hogy Tőkés István koporsóját nyolc gyermeke és 27 unokája állta körül. Tőkés István gyászszertartásán közel ezren vettek részt a kolozsvári Farkas utcai templomban, ahonnan a halottat a Házsongárdi temetőbe kísérték.
Tőkés István életének századik évében, kolozsvári otthonában, gyermekei és unokái körében hunyt el, január 15-én. Tőkés István 1916. augusztus 8-án született Székelyföldön, a háromszéki Málnáson. Középiskolai tanulmányait a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Református Kollégiumban végezte, majd a Kolozsvári Református Teológiai Fakultáson szerzett lelkészi diplomát 1938-ban. Ezt követően Németországban és Svájcban tanult, majd Kolozsváron nyerte el a teológia doktora címet újszövetségi tudományokból.
Az Erdélyi Református Egyházkerületben Vásárhelyi János mellé püspöki titkárrá nevezték ki 1941-ben. 1946-tól 1973-ig az egyházkerület igazgatótanácsának tagja, 1952-ben az egyházkerület generális direktorává (közügyintézővé), 1974-től egyházkerületi főjegyzőjévé (püspökhelyettesévé) választották. A tisztséget 1983-ig töltötte be. 1973-tól 1983-as kényszernyugdíjazásáig a kolozsvári Protestáns Teológia professzoraként az újszövetségi tanszéken tanított. 1989-ben a kommunista állam nyomására egyházi felettesei eltiltották az egyházi szolgálattól.
A román nacionalista, kommunista rendszer legnehezebb időszakában védte egyháza és nemzete érdekeit. Emellett számtalan teológiai és egyháztörténeti tanulmányt és könyvet írt. Élete utolsó évéig alkotó munkát végzett. A romániai magyar református egyház élete 1944-1989 című könyve bővített kiadása, 2014-ben jelent meg. Egyházi és oktatói munkássága mellett nyolc gyermeket nevelt fel, 27 unokája és 13 dédunokája született.
2002-ben Károli Gáspár-díjjal, 2006-ban Pro Ecclesia díjjal tüntették ki, 2011-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, 2012-ben a Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést kapta – írja a kronika.ro. Erdély.ma

Megjelent A székelység története könyv második, javított kiadása
A székelység története című könyv második, javított kiadásának bemutatójával kezdődött szerdán, január 20-án a Csíki Székely Múzeum bástyatermében az idei Magyar Kultúra Napja alkalmából szervezett rendezvénysorozat, amelyet a január 20–22-i időszakra szervezett meg Hargita Megye Tanácsa és Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa.
A szervezők nevében Lőrincz Ildikó, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont vezetője köszöntötte a több mint száz fős hallgatóságot, majd a házigazdák részéről Ladó Ágota, a Csíki Székely Múzeum képviselője üdvözölte a rendezvény résztvevőit. Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke a kiadvány fontosságáról beszélt.
– Szimbolikus a helyszín, hisz a székelység ügyéről méltó itt beszélnünk. Fontos, hogy fiataljaink értsék és érezzék a múltunkat, az ebből fakadó felelősséget és a jövő lehetőségeit. Az első kiadást nagyon sok támadás követte, de sikerült erőt gyűjtenünk, és a bővített, javított kiadással még több ember számára elérhetővé válik e kézikönyv – emelte ki a megyeelnök, aki beszédében a szerzők, szerkesztők mellett köszönetet mondott a megyei tanács programok vezérigazgatóságnak és a Hagyományőrzési Forrásközpont csapatának, hogy sikerült lehetővé tenni a könyv újított kiadását. – Ez csak egy szint, szükség van továbbá gyakorlófüzetre, internetes tankönyvre és e-book változatra. Remélem, hogy az olvasótábor milliós nagyságrendű lesz.
Az első kiadás a támadások ellenére is az egyik legnagyobb példányszámban kiadott könyv volt – mutatott rá kifejezve meggyőződését, hogy minden nemzetnek joga van a saját történelmét ismernie, tanulnia. A tervek között szerepel a kötet román nyelvű kiadása, hisz a románságnak is szüksége van arra, hogy megismerje a székelyek múltját – fűzte hozzá a megyevezető. Ezt követően levetítették a Hargita Stúdió kisfilmjét, amelyben diákokat kérdeztek Székelyföldről és a székelységről. Az est folyamán közreműködött Györfi Erzsébet népdalénekes, és Iochom Zsolt alkalomhoz illő verset adott elő.
A kötet szerzőivel (Ferencz S. Alpár projektkoordinátor, Hermann Gusztáv Mihály főszerkesztő, Mihály János, Orbán Zsolt, Novák Károly-István szerkesztők, Forró Albert, Novák Csaba Zoltán, Sepsiszéki Nagy Balázs, Sófalvi András, Sztáncsuj Sándor szerzők, Gyöngyössy János illusztrátor) Sarány István beszélgetett.
A második, javított kiadást a könyv egyik szerzője, a 2015 októberében elhunyt Kádár Gyula emlékének ajánlották.
A jelenlévők is aktívan bekapcsolódtak a beszélgetésbe, több kérdés és javaslat is megfogalmazódott. Az est második felében a kiadvány illusztrációiból készült kiállítást tekinthették meg az érdeklődők, Gyöngyössy János munkáit Lőrincz Ildikó, a Forrásközpont vezetője méltatta. A kiadvány önköltségi áron, 23 lejért vásárolható meg.
Az ünnepség méltó befejezéseként a magyar himnuszt énekelték el, ily módon is tisztelegve Kölcsey Ferenc emléke előtt.
A kötetet január 21-én Sepsiszentgyörgyön, január 22-én Székelyudvarhelyen is bemutatják. Közlemény. Erdély.ma

Orbán Viktor Kolozsváron: a kormányfő részt vesz Tőkés István temetésén
A Maszol értesülései szerint Orbán Viktor is részt vesz csütörtökön a január 15-én elhunyt Tőkés István teológiai professzor temetésén. A magyar miniszterelnök beszédet is mond. Orbán Viktor legutóbb 2014. október 3-án járt Kolozsváron. Akkor a Református Kollégium szakiskolájának átadási ünnepségén vett részt. 
 A kolozsvári Farkas utcai református templomban  közel ezer tisztelőjének részvételével kezdődött el Tőkés István református lelkész, egyházi író, teológiai professzor, az Erdélyi Református Egyházkerület egykori püspökhelyettese, Tőkés László édesapja gyászszertartása. A szertartáson részt vesz Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke és Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere. A magyar kormányfőt kolozsvári útjára fia, Orbán Gáspár is elkísérte. A gyászszertartáson az erdélyi történelmi egyházak több vezetője, köztük Bálint Benczédi József unitárius püspök, Adorjáni Dezső evangélikus püspök és Kovács István kolozsvári katolikus főesperes is részt vett. A politikusok közül Horváth Anna kolozsvári alpolgármestert és Szilágyi Zsoltot, az EMNP elnökét látta tudósítónk a zsúfolásig megtelt templomban.
A temetési istentiszteleten Papp Géza, az Erdélyi Református Egyházkerület volt püspöke mondott igét. Beszédet mondott Kató Béla jelenlegi püpök, Adorjáni Zoltán református teológiai tanár, Kovács István főesperes, majd Orbán Viktor is. Megemlékezésében a magyar kormányfő felidézte: Tőkés István a magyar nemzet szétszakadásának korszakában született, és élete során soha nem tudott belenyugodni a nemzet szétszakítottságába.
Tőkés Istvánt a gyászszertartás után a kolozsvári Házsongárdi temetőben helyezik örök nyugalomra. Tőkés Istvánt élete századik évében pénteken kolozsvári otthonában, gyermekei és unokái körében érte a halál.
Ki volt Tőkés István?
Tőkés István 1916. augusztus 8-án született Székelyföldön, a háromszéki Málnáson. Középiskolai tanulmányait a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Református Kollégiumban végezte, majd a Kolozsvári Református Teológiai Fakultáson szerzett lelkészi diplomát 1938-ban. Ezt követően Németországban és Svájcban tanult, majd Kolozsváron nyerte el a teológia doktora címet újszövetségi tudományokból.
Az Erdélyi Református Egyházkerületben Vásárhelyi János mellé püspöki titkárrá nevezték ki 1941-ben. 1946-tól 1973-ig az egyházkerület igazgatótanácsának tagja, 1952-ben az egyházkerület generális direktorává (közügyintézővé), 1974-től egyházkerületi főjegyzőjévé (püspökhelyettesévé) választották. A tisztséget 1983-ig töltötte be. 1973-tól 1983-as kényszernyugdíjazásáig  a kolozsvári Protestáns Teológia professzoraként az újszövetségi tanszéken tanított. 1989-ben a kommunista állam nyomására egyházi felettesei eltiltották az egyházi szolgálattól.
A román nacionalista, kommunista rendszer legnehezebb időszakában védte egyháza és nemzete érdekeit. Emellett számtalan teológiai és egyháztörténeti tanulmányt és könyvet írt. Élete utolsó évéig alkotó munkát végzett. A romániai magyar református egyház élete 1944-1989 című könyve bővített kiadása, 2014-ben jelent meg. Egyházi és oktatói munkássága mellett nyolc gyermeket nevelt fel, 27 unokája és 13 dédunokája született.
2002-ben Károli Gáspár-díjjal, 2006-ban Pro Ecclesia díjjal tüntették ki, 2011-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, 2012-ben a Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést kapta.
A gyászoló család a „Templom és iskola” szellemében arra kéri a temetésen részt venni óhajtókat, hogy ne vigyenek koszorút. Az erre szánt összeget a kolozsvári Kétágú-templom helyreállítására, valamint Tőkés István szülőfalujának, Málnás iskolájának támogatására fogadják. maszol.ro

„Mindig nagy izgalommal vártam a kurucok győzelmét” Beszélgetés az életműdíjjal kitüntetett Egyed Ákos történésszel, akadémikussal
Életműdíjjal tünteti ki Egyed Ákos történészt, akadémikust a Magyar Kultúra Napja alkalmával az RMDSZ. Az 1929. november 25-én Erdővidéken, Bodosban született Egyed Ákos – vagy egyszerűen Ákos bácsi, ahogyan a legnagyobb tisztelet mellett mindannyian szólítjuk – több évtizedes történészi pályája során hiánypótló forrásmunkákkal gyarapította az erdélyi tudományos életet, és hozzájárult történelmünk számos homályos foltjának a tisztázásához, avagy tisztábban láttatásához. A kolozsvári Történeti Intézet kutatója, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, hosszú ideig az újraalakult Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke, munkásságát számos elismeréssel, díjjal jutalmazták az évek során. Beszélgetésünk a ma este, ünnepélyes keretek között Kolozsváron átadandó legfrissebb elismerés kapcsán készült, amelyben Egyed Ákos életpályájáról mesél, illetve az ezt meghatározó legfontosabb mozzanatokat eleveníti fel.
- Rendkívül értékes forrásmunkák egésze sora fűződik Ákos bácsi nevéhez. Ha szabad így fogalmaznom, igazi vérbeli történésszel állunk szemben. Valójában honnan ered a történelem iránti érdeklődése?
– A történelem iránti vonzódásom fokozatosan alakult ki, és több forrásból eredt. Egyike volt a mese. Mint a legtöbb gyermek, én is nagyon szerettem mesét hallgatni, amire volt is lehetőségem a családban és az óvodában. Bodosban, Erdővidéken, ahol születtem, nagy mesélőkben nem volt hiány. Benedek Elek meséskönyvei akkor közkézen forogtak, és nem volt nehéz a polcról levenni s belőle néhányat felolvasni, amikor kértem. Édesapám tanító volt a szülőfalumban, aki nemcsak szívesen olvasott mesét, de maga is mondott, főként történeteket – meseszerűen. Jól emlékszem, hogy gyermekkoromban, főleg télen többször feküdnöm kellett, mert tüdőgyulladásban voltam. Persze unalmas volt az ágy, és ennek ellensúlyozására valósággal követeltem a mesemondást. Édesapám sok kis történetet rögtönzött nekem II. Rákóczi Ferencről, a kurucok és labancok csatáiról, s mindig nagy izgalommal vártam a kurucok győzelmét. Talán innen ered az a későbbi tervem, hogy foglalkozzam a Rákóczi-korral, ami azonban mégis elmaradt, mert erősebb hatás ért az 1848-49-es évi forradalom és szabadságharc felől. De ez már a sepsiszentgyörgyi élmény a diákkoromból. Ugyanis 1940-ben beírattak a Székely Mikó Kollégiumba, ahol tanáraink sokszor beszéltek a háromszékiek szabadságharcáról, különösen Gábor Áronról. De ami élesen megmaradt tudatomban az egy március 15-i ünnepség képe a város főterén. Valószínű, azért vésődött annyira az emlékezetembe ez az 1941-es évi esemény, mert az ünnepségen a szülőfalumból is többen voltak, köztük Édesapám is, aki egyúttal természetesen csomagot, „pakkot” is hozott nekem. A szülőfaluból hoztam egy másik maradandó emléket is, nevezetesen a székely falu mindennapi és ünnepnapi életéről, amelyben a gyermeksereg is olyan jól megtalálta a maga helyét. Teljes szabadságot élveztünk, úgy jártunk-keltünk egymáshoz játszani, mintha mindig haza mentünk volna. És ösztönösen benne éltünk a földművelő-állattenyésztő közösség ritmikus szabályos gazdálkodási életében. Élményként maradt meg bennem a falu népének tavaszi kirajzása a mezei munkára, az állatok első kihajtása a legelőre tavasszal, s hazatérése este a faluba, amikor a fürgébb állatok nyakán már a pásztor harangja csilingelt. Amikor már kutatóként kezdtem foglalkozni az öneltartó családi gazdasági rendszer történetével, sokszor gondoltam a gyermek és ifjúkorom idején ezekre a tudatomban elraktározódott emlékeimre. Többször említettem interjúk során, hogy számomra a szülőfalum valósággal „laboratórium” szerepét tölti be. Jó volt a vidék, nevezetesen Erdővidék életébe is betekinteni, például a vidék központjában, Baróton tartott vásárok alkalmával, ahova rendszeresen elvittek szüleim. Évszázadok folyamán az egyes falvak megtalálták a sajátos szerepüket, Magyarhermány a „kádározó”, Kisbacon a „kenyérsütő”, Nagybacon a „cserépvető” jelzőt ki- érdemelte, Bodosban olyan szekereket készítettek, amelyekben egyetlen vasszeg sem volt, majd kőművességről volt nevezetes a szülőfalum. Mindez most mind többször jut eszembe, mert némi nosztalgiával figyelem a régi életmódok teljes felbomlását, amire felhívja a figyelmet a bevetetlen szántóföldek, felhagyott legelők látványa, elfelejtett foglalkozások, mesterségek megtapasztalása, holott ezek helyett nem alakult ki tömegeket foglalkoztató ipar, sőt a bányászat is megszűnt, de megnőtt a munkanélküliség, ami pusztítja a közösségeket. – Ezek szerint Bodosnak, tágabb értelemben pedig Erdővidéknek döntő szerepe volt a pályaválasztásban. Nem beszélve a családi háttérről, a szülői házról, ahol mondhatni, alaposan feltarisznyálták, és nem mindennapi útravalóval látták el már kisgyermekként.
- A távolság ellenére igazából soha nem szakadt el a gyökerektől, és Erdővidékhez való ragaszkodása folyamatosan visszaköszönt történészi munkásságában. Vajon jó érzékelem ezt?
– Ez így van. Nemrég monográfiát közöltem szülőfalum történetéről, amelyet kedvezően fogadott a falu lakossága. Ebben visszatekintettem a falu társadalmának, intézményeinek a történetére, különös tekintettel arra, hogy Bodos szabad falu volt, ahol a jobbágyrendszer sohasem verhetett tartósan gyökeret. Viszont a kezdetektől az 1848-as forradalomig a férfi lakosság a székely hadrendszer keretében katonai szolgálatot teljesített és részt vett azokban a hatalmas harcokban, amelyeket a magyar királyság, illetve az erdélyi fejedelemség, majd a Habsburghatalom idején vívott az erdélyi haderő. A falu alapfoglalkozása a földművelés volt, de a lakosság megszaporodása után szükség volt mellékfoglalkozások vállalására is, amint már említettük, szekérgyártással, vándorkőművességgel keresték kenyerüket a szegényebb rendűek. Ne maradjon említés nélkül az se, hogy néhány napja jelent meg falunk egyik papjának, Lukács Istvánnak a verskötete Egyed Emese gondozásában, amely eszünkbe juttatja, hogy falunk szülöttje volt a messze földön ismert Budai József pomológus, aki a Budai Domokos almát nemesítette. Ennek az ősfáját ma is megnézhetik a Bodosba látogatók.
– Bodos és Sepsiszentgyörgy után következett életének másik fő állomása, Kolozsvár, ahol gyakorlatilag Ákos bácsi élt és alkotott…
– 1948-ban érettségiztem Sepsiszentgyörgyön a Székely Mikó Kollégiumban, és számomra nem okozott nagy fejtörést, hogy milyen szakra iratkozzam be a Bolyai Tudományegyetemen Kolozsvárt. Ez meg is történt még abban az évben, felvételemet kértem a történelem–földrajz karra (egy év múltán szétvált a két szak). Nem mondom: egy székely kisvárosból Erdély fővárosába érkezve, kezdtem büszke egyetemi polgárnak érezni magamat. De az egyetem megnyitása késett, mert készült a tanügyi reform az akkor zajló szocialista rendszerváltás keretében. Késő ősszel végre megkezdődött az egyetemi év, de a változásokat nem fogadtuk kedvezően. Sok óránk volt, amelyeken marxizmus-leninizmust kellett hallgatnunk, miközben nem tanítottak magyar történelmet. De azért az egyetem magyar volt. Örvendtünk annak, hogy László Gyula régészprofesszor és Entz Géza művészettörténész előadásait hallgathattuk. Igaz, örömünk rövid életű volt, mert a román kormány az ország elhagyására kényszerítette mindkettőt, mint magyar állampolgárokat. Szerencsénkre olyan professzorokat, tanárokat hallgathattunk, mint Jakó Zsigmond, Bodor András, aztán Pataki József és Imreh István. Rám Imreh István volt nagyobb hatással, mert falutörténeti szemináriumot hirdetett meg, s igen színesen adott elő, amelyhez a székely falvakból merítette példáit. Valószínű ez is hozzájárult később ahhoz, hogy az agrártörténet területén is szívesen keressek kutatási témákat. Azonban negyedéves egyetemi hallgatóként mégis az egyetemes történeti tanszékre neveztek ki gyakornoknak, mert ott volt üres hely. Úgy nézett ki, hogy esetleg egyetemi karrier előtt állok, csakhogy 1952- ben a kommunista párt az osztályharc erősítésére foganatosított drasztikus intézkedéseket, ami lesodort engemet is erről a pályáról: kitettek az egyetemről, mert Édesapám kuláklistára került, amelyről ugyan a faluközösség fellépésére hamarosan levették, de ez már nem segített az én helyzetemen. Az egyetemre nem kerültem viszsza, de Kolozsvárt maradhattam, mert kinevezést kaptam a kolozsvári Történeti Intézetbe, ahol 1953-tól nyugdíjazásomig (1997) mint tudományos kutató dolgoztam. Itt, néhány átmeneti év után abba a munkaközösségbe osztottak be, amelynek a feladata az 1848-as erdélyi forradalom levéltári forrásainak feltárása és kiadása volt. Nos, ez nekem való munka volt, mert hatalmas forrásanyagot sikerült átnéznem és gyűjtenem nemcsak az intézetnek, de magamnak is. Így hozzáfoghattam Erdély 1848–1849-i történetének feldolgozásához. – Valójában tehát három nagy téma köré csoportosítható történészi munkássága: mindenekelőtt az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc, valamint a dualizmuskori Erdély, 1867–1914 közötti történelmének feltárása, ezen belül gazdasági és ipartörténete, nem utolsósorban pedig a székelység történetének kutatása.
- Az adott témákban íródott, korábban megjelent tudományos munkákhoz képest milyen újdonságokat sikerült feltárni kutatásai során?
– A témaválasztás eléggé bonyolult kérdés. Befolyásolja a kor, amelyben a történész dolgozik, a szakmai közösség, a társadalmi megrendelés, nem egyszer pedig a létfenntartás kényszere, a világesemények és még sok minden. Ezért egyet kell értenünk Georges Duby neves francia történész megállapításával, hogy a kutató a téma kiválasztásában sohasem teljesen szabad, mert az említett korlátok behatárolják a tevékenységét. Az a kutató tudhatja magát szerencsésnek, aki minél nagyobb mértékben képes leküzdeni a korlátokat, ami tudatos cselekvést tételez fel. Saját tapasztalatom a tanú rá: a diktatúra évtizedeiben csakis a folyamatos és körültekintő kutatómunka tette lehetővé, hogy olyan forrásokat tárjunk fel, adatokat gyűjtsünk olyan „kényes” kérdésekhez, amelyeket a hatalom akkor voltaképpen ellenzett. Így fogtam én is hozzá az 1848-as események kutatásához és sikerült megírnom 1978-ban Háromszék önvédelmi harcának a történetét. Azért említem éppen Háromszék önvédelmi harcát, mert már az 1950-es években is, amikor a kutatópályám elkezdtem, ez a téma érdekelt a legjobban. Ez a kötet, amelyet Domokos Géza segítségével sikerült a cenzúrán átvinni, nagy sikert aratott, ami természetesen hozzájárult ahhoz, hogy folytassam a témát, és már a harmadik kiadása is napvilágot látott. A siker egyik meghatározója volt, hogy a korábbi szakirodalomhoz képest, amelyet természetesen felhasználtam, sikerült új szempontok szerint bemutatnom Háromszék bátor küzdelmét, amikor már – tudniillik 1848 őszén – Erdélyt a Habsburg hatalmi erők és a hozzájuk csatlakozott román és szász népfelkelés kerítette hatalmába. Hogy mivel sikerült továbblépnem? Az egyik forrásban többször előfordul az a kifejezés, hogy „Kiskomité”. Sokáig törtem a fejemet, mit is jelenthet ez, míg újabb adatok feltárása által rájöttem, hogy a legbátrabb háromszéki vezetők összefogásáról van szó, amelyben többek között benne volt Gábor Áron is. A „Kiskomité” reménytelen helyzetekben is képes volt mozgósítani a népet, amikor a 120 tagú „Nagykomité” hajlamosabb lett volna kompromisszumot kötni az ellenséggel. Örvendek, hogy ezt a meglátásomat azóta a Háromszékkel foglalkozó kutatók szívesen veszik át. Természetesen nem maradtam Háromszéknél 1848-49 kapcsán, hanem kiterjesztettem kutatásaimat egész Erdélyre. Ennek során született meg Erdély 1848–1849 c. kötetem, amelyet 1998-ban adott ki a Pallas Akadémia Könyvkiadó. Mivel a könyvpiacról ez a kétkötetes munkám is hamar elfogyott, 2010-ben kiadásra került, most már egy kötetben, a második bővített kiadás. Mindkettőben Erdély helyzetéből indultam ki, és külön hangsúlyt próbáltam fektetni a március 15. események leírására. Arra a megállapításra jutottam – amire azért már egy-két korábbi kutató is felhívta a figyelmet –, hogy március 15. programja meghirdette a magyar polgári nemzet megszületésének jogi kereteit és maga az 1848-as törvényhozás rendszerváltást idézett elő: felszámolta a feudalizmust és eltörölte a rendi törvényeket, illetve lefektette a polgári rendszer alapjait. Tehát nemcsak azért ünnepelünk március 15-én, mert igen szép össznemzeti ünnepről van szó, hanem azért is, mivel ez az esemény alapvető társadalmi változásokat idézett elő. Ide kívánkozik az a megjegyzésem is, hogy milyen nehéz az új meglátásokat bevinni a történetírásba, ugyanis 1848– 49 hatalmas irodalmában ez a rendszerváltó motívum egyáltalán nem, vagy csak áttételesen jelenik meg. Közismert, hogy a magyar, békés forradalom 1848 őszén szabadságharccá alakult át, amennyiben meg kellett védeni a forradalom vívmányait a Habsburg hatalom által szervezett fegyveres támadással szemben. Ez a változás Erdélyben is hasonló jelenséget idézett elő, következésképpen 1848 őszén a békésen kezdődött átalakulás helyét erős román–magyar, magyar–román fegyveres konfliktus foglalta el. Mivel ebben a kérdésben a román, illetve a magyar történetírás ellentétes álláspontot fejez ki, megpróbáltam a rendelkezésre álló adatok alapján lehetőleg objektív képet rajzolni ezekről a szomorú eseményekről, amelyek egész vidékek magyarságának pusztulását idézték elő. De a románságot is nem kis veszteség érte. Mivel 1848–49 története nagy hatással van mind a magyar, mind a román történelmi tudat alakulására és szélesebb körben a nemzeti tudat megnyilvánulásaira, szükséges volna a két történetírás képviselőinek folyamatos tanácskozására, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz az ellentétes nézetek. Ebben a vonatkozásban a francia és német történetkutatás jó példát szolgáltat. És itt legyen szabad egy kis kitérőt tennem. Amint már említettem, a kolozsvári Történeti Intézetben abban a munkaközösségben dolgoztam, amelynek feladata volt az 1848–49-es levéltári forrásanyag feltárása, publikálásra való előkészítése. A munkaközösségben többen vettünk részt és valóban hatalmas forrásanyagot sikerült előkeríteni, azonban az akkori cenzúra szigora sokáig késleltette a kötetek publikálását. Így az első kötet csak 1977-ben jelent meg, amikor a főszerkesztést Ştefan Pascu vette át Victor Cheresteşiu professzortól, aki valójában éveken keresztül vezette a kutatásokat. A forráskötetek közzététele lelassult, de így is immár hét kötet jelent meg, amelyek nagy segítségére vannak az 1848–49-es erdélyi események kutatóinak. Kutatásaim nem rekedtek meg 1848–49-nél, hanem kiterjedtek a dualizmus korára is, különösen az agrártörténet és az ipartörténet területén végeztem feltárásokat, publikáltam tanulmányokat, A falu, város, civilizáció című kötetben (1987), majd A korszerűsödő és hagyományőrző Erdély c. tanulmánykötetemben ( 1997). A székelység története mindig is foglalkoztatott, de tanulmányok és könyvek írására a diktatúra idején nem kerülhetett sor. Viszont az 1989-es fordulat után, amikor a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen meghívott előadóként A székelység története című kurzust meghirdettem, megszületett az elhatározásom is, hogy ebből könyvet fogok írni. Ez később megvalósult, amennyiben két kötetem jelent meg, nevezetesen A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1918-ig (2009), illetve ennek a második, bővített kiadása A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1989-ig (2013). Célul tűztem ki, hogy megpró- bálom nyomon követni a forrásokban azt a kérdést: milyen tényezőknek volt nagy szerepe abban, hogy a székelység meg tudta őrizni az ősi szállásterületét az egész történelem folyamán. Meggyőződtem a korábbi kiváló történészek munkái s az általam feltárt adatok alapján arról, hogy a székely történelem értelmező kulcsa a katonai funkció, mert ezáltal őrizhette meg hosszú időn át archaikus nemzetségi társadalmát, juthatott belső autonómiához és szabadságjogokhoz. Ennek során figyeltem fel arra, hogy a sajátos székely történelemben milyen fontos, majdnem meghatározó jelentősége volt a különálló székely jognak és annak a sajátos földtulajdonnak, amelyet „székely örökség” néven tart számon a történelem. Ugyanis ez a tulajdonforma nem állt függésben a királyi joggal, tehát nem volt adományozható és elkobozható sem. Ezért a feudalizmus csak későn, 1562 után terjedt el, s a székelység többsége megőrizhette személyi szabadságát.
– Több évtizedes történészi pályafutása alatt voltak-e nehéz pillanatok, szembesült-e kilátástalan helyzetekkel? Emlékszik-e valamilyen különösebb, maradandóbb szakmai elégtételre?
- Nehéz éveket éltünk át, különösen a diktatúra idején. Eszembe jut az egyik különösen kínos és nehéz eset, amikor az intézet igazgatója magához kéretett és bejelentette, hogy felsőbb pártutasításra írásban kell állást foglalnom az akkor Magyarországon megjelent három kötetes Erdély története ellen. Ezt már az első pillanatra elfogadhatatlannak tartottam, de nem volt könnyű visszautasítani a felszólítást, hiszen az esetleg az állásomba kerülhetett volna. Volt akkor egy orvos-pszichológus barátom, akitől tanácsot és segítséget kértem. Ő elkísért az egyetemi poliklinikára és elintézte azt, hogy egy időre beutaljanak ide. Ezzel tulajdonképpen megoldottam a kérdést. De ehhez még hozzátartozik – és érdekes is –, hogy amikor visszamentem az intézetbe, a folyosón találkoztam az igazgatóval, aki mintegy tudomásul véve a „megoldásomat”, azt mondta: „Ai rezolvat problema.” És nem lett következménye. Hogy nagy örömeim mikor voltak, erre több alkalom is akadt a családi örömökön túl. Talán az egyik legnagyobb elégtételt akkor éreztem, amikor 1978-ban megjelent a Háromszék önvédelmi harca c. kötetem, amelynek megjelenését nem is remélhettem volna. Mind szakmai, mind közönségsikere is volt több kötetemnek, így az 1848-ról írt munkáimnak, valamint a Falu, város, civilizáció c. kötetemnek. És igen jól fogadta a szélesebb olvasóközönség A székelység rövid története c. két kiadást megért munkámat is. Sokszor találkoztam olvasóimmal a kötetek bemutatása alkalmával, amelyek mindig nagy örömet szereztek. – Ha visszatekint eddigi életművére, a Rákóczi-korszak kutatásán kívül volt-e esetleg olyan téma, amivel nagyon szeretett volna foglalkozni, de az sehogy nem jött össze…?
– A székelység történetét kutatva rá kellett jönnöm, mint másoknak is, hogy számos alapkérdése a székely múltnak még feltáratlan, megoldatlan. Ilyen például az eredetkérdés mellett a letelepedés története. Utóbbi kérdéssel kapcsolatban, Erdővidék történetét kutatva hipotézisként felvetettem, hogy a Telegdi, illetve Sepsi székely nemzetség közt a megtelepedés idején a határt a Bacon–Barót patak folyása mentén jelölték ki. Ezzel tovább léptem elődeink azon nézeténél, hogy a két patak a Sepsi, illetve Udvarhelyszék határát képezte, azért keletkezett két kis szék az amúgy is kis medencében. Tehát nem a későbbi két szék közti határt képezte a két patak, hanem már korábban a két nemzetségi szervezet így telepedett le. Ez ugyan nem talált még általánosan elfogadásra, de valószínű, hogy további és elmélyültebb kutatással pontosítani lehetne-kellene ezt a kérdést, amely hozzájárulhatna az egész Székelyföld településtörténetének tisztázásához.
– Végezetül milyen tanácsokkal „tarisznyálná fel” a pályakezdő történészeket, a szakma fiatalabb képviselőit, az ifjú nemzedéket?
– Általában nem szokás konkrét tanácsokat adni az utánunk következő nemzedékeknek, de kérdésedre mégis azt tudnám ajánlani a fiataloknak, hogy vezessenek naplót, mert később nagy hasznára válhat mindenkinek, elsősorban magának a napló vezetőjének. Emellett szíves figyelmükbe ajánlanám azt is, hogy ne csak a szakmának írjanak, hanem gondoljanak a szélesebb olvasóközönségre is, és ne vessék meg a népszerűsítő műfajokat se.
PAPP ANNAMÁRIA. Szabadság (Kolozsvár)

Zászlók mögé bújva
Nehéz lehet azoknak, kiknek fő foglalatosságuk bármi áron megmutatni, bebizonyítani a hathatós román jelenlétet Háromszéken, Sepsiszentgyörgyön. Nehéz lehet, mert mindegyre ki kellene találniuk valami újat, ütőset, ám honnan annyi ötlet, fantázia? S ha már új gondolat nem születik, továbbfejlesztik, növelik a régieket.
December elsején hatalmas piros-sárga-kék zászló jelent meg a kormánybiztosi hivatal által elfoglalt Fogolyán-ház homlokzatán, hirdetvén: az egykori neves orvos otthona ma már a román állam helytartóinak birtoka. Sokakat meghökkentett a hatalmas zászló, ám román nemzeti ünnep lévén, napirendre tértünk fölötte. Az ünnep elmúlt, a zászló maradt egészen tegnapig, amikor a Cuza-féle kis egyesülés előestéjén még nagyobbra cserélték, mely immár beborítja majdnem az egész épületet. Agresszív gesztus, mely eltünteti a város egyik meghatározó, szép épületét csak azért, hogy hirdethesse a román állam székelyföldi jelenlétét, a prefektúra mindenekfelettiségét. Provokatív lépés, amely ugyanakkor jól tükrözi, kitalálóinak mennyire fontos ez a város, mennyire tisztelik, szeretik értékeit.  Prefektusunkat zavarhatta az általa megtorpedózott sárkánydomb helyét foglaló kő- és földkupac, így zászló mögé bújva őrködik a rend és biztonság fölött. Látni sem akarja a várost, a népet, melynek ura és parancsolója lenne. Javasoljuk, legközelebb teljesen vonják be az épületet, hogy ki-bejárni se lehessen, szerepe más úgy sincs, csak a zavarkeltés és gáncsoskodás. Piros-sárga-kékbe burkolhatják Sepsiszentgyörgy, Székelyföld összes épületét, úgysem lesz románabb, az ilyesfajta gesztusok csak az ellenérzést, a dacot növelik az itt élőkben. Tekintélyt parancsolnának, félelmet ébresztenének, ám inkább nevetségessé teszik magukat és szimbólumaikat. A túlméretezett dolgok értéke többnyire nagyságuk növekedésével egyenes arányban fogy, minél nagyobbra méretezik zászlójukat, annál inkább törpülnek ők maguk.
Farkas Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hans Hedrich: A Román Hírszerző Szolgálat és Székelyföld intim viszonya
Hans Hedrich politológus alaposan körbejárja a román–székely–magyar kapcsolat mozgatórugóit. Erdélyben, illetve Székelyföldön, akárcsak a világ bármely más pontján, a helyi, őshonos lakosságnak – mint a magyar – már létezéséből fakadóan is joga van (belső/külső) önrendelkezéshez. Továbbá a Románia által aláírt szerződések, charták és nemzetközi megállapodások, valamint – részben – a román alkotmány és törvények értelmében is ennek a népességnek joga van nyilvánosan használni az identitását kifejező jelképeket (pl. címereket, a székely zászlót), mint ahogy kétnyelvű szövegeket/feliratokat stb. is.
Ennek ellenére a nemzeti-kommunista diktatúra idején szisztematikusan kialakítottak egy eltorzított képet a magyarokról, mely szerint idegen és ellenséges népesség, amely nemrég telepedett le a „román földön”, túlzott és jogtalan követelései vannak, valamint rejtett célokat követ, és örökké ellenséges a román etnikumúakkal szemben. Ez teljesen hamis! Azóta sok minden jó irányban változott (az egész társadalom érdeme!), de Erdélyben megfigyelhető a kemény nacionalizmus dühös feléledése, beleértve az állami struktúrákat, aminek erőteljes visszhangja van mind a médiában/interneten, mind a helyi viszonyokban…
Következésképpen, amikor ténylegesen élni akarnak a nekik járó jogokkal, a magyarok egy sor negatív következménnyel és (törvényes alap nélküli) ellenségességgel szembesülnek a román hatóságok (kormánymegbízottak, rendőrök, egyes polgármesteri hivatali felügyelők és kihelyezett szolgálati alkalmazottak) részéről. Ezekhez a hivatalos lépésekhez gyakran, szinte automatikusan, e nemzeti csoporttal szemben sértő, inkrimináló és fenyegető diskurzusok is társulnak. Utalok itt egyes etatista-tekintélyelvű irányvonalat követő nacionalista-jakobinus bloggerek uszító és kegyetlenül manipulatív írásaira, mint amilyen Dan Tănasă (Székelyföldre költöztetett telepesek utóda, akit felháborít, hogy a korábbi/mostani környezetében őshonos magyar lakosság él), Victor Roncea (médiazsoldos, aki nevetséges érvekkel bélyegezte meg és tette gúny tárgyává a leginkább hazafi románokat – a verespataki projekt ellenzőit), vagy olyan neoszekus politikusokra, mint Bogdan Diaconu (tudatosan hazudik a közvéleménynek a kétnyelvű feliratok székelyföldi alkalmazásáról; a képviselőházban törvénytervezeteket nyújt be a nemzeti „kisebbségek” nyelvi és politikai önszerveződési jogainak megsemmisítése érdekében). Ezen etno-imposztorok szövegeit – akik láthatóan jó kapcsolatot ápolnak a „szervekkel”, emellett nulla- és féligazságokat találnak ki mindenről, ami nem illik bele hiányos felfogóképességükbe, valamint buzgón gerjesztenek etnikumok közötti konfliktusokat és mesterséges ellenségességeket – azonnal átveszik és felerősítik az interneten az úgynevezett nacionalista trollok.
Mivel az erdélyi magyarok képviselői a mai napig nem ismerik részletesen azokat a jogokat, amelyekkel az általuk képviseltek azért rendelkeznek, mert magyarként ők is őshonosak, akár az összes többi erdélyi etnikai csoport (nem csak egy más nemzetiségű többségnek alávetett „nemzeti kisebbség”), illetve, mert az RMDSZ-esek/MPP-sek nem vesznek részt hatékony módon a román hatóságok ellenséges gesztusainak feltartóztatásában/megakadályozásában (2015 bírói és/vagy kormánymegbízotti döntések egész hullámát hozta, melyek egyértelműen a magyarok legitim jogai ellen irányultak), Székelyföldön – elkerülhetetlen módon – eljutottak a közösség egyes tagjai  diskurzusának és jövőbeni terveinek szintjén megnyilvánuló radikalizálódáshoz.
Mivel a román hatóságok továbbra is – és mintha egyre kitartóbban – generálják a székelyek/magyarok ellen irányuló törvénysértő és provokatív lépéseket (amit az AEÁ külügyminisztériumának egyik jelentése, az Európa Tanács jelentése és – félénken, fél szájjal – még Románia elnöki hivatala is elismert), levonhatjuk a logikus következtetést, hogy mesterségesen akarják fokozni a magyarok elégedetlenségét, hogy abból aztán kialakulhasson a hőn áhított (?) magyar „ultranacionalizmus, irredentizmus, sovinizmus”, amit aztán be lehet majd mutatni, és ami ellen majd éppen azok küzdhetnek, akik létrehozták és fenntartják (a betelepített tisztviselők ezrei és ezrei, akiket azért helyeztek át Erdélybe/Székelyföldre, hogy „megoldják” azokat a gondokat, melyeket éppen jelenlétük és bukaresti távirányítású tevékenységük okoz). Ez banális, de még mindig működő és jövedelmező körbeforgó stratégiája a feszültségkeltésnek, mely mögött könnyen felfedezhetőek nemzeti-szekusi, vagy mondjuk inkább úgy,
neoceauşiszta ihletésű személyek, 
csoportok, struktúrák.
Az erdélyi ceauşiszta gyarmatosítás volt kiváltságosainak (és utódaiknak) stay-behind/Gladio típusú utóvédhadáról van szó: a térségünkből származó vagy Moldvából és a Regátból nagy számban és – nem igaz? – „szent küldetéssel” „importált” köztisztviselőkről, akiknek az a feladatuk, hogy megvédjék Romániát a (nagyrészt románok és a nemzetközi geopolitikai csillagzat által gyártott) „magyar veszélytől”.
Néhány kulcsszereplője az erdélyi intézményesített román nacionalizmus valóságos szindikátusának, akik folyamatosan és ellenségesen nyilvánulnak/nyilvánultak meg az erdélyi magyarok/székelyek legitim jogainak ügyében: a Székelyföld székhelyére, Marosvásárhelyre ejtőernyőztetett és oda erősen rögzített jelenlegi – import – polgármester, Dorin Florea; a volt erdőtolvaj-miniszter Mircea Duşa; a nemzeti érdek volt vészvillogós minisztere, Gabriel Oprea; a b Kovászna megyei kormánymegbízottjai; a milicista-pribék Radu Sandu Moldovan, a Hargita Megyei Rendőrség jelenlegi vezetője; a Hargita, Kovászna és Maros Megyei Románok (úgynevezett) Civil Fóruma, Nagy-Románia visszasírói, akikhez seregnyi blogger (lásd fentebb), többé-kevésbé félrevezetett, intoxikált és megtévesztett bérkommentelő és bértapsonc társul, akik fejszével rontanak rá mindenkire a kommentszekcióban és a Facebookon, ahol a magyarok minden románellenes provokációnak minősített jogos követelésére – mintha utasításra tennék – Erdély etnikai megtisztítását követelik (mottó: „Kifelé a magyarokkal az országból!”… ha nem tetszik nekik az az állandó üldöző és inkrimináló bánásmód, amelynek minden alkalommal ki vannak téve, amikor újra előhozakodnak a nemcsak legitim, de valójában nagyon is szerény óhajaikkal).
(A Youtube csatornán megtekinthető egy videó-összeállítás Radu Sandu Moldovan, a Hargita Megyei Rendőrség vezetője, Románia egyetlen még hivatalban lévő nemzeti-kommunista pribékje által elkövetett atrocitásokról… Érdekes, hogy sem Dan Tănasă, sem Bogdan Diaconu, sem Victor Roncea nem háborodik fel ezen egy magát „az etnikumok közötti együttélés európai modelljének” nevező EU-államra nézve szégyenletes és méltatlan helyzeten…)
Csak újabb bizonyítékot kívántam bemutatni arra vonatkozóan, hogy a székelyföldi magyarok egy részének radikalizálódása (már amennyi tapasztalható, mert a székely városok épületeinek falán eddig egyetlen politikai tartalmú graffitit sem láttam (!), még kevésbé radikális/nacionalista/szeparatista feliratokat) bizonyos román struktúrák kívánsága/célja,
melyek ennek érdekében cselekednek (vagy maradnak passzívak). Konkrétan a Neue Züricher Zeitung neves svájci napilap egyik, 2015. október 23-án megjelent cikkéről van szó, melyben nevezett Szőcs Csongor (helyesen: Zoltán – a szerk.), akit a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság a 2015. december 1-jei kézdivásárhelyi (mindenkire nézve szerencsés módon be nem következett) „terroristapetárdázás” miatt vett őrizetbe, egyértelműen és világosan kijelenti, hogy ő és HVIM-es társai akár erőszakhoz is folyamodnak majd, amennyiben a város központjában, a nemzeti hős Gábor Áron szobra mellé felvont székely zászlót a hatóságok (törvénytelenül) újra eltávolítják. Idézet: „Sollte sie, wie vor anderthalb Jahren, von der Verwaltung entfernt werden, wären Csongor Szöcs und seine Gesinnungsgenossen augenblicklich zur Stelle, um dies zu verhindern, notfalls mit Gewalt.” A székelyföldi rendőrök, katonák, hírszerző szolgálatosok, csendőrök, a Rendkívüli Helyzetek Felügyelőségének emberei, tűzoltók stb. szinte kivétel nélkül román etnikumúak, akiket az ország más részeiről telepítettek oda, egy sor kedvezménnyel és kockázati (!) pótlékkal – de a gondot nem annyira származásuk, mint inkább az a szerepük jelenti, hogy a térségtől idegen és a székelyföldi őshonos lakossággal szemben
latensen vagy nyíltan ellenségesen 
viselkedő fegyveres erőt képviseljenek, ezáltal bármikor képesek és mentálisan nyitottak válsághelyzeteket és mesterséges etnikumok közötti konfliktusos helyzeteket megrendezni/kirobbantani az őket a háttérből irányító nemzeti-szekus utóvéd érdekében… Íme tehát, hogyan „konspiráltak” nyíltan az úgynevezett székely terroristák: elmondva néhány külföldi újságírónak, hogy mit terveznek tenni… ha továbbra is megsértik az őket megillető jogokat. (A Martin Woker riporterrel folytatott beszélgetésre valamikor 2015 nyarán-őszén került sor. Ez azért tudom, mert Woker erdélyi látogatása során riportot készített a környezetvédő mozgalomról, melyben a Neuer Weg Egyesület is megjelent, amelynek munkatársa vagyok. Találkoztam és beszélgettem a riporterrel, így tudtam arról, hogy Székelyföldről is cikket készül írni.)
Ha a Román Hírszerző Szolgálatnak (RHSZ) van magyarul beszélő személyzete, de német nyelvű nincs, ez a tisztelt intézmény baja (melyet éppen egy – igaz, renegát – magyar, Asztalos Imre, azaz Virgil Măgureanu úr hozott létre… Hírszerzők, mondjatok köszönetet a magyaroknak, hogy egyáltalán léteztek, és a székelyeknek, hogy jó zsíros fizetéseket vehettek fel kockázati pótlékkal, mert különben ugyanannyiért kellene dolgoznotok, mint az egyszerű embereknek, akiknek adóját arra veritek el, hogy a saját cinikus kasztérdekeitek kiszolgálására ugrasztjátok egymásnak őket!). De az, hogy a Neue Züricher Zeitungban megjelent cikkről az RHSZ-nek még csak nem is súgtak, vagy nem küldték azt át neki a külügyi hírszerző szolgálatos kollégák, vagy legalább a volt kormányfő, Ponta apósa, aki… Svájcban a Ceauşescu-rezsim külföldi hírszerző szolgálatánál dolgozott, komoly aggodalmat kelthet Romániára nézvést: a meglévő (rossz)szolgálatok nem kommunikálnak egymással? Látszólag ezek csak… vannak, de nem adják jelét, hogy valódi szolgálatokat tennének Romániának, az itteni igazi gondok (intézményesült korrupció, szervezett bűnözés, intézményesült nacionalizmus, román etnokrácia Erdélyben/Székelyföldön, az éppen a hírszerző szolgálattól vagy a korrupcióellenes ügyészségtől és az ezekhez kapcsolódó körökből érkező nacionalista diverziók és közvélemény-megtévesztések stb.) ellen harcolva.
Az RHSZ-nek legalább bele kellene olvasnia a nemzetközi sajtóba időnként, így már ősszel értesült volna a három másodrangú székely dühéről, és közbe tudott volna lépni, például a sepsiszentgyörgyi nacionalista kormánymegbízottnál, akinek székelyek ellen folytatott közigazgatási zaklatása az egyik fő oka annak, hogy a Szőke testvérek és Beke tűzijátékokkal készült megijeszteni az embereket. Mindentől függetlenül mégis úgy vélem, hogy semmi sem indokolja erőszak alkalmazását jogok megszerzéséért, bármennyire legitimek lennének is azok. Ilyen értelemben Beke és Szőke hibázott. De ha elítélik őket, akkor azokat is el kellene ítélni, akik a román hatóságokon belül szorgosan, kitartóan és nagyon szakszerűen közrejátszottak a radikalizálódásukban (mely végső soron diskurzusszintű és virtuális maradt).
Másrészt minden államnak annál inkább be kellene tartania az önkényesen egyetlennek és hivatalosnak kikiáltottól eltérő nyelvű és etnikumú őshonos népességekkel szemben vállalt nemzetközi kötelezettségeit (Erdély esetében ugyanis olyan közösségekről van szó, melyek jóval régebbiek az államnál, amelynek területe kiterjeszkedett a kérdéses történelmi/őshonos csoportok által lakott Erdélyre, mely állam aztán egy részüket önkényesen idegeneknek és ellenségesnek nyilvánított, hogy ezáltal megfoszthassa őket egyéni és kollektív jogaiktól – beleértve a belső önrendelkezéshez való elidegeníthetetlen jogot is, melyből az – esetleg autonómián keresztül megvalósuló – önrendelkezési jog származik). A kérdéses állam bizonyos írott és íratlan kötelezettségek és törvények megsértésével tudatosan kényszeríti folyamatos frusztráltsági állapotba az adott csoportokhoz tartozó polgárai egy részét, és ezáltal – elkerülhetetlen módon – radikális csoportok és szélsőséges megoldások felé taszítja őket.
Azzal, hogy Bukarest 1920 után egyértelmű ígéretei ellenére megtagadta az erdélyi német felekezeti oktatás finanszírozását, mely annak kompenzálása lett volna, hogy (szintén önkényesen) kisajátították a szászok Nagyszeben környéki Sieben Richter erdőit, amelyekből a szász oktatási rendszert finanszírozták – ezek a román nacionalista politikák vezettek a szász közösség elszegényedéséhez (saját eszközeikből kellett fenntartaniuk az oktatási rendszerüket), és ezáltal e nemzeti csoport jelentős részének gyors nacionalista-protonáci radikalizálódásához. Később aztán a szászokat hibáztatták azért, mert csatlakoztak Adolf Hitler náci mozgalmához, ami 1944–45-ben elég ok volt ahhoz, hogy kisajátítsák házaikat, a felnőtt lakosságot pedig a Szovjetunióba deportálják, a 70-es években pedig ez vezetett a szászok eladásához Németországnak…
Úgy tűnik, Bukarest Székelyföldön most is ezt a régi receptet alkalmazza (melyet sok más etno-kleptokratikus rezsimű államban is bevetnek):
zaklat, diszkriminál, radikalizál –
hogy aztán még jobban zaklathasson, diszkriminálhasson, radikalizálhasson a diszkrimináltakban okozott frusztrációkra válaszul. Ezzel valamikor majd eljutnak annak az embercsoportnak a végső inkriminálásához és nyilvános lejáratásához, céljuk megfosztani őket attól a joguktól, hogy egy bizonyos területen éljenek. Innen az asszimiláción és/vagy elkergetésen/eladáson keresztül megvalósuló etnikai tisztogatásig már csak lépésnyi távolság marad. Ceauşescu ezt is megtette – és úgy tűnik, hogy az újra összefogó neoceauşiszták továbbra is azon dolgoznak, hogy szétverjék az Erdélynek nevezett európai mikrokozmoszt. Az utolsó célkitűzés: Székelyföld közigazgatási és etnikai-demográfiai/nyelvi feldarabolása.
A római jog egyik alapelve a pacta sunt servanda. Vagyis egy megkötött megállapodást be kell tartani/alkalmazni kell – tehát a romániai/erdélyi nemzeti úgynevezett „kisebbségek” jogaira vonatkozó rendelkezéseket is. Itt az ideje, hogy Románia ezeket a kötelességeit azok betűjében és szellemében teljesítse – beleértve az 1918. december 1-jei gyulafehérvári nyilatkozatban szereplő nagylelkű ígéretet is, mely nélkül Erdélyt nem lehetett volna Magyarországtól Romániához csatolni: „III. Teljes körű nemzeti szabadság minden együtt élő népnek. Minden nép a saját nyelvén fogja képezni, igazgatni magát és ítélkezni, saját kebeléből származó egyéneken keresztül, és minden nép az azt alkotó egyének arányának megfelelően kap képviseleti jogot az ország törvényhozó testületeiben és kormányzásában.”
An nou fericit Ardealului si ardelenilor, lipsit de petarde şi aruncători de petarde (la propriu şi la figurat), scăpaţi de sub control! (Az alább magyarul és németül is szereplő jókívánság így hangzik: „Petárdáktól és (szó szerint és átvitt értelemben vett) petárdavetőktől mentes boldog új évet Erdélynek és az erdélyieknek – a szerk.)
Boldog és békés új évet Erdélynek és az erdélyieknek!
Gutes und friedliches Neues Jahr, Siebenbürgen und Siebenbürger!
A szerző politológus 
és civil/környezetvédő aktivista, Waldkraiburg (Németország)
Forrás: Neuerweg.ro/Főtér. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Száz év a gondviselés jegyében
Tőkés István emlékezete
Életének századik évében, 2016. január 15-én kolozsvári otthonában, gyermekei és unokái körében elhunyt Tőkés István református lelkész, az Erdélyi Református Egyházkerület volt püspökhelyettese.
Több mint egy éve, 2014 decemberében jártam nála utoljára. Hosszasan csöngettem, mert előzetesen lelkemre kötötte. „Tudja, kedves Samu, majdnem 99 évesen már nem rohangál az ember” – figyelmeztetett. Aztán hallottam, amint öreges járással közeledik, ajtót nyitott, egész lénye csupa mosoly volt, s úgy karolt belém, mintha rendszeres látogatója lennék. Tőkés István nyugalmazott református lelkésszel, egyházi íróval, teológiai professzorral, lapszerkesztővel – nem mellékesen Tőkés László édesapjával, de ezt a „címkét” már bölcs mosollyal nyugtázta – a református egyház tulajdonában lévő, múlt század eleji polgári hangulatot árasztó kolozsvári lakásban égig érő könyvespolcok árnyékában telepedtünk le.
Csiszolatlanul, akár az élet
„Egy ideje már nemcsak egy-egy évben gondolkodom – mondta, amikor rákérdeztem, milyen évet hagy a háta mögött –, hanem tekintgetek vissza is, előre is. Egyfajta bogaram, hogy sűrűn végigveszem életem különböző időszakait, a családtagjaim sokszor bosszankodnak is fölötte. De hát mit tehetnék, ha a Monarchia végén, 1916-ban születtem, megéltem Trianont, ifjúként értem meg 1940-et. Ennél a dátumnál rendszerint megállok, s azt mondom: ha meg kellene írnom, mit jelentett nekem a kis magyar világ, azt mondanám, hogy éltem ’40-től ’44-ig. A többin gyorsan átszaladok 1989-ig. Hogy mi van azóta? Vagyunk, amiben vagyunk, megválaszolatlan kérdésekkel élek azóta is. Eszter lányom lepett meg néhány éve életem igazi tükörképével, egy könyvvel, amely a feleségemmel való levelezésemet tartalmazza, Őt 1938-ban ismertem meg, 2001-es haláláig éltünk együtt. Abban a körülbelül ötszáz levélben benne van minden, talán az az egyetlen hiteles dokumentum rólam.” Az íróasztalon heverő könyvek halma alól előkerült a leveles könyv is. Belelapoztam, s bár képekkel illusztrált nyomtatott oldalakba merevített levelezést láttam, kissé feszengtem, amint beleolvastam a bensőséges megszólításokat bőven tartalmazó írásokba. István bácsi minden bizonnyal látta rajtam a tartózkodást, mert biztatni kezdett, hogy csak nyugodtan. „Ez az egész tükörképe annak, ahogy jártam, ahogy hallgattam vagy beszéltem, ahogy sírtam. Minden csiszolatlanul, ahogy az életem zajlott. Mélységekkel és magasságokkal. Én is sokszor rácsodálkozom a szó legnemesebb értelmében: ez is én voltam? Ezek e levelek segítenek még inkább megérteni, hogy végig a gondviselés jegyében zajlott az életem.”
A lelkek orvosa
Hogy valóban a legalkalmasabb feladatot rótta-e rá, azt, amire István bácsi a leginkább vágyott, nos, ebben találkozásunkkor is voltak még „vitái” a gondviseléssel. Hiszen ifjúsága idején ő is tele volt elvekkel, világmegmentő álmokkal, terveket szövögetett. A hajdani leveleket olvasva, mondta, többször támadt az az érzése: te akkoriban nem azzal foglalkoztál. Családot alapítottál, igazi hívő erdélyi református embernek készültél, lelkipásztornak is. De immár kristálytisztán látja, fogalmazta meg beszélgetésünk során, hogy életében semmi sem történt véletlenül.
Mert igazából nem is lelkipásztor akart lenni, hanem orvos, de mivel hamar kiderült, hogy nem lehet kutatóorvos, úgy határozott, akkor inkább lelkész lesz. Négy év teológia, majd a németországi tanulmányok alakítgatták a képet benne, mit is jelent lelkésznek lenni. Nem professzornak, nem teológusnak, nem tudósnak, hanem igazi lelkésznek, a magyar falu embere gondozójának. Menet közben azonban minden másként alakult: 1940-ig külföldi tanulmányúton volt, ott érte utol Vásárhelyi János püspök levele. Erdély református püspöke azt kérdezte tőle: elvállalja-e a püspöki titkári feladatot? Elvállalta, és e szolgálat során ébredt rá, hogy létezik lelkipásztori gondozás is. Egy ideig feleségével együtt még táplálta a falusi lelkipásztori álmot, hiszen voltak meghívásai, Bodokról és Papolcról is, de akkor már nyakig benne volt a főiskolásokat célzó lelkészi szolgálatban. Egy kolozsvári főiskolás közösség létrehozását is tervezte, ezt azonban nem sikerült megvalósítania.
A lojalitás története
A püspöki titkári feladatokkal óhatatlanul társuló beavatottság, a különleges státus azonban nehéz pillanatokat is tartogatott. Elöljárójával jelen volt például 1949-ben Bukarestben, amikor a román államhatalom aláíratta a történelmi egyházak püspökeivel az úgynevezett lojalitási nyilatkozatot. Az aláírók sorába csak Márton Áron római katolikus püspök nem állt be. „Életem nagy kérdése volt akkor: miként lehet talpon maradni a román kommunista világban úgy, hogy közben ne kényszerüljek feladni a hitéletemet, a magyarságomat? Azokban a napokban Bukarestben azt sem tudtam, hogyan rejtőzködjem el a fényképészek elől. Ott mondtam el püspökömnek, hogy a köztudatban – és az utókorban is majd – az él, ő már-már árulója a református egyháznak, míg Márton Áron a nehéz helyzetben is helytáll. Vásárhelyi azt mondta akkor nekem: nézz ide, fiam, nekem püspökként a református lelkészekre és családjukra is tekintettel kell lennem. Márton Áronnak és lelkészeinek nincs családjuk, neki ezt a felelősséget nem kell a vállára vennie. És mögötte ott áll a római pápa is. Bárcsak eljönne az idő, amikor felelősségre vonnak a döntéseim miatt, tette hozzá. Azt tartotta a püspök, hogy amíg a romániai egyházi élet irányítása az ortodoxok kezében van, a református egyház csak úgy maradhat meg, ha azt teszi, amit az ortodox egyház.”
A megmentés álma
Tőkés István nézetei sok tekintetben eltértek a fősodortól. Például abban, hogy nekünk, magyaroknak nincs mit keresnünk Erdély egész területén. Úgy tartotta, földrajzilag ki kell jelölni egy olyan területet, amelynek támogatásába az anyaország is mindent belead. „Üljenek össze a demográfusok, a filozófusok, a papok, és mondják meg, hol húzódik az a terület, ahol a Székelyföldtől a magyar–román határig még erdélyi magyar életet lehet építeni. A határokat persze nem lehet megváltoztatni, de azt el kell érni, hogy ez a terület az anyaország amolyan előretolt helyőrsége legyen. És ezen a területen olyan világot kell kialakítani, ahová Budapestről is szívesen költöznének az emberek.” Fogarasról például lemondana. Az ott élő magyaroknak azt mondaná: nagyon szeretlek benneteket, de költözzetek ide hozzánk. Ha maradtok, ekként foglak tovább szeretni, de azt az ajtót az Úr becsukta. A gondolat megérlelődéséhez azonban nyíltan kellene beszélni róla. Meg kellene nézni, hol húzódnak a magyar élettér természetes határai. Ki kellene jelölni a magyar jövendőt ígérő területet. „Mert most sehol sincs magyar jövendő, még a Székelyföldön sincs. Sepsiszentgyörgyön gyermekkoromban még a macska is magyarul nyávogott, most a vasútállomáson azt mondják, poftiţi, ha jegyet akarok venni. Én megéltem azt az időt, amikor Kolozsvár lakosságának nyolcvan százaléka magyar volt, most pedig rongyos 18 százalékon vagyunk. László fiamnak is sokszor mondom ezeket, de ő leint, hogy ez csak álom.” Engedelmesség az igazságnak
Nyolc gyermek, általuk 27 unoka és 12 dédunoka vette körül 2014 decemberében Tőkés Istvánt. A sok gyermek persze sok gondot, aggodalmat is jelentett. Kérdeztem, adódtak-e olyan pillanatok 1989-ben, amikor azt kívánta, László fia ne feszítse tovább a húrt, mert az életét veszélyezteti. Került-e ellentmondásba a szülői féltés a tudattal, hogy László igaz ügyet képvisel? „Mindenki féltette Lászlót, és természetesen felmerült az is a családban, hogy vajon okos dolog-e tovább feszíteni a húrt. A híres Panoráma-interjú előtt még nem gondoltunk arra, hogy bántódása eshet, utána azonban tudtuk, hogy bármi megtörténhet vele. De soha senki nem vádolta azért, amit tett. Nem mondta senki neki, hogy ne csináld tovább, én a legkevésbé. Az édesanyja is azt mondta: ha letartóztatják Lászlót, akkor is mellette kell állnunk.”
Úgy tartotta, fia, Tőkés László a családi gondolkodás továbbvivője. Pedig egyfajta liberális szellemben nőtt fel, fiatal korában mindenkit kritizált. „A legnagyobb elismeréssel akkor adóztam neki, amikor egy interjúban így fogalmazott: »Semmit sem csináltam, csak azt, amit bármelyik becsületes református lelkész, aki teszi a dolgát.«
Az igazságnak engedelmeskedett.”
CSINTA SAMU
Tőkés István
Málnáson született 1916. augusztus 8-án, középiskolai tanulmányait a Székely Mikó Református Kollégiumban végezte, lelkészi diplomát a Kolozsvári Református Teológiai Fakultáson szerzett 1938-ban. Ezt követően Németországban és Svájcban tanult, majd Kolozsváron nyerte el a teológia doktora címet újszövetségi tudományokból. Az Erdélyi Református Egyházkerület akkori püspöke, Vásárhelyi János mellé 1941-ben püspöki titkárrá nevezték ki. 1946-tól 1973-ig az egyházkerület igazgatótanácsának tagja volt, 1952-ben az egyházkerület generális direktorává (közügyintézővé), 1974-től egyházkerületi főjegyzőjévé (püspökhelyettesévé) választották, ezt a tisztséget 1983-ig töltötte be. 1973-tól 1983-as kényszernyugdíjazásáig a kolozsvári Protestáns Teológia professzoraként az újszövetségi tanszéken tanított. 1989-ben a kommunista állam nyomására egyházi felettesei eltiltották az egyházi szolgálattól. A kommunista rendszer legnehezebb időszakában védte egyháza és nemzete érdekeit, több teológiai és egyháztörténeti tanulmány és könyv fűződik a nevéhez. A romániai magyar református egyház élete 1944–1989 című könyve bővített kiadása 2014-ben jelent meg. Egyházi és oktatói munkássága mellett nyolc gyermeket nevelt fel, 27 unokája és 13 dédunokája született. 2002-ben Károli Gáspár-díjjal, 2006-ban Pro Ecclesia-díjjal tüntették ki, 2011-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, 2012-ben a Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést adományozták neki. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A magyar kultúra napja – Megjelent a Székelység története javított kiadása
A magyar kultúra napja alkalmából Sepsiszentgyörgyön bemutatták a Székelység története című, oktatási segédanyagként is használható kötet második, javított kiadását – közölte pénteken a Kovászna megyei tanács sajtóirodája.
A székelyföldi történelemtanárokból és történészekből álló 11 tagú szerkesztőbizottság már az első, 2012-es kiadást is úgy állította össze, hogy a székelység múltját választható tantárgy, vagy történelemköri foglalkozás keretében tanuló hatodik-hetedik osztályos tanulók számára tankönyvként is megfeleljen, ugyanakkor kézikönyvként bármelyik korosztály számára hasznos olvasmány legyen. A “székely történelemkönyv” megjelenése akkor magyarellenes médiahisztériát váltott ki Románában, a bukaresti oktatási tárca pedig közölte: tankönyvként nem használható, mert azt a tárca nem láttamozta.
Az Erdélyi Művészeti Központban tartott könyvbemutatón a jelenlévő szerkesztők elmondták: az első kiadás példányait nagy gyorsasággal kapkodták el, a második, javított kiadást pedig a szakma – pedagógusok és történészek – észrevételei alapján készítették elő. A Székelység története című kötetet a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont adta ki a Hargita és Kovászna megyei tanács közös projektjeként.
Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke, köszöntőjében arról beszélt: amikor sok székely fiatal külföldön keresi boldogulását, fontos, hogy megismerhessék Székelyföld történelmét. “Ott van a céhes város, Kézdivásárhely esete, ahonnan egykor a fiatal mesterjelöltek elmentek szakmát tanulni, ajánlólevelet szerezni, és utána visszajöttek. Ezzel a tankönyvvel ezt akarjuk elérni: ha elmennek fiataljaink, ha kilépnek Székelyföldről, később jöjjenek haza, hogy tudásukat itt kamatoztassák. Nekünk az a feladatunk, hogy olyan környezetet teremtsünk számukra, ahova érdemes hazaköltözni” – idézte a közlemény a Kovászna megyei tanács vezetőjét. Borboly Csaba, a Hargita megyei tanács elnöke elmondta, nem titkolt szándékuk, hogy a könyvet románul is megjelentessék.
“Mi tanultuk a románok történelmét és ismerjük is azt: úgy gondolom, hogy lehetőséget kell teremtenünk a román fél számára is, hogy megismerhesse a mi történelmünket” – magyarázta. Borboly Csaba hozzátette: a magyar kormány segítségének köszönhetően a Székelység története nemsokára világszerte elérhető lesz interneten is. erdon.ro

Székelyföldi tudományos társaságot alapítottak
Megalakult a Székelyföldi Regionális Tudományi Társaság (SZRTT) Csíkszeredában, melynek egyebek mellett célja Székelyföld fejlesztésének támogatása. A szervezet élére Geréb Lászlót, a MÜTF Oktatási Központ korábbi igazgatóját választották.
Az SZRTT elsődleges célja szakmai fórumot biztosítani a regionális tudományok művelőinek, illetve hogy kutatásaikkal hozzájáruljanak Székelyföld fejlesztéséhez – nyilatkozta lapunknak Geréb László, a társaság nemrég megválasztott elnöke. A tervek szerint konferenciákat, tanácskozásokat is szerveznek, a kutatások eredményeit pedig különböző fórumokon ismertetik majd az érdeklődőkkel.
Geréb elmondta, hogy egyebek mellett Székelyföld statisztikai vonatkozású meghatározásán is fognak dolgozni, ami gazdasági szempontból is lényeges. Nem mindegy, hogy Maros megyéből földrajzilag mekkora részt kapcsolunk ehhez a térséghez, hiszen ennek függvényében változhatnak a különböző mutatók – magyarázta.
A tizennégy kutató által alapított társaságot Nagy Benedek csíki egyetemi oktató kezdeményezte, így a tagok többségét jelenleg is a Sapientia egyetem csíkszeredai karának oktatói adják, ugyanakkor gyergyószentmiklósi, sepsiszentgyörgyi és székelyudvarhelyi kutatókat is találunk köztük.
Bíró Boróka Júlia, a szervezet elnökségének sepsiszentgyörgyi tagja rámutatott, régóta szükség volt a térség tudósainak összefogására. Így lehetőség van a hatékonyabb kommunikációra, tapasztalatcserére és közös kutatások lebonyolítására is. Többségében gazdasági szakemberek alapították a társaságot, de a tagok között vannak történészek, földrajztudósok is.
Fülöp-Székely Botond. Székelyhon.ro

Kultúrcsűrt avattak Farkaslakán
Felavatták a farkaslaki Kultúrcsűrt vasárnap délután, a magyar kultúra napjához kötődő rendezvénysorozat részeként. A csűrt korabeli fotók alapján építették újjá.
A Tamási Áron Művelődési Egyesület az önkormányzattal együtt vásárolta meg 2011-ben Tamási Áron húgának, Fancsali Erzsébetnek a tornácos házát, melyet sikerült is rendbe hozni. Itt most is azok a bútorok vannak, melyeket az író látogatásai alkalmával használt – mondta el az avatón Hadnagy Jolán egyesületi elnök.
A ház melletti csűrt a korabeli fotók alapján építették újjá. A munkálatok elvégzéséhez szükséges összeget, 60 ezer eurót az egyesület megpályázta, a szükséges önrészt pedig egy korondi vállalkozás előlegezte meg. Mostanra megkapták az uniós támogatást, így sikerült a cégnek visszafizetni a kölcsönt – osztotta meg Hadnagy.
Az épület teljes értéke 300 ezer lej. Az alsó szinten közösségi terem és az egyesületi iroda kap otthont, míg a felső szinten Váradi Péter Pál veszprémi fotóművész Székelyföldről készített fényképeinek állandó kiállítása lesz megtekinthető.
Dósa Ildikó. Székelyhon.ro

Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díj negyedik alkalommal
A magyar kultúra napja alkalmából az RMDSZ évente jutalmazza azokat a művészeket, akik az erdélyi magyar kultúra átörökítéséhez, megismertetéséhez kiemelt módon hozzájárulnak.
Az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjat 2016-ban is három kategóriában osztotta ki a Szövetség: Fekete Vince az irodalom, Molnár Levente az előadóművészet, Onucsán Miklós pedig a képzőművészet terén kifejtett tevékenységéért vehetett át kitüntetést.
Dimény Áron színművész laudációjában úgy vélekedik barátjáról, Molnár Levente színművészről – mindenki Kecskéjéről –, mint arról a konok, eltökélt és kitartó emberről, aki természetességgel tud jelen lenni az erdélyi és romániai két- vagy alkalmanként többnyelvű közegben, aki otthonossággal jelzi, identitása nem hátrány, nem béklyó, nem magasztos feladat, hanem lehetőség, jól használható adottság. Aki úgy véli, nem bezárkózni kell, hanem dolgozni, tenni, lenni. „Ikonikus figurája felejthetetlen, amint egyszerre szervez eseményt, egyeztet időpontot, irányítja munkatársait és sodorja cigarettáját a színház művészbejárata melletti kis irodában, a Tranzit ház oszlopa mellett, a Főtéren vagy a Tiff-ház teraszán, s szinte azt hihetjük, egyidőben van jelen mindenütt” – fogalmaz Dimény Áron. „Richard Unwin a brit The Art Newspaper egyik 2011-es számában a Kelet Európai régió 70-es-80-as éveinek művésznemzedékére a „rejtett nemzedék” szószerkezetet használta. A szintagmát, – amelyről első látásra úgy gondoljuk, hogy kizárólag a nyugati perspektívából történő szemlélés ihlethette – ha önkritikai konnotációkat társítunk hozzá, akkor maga a lokális „keleti” kulturális tér is magáénak vallhatja” – fogalmaz Angel Judit művészettörténész, aki méltatásában Onucsán Miklós képzőművészt ennek a generációnak a reprezentatív tagjaként emlegeti. Arról az emberről beszél elismerően, akinek tevékenysége a régió kortárs művészeti profiljának, a más régiótól eltérő specifikumának megrajzolásához segített hozzá.
Fekete Vince író laudációját írótársa, Lövétei Lázár László versbe foglalta. Íme egy részlet a „laudáló” költeményből:
Vince könyve
1. Kezdetben vala az Íge, és az Íge vala Vincénél, és Vince vala az Íge. Mármint Serény Múmia-ügyben. Ebben a Serény Múmiában akartam én is közölni, ezért kerestem meg Vincét holmi versekkel az Apáczai Csere János Líceumban, ahol Vince akkoriban helyettesítő tanár vala. És mondá Vince, hogy Köszi, s hogy ekkor meg ekkor mennék bé a Helikon szerkesztőségébe, ahol majd választ adand. És én bémenék, persze, miután megittam egy-két deci vodkát... 2. Valahogy így kezdődött a szerkesztő és a fiatal költő kapcsolata, ami aztán a csíkszeredai Boronában, a Két Góbéban, vagy éppen az Aranykapcában baráti költő–költő viszonnyá alakult. (…)
Az idén második alkalommal odaítélt életműdíjat Egyed Ákos történész vehette át.
Markó Béla, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke az életműdíj átadását megelőzően kiemelte: a kultúra eltérő jelentéssel bír nemzetről nemzetre. „Tőlünk nyugatabbra lévő boldogabb, szerencsésebb nemzetek – azok, hiszen történelmük másképp alakult – nyugodtan elkülöníthetik az életet és a művet. Nem kényszerültek rá történelmük folyamán, hogy élet és mű között szerves kapcsolatot teremtsenek. Mi, ezzel szemben, rákényszerültünk” – hangsúlyozta.
„El lehetne-e választani Kölcsey műveitől, például a Himnusztól Kölcsey életét, azt, hogy ő közéleti ember, országgyűlési követ volt, vagy attól, hogy sokat tett hazája előrehaladásáért? El tudnánk-e választani Kazinczy életét költészetétől vagy nyelvművelő tevékenységétől? Folytathatnám Kós Károly példájával. Esetében az életpélda és a munkásság elválaszthatatlan. Vagy Bánffy Miklós esetében a közéleti tevékenységet az ettől függetlenül is jelentős munkásságtól? Mindezt nem lehet és nem is szükséges” – érvelt az RMDSZ egykori elnöke. A mai napon, a magyar kultúra napján hangsúlyosan el kell mondanunk, szeretjük kultúránk ezen sajátosságát, még akkor is, ha történelmünk kényszerített arra, hogy többet vállaljunk, mint magát az alkotást – tette hozzá.
Összegzésként rámutatott: az RMDSZ, a Communitas Alapítvány, a Kós Károly Akadémia Alapítvány az immár második alkalommal odaítélt, „Erdélyért” elnevezésű díjat olyan embereknek szánja, akiknek élete és műve szervesen támaszkodik egymásra. „Gratulálok Egyed Ákosnak, az ő életműve igazán példázza azt, hogy nem volt elegendő számára a könyvtárszoba, emellett közéleti szerepet is vállalt mindig” – zárta ünnepi beszédét Markó Béla.
„Elegendő lenne egy rövid sajtóhír, hogy Egyed Ákos életmű-díjban részesült, és minden olvasó vagy néző elismerően bólogatna: igen, a székelység történetének avatott kutatója, a 19. századi Erdély társadalomtörténetének elismert szakembere, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja joggal részesült e kitüntetésben” – vallja Sipos Gábor erdélyi történész a háromszéki születésű, a Székelyföld története iránt kiemelten érdeklődő akadémikusról, kutatóról. Gyorsan hozzáteszi, Egyed Ákos tucatnyi kötet, rengeteg tanulmány, több kiadást megért monográfiák szerzője, aki megérdemli, hogy méltányolják még korántsem lezárt munkásságát, de így is imponáló életművét: „ünneplésünk azzal válhat igazán teljessé, ha örömmel veszünk tudomást Egyed Ákos jelenlegi legfontosabb tudományos programjáról: székelyudvarhelyi kezdeményezésre születőben van a Székelyföld három kötetre tervezett, sokszerzős történeti monográfiája, amelyben oroszlánrészt vállalt szerzőként, szerkesztőként egyaránt. Adjon Isten sok erőt, egészséget a befejezéséhez és más tudományos tervei megvalósításához!” Közlemény
Erdély.ma

Csernátoni himnusznap
Csernátonban nem kell kivárni az „akadémiai negyedórát” egy kulturális esemény kezdéséhez: a közönség időben és nagy számban gyűl össze. Így történt ez pénteken, a magyar kultúra napján is a Sylvester Lajos Községi Könyvtárban Alsócsernáton kismonográfiájának könyvbemutatóján, melyet meglepetéskiállítás is követett.
A könyvtár szó szoros értelmében zsúfolásig megtelt termében Nagy Balázs, a Háromszék Vármegye Kiadó által indított, Székelyföld településeinek bemutatását céljául kitűző sorozat szerkesztője ismertette az eddig megjelent köteteket. Elmondta, vállalkozásuk merész, eleinte nem is nagyon hittek benne, hiszen nem sok településen történtek szakszerű kutatások, kevés a lappangó kézirat is, mégis belevágtak, mert szükségesnek látták. A sorozatot Háromszék honismereti bibliográfiájával indították, aztán a falumonográfiák sorát – bár nem ajánlott az ilyen jellegű, tudományos igényű munkákat egyetlen szerzőre bízni, hiszen manapság kevés polihisztor terem – Pozsony Ferenc Zabolát bemutató kötetével kezdték, majd Egyed Ákos ugyancsak szülőfaluját, Bodost ismertető kötete következett. A sort – immár több szakember közreműködésével – Mikóújfalu és Dálnok folytatta, hatodikként pedig most Alsócsernáton kismonográfiája. A sorozat másik szerkesztője, Tóth Szabolcs arról beszélt, hogyan jött létre a kötet, bemutatta a szerzőket és tanulmányaik rövid kivonatát. A könyvbemutatón jelen lévő szerzők közül Székely Zsolt régész szólalt fel elsőnek, elmondva, régészeti szempontból Csernáton a legjobban kutatott község egész Háromszéken, a hozzá tartozó falvak területén Székely Zoltán 1944-ben kezdett ásatásai óta 52 települést sikerült azonosítani a kőkorszaktól a székely-magyarokig. Egyik legérdekesebb feltárás a Haszmann Pál Múzeum udvarán található lakóház, ezzel ugyanis datálni is lehet a szlávok utáni jelenlétünket a térségben. Cserey Zoltán történész hasonlóképp érdekes kiselőadást tartott az általa kutatott témáról, kiemelve azonban, hogy az 1849. utáni időszakkal kevés történész foglalkozik, ezért hiányosak is az ilyenszerű falumonográfiák. Ő maga a székely határőrség időszakának (1764– 1849) polgári és katonai igazgatását dolgozta fel, a téma kapcsán számos érdekességről beszélt, többek között arról, hogyan „kapott polgárjogot” Csernátonban a krumplitermesztés, vagy hogy kevésen múlott, hogy a vármegye székházát Csernátonban építsék fel, és ne Sepsiszentgyörgyön.
Csáki Árpád egyháztörténész az alsócsernátoni református egyház levéltárának feldolgozása révén három tanulmány szerzőjévé is vált: a református egyházközség történetét, a református templom építéstörténetét – ennek ismertetése kapcsán megjegyezte, bár nagyon gazdag az egyházi levéltár, a templomtörténettel korábban foglalkozók egyike sem kutatta azt, így téves adatok kerültek be a korábbi szakleírásokba – és Kovács Sámuel egykori református lelkésznek az 1830-as nagy tűzvészről írott emlékiratát dolgozta fel.
Haszmann Pál, a kötetben a falu kúriáit bemutató tanulmány szerzője kiemelte, a település értékeinek csupán szikrányi részét sikerült feldolgozni: egyrészt, mert nincs olyan dolgozat, amelyhez ne lehessen még hozzáadni, másrészt, mert számos téma vár még feldolgozásra, a gazdálkodás például, vagy az emberi emlékezetben szunnyadó értékek. Vagy családok történetének feldolgozása, hiszen „történelmünk családok történetéből tevődik össze” – mondta. Gyűjteni, amit még lehet, figyelmeztetett Haszmann Pál, hiszen még mindig rengeteg lehetőség van a kezünkben, és „nemzettudatunkat, jövőnket ezekkel a könyvekkel alapozzuk meg”. És mert a magyar kultúra napja himnuszunk születésnapja, az est házigazdája, Ágoston József könyvtárvezető javaslatára nemzeti imánk eléneklésével zárult a könyvbemutató. A meglepetéskiállításon, az épület pincegalériájában meg Réti Zoltán helybeli faragó bemutatta a tizenkét stációról készített fatáblasorozatát: úgy gondolta, mielőtt alkotásai Nyíregyházára kerülnek, meg kell adnia a lehetőséget falusfeleinek alkotásai megismerésére.
Váry O. Péter. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Marosvásárhelyre hív tüntetni az SZNT
Tüntetésre hívja a székelyföldi autonómiatörekvések híveit március 10-re, a Székely Szabadság Napjára Marosvásárhelyre és Románia külképviseletei elé a Székely Nemzeti Tanács (SZNT).
Izsák Balázs SZNT-elnök hétfői közleményében arra buzdítja Székelyföld lakóit, hogy emlékezzenek meg a Székely Szabadság Napjáról, aki pedig teheti, menjen Marosvásárhelyre, hogy békésen, méltósággal nyilvánítsa ki a közösség autonómiaigényét. Az SZNT elnöke arra kérte a magyar pártokat, civil szervezeteket, a magyar történelmi egyházak gyülekezeteit, hogy legyenek részesei az előkészületeknek, és ösztönözzék részvételre a székelyeket, illetve egész Erdély magyarságát. Kérte ugyanakkor a nagyvilágban élő magyarok szervezeteit, hogy március 10-én Románia külképviseletei előtt fejezzék ki szolidaritásukat a székely autonómiamozgalommal.
„A Székely szabadság napján megszámláltatunk itthon és a nagyvilágban. Készüljünk úgy, hogy ne találtassunk híjával!” – fogalmazott Izsák Balázs. Megjegyezte, hogy a hatóságok általi megszámláltatás mellett „megmérettetik hűségünk hagyományainkhoz és céljainkhoz, megmérettetik kollektív bölcsességünk és méltóságunk, megmérettetik az erkölcsi erő, amely tizennegyedik éve szembesíti a román hatóságokat és ország-világ közvéleményét a székelyek akaratával”, a területi autonómia követelésével.
„Elölről kell kezdeni a társadalmi párbeszédet az ország közigazgatási átszervezéséről, mert nem fogjuk elfogadni, nem fogjuk tűrni, hogy Székelyföldet a jog és ésszerűség ellenére, Románia nemzetközi kötelezettségvállalásainak megszegésével egy román többségű közigazgatási régióba belekényszerítsék” – jelentette ki Izsák Balázs.
Emlékeztetett arra, hogy a marosvásárhelyi polgármesteri hivatalban már 2015 tavaszán bejelentette az idei tüntetést és felvonulást. A hivatal elhárította a rendezvény tudomásul vételét, de január 8-án a Maros megyei törvényszék kötelezte a polgármestert és a várost, hogy az előzetes bejelentésnek megfelelően vegye tudomásul a rendezvényt.
Dorin Florea polgármester kijelentésére, mely szerint a városvezetés etnikai konfliktusoktól tart, Izsák Balázs kijelentette: Marosvásárhelyen akkor voltak etnikai jellegű konfliktusok, amikor ezt az állami hatóságok akarták, a többséget a magyar közösség ellen uszították és a támadást meg is szervezték. „Meggyőződésünk, hogy ma a román hatóságoknak, ellentétben a kilencvenes évvel, nem érdeke egy etnikai konfliktus megszervezése, ezért a törvénynek megfelelően fogják biztosítani a rendezvény békés lefolyását” – fogalmazott hétfői közleményében Izsák Balázs, az SZNT elnöke.
MTI. Székelyhon.ro

Lefejezés
Ugye milyen, enyhén szólva szokatlan ez cím? Milyen mindenki által elítélt, milyen barbár, európai néphez nem méltó cselekedetet értelmez ez a kifejezés? Senki nem fog hinni nekem az első pillanatban, ha azt állítom, hogy ez a hátborzongató gyilkosság itt folyik Közép-Európában még azelőtt megkezdődve, mielőtt elért volna minket is a migránsáradat. De ne vágjunk a dolgok elébe, hadd ismertessem előbb önökkel az alapokat, amire a borzalom épül!
Egy bizonyos Daniel Roxin nevezetű román publicista a következőket jelentette meg nemrégiben a saját blogján, melynek neve Dezvăluiri istorice şi ştiri. „Baszarábiai háború: vajon sikerül Oroszországnak megakadályoznia az egyesülést Romániával?” 
A publicista aggodalmát fejezi ki amiatt, hogy a valamikori, a cári majd a Szovjetunió, a mai federációs Oroszország, folyamatosan veszélyeztette, és veszélyezteti az ország (mármint Románia) szuverenitását, integritását és jövőjét. Felindultságában olyant tesz, amilyent ritkán tesznek meg román nacionalisták. Nevezetesen, elhiteti, hogy a keleti szomszéd sokkal több kárt okozott Romániának, mint az Osztrák-Magyar monarchia! Tehát az utóbbi bűneit enyhítve az előbbi rovására.
A mindent elsöprő nemzetféltés feledteti vele, hogy nem is olyan rég, 1877-1878-ban az oroszok vívták ki nekik a függetlenségi háború győzelmét a törökök ellen. És ha az rossz orosz szomszéd ne legyen, akkor talán ma nem létezne Románia, hanem legfentebb egy török-bolgár pasalikum! 
Ezt ismét én mondom, hogy az Osztrák-Magyar monarchia is kárt tett, de nem akkorát. Mert az osztrákok, nevezetesen a Habsburgok, csak szörnyszövetséget kötöttek velük az 1848-1849-es szabadságharc idején, hogy hátba támadják az erdélyi magyarságot, és tömegesen legyilkolják a falvak és városok védtelen lakósságát, cserében Erdély birtoklásáért! Amit természetesen nem adtak meg nekik.
A magyarok viszont azzal ártottak, hogy a román nemzeti öntudatot, nyelvet, kultúrát, irodalmat nekik kifejlesztették, és engedték kisugárzódni a román fejedelemségek felé. Valamint egy kincses Erdélyországot teremtettek, amit ők aljas módon elorozva kíméletlenül lezüllesztettek! 
Elérkeztem a tulajdonképpeni mondanivalómhoz, amely a nevezett publicista következő találgatásából fakad. „Az oroszok nem fognak ölbe tett kézzel ülni, és a mindenkori magyar szövetségesével etnikai konfliktusokat fognak kelteni az úgynevezett Székelyföld ürügyén.”  Majd örömteli bizalommal folytatja, és számunkra ez a legsokatmondóbb: „csakhogy már megkezdődött a magyar szélsőségesek lefejezése, és ez megnehezíti a terv végrehajtását! Vajon sikerül-e megakadályozni az oroszoknak az egyesülésünket? Remélem, hogy nem!” 
Csak úgy futtában jegyzem meg, mert most nem akarok az egyesülés ügyével foglalkozni, hogy vajon Románia egy zilált gazdasági helyzet hátrányával elbírna-e egy alulfejlett, társadalmi konfliktusokkal terhelt púpot venni a hátára, anélkül, hogy padlót fogjon? 
Tehát jelen pillanatban lefejezéseknek vagyunk a szenttanúi! Tudja ezt Daniel Roxin, most már az egész Románia, és túlzás nélkül az egész Európa, hogy itt nálunk éppen elkezdődött a jogaikat követelő magyarság vezetőinek fejét vétele! Tudják, és nem bánják. Hadd hulljanak a szélsőségesek, a szeparatisták, nemzetüket féltők! Ugyan ki bánná? Az Európai Unió, aki még saját magát sem képes megvédeni? Az USA, aki nem ismer nemzetet csak profitot bármi áron? 
Mindenki tudja, csak mi nem tudjuk, az áldozzatok, hogy homokba dugott fejű struccmadarak vagyunk! Mert ha emberek volnánk, érdemesek dicső múltunkhoz, és tudnánk, hogy le akarnak fejezni, nem így viselkednénk!
És most kezdjük a lefejezettek, vagy lefejezésre ítéltek bemutatását.  Antal Árpád, „terrorista gyanús!” Igaz, a valóságban csak annyira terrorista, hogy a saját városát, Sepsiszentgyörgyöt nem ő és a többségben lévő szintén magyar „terrorista” tanácsosok vezetik, hanem egy román, kisebbségben lévő nacionalista civilszervezet, a SRI és az ortodox egyház segítségével! Nem értem ezeket az embereket, csupán azért gátolják saját városuk fejlődését, hogy borsot törjenek a magyarok orra alá? Ez, az együttélés kockázata! 
Ráduly Róbert vétkét nem találják éppúgy, mint Szőke Domokosét, sem de a rendszer lefejezés céljából puhítja. 
Rángatják ugyancsak lefejezés céljából Mezei János gyergyói polgármestert is, mert a  román áldemokrácia lehetőséget nyújt erre.
Ugyancsak lefejezésre szánták zászlónkat, himnuszunkat, magyar feliratainkat, mik ellen folyamatos háborút folytat a román állam Dan Tănase nevében. A legfrissebb Beke István Attila és Szőcs István ügye, akiket, mint tudják, és a nóta is mondja: kilenc ügyész megvizsgálta vétkét egy sem találta! Hullnak tehát a fejek, és még sokat nem említettem. Az összes hulló fejű emberekért tüntettek Gyergyóban talán százan.
Székely atyafiak, mondjátok meg őszintén, és minden harag nélkül, nem kellene, szégyelljük magunkat? Hol van az a hatszázezer székely és majdnem egymillió magyar erről a földről? Árpád népe nem volt ennyiszámú honvisszavételkor és legyőzte az egész nyugatrómai birodalmat. Nem bújtak el hatszázezer szoknya mögé, mint mi mostanság, ahogy tesszük. És azzal védekezünk, hogy nem politizálunk. Akkor, sem ha már közvetlen hozzátartozóink feje is porba hullik? De akkor már végképp nem, ha a sajátunk is erre a sorsra jut! 
Igazat adok nektek, saját magunknak: nincs, aki az élre álljon! Ősi magyar szó az „elöljáró” szavunk, szemléletes. Aki elől jár a harcban, akiben megbízunk, mert példát mutatnak bátorságból, emberségből és áldozathozatalból. Nincs egy olyan előttünk, akire felnézhetünk.
Ne adja a Jóisten, de ha majd egykoron kiveszne, a magyar Erdély földjéről, nem az Istent kell okolni érte, nem az Európai Uniót, Amerikát, a románokat, vagy az oroszokat, hanem az erdélyi magyar politikai pártokat. És nem teszek különbséget közöttük, mert mindenikükben ott a hajlam, hogy az egyéni és a pártérdekeket a nemzeti érdekek fölé emeljék. Folyamatosan ígéretet tesznek nekünk, és folyamatosan megszegik, mi pedig folyamatosan újraválasszuk, mintha mókuskerékbe rohannánk szüntelen, hiú reményeket kergetve. 
Sebők Mihály. Erdély.ma

Híjával ne találtassunk (Székely szabadság napja)
Tüntetésre hívja a székelyföldi autonómiatörekvések híveit március 10-ére, a székely szabadság napjára a Székely Nemzeti Tanács: tegnapi közleményében Izsák Balázs SZNT-elnök arra buzdította Székelyföld lakóit, aki teheti, menjen Marosvásárhelyre, hogy békésen, méltósággal nyilvánítsa ki a közösség autonómiaigényét. Az SZNT elnöke arra kérte a magyar pártokat, civil szervezeteket, a magyar történelmi egyházak gyülekezeteit, hogy legyenek részesei az előkészületeknek, és ösztönözzék részvételre a székelyeket és egész Erdély magyarságát. Kérte ugyanakkor a nagyvilágban élő magyarok szervezeteit, hogy március 10-én Románia külképviseletei előtt fejezzék ki szolidaritásukat a székely autonómiamozgalommal.
„A székely szabadság napján megszámláltatunk itthon és a nagyvilágban. Készüljünk úgy, hogy ne találtassunk híjával!” – fogalmazott Izsák Balázs. Megjegyezte, hogy a hatóságok általi megszámláltatás mellett „megmérettetik hűségünk hagyományainkhoz és céljainkhoz, megmérettetik kollektív bölcsességünk és méltóságunk, megmérettetik az erkölcsi erő, amely tizennegyedik éve szembesíti a román hatóságokat és ország-világ közvéleményét a székelyek akaratával, a területi autonómia követelésével”. 
„Véget kell vetni a székelységet sújtó hatósági zaklatásoknak, a székely jelképek és a magyar nyelv üldözésének, véget kell vetni a közvetlen és a közvetett diszkrimináció alkalmazásának az ország magyar nemzetiségű polgáraival, a romániai magyar nemzeti közösséggel szemben. Elölről kell kezdeni a társadalmi párbeszédet az ország közigazgatási átszervezéséről, mert nem fogadjuk el, nem tűrjük, hogy Székelyföldet a jog és észszerűség ellenére, Románia nemzetközi kötelezettségvállalásainak megszegésével egy román többségű közigazgatási régióba belekényszerítsék” – jelentette ki Izsák Balázs. 
Emlékeztetett arra, hogy a marosvásárhelyi polgármesteri hivatalban már 2015 tavaszán bejelentette az idei tüntetést és felvonulást. A hivatal elhárította a rendezvény tudomásulvételét azzal a kifogással, hogy a bejelentés túl korai, az SZNT ismételje meg a kérést március tizedike előtt 30–45 nappal. „Nyilvánvaló volt a szándék: a hivatal azért kéri a későbbi bejelentést, hogy a rendezvény betiltása esetén – mint 2015-ben is történt – ne legyen elegendő időnk a jogorvoslatra” – állapítja meg Izsák Balázs. Az SZNT ezért a bírósághoz fordult, és január 8-i döntésében a Maros Megyei Törvényszék kötelezte is a polgármestert és a várost, hogy az előzetes bejelentésnek megfelelően vegye tudomásul a rendezvényt.
Dorin Florea polgármester érvelésére, mely szerint a városvezetés etnikai konfliktusoktól tart, Izsák Balázs kijelentette: Marosvásárhelyen akkor voltak etnikai konfliktusok, amikor azt az állami hatóságok akarták, a többséget a magyar közösség ellen uszították, és a támadást meg is szervezték. „Meggyőződésünk, hogy ma a román hatóságoknak, ellentétben a kilencvenes évvel, nem érdeke egy etnikai konfliktus megszervezése, ezért a törvénynek megfelelően biztosítják majd a rendezvény békés lefolyását” – fogalmazott közleményében az SZNT elnöke, kijelentve: „Békésen, a törvényes előírásoknak megfelelően készülünk a közösségi akaratnyilvánításra, nem áll szándékunkban a többségi lakosságot sérteni, ellenkezőleg, meggyőződésünk, hogy a cél, amit kitűztünk, mindannyiunk érdekét szolgálja.” Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székely szabadság napja: mozgósításba kezd az SZNT
A március 10-re tervezett marosvásárhelyi felvonuláson való részvételre buzdítja az erdélyi magyarságot Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke.
Hétfői keltezésű, mozgósító szándékú nyílt levelében felkéri a magyar politikai alakulatokat, a civil szervezeteket és a magyar történelmi egyházak képviselőit, hogy vegyenek részt a székely szabadság napja alkalmával zajló megmozdulás előkészítésében.
Izsák arra kéri a külföldön élő magyarok szervezeteit, hogy az említett dátumon vonuljanak Románia külképviseletei elé, és fejezzék ki szolidaritásukat a székely autonómiamozgalommal. „A székely szabadság napján (…) megszámláltatunk a szó szorosan vett és átvitt értelmében is: megszámolnak a hatóságok, hivatalos közleményekben jelzik, hogy hányan gyűltünk össze a marosvásárhelyi Postaréten 16 órakor, hányan vonultunk a város főterére, hányan vettünk részt a prefektúra előtti tüntetésen – írja nyílt levelében Izsák Balázs. – Megmérettetik hűségünk hagyományainkhoz és céljainkhoz, megmérettetik kollektív bölcsességünk és méltóságunk, megmérettetik az erkölcsi erő, amely tizennegyedik éve szembesíti a román hatóságokat és ország-világ közvéleményét a székelyek akaratával: területi autonómiát követelnek szülőföldjüknek, Székelyföldnek.”
A Székely Nemzeti Tanács elnöke leszögezi: véget kell vetni a székelységet sújtó hatósági zaklatásoknak, a székely jelképek és a magyar nyelv üldözésének, véget kell vetni a közvetlen és a közvetett diszkrimináció alkalmazásának az ország magyar nemzetiségű polgáraival, a romániai magyar nemzeti közösséggel szemben. Izsák szerint elölről kell kezdeni a társadalmi párbeszédet az ország közigazgatási átszervezéséről, mert a székelység „nem fogja tűrni, hogy Székelyföldet a jog és ésszerűség ellenére, Románia nemzetközi kötelezettsévállalásainak megszegésével egy román többségű közigazgatási régióba belekényszerítsék”.
Az SZNT-elnök nyílt levelében úgy fogalmaz, Marosvásárhelyen akkor voltak etnikai jellegű konfliktusok, amikor ezt az állami hatóságok akarták. „Meggyőződésünk, hogy ma a román hatóságoknak – ellentétben a kilencvenes évekkel – nem érdeke egy etnikai konfliktus megszervezése, ezért a törvénynek megfelelően fogják biztosítani a rendezvény békés lefolyását” – teszi hozzá a március 10-ei rendezvény ötletgazdája.
Amint arról beszámoltunk, a marosvásárhelyi önkormányzatot bírósági ítélet kötelezi, hogy engedélyezze az SZNT felvonulását. A tanács nevében eljáró Siculitas Egyesület 2015 februárjában jelentette be a polgármesteri hivatalnál a székely szabadság napján 2016-ban és 2017-ben tervezett felvonulásokat. A korai bejelentéssel annak próbálta elejét venni, hogy a felvonulás útvonalán tartandó más rendezvények miatt tiltsa be a hivatal a felvonulást, amint azt 2015-ben tette.
A polgármesteri hivatal elhárította a 2016-os felvonulásra előterjesztett kérés elbírálását, a 2017-est pedig válasz nélkül hagyta. Az SZNT nevében eljáró Siculitas Egyesület a véleményezést elhárító irat értelmezését kérte a közigazgatási bíróságtól. Ebben a perben január 8-án született alapfokú ítélet. kronika.ro

Székelyföld jövője a vallásokon (is) múlik
Diverzitás és tömbben élés
A múlt héten a bethlen-negyedi, ezen a héten pedig a belvárosi templomokban zajlik az ökomenikus imahét, amelyen katolikus és protestáns papok, lelkészek tartanak istentiszteleteket más vallású felekezetek előtt. Ennek apropóján utánajártunk, milyen ma Székelyföld vallási térképe és hogy a különböző területeken milyen a történelmi és egyéb egyházak eloszlása.
A statisztikai adatok azt mutatják, hogy a székelyek nagy része hívő, vallásilag azonban közel sem homogén közösségről van szó, sőt, nagyon színes a felekezeti kép. Míg Románia egyéb részein az ortodox vallás az egyeduralkodó, addig Székelyföldön a katolikus és református vallás dominál, kisebb arányban unitáriusok és ortodoxok is megtalálhatóak a hívők között. A különböző települések teljesen eltérő vallási mintázatokat mutatnak, amelyeknek történelmi és etnográfiai okai is vannak. Van, ahol már az ortodox vallás vezet
Az ortodox vallás terjedése egyértelműen a román ajkú lakosság betelepülésével magyarázható, a magyarok között elenyésző számban találhatunk ortodox hívőt. Székelyföldön több olyan település is van, ahol arányuk a lakosságon belül a 90%-ot is meghaladja, az északi szélen fekvő Bélbor szinte 100%-osan ortodox, de nagy számban vannak jelen a Maros környékén és a Brassó közeli településeken is. A legnagyobb székely város, Marosvásárhely etnodiverzitásából fakadóan 47%-ban ortodox, itt már csak 29% a református és 13% a katolikus hívek aránya. Marosvásárhelytől keletre haladva, ahogy csökken az ortodox hívők aránya, úgy nő a református és katolikus egyházak szerepe. Míg a Maros menti településeken még a reformátusok vezetnek, addig a székelyföldi katolicizmus védbástyájának számító Csíkszeredában már 73%-os a katolikusok aránya. De az egész csíki és gyergyói medencét is a katolikus egyház dominálja, ahogy Kézdivásárhelyet és környékét is. Sepsiszentgyörgy már sokkal kiegyensúlyozottabb, itt egyharmad-egyharmad arányban vannak a katolikusok és reformátusok, de elég jelentős az ortodoxok száma is, mintegy 10.000 fővel közel 20%-os arányban.
A kisebb vallásoknak is vannak híveik
A Homoród menti helységekben már a protestáns vallások az erősek, és ezen a területen a legmagasabb az unitárius hívek száma. A legnagyobb településen, Székelykeresztúron még a reformátusok vannak többen, 47%-os arányuk áll szemben a 35%-os unitárius vallásúval, de a kisebb falvakban, mint Szentábrahám, Siménfalva, Székelyderzs már 60%-ot is meghaladja a szentháromság tagadók száma. Vargyasban pedig majdnem 80%-os az arányuk, itt 1290 unitárius hívőre mindössze 152 református jut.
Székelyföldön egyetlen olyan település van, ahol nem a katolikus, a református, az unitárius vagy az ortodox vallás dominál. Ez pedig a Barót közeli Bölön, ahol a hívek felét a pünkösdisták teszik ki 1300 főt meghaladó lélekszámukkal. Ez a vallás még egy településen, Előpatakon erős, itt 29%-os az arányuk, igaz hogy itt a hívők fele már ortodox.
Udvarhely vallásilag sokszínű
Székelyudvarhely lakosságának fele, majdnem 17.000 fő katolikus, míg 10.000-en, azaz közel 30% református vallású. Az unitáriusok is szép számban megtalálhatóak a városban, majdnem 5.000-en vannak, 15%-át adva a hívőknek. Az ortodoxok 800 főt kitevő vallási közösséget alkotnak, de 350 főt meghalad a Jehova tanúinak száma is.
Székelyföldön a vallási diverzitás és az egy tömbben élés különös módon kiegészítik egymást, és meghatározó tényezői a közösség fennmaradásának. A nyugati kereszténységből kiágazó különböző vallási irányzatok évszázadok óta békésen léteznek és megférnek egymás mellett, így ennek a sokszínűségnek a megtartása és ápolása kulcsfontosságú lehet a székelység fennmaradásában.
Györgyei Szabó Magdolna. varosunkudvarhely.ro

Ismét lesz székely történelmi vetélkedő (Kádár Gyula Emlékverseny)
A tavalyi sikeres verseny után a Székely Mikó Kollégium Alapítvány és a sepsiszentgyörgyi Tanulók Háza idén is megszervezi az általános iskolásokat célzó székelységtörténeti vetélkedőt. Mostantól A székelység története – Kádár Gyula Emlékverseny címmel hirdetik meg a nemrég elhunyt sepsiszentgyörgyi történész, a tavalyi verseny zsűrielnöke emlékére. Ugyanakkor Háromszék határain túlra is nyitnak, a bővebb Székelyföldről: Hargita, Maros és Brassó megyéből is várnak jelentkezőket.
A szervezőbizottság tegnap tette közzé a versenyfelhívást. A téma a kiegyezéstől napjainkig tartó időszak, ennek keretében kiemelten az első világháború. A vetélkedő kétfordulós. Az elsőben írásbeli és kreatív feladatokat kell megoldani, és az eredményeket postázni. A második fordulóba 15 csapat jut be, pontszám szerint, ám iskolánként csak egy csapat. A Tanulók Házában tartandó döntőre a 2012-ben kiadott A székelység története című könyvből Az osztrák-magyar dualizmus kora és A székelység a nagy háborúban című fejezetből kell készülni, írásbeli és szóbeli feladatokat kell majd megoldani. Ezen kívül a csapatoknak a településükön található háborús emlékjelt (emléktábla, emlékmű, sír) kell bemutatniuk, háborús relikviákat, fényképeket gyűjteniük, katonadalt előadniuk. A székelység múltját játékos formában megismerni vágyó VI–VIII. osztályos tanulókból álló háromtagú csapatok jelentkezését várják február 29-ig a szekelysegvetelkedo@gmail.com címre. A feladatlapot elektronikusan küldik ki, a megoldást március 31-ig kell beküldeni. A döntőt május 7-én tartják. A második fordulóba továbbjutott csapatok számára honismereti kirándulást szerveznek Háromszéken. Az első három helyezett csapat tagjai meglepetésdíjakban részesülnek.
Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Templomaink – Málnás (Református hírnök)
Málnás község 2016-ban kettős jubileumot ünnepel: a települést 650 évvel ezelőtt, 1366-ban említi először hivatalos dokumentum, egy Nagy Lajos király határozatait rögzítő kódex; a falu református temploma pedig 160 esztendeje hirdeti Isten dicsőségét.
A templom helyén a XIX. század derekáig kisebb épület állt, melynek múltjáról nincsenek adataink. Az 1850-es évekre ez az épület annyira megrongálódott, hogy egy korabeli feljegyzés szerint „omladozófélben volt, a terebélyes repedéseken a szél süvöltött be”. Az egyházi felsőbbség egy vizitáció rendjén életveszélyesnek minősítette, és kijavításáig benne istentiszteletek tartását „ellenjavallta”. A gyülekezet Benkő János lelkész és Málnási Zsigmond számadó gondnok ösztönzésére 1853 márciusában a régi lebontását és egy új, nagyobb templom építését határozta el. Az eredetileg tervezettnél nagyobb beruházás anyagi hátterének előteremtése érdekében gyűjtésbe kezdenek, amely azonban nehézkesen halad. Hamar kiderül, hogy a gyülekezet forrásai nem elegendőek az építkezés elkezdéséhez, ezért a presbitérium májusban úgy határoz, hogy az egyházközség erdejének egy részét betáblázzák Kis Gábor és Vitályos Gábor nevére, és a tőlük kapott kölcsönből elkezdik a munkálatokat. Ugyanezen a gyűlésen születik határozat arról is, hogy a különféle munkálatokra helyi vagy környékbeli mestereket kérnek fel. Júniusban közmunkával, a falubeliek lelkes részvételével kiássák az alapot, majd zaláni mészégetők által készített, „forrómeszes habarcsba rakott kövekből” be is öntik azt.
A templomépítés akadálytalan előrehaladása és folyamatos felügyelete érdekében 1854 áprilisában a gondnok mellé „segédtársnak” Bartók Sándort választják. Még ez év júniusában gyalogszekerek és igások (36 szekér) egy héten át hordják a közeli kőfejtőből, Sepsibükszádról a falakhoz szükséges követ. A fal hamar elkészül, augusztusban már Szántó Péter tusnádújfalusi ácsmester irányításával hozzáfognak a tetőhöz. Őszre a tetőzet is kész, Kátai Zsigmond helyi tanító ekkor bádogból vitorlát és gombot adományoz a templomra.
1855-ben folytatják az építkezést. Vakolás után a templom homlokzata elnyeri végső formáját és hirdeti: AZ ISTEN HÁZA IMÁDSÁGNAK HÁZA. ÉSAIÁS LVI RÉSZ VII VERS. ÉPÜLT AZ ISTEN DITSÖSÉGÉRE MDCCCLV-BE.
Októberre helyükre kerülnek az ablakok is Szígyártó József bodoki harangozó és asztalosmester műhelyéből. 1856 tavaszára ugyancsak ő készíti el a templomi bútorzatot, az Úr asztalát, a szószékkoronát, a „mózesszéket”, valamint a padokat. Ezzel véget is értek az új templom építésének munkálatai, csupán az orgonára kellett további három évet várni. 
A templom többször is javításon esett át. 1956-ban a templomépítés centenáriumára újítják fel. Az 1977-es nagy földrengés a templom északi falát rongálja meg, ami nagyobb javítást igényelt. 2004-ben a tornyot, 2007-ben a templomot javíttatja a gyülekezet, ezek azonban nem hoznak formai változásokat. Sajnos, jelenleg a málnási gyülekezet csak ritkán tudja megtölteni a templomot, elfoglalni az összes padot. Ez nem az egyháztól, templomtól való elhidegülésnek tudható be, hanem az építés óta eltelt százhatvan esztendő népességfogyásának. Orbán Balázs a templomépítés korában járta be Székelyföldet és mérte fel közösségeit. A Székelyföld leírása szerint akkoriban a málnási gyülekezet 541 lelket számlált. Bár ez a múlt század elejéig emelkedett – és az 1910-es népszámlálás adatai szerint felment 810-ig –, azóta csaknem felére, 290 körülire fogyott.
Balla Barna Márton. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Iskolák, osztályok szűnnek meg Székelyföldön, a szakoktatást viszont erősítik
Iskolák, osztályok szűnnek meg jövő tanévtől Hargita és Kovászna megyében – derül ki a 2016/2017-es beiskolázási tervekből. A két székely megyében viszont új szakosztályokat indítanak, az oktatásba a vállalkozókat is bevonják.
Háromszéken a beiskolázási terv azt mutatja, hogy a falvak elöregedése miatt veszélybe kerültek elemi (I-IV) osztályok, iskolák, és az erőfeszítések ellenére néhány iskola megszűnik. Kiss Imre főtanfelügyelő elmondta: Kovászna megyében ősztől 313 tanintézet működését hagyták jóvá, így a 2015/2016-os tanévhez képest kevesebb iskola indul majd.
A gyereklétszám csökkenése miatt fel kellett függeszteni a zoltáni általános iskola működését, a falu óvodájába ugyanis egyetlen gyereket se írattak be, az öt elemi iskolás diák pedig a gidófalvi iskolában folytatja tanulmányait. Hasonló helyzetben van a komollói általános iskola, ahonnan a 12 diákot a községközponti, rétyi iskolába helyezték át, így ott lesz elég diák ahhoz, hogy ne kelljen összevont osztályokban tanítani.
Kiss Imre felhívta a figyelmet arra, hogy a háromszéki falvakban csak nagy erőfeszítések árán tudják fenntartani a meglévő oktatási intézményeket. Rámutatott: több mint 30 tanintézetben alig néhány gyerek iratkozott be, van, ahol csak 3-4 gyerek jár óvodába, az elemi iskola összevont osztályaiban pedig a diáklétszám nem éri el a tízet.
Kiss Imre hangsúlyozta, próbálják megakadályozni, hogy egyetlen tanintézetet se kelljen bezárni, mert ha a faluban nincs óvoda vagy iskola, a fiatal családok még inkább megfontolják, hogy elköltözzenek. A háromszéki oktatási szakember szerint a település gazdasági fejlődésétől függ a tanintézetek életképessége és a falu jövője. Magyarázata szerint a fiatalok csak akkor maradnak vidéken, vagy akkor költöznek oda, ha van a településen munkalehetőség, ha saját vállalkozást alapíthatnak, ha van fejlett infrastruktúra és megoldott az ingázás. Ha ezek nem teljesülnek, a fiatalok elköltöznek, nem lesz gyerek az óvodába és iskolába, és elöregedik a település - figyelmeztetett a szakember.
A szakoktatásra gyúrnak rá
A középiskolai (IX-XII) oktatásban újdonságnak számít, hogy a megyében a vállalkozói igények alapján a szakoktatás fele terelnék a diákokat.
A terv szerint ősztől 40 kilencedik osztály indulhat a szakoktatásban, 16 a szaklíceumban és 24 a hároméves szakiskolában. Kiss Imre elmondta, a beiskolázási terv elkészítéséhez első alkalommal kérték a Kereskedelmi és Iparkamara támogatását. A kamara több mint 3000 vállalkozónak juttatta el a kérést, hogy kínáljanak lehetőséget a gyakorlatozó tanulóknak, emellett a szakiskolák is mozgósították kapcsolataikat, így a következő tanévben 1100 diák gyakorlati oktatását vállalták fel a cégek. A főtanfelügyelő szerint több cégvezető is visszajelzett, hogy nem tud gyakorlatozó diákokat fogadni, ám az iskola elvégzése után alkalmazni tudja a friss végzősöket.
A legtöbb helyet a textil- és faiparban ajánlották fel, így legtöbben a nadrággyárakban és asztalosműhelyekben tudnak gyakorlatozni a háromszéki diákok. Az érintettek havi 200 lejes állami ösztöndíjat is kapnak, de arra is van lehetőség, hogy a cégek fizetést adjanak a náluk gyakorlatozó tanulóknak. Kiss Imre szerint a vállalkozók számára is ösztönzőbb lenne, ha az állam finanszírozná a diákok gyakorlati oktatását, vagy ha a cégek adókedvezménybe részesülnének, ha vállalják a fiatalok képzését.
Hargita megyében kevesebb elemi és előkészítő osztály indul
A 2016/2017-es tanévre vonatkozó beiskolázási terv szerint a következő tanévtől csökken az előkészítő és az elemi osztályok száma Hargita megyében, összesen 554 előkészítő és 882 elemi osztály indítását kérték a tanintézmények vezetői. A jövő tanévtől a középiskolai osztályok száma is csökkenhet kettővel, 89-ről 87-re. A megszűnő osztályokat viszont új szakosztályokkal pótolják.
A Székelyhonnak nyilatkozó Kedves Mónika, a Hargita megye szakoktatásért felelős tanfelügyelő elmondta: a szakiskolai oktatásban jövő tanévre összesen 32 osztályt terveznek a megyében. Hozzátette, új profilú osztály nem lesz a szakiskolákban, csak az eddigiekben is alkalmazott tagozatok közül szűnnek meg vagy indulhatnak újra szakok.
A Hargita Népe úgy tájékoztatott, hogy jelenleg 29 szakosztály működik a megyében, 25 magyar és 4 román tannyelvű, az új tervben 28,5 magyar, illetve 2,5 román tannyelvű szerepel. Balánbányán indítanak egy kétnyelvű lakatos osztályt, innen a két és fél osztály.
A minisztériumba jóváhagyásra elküldött beiskolázási terv szerint Csíkszéken az eddigi 12 szakiskolai tagozat helyett jövőre 13-at terveznek. Gyergyószentmiklóson és környékén jelenleg három szakosztály működik, a következő tanévben öt indulhat. Udvarhelyszék esetében ősztől kilenc szakiskolai osztály alakulhat a mostani nyolc helyett. Székelykeresztúr térségében az eddigi három szakosztály eggyel egészülne ki, azaz négy szakiskolai ág indulna. Maroshévízen van csak csökkenés, ott az eddigi két osztály helyett egyet tervez a megyei tanfelügyelőség.
Csíkban egy fél asztalos/ács, valamint egy egész szakács osztállyal egészülhet ki a szakoktatási paletta, továbbá jövőtől nem lenne könnyűipari szak. Gyergyóban és környékén két új faipari szakosztályt terveznek, Udvarhelyen kertész szakot indítanák pluszba, és az eddigi autószerelő tagozat a szakoktatás helyett csak a középiskolai oktatásban indulna. Székelykeresztúron kereskedő és bolti eladó tagozat is lehet jövőtől, Maroshévízen pedig a textil osztály szűnhet meg.
A terv szerint a posztlíceumi osztályok száma is nő: a jelenlegi 10-ről 13-ra.
A terveket a minisztériumnak is jóvá kell hagynia, így a jóváhagyás és a gyereklétszám függvényében még változhat az indítandó osztályok száma. maszol.ro