Kettős mérce: regionális szimbólumhasználat Romániában
Közlemény
A Mikó Imre Jogvédő Szolgálat Háromszéki Szervezete heti rendszerességgel angol nyelvű hírlevelet indított annak érdekében, hogy felhívja a nemzetközi közvélemény figyelmét a székelyföldi, erdélyi magyarság által elszenvedett diszkriminációra és különböző jogtiprásokra. E heti hírlevelünkben arra hívjuk fel a figyelmet, hogy a székely zászló helyzete 2013-hoz képest is sokat romlott, annak ellenére, hogy a probléma szerepelt az Amerikai Egyesült Államok Romániáról készített országjelentésében is.
A román hatóságok kettős mércét alkalmaznak a regionális szimbólumok tekintetében. Bírósági döntések kötelezik a polgármestereket arra, hogy a székely zászlót az intézmények homlokzatáról levegyék, azzal az indoklással, hogy Székelyföld nem adminisztratív egység, és Románia alkotmánya nem ismeri el a régiókat. Ennek ellenére Románia miniszterelnöke büszkén fotózkodott Moldova zászlójával, és Neamț váráról sem vetetik le bírósági döntéssel Moldova regionális zászlóját. Ez arra utal, hogy a román állam kettős mércét alkalmaz, csak a nemzeti kisebbségek nem használhatnak regionális szimbólumokat az országban.
Arra is kitérünk hírlevelünkben, hogy a helyzet hasonló Kovászna megye és Sepsiszentgyörgy zászlójával is. Idézzük Tamás Sándor Kovászna megyei tanácselnököt, aki elmondja, véleménye szerint Romániában vannak román és székely megyék, az előbbieknek szabad a helyi szimbólumhasználat, a székely megyékben tilos. A tanácselnök azt is kiemelte, hogy a Brassói Táblabíróság, mely a megyezászlót érvénytelenítette, egy olyan épületben található, mely előtt Brassó megye zászlója is ki van tűzve, és ez szintén a kettős mérce bizonyítéka.
A Mikó Imre Jogvédő Szolgálat hírlevele
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Csipkeművészeti tárlat Udvarhelyen
Csipkék százai díszítik a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum emeleti termeit – a magyar kultúra napjához kapcsolódó rendezvénysorozat keretében nyitották meg az Erdélyi csipkék című tárlatot, amely a csipkeművészet legfontosabb központjait és technikáit tekinti át.
Számos érdeklődő vett részt a Székely Nemzeti Múzeum reprezentatív időszakos vándorkiállításának megnyitóján, amelyet korábban a sepsiszentgyörgyi és kézdivásárhelyi közönség is megtekinthetett.
Szőcsné Gazda Enikő, a kiállítás kurátora elmondta, négy gyűjtemény anyagából származnak a kiállított csipkék, emellett a Haáz Rezső Múzeum gyűjteményének darabjai is kiegészítik a tárlatot, egyebek közt egy vetett ágy, valamint a székelyszentkirályi csipkék. A muzeológus hozzátette, céljuk a kevésbé ismert technikák és csipketípusok ismertetése
A megnyitón két fiatal tehetség élőben mutatta be Székelyföld leghíresebb technikáját, a székelyszentkirályi csipkeverést. A nyugat- és közép-európai összefüggő csipkeövezetek árnyékában Erdélyben is nívós csipkeművészet élt a 17. századtól kezdődően, melynek összegyűjtésére, áttekintésére nem sok hangsúlyt fektettek eddig a múzeumok.
A mostani tárlat az erdélyi csipke főként 19–20. századi kultúrtörténetét illusztrálja. A korai csipkeművészet remekei az egyházak és főúri udvarok köréből kerültek ki, és főként a nyugati csipkedivat Erdélybe áramlásáról árulkodnak: egyházi tárgyak, nemesi díszruhák, átmeneti műfajú hímzett-áttört kézimunkák járultak ahhoz, hogy Erdély lakossága megkedvelje a csipkét.
A kiállítás e korai, Nyugat-Európából importált ritkaságokkal indít, majd áttér Erdély híresebb központjainak ismertetésére: torockói, segesvári, székelyszentkirályi, háromszéki vert csipkék, székelyföldi magyar rececsipkék, szatmári és háromszéki frivolitás, dél- és nyugat-erdélyi román varrott csipke, árapataki rojtkötés, majd a 19. század végétől egyre inkább teret nyerő horgolt csipke divatjára világít rá, de kitér egy háromszéki iparművész, Szentkatolnai Bálint Benedek tüllhímzéseinek és terveinek ismertetésére is.
Veres Réka
Krónika (Kolozsvár)

A negyedszázad krónikája
Eltelt egy negyedszázad 1989 decembere óta. A váltást oly régen reméltük. Hogy megszabaduljunk a diktatúrától, amelynek lélektani nyomása, a kiszolgáltatottság érzése elviselhetetlenebb volt a nincstelenségnél, éhezésnél, hidegnél. Huszonöt év után Borbély Zsolt Attila álláspontjával értek egyet: valamennyien többet vártunk attól, ami a rendszerváltásnak nevezett esemény után bekövetkezett.
A fenti állítás az említett szerző Az erdélyi magyar politikai érdekképviselet negyed évszázada című könyvének bemutatóján hangzott el a zsúfolásig megtelt Tulipán könyvesboltban Aradon. A recenzens, Pataky Lehel Zsolt csak egy rövid bevezetőt mondott, s utána feltette azokat a kérdéseket, amelyeket megválaszolva, maga a szerző avatta be a nézőt könyvének néhány tárgyalt kérdésébe. Csak néhányat ezek közül: Miért fontos a szerzőnek az erdélyiség hangsúlyozása? Az események résztvevőjének lehet-e objektíven értékelni azokat? Voltak-e nemzetiségi kezdeményezések Erdélyben 1989 előtt? Volt-e Tőkés Lászlónak hatása a temesváriakra, személy szerint Borbély Zsolt Attilára? Volt-e, van-e valami változás Romániában 1989 óta? (Különben a kérdésre adott választ egy igen frappáns mondatban fogalmazta meg: Eljutottunk a diktatúrától a formális demokráciáig. Aztán meg is magyarázta!)
Ezekre és sok más kérdésre kaptak választ a könyvbemutató résztvevői, de elhangzott néhány aktuális politikai fejtegetés is. Például arról, hogy megteremthető-e az erdélyi magyar egység a minapi Tőkés László-felhívás hatására. Avagy mi valósulhat meg hamarabb az országban: a Székelyföld autonómiája vagy a régiók föderalizációja?
A nagyon jó hangulatú bemutató végén Pataky Lehel Zsolt úgy ajánlotta a könyvet megvásárlásra, mint aminek ott kell lennie minden, a nemzetiségi sorsunk iránt nem közömbös erdélyi magyar könyvespolcán. Mert lényegében a közel 500 oldalas könyvben egy krónikát kap kézhez az olvasó, amelyhez a szerző kiváló magyarázatokat fűz.
Ujj János
hetiujszo.ro

Megtűrten, magyarul Erdélyben
Tizennégy éve van érvényben az erdélyi magyarság nyelvhasználati jogait szabályozó 215-ös számú helyhatósági törvény, de Székelyföldön kívüli településeken felszínesen vagy egyáltalán nem alkalmazzák. Az okokról nyelvi diszkrimináció ellen harcoló szakemberrel és kisebbségkutatóval beszélgettünk.
Összességében 324 erdélyi településen szavatolja az anyanyelv használatát a 2001-ben elfogadott, majd a 2013-ban módosított 215-ös számú helyi közigazgatási törvény. Románia 2008-ban ratifikálta a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját, amelynek vállalásai 2008. május elsején léptek érvénybe. Jogszabályokban tehát nincs hiány. Ha betartatnánk, és mi magunk is betartanánk a törvény előírásait, a magyarok lakta erdélyi települések zömében szabadon használhatnánk anyanyelvünket nemcsak iskoláinkban, hanem a polgármesteri hivatalokban és valamennyi helyi közintézményben. A törvényi szabályozás által biztosított széleskörű anyanyelvhasználat kívánatos állapotától azonban nemcsak a vegyes lakosságú megyékben és településeken, hanem még Székelyföldön is távol állnak. A központilag alárendelt különböző hivatalok és a többségi román önkormányzatok packázásain túl ez az állapot az erdélyi magyarság alulinformáltságával, a magyar politikai elit nemtörődömségével és közömbösségével, illetve az emberek kishitűségével magyarázható.
Büntetés nélkül nem megy
A törvény által védett anyanyelvhasználat akadályoztatásának legfontosabb fokmérője az Országos Diszkriminációellenes Tanács. A székelyföldi nyelvháború nyitányaként Hargita megyei, illetve háromszéki román szervezetek jelentettek fel megyei közgyűléseket és polgármesteri hivatalokat arra hivatkozva, hogy honlapjaikon nem szerepel minden román nyelven. Ez ébresztette rá az erdélyi magyar szervezeteket és magánszemélyeket a tiltakozás lehetőségére. A román médiában felkapott történetek a székelyföldi románok állítólagos diszkriminációjáról támpontot adtak a magyarok számára, hogy ők is jelentkezzenek a diszkriminációellenes tanácsnál a valóságban is megélt hátrányos helyzetük miatt. Az elmúlt években rengeteg beadvány érkezett magánemberek és civil szervezetek részéről – erősíti meg Asztalos Ferenc Csaba, a tanács elnöke is. „A hozzánk érkező panaszlevelek, és az általunk kivizsgált esetek nagy száma egyértelművé tette, hogy azokon a településeken, ahol nincs magyar polgármester, illetve a helyi közgyűlésben magyar többség, nem alkalmazzák a nyelvi jogokat szavatoló jogszabályt. Ez még azokra a Székelyföldön kívüli településekre is érvényes, ahol van ugyan magyar polgármester vagy alpolgármester, de a település szórványként él a többségi román települések között” – magyarázza az Országos Diszkriminációellenes Tanács elnöke.
Eddig 64 erdélyi vegyes lakosságú településen indítottak eljárást, és hoztak valamilyen elmarasztaló határozatot. Első lépésként figyelmeztetik és megrovásban részesítik a vétkesnek talált helyi intézményt, illetve három hónapos határidőt adnak az észlelt szabálytalanságok kiküszöbölésére. Ha a megszabott határidőn túl sem változik a helyzet, pénzbírság következik. A büntetés ellen fellebbező helyhatóságot végül bírósági végzéssel kötelezik a nyelvhasználati jogok betartására. Az eljárás nem könnyű folyamat, a tanács azonban nem hátrál meg. Az eddigi eredmények biztatók, mert a megbüntetett polgármesteri hivatalok rendszerint beadják derekukat, másoknak pedig ez intő példa – magyarázza Asztalos Ferenc.
Kecskére a káposztát?
A Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájának romániai ratifikációja után ismét a kormány és a parlament elé került a 215-ös számú helyhatósági törvény. A jogszabály alkalmazásának felemás tapasztalatait 2013-ban a kabinet új rendelettel próbálta korrigálni, megnevezte a törvény alkalmazásért felelős helyi szerveket: megyei közgyűlés, prefektúra, polgármesteri hivatal. Asztalos Ferenc szerint az a legnagyobb gond, hogy vegyes lakosságú megyékben és településeken eddig is ezek a helyhatósági vagy kormányszervek nem alkalmazták a törvénynek a nyelvi jogokat előíró passzusait. Nem marad más hátra, mint résen lenni, és jelenteni a diszkriminációellenes tanácsnál a visszaéléseket, de a tanács időnként hivatalból is lép.
Persze nem minden esetben nyer, ezt jól szemlélteti annak a két román személynek az esete is, akik azért pereskedtek, mert nem tartották törvényesnek, hogy a magyarok lakta településen a polgármesteri hivatalba történő versenyvizsgán feltételként szerepelt a magyar nyelv ismerete is. A szilágyperecsenyi polgármesteri hivatal jegyzői székére pályázó Florian Mocanu például a legfelsőbb bíróságon nyert a tanáccsal szemben. A bíróság úgy ítélte meg, hogy egy helyi önkormányzat csak abban az esetben kérheti számon versenyvizsgatételként a magyar nyelv ismeretét, ha a jelentkezőt kommunikációs osztályra alkalmazzák. Asztalos ezt bírósági visszaélésnek tekinti, hiszen egyértelmű, hogy falusi önkormányzat nem tarthat fenn kommunikációs osztályt: a falu jegyzője igenis az a személy, aki a helyi polgárokkal tartja a kapcsolatot, következésképpen ismernie kellene a nyelvüket is.
A kutató szemével
A helyhatósági törvény eddigi be nem tartásának története nem újkeletű. A Kisebbségkutató Intézet 2007-ben azzal próbált segíteni a polgármesteri hivatalokon, hogy honlapjára minden olyan űrlap magyar nyelvű változatát feltöltötte, amelyek szabadon felhasználhatók a helyi hivatalokban. A törvény alkalmazásáról azonban átfogó kutatás eddig nem született.
Úttörő vállalkozásnak számít hát a Bálványos Intézet és a Mensura Transylvanica politikai elemzőcsoport tagjainak az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) égisze alatt elkészített kutatása Románia és a nyelvi jogok a közigazgatásban – Helyzetfelmérés címmel. A BBTE Politikatudományi Tanszékének és a Sapientia EMTE Európai Tanulmányok és Nemzetközi Kapcsolatok tanszékének oktatói – politológusok, szociológusok és jogászok – a kutatás keretében arra keresik a választ, hogy Románia milyen formában és mértékben biztosítja a magyarul beszélők nyelvi jogait. A kutatás arra is kitér, hogy az országnak milyen mértékben sikerült végrehajtania az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága 2012 júniusában a Nyelvi Charta romániai alkalmazása kapcsán megfogalmazott ajánlásait.
A 324 érintett erdélyi polgármesteri hivatal és hat megyei közgyűlés címére levélben, majd elektronikus postán, magyar nyelven, de kérésre románul is kiküldött, öt kérdést tartalmazó hivatalos levél arra keresi a választ, hogy a helyi önkormányzat magyarul is nyilvánosságra hozza-e határozatait és a gyűlés napirendjét? Milyen nyelven zajlanak a tanácsülések? Hány helyi intézményhez lehet írásban és szóban magyar nyelven fordulni? Hány magyarul tudó személy dolgozik az ügyfélfogadáson, ezek hány százaléka magyar?
Nincs pénz fordítóra
A kutatás valamennyi olyan erdélyi polgármesteri hivatalt górcső alá vett, ahol 20 százalék fölötti a magyarság részaránya. Mivel az adatok feldolgozása még zajlik, a kutatásvezető, Toró Tibor egyetemi oktató csupán néhány tapasztalatot tudott megosztani lapunkkal. A levelekre a megszólítottak mintegy 40 százaléka, azaz 131 polgármesteri hivatal válaszolt. A kutató szerint sok polgármesteri hivatalban nincsenek tisztában azzal, hogy egyszerű állampolgársági kérésre is kötelesek válaszolni, hivatalos felkérésre pedig annál inkább. A legtöbb válasz Székelyföldről érkezett, a legkevesebb olyan vegyes lakosságú megyékből, ahol sejthetően a legtöbb gond van a nyelvi jogok biztosítása terén.
Első látásra szembeötlő, hogy a tömbmagyar székelyföldi települések kivételével nem elterjedt a magyar nyelv használata a helyi közgyűlésekben. A törvény kimondja, hogy ha egy helyi tanácsnak legalább egyötöde egy kisebbséghez tartozik, ott a tanácsüléseken szabadon használható a kisebbség nyelve, azaz mindent fordítani kell: nemcsak a felszólalásokat, hanem a határozatok és jegyzőkönyvek szövegét is. Ezzel szemben ritkán alkalmaznak román–magyar tolmácsot, eddigi ismereteik szerint csak Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön. Ha erre helyi igény mutatkozik, a legtöbb vegyes településen a közgyűlés valamelyik tagja vagy a polgármester, alpolgármester fordít. Rendszerint azonban az „úgyis mindenki tud románul” szlogen érvényesül.
Ismeretlen fogalom a magyar kérvény
Az egyik legmegdöbbentőbb tapasztalat, hogy Erdélyben alig találkozni olyan polgármesteri hivatallal, ahol magyar nyelvű űrlapok is az állampolgár rendelkezésére állnak. Toró Tibor szerint a román nyelvű ügyintézés hagyományait még a kommunizmusból örökölte az erdélyi magyarság, és sokan negyed század elteltével sem tudnak megválni a berögződéstől, hogyha nem románul kérvényeznek valamit, sokkal lassabb és nehezebb az ügyintézés. A magyar nyelv térvesztésének tüneteiből is jól látható tehát, hogy az embereket nem bátorítják anyanyelvük hivatalos használatára. Sok polgármesteri hivatalban elkönyvelik, hogy mindenki tud románul, és ebbe a helyi magyar lakosság is belenyugszik. Toró szerint az erdélyi magyar politikum, elsősorban az RMDSZ felelőssége, hogy polgármestereit és alpolgármestereit rávegye a nyelvi törvények alkalmazására. Toró különösen rossz hatásúnak tartja, hogy a Székelyföldön – amelynek elsődleges példát kellene mutatnia – gyakran felületesen kezelik a nyelvi jogok alkalmazását. Innen kezdve a szórványtelepüléseken élőknek sokkal nehezebb a helyzetük.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Közelebb a harangok hangjához
Idén januártól új ügyvezető főgondnoka van az Erdélyi Református Egyházkerületnek. Dézsi Zoltánnal a diktatúrában tanult filozófiáról, a tanári hivatásról, a harangszóba kapaszkodó lélekről, kivándorlásról és költészetről beszélgettünk.
– „Mit ér az életem, ha másképpen élem, mint amilyennek álmodom?” Évtizedek távlatából visszatekintve, ilyennek gondolta?
– Szerencsés vagyok, olyan dolgok történtek velem, amilyenekről ifjú koromban álmodni sem mertem volna. Bár úgy vélem, a szerencsére is fel kell készülni. Egyke voltam, szerény körülmények között éltünk Jódratosnyán, szórványban. Bár szüleim csupán néhány osztályt végeztek, mégis megérezték: gyereküket taníttatni kell. Több nagyszerű szellemi adottságú gyerek azért kallódott el generációkon át, mert a faluban magyar nyelven csak egy összevont osztály működött, így legtöbbjük jobb esetben szakmát tanult, és a közeli gyárakban helyezkedett el. Én amolyan vándordiák lettem, Gyergyóremete, Galócás, Szováta sok kitűnő pedagógusa egyengette az utam.
– A kommunizmusban nem volt könnyű úgy felnőni, hogy közben az egyházhoz is kötődjék az ember. Hogyan került kapcsolatba az egyházzal?
– Édesanyám katolikus, édesapám református presbiter volt, aki hite miatt a sok győzködés ellenére sem lépett be a pártba, mondván „én az Urat választottam”. Mindketten eljártak istentiszteletre és misére is, utóbbit ugyancsak a reformátusoknál tartották, mivel a katolikusok még nálunk is kevesebben voltak. Mivel nem laktunk messze a templomtól, a kegyszereket nálunk tartották, így gyerekként sokat segédkeztem a miséken. Szüleim hívő emberek voltak, református és katolikus vallási nevelést is kaptam. Református hitemhez azonban kétség sem férhetett, ráadásul nagy műveltségű lelkipásztorunk volt, Bakk Imre, akinek ugyancsak sokat köszönhetek.
– A filozófusokra talán még ma is furcsán néznek, fokozottan érvényes ez azokra, akik a régi rendszerben végeztek. Hogyan lehetett összeegyeztetni a diktatúrát a filozófiával?
– Nem filozófiára készültem. A világháború után sok vándorszínész járta a falvakat, ezért először én is színész szerettem volna lenni, de édesanyám lebeszélt róla. Néptanácsi ösztöndíjrendszer működött akkoriban, elhatároztam, külkereskedelmi szakot végzek, de Bukarestbe kellett volna mennem, így édesanyám arról is lebeszélt. Marosvásárhelyre iratkoztam a magyar–történelem szakra, ám az ösztöndíjat – talán munkás származásomra való tekintettel – áthelyezték a kolozsvári Babeş–Bolyai Egyetem filozófia–pedagógia–történelem szakára. Falusi gyermekként így kerültem a nagyvárosba, ahol korábban sohasem jártam. Az első éjszakát a Tanítók Háza előtti parkban, aztán a kolozsvári vasúti állomáson töltöttem, mert még a bentlakást sem találtam meg. Kilencen voltunk a magyar csoportban, olyan közösséggé formálódtunk, amely ma is megtartó erő. Rengeteget kellett tanulnom, hiszen addig azt sem tudtam, mit jelent a filozófia. Bretter György a szemináriumokat tartotta, ott ismerkedtem meg a másképp gondolkodás örömével: jó példa erre, amikor Jean Paul Sartre filozófusnak Roger Garaudy kommunista írónak küldött levele révén „szelídítette meg” számunkra a marxista világnézetet, és elkalauzolt Hegel, Kant, Feuerbach világába. Nagy dolognak számított ez abban az időben.
– Miután végzett, hol sikerült munkahelyet kapnia?
– Három helyet ajánlottak, én Gyergyószentmiklóst választottam, mert édesanyám remetei származású volt. Eszembe jutottak szüleim, akik mindig arra tanítottak, hogy anyanyelvemen tanuljak, de tanítani is így a legszebb dolog a világon. Azóta is sokszor megköszönöm Istennek, hogy így gondolkoztak. Az idegen nyelvűséggel ugyanis a gyökereitől vágják el ma is a magyar gyerekeket Erdély-szerte. 1967-ben kerültem az iskolába, és az évek folyamán sok mindent kellett tanítanom lélektantól politikai gazdaságtanig. Diákjaimmal, régiekkel és újakkal ma is nagyon jó a kapcsolatom. Igaz ugyan, hogy KISZ-irányító is voltam, de a Székelyföldön ez nem politikát, hanem kulturális munkát jelentett. Színjátszó kör, szavalókör, néptánccsoport vezetőjeként sokat forgolódtam a fiatalok között. Író-olvasó találkozókat szerveztem mindazokkal, akikkel egyetemi éveim alatt megismerkedtem, Király László, Farkas Árpád, Magyari Lajos, Molnos Lajos, és még sokan mások minden évben iskolánk vendége volt. Hívtak újsághoz, megyei pártbizottsághoz, de én kitartottam a tanári pálya mellett.
– Aztán „elszegődött” politikusnak is, az RMDSZ színeiben Gyergyószentmiklós polgármestere, Hargita megye prefektusa, államtitkár, a Szövetségi Képviselők Tanácsának elnöke is volt. Miért vállalta ezt a szerepkört?
– Úgy lettem polgármester, hogy az 1989-es változások alkalmával a helyiek utánam jöttek. Többször telefonáltak december 22-én, hogy menjek, mert kellenek az emberek. A sokadik kísérletre beadtam a derekamat, szükség volt valakire, aki felajzott emberekkel, nagy tömeggel kommunikálni tud. Így kerültem bele aztán abba a forgatagba, amely továbbsodort.
– És miért hagyta abba? Megcsömörlött az RMDSZ politikájától?
– Nem, én inkább belefáradtam. De megmaradtam RMDSZ-tagnak, mert elkötelezettje vagyok a szövetségnek, bár nem mindennel értek egyet. Más vonalat képviseltem, de mindenképp a konszenzus embere voltam.
– Az egyházi tisztségekbe is csak úgy belesodródott?
– Presbiter voltam Gyergyószentmiklóson, aztán Marosfőre kerültem, ahol ugyancsak presbiter lettem. Ott a kis közösségnek templomot építettünk, hajlékot, amely átalakította életünket. Addig magánháznál tartották az istentiszteleteket, a templom megépítése után pedig három-négyszeresére nőtt a templomlátogatottság. A vaslábi románok, a gyergyói katolikusok is segítettek – nagy összefogással épült fel a templom, amelyhez természetesen felhasználtam a megyei kapcsolataimat is. E körülmények is talán a szerencse számlájára írandók.
– A globalizált, liberális világban egyre szűkül az egyház szerepe. Mit gondol, Erdélyben ma is harangszóba kapaszkodik a világ, a lélek?
– Sajnos a világ nem, pedig szüksége lenne rá. Csak néha, amikor vészhelyzetben van. A mai világ egyre távolodik a harangok hangjától ahelyett, hogy közeledne. Az emberek szívesebben mennek egy-egy vallási jellegű rendezvényre, mint istentiszteletre. Az egyháznak viszont igenis szüksége van rájuk, hogy betöltse a feladatát, szolgálja nemzeti közösségünket. Így maradhatunk meg erős közösségnek a hit jegyében. Ha csak a templomba járókat számoljuk, kevesen lennénk, ezért aztán új generációkat, fiatalokat kell felnevelni az egyház közelében.
– Mit tehet főgondnokként?
– Az intézmény feladatait világosan kell ismerni, együtt kell haladni a korral, felismerni az egyházat érő kihívásokat, képviselni a világiakat az egyházi testületek döntéseiben. Bár sok tisztséget töltöttem be, életem legnagyobb ajándéka, hogy az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka lehetek. A szabályzat szerint nincsenek konkrét feladataim, ám amikor elfoglalsz egy ilyen felelős tisztséget, tudásodat, tapasztalatodat, emberi alázatodat az egyház, a gyülekezetek, lelkipásztorok segítségére kell felhasználnod. Felekezeti társaid bizalma rendkívüli felelősséget ró rád.
– A három egyházkerületi főgondnok megegyezett, hogy az ügyvezetői főgondnoki tisztséget kétévente felváltva töltik be. Eddig Markó Gábor volt, 2015-től Dézsi Zoltán lesz, a ciklus utolsó két évében pedig Fekete P. P. János. Miért van erre szükség?
– A szándék azt jelenti, hogy a vezetőségben minden emberre szükség van. Jó lenne, ha egy-egy rövidebb periódusban mindhárman aktívabban vennénk részt az egyházi munkában. A három főgondnok rotációs ügyvezetői főgondnoksága különben csak erre a hatéves ciklusra vonatkozik, a megfelelő időben mindannyian lemondunk a következő javára. Különben szabályzatmódosításra lenne szükség.
– Az asszimiláció és a kivándorlás mellett a természetes apadás is nehéz helyzet elé állítja az egyházat. Hogyan látja az erdélyi reformátusság jövőjét?
– A számok kegyetlen valóságot mutatnak. Szívszorító volt kimenni a kilencvenes évek elején az állomásra, amikor beindították a székely gyorsot Budapestre. Rengeteg búcsúzkodó embert lehetett látni, úgy köszöntek el egymástól, mintha katonának mennének. Ma már más a helyzet: nem vonattal és nem Magyarországra, búcsúzkodás nélkül, de ma is mennek az emberek. És ez nem jó, sőt, veszélyes, és a folyamatot, sajnos, nem tudjuk megállítani, míg a közép-kelet-európai helyzet nem javul. Az is szomorú, hogy a közöttünk is egyre több a szétszakadt család: a szülők külföldön, a gyermekek a nagyszülőnél. Az egyháznak a lehetetlent is vállalnia kell, hogy a fogyást valamilyen szinten próbálja megakadályozni. A körülmények javítása érdekében mindenkire szükség van: egyházra, iskolára, kulturális intézményekre.
Dézsi Zoltán
Marosvásárhelyen született 1943. november 13-án. Gyermekkorát Jódratosnyán töltötte, 1961-ben érettségizett Szovátán. 1966-ban végzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetem filozófia-pedagógia-történelem szakán. Gyergyószentmiklóson a Salamon Ernő Gimnáziumban tanított 1996-ig. 1990–2008 között az RMDSZ színeiben Gyergyószentmiklós polgármestere, Hargita megye prefektusa, államtitkár, valamint az RMDSZ SZKT-nak elnöke. Tizenkilenc éve tanít a Babeş–Bolyai Tudományegyetem gyergyói és sepsiszentgyörgyi kihelyezett karán oktatáselméletet és neveléstudományt, ez utóbbi volt doktorátusi dolgozatának témája is. Költő, az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) és a Romániai Írók Szövetségének tagja, több mint 20 kötet szerzője (Haranggal járnék, A Nap és a Hold mesélte, Amit az angyal itthagyott, Harangszóba kapaszkodik a lélek, Mesekalap, Hargitai medvetánc, Drótostót, Somlyószekerén stb.).
– Nemcsak oktatóként, egykori intézményvezetőként és politikusként vagy főgondnokként tartják számon, hanem költőként is. Hobbi ez, vagy annál több?
– Ha csak hobbi szintjén művelném, nem lehetnék a Romániai Írók Szövetségének tagja. A 22. könyvem megjelenése előtt állok. Számomra a költészet az érzelmeim és gondolataim kifejezésének egyik eszköze, már gyerekkoromban verseltem a magam módján. Egyetemi éveim alatt sok költővel ismerkedtem meg, de Király Lászlóhoz, Farkas Árpádhoz, Magyari Lajoshoz, és a Gaál Gábor irodalmi kör, az első és második Forrás-nemzedék nagyjaihoz képest mindig kicsinek éreztem magam. Ettől függetlenül mindig ott voltam, ahol verset írtak, vagy az irodalomról beszéltek.
– Mit mesél a gyermekeknek a Nap és a Hold?
– Szüleim sokat foglalkoztak nevelésemmel, sokat meséltek. Eleinte a Nap és a Hold nem jelentett szimbólumot, hanem két csodálatos égitestet, amely beragyogta a lelkemet, bejárta az életemet reggeltől reggelig. Lassan tudatosult, hogy erre a pályára fel van fűzve egy sor csodálatos történet, amely hitvilágunkkal és történelmünkkel kapcsolatos, beleégetve a génjeinkbe. Ezért szeretek mesélni a gyermekeknek, mert a mese áldást jelent, ugyanakkor élő, játékos, jótevő anyanyelvet. Hatalmas lehetőség arra, hogy gondolataik szárnyaljanak. És nemcsak mesélni, írni is szeretek nekik a szolgálat jegyében.
Somogyi Botond |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A Magyar Kultúra Napját ünnepelték Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusán
Ünnepi műsorral és díjátadóval ünnepeltek csütörtök délután Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusán. A verses-zenés összeállítás és kiállításmegnyitó mellett az esemény fénypontja a Pro Cultura Hungarica-díj átadása volt.
„Amit örökbe kaptunk, csak annyiban ér valamit, ha kihívásokkal teli világunkban is maradandóvá, nemzeti közösségünk felemelkedését elősegítő hajtóerővé tudjuk tenni. A kultúra nem valamilyen képzeletbeli vitrin mögött megbámulandó örökség, sokkal inkább aktivitás, a jelenben végzett tevékenység, állandó tanulás, befogadás és újrateremtés, amelyért sokszor meg kell dolgozni, sőt néha meg kell érte szenvedni, áldozatot kell hozni. A kultúra nemcsak az eddigi értékek csodálata, tisztelet, hanem a mindannyiunkban ott levő késztetés, hogy a dolgokat felemeljük. Csakis annyiban lehet valóságos jelentése, amennyiben részt kérünk belőle és hozzájárulunk ki-ki a maga képessége és tudása szerint” – hangsúlyozta ünnepi beszédében Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja.
A csíkszeredai Lazarus-házban tartott ünnepségen Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója, marosvásárhelyi önkormányzati képviselő vehette át a Pro Cultura Hungarica kitüntetést. Az elismerést a térség épített és szellemi értékeinek megőrzéséért adományozta számára Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere.
Zsigmond Barna Pál Soós Zoltánt a kultúra igazi felelősének nevezte. Rámutatott, hogy az elismerésben részesülő múzeumigazgató olyan ember, aki a magyar értékek őrzése mellett a román kultúra értékeit is vigyázza, és folyamatosan azt keresi, ami összeköt, nem azt, ami szétválaszt.
A laudációt Szarka Gábor konzul olvasta fel. Soós Zoltán 2002-től alkalmazottja a Maros Megyei Múzeumnak, annak igazgatójaként az intézmény fellendítője – hangzott el. „Rövid idő alatt nemcsak szakmailag tűnt ki, hanem Marosvásárhely román és magyar kulturális életének megpezsdítéséhez is jelentősen hozzájárult. Munkásságával a város, a Maros megyei magyarság, a Székelyföld olyan jól felkészült, következetes és elkötelezett személyiségévé vált, aki bátran kiáll a magyar ügyek mellett. Ezért is joggal élvezi közössége bizalmát. Kiemelt figyelmet fordít Marosvásárhely épített és szellemi értékeinek megőrzésére.”
Soós Zoltán úgy véli, hogy nagy felelősséggel jár ebben a kitüntetésben részesülni, és még nagyobb hittel kell továbbvinni a munkát. „Az ember egy idő után észreveszi, hogy amit csinál, azt figyelemmel is követik, és ebből kifolyólag is nagy felelősség. Az elején a múzeumi tevékenység kevésbé eredményezett konfliktusokat politikai vagy kulturális téren, aztán a Forgatagban megismertem, hogy tényleg milyen a magyar kultúráért harcolni egy olyan városvezetéssel, amely nem értette, hogy ennek mi a lényege, és ellenrendezvénnyel próbáltak megfékezni. Végül is sikerre jutottunk éppen azért, mert az elhivatottság és a munka meghozta eredményét. És sikerült elérni Marosvásárhelyen, hogy senki ne kérdőjelezze meg, hogy van a magyar kultúrának helye és ennek többnapos rendezvényt is tartson. Akkor van esélyünk, ha össze tudunk fogni. Nagyon hálás vagyok ezért a kitüntetésért, és hajrá, magyarok, menjünk tovább előre ezért a kultúráért, és ki ahogy tudja, szolgálja nemzetét!” – köszönte meg a kitüntetést Soós.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

A SIC-tábla eltávolítását kéri Kovászna megye prefektusa
A sepsiszentgyörgyi prefektusi hivatal elé tiltakozásképpen elhelyezett Székelyföld tábla eltávolítását kéri az RMDSZ helyi vezetőitől Sebastian Cucu, Kovászna megye prefektusa - közölte csütörtökön az Agerpres hírügynökség.
A prefektus levélben kérte Tamás Sándort, Kovászna megye önkormányzatának elnökét, és Antal Árpádot, Sepsiszentgyörgy polgármesterét, hogy vegyenek részt január 24-én a Moldva és Havasalföld egyesülésének évfordulójára szervezett ünnepségen, és távolítsák el annak helyszínéről a korábban tiltakozásképpen elhelyezett Sic - Terra Siculorum feliratú hirdetőtáblát.
A székely zászlóra emlékeztető 12 négyzetméteres molinót tavaly december 15-én helyezték ki az RMDSZ vezetői az ellen tiltakozva, hogy Sebastian Cucu hivatali elődje a magyar himnusz énekléséért bírságot rótt ki.
MTI
maszol.ro

Szimbólum vagy reklámzászló?
Szerdán a prefektúra ötezer lejes bírságot rótt ki Erdőszentgyörgy polgármesterére a helyi RMDSZ-székházra kitűzött székely zászló, illetve magyar lobogó miatt. Csibi Attila polgármester azonban a bíróságon szándékszik megtámadni a büntetést, és kijelentette, a zászlók a helyükön maradnak. Kincses Előd ügyvéd jogi szempontból kommentálta a székelyzászló-ügyet.
– A székely zászló használatát két jogcímen próbálják megakadályozni. Az egyik, amelyet az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács 30 ezer lejjel való megbüntetésekor alkalmaztak, az, hogy a székely zászló reklámzászló. Tudniillik Sabau Pop Olimpiu, aki képzett jogász, a feljelentésében, amelyben azt kérte, hogy állítsák helyre a törvényes rendet, meg sem kísérelte azt állítani, hogy a székely zászló használatát a román zászlótörvény szabályozza, mert az kizárólag a román állami zászló és más államok zászlóinak a középületekre való kitűzésére vonatkozik. Ezért jött azzal az elmélettel, hogy reklámzászló.
Ugyanezt az álláspontot képviselte, vagyis reklámzászlónak nevezte a székely zászlót Ilie Bolojan nagyváradi polgármester is, amikor Tőkés Lászlót megbüntette, bár ő csak megrovásban részesítette, tehát korántsem fogott olyan vastagon a ceruzája, mint a marosvásárhelyi illetékeseknek. A reklámzászlót abban az esetben lehet kitűzni, ha azt helybenhagyja a polgármesteri hivatal, és egy bizonyos illetéket fizet az állandó használatért.
Ezt az álláspontot, vagyis hogy reklámzászló, nem cáfolta a Marosvásárhelyi Bíróságnak az a tavalyi határozata, amely az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács büntetését 30 ezer lejről megrovásra változtatta. Ez ellen a törvénysértő ítélet ellen holnap nyújtom be a fellebbezést.
Az erdőszentgyörgyi esetben viszont nem reklámzászlónak tekintik a székely zászlót, és a büntetést a 2001. évi 1157-es számú kormányrendelet alapján szabták ki, amely az állami zászlóknak a középületeken és hivatalos alkalmakkor való használatát szabályozza. A vonatkozó 24. szakasz g pontja, amelyre hivatkoznak, azt mondja, hogy a román vagy egy más állam zászlajának a kitűzése, anélkül, hogy betartanák a hivatalos méreteket, kihágásnak minősül, és büntetendő.
Viszont egyértelmű, hogy a székely zászló nem más országnak a zászlaja, tehát ez a törvény nem vonatkozik rá.
– Ugyanúgy nem vonatkozik az Erdőszentgyörgyön kitűzött magyar zászlóra sem, mert az sem a magyar állam hivatalos lobogója.
– Mivel ez a zászló nem azonos a magyar állam zászlajával, azért sem lehet megbüntetni. Ha elfogadjuk, hogy a zászlótörvény alapján minden olyan zászlót, amely nem egy ország hivatalos zászlaja, tilos kitűzni, akkor nem lehet sem az ENSZ- lobogót, sem az Európa Tanácsét, sem a Vöröskeresztét kitűzni.
Egyébként a jogi egyetemen már első éven megtanítják, hogy amit nem tilt a törvény, azt szabad.
Ezeknek a zászlóknak a kitűzését semmilyen törvény nem tiltja
– Ezeknek a zászlóknak a kitűzését semmilyen törvény nem tiltja. A büntetés kiszabóinak figyelmébe ajánlom az Európai Emberjogi Bíróság legfrissebb joggyakorlatát, amely tavaly szeptemberben Magyarországot 4.000 euróra büntette, mert Vajnai Attilára, a posztkommunista Munkáspárt főtitkárára és egyik munkatársára büntetést szabott ki a vörös csillag, illetve a sarló és kalapács, tehát két, a magyar büntető törvénykönyv által tiltott jelkép kitűzése miatt. Az Európai Emberjogi Bíróság, annak ellenére, hogy kifejezetten büntetőjogi tiltást szegtek meg az illetők, 4.000 euró kifizetésére kötelezte Magyarországot, azzal az indokkal, hogy korlátozták a véleménynyilvánítás szabadságát.
Kérdem én, ha Románia a székely zászló használatát, amelyhez nem tapad vér, amelynek nevében nem gyilkoltak meg rengeteg ártatlan embert, és amelynek használatát semmilyen törvény nem tiltja, üldözi és bünteti, mekkora büntetésre számíthat? Annál is inkább, mert az Európa Tanács ECRI (Rasszizmus és Intolerancia Elleni Európai Bizottság) tavalyi jelentése elmarasztalta Romániát, mert vitatja a Székelyföld létezését és üldözi a székely zászlót. Tehát ez is súlyosbító körülmény lesz Románia elbírálásában. Nem beszélve arról, hogy azok a székely szimbólumok, amelyek a zászlóban fellelhetők, 1603-ban már szerepeltek Székely Mózesnek, az egyetlen székely származású erdélyi fejedelemnek a címerében. Tehát szó sem lehet reklámzászlóról.
Románia miniszterelnöke a székely és összmagyar szimbólumok reklámozója?
– Visszatérve a reklámzászlóra: Victor Ponta miniszterelnök a tavaly nyáron a Nyergestetőn a székelyek és a magyarok zászlaja mellett tartott beszédet…
– Ha ezek reklámzászlók, akkor Románia miniszterelnöke a székely és összmagyar szimbólumoknak a reklámozója. Ez is elég furcsa következménye lenne annak az aberrált álláspontnak, hogy az ötszáz éves szimbólumokat tartalmazó székely zászló tulajdonképpen reklámzászló. Az is érdekes, hogy a miniszterelnököt nem zavarta a székely zászló, szemben az általa kinevezett prefektussal!
Nem beszélve arról, hogy akkor, amikor Hargita megye címerét a Marosvásárhelyi Táblabíróság törölte, megváltoztatva a címer törvényességét elismerő Hargita megyei törvényszéki határozatot, úgy érvelt, hogy az aranyszínű nap és a hold székely szimbólumok, és mivel Hargita megyében nemcsak székelyek élnek, kizárja a más nemzetiségűeket, ezért megsemmisítette a Hargita Megyei Tanácsnak a címerlétrehozásra vonatkozó határozatát. Tehát ebben az esetben székely szimbólumokról van szó. Ha pedig a székely zászló használatát meg kell akadályozni, akkor a román igazságszolgáltatás szerint már nem székely szimbólum, hanem reklámzászló.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely),

Kürtőskalács-fesztivál lesz
Világhírű székely-magyar sütemény
Egy hagyományos termék nem hagyományos bemutatóját tartjuk – kezdte a tegnap sajtótájékoztatóját Tamás Sándor. A megyei tanács elnöke Madaras Csilla, a Europe Direct Központ vezetője, valamint Albert Zoltán és Gazda Zoltán, a Nemzetközi Kürtőskalács Szaktestület tanácsadói jelenlétében ismertette a kürtőskalácsról készült könyvet, szórólapokat, és tervekről is beszélt.
Az a célunk, hogy a Nemzetközi Kürtöskalács Szaktestület védje le a kürtőskalácsot, és vegyék fel ezt a terméket a hungarikumok sorába – fogalmazta meg Tamás Sándor. A kürtőskalács olyan siculikum, amelynek még a nevét sem lehet más nyelven mondani, tette hozzá, és az sem utolsó szempont, hogy a termék előállítóinak gazdasági haszna legyen belőle.
– Úgy kell jövőbe mutató akciót csinálni a múltból, hogy közben lehetőleg minél több munkahelyet teremtsünk – jelentette ki az elnök.
Az ötvenoldalas könyv, amelyet román és angol nyelvre is lefordítanak, nem csak azt szemlélteti, hogyan készül a kürtőskalács, hanem feltárja történelmi fejlődését, és bemutatja hét „unokatestvérét”, amelyek hasonló módon készülnek Szlovákiában, Csehországban, Magyarországon és máshol. A könyv mellé 15 nyelven szórólap készült, az európai nyelvek mellett arabul, héberül vagy éppen kínaiul ismerteti a tudnivalókat.
Az az elképzelés, hogy ezeket a kürtőskalács-készítők között osztják ki, hogy a maguk során azon külföldiek körében terjeszthessék, akik vásárolnak a termékből. A számos támogató közül Tamás Sándor kiemelte a „megszállott” dr. Hantz Pétert, a bázeli egyetem biofizikusát, akinek „állhatatos, jóindulatú” segítsége nélkül „nem mozdult volna ki a holtpontról” a kürtőskalács ügye.
Madaras Csilla elmondta: a Europe Direct információs központnak fontos volt, hogy megismertessék az európai „unokatestvéreket”, hiszen ez is azt mutatja, hogy Európához tartozunk. Bejelentése szerint május 9-én, Európa napján Sepsiszentgyörgy lesz a kürtőskalács fővárosa. Olyan kürtőskalács-fesztivált terveznek, amelyre meghívják a „teljes rokonságot”, és a központban felszerelt sütőkön el is készítik ezeket.
Albert Zoltán, a 14 országot átölelő Nemzetközi Kürtőskalács Szaktestület szaktanácsadója a háromnyelvű honlapot népszerűsítette (www.kurtos.eu), ahol minden információ megtalálható, letölthető és nyomtatható.
– Mi nem márkanevet jegyeztünk be, hanem oltalmat kértünk. Ez azt jelenti, hogy bárki ingyen és szabadon használhatja a recepteket, sütheti a kürtőskalácsot, csak éppen – ha ennek akarja nevezni – be kell tartania bizonyos előírásokat – magyarázta a szakember.
Albert elmondta: kiegészített dokumentációval kérték a kürtőskalács felvételét a hungarikumok közé, a honlapra teljes technológiai fotótárat töltöttek fel, nyolcfajta képeslapot készítettek, és megírták a 15 nyelvű leporellót, amelybe, amiként a könyvbe is, Székelyföldet ismertető részt is „becsempésztek”, mert aki nyitott arra, hogy valami ismeretlen ételt megkóstoljon, az arra is „kapható”, hogy ellátogasson az étel „szülőföldjére”.
Erdély András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely),

Nem távolítják el a Székelyföld-molinót
Az RMDSZ háromszéki szervezete nem tesz eleget Sebastian Cucu prefektus kérésének, és nem távolítja el a sepsiszentgyörgyi prefektusi hivatallal szemközt kihelyezett Székelyföld-molinót – közölte pénteken Tamás Sándor, az RMDSZ- szervezet elnöke.
A Kovászna megyei önkormányzat elnöki tisztségét is betöltő politikus elmondta, hogy az RMDSZ fél évre bérbe vette a területet, amelyen a 12 négyzetméteres, székely zászlóra emlékeztető SIC – Terra Siculorum (Székelyföld latinul) feliratú, fémkeretbe foglalt hirdetővászon áll.
"A saját identitásunkat fejezi ki, nem sért senkit, arra területet béreltünk, és ott hagyjuk, egyelőre fél évig" – jelentette ki a politikus.
A prefektus arra hivatkozva kérte csütörtökön az általa provokatívnak vélt molinó eltávolítását, hogy a helyi románság szombaton a közelben kívánja megünnepelni Moldva és Havasalföld egyesülésének évfordulóját. A kormány megbízottja a rendezvényt szervező civil szervezeteket idézte, amely szerint "az etnikai alapú területi autonómiát hirdető molinó szélsőséges, provokatív üzenetet hordoz, és sérti a románok nemzeti méltósághoz való jogát".
Tamás Sándor elmondta, hogy nagy tisztelője Alexandru Ioan Cuzának, a román fejedelemségek egyesítőjének, de Székelyföld már akkor is létezett, amikor Románia 156 évvel ezelőtt megalakult. A politikus nem tartotta kizártnak, hogy a szombati felvonuláson megrongálják a molinót, hiszen – mint fogalmazott – "a szervezők között ismert provokátorok is vannak, akiktől semmi jóra nem lehet számítani".
Az RMDSZ először 2012 novemberében tette ki közszemlére a molinót. Akkor Codrin Munteanu prefektusnak a székely szimbólumokat támadó intézkedései ellen kívánt tiltakozni vele. 2013 márciusában azonban eltávolította, miután Victor Ponta miniszterelnök új prefektust nevezett ki Kovászna megyébe. Az utánfutót, amelyre a molinó vázszerkezetét szerelték, tavaly decemberben vontatta be ismét a prefektusi hivatallal szemközti területre, az ellen tiltakozva, hogy – az azóta leváltott – Marius Popica prefektus a magyar himnusz énekléséért rótt ki bírságot.
Tamás Sándor kijelentette: "a molinó mostani kihelyezésével a himnuszénekléshez való jogot" állították vissza. "Nem a prefektusokat kell lecserélni, hanem a problémákat kell megoldani. Azt például, hogy ne büntessék ebben az országban a himnuszéneklést, hogy ki lehessen tűzni a helyi, a megyei zászlót vagy akár a székely zászlót" – jelentette ki Tamás Sándor.
Népújság (Marosvásárhely)

Kettős mérce: regionális szimbólumhasználat Romániában
A Mikó Imre Jogvédő Szolgálat Háromszéki Szervezete heti rendszerességgel angol nyelvű hírlevelet indított annak érdekében, hogy felhívja a nemzetközi közvélemény figyelmét a székelyföldi, erdélyi magyarság által elszenvedett diszkriminációra és különböző jogtiprásokra. A hírlevél célja az, hogy rendszeresen tudósítsuk a romániai és magyarországi nagykövetségek munkatársait, a különféle emberjogi szervezeteket, valamint külföldi politikai pártok képviselőit azokról a visszaélésekről és jogtiprásokról, melyeket az erdélyi magyarsággal szemben követnek el.
E heti hírlevelünkben arra hívjuk fel a figyelmet, hogy a székely zászló helyzete 2013-hoz képest is sokat romlott, annak ellenére, hogy a probléma szerepelt az Amerikai Egyesült Államok Romániáról készített országjelentésében is, hogy a román hatóságok kettős mércét alkalmaznak a regionális szimbólumok tekintetében. Bírósági döntések kötelezik a polgármestereket arra, hogy a székely zászlót az intézmények homlokzatáról levegyék, azzal az indoklással, hogy Székelyföld nem adminisztratív egység, és Románia alkotmánya nem ismeri el a régiókat. Ennek ellenére Románia miniszterelnöke büszkén fotózkodott Moldova zászlójával, és Neamt váráról sem vetetik le bírósági döntéssel Moldova regionális zászlaját. Ez arra utal, hogy a román állam kettős mércét alkalmaz, csak a nemzeti kisebbségek nem használhatnak regionális szimbólumokat az országban. Arra is kitérünk hírlevelünkben, hogy a helyzet hasonló Kovászna megye és Sepsiszentgyörgy zászlajával is. Idézzük Tamás Sándor Kovászna megyei tanácselnököt, aki elmondja, véleménye szerint Romániában vannak román és székely megyék, az előbbieknek szabad a helyi szimbólumhasználat, a székely megyékben tilos. A tanácselnök azt is kiemelte, hogy a Brassói Táblabíróság, mely a megyezászlót érvénytelenítette, egy olyan épületben található, amelyre Brassó megye zászlója is ki van tűzve, és ez is a kettős mérce bizonyítéka.
Népújság (Marosvásárhely)

A nemzeti, polgári jobboldal esélyeiről
Az erdélyi magyar politikai szervezetek stratégiai partnerségének a kialakítását, egy új erdélyi magyar egység létrehozását szorgalmazta a minap Tőkés László, a Fidesz EP-képviselője, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke.
A 85 százalékos támogatottság hamis biztonságérzete
Tőkés szerint az RMDSZ, a Magyar Polgári Párt (MPP), az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP), valamint az EMNT és a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) nemzeti elkötelezettségű képviselőinek megegyezésre kellene jutniuk egymással a közös nemzeti érdekek és célok szolgálatában.
Az összefogást sürgető felhívás nem váltott ki osztatlan lelkesedést, mint kiderült, az erdélyi magyar politikai alakulatok elvben ugyan nem utasítják el az együttműködést, de konkrét elképzeléseik nincsenek annak kivitelezéséről. Politológusok egyértelmű véleménye szerint egyelőre kevés az esély arra, hogy valamiféle egyezség születhessék. A magyarázat egyértelmű: a jelenleg legerősebb, legbefolyásosabb szervezet, az RMDSZ nem érzi úgy, hogy kényszerhelyzetben lenne, márpedig nélkülük, akaratuk ellenére semmiféle egyezség, összefogás nem jöhet létre.
A legutóbbi választások eredményeire, a 85 százalékos támogatottságukra hivatkozva a „szövetség” vezetői nem érzik szükségét a kompromisszumnak, a vetélytársak pedig egyelőre túl gyengék ahhoz, hogy azt kikényszerítsék.
Elsőként a jobboldal egységét kellene megteremteni
Ebből következően elsőként talán a nemzeti elkötelezettségű, polgári erők politikai egységét kellene megteremteni. A jelenlegi állás szerint az erdélyi magyar nemzeti oldal két részre szakadt, két párt – MPP, EMNP – osztozik a 15 százaléknyi szazavóbázison. A jövő évi helyhatósági választások sorsdöntőek lesznek, ha marad a mostani megosztottság, a nemzeti, polgári, jobboldali erők végzetes vereséget szenvedhetnek.
Egy kis múltidézés: a 2008. március 14-én – második nekifutásra – bejegyzett MPP megjelenése az erdélyi magyar politikai egypártrendszer megszüntét jelentette, jogilag biztosítottá vált a választás szabadsága az erdélyi magyarok számára is. Az új párt felemás eredményeket ért el a 2008-as helyhatósági választásokon, a Székelyföldön viszonylag sikeresen szerepelt, a voksok mintegy 35 százalékát szerezte meg, Erdély más területein viszont nem sikerült megvetnie a lábát, még a Székelyföldhöz tartozó, ma Maros megye részét képező egykori Marosszéken sem.
Személyi konfliktusok útvesztőjében
Időközben egyre mélyült az ellentét a jobboldal két markáns vezető személyisége, Tőkés László és Szász Jenő, az MPP akkori elnöke között. A konfliktus oka: a 2009-es EP-választásokon Tőkés az RMDSZ jelöltlistájának első helyéről indult, miután visszautasította az MPP korábbi hasonló felkérését, továbbá azt a polgári javaslatot is, hogy 2007-hez hasonlóan, induljon függetlenként.
A Tőkés–Szász ellentét személyeskedésekbe torkolló nyílt ellenségeskedéssé fajult, lehetetlenné téve a későbbi együttműködést. A vetélytársak mindenike a Fidesz-táborában próbált szövetségesekre, pártfogókra találni: Tőkés Németh Zsolt környezetében, Szász Kövér Lászlóban vélte megtalálni a maga támaszát.
A „testvérháború” következménye: a 2012-es helyhatósági választásokon a pártok külön-külön közel azonos számú szavazatot értek el, de együttesen nem kaptak annyi voksot, mint négy évvel korábban az MPP egymaga.
Az RMDSZ malmára hajtják a vizet
Az egyértelmű kudarc után Szász Jenő lemondott a pártelnöki tisztségről, s az Orbán-kormány döntése nyomán megalapította a Nemzetstratégiai Kutatóintézetet. Rá két esztendőre Tőkés László a Fidesz jelöltlistáján jutott újabb EP-mandátumhoz. Ezzel látszatra elhárultak a személyi akadályok a két párt együttműködése elől. Csak látszatra, mert az azóta eltelt időben tovább távolodtak egymástól. 2012 óta az EMNP – az EP-választást leszámítva – minden választáson indított jelöltet, s hozta a törvény által megkövetelt minimális szavazatszámot, az MPP egyen sem.
Jelenleg úgy fest, hogy az EMNP helyzete jogilag megkérdőjelezhetetlen, míg a 2012 óta magát az RMDSZ bűvkörébe lavírozó MPP – inaktivitás okán, mivel két egymást követő országos választáson nem indult – bármikor törölhető a hivatalos pártlistáról.
Nincs más hátra, csak előre
Nos, ilyen körülmények között készülnek az erdélyi magyar jobboldali erők a 2016-os, számukra sorsdöntő, élet-halál fontosságú helyhatósági választásokra. Az MPP vezetői helyi szinten már megfogalmazták a két párt közötti viszony rendezésének szükségességét. Az EMNP pedig – miután az elnökség lemondott az államelnök-választáson produkált gyenge eredmény miatt – tisztújításra készül. Az új elnökségre hárul majd az a nem könnyű feladat, hogy megtalálja a sorok rendezésének módját, ami a jobboldali erők – akár pártfúzió általi – egyesítéséhez vezethet.
Számukra ez látszik az egyetlen lehetséges útnak, ami a túléléshez, jobb esetben az erdélyi magyar politikai jobboldal megerősödéséhez is elvezethet. Másként hosszú időre megfeledkezhetünk a nemzeti, polgári politizálásról, mint alternatíváról.
Szentgyörgyi László
PolgárPortál
Erdély.ma

Egy esztendeje tértek vissza Székelyföldre a pálosok
Az elmúlt év − jó értelemben véve − a megfigyelésről szólt, arról, hogy kiderítsük, mire van igényük a székelyeknek − összegzett Balla Barnabás. A Hargitafürdőn szolgáló pálos szerzetessel a letelepedésük óta eltelt egy esztendő tevékenységéről beszélgettünk.
Egy éve szentelte fel Jakubinyi György gyulafehérvári érsek a Hargitafürdőn alapított pálos kolostort, ahol jelenleg két szerzetes tevékenykedik. „Az elmúlt időszakban figyeltünk, tanulgattuk a helyi szokásokat, főleg az egyházmegyés papoktól, a szerzetesektől. Próbáljuk elsajátítani azt a fajta gondolkodásmódot, mentalitást, amely a székely néppel való kommunikációt megkönnyíti. Szóval az elmúlt év − jó értelemben véve − a megfigyelésről szólt, hogy kiderítsük, mire van igényük az embereknek, hiszen infrastruktúrát nagyon jót kaptunk” − avatott be Balla Barnabás.
A pálos atya kiemelte, a helyiekkel való kapcsolatuk egyre szorosabb, szilveszter éjszakáján például többen segítettek a kolostor elfagyott fűtésrendszerének felmelegítésében. Máskor is kiveszik a részüket a közmunkából: segítenek a templom takarításában, díszítésében, a fahordásban, sőt folyamatosan érdeklődnek, hogy van-e valamire szükségük − sorolta a szerzetes. Hozzátette, a szülők kezdeményezésére indították újra a gyermekkórust, a szentmiséken így az ő hangjuk csendül fel szintetizátor és gitár kíséretében − amelyeken szintén a gyermekek játszanak. A Mária Rádió segítségével a frissen alakult kórus már fellépett a Csíksomlyói Ifjúsági Találkozón és Tusványoson is.
A korábban Hargitafürdőn helyi plébánosként tevékenykedett László Rezső atya kezdeményezéseit is próbálják újraindítani − tudtuk meg Barnabás atyától. A kórus mellett például újra szerveznek közös filmvetítéseket, e célból első alkalommal novemberben ültek össze a helyiek. A bibliaóra megszervezésére is tettek már próbálkozást a pálos szerzetesek. Augusztusban megtartották a Szent István-búcsút, és sikerült megszervezni a gyalogos zarándoklatot a pünkösdi búcsúba: a hargitafürdőiekhez csatlakoztak a pálosok Magyarországról motorkerékpárral érkezett barátai is. A helyiekkel részt vettek a ferences szerzetesek által szervezett Mária-köszöntőn, illetve tavaly a Fekete Madonnához való zarándoklatba is bekapcsolódtak − összegzett a fehér testvér.
Szentmiséket az év nagy részében naponta egy alkalommal tartanak délután hat órától. A nyári időszakban – amikor működik a mofetta – napi két szentmisét celebrálnak, az egyiket délelőtt, amelyen főként a vendégek, a másikat délután, amelyen elsősorban a helyiek vesznek részt. Az adventi időszakban reggelente rórátét is tartanak a szerzetesek. A templom népessége változó, jelentősen meghatározza, hogy mekkora a turistaforgalom a településen.
A pálos atya kérdésünkre elmondta, az elmúlt évben többen is érdeklődtek a pálos hivatás iránt, egyikőjük pedig konkrét szándékát is kifejezte a rendbe lépést illetően. „Ez is azt mutatja, hogy a hívők imádsága nem marad meghallgatatlanul, hiszen általuk tudtunk mi is itt letelepedni. A jó Isten kegyelméből pedig, ha ő is úgy akarja, biztosan lesz több hivatás is” − fejtette ki nézetét.
„A további úgynevezett tervünk, hogy a jó Isten akaratát tudjuk teljesíteni. Ebbe pedig belefér az Isten országának a hirdetése, hogy ő itt van közöttünk, és mindenkit meg akar szólítani” − fogalmazta meg válaszul a hargitafürdői jövőjüket firtató kérdésre.
Boldog Özséb-szobor Hargitafürdőn
Bátor György, a szombathelyi Markusovszky Kórház Szemészeti Osztályának főorvosa egy Boldog Özséb-szobrot adományozott a hargitafürdői pálos szerzetesek számára, amelyet a hétfőn délután, hat órától kezdődő évfordulós szentmisén áldanak meg a helyi templomban.
Kömény Kamilla |
Székelyhon.ro

Érdekvédők?
Nagyon befagyasztotta a tél erdélyi magyar közéletünket, az ünnepek előtti erőteljes nekilendülés után Csipkerózsika-álomba szenderült az érdekvédők sokasága, olyan csend és béke honol, mintha minden a legnagyobb rendben volna.
Karácsony előtt még ezreket toboroztak utcára a magyar himnusz és a székely zászló védelmébe, s bár hittük, aztán az év fordultával, az ünnepek múltával újjáéled a tiltakozás, nem történt semmi. Pedig a büntetést nem törölték, a román hatalom nem tért jobb belátásra, jelzi itt is, ott is, hogy semmi nem változott: Erdőszentgyörgyön bírságot osztogatnak a zászlók kitűzéséért, Udvarhelyen meghurcolják azokat, akik gyertyát gyújtanak Wass Albertre emlékezvén, nálunk a Székelyföldet jelző SIC-táblát távolítaná el a prefektus. Ők folytatják, ahol decemberben abbahagyták, a mi vezetőink, politikusaink hallgatnak.
Három párt is az erdélyi magyarság „igazi” érdekvédője szeretne lenni. A legnagyobb, az RMDSZ minden bizonnyal a kormányból való kitántorgást próbálja kiheverni, no meg ünnepel. Fennállásának 25 évét idézi, nem egyszer, hanem hetente, naponta, majd minden városban, faluban. Műsorok, szónoklatok, fogadások dicsőítik az elmúlt negyedszázad rendkívül eredményes munkáját, vezetők sorjázzák a sikereket, méltatják egymást és önmagukat. Miért e hatalmas propaganda? Szeretnék visszanyerni egykori támogatottságukat, hitelüket, az „erdélyi magyar emberek bizalmát”, mint mondogatják. Szép szavakkal, mert cselekvésnek nyoma sincs, hiába ígérték, a parlamenti ülésszak végéig nem terjesztették be a kínkeservesen, kampányra összetákolt autonómiastatútumot, sőt, már a közvita sem téma, nemhogy a román, de a magyar közvéleménnyel sem próbálják elfogadtatni megoldásjavaslatukat. Folytatják, amit két évtizede elkezdtek: a halogatást, a kis lépésekkel araszolgatást, mely mára egyet előre, kettőt hátra tánccá alakult. Eltűnt a porondról a két kis párt is. Az MPP próbál kikecmeregni az önmagának állított csapdából, abból, hogy hol szövetségre lép az RMDSZ-szel, hol ellene szónokol, az EMNP pedig nem tud magához térni sorozatos kudarcaiból, belső ellentétek zilálják szét az amúgy is maroknyi csapatot, zárt ajtók mögött, titokban tartott tisztújító üléseken mentenék, ami még menthető. Már a nemzeti oldal egyesítése sem téma, az egymásra acsargás kioltja a szándékot. Itt állunk hát 2015 januárjának vége felé. Az elmúlt negyed század hozott ugyan eredményeket, de sorsunk továbbra is kisebbségi, újra és újra bebizonyosodik, szerzett jogaink visszavonhatóak, fontos, megmaradásunkat szolgáló célkitűzéseink reménytelenül távoliak. Politikusaink pedig, ha nem egymást vesézik, sebeiket nyalogatják, nem az erdélyi magyarság jövőjét, pártjukat próbálják építgetni. Érdeket védenek, de nem a közét, elsősorban sajátjukat.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Makovecz Imre grafikái Kézdivásárhelyen
A kézdivásárhelyi Gyűjtemények Háza 39. tárlataként nyílt meg szombaton délelőtt több mint száz érdeklődő jelenlétében Makovecz Imre grafikáiból és rajzaiból kiállítás.
A rendkívül értékes anyag A Magyar Művészetért Élőtárlatából dr. Gubcsi Lajos, a Magyar Művészetért Díjrendszer elnöke által szervezett nem mindennapi székelyföldi vándorkiállítás révén jutott el Kézdivásárhelyre a Történelmi Vitézi Rend kézdiszéki állománya támogatásával. Gyergyócsomafalva és Gyergyóalfalu után Háromszéken csak Kézdivásárhelyen kerül közszemlére a huszonkilenc grafika és hét rajz.
Makovecz Imre (1935–2011) Kossuth-díjas világhírű építész életpályáját, Erdélyben, a Székelyföldön található templomait dr. vitéz Ambrus Ágnes ny. egyetemi adjunktus mutatta be, méltatta a magyar organikus építészet mesterét, aki már akkor nemzetegyesítésben gondolkozott, amikor sokan erről még álmodni sem mertek. Ifjú Gál Zoltán építész szakmai szempontból méltatta nagy elődje és példaképe munkásságát, aki élete során közel ötszáz épületet tervezett, aminek hozzávetőlegesen a fele épült meg. „A mester szerint az épületnek úgy kell kinéznie, mintha az alja a földből nőtt volna ki, a teteje pedig az égből ereszkedett volna alá, és a kettő találkozása a mi világunk, a teremtett embereké, és nekünk az a dolgunk, hogy ezt a két világot összekössük” – mondotta a fiatal építész. Ezt követően vitéz Orbán Imre népművész, a Történelmi Vitézi Rend csíkszéki székkapitánya az általa fából elkészített Makovecz-mellszobor születéséről szólt, azt is beismerve, hogy soha nem találkozott a nagy építésszel. A mellszobrot alkotója és ifjú Gál Zoltán leplezte le. Vitéz Beke Ernő, a Gyűjtemények Háza tulajdonosa emléklappal köszönte meg rendtársa munkáját. A megnyitó végén dr. Szántó Bíborka, a BabeşBolyai Tudományegyetem adjunktusa Makovecz Imre írásaiból olvasott fel, Mike Bernadett, a Református Kollégium tizedik osztályos tanulója A megborjúzott ember történetét mesélte el. A tárlatmegnyitó a Molnár Józsiás-iskola zenetagozatos tanulóinak műsorával ért véget. A tárlat március 14-ig naponta 8–18 óra között ingyenesen látogatható. Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ki halálát halogatta…!
Valahol valaki egyet kurjantott Székelyföldön, hogy Hagyomány éve lenne Sepsiszentgyörgyön ez az idei, 2015-ös esztendő. Ki fogadta volna nagyobb kurjantással ezt az ötletet, mint a Háromszék Táncegyüttes?! Ők azok, akik kitörő örömmel törölték és törölik máig is a „tradíció” rettenetes hangsorát a hagyományok mellől, és fölmutatták minap a Tamási Áron Színház deszkáin annak egy ragyogó részét, amit gyűjtöttek, megtanultak, megimádtak, és megosztottak újból a közönséggel. Aki valaha is táncolta a korondi, kalotaszegi, csángómagyar táncokat, ezután letagadja, mert csúcsokra nézve is megszédül a halandó, nemcsak a magasból látván a mélységet.
Ez a közönség nem először tördeli kezeit, csavarintja szinte gúzsba átmelegedett lábait a hihetetlen táncművészet láttán. Nem igaz, mit lehet kitáncolni és milyen lélekből! A moldvai katolikus csángómagyar leányok írva és mondva legényes figurákkal tombolnak, hogy percek múltán belészelídüljenek a legények, legényük karjaiba. És ezek a házasulandó legények fű hegyén, gyertyalángok lángján járják a szemkápráztató figurákat.
Mi jut eszébe a „védtelen”, a kiszolgáltatott nézőnek? Az is, hogy egy testen a lábak s a törzs, a két külön játékos váll és a karok legalább annyi dimenzióban és úgy facsarodnak százfelé, mint a világhírű Rubik-kocka elemei. Ha nem lenne igaz mindez, beomolna a Hagyomány éve, 2015. De hát igaz, emberek! Aki még nem látta őket, az ezen az estén fölesküdött rájuk. Aki pedig fiatal, az iránytűt kapott, mely mutatja gazdag népművészetünk tárházát s az oda vezető utat. Mert itt: „Ki halálát halogatta, áttáncolna virradatba!”
Valahogy meg kell közelíteni a látvány továbbadását, s ha nem megy az másként, akkor versben. Illesse százezer taps után is tisztelet emelt fővel és kalapot levéve az együttest, abban a tánc lelkét megadó zenekart, Ivácson Lászlót, aki életre intette hagyományunkból ezt a csodát is! Ki halálát halogatta, az is igyekezzék megérni a magyar Hagyomány évének decemberét, hogy láthassa, mi minden gyűlt föl ott, Sepsiszentgyörgyön a saroglyában. Mert ez az év erősen jól kezdődött a magyar kultúra napján is.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kiosztották a Méhes György Irodalmi Tehetségkutató Pályázat díjait Kolozsváron
Ünnepélyes keretek közt díjazták a Méhes György Irodalmi Tehetségkutató Pályázat legígéretesebbnek bizonyuló fiatal alkotóit szombaton a kolozsvári Bulgakov irodalmi kávézóban.
A magyar kultúra napján az Erdélyi Magyar Írók Ligája vers- és prózakategóriában három-három fiatal tehetséget díjazott. Prózában az első helyet és a vele járó 2500 lejes pénzjutalmat Finta Klára Enikő kilencedikes diák nyerte el, második lett, és 1500 lejjel gazdagodott Bartha Veres Klára, míg a képzeletbeli dobogóra felférő harmadik helyezett Jankovics-Izsó Nóra lett.
Verskategóriában kizárólag huszonéves tehetségek futottak be az első helyekre. Győrfi Kata lett a végső győztes, míg a második helyet Benedek Szabolcs, a harmadik díjat a Magyarországról pályázó Horváth Imre Olivér nyerte. A költőként helytálló fiatalok pénzjutalma azonos a prózájukért díjazottakéval, az összeget Nagy Elek, Méhes György fia ajánlotta fel erre a célra.
A pályaműveket Gáll Attila, az Erdélyi Híradó Kiadó szerkesztője, Király Zoltán költő és László Noémi költő bírálta el. László Noémi a Krónikának elmondta, összesen mintegy 80-90 pályamű érkezett. Az ország szinte minden szegletéből pályáztak fiatalok – sokan a Székelyföldről, Marosvásárhelyről és Kolozsvárról, de Budapestről, Debrecenből, Pécsről is.
Kérdésünkre hozzáfűzte, a díjazottak nem csak pénzjutalomban részesültek, ugyanis az EMIL bevonja őket nyári irodalmi rendezvényeibe a Kolozsvári Magyar Napok alkalmával, illetve antológiát szerkesztenek későbbi írásaikból – nem feltétlenül azokból, amelyekkel pályáztak. A pályázat felső korhatára 25 év volt, ehhez képest 13-14 évesek is részt vettek a versenyben, a legtöbb pályázó a 18-20 éves korcsoportból került ki.
„Hangsúlyoznám, hogy a 80-90 beékezett pályázatból legalább 30 rendkívül színvonalas volt, a zsűrinek nem volt könnyű dönteni. Elsősorban nem az egyedi, kiugróan jó szövegeket díjaztuk, hanem azokat, amelyek a mögöttük megbúvó tehetségről tanúskodtak. Azt hiszem, sikerült lappangó tehetségeket is felfedezni, hiszen egy tehetségkutató pályázatnak elsősorban ez a célja” – fejtette ki lapunknak László Noémi.
Kérdésünkre azt is elárulta, hogy a szerelem és a betegség témája foglalkoztatta leginkább a pályázó fiatalokat. „Azt lehet mondani, hogy a szerelem témája sokakat foglalkoztat, elsősorban a fiatal nőket – a versek jelentős százaléka ennek jegyében íródott. A pályázók fiatal kora ellenére sajnos gyakran felbukkan a betegség a témák közt – konkrétan nagyon sok pályamunka szólt a rákról. Fel is vontam a szemöldököm, hogy vajon romantikus betegségtörténetekkel szeretnének a fiatalok betörni az irodalomba?” – avatott be a kulisszatitkokba László Noémi.
Hozzáfűzte, a prózakategória esetében elég kevés pályamunka alapszik történeten: sok volt a szubjektív, elvont, személyes hangvételű, nem narratív írás.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

III. Székelyföldi Grafikai Biennále: Szőke Erika kapta a fődíjat
Szőke Erika szlovákiai képzőművész nyerte el a III. Székelyföldi Grafikai Biennále fődíját.
A 2014 szeptemberében meghirdetett nemzetközi grafikai versenyre beérkezett művekből álló kiállítást január 22-én, a Magyar Kultúra Napján nyitották meg Sepsiszentgyörgyön, az Erdélyi Művészeti Központban. A díjátadó gálára aznap este került sor a Tamási Áron Színház nagytermében. A Plugor Sándor-díjat Kárpáti Gergely (Magyarország), a Nagy Imre-díjat Magda Szplit (Lengyelország) és Teodor Asenov (Bulgária), a Nagy Pál-díjat Reno Megy Setiawan (Indonézia), a Zereda Művésztelep díját Lakatos Gabriella (Románia), a Pulzus Művésztelep díját pedig Filep Norbert (Románia) kapta.
Szabadság (Kolozsvár)

Nem vagyunk alárendeltek
A szimbólumok a helyükön maradnak
Ma a zászlót, holnap, ha hagyjuk, a székelyeket kell innen „elvinni” – mondta Tamás Sándor megyetanácselnök, és cáfolta azt, hogy az elöljárók nem vennének részt a román ünnepeken.
A megyevezető szerint az idegengyűlölő románok tulajdonképpen a székelyeket akarják „eltávolítani”.
– A tegnapelőtt azért büntettek meg, mert székely zászlót tűztünk ki, a tegnap azért, hogy a nemzeti imánkat énekeltük, ma azt kérik, hogy a SIC-táblát távolítsuk el, holnap pedig azt fogják kérni, hogy a székelyeket távolítsuk el Székelyföldről – érvelt Tamás Sándor. – Mi azt mondjuk, egyenlő mércével kell mérni nemcsak az unión, hanem Románián belül is, mert – még egyszer aláhúzom – a nacionalista románok megpróbálnak úgy viselkedni, mintha alá- vagy fölérendeltség lenne román és magyar között, Székelyföld és az ország más területei között. Ez nincsen így, és az igazunk mellett az elkövetkezőkben is kiállunk.
A megyei tanács elnöke furcsállta a prefektus azon kijelentését, hogy nem vennének részt a román ünnepeken.
– Kovászna megye tanácsa minden ünnepségen képviseltette magát, tisztségviselőink, ha nem is mindig én, elhelyezték a kegyelet koszorúit is – mondta Tamás.
Erdély András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Történelmünk útjain
Bibarcfalván emlékszoba nyílt az 1940-es bevonulás tiszteletére
A bibarcfalvi vitéz Molnár József portája a legelső ház balkéz felől, ahogy Nagybacon irányából beérünk a faluba. A szeptemberben 76. életévét betöltő gazda már tizenhat éve nyugdíjas, ám időskori éveit olyan elfoglaltságnak szenteli, ami kiemeli őt a mindennapi emberek sorából: régi fotókat gyűjt falujáról, a magyarság fontos eseményeiről, szolgálatot téve ezzel nemcsak a jelennek, de talán majd az utókornak is.
Jóska bácsi Bibarcfalván született, Székelyudvarhelyen végezte a szakiskolát, munkáséveinek javarészét a helyi borvízüzemnél töltötte üzemvezetőként. A magyar történelem, a múlt iránti érdeklődés, a szeretet és tisztelet apai örökség.
– Gyermekkoromban édesapámmal kapálni mentem a mezőre, és ő munka közben sokat mesélt. Ám valójában nem meséket mondott, hanem a magyar történelmet tanította nekem. Azóta foglalkoztat népünk történelme – mondta.
„Tetteiről” lapunkban nemegyszer beszámoltunk már: 2010-ben feleségével, Molnár Arankával együtt trianoni emléktáblát állíttattak a bibarcfalvi templomkertben levő hősi emlékmű oldalára, egy évvel később pedig ugyanoda kopjafát Szent István királyunk tiszteletére. „Hogy legyen a fiatalság is ahol megemlékezzen, ahova legalább egy koszorút elhelyezzen”–fogalmazták meg.
Mindketten a Horthy Miklós által 1920-ban alapított Vitézi Rend tagjai, Jóska bácsi 2009-től, Aranka néni 2010-től. A központi, budapesti törzshöz tartoznak, Jóska bácsit épp a 2011-ben tartott kopjafaavatáskor nevezték ki a rend hadnagyává.
„Isten, nemzet, család”– ez a három szó alkotja a rend hitvallását, ez a hitvallása a Molnár házaspárnak is. „Kell-e ezeknél valami is fontosabb legyen az életben?”– kérdik.
A magyar nemzet történelméből Jóska bácsit leginkább a második világháború időszaka érdekli, az, ami 1940–1945 között történt. Sok eredeti fotót összegyűjtött ebből az időszakból, melyeket saját költségén kinagyíttatott, de más korabeli dokumentumokat is.
A nagyházbeli szobájuk már megtelt a képekkel, ezért elhatározta, hogy az udvara másik felén található kisházban külön emlékszobát rendez be. Az emlékszoba bejáratánál, a magyar motívumokkal díszített táblán ez áll: „Emlékszoba. Az 1940-es bevonulás Erdélybe. Molnár József”. Belépve az előszobában több magyar és székely zászló található, közülük Jóska bácsi büszkén mutatja azt, melyen a fehér sáv tele van aláírásokkal: 2010-ben ellátogattak Trianonba, a kirándulás emlékét megőrzendő, a kirándulótársakkal aláíratták a zászlót, de azon olvasható a következő felirat is: „Párizs, Trianon 1920. 90 év magyar rabság és bánat.” Ugyancsak az előszobában látható Horthy Miklósnak egy felnagyított fotója is, majd belépve a tulajdonképpeni emlékszobába, képekkel tele falak fogadnak.
Az egyik sarok Jóska bácsi nagybátyjának, Bogyor Gyula tengerészeti kormányosnak állít emléket. Bogyor Gyula Jóska bácsi édesapjának, Molnár Sámuelnek volt a legidősebb bátyja, és nyolc évig szolgált együtt tengerészként Horthyval a múlt század elején, olyan csatahajókon, mint az SMS Novara (az Osztrák–Magyar haditengerészet gyorscirkálója) és az SMS Viribus Unitis (nagy tűzerejű, korszerű csatahajó volt, nevének jelentése „egyesült erőkkel”). Bogyor 1954-ben halt meg, Bibarcfalván van eltemetve. Mint érdekességet mesélte el Jóska bácsi, hogy nagybátyja 1940-ben, amikor bejöttek a magyarok, egy vadonatúj tengerészruhát kapott szolgálataiért személyesen Horthytól, abban is temették el. Másik érdekesség, hogy Bogyor halála után jóval később, valaki Bibarcfalván, a Barót-patakában kapott egy Viribus Unitis emlékérmet, melyet aztán Jóska bácsi megszerzett, ma gyűjteményében látható.
Az emlékszobában külön fejezet van szentelve a magyar honvédek 1940-es bevonulásának is. A bevonulás erdővidéki, de más településeken készült pillanatfelvételei mellett keretbe foglalva olvasható az 1940. szeptember 5–13. közötti időszak napirendi krónikája is: „Szeptember 11-én volt a felejthetetlen kolozsvári bevonulás. A lakosság csapatainkat tomboló lelkesedéssel fogadta. A Székelyföldön ezzel egyidejűleg megszálltuk Székelyudvarhelyet, Székelykeresztúrt és Csíkszeredát. Szeptember 12-én bevonultunk Barótra és Nagybaconba, megszálltuk a Csíki-medence déli részét” – olvasható többek között ezen.
A már említettek és továbbá a Horthy-család emlékképei mellett sok más régi vagy kevésbé régi bibarcfalvi képet is őriz a házigazda, megjegyezve, hogy bizony, az 1944-es szárazajtai vérengzés után sokan megsemmisítettek minden dokumentumot félelmükben, egyébként talán sokkal több emlék fennmaradhatott volna a világháború és az azt megelőző évek időszakából.
Az emlékszobában egy negyven évvel ezelőtt történt bibarcfalvi természeti katasztrófa emlékképei is fellelhetőek: az akkori földcsuszamlásról Józsa Ferenc egykori bibarcfalvi tanító fia készített képeket, melyek ma is szívbemarkolóan tanúsítják az akkori események rendhagyó voltát.
A falu egykori tanítójának, Józsa Ferencnek emlékét is fényképgyűjtemény őrzi
Távozás előtt még egy bekeretezett kép megragadja figyelmünket: a Székely Hírmondó egyik 2010-es lapszámának középoldala, melyben a nemzet székely kapujáról olvasható beszámoló, szintén az emlékszoba dokumentumanyagának részét képezi.
Aki kíváncsi a múltra, a magyar múlt olykor szívszorító, máskor szívderítő emlékezetére, annak nyitva vitéz Molnár József portájának kapuja: a házigazdák bárkit szívesen fogadnak, és elkalauzolnak történelmünk útjain.
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Székely szív és román kokárda
A románok nemzeti ünnepén immár sajnálatos szokássá vált magyargyalázás miatt az utóbbi években Sepsiszentgyörgyön feszült légkör uralkodott ezen a napon, Moldva és Havasalföld egyesülésének évfordulója azonban nem csigázta fel a kedélyeket. Eddig nem, de úgy tűnt, hogy a 2015-ös esztendő ezen a téren negatív változást hozott, hiszen a magyar–román megbékélés elleni újabb merénylet előkészítésére utaltak bizonyos aggasztó jelek. A megyei önkormányzat elnökéhez, valamint a város polgármesteréhez intézett, és a Székelyföld-tábla eltávolítását sürgető prefektusi átirat legalábbis maradék nélkül ezek közé sorolható.
Ilyen és hasonló előzmények után nem csoda, hogy január 23-án görcsökkel teli, és vészhelyzetekben elengedhetetlen készültségi állapotban vágtam neki a városközpont felé vezető útnak, hogy szem- és fültanúként másokat is tájékoztathassak az újabb magyarellenes megmozdulásról. Nagy megkönnyebbülésemre az események végig a normalitás keretei között zajlottak, a mégis előforduló incidensek pedig inkább a tudatlanság, műveletlenség és személyes dölyf számlájára írandók, mintsem a szándékos provokációéra. Néhány suhancnak a SIC -tábla román trikolórral történő eltakarására irányuló próbálkozása, valamint az egyik szónoknak, a Nagy-Románia határait a Dnyeszter és Tisza közé helyező kijelentése is véleményem szerint közéjük sorolandó.
A békésen ünneplő tömeget figyelve elém toppant egy román újságírónő ismerősöm, aki megkérdezte, hogy a kezében szorongatott, zacskónyi kokárdából egyet feltűzhet-e nekem? Az életnek akadnak olyan helyzetei, melyek azonnali döntést követelnek, ezért tizedmásodpercnyi habozás után rábólintottam, igen, s mielőtt magamhoz térhettem volna a meglepetéstől, már a művelet is elvégeztetett, én pedig egy őszinte mosollyal és baráti öleléssel lettem gazdagabb.
Így történhetett meg, hogy a román múlt e jeles napján az én székely szívem fölött is piros–sárga–kék pántlikára akadt a hirtelen felkelt csípős téli szél, és mivel ez másoknak örömet szerzett, hagytam, hogy hadd lobogtassa.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Székelykeve akkumulátorai
Vendégek a Városházán. Magyarok. Messzibbről talán már nem is jöhettek volna, mint Székelykevéről. Ez a falu a magyarság legdélibb települése Európában. És hogy ez a mondat még nemesebben csengjen, hozzá kell tennünk azt is, hogy lenn, Szerbia legdélibb régiójában színmagyar település Székelykeve. És nem elég, hogy megmaradtak magyarnak, hanem befogadtak néhány bolgár családot is, azok is magyarokká váltak, illetve megőrizhették származásukat a magyar nyelv mellett is. A község, Székelykeve őslakói Bukovinából telepedtek át az Al-Duna szabályozása idején, 1882 táján, mikor megindult egy visszatelepítési mozgalom. Ha a kanadai magyarságot nem számítjuk, ők a legmesszibb atyánkfiai, Hertelendyfalváról, Sándoregyházáról, Székelykevéről nézve a világot, de nem felejtve a bukovinai Istensegíts, Fogadjisten, Józseffalva egykori világát.
Ha átgondoljuk, ezt nevezhetjük a megmaradás példájának mind Bukovinában, mind Szerbiában. Mocsaras, nádas vidék volt lenn délen, és mintegy öt esztendő alatt a székelyek virágzó mezőgazdaságot teremtettek. És hogy a történelmi kegyetlenséget is áthidalták, megérkezett az óriási árvíz a Dunáról 1888-ban, és elvitte az addig megépített világot.
Székelykeve megmaradt mindmáig az időben és nemzeti tudatában.
Tavaly Antal Árpád András, Sepsiszentgyörgy polgármesterének nyomain mentünk le Magyarkanizsára meghívottakként négyen, most szintén azon a nyomon jött föl Székelykeve polgármestere, iskolaigazgatója, plébánosa, egy vállalkozója a városháza vendégeként.
Mi siratjuk a románokká vált falvainkat, az úgynevezett szórványmagyarságot. Nos, itt van a megmaradás, a nemzettudat abszolút példája, Székelykeve. Igaz az is, hogy a széthullott Jugoszlávia véres romhalmazán, de élnek odalenn a székelyeink. Óvodájuk, iskolájuk, templomuk van, minden magyar odalenn. Mindenütt mindenki mindenhol magyarul beszél, ez a legtermészetesebb – náluk. Bukovinában is az volt a természetes. Kegyetlenül hangozhat a megállapításom, hogy itt, Székelyföldön az anyanyelvünk is lepusztulva, néha a felismerhetetlenségig, noha magunk vagyunk többségben. Az is igaz – és ez percig se legyen vigasz –, hogy Romániában állami terror pusztítja magyarságunkat minden társadalmi alakulat idején, máig is. Az sem vigasz, hogy Kanadában, Írországban is él a magyar vér, ha a nyelv nem is.
Székelykevéről beszéltünk órákon át, a vendégeink semmi titkot nem árultak el, egyszerűen csak arról beszéltek, hogyan dolgoznak, tanulnak és tanítanak magyarul magyar gyermekeket, nevelnek és temetnek, imáznak és táncolnak magyarul. Egy szóval sem említettük, hogy igen, de Brazíliában is él még Boldogasszonyfalva.
Azt is említette az alpolgármester, hogy nekik energiát adott – így, szó szerint –, hogy lement hozzuk Antal Árpád András polgármester, hogy megnézze őket otthon, a házukban. Náluk semmi akadálya nincs a magyarul történő oktatásnak.
„Működik a Magyar Nemzeti Tanács nálunk, de annak a szervezetnek inkább gyakorlati szerepe van, mint politikai. Ügyeket intéz az életünkben, az a szerepe. Csak akarat kell és mennek a dolgok a magunk javára. Igaz, volt nálunk is pártoskodás, pártocskák is voltak, de a nemzeti akarat és szándék fényében, s erejében mind elhalványultak, el is tűntek, ez is igaz – mondotta.”
Kis szigetnek tartják magukat, ezt a polgármesterük is hangsúlyozta.
„Mi itt feltöltődünk önöknél, még erőt is kapunk. És ha arrafelé járnak magyarok, Székelykevén szeretettel fogadjuk, akár az önök polgármesterét, és akkor is feltöltődünk, ha vendégként fogadhatunk bárkit. Ez a mi akkumulátorunk törvénye.”
Székelykevéről koszorúzni feljárnak Nándorfehérvárra, Belgrádba, emlékezni Hunyadi Jánosra és a rettenetes nagy csatározásokra 1456-ban. A megmaradás példáját hozzák, viszik, most éppen Bukovinába mennek fel a moldvai csángóktól a maradék székelyekhez, odafenn. Ott még élnek az egykori kurucok utódai még 1711-ból. Cserey Zoltán történész, városi tanácsos fölhívta a magunk figyelmét Déva, Beszterce, Marosludas, Vajdahunyad, Magyarnemegye, Babsa, Csernakeresztúr, Sztrigyszentgyörgy és annyi meg annyi bukovinai hazatelepedett falura, városra. Figyelnénk rájuk is a nagy idegenségükben, hiszen mind székelyek voltak, és nem tántorogtak ki Amerikába. Töltsük hát föl a magunk és testvéreink akkumulátorait!
Székelykeve bizonyosság a megmaradás lehetőségére, annak módozataira.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A hiányzók
Kissé talán oda nem illőnek, amolyan ünneprontásnak is tűnhetett, amikor a Vox Populi vitafórum első rendezvényén a hozzászólások során egyszer csak előjöttek azok a nevek, amelyeket olyannyira jól, túlságosan is jól ismerünk, mert valahányszor Sepsiszentgyörgyön, a Székelyföldön magyar–román konfliktusról szólnak a hírek, azokban bizony főszereplők ezen úriemberek.
Természetesen, Ioan Lăcătuşuról és az általa vezetett Kovászna, Hargita és Maros megyei Románok Civil Fórumáról van szó, meg mindazokról – a szolgálatos feljelentőktől, Dan Tănasétól kezdve egyes ortodox papokon át a felkent vezetőkig, parlamenti képviselőkig, mint Horia Grama – akik nyíltan vagy a háttérből támogatják eme oly sokat ártó társaság aknamunkáját. Ünneprontásnak hatott, olyannyira belengte a vitát a normalitás, a nyílt beszéd kíváncsi fülekre talált, az őszinte szó megértést keresett, és azt nem követte szitok – mintha végre tényleg elkezdtünk volna beszélni egymással. Pedig igenis, helyénvaló eme nevek kimondása, ha nyíltan akarunk egymással beszélni, ha valóban meg akarjuk érteni egymást, akkor szükségszerű szólni a hiányzókról is. Nem azért, hogy őket is asztalhoz ültetve parttalan viták kezdődjenek, nem azért, mert naiv módon azt hisszük, meg lehet őket győzni, partnereinkké lehet őket tenni – régóta tudjuk, ilyesmire nincs esély. De azért kell szólni róluk, mert távol a sepsiszentgyörgyi egyetem Bibó István Termétől, távol a párbeszéd asztalától és szellemétől, nagyon könnyen tönkretehetik azt, ami még csak elkezdődni, szárba szökkenni látszik. Ne higgyük, hogy majd ölbe tett kézzel nézik, amint bontogatjuk a bennünket elválasztó falakat. Figyeljünk és figyelmeztessük egymást: ők abból élnek, hogy minket összeugrasztani próbálnak. Ezért ki kell őket szorítani, nem szabad engedni, hogy szavuknak súlya legyen, befolyásuk nőjön – és ez bizony elsősorban a román közösség feladata, harca. Mi legfeljebb azzal segíthetünk, hogy gesztusokat teszünk a közeledést hirdető és vállaló román közéleti szereplők, civilek, fiatalok irányába. Közben pedig meg kell ejtenünk a magunk névsorolvasását. Mert hiányzóink – a párbeszéd asztalától távol maradók, a románsággal szót érteni, tárgyalni sem akarók – nekünk is vannak.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Érdemes volt hazatérni
Számvetés Soós Zoltánnal, a Maros Megyei Múzeum igazgatójával
(Folytatás tegnapi lapszámunkból)
Gazdag épületállomány
– Csak a várról beszéltünk, ami élénken foglalkoztatja a közvéleményt, holott Soós Zoltánnak a megyei múzeum élén kifejtett tevékenysége nagyon sokrétű. Ahogy a kitüntetés átadásakor elhangzott, az épített és szellemi örökség védelme, feltárása mellett jelentős szerepe volt a Bernády-emlékszoba létesítésében, a 100 éves Kultúrpalota belső tereinek a felújításában, s tegyük hozzá, értékes feltáró munka zajlik megyeszerte is.
– 2002-ben lettem a múzeum alkalmazottja, s 2006 kezdetén vettem át a vezetését. Rengeteg hiányt, hátrányt kell lefaragni, de értékes gyűjteményünk van, s maga az épületállomány is rendkívül gazdag, értékét, ritkaságát tekintve a romániai múzeumok viszonylatában az elsők között vagyunk. Valószínűleg Szeben a legerősebb, de a Kultúrpalota egyedi a maga műfajában közép-európai viszonylatban is, a Toldalaghi-ház pedig elegáns késő barokk városi palota, és értékes a már említett várbeli épületünk is.
– Ötletes kiállítás nyílt a Toldalaghi-palotában, amely a hajdani vásárokat mutatja be néprajzi szempontból. A néprajzi anyagot sikerült-e magyar vonatkozású tárgyakkal is bővíteni?
– Eddig is volt anyag, csak nem volt kiállítva, a megjelenített anyag a rendszerváltás előtti személetet tükrözte. Ezen most változtattunk, s az erdélyi vásárok jellegzetességeit próbáltuk bemutatni, amelyek érdekes nemzeti, kulturális kavalkádot jelentettek, ahol magyarok, szászok, svábok, románok, ruszinok fordultak meg. Ezt a színes világot a XX. század szünteti meg, az iparosodás elkezdi, a szocializmus pedig befejezi a folyamatot. A vásároknak volt egy fontos jellegük, amelyet az antropológusok kezdenek vizsgálni. Abban az időben ritka volt az írott sajtó, nem létezett rádió, televízió, s az információcsere gyakorlatilag a vásárokban zajlott. Ott ismerkedtek a különböző régiók kereskedői, s a kultúrák találkozási helyét jelentették. A vásároknak jelentős szerepük volt a társkeresésben, ha a lány vagy a fiú a falujában nem talált megfelelő párt magának. Szociológiai szempontból is sokrétű szerepük volt, ezt próbálják átvenni a mai bevásárlóközpontok, de az emberek közötti kommunikáció szempontjából korántsem akkora sikerrel.
Lesz-e vártörténeti múzeum a kapubástyában?
– Sok érdekes kiállítást szervezett a múzeum az utóbbi időben; melyik áll az igazgató szívéhez a legközelebb?
– A kapubástyában levő volt a legkedvesebb számomra, ami konkrétan a vár történetéről, az itteni feltárásokról szólt, s a leletanyag nagy részét a vár területéről szedtük ki a földből.
– Miért csak múlt időben említi?
– A felújítások miatt ki kellett hordani, s kérdéses, hogy visszaadják-e. Úgy tűnik, nem értik ennek a jelentőségét, s elképzelhető, hogy nem lesz a városnak történeti kiállítása, ami szégyen lenne.
Nagyon közel áll hozzám a gyógyszertörténeti anyag is, ami saját munkánk. Jó néhány kiállítást hoztunk ide, ami érdekes, izgalmas volt, a pestis, a kávé története, Leonardo da Vinci munkássága. Ilyenek lesznek még, de a szakember szempontjából a saját anyagunkra, a Vásárhelyen fellelhető tárgyakra alapozódó kiállítás is fontos.
Erdélyi panteon
Ugyanakkor büszke vagyok arra, hogy a Kultúrpalotában van egy európai szintű képgalériánk, ami mind a román, mind a magyar klasszikus festészetet bemutatja. Az idén megnyílik a Ion Vlasiu- és a Dósa Géza- tárlat, s reményeink szerint a jövő tavaszra a Nagy Imre-gyűjtemény is látható lesz. Egy erdélyi panteonná szeretnénk tenni a Kultúrpalotát, ahol bemutatjuk az erdélyi, marosvásárhelyi képzőművészetet. Célunk olyan jelentős képzőművészeket bemutatni, akik Vásárhelyen alkottak. A Vida Árpád-anyag valószínűleg állandó jelleggel a várbeli épületünk nagytermében marad, de szeretnénk Bordi András, Barabás István, Nagy Pál, Török Pál, az erdélyi iskola nagyjainak képeiből is kiállítani, akiknek az életműve meghatározta az erdélyi magyar festészetet. A fiatalabb korosztály kevésbé ismeri őket, ezért tartom hasznosnak megismertetni, népszerűsíteni alkotásaikat.
– A természetrajzi múzeum épületét is megviselte az idő. Milyen elképzeléseik vannak ezzel kapcsolatosan?
– Egy EU-s pályázaton dolgozunk, amely lehetővé tenné a felújítását. Hosszú távon azt szeretnénk, hogy a természetrajzi részleg egy új épületbe költözzön, s helyében az épület eredeti rendeltetéséhez hasonlóan népi és iparművészeti múzeumot rendeznénk be, ahova a néprajzi gyűjteményt is átköltöztetnénk. A Toldalaghi-palotát kifejezetten a művészeteknek szentelnénk, az elegáns barokk belső tereknek a népi kultúrával való összekapcsolását nem tartom szerencsésnek.
Az összefogás ereje
– A megyei múzeum iránti érdeklődést, népszerűségét jelentős mértékben növelte a Múzeumok éjszakája rendezvény.
– Ennek kapcsán akarva-akaratlanul "belefolytam" a rendezvényszervezésbe, és egyszer csak jött a kihívás, hogy legyen Marosvásárhelyen is magyar kulturális nap. Ezért kerestek meg a Néppárttól, amellyel tisztességes, jó kapcsolat alakult ki. Kulturális szempontból nézve soha nem értettem, hogy egy közösségen belül miért nem lehet a különféle álláspontokat egy asztalnál egyeztetni. Ha úgy nézne ki Vásárhely, mint száz évvel ezelőtt, semmi kifogásom nem lenne egy közösségen belüli megmérettetés ellen. A mai város sajátos helyzetének az ismeretében összefogásra van szükség, ha azt akarjuk, hogy közösségünk érdekei ne csorbuljanak jelentősen, hiszen jelenleg a városban a magyar közösség súlya sokkal kisebb, mint ami aránya szerint megilletné. Ezt az aránytalanságot kell valamilyen szinten megváltoztatni, hiszen ma alig öt-tíz százalékos politikai befolyásunk van arra, ami egy olyan városban, egy olyan településen történik, amely lakosságának közel a felét alkotjuk. Ez szerintem nincsen rendjén. Nyilván nem konfrontációt szeretnék semmilyen szinten, s a kultúra felől közelítve a kérdést a lehetőségeim korlátozottak, de abban reménykedem, hogy a vezető politikusok is felismerik azt az erőt, ami egy ilyen összefogásban rejlik. A Forgatag volt, ami rávilágított arra, hogy milyen erők szabadulnak fel, milyen eufóriát jelent, hogy végre nem külön megyünk egyik vagy másik szoborhoz. Nem kell megszüntetni a különállóságot, a különvéleményt, hisz annak is megvan a helye mind politikai, mind kulturális téren, de fórumot kellett teremteni az együttműködésre. A kommunikáció hiánya nagyon sok bizonytalanságot eredményezett, és ezt kellett felszámolni.
– A kezdeti tiltások, fanyalgások ellenére a Forgatag egyre sikeresebb lesz.
– Ezt sok háttérharc árán sikerült elérni, s bár nagyon sok támadás ért az RMDSZ-en belül is, van a megyei szövetségnek egy olyan pragmatikus vezetősége, amely kiállt mellettem, és biztatott, hogy folytassam. Brassai Zsombornak, Kelemen Mártonnak szeretném megköszönni a támogatását, s utólag úgy gondolom, hogy a Forgatag sikere azt igazolta, hogy az összefogás helyes volt, s egyre többen úgy látják, hogy van értelme. Hogy lesz-e politikai hozadéka, nem az én tisztem kiaknázni, de a platform meg van teremtve, hogy a marosvásárhelyieknek legyen egy közös jelöltje. Remélem, hogy a politikusok megértik az üzenetet, s megpróbálják a saját és a közösség hasznára kiaknázni. A politika nem feltétlenül önzetlenséget jelent, de az sem egészséges, ha egy kör érdekei háttérbe szorítják egy közösség érdekeit. Valahogy az egyensúlyt kell helyrebillenteni, és a közösséget előtérbe helyezni, ha az is fontos számunkra, hogy száz év múlva hogyan fog kinézni Marosvásárhely.
– Gondolom, ezért vállalta az önkormányzati képviselőséget is.
– Nagyon megtisztelő feladat, és nagyon nehéz is, hiszen egy olyan tanácsban kell dolgozni, ahol egy százalék esélye van annak, hogy a javaslatainknak értelmük legyen. A legnagyobb eredmény eddig, hogy sikerült megállítani bizonyos folyamatokat. Van néhány helyzet, ahol történt előrelépés, a Bernády iskola s az előbb-utóbb megszülető római katolikus gimnázium.
Vásárhely azért volt erős századokon át, mert egy olyan közösség irányította, amely pragmatikus tudott lenni, de nem távolodott el Istentől, s gazdaságilag és közigazgatásilag is sok mindent megvalósított. A Székelyföld szempontjából fontos lenne, hogy megtartsa a húzóváros szerepét, aminek alapja a politikai egyetértés lehet. Amíg itt civakodás zajlik, a mi adónkat gyakorlatilag olyan célokra fordítják, amire nem kellene, s a Székelyföldnek sem tudjuk azt a támogatást biztosítani, amire szüksége lenne.
Vadászkastély Görgényben
– Megyei viszonylatban is látványos tevékenységet fejtett ki a múzeum.
– Abban, hogy kulturális téren sikerült eredményeket elérni, nagyon jelentős szerepe volt Lokodi Edit Emőke elnök asszonynak. Feltétel nélküli támogatója volt ennek a tevékenységnek, s "belerángatta" a múzeumot egy sor kezdeményezésbe, amelyekre magam is nyitott voltam. Először is a görgényszentimrei kastélyt említeném. Az erdészeti iskola számára teherré vált a műemlék épületet fenntartani, ezért visszaadták a tanácsnak, de a polgármesteri hivatal is beleroppant a súlyba. Ezt követően kérték meg a múzeumot, hogy vegye át az épületet, s azóta mi adminisztráljuk. Nem sikerült túl sok pénzt szerezni, a megyének sem volt anyagi forrása, de a tetőszerkezet megjavításával az épület állagát konzerváltuk, s pályázati pénzekből tervezzük a felújítását.
– Milyen tervek készültek a működtetésére?
– Ahhoz, hogy a völgy is fejlődjön, s az intézmény is tudjon valamilyen szinten jövedelmet, népszerűséget kovácsolni, vadászkastélyt alakítunk ki, aminek eredetileg is használták az épületet, amelyben természetrajzi és történelmi kiállítást rendezünk be, s helyreállítódik a 11 hektáros dendrológiai park. Az elmúlt négy évben sok fafajta elpusztult, egy kétéves, nagyon erős szárazságot sínylettek meg a fenyők. A régi kastélypark szobrai is tönkrementek. Az 1640-ben I. Rákóczi György által építtetett kastély átfogó felújítását tervezzük. Az elmúlt évek feltárási munkái során néhány teremben 18.,19. századi világi jellegű falfestéseket találtunk, hasonló kevés helyen maradt fenn. Mivel igen jó állapotban vannak, viszonylag sokat lehet megmutatni. Adva van a görgényi hegyvidék, egy vonzó vadászkastélyt lehet berendezni, s szeretnénk mellé egy szállodát is építeni, ami a középréteget célozná meg, s az épületegyüttes a parkkal együtt kiváló rekreációs központ lehetne. A kastélyban szeretnénk visszaállítani néhány lakosztályt, amelyek bérelhetők lennének, s egy vendéglőt is működtetni.
Tervek Mikházáról
Ezzel párhuzamosan fejlesztjük Mikházát, ami a Felső- és a Középső Nyárádmente találkozásánál Maros megye reprezentatív területe. A római katonai tábor nyomai mellett, amit pár éve kutatunk, ott áll a nagyon jelentős 17. századi kolostor. Sajátossága, egyedisége miatt a kora barokk, késő reneszánsz, a manierizmus ritka erdélyi példája. A másik érték a népi építészet, Mikháza ugyanis sokat megőrzött a 19. század végi, 20. század eleji faluképből. Ebből szeretnénk minél többet megmenteni, s egy komplex kulturális szolgáltatóegység jöhetne létre, amit megkoronázna a római fürdő visszaépítése. Az EU-s projektben szerepel a római katonai parancsnokság épületének visszaépítése, ahol a feltárások eredményeit mutatnánk be, s több múzeumpedagógiai tevékenység során az egykori birodalom keleti határát s a reneszánsz erdélyi kultúrát népszerűsítenénk.
Az idén három saját pályázatot készülünk benyújtani a Mikházán és a Görgény-szentimrén megkezdett munka folytatására és a Kultúrpalota külső felújítására (a tetőszerkezet, főleg a bádogrész és a kődíszek sérültek). A természetrajzi múzeum ügyében a megyei tanáccsal közösen pályázunk. Ha ez a négy projekt beindul, nagy kihívás jelent számunkra, s emellett tovább kell népszerűsíteni a múzeum által őrzött kulturális örökséget. Ezt szolgálják a Kultúrpalotát bemutató és az épületben megjelenített balladákat megszólaltató DVD-lemezek, s az alagsorban art deco stílusban kávézót, vendéglőt készülünk nyitni.
– Ahogy értesültem, szép ünnepség keretében vette át a kitüntetést Csíkszeredában.
– Bevallom, hogy meglepett, és nagy megtiszteltetésnek tartom. Amit vállaltam, azt elhivatottságból és nem kitüntetésekért teszem. Nem tudom, hogy miért esett rám a választás, de megerősít abban, hogy a magyar kultúráért végzett munkát tovább kell folytatni abban a városban, ahol a mi kultúránkat egyesek meg sem akarják ismerni. Úgy érzem, rajtunk is múlik, hogy értéknek tekintik-e, s ezt szeretném elősegíteni.
Sokaknak jár köszönet ezért a kitüntetésért, hiszen csapatmunka nélkül nem lennének eredmények. Elsősorban a családomnak, feleségemnek köszönöm a támogatást, de fontos a múzeumi kollégáim, barátaim segítsége és bizalma is. Ez a kitüntetés őket is illeti. A jutalom azt bizonyítja, érdemes volt hazatérni és dolgozni, és ezentúl még nagyobb felelősséggel tartozom, tartozunk közösségünknek.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Őszintén a román-magyar együttélésről
Ki nem mondott dolgoktól és hangosan kikiabált igazságoktól volt „fülledt” a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Underground terme. A Double Bind című előadás után a román-magyar együttélésről szervezett beszélgetést a MagyaRománia/MaghiaRomânia társaság.
„Magyar vagyok, itt születtem, ez az én városom. Bukarestben szeretem a románokat, ott kedvesek, viccesek, ott otthon vannak. De ebben a városban nem akarom látni őket, számomra nem léteznek.” „Román vagyok, itt születtem, ez az én városom. Budapesten szeretem a magyarokat, ott kedvesek hozzám, ott otthon vannak, és én is otthon vagyok náluk. De ebben a városban nem akarom látni őket, számomra nem léteznek.” Ilyen és hasonló mondatok hangzottak el a Double Bind című előadásban, amelyet a marosvásárhelyi Liviu Rebreanu és a Tompa Miklós Társulat színészei adtak elő.
Alina Nelega rendező, a Liviu Rebreanu Társulat művészeti igazgatója már rég szeretett volna írni egy darabot Marosvásárhelyről, de úgy érezte, a város kultúrájának fele ismeretlen számára, pedig itt él. Így jött az ötlet, hogy felkérje Kincses Réka rendezőt egy közös projektre. Rendkívül közvetlen előadásnak lehetnek tanúi a nézők, helyenként sokkoló, egy-két esetben talán túlzó jelenetek tárulnak elénk, amelyet mindenki természetesen a saját szubjektivitásának tükrében értelmez. Az alkotóknak volt bátorságuk kimondani, a nézők elé tárni például olyan jeleneteket, amikor a Székelyföldről Vásárhelyre költözött lány kimondja, hogy utálja a románokat, a bukaresti, szintén Vásárhelyt választó lány pedig azt, hogy utálja a magyarokat. Botoşani-ból, Szebenből és Bukarestből is ebbe a városba jött tanulni, dolgozni, élni az előadásban szereplő több színész, akik saját tapasztalataikat osztották meg a színpadon.
Egyikük meg akart tanulni magyarul, mert úgy gondolta, ha a város fele magyarul beszél, neki is kell tudnia legalább alapszinten. Mindkét fél részéről elutasításban részesült, természetesen a magyarok felháborodtak, hogy ők márpedig el nem utasítanának egy ilyen kérést. Őszinte vallomások hangzottak el a két rendező részéről is az előadásban. „Réka, te csak a magyarokról írsz” – jegyezte meg Alina Nelega a darabban, akit Elena Purea alakított. „Te pedig azt hiszed, hogy tudod mi zajlik a magyarok fejében” – vágott vissza a Berekméri Katus által játszott Kincses Réka.
A számos különbség láttán, egy dolog nyilvánvalóan átjött a nézőknek: bár óvodásként veszekedünk azon, hogy Marosvásárhely az enyém vagy a tied, valahol mindkettőnknek ez az otthona. Ezzel indult a beszélgetés, amelynek moderátora Mircea Sorin Rusu színikritikus és fordító volt, aki a marosvásárhelyi Gutenberg könyvesboltban talált egy budapesti kiadású könyvet, ennek segítségével románként magyarul tanul.
Az első reakció a közönségből az volt, hogy „fájdalmas”. Fájdalmas volt ezt végignézni – mondta az egyik néző, és erre a gondolatra épült szinte minden hozzászólás. Sokan megköszönték az alkotóknak az előadást, és javasolták, hogy vigyék ennek hírét. Vigyék Bukarestbe, nyílt térre, és hívják meg a parlamenti képviselőket is két ülés között – ötletelt valaki. Abban is egyetértett minden jelenlevő, hogy szükség lenne román nyelvű kiadványokra, amelyekből megtanulhatnak magyarul a román anyanyelvűek is. Mindenekfelett pedig szükség lenne megbocsájtásra. Sok minden elhangzott, voltak, akik magukban tartották gondolataikat. Aki azonban részt vett az előadáson, majd a beszélgetésen, mély benyomással távozott a Nemzeti Színház Underground terméből.
Becze Dalma
Székelyhon.ro

Szimbólumháború Székelyföldön
A Mikó Imre Jogvédő Szolgálat e heti hírlevelében arra hívja fel a figyelmet, hogy Kovászna megye prefektusa a magyar himnusz eléneklése miatt kiszabott bírság elleni tiltakozásként felállított SIC pannó eltávolítását kéri, arra hivatkozva, hogy a pannó sérti a kis egyesülést ünneplő román emberek nemzeti érzékenységét.
A hírlevél Tamás Sándort, Kovászna megye tanácsának elnökét idézi, aki fontos történelmi momentumnak nevezte Moldova és Havasalföld egyesülését, de kiemelte, hogy 1859-ben, a kis egyesüléskor Székelyföld már rég létezett. Az elnök szerint a prefektus kérése mögött olyan magyarellenességükről közismert ismert ultranacionalista szélsőséges provokátorok állnak, mint Dan Tanasa és Ioan Lacatusu. Az elnök azt is hangsúlyozta, hogy a SIC pannó nem irányul senki ellen, célja, hogy felhívja a figyelmet a kettős mércére, amit a székelyekkel szemben alkalmaznak a hatóságok.
"Gyűlöljük a magyar fajt"
A hírlevél arra is kitér, hogy Kopacz Levente kovásznai RMDSZ-tanácsos gépkocsijára idegengyűlölő, rasszista öntapadó matricát ragasztottak "Gyűlöljük a magyar fajt" felirattal, miközben kocsija a rendőrség épülete előtti parkolóban állt.
"Kopacz nem tesz feljelentést, mert nem bízik abban, hogy a hatóságok elfogulatlanul kivizsgálják az ügyet. Mi afölötti aggodalmunknak is hangot adunk, hogy ilyen uszító és gyűlölködő hangvételű, magyarellenes matricákat nyomtatnak és ragasztgatnak Kovásznán" – olvasható a Mikó Imre Jogvédő Szolgálat e heti hírlevelében.
*
A Mikó Imre Jogvédő Szolgálat háromszéki szervezete heti rendszerességgel angol nyelvű hírlevelet indított annak érdekében, hogy felhívja a nemzetközi közvélemény figyelmét a székelyföldi, erdélyi magyarság által elszenvedett diszkriminációra és különböző jogtiprásokra. A hírlevél célja az, hogy rendszeresen tudósítsák a romániai és magyarországi nagykövetségek munkatársait, a különféle emberjogi szervezeteket, valamint külföldi politikai pártok képviselőit azokról a visszaélésekről és jogtiprásokról, melyeket az erdélyi magyarsággal szemben követnek el.
Népújság (Marosvásárhely)

Öt jelölt közül választ elnököt az Erdélyi Magyar Néppárt
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) területi szervezetei öt politikust jelöltek a párt elnöki tisztségére – közölte az MTI-vel a szerdai jelölési határidő lejárta után Kovács Csaba, az EMNP igazgatója.
A párt szombaton, Marosvásárhelyen tartandó rendkívüli országos küldöttgyűlése Hupka Félix, a párt Máramaros megyei szervezetének elnöke, Papp Előd, a székelyföldi régióelnök, Portik Vilmos, a Maros megyei szervezet elnöke, Szilágyi Zsolt, a párt volt államfőjelöltje és Toró T. Tibor, a párt lemondott elnöke közül választja ki az EMNP következő vezetőjét.
A néppárt azt követően hirdetett általános tisztújítást, hogy Szilágyi Zsolt, a párt jelöltje a várakozások alatt szerepelt a tavaly novemberben tartottromániai elnökválasztáson, és az eredményhirdetést követően ő és Toró T. Tibor is lemondott a pártban betöltött tisztségéről.
Kovács Csaba az MTI-nek elmondta, a területi szervezeteknek elvben már a jelölést megelőzően meg kellett kérdezniük a jelöltjeiket, hogy vállalják-e a megmérettetést, de hozzátette, a jelöltek akár a szombati küldöttgyűlésen is visszaléphetnek a versenyből.
A pártigazgató hozzátette, a két vezető lemondása után az elnökség teljes, alulról induló tisztújítást rendelt el, de ezt a határozatot később a választmány úgy módosította, hogy a helyi és területi szervezetek tisztújítására csak az országos küldöttgyűlés után kerül sor. Az elnök és az elnökség megválasztása mellett a párt működési szabályzatának a kiigazítása lesz az országos küldöttgyűlés feladata. Az EMNP szombati országos küldöttgyűlésén 142 székelyföldi, 99 partiumi és 50 közép-erdélyi küldött vesz részt. Az igazgató közlése szerint a tanácskozás csak részben lesz sajtónyilvános, a tisztújítás zárt ajtók mögött fog zajlani.
(MTI)
Nyugati Jelen (Arad)

Múltat vetíteni a jelenbe
Székelyföldi románok és magyarok a nemzeti ünnepekről
Nyílt, oldott hangulatú vitát folytattak a román és a magyar nemzeti ünnepek székelyföldi megünnepléséről hétfőn este a Babeş–Bolyai Tudományegyetem sepsiszentgyörgyi tagozatán román és magyar véleményformálók.
Az először megrendezett, de sorozatindítónak szánt Vox populi vitafórumon mintegy hetvenen vettek részt; a román közösség képviselői voltak enyhe többségben. A magyar szempontok felsorakoztatására felkért Sánta Imre református lelkész úgy vélte, nem lehet párhuzamot vonni a magyar és a román nemzeti ünnep között.
Szerinte, az 1848. március 15-én meghirdetett „világszabadsághoz” könnyebben csatlakozhatnak a románok, mint az 1918. december elsejei gyulafehérvári román nemzetgyűlés eszméjéhez a magyarok.
Szabadság (Kolozsvár)

Új év, új tervek
Székelyföld–szórvány kapcsolat
Kovászna Megye Tanácsa Összetartozunk Székelyföld–Szórvány Partnerségi Programjának felelősei január 22–25. között bejárták Szeben, Fehér és Hunyad megyék magyarlakta településeinek egy részét. Demeter László és Kiss Csilla programfelelősök igyekeztek eljutni minden olyan helyre, ahol az elmúlt négy év során magyar rendezvényeket szerveztek, átbeszélték az eddigi tevékenységeket, és rögzítették az idei programterveket a helyi közösségszervezőkkel.
A körút során Medgyest, Balázsfalvát, Türt, Gyulafehérvárat, Abrudbányát, Lupényt és Dévát látogatta meg a két programfelelős. A helyi magyar lakosság mindenhol örömmel fogadta a partnerségi program által nyújtott lehetőségeket, hálásak voltak az eddigi közös tevékenységekért, egyben újabb ötleteket, kéréseket fogalmaztak meg. Az igénylajstromon többek között diákok közös táboroztatása szerepelt, de kiemelten fontosnak tartották, hogy legyenek helyi magyar napok, a farsangi és szüreti bálokon kulturális műsorokkal lépjenek fel, legyen lehetőség a néptáncoktatók és kézművesek továbbképzésére, szervezzenek képzőművészeti kiállításokat, könyvbemutatókat, színházi előadásokat, ugyanakkor cél a diák- és nyugdíjas kapcsolatok megerősítése is.
„Az a legjobb ebben a Székelyföld–szórvány kapcsolatban, hogy nem alá- és fölérendeltségi viszony van, hanem partnerség. Ez abban nyilvánul meg, hogy mindig számíthatunk egymásra. Ha valamiben megegyeztünk, akkor az biztosan úgy lesz, nincsenek kifogások, fölösleges újratervezések. A szórványsorsban élők iránt kevesen érdeklődnek, így nagy segítség, hogy Kovászna Megye Tanácsának munkatársai nem csak egyszer-kétszer látogatnak ide, hanem kitartóan részt vállalnak sajátságos életfeladataink orvoslásában” – mondta Kémenes Lóránt, a Fehér megyei Tür település plébánosa.
A körút utolsó momentuma a közös ünneplés volt, a programfelelősök részt vettek a dévai Operettszínházban tartott, az RMDSZ Hunyad megyei szervezetének 25. évfordulója alkalmából megrendezett gálaesten. Demeter László megyei tanácsos, szórványprogram-felelős felszólalásában kiemelte, a hat évvel ezelőtti kézfogás a Hunyad megyeiek és háromszékiek között egymás szemébe néző, és baráti volt, mely azóta is erősíti a két megye magyar közösségének kötelékét.
Az Összetartozunk-program idénre is sok tartalmas rendezvényt tartogat, melyek a háromszékieket és partnermegyéik magyar közösségeit is erősítik nemzeti öntudatukban, baráti kapcsolatokban, kultúrában egyaránt.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Tanácsülésből vitafórum
Heves vita alakult ki a sepsiszentgyörgyi önkormányzat képviselő-testületének csütörtöki soros ülésén. Rodica Pârvan képviselő Antal Árpád polgármester január 24-ei román zászlós felvonulással kapcsolatban tett kijelentését kifogásolta.
Rodica Pârvan, a sepsiszentgyörgyi önkormányzat képviselő-testületének tagja az Antal Árpád által múlt héten tett kijelentését kifogásolta. A polgármestere úgy fogalmazott: „furcsának tűnik, hogy egyesek Sepsiszentgyörgyön hazafiaskodnak, amikor a Kis Egyesülés Moldva és Havasalföld között történt”. A PSD önkormányzati képviselője nem értette, miért probléma, ha valaki hazafi, de azzal is gondja volt, hogy a kijelentés alapján nem feltételezhette azt a tiszteletet az ünneppel kapcsolatban, amely a román közösséget megillette volna. Rodica Pârvan hozzátette, nem érti, mégis hol kellett volna ünnepelniük a románoknak a Kis Egyesülést.
„Most csupán a helyi románság vonult ki az ünnepségre, amelyet egy ugyancsak helyi román fiatal kezdeményezett, s mégsem tetszik” – fakadt ki, megjegyezve, ő inkább meg sem mondja, hogy hol ünnepeljenek a magyarok. Azt is sérelmezte, hogy nem vett részt a polgármester sem az említett román nemzeti ünnepen, sem pedig a december 1-jén szervezett eseményeken.
Antal Árpád kifejtette, az, hogy a képviselő mennyire tiszteli a magyarságot, jól érződik a magyarok ünneplésére irányuló kijelentésében. Az elöljáró elmondta, ő is egy hazafi, és tiszteli azokat, akik hazafias gondolkodásúak. Elárulta, részt akart venni a január 24-ei, Sepsiszentgyörgyön szervezett eseményen, ám a Sebastian Cucu prefektus által küldött átirat miatt – amelyben az említett Kovászna megyei kormánymegbízott a SIC – Terra Siculorum feliratú pannó eltávolítását kérte – meggondolta magát.
A városvezető nem értette, mi lehetett a gondja a prefektusnak a táblával, hiszen azon csak Székelyföld latin megfelelője található, azé a régióé, amely létezett a Kis Egyesülés idejében is. Nincs semmiféle problémája a január 24-ei ünnepséggel, csakis a máshonnan érkező román ünneplőkre vonatkozott kijelentése, ugyanakkor nyilvánosan is bocsánatot kér mindenkitől, akit esetleg megbántott volna, hiszen nem az volt a célja – mondta, hozzátéve, tiszteli a román, a magyar és a székely zászlót is.
A vita során több képviselő-testületi tag is elmondta véleményét – többek között Mădălin Guruianu liberális városatya is, aki Rodica Pârvant azon gesztusa miatt nevezte sovinisztának, mert utóbbi megjegyzést tett előbbire amiatt, hogy a román és magyar lobogót ábrázoló melltűt viselt a Magyar Kultúra Napján.
Bencze Melinda
Székelyhon.ro