Történelmi konferencia a tudomány napján
Bartha Miklós és kora címmel csütörtökön tudományos konferenciát tartottak a székelyudvarhelyi városháza Szent István termében. A magyar tudomány napja alkalmából szervezett eseményen a  meghívottak előadásait élő adásban is követhették az érdeklődők.
A konferenciát Bunta Levente, Székelyudvarhely polgármestere nyitotta meg, majd az 1848. november 14-én Rugonfalván született Bartha Miklósról, munkásságáról és kalandos életéről hallgathatott előadásokat a nagyérdemű.
Elsőként Ferenczi Szilárd történész beszélt Bartha Miklós kolozsvári tartózkodásáról, ahol megalapította az Ellenzék napilapot, majd az ebben közölt cikkei miatt nagyon sok – szóbeli és fizikai – támadás érte. Szintén Bartha kezdeményezésére Kolozsváron megalakult az EMKE (Erdélyrészi Magyar Közművelődési Egyesület) és az Erdélyi Irodalmi Társaság is.
A székely puccs és Bartha Miklós című előadásban Veres Péter muzeológus aprólékosan bemutatta a székely légió megszervezésében betöltött szerepét és annak sikertelenségét az 1877–78-as orosz–török háború idején.
Botlik József történész, egyetemi docens Egán Edéről tartott előadást, akinek szarvasmarha-tenyésztési munkásságáról Bartha írt könyvet, Kazárföldön címmel. Ezt követően Hermann Gusztáv Mihály egyetemi adjunktus Orbán Ottó szerepéről beszélt a székely puccs „akcióban”, majd Balaton Petra egyetemi adjunktus tartott értekezletet Állami akciók a lemaradó régiók fejlesztésére címmel.
Székelyföld közlekedésügyének 19–20. századi fejlődéséről Gidó Csaba történelemtanár beszélt, majd a konferenciát Novák Károly helytörténész előadása zárta, aki Székelyudvarhely dualizmusbeli fejlődését mutatta be. A rendezvényt állófogadással zárták a részvevők.
Simon Eszter
Székelyhon.ro

Cselekvést, ne csak beszédet! Brassóban ünnepelték a Magyar Szórvány Napját második alkalommal
November 15-én, Bethlen Gábor fejedelem születésének napján a Brassó megyei RMDSZ, valamint az RMDSZ Főtitkárságának szervezésében második alkalommal került megrendezésre a Magyar Szórvány Napja. A Brassóban sorra került ünnepség az Áprily Lajos szülőházán, a költő és műfordító születésének 125. évfordulója alkalmából elhelyezett emléktábla-avatással vette kezdetét. Áprily Lajos szülőháza előtt Kelemen Hunor szövetségi elnök méltatta erdélyi költőnket.
„Költőként, irodalomszervezőként, közéleti személyiségként Áprily Lajos a legjobb transzilván hagyományokat vitte tovább, elérve azt, hogy az erdélyi magyar irodalom felfedje európai arcát. Európai értékeket képviselt ő akkor, amikor a két világháború között sokan elvesztették az irányt. Ezzel az emléktáblával kötelességünknek teszünk eleget. Mi, a huszonegyedik század erdélyi magyarjai nem hagyjuk, hogy Áprily szellemisége és emléke kivesszen a köztudatból” – mondta az RMDSZ elnöke. 
„Cselekedni kell” – kezdte Kelemen Hunor szövetségi elnök megnyitóbeszédét a Magyar Szórvány Napja alkalmából szervezett konferencián. Az RMDSZ elnöke elmondta, a 90-es évek elején elindított szórványprogramokat gondolja újra, aktualizálja a Szövetség.
„Az elmúlt 23 évben az RMDSZ-nek voltak sikerei és kudarcai. Az eredményeinket próbáljuk megerősíteni, a hibáinkat igyekszünk kiigazítani. A kilencvenes években elindított szórványkollégiumok, a Magyar Ház hálózat, a pedagógusok utazási költségeinek a támogatása mind-mind olyan programok, amelyek sikeresen működtek az elmúlt két évtizedben. Nekünk azonban válaszolnunk kell az új kihívásokra, át kell gondolnunk a Szövetség szórványpolitikáját. Figyelembe véve azt, hogy a Székelyföldön az önkormányzataink megerősödtek, képesek gondoskodni a közösségről, a támogatáspolitikánkat is újra kell gondolnunk, nagyobb összegekkel kell támogatnunk a szórványközösségeinket. Már szinte közhely, de ma is igaz: aki szórványt épít, az a tömböt menti” – hangsúlyozta az RMDSZ elnöke. Kiemelte az elmúlt két év egyik nagy megvalósítását, a Székelyföld – Szórvány Összetartozunk programot, amely szerinte az RMDSZ egyik sikertörténete, hiszen személyes kapcsolatok által erősödik az erdélyi magyarság egysége, összetartozása.
„Új, közösségépítő programokat kell indítanunk, amelyeket közös munkával, közös felelősséggel, a jövőben bízva tudunk sikeressé tenni” – zárta megnyitóbeszédét Kelemen Hunor.
Kovács Attila, az RMDSZ Brassó megyei szervezetének elnöke köszöntőbeszédében kiemelte: „Minden nap a szórvány napja kell legyen, hisz fontosak az ünnepek, elviselhetőbbé teszik a szórvány magyar létet, azonban nekünk a hétköznapokban kell igazán helytállnunk annak érdekében, hogy legyenek magyar iskoláink, tudjuk támogatni az egyházainkat, a civil és kulturális szervezeteinket, a magyar közösséget. A szórvány magyarság napjai a helytállásról szólnak, és ahhoz, hogy ezt meg tudjuk valósítani, szükség van a politikai képviseletre”. Majd ezt követően kihangsúlyozta: „a szórvány számára az igazi népszámlálás december 9-én következik, hisz annak függvényében, hogy milyen arányban leszünk jelen a szavazáson fog eldőlni, hogy lesz-e képviselőnk a parlamentben, illetve akkor fog bebizonyosodni, hogy a szórvány számít-e az országos képviselet szintjén”.
A megnyitó folytatásában Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke a szórványprogram elmúlt három sikeres évéről adott számadását követően újabb vállalást fogalmazott meg. Bejelentette, hogy megyehatárok feletti együttműködést kívánnak kialakítani a háromszékiek a brassói magyarsággal. A Székelyföld - Brassó kapcsolat felelőseként pedig Markó Attila, sepsiszentgyörgyi RMDSZ-es képviselőjelöltet bízzák meg, aki erdővidéki családi kötöttséggel rendelkezve tudja felvállalni és végezni ezt a feladatot.
"Elsősorban Székelyföld nyert a szórványban élő magyarságokkal kötött kapcsolatokból. Egymás megismerését, közös értékeink felkutatását kell erősítenünk, és a magyar szolidaritás jegyében még többet kell egymásért vállaljunk. Az a célja a 2009-ben Hargita Megye Tanácsa által indított Összetartozunk közösségerősítő programunknak, amely azóta székelyföldivé nőtte ki magát, hogy ne csak a vezetők között, hanem emberek-emberek között épüljenek ki kapcsolatok, a családokat hozzuk egymáshoz közelebb" - hangsúlyozta Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke. A jövő évben képviseleti irodát kívánunk nyitni a partner szórványmegyéinkben, ami által még hatékonyabbá tudjuk tenni a közös együttműködést. 
A konferencia folytatásában Szegedi László református esperes, a kőhalmi Szórványdiákotthon vezetője a szórványkollégiumok működését mutatta be, Szabó Csaba a Szórványtengely mozgalom alapítója a kapcsolatteremtő média, Ambrus Attila a Brassói lapok főszerkesztője pedig a szórvány sajtó szerepét ismertette. Majd Székely István, az RMDSZ főtitkárhelyettese a kulturális autonómia és a szórvány intézményrendszerek kapcsolódási pontjairól tartott előadást a jelenlevő szórványban működő RMDSZ szervezetek, magyar házak, szórványkollégiumok és szórvány ifjúsági szervezetek képviselőinek. Ezt követően Hegedüs Csilla, az RMDSZ főtitkárhelyettese a szórványmenedzser programot mutatta be, míg Magyari Tivadar, RMDSZ főtitkárhelyettes az Erdélyben fellelhető iskolaválasztási trendeket ismertette.
A folytatásban bemutatásra került a Székely - Szórvány Összetartozunk program, melynek céljairól, tapasztalatairól, valamint a jövőbeni tervekről Takács Aranka, az RMDSZ vajdahunyadi szervezetének elnöke, Kiss Csilla, a Kovászna megyei tanács szórványprogram felelőse, valamint Zonda Erika, a Hargita megyei tanács szórvány munkacsoportjának vezetője és Bodor László főtitkárhelyettes, a Magyar Ifjúsági Értekezlet elnöke beszélgettek.
A konferencia zárógondolatát Winkler Gyula, európai parlamenti képviselő fogalmazta meg, kiemelve a rendezvény hagyományteremtő jellegét, mely alkalmat ad az elmúlt év mérlegének megvonására, illetve az elkövetkező időszak közös megtervezésére. „Mindannyian egy élő szórványnak vagyunk a munkásai: a szórvány jövőjéről beszélünk, hisz mi nem csak krónikásai akarunk lenni egy haldokló közösségnek, hanem építői a szórvány magyar közösségek megmaradásának” – fejtette ki.
A délután folyamán a Magyar Szórvány Napja alkalmából elindított Fogadj emlékbe egy műemléket program keretén belül Kelemen Hunor szövetségi elnök az Örökségünk Őrei címmel jutalmazta a brassói Áprily Lajos Főgimnázium közösségét, majd a konferencia programját a REDUT Kulturális Központban megtartott gálaműsor zárta.
rmdsz.ro

Az autonómiakérdést vinnék a parlamentbe
Az idei parlamenti választásokon – a rendszerváltás óta először – Erdély magyarlakta régióiban két párt indít képviselő-, illetve szenátorjelölteket. Az Erdélyi Magyar Néppárt úgy döntött, önállóan indul a törvényhozási választásokon, és célul tűzte ki a 6:3-as alternatív küszöb elérését. Toró T. Tibor, a néppárt elnöke szerint valamennyi magyar nyer, ha két magyar párt jut be Románia parlamentjébe. – Önálló jelölteket állít a parlamenti választásokra az Erdélyi Magyar Néppárt. Így tervezték, vagy ez kényszerpálya a párt számára?
– Az soha nem volt kérdés, hogy állít-e jelölteket a néppárt, csak a legalkalmasabb formát kerestük. A tagjaink, támogatóink, szavazóink iránti tisztelet is erre kötelez. Alapvető céljaink – a közösségi autonómiaformák közjogi kereteinek megteremtése – követelik meg, hogy ezeket következetesen a parlamentben is megjelenítsük. Több lehetőség állt előttünk: önálló jelöltekkel indulunk, vagy választási, esetleg politikai szövetségben a másik két magyar párttal. Az RMDSZ hallani sem akart választási együttműködésről, a Magyar Polgári Párt pedig sorainak rendezésével volt elfoglalva, így nem maradt más lehetőségünk, mint az önálló indulás. Szükségből erényt kovácsolva, választási ajánlatunkban legalább kompromisszummentesen tudjuk megjeleníteni az EMNP elképzeléseit az ország átalakításáról. Az európai föderalizmus hazai meghonosításában látjuk a központosított és homogenizáló nemzetállam meghaladását és modernizációját: ebben a keretben már természetesebben értelmezhető autonómiaprogramunk is.
– Az RMDSZ elnöke, Kelemen Hunor szerint mindenki számára lenne hely a szövetségben. Hol akadtak el az RMDSZ-szel történő egyeztetések? Miért nem lehetett megismételni a legutóbbi EP-választások forgatókönyvét, amikor Tőkés László sikerrel indult az RMDSZ-listán? – Igazából el sem kezdődtek az egyeztetések. Az RMDSZ vezetői a tavaszi önkormányzati választások eredményeinek birtokában már az elején kijelentették: nem gondolkodnak választási együttműködésben a másik két magyar párttal, csakis az RMDSZ programjával és politikai vonalvezetésével való teljes azonosulás esetén tartanak elképzelhetőnek bármilyen viszonyt. Az RMDSZ előző ciklusokból átörökölt programjában még lehetne találni közös pontokat, hiszen abban a mi szellemi munkánk is benne van, a programjával legtöbbször ellentétes politikai gyakorlatával viszont már nem. Felmerült a sport világából kölcsönzött nemzeti válogatott tetszetős gondolata, amelyet mi alapjában véve jónak tartunk, és törekszünk is rá, de nem tudunk szerepet vállalni olyan csapatban, amelyben a sztárjátékosok rendszeresen bundáznak. Így inkább a saját csapatunkkal nevezünk be. Lehet, hogy nincsenek benne sztárjátékosok, de tisztán játszanak és becsülettel küzdenek.
– Az erdélyi polgári oldal számára egyértelmű csalódás, hogy nem jött létre közös EMNP–MPP-lista, miután utóbbi – híresztelések szerint – nem volt hajlandó feladni az identitását. Csak ilyen áron tudott volna megegyezni a két jobboldali párt?
– Tiszteletben tartjuk az MPP politikai identitását, és értékként kezeljük mindazt a politikai és emberi tőkét, amit az elmúlt öt évben sikerült összegyűjteniük. Formális megállapodást a két párt országos vezetőségei szintjén valóban nem sikerült összehozni, tárgyalásaink sikertelenségét némileg megmagyarázza az MPP utólagos döntése, hogy nem is kívántak önálló jelölteket indítani. Azt viszont tapasztalom, hogy megyei és helyi szinten általában jó az együttműködés a két párt vezetői között, ami azt is előrevetíti, hogy talán a választók között sem lesz ellentét. Ha lelkiismeretükre hallgatnak – ahogyan erre az MPP új elnöke biztatja őket –, akkor baj nem lehet. Amennyire én az MPP törzsszavazóit ismerem, lelkiismeretük nem engedi, hogy olyan párt jelöltjeire adják szavazatukat, amelynek képviselői „bátran” hallgatnak vagy angolosan távoznak, ha a parlamentben Székelyföld területi autonómiájának felette szükséges voltáról kell érvelni. Remélem, képesek leszünk meggyőzni őket – és nemcsak őket –, hogy a néppárt jelöltjeire leadott szavazat az autonómiára leadott szavazat.
– Az RMDSZ vezetői szerint viszont kizárt, hogy a néppárt elérje a 6:3-as alternatív küszöbhöz szükséges szavazatszámot. Az EMNP-nek valóban sokkal jobban kell teljesítenie ahhoz, hogy elérje a kitűzött célt. Lát erre reális esélyt?
– Nem vagyok olyan bátor, hogy előre megmondjam, miként szavaznak majd a választók. Azt viszont tudom, és hozzáértő elemzők számokkal is bizonyították, hogy az alternatív választási küszöböt mindkét párt teljesítheti, hiszen legalább 15 képviselői és hét szenátori választókerület van a Székelyföldön – Hargita és Maros megyében, illetve Háromszéken – és a Partiumban, Bihar, Szatmár és Szilágy megyében, ahol a magyarság többségben van, és jó eséllyel lesz első a magyar jelölt. Aki ezt az egyszerű számtani gyakorlatot és a törvény egyértelmű rendelkezéseit félremagyarázza, nem jár egyenes úton. Mi azt mondjuk: minden magyar nyer, ha nem egy, hanem két magyar párt jut be a parlamentbe. Ugyanakkor közös feladat a magyar választók minél nagyobb arányban való mozgósítása. Anéppárt indulása tavasszal százezer magyar választót hozott vissza az aktív szavazók körébe. Ha az RMDSZ csupán annyi energiát fordít a mozgósításra, mint amennyit a néppárt ellehetetlenítésére, akkor biztosan számarányunk felett leszünk.
– Miért kellene önökre és nem az RMDSZ-re szavaznia a romániai magyar választónak? – Egyetlen érvet mondok: szükség van az autonómia hiteles és következetes képviseletére a bukaresti parlamentben. Aki a néppárt jelöltjeire szavaz, a magyar autonómiára szavaz.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A székely zászló nem ortodox relikvia
Az ablakból, a bagófüsttől megsárgult függöny mögé rejtőző és onnan leselkedő kormánybiztos és segédtisztjei csak nyolcszázig bírtak elszámolni a november 8-ai tüntetésen. Összezavarta őket a székely zászlótenger. Ezt elnézzük nekik, de azért nem ártana, ha a hivatal aktuális székelytörténelem-„szakértője” venne egy-két matematikaórát is a történelem mellé, az alapismeretek elsajátítása érdekében.
No, de mennyien is voltunk a múlt heti székely zászlós tüntetésen? Ötvenezren? Á, dehogy! Az egy másik esemény volt. Ott volt csórékolbász, sör, volt tűzijáték, és voltak Régi Csibészek. Milyen büszkék voltunk! Tele volt a média, a blogszféra, a fórumok, ettől duzzogtak a hírfolyamok. 800, 2000 vagy 4000? Mindegy. Kevés. És mindez úgy, hogy Gyergyószékről, Csíkszékről, Udvarhelyszékről és Háromszék településeiről is érkeztek résztvevők.
Talán, ha a politikusok, az új csibészek – kinek nem inge, ne vegye magára – megértenék, hogy sem pártnak-szövetségnek, sem közösségnek, sem akciónak nem szerencsés súlyos korrupció vádjával az első sorból hirdetni a szülőföld-, székelyzászló- és szimbólumszeretetet, és legalább a szennyes tisztára mosásáig picit hátrébb húzódnának, akkor, talán akkor picivel többen lettünk volna. Talán, ha a magyar politikusok, botcsináltak vagy nem – és ez itt közös zakó, úgyhogy vegyék csak magukra mindannyian –, képesek lennének a közösség érdekében önnön érdekeiken és kicsinyes sértődéseiken túlnézni, összefogni és EGY súlyos ökölként lecsapni Bukarest asztalára a kettő vagy három harmatgyenge legyintés helyett, talán akkor lettünk volna ötvenezren.
Mert ez így, még ha szép és megható, székely szívet dobogtató és melengető is, de édeskevés volt. Ennyi ember hangját nemhogy Bukarest, de még Munteanu mitugrász-sehol-senki-őszemtelensége sem hallotta a kormányhivatal ablakain keresztül. Látni nem látta, azt már tudjuk.
Szervezetten-kapkodós, spontán, ad hoc jellegű akció benyomását keltette ez. Valahogy egy székely kalap alá kellett hozni a választási kampánnyal. Egy székelykapu-nyitással mindent ki kellett teregetni, mindenkit fel kellett vonultatni. Mert minden magyar számít! Minden magyar nyer! Minden magyar mittudomén...
Bármennyire is dicséretes kezdeményezés volt, az ingyenzászlók szétosztása és elkapkodása kívánnivalót hagyott maga után. Sokat. Kínos volt. Mintha nem is székelyek gyűltek volna egybe, mintha nem is székelyek jöttek volna demonstrálni. Tisztelet a kivételnek, de urambocsá!, az ingyen osztogatott zászlók lerohanási akciója az ortodox relikviák expozícióinak helyszíni közvetítéseit idézte. Kár. A székely nemzet ennél sokkal tisztelettudóbb és toleránsabb, és nemcsak felebarátaival és sorstársaival szemben, hanem...
Többen nyilatkozták az elöljáró, elöl álló demagóg uraságok közül, hogy Székelyföld- és magyarságügyben, bármelyik erdélyi magyar politikai párt vagy szervezet legyen a kezdeményező, készek egy zászlóalj alatt összefogni és közösen harcolni. Mióta nem közös magyar ügy egy bivalyerős, hiteles és eredményes parlamenti képviselet?
Emberek, politikusok! Hunor, Tibor, Zsolt! Nektek nincsen közösségi stratégiátok? Nincsenek prioritásaitok? Egy lista? Nincs közös érdek, nemes cél? Ja, hogy van! Igen ám, de mikor kerül már végre fel, nem csak deklaratív módon persze, a közösségetek is – az, amely immár 23 esztendeje ültet politikai lovat alátok csak azért, hogy legyen, miben csalódnia, nektek meg legyen, mivel hazavágtatnotok? Bizalom. Biztonság. Jövő. A miénk vagy a tiétek? Mert akárhogy is számolunk, a háromszéki magyarok az ország egyik legszegényebb régiójában harcolnak a szélmalommal; a statisztikai adatok kiválóan tükrözik a lakosság elszegényedését, a háromszéki bruttó átlagbér messze alulmarad az országos nettó átlagbérrel szemben – ám mi, mint valami modern kori bohém Don Quijoték, makacsul harcolunk az inflációhoz igazított árakkal.
Az mindenképp dicséretes, és ez előtt székely kalapunkat magasra emeljük, hogy a megyeközpont egy eredményes közigazgatásnak köszönhetően feltápászkodott, tükörbe nézett, kicsit megrestelkedett kócos haja, szakadt gúnyája, ápolatlansága miatt, de megrázta magát, és négy év alatt úgy megszépült, mint az elátkozott királykisasszony. Polgármesterünk drámája, hogy olyasmivel kénytelen bíbelődni, amit álmos elődjének már évtizedekkel ezelőtt nyélbe kellett volna ütnie, hogy nekünk már csak a külföldi befektetőket, az ipari parkokat, az új munkahelyeket és a pályázati milliókat kelljen számlálni. Akkor lesz igazán szép a városunk és a régiónk, ha gyönyörű parkjaink sétányait és végre európai ember elejébe való járdáit és útjait – meggyötört lelküket arcukon viselő emberek helyett – boldog, derűs ábrázatú, büszke háromszékiek járnák.
Ha minden egyes, csalódást okozott erdélyi magyar politikus a belé fektetett bizalomért cserébe csak egy árva lejecskét fizetne vissza, mindannyian gazdagabbak lennénk. Huszonkét év hosszú idő, ám ahhoz semmiképp nem volt elég, hogy Székelyföld és Erdély magyarlakta térségeit kimozdítsák a holtpontról. Pedig törvénykeztek és kormányoztak. Mindenkivel.
Az utóbbi évek román politikájában az RMDSZ volt a mérleg nyelve; sajnos, a mindenkori kormánypártok kollektív hátsójának fényezését, a liccs-loccs politizálást nem az erdélyi magyarság, hanem a személyes érdekek diktálták. Azokat, akik szövetségen belül ezzel nem értettek egyet vagy nem jutottak a húsos fazék közelébe, és ennek hangot is adtak, hátrasorolták, ellehetetlenítették, eltávolították, vagy maguktól mentek el, frusztráltságuk eredményeként pedig világra hoztak két kisebb pártot, melyek népszerűségben nemhogy a választási küszöböt, de még a közvélemény-kutatások hibaküszöbét sem érik el. Ugyanazok az emberek, árnyalatnyi különbséggel ugyanazok a színek, ugyanazok a demagóg, üres, léggömbteóriák, ugyanaz a politikai prostitúció.
Egy újabb négyéves parlamenti ciklus végéhez közeledünk, és Ti természetesen folytatni kívánjátok az elkezdett munkát, a tieteket és az általatok zsíros állami szerződésekhez segített vállalkozókét: még hátravan néhány törlesztendő részlet a jutalékból, nem kellene más zsebébe vándorolnia, még nincs tető a nyaralón vagy központi fűtés nagymama garzonlakásában. Ehhez azonban szükségetek van egy apróságra, amit a választási törvény szavazatnak hív; 5–6 százaléknyival már lehet mérleget billegtetni, már lehet tárgyalni, egyezkedni.
Ha csak azért mentek Bukarestbe, hogy vásárra vigyétek a bőrünket, bizalmunkat, biztonságunkat, gyermekeink jövőjét, ha csak azért mentek, hogy átcsorogjatok a román politikai latrinánál, hogy a főváros kapuit átlépve megszűnjetek magyarnak lenni, és rögtön elfelejtsétek, hogy mennyibe kerül egy kenyér Gyergyóban, mennyibe egy vaj Udvarhelyen, és mennyibe egy kiló liszt Szentgyörgyön, akkor inkább maradjatok itthon – úgy, ahogy Codrin Munteanu elvtársnak is otthon kellett volna maradnia... Kerekes Gyula
Háromszék
Erdély.ma

A Magyar Szórvány Napja Brassóban
Megkerülhetetlennek kell lennie a magyar érdekképviseletnek a bukaresti  parlamentben ahhoz, hogy a magyarság népességarányosan jusson költségvetési forrásokhoz és támogathassa szórványintézményeit – hangsúlyozta Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke csütörtökön a Magyar Szórvány Napja alkalmából rendezett brassói konferencián.
Kelemen szerint a szórványmentésben a két évtizedes stratégiaírás után eljött a pragmatikus cselekvés ideje. Rámutatott: a szövetség szórványmenedzser-szolgálatot indított, 14 szórványkollégium működését támogatja és a Székelyföld–szórvány partnerség kiépítésével próbálja megakadályozni a településeiken tíz százalék alatti arányt képviselő, elszórtan élő magyarok beolvadását a többségi nemzetbe. „Aki szórványt épít, az tömböt ment” – jelentette ki Kelemen Hunor arra a veszélyre utalva, hogy amennyiben a szórványmagyarság lemorzsolódik, a tömbben élő magyarság „széle” kezd majd szórványosodni.
A magyar szempontból szórványnak minősülő kilenc erdélyi megye képviselőinek és az RMDSZ szakpolitikusainak részvételével rendezett konferencia házigazdája, Kovács Attila, a Brassó megyei RMDSZ-szervezet elnöke arról beszélt, hogy a szórványmagyarság nem engedheti meg magának a pártosodást. „Szórványban az egység jelszava nem demagógia, nem önkényuralmi látlelet, hanem a megmaradás hívó szava” – mondta Kovács Attila. Hozzátette: Brassó megye magyar lakossága ötvenezerről negyvenezerre csökkent az utóbbi évtizedben, de a drámai fogyás ellenére eddig volt ereje képviselőt juttatni a városi és megyei önkormányzatba, van parlamenti képviselője. Ha azonban a politikai megosztás miatt nem lesz már képviselője a szórványnak, az a fogyást is felgyorsítja.
Az RMDSZ 2011-ben döntött arról, hogy Bethlen Gábor erdélyi fejedelem születésnapján, november 15-én, évente megszervezi a Magyar Szórvány Napját.
Szabadság (Kolozsvár)

Provokálnak
A jelenlegi kormánypártok korábbi retorikája alapján bizonyosak lehettünk abban, hogy a magyarellenes hangulatkeltés előkelő szerepet kap majd a választási kampányban. Az utóbbi napokban azonban nem csupán a nagypolitikában, hanem alacsonyabb szinten, sőt a magát civilnek nevezhető szféra részéről is olyan megnyilvánulásokat tapasztalhattunk, amelyek már túllendítik az ügyet az egyszerű „kampánymagyarozás” szintjén.
Egy notórius sovinisztaként közismert, román történésznek, Dinu Giurescunak tulajdonított kiáltvány jelent meg, miszerint a románoknak minél nagyobb számban részt kell venniük a választásokon, hogy a magyarok ne juthassanak be a parlamentbe.
Ez még alapvetően a privát elmebaj kategóriába tartozik – kiderült azonban, hogy a kiáltványt kormányhivatalok dolgozóinak küldözgetik szét villanypostán és kormánypárti kampányeseményeken is felolvassák. Innentől kezdve pedig intézményes szintre emelt, magyarellenes propagandáról beszélhetünk. Különösen aggasztó, hogy az utóbbi időben a Székelyföldön is megszaporodtak a hasonlóan eszelős megnyilvánulások.
Magukat civilnek mondó, soviniszta román szervezetek olyan nyilatkozatokat tesznek közzé, amelyek mintha már a szekus stílusú provokációkat idéznék: a magyarok, jogaik védelmében szervezett megmozdulásait – még ha azok néha kampányízűek is – sovén akcióknak bélyegzik, és a fasiszta korszakot idéző, magyarellenes intézkedésekből álló szlovák modell romániai meghonosítását javasolják. A PC háromszéki jelöltje pedig most már azért is a magyarok ellen uszítaná a románokat, mert a magyar diákoknak lehetőségük van magyarországi érettségi oklevelet szerezni.
Folyamatos provokáció éri a magyarokat – márpedig ebben a helyzetben észnél kell lenni, nem szabad felülni a hergelésnek, mert a helyzet további mérgesedése csak a provokátoroknak kedvezne. Az uszítókat meg kell bélyegezni, fel kell jelenteni minden lehetséges hazai és külföldi fórumon, rá kell világítani, hogy egyes körök az etnikai konfliktus szításában érdekeltek – de számunkra csak egy út létezik: a békés, de annál határozottabb, civil és intézményes kiállás és küzdelem a magyarokat megillető önrendelkezési jogok mellett.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Szakmai terepet is jelent a szülőföld – beszélgetés Biró A. Zoltán antropológussal
Biró A. Zoltán 1955-ben született Korondon. Középiskolai tanulmányait 1974-ben fejezte be Székelyudvarhelyen, magyar–orosz szakos tanári oklevelet 1978-ban szerzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. Társadalomkutató, a csíkszeredai székhellyel működő KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központja vezetője, a Sapientia Egyetem csíkszeredai társadalomtudományi karának dékánja.
– Hosszú ideje Csíkszeredában él ugyan, de a Sóvidék, Korond gyermek- és serdülőkori éveinek színtere. Hogyan emlékszik vissza szülőfalujára?
– A szülőfalu, a szülőföld bizonyára mindenkinek fontos, az én esetemben azonban ennek a kapcsolatnak különös többlete van. Az egyetemi évek alatt a társadalomtudománynak olyan ágazatával ismerkedtem meg – ezt máig is művelem –, amely az emberi tevékenységet a maga közegében, mindennapi környezetében vizsgálja, s így próbálja megérteni a társadalomban élő ember természetét. Ez a tudományág a kulturális antropológia, amely nem csupán távoli, egzotikus helyeken művelhető, hanem a saját társadalomban is.
Nos, amikor megismertem ennek a tudománynak a módszereit, akkor kezdtem megérteni, a helyére tenni mindazt, amit Korondon gyerekként átéltem, megtapasztaltam. Például az, hogy egy fazekascsaládban hogyan, milyen ritmusban, milyen rend szerint dolgoznak, a munkához milyen vélemények, értékek, szabályok kapcsolódnak, hogyan szerveződnek az egyéni, a családi életvezetés mintái, miért és hogyan fontosak a másokkal való kapcsolatok, milyen viszony van munka és beszéd, életesemény és értelmezése között, s még hoszszan sorolhatnám.
Nos, ezek a gyerekkori élmények, tapasztalatok átláthatóvá, értelmezhetővé váltak. Mintha már gyerekkoromban szakmai terepen lettem volna. Később sok szakmai elemzésbe is beépítettem ezeket az ismeretanyagokat, hiszen amit az 1960-as években tapasztalhattam – kollektivizálás és következményei, az életvezetés mai értelemben vett modern mintáinak kialakulása –, ekkor voltak láthatók és tapasztalhatók. Természetesen sok más terepen is megfordultam azóta, a korondi élmények azonban nagyon mély társadalomismereti anyagot kínáltak számomra.
Szokás azt mondani, hogy a szülőfalu útravalót kínál, én igazán elmondhatom, hogy mindmáig használható, gazdag útravalót kaptam. Kommunikációelméleti előadásaimon ma is szívesen elemzek korondi eseményeket, amikor például a munkahelyépítés egyediesítésének modelljével vagy az egyéni identitásépítés humoros eszközökkel való megerősítésével mai kommunikációs helyzeteket lehet megmagyarázni.
– Ilyen környezetben nemcsak eseményekkel találkozik az ember, hanem normákkal, szabályokkal is…
– Nem szükségszerű, hogy az ember átvegye környezete modelljeit, de az én esetemben ez így történt. Gyakorlatomban gyakran visszaköszönnek a korondi környezet munkamodelljei. Az, hogy érdemes másokkal együtt, úgymond egymás keze alá dolgozni, érdemes törekedni arra, hogy az ember ne függjön nagyon másoktól, alapozhasson arra, amit ő maga meg tud csinálni, s ha megvan ez a keret, akkor minden helyzetből, a nehezekből is ki lehet jönni. Ezeket a modelleket gyerekkori környezetemnek köszönhetem.
– A székelyudvarhelyi középiskola elvégzése után következtek a kolozsvári egyetemi évek….
– Tulajdonképpen a középiskolai években indultam el a szakmai pályán, de ezt akkor még aligha ismertem fel. Néhai Széll Lajosnak, egykori magyartanáromnak köszönhetem, hogy megtanultam a szakmai elemzés igényét és ábécéjét. Az akkor elérhető legfrissebb irodalomelméleti, strukturalista szakirodalom alapján tanított verseket elemezni, s a könyveket is a kezembe adta. Akkor éppen ez volt a levegőben, az egyetemen is ez volt az újdonság. Az egyetemen – ahol magyar–orosz szakon tanultam, nem nagyon volt miben válogatni, ha magyar nyelven akart tanulni valaki – mai szemmel nézve elég szabados világ volt.
Nem sokan rajongtak az akkor divatba jött speciális kurzusokért, holott újszerű dolgokat lehetett tanulni kötetlen formában. Nyelvelméletből, szemiotikából újdonságokat lehetett hallani ezeken a nem kötelező foglakozásokon. Ilyen keretben ismerkedtem meg az etnológiai elemzési módszerekkel is, Péntek János tartott ilyen előadásokat, s ekkor írtam az első elemzésem a korondi fazekasság munkafolyamatairól.
– Olyan szakterületen szerzett szakmai tudást, amely – legalábbis a 80-as években – ritkaságszámba ment.
– A kulturális antropológia szemlélete és elemzési módszertana kissé megkésve ért el hozzánk, hiszen a tudományágnak már évszázados múltja volt. Olyan időszakban ismerkedtünk meg ezzel a tudománnyal, amikor maga is a szemléleti és módszertani megújulás szakaszában volt. Az ember társas természetének a megértését kínálta, s ez abban a normatív és ideologikus világban nagyon érdekesnek és értékesnek ígérkezett.  Kolozsváron többedmagammal egy nagyon érdekes és színes egyéniség, Aradi József vonzáskörébe kerültem, aki akkor a Korunk szerkesztője volt.
Legendás könyvtárral rendelkezett, még az egyetem befejezése után is utazótáskával cipeltem tőle – havi gyakorisággal – a szakmai olvasnivalót. Intellektuálisan vonzó, kreatív személyiség volt, ő képviselte azt a modellt, hogy aki akar valamit, azzal foglalkozni, azt önzetlenül támogatni kell, segíteni kell helyzetbe hozni. Ő ismertetett meg az „antropológiai fordulattal”, jó néhányan úgymond a zsebéből nőttünk ki. Ötleteket adott, publikáláshoz segített, ahogyan akkor mondták, a „guru” szerepét vállalta fel.
– Miért éppen Csíkszerdában állt össze a Kommunikációs Antropológiai Munkacsoport, amely több-kevesebb rendszerességgel ma, 30 év után is végez társadalomkutatást, kutatja a Székelyföld helyzetképét, választ keresve a társadalmi antropológia és civilizáció bonyolult kérdéseire?
– A KAM egyedi történet. 1978–1979 környékén néhányan Csíkszeredába kerültünk azok közül, akik Kolozsváron Aradi József vonzáskörében is együtt voltunk, kapcsolódott hozzánk néhány társadalomtudományi érdeklődésű helyi ember is. 1979 őszén tartottuk az első informális megbeszélést arról, hogy társadalomelemzésekkel fogunk foglalkozni.
Több mint száz olyan hivatalos – irodalmi, etnológiai, tudszoc (tudományos szocializmus) kör 1983-ig – vagy nem hivatalos esti szakmai megbeszélésnek vannak meg a jegyzőkönyvei, amelyek képet adnak akkori szakmai érdeklődésünkről, elemzéseinkről, a több száz kisebb-nagyobb publikáció elkészítéséről, a közös könyvek publikálása körüli bonyodalmakról. Úgy értünk a diktatúra végéhez, hogy tele voltak a fiókok publikálandó anyagokkal. Hivatalosan is bejegyeztettük az intézményt, a többi már sokkal könnyebben követhető történet. Kinyílt a világ, s ha kissé késve is, elindulhatott a tudományos világba való bekapcsolódás.
– Hogyan dolgozik a saját társadalomban az antropológus? Melyek a fontosabb témáik?
– A módszer mindenhol ugyanaz: nagyon közelről, személyes részvétel alapján kell ismereteket szerezni a társadalomról. Megfigyelés, eseményelemzés, mélyinterjú, dokumentumelemzés, társadalomtörténeti vizsgálódás alkotja a módszertant, s természetesen az összevetés a más társadalmi környezetben zajló elemzésekkel. Az antropológust az ember társas természete, az adott társadalom szerveződése és működési módja foglalkoztatja, legyen szó gazdálkodásról, migrációról, interetnikus kapcsolatokról vagy éppen táplálkozásról, szegénységről. Elsősorban a székelyföldi térséggel foglalkoztunk, hiszen ez a félperiférikus vidéki térség sajátos társadalomtörténete és mai térbeli szerveződése alapján is fontos és hasznos elemzési terület. De készítettünk elemzéseket a romániai magyar elitről és intézményrendszerről is. A társadalom működési módjának, folyamatainak ismerete sokféleképpen hasznosítható az oktatástól a fejlesztéspolitikáig.
– Egy témakörnek vagy egy szeletének feldolgozása nyilván nemcsak sok időt, de sok pénzt is igényel.
– A társadalomkutató is azok közé tartozik, akinek sosincs elég pénze, mindig többet szeretne végezni, mint amire forrás van. Az intézet egyesületi formában működik, pályázatokból, szakmai szerződésekből és támogatásokból tartja fenn magát. Intézetünket a Magyar Tudományos Akadémiának a határon túli tudományossággal foglalkozó bizottsága évek óta fontos szakmai műhelyként tartja számon. Ez és minden más szakmai kapcsolat nagyon fontos a működés szempontjából, hiszen az intézményfenntartás alapelve nem a támogatás, hanem a szakmai együttműködés, a másokkal közösen végzett szakmai program, kutatás, konferenciarészvétel, egyetemi kurzus.
– Jelenlegi munkahelye a Sapientia EMTE csíkszeredai karához köti: az intézmény oktatója, dékánja. Hogyan fér ez össze a kutatással?
– Kötelező, hogy összeférjen, hiszen az egyetemi oktatás és a kutatás ma már együtt jár, sőt kiegészül egy harmadik feladattal, a térségi-társadalmi szerepvállalással. A kutatómunka tovább folyik a KAM keretében, hiszen ez az intézményi bázis jóval az egyetem előtt alakult, sőt mi több, a csíkszeredai Sapientián az alkalmazott társadalomtudományi szakok a KAM szakmai bázisán, tudományos teljesítményeire és kapcsolati tőkéjére alapozva jöhettek létre. Az egyetem nagyon fontos keret a tudománnyal foglalkozóknak, így számomra is, különösen vidéki térségben. Korábbi végzettjeink ma már oktató vagy kutató kollegák. Az egyetem nagy esély a Székelyföldnek: a térségi modernizáció fontos mozgatóereje, nagyon fontos szakmai kapcsolatok és a tudástranszfer fogadóhelye s nem utolsósorban szellemi műhely.
– Min dolgozik jelenleg?
- Mindig többféle feladat van, ahogy mondani szokás: egyik sürgősebb, a másik fontosabb. Ami viszont kiemelten foglalkoztat, éppen a székelyföldi térség példáján: a vidéki, félperiférikus térségek modernizációs felzárkózásának, versenyképessé válásának feltételei, ennek a folyamatnak a támogató és akadályozó tényezői. A vidék, a vidéki élet fokozatosan fölértékelődik, de a járható utak megtalálása sok szakmai kérdést is felvet. Nemcsak a Székelyföldön, hiszen a posztszocialista térségben sok vidéki térség keresi a helyét. Itt lenne az ideje olyan szakmai összegzésnek, amely az eddigi térségi kutatásaink eredményeit egybefoglalja.
Székely Ferenc

Krónika (Kolozsvár)

Etnikai szavazók: az erdélyi magyar választói magatartás mozgatórugói
Az Etnikai szavazók. Az RMDSZ mobilizációs képessége 1990–2012 között című tanulmányukat ismertették csütörtökön egy szakmai kerekasztal-beszélgetés keretében Kiss Tamás és Barna Gergő szociológusok a Nemzeti Kisebbségkutató Intézetben.
A szerzők az erdélyi magyar választói magatartásban empirikusan kikövetkeztethető trendeket mutatják be, a választói viselkedést vizsgálják a rendszerváltást követő időszakban – ismertette Horváth István, az NKI igazgatója. Salat Levente politológus, a beszélgetés moderátora szerint a tanulmány az elmúlt 22 év erdélyi magyar kollektív akaratképzés alapos, célratörő elemzését nyújtja, amely szervesen beleilleszkedik az erdélyi magyar társadalom- és politikatörténetbe. Mint mondta, a kérdés az, hogy megfogalmazott következtetései milyen mértékben kerülnek majd át a közgondolkodásba és késztetik önreflexióra a politikai szereplőket.
A kutatás alapvető adatforrásait a Központi Választási Iroda (BEC) által közzétett, az egyes megyékre vonatkozó választási makroadatok és az erdélyi magyar mintán végzett, politikai jellegű közvélemény-kutatások képezték. Terjedelmi, technikai okokból az elemzés mindenekelőtt a parlamenti választásokra irányul. A választói névjegyzék 1992-től kezdődően eltér a népszámlálások eredményei alapján kimutatható valós állandó lakosságszámtól. A szerzők ezért az 1992-es, 2002-es és 2011-es referendum adatai alapján megbecsülték a magyar választóknak a megyék szerinti számát. Azt vizsgálták, hogy a különböző régiókban a szavazók mekkora hányadát mozgósította az RMDSZ.
Politikai opciók az etnikai törésvonal mentén
Az RMDSZ etnikai párt, és a magyarok többségének politikai opcióit mindmáig az etnikai törésvonal határozza meg – hangsúlyozta Kiss Tamás. Az etnikai alapú választói preferenciák intézményesedésének előzményei a két világháború közötti időszakra nyúlnak vissza: a társadalmi asszimetriától, az asszimilációtól való félelemre adott válasz az élet minden területére kiterjedő, párhuzamos – kisebbségi – társadalomépítés elképzelése volt – részletezte. Ehhez a programhoz folyamodott 1990 után az erdélyi magyar elit.
Kulcsfontosságú a többségi ajánlat hiánya
Bár ez a párhuzamos társadalom nem valósult meg, az elmúlt két évtizedben – Bíró A. Zoltán fogalomhasználatával élve – „etnikai burkot” vont a kisebbségi társadalom köré az intézményépítési program – magyarázta Kiss Tamás. A szerzők szerint az RMDSZ választói többnyire ma is erre a programra mondanak igent. A szerzők megállapítják, hogy az RMDSZ politikai elitje eltávolodott az intézményépítésben érdekelt értelmiségtől, a kormányzati szerepvállalást helyezve előtérbe. Utóbbi vált a magyar intézményes szerkezet által igényelt erőforrások biztosításának legfontosabb mozgatórugójává. Ilyen értelemben a választók szemében nem illegitim az RMDSZ kormányzati tevékenysége – magyarázta a szociológus.
Meghatározó továbbá, hogy a többségi pártok nem fogalmaztak meg politikai kínálatot az erdélyi magyarság felé – tette hozzá. A létező átszavazások ellenére az RMDSZ mozgósító képessége és az etnikai szavazás intézménye szempontjából kulcsfontosságú, hogy többségi részről nem érkezik a magyarok irányába ellenajánlat.
Esetlegesség és stratégikus politikusok
A parlamenti választásokon az országos szintű és a magyar szavazói részvétel csaknem teljesen együtt mozog: 1990-től 2008-ig nyolcvan százalékról a felére csökkent a választásokon mozgósított magyarok aránya – fejtette ki Barna Gergő. 1990-ben az RMDSZ régiók szerinti szavazóinak aránya a Székelyföld, Közép-Erdély, a Partium és az – Észak-Erdélyt, Bánságot magába foglaló – szórvány irányában csökkent; 1996-től kezdődően gyengült a székelyföldi választói aktivitás, 2004-ben és 2008-ban pedig megváltozott az addig jellemző struktúra: a szórvány javított pozícióin, a Székelyföld a szórvány szintjére süllyedt a szavazók mozgósítása tekintetében, a Partium pedig Közép-Erdélyt megelőzve a rangsor élét foglalta el – részletezte a szociológus. Az RMDSZ mobilizációs ereje tehát az úgynevezett etnikai ütköző zónában a legnagyobb. A politikusok hipotézise egyébként arról szól, hogy a választói mobilizációt pontosan meghatározhatja a politikai elit – mondta Barna Gergő.
A közvélemény-kutatások elemzése olyan összefüggéseket is kimutatott, amelyeknek megfelelően például az RMDSZ támogatottsága 2007 előtt magasabb volt az értelmiségiek körében; a 2010-es megszorító intézkedéseket követően az addigi legerőteljesebb támogató, a nyugdíjas korosztály már a fiatalokkal egyező arányban mozgósítható, az aktív középosztály pedig a leginkább mobilizált – emelte ki Kiss Tamás.
Egyéni racionalitás vs. szervezeti érdek
A szociológus elmondta, a tanulmány utolsó fejezetében az RMDSZ mozgósító képességében bekövetkezett változásokat értelmezték. Megállapításuk szerint a 2008-as, az egyéni választókerületeket bevezető választási törvény folytán az érdekvédelmi szövetség úgynevezett „kollektív cselekvési paradoxonnal szembesül”: bár a szervezet érdeke azt kívánná, hogy egész Erdélyre kiterjedő, intenzív kampányt folytasson, a jelöltek egyéni racionalitása ennek ellenében érvényesül. A regionális szétfejlődés hipotézisének keretében kifejtik: a párhuzamos társadalomépítés etnikai keretprogramja inkább a Kolozsvár és Marosvásárhely által uralt régió kérdéseire nyújt megoldásokat, a Székelyföld számára kevésbé.
Határ-megerősítéssel elkerülni a Most-Híd jelenséget
Az etnikai felüllicitálás elméletét igazolva az RMDSZ az erőteljes nemzeti programmal jelentkező kisebb magyar pártok kihívására úgyszintén radikalizálódó, autonómia-központú kampánykommunikációval válaszolt – magyarázta Kiss Tamás. Ugyanakkor, az érdekvédelmi szövetség úgynevezett etnikai-tribunus pártként megnyilvánulva, retorikailag hajthatatlan az identitással kapcsolatos kérdésekben, de pragmatikus az erőforrás-leosztás tekintetében. A kutatók szerint a választók is tudatában vannak, hogy az RMDSZ-nek pragmatikus módon kell fellépnie, és adott esetben másfajta diskurzust folytatnia Bukarestben. Úgy vélik, a Szlovákiában bekövetkezett Most-Híd jelenséget, az etnikai alullicitálást az erdélyi magyar közösségen belül működő határmegerősítési és kizárási mechanizmusok akadályozzák meg. A megfelelő nyelvi készségek híján ugyanis a magyar közösséghez való tartozás könnyen megszűnhet.
A tanulmány ismertetését a felkért szakemberek, Lőrincz D. József, Székely István Gergő, Toró Tibor, Horváth István hozzászólásai követték, Bakk Miklós politológus levélben fogalmazta meg az elemzéssel kapcsolatos megállapításait.
Szabadság (Kolozsvár)

Bemutatkozott a Székely Könyvtár (XVIII. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár)
Marosvásárhelyen a XVIII. Nemzetközi Könyvvásáron mutatta be a Hargita Kiadóhivatal a százkötetesre tervezett Székely Könyvtár első tíz könyvét. A hazai piacon egyedülálló kezdeményezésnek köszönhetően a székelység múltjával és jelenével foglalkozó irodalmi és dokumentumértékű művek kerülnek az olvasó elé, melyek rendeltetése elősegíteni a székely-magyar öntudat megerősödését, s egyben élvezetes olvasmányul is szolgálnak – olvashatjuk a Székely Könyvtár honlapjának ajánlójában.
A Székelyföld kulturális folyóirat munkatársai gondozzák a sorozatot. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház előcsarnokában felállított standnál Molnár Vilmos szerkesztővel beszélgettünk, aki a sorozat olvasói fogadtatásáról elmondta: mint minden újdonságot, ezt is be kell járatni, természetesen kaptak pozitív visszajelzéseket, előfizetők is jelentkeztek már, mert így is hozzá lehet jutni a könyvekhez, ráadásul olcsóbban. Magyarországról is érdeklődnek a Székely Könyvtár iránt, ám az igen magas szállítási ár gondot okoz, persze már keresik a módot, hogy ezt megoldják. Az ötös „minisorozatokban” kiadott Székely Könyvtár célja: bemutatni a székelységgel, Székelyfölddel kapcsolatos műveket a középkori irodalomból, a XX. század elejéről és jelenkori szerzőktől. A következő öt kötet: Tamási Áron Ábel Amerikában című regénye, Tomcsa Sándor humoreszkjei, Király László válogatott versei, Hermányi Dienes József székely vonatkozású középkori anekdotái és Balázs Ferenc A Rög alatt című önvallomása. A harmadik „ötös” megjelenését jövő tavaszra tervezik – mondta el Molnár Vilmos, hozzátéve, hogy bár a százas lista már nagy vonalakban körvonalazódott, nem zárják ki, hogy „útközben” az módosulni fog. A szerzők székely származásúak, illetve műveik témája Székelyföldhöz kapcsolódik. A sorozat nemcsak tartalmában rendkívüli, a nyomdai kivitel is kiváló. A tetszetős külalakú, jó minőségű papírra nyomtatott könyveket szívesen veszi kézbe az olvasó, s mindez az ismert csíkszeredai grafikus, Siklódi Ferenc munkáját dicséri. Aki pedig előfizet a Székely Könyvtárra, ex librist is kap, melyet szintén Siklódi Ferenc készített. Végül a sorozat megjelenésének anyagi hátteréről is szólt Molnár Vilmos, külön hangsúlyozva, hogy a Hargita megyei tanács mellett magánvállalkozó is számottevően hozzájárult a kiadáshoz: Kurkó Árpád, a Hargita Gyöngye tulajdonosa évről évre jelentős összeggel járult hozzá a költségek fedezéséhez, az ő támogatása nélkül valószínűleg meg sem jelentethették volna az első tíz könyvet.
Forró Eszter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Apor Péter: Metamorphosis Transylvaniae (Székely könyvtár)
„Bezzeg régen” – kezdi Apor Péter Metamorphosis Transylvaniae című könyvének Tizenkettődik cikkelyét, s első olvasás után még mi is elintézhetjük egy ilyen felkiáltással a Metamorphosis...-t:
Hatvanévesen írta a könyvet az öreg, naná, hogy szebbnek és jobbnak látta fiatalságát, mint az 1730-as éveket! S mintha maga Apor Péter adná a lovat alánk, hogy elhamarkodottan ítéljünk! Mert íme, mit ír ez a „vén reakciós” (ahogy egyik méltatója nevezi Aport) könyve utolsó soraiban: „Isten tudja, ír-e utánam valaki, vagy sem; azér írám le, hogy (...) az maradváink emlékezzenek meg régi alázatos együgyűségiben Erdélynek gazdagságáról, az nájmódi mellett való koldusságáról”. S ami ezeket a sorokat megelőzi, tényleg nem sokkal több afféle részletező (igaz, rendkívül plasztikus, felbecsülhetetlen művelődéstörténeti értékeket rejtő) leírásnál mindenről, ami régi, ami tehát jó (ételről, italról, edényekről, bútorokról, ruházatról, táncról, kocsikról, temetési és lakodalmi szokásokról, szitkozódásról és alázatosságról), illetve mindenről, ami új, ami „német”, ami rossz, ami megváltoztatja a szokásokat, a gondolkodásmódot, még a nyelvet is (gúnyolódik is eleget Apor a jövevényszavakon, igaz, szójátékai inkább bájosak, mint szellemesek: „reggeli kávé, herbathé, csukolátának híre sem vala; ha valakinek azt mondottad volna: kell-e thé, talám azt tudta volna, hogy tezed” stb.). Első olvasásra tehát „csak” nosztalgiázó visszaemlékezés Apor Péter könyve. De csak első olvasásra! Van a Metamorphosis... Ötödik cikkelyében egy igen érdekes mondat: „én is az mostani felfordult világhoz alkalmaztatom írásomat” – veti oda hanyagul (vagy nagyon is tudatosan!) Apor Péter, s ez az ártatlan elszólás (vagy gondosan elrejtett kulcsmondat!) alaposan elgondolkodtatja az olvasót. Mert miről is van szó?! Apor Péter 1676-ban született, tehát már 14 éves volt I. Apafi Mihály halálakor. Apafi Erdélyéről sokan sokfélét írtak már, de az tény, hogy a II. Rákóczi György okozta felfordulás, illetve a török büntető hadjárata után az Apafi-féle Erdély már nem „tündér” (értsd: változékony) ország, hanem valamiféle jótékony mozdulatlanságot élvez. Függetlensége ugyan csak látszatfüggetlenség, de mégis függetlenség, ahol egy-két kivégzést leszámítva béke és nyugalom honol. És mi következik Apafi után? A felszabadító háborúk, azaz a török kiűzése a Kárpát-medencéből, a Habsburg-uralom konszolidációja Erdélyben is stb. Tehát minden „az nájmódi, újmódi, rosszmódi szerint” folyik: Apafi Erdélyének „patriarchális” társadalmi viszonyai helyett haszonlesés és címkórság („az Rákóczi Ferenc fejedelem motusa után mennyi báró, mennyi gróf lett, hosszú volna leírni, mert teli vélek az ország”), a régi „nyájasság” helyett erkölcsi züllés („Jut eszemben, gyermekkoromban, hogy egy fattyazó kurva vala Torján, meg is hala az szülésben, annak olyan híre volt, hogy kurva, mintha valami nagy csuda történt volna; de most bizony nem csuda, és talám olyan ritka most az jámbor, az mely ritka volt abban az időben az kurva”) stb. Nem is maga a változás, sokkal inkább a változás mérete a legszembeötlőbb Apor könyvében. Hiszen Habsburg-konszolidáció ide, katolikus restauráció oda: a XVIII. századi erdélyi magyar ember lelkében bizony ott kísért a jövő bizonytalansága. Ha túlozni akarnék, azt mondanám, hogy Apor Péter könyvében a barokk embere vágyódik vissza a hosszúra nyúlt erdélyi magyar reneszánszba. Bár az is lehet, hogy nem túloznék nagyot; talán épp ezért lett Apor könyve olyan, amilyen lett: olyan részletező, olyan barokkosan körmondatos, olyan „elvágyódó”...! Nekünk, székelyföldieknek külön öröm, hogy Apor könyve székely nyelvjárásban íródott. Hogy miben áll ennek a nyelvjárásnak a jellegzetessége, azt most nem részletezném, inkább meghagyom az olvasónak a felfedezés örömét. És még valami miatt nagyon tudom ajánlani a Metamorphosis...-t: tudjuk Apor Péterről, hogy bár nem szerette az új világot, mégis „kiegyezett” a nagy olvasztótégellyel, a Habsburg-birodalommal (sőt: könyve egyik díszkötéses példányát – átok terhe mellett – a Guberniumra bízta megőrzés végett). S ha már az olvasztótégelynél tartunk: a Metamorphosis...-t olvasgatva egyre gyakrabban vágyódtam vissza gyermekkoromba, Ceauşescu Romániájába! A Nobel-békedíjjal frissen kitüntetett Európai Unióból! Uramisten!, kérdeztem rémülten, vajon hányan lehetünk ilyen „vén reakciósok” az Unióban?!
Lövétei Lázár László
Megjelent a százkötetesre tervezett Székely Könyvtár sorozat újabb öt kötete. A Székelyföldről szóló vagy székely szerzők által írt kötetekből álló sorozat száz kiadványát tíz év alatt jelenteti meg a Székelyföld folyóiratot kiadó Hargita Kiadóhivatal Hargita Megye Tanácsának támogatásával. Olyan, a székelység múltjával és jelenével foglalkozó kötetek kiadását tervezik, amelyek nemcsak székely magyar öntudatunk megerősödését segítik elő, hanem élvezetes olvasmányul is szolgálnak. Az eddig megjelent kötetek:
Székely népballadák Mikes Kelemen: Törökországi levelek, Tamási Áron: Ábel a rengetegben, Bözödi György: Székely bánja, Kányádi Sándor: Válogatott versek, Apor Péter: Metamorphosis Transylvaniae, Benedek Elek: Székely népmesék, Farkas Árpád: Válogatott versek, Tamási Áron: Ábel az országban, Zsögödi Nagy Imre: Följegyzések. A kötetek egységára 35 lej (2500 Ft), előfizetőknek 25 lej (2000 Ft). Előfizetési szándékát, kérjük, jelezze a 0040 266 311 775-ös telefonszámon vagy a szekelyfold@hargitamegye.ro e-mail címen.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Babucs Zoltán
A KÁRPÁTOK ŐREI
Székely határőrök a második világháborúban
Az alakulatok keményen helytálltak, de súlyos veszteségeket szenvedtek, amikor 1944 augusztusában az Ojtozi-szorosban megjelentek a szovjet csapatok.
A második bécsi döntés eredményeként Észak-Erdély és a Székelyföld, Erdély „szebb, de szegényebb” fele tért vissza Magyarországhoz, melyet nem csak gazdasági és társadalmi területen, de a honvédelem szempontjából is be kellett illeszteni az ország vérkeringésébe.
A német külpolitika ördögi sakkjátszmájának köszönhetően versenyfutás kezdődött meg a Magyar Királyság és Románia között Erdély háború utáni hovatartozását tekintve. 1941. június 22-én Románia az elsők között csatlakozott a Harmadik Birodalom szovjetellenes háborújához, Magyarország pedig öt nappal később lépett a hadviselő felek sorába.
A Magyar Királyság keleti határainak védelmére 1942. március 1-jén megkezdték a Székely Határőrség újbóli szervezését, a Székely Határvédelmi Erők parancsnokság törzse pedig ezen esztendő november 15-én – vagyis 70 évvel ezelőtt – került felállításra.
A szervezés előzményei
Miután a német „Blitzkrieg” Moszkva alatt kifulladt, 1942 elejétől Hitler szemében felértékelődtek kisebb szövetségesei, így azok haderejének nagyobb arányban való részvételét követelte az 1942 nyarára tervezett nagy offenzívában.
A magyar hadvezetőség részben engedett a német követeléseknek, azonban nem kívánt azon hibába esni, mint 1918-ban, vagyis: az ország a háború után ne maradjon hadsereg nélkül, s meg tudja védeni határait, főleg a románokkal szemben.
Így történhetett, hogy 1944 tavaszáig az anyaországi seregtestek egyre nagyobb mértékű bevetése mellett csupán egy-két erdélyi honvéd csapattest került ki a keleti hadműveleti területre, a kolozsvári IX. hadtest, valamint a Székely Határvédelmi Erők mozgósítása csak a hadieseményekben bekövetkezett változások eredményeként történt meg 1944 tavaszán.
A Székelyföld tömbmagyarságának védelmére élesztették újra a székely határőrséget. Dr. Pál Gábor, Csík vármegye képviselője az Országgyűlés alsóházában elhangzott beszédében a következőkben domborította ki ezen intézmény szükségességét: „Erdély keleti szélén 1763-1848-ig székely katonai határőrvidék volt, osztrák közigazgatás alatt, annak minden szenvedésével együtt.
A katonai határőrvidék és szervezete tette lehetővé, hogy az 1848-49. évi szabadságharcban a székelység olyan erőkkel vehette fel a harcot azokkal szemben, kik őt ebbe a szervezetbe belekényszerítették. Az a helyzet, amelyben most vagyunk, amikor a székelység zsákszerű megszorultságban van, megköveteli, hogy a Honvédelmi Miniszter úr tegye megfontolás tárgyává a székely katonai határőrvidéknek most már magyar alapon való szervezését, mert Erdély keleti szélén nem volnának székelyek, ha mindig egységes szabályok szerint éltünk volna. Nálunk honvédelem tekintetében különleges szabályokat kell alkotni, Svájc mintájára ott kell, hogy legyen a lőszer, a puska, ruha, hogy veszedelem idején azonnal talpra ugorjon, korhatárra és szolgálati kötelezettségre való tekintet nélkül mindenki, minden épkézláb ember.”
Apák és fiaik fegyverben
A Székely Határőrség szervezése 1942. március 1-jén vette kezdetét, s a 20 székely határőr-zászlóalj állományát kezdetben 48-60 éves tartalékosok adták. Székely határőr-zászlóaljak (hadrendi számuk zárójelben) szerveződtek Gyergyószentmiklóson (1-2.), Ditrón (3.), Csíkszépvizen (4.), Csíkszentdomonkoson (5.), Csíkszeredán (6.), Kézdivásárhelyen (8.), Kovásznán (10.), Sepsiszentgyörgyön (11-12.), Baróton (13.), Székelyudvarhelyen (14.), Oklándon (15.), Székelykeresztúron (17.), Parajdon (18.), Marosvásárhelyen (19.), Erdőszentgyörgyön (20.), Ákosfalván (21.), Mezőmadarason (22.) és Nyárádszeredán (27.).
A milícia rendszerű fegyveres alakulatok ekkor még egyenruhát sem kaptak, a gyakorlatokra behívott határőrök ruhakoptatási díj ellenében saját civil ruhájukat viselték.
A határőr-zászlóaljak feladata volt egy esetleges román támadás során a segítség beérkezéséig – helyismeretük kihasználásával – a határvadász alakulatok harcának támogatása.
A Székely Határőrség vezetésére hozták létre 1942. november 15-én a Székely Határvédelmi Erők Parancsnokságát Marosvásárhelyen. Alárendeltségébe került a csíkszeredai 9. székely határvadász-dandár, amelybe a gyergyószentmiklósi 65., sepsiszentgyörgyi 67. és a csíkszeredai 70. székely határvadász-csoport tartoztak.
Ide nyert még beosztást a székelyudvarhelyi 68. és a marosvásárhelyi 69. székely határvadász-csoport. A fenti határvadász-csoportok állományában hat székely határvadász-zászlóalj volt, a gyergyótölgyesi 21., a besztercei 22., a marosvásárhelyi 23., a kézdivásárhelyi 24., a nagybereznai 25. és a székelyudvarhelyi 34.
Ide osztották be a tusnádfürdői 59. határvadász-portyázó osztály parancsnoksága alatt a székely határvadász-zászlóaljak portyázó századait – azaz 8 századot, 47 határvadász-őrsre osztva – és 12 erődszázadot. Más alakulatok is voltak a határvédelmi erők között: így két tüzérosztály, egy légvédelmi tüzérosztály, egy székely huszárszázad, utászok, híradók, továbbá vonatalakulatbeliek. 1943 őszén nyolc gyalogos és két tüzér kiképző tábort hoztak létre, ahol kb. 8000 székely határőr részesült rövid kiképzésben.
Ezen év októberében két, 18-19 éves behívottakból álló újoncévfolyamot is behívtak, vagyis az apák és fiaik – más néven: „leventekatonák” – együtt szolgáltak. Az 1925-ös születési évfolyam tagjaként vonult be határőr kiképzésre a magyarói illetőségű Ivás István a szásztekei (gyalogos) kiképző táborba.
Kiképzésük ideje alatt látogatta meg őket vitéz felsőtorjai Kozma István vezérőrnagy, a Székely Határvédelmi Erők első parancsnoka – akit 1951-ben koncepciós per eredményeként ítéltek el és végeztek ki –, hozzájuk intézett beszédében így indokolta 21 éves koruk előtti behívásuk szükségességét: „Elmondta, azért vagyunk idő előtt behívva, mert az országnak szüksége van katonákra, különösképpen a székelyföldi ifjakra, hogy az ősi hagyomány szerint apák és fiúk együtt védjék a Székelyföldet, ha szükség lesz rá. Ezért lett újra életre hívva a régi székely határőrség. (…)
Miután itt a kiképzőtáborban felkészültünk, ki leszünk helyezve a már megalakított székely határőr-zászlóaljakba, az idősebb székely bajtársakhoz, valószínű, hogy olyan is lesz köztünk, aki az apjával kerül egy zászlóaljba, úgy, ahogyan őseink, több száz évvel ezelőtt. Beszélt arról, hogy a székely nemzet évszázadokon át katonanemzet volt.
Békeidőben az ország keleti határát őrizte és védte, de ha a magyar hazát megtámadták, apa a fiával egy emberként részt vett a király oldalán az ellenség kiűzésében. A székely katona híres volt vitézségéről. Ezért büszkék lehetünk őseinkre, akik példaképeink lehetnek. Ezért nekünk követnünk kell hős székely őseinket.”
1944 nyarán a Székely Határvédelmi Erőknek keleten 200 km, délen és nyugaton ugyancsak 200 km hosszú síkságot és hegyvidéket kellett védeniük kb. 40-50 ezer fővel. Egy határvadász-zászlóaljra átlagban 70-80 km, egy ütegre 50 km, míg egy határőr-zászlóaljra 20 km védendő határszakasz jutott.
Az ország keleti határait lezáró, ún. Árpád-vonal középső és déli szakaszának kiépítésében nem csak a műszaki és munkaszolgálatos alakulatok, de a székely határőrök is részt vettek. Az Árpád-vonal székelyföldi szakaszán az egyes védőkörleteket a harc- és gépjárművekkel járható szorosok és hágók körzetében, a védők számára legelőnyösebb terepszakaszokon alakították ki, melyek több részből álló erődelemek voltak.
Számolva a déli irányból várható román támadással, 1943-tól körkörösen védhető zászlóalj-támpontokat létesítettek a Székelyföldön, így Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy, Barót, továbbá a Hargita és Parajd térségében, Homoródfürdőn pedig folytatódott a Székely Határvédelmi Erők parancsnoksága számára tervezett vezetési pont építése.
Székelyföld védelmében
1944. március 31-én ismét bevezették a katonai közigazgatást Erdélyben. Pár nappal korábban a Székely Határvédelmi Erők alakulatainál is mozgósítottak – parancsnokságuk ekkor már Csíkszeredában ténykedett –, amelyet április 1-jén 0 óráig kellett befejezniük.
Béke körülmények között a határőr-zászlóaljak csupán kilencfős parancsnoksági keretből állottak, a mozgósítás során viszont állományuk közel 1000 főre duzzadt fel zászlóaljanként. A határőr-zászlóaljak nehézfegyverzete minimális volt, lövészszázadonként 2 db golyószóró és 2 db géppuska, nehézfegyver századonként pedig 4 db nehézpuska, 4 db páncéltörő ágyú és 4 db közepes aknavető volt.
A mozgósított határőr-zászlóaljak katonái megkapták rendes egyenruházatukat és fegyverzetüket, s elhagyták békehelyőrségeiket, a tavaszi és nyári időszakot erőltetett ütemű képzéssel, valamint határvédelmi munkálatokkal töltötték.
Románia 1944. augusztus 23-án, egyik napról a másikra szövetségest váltott, Mihály király rádiószózatában utasította hadseregét Észak-Erdély visszafoglalására. A román területen kelepcébe került német 6. és 8. tábori hadseregek a székelyföldi hágók felé hátráltak és napok kérdése volt, mikor éri el a háború a Magyar Királyság keleti határait. Augusztus 26-án az Úz és a Csobányos völgyében, másnap az Ojtozi-szorosban jelentek meg a szovjet csapatok. A székely határőrök ekkor kerültek először harcérintkezésbe az ellenséggel és kemény helytállásuk ellenére súlyos veszteségeket szenvedtek. Úz-völgyi hegyomlás című riport kötetében Sylvester Lajos nekik állított emléket. A Máramarosi-havasoktól Lakócáig húzódó több száz kilométeres arcvonalat a székely határvadászok és határőrök egyedül nem tudták tartani, ezért a német hadvezetés is küldött csapatokat a védelem megszilárdítására, illetve a Romániából visszaérkezett alakulattöredékeket is bevetették. A szovjetek nyomasztó fölénye, s az a tény, hogy a román átállás miatt a Déli-Kárpátok szorosain és hágóin akadálytalanul léphetett az ellenség Erdély területére, eldöntötte a harcok további kimenetelét. Ezért 1944. szeptember 7-én a német Dél Hadseregcsoport parancsnoksága elrendelte a Székelyföld katonai kiürítését. Ekkor már nem csak az Ojtozi-szoros, hanem az Úz és a Csobányos völgye, a Gyimesi-szoros, valamint a Békás- és Tölgyesi-szoros is szovjet kézbe került.
A székelyföldi harcokat követő visszavonulás egyik sajátságos velejárója volt, hogy a székely alakulatok állományának nagyobb hányada „kivonta magát a további harcokból” és hazament.
Kezdetben maguk a német is elcsodálkoztak székelyek lemaradásán. Hans Friessner vezérezredes, a német Dél-Ukrajna Hadseregcsoport parancsnoka az alábbi sorokat jegyezte fel visszaemlékezéseiben: „(…) Hitler főhadiszállásán azt hallottam, hogy a székelyek amolyan elitcsapatot képeznek, s úgy harcolnak, akár a tiroli császárvadászok vagy a német hegyivadászok, ráadásul ők közvetlenül szülőföldjüket védik. Most azonban éppen ez magyarázta dezertálásukat: nem akarták magára hagyni a portát, mikor jön az orosz!”
A székely honvédek – s köztük is főként a határőrök – a harc folytatása helyett hazatértek szülőfalujukba, melyet akár dezertálásnak is lehetett minősíteni. Védelmükre azonban kell felhoznunk, hogy a székelyeket rendkívül erős lelki kapocs és hagyományos szemléletmód fűzték szülőföldjükhöz. Azt sem szabad felednünk, hogy a szülőföldhöz való ragaszkodást tovább erősítette a két évtizedes román megszállás is. Ezen lelki motiváltság mellett tisztjeik többsége „hallgatólagosan” szemet hunyt lemaradásuk felett, hogy otthonukat és családjukat megvédhessék a megszállókkal szemben.
Váncsa Albert tartalékos zászlós, a 68. székely határvadász-csoport egyik híradó szakaszparancsnoka visszaemlékezett a kiürítési parancs mellett egy másik rendelkezésről, amely így szólt: „Szeptember 6-án kaptuk a parancsot a kolozsvári IX. hadtesttől. (…) jól emlékszem rá: Elrendelem Székelyföld kiürítését. Megtiltom minden átjárónak, hídnak, épületnek a felrobbantását. A székelyek, akik akarnak, lemaradhatnak történelmi hivatásuk végrehajtása végett, akik tovább akarnak vonulni, továbbvonulnak. Ez a hivatalos parancs fel volt olvasva minden századparancsnoknak...”A székely alakulatok teljes felmorzsolódásának lassítására döntött úgy a német hadvezetés, hogy a Székelyföld további kiürítését felfüggeszti, s a német-magyar védelmet megszilárdítja a Maros mentén létesített védelmi vonalon, amely csak ideig-óráig sikerült.
A 9. székely határvadász-dandár kötelékében lévő, erősen leapadt létszámú határőr-zászlóaljak állományát a határvadász seregtest más alakulatainak feltöltésére használták fel. Így 1944. október havában a nagy múltú Székely Határőrség megszűnt létezni.
Tranindex.ro

Bod Péter-szobrot avattak Magyarigenben
Felsőcsernátoni Bod Péter emlékére állítottak szobrot Magyaringenben, a tudós pap, történész jelentős munkáinak alkotási helyén, sírja közelében. Az alkalomra szombat délelőtt megtelt a mindössze húsz magyart, köztük tizennégy hívet számláló református egyházközség gótikus temploma.  Az emlékünnepségre a szórványnap (november 15. – Bethlen Gábor születésének és halálának napja – 1580, illetve 1629.) utáni hét végén került sor. Az ünnepi istentiszteleten ifj. Szegedi László, a Brassói Református Egyházmegye újraválasztott esperese igehirdetésében Ábrahám és Bod Péter között vont párhuzamot, hiszen mindketten engedelmeskedtek Isten elhívásának, ezért életük által nemzetük áldásaivá váltak. Bod Péter fontos építőköve a magyar kultúrának, általa mozdult ki középkori merevségéből a tudomány is, de nem csak eszével, szívével is világossága volt korának, mondotta az esperes, aki a magyarigeni egyházközségnek ajándékozott egy Bod Péter fiától származó dokumentumot. Szonda Szabolcs, a Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatója vetített képes előadásban ismertette a Bod Péter emlékév rendezvényeit.
Szonda bemutatta Bod Péter: Az erdélyi románok egyháztörténetének két könyve címmel megjelent, a tudós pap latin nyelven írt két művének fordítását. Demeter László, a Kovászna megyei tanács szórványprogramjának felelőse, a baróti Tortoma Kiadó által megjelentetett Gudor Kund Botond: Az eltűnt Gyulafehérvári Református Egyházmegye és eltűnt egyházi közösségei, illetve Az erdélyi-hegyaljai Magyarigen református közösségének története című kötetet ismertette. Sepsi Enikő, a Károli Gáspár Református Egyetem rektora a Kurucz Györggyel és Gudor Kund Botonddal közösen szerzett: Egyház, társadalom és művelődés Bod Péter (1712–1769) korában című könyvet mutatta be.
A sírkertben felavatták Bod Péter mellszobrát, Vargha Mihály szobrászművész, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatójának alkotását. Ünnepi beszédet Tamás Sándor, a Kovászna megyei tanács elnöke mondott: „Egy ember addig él, amíg emlékeznek rá. Ha ragaszkodunk hagyományainkhoz, értékeinkhez, nem tud megvalósulni a herderi jóslat, a magyar nép nem tűnik el, nem olvad be sem a román, sem a szláv népek közé. Székelyföld pedig ezután is belső anyaanyaországként viszonyul a szórványban élő magyar közösséghez” – hangoztatta a szónok. Vargha Mihály joviális, önmagával és a világgal harmóniában élő ember képmását igyekezett megalkotni, olyan emberét, akinek mindennapi teendői mellett jutott ideje a lélek dolgaira is, mondotta. Az ünnepség, melyen részt vettek a szülőfalu, Csernáton küldöttei is, Szőcs László, a Kézdi-Orbai Református Egyházmegye esperesével az élen, nemzeti imánk eléneklésével zárult.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

MAGYAR SZÓRVÁNY NAPJA
Van jövője az erdélyi magyar szórványnak
Szórvány és tömb között nem csak vezetői szinten kell kapcsolatot teremteni, hanem emberek emberek között is – értettek egyet az előadók Brassóban.
Második alkalommal szervezték meg a Magyar Szórvány Napját november 15-én, ezúttal Brassóban. A megnyitón Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke elmondta: az 1990-es évek elején kigondolt szórványstratégiát tavaly elkezdték újragondolni, és a 21. század hazai, társadalmi valóságához viszonyítani. Az idei legfontosabb program a szövetségi elnök szerint a szórványmenedzser szolgálat, amely 9 megyére terjed ki, de emellett meg kell említeni azt is, hogy a szövetség támogatáspolitikáját is újragondolták. Mert aki szórványt épít, az tömböt ment, és ha a szórvány meggyengül, akkor a tömb széle kezd majd elszórványosodni - fogalmazott Kelemen, aki szerint van erdélyi magyar jövő a szórványban.
Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke hangsúlyozta, hogy a Székely-szórvány program keretében Hunyad, Szeben és Fehér megyékkel működnek együtt. Bár minden megyében vannak sajátos problémák, a napi gondok ugyanazok. A 2011-es mérleg: 3 megye, 50 rendezvény, 8-10 ezer résztvevő, 60 együttműködő intézmény. A háromszéki gyerek, ha elmennek Budapestre megnézni a Szent Koronát, akkor közben megállnak a szórványvidéken is - magyarázta. A tanácselnök szerint a gyerekeknek is jó látni, tapasztalni, hogy a tömbmagyar vidékeken kívül hogyan élnek emberek, akiknél nem is olyan egyszerű a magyar kultúra, a magyar nyelv használata a mindennapokban, mint Székelyföldön. Tamás Sándor ugyanakkor Brassó megyével is erősíteni akarja a kapcsolatot, mind kulturális, mind infrastrukturális téren.
Székelyföld nyert a szórvánnyal való kapcsolatából - mondta Borboly Csaba, a Hargita megyei tanács elnöke, aki szerint Erdélyben az egymás megismerését, közös értékeink felkutatását erősíteni kell. Felfokozott negatív folyamatok mentén a kiábrándultság, felélem erősödni fog, éppen azért most kell összefogni, a támadásokra együttes erővel válaszolni tud a magyarság. Borboly szerint ugyanakkor szórvány és tömb között nem csak vezetői szinten kell kapcsolat legyen, hanem emberek emberek között, családok családok között kell kapcsolatokat kiépítsenek. A székely ember kicsit elfelejtette, hogy hogyan is néz ki Erdély többi része, és ez nem helyes. Jobban kell tehát tematizálni, mások értékeit közbeszéd tárgyává kell tenni, és a szórványt bátorítani kell - fogalmazott. A politikus elmondta, hogy a szórványban élő tehetséges gyerekeknek ösztöndíj programot akarnak elindítani, a székely család programot is ki akarják terjeszteni, és a partner megyékben Hargita megye képviseleti irodát is nyitni fog.
Szegedi László református esperes, a kőhalmi szórvány diákotthon vezetője szerint nem lehet a szórványban minden magyart megmenteni. Nem lehet megmenteni azért, mert nem akarja, azért, mert az asszimilációnak az eredményeként nehéz megmagyarázni, és az embereknek megtanulni, hogy hol a helyük. A család, mint intézmény, a maga szerkezetében, minden ízében recseg-ropog, emiatt egyre több olyan gyerek kerül az intézményekbe, akiknek apa és anyahiányuk van. A szórványléthez nem csak anyagiak szükségeltetnek, hanem az, hogy a családot, mint intézményt a maga egészében helyre kell állítani, és ehhez szociális segítségre, a társadalomnak, az egyháznak, a civil intézményeknek a támogatására van szükség. A kollégiumoknak az egyik legfontosabb szerepe ezt pótolni – magyarázta.
Szabó Csaba, a Szórványtengely mozgalom vezetője szerint sok olyan újságíró van, akik sokat járnak szórványba, sok információ jut el hozzájuk, ami a politikumhoz nem. A média előnye ugyanakkor, hogy feltehet naiv kérdéseket is. Szabó Csaba hozzátette, a gagauzokban látja a szórvány és a székelység szövetségesét, így november végén a gagauz kormányzó el is látogat hozzájuk egy valós autonómia beszélgetésre.
Ambrus Attila, a Brassói lapok főszerkesztője szerint az erdélyi magyar önazonosság megtartása szempontjából a szórványközösségek számára létfontosságú az erdélyi magyar média. Minden erdélyi magyarnak biztosítani kell az erdélyi magyar nyelvű sajtóból való tájékozódást, és a hozzáférés jogát. Szükség van az egész napos magyar rádióra, országosan, és szórványban is terjesztett napilapra és hetilapra. Ezzel a szórványok közötti kommunikációt és információcserét valósítanák meg, illetve a tömb és a szórvány közti kapcsolatokat is elősegítené – vélekedett.
Székely István társadalomszervezésért felelős főtitkárhelyettes az idén létrehozott Kulturális Autonómia Tanácsról (KAT) beszélt. A tanácsban 60 olyan személy van, akik oktatási és kulturális intézmények vezetői. Továbbá 25 országos civil szervezet képviselteti magát, 9 történelmi egyház püspöksége delegált egy-egy személyt a tanácsba. Olyan testület, amelyben a politikai szemléletmód nem szerepel, ugyanakkor egy olyan kooperációs felület, ahol ez a három entitás - civil, közigazgatás, egyház - meg tudja beszélni a problémáikat. Székely a szórványt is meghatározta: szórványhelyzetben van az a közösség, amelyik a saját erőforrásaira alapozva nem tudja a saját identitását megőrizni és újratermelni, tehát támogatásra szorul. A KAT irányából olyan struktúrákat, olyan együttműködést és olyan programokat tudnak generálni, amire rákapcsolódva a szórvány a saját tevékenységét egy magasabb szinten tudja elvégezni.
Hegedüs Csilla főtitkárhelyettes a Szórvány Cselekvési Terv kapcsán elmondta, hogy ez abban különbözik az összes többi szórványstratégiától, hogy konkrét lépéseket és teendőket, feladatokat fogalmaz meg, de azt is tartalmazza, hogy hogyan kell ezeket megvalósítani, és ennek a tervnek a legelső pragmatikus, programorientált megvalósítása az Összetartozunk Szórványmenedzser szolgálat, amelyet az RMDSZ főtitkársága hívott életre. Hegedüs ismertette a szórványmenedzser program három fontos pillérét is. Az egyik a "Minden, ami magyar", amelynek keretében a szórvány kulturális hálózatát indították el, ami magába foglalja a szórvány kulturális értékeinek felmérését és hasznosítását, illetve célként fogalmazta meg a kulturális és médiakínálat bővítését. Az RMDSZ Főtitkársága által elindított szórványmenedzser szolgálat része a Fogadj örökbe egy műemléket program, amely Hegedüs szerint az RMDSZ egyik legcivilebb kezdeményezése. A program célja olyan magyarságszigetek kialakítása, ahol a közösség tagjai találkoznak, ünnepelnek, megőrzik épített örökségüket megerősítve az összetartozás érzését. A főtitkárhelyettes szerint ez egy virtuális térfoglalás.
Magyari Tivadar, az RMDSZ oktatásért felelős főtitkárhelyettese arról beszélt, hogy helyről helyre felmérték az iskolaválasztás tipikus indokait. 5 csoportba sorolta azokat az indokokat, amelyek ott élnek a különböző családokban, amikor a gyerekeket iskolába íratják.
1. A racionális választás indoka. Ez esetben az emberek hideg fejjel, lehetőleg érzelemmentesen mérlegelnek, főleg a megéri-nem éri meg számítások alapján. Olyan családokban fordul elő, ahol vállalják a nemzeti identitásukat, az anyanyelv használatát, de amikor iskolát választanak, az anyanyelv kérdése nem elsődleges, vagy nincs jelen. Magyari szerint minél nagyobb a gyerek, annál inkább előkerül ez az érv.
2. A román környezetbe való beilleszkedés. Először azért érvelnek ezzel, mert azt mondják: ott megtanul románul a gyerek. Másodszor: amennyiben román iskolába jár a gyerek, szélesebb társadalmi hálózatban tud elhelyezkedni, több lehetősége lesz, amikor munkát keres. A harmadik alcsoportja, a későbbi diszkriminációtól való félelem.
3. Teher - A harmadik csoportja az indokoknak a terhekről szól Magyari szerint, olyankor csak azért választanak román iskolát, mert az egyszerűbb megoldásokat szeretik választani, ami nem jár plusz anyagi teherrel, vagy plusz utazással, időtöltéssel.
4. A negyedik csoportba tartoznak azok az érvek, amely szerint a részleges magyar nyelven tanulás elégséges. Ennek két változata van: tanult már magyarul, tehát kipipálható, a gyerek már tud románul, tehát egy felsőbb iskolában mehet román iskolába
5. Az ötödik kör a strukturális indokokat tartalmazza, ezek megváltoztathatóbbak, mint a gondolkodásmód, akkor, amikor azért választanak román iskolát, vagy osztályt, mert olyan típusú magyar osztály nincs.
Takács Aranka, az RMDSZ vajdahunyadi elnöke, képviselőjelölt szerint a szórvány-székely partnerség egyik legnagyobb eredménye a Hunyad Megyei Magyar Napok. Hozzátette: az elején sokan szkeptikusak voltak, de most már az emberek elhitték, hogy az Összetartozunk program egy olyan őszinte kezdeményezés, amely az emberekről szól, és az emberekhez szól. Kiss Csilla, a Kovászna megyei szórványprogramjának felelőse elmondta, azok a lehetőségek, amelyeket a székelyföldi gyerekek megkapnak, azok el kell jussanak a szórványbeli gyerekekhez is. Zonda Erika, a Hargita megyei tanács szórvány-munkacsoportjának vezetője kiemelte, hogy 2011-ben 22 udvarhelyszéki és temes megyei iskola kötött testvérkapcsolatot, de a magyarországi testvérmegyéket is bevonták ebbe a programba, a hármas kapcsolatnak nagyobb az eredménye.
Bodor László, a MIÉRT elnöke fontosnak tartotta, hogy a fiatalok nem érdektelenek a szórványgondokkal szemben, és tesznek is azért, hogy ezek a gondok megoldódjanak. A MIÉRT-ben megszületett ezelőtt 4 évvel egy elképzelés: tömbmagyarságban élő fiatalok olyan döntéseket hozzanak, amelyek pozitívan diszkriminálják a szórványban élő fiatalokat, és ez minden téren jelenjen meg, úgy forrásszerzés, mint közösségi programok terén – fogalmazott.
Transindex.ro

Székelyföldön tart Alternatív Irodalomórákat az Erdélyi Magyar Írók Ligája
Novemberben Alternatív Irodalomórát tart két helyszínen az Erdélyi Magyar Írók ligája, amelyen Bálint Tamás, Papp Attila Zsolt, Szántai János és Varga László Edgár olvasnak fel. Székelyudvarhelyen november 21-én 13 órakor a Tamási Áron Gimnáziumban, Sepsiszentgyörgyön november 22-én 12 órakor a Mikes Kelemen Gimnáziumban kerül sor az alternatív irodalomórára.
A két városban az irodalomórák napjain esti felolvasások is lesznek, Székelyudvarhelyen szerdán 19 órától a G. Caféban, Sepsiszentgyörgyön csütörtökön szintén 19 órától a Tein Teaházban. (közlemény)
Transindex.ro

Minden eszközzel
Akár az elmúlt hetek, hónapok háromszéki történései alapján is meg lehetne fogalmazni azt a néhány alapelvet, célkitűzést, amellyel minden erdélyi magyar párt és szervezet egyetért, és amelyet afféle nemzeti ügyként lehetne meghatározni.
Idézzük csak fel: ott a Mikó visszaállamosítása elleni fellépés, melynek során régóta tapasztalt összefogásnak lehettünk tanúi, következett a székely szimbólumok védelmében az RMDSZ által szervezett tiltakozás, melyhez a másik két magyar párt és az SZNT is csatlakozott, most pedig küszöbön az EMNP által kezdeményezett autonómiatüntetés, mely úgyszintén minden magyar szervezet támogatását bírja. És mindez választások előtti időszakban, amikor általában egymásnak esnek pártok és politikusok. Visszaszolgáltatás, regionális identitásunkat erősítő jelképeink, anyanyelvünk szabad használata, Székelyföld területi autonómiája – íme néhány olyan ügy, amelyet – legalábbis a nyilatkozatok szintjén – mindenki egyformán magáénak vall.
De miért is lenne fontos egy ilyen, a stratégiai célkitűzéseket tartalmazó, úgynevezett nemzeti minimum rögzítése? Mindenekelőtt azért, mert ily módon mindenki a maga helyén végezhetné a rá háruló munkát, mint láttuk azt egyébként a Mikó-ügyben. Mennyivel hatékonyabban fogalmazhatnánk meg üzeneteinket, legfőbb követeléseinket, ha ahelyett, hogy két malomban őrölnénk, minden eszközt bevethetnénk: Brüsszelben EP-képviselőink a nemzetközi közvéleményt szólítják meg, a fővárosban pártpolitikusok tárgyalásos úton képviselik érdekeinket – melyeket ugyanakkor tömegek nyilvánítanak ki erőteljesen, radikálisan. Azt már most láthatjuk, hogy a többpártrendszer hozadékai kezdenek megmutatkozni: az alakulatok versengése nyomán előtérbe került például a területi autonómia ügye, tüntetést szerveznek, ugyanakkor a románság felé is próbálnak nyitni – figyelemre méltó e vonatkozásban a bálványosi intézet által útnak indított, a föderalizáció témáját taglaló kétnyelvű – magyar és román – honlap.
Persze, az összehangolt fellépéshez ez még nem elég, egységes stratégiára, a szerepek, tennivalók pontos leosztására lenne szükség, erre pedig esély csak a választások után adódik. Már ha politikusaink képesek lesznek túllépni a vesztes-győztes pártpolitikai logika korlátain, és belátják: bizonyos ügyekben minden politikai szereplőre és minden magyarra szükség van. Farcádi Botond
Háromszék
Erdély.ma

Tőkés László: Az önrendelkezés a megoldás
„Vegyük saját kezünkbe sorsunk irányítását! Tegyük ezt ne csupán azért, mivel az autonómiára néző, húsz évvel ezelőtti szövetségünk és eskünk erre kötelez, hanem azért is, mert működő európai példák egész sora mutatja, hogy számunkra az önrendelkezésen kívül igazából nincsen más megoldás” – ezekkel a szavakkal buzdít a november 24-i sepsiszentgyörgyi autonómiatüntetésen való részvételre Tőkés László.
Az EP-képviselő tegnap kiadott felhívásában rámutat: az erdélyi magyarság különösképpen és halmozott mértékben megszenvedte a sajátos romániai demokrácia kártevéseit, s bár húsz évvel ezelőtt parlamenti képviselőink és szenátoraink felesküdtek az autonómiára, ma még mindig ott tartunk, hogy Székelyföldnek még a puszta létét is tagadják a központosított hatalom korifeusai. Képtelenek vagyunk tovább fizetni a mindenkori román kormányok csődpolitikáját – szögezi le az EMNT elnöke, s emlékeztet: bár 1989 szabadító karácsonya elhozta számunkra a szabadságot, a reményteljes kezdetek óta számtalanszor csalódnunk kellett, az értelmetlen hintapolitika árát mindannyiszor Románia állampolgárainak kellett megfizetniük, saját bőrükön kellett megtapasztalniuk, hogy iránytévesztett országlása során a bukaresti nagypolitika több problémát okozott nekik, mint amennyit képes volt megoldani. „Autonómiát akarunk! Autonómiát követelünk Székelyföldnek, és autonómiát az egész erdélyi magyarságnak” – fogalmazott Tőkés László, s november 24-re mindenkit Sepsiszentgyörgyre hív, „ahol a déli harangszó lélekszavára fogunk tüntetésbe, hogy felhívjuk a világ, kiváltképpen a román főhatalom figyelmét követeléseinkre, nem kevésbé azért, hogy román honfitársainkat jogos ügyünk támogatására kérjük”. Ha bátrak vagyunk, még a legkilátástalanabb helyzetben is képesek lehetünk győzelemre vinni igaz ügyünket – zárta sorait a Temesvár példáját felidéző Tőkés László, arra biztatva: álljunk ki igazunk mellett.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Fiatalok az autonómiatüntetésen
Csatlakozik a sepsiszentgyörgyi autonómiatüntetéshez az Erdélyi Magyar Ifjak Háromszéki Szervezete, mely tegnap közleményben üdvözölte az Erdélyi Magyar Néppárt kezdeményezését, s közölte: a szombati tüntetésen részt vesz a megyében működő hat EMI-szervezet. „A területi autonómia – ahogy azt már korábban megfogalmaztuk – az őshonos székelység alapvető joga, amely évszázadokon keresztül biztosította megmaradásunkat, és biztosíthatja jövőnket is itt, Székelyföldön. Ezért az önrendelkezésért folytatott küzdelem a legfontosabb ügyünk, amelyről merünk beszélni, de mernünk kell tenni is érte” – olvasható a közleményben. Ugyanakkor leszögezik: az EMI számtalan esetben kiállt nemzetünk védelme mellett, „de tudjuk, a legtöbb problémánkra a területi autonómia nyújthat csak megoldást”. Az EMI háromszéki szervezete „múltunknak tisztelegve és magyar jövőnk reményében” arra biztatja az ifjúságot, egyesületeiket, diáktanácsokat, hogy vegyenek részt a november 24-i megmozduláson, megjegyezvén: „van, ahová szórakozásból megyünk, de van, ahová a kötelesség hív.”
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

SZNT: létrehoznák a Székelyföld külügyi szolgálatát
Javaslatot terjeszt be Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke a székelyföldi külügyminisztérium szerepét betöltő szolgálat létrehozásáról a szervezet november 30-i, marosvásárhelyi ülésén.
Az elnök szerint a szolgálat intézményes keretet biztosíthatna az SZNT által kiépített külkapcsolatoknak. Mindemellett segíthetné a székelyföldi önkormányzatokat, hogy éljenek az Európai Területi Együttműködési Csoportosulás (EGTC) nyújtotta lehetőségekkel, és a romániai fejlesztési régiók rendszerétől függetlenül jussanak uniós forrásokhoz.
Szabadság (Kolozsvár)

Megbízatás
Ma már csak azok kérdőjelezik meg a Székely Nemzeti Tanács legitimitását, akikkel a makacskodások miatt agyonbonyolított erdélyi politikai viszonyok szülte szánalmas érdekek mondatják ezt. Nem vitás, hogy a székelység közképviseleti testületének 2003-as megalakulásakor sokan tapsoltak, de legalább annyian tették fel a kérdést: értjük, hogy mit kell elérni, de mégis, hogyan?
Persze az azóta eltelt kilenc év során a történelmi Székelyföld nem kapott autonómiát, nem lett nemzeti alapú eurorégió, sőt még azt sem sikerült elérni, hogy Bukarestben egyáltalán elismerjék a Székelyföld létezését. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az SZNT megalakulása óta nem mutatott fel olyasmit, ami feltétlen igazolná létjogosultságát. És nemcsak a székely zászlóra kell gondolni, arra az aranysávos kék lobogóra, amelyet immár valamennyi magyar politikai párt a Székelyföld zászlajának tekint, és számos önkormányzat is a magáénak vall. Elég, ha csak a közelmúlt történéseit lapozzuk át: az SZNT küldöttsége Skóciában és Walesben tárgyalt a közös nemzetközi fellépés lehetőségeiről, illetve Katalóniában és Baszkföldön is jó szövetségesekre lelt a nemzeti régiók védelmében indítandó európai polgári kezdeményezés ügyében.
Az őszi turné annyi értékes tapasztalattal szolgált, hogy a tanács vezetősége a külkapcsolatok intézményesítését tervezi. A külügyi szolgálatot természetesen most még túlzás a Székelyföld külügyminisztériumának nevezni, azonban kétségtelen: ez is nagymértékben hozzájárulhat ahhoz, hogy minél többen és többször tudják meg Európában, kik és mit is akarnak a székelyek.
Erről kap majd félreérthetetlen tájékoztatást Bukarest is az EMNP által szombatra Sepsiszentgyörgyre öszszehívott autonómiatüntetés révén, amely mögé – kampánycélok ide vagy oda – az RMDSZ is felsorakozott. Hiszen a pártoknak az SZNT példáját követve kötelességük egyöntetűen elismerni, hogy az autonómiáért folytatott következetes küzdelemnek felül kell írnia a pillanatnyi politikai érdekeket. Mert leendő parlamenti képviseletünknek elsősorban nem a román politikusok, hanem az erdélyi magyar választók részéről kell kiérdemelnie a megbízható jelzőt.
Páva Adorján
Krónika (Kolozsvár)

Hit, erő, akarat – nem csak a szószékről
Beszélgetés Sánta Imre lelkész-politikussal, az EMNP képviselőjelöltjével
Aki nem a szószékről ismerte korábbról, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium előtti egyszemélyes tüntetése révén szerezhetett tudomást róla. Sánta Imre bikfalvi lelkészt rengeteg vád érte, hogy a Mikó-ügyben való szerepvállalásával csak saját politikai imázsát építette. Az Erdélyi Magyar Néppárt háromszéki képviselőjelöltje azonban az autonómiaküzdelemhez szeretné eszközként használni politikai tevékenységét.
– Van szemernyi valóságtartalma a Mikó-üggyel kapcsolatos vádaskodásnak? – Fontosnak tartom leszögezni: 2012. július 6-án kizárólag lelkiismereti indíttatásból álltam a Mikó épülete elé. Eszembe sem jutott, hogy idén parlamenti választásokat rendeznek. – Hogy érzékelte: másnak sem? – Ezt legfeljebb feltételezni tudom, mert néhány nap múlva valóban feltünedeztek a különböző politikai pártok képviselői. Akkor mindenkit a leghatározottabban felkértem, felszólítottam: tartózkodjon attól, hogy politikai mellékzöngéket társítson a Mikó-ügyhöz, ami – és időközben bebizonyosodott – össznemzeti ügy, és annak is kell maradnia. – A politika mozgósító potenciálja nélkül is azzá vált volna? – Én egyáltalán nem mozgósítottam, aki mellém állt, hozzám hasonlóan lelkiismereti okokból csatlakozott. Eleve nem terveztem ilyen hosszúra, figyelemfelkeltő akciónak szántam, hogy az illetékesekben tudatosítsam, mennyire súlyos, és sürgősen megoldandó helyzetről van szó. Az Igazság napja ötletének felmerülésekor azt mondtam, hogy akkor ezt az állapotot, a tüntetők motivációját szeptember elsejéig ébren kell tartani. Az RMDSZ, egyház vagy egyéb szervezetek mozgósításával semmi bajom, szeptember elseje közeledtével azonban azt kellett tapasztalnom, hogy az RMDSZ már-már bojkottálja a Mikó előtti mindennapos tiltakozást, a kedvező széljárást inkább a saját vitorlájába igyekszik befogni. Azért fogalmaztam meg azt a bizonyos nyílt levelet is, amelyben mindenkit arra kértem, hogy ne használják politikai célokra a Mikó-ügyet. Azóta egyértelművé vált, hogy senki nem hallgatta meg a kérésemet. – Önben vagy másban fogalmazódott meg először, hogy politikai szerepet vállaljon a politikai kampánydübörgés ellensúlyozására? Netán a lelkiismereti meggyőződése mellé igyekszik ily módon politikai eszközöket állítani? – A néppárt keresett meg engem, nem kimondottan a Mikó-ügy apropóján, hanem annak ismeretében, hogy az én közéleti szerepvállalásom már régi keletű. Ott bábáskodtam az erdélyi ellenzéki mozgalom megteremtésénél, alelnöke voltam a Székely Nemzeti Tanácsnak, ebben a minőségemben aktívan hozzájárultam az első székelyföldi autonómiastatútum tervezetének megszületéséhez. Azóta is folyamatosan azt tartom, hogy a szülőföldön való megmaradás és boldogulás egyetlen módja a székelyföldi autonómia. A jelenlegi képviselő-jelöltségemet új eszközként tekintem az autonómiaharchoz. – Az EMNP megkeresésére rögtön rávágta, hogy igen, megyek, vagy azért tépelődött egy kicsit? – Hosszú vívódás után hoztam meg a döntést. Először elhárítottam a felkérést, de miután az EMNP nem hagyta annyiban, felmerült a függetlenként való megméretkezés gondolata, hogy személyemben egyesítsük a nemzeti oldal opcióit. Miután azonban a két jobboldali pártnak nem sikerült megegyeznie, úgy döntöttem, felvállalom a néppárt képviselő-jelöltségét. – Döntését megelőzte egyházi egyeztetés? – Semmiféle előzetes egyeztetés nem történt. Miután nyilvánosságra került a jelöltségem, azt követően hívott fel Pap Géza, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke. A beszélgetés nem tartalmazott a részéről számon kérő elemeket, a motivációimra volt kíváncsi. Neki is elmondtam érveimet: senki nem hallgatta meg a kérésemet, hogy a politikát hagyják ki a Mikó-ügyből, mi több, egyértelművé vált az RMDSZ szándéka, hogy a saját kampánycéljaira használja fel a restitúciós veszélyt. És természetesen azt is jeleztem, hogy a székelyföldi autonómiatörekvések elkötelezett híveként fontos eszközt látok a képviselő-jelöltségben a küzdelem folytatására. Jeleztem azt a döntő mozzanatot is, hogy miután hét évvel az autonómiastatútum-tervezet parlamenti beterjesztése után a szenátusban napirendre került a kérdés, a hivatalos érdekképviseletünk szenátorai vagy mélyen hallgattak, vagy meglógtak a szavazás elől. Ezzel lényegében szembe mentek a népakarattal is, hiszen öt évvel ezelőtt a Székely Nemzeti Tanács népszavazás keretében kérdezte meg az embereket, és akkor több mint 200 ezer ember adta támogatását Székelyföld autonómiájára. A kötelességen túl ez a 210 ezer szavazat kitűnő eszköz is lehetett volna az érdekképviseletre itthon és külföldön egyaránt. E bűnös mulasztás jelentette számomra az utolsó cseppet, akkor döntöttem el magamban: jöjjön egy olyan ellenzéki politikai erő, amely nyíltan felvállalja az autonómiát. És ha abban nekem politikai jövőt képzeltek el, akkor én azt nem utasíthatom el. – Gyülekezete tagjai hogyan vélekednek politizáló papjukról? – Óvakodnak attól, hogy személyes beszélgetésen felhozzák a témát, de más csatornákon azért visszajönnek hozzám az információk. Ezek alapján a többségnek meggyőződése, hogy megnyerem a választásokat, és elmegyek Bikfalváról. Jól esik, hiszen ez azt üzeni nekem, hogy féltenek, ugyanakkor értékelik lelkészi szolgálatomat, és mindig tisztában voltak közéleti elkötelezettségemmel. Elítélő, ellenző vélemények sem közvetlenül, sem pedig közvetve nem gyűrűztek vissza hozzám. – Lelkész-politikusként mennyire tekinti mintának Tőkés László személyét? – Számomra Tőkés László örök példakép, amit ’89 előtt megcselekedett, az mindenki számára példaértékű kell hogy maradjon. Közéleti tevékenységünk során akadtak nézetkülönbségek közöttünk, de ettől eltekintve sok tekintetben felnézek rá, az eredendő tiszteletem irányába csorbítatlan. Az autonómia gondolata nem új ötlet, már a kilencvenes évek elején megfogalmazódott az erdélyi magyarságban, Tőkés László pedig már akkor kezdeményezője volt ennek a harcnak, püspökként és politikusként egyaránt következetes maradt ehhez az elvhez. – Autonómiatüntetést kezdeményezett, amely ma már valamennyi politikai és civil szereplő teljes támogatottságát élvezi. Mitől kell másnak lennie ennek a rendezvénynek, hogy ne utánlövésként csapódjon le a közvéleményben? – Nincsenek illúzióim, hogy lemoshatnánk magunkról a vádat, miszerint kampánycélokat szolgál a november 24-i sepsiszentgyörgyi rendezvény. Kampány idején a közvélemény érzékenysége fokozottabb a hasonló célkitűzések iránt, s a szándék bejelentése után röviddel össznemzeti felzárkózás történt a kezdeményezés mögé. Ezért tartjuk jó alkalomnak a mostanit az autonómiaigények nyomatékosítására, és bízom benne, hogy az emberek többsége számára fontosabb lesz a közös erőfelmutatás, mint a bármelyik párttal való azonosítás. Hit, erő és akarat – ez kell, hogy jellemezze ezt a tüntetést. A magam feladatának pedig azt tartom, hogy pozitív üzenetekkel visszaadjam az embereknek a hitét, amellyel a kilencvenes évek elején rendelkeztek. Amikor utcára tudtunk vonulni jogaink érvényesítése érdekében. Az elmúlt években az RMDSZ „lebeszélte” az embereket arról, hogy saját maguk intézzék közös dolgaikat. A saját magukba vetett hitet szeretném visszaadni nekik.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Tizenötödször adták át a Székelyföld kulturális folyóirat díjait
A fennállásának tizenötödik évfordulóját ünneplő, Hargita Megye Tanácsa által fenntartott Székelyföld kulturális folyóirat díjait november 23-án, pénteken adták át a csíkszeredai Székelyföld Galériában. Elsőként a házigazda Lövétei Lázár László főszerkesztő köszöntötte az egybegyűlteket, és kiemelte, hogy hiánypótló volt a Székelyföld folyóirat, mert „ha mi nem foglalkozunk saját magunkkal, akkor senki más nem teszi meg helyettünk”.
– Elsődleges feladatunk a Székelyfölddel kapcsolatos írások publikálása – hangsúlyozta Lövétei Lázár László. A továbbiakban Ferenczes István alapító-főszerkesztő nyújtott rövid áttekintést a Székelyföld elmúlt 15 évéről.
- További 15, 25 és 50 évet! Kívánom, hogy a Székely Könyvtár 200. kötetét is éljék meg!Zárta köszöntőjét Ferenczes István.
Burus Siklódi Botond megyei tanácsos a kulturális és oktatási bizottság tagjaként köszöntötte az ünnepelteket és a díjazottakat.
– Önök, szerkesztők tizenöt éve itt vannak nekünk. A szerkesztőség tagjait jól ismerjük írásaikon keresztül és személyesen, munkájukkal hozzájárultak az olvasóközönség kulturális szemléletének alakításához, formálták helyenként a formálhatatlant. Ebben a 15 évben felbecsülhetetlen munka, elszántság, szolgálatkészség volt jelen – véli Burus Siklódi Botond. A megyei tanácsos reményét fejezte ki, hogy a jövőben még jobban oda tudnak figyelni a folyóiratra és annak támogatására. – A Székelyföld folyóirat fenntartása kötelessége kell hogy legyen a mindenkori Hargita Megye Tanácsának – hangzott el zárszóként.
A köszöntőbeszédek után a négy díjazott laudációja hangzott el. Elsőként Fekete Vince méltatta a Székelyföld-díjas Ferencz Imre csíkszeredai költőt, publicistát, majd Molnár Vilmos olvasta fel a szintén Székelyföld-díjjal kitüntetett kézdivásárhelyi Sántha Attila nyelvrégész laudációját. A vajdasági Fekete J. József irodalomtörténésznek a Székely Bicskarend Díjat adományozták, a díjazottat Lövétei Lázár László méltatta. A Szabó Gyula-díjban a csíkszeredai Xantus Boróka kritikus részesült, laudációját Fekete Vince olvasta fel.
Erdély.ma

Belföldi hírek
Honosítás: százhúszezer új állampolgár
Több mint 120 ezer erdélyi és partiumi kapta meg a magyar állampolgárságot az elmúlt két évben. Az EMNT-irodákban összesen 74 717 iratcsomót véglegesítettek, az érdeklődők száma pedig elérte a 230 ezret – számolt be a kedvezményes honosítás elmúlt két évéről tegnap Sándor Krisztina.
Az EMNT ügyvezető elnöke ismertette: a 28 EMNT-iroda révén a Székelyföldön több mint 65 ezer, Közép-Erdélyben több mint 16 ezer, míg a Partiumban közel 40 ezer magyar rendelkezik már magyar állampolgársággal.
Kárpát-medencei szórványnap
Elfogadta a Magyar Állandó Értekezlet szórvány szakbizottsága az RMDSZ arra vonatkozó javaslatát, hogy november 15., Bethlen Gábor erdélyi fejedelem születésnapja a Kárpát-medencei Szórvány Napja legyen – ismertette tegnap Székely István, a szövetség főtitkárhelyettese. A testület ülésén egyebek mellett elhangzott, hogy 2013 a külhoni magyar kisiskolások éve lesz: az anyanyelv használatának rendkívül fontos szerepe van mind az iskola előtti, mind az elemi oktatásban, ez meghatározó a gyerekek nemzeti identitásának kialakulásában, mérvadó a gyermekkori szocializáció szempontjából.
Leszavazták az ügyészeket
Nem támogatja a Legfelsőbb Bírói Tanács Mona Pivniceru igazságügy-miniszter jelöltjeit a legfőbb ügyészi, illetve a korrupcióellenes főügyészi tisztségbe – derült ki a szakmai testület ügyészi osztályának tegnapi ülésén. A tárcavezető Tiberiu Niţut javasolta legfőbb ügyésznek, aki korábban Laura Codruţa Kövesi volt legfőbb ügyész helyetteseként dolgozott. A korrupcióellenes főügyészi tisztségre a miniszter Ioan Irimiét szemelte ki, aki eddig a korrupcióellenes ügyészség Kolozs megyei hivatalát vezette. Az LBT ülésén egyedül az igazságügy-miniszter szavazott bizalmat a jelölteknek, a szakmai grémium többi tagja kinevezésük ellen voksolt.
Ingatlankérdés: az új hatalom tesztje
Kelemen Hunor szerint a decemberi romániai parlamenti választások után megalakuló új hatalom első tesztje az lesz, hogy miként viszonyul az ingatlanrestitúció kérdéséhez. Az RMDSZ elnöke a kolozsvári Járosi Andor Keresztyén Kulturális Műhely fórumán arra emlékeztetett: az Emberi Jogok Európai Bírósága 2013. április 30-ig adott haladékot a romániai ingatlanrestitúció ellentmondásainak kiküszöbölésére. Kelemen rossz jelnek tartotta, hogy a jelenlegi hatalom – amely az előrejelzések szerint december után is kormányozni fog Romániában – ugyanabból a szakmai előterjesztésből indul ki, amelyből az Ungureanu-kormány is dolgozott, és amely alapján a természetbeni visszaszolgáltatás leállítását és kisarányú kárpótlás megoldását javasolta.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Miért nincs, ha van? (Erdélyi irodalomkritika a rendszerváltás után)
A reformkorban, amely az irodalmi élet intézményi rendszerének kialakulását s ezzel együtt számos elvi kérdés tisztázását is elhozta, s amikor az irodalmi termelés mennyiségben látványosan gyarapodott, Bajza József mondotta ki, hogy kritika kell közöttünk.
A rendszeres és tudományosan megalapozott elvszerű irodalomkritika igényét hirdette meg ezzel Bajza, sőt, ennek jegyében munkálkodott maga is. „A kritikának, e gyűlölve rettegett s rettegve tisztelt istenének templomot építeni, oltárt emelni közöttünk sohasem volt oly hasznos, sőt, oly szükséges, mint ma” – írta 1831-ben. Napjainkban is kihívás az intézményi rendszer helyes kialakítása, illetve a létező irodalmi intézmények fenntartása tájainkon, amikor is közvetlen módon ugyan nem állami monopólium a működtetésük, amint a pártállam idején volt, de közvetítő csatornákon ugyanabból a központi forrásból eredeztethető majd teljes mértékben a fenntartásuk. Egy kisebb forrás a privát szféra, viszont ez maga is nehézségekkel küzd, s különben tudott dolog, hogy amely vállalkozások sikeresek, profittermelők a kultúrában is, azok elsősorban szintén állami függőségűek. Az állami mecenatúra mint legfőbb fenntartó tehát ma is megkerülhetetlen, az előfizetők és egyéni támogatók szerepe viszont – ha vannak is kivételek – általában elenyésző. Ilyen körülmények között jó, ha a „piacosabb” irodalmi produkció – amely 1990 óta mennyiségben mindenképpen gyarapodott – és annak közvetítése, azaz a folyóiratok, kiadók, más kulturális médiumok, egyesületek élvezhetnek még valamilyen mértékű támogatást, a rendszer másik két részegysége, a befogadás és a feldolgozás – ahová az irodalomkritika is tartozik – vajmi keveset kaphat. Ezek nyomán mondhatni, megszállottnak kell lennie, aki ezzel foglalatoskodik. Nem véletlen, hogy alig lehetne egy-két nevet említeni, akik nemcsak a maguk, de a szakma, az irodalomtudomány képviseletében is cselekedtek 1990 után, hogy legyen közöttünk kritika...
Jellemző, hogy a rendszerváltással letűnt erős állam adott esetben odafigyelt, ha írók, művészek a szakma nevében hallatták hangjukat valamely fórumon, most viszont a gyengének mondott állam meg sem hallja a figyelmeztető szót vagy a tiltakozók kiáltását, amely olykor-olykor az alkotó értelmiség részéről felhangzik. A letűnt rendszer jelszava a régről ismert Oszd meg és uralkodj! volt, a mai pedig egy nyilvánvalóbbat és egyszerűbbet követ: Osszad és uralkodj!
Az eddig elősoroltak okán is helyénvaló helyzetértékelés, hogy ti. miért nincs, ha van irodalomkritikánk. Egy ilyen logikai manővert tükröző kérdés eleve azt a feltételezést előlegezi, hogy nem teljes értékű az az irodalomrendszer, amellyel kapcsolatban felvetődött. Ha pedig egy rendszer akármely elemében „gyengélkedik”, az az egésznek a működésére kihat, s ezt nem elég pillanatnyi „gyorssegélyekkel” kezelni, illetve jól hangzó s meggyőző (?) mentségeket keresni a megoldás helyett. Ehhez körültekintő újragondolásra és gyakorlati döntésekre lenne szükség, mégpedig nagyon gyorsan. A szakmát hozzáértéssel és áldozatok árán művelők részéről jogos elvárás lehet ez mindenekelőtt a kormányzati tényezők irányába, de nyilvánvaló, az emberi, szubjektív oldal sem vonhatja ki magát egy általános revízió alól, s ezáltal elérhető lenne talán, hogy – Bajza szavaihoz fordulva – ne az önfénynek s a bálványozásnak legyünk baráti... Mindenekelőtt nagyobb nyilvánosságot érdemel a kritika a már létező erdélyi fórumokon. Az irodalmi-kulturális folyóiratoknál (Korunk, Látó, Székelyföld) általában a megszokott szemlerovatuk hol nagyobb, hol kisebb teret kap a laptestben, szerkesztői koncepciótól meg a munkatársaktól függően. (...) A napi- és hetilapok esetében aztán elmondható, hogy a helyzet egyáltalán nem kielégítő. Ma már az egyetlen országos lap, a Krónika alig tájékoztatja olvasóját például a kortárs hazai irodalmi produkcióról, pedig történt kezdeményezés részéről, egy melléklet megjelentetése, sajnos, igen hamar abba is maradt. A megyei vagy egyes régiók napilapjaiban is rapszodikus és esetleges az új könyvek, számottevő irodalmi események és jelenségek bemutatása. A kritikának az említett fórumokon való hátrányos helyzetén viszont segíthetne valamiféle ösztönző rendszer kiépítése, ha a lapoknak kritikarovat vagy -oldal szerkesztéséhez például egy speciális forrás állna rendelkezésükre.
Szükségesnek tartom tehát, hogy legyen kritika közöttünk, illetve azt, hogy ha megszólal a kritikus, minden esetben alkalmat találjon hasznos dolgok elmondására. Megtörténhet ugyanis, hogy szava hamarabb eljut az olvasóhoz, mint az íróé, minthogy az irodalomkritika nem önmagáért készül, hanem valósággal keresi az olvasót, hiszen értelme akkor van, ha valóban befogadóra talál.
Elhangzott az Erdélyi Magyar Írók Ligájának 2012. évi táborában Árkoson
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székely Zoltán száz éve
Székely Zoltán régészre, a Székely Nemzeti Múzeum (SZNM) volt igazgatójára (1947–1990) emlékeztek születésének századik évfordulóján csütörtök este a múzeum Bartók Termében.
A múzeum fenntartója, Kovászna Megye Tanácsa nevében Klárik László volt megyemenedzser köszöntötte a termet megtöltő, több mint száz jelenlévőt. Vargha Mihály, a múzeum igazgatója kifejtette, Székelyföldön a művelődési intézmények olyanok, mint egy-egy templom: oda az emberek ünnepelni, feltöltődni, tudást szerezni járnak, áhítattal. Ilyen intézményt szolgált a múzeum történelmének legnehezebb ötven évében Székely Zoltán. Egy vezetőnek folyton kompromisszumokat kell kötnie, még békeidőben is, hangoztatta az igazgató, s reményét fejezte ki, hogy Székely Zoltánról sikerül lemosni az 1980-as években rá aggatott illetlen jelzőket, s javasolni fogják, Sepsiszentgyörgyön nevezzenek el utcát róla. Cserey Zoltán történész, nyugalmazott muzeológus, aki Székely Zoltánhoz kötődő néhány adomát osztott meg a közönséggel, a Bánki Donát utca egyenes, piac előtti részét nevezte meg, azt, ahol a régész lakott. Javasolta továbbá, hogy a múzeumalapító Cserey Jánosné Zathureczky Emília mellszobra mellé még kettőt állítsanak a múzeumkertbe: László Ferenc egykori múzeumőrnek és Székely Zoltánnak. László Attila régész, jászvásári egyetemi tanár, László Ferenc unokája Székely Zoltán több mint hat évtizedes régészeti munkásságát és annak eredményeit mutatta be.
Az intézményvezető Székely Zoltánról Boér Hunor, az SZNM könyvtárának vezetője értekezett, történelmi, művelődéstörténeti és politikai háttérbe ágyazottan ismertette a volt igazgató (1947–1990) tevékenységét. Székely Zoltán eredményeit csak valós kontextusukba visszahelyezve lehet igazán tárgyilagosan értékelni – mondotta. A volt igazgató érdemein túl nem kerülhetjük meg a sokakban felmerülő „nemzetárulás” és a rá ragasztott „Dák Zoltán” gúnynév kérdését. A dákoromán folytonosságot hangsúlyozó romániai egyenkiállítást 1981-ben Sepsiszentgyörgyön is létrehozták, Székely Zoltán igazgatósága alatt. Mi volt ennek az ára, miért vitte vásárra a bőrét? – tette fel a kérdést az előadó, s a választ is igyekezett megadni: a múzeumi intézményrendszer kiépítéséért. Kézdivásárhelyen és Csernátonban múzeumi egységek indultak, Kisbaconban a Benedek Elek-emlékház, a sepsiszentgyörgyi főépületet bővítették. Székely Zoltán munkásságának, személyiségének értékeléséhez még nem adatott meg a megfelelő távlat, de vitathatatlan érdemei már ma összegezhetőek: az SZNM történetének egyik legkiemelkedőbb alakja volt. Székely Zsolt régész elmondta, azonkívül, hogy édesapja, a legjobb barátja és mestere volt Székely Zoltán. Bemutatta az általa szerkesztett, a Háromszék Vármegye Kiadónál az alkalomra megjelent két könyvet. Egyik válogatás román nyelven Székely Zoltán munkáiból. Magyarul megjelent már 2003-ban, és fia úgy gondolta, életművének keresztmetszetét a román tudományos körök számára is elérhetővé kell tenni. A másik: Emlékkönyv Székely Zoltán születésének 100. évfordulójára. Boér Hunor: Egy román államiként is magyar tudományos intézet kiteljesítője – Székely Zoltán és múzeuma című tanulmányát követően tanítványok, munkatársak visszaemlékezései olvashatóak, a kötet második részében pálya-, illetve munkatársak és sepsiszentgyörgyi kutatók tanulmányai. Az épület emeleti előterében az alkalomra kiállítást rendeztek be Székely Zoltán irataiból, munkáiból, az őt ábrázoló képzőművészeti alkotásokból.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mircea Dusa eltávolítaná az autonómiás plakátokat
Mircea Dusa román belügyminiszter úgy véli, hogy a választási irodáknak el kellene távolíttatniuk azokat a propagandaanyagokat, amelyek Székelyföld területi autonómiájára utalnak.
Az Agerpres hírügynökség jelentése szerint az újabb Hargita megyei képviselői mandátumra pályázó Mircea Dusa egy gyergyótölgyesi kampánygyűlésen elmondta: az emberek azt várják el a képviselő- és szenátorjelöltektől, hogy a munkahelyekről, a fizetésekről beszéljenek, nem pedig az autonómiáról. A belügyminiszter megjegyezte, mind a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ), mind az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) választási plakátjai sértőek a térség románsága számára. „Mindkét párt jelöltjeinek meg kell érteniük, hogy román parlamenti mandátumra pályáznak, nem pedig az úgynevezett Székelyföld parlamentjébe” – jelentette ki a belügyminiszter.
Mircea Dusa hozzátette, hogy a magyar képviselők is arra az alkotmányra esküsznek fel, amelynek első cikkelye kimondja: Románia szuverén és független, egységes és oszthatatlan nemzetállam. „Be kell tartaniuk az esküjüket” – nyomatékosította Mircea Dusa. Azt is megemlítette, hogy már csak pár nap van hátra december elsejéig, Románia nemzeti ünnepéig, és „meglehet, a Hargita és Kovászna megyei románok azt a kérdést teszik fel maguknak, szükséges-e tiltakozó megmozdulásokat szervezniük az autonomista megnyilvánulások ellen”.
Válasz Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere egy csütörtöki sajtótájékoztatón éppen az autonómiatörekvések vélt alkotmányellenességének vádjára adott választ. A polgármester kijelentette, az autonómia emlegetése éppen annyira lépi túl az alkotmány kereteit, mint amikor Crin Antonescu, a szenátus liberális elnöke a monarchia visszaállításáról, Traian Basescu államfő az egykamarás parlamentről, Victor Ponta miniszterelnök pedig a regionalizálásról beszél. Antal Árpád hozzátette, ezek a fogalmak ugyanúgy nem szerepelnek az alkotmányban, mint az autonómia vagy a föderalizmus fogalma, mégsem vádolják alkotmányellenességgel az ezeket emlegető politikusokat. Szombaton ezrek tüntettek Erdélyben az autonómiáért. A tüntetésen felszólaló Tőkés László szerint az autonómia kérdésének nem megosztania, hanem éppen összekapcsolnia kellene az erdélyi-partiumi magyarságot.
MTI
Erdély.ma

Huszonkét év
Elég volt! – a sepsiszentgyörgyi autonómiapárti tüntetés e felkiáltásban összegezhető egyik tanulsága történelmi távlatba helyezi a ma küzdelmeit.
Gondoljuk meg, a korábbi diktátor 25 évig uralgott – mondotta nemrég egy szónok egy másik rendezvényen, és a kijelentés egybecseng a néphangulat egy mára kiérlelt felismerésével: korszakhatárhoz közeledünk, történelmi léptékkel is mérhető időszak telt el a rendszerváltás óta. Az eltelt két évtized kisebbségvédelmi eredményei nem annyira önmagukban véve jelentéktelenek, hanem pontosan a viszonylag nagy, szinte egy emberöltőnyi időszakkal mérve, „megszámolva” találtatnak könnyűeknek.
Mert mit is ért el az erdélyi magyarság e két viharos évtized hepehupás terepén, e sokszor kilátástalan bukdácsolásban a román belpolitika minduntalan zavarossá és viharossá váló vizein? A Székelyföldön a kisebbségi jogok vonatkozásában bizonyos értelemben még mindig alatta vagyunk annak, amit a korábbi totalitárius rendszer első korszakában nyújtott, amikor itt a bíróságtól a kormányhivatalig magyar szó járta, és még az autonómia egy, igaz, eleve gúzsba kötöttnek szánt változatával is kísérleteztek, betelepítésekről pedig szó sem volt. Azt nevezzük eredménynek, hogy még ott sem tartunk? Ma pedig pontosan a kisebbségvédelmi hozzáállás elégtelensége az, ami kiviláglik megfáradt és lendületet vesztett képviselőink tevékenységéből, hiszen ahogy telik életünk és erőnk apad, érezzük: ennél jóval többre lenne szükség, a teljes értékű emberi lét megélésére, normalitásra, a védelmi pozíciókból való kilépésre. Közösségi és egyéni létünk polgári kiteljesedésére vágyunk valamennyien, ahelyett, hogy a múlt folyton feltámadó démonaival, a többségi sovinizmussal, a jogokat kiskanállal mérő nemzetállammal kelljen a végkimerülésig hadakoznunk.
Logikus és történelmi léptékű javulását sorsunknak az elprédáltnak érzett két évtized után az önrendelkezés egy magasabb fokának birtokában remélhetjük. Ennek a felismerésnek adott hangot a sepsiszentgyörgyi sokaság, melynek erejét, lélekszámon innen vagy túl, pontosan a tiszta hang adja, ennek jogán jegyzi-jegyezheti fel a történelem.
B. Kovács András
Háromszék
Erdély.ma

Sepsiszentgyörgy: tüntetés az autonómiáért
Az autonómiát tartja az egyedüli megoldásnak a Székelyföld gondjaira az a közös nyilatkozat, amelyet a Sepsiszentgyörgyön szombaton rendezett tüntetés résztvevői háromszoros igen felkiáltással fogadtak el. A szervezők szerint mintegy 3 ezer résztvevő jelenlétében lezajlott tüntetésen Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke, európai parlamenti képviselő hangsúlyozta, azok vádolják őt megosztással, akik letértek az autonómia útjáról. Meggyőződése szerint az autonómia kérdésének nem megosztania, hanem összekapcsolnia kellene az erdélyi magyarságot. Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke úgy nyilatkozott, ilyen jellegű rendezvényeket nem választási kampány idején kell szervezni. Hozzátette, a tüntetést meghirdető Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) „szerencséje”, hogy a szövetség is mozgósította embereit.
A hatóságok nem engedélyezték, hogy felvonják a székely zászlót. A lobogót a tilalom miatt a tüntetés egész ideje alatt fiatalok tartották kézben a szónokok emelvénye előtt.
Szabadság (Kolozsvár)

Autonómiatüntetés: közös nyilatkozatot fogadtak el résztvevők
Az autonómiát tartja az egyedüli megoldásnak Székelyföld gondjaira az a közös nyilatkozat, amelyet a szombaton Sepsiszentgyörgyön rendezett tüntetés résztvevői fogadtak el, háromszoros igen felkiáltással. A Sepsiszentgyörgyi nyilatkozat címmel felolvasott dokumentumban leszögezték: a központosított bukaresti hatalom eddig több problémát okozott, mint ahányat megoldott. „Nincs további 22 évünk várni arra, hogy Bukarestben rendeződjenek közös dolgaink” - áll a dokumentumban.
Leszögezték: azt akarják, hogy saját dolgaikban maguk dönthessenek, és az autonómia követeléséből nem engednek. „Küzdelmünket békés, demokratikus eszközökkel mindaddig folytatjuk, míg célunkat el nem érjük” - áll a nyilatkozatban.
A szöveg arra szólítja fel az erdélyi magyar politikai pártokat, hogy dolgozzanak ki egy közös cselekvési tervet az autonómia elérése érdekében, és attól el ne térjenek. Partneri együttműködést ajánlottak ugyanakkor az Erdély méltóságát visszakérő románságnak.
A több ezer résztvevő jelenlétében lezajlott tüntetésen Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke arra figyelmeztetett, azok vádolják őt megosztással, akik letértek az autonómia útjáról. Hozzátette, meggyőződése szerint az autonómia kérdésének nem megosztania, hanem éppen összekapcsolnia kellene az erdélyi magyarságot.
A volt püspök kijelentette, az erdélyi magyarság megelégelte, hogy választottai elmennek Bukarestbe, majd hazajönnek, és elmagyarázzák, hogy mit miért nem lehet megcsinálni. Hozzátette, egy haláleset és egyes politikusok „felbuktatása” után jelenleg kevesebb magyar ül a bukaresti parlamentben, mint ahányan 2008-ban mandátumot szereztek. „Ki vette észre, hogy néggyel kevesebben vagyunk Bukarestben?!” - tette fel a kérdést. Azt a következtetést vonta le: „a mennyiség semmire sem garancia; minőségi képviseletre van szükség”.
Méltányolta ugyanakkor, hogy az RMDSZ képviselői is jelen vannak az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) által meghirdetett tüntetésen.
Toró T. Tibor, az EMNP elnöke egyebek között arról beszélt, hogy az erdélyi magyarság „parlamenti képviseletének a monopóliumát féltve őrző” RMDSZ aprópénzre váltotta az autonómia ügyét. Toró úgy vélte: bár az erdélyi magyarság parlamenti képviselői húsz évvel ezelőtt felesküdtek az autonómiára, „a jövőt adták el a jelen - szavazatra váltható – eredménymorzsáiért”.
Toró emlékeztetetett: a székely önkormányzás hagyományát sem a török, sem a Habsburg, sem a kommunizmus, sem a román nemzetállam nem tudta teljesen kiölni. Az elnök a Székelyföld belső önrendelkezésének határozott képviseletére buzdított. Hozzátette: elég volt a tétlen csodavárásból.
A tüntetésen Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke emlékeztetett arra, hogy októberben a román szenátus anélkül utasította el a Székelyföld autonómiastatútumának a törvénytervezetét, hogy az RMDSZ szenátorai felszólaltak volna a tervezet mellett, és a szövetség vezető politikusai részt sem vettek az ülésen. Hozzátette, téved, aki azt gondolja, hogy ezzel a témát lezárták. „A küzdelem csak most kezdődik!” - jelentette ki Izsák Balázs.
Az SZNT-elnök felszólítására a tömeg háromszoros igen kiáltással szavazta meg, hogy a decemberi választások után megalakuló új parlamentbe is beterjesszék a székelyföldi autonómiastatútum tervezetét, és azt is, hogy a székelyföldi önkormányzatok ismét határozatban tegyenek hitet az autonómia mellett.
A tüntetés résztvevőit a Székely Mikó Kollégium visszaállamosítása elleni két hónapos tüntetésével ismertté vált Sánta Imre lelkész, az EMNP sepsiszentgyörgyi képviselőjelöltje arról tájékoztatta: a román hatóságok nem engedélyezték, hogy egy zászlórúdra felvonják a székely zászlót.
A több négyzetméteres lobogót a tilalom miatt a tüntetés egész ideje alatt fiatalok tartották kézben a szónokok emelvénye előtt.
Krónika (Kolozsvár)

Huszonkét év
Elég volt! – a sepsiszentgyörgyi autonómiapárti tüntetés e felkiáltásban összegezhető egyik tanulsága történelmi távlatba helyezi a ma küzdelmeit.
Gondoljuk meg, a korábbi diktátor 25 évig uralgott – mondotta nemrég egy szónok egy másik rendezvényen, és a kijelentés egybecseng a néphangulat egy mára kiérlelt felismerésével: korszakhatárhoz közeledünk, történelmi léptékkel is mérhető időszak telt el a rendszerváltás óta. Az eltelt két évtized kisebbségvédelmi eredményei nem annyira önmagukban véve jelentéktelenek, hanem pontosan a viszonylag nagy, szinte egy emberöltőnyi időszakkal mérve, „megszámolva” találtatnak könnyűeknek.
Mert mit is ért el az erdélyi magyarság e két viharos évtized hepehupás terepén, e sokszor kilátástalan bukdácsolásban a román belpolitika minduntalan zavarossá és viharossá váló vizein? A Székelyföldön a kisebbségi jogok vonatkozásában bizonyos értelemben még mindig alatta vagyunk annak, amit a korábbi totalitárius rendszer első korszakában nyújtott, amikor itt a bíróságtól a kormányhivatalig magyar szó járta, és még az autonómia egy, igaz, eleve gúzsba kötöttnek szánt változatával is kísérleteztek, betelepítésekről pedig szó sem volt. Azt nevezzük eredménynek, hogy még ott sem tartunk?
Ma pedig pontosan a kisebbségvédelmi hozzáállás elégtelensége az, ami kiviláglik megfáradt és lendületet vesztett képviselőink tevékenységéből, hiszen ahogy telik életünk és erőnk apad, érezzük: ennél jóval többre lenne szükség, a teljes értékű emberi lét megélésére, normalitásra, a védelmi pozíciókból való kilépésre. Közösségi és egyéni létünk polgári kiteljesedésére vágyunk valamennyien, ahelyett, hogy a múlt folyton feltámadó démonaival, a többségi sovinizmussal, a jogokat kiskanállal mérő nemzetállammal kelljen a végkimerülésig hadakoznunk. Logikus és történelmi léptékű javulását sorsunknak az elprédáltnak érzett két évtized után az önrendelkezés egy magasabb fokának birtokában remélhetjük. Ennek a felismerésnek adott hangot a sepsiszentgyörgyi sokaság, melynek erejét, lélekszámon innen vagy túl, pontosan a tiszta hang adja, ennek jogán jegyzi-jegyezheti fel a történelem.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az autonómia az egyetlen megoldás (Ezrek tüntettek Sepsiszentgyörgyön)
Az autonómia az egyetlen megoldás a székelyföldi magyarság számára – háromszoros igen kiáltással erről fogadtak el nyilatkozatot a szombati sepsiszentgyörgyi tüntetés résztvevői. Több ezren gyűltek össze, s a szónokok beszédeiben visszatérő motívum volt, hogy elérkezett az idő, cselekedni kell, mind többen és többen összegyűlni, világgá kiáltani akaratunkat, igényünket, ha azt akarjuk, ez a föld a miénk maradjon, és száz év múlva is magyarok lakják be.
A 11 órára meghirdetett TransylMania-koncert késve kezdődött, és lassan szivárogtak a Szabadság térre az ünneplőbe öltözött, székely zászlós tüntetők. 12 óra előtt tíz perccel még csak pár százan álldogáltak a színpad előtt, de aztán egyre többen és többen érkeztek. Bevonultak a lovasok – mintegy húszan öltöztek ünneplőbe, pattantak paripára –, majd megérkeztek a politikusok, a színpaddal szemben jobboldalt a Néppárt, baloldalt az RMDSZ elöljárói, jelöltjei kaptak helyet. Hatalmas székely zászlót feszítettek ki a színpad előtt – azt a lobogót, amelynek felvonására nem kaptak engedélyt a szervezők, előző este a zászlórúd felállítását megakadályozta a román hatalom.
Cél és eszköz
A székely himnusz eléneklése és Székely Kinga lelkész áldása után Sánta Imre, az EMNP sepsiszentgyörgyi képviselőjelöltje nyitotta a felszólalók sorát. „Szabadságot a székely népnek! Autonómiát Székelyföldnek!” – dörögte a bikfalvi református lelkész. Sokan megkérdőjelezték e tüntetés időszerűségét, ám véget kell vetni a folyamatos halogatásnak – mondotta. „Ugyanabban a posványban tocsogunk, amelybe belerántottak minket egy diktátum által. Míg szerte Európában az eltelt száz év alatt, de a közelmúltban is országhatárokat írtak át, autonómiák jöttek létre, addig mi csak tétlenül és tehetetlenül álltunk az idő múlásában” – hangsúlyozta. „A létünk a tét, honfitársaim! És megmaradásunk záloga az autonómia, amely még elérendő cél ugyan, de amelyet elérve eszközzé válik önazonosságunk megőrzésére” – emelte ki Sánta Imre, aki szerint hittel és kitartással el lehet érni, hogy mind többen és többen legyünk, hogy szavunk, kiáltásunk egyre erőteljesebb legyen.
A székely széki tanácsok nevében felszólaló Bíró Levente kitért arra, hogy Háromszék ezúttal az összefogásban is példát mutat, „pártpolitikai hovatartozástól függetlenül jelen vannak politikusaink, felekezeti egyházaink, civil szervezeteink és mindazok, akiknek szívügye a székelység jövője, a székelység felemelkedése” – mondotta. Ő is arról beszélt, hogy hitre van szükségünk, s kifejtette: a magyarság történelme során mindig lázadó volt, nem tűrte az elnyomást, és ebben a székelység meghatározó szerepet vállalt. Leszögezte: a mai autonómiatüntetés egy állomása az autonómiaküzdelemnek, folytatni kell a harcot december 9-e után is, „ki kell vinnünk küzdelmünket az utcára, és egyre többen kell csatlakoznunk, egészen addig, amíg kivívjuk Székelyföld területi autonómiáját” – zárta beszédét.
Pártpolitika fölé emelni a nemzetpolitikát
Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke felidézte: 1989 decembere óta, 23 esztendeje mondják barátaival következetesen, hogy „autonómiára van szükség, mert ez a megoldás”, és huszonhárom éve támadják őt, őket emiatt. Az autonómia útjáról letért korábbi harcostársak megosztással vádolják őket, „márpedig az autonómia ügyének nem megosztania, hanem összekötnie kellene bennünket. Jó példa erre, hogy ma itt találjuk az RMDSZ megyei és helyi vezetőit” – hangsúlyozta. Tőkés László számba vette azt is, hogy ma a román parlamentben négy magyar honatyával – két képviselővel és két szenátorral – kevesebb ül, mint ahányan 2008-ban bejutottak, vannak, akiket felbuktattak más állásokba, egy képviselő elhunyt, Bokor Tibort pedig Kézdivásárhely polgármesterévé választották, és helyüket senki nem foglalta el. „Ki vette észre, hogy néggyel kevesebben vagyunk Bukarestben?!” – tette fel a kérdést, majd folytatta: „Lám, önmagában a mennyiség semmire sem garancia. Minőségi képviseletre van szükségünk. Olyan politikusokra, akik az autonómia ügyéből egy tapodtat sem engednek (...). Akik még akkor is felemelik szavukat érettünk, amikor ez értelmetlennek tűnik.” Tőkés László kitért arra is, hogy a baszk, katalán, dél-tiroli autonóm régiók nem szenvedték meg annyira a válságot, mint a központtól függő országrészek. „Ha összekapaszkodunk, hogyha egymásnak veti a hátát a tömbmagyarság és a szórvány, Székelyföld és a Részek, hogyha egységes magyar nemzetként lépünk fel, akkor lesz jövőnk” – hangsúlyozta. Új egység kell, amelyben a pártpolitikának fölébe emelkedik a nemzetpolitika. „Vannak közös ügyeink. Közös nyelvet beszélünk. Közös a célunk. És ez a célunk nem más, mint amit Kós Károly már kilencvenegy esztendővel ezelőtt tisztán és világosan megfogalmazott: a magyarság nemzeti autonómiája” – mondotta az EMNT elnöke,
Háromszoros igen a folytatásra
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke felidézte: októberben a román szenátus anélkül utasította el a Székelyföld autonómiastatútumát, hogy az RMDSZ szenátorai felszólaltak volna a tervezet mellett, és a szövetség vezető politikusai részt sem vettek az ülésen. Hozzáfűzte: téved, aki azt gondolja, hogy ezzel a témát lezárták. „A küzdelem csak most kezdődik!” – jelentette ki. Felszólítására a tömeg háromszoros igen kiáltással szavazta meg, hogy a decemberi választások után megalakuló új parlament elé is beterjesszék a székelyföldi autonómiastatútum tervezetét, és azt is, hogy a székelyföldi önkormányzatok ismét határozatban tegyenek hitet az autonómia mellett. Toró T. Tibor, az EMNP elnöke, erdővidéki-sepsiszéki szenátorjelöltje arról beszélt, hogy „elég volt a tétlen csodavárásból”. Székelyföld és annak „régi, kemény népe” él és élni akar! „Nem engedhetünk tovább teret a romlásnak, a csüggedésnek, a beletörődésnek, a fásultságnak, a reménytelenségnek” – mondta. Szólt arról, hogy a „parlamenti képviselet monopóliumát féltve őrző” RMDSZ aprópénzre váltotta az autonómia ügyét, s bár húsz évvel ezelőtt felesküdtek az autonómiára, és 1996 óta majdnem folyamatosan hatalmon vannak, „a jövőt adták el a jelen – szavazatra váltható – eredménymorzsáiért”. Toró szerint az autonómia hatékony közigazgatási eszköz, amellyel okosan élve nemcsak nemzeti szimbólumaink szabad használatát és ünnepeink méltóságát tudjuk biztosítani, hanem megoldást kínál a dolgos mindennapok gondjaira-bajaira is. „Az autonómia nem egy megoldás a sokból, hanem a megoldás” – hangsúlyozta. „Jelenünk feladata és jövőnk felelőssége tehát egy föderális Románián belüli önálló európai Erdély, azon belül pedig a Székelyföld autonóm régió megteremtése. Harcunkat békésen, demokratikus eszközökkel vívjuk, de elszántan és kitartóan” – mondotta, és vázolta: a célhoz közelebb csak a politikum, a civil társadalom és az egyházak harmonikus együttműködése vihet.
Toró T. Tibor szavai után Sánta Imre olvasta fel a sepsiszentgyörgyi tüntetés nyilatkozatát. Egyebek mellett követelték anyanyelvünk, nemzeti szimbólumaink szabad használatát, önálló oktatási rendszert bölcsődétől az egyetemig, hogy adónkat itt költhessük el Székelyföld fejlesztésére, mi gazdálkodhassunk természeti kincseinkkel, hogy saját dolgainkban mi dönthessünk. A nyilatkozat megszólítja mindazokat, akikre szükség van az autonómiaküzdelemben: az egyházakat, civil szervezeteket, írástudókat, tudósokat, művészeket, az időseket, ifjakat, a politikai pártokat, hogy dolgozzanak ki egy közös cselekvési tervet az autonómia elérése érdekében. „Ha egymillió aláírást kell összegyűjteni, hogy Európa végre felfigyeljen ügyünkre, összegyűjtjük. Ha százezer aláírás kell ahhoz, hogy a Románia parlamentjébe választott képviselők számára nyomatékot adjunk jogos követeléseinknek, összegyűjtjük” – áll a szombaton közfelkiáltással elfogadott dokumentumban. A bő másfél órás tiltakozó nagygyűlés a magyar himnusszal zárult. A hideg miatt a tömeg már korábban oszladozni kezdett, a tüntetés végét körülbelül 1500-an várták meg.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)