Kimozdult a holtpontról a kolozsvári összefogás kérdése
Szerdán tárgyalóasztalhoz ülnek a magyar pártok képviselői
Várhatóan szerdán tárgyalóasztalhoz ülnek a három magyar párt képviselői Kolozsváron, hogy megbeszéljék a választási együttműködés lehetőségeit – tájékoztatta lapunkat tegnap Máté András Levente, az RMDSZ Kolozs megyei elnöke. Ezt megelőzően a politikai pártok vezetői a pénteken este tartott nyilvános fórumon megegyeztek: mielőbb találkozni fognak, hogy érdemi megbeszélést folytassanak az ügyben. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Kolozs megyei szervezete által kezdeményezett, Fehér Attila evangélikus lelkész által moderált rendezvényre Máté András Levente, Gergely Balázs, és Csép Sándor voltak hivatalosak, az RMDSZ, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP), valamint a Magyar Polgári Párt (MPP) Kolozs megyei szervezeteinek elnökeként. Máté András Levente helyett az általa megbízott Kötő József parlamenti képviselő vett részt a beszélgetésen, aki az RMDSZ nevében konkrét ajánlatot fogalmazott meg a másik két magyar párt irányába.
A megfelelő választási eredmények, a közösség jövője érdekében való összefogás, az egység csak akkor valósulhat meg, ha nagyobbak és kisebbek egyaránt hajlandóak engedményt tenni – emelte ki a beszélgetést moderáló Fehér Attila evangélikus lelkész, felkérve a három érdekképviseleti szervezet megyei elnökét, hogy fejtsék ki elképzeléseiket a június 10-i helyhatósági választásokon való együttműködés lehetőségeit illetően.
„A korszak hőse az, aki először nem üt vissza”
A beszélgetésen elsőként felszólaló Csép Sándor, az MPP Kolozs megyei szervezetének elnöke üdvözölte a civil szervezet kezdeményezését, és úgy vélte, ha mindannyian elegendő politikai érettségről tesznek tanúságot, a magyar közösség számarányának megfelelő képviselettel is rendelkezhet majd a helyi és megyei önkormányzatokban. Felhívta a figyelmet arra, hogy ennek a korszaknak a hőse az lesz, aki először nem üt vissza. Hozzátette: az együttműködés alapfeltételeként a sérelmeken át kell lépni, a gyűlölködésről le kell mondani, és mindenekelőtt különbséget kell tenni ellenség és ellenfél között. Mint mondta, az MPP-nek és az EMNP-nek már sikerült megegyeznie az elveket illetően, a megye egyes településein pedig a kölcsönös támogatásban, közös jelöltállításban is. A megegyezés irányában tett fontos lépésnek nevezte a kölcsönös bizalmatlanság feloldását. „Tényleg el akarjuk veszejteni egymást? Felelősséggel tartozunk, gyerekeinknek, unokáinknak, az utókornak” – hangsúlyozta. Emlékeztetett arra, hogy mindkét utóbbi népszámlálás során tízezres léptékben csökkent a magyar népesség száma Kolozsváron. – Rengeteg jel, érv van tehát amellett, hogy találjuk meg egymást – emelte ki.
RMDSZ: Eckstein-Kovács Pétert polgármesterjelöltnek
Kötő József parlamenti képviselő kifejtette: egyetért azzal, hogy a közös munka létszükséglet. Hangsúlyozta: az összefogás fogalma azonos entitások együttmunkálkodását jelenti. Emellett tény, hogy mára kialakult három önálló entitást képező párt, amelyek mindegyike határozott eszmei alapon próbálja tennivalóit megfogalmazni. – Ha szót akarunk érteni, és aláhúzom: szót akarunk érteni, akkor nem az összefogás gondolatából kell kiindulnunk, hanem annak a történelmi parancsnak a gyakorlatba ültetésén kell együtt munkálkodnunk, hogy biztosítsuk a magyar nemzeti közösség talponmaradását – részletezte a politikus. Hangsúlyozta: abból kiindulva, hogy elsődleges a nemzeti érdek, a nép szolgálata, alapvető tárgyalási pontként fogadhatóak el a Csép Sándor által megfogalmazott alapelvek a kölcsönös támogatásra, a méltányos megegyezésre vonatkozóan. Az RMDSZ konkrét ajánlata, hogy polgármesterjelöltje, Eckstein-Kovács Péter – aki rendelkezik a megfelelő politikai retorikával, tapasztalattal, karizmával, és a kolozsvári polgárok többségének bizalmát élvezi – mellé sorakozzanak fel a magyar pártok, ugyanakkor a politikai alakulatok vezető testületei által szigorúan tisztázott program és eszközök mentén kellene megalkotni az önkormányzati jelöltek közös listáját. – Ha leülnek, és megtalálják a közös pontokat, az RMDSZ nyitott arra, hogy megbeszélje a listákra való felkerülést, a sorrend megállapítását – jelentette ki.
Fehér Attila lelkész moderátorként a közösség jövője érdekében való összefogásra buzdította a pártokat.
A képviselő azt is megjegyezte, április 11-én lejárt a közös választási jelek bejegyzésének határideje, ezért a törvény nem teszi már lehetővé, hogy mindhárom párt jele alatt induljon a közös lista.
A „régi” és az „új” politikáról
Az EMNP országos alelnöki tisztségét is betöltő Gergely Balázs, a párt kolozsvári polgármesterjelöltje összegezte: az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) által kezdeményezett politikai alakulat azért jött létre, mert erre igény volt. – Egyikünk sem rendelkezik annyi plusz idővel, energiával, és nem vagyunk szellemi fogyatékosok sem, hogy ha valami nagyon jól működik, azzal szemben alternatívát próbáljunk állítani – hangsúlyozta. 2003-ban Tőkés László tiszteletbeli elnöki címének megszüntetésével bekövetkezett az RMDSZ-ben az a szakadás, amely véget vetett a „régi egységnek”. Új mozgalmak, alakulatok jöttek létre az erdélyi politikai porondon, így az EMNT, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) és nem utolsó sorban az MPP – részletezte. A 2008-as választásokon utóbbi arányait tekintve nagyon tisztességes eredményt ért el, Székelyföldön a szavazatok 39 százalékát gyűjtötte be, Kolozsváron és a megyében két-két ezer ember szavazott az RMDSZ melletti egyetlen magyar politikai alternatívára, ami szintén azt jelzi, hogy amennyiben a magyar választók a régebbi politikai alakulatban elvesztették bizalmukat, politikai képviseletük feladatát másnak kell ellátnia – vélekedett a politikus.
Mint kifejtette, az EMNP „régi politika” alatt nem az RMDSZ-t, hanem azt a fajta, Románia-szerte érvényesülő politikai kultúrát, gyakorlatot érti, amelynek értelmében a politikusok „füstös pártszékházakban döntik el a nyáj sorsát”, a választóközönség igényeinek, véleményének figyelembevétele nélkül. – Ezt a típusú politizálást teljes mértékben elutasítjuk. Az „új politika” középpontjába az egyéni választót és a magyar közösséget helyeznénk, megtudva, hogy mit várnak el a politikusoktól – hangsúlyozta. Hozzátette: újra erősíteni kell a háttérbe szorult párbeszédet a politikum és a kis egyházközségekre lebontott történelmi egyházak között, nem feledkezve meg a civil szféra szervezeteiről sem. A politikai pártok feladata ebben a megközelítésben az, hogy a társadalom kezdeményezéseit felerősítse és képviselje. – Az új egységképben a három magyar politikai alakulatnak pillanatnyilag kutyakötelessége együtt dolgozni. Ahol a választási versenyt a demográfiai helyzet nem engedi meg, meg kell egyezni, ezt várja el a közösség – hangsúlyozta Gergely Balázs. Mint mondta, az EMNP együttműködési szándéka őszinte, ezt nyílt levélben is tudomására hozta már a másik két politikai alakulat vezetőségének. – Úgy tudnánk maximalizálni részvételünket az önkormányzati tanácsokban, ha ezt a bölcs kompromisszumot megköthetnénk – tette hozzá.
Az EMNP „új politika” címszó alatt megfogalmazott célkitűzései kapcsán Kötő József emlékeztetett: 1990-ben a fő feladat az volt, hogy a magyarság önmagára ébredve, identitását bátran vállaló közösséggé kovácsolódjon. Az RMDSZ az úgynevezett fehér foltok térképéből kiindulva arra törekedett, hogy minden magyarlakta településen legyen legalább magyar egyesület, alapítvány. Időközben a civil szféra nagykorúsodott, véleményformálóvá vált, négyévente számon kérheti a politikum megvalósításait. – Nem arról van szó, hogy az RMDSZ elengedte a civil társadalom kezét, hanem arról, hogy az immár felnőtt olyannyira, hogy eldöntheti a saját jövőjét – emelte ki a képviselő. Elutasította továbbá, hogy az egyházak és a politikum kapcsolata elsekélyesedett volna: példaként említette az iskolák, templomok és egyéb ingatlanok visszaszolgáltatását lehetővé tevő restitúciós törvény elfogadtatását, és úgy vélte, a dolgokat a maguk folyamatában kellene vizsgálni. Ugyanakkor hangsúlyozta: vannak közös pontok, amelyek kapcsán együtt kell dolgozni, már csak azért is, mert ebben az országban „egy tollvonással minden visszafordítható”.
Választási jelek nélkül is lehet koalíciót kötni
A választási együttműködést illetően Gergely Balázs úgy nyilatkozott: az RMDSZ Kötő József által tolmácsolt ajánlata méltányos, Eckstein-Kovács Péter az általa tisztelt politikusok közé tartozik, nem tartja rossz polgármesterjelöltnek, de adott esetben, a tárgyalások nyomán akár lehetne független, mindhárom pártnak megfelelő, a civil szférából érkező polgármesterjelöltet is állítani.
Emlékeztetett: a kolozsvári magyarság jelenleg öt mandátummal rendelkezik az önkormányzatban. Az EMNP ajánlata értelmében ezekből egy helyet kérnének, amelyet az RMDSZ feltehetően elveszítene az EMNP választási vetélytársként való versenybelépése esetén. Ugyanakkor az EMNP megkísérelné megszerezni az RMDSZ által már az előző választáson elvesztett, függőben levő, úgymond billegő tanácsosi mandátumot.
A választási törvény még mindig lehetővé teszi a helyi koalíciók bejegyzését, így a koalíciót alkotó pártok már csak a nevükkel szerepelhetnek a szavazólapon – tette hozzá Gergely Balázs, aki szerint harmadrendű kérdés a koalíció megkötésének viszonylatában, hogy nem lesznek választási jelek a listákon. Elmondta, a polgármesterjelölt kérdésénél is fontosabbnak tartja, hogy közös tanácsosjelölti listát állítson a három párt. Említette egy közelmúltban végzett közvélemény-kutatás eredményét, amelynek értelmében a kolozsvári magyarságnak 58 százaléka szavazna az RMDSZ-re, ha a szövetség önállóan indul. Egy hárompárti koalíció listáját a felmérés szerint a kolozsvári magyarok 77 százaléka szavazná meg.
Csép Sándor, az MPP Kolozs megyei elnöke nemzeti érdeknek nevezte, hogy minél több magyar ember legyen a választásokat követően az önkormányza tokban. Arra szólította fel a másik két párt vezető politikusait, hogy már szombaton jelöljék ki a tárgyalódelegációkat, és mielőbb egyeztessenek a konkrét lépésekről.
A június 10-i önkormányzati választásokat szabályozó törvény a korábbi gyakorlattól eltérően egyfordulós polgármester-választást ír elő, így elméletileg fennáll annak a lehetősége, hogy egyes helyeken akár a szavazatok 30-40 százalékával is mandátumot szerezhet egy-egy polgármesterjelölt. Korábban már mindhárom magyar párt megnevezte a kolozsvári polgármesterjelöltjét.
Zay Éva. Szabadság (Kolozsvár)

Felhívás a Székely Nemzeti Tanács uniós polgári kezdeményezésének támogatóihoz
A Székely Nemzeti Tanács, nem sokkal a polgári kezdeményezést lehetővé tevő Lisszaboni szerződés aláírása után, 2008 februárjában határozatot fogadott el, amelynek értelmében egy uniós szintű szabályozást kezdeményez az Európai Unióban élő, szülőföldjükön őshonos népek és népcsoportok jogaira vonatkozóan, különös tekintettel az önrendelkezés jogára. A későbbiekben ezt a határozatát megerősítette, és konkrét lépéseket tett a kezdeményezés elindítása érdekében.
A cél egy olyan uniós szintű jogszabály elfogadtatása, amely a nemzeti, nyelvi, kulturális sajátosságokat őrző európai régiókat megvédi a hátrányos gazdasági megkülönböztetéstől, illetve úgy biztosítja gazdasági fejlődésüket, hogy regionális identitásuk közben ne sérüljön, vagyis nemzeti, nyelvi, kulturális sajátosságaik változatlanul fennmaradjanak. Meggyőződésünk, hogy ezt úgy lehet elérni, ha az adott régiók számára biztosítják a regionális önkormányzás többlethatáskörökkel felruházott intézményeit, amelyeknek elegendő hatáskörrel kell rendelkezniük a régió sajátosságainak fenntartásához, és megfelelő gazdasági fejlődéséhez, hogy az Unió átfogó, harmonikus fejlődése fenntartható legyen, és ezzel párhuzamosan kulturális sokszínűsége is fennmaradjon.
A kezdeményezés sikere érdekében egymillió aláírást kell összegyűjteni, legkevesebb hét országából az Európai Uniónak. Erre egy év áll rendelkezésre a kezdeményezés nyilvántartásba vételétől számítva. Az elvárásnak úgy tudunk megfelelni, ha a bejegyzést megelőzően megkezdjük az önkéntes munkatársak, aláírásgyűjtők toborzását. Erre egy internetes oldalt nyitottunk, amelynek címe: www.nationalregions.eu.
Kérem a Székely Nemzeti Tanács küldötteit, szimpatizánsait, a Székelyföldi önkormányzatokat és civil szervezeteket, minden magyarországi szövetségesünket, az európai nemzeti régiók védelmében érintetteket, az Európai Unió minden olyan polgárát, aki az európai demokrácia elmélyítésében érdekelt, hogy iratkozzon fel az önkéntes munkatársak közé a fent jelzett honlapon. A megadott e-mail címre pontos tájékoztatást fogunk küldeni minden önkéntes munkatársunknak a további tennivalókra vonatkozóan.
Marosvásárhely, 2012. április.23.
Izsák Balázs, A Székely Nemzeti Tanács elnöke. Erdély.ma

EMNP: fenyegeti a Néppárt jelöltjeit az RMDSZ
Megfenyegették az Erdélyi Magyar Néppárt színeiben induló Szilágy megyei, illetve zilahi önkormányzati képviselő-jelölteket és hozzátartozóikat az RMDSZ helyi vezetői, a jelenségre ugyanakkor más erdélyi megyékben is panaszkodtak az EMNP politikusai – jelentette be keddi rendkívüli kolozsvári sajtótájékoztatóján Toró T. Tibor, az EMNP elnöke. Tunyogi Timea, az alakulat zilahi polgármester-jelöltje és Rácz Lóránd megyei tanácsosjelölt azt állította, miután nyilvánosságra hozták a néppárt jelöltjeinek neveit, a szövetség megyei vezetői telefonon keresték és fenyegették őket, illetve családjukat.
Tunyogi Timea, Toró T. Tibor, Rácz Lóránd „Megfenyegették a szüleimet, hogy tönkreteszik a családi vállalkozásukat, ha nem lépek vissza. Seres Dénes, az RMDSZ Szilágy megyei elnöke és Sojka Attila, Zilah RMDSZ-es alpolgármestere telefonon zaklatják a listáinkon szereplő embereket és hozzátartozóikat, akiket állásuk elvesztésével vagy gazdasági ellehetetlenítésükkel próbálják megfélemlíteni” – nyilatkozta Tunyogi Timea, az EMNP zilahi szervezetének elnöke, polgármester-jelöltje.
A Magyarországon eltöltött tíz év után nemrég hazatelepült fiatal politikus hozzátette: megyeszerte számtalanszor felhívták az EMNP jelöltjeit, akiknek előbb RMDSZ-es politikai karriert ajánlottak, később azonban fenyegető üzeneteket kaptak.
Rácz Lóránd, az EMNP Szilágy megyei tanácsosjelölt-listájának második helyezettje arról számolt be, hogy Seres Dénes parlamenti képviselő több alakalommal személyesen felhívta telefonon. Azt kérte, ne induljon a választásokon az EMNP színeiben, majd az RMDSZ listájára való felvételt ajánlotta. Az elutasító választ követően Seres állítólag közölte, „gondoskodik róla”, hogy az EMNP-s jelölt munkanélküli felesége többé ne kapjon állást Zilahon, sőt azt is kilátásba helyzet, hogy a civilben a többnyire lakodalmakon fellépő Szinkópa együttesben zenélő Rácz zenekara egyetlen meghívást se kapjon esküvőkre vagy más rendezvényekre. „Ne indulj, mert három szavazattól nem leszel sztár” – idézte Rácz Seres Dénest.
Toró T. Tibor a sajtótájékoztatón elmondta, a zilahi eset csak az egyik példája a pártja jelöltjeit ért megfélemlítési kísérleteknek: a Székelyföldön, de Bihar és Szatmár megyében is hasonló incidensekről számoltak be a néppárti jelöltek. Elmondta, Sepsiszentgyörgytől Kolozsvárig a megfélemlítés volt a legnagyobb probléma, amellyel eddig találkozott, Székelyudvarhelyen a Magyar Polgári Párt próbálkozik hasonló módszerekkel. Toró T. Tibor egyúttal visszautasította a „félelemkampányt”, úgy fogalmazott, nem gondolta volna, hogy 22 évvel a kommunizmus bukása után ennyire markánsan jelenik meg a félelem és a fenyegetettség érzése, amiért az általános választójoggal élve a helyhatósági választásokon jelölteket állítanak.
„Az EMNP visszautasítja, hogy félelemben éljünk, minden ilyen próbálkozást elutasítunk és nyilvánosságra hozunk” – szögezte le Toró T. Tibor. Közölte: az RMDSZ-nek és személyesen Kelemen Hunornak, a szövetség elnökének kíván a sajtón keresztül üzenni a történtek nyomán.
„Az RMDSZ-esek hiába fenyegetnek, mert az új egység, amely létrehozásán a néppárt munkálkodik, előbb vagy utóbb úgyis létrejön. Ennek az egységnek a kötőszövete pedig nem a félelem, hanem a választópolgárok, a történelmi egyházak közösségei, a civil szervezetek és a különböző politikai pártok együttműködése” – szögezte le Toró.
Az EMNP elnöke ugyanakkor megerősítette pártja korábbi álláspontját, miszerint csak választási koalícióban tudja elképzelni az együttműködést a másik két magyar politikai párttal. Újságírói kérdésre Toró T. Tibor elmondta, a román politikai szervezetekkel sem zárja ki az együttműködés lehetőségét, ha az a magyar érdekeket szolgálja. Példaként említette, hogy Marosvásárhelyen a függetlenként induló Smaranda Enache lehetne a közös polgármester-jelölt, mert a magyar pártok jelöltjeinek külön-külön semmi esélye visszahódítani a városházát.
Az RMDSZ Zilah megyei elnökét kedden többszöri próbálkozásra sem sikerült elérnünk, a Transindex hírportálnak nyilatkozva azonban Seres Dénes hazugságnak nevezte, hogy az RMDSZ részéről bárki is megfenyegette volna az EMNP két jelöltjét, szerinte szó sem volt arról, hogy ő és az alpolgármester lebeszélték volna az indulásról a jelölteket. „Mi az EMNP módszerét kifogásoltuk: miután lecsengett az RMDSZ jelöltállítása, kimentek a falvakba és próbálták meggyőzni a jelölteinket arról, hogy álljanak át az EMNP-be. Tehát nincsenek embereik, ezért a mi embereinket próbálják elcsalogatni” – nyilatkozta Seres a portálnak.
Kiss Előd-Gergely. Krónika (Kolozsvár)

Ismét versek Dsida otthonából
Születésnapi beszélgetés Füzesi Magdával
Füzesi Magda 1952. május 3-án született a kárpátaljai Nagyberegen. Szülőfalujában érettségizett, majd Beregszászban nyomdász lett. 1975-től a kétnyelvű járási lap munkatársa, később a magyar kiadás felelős szerkesztője. Magyar nyelv- és irodalomszakos diplomát az Ungvári Állami Egyetemen szerzett. Írásai számos magyarországi és erdélyi lapban, illetve antológiában láttak napvilágot, verseiből oroszra és ukránra is fordítottak. Ezekből a nyelvekből magyarra ő is fordít. Mindeddig kilenc önálló verseskötete jelent meg. Az ukrán és a magyar írószövetségeknek, továbbá a Magyar Művészeti Akadémiának a tagja, újságírói tevékenységéért Táncsis Mihály-díjjal tüntették ki.
– Magyar–ukrán kétnyelvű versesköteted címe: „Szőttes pirossal, feketével”. A fekete-pirosnak mifelénk már van egy sajátos jelentése.
– Ismerem Kányádi Sándor „Fekete-piros” című versét, csábító is a gondolat, hogy azt mondjam: persze, az én versemben is tettenérhető a kárpátaljai őshonos magyarság passzív ellenállása. Adott esetben ez a „szőttes pirossal, feketével” fogalom sokkal prózaibb: szülőfalumban, Nagyberegen (a történelmi Bereg megye egykori „fővárosában”) készítik, szövik a híres-nevezetes beregi szőttest – pirossal, feketével. A piros az öröm színe, a fekete a bánaté. S talán nem kell hangsúlyoznom, hogy a kárpátaljai magyarság sorsában az öröm mellett (megmaradtunk!) jócskán benne van a bánat is („malenykij” robot, megtizedeltetés, szétszóródás). A vers különben így kezdődik: „A dolgok fáit szél tépázza / felriad a sok gond-madár. / A lovak össszebújnak fázva, / ki tudja, meddig tart a nyár?” A sorok között ott van a kolhozosítás (1949), a félnapokig sorbanállás a betevő falatért, vagy akár a cukorjegy is. Azt hiszem, az erdélyi olvasó magyarázat nélkül is érti: egyformán megéltük a piros-fekete időket, bár azt, hogy ez itt is így történt, én csak az utóbbi években tudatosítottam.
– A piros-fekete időket egyaránt megélték és versekben dolgozták fel mind Erdélyben, mind Kárpátalján. Költészeted legtömörebb összefoglalását Bertha Zoltántól olvastam. Idézem: „A kárpátaljai sorsviselés éles, metsző fájdalmassága, a konok, szigorú, csaknem engesztelhetetlen keserűség, a tájban-gyökerezettség kínzó-ambivalens elrendeltetésszerűsége mintegy kigyöngyözi a szenvedés, a kötődés és a reménytelenséggel határos megkönnyebbülésvágy sugallatos metaforáit és létszimbólumait”. Másik méltatódnak, Petrőczi Évának „Egy lenvirág reggeli imája” lett a kedvenc verse: „Ez az egyszerre paraszti és poétaasszonyi könyörgés olyan, mint egy, a ládafiából előkerült családi Biblia lapjain lévő régi imádság, olyan mint egy aszályos-kegyetlen évben született fohász.”
De térjünk vissza a jelenbe. Változatos irodalmi életpálya után kerültél Kolozsvárra, és itt sem akárhová, egyenesen Dsida Jenő hajdani otthonába.
– Ott kell kezdenem, hogy 2001-ben megözvegyülvén, magam is alig vártam a nyugdíjaztatást. Egyetlen lányom Magyarországon találta meg a párját egy kolozsvári fiatalember személyében, az unokák növögettek, úgy éreztem, ott van rám szükség. Édesanyám is biztatott, hogy akkor segítsek a lányomnak, amikor szükség van rám, egy idő után a családok amúgy is „szétfejlődnek”. Így aztán 2005-ben beadtam a letelepedési kérelmet. Aztán – mondjam, ne mondjam? – az ügyintézés malmai következtek. Volt is erről egy kis krokim „(T)örökbe fogadtak” címmel, amikor a magyarországi hivatalos okmányaimat Mahda névre állították ki, merthogy az ukránból így transzliterálták – előírás szerint. Na, de nem erről akartam beszélni, hanem Dsidáról. Időközben találkoztam egy új, kolozsvári társsal, aki történetesen Dsida Jenő egykori otthonában született. E kapcsolatnak köszönhetően kinyílt előttem a világ. Sokat utaztam Erdélyben, megismertem Csíkország nevezetességeit (ezekből az élményekből több versem született), és eljött az idő, amikor már elég erősnek éreztem magam, hogy kialakítsak egy új életteret Kolozsvárt. Dsida nevét ismertem már diákkoromban is, ugyanis (a most kárpátaljai) Beregszász a költő iskolavárosa volt: 1914–1918 között Dsida itt töltötte gyermekéveit, anyai nagyszüleinél. A beregszászi vasútállomás falán (a költő nagyapja állomásfőnök volt) tábla őrzi a majdani literátor emlékét. „Dsida-versek kárpátaljai olvasata” címmel írtam egy tanulmányt arról, mit üzenhet verseivel szűkebb pátriám irodalombarátainak a költő, aki „Tekintet nélkül” című költeményében kertelés nélkül leszögezte: „Krisztusnak és Pilátusnak, / .... / egyformán szolgálni / nem lehet”. Van egy dédelgetett álmom: a Dsida-ház kertjét a költő virágaival szeretném beültetni. Olyan virágokkal, amelyekben egykor örömét lelte, hiszen mintegy testamentumként hagyta ránk: „Orrodba édes illatot gyüjts / szívedbe békét és mosolygást, / szemedbe fényt, hogy az utolsó / napon is tudj örülni folyvást...” /. Lehet ennél szebben írni életről és halálról?
– Bár köteteidet nem találni sem magyarországi, sem erdélyi könyvesboltokban, a nevedet mégis ismerik a magyar olvasók a Kárpát-medencében. Tucatnyi verseskönyvedből jónéhány költemény került be az összmagyar antológiákba. A természetes, egyszerű, dallamos sorok szinte tálcán kínálják magukat az énekeseknek is. Nem csoda, hogy a Kalákától Dinnyés Józsefig, Kárpátaljától a Vajdaságig sokan ráharaptak...
– Nem vagyok jó sáfára a verseimnek, mai szóval élve: a marketing nagyon távol áll tőlem. Mindaz, ami verseimmel történt, Isten ajándéka. Időnként megkerestek antológiaszerkesztők, hogy adjam áldásomat egy-egy vers megjelentetésére. Volt úgy is, hogy egy-egy publikálást utólag fedeztem fel valahol. Ami a dallamosságot illeti: Posztmoderniában ez nem kifejezetten előnye egy költeménynek. Dinnyés József daltulajdonos volt az első muzsikus, akinek „megakadt a gitárja” a „Küzdelem” című versemen. Őt még abból az időből ismerem, amikor a nyolcvanas évek végén a Beregszászi Tanítók Házában egy hatalmas Lenin-portré alatt teli torokból énekelte, hogy „Határtalanul szeretném hazámat...” Időközben a verseimből dallá vált egy CD-nyi, bízom benne, hogy hamarosan a nagyközönség számára is hozzáférhető lesz. A kárpátaljai Credo verséneklő együttes tucatnyi versemet megzenésítette, legutóbb éppen az „Agyő, Kárpátalja!” címűt. Ez az a vers, amelyet Ivaskovics József, az együttes vezetője szerint a zenészek sem tudnak könnyek nélkül előadni.
– A peresztrojkát már tapasztalt lapszerkesztőként harcoltad végig. Hoztál-e ebből az időből egy saját történetet?
– Érdekes, hogy pont a napokban jutott eszembe egy ilyen történet. Dióhéjban: 1969-től (sikertelen egyetemi felvételi után) hat évig nyomdász, tördelő voltam, majd 1975-ben önérzetes kollégáim szerint tisztességes szakmunkásból firkász lettem. Végigjártam a szamárlétrát: korrektorból lettem szerkesztő egy kétnyelvű (magyar és ukrán) járási lapnál. Természetesen vezércikkeket is írtam, és az egyik ilyen „felszólamlásom” váltotta ki a hatalom nemtetszését. Történt pedig, hogy Katona József „Bánk Bánjából” Tiborcot hívtam segítségül: „mert ki száz meg százezret rabol, bírája lészen annak, akit a szükség garast rabolni kényszerít”. (Valahogy így, nincs a kezem ügyében a kritikai kiadás...). Egyszóval másnap megjelent a szerkesztőségben egy rendőr (már peresztrojkát írunk!), aki a rendőrfőnök üzenetét hozta: szerkesztő asszony, tudhatná az eljárást, ha annek a Tiborcnak valami panasza van, akkor írjon beadványt, ne az újságban rágalmazza a milíciát. Persze, könnyű most ezen mosolyogni, de volt idő, amikor éjszakákat nem aludtam egy-egy meredekebb bíráló (tényfeltáró) publikáció megjelenése után. 2003-ban Táncsics-díjjal tüntetett ki az anyaország. Akkor a Magyar Nemzetben közölt interjúban meg is kérdezte az újságíró kolléga, hogy mit gondolok, miért keresett meg a kitüntetés? Azt mondtam: bizonyára jól szerepeltem „kötéltáncos” kategóriában. 1989-re viszont már a kötéltáncon is átlendültünk. Ekkor jelentettem meg a „Kósa Anna balladáját”, az első közvetlen utalást a háború utáni elhurcolásokra. Kósa Anna falumbeli öregasszony volt, a fiát elpusztították, anyai fájdalmában valóban megzavarodott.
– Az anyaországba kivándoroltak Kárpátaljai Szövetsége lapjának, a Kárpátaljai Hírmondónak a főszerkesztője vagy. Mi ez: hűtlen hűség, távolibb, tehát objektívabb rálátás, utóélet vagy csak nosztalgia?
– Ezen sokat lehetne morfondírozni, de én nem szeretném „megideologizálni” a helyzetet, annál is inkább, mert egykori ismerőseim között voltak olyanok is, akik lelkiismeret-furdalásukat azzal csillapították, hogy ők majd Magyarországon „a határok légiesítésén fognak munkálkodni”. Én nem tűztem ki magam elé ilyen nagy célt, de amikor nyolc évvel ezelőtt a több mint ezer tagot számláló Kárpátaljai Szövetség elnöksége fantáziát látott abban, hogy folyóiratot adjon ki, és engem megkerestek a főszerkesztői feladatra, hosszas lelki gyötrődés után („alkalmas vagyok én erre?”) elvállaltam. A lap életképes, az olvasók szeretik, jó visszajelzéseket kapunk. Sok anyaországi számára meglepetés, hogy mennyi minden történt az utolsó ezer esztendőben „azon a Kárpátalján”. Külön büszkeségem, hogy egy idős nyíregyházi főiskolai tanár minden lapszám után jelentkezik, hogy „már megint tanultam valamit”. És hadd legyek már egy kicsit hedonista: a sok politikum után, amely több mint három évtizedes újságírói pályafutásom alatt „rámszakadt”, örömmel szerkesztek egy olyan folyóiratot, amelyben kiélhetem a hűtlen hűséget, a távolibb, tehát objektívabb rálátást és a nosztalgiát is.
– Múzsákra még egy költőnőnek is szüksége van. Gyermekverseidet az egykori (örök) kisgyermek, a mama vagy a nagymama írja?
– A kérdés jó, különösen, hogy sosem gondolkodtam el még azon, hány ember is lakhat bennem egyszerre. Szerintem mindhárom „énem” ott van egy-egy gyermekvers születésénél. Bár egy alkalommal Kányádi Sándor azt mondta, nincs olyan fogalom, hogy gyermekvers: csak jó vagy rossz vers van. Több gyermekversíró korszakom is volt, Magdi lányomnak történetecskéket írtam (közülök többet megzenésítettek). Amióta a nagyberegi lányom és a kolozsvári vejem megajándékoztak két okos és – hangsúlyozom – érzékeny lelkű kislány unokával, Hajnalkával és Orsikával, ismét szóbaálltak velem a tündérek. Jó látni, hogy a lányom családjában fontos a nemzeti értékrend. Csak zárójelben jegyzem meg: a járókelőknek furcsa lehetett, amikor a budapesti születésű kisebbik unokám még óvodásként a Margit-hídon sétálva boldogan felkiáltott, „Nézd, nagymama, magyar zászló!” Ez is nevelés kérdése...
– A beszélgetésből kiderült, hogy beilleszkedtél az új környezetbe, lassan ennek a hazának is „ismered könnyét, sóhaját”. Ám szerintem még a kívülálló szemével látod az erdélyi magyarságot. Hadd kérdezzem meg végezetül: mi az, amitől jól érzed magad Kolozsvárt, Kalotaszegen, a Székelyföldön?
– Kezdetben vala a gyámoltalanság. Én Budapesten sokáig csak vendég voltam: emlékszem, a békásmegyeri református gyülekezetben az első alkalommal a legutolsó sor legszélső székére mertem csak leülni... Más kérdés, hogy azóta ott is barátokra találtam. Lehet, hogy furcsán hangzik egy olyan ember szájából, aki a határon túl egy tömbben élő magyarságból került a kincses városba, de Kolozsvár a magyar mentalitásával fogott meg. Nem mintha a beregvidéki nemzettársaink feladták volna identitásukat: nekem otthon magától értetődő, hogy Beregszászban a feliratok magyarul is ki vannak írva, hogy 1991 óta Kárpátalja magyarlakta települései polgármesteri hivatalainak épületein a törvény értelmében az ukrán mellett ott van a magyar trikolor is, és még sorolhatnám. S mindez nem azért van így, mert Ukrajna annyira barátja lenne a demokráciának: egy százötvenezres kisebbséggel az államalkotó nemzet nemigen számol... Más a helyzet Romániában, ahol egymillió kétszázezer magyar él. A 2011-es népszámlálás óta tudjuk, hogy Kolozsváron a magyarság százalékaránya 18-ról sajnos 16 százalékra csökkent, ezért itt minden magyar rendezvénynek jelentősége van. Örvendetes, hogy a városban a történelmi egyházak lelkipásztorai milyen összhangban munkálkodnak. A magyar kultúra napján, augusztusban, a városnap környékén, vagy emléktábla-avatáson és még hosszan sorolhatnám, hol mindenhol fognak össze, és ösztönzik híveiket az identitás megőrzésére. Kolozsvár egyenes derekú város. Méltósággal éli meg a mostani felemás időt is, hiszen annyi minden történt már itt a letűnt századok alatt. És mennyi minden történhet! A Házsongárdi temető eszünkbe juttatja, hogy „hol nemzet süllyed el”, de utána nyomban azt is, hogy „romon virág”. Ezt jelenti nekem Kolozsvár. Kalotaszeg és Székelyföld szavak nélkül is áll a vártán, áll kitartóan és megfellebbezhetetlenül, mintha az utóbbi száz esztendőben mi sem történt volna! Én tanulni jöttem Erdélybe. Nemcsak a látnivalókat fedeztem fel, kaptam ajándékba egy belső látást is. Ha Isten élni enged, ezt az ajándékot szeretném megosztani Erdély kisebb testvérével, az egykor éppen a fejedelmi Erdélyről leszakadt Kárpátalja magyarságával.
– Témáid így hát nálunk is akadnak bőven. Születésnapodra azt kívánjuk, hogy versekre serkentő jó tündéreid ezután is sűrűn felkeressenek.
KRAJNIK-NAGY KÁROLY. Szabadság (Kolozsvár)

Bunta Levente nyílt levele Kövér Lászlónak
Tisztelt Elnök Úr!
Mindenekelőtt engedje meg, hogy újból elmondjam, teljes mértékben támogatjuk és üdvözöljük a Magyar Országgyűlés elhatározását, miszerint Nyirő József, a székely apostol végső akaratát teljesítik, hazahozzák hamvait.
Nyirő József Székelyföld szülötte. Épp ezért a székely apostol hazatérése nem jelentheti különféle pártok politikai, választási kampányának programját!
Az Ön nevében eljáró Fráter Olivér tevékenysége zavart keltő városunkban – sajnálattal tapasztaltuk, hogy nem azonosul a székely nép lelkületével, törekvéseivel – sarkalatosan képviseli Szász Jenő, a Magyar Polgári Párt elnökének politikai érdekeit és nézeteit. Legutóbbi levelében személyemet, általa pedig a székelyudvarhelyieket több ízben megsérti támadásokat és valótlan vádakat fogalmazva meg.
Úgy gondoljuk, hogy a magyar nép egységét, identitástudatát és nemzetegyesítő törekvéseinket az ilyen hozzáállás egyáltalán nem támogatja! Ugyanakkor mégis reméljük, hogy ez a magatartás és viszonyulás nem tükrözi a Magyar Országgyűlés álláspontját.
Fontosnak tartanánk azonban, hogy a magyar állam segítségével Székelyföldön, a székelyek szervezésében kerüljön sor Nyirő József hamvainak végső nyugalomra helyezésére.
Az Ön, illetve az Országgyűlés elnöki megbízottjának viszonyulása megkérdőjelezi, hogy méltón tudják-e teljesíteni Nyirő végakaratát, mely szerint az író végső lelki megnyugvását remélte hazatérése által. Az Önök politikai eljárása kapcsán a kegyeletsértés veszélye áll fenn. Ennek elkerülése végett várjuk el azt, hogy a hamvak átadására Székelyföld határában kerüljön sor, a székelyek küldöttei vegyék át, és gondoskodjanak a méltó, kegyeletteljes elhelyezéséről.
Székelyudvarhely Polgármesteri Hivatala bízik az Önök együttműködési szándékában, tekintettel az esemény fontosságára, méltóságára. Ismételten kérjük, hogy őrizzük meg az esemény politikamentességét! Ezen történelmi pillanat kapcsán ünneplőbe öltöztetjük lelkünket, díszbe öltöztetjük a várost, és székely közösségünk tagjaiként veszünk részt e mindannyiunk számára jelentős eseményen.
Kérjük, tartsák tiszteletben azt, hogy Nyirő József a székelyeké, Székelyföldé.
Székelyföld pedig a mienk, székelyeké!
Tisztelettel, Bunta Levente, polgármester. Erdély.ma

Külföldön él a 194 ezer „elveszett” erdélyi magyar több mint fele
Erdélyi magyar népesedést tanulmányozó kiadványt mutattak be
„A technikai tartalom mellett bemutatja a romániai magyar kisebbségkutatás beszédmódjának fejlődését, alakulását is” – jellemezte Kiss Tamás és Barna Gergő szociológus tegnap bemutatott, Népszámlálás 2011. Erdélyi magyar népesedés a XXI. század első évtizedében című kiadványát Horváth István, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet igazgatója. A Minerva-ház emeleti előadótermében rendezett eseményen részt vett Markó Béla korábbi RMDSZ-elnök is, a könyvbemutatót szervező Kós Károly Akadémia Alapítvány elnökeként, kifejtve: nagyon is jelentős fejlődés mutatható ki nemcsak a kisebbségi magyarság létszámának, hanem közérzetének, jövőképének felkutatása terén is. A Nemzeti Kisebbségkutató Intézet kiadványa a 2011-es népszámlálás februárban közölt előzetes eredményei vonalán taglalja a demográfiai, társadalmi változásokat, a romániai magyarság népesedési folyamatára vonatkoztatva a számsorokat.
A kolozsvári székhelyű Nemzeti Kisebbségkutató Intézet és a Kós Károly Akadémia Alapítvány szép számú hallgatóság előtt mutatta be tegnap Népszámlálás 2011. Erdélyi magyar népesedés a XXI. század első évtizedében című kiadványát, amely a 2011-es népszámlálás előzetes eredményeinek kontextuális elemzésére, valamint az erdélyi magyar népesedést befolyásoló tényezők feltárására épül.
A könyvbemutatót kísérő tulajdonképpeni előadást, a kialakult beszélgetést Horváth István moderálta, aki elsőként Markó Béla miniszterelnök-helyettesnek, korábbi RMDSZ-elnöknek, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnökének adta át a szót. „Nagyon is jelentős fejlődés mutatható ki a kisebbségkutatás terén, hiszen létrejött az ezt elősegítő intézményi keret. Más kérdés, hogy az intézmények milyen tartalmat tudtak biztosítani. Ahhoz, hogy jövőt tervezhessünk, céljainkat nem csak szimbólumokban kell megfogalmaznunk! Feltétlenül léteznie kell a szakmai háttérnek, a kutatómunkának” – fogalmazott Markó Béla, megjegyezve, hogy ma már tényekként kezelhetjük a népszámlálási adatokat, nem pedig politikai intézkedések, érdekek termékének, mint a rendszerváltozást követő években. „Ezt a munkát senki sem fogja elvégezni helyettünk” – közölte a Kós Károly Akadémia elnöke a romániai magyarság kisebbségkutatói munkájára célozva.
Horváth István a romániai magyarság népességi helyzetének feltérképezését dióhéjban mutatta be, hangsúlyozva, hogy csupán a tíz évvel ezelőtti népszámlálást követően szűnt meg a Budapest-központú elemzési munka: „Az áttörést a 2002-es népszámlálás jelentette, amelyet követően – magyarországi finanszírozásból ugyan – már erdélyi kutatók végezték az elemzői munkát”.
A kiadvány szerzői közül elsőként Barna Gergő szólalt fel, aki mindenekelőtt hangsúlyozta, hogy a publikált adatok kisebb-nagyobb mértékben módosulnak majd az eredmények véglegesítését követően, ami jövőre várható.
A következőkben a kötetben bemutatott témákkal és adatokkal ismerkedhetett meg a hallgatóság. Az elemzéseket több szempont alapján végző kutatók a számsorok között olvasva „optikai csalódásokra” mutattak rá, néhány érdekességet kiemelve.
Ahol a legnagyobb a baj
A magyarság csökkenését – amely mindössze 0,6 százalékponttal marad el a románságétól – megyék és településformák taglalásával mutatták be a szerzők. Kiderült: legdrasztikusabban a Bánságban és Dél-Erdélyben fogyott a magyarság, és erőteljes tömbösödés figyelhető meg magyar vonatkozásban. Jelenleg az erdélyi magyarságnak a 38 százaléka él Székelyföldön, 25 százaléka a Partiumban, további 20 százaléka pedig Közép-Erdélyben.
„Minél kisebb volt a magyarság aránya egy adott településen, annál nagyobb fogyást tapasztaltunk” – közölte Barna Gergő. Kisebbségünk létszámának csökkenése leginkább a kis- és közepes városokban figyelhető meg, ahol mintegy 15–17 százalékponttal kevesebb magyart „jegyeznek”. Metropoliszövezetekben mindössze 1,8 százalékpontos a csökkenés, nagyvárosokban pedig 23 százalékpontos – utóbbi érték azért ilyen magas, mert a 100 ezernél több lakossal rendelkező városok szinte kivétel nélkül szórványvidéki településeknek számítanak.
Pozitívum ugyanakkor, hogy jelentősen mérsékelődött magyar szempontból a Partium helyzete és tovább javult a Székelyföldé – ezen régiókban a románság népességcsökkenése nagyobb a magyarokénál. A román lakosság aránya jelentős mértékben növekedett ugyanakkor metropoliszövezetekbe sorolt községekben (16,2 százalékkal), és stagnáló arányt mutat a magyar többségű kisvárosok szintjén, ahol az adminisztrációs rendszer megfelelő stabilitást biztosít számukra.
A kis- és közepes városok egyaránt elvesztették magyar és román lakosságuk bő 15 százalékát, Barna Gergő szavaival élve „elvesztették megtartó erejüket”.
A települések nagyságát tekintve az tapasztalható, hogy kisebbségünk tagjainak 44 százaléka községben él, a nagyvárosokban azonban csak 21 százalékunk lakik. A tömbösödést igazolja, hogy 53 százalékunk olyan településen él, ahol a magyarság többségben van, 13 százalékunk szórványosodik, 9 százalékunk pedig már szórványban él.
Fogyatkozásunk okai
Kiss Tamás népességfogyásunk négy okát vázolta: a természetes népmozgalom, az intergenerációs asszimiláció, a nemzetiségváltás, illetve a migráció vonatkozásait tárta fel.
A természetes szaporulat – amely a felsorolt négy közül a legegzaktabb – kapcsán rávilágított arra, hogy a kiindulási alap kedvezőtlen mivolta miatt negatívabb a helyzetünk a románokénál. Magyarán: minél kevesebben vagyunk, annál kevésbé működőképes a szaporulat. Annak ellenére fogyunk jobban, hogy a termékenység, illetve a születéskor várható élettartam nagyjából megegyezik a román lakosság azonos adataival.
Az intergenerációs asszimiláció azt vizsgálja, hogy a szülőknek sikerül-e átadniuk az identitás jegyeit a gyermeknek. Ez nagyban függ a vegyes házasságok arányától, illetve a vegyes házasságokban történő szocializációtól. Székelyföld kivételével mindenhol csökken a homogén házasságkötések (magyar férj és magyar feleség) száma, így helyenként súlyos asszimilációs veszteség jelentkezik. A legdrasztikusabb a helyzet Bánságban és Dél-Erdélyben, ahol a magyar ajkúaknak nagyjából a fele köt vegyes házasságot. Az utódok többségét már nem magyarként jegyzik be, így az ottani magyarok többezres nagyságrendben válnak az intergenerációs asszimiláció „áldozataivá”.
A nemzetiségváltás kapcsán sváb–magyar, roma–magyar és román–magyar vonatkozásban vázolta a folyamatokat Kiss Tamás. A legtöbb kihívással a roma–magyar helyzet rendelkezik, ugyanis mintegy 150 ezer roma beszéli a magyar nyelvet, és mintegy 90 ezer magyarnak is vallotta magát közülük. Nem kérdés, hogy a népszámlálás nem számít adekvát eszköznek a romák létszámának megállapítására – közölte Kiss –, mert még mindig sokan nem vállalják fel roma mivoltukat. (Szakemberek és különböző érdekvédelmi szervezetek egyébként 1,8–2 millió főre becsülik a romániai roma lakosság létszámát – tudtuk meg.) A magyar lakosság a svábok és a romák nemzetiségváltásából is „profitált”, de közel sem akkora mértékben, mint amekkora „kincsesbányának” tűnt ez a népszámlálást megelőző kampány során.
A migrációs egyenleg alapján Moldva és Dél-Erdély a legérintettebb két régió. Országos szinten 11,3 ezrelék Románia kivándorlási aránya, a magyarság berkeiben azonban csupán 8,5 ezrelékre rúg a szóban forgó adat. Észak- és Dél-Erdélyből, valamint a Bánságból – azaz a szórványrégiókból – a magyarság elvándorlásának aránya azonban magasabb a románságénál. A belső migráció folyamatát kutatva ebben az esetben is tömbösödésről árulkodtak az adatok: a magyar szórványvidékről a magyar többségű települések, régiók irányába történik jelentős népességmozgás.
A magyarok kivándorlása többnyire „lecsengett”, de az emigráció célországa a szülőföldjüket elhagyók 60–75 százalékának még ma is Magyarország.
Több mint 100 ezer főt vesztettünk kivándorlással
A tavalyi népszámlálási adatok tükrében Románia migrációs vesztesége az utóbbi 10 évben 2,22 millió főre rúg. Ebből 111 ezer személy a magyar kivándorló.
A 194 ezer fős magyar „összveszteséget” boncolgatva Kiss Tamás rámutatott: az erdélyi magyarság 2002. és 2011. között „eltűntjeinek” 57,4 százaléka kivándorolt, 31,3 százaléka (60,6 ezer fő) pedig a természetes szaporulat negatív értékének következménye. Becslések alapján mindössze 4,6 ezer magyar lakos tartozik a nemzeti hovatartozásukról nem nyilatkozók csoportjába. Országos szinten közel hatezren intergenerációs asszimiláció, több mint kilencezren pedig a román–magyar nemzetiségváltás miatt nem vallották magukat magyarnak.
Járható utak
A kutatók négy irányvonalat határoztak meg, amely mentén haladva elősegíthető népességfogyásunk lelassítása. Első lépésben a gyermekszám további csökkenése, illetve a termékenységi arányszám csökkenése ellen kell tennünk, amelynek egyik része, módja az oktatási rendszer újraszervezése is. Szorosan összefügg ezzel a szórvány-kérdés újragondolása, mert Székelyfölddel és Partiummal szemben szórványvidéken nagyon felgyorsult a népesedési erózió. Kiss Tamás vitaindítónak szánt észrevétele szerint a magyar nyelvű oktatás „a rendezett kivonulás egyik eszköze”. Megkülönböztetett figyelmet érdemel a romák integrációjának kérdése, mind politikai, mind pedig kulturális és társadalmi téren. „A magyar cigányok többsége a magyar közösséghez tartozna, ugyanakkor Székelyföldön minden 13. magyar lakos cigány nemzetiségű” – vázolta Kiss. A migráció vonatkozásában a politikai közösség és az intézményesített diaszpóra sajátosságainak józan mérlegelésére hívta fel a figyelmet.
Szórványkérdésről és a kolozsvári jelenségről
A hallgatóság körében többen is felszólaltak. Péntek János nyelvészprofesszor a magyar oktatást kutató szakmai intézményi keret hiányára panaszkodott, amely nem létezik annak ellenére, hogy a politikum lehetővé teszi a létezését és rendkívül fontos és hasznos szereppel bírna. Székely István, a tavalyi népszámlálás RMDSZ-es munkacsoportjának a vezetője arra reflektált, hogy a belső migráció több érdekességet rejteget, mint amennyit eddig kiaknáztak belőle a szakemberek, és az említett jelenség alaposan felülírhatja az eddigi eredményeket. A teljes életpályára szóló iskolarendszer biztosítása kiemelt fontosságú Kötő József parlamenti képviselő észrevétele szerint, a kormány kisebbségekkel foglalkozó főosztályának ügyvivője, Rodica Precupeţu pedig egy, valamennyi romániai kisebbség képviselőit tömörítő találkozó szervezésének ötletével állt elő.
Felvetődött a népszámlálás elkeserítő kolozsvári eredményeinek a kérdése is, és kiderült, közel sem annyira elrettentő a számsor, mint amennyire első ránézésre annak tűnik. A mintegy 10 ezres magyar népességfogyás felét migráció okozta, a természetes szaporulat negatív előjele mintegy négyezer lakossal csökkentette a kolozsvári magyarság számát, és 1,2 ezerre becsülték azok számát, akik nem vallottak nemzeti hovatartozásukról. Megnyugtató azonban, hogy a mintegy ötezer elvándorlónak hozzávetőleg a fele a Kolozsvárt övező települések valamelyikében él, tehát nem tekinthető „elveszett” embernek. Szabadság (Kolozsvár)

A tömbmagyarok számbeli csökkenése jóval kisebb az országosnál
A természetes fogyás, a vegyes házasságok, a nemzetiségváltás és az elvándorlás okozták az erdélyi magyar népesség fogyását - derül ki az NKI műhelytanulmányából.
A 2011-es népszámlálás előzetes eredményeit összegző, Népszámlálás 2011. Erdélyi magyar népesedés a XXI. század első évtizedében című műhelytanulmányt ismertették csütörtökön Kolozsváron, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet (NKI) és a Kós Károly Akadémia Alapítvány által szervezett bemutatón.
Kiss Tamás és Barna Gergő szerzők kiadványának szociológiai, demográfiai tartalmán túl van egy más típusú jelentősége is. Lehetőséget ad arra, hogy átnézzük az erdélyi magyar kisebbségkutatás rendszerváltás utáni történetét – mondta Horváth István. Az NKI igazgatója úgy fogalmazott, a kiadvány tartalmán túl jelzi az erdélyi magyarságról szóló beszédmódok, értelmezések fejlődését, ezeknek az elmúlt húsz éven belüli alakulását.
Ahhoz, hogy jövőt tervezhessünk, hogy a céljainkat ne csak általánosságokban, szimbólumszerűen fogalmazzuk meg, hanem részleteiben megvalósíthatóan kidolgozzuk, ahhoz feltétlenül léteznie kell a szakmai háttérnek, a tudományos munkának. Ma már, amikor tömb- vagy szórványmagyarságról beszélünk, az erdélyi magyarság állapotát megpróbáljuk fölmérni, szakembereinknek, intézményeinknek köszönhetően sokkal többet tudunk a közösség közérzetéről, mentalitásáról, jövőképéről – fogalmazott Markó Béla.
A Kós Károly Alapítvány elnöke a romániai magyar tudományos életben tetten érhető fejlődésre hívta fel a figyelmet. Elmondta: a kilencvenes évek elején még a demográfiai adatokat is nem tényként, hanem politikai és szimbolikus érvként használták. Ennek következtében a közéleti retorika távol állt a tényszerűségtől és a tudományosságtól. „A tények rendkívül fontosak, aki fontos tényeket, adatokat tud bármelyik pillanatban előtárni, az képes a jövőt is megvalósíthatóan megtervezni. Ezt a munkát helyettünk, erdélyi magyarok és az erdélyi magyar szakemberek, tudósok helyett senki nem fogja elvégezni” -fogalmazott Markó. Kiss Tamás és Barna Gergő elmondták: tanulmányuk a 2011-es népszámlálás nemzetiségi adatsorait elsősorban magyar vonatkozásban elemzi, és a magyar népességet érintő folyamatokat, a rá vonatkozó adatokat a teljes népesség kontextusában, más nemzetiségeket érintve elemzi.
A dolgozat két egységre tagolódik: az első rész a 2011-es népszámlálási eredményeket, illetve az egyes nemzetiségek 2002-2011 közötti változását elemzi. Fő célja a magyarok számbeli és aránybeli változásának bemutatása regionális, településtípus, illetve etnikai szerkezet szerinti bontásban. A szerzők arra a kérdésre keresik a választ, hogy melyek azok a kontextuális tényezők, amelyek a számbeli, illetve aránybeli evolúciót meghatározzák, anélkül, hogy az egyes demográfiai folyamatokat elemeznék.
A második rész a szorosabban vett demográfiai elemzést tartalmazza. A szerzők a tanulmány bevezetőjében hangsúlyozzák: a népszámlálási eredmények nem tekinthetők abszolút mértékben objektív és megkérdőjelezhetetlen mérésnek, főleg az etnikai identitások tekintetében, azonban értelmetlennek tartják azt a megközelítést, hogy az objektivitás hiánya miatt nem érdemes a népszámlálási adatsorokkal foglalkozni. Egyrészt a demográfiai folyamatokra az így nyert adatokon keresztül egyedülálló rálátás nyílik, másrészt a Románián belüli etnokulturális különbségeket, illetve a magyar közösséget az elkövetkezendő évtizedben e számsorok alapján fogjuk reprezentálni – fogalmaznak a szerzők.
A tanulmány első részéből összeállított prezentációt Barna Gergő mutatta be. A szociológus többek közt a népesség megyék, régiók, településtípusok szerinti változásáról, a Romániában élő nemzetiségek számáról és arányairól, az erdélyi magyar népesség számának és arányainak változásáról, a magyar népesség belső arányairól beszélt. A prezentáció második, a népesedési folyamatokról szóló részében Kiss Tamás a természetes népmozgalmi folyamatokról, az integrációs asszimilációról, a nemzetiségváltásról – sváb-magyar, roma-magyar és román-magyar reláció – és a migrációról beszélt.
Az erdélyi magyar népesség csökkenését elsősorban a migrációs veszteség okozta – mondták el a szerzők. Az 1992-2002 közötti periódushoz viszonyítva nagyobb arányú volt a magyarok elvándorlása (az évi átlagos 6,6 ezrelékkel szemben 8,5 ezrelékes), bár így is alatta maradt a románságot, illetve az ország teljes népességét jellemző értéknek.
A migrációs veszteség elsősorban a szórványterületeken növekedett, ott elsősorban a Nyugat-Európa fele való elvándorlás volt jellemző. Ugyanakkor a korábbi időszakhoz képest a Magyarországra vándorlók száma sem csökkent, a 111 ezres migrációs veszteség 60-75%-a a szomszédos országba vándorolt.
Az elemzés kimutatta, hogy a természetes népmozgalmi folyamatok továbbra is kedvezőtlenebb eredményre vezettek a magyar közösség esetében, mint országosan, annak ellenére, hogy a termékenység és a születéskor várható élettartam a magyarok esetében is eléri az országos átlagot. Az adatok szerint a tendencia minden valószínűség szerint folytatódni fog, miután a nagymértékű elvándorlás a többségi románság korstruktúrájának a gyors romlásához fog vezetni.
Egy másik tényező, ami kedvezőtlenebbül alakult, mint 2002-ben, az a nemzetiségváltási mérleg. Egyrészt megnőtt a nemzetiségükről nem nyilatkozók száma, akik közül 4600 főre tehető a korábban magukat magyarnak vallók száma. Másrészt a magyarság a roma-magyar viszonylatban is veszteségeket könyvelhetett el, olyan körülmények között, hogy országosan 1966 óta először nem volt cigány disszimiláció. A szerzők az 1992-2002-es időszakkal szemben a román-magyar relációban is nemzetiségváltást feltételeztek, ez a feltevés azonban a legkevésbé volt adatolható. Azt állítják, hogy elsősorban a nagyvárosi magyar szórványközösségek a vártnál gyorsabb felszámolódása mögött a nemzetiségváltási folyamatok is állhatnak. A bemutató végén Kiss Tamás tanulságokat fogalmazott meg a politika számára is. Kijelentette, hogy a szórvány demográfiai eróziója végletesen felgyorsult, és ez a magyar intézményrendszer fenntarthatóságát is megkérdőjelezi. Úgy vélte, számításba kell venni, hogy a magyar oktatás a rendezett kivonulás eszköze lehet ezeken a területeken.
A tanulmány kiemeli azokat a regionális különbségeket, amelyek minden egyes demográfiai folyamat esetében megmutatkoznak a tömb-, illetve a szórványterületek között. Székelyföldön, és kismértékben a Partiumban, a kedvezőbb korstruktúra miatt a természetes népmozgalmi egyenleg is kedvezőbb, mint a szórványterületeken. Ugyanakkor az itt élő magyar közösségek nem, vagy csak kismértékben kapcsolódtak be a Nyugat-Európa fele mutató migrációba. Ez azt eredményezte, hogy a partiumi és a székelyföldi magyarok számbeli csökkenése az országos értéknél is jelentősen alacsonyabb volt. A szórványterületeknek a vártnál gyorsabb felszámolása azt is magával vonja, hogy az erdélyi magyar közösségen belül a tömbterületek súlya elkerülhetetlenül felértékelődik.
Marosvásárhely és Kolozsvár magyar lakossága csökkenésének okai
A tanulmányban külön fejezetet szenteltek Marosvásárhely és Kolozsvár népszámlálási eredményeinek. E szerint a teljes népesség Kolozsváron 2,8%-kal, míg Marosvásárhelyen 14,8%-kal csökkent. A magyarok arányvesztése Kolozsváron számottevő, Marosvásárhelyen viszonylag enyhe volt. A két város magyarságának számbeli és aránybeli csökkenésének a legfontosabb oka a természetes népmozgalmi veszteség, illetve a kedvezőtlen kiinduló korfa. Ebbe beleértendő az a veszteség is, amelyet a vegyes házasságokon belüli kiegyenlítetlen etnikai szocializáció okozott. Kolozsváron 25-30, míg Marosvásárhelyen 8-12%-ra tehető azon magyar fiatalok aránya, akik román nemzetiségű házastársat választanak maguknak. A migrációs folyamatok ugyancsak hozzájárultak a magyarok számának csökkenéséhez. Marosvásárhelyen, ahol mind a peremközségekbe, mind a máshová költözők között felülreprezentáltak voltak a románok, a románok elvándorlása, elköltözése azt eredményezte, hogy a magyarok arányvesztése mérséklődött. Kolozsváron a migráció fokozta az arányvesztést, és egy specifikus tényezőt, a nemzetiségükről nem nyilatkozók magas arányát is figyelembe kell venni a város esetén. Transindex.ro

Bod Péter emlékezete Nagyenyeden és Magyarigenben
A Bethlen Gábor Kollégiumban és az ősi magyarigeni szórvány-templomban nemzetközi konferencián emlékeztek meg arról, hogy 300 éve született az erdélyi református tudós-lelkipásztor, Bod Péter (1712–1769). A kétnapos tudományos konferencia méltóképpen idézte fel Bod Péter alakját, munkásságát, akiről Gudor Botond gyulafehérvári református lelkész többnyelvű könyvében ezt írja: „ő volt az a jellemzően erdélyi tudóstípus, aki (…) az erdélyi közművelődés magas mércéjét tűzte ki célul”.
Mindkét helyszínen sikerült a szervezőknek olyan kedvező környezetet és feltételeket teremteniük, ahol a résztvevők otthon érezhették magukat. Az ódon kollégiumi környezetben vagy a magyarigeni templom hűvösében a Gyulafehérvárról, Nagyenyedről, Kolozsvárról, Marosszentkirályról, Budapestről, Debrecenből, Szegedről, Szombathelyről, Egerből és Oxfordból érkezett jeles tudósok, kutatók éppen ott voltak, ahol Bod Péter hajdanában tanult majd később alkotott, és ahol ma is magyarul hangzik a szó.
Két nap, 19 előadás
Bárócz Huba esperes áhítata után Szőcs Ildikó kollégiumi igazgató a 390 éves Kollégium emlékekben igen gazdag tárházáról beszélt, arról a hatalmas, nagy örökségről, amelyben Bod Péter is méltó helyet kapott. Gudor Botond a Kollégium igen fontos szerepe mellett, kiemelte a Károli Gáspár Református Egyetem hozzájárulását és a Gyulafehérvári Bod Péter Alapítvány kezdeményező és szervező részvételét a konferencián.
Ezután következtek az előadások, melyekből 19 hangzott el a két nap alatt – többségében fiatal kutatók mutatták be a gazdag hagyaték egy-egy feltárt részletét.
Érdekes, változatos megközelítésű előadások hangzottak el, amelyeket a szervezők tematikusan csoportosítottak, és amelyek során jeles tudós személyiségek vállalták a moderátori szerepet.
Az előadások Az iskola, tudomány és nevelés a barokk korban témával – moderátor Gudor Botond – kezdődtek, amelyben arra is választ kaptunk, hogyan lett Bod Péterből tudós-lelkész. Dr. Bellágh Rózsa (Széchényi Könyvtár – Budapest), aki 30 éve foglalkozik a témával és a 21 éves Bod Péter Társaság tagja, a historia litteraria művelőjéről beszélt, akinek a szellemi öröksége a Magyar Athenas című munkája. Ez utóbbi az első magyar nyelvű írói lexikon. Ugyancsak ő említette meg azt a jellemző epizódot Bod Péter fiatalkorából, amiről később a tudós-lelkipásztor így számolt be: „Elmentem a nagyenyedi kotya-vetyére és ott könyveket vásároltam”. Ebben az előadás-csoportban még hallottunk Nadányi János és Pápai Páriz esetéről (Dr. Nagy Levente, Budapest) és Ajtai Abód Mihályról (Krizbai Jenő, Nagyenyed).
Bod Péter és történetírásainak forrásairól hárman értekeztek Sepsi Enikő (a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsésztudományi Karának dékánja) moderátori irányításával. Az előadók Dáné Hedvig (BBTE, Kolozsvár), Rácz Emese (Egyetemi Könyvtár, Kolozsvár; volt enyedi könyvtáros) és Verók Attila (Eger) voltak, majd Szonda Szabolcs Háromszék nevében hozta üdvözletét, és amiatti örömét fejezte ki, hogy a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Könyvtár cselekvő részese lehetett a megemlékezésnek.
Délután Krecsák Albert enyedi alpolgármester megtisztelőnek értékelte, hogy éppen Nagyenyeden tartották meg a konferencia egy részét. A külföldi peregrinációról, mint az erdélyi értelmiség továbbképzésének lehetőségéről szóló témakörben Csoma Zsigmond moderátori vezetése mellett igen gazdag és sok kutatómunkával felszínre hozott információt hallottunk azokról a diákokról, akik egyházi vagy más támogatással Nyugat-Európában tanultak, hogy aztán a friss szellemiséget itthon is terjesszék. Előadók voltak: Kurucz György (Károli Gáspár Református Egyetem, Budapest), Sepsi Enikő, Hegyi Ádám (Szegedi Tudományegyetem) és Bozzay Réka (Debreceni Tudományegyetem). Sor került még három előadásra a történelem segédtudományainak bölcsője és Bod Péter korának polihisztori érdeklődése tematikában, Bozzay Réka moderátori vezetése mellett. Egyed Emese (BBTE, Kolozsvár) Bod Péter egyik munkáját, az 1766-ban megjelent Hungarus Tymbaules Continuatust elemezte, amelyben Bod Péter a Gyulai család és a magyarság történetét kívánta rögzíteni. Gróf László Oxfordból igen szemléletesen mutatta be Bod Péter térképeit. Viczián István az ásványtanról értekezett.
Érdekes program volt – különösen a vendégeknek – a Bethlen Dokumentációs Könyvtár Bod Péter tárlatának a megnyitója, amit Győrfi Dénes főkönyvtáros tartott. A bemutatón igen szemléletes, gazdag könyvtári anyaggal ismerkedhettek meg a látogatók, majd alternatív programként városnézés következett, valamint az Iskolai Múzeum megtekintése. Este pedig a díszteremben fellépett a 20 éves Collegium Gabrielense együttese, amelynek sikerült oldania az előadások okozta fáradságot.
Megjósolta a Székelyföld megerősödését
Bod Péter Magyarigenben lelkészi-alkotói pályafutásának igen jelentős részét, mintegy 20 évet töltött, az akkor még sokkal nagyobb gyülekezetben.
Az emlékére tartott magyarigeni ünnepet megtisztelte jelenlétével Pap Géza református püspök, aki ezen alkalomból igét hirdetett. Szász Csaba helyi református lelkész a következőképpen üdvözölte a templomot csaknem teljesen megtöltő vendégsereget: „Erdély-hegyalja ma ünnepel”, majd ismertette az újabb betelepülőkkel 20 főre gyarapodott gyülekezetének sikereit. 1996-ban elődje, Gudor Botond csak három hívet talált a nevezetes községben. Ma Szász Csaba – Sárddal és Zalatnával együtt – 73 magyar lélekkel foglakozik.
Üdvözölte a konferenciát Tamás Sándor, a Kovászna megyei tanács elnöke, aki Bod Péter üzenetét a mának azzal a 300 éves vízióval érzékeltette, amelyben a tudós-lelkipásztor megjósolta a Székelyföld megerősödését, azt, hogy a hatalom nem fogja tudni majd megtörni. És éppen most indult el az a székelyföldi mozgalom, amely a szórványt segíti megmaradási cselekvéseiben.
A templomba is szépen jutott az előadásokból, amelyeket a moderátorok kisebb időzavar miatt szűkebb keretek közé szorítottak. Előtte a Bethlen-kollégium Fórika Éva vezette leánykórusa lépett fel nagyszerű műsorával, majd Boros Erzsébet búzásbocsárdi népdalénekes egyházi dalokat adott elő. Ezúttal Egyed Emese volt a moderátor aki A bölcsőhelytől a sírig előadáscsoport előadásait igazgatta. Csoma Zsigmond (KRGE) Bod Péter önéletírásáról beszélt, mint történeti-ökológiai forrásról, Feiszt György levéltáros-heraldikus a családi címerekről, Veres László marosszentkirályi lelkész az ünnepelt olthévizi tevékenységéről beszélt, és felolvasta Jan Andrea Bernhard zürichi kutató Pápai Páriz Ferencről a konferenciára küldött értekezését is. Gróf László moderálása mellett Gudor Botond rövidre fogta gazdag és érdekes ismereteit Bod Péter magyarigeni mindennapjairól. Befejezésül Győrfi Dénes Bod Péter újratemetéséről – amelyen 1912-ben részt vett a Bethlen-kollégium küldöttsége is – adta elő a Dokumentációs könyvtár érdekes adatait.
Olyan, csaknem egyórás koncert következett a sepsiszentgyörgyi Codex régizene együttes előadásában, amelyet többszöri vastaps kísért. A konferencia zárásaként Bod Péter sírjánál az összes résztvevő és támogató szervezet koszorút helyezett el.
*
A magyarigeni program során Gudor Botonddal több alkalommal is megpróbáltuk összegezni a kétnapos konferencia legfőbb tanulságait. Egy hagyomány folytatásáról beszélt, amit most egy szórványban működő alapítvány, a Gyulafehérvári Bod Péter Alapítvány kezdeményezett. Az együttműködés a két helyszín között – tegyük hozzá: a két főszervező között (Szőcs Ildikó, Gudor Botond) – jó és harmonikus volt, ennek eredménye pedig a mintaszerűen megszervezett konferencia lett.
A Károli Gáspár Református Egyetem a közeljövőben könyvben adja ki az előadások anyagát.
BAKÓ BOTOND. Szabadság (Kolozsvár)

Beszélgetés Nagy István tanárral, az EMNT Arad megyei alelnökével
„Az erdélyi magyarokat nem a pártok osztják meg”
– Közelednek a helyhatósági választások. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) tagjai valószínűleg a Tanács tavaly ősszel bejegyzett pártjára, az Erdélyi Magyar Néppártra (EMNP) fognak szavazni. Van-e ilyen, nevezzük így, erkölcsi kötelezettség? Tulajdonképpen mi a viszony az EMNT, mint közéleti mozgalom és pártja, az EMNP között?
– Az Erdélyi Magyar Néppárt NEM az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Pártja! Mindkettő önálló jogi entitás, akkor is, ha szemléletmódjuk azonos. Eszközrendszerük azonban eltérő. Az EMNT civilszervezet és, az RMDSZ-szel ellentétben, nem indulhat választásokon, ezért kellett létrehozni a szemléletmódjának politikai képviseletét ellátó EMNP-t.
Az EMNT szimpatizánsai, a helyzetteremtő, közösségépítő politizálásban hívő erdélyi magyarok jelentős hányada, különösen a szórványban élők igen nehéz helyzetben vannak napjainkban.
Az RMDSZ tetteiben sajnos nem, hanem csak szólamaiban az, aminek indult, ezért a Tőkés László értékrendjét vallók a tulipánra nem szívesen pecsételnének. Szórványban viszont ennek az értékrendnek többnyire nincsenek jelöltjei, mert az EMNP – a kiátkozását kerülendő – nem vállalta, hogy jelölteket indítson.
A szavazati joggal rendelkező erdélyi magyarok felnőtt emberek, és saját belátásuk szerint járnak el a helyhatósági választás napján.
Soha sem merült föl, hogy az EMNT-szimpatizánsoknak kire kellene szavazniuk. De a lehető legtermészetesebb, hogy ahol az lehetséges, ott a szervezetből kinőtt párt jelöltjeire szavazzanak.
– Arad megyében állított jelölteket az EMNP? Lesz kire szavaznia tagságának és szimpatizánsainak?
– Arad megyében három helyen állított jelölteket a párt: Kisjenőn, Szintén és Fazekasvarsándon. Utóbbin polgármesterjelöltje is van az EMNP-nek, aki Miszlai Ferenc. Aradon, Pécskán, Kisiratoson és Nagyzerinden nem indít jelölteket a párt.
Bár az Arad városi szervezet elsőként alakult meg a megyében, tekintettel a város és a megye magyarságának alacsony számarányára, itt nem indított a párt saját jelölteket, mivel nem kívánja megosztani a magyar szavazatokat, ami akár a magyar képviselet elveszítését is okozhatná.
A Néppárt mindig is azt hangsúlyozta, hogy a tömbmagyar területeken, elsősorban Székelyföldön, meg kell adni az erdélyi magyaroknak a választás lehetőségét, mégpedig magyar pártok között, ne kelljen függetlenként vagy román pártban induljon az, aki nem ért egyet a helyi RMDSZ-esekkel. Ott pedig, ahol számarányunk kicsi, szórványban élünk, mint például Arad megyében, itt összefogásra, koalícióra van szükség, a magyar képviselet érdekében.
Kisjenőn és Szintén sikerült megegyezni a helyi RMDSZ-vezetőséggel egy kölcsönösen előnyös koalíciós lista indításában, amelyeket a Néppárt országos vezetősége is jóváhagyott.
Sajnos, Kelemen Hunor és az RMDSZ országos vezetősége elzárkózott bármilyen helyi koalíciótól az EMNP-vel, ezért külön listákat indított a párt mindkét helységben.
– Némelyek attól tartanak, hogy a magyar szavazókra számító három párt (RMDSZ, Magyar Polgári Párt, EMNP) annyira megosztja a hazai magyarokat, főleg a szórványban, hogy végül három szék közt a pad alatt maradnak, képviselőik nem jutnak be a parlamentbe, ami a hazai összmagyarság kárára válik. Ez persze a pesszimista forgatókönyv. Ön szerint lenne optimista?
– Az erdélyi magyarokat nem a pártok osztják meg. A magyarok egy részének elege lett a törtető székvadászokból, akik nagyon megszaporodtak az RMDSZ-ben. Arad megyében is van olyan, aki négy év képviselőség után most hátat fordít a szervezetnek, mert nem toltak alá igazgatói, államtitkári széket.
Arad megyében őszre minden bizonnyal eggyel kevesebb képviselőt lehet majd választani, így már most megjósolható, hogy a 9%-nyi magyar nem tud senkit Bukarestbe juttatni, induljon az akármilyen magyar összefogással is.
Az erdélyi magyarság politikai érdekképviselete sajnos egyre véznább. Ez az RMDSZ pártérdekű politizálásának, alamizsnamorzsa-gyűjtésének a következménye. Ez hozta létre a Magyar Polgári Pártot és az Erdélyi Magyar Néppártot is. Létrejöttük válasz az RMDSZ-szel szembeni elégedetlenségnek.
Kelemen Hunorék Kolozsváron, Nagyváradon, Szatmárnémetiben, Temesváron, Marosvásárhelyen nem hagyták a megegyezést. Az aradi RMDSZ-es vezetőkben föl sem merült, hogy miként lehetne erősíteni a magyar szavazók közösségi érzését. Kolozsváron ezért kiszállt a listájukról a mostani alpolgármesterük és megyei tanácsi alelnökük.
Lehetséges azonban derülátó forgatókönyv is. Ehhez az kellene, hogy a székeikbe belemelegedett RMDSZ-esek hagyják maguk mögött az arroganciájukat, amire – sajnos –, emberekről lévén szó, szinte semmi esély.
Egyelőre úgy tűnik, hogy az RMDSZ nagyon rászorult egy nagy vereségre.
Hiteles közvetítőkre, konfliktuskezelőkre, belső diplomatákra lenne szükség ahhoz, hogy rendeződjenek az erdélyi magyar politikai sorok.
– Az EMNP milyen eredményével lenne elégedett Arad megyében a helyhatósági választásokon?
– A párt megyei vezetői, Burián Sándor elnök, kisjenői orvos, Kisjenőn Kelemen Gáspár, Szintén Vass Balázs, Tabár Renáte és Véber Lajos, míg Varsándon Miszlai Ferenc, Delezsán János, Mladin István és Kunosy Hildegard tanácsba jutásával lennénk elégedettek.
Jámbor Gyula. Nyugati Jelen (Arad)

Politikai vitát szült Nyirő József újratemetése
Nyirő József hamvainak politikamentes újratemetését kéri a magyar Országgyűlés elnökétől Bunta Levente. Székelyudvarhely polgármestere a Kövér Lászlóhoz címzett levélben közölte, hogy álláspontja szerint az emigrációban elhunyt erdélyi író hamvait a magyar állam segítségével, de a székelyek szervezésében, „politikamentesen” kellene újratemetni. Bunta Levente levelében az újratemetést kezdeményező magyar Országgyűlés hivatalának pénteki közleményére válaszolt.
Ebben a hivatal közölte: a polgármester nem támogatta a Márton Áron térre május 27-re vonatkozó közterület-használati kérelmet, melyet az újratemetés helyi társszervezője, a Székelyudvarhelyért Alapítvány nyújtott be.
A júniusi helyhatósági választásokon az RMDSZ jelöltjeként újabb polgármesteri mandátumért induló Bunta „zavart keltőnek” találta a Kövér László országgyűlési elnök nevében eljáró Fráter Olivér székelyudvarhelyi tevékenységét. Szerinte Fráter Olivér Szász Jenőnek, a Magyar Polgári Párt (MPP) elnökének a politikai érdekeit és nézeteit képviseli. Annak a nézetnek adott hangot, hogy ez megkérdőjelezi, vajon „méltón tudják-e teljesíteni Nyirő végakaratát”, és az eljárás kapcsán a „kegyeletsértés veszélyét” említette.
Nem lesz szükség engedélyre
Mint arról beszámoltunk, a magyar Országgyűlés kezdeményezésére a madridi magyar nagykövetség a közelmúltban kérte Nyirő József sírjának feltárását, ezt követte az író hamvainak Budapestre szállítása. Bunta Levente levelében kifejtette, teljes mértékben támogatja és üdvözli a magyar Országgyűlés elhatározását, amellyel teljesítik az író végakaratát, hogy hamvait hazahozzák. Ugyanakkor úgy vélte, hogy mindez „nem jelentheti különféle pártok politikai, választási kampányának programját”.
A polgármester azzal a kéréssel fordult az Országgyűlés elnökéhez, hogy őrizzék meg az esemény politikamentességét. „Kérjük, tartsák tiszteletben azt, hogy Nyirő József a székelyeké, a Székelyföldé. A Székelyföld pedig a mienk, székelyeké!” – fogalmazott levelében Bunta. Az Országgyűlés hivatala ugyanakkor kifejtette, noha az elöljáró nem támogatta az újratemetéssel összefüggő közterület-használati engedély kiadását, ennek ellenére május 27-én, pünkösd vasárnapján megtartják a rendezvényt, „oly módon, hogy engedélyköteles közterület-használatra nem lesz szükség”.
Fráter Olivér, a magyar Országgyűlés hivatalának képviselője, Nyirő József újratemetésének koordinátora és Bunta Levente pénteken tárgyalt az író hamvainak újratemetése ügyében, de a találkozó eredménytelennek bizonyult. Fráter a Magyar Polgári Párt székhelyén tartott sajtótájékoztatón arról számolt be, sajnálattal vették tudomásul, hogy bár a polgármester korábban biztosította a rendezvény támogatásáról, a Székelyudvarhelyért Alapítvány kérésére nem adta meg az engedélyt a közterület használatára.
„Nyirő József újratemetése kapcsán valamennyi érintett romániai polgármesteri hivatal és polgármester részéről kifogástalan, gyors és minden tekintetben konstruktív hozzáállást tapasztaltunk, beleértve az Arad megyei Lippa község román nemzetiségű polgármesterét is” – fejtette ki a megbízott főszervező.
„Nyirő a székelyeké!”
Bunta Levente ezzel szemben kifejtette, a továbbiakban is támogatják a rendezvényt, azonban szerinte a szervezők nem vettek figyelembe néhány dolgot. „Nehezteltük, hogy kampányidőszakban szervezik meg ezt a szertartást, ráadásul egy olyan civil szervezettel együttműködve, melynek a hitelessége kérdéses. Nem vagyunk mi köpönyegforgatók, még azt sem tettük szóvá, hogy az író rokonai beleegyeztek, vagy sem az újrahantolásba. Mi a szabályokat betartottuk, és előre jeleztük, hogy a Patkóban elkezdődhetnek a városszépítő munkálatok – lehet, hogy felszedik a kockaköveket.
A pünkösdi ünnepség során tapasztalható forgalmas közlekedés miatt inkább a Szent Miklós-plébánia előtti téren rendezzék meg a búcsúünnepséget” – nyilatkozta Bunta. Hozzátette, a városvezetés azt javasolta, hogy a magyarországi szervezők a Székelyföld határánál adják át a hamvakat egy székely küldöttségnek, és a továbbiakban ez bonyolítsa le a szertartást. Nyirő József hamvai pünkösd vasárnapján a Boldogasszony-zarándokvonattal érkeznek Csíkszeredába. A szerelvény Romániába beérve megáll az Arad megyei Máriaradna településen, majd Gyergyószentmiklóson is állomásozik, Csíkszeredában pedig várja a díszkíséret, ahonnan Székelyudvarhelyre viszik a maradványokat.
Novák Csaba Zoltán
1975-ben születetett Nyárádszeredában. Középiskolai tanulmányait a székelyudvarhelyi Benedek Elek Tanítóképzőben végezte. 2002-ben történelem szakos oklevelet szerzett, majd 2002-2003 között mesteri képzésen vett részt a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen. 2004-től doktori tanulmányokat folytat a Román Akadémia Nicolae Iorga Turténettudományi Intézetében Bukarestben. Jelenleg a Román Akadémia Gheorghe Şincai Társadalomtudományi Kutatóintézet munkatársa Marosvásárhelyen. Kutatási területe: nemzetiségpolitika Romániában a 20. sz. második felében, román-magyar kapcsolatok, Kelet-Európa története, baloldaliság, rendszerváltás 1989. Krónika (Kolozsvár)

A Tulipédián olvasható Ráduly Róbert „betiltott” interjúja
Nyilvánosságra hozta a Tulipédia nevű internetes portál a Hargita Népe által Ráduly Róberttel, Csíkszereda RMDSZ-es polgármesterével készített interjút, melyet a megyei önkormányzat birtokában lévő csíkszeredai napilap végül nem jelentetett meg.
A Tulipédia szerint az elmúlt év végén készült sajtóanyagban az újabb mandátumra pályázó Ráduly még arról beszél, hogy nem indul egy újabb polgármesteri székért. Az elöljáró szerint a közigazgatás tarthatatlan állapotba került a bérek csökkentésével, miközben „az 1989 előtti kommunista rezsimet messze meghazudtoló szekusrendszert építettek kemény pénzen”.
„Akkor, amikor a városban és a térségben több szekus dolgozik, mint mondjuk városházi alkalmazott vagy rendőr, akkor nekem nagyon el kell gondolkodnom, hogy ez-e az az út, amelyen én tovább akarok menni” – fogalmazott egyik válaszában az elöljáró.
„Természetes-e, hogy a városban, ha valaki román, azonnal állást kap, és a 21. században természetes-e az a tény, hogy valaki, ha a többséghez tartozik Romániában, Székelyföldön mindjárt lakáshoz és lehetőséghez juttatják?” – teszi fel a kérdést a csíkszeredai polgármester.
Ráduly továbbá az igazságszolgáltatásban uralkodó állapotokra is panaszkodik, illetve arra, hogy „az egész államapparátust a nagyszakállú püspök irányítja” (az elöljáró minden bizonnyal Ioan Selejanra, Hargita és Kovászna megye ortodox püspökére gondol – szerk. megj.).
A csíkszeredai elöljáró továbbá úgy fogalmaz: nem tartja természetesnek, hogy az RMDSZ-en belül „olyan emberek, akik még semmit nem tettek le az asztalra – ifjabb Hajdu Gáborral az élen – két és fél éve azon munkálkodnak, hogy átvegyék a hatalmat a városban”.
„Amennyiben azt kéri tőlem az RMDSZ vagy a mostani városvezetési csapat, hogy ne várjuk meg a választásokat, hanem hamarabb történjen meg a váltás, én hajlandó vagyok már holnaptól is felajánlani a lemondásomat” – mondta Ráduly.
A csíkszeredai polgármester a Transindex portálnak azt nyilatkozta, ő kérte a Hargita Népétől, hogy ne publikálják a beszélgetést, mert időt szeretett volna nyerni, hogy eldöntse, indul-e a választásokon, vagy kilép a közéletből. Krónika (Kolozsvár)

Sajtóközlemény a székely himnusz felcsendülése ügyében
A magyarországi elnökválasztáson az ünnepélyes beiktatás végén a házelnök javaslatára a jelenlevők elénekelték a székely himnuszt, amit az LMP oda nem illőnek nyilvánított. Erre reagált Borboly Csaba, az RMDSZ Hargita megyei elnöke.
Magyarország országgyűlése május 2-án választotta meg köztársasági elnöknek dr. Áder Jánost. Az újonnan megválasztott köztársasági elnök munkájához – a Székelyföldön élő magyarság, köztük a már magyar állampolgárságot felvettek nevében is – sok sikert kívánok. Áder elnök úr országgyűlési elnökként, parlamenti frakcióvezetőként és európai parlamenti képviselőként egyaránt segítette a határon túli magyarság megmaradásának ügyét. Így okkal bízom abban, hogy – elődei hagyományát folytatva – munkájában figyelmet szentel a világban élő magyar közösségek megerősítésére.
Az elnöki beiktatás záróeseményeként Lezsák Sándor házelnök úr javaslatára a jelen levő parlamenti képviselők – a Szózat mellett – elénekelték a székely-magyar összetartozás jelképévé vált székely himnuszt. Az eseményt figyelemmel kísérő székely emberek számára felemelő pillanatok voltak ezek, hisz jelezték, az őseink keze munkája által is épült Országházban többszázezres közösségünk megkapja a mindennapi küzdelemhez szükséges támogatást, figyelmet. De jelezte azt is, hogy a 2010-ben kezdődött nemzetpolitikai fordulat egyre közelebb hozza egymáshoz a magyar anyanyelvű közösségeket. Hogy ennek erdélyi magyarságunk milyen jelentőséget tulajdonít, jól mutatja az is, hogy az eskütételen jelen volt Kelemen Hunor, érdekképviseleti szövetségünk elnöke, székelyföldi parlamenti képviselő is.
Sajnálatosnak és fájónak tartom ugyanakkor, hogy a székely himnusz eléneklése ellen a "Lehet Más a Politika" párt parlamenti frakcióvezetője, Jávor Benedek tiltakozását fejezte ki. Szeretném felhívni a képviselő úr figyelmét, hogy nemzetpolitikai gesztusok tekintetében nem szerencsés, sőt káros pártpolitikai, ideológiai indíttatású kijelentéseket tenni.
Mi itt a Kárpátok tövében az elmúlt 90 évben megtanultuk, hogy ha egy kisebbségi, regionális közösség nemzeti imája csendül fel, akkor jobb azt békésen végighallgatni, s véleményünket bölcsen megtartani magunknak. Ezért azt javaslom a képviselő úrnak, hogy ha képviselői mandátuma alatt még felcsendülne az 1902-ben épült Országház falai közt a székely himnusz, akkor tartózkodjon a hasonló megnyilvánulásoktól. Bízom egyben abban, hogy a székely himnuszt és vele együtt közösségünket megsértő kijelentései kapcsán alkalmat talál a bocsánatkérésre.
A mai napon Homoródfürdőn tartott Székely majális rendezvényünkön pedig koccintunk az Áder család egészségére, és egyben tisztelettel meghívjuk elnök urat ide hozzánk, a Székelyföldre.
Csíkszerda, 2012. május 5.
Borboly Csaba, a Hargita megyei RMDSZ soros elnöke. Népújság (Marosvásárhely)

Klasszikus Szent György-szobor Sepsiszentgyörgynek
Sepsiszentgyörgy védőszentjének, Sárkányölő Szent Györgynek klasszikus szobrát avatták fel hétvégén a város főterén.
Sepsiszentgyörgy védőszentjének, Sárkányölő Szent Györgynek klasszikus szobrát avatták fel hétvégén a város főterén. A szombat esti szoboravató után a több száz érdeklődő megtekinthette az alkotás folyamatát bemutató filmet is.
Sepsiszentgyörgy település első írásbeli említése 1332-ből származik, és nem sokkal ezután, 1373-ban a Kolozsvári testvérek, Márton és György elkészítették a Sárkányölő Szent György-szobor eredetijét, amely Prágában található, egy másolata pedig a kolozsvári Farkas utcában áll, a református templom bejáratánál. Egy ezzel azonos másolatot állítottak ki most Sepsiszentgyörgy főterén.
Antal Árpád polgármester köszöntőjében elmondta: a szoboravatással régi adósságot törlesztettek a város védőszentje, Szent György lovag felé, és azon polgárok irányába is, akik úgy gondolták, hogy a már meglévő modern szobor mellett szükség van egy klasszikusra is. A városvezetés – képzőművészekkel egyeztetve – arra a következtetésre jutott, hogy a Kolozsvári testvérpár Szent György-szobra a legismertebb. A másolat elkészítésével a budapesti képzőművészeti egyetemet bízták meg; a szoborállítás teljes költségvetése 110 ezer lej volt, ebből 50 ezer lejt állt az önkormányzat, a többit támogatásokból fedezték. Antal Árpád szerint az elmúlt évszázadok során a székelyek folyamatosan egyik kezükkel építették a városaikat és falvaikat, másik kezükkel harcoltak azok ellen, akik megpróbálták elvenni a szülőföldet.
Ez ma is így van, és a szobor kifejezi ezt az állapotot. „A harc a sárkánnyal az a harc, amit naponta megvívunk, hogy a mienk maradjon Székelyföld” – mondta a polgármester, aki arra biztatta a sepsiszentgyörgyieket, hogy legyenek büszkék a szoborra, és érezzék magukat biztonságban. Vargha Mihály szobrászművész, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója elmondta: valahányszor Kolozsvárra látogat, két szobrot néz meg: a fenségesen monumentális Mátyás-szobrot, és ezt a kisebb gyönyörűséget, a Szent György-szobor 1904-ben leleplezett másolatát, és ezekből merít erőt képzőművészként és erdélyi magyarként is. Vargha Mihály rámutatott: Sárkányölő Szent György szobra 1373-ban mérföldkő volt a világ művészettörténetében, hiszen ez Európa első teljes alakos bronz lovasszobra. Lestyán-Goda János, a Magyar Képzőművészeti Egyetem szobrász tanszékének tanára vetítőképes előadásban ismertette a szobor készítésének folyamatát, és elmondta: fantasztikus lehetett a Kolozsvári testvérek tudása, hiszen ők 700 évvel ezelőtt egy darabból öntötték ki a bronzszobrot, amelynek másolatát ők most 54 darabból állították össze.
Kovács Zsolt. Új Magyar Szó (Bukarest)

Kolozsvárra jön a Gazdaélet
Lapbemutatóra és sajtkóstolóval ízesített kötetlen beszélgetésre hívja az aktív gazdákat – és a még nem gazdákat – a tavaly novembertől havonta megjelenő Gazdaélet országos agrármagazin. Az eseménynek a Minerva Művelődési Egyesület Cs. Gyimesi Éva terme (Kolozsvár, Napoca – Jókai – u. 16. szám, I. emelet) ad otthont 2012. május 9-én 16 órától.
A Székelyudvarhelyen megjelenő kiadvány szerkesztői nemcsak a nagygazdákat igyekeznek megszólítani a Székelyföldtől kezdve a Barcaságon keresztül a Partium sarkáig, hanem azokat az akár hétvégenként kedvtelésből veteményező városiakat vagy hobbikertészeket is, akik számára nem idegen a kerti szerszám és a termőföld, és nyitottak a szakemberek tanácsaira vagy az újdonságokra. A riportok, interjúk vagy tematikus összeállítások mellett az olvasók havi rendszerességgel értesülhetnek az aktuális pályázati kiírásokról, a mezőgazdasági támogatásokról, továbbá kertészmérnök, állatorvos, biológus és más agrárszakemberek adnak tanácsot aktuális kérdésekről. „Úgy véljük, nincs veszve a mezőgazdaság, még ha sok gazda nehéznek vagy akár értelmetlennek is látja azt gyakorolni. Pozitív példákkal, sikeres gazdák bemutatásával igyekszünk visszaadni a reményt a vidéki embereknek és újra meggyőzni őket arról, hogy igenis van jövője a mezőgazdaságnak” – állítja Daczó Dénes, a Gazdaélet főszerkesztője.
Az agrármagazinra a www.gazdaelet.ro internetes címen vagy a 0743-879399-es telefonszámon lehet előfizetni, 3, 6, és 12 hónapra.
Szabadság (Kolozsvár)

MOGYE ügye
Ha történelmi perspektívából tekintjük a MOGYE ügyét, akkor az csupán pillanatnyi megoldás volt. A háború utáni zűrökben született, amikor Groza és a király ki akarta húzni a párizsi béketárgyalások előtt a kisebbségi kérdés méregfogát. Másfelől a kommunista párt, amely még mindig jelentős magyar és zsidó tagsággal rendelkezett – hiába volt jelzője és csakis jelzője a román –, ott állott szovjet támogatással szügyig a hatalomban, a polgári ellensúlyok már nem is számítottak. Az egész ügyben az erdélyi magyarság akkori vezetői voltak érdekesek, fölöttébb bölcsek és bátrak.
Hiszen egy vesztes háború után azonos megszállás alatt éltek Magyarországon és itt. Mégis mertek tenni, lépni, egyetemet, specifikus nemzetiségi (egyen)jogokat követelni. Nem érezték magukat egynek/azonosnak a vesztesekkel, nem keresték a folytonosságot a volt „kis magyar világgal” és annak politikai elitjével – s nem csak azért, mert baloldaliak voltak. Egyszerűen tudták, hogy más időszámítás kezdődik. Csak azzal nem voltak tisztában, a moszkovitákon kívül, hogy jobb vagy rosszabb lesz-e ez a kronológia.
A király és Groza is okosan politizált. Ők sem akartak folytonosságot a Ferenc József tudományegyetem és karai, valamint a létesítendő állami magyar egyetem között, ezért is bocsátottak ki egy új egyetemalapító okmányt, amit bármikor visszavonhatnak. Pillanatnyi megoldás volt. S mert Románia felfegyverzését, miután nem számított győztes hatalomnak, korlátozták, nem volt szükség kadétiskolákra sem, a vásárhelyi gyorsfegyvernemi altisztképző épületei üresen álltak. A visszatérő kolozsvári román egyetem bosszúért lihegett, a komcsik fogták vissza őket, s inkább elfogadták, hogy legyen magyar orvosi kar Vásárhelyen. (A Kolozsvárott maradt többi kar esetében a magyar egyetem járt természetesen rosszabbul, egy nemzetállamban, az épületek szempontjából is.)
Az alapcél mindenki számára – a magyarok kivételével – világos volt: nem fog egy nemzetállam, még ha szocialista mezben tetszeleg is, a saját kebelén egy másik nemzet számára értelmiségieket képezni. Különösen nem szakértelmiségieket. Ezért halt hamvába a műszaki képzés, és 1961-ben eljött a perc, amikor az engedményekből vissza kellett venni. Fokozatosan, a szoc. humanizmus jegyében – de kíméletlenül. A folyamat csak elakadt, de nem állott le 1989/1990 fordulóján. Ami most Turgumurgun történik, amelyet már kirántottak a Székelyföld forrósodó serpenyőjéből és most nyílt lángon forgatják, az a befejezés. Ennek lehetnek állomásai, a szakács kiemelheti, megforgatja, borral locsolgatja, a lényeg, hogy el lészen fogyasztva kormányzatilag.
Hacsak...
Sebestyén Mihály. Új Magyar Szó (Bukarest)

Jegyzetek Bukarestről és a bukaresti magyarság fáradhatatlan krónikásáról
Bántó István: Magyar közművelődés a román fővárosban. (Polis, 2012.)
„Bukarestben megfújják a trombitát.
Minden anya hazavárja a fiát.
De hibába várja haza az édes fiát.
Bukarestben lesz az örökös hazád.”
(Nem tudom, hányan ismerik ezt az Erdély-szerte hajdan nagy bánattal énekelt katonanótát. Hadd induljunk el ennek dallamával, kesergésének emlékével Bukarest felé.)
Bukarest – félúton és örökös félkészen
Bécs és Isztambul között, szinte félúton, van egy város. Amúgy főváros, világváros lenne, de valami mintha nem lenne rendben vele. Európából nézve balkáni, a Balkánból nézve európai, de sehol sincs otthon igazán. Ha ránézünk egy mai országtérképre, valahogy ott sincs a helyén. Vagy nem oda tervezték, vagy az utána hozzákanyarított egyesültfejedelem Kifliország, majd ennek a „nagy-rombuszhal” alakú nagyországnak, szaknevén „psetta maxima”-nak, Nagyromániának is szélére sikerült.
Folyója nincs − a kicsinyke, fárad és szennyes Dâmboviţa aligha nevezhető annak. Európa valamennyi jelentős fővárosa szomjasan kereste az éltető vízpartokat: Bukaresttől a Duna is hetven km-re van, de ő nem szomjúhozik, Bukarest ebben is más.
Manele illatú, fáradt, hangos-zajos, poros, szomorú dojnásan kesergő, románcosan nosztalgiázó, de mégis életvidám. Ügyeskedően, smekeresen sikeres. Barna, fekete szemű, kis termetű, hadari-gyorsbeszédű, felkapott mondatvégű, már-már visítósan beszélő nép lakja. Asszonyaik terebélyes, nagyszájú, bagóhangú kukoánák, mintha valamennyien sikeres utcai kofák lennének; magabiztosak és kapitányok, mint akiknek van mire: itt ezen a tájon mindenkit ők szültek, mindent ők vezetnek, ők teremtettek.
Mintha-mintha nem is földi lények lennének, hanem Európát megviccelni az űrből pottyantotta volna le ide őket a Fennvaló.
Bukarest. A város neve amúgy örömet, boldogságot, talán „boldogasszony”-falvát jelentene. Vagy egy Bukur nevű, víg kedélyű pásztor nevét sejteti, aki itt, a nagy alföldi pusztaságban szúrta le botját, kijelölve családja, nemzetsége eljövendő szálláshelyét. Hogy neki ez mennyire sikerült azt nem tudjuk, az utódoknak, a több mint kétmilliónak mára egészen eredményesen. Bukarestnek a naggyá álmodott országban sincs névrokona, illetve Erdélyben Brád mellett egy kis román havasi falu viseli a Bukuresd nevet. Azt is először Bokorfalvának említik 1445-ben az oklevelek. Neve is vidámkodóan bolondos tehát, mintegy jelezve, hogy semmit nem érdemes túlságosan komolyan-tragikusan venni: a dolgok egy kis ügyeskedéssel úgyis megoldódnak maguktól.
Bukarest építészetileg is zűrzavaros, hatalmas szétfolyó egyveleg. A régi alföldi román házsoros városképet, utcaképeket, meg - meg törik a bizáncias ottomán-fanarióta, beugrós szerkezetű házak kígyóvonalai, a bojári épületek formás alakzatai, a francia építészet nagy sugárútjai, a máhálá-ként emlegetett peremkörzetek, a szocialista építészet kockatervezésű lakótelepei, a Diktátor grandomán felvonulási tereinek és római félisteneknek tervezett szörnyei és végül a modern üzletházak és az újgazdag építészet elszabadult pokla.
Ez Bukarest, a soha be nem fejezhető, a sokszorosan darabokra szaggatatott ezernyi arcú város.
Bukarest, az ország szélén a közepe
Bukarest ennek az összefércelt országnak egészen a szélén lett az ország közepe. Mesterségesen, mint ahogyan mesterséges maga az egész ország. Talán a bukaresti abszurditások nagy része is innen ered: önemelgető, lábujjhegyes akarnokságból. Ez a város egy kicsit az ország szedett-vedett egészének paródiája, gnómja is. Egy már-már megapolisz az ország szélén, a legalacsonyabb pontján elhiszi, elhiteti magával, elhitették vele a politikusok, hogy övéi a hegyek, hogy beleláthat, onnan belakhat és igazságokat osztogathat a hegyek mögött, a hegyek tetején is. Sőt, az országnak, a hatalomnak és dicsőségnek is egyedüli legfőbb birtokosa ő.
Bukarest a világunk mesterséges közepe. Ahonnan alig látszanak a szélek, a másfajta, a magasabbra fekvő, a hegyeken túli megörökölt ország. Bizony, az alföldről, alacsonyról nagyon nehéz a hegyek közé, a hegyek mögé belátni. Pedig be nagyon szeretnének! Nem lát át a hegyeken, és ezért marad számára az örökös kétely, gyanúskodás. Inkább azt hiszi, azt gondolja, („poate că”), hogy mi ezt gondoljuk, azt akarjuk („aşa se zice…)!” Még Dobrudzsa, a Delta környéke sokarcú nemzetiségei beleférnek a tengerre utazó úti élményeibe: az átutazó szemébe ötlenek a minaretek, a másfajta arc, hang, antropológia. De Uram bocsá'! Ki láthatja innen a Székelyföldet, a máramarosi ruszinokat, ruténeket, ki emlékszik a máramarosi falusi zsidóságra, vagy a szatmári, bánsági svábokra?!
A regáti már-már babonásan sem érti Erdélyt! Valami nem lehet rendben („ceva nu-i curat”), ezzel az Erdéllyel, ha az Úristen is mindig diszkriminálja! A Kárpátokon kívüli jámbor lelkével el-el gondolkodik azon: mi baja van vele s a Regáttal a Fennvalónak. Talán csak nem Erdély miatt van a Kárpátok kiflijén túl annyi Istenverése a románságon?: a széllel mindig őt vereti, több méteres nagy hótakaróval őt borítja, égszakadásos esővel őt áztatja, árvízzel őket megsodorja. Nem szép dolog, hogy az Úr még a földrengéseknél sem veszi elő a térképet, hogy a megrázkódtatásokkal tiszteletbe tartsa az egységes nemzetállamot.
„Illik” lenézni Bukarestet?
De Erdély felől nézve Bukarest fele is más a világ… Ne feledjük azt sem, hogy a hegyek közül könnyű, majdnem „kötelező lett” az alföldet lenézni. Divat megszólni, leszólni Bukarestet, az onnan haza-, a Kárpátokon átszolgáló, olykor már botló nyelvű magyarságot. Illik fintorogni nevük hallatán, képeket vágni: az igazi magyar és magyar intézmény nem lehet regáti! Szokás nem túl szalonképes jelzőkkel illetni, pofákat vágni, háta megett összesugdosódni. Illik, illene is szégyellnie magát minden bukarestinek, szabadkoznia vagy bűnösen hallgatnia, mentegetőznie: ő ugyan bukaresti magyar, de azért rendes ember lenne. Vagy hallgatnia a fanyalgást, látnia a legyintést: „jaa, ti vagytok azok a….”
Tallózó a Bántó István kötetének írásai között
Ebbe a kontinenskapuban álló rendhagyó világvárosba − félmilliónyi jövő-menő-maradó vándorszékely, vándorszilágysági munkás, egyetemi tanár, művész, orvos, szerkesztő, párt és kormányfunkcionárius kitaposott útján − érkezett 61 évvel ezelőtt, egyenesen az egyetem padjaiból, szilágysági útravalóval Bántó István. Kultúrmunkásnak, művelődésszervezőnek, majd a Tanügyi Újsághoz szerkesztőségi főtitkárnak, majd főszerkesztőnek, többször előre és visszafokozott kultúr-napszámosnak. Hogy az ő sorsa, a romániai magyar tanügy sorsa, a pedagógusok egyetlen magyar lapjának hányatott sorsa semmivel se legyen jobb.
Vajon tudta akkor Bántó István, hogy hová érkezik? Itt vált − üllő és kalapács közt − közösségi munkássá, a közösségi élet fontos szereplőjévé és írásaival bukaresti magyar dolgaink szorgos feljegyzőjévé, tudósítójává. Ezekből a bukaresti írásokból született ez a kötet is.: „Magyar művelődés a román fővárosban”.
A kötet ajánlását már a címzett pálya- és sorstárs, Lőrinczi László nemrég bekövetkezett halála is fájdalmasan időszerűvé teszi. Lehet-e nehezebb szórványsors, mint az övé: Bukarestet jó félévszázad után a szardiniai Cagliarival, Settimo San Pietroval felcserélni.
A kötet leghosszabb és legjobban dokumentált részét a nagyobb tanulmányok, a bukaresti magyar közművelődés másfélszáz évének szemlézése teszi ki. A magyar katolikus öntudatot ébresztő Szent István Király Egyesület történetének felidézését a református egyház szellemi műhelyeinek, a Koós Ferenc Kör múltjának idézése követi. Ezek után a 20. század első harmadának regáti egyesületi életét szemlézi. Meglepő, hogy ilyen gazdag és színes volt hajdanán Bukarest önszerveződő intézményeinek, szervezeteinek, egyesületeinek kínálata és hogy milyen fontos szerepet töltöttek be ezek a bukaresti magyarság fennmaradásában, túlélésében. Itt is bebizonyosodik, hogy a nagy kihívások, válsághelyzetek között a bukaresti magyarság legjelentősebb megtartó erői a cselekvő értelmiség és az önszerveződő intézményrendszerek voltak.
A múltba merítkezve, Bántó közművelődési visszaidézéseiből előtűnik, hogy bizony Bukarest is cipelte hátán a magyar-magyar belső vitákat, nézeteltéréseket, a kisközösségek pánikküzdelmeit, az egymásra újjal mutogatást. Ide is sikeresen kitelepítettük a nagy magyar konfliktusainkat. Minden küzdelmemben benne volt az elsőbbségért folytatott másfajta harc és arc, a könyöklő feljebb emelkedés lehetősége. A kor akkor is tele volt a ma is ismerős, két évszázados ujjal mutogatással: ki a román barát, ki a török, osztrák kollaboráns? Elragadott sokakat a Hatalom közelsége, az independentizmus, a rang, a cím, de a rendetlenség, pénzügyi és erkölcsi fegyelmezetlenség is. Nézzük csak meg Bántó István leltárkészítésében is a sok − joggal vagy jogtalanul − megvádolt egyletvezetőt, az elbocsátott lelkészeket, felmondással elküldött tanítókat.
És ezzel el is érkezett a Petőfi ház 1989 utáni új birtokbavételig, a reményteljes újrakezdés nem mindig vidámító felidézéséhez.
A következőkben hosszasan és alaposan elidőz a bukaresti magyar oktatás születésénél, hányatott sorsú történelménél, majd ez az út elvezet a jelenig.
Bántó István könyvének legterjedelmesebb részét az általa bejárt időszak, Bukarest-történelem talán legjelentősebb dokumentumának, az Egyházi Újság „egyháztársadalmi lap” újraolvasásának, szemlézésének szenteli. Nem győzhetjük eléggé csodálni ezt a kétheti lapot, és személyesen Nagy Sándor lelkész majdnem egyszemélyes munkáját, és kis csapata küzdelmének 13 éves történetét. Nagy Sándor e korszaknak, a bukaresti magyarság soraiban nem csak a legjelentősebb szervező, lelkigondozó személyiség, de olyan kiváló tollú közíró, publicista, szerkesztő is, akinek írásai messze kiemelkednek a kortárs magyar és protestáns közírás nagyjai közül. Nem csak veretesen, pontosan, világosan, tényszerűen fogalmaz, de hiányzik belőle a helyzethez, alkalomhoz nem illő pátosz, és soha nem téveszti össze a tényszerű rögzítést, hírközlést, az igehirdetéssel, jegyzettel vagy hírrel. Nem véletlen tehát, hogy 1940 – a bukaresti magyarság majdnem teljes elvándorlása – után Ravasz László zsinati püspök a nyugati emigráció megszervezésével bízza meg, amit regáti tapasztalatainak birtokában is a legnagyobb szakszerűséggel végez, haláláig.
A Nagy Sándor elemzéssorozatának mai olvasata azt is mutatja, hogy milyen hosszú az örök tények, igazságok sora, de milyen semmivé lesz egy sor évszázados jelenség, érték a történelem változásaiban. Ma már értetlenül olvashatjuk a cselédkérdést, a magyarság típusait. Egyetlen tollvonással törölte el az egészet a Bécsi-döntés, és a világháború után egy egészen más típusú magyarság születik itt: az ipari menekültek, a szocialista, a téeszemigráció, a bukaresti magyar szakmai, politikai elit.
Bántó Istvánnak a bukaresti nagyok emlékezete közötti tallózása ma is érdekes, izgalmas olvasmány. A „Vigyázók” fejezetben sorra idézi fel a regáti magyarság jeles személyiségeit. Hosszú a sor a „népoktatás szolgálatában álló” Koós Ferenc, „a szórványlelkekre gondot viselő” Nagy Sándor, a „regáti magyar balsorsot” megélő, a havaselvei magyarokat összegyűjtő pitești lelkész, Udvari András. Az emlékezésben tovább a „népművelés istápolója”, dr. Bakk Elek, később székelyudvarhelyi főorvos; az „igaz igék, talmi igazságok” költője, Szemlér Ferenc; „az irodalom napszámosa” Lőrinczi László kerülnek a figyelem reflektorfényébe.
Az „Olvasás közben” fejezetben fontos, Bukaresttel, a Regáttal kapcsolatos könyveket, írásokat tart a kezében és lapoz fel olvasói számára. Hencz Hilda román nyelven írta meg a „magyar Bukarest”-et. Rendhagyó mű ez is, és úgy tűnik, ennyire szabadon és nyíltan ezt csak neki lehetett megírnia. Nagyon ideje volna ennek magyarul is megjelennie. Bántó annyira figyelmes számvető, hogy nem felejti el felhívni a figyelmet egy fiatal bukaresti segédlelkész, Lázár Balázs lelkészképesítő dolgozatára sem, melyben egyházközsége jegyzőkönyveit feldolgozva, onnan adatolva, írja meg új tények figyelembe vételével egyháza történetét. Lőrinczi László versfordításainak ismertetése után Murvai László: „Körkép. A romániai magyar oktatásról 1990-2007” című könyve is Bukarestben született szomorú kép az oktatás sorvadásáról.
Két, szívéhez közel álló témával, kérdéssel zárul a kötet. Az egyikben meghatódással tartja a kezében Kaszta István: Hadad a hadak útján című kötetét. Sok-sok ismerős emléket idéz, hisz szülőfaluja monográfiájáról van szó. Az írások gyűjteménye utolsó írásával is hazavezeti az olvasót szeretett munkahelyére, a hányatott sorsú Tanügyi Újság szerkesztőségébe. Itt már teljesen emlékeire alapozhatva írja meg ennek az üldözött, támadott, megcsonkított, többször a megszűnés határán álló lapnak a krónikáját, ahol Bántó István életéből 35 esztendőt töltött.
Záró gondolatok, adósságlista
Nyugtalansággal teli örömmel teszi le az olvasó Bántó István hosszú korokat átölelő szellemi, művelődéstörténeti utazását. Ahogy letesszük a könyvet, ezernyi kérdés tódul elénk. A Regát is, mint annyiszor bevándorolt, belakott európai tájunk, otthonunk, hosszabb-rövidebb ideig szálláshelyünk, nagy adósságainknak is otthona.
Hadd kezdjem a sort azokkal, akik legárvábbak: a múltban és jelenleg is ott élőkkel. Egyszer talán a bukaresti magyarság, különösen az itt küzdelmet, szórványsorsot vállaló csúcsértelmiség is megkapja méltó helyét az egyetemes magyar helytállás becsületrendjében. Egyszer talán nekik is kijár majd a Magyar Örökség Díj. Együtt közösen, valamennyiüknek. Egyszer talán megköszöni nekik is valaki, hogy kemény kétkezi munkásként, szellemi napszámosként helytálltak a Hatalom torkában, a „Sátán királyi széke” előtt. Megköszöni tán valaki a soktízezernyi műfordítást, amellyel íróink baráti kezet tudtak nyújtani a románság felé, és hogy évszázadokon át hídként álltak a két nép között. Megköszönni, csak már késő ne legyen!
Mert Bukarest, a bukaresti magyarság, valljuk be töredelmesen, soha nem volt a magyar szellemi élet erdélyi és anyaországi nagy ütőereinek, az egymást követő magyar kormányoknak kedvence. Sokkal többször érte őket vád, mint bátorító szó, kitüntető figyelem vagy épp állami kitüntetések.
Adósságlistát lehet készíteni, feladatokat is ki lehet jelölni a mai fiatal bukaresti-erdélyi magyar értelmiség számára. Ez már az ő lelkiismeretükre van, lesz letéve.
Egyszer talán lesz Regáti Magyar Lexikonunk, lesz Ki kicsoda a Regátban is, ha erre lenne igény. Jó lenne, ha egyetlen lexikonban láthatnánk, találhatnánk meg együtt minden regáti közösségépítő magyart! Egyszer talán lesz teljes bukaresti magyar folyóirat repertórium és Regát bibliográfia is.
Bukaresti, regáti magyarjainknak még nagyon sok mindennel tartozunk. Ők maguknak elsősorban, de mi, erdélyiek is. Legfőképpen sorsuk, a mindennapi magyar Bukarest emlékezetének begyűjtésével is. Ezernyi sors szóbeliségének, emlékének rögzítésével, nyelvi hőemelkedéssel dacoló vagy az olvadó jégtábla szomorkás képével. Többen is küszködnek ezzel évtizedek óta (Rostás Zoltán például), de vesztes versenyben vannak a múló idővel. Talán nem kellene több, mint néhány bekapcsolt magnó és néhány azt tartó kéz, és hagyni, hogy folyjék, buzogjon fel az ott élők között az emlékezet lávája. Mennyi magára maradt, elárvult idős férfi és nő, utolsó tanú idézhetné fel személyes történelmét, melyet senki nem hallgat már meg: a nyelvcserében beáll az amnézia, megszakad a fonala az emlékezetnek. Nekünk és a jövendőnek csak annyi volna most fontos, hogy rögzülhessen, csak hogy megmaradjon. (Ahogyan ezt Kolozsváron Tatár Zoltán teszi.) Az igazi Bukarest könyv is még várat magára. Meg kell írni magyarul, magyarnak is a magyar Bukarestet. Talán egy magyar múzeumot a bukaresti magyar emlékezet múzeumát is megérdemelne itteni életünk emlékezete: tárgyi, szellemi értékeink begyűjtését. Tárgyakat, emlékeket, leveleket, magukkal hozott eszközöket, az élet, a túlélés, az asszimiláció dokumentumait. Ha már nem késő.
Adósságunk pedig Havaselve egésze fele is van elég.
Lássuk be, Erdélyben mostohán bánunk regáti legnagyobbjaink emlékeivel is. Nagy mulasztásuk az is, hogy Erdélyből indult regáti nagyjainkat nem tudtuk eléggé hazahozni, visszaadni a szülőföldnek. Sükei Imre templomépítő lelkészünket Szőkefalván senki sem tartja számon. Czelder Mártont Nagybányán és Felsőbányán is lényegében elfelejtették, pedig ott van a sírja a nagybányai temetőben. A Koós Ferenc kultusz Magyarrégenre korlátozódik, de alig hallhatunk róla Fogarason, Brassóban, ahol egyébként nyugszik. Pedig Erdély és a Regát lelki egysége akkor teljes, ha oda és hazaérkeznek nagyjaink.
Egyszer talán minden jelentős erdélyi magyar tájegység szervez egy Regát-napot elszóródott vagy soha haza nem tért testvérei emlékére. Talán egyszer lesz valahol a Székelyföldön is – a népes város-falunapok között – egy Regát nap is. Talán valamelyik alapítványnak lesz annyi pénze és politikai akarat is hozzá, hogy a regáti magyarok − esetenként magyarul nem tudó házastársaikkal, gyermekeikkel, unokáikkal − megjárhatják magukat, másfajta levegőt szívhatnak és fellélegezhetnek Budapesten. Talán egyszer a Székelyföldön szobra is lesz a bukaresti cselédleánynak és székely szolgalegénynek. Az erdélyi emléktáblák, szobrok is régóta váratnak magukra, pl. az egyházalapító, templomépítő Sükei Imrének a Kis-Küküllő menti Szőkefalván, a Koósoknak együtt lehetne közös emlékjelet hagyni egy falunapon a Szászrégen melletti kicsinyke Unokában. A nagybányai temetőben nyugvó Czelder Márton, „moldva-oláhországi misszionárius” is több megemlékezést érdemelne szülővárosától, Vásárosnaménytól és a kései utókortól. És hadd ne hagyjam ki a sorból végül a „legnagyobb székely kommunistát”, de a sztálinizmusban a székelyek legnagyobb túlélni segítőjét, fajtájának támogatóját, Fazekas Jánost, a „miniszter urat”. Ha szobra vitatható is lenne, de hamvai ott nyugodhatnának Székelykeresztúr mellett a magyarandrásfalvi unitárius temetőben. Adósságok – határokon, Kárpátokon innen és túl.
A régi Bukarest a mienk is!
A régi Havaselvéhez majd ezer év alatt mi is hozzáadtuk a magyar államiság Kárpátokon átívelő, keletre és délre kiterjeszkedő történelmi kereteit, akárcsak munkáserőnk verejtékét, életáldozatát. Ennek számtalan bizonyítéka között ott van, volt a hajdani Secuieni megye, a régi Ungro-Vlahia, Szörényvár és a 20 db. Ungureni (= magyar földről való) nevű település és a Berceni negyed. Ezzel persze itteni jövőnk nem lesz gazdagabb, de a mellünket talán kihúzhatjuk, fejünket talán egy kicsit magasabbra emelhetjük. Segít büszkébbnek lenni egy kicsit a kisebbségi önbizalomban oly gyakran sérült magyarnak. És ez is nagy dolog.
(Ezt éreztem magam is, amikor a teológus fiatalokkal Mehedinți megyében magyarokat keresve eljutottunk a Madaras Lázár főispán szörényvári irodájába is. Olvastuk előtte innen -onnan történelmünk magyar és közös gyökereit, hogy a megyének nevet adó szó a Méhed megye szótöve a méh, de majd hanyatt estünk valamennyien, amikor a prefektus irodájában megláttuk a mai Mehedinți megye zászlóját, és rajta ott sárgállani a méhet. Igen: ilyen messziről lehet átörökölni egymástól értékeket, az értékeinket.)
(Én magam abban a különös helyzetben vagyok, hogy tíz napnál többet nem éltem folyamatosan Bukarestben, de a Regát szinte valamennyi jelentős városát végigjárhattam kolozsvári egyetemista fiatalokkal, telefonkönyvvel a kezükben, lépcsőházról lépcsőházra magyarokat keresni. Több-kevesebb sikerrel beleláttunk a mélybe.)
Ha elkészül egy nagy, 20. századi regáti lexikon, benne ott van a helye a regáti missziónak, a Nagy Sándor köré szerveződött teológusi-misszionáriusi munkának. Köztük olyan elfelejtett neveknek, mint Gudor Lajos aranyosgerendi lelkész, Hegyi István IKE utazótitkár, majd székelyudvarhelyi lelkész és Bántó Bálint regáti misszióra kiküldött teológus, később mikolai lelkészek, vagy a Regátból Amerikába távozó Szigethy Béla. Kovács Pál csíkszeredai református lelkészt sem szabad elfelejtenünk, akihez évtizedekre − a szó legszorosabb értelmében − hozzácsatolták a teljes moldvai magyar protestantizmust. Akkor készült, ma még kéziratokban lappangó naplók, jegyzetek, feljegyzések több száz oldalai ennek a helytállásnak, munkának a tanúi. Most meg egy egészen friss könyvet is tarthatok a kezemben: Gudor Lajos aranyosgerendi lelkész emlékezéseinek, írásainak, leveleinek dokumentumkötetét. Egy tanulmányi év megszakítással Gudor Lajos 1936 és 1940 között volt bukaresti segédlelkész, vallásoktatásra beosztott tanár, diákotthon felügyelő, gyermeklapszerkesztő mindenes. Így és ezért lett a hírhedt román állambiztonság, a Siguranţa folyamatos megfigyeltje, majd annak dokumentumai alapján megrendelésre megírt, 1983-ban megjelent hírhedt Fapte în umbră IV. kötetének egyik „bukaresti nacionalista-soviniszta szervezkedést” végző hőse.
Számolni a nyelvi magvaszakadással…
Bukarest egy nagy lomha, loncsos, zajos falusi világváros, melyet szeretni meglehet, megszokni talán soha. De Bukarest így is egy kicsit a mienk, bennünk él és benne is marad minden erdélyi faluban: elvittük, hazahoztuk emlékeinkben, még akkor is, ha nem vesszük mindennap észre.
Bukarest, a Balkán kapuja, a magyarság végvára. Tudnunk kell azt is, hogy aki ide belépett − legyen akár egyszerű székely ácsmester, barcasági cseléd vagy szilágysági kőműves, de akár szerkesztőségi munkás vagy magasan elhelyezkedő csúcsértelmiségi, művész, egyetemi tanár, pártfunkcionárius − annak számolnia kellett nemcsak a lehetséges sikerrel, de a többségi lét kényelmes kísértéseivel, a nagy magánéleti kudarcélményekkel, önfeladással is. Ennek az élettérnek és életformának felvállalásával nagyobb részüknek szembe kellett, kell ma is nézni az asszimilációval, vegyes házassággal, a család, a gyermekek, unokák nyelvcseréjével, nyelvi magvaszakadással is. Szinte mindeniküknek– így vagy úgy – meg kell hoznia választott balkáni városáért élete nagy áldozatát: személyes történelme átírását, önazonossági jövőképe átrajzolását.
Hogyan is jellemezte Ravasz László Amerikában az ott élő magyarokat a negyvenes években? Illik egy kicsit Bukarestre is: „Virágoskert vagytok, olvadó jégtáblán.”
Bukarest ebben az örökös nagy mobilitásban, többezres munkás rétegével, százegynéhányas létszámú magyar csúcsértelmiségével az utolsó magyar végvár maradt. Az eredményes küzdelem és az elveszített harc közös szimbóluma is. Ők azok, akik hűségüket nem adták fel, belekapaszkodnak az elmúlt évszázad gyökereibe, munkájuk beépül a lelki Bukarest falába, a „magyar Bukarestbe”. Ez a város általuk is lett és marad nem csak az egyik jelentős „erdélyi”, romániai magyar szellemi főváros, de a világmagyarság egyik fővárosa is.
Bukarest, a Regát az erdélyi magyarság egyik sajátos arca: tele van emlékeinkkel, értékeinkkel. Bukarest és annak emlékezete nélkül lehet magyarnak lenni, de nem érdemes.
Nem lehet igazi erdélyi és anyaországi magyar, aki felejti – Amerika után – a magyarság egyik legnagyobb élet- és küzdőterét, szétszóratási területét és egyben temetőjét. Ha ránk igen, akkor a Regátra ezerszer is érvényes, hogy a felejtés – halál! Bukaresttel tartozunk magunknak, egyetemes önmagunknak is és főként önismeretünknek és lelkiismeretünknek. És tartozunk főként tanulságaival, mely nélkül nem lehet tovább látni és lépni sem.
Bukarest, a „magyar Bukarest” tulajdonképpen örök. Felmutat egy örök, változó, de mindig visszatérő emberi-etnikai arcot, amelyben magyarként is lehet, túl kell, kellene élni mindent mindenkor.
Bántó István igazi tanúként megélt hatvan éve és megírt százötven éve minden kiemelkedő Bukarest-eseményt, személyt figyelemmel követ, számon tart. A közművelős gondos krónikásaként szinte a két évszázados múltra is visszalapoz, felidéz, hogy az elődök fele fordulva a mával és holnappal való szembenézésre emlékeztessen. Egyetlen írása, emlékkockája sem öncélú, hanem minden a magunk- és közös dolgainkra, feladataikra tekint. Mindent szemrevételez, ami Bukaresthez kötődik, legyen az történelem, egyleti, köri élet, egyháztörténet, iskola, művelődés vagy épp a város magyar nagyjainak felidézése.
Bukaresti magyarság! − mit hoz a jövő? Van-e értelme ezen töprengeni? A maga helyén mindenkinek − munkahelyén, a családban − teljesíteni kell nemzete iránti kötelességét. Ahogyan ezt az emlékezet messzeségébe elvesző regáti hőseink, múltbéli nagy eleink, a maiak, ahogyan ezt nyolc évtizeddel maguk mögött a Bántó Istvánok is teszik. Nagyon fontos, hogy távoli, sok nehéz időt látott, sokat szenvedett városainknak, szálláshelyeinknek mindig legyenek tanúságtevői. Bántó István is ilyen következetes és hű tanúja választott otthonának.
Ezért és ezzel köszönjük meg a szerzőnek írásait, könyvét, és köszönjük a szorgos krónikás munkában eltöltött regáti, több mint hat évtizedet.
Vetési László
(Elhangzott 2012. május 9-én a kolozsvári Gaudeamus Könyvesboltban tartott könyvbemutatón.) diaszporalapitvany/ro

Nemet mondanak a székelyek Pontáéknak
Nem fizeti vissza a kormány tartalékalapjából kapott pénzösszegeket Hargita és Kovászna megye önkormányzata. A Hargita megyei tanács 6 millió lejt kapott az Ungureanu-kabinettől, míg Kovászna megye önkormányzatának 4,8 millió lejt utaltak Bukarestből.
Közös fellépés. Nem adnák vissza a pénzt a székelyföldi megyei elöljárók Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnök tegnapi sepsiszentgyörgyi sajtótájékoztatóján kifejtette: nem adják vissza a kormánypénzt, hiszen törvényesen kapták, és ha kell, perre mennek érte. Elmondása szerint az összeget az európai uniós beruházások önrészeként akarják felhasználni. „2009-ben is, amikor az RMDSZ ellenzékben volt, csak uniós pénzekből gazdálkodtunk, nem kaptunk kormánytámogatást, és mégis sikerült megkétszerezni a megye költségvetését” – emlékeztetett Borboly.
Tamás Sándor, a Kovászna megyei közgyűlés elnöke szintén leszögezte, hogy a pénzt törvényesen kapták, kormányhatározat rendelkezik róla, és tanácsi határozattal belefoglalták már a megyei költségvetésbe, nem adják vissza. A tanácselnök szerint pimaszság a Ponta-kormány részéről visszavenni a kormánytámogatást. Úgy vélte, lehet, hogy a Bukarestből kapott pénzt más megyékben rendezvényekre már „elpallták”, viszont a két székely megye megspórolta a támogatást, hogy azt rendeltetésszerűen, uniós beruházásokra fordíthassák.
Mint arról beszámoltunk, az új kormány rendeletet fogadott el, mely szerint az önkormányzatoknak – amennyiben még nem költötték el – vissza kell fizetniük azt a pénzt, amit április elején az Ungureanu-kabinet utalt ki számukra a tartalékalapból.
A rendelet a Hivatalos Közlönyben is megjelent. A két székelyföldi politikus tegnapi sajtótájékoztatóján élesen bírálta a Ponta-kabinetet, mint hangsúlyozták, a területi autonómia jelenthet megoldást arra, hogy a magyar közösség ne legyen kiszolgáltatva a bukaresti kormányváltásoknak. „Nem jó gyűlöletből szabályt alkotni, az erőszakos intézkedések, a bukaresti magyarellenes politizálás visszavetheti a helyi szinten folytatott román–magyar párbeszédet, és ennek következményeit a székelyföldi románok is megérzik” – vélte Borboly Csaba.
Tamás Sándor arra hívta fel a figyelmet, hogy Romániában huszonkét év után is bármi visszafordítható, a megszerzett jogokat és a kapott pénzeket is elvehetik. Egy új miniszter átrendezheti a költségvetési tételeket, egy tollvonással megváltoztatja a kormányzati programokat, és bár nem tudja megakadályozni, késleltetni tudja az EU-s pályázatokat, összegzett a Kovászna megyei közgyűlés elnöke.
Erősítenék a székely térségi identitást A sikeres Székelyföld fórumsorozatot tartották tegnap Sepsiszentgyörgyön. A rendezvényen Bíró A. Zoltán, a csíkszeredai Regionális és Antropológiai Kutatások Központjának munkatársa arra hívta fel a figyelmet, hogy a térség identitása összekapcsolódik az etnikai identitással, ezért sokáig hallgatni kellett róla. Mint mondta, az ünnepek, a kiadványok, a jelképek, a szimbolikus térhasználat, az arculatépítés gyakorlati megoldások a térségi identitás előtérbe helyezésére. Ezeket a fejlesztéspolitikai eszközöket a versenyképesség és a megélhetés szolgálatába kell állítani, szögezte le a szakember. Mint elhangzott, a fórum célja, hogy a székelyföldi térség fejlesztésének fő irányvonalait meghatározó cselekvési tervek készüljenek. Tamás Sándor Kovászna megyei tanácselnök hangsúlyozta, az európai példa is azt mutatja, hogy ahol erős az identitás, ott gazdasági fellendülés is tetten érhető. Borboly Csaba, a Hargita megyei közgyűlés elnöke arra hívta fel a figyelmet, hogy saját erőből kell megtalálni a helyes utat, gazdálkodni és felmutatni az értékeinket.
Bíró Blanka. Krónika (Kolozsvár)

Választások – Jelöltmustra Székelyföldön
Ma megkezdődött az önkormányzati választási kampány Romániában, amely június 9-én reggel 7 órakor, a szavazóhelyiségek megnyitása előtt 24 órával ér véget.
Három magyar párt mintegy 15 ezer jelöltje mérkőzik meg egymással és a román ellenfelekkel Erdélyben a június 10-i önkormányzati választásokon. A polgármesterek és megyei tanácsok elnökeinek megválasztásánál sem lesz második forduló: a legtöbb voksot összesítő jelölt foglalja el a tisztséget, függetlenül attól, hogy megszerezte-e a választók legalább felének bizalmát.
Székelyföldön kiélezett magyar-magyar verseny várható az önkormányzati választásokon. Minden nagyobb településen több magyar jelölt verseng a polgármesteri székért és a legtöbb helyen saját tanácsosi (önkormányzati képviselői) listát indít mindhárom magyar párt. A legtöbben a tulipán jele alatt, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) színeiben indulnak. A Magyar Polgári Párt (MPP) is a Székelyföldre összpontosít. Választási jelükre, a fenyőre, már négy éve is itt ütötték a legtöbb pecsétet: akkor a székelyföldi voksok több mint harmadát szerezte meg. Mindkettőtől átcsábíthat szavazókat a tavaly bejegyzett Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP), amely a közélettől elfordult magyarokat is arra bíztatja: érdemes visszatérni a szavazófülkébe az új párt jele, a csillag kedvéért.
A legmagyarabb székely városban, Székelyudvarhelyen az RMDSZ a tisztségben lévő Bunta Leventét indítja a polgármester-választáson, aki a 2004-2008 ciklus idején a Hargita megyei önkormányzat élén állt. Visszatérne a város élére Szász Jenő, az MPP elnöke is, aki már három mandátumot töltött (1996 és 2008 között) Székelyudvarhely polgármesteri székében. Az EMNP részéről is jelentkezik kihívó Tankó László közgazdász, vállalkozó személyében.
A megyeközpont Csíkszeredában Ráduly Róbertnek, a nyolc éve tisztségben lévő RMDSZ-es polgármesternek két orvos kihívója van a másik két párt részéről. Az EMNP Szabó-Soós Klára családorvos „gyógyító kezeire" bízná a várost, aki az MPP-től igazolt át az új párthoz. Az MPP Bokor Márton gyermekgyógyászt, a Hargita megyei közegészségügyi igazgatóság korábbi vezetőjét indítja polgármesterjelöltként.
Gyergyószentmiklóst MPP-s polgármester vezeti négy éve: Mezei János újraválasztását az EMNP is támogatja. Leváltásával egy szintén MPP-s múlttal rendelkező tanár, Lázár Zoltán atomfizikus próbálkozik az RMDSZ részéről. A korábbi alpolgármester az egyik helyi lapnak azt mondta, nem akar magányos farkas lenni: ezért fogadta el az RMDSZ felkérését.
A Hargita megyei közgyűlés elnöki tisztségét Borboly Csaba, az RMDSZ egyik csúcsvezetője tölti be, aki négy éve Szász Jenő MPP-s elnökkel mérkőzött meg – sikeresen – a „legmagyarabb" romániai megye vezetéséért. Mostani kihívói Salamon Zoltán közgazdász az MPP, illetve Sorbán Attila mérnök az EMNP részéről.
Kovászna megyében a párt háromszéki elnöke, Nemes Előd pályázza meg az EMNP részéről a megyei tanács elnöki tisztségét, amelyet Tamás Sándor RMDSZ politikus tölt be. Ugyancsak megyei elnökét, Terza József jogászt küldi harcba a székért az MPP is.
A megyeszékhely Sepsiszentgyörgyön az EMNP a tisztségben lévő Antal Árpád RMDSZ-es polgármester újraválasztását támogatja. MPP-s kihívója Bálint József építési vállalkozó, jelenlegi alpolgármester lesz.
Felső-Háromszék központjában, Kézdivásárhelyen, újabb mandátumra pályázik a négy éve tisztségben lévő MPP-s polgármester, Rácz Károly, akit a román korrupcióellenes ügyészség (DNA) tavaly márciusban kenőpénz elfogadásának gyanújával vett őrizetbe, majd egy hónappal később szabadlábra helyezték. Rácz akkori sajtótájékoztatóján azt mondta: a kérdéses összeget kölcsönkérte. „A Brassói Táblabíróság végre hozott egy politikailag nem befolyásolt döntést, és elismerte, hogy azok a szedett-vedett állítások, amelyek az aktacsomókban szerepelnek, nem állják meg a helyüket. Nem hogy a letartóztatásomat meghosszabbítsák, de azonnali hatállyal megszüntették azt" – interpretálta a polgármester a döntést.
Az RMDSZ a mostani választáson a térség szenátorára, Bokor Tiborra bízta a polgármesteri tisztség visszaszerzését. Az EMNP Johann Taierlingot, egy Németországból hazatelepült kommunikációs szakembert jelölt a tisztségre.
A Székelyföld történelmi fővárosában, Marosvásárhelyen él Erdély legnépesebb magyar közössége, ám a románság van többségben. A magyar pártok egy éve hangoztatják, hogy a város lakosságának 45 százalékát kitevő magyarságnak csak egy közös jelölttel lenne esélye visszaszerezni a 12 éve elvesztett polgármesteri széket, mégsem jutottak megállapodásra. Az RMDSZ szerint az összefogás egyedüli módja az lehetett volna, hogy a másik két párt is felsorakozik a tulipán jele alatt induló „közös" jelölt mögé, a másik két párt pedig koalíciós megállapodást követelt. Végül mindenki megy a maga útján: az RMDSZ Frunda György szenátort jelölte polgármesternek, az MPP – az RMDSZ-ből kizárt – Benedek Imre szívsebész professzort indítja, az EMNP pedig bejelentette, hogy a függetlenként induló emberjogi harcost, a Pro Európa Liga társelnökét Smaranda Enachet támogatja. A marosvásárhelyi összefogást leghangosabban szorgalmazó új párt szerint még mindig nem lenne késő visszaléptetni Frundát és Benedeket, hogy a magyarok körében nagy tiszteletnek örvendő Smaranda Enachenak esélyt biztosítsanak a negyedik mandátumára készülő Dorin Florea polgármester leváltására, ám sem az RMDSZ, sem az MPP nem mutat erre hajlandóságot.
A magyar pártok közötti megegyezés hiánya a megyei tanácselnöki tisztség megtartását is kérdésessé teszi. Maros megye lakosságának valamivel több mint harmada magyar és négy évvel ezelőtt úgy sikerült az RMDSZ-es Lokodi Editnek megnyernie a választást, hogy a román szavazatok megoszlottak több párt jelöltje között. Most a megye eddigi prefektusa, a demokrata-liberális Marius Pascan lesz fő ellenfele, a másik két magyar párt pedig az MPP-s Bíró Zsoltot, a Marosszéki Székely Tanács elnökét támogatja a tanácselnöki választáson.
MTI. Erdély.ma

Stratégiai irányváltás előtt? – Bakk Miklós az erdélyi magyar politizálásról
A marosvásárhelyi helyhatósági választásokról, egy magyarajkú városvezető esélyéről, az őszi parlamenti választásokról, illetve a két jobboldali párt – MPP, EMNP vezéregyéniségei konfliktusainak perszonalizálódásáról Bakk Miklós politológussal, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Politika- és Közigazgatás-tudományi Karának adjunktusával, a Politikatudományi Tanszék magyar tagozatának vezetőjével beszélgettünk.
– Mit gondol ön a marosvásárhelyi helyhatósági választásokon résztvevő jelöltekről? Jelenlegi helyzetben kit ítél a legesélyesebbnek?
– Sajnos nem vagyok látnok, nem ismerem a vásárhelyi közvélemény-kutatások eredményeit sem – ezek jórészt nem is nyilvánosak most, a kampány előtt és alatt tehát jóslásra nem vállalkozom. Csupán kommentárként mondanám el, hogy – tekintettel a jelölések előzetes történetére, az egyeztetések sikertelenségeire – azok az erőviszonyok, amelyek, e pillanatban, vagyis a kampány nyitánya előtt mérhetőek, jelentősen megváltozhatnak a választásokig hátralevő egy hónap alatt.
– Milyen esélyt lát arra, hogy idén, esetleg 4-8 év múlva magyar polgármestere, legyen Marosvásárhelynek?
– Úgy vélem, erre csak akkor kerülhet sor, ha a tétet sikerül valamelyik magyar polgármester-jelöltnek átfogalmaznia. Azaz, úgy megfogalmazni Marosvásárhely problémáit, hogy azok között a helyi román-magyar viszony csak az egyik, természetesen nagyon fontos kérdés legyen, egyéb helyi kérdések mellett – hangsúlyozom: mellett –, amelyek szintén elengedhetetlenek lehetnek a marosvásárhelyi lakosság egésze mint önkormányzati közösség számára. Eddig úgy tűnt, a magyar jelöltek előszeretettel rendelték alá a marosvásárhelyi kérdések megoldását a magyar kérdésnek, ami nem tette lehetővé a nyitást a román szavazók felé. Divatos szóval: a közös gondok egy részét „deetnizálni" kell annak érdekében, hogy más területeken világosabban megfogalmazhatóak legyenek a románok számára is a magyarok érdekei. És Smaranda Enache jelöltsége kapcsán az a kérdés is megfogalmazódott, hogy akkor most mi fontosabb a marosvásárhelyi magyarok számára: egy magyar polgármester, avagy egy, a magyar érdekeket valamilyen koncepció jegyében megjelenítő polgármester?
– Hogyan gondolja, milyen politizálás / párt / tömörülés lenne célravezetőbb Marosvásárhelyen (ahol a magyar lakosság 39 százalékra esett vissza), egy nemzeti, magyar párt, vagy egy „inter-etnikus" párt megalakítása? (Pl. Szlovákia Most–Híd példájára)
– Inter-etnikus párt létrehozására már volt kísérlet Erdélyben, annak kudarca azt sugallja, hogy más politikai konstrukciókat kell keresnünk. Egy másik lehetséges út, amelyre véleményem szerint volna esély, az a létező – ha úgy tetszik – „etnikus", román és magyar pártok regionális érdeklődésének a felerősödése, és a regionális identitás mentén történő összefogása, helyi koalícióinak a kialakítása, Érdekes e tekintetben megfigyelni, hogyan alakul a három magyar politikai alakulat víziója. Az RMDSZ hagyományosan országos, kormányzati szintű koalíciókban gondolkodik, az EMNP az erdélyiség jegyében keres partnerséget, az MPP pedig Székelyföldre koncentrál. Az országos – kormányzati – szintű koalíciók logikáját és eredményességet az elmúlt másfél évtizedben felmérhettük, ez az RMDSZ stratégiájának és hatékonyságának a kérdése. Azonban Romániában 15 év alatt végbement egy decentralizációs folyamat – még ha meglehetősen felemáson, ellentmondásosan is –, tehát a következő években a megyei és regionális román–magyar koalíciókra vonatkozó elképzeléseket kellene az előtérbe állítani, mégpedig nem eseti együttműködésekkel, hanem koncepciózus tervek mentén. Ez stratégiai irányváltás lehetne.
– Az EMNP és az MPP összefogásának egyik, talán legfőbb oka a két vezető egyéniség, a Tőkés László és a Szász Jenő közötti személyes ellentét. Ön szerint feloldható-e a két politikus közötti ellenséges viszony? És miként?
– A politikai ellentétek nagy mértékben perszonalizálódnak, és gyakran személyiségek közötti ellentétekként jelennek meg. Ezért a politikusok közötti személyes ellentétről nehéz eldönteni, mennyire politikai és mennyire személyes tartalmúak. Én nem is a személyek közötti viszonyról beszélnék, hanem arról, hogy mi a különbség a két párt, az EMNP és az MPP mint jobboldali pártok között. Az attitűdökből ugyanis az olvasható ki, hogy az MPP elsősorban pozíció orientált, mintha azt tekintené fontosnak, hogy minél több pozíciót megszerezzen, hogy azok birtokában eldöntse, milyen politikai célokat kíván megvalósítani. Az EMNP viszont inkább konstruktivistának tűnik: a térnyerést egyben egy stratégia útkeresésnek, önépítésnek tekinti. Paradox vonatkozása ennek, hogy miközben pozíció-orientáltságával az MPP sokkal inkább hasonlít az RMDSZ-re, a gyakorlati politizálás szintjén erőteljesebben opponálja a szövetséget. Ezzel szemben az EMNP, mely keresi a Szövetségétől eltérő stratégiát, a gyakorlati politizálás szintjén együttműködőbb az RMDSZ-szel.
– Hogyan látja, az őszi parlamenti választásokra van-e esély a magyar pártok összefogására?
– Ezt a kérdést jelen pillanatban megválaszolhatatlannak tartom. Két fontos tényezőnek van meghatározó szerepe az összefogás alakulásában: a helyhatósági választások eredményeinek és magának a parlamenti választási törvénynek. Egyiket sem ismerjük jelenleg. A választási törvényről még azt sem lehet tudni, hogy milyen típusú lesz, többségi rendszert vezet-e be, vagy úgynevezett vegyes választási rendszert. Úgy hiszem, ez a kérdés csak a nyár vége felé kerül ismét a politika napirendjére.
Pál Piroska
Központ. Erdély.ma

Mi a rendőrség magyar neve?
Rendelkezzünk bármilyen jogszabályi háttérrel, ha ennek gyakorlására nem mutatkozik igény bennünk, akkor mások nem fogják érvényesíteni a nyelvi jogainkat – jelentette ki lapunknak Veress Dávid, aki ismét több közintézményt szólított fel kétnyelvű feliratok elhelyezésére Csíkszeredában. Az Édes Anyanyelvünkért Szövetség elnöke a Krónikának adott interjúban leszögezte: a magyar nyelv regionális szintű hivatalossá tételére nem kell húsz évet várni, ám ennek érdekében az erdélyi magyaroknak nap mint nap következetesen kell megkövetelniük nyelvi jogaik alkalmazását.
- Csíkszeredai közintézmények előtt tartott szerdán tiltakozást, kétnyelvű feliratok kihelyezését kérve az intézmények homlokzataira. Az ember azt gondolná, hogy a tömbmagyar Székelyföldön kevésbé adódhatnak gondok a nyelvi jogok terén, mint mondjuk szórványvidéken.
– Az általam célba vett intézményeket hatalmi intézményeknek nevezném, hiszen a megyei és városi rendőrségről, az állami levéltárról, a bíróságot és az ügyészséget is magában foglaló törvényszékről, a megyei katonai központról, valamint a háborút viselt katonák szövetségéről van szó. Én azt sérelmezem, hogy miközben más polgári közintézmény esetében kevésbé merülnek fel gondok a belső anyanyelvhasználat terén, addig ezek esetében egyfajta arroganciát, olyan magatartást tanúsítanak, mintha a törvényen kívül, illetve afölött állnának.
Akciómmal arra akartam kihasználni az alkalmat, hogy ezeknek az intézményeknek a vezetőivel, helytartóival megértessem: Romániában immár olyan szintet ért el a demokratizálódás, a jogállamiság, hogy a törvényhozásban úgy-ahogy, de mégis kodifikálták a jogainkat. Ezek a jogok tehát megtalálhatóak a jogszabályokban, viszont ezek gyakorlatba ültetését épp azok akadályozzák, akiknek éppen az alkalmazás volna a feladatuk.
Az intézményvezetőknek átadtam a 64, hazai és nemzetközi dokumentumokban, a román és a magyar állam közötti egyezményekben található, a nyelvhasználati jogokra vonatkozó rendelkezések gyűjteményét, hogy próbálja befolyásolni a kérdésről alkotott felfogásukat, véleményüket.
– Milyen fogadtatásban részesült a górcső alá vett intézményeknél? Kapott-e ígéretet a kétnyelvűség biztosítására?
– Radu Moldovan megyei rendőrfőkapitány vendéglátónak minősült, készséges volt, hiszen irodájában fogadott. Viszont addig élveztem a vendégszeretetét, amíg letelt a tiltakozásomra kért idő, így három másik intézményhez már nem jutottam el. A rendőrparancsnok emberként nem sérelmezte, sőt normálisnak tartotta a kéréseimet. Rendőrként azonban – meglehetősen furcsa logikát követve – azt fejtegette: a jelenlegi jogszabály nem írja elő a speciális intézmények számára, hogy köteles kihelyezni a kétnyelvű feliratot. A rendőrség ugyanis nem közintézményként, hanem speciális intézményként határozza meg magát.
Hozzátette azt is, hogy törvénymódosítás hiányában is elrendelné a két-, sőt háromnyelvű felirat kifüggesztését, de csak ha a felettesei, a belügyminisztérium illetékesei utasítanák erre. Éppen ezért azt javasolta nekem, hogy forduljak személyesen ez ügyben a belügyminisztériumhoz, amit én már amúgy is terveztem, és ugyanerre kértem én is. Érdekes egyébként, hogy a parancsnok rákérdezett: miként fordítanám a román poliţia szót magyarra.
Amikor a világ legtermészetesebb módján rávágtam, hogy rendőrség, Radu Moldovan közölte: ezzel baj van, mert ez a magyarországi hasonló intézmény megnevezése és Magyarország sérelmezhetné, hogy Romániában ugyanazt a megnevezést használják. Tájékoztattam arról, hogy ez meglehetősen érdekes felfogás, hiszen a nyelv nem egy adott államhoz, térséghez kötődik, egy magyar szó, kifejezés bárhol a világon ugyanazt jelenti.
Szerinte ennek Romániában nincs magyar megfelelője, legfeljebb police-nak lehetne nevezni. Már csak azért sem tudtam elfogadni ezt az érvelést, hogy a városi rendőrség egyik részlegének bejáratára felkerült a magyar felirat: közelségi rendőrség.
– Mivel magyarázza, hogy ezek az intézmények nem alkalmazzák a törvényt, és megtagadják a többségi lakosság anyanyelv-használati jogának alkalmazását?
– Azt látom, hogy sokan nem mernek maguktól gondolkodni, inkább elvárják: a felettesük adjon utasítást a nyelvi jogok tiszteletben tartására. Holott az intézmény tekintélye is egészen más lenne, közelebb kerülne a polgárhoz, ha utóbbi kívülről is olvashatná anyanyelvén a megnevezését. Bennem mindig a gyarmatosítás érzetét kelti, és méltóságomban zavar, ha valahol tiltják az anyanyelvemet. Holott a jogszabályok léteznek, nem tartják tiszteletben a többség nyelvét.
Nem azt keresik, hogyan lehetne alkalmazni ezeket, hanem elzárkóznak ettől. Sőt sokan a nacionalista körök reakciójától, a nemzetárulás vádjától félnek, amikor nem függesztik ki a magyar feliratokat.
– A kolozsvári kisebbségkutató intézet nemrég ismertetett kutatása éppenséggel arról árulkodik, hogy ott biztosított a magyar nyelv használata a közigazgatásban, a közintézményekben, ahol a magyarság aránya 60 százalék fölött van. Milyen tapasztalata van e téren?
– Ezeken a vidékeken a szokásjog erősebb, mint az adott törvényi előírások. Itt nagyobb igénnyel, ösztönösen használják a polgárok ezeket a jogokat, hiszen ilyen a társadalmi környezet, a közösség nem igyekszik mindig a mások elvárásához alkalmazkodni. Vagyis a maga valóságában éli meg a kis magyar világát. Ahol kiszolgáltatottabb helyzetben van a magyarság, és azt gondolja: hátránya származhat abból, ha anyanyelvén szólal meg egy hivatalban, ott zsigeri félelem alakul ki az emberekben.
Holott aki lassan elhagyja az anyanyelvét, az a tudatában is meggyengül. Óriási gond az is, hogy a magyar embernek sokszor hamarabb beugranak a román kifejezések, emiatt például le is szoktak a magyar közigazgatási nyelvről. Éppen ezért javasoltam a magyar polgármestereknek, hogy vásárolják meg a szövetségünk által kiadott román–magyar közigazgatási szótárt, amelyből az önkormányzati alkalmazottak tanulmányozhatják a szaknyelvet. Erre szükség van, hiszen ha feladjuk anyanyelvünket, nem lesz magyar Erdélyben.
– Milyen esélyt lát arra, hogy a romániai közintézmények biztosítsák a nyelvi jogokat? Az önéhez hasonló akciók látványosak ugyan, de kétséges, hogy intézkedésre fogja sarkallni őket.
– Az autonómia is életforma: akkor lesz önrendelkezésünk, ha mi megteremtjük, nem akkor, ha más megadja nekünk. Ehhez hasonló a helyzet az anyanyelvhasználattal is. Ha meg akarjuk őrizni ezt az őseinktől örökölt jussunkat, ha tudatosan, mozgalomszerűen odafigyelünk arra, hogy a közintézmények, kereskedelmi társaságok tartsák tiszteletben a nyelvi jogokat, akkor sikerülhet. Rendelkezzünk bármilyen jogszabályi háttérrel, ha ennek gyakorlására nem mutatkozik igény bennünk, és ehhez nem társul tudatos helytállás, akkor nem fogják érvényesíteni a jogainkat.
Ellenkező esetben viszont úgy fogadnak el, ahogy viselkedünk. Nap mint nap következetesen kell megkövetelnünk a nyelvi jogaink alkalmazását, például arra késztetve a közintézmények hivatalnokait, hogy két nyelven tegyék közzé az űrlapokat. A csíkszeredai polgármesteri hivatalban legalább ötven formanyomtatvány lelhető fel magyarul is.
– És arra lát-e esélyt, hogy húsz év múlva regionális hivatalos nyelv legyen a magyar az ország azon régióiban, amelyekben számottevő a magyar közösség aránya? Ezt nemrég az RMDSZ tűzte ki célul.
– Én ennek esélyét nem két évtized múlva, hanem ma látom. Ha minden, magát magyarnak valló, magyarul gondolkodó és érző ember ezt fontosnak tartja, erre naponta odafigyel, akkor ez akkor is hivatalossá válik, ha nem nyilvánítják azzá kívülről. Ha mindenki tudatosan műveli, használja anyanyelvét, akkor ez hivatalossá válik. Éppen ezért hirdetjük felszólításként, hogy használd édes anyanyelvedet! Isten őrizz, hogy erre húsz évet kelljen várni, ennek a lehetősége már ma adott, csak kellő igény kell megfogalmazódjon erre.
Rostás Szabolcs. Krónika (Kolozsvár)

Egyed Emesét köszöntötték
Hangulatos műsorral köszöntötte a kolozsvári Brassai Sámuel Elméleti Líceum közössége Egyed Emese irodalomtörténészt, egyetemi tanárt, az intézmény egykori pedagógusát szerda délután, annak apropóján, hogy áprilisban díszdoktori címmel tüntette ki őt a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem. – A korábbi és a jelenlegi tanárok, diákok számára egyaránt boldogság, hogy Egyed Emese ebben a jeles elismerésben részesült – hangsúlyozta az iskola jelenlegi épületének tornatermében tartott rendezvényen Hantz Lám Irén, utalva az Ungvári-Zrínyi Ildikó által a díszdoktori laudációban említett megvalósításokra. Mint mondta, Egyed Emese irodalomtörténeti kötetei, tanulmányai, valamint verseskötetei mellett említést érdemelnek a diákszínjátszás népszerűsítéséért végzett fáradozásai. Munkáját különböző kitüntetésekkel ismerték el – a Látó és a Székelyföld folyóiratok vers-díja, a Romániai Írók Szövetségének díja, a Déry Tiborról és Dsida Jenőről elnevezett díjak –, hangsúlyozta Hantz Lám Irén, majd úgy fogalmazott: „címeket és kitüntetéseket nem tudunk adományozni Egyed Emesének, megköszönjük viszont mindazt, amit a folytogató nyolcvanas években a magyar beszédért tett, továbbá, hogy megszervezte és vezette az iskola színjátszó csoportját”.
Az ünnepség keretében Vorzsák Milán, a Brassai angol szakos tanára idézte fel az egyetemi drámacsoporthoz és Egyed Emeséhez fűződő élményeit, az iskola diákjai pedig zenés, verses műsorral örvendeztették meg a jelenlévőket (felkészítő tanárok: Bálint Annamária zene- és Szallós-Kis Melinda magyar szakos pedagógus). Az ünnepelt örömét fejezte ki a találkozó kapcsán, és kifejtette: „hálás lehetek a Teremtőnek, amiért azzal foglalkozhattam, amit szeretek: olvasni, játszani, s hogy mindig az iskola közelében lehettem”. Hozzátette: lelki otthon számára a Brassai, szívesen tér vissza az intézmény régi-új falai közé.
(ferencz) Szabadság (Kolozsvár)

Jelek, jelképek a Nyárádmentén
Szoboravatással is egyre gyakrabban hallat magáról a Székelyföld e nagy tradíciójú, az eddigieknél valóban sokkal többet érdemlő, szép tájegysége. Ha városokban nem bővelkedik, a falvak, községek mutatják meg, hogy hagyományőrzésben, kincsmentésben, elődeink megbecsülésében, örökségük továbbadásában az itteni magyarok élen járnak. Így aztán már kezdjük úgy érezni, nincs abban semmi rendkívüli, hogy sűrűsödnek errefelé a szoborállító események. Pedig bizony rendhagyó minden ilyen kezdeményezés, komoly összefogást, nagy erőfeszítést igényel helyiektől, támogatóiktól egyaránt. Művész, aki alkalmas legyen a feladatra, az arcmás, az emlékmű megalkotására, szerencsére akad bőven, tájainkon különösen gyakran születik erre hivatott tehetség. És örömmel vállalkoznak a nemes megmérettetésre. A Nyárádmente egyik legismertebb szobrász fiát, Gyarmathy Jánost ismételten is ez a megtiszteltetés érte: köztéri szobrot mintázhatott szűkebb pátriájának. Ma délelőtt 11 órakor Székelyberében avatják fel ünnepélyesen az Árpád nagyfejedelemről készült bronz mellszobrát.
Időrendben a költő Szentiváni Mihály nyárádgálfalvi szobra, Szent László nyárádszentlászlói mellszobra, illetve a deményházi bronzkorpusz után tesz eleget Gyarmathy ennek a megtisztelő megbízatásnak. A marosvásárhelyi Kós Károly és Aranka György, a bukaresti Bartók Béla arc- és alakmásokra, valamint a külföldi hasonló munkáira is hivatkozva kijelenthetjük, hogy a művész életművében nemcsak a míves, karakteres, groteszk kisplasztikák, de a köztéri, monumentális művek is komoly művészi értéket képviselnek. Az Árpád-mellszobor is ezt a vélekedést erősítheti.
(nk) Népújság (Marosvásárhely)

Sylvester Lajosnak, az elágazó ösvények kertjébe
Drága Lajos, soha nem hittem volna, hogy az én tisztem lesz a búcsúztatásod. Mindég is ragaszkodtam hozzád, életemben megkülönböztetett helyet foglaltál el, pályám alakításában is tevékenyen részt vettél, hiszen a hatvanas évek végén úgyszólván az utcáról vettél fel a Népi Alkotások Házához, s innen kerültem egy idő után a Megyei Tükörhöz, s lettem újságíró.
Noha a köztünk lévő korkülönbség nem indokolta volna, egy idő után, amikor barátságunk bensőségesebbé vált, kétségtelenül egyfajta idősebb báty, túlozzunk (s miért is ne, hiszen túlzásaink is jellemeznek minket), apa szerepet is betöltöttél az életemben. Ismerve szívós természeted, nem hittem, hogy végül is a betegség lesz az erősebb, mintha a csodában reménykedtem volna.
Az elágazó ösvények kertjéből figyelsz, érzem a jelenléted, rakosgatom a könyveidet, az utóbbi időben mintha érezted volna, fogy az időd, egyre-másra jelentek meg újabb és újabb köteteid, bizonyítva, hogy mohó érdeklődésed a valóságunk iránt az évek múltával egyáltalán nem csökkent, sőt. Te mindig cselekvő ember voltál, nem gondoltad megváltoztathatatlannak a valóságot, s mindig is, bárhova is vetettek pályádon a hazai történelem tektonikus mozgásai vagy a diktatúra szeszélye, igyekeztél helytállni, s változtatni a megszokotton, kultúrpolitikusként is, színházigazgatóként, újságíróként és íróként is. Soha nem adtad fel, ha valamit, hát ezt aztán eltanulhattuk volna Tőled. Nem hittél a determinációban, ellenkezőleg, hittél a világ változtathatóságában és jobbításában. Igen, a könyveid is ezt a feladatot vállalták, dacosan vonzón, felejthetetlenül.
Az Ojtoz völgye a hadak útján vagy a sorsodra szimbolikusan rímelő című, Frigyre lépni a szülőfölddel szűkebb pátriánk zűrzavaros történetének fehér foltjaira koncentrálnak. Tanítanak is. Meg akarják ismertetni történelmünk félig ismert periódusait, hogy a Székelyföld történetének ne legyenek ismeretlen területei. Elbűvölő útikönyved is, a Szőttesünkben török minták, amint a cím is utal rá, törökországi útjaid kalandozásai élményeiből ihletődtek.
Életed egyik legfontosabb könyve a Háromszéki nekigyürkőzés, emléktöredékeket ad közzé az 1989–90-es rendszerváltás napjaiból. Hogyan is kezdődött az új világ, amelynek eljövetelében mindig is hittél, ha nem teljesen ilyennek gondoltad is, mint amilyenné válott az elsuhanó két évtizedben.
Nézegetem a könyveidet, drága Lajos, érzem, változatlanul érzem jelenlétedet. Ezentúl majd onnan, a másik világból figyelsz, s számon kérő tekinteted nem veszed le rólunk. Biztatsz, ne adjuk fel soha, bármilyen arcát is mutatja írásaink hőse, az ember, nekünk Hozzá kell hűségesek lennünk.
Legyen Neked könnyű a föld.
Bogdán László. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A szélrózsa magyarjai
Eredetileg, ha jól számolom, Gazda Józsefnek legutóbbi könyvén* kívül húsz kötete jelent meg eddig. Írt művészmonográfiákat Gyárfás Jenőről, Nagy Imréről, Nagy Albertről, Gazdáné Olosz Elláról, valamint művészeti útirajzokat és magyar irodalom tankönyvet is. De legszámosabb könyve – tizenkettő, illetve a mostanival tizenhárom – az úgynevezett oral history (vagy magyarosabban: emlékező történelem) műfajába sorolható.
Azt hiszem, Gazda Józsefet minden további nélkül nevezhetjük az emlékező történelem nagy öregjének. Ezek a népi és nemzetsors szociográfiák jobban hozzájárulnak a székely nemzettudat ébrentartásához, mint akárhány terjengős tanulmány e témában. Igen kemény, évekig tartó gyűjtőmunka, azután feldolgozás, rendszerezés előzi meg a könyvek megjelenését. Számomra emlékezetes már a legelső ilyen könyve is, az Így tudom, így mondom című, amelyet még középiskolásként olvastam 1980-ban, amikor a Kriterionnál megjelent. S ha már emlékező történelemről esik szó, ne hagyjam ki azt se, hogy Gazda József a Székelyföld havi kulturális folyóirat egyik legrégibb, legtermékenyebb, leglelkiismeretesebb és legmegbízhatóbb szerzője is. Az általa összeállított, A Székelyföld történetéből című sorozat már évek óta töretlen népszerűségnek örvend a folyóirat olvasói körében.
De nemcsak ír, hanem szervez is Gazda József, ő a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület vezetője. Az egyesület sokat tesz a magyarságkutatásért, az ebben a témában kiadott szaktanulmányokat tartalmazó évkönyvek, meg a találkozók nyelvészekkel, történészekkel a bizonyság erre. Azt se feledjük, hogy Gazda József a Székely Nemzeti Tanács Állandó Bizottságának egyik alelnöke. Amely nem pártként, hanem civil szervezetként talán a leghangsúlyosabban vállalta fel a székely autonómia ügyét. És akkor még nem is szóltam a világutazói státusáról, azt hiszem, az Antarktiszon kívül már minden kontinensen megfordult. Nem unatkozó turistaként, mindenhol az ott élő magyarok sors­problémái foglalkoztatták. Mondhatni, jó pásztorként a szélrózsa minden irányába szétszóródott magyarok sorsait gyűjtötte össze könyvekbe, ha már az elcsatangoltakat nem tudta hazaterelni. Röviden ennyit a hetvenhatodik évében is fáradhatatlan Gazda Józsefről, elnézést, ha valamit kifelejtettem volna.
Legújabban megjelent könyvének témája épp a nagyvilágban szétszóródva élő magyarság. A harmadik ág enciklopédikus igénnyel megírt és összeállított mű. A két kötetben közel 1200 oldalon a Kárpát-medencén kívüli magyarság élete elevenedik meg ezernél is több, sokszor kalandregénybe illő egyéni sors révén. Ők a "harmadik ág". Merthogy a sok mosásban összement anyaországban találhatóak volnának az első, a körülöttük, de még a Kárpát-medencén belül élő magyarok pedig a második ág. Jó vastag ez a harmadik ág is, sokfelé ágazván maga is, ahány országban magyarok élnek, annyifelé.
Mindenképpen találóbb egy fa szétváló ágaihoz hasonlítani a világ minden táján élő magyarságot, mint egy háromlábú székhez, amint azt egy ismert magyarországi politikus tette. Talán Illyés Gyula híres "ötágú síp" metaforáját akarta lepipálni, elég bénán. Mert igaz ugyan, hogy a háromlábú suszterszék áll a legbiztosabban a földön, akkor sem billeg, ha netán valami vacak bekerül a lába alá, de hogy a világ magyarságának léte épp attól lenne hangsúlyosan stabil, mert háromfelé (?!) szakadtan éli napjait, ehhez több kell, mint költői fantázia, ide már politikusi képzavar szükségeltetik. Hadd idézzem Buda Ferenc szarkasztikus hangvételű, Dal a háromlábú székről című versének egy részletét, melyet éppen ennek a kevéssé ihletett politikusi hasonlatnak az apropóján írt: "Nyolc a póknak hat a légynek / négy lába nőtt a tehénnek / három meg a hunnus népnek." (A teljes vers olvasható a Székelyföld 2011. novemberi számában.)
"Olyan helyre nem lehet menni, ahol magyar ne lenne" – mondja egy adatközlő a könyvben, majd hozzáteszi: "mindenki magyar, csak van, aki tagadja". Túlzás ide vagy oda, Gazda József könyve is bizonyítja, miszerint a világ legeldugottab zugaiban élő legkülönfélébb emberekről is kiderülhet, hogy magyarok, a salvadori zsidó rabbitól a haiti néger kocsmárosig (nem vicc: I. kötet, 19. oldal). Egy kaliforniában élő úr meg azt állítja: "Ott (Los Angelesben) annyi magyar volt, hogy még a taxisofőr is mit mondott? Azt, hogy magyaroktól március 15-én pénzt nem fogad el."
Mivel kapcsolódik ide, hadd említsem meg Szőcs Géza történetét, aki mesélte, hogy a nyolcvanas évek végén, amikor Genfben volt újságíró, valaki felhívta őt telefonon (neve szerepelt a telefonkönyvben), és magyarul megkérdezte tőle, beszéli-e Svájc államnyelvei közül valamelyiket. Miután Gézától igenlő választ kapott, alkalmi állást ajánlott neki: tolmácsolni kéne egy általa képviselt japán és valamelyik svájci cég között. Az illető egy nemzetközi kereskedelemmel foglalkozó japán cégnél dolgozott, a magyaron kívül csak angolul beszélt, ezen a nyelven értekezett az őt alkalmazó japánokkal, mégis univerzális tolmácsként alkalmazták, mivel az volt a módszere, hogy bármelyik országban jártak, elővette az ottani telefonkönyveket, és fellapozta a magyar sz betűnél. Ilyen betűvel állítólag csak magyar nevek kezdődnek, és amelyik magyarnak a neve már szerepel a telefonkönyvben, az feltételezhetően elég régóta él abban az országban, hogy ismerje az ottani nyelvet, és közvetíteni tudjon a magyar tolmács meg az őslakosok között. Így a japán cégnek a magyar úr személyében univerzális tolmácsa került, mert mint az illető állította, olyan még nem történt, hogy valamelyik országban ne talált volna ott élő magyart.
Magyarok tehát mindenfelé élnek. Hogy milyen sorsproblémáik vannak, milyen nehézségekkel kellett és kell megküzdeniük, arról e két kötet nyújt igen széles és változatos képet. Nagyon sok fárasztó utazás és rengeteg gyűjtőmunka áll a megírásuk mögött. Szinte lehetetlen feladatra vállalkozott Gazda József A harmadik ágban, de sikerrel teljesítette: öt kontinens ötven országában élő, különböző időpontokban emigrált, disszidált, kitelepült vagy huzamosabb ideje vendégmunkásként ott dolgozó magyar vall az életéről, kitelepülési és beilleszkedési nehézségeiről, a kényszerből vagy önként elhagyott szülőföldhöz fűződő viszonyáról. És nem utolsósorban magyar anyanyelvéről, melynek csodálatos voltára sokan csak az idegen nyelvi környezetben eszméltek rá.
A régóta folyamatosan tartó kivándorlást időnként nagy menekülthullámok tagolták. A Rákóczi, az 1848–49-es és az 1956-os szabadságharc vagy az első és második világháború nemcsak a harcokban elesettek számával, de az események után tömegesen kitelepülők által is apasztotta a Kárpát-medencei magyarság létszámát. És nem akárkik hagyták el ilyenkor az otthonukat: mindig inkább a tenni vágyók, sorsukon jobbítani akarók mentek el. Hogy a külországokban többnyire igen megbecsült a magyar munkavállaló, annak az is a magyarázata, amit a Venezuelában élő Dózsa Zsiga mond: "Mert Magyarországról a középosztály jött ki elsősorban, nem a munkásosztály. Ez volt a magyar emigráció. S a magyar emigrációnak borzasztó előnye volt, hogy azok jöttek ki, akik tanultak, azok, akiknek fejük volt. Ők hagyták el az országot."
Csakhogy a magyar emigráció előnye az otthoni magyarság hátránya. A külhonban élő magyarok gyakran tömörülnek szervezetekbe, egyesületekbe, klubokba, első, második és harmadik generációs magyarok működtetnek Magyar Házakat. Rendezvényeket szerveznek, könyveket adnak ki, értékes embereket hívnak meg az óhazából előadást tartani, akad, ahol ez már régi hagyományra tekint vissza. És az a furcsa helyzet áll elő, hogy a könyv adatközlői gyakran aggódnak amiatt, mi lesz ezekkel az egyesületekkel, közösségi házakkal, mert ha nem jön hazulról új utánpótlás, ezek lassan megszűnhetnek. Aggódnak az ottani magyarságukért. De hát lehet-e azt kívánni, hogy ezért újabb és újabb magyarok hagyják el a Kárpát-medencét?
Igen sok vágy, kívánság, szándék, reménység rajzolódik ki Gazda József könyvének adatközlőit olvasva. Annak megfelelően, hogy kinek-kinek milyen sors jutott osztályrészül. De végkicsengésül hadd idézzem a szerzőt magát: "Falevél sincs fa nélkül, egyéni sors sincs közös sors nélkül."
Molnár Vilmos
*Gazda József: A harmadik ág, Budapest, 2011, Hét Krajcár Kiadó. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Székely Nemzeti Tanács levélben követte meg az Országgyűlés elnökét Székelyudvarhely polgármestere vádjai miatt
A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) az MTI-hez is eljuttatott levélben követte meg Kövér Lászlót, az Országgyűlés elnökét azokért a vádakért, amelyeket Nyirő József író tervezett székelyudvarhelyi újratemetése kapcsán Bunta Levente, Székelyudvarhely RMDSZ-es polgármestere fogalmazott meg egy korábbi nyílt levélben.
A Székely Nemzeti Tanács vezetői nyílt levelükben azt írják, felháborítónak tartják és messzemenően elutasítják Bunta Levente székelyudvarhelyi polgármester Kövér László házelnökhöz intézett nyílt levelének üzenetét. "Az abban megfogalmazottak miatt Bunta Levente helyett is megkövetjük Önt, és elnézést kérünk Öntől" - áll az SZNT valamennyi vezetője által aláírt nyílt levelében.
Az SZNT vezetői úgy vélik, Bunta Levente méltatlan arra, hogy a székelyek képviselőjeként szóljon; Székelyudvarhely elöljáróként ugyanis egyetlen gesztust sem tett Székelyföld autonómiája, a Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlés határozatainak végrehajtása érdekében. Az SZNT Bunta Leventének a "Székelyföld a székelyeké" üzenetét is kifogásolja. "Ez gyakorlatilag azon gyurcsányi retorika felelevenítése, mely a december 5-i népszavazás tragikus sikertelenségéhez vezetett. Az ilyen megnyilvánulásoktól kötelességünk elhatárolódni, kiemelve, hogy a székelységet éppen a magyar nemzet egységéért, a magyar haza védelmében vállalt áldozatok tették a nemzet legmagyarabb törzsévé" - áll a nyílt levélben.
Az SZNT egyben köszönetet mondott az Országgyűlés elnökének a nemzeti összetartozás jegyében született törvényekért és azokért az erőfeszítésekért is, amelyeket Nyirő József hamvainak hazahozataláért tett. "A székelyudvarhelyi szertartás újabb mérföldkő a nemzeti egység megteremtése érdekében tett eddigi lépések után" - értékelték az SZNT vezetői.
Székelyudvarhely polgármestere május 4-én intézett nyílt levelet Kövér Lászlóhoz, az Országgyűlés elnökéhez azt követően, hogy a Magyar Országgyűlés Hivatala közölte, a polgármester nem támogatta a város központi terére május 27-re vonatkozó közterület-használati kérelmet, amelyet Nyirő József újratemetésének a helyi társszervezője, a Székelyudvarhelyért Alapítvány nyújtott be.
Bunta Levente úgy vélte, az újratemetés nem képezheti egyes pártok választási kampányának a részét. Kijelentette, a rendezvény átpolitizáltsága miatt "a kegyeletsértés veszélye is fennáll". Azt javasolta, hogy a hamvak átadása a Székelyföld határában történjék meg, és a székelyek gondoskodjanak a kegyeletteljes újratemetésről, mert "Székelyföld a székelyeké".
A június 10-i önkormányzati választásokon Bunta Levente a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) jelöltjeként próbál újabb polgármesteri mandátumot szerezni. Nyirő József újratemetésének a szervezésével Szász Jenő, a Magyar Polgári Párt (MPP) elnöke, székelyudvarhelyi polgármesterjelöltje foglalkozik, aki korábban három cikluson át töltötte be a polgármesteri tisztséget. MTI

Tíz éves a besztercei Magyar Ház
Egy évtizede működik Besztercén a Magyar Ház
Egy évtizede működik Besztercén a Magyar Ház. Fennállásának tízéves évfordulója alkalmából a Beszterce-Naszód megyei és Beszterce városi RMDSZ, a Pro Hereditatem Egyesület és a besztercei MADISZ jubileumi emléknapot szerveztek Beszterce város polgármesteri hivatala és a Communitas Alapítvány támogatásával. Az elmúlt tíz év alatt a besztercei Magyar Ház krónikája színes, érdekes és tartalmas tevékenységekkel és eseményekkel gazdagodott, hiszen a Magyar Ház nem csak egy épület, hanem alkotóműhely, kiállítóterem, táncház, szerkesztőség, valamint több civil szervezet székhelye. „Az RMDSZ az elkövetkező időszakban a szórványra kiemelten figyel, hiszen a Székelyföldön, ahol jelen vagyunk az önkormányzatokban, az ellenzéki periódus nem olyan nehéz, mint interetnikus környezetben. Székelyföldnek a felelőssége sokkal inkább felerősödött az elmúlt időszakban a szórvány fele, nekünk az egyensúlyt kell megőriznünk a következőkben is” – mondta el felszólalásában Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke az Élet a Szórványban elnevezésű konferencia megnyitóján. Új Magyar Szó (Bukarest)

Elbúcsúztunk Sylvester Lajostól
Élni akarok – írod, immár a kórházi ágyon, de még mindig számítógép előtt, hisz magaddal vitted azt, mert jöhetett betegség, gond, baj, te valahogy mindig továbblendültél – és az írás is egyfajta gyógyír volt számodra.
Talán éppen ez az élni akarás határozta meg nemcsak személyiségedet, de életművedet is, mindazt, amit hátrahagysz nekünk örökségül. Az élni akarás érződött abban, ahogy örökmozgóként jártad a megyét, keresve a múlt emlékeit és a jelen forrásait, melyekből erőt meríthet az ember, ahogy nyitott szívvel, derűsen meghallgattad mindazokat, akikkel riporterként a sors összehozott, ahogy aggódón vetetted papírra gondolataidat, amikor itthon, Székelyföldön vagy tágabb pátriánkban, a Kárpát-medencében olyan dolgok történtek, amelyek a te szilárd értékrendszered szerint veszélyeztették megmaradásunkat, nemzeti identitásunk megőrzését. Sosem riadtál vissza véleményed kinyilvánításától, és igen, figyelni kellett arra, mert konok elkötelezettséged, megingathatatlan hited a székelyföldi magyar közösség jövőjében egyszerre volt elgondolkodtató és példát mutató. Publicisztikád mögött mindég is felsejlett az ember: olyasvalaki intett, figyelmeztetett, aggódott vagy éppen, ritkábban, ünnepelt, aki tetteivel is rendületlenül szolgálta és szerette közösségét.
Majdhogynem fél évszázad a köztünk levő korkülönbség, s már temetni is tanítasz. Eszembe jut: egyike voltál azoknak, akik támogatták, hogy huszonéves fiatalként, tanulmányaim elvégzése után hazatelepedjek szülővárosomba, Sepsiszentgyörgyre. Hited cselekvő volt, akkor is.
A Háromszék munkaközössége nevében búcsúzunk. Élni akarok, írtad. Élni fogsz, Lajos, mondjuk, mert nyomot hagytál a világban és bennünk, és mert mi is élni akarunk. Nyugodj békében.
Farcádi Botond. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Székelyföldet feldaraboló átszervezés ellen tiltakozik a Székely Nemzeti Tanács
A Székelyföldet feldaraboló közigazgatási átszervezési terv ellen tiltakozik Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke egy Victor Ponta miniszterelnökhöz címzett nyílt levélben, amelyet hétfőn juttatott el az MTI-hez.
A közlemény szerint az új román kormány régiós felosztási terve Székelyföldet három különböző régióba tagolná. Az SZNT szerint ez sérti Románia nemzetközi kötelezettségvállalásait, a kisebbségi keretegyezményt, és a regionális vagy kisebbségi nyelvek európai chartáját.
Az SZNT elnöke felhívja a miniszterelnök figyelmét, hogy nem lehet régióhatárokat kijelölni az érintett közösségekkel való konzultáció nélkül, márpedig szerinte a székelyek nem fognak megszavazni olyan tervezetet, amely Székelyföldet szétdarabolná, vagy egy nagyobb közigazgatási egységbe tagolná.
MTI. Erdély.ma

SZNT: a kormány fel akarja „robbantani” a Székelyföldet
A kormány régióátszervezési tervének „alapja nem a társadalmi kohézió, a régió lakóinak szolidaritása, nyelvi, kulturális, társadalmi, és földrajzi egysége, hanem az állampolitikai rangra emelt nacionalizmus” – szögezi le a Victor Ponta kormányfőhöz intézett nyílt levelében Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke, aki szerint „a polgári engedetlenség eszközével is élni fogunk, hogy Székelyföld egységét megőrizzük”. Izsák Balázs arra figyelmezteti nyílt levelében a miniszterelnököt, hogy a kormány régióátszervezési terve – akárcsak a korábban hatalmon levő Demokrata-Liberális Párté (PDL) – sérti Románia nemzetközi kötelezettségvállalásait, a közigazgatási térkép pedig nem rajzolható át a Nemzeti Kisebbségek Védelméről szóló Keretegyezmény, a Regionális vagy kisebbségi nyelvek európai chartájának figyelmen kívül hagyásával. Régióhatárokat nem lehet kijelölni anélkül, hogy az ország vezetése előzetesen ne konzultált volna népszavazás útján az érintett közösségekkel – írja az SZNT elnöke a kormányzó pártok régióátszervezési tervéről, amely a Székelyföldet alkotó megyéket három különböző régióba tagolná. Ilyen tervet a székelyek nem fognak megszavazni – hangsúlyozza Izsák. A kormány tervezete fel akarja „robbantani” a történelmileg, kulturálisan, nyelvileg egységes Székelyföldet, „alapja nem a társadalmi kohézió, a régió lakóinak szolidaritása, nyelvi, kulturális, társadalmi, és földrajzi egysége, hanem az állampolitikai rangra emelt nacionalizmus” – írja Izsák Balázs, aki szerint a székelyek akár a polgári engedetlenség eszközével is élni fognak, hogy a Székelyföld egységét megőrizzék. „Mi készek vagyunk a párbeszédre, az együttműködésre, de csakis akkor, ha az Önök politikája a helyi közösségek szabad akaratára, az állampolgárok közti szolidaritásra és konstruktív együttműködésre épül” – írja Izsák. Krónika (Kolozsvár)

A mozgalom erkölcsi felelőse (LAM-történet)
Kató Béla kuratóriumi elnök vallomása
Bárhonnan kezdjük legombolyítani a LAM-história fonalát, bárki meséli el a történtek rá eső részét, a szálak minden irányból és minden esetben egy központi személyiséghez, Kató Béla mai és akkori kuratóriumi elnökhöz vezetnek.
A munkatársai által ötletgazdának minősített úttörő, az Erdélyi Református Egyházkerület mai püspökhelyettese ezek szerint különös ihlető erővel bírt már egyszerű illyefalvi lelkész korában is, s e képessége még nagyobb személyes invenciójában gyökerezik. Tucatnyi olyan kezdeményezés fűződik ugyanis nevéhez, amely számára nagy hazai és nemzetközi elismerést hozott, s mely sajátos erkölcsiséggel feltöltött modernizációs vállalkozásainak vonzáskörébe ezreket vont be a Székelyföldön és azon kívül. Alábbi vallomásos szavaira érdemes fokozottabban odafigyelni, mert távlatos próbálkozásai ma több ágon is sikeres mozgalmak formájában futnak tovább az időben.
Mindennel el kell számolni
– Imponáló az ön által elindított programok száma, a puszta felsorolás is ámulatot kelt: imaterem – csűr átépítéséből – még a diktatúra utolsó évében, majd a középkori vár felújítása, az új konferencia-központ és szálloda, a gyermekfalu, a LAM, a falusi pékség, építővállalat stb., utóbb a Diakónia Alapítvány... és a sor korántsem teljes. Ma ön egyházának püspökhelyettese és a Sapientia Alapítvány kuratóriumának is elnöke, elkobzott egyetem helyett saját önálló felsőoktatási intézményt épít, ezúttal az egész erdélyi magyarságnak...
– A kérdés ugye az, hogyan is lehetett ennyi mindent csinálni és folyamatosan újakat kezdeni. Hogyan illeszkedik bele ebbe a LAM Alapítvány? Nos, több oka van, hogy létrejött. Az első: minket, református lelkészeket úgy neveltek, hogy nekünk a teljes emberrel kell foglalkoznunk, nem csak a lelkével. A másik pedig, ami engem determinált, az, hogy én Barátoson születtem, és Illyefalván lettem lelkész.
– Földműves családból?
– Oldalágon volt értelmiségi a családban a tipikus székely elosztás szerint, hogy kell egyet küldeni tovább tanulni, a többi pedig maradhat itthon. A nagyapám testvére így lett állomásfőnök, az ő gyerekei közül az egyik Kolozsváron bankigazgató, a másik a Kolozsvár–Brassó vonal főnöke. Édesapám testvére a háborúban meghalt, ő fogságba esett, s egyedül maradván, amikor hazajött, itthon kellett boldogulnia. Hogy földműves családban nőttem fel, önmagában még nem meghatározó arra nézve, hogy énbelőlem mi lett, és miként cselekedtem, de az viszont igen, hogy édesapám négy év és nyolc hónapot orosz fogságban töltött. Ott ő komoly "egyetemi" képzésben részesült... Én hazatérte után, 1954-ben születtem. Nos, ő ott a fogságban éli meg, mit is jelent a kommunizmus. Olyan elkobzott, kisajátított templomokban lapátolt búzát, ahova bejött a női nacsalnyik, ostorral vert végig a szentképeken, és köpött egy nagyot. Megdöb­bentő volt a székely fiúnak. Északon, Arhangelszkben történt, a Dvina folyó torkolatánál. Fél idejét ott töltötte, a többit pedig a donbászi szénbányákban. Nos, mint minden ilyen megmenekült embernek, az élete tele volt csodákkal. A lényeg az: hazajött, és mindent tudott már arról, ami következni fog. És akkor ő ezért felvállalta a barátosi egyházközség gondnokságát! Fiatal emberként ő lett az egyházi gondnok. Ez mélyen meghatározta az én életpályámat, mert olyan tartós, mélyhitű embert keveset ismertem, mint amilyen ő volt. Nem az a kegyeskedő, áhítatoskodó típus volt, akiből szintén van az egyházban, hanem egy józan, reális gondolkodású ember, de akinél folyamatosan lehetett érezni, hogy el kell számolni mindennel. Tehát olyan kapcsolat Isten és ember között, amit mi normálisnak találunk. Erre lenne szükség igazából, s erre illik rá, hogy valakinek van hite, s hinni lehet!
Szabó Dezső ­nyomdokában
– Most a LAM-ra térve, nem az a fő motívum ebben, hogy én földműves családból származom, ez második helyre kerülhet. Hiszen édesapám a rendszerváltás előtt két évvel meghalt. De én tudtam, mit jelentett az ő életében a várakozás és a hit, hogy ennek egyszer véget kell érnie. Annyira, hogy amikor a kollektivizálás megkezdődött a hatvanas évek elején, kivitt engem a mezőre, a földjeink koordinátáit megjelölte, egy-egy cserefacöveket vert le mind a négy sarkukon fél méter mélyen.
– Amikor senki sem hitt benne?
– Ő tudta, hogy ennek vége lesz egyszer. Ebből adódott, hogy a földosztáskor, 1991-ben e cövekek sokaknak segítettek, mert azoktól el lehetett indulni. Én ezt a világot nagyon ismertem, és tudtam, mit jelent a székely gazdaembernek a tulajdon. Amiben ő maga fejleszt, dolgozik, elképzeli a jövőjét, és rendezi azt, amije van. És biztos voltam benne, hogy 1990-ben a helyzet valóban megváltozik. Viszont azt is láttam, mennyire tehetetlenek és képzetlenek az emberek. Annyira irányítottak voltak korábban, hogy vágytak valaki vezetésére. Nem tudták, merre kell menni. Akkora zűrzavar volt, annyifelé húzták-nyúzták őket, hogy fontossá vált a világos vezetés és látásmód. Hogy miért kellett ebbe egy református lelkésznek beleállni? Ahogy mondottam, úgy neveltek bennünket, hogy minket minden kell hogy érdekeljen, ami a népünkkel történik. És adott esetben be kell állni, rendkívüli időkben rendkívüli dolgokat kell végrehajtani.
– Annyi rosszat összeírtak arról a protestáns teológiáról, az utókor úgy átvilágította, és annyi hibát talált benne...
– Mégis élt benne ez a szellem. Ma már látjuk a szekusdossziékból, milyen gyarlók voltak egyes tanáraink, de ennek ellenére, amit lehetett, mások mégis átadták. Másik okom, amire utaltam az előbb, az volt, hogy Szabó Dezső bátyja, Jenő Barátoson volt lel­kész, és utána Illyefalvára jött. Őróla min­tázta az író Az elsodort falu hősét. Én még középiskolás koromban az indexen lévő, az akkori lelkésztől titokban ideadott könyvet elolvastam. És ahogy Illyefalvára helyeztek, még egyszer átolvastam. Szabó Dezsővel lehet vitatkozni sok mindenben, de ahogy ő az értelmiség felelősségét megfogalmazta, és ahogy ítéletét megalkotta: el fog veszni a falu, elsodródik, ha az értelmiség nem vállalja a maga szerepét – nos, ebben biztosan igaza van. Ezek azok a komponensek, amik miatt számomra nem volt kérdéses, hogy mivel kell foglalkoznom 1990-ben.
Az adomány első leckéje és a második
– Amikor januárban a nyugati segélyszállítmányok elindultak Románia fele, özönlött be a használt ruha és az élelmiszer.
– Ezek spontán módon az egyházakat keresik.
– Hozzánk is, a korábbi kapcsolatok révén, a községházára bejött két kamion áru. Akkor mindenki felbuzdult, és ebben az emberi bűn és a gyarlóság olyan elemeit fedeztem fel, amitől megrémültem. Ahogy az emberek megnyilvánultak, megdöbbentett, és nagyon korán azt mondtam: ezt nem szabad csinálni. Ezzel tönkre fogják tenni a népünket. Valami olyasmit éreztem, valami olyasmi történt, mint amikor a latin-amerikai indiánok közé bevitték az alkoholt és az üveggyöngyöket. Az embereknek, akik itt mindig serényen dolgoztak, a munkájukból éltek, ha most alamizsnát kezdünk osztani, abból nagy baj lesz. Erre három hónap múlva jöttem rá, amikor befejeztük az osztást, és azt kérdezték: mikor jön a következő? Megéreztem, koldussá fogjuk szegényíteni e népet, ha mindig ezt fogja várni. Annyit sose fognak hozni, hogy neki abból emberi, kellemes életvitele legyen, hanem olyan színvonal alatti életformát alakítanak majd ki, amely mindig a várakozásra épít. Ma már látjuk a válság sújtotta világban, hogy a munkanélküliség következményeként hány helyen csüggenek a segélyen, amíg van, elvagyunk vele, de utána marad a sóvárgás, esetleg a beletörődés, hogy nincs több. Ez volt az a felismerés, amely mindenki mástól megkülönböztetett engem. Kijelentettem: ezt befejeztük!
– Nem volt hajlandó részt venni a további kiosztásban?
– Nem! Azt mondtam: ide többet ne hozzanak segélyt. Ezt úgy általában jelentettem ki. Én a HEKS-szel (a svájci evangélium szerint reformált egyház segélyszervezetével) álltam kapcsolatban. Persze, az egész világot nem tudtam befolyásolni, az alamizsnaosztás tovább folyt, amíg volt, amit kiosztani. De azt mondtam: próbáljunk meg másként segíteni. Neveljük arra az embereket, hogy önmaguk tudják azt előállítani és megteremteni, amiből élni akarnak. Ez nagyon haladó cél volt, és megegyezett a svájci gondolkodásmóddal. Ők sem szerették volna száz évig finanszírozni az itteni életet, hanem abban kívántak segíteni az embereknek, hogy ők magukon tudjanak segíteni.
– Segíts magadon, az Isten is megsegít. A protestáns erkölcstan magja.
– Szerencsés dolog volt, hogy az én gondolatom találkozott az övékkel. Tulaj­donképpen ez a LAM elindításának története. Persze, én 1990-ben még úgy hittem, léteznek erre alakított szervezetek, például a korabeli gazdaköri mozgalom, mely az Erdélyi Magyar Gazdák Egyesületének nyomdokaiba kívánt lépni. Kinda Zalán utalt is rá, hogy ezek az emberek hozzám fordultak, de én elküldtem őket ehhez a szervezethez, mert úgy gondoltam, nem az én feladatom ezzel foglalkozni. Kézdi­vásárhelyen volt élénkebb a mozgás. A történetben a fordulópontot az hozta meg, hogy felismertem, látva, milyen formában és hogyan működik a mi életünk, hogy el fogjuk veszíteni ezt az ügyet, mert a korrupció és a hozzá nem értés mindent kisiklat. Meg fogja enni az egészet! Az első, Svájcba küldötteket nem azok szerint a kritériumok szerint válogatták, amit én később felállítottam, hanem belejátszott a kapcsolatrendszer, miegymás. Utólag azt mondom: nekik sem volt kárukra. De akkor láttam, más irányba csúszhat el a dolog, és megijedtem. Később a kirostáltaktól hallottam is olyasmit, lehet, korrupciós kapcsolat is szerepet játszott a válogatásban. Nos, ekkor vettem én vissza, és azt mondtam: tessék ide jönni, ettől a perctől kezdve az élére állok. Megalakult a LAM. Hivatalosan 1992 júniusában, de gyakorlatilag már 1990 közepétől működik a rendszer a segítségnyújtásban és a külföldi tanulmányutak megszervezésében.
Krédó
– Láthatjuk ma is, a korrupciós kérdés óriási probléma az országban. A svájciak is tele voltak kétellyel, mert nekik voltak előtanulmányaik erre vonatkozóan. Én erre próbáltam koncentrálni, és a mai napig úgy érzem, a mozgalomnak tulajdonképpen az erkölcsi felelőse vagyok. Nem vagyok közgazdász, bár sok mindent megtanultam, és van egy kis érzékem hozzá, de igazán szakember a lelkek ismeretében vagyok. Tudatában vagyok annak, nem a rendőröktől, ellenőröktől kell félni, hanem az Úristen előtt kell mindannyiunknak elszámolnunk tetteinkről. Ez a fajta felelősségvállalás a LAM szellemisége, mely mára a munkatársakra is átragadt, és kiválasztásuk is eszerint történik. Itt nem arról szól a történet, hogy azt nézzük: ki mennyit ül az íróasztal mellett. Itt mindenki szabad. A feladatot el kell végezni, de makulátlanul kell elvégezni, mert ha egyetlenegyszer is gyanú merül fel valakivel kapcsolatban, hogy nem a megegyezett rendszer szerint dolgozott, az tudja, örökre elveszít mindent.
– Létezik leépítés?
– Van és volt. Egy-két esetben. Nem is nagy dolgok miatt, de ebben a közösségben dolgozni kitüntetés. Aki ide beáll, annak nem csupán munkahelyi magatartása, de családi életvezetése is számít, és az, ahogyan eljár a világban. Nem mindenütt követelik meg, de itt férj-feleség sem dolgozhat együtt, de még szerető sem, mert az egy más viszony. Ami tehát elindította és működteti a LAM-ot: nagyfokú bizalom bent, és kifelé vetítve is nagyfokú transzpa­rencia.
(folytatjuk)
B. Kovács András. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)