A 400 éves áttelepítésre emlékeztek Vajasdon
Török nyomásra 1616-ban Bethlen Gábor a Fehér megyei Vajasdra telepítette a lippaiakat. Akkor hevesen ellenezték, 2016. május 21–22-én méltó módon megünnepelték a fejedelem bölcs döntését.
Bethlen úgy kezdte uralkodását, hogy a törökök határozottan kérték Borosjenő és Lippa átadását. „Erdély kapujáért” három birodalom küzdött, Bethlen viszont belement az alkuba, hiszen Lippa volt a béke és a fejedelemség ára, és így elkerülhető volt az is, hogy az uralkodásra alkalmatlan Hommonai vegye át a hatalmat. A lippai lakosság azonban megtagadta az engedelmességet, a Déva várában meghozott döntését határozott ellenszegülés követte, ezért a fejedelemnek 9 ágyút kellett odavinnie Gyulafehérvárról. A vár bevételére 1614. október 29-én került sor, a kiürítés folyamata pedig több szakaszban valósult meg. Vajasdra végül 52 család érkezett meg, az itteni magyarok az ők leszármazottaik. Az idők folyamán 600 főre szaporodott a közösség, ma mintegy 450 magyar él a településen. Református gyülekezete igyekszik megőrizni hagyományait, kiemelni a helyi jellegzetességeket. Ilyen például a környék egyetlen szász eredetű magyar néptánca, amelyet a Margaréta Néptánccsoport ápol, újabban pedig igyekeznek a hajdú eredethez köthető elemeket is felkutatni és népszerűsíteni, hiszen a betelepítettek között szép számban voltak „kék inges gyalogosok”, azaz hajdúk. A kétnapos ünnepség, az „imádságos fejedelem népének számbavétele” is e két helyi jellegzetesség előtérbe helyezésére összpontosított.
Szombaton ünnepi istentiszteletre került sor. Szegedi László Tamás generális direktor igehirdetésében úgy utalt a történelmi múltra, hogy mindvégig a jelen számára útmutatást szolgáló vonatkozásokat hangsúlyozta. Bethlen Gábor hitbeli hagyatéka „a lelkek templomává kell kinőnie magát”, a falu lakosságának pedig „együttesen mint élő kövek kell beépülniük a közös fundamentumba”. Ily módon Vajasd és tágasabb környéke, az Erdélyi Hegyalja, nem válik – Finna Béla szavaival élve – „az egyre jobban elnémuló harangok országává”. A megható prédikációt a szépen felújított templom udvarán elhelyezett kopjafa avatása követte, amelynek emléktáblája a 400. évfordulónak állít mementót. Köszöntőt mondott Gudor Kund Botond esperes, aki az egyházhoz és néphez való hűség fontosságát hangsúlyozta. A kopjafát Szegedi László Tamás generális direktor és Barta Aladár vajasdi lelkipásztor áldotta meg.
BASA EMESE
Szabadság (Kolozsvár)

Közel nyolcezer magyar diák ballag el ezen a héten Erdélyben
Országszerte 117 magyar iskolában vagy magyar tagozaton búcsúztatják el a végzősöket ezen a héten.
Ezen a héten-hétvégén tartják a ballagási ünnepségeket a középiskolákban. Király András, a tanügyminisztérium kisebbségi oktatásért felelős RMDSZ-es államtitkára szerint 117 oktatási intézményben közel nyolcezer magyar ballagó van idén.
„Azok a hagyományok, amelyeket iskoláink őriznek és megtartanak, megteremtik annak a lehetőségét, hogy a diákok megállják helyüket az életben – fogalmazott a politikus az aradi Csiky Gergely Főgimnáziumban péntek délelőtt tartott búcsúztatási ünnepségen. – Jó lenne, ha ezek a diákok itt folytatnák tevékenységüket, hazai főiskolákon tanulnának, és megmaradnának az erdélyi magyar közösség cselekvő, alkotó tagjainak, ami a jövőt biztosítaná számunkra szülőföldünkön. Tudom, hogy nehéz döntés ez, hiszen egy nyitott világban élünk, a lehetőségek szinte végtelenek, és a pénzkereseti lehetőség gyakran a döntő tényező, de ha magyar jövőt képzelünk el itt, akkor ez irányban kellene gondolkodnunk”.
Arad megye egyetlen magyar középiskolájában, a Csiky-ben összesen 78-an intettek búcsút – mint a diákok hangsúlyozták nem az iskolának, hanem – az iskolaéveknek. Többségük az érettségi vizsgára, illetve az egyetemi felvételire készül. Hadnagy Éva igazgató elmondta: idén három elméleti képzésben részt vevő osztályban hetvenen, a hároméves szakiskolai képzésben nyolcan fejezték be az iskolát. A diákok többsége aradi, temesvári, kolozsvári és nagyváradi egyetemeken tanulna tovább, de volt a ballagásról igazoltan hiányzó olyan diák, aki épp Szegeden felvételizett az orvosira – tette hozzá az igazgató.
Az ünnepség végén Király András a Maszol tudósítójának érdeklődésére megerősítette, hogy az idei érettségin még a régi vizsgarendszer lesz érvényben, az emelt szintű érettségit valószínűleg csak 2018-ban vezetik be.
Pataky Lehel Zsolt
maszol.ro

87. Ünnepi Könyvhét
Ma és holnap csúcsra jár a nagy múltú könyves ünnep. Ha mi, marosvásárhelyiek, pontosabban erdélyiek közvetlenül nem is vagyunk érintettek az ügyben, hiszen a könyvhétnek nincsenek itt zajló kihelyezett rendezvényei, közvetve mégis részesei lehetünk az eseménynek a fesztiválon részt vevő tollforgatóink, könyvműhelyeink révén. És azért is közünk van hozzá, mert valamiképpen gyarapodunk minden újabb magyar kötettel és érdekes kiadvánnyal. A figyelem a médiának köszönhetően is nyilván Budapestre, a Vörösmarty téren és a térbe torkolló utcákon történtekre összpontosul. Számos más magyarországi helység is bekapcsolódott a 87. Ünnepi Könyvhét és a hozzá csatlakozott 15. Gyermekkönyvnapok gazdag műsorába. Június 9-től, amikor az ünnepélyes megnyitón a Kossuth-díjas Esterházy Péter mondta el gondolatait, dedikálások, pódiumszereplések sokasága várja az érdeklődőket. A központi rendezvény színhelyén 147 pavilon kínál olvasói csemegét, több mint kétszáz anyaországi és határon túli kiadó mutatja be és árusítja könyveit. Idén Gyula a könyvhét kiemelt vidéki színhelye. Miskolc megint első akart lenni, Lackfi János költő közreműködésével már szerdán elkezdték az eseménysort. De több más várost is említhetnénk, mindenhol nagy neveket tartogattak a nyitónapra. Szegeden például Spiró György és Dragomán György a vendég. És találkozhat a közönség Darvasi Lászlóval, Grecsó Krisztiánnal is. Darvasit Nyíregyházára is meghívták. Ott volt Péterfy Gergely is. Persze, önkényes a felsorolás, közel 350 szerzőt kellene megemlítenünk, ha teljességre törekednénk.
Aránylag népes az erdélyi résztvevők csapata is, mégis úgy tűnik, mintha kevesebb jeles alkotónk lenne jelen a Könyvhét megnyilvánulásain, mint máskor. Ezt talán az is magyarázhatja, hogy a rendezvény szabályzata szerint élő szerzők első kiadású művei szerepelhetnek a programban, illetve a klasszikus magyar irodalom új kiadásai, a könyvtámogatási pályázatok döntéseit viszont későbbre halasztották. A pénztelenség nagyon behatárolja könyvkiadóink termékenységét. Könyves vállalkozásaink közül mégis képviselteti magát Budapesten a Bookart, az EME, közösen az Erdélyi Kiadók, a Gutenberg, az Irodalmi Jelen Könyvek, a Koinónia, a Lector, a Mentor Könyvek, a Pallas-Akadémia, a Polis, a Pro-Print. A dedikáló szerzők között a vaskos programfüzetben többek között Markó Béla, Fekete Vince, Böjte Csaba, Zágoni Balázs, Márton Evelin, Balázs Imre József neve szerepel.
A pódiumbeszélgetések sorában ma 10.30 órától Demény Péterrel kerül sor eszmecserére a Vörösmarty-szobor melletti színpadon. Az írót a Lector Kiadó által megjelentetett Apamorzsák című esszékötete kapcsán kérdezi Balázs Imre József. 12.30-kor ugyanott Gálfalvi Ágnes, a Lector Kiadó szerkesztője mutatja be Ady András Bogivilág című verseskötetét, a Mentor Könyvek újdonságát. Rá félórára ugyanő ismerteti Tamás Kincső A csinált-patak állatkertje című novelláskötetét. Ez is Mentor-kiadvány.
Külön érdekesség, hogy vasárnap délután 4 órakor közönség elé kerül Székely János egykori nagy sikerű könyve, A nyugati hadtest. A Partvonal Kiadó által újra kiadott műről Dragomán Györggyel folytat nyilvános beszélgetést a rádiós Oláh Andrea.
A könyvheti eseményekre, kiadói újdonságokra a későbbiekben bőven lesz még alkalmunk visszatérni.
(N. M. K. )
Népújság (Marosvásárhely)

Kolozsvári látogatás
Számomra Kolozsvárra megérkezni és egy jó hetet eltölteni a régi magyar gimnáziumok, a piaristák, a reformátusok, az unitáriusok kollégiumának könyvtáraiban, illetve az Erdélyi Pál (Erdélyi János, a nagyszerű 19. századi író és néprajzkutató fia) által alapított Egyetemi Könyvtárban mindenképpen felemelő élményt és gazdag tudományos tapasztalatot jelentett.
Közel fél évszázada járok Kolozsvárra: első alkalommal egy akadémiai ösztöndíjnak köszönhetően, még 1969 januárjában voltam ott. Kutattam, de a könyvtárakban gyűjtött anyagot, egy egész cipősdobozt megtöltő cédulahalmazt, hazatértemben a vonaton elkobozták a román vámügyi hatóság emberei. Ezt a későbbiekben sem kaptam vissza, hiába írt az MTA főtitkára levelet román partnerének, a megkeresésre még csak választ sem kapott. Gondolom, a nagy gonddal összegyűjtött céduláim azóta is egy bukaresti belügyi raktárban kallódnak, ha megvannak egyáltalán.
Misszió
Sok évvel ezután, a romániai forradalmat követően, a kolozsvári egyetem Magyar Irodalomtörténeti tanszékének megtisztelő felkérése nyomán vendégelőadóként töltöttem el vagy két hetet az egyetem bölcsészkarán. A transzilvanista irodalomról, azaz Kós Károly, Kuncz Aladár, Áprily Lajos, Reményik Sándor, Tamási Áron és a többiek munkásságáról, és mindenekelőtt a két világháború közötti időkben nagyra hivatott „erdélyi gondolatról” tartottam előadásokat, lelkes ifjú hallgatóság előtt, akik a rendszerváltó események reményei nyomán arra készültek, hogy Erdély (és az ottani magyar kulturális intézmények) visszakapják egykori kulturális identitásukat és az oly szükséges, kölcsönös román-magyar megértés és közös munka jegyében végezhetik munkájukat.
Nem egészen így történt, jóllehet az erdélyi magyarok - és ezen belül Kolozsvár (Cluj, Klausenburg) magyarsága - igen sok, korábban szinte ismeretlen lehetőséghez jutott, és igen jól működő intézményeket hozhatott létre. Részben magyarországi támogatással, amiért elismerés illeti a „rendszerváltást” követő évtizedek kormányait. A magyar-román megértés és együttműködés olyannyira kívánatos kibontakozása és intézményesülése (nem az erdélyi magyarok mulasztásai következtében) mindenesetre még várat magára. Ezt időnként román barátaim is szóvá teszik.
Fogyatkozás és helytállás
De lássuk a kolozsvári magyarság helyzetét. A városnak 1910-ben, azaz az utolsó magyar (ha tetszik: osztrák-magyar) népszámlálás idején nagyjából hatvanezer lakosa volt, ebből több mint ötvenezer magyar, hét és félezer román és másfél ezer német. A legutóbbi: 2011-es felmérés szerint a város háromszázezer lakosú, ebből hatvanezer volt magyar és nagyjából kétszázezer román, a németek és a többi kisebbség létszáma és százalékaránya elhanyagolható. Az utóbbi, közel egy évszázadban (amióta a város Romániához tartozik) a magyarság száma (és aránya) 1941-ben volt a legmagasabb, köszönhetően annak, hogy Kolozsvár közel fél évtizedre ismét a magyar állam része lett. Ezt erős veszteség, később fokozatos gyarapodás követte, a legtöbb magyart, nagyjából nyolcvanezret 1977-ben számláltak össze. Ezután fokozatos hanyatlás következett, a határok megnyitása után ugyanis vagy húszezer magyar (a magyarság egynegyede) költözött Magyarországra, vagy szóródott szét Nyugat-Európa és Észak-Amerika városaiban.
Mindazonáltal Kolozsvárnak ma is erős és önérzetes magyar lakossága van, hála ezért mindenekelőtt a történelmi magyar intézményeknek, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem magyar tanszékeinek, a magyar folyóiratoknak (például a Korunknak) és a magyar lapoknak (például a Szabadságnak), a magyar egyesületeknek és nem utolsó sorban a magyar vallási közösségeknek, a római katolikus, a református, az evangélikus és az unitárius egyháznak. Ezek vezetői és intézményei mindig is elkötelezettek voltak a nemzeti identitás védelme és fenntartása mellett.
Az, hogy Kolozsvár ma is a magyar nemzeti kultúra „fellegvárai” közé tartozik, olyan városok sorába, mint természetesen a magyar főváros, Szeged, Debrecen, Székesfehérvár, Pécs, Miskolc, azután Pozsony, Kassa, Szabadka, Ungvár, Nagyvárad, Marosvásárhely, az mindenekelőtt ezeknek a magyar kulturális intézményeknek, vezetőiknek, munkatársaiknak köszönhető.
Műhely
Tulajdonképpen „kolozsvári műhelyről” beszélhetünk. Ez a „kolozsvári műhely”, mint természetes módon kialakult szellemi intézményrendszer és értelmiségi közösség valójában „kettős kötődésben” dolgozik. Tudós képviselői egyformán elkötelezik magukat annak a történelmi közösségnek, amelynek sorsát élik és szolgálatát vállalják, valamint azoknak a kulturális és eszmei értékeknek, amelyek általánosabb keretek között orientálják a 20. század emberét. A szűkebb hazai körben megismert igazságoknak egyetemesebb távlatot szeretnének adni, az egyetemességet pedig a nemzetiségi élet és kultúra értékeivel akarják gazdagítani. Ennek a kettős tájékozódásnak és elkötelezettségnek, úgy tetszik, termékeny eszme- és gondolatképző szerepe van, a „kolozsvári műhely” szellemi eredményei legalábbis erre vallanak.
Ezekre a szellemi eredményekre bátran támaszkodhat az új megoldásokat és távlatokat kereső egyetemes magyar szellemi élet is. A „kolozsvári műhelynek” nemcsak a történelmi város vagy Erdély (az erdélyi magyarság) kulturális életében van szerepe és jelentősége, hanem az egyetemes magyar nemzeti kultúra fenntartásában és gazdagításában, emellett a közép-európai kultúrák kapcsolatainak alakításában is. Egyszersmind tevékeny szerepet vállal a magyar-román kulturális kapcsolatok gondozásában is. Magam is jártam Kolozsvárott olyan történettudományi konferencián, amelyen budapesti és erdélyi magyar, kolozsvári és bukaresti román történészek, irodalomtudósok keresték a két közép-európai kultúra találkozásának lehetőségeit, eredményeit.
Négy nap
Az oda- és visszautazással együtt most négy napot töltöttem Erdélyben, ugyancsak elkötelezett barátommal, Kuthi Csabával, a Magyar Civil Becsületrend alapítójával, és Móricz Lászlóval, az Anyanyelvi Konferencia alelnökével, aki nemrég telepedett haza hosszúra nyúlt svédországi emigráció után, és mint Kolozsvár szülötte, igazán otthon érzi magát Erdély fővárosának lakói és intézményei között. Kolozsvári utamra a nagy múltú Erdélyi Múzeum Egyesület hívott meg, ez az egyik legnagyobb történelmi tapasztalatokra visszatekintő, 1859-ben alapított magyar tudományos egyesület. Utazásunknak kettős célja volt: a minden esztendőben ilyentájt megrendezett „Kolozsvári Napok”, a város magyar lakosságának talán legfontosabb közösségi találkozója és ünnepe keretében emlékeztem meg a nemrégiben eltávozott kolozsvári költőről: Lászlóffy Csabáról, majd másnap „Az én Erdélyem” címmel az egyetem tanári klubjában beszéltem erdélyi kötődéseimről, tapasztalataimról és munkáimról.
Az első találkozóra a Kolozsvári Akadémiai Bizottság, az MTA kolozsvári fiókintézménye székházában, a másodikra az egyetem bölcsészkarának klubtermében került sor. Igen sok régi barát vett körül, hadd említsem meg Egyed Ákosnak, a neves történettudósnak, Kántor Lajosnak, a Korunk szerkesztőbizottsága elnökének, Kozma Dezsőnek az egyetem tanárának, Egyed Emesének, ugyancsak egyetemi tanárnak és Lászlóffy Enikőnek, korán elhunyt költő-barátom feleségének a nevét. Előadásaimat élénk eszmecsere követte, jó volt érzékelni, hogy Kolozsvárott eleven magyar kulturális (irodalmi) élettel találkozhat a Budapestről érkező barát.
Elmondhatom, hogy Erdély valamikori fővárosa, és mai magyar szellemi központja, a jelenben is őrzi magyar kulturális hagyományait, és azt az örökséget, amelyet sok-sok évszázad munkája hagyott rá. Kolozsvárott mozgalmas magyar irodalmi élettel találkozik a Budapestről érkező vendég.
Találkozásaim, beszélgetéseim mintegy vigaszul is szolgáltak azokra az elszomorító tapasztalatokra, amelyeket idehaza szereztem a mögöttünk lévő néhány esztendő során. Baráti társaságot, szellemi megértést keresni korábban is gyakran jártam Erdélybe, sohasem csalódtam, legutóbbi utazásom alkalmával sem. Mintha Erdélyben kevésbé tombolna az az ideológiai és politikai „kultúrharc”, amely idehaza annyi csalódottságot, kedvetlenséget okoz.
Pomogáts Béla
Népszava

Személyes történelem
Hősi ereklyék a kastélyban
Az 1848—1849-es forradalom és szabadságharc hősei, eseményei elevenednek meg azon októberben nyíló időszaki kiállításon, melynek több mint 60 darabból álló anyagát az aradi Ereklyemúzeum bocsátja a Gyulai Almásy-kastély Látogatóközpont rendelkezésére. Az egészben, majdnem sértetlenül megmaradt címeres tábori dob, Damjanich János összecsukható karosszéke és mankója, Kiss Ernő kivégzéskor viselt ingének ujja, pisztolypárja, Kossuth Lajos házi sapkája és sétabotja, Petőfi Sándor tubáktartó szütyője, vagy éppen Leiningen-Westerburg Károly szívurnája révén szívbe markolóan valóságossá válik a magyar történelem egyik legfontosabb eseménysora.
Az aradi múzeumi komplexum igazgatójának látogatását viszonzandó gyulai múzeumi delegáció utazott június 10-én Aradra. A kiruccanásnak az udvariassági gesztusokon túl gyakorlati, történeti és kulturális jelentősége is van. Talán a testvérvárosi kapcsolat is hozta a közös kezdeményezést, hogy az 1849. október 6-án kivégzett hősök személyes tárgyaiból összeállított tárlat nyíljon az Almásy-kastély időszaki kiállítóterében.
Peter Hügel igazgató és a kiállítás szervezésében közreműködő munkatársai barátsággal fogadták a Gyuláról érkezett vendégeket, Gurzó Klára Enikőt, Liska Andrást és dr. Németh Csabát. A múzeumi komplexum első embere kifejtette, szívesen működik közre, hiszen a kastélyban megvalósított koncepció iránymutató, mivel egy-egy tárlatnak ma már nem csupán a televízióval, hanem az internet adta lehetőségekkel is fel kell vennie a versenyt.
Az együttműködést szolgáló megbeszélés egyik hangsúlyos célja volt, hogy a kiállítandó tárgyak számbavétele, kijelölése megtörténjen. Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc hőseinek, mártírjainak tárgyi hagyatéka mintegy 6000 darabra tehető, ebből azonban mindössze 150 az, melyet valamilyen formában ki lehet állítani. A személyes tárgyakból válogatott tárlat más-más összeállításban eddig Szegeden és Pécsett volt látható.
Az Aradon található Ereklyemúzeum történeti hátteréről tudható, hogy még az I. világháború kitörése előtt, 1912–1913 tájékán nyitotta meg kapuit. Az alapítók a megnyitót megelőzően országos felhívást tettek közzé, a rendkívül gazdag kiállítási anyag tehát a monarchia minden részéből, a lakosság köréből gyűlt össze. A forradalom és szabadságharc hőseihez köthető ereklyéket rejtegetni kellett, a forradalom lángját, emlékét azonban sokan őrizték.
A kollekcióban megtalálható például Petőfi Sándor tubáktartó szütyője, s annak a szekérnek az épen maradt részei is, mellyel Damjanich Jánost szállították a vesztőhelyre. Damjanich törött lába miatt nagyon nehezen mozgott, ezért volt szükség erre az alkotmányra. Az általa használt mankó és összecsukható, hordozható karosszék is a kiállított tárgyak között van.
Kossuth Lajos házi sapkája, pipája és az a fegyvert rejtő sétabot is a kollekció részét képezi, amit amerikai körútján kapott ajándékba. A szabadságharc és forradalom jellemzői fegyverei, tárgyai közül puskák, pisztolyok, ágyúgolyók, szablyák, kardok, kézigránátok és egyéb harci alkalmatosságok is fellelhetőek a tárlatban.
A legmeghatóbb momentum az, hogy ezek a tárgyiasult emlékek majdnem mind kivétel nélkül a forradalom egy-egy kiemelkedő alakjához köthetőek. A börtönben, a kivégzésre, ítéletre várva készített dísztárgyak, festmények és egyéb relikviák mellett Leiningen-Westerburg Károly szívurnája is szerepel a gyűjteményben.
Az októberben nyíló tárlat alkalmával a helyi kötődés, a tetten érhető, kézzel fogható történelem tovább erősítheti a személyes tárgyak kisugárzását, hiszen a kivégzettek közül többeket Gyulán szállásoltak el, tartottak fogva, útban az aradi vesztőhely felé. A június 10-i látogatás során az Erkel Ferenc Múzeum munkatársai több mint 60 tárgyat, ereklyét választottak ki, ezek alkotják majd a vélhetően október 6-án nyíló kiállítást. Minderről természetesen a továbbiakban is beszámolunk majd!

Nyugati Jelen (Arad)

Tizenhét ország zenészei előtt mutatták meg tudásukat
Tizenegy esztendő alatt mindössze pár tagja cserélődött ki a Csíkdánfalvi Fúvószenekarnak. Jelenleg harmincketten zenélnek a csapatban.
Korábban is működött ugyan rezesbanda Csíkdánfalván, de elsőként az 1920-as években zenélőkről maradt fent írásos emlék, ismert az akkori héttagú zenekar névsora – avatott be Dobos Zsolt, amikor a Csíkdánfalvi Fúvószenekar történetéről érdeklődtünk.
A zenekar csapatvezetője hozzátette, az a zenekar egészen 1945-ig működött, akkor egy jelentős fiatalítás következett, ifjabb zenészek vették át az őket betanító idősebbek helyét. Az a rezesbanda is folyamatosan működött, az évek során cserélődtek a tagjai, míg 2005-ben újjáalakultak, és felvették a fúvószenekar nevet. Bőjte Csongor Ernő polgármester, aki a 11 éves zenekar tagja, elmondta, abban az évben március 15-én még a régi zenészek is fújták a rezet, utána hirdette meg a helyi önkormányzat a lehetőséget, hogy aki szereti a zenét és hajlamot érez erre a tevékenységre, jelentkezzen az újjáalakuló csapatba. Azt követően osztották ki az első rend hangszert, amelyeket a helyi Bartalis Lajos közreműködésének köszönhetően Marffy Gabriella és Schuller Peter svájci támogatók révén szereztek be. Akkor 27 hangszert kaptak a dánfalvi zenészek, azt később a helyi közbirtokosság és önkormányzat 33-ra bővített.
Már akkor szinte minden hangszerre jutott egy helyi zenész, harmincan kezdtek, később 33 tagúra bővült a zenekar, jelenleg pedig harmincketten zenélnek a csapatban – ismertette Dobos Zsolt. Kifejtette, akkor Urszuly Árpád vállalta fel a karvezetői teendőket, ő egyengette az amatőr zenészeket egészen 2013-ig. 2014-ben a csíkmadarasi Bálint Istvánt kérték fel erre a feladatra, jelenleg is ő vezényel a dánfalvi fúvósoknak. Repertoárjukban a szórakoztató zene szerepel, többek között tangók, keringők, csárdások, filmslágerek, könnyűzenei feldolgozások, emellett pedig az ünnepi alkalmakkor egyházi zenéket is játszanak – ismertették a zenészek.
Azt is megtudtuk, hogy habár voltak cserék a csapatban, a zenészek többsége több mint egy évtizede tagja a zenekarnak. Mindössze 6–7 személy cserélődött, keveset fiatalodott is a csapat, sajnálatukra azonban nehéz az utánpótlás megoldása. Örömmel tudatták viszont azt, hogy tavalytól a csíkszeredai népiskola indított Dánfalván egy külön szakot, így a helyi fiatal tehetségeket nem kell a városba szállítani, hanem helyben bekapcsolódhatnak a művészeti képzésbe. Reményeik szerint ez majd hozzájárul ahhoz, hogy több helyi fiatal kedvet kapjon a zenéléshez.
A szükséges hangszerek rendelkezésükre állnak, használhatók, de mint hangsúlyozták, a cserére, javításra folyamatosan szükség van. A megfelelő minőségű hangszerek nagyon drágák, egy tuba közel tízezer lejbe kerül, így legutóbb a közbirtokosság két évi támogatásából éppen két tubával bővítették hangszerkészletüket. Míg a kisebb-nagyobb javításokat a zenészek fizetik, addig az egyéb kiegészítőket helyi támogatók felajánlásaiból biztosítják – nemrég egységes kottatartó mappákat kaptak. Szintén helyi felajánlásból készítettek egyenpólót, ugyanakkor van kellő számú kottatartójuk is. S habár még használják a 2006-ban készült, az önkormányzat által finanszírozott fellépőruhákat, már indokolt lenne azok cseréje, terveik szerint legkésőbb jövőben be tudják majd szerezni az újakat.
Vidéki fúvószenekarként legnehezebbnek a csapat összetartását nevezték meg, mivel a megfelelő muzsikáláshoz elengedhetetlen legalább heti egy próba. A tagok viszont önkéntesen zenélnek, a munkahelyek, iskolai program és a mezei munka mellett nehéz olyan időpontot találni, amikor mindenki ráér. Ennek ellenére hetente közösen gyakorolnak, évente két alkalommal tartanak szünetet: a dánfalvi falunapok, illetve a karácsonyi koncert után.
Első fellépésük 2005 augusztusában volt, akkor látogattak a településre a svájci támogatók. Marffy Gabriella hegedűművésszel később még közös műsort is adtak, felléptek Csíkdánfalván és Gyergyóban is – ismertették a zenekari tagok. Megjegyezték, az elmúlt 11 évben számos hazai és külföldi fellépésük volt: rendszerint zenélnek helyi és környékbeli falunapokon, egyházi ünnepeken, 2008-től minden évben elkísérik a helyi zarándokcsoportot a pünkösdi búcsúra, illetve két éve az Ezer Székely Leány Napjára is zeneszóval vonulnak, ahogyan szombaton is tenni fogják. Szerveztek már két felcsíki fúvóstalálkozót, valamint zenéltek már Solton, Füzéren és Szegeden is.
Fellépéseik közül Bőjte kiemelte a 2014-es Grimmában (Németország) tartott fúvóstalálkozót, amelyen 18 ország zenekara mutatta meg tudását. Romániából egyetlenként a Csíkdánfalvi Fúvószenekar kapott meghívást, előadásuk annyira elnyerte az ottaniak tetszését, hogy a következő, 2017-es találkozóra is elhívták őket.
Kömény Kamilla
Székelyhon.ro

Pénteken bemutatják a héten tanultakat
Kisiratosi néptánctáborban a Bokrétások
Mától Kisiratoson szervezi meg a szokásos nyári néptánctáborát a Temesvári Bokréta Néptánccsoport. Amint Szabó Ferenctől, a Néptánccsoport vezetőjétől megtudtuk, a hagyományos nyári tánctáboraik helyszínét azért szokták változtatni, mert folyamatosan új településeket, embereket óhajtanak megismerni. Kisiratoson többször jártak a citerásokkal, akik mindig jól érezték magukat, mindnyájuknak megtetszett a hely és a kedves emberek, ezért is esett a választásuk idén az alföldi településre. Ide mintegy 90 gyermek érkezik, közülük közel 70-en a Bokréta Néptánccsoport tagjai, közel 30-an az anyaországból, Hódmezővásárhelyről, illetve a Szeged melletti Tiszaszigetről érkeznek. Ezekkel a csoportokkal igen jó kapcsolatokat ápolnak, a családokkal is baráti viszonyban vannak – az érkező gyermekeket mindenhol családok látják vendégül, a Temesváriak mindkét településen vendégszerepeltek. Ugyanakkor oktatói szinten is közeli kapcsolatok léteznek, hiszen a maga nagyleánya, Adorjányi Szabó Nóra mindhárom tánccsoportot oktatja.
A kisiratosi néptánctábor pénteken zárul, amikor a 18 órától kezdődő előadáson mutatják be a hét folyamán három korcsoportban tanult tánclépéseket, illetve a kézműves foglalkozásokon készült hímzéseket, kalárisokat, valamint a legkisebbek, a Morzsa csoport által, a napi foglalkozásokon megtanult citerajátékból is ízelítőt nyújtanak. A heti foglalkozásokra meghívtak néhány kisiratosi gyermeket is, de a néptánctábor zömét a Temes megyei, illetve az anyaországi gyermekek adják.
A tánctábor szervezői pénteken a kultúrotthonban sorra kerülő előadásra szeretettel várják az érdeklődőket, köztük a Temes megyei szülőket, hozzátartozókat – mondta el érdeklődésünkre Szabó Ferenc, a Temesvári Bokréta Néptánccsoport vezetője, a kisiratosi néptánctábor szervezője.
Nyugati Jelen (Arad)

Felmérés készül a magyarság helyzetéről (Ülésezett a Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanács)
A Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanács (KMAT) szervezésében hétvégén a Szeged melletti Domaszéken került sor arra a szakértői konferenciára, melynek keretében a jelenlevők értékelték a Kárpát-medencei magyar közösségek politikai helyzetét. A konferencián a Kárpát-medencei politikai pártok és szervezetek képviselői, valamint felkért szakértők voltak jelen. Az erdélyi szervezetek közül nem vett részt a megbeszélésen sem az RMDSZ, sem az MPP.
A Tőkés László elnök által vezetett KMAT 12 tagszervezete közül 7 szervezet küldött képviselőket. A konferenciát a KMAT jelenlegi és korábbi titkárai, Bedő Árpád és Mécs László készítette elő a Nemzetpolitikai Kutatóintézet szakmai segítségével. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) képviseletében Sándor Krisztina ügyvezető elnök és Tiboldi László alelnök, az Erdélyi Magyar Néppárt részéről pedig Zakariás Zoltán alelnök volt jelen. A KMAT további erdélyi tagjai közül jelen volt még Gazda Zoltán, a Székely Nemzeti Tanács megbízásából. Erdélyi szakértőként vett részt a megbeszélésen Bodó Barna, a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem tanára. A magyar kormány részéről a tanácskozás egy részén jelen volt Szili Katalin miniszterelnöki megbízott, Kalmár Ferenc, Magyarország szomszédságpolitikájáért felelős miniszteri biztos, valamint Ötvös Sándor, Kárpátalja fejlesztési feladatainak kormányzati koordinációjáért felelős kormánybiztosság képviseletében. A tanácskozás célja a KMAT korábbi ülésén elfogadott Kárpát-medencei monitoring rendszer gyakorlati munkájának elkezdése volt. Az állapotfelmérést lehetővé tevő kérdőívek szakmai összeállítása után minden tagszervezet kitölthette azt, a domaszéki tanácskozáson pedig összegezték és értékelték, kisebb mértékben módosították. A beérkezett válaszok alapján őszre elkészül egy átfogó jelentés, amely együttes képet ad a Kárpát-medencei magyar közösségek saját államon belüli politikai, jogi helyzetéről.
A tanácskozás keretében ugyanakkor napirendre került a legutóbbi, Erdélyben és Délvidéken lezajlott választások kiértékelése, a koszovói szerbek helyzetének elemzése. A jelenlevők a nemzeti együttműködés rendszerét is értékelték, és konkrét javaslatokat fogalmaztak meg. A KMAT őszi rendes ülésére a tervek szerint szeptember 24-én Budapesten kerül sor.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Idénymunka kórházi kitérővel
Vegyszeres mérgezés gyanúja miatt vittek kórházba Magyarországon majdnem százötven címerezős udvarhelyszéki diákot vizsgálatra. A fiatalok egy hete utaztak ki Battonyára, vasárnap viszont rovarirtóval permetezett kukoricatáblában dolgoztak. A történtek után az országos ügyeletes toxikológus rendelte el a diákmunkások beutalását.
Kórházba vittek 142 zömében udvarhelyszéki fiatalt Magyarországon vasárnap este, miután egy battonyai címerezőtáborban előzőleg rovarirtóval, szerves foszforsav-észterrel permetezett kukoricásban dolgoztak – adta hírül kedden a Délmagyar.hu portál. Az udvarhelyszéki diákok nem érezték magukat rosszul, nem jelentkeztek tünetek náluk, de a munkáltató még aznap a helyszínre hívta a katasztrófavédelmet, akik Orosházára, Gyulára, Békéscsabára, Hódmezővásárhelyre, Makóra, Szentesre és Szegedre vitték a diákokat.
A Békés Megyei Hírlap portáljának a békéscsabai kórház belgyógyászatára vitt diákok közül nyilatkoztak néhányan. Szerintük mindenki bepánikolt a hír hallatán, egy fiúnak fejfájása lett, egy lány pedig belázasodott. A nyilatkozó fiatalok szerint munka közben nem érezték a permetet, száraz volt a kukorica abban a táblában, ahol dolgoztak.
„A mezőgazdasági cég képviselője megijedt attól, hogy az előző napokban permeteztek abban a kukoricatáblában, ahová tévedésből beküldték címerezni a gyerekeket, majd értesítette a mentőszolgálat ügyeletes orvosát” – mondta el lapunknak Zentay Attila. Az Országos Mentőszolgálat Dél-alföldi Regionális Mentőszervezetének orvos igazgatója hangsúlyozta, hogy a megvizsgált diákok egyikének sem volt panasza vagy tünete. Az ügyeletes orvos, annak ellenére, hogy nem észlelet kóros eltérést, elrendelte, hogy a diákok cseréljenek ruhát és fürödjenek meg alaposan.
„Az országos orvosi központ toxikológiai ügyeletese rendelte el az egynapos intézeti megfigyelést, mivel bizonytalan volt, hogy mennyi ideig érintkeztek a diákok a szerves foszforsav-észterrel és más kombinált anyagokkal permetezett kukoricával. Mivel kiszámíthatatlan a méreghatás, indokoltnak találta ezt a döntést, annak ellenére, hogy nem voltak tünetek vagy panaszok” – magyarázta Zentay Attila.
Az orvos igazgató szerint az összes diák rendben van, senkinél sem igazoltak mérgezést, kedden pedig már mindenkit kiengedtek a kórházból.
Vargáné Szombati Andrea, a Békés Megyei Rendőr-főkapitányság szóvivője érdeklődésünkre elmondta, nem indítottak eljárást a battonyai ügyben.
De mi az a címerezés?
A kukoricacímerezés – vagy egyszerűen címerezés – során egyes kukoricanövények hímivarú virágzatának kézi vagy gépi úton történő eltávolítása történik. A címerezési munkálatokat általában diákok végzik, felügyelettel. A címerezés kifejezés a kukorica hímivarú címervirágzatából ered, mivel a munkálatok során ezeket szükséges eltávolítani – olvasható a Wikipédián.
Mégis indítanak eljárást
„A Békés Megyei Rendőr-főkapitányság a Battonyán 2016. július 3-án történt, táborozó fiatalokat érintő eset körülményeinek tisztázása érdekében foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetés vétség gyanúja miatt nyomozást rendelt el. A rendőrség a Békés Megyei Kormányhivatal Élelmiszerlánc-biztonsági és Földművelésügyi Főosztályával együttműködve vizsgálja a történtek részleteit, a büntetőjogi felelősség kérdését” – tájékoztatott kedden délután szerkesztőségünknek elküldött közleményében Vargáné Szombati Andrea rendőrségi szóvivő.
Veres Réka
Székelyhon.ro

Hencz Hilda : Magyar Bukarest 17. (Részletek)
Az első világháború utáni magyarok tömegeit elsősorban a kétségbeesett munkakeresés vitte Bukarestbe, s a románok számára igen jövedelmező volt a beáramló olcsó munkaerő. A főváros vonzóbb volt, mint Amerika, elérhetőbb távolságra Erdélytől, és túlélést biztosított a talajt veszített szegényeknek. Nagy Sándor ezer sebből vérző testhez hasonlította a magyarságot, amelyen a legmélyebb seb a Regát felé nyitott utat; Bukarest vonzó délibábja pedig asszimilációjukhoz, azaz megsemmisülésükhöz vezetett.
Az erdélyi magyarok is lenézték a Bukarestbe távozókat, harmadrangú polgároknak tekintették őket. A várakozással ellentétben a Bukaresti magyarságot nem erősítették a két világháború között érkezők, sőt, még megosztottabbá vált: a különféle politikai pártok hívei egymást vagy az utolsó magyar oázist, a református egyházat támadták.
Sokan állították, hogy Budapest után Bukarest volt a legnagyobb magyar város; a magyarországi és romániai 1930-as népszámlálás adatai alapján Szegednek 160 000, Debrecennek 117 000 és Miskolcnak 89 000 lakosa volt. Ugyanekkor Bukarestnek 639 000 állandó lakosa volt, ebből 324 331 fős az aktív lakosság. A fővárosiak 77,47 százaléka, azaz 495 122 fő volt román. Ez volt az első hivatalos román statisztika, amelynél figyelembe vették a más nemzetiségű román állampolgárok létét is; Bukaresti magyarként 3,76 százalékot, azaz 24 052 főt számoltak össze, Munténiában 33 806, Moldvában pedig 20 964 magyar élt. A népszámlálás eredményeit kétségbe vonta a Magyar Párt. Másrészt azonban igaz, hogy amíg Erdélyben rábeszéléssel és megfélemlítéssel próbálták rávenni a magyarokat, ne vállalják nemzetiségüket, Bukarestben a magyar lét megbélyegzést jelentett, amelytől sokan próbáltak szabadulni – ez a magatartás még ma is tapasztalható.
Ignácz Rózsa szerint a város légköre pikáns, ,,kicsit balkáni, kicsit franciás” volt. A nagyon elegáns, erősen parfümözött nők a legutolsó párizsi divat szerinti, 8 cm magas sarkú cipőkben sétálgattak a grillezet hús és a sülő miccs füstjében. Ebben a zajos hangyabolyban mindenki hangosan beszélt, mindenki sietett, mindenki széles mozdulatokkal gesztikulált, és még mindenütt jelen voltak a vándorkereskedők mezítláb, a nyakukba akasztott kis gyümölcsös tálcákkal. Este kigyúltak a fényreklámok, a főutakon kinyitottak az elegáns bárok és nyárikertek, melyekben borszéki vizet ittak és ditrói cukros mogyorót ettek. A Herăstrău-tó parti kocsmákból és vendéglőkből kihallatszott a cigányzene, de a dzsesszre is táncoltak. 1929-től, illetve 1930-tól kezdve viszonylag hozzáférhető szórakozás volt a hangosfilm és a rádió, a város zengett a rádióból szóló tangóktól és románcoktól. Magyar zenét is közvetítettek néha: Bartók vagy Kodály műveit, Budapesti revüműsort stb. Még a szerényebb jövedelműeknek is rengeteg szórakozási lehetőségük volt, az autóbuszok este kilencig jártak, hogy hazaszállíthassák a mozikban vagy a partikon későig kint mAradókat. Nyaranta a kedvenc szórakozóhely az Andronache-erdő volt, ahol cigányzenére lehetett táncolni. Akárcsak a háború előtt, ide jártak a magyarok is. Mindenkire átragadt az Erdélyben ismeretlen életkedv. A futball is nagyon népszerű volt. Az egyik híres magyar focistát, Barátky Gyulát (1910–1962), a Giulești „szőke csodáját” tartották a két világháború közti időszak legjobb romániai játékosának.
A szegényebb rétegből származó magyarok új hullámainak érkezésével nőtt a proletárok száma, és a román iskolákba járó magyar gyerekeké is. Elsőként érkeztek a fővárosba állást keresni a képzettség nélküliek, ugyanis bőséges volt a kínálat olyan munkából, amelyhez nem volt szükség nyelvismeretre, végzettségre vagy szakmára. Az e réteghez tartozó magyarok számáról több becslés is elhangzott. A Románia Enciklopédiája ideiglenes adatai szerint a Bukaresti magyarok döntő többsége cseléd volt, és ezt az állítást sokan készpénznek vették az évtizedek során: „A magyarok majdminden szakmában megtalálhatóak, mivel szinte kizárólag cselédek és szakképzetlen munkások. Minden iparágban ott vannak munkásként, a kereskedelemben, a háztáji gazdaságoknál, a közintézményeknél pedig cselédként. A hitelszövetkezetek és kereskedelmi egységek alkalmazottjainak 82 százaléka szolgáló.”
Nem szolgál adatokkal a gazdaság különböző ágazataiban dolgozó magyar szakképzetlen munkások és cselédek számáról a népszámlálás nem sokkal később publikált néhány ezer táblázata sem. A jelentések az aktív és passzív magyar lakosság összességére vonatkoznak csupán. Például a kereskedelemben 89 674 passzív és aktív lakost számoltak össze, ebből (ugyancsak összegezve a passzív és aktív népességet) 2812 volt magyar. A kereskedelemben dolgozó aktív népesség 46 212 fő volt, ebből a cselédek/szolgák száma 10 282, azonban a nemzetiségi hovatartozást itt nem tüntették fel. A hitelszövetkezeteknél és a kereskedelmi egységeknél összeírt 24 736 főből (aktív és passzív népesség együtt) 1145 volt magyar, ugyanakkor a cselédek száma itt 4382 (aktív népesség). A népszámlálás szerint csak 135 magyar volt alkalmazásban „háztartásbeli cselédszemélyzetként”, ez azonban nem igazán hihető számadat.
A Románia Enciklopédiája kijelentéseit nem támasztják alá a népszámlálás eredményei, ám tükrözik a hivatalos intézmények törekvését, hogy egyenlőségjelet tegyenek magyar és szolga között, hogy egy olyan virágzó Románia képét mutassák, amelyet nagyszámú, de 82 százalékban a román társadalom peremén élő senkiházi (magyar) fojtogat. Nem véletlenül állapította meg Nagy Sándor, hogy a sajtóban és a román iskolai tankönyvekben folyamatos a magyarok befeketítése és megalázása, ,,a magyar cseléd és szolga szegény és műveletlen, szervezhetetlen és intézmények nélküli, társadalmilag számba nem vehető csürhe nép”.
A rendőrprefektúra egyik 1937-es, cselédekről szóló jelentése, a várakozásokkal ellentétben, nem igazolja a magyarok többségét. 12 318 szolgát/cselédet írtak össze, közülük 11 308 román, 715 magyar, 67 német nemzetiségű. Hivatalos formaságokat betartva vagy sem, állandó vagy ideiglenes lakosként, de mindenképp sok magyar élt Bukarestben a két világháború között. A főbb utak mentén újonnan épített tömbházak manzárdszobái tömve voltak székely szolgálókkal. Az épületekhez nem terveztek cselédszobákat, és a kialakított kis lyukakba, ahol állandóan szólt a gazda csengője, alig fért el egy vaságy és egy mosdótál.
Ezekben az években gyakran lehetett magyar szót hallani a piacokon, élelmiszerüzletekben, pékségekben. Magyarul beszélgettek 1931 körül a Victoriei úti csatornázásánál dolgozó székelyek vagy vasárnap a Cişmigiu Parkban korzózó szolgálólányok, akik négyen-öten sétáltak karonfogva, magyarul énekelve, az újabbak még népviseletben, copfba font hajjal. A sétányokat szülőföldjük szerint osztották fel; a harmincas évek vége felé csak a Beszterce melletti Sófalváról 31 lány jött Bukarestbe. Sokukat a szüleik küldtek ide, alig 14–15 évesen. A szolgálólányok korzózása a Cişmigiuban igazán látványos lehetett, de a lányok valós létszáma nem haladhatta meg az egy-kétezret. A szolgálólányok álma az volt, hogy pénzre tegyenek szert és visszatérjenek szülőföldjükre, házat, földet, marhát vásároljanak. Egyiküknek, Kovács Vilmának sikerült valóra váltania álmát. 1920-ban hagyta el otthonát, 17 évesen, egyetlen címmel a zsebében, mivel arra a következtetésre jutott, hogy hiába a kemény mezei munka, semmire sem viszi. Románul csak számolni tudott. Szolgálónak állt, takarított, felszolgált, mosogatott, gyermekeket sétáltatott, és bevásárolt a háziasszony listája alapján. Egy szörnyű baleset is érte: egyszer, amikor a padlót mosta benzinnel, egy rövidzárlat miatt tűz ütött ki. Súlyosan megégett a feje, nyaka, keze és lába, három hónapig járt a kórházba kötéscserére. A házimunka alól azonban ez idő alatt sem mentesült. Majdnem húsz évig mAradt Bukarestben, minden pénzét hazaküldte egy jegyzőnek, aki földet és egy házat vásárolt neki. Apránként egy kisebb vagyont gyűjtögetett össze: négy tehenet (egy tehén 20 ezer lejbe került), négy borjút, 25 juhot, két disznót, és egy nagy házat, amely 225 ezer lejbe került. Az ötvenes évek szétfoszlatták álmait: a kommunisták kuláknak nyilvánították és mindenét elkobozták.
A szakképzetlen, munkát kereső magyaroknak rengeteg lehetőségük volt. Még a kamaszokat is alkalmazták, ők hordát ki reggelenként a tejet és a friss kiflit a kocsmákba vagy a magánházakhoz. Akiknek sikerült odacsapódniuk egy-egy kocsmához vagy vendéglőhöz, elfogadhatóan alakult sorsuk. Reggel hattól este tizenegyig dolgoztak, de biztosították szállásukat és kosztjukat, ha pincérekké léptették elő, havi ezer lej körül, de akár 1500 lejt is kereshettek (egy kifli 5 lej volt). Sokan csavarogtak azonban munka nélkül, az állomásokon, a Cișmigiu Parkban vagy hidak alatt húzódtak meg; a rendőrség gyakran razziázott, és a munkanélkülieket hazatoloncolták ,,Erdélybe, ahol minden még szegényebb, még koldusabb, mint itt, e nagy városban”. A főváros fenntartott egy menhelyet is a munkanélkülieknek az Izvor (Forrás) utcában, ahol semmilyen bútorzat sem volt, az emberek a földre vetett szalmán aludtak.
A románok bíztak a magyarok munkájában, a „különleges szakácsnőben”, a szobalányban, az „okos legénykében”, a „tiszta fiatal lányban”, akit már az állomáson várt és választott ki a gondos fiús apa. A fizetés egy vasutasinas fizetésének felelt meg: napi 20–30 lej. Általában szerződés nélkül alkalmazták őket, emiatt a legtöbben (elsősorban fiatal lányok) ki voltak téve mindenféle visszaélésnek és bántalmazásnak: nem kapták meg a fizetésüket, kis vétségekért is visszatartottak nagy összegeket, szexuálisan kihasználták őket a házigazdák, és állandóan fenyegették a háziasszonyok: ,,Ha nem tartod a szádat, büdös bangyina, feljelentelek a rendőrségen engedély nelküli prostitúció miatt.”
(folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Búcsú Szabó Miklóstól
Folyó év július 9-én, 84 éves korában elhunyt Szabó Miklós, a történelemtudományok doktora, ny. tudományos főkutató. Tudományos tevékenységét levéltárosként kezdte, főiskolai tanárként folytatta, és tudományos főkutatóként több évtizeden át tanulmányozta múltunk forrásait. Az erdélyi magyar oktatás- és elittörténet, pontosabban az erdélyi diákok külföldi egyetemjárásának a feltárása terén végzett kimagasló eredményei szellemi műveltségünk történetének példaértékű megvalósításai.
Miki, ahogy szólítottuk mindnyájan, ismerősei és barátai, nemcsak szakmabeli kolléga volt, hanem jó barát is. Ismeretségünk túlnőtt a levéltáros–kutató viszonyon. Évek hosszú során több alkalommal dolgoztunk együtt kutatási tervek megvalósításán, kéziratok szakvéleményezésén, szakmai megbeszélések szervezése és lebonyolítása terén, valamint tanulmánykötetek szerkesztésén. És tettük mindezt kollégaként és jó barátként.
Ezen soraimmal búcsúzom tőled, mivel távollétem megakadályoz abban, hogy ravatalodnál mondhassam el búcsúszavaimat. És önkéntelenül eszembe jutnak az együtt töltött alkalmak, megismerkedésünk, sűrű szakmai és baráti beszélgetéseink. Nagy megtiszteltetés volt számomra, amikor kezdő levéltárosként hasznos tanácsokat kaptam tőled, a tapasztalt levéltárostól. És mindig úgy éreztem, hogy szakmai eszmecseréink tanulságosak voltak számomra. Rendezvényeink, kutatási témáink tervezésénél, elgondolásaink megbeszélésénél véleményedre, helyes meglátásaidra mindig számíthattunk.
Forráskiadásaid a ma és a jövő kutatói számára nélkülözhetetlen adatbázisokká váltak. A dolgozataidon végig nyomon követhető igényességed példaképpen áll előttünk. A tudományos kutatómunkát folytattad akkor is, amikor ezen tevékenység útjába számtalan akadályt gördített a múlt század nyolcvanas éveiben a totalitarista rendszer. Tudományos munkásságod 1990 után kiterebélyesedett. Sikerült befejezned az erdélyi diákok külföldi egyetemjárását összefoglaló többkötetes munkát.
Sajnos az utóbbi években megrendült egészséged megakadályozott terveid mAradéktalan megvalósításában. De nem feledjük, hogy hittel és az eredményeiddel szemben érzett felelősséggel tetted mindazt, amit a tudományművelés terén végeztél. Ennek megfelelően jártad végig a nemegyszer göröngyösnek bizonyult tudományos pályát.
Ami mAradandóan tanúskodik e földön végzett munkád értékéről, ami fenntartja emléked, az a szellemi alkotásod. Munkásságod eredményét hasznosan gyümölcsöztethetjük nemcsak mi, hanem utódaink is.
Miki barátom, munkádat becsülettel bevégezted, adjon neked békés nyugodalmat a drága anyaföld!
Dr. Pál-Antal Sándor akadémikus
Szabó Miklós /Sáromberke, 1932. nov. 13. – Marosvásárhely, 2016. júl. 9./
Főbb művei
Szabó Miklós-Tonk Sándor: Erdélyiek egyetemjárása a korai újkorban 1521-1700 /Szeged, 1992/
Szabó Miklós, Simon Zsolt, Szögi László: Erdélyiek külföldi egyetemjárása 1849-1919 között 1-2. /Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2014/
Szabó Miklós-Szögi László: Erdélyi peregrinusok /Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1998/
Sáromberke 1319–1994 (társszerzők Berekméri István, Nagy Géza, Tonk Sándor, Kolozsvár, 1994);
Búzásbesenyő (társszerző Pál-Antal Sándor, Marosvásárhely, 1995);
Mesél a múlt. Csíkjenőfalva 800 éves története (társszerző Jakab Sámuel, Marosvásárhely, 2001);
A Maros megyei magyarság történetéből (társszerző, társszerkesztő, Marosvásárhely, 1997);
Marosvásárhely történetéből (társszerző, társszerkesztő Pál-Antal Sándor, Marosvásárhely, 1999)
Népújság (Marosvásárhely)

Nagy sikerű tánctábor-záró Kisiratoson
A bokrétások apraja-nagyja kitett magáért
Amint arról előzetesen beszámoltunk, a Temesvári Bokréta Néptánccsoport július 2-ától a hagyományos, egyhetes néptánctáborát Kisiratoson szervezte meg, ahol a következő pénteken a helybeli kultúrotthonban mutatták be a héten tanult tánclépéseket, illetve a Morzsa csoport által a kézműves foglalkozásokon készített dísztárgyakat.
Nos, pénteken valamivel 18 óra előtt már az is jelezte az esemény iránti fokozott érdeklődést, hogy Kisiratos központjában alig lehetett parkolóhelyet találni a Temes megyei vendégek autói miatt. A kultúrotthon előcsarnokában elhelyezett asztalsoron számos színes, papírból, illetve textíliából készült dísztárgy, hímzés, kaláris, a Morzsa gyermekcsoport alkotásai fogadták a szemlélődőt.
A szinte telt házas nagyteremben 18 órakor Szabó Ferenc, a Bokréta Néptánccsoport vezetője köszöntötte az egybegyűlt hozzátartozókat, érdeklődőket, megjegyezve: a Temesvári Csiky Gergely Állami Színház előadásain is gyakran elkelne ilyen sok néző. Miután név szerint is köszöntötte, illetve köszönetet mondott a vendéglátásért és a segítségért az első sorban helyet foglaló Korondi Józsa Erika kisiratosi polgármesternek, Andó László alpolgármesternek, Hadnagy Dénes iskolaigazgatónak, a szakácsnőknek a finomságokért, illetve a kisiratosi segítőknek a gyermekek elszállásolásáért, elmondta: azért választották az idei néptánctábor helyszínéül az alföldi települést, mert ahányszor itt járt, mindig meleg lelkű, barátságos embereket ismert meg. Az egyhetes foglalkozáson a Temes megyei gyermekek mellett mintegy 30-an Hódmezővásárhelyről és a Szeged melletti Tiszaszigetről érkeztek, de a helybeli Szent Ferenc Alapítvány Pio Atya Gyermekotthonának a lakói is részt vettek. Sajnos a záróprogramra a hódmezővásárhelyiek már nem tudtak mAradni, de a színpadra kérték az összes, még itt lévő gyermeket és fiatalt, akik közül az elöl lévők ülve, a többiek állva, a maguk hegedűkíséretével, sárközi nótacsokorral kedveskedtek.
A továbbiakban a tiszaszigeti, valamint a kisiratosi Pio Atya Gyermekotthon tagjai sárközi táncokat adtak elő nagy sikerrel. Majd a közönség Galga menti táncokat, a Morzsa csoport által, Szabó Ferenc vezetésével bemutatott színes, énekszóval kísért citerazenét, 4 gyermek remek furulyajátékát, a Bokréta nagycsoport kalocsai táncát, vajdaszentiványi táncokat, a Morzsa csoport 17 párjának ropogós táncát láthatta.
Szabó Ferenc ismertette az elmúlt héten zajlott kézművesfoglalkozások programját, eredményeit, Korondi Józsa Erika polgármesternek, valamint Andó László alpolgármester feleségének, Ildikó asszonynak egy-egy általuk készített dísztárggyal kedveskedtek. A pénteki nagyszabású rendezvény végét, egyben csattanóját a Bokréta nagycsoport dél-alföldi tánca képezte, amivel a szegedi néptáncversenyen Arany-minősítést nyertek. A nagy fegyelmet igénylő, hajszálpontosan kidolgozott koreográfián alapuló, művészi igénnyel összeállított tánc a kisiratosi nézők körében is nagy sikert aratott, vastapssal jutalmazták. Korondi Józsa Erika polgármester az előadás végén köszönetet mondott a gyermekek magas színvonalú oktatásáért, a színvonalas programért Szabó Ferencnek és munkatársainak, a Bokréta Néptánccsoport tagjainak, akiknek további sok sikert kívánt, illetve elmondta, máskor is szívesen látják őket vendégül Kisiratoson.
Amint az előadás után Szabó Ferenc a Nyugati Jelennek elmondta, már ideérkezés előtt akkora hírverése volt a kisiratosi tánctábornak, hogy ide csakis pozitív gondolatokkal lehetett érkezni. Azt a szeretetet, odafigyelést, amit a község vezetősége, de lakosai részéről is tapasztaltak, abban máshol aligha lehetett volna részük. A falu utcáit kerékpárral járva, az emberek köszöntek, illetve visszaköszöntek neki, ami csodálatos érzés. Kisiratosnak olyan varázsa van, ha az embernek egyszer része volt benne, mindig visszavágyik ide. A kultúrotthon előtt készített közös fotó, illetve a Rózsika néni és csapata által főzött finom töltött káposzta elfogyasztása után, a bokrétások közel százfős csapata feltöltődve utazott haza.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Tőkés László újabb jelentést hozott nyilvánosságra
Egy újabb besúgói jelentés szövegét hozta vasárnap nyilvánosságra Tőkés László, melyet állítása szerint Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület ( KREK) püspöke adott 1985 januárjában a Securitate politikai rendőrségnek.
A jelentés ezúttal egy Chis Geza fedőnevű besúgótól származik, de a besúgó hálózati dossziéjának a száma ugyanaz, mint annak a Kiss fedőnevű besúgónak, akinek hét besúgói jelentését tette közzé pár napja Tőkés László. A feljegyzést készítő Molnár János szegedi egyháztörténész megjegyzése szerint a hálózati dosszié száma arra utal, hogy valamennyi jelentés ugyanattól a személytől származik. Ezekben a Securitate informátora partiumi református lelkészekről közölt sok esetben terhelő információkat.
Az MTI-hez vasárnap eljuttatott nyilatkozatában Tőkés László kijelentette: a Csűry István tiszta múltját igazoló korábbi iratok "önmagukban mindaddig semmit sem bizonyítanak, amíg Csűry István, alias "KISS" 5249. számú hálózati dossziéját a CNSAS (a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács) nem tudja vagy nem hajlandó a rendelkezésünkre bocsátani".
Tőkés László nehezményezte, hogy az egyházkerület esperesei Csűry István mellett foglaltak állást. Kijelentette, az esperesek állításával ellentétben ő nem támadja egyházát, hanem éppen védelmezni próbálja "a volt ügynököktől és az egyházunkban továbbra is jelen lévő titkosszolgálattól". Reményét fejezte ki, hogy az aláíró esperesek nagyobb része az adatok hiányos ismeretéből fakadóan, puszta jóhiszeműségből vagy lélektani nyomás hatására csatlakozott a "Csűry i hűségnyilatkozathoz".
Az Európai Parlamenti képviselő nyomatékosította: nem "lejárató kampányt" folytat - amint az esperesek nyilatkozatában szerepelt -, hanem a valós tényállást próbálja bemutatni, amely a (szegedi) Molnár János egyháztörténész kutatásainak az eredménye".
Egy újabb besúgói jelentés szövegét hozta vasárnap nyilvánosságra Tőkés László, melyet állítása szerint Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK) püspöke adott 1985 januárjában a Securitate politikai rendőrségnek.
A jelentés ezúttal egy Chis Geza fedőnevű besúgótól származik, de a besúgó hálózati dossziéjának a száma ugyanaz, mint annak a Kiss fedőnevű besúgónak, akinek hét besúgói jelentését tette közzé pár napja Tőkés László. A feljegyzést készítő Molnár János szegedi egyháztörténész megjegyzése szerint a hálózati dosszié száma arra utal, hogy valamennyi jelentés ugyanattól a személytől származik. Ezekben a Securitate informátora partiumi református lelkészekről közölt sok esetben terhelő információkat.
Az MTI-hez vasárnap eljuttatott nyilatkozatában Tőkés László kijelentette: a Csűry István tiszta múltját igazoló korábbi iratok "önmagukban mindaddig semmit sem bizonyítanak, amíg Csűry István, alias "KISS" 5249. számú hálózati dossziéját a CNSAS (a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács) nem tudja vagy nem hajlandó a rendelkezésünkre bocsátani".
Tőkés László nehezményezte, hogy az egyházkerület esperesei Csűry István mellett foglaltak állást. Kijelentette, az esperesek állításával ellentétben ő nem támadja egyházát, hanem éppen védelmezni próbálja "a volt ügynököktől és az egyházunkban továbbra is jelen lévő titkosszolgálattól". Reményét fejezte ki, hogy az aláíró esperesek nagyobb része az adatok hiányos ismeretéből fakadóan, puszta jóhiszeműségből vagy lélektani nyomás hatására csatlakozott a "Csűry István melletti hűségnyilatkozathoz".
Az európai parlamenti képviselő nyomatékosította: nem "lejárató kampányt" folytat - amint az esperesek nyilatkozatában szerepelt -, hanem a valós tényállást próbálja bemutatni, amely a szegedi) Molnár János egyháztörténész kutatásainak az eredménye".
maszol.ro

Gondolatok a Honismereti Akadémiáról
A Honismereti Szövetség 44. alkalommal szervezte meg Csongrád megyében, Makón az Országos Honismereti Akadémiát, mintegy 150 résztvevővel.
Amióta csak lehetőség van rá, a szervezők minden alkalommal meghívják a határokon túl működő honismerettel (is) foglalkozó személyeket.
Erdélyből, Délvidékről mindig jelen vannak legalább négyen-öten, sőt az előző helyről többen is, de a Felvidékről ezen az évi egy alkalommal rendezett egyhetes, igen tartalmas programon az utóbbi tíz évben csak egyedül veszek részt. (Azelőtt még a Lévai járásból két-három megszokott és megszállott személy ott volt).
Pedig hát én is a drága szabadidőmet (és az utóbbi években már a pénzemet is, mivel fizetni is kell) áldozom rá, de hiszem és tudom, hogy ezek nélkül az egyhetes nyári továbbképzésnek is nevezhető programok nélkül már lehet én is lemondtam volna az itthoni honismereti teendőimről.
Nemcsak óriási élményt ad a négy napon keresztül reggeltől estig tartó konferencia, majd a mindig más megye nevezetességeinek megtekintése, de a kapcsolatokon kívül főleg ismereteket szerezhet az ember az évente mindig más történelmi, honismereti tudománytárból.
Mindig csodálattal és elismeréssel tapasztalom, hogy az anyaországban nemcsak megyei, de helyi szinten is mennyire fontos a honismereti mozgalom bővítése, generációktól generációknak való átadása. A Honismereti Szövetség ugyanis ezen a nyári programon kívül minden évben őszi háromnapos tematikai találkozókat is szervez, és ifjúsági programmal, vetélkedőkkel, pályázatokkal mozgósítja a fiatalokat, középiskolásokat, egyetemistákat. Természetesen ide is hívják a határon túli diákokat is (és itt sem nagyon veszünk részt).
Megvallom, itt döbbentem rá – sok évvel ezelőtt – hogy számunkra mennyire fontos lenne a honismereti mozgalom szerveződése, következetes felvállalása. Jómagam is ennek hatására indítottam el a regionális honismereti társulást 15 éve (kezdetben kulturális társulás céllal). Azt is tudatosítottam, hogy a honismeretbe – a mi helyzetünkből kiindulva – szinte minden beletartozik, amit magyar, nemzeti vonalon teszünk, de mégis tudatosabb átgondolással kellene megalapozni honismerő ismereteinket. Mire is gondolok?
Falvainkat járva szomorúan tapasztalom, hogy még a települések „legfontosabb emberei” (tanító, pap, polgármester) sem ismerik a falujuk, városuk történetét, értékeit, múltját. Helytörténeti kiadványok szempontjából pedig tényleg nagyon szegények vagyunk. Pedig talán mindennek ez az alapja: az egészséges önbecsülésnek, az identitástudatnak, a lokálpatriotizmusnak.
Persze, kivételt képeznek itt a jó példák, mert azért vannak, például ahol már megmentik a község kultúrájának értékeit (tájházak, kiadvány, jelképek, stb.), ott már tettek valamit azért, hogy a múltra alapozva a jövőt is építsék, bármilyen kis településen is.
Nos, ezeken a fenti gondjainkon mindig eltöprengek, hogy miként is lehetne változtatni. Vannak programjaink is, akár országos viszonylatban is, de nem elég pár jó példát elmondani.
S ilyenkor mindig előjön az oktatás, hogy talán ott kellene elkezdeni a honismerettel való foglalkozást. Nem vagyok pedagógus, mégis mindig ott kötünk ki ennél a témakörnél is, hogy mit tesz az iskola, mert ott még fogékonyak a gyermekek az ilyen ismeretekre is.
Sajnos, itt sem dicsekedhetünk. Mi évente szervezünk honismereti vetélkedőt, általában helytörténeti témával is, de míg a Párkányban megszervezett vetélkedőre a vágsellyei magyar iskolából eljönnek, a párkányiak nem jelentkeznek, a környékről pár iskola ha részt vesz, pedig csodálatos dolgokat tárnak fel a diákok, s élvezettel teszik. Hogy a legjobb példát említsem, az érsekkétyi egyházi alapiskola felső tagozatos diákjai nemcsak helytörténeti anyagot dolgoztak fel már, de az I-II. világháború emlékeit is, méghozzá a nagyszülőktől, dédszülőktől, de van, hogy helyi egyházi levéltárból is.
A pedagógusok gyakran azzal mentik ki magukat, hogy ilyen vetélkedőre nem kapnak kreditpontot. Na itt kérdezem meg, hogy akkor kit hibáztatunk, hogy gyermekeink, felnőttjeink, értelmiségünk egy része még a szűkebb szülőföldjét sem ismeri, tiszteli, becsüli? Persze, nem szabad és nem lehet csak a pedagógusokra hárítani mindent. Valamennyiünknek feladata van ezen a téren. Nem szabad a magyar kultúránkat kipipálni egy falunapi rendezvénnyel, fesztivállal.
Az írásom apropóját az Országos Honismereti Akadémia adta, de sajnos itt is tapasztaltam megdöbbentő dolgot. Részt vettem azon a szekcióülésen, ahol a magyar történelem oktatása volt a téma határokon innen és túl. Az egyik nagyvárosi szakközépiskola tanára arról is beszélt, hogy a Magyarországon élő nemzetiségek történetét hová vezetik vissza. Az ott élő szlovákokról ez hangzott el: a IX. századtól élnek együtt a Felvidéken a magyarokkal, ezt így tanítják. Azt hittem, nem jól értem az alig 40 körüli középiskolai tanárnőt. Ezután az erdélyi, majd egy hazai magyar gimnázium pedagógusa következett. Ők a realitásnál mAradtak, sőt a szegedi tanár nagyon szép példáját hozta fel az összetartozás gyakorlati megvalósításának, amit nem a tankönyvekre alapoznak. Jómagam nem pedagógusként nem szólaltam meg, de az adrenalinszintem igen magasra szökött. Csak akkor nyugodtam meg valamennyire, amikor Székely András Bertalan kisebbségkutató, egykori államtitkár helyretette a nagyon téves információt, erős kritikát mondva a még mindig kommunista oktatásról Magyarországon. Tőlünk egy ipolysági tanár levelét ismertették, aki viszont a történelemtanítás hazai valóságát tárta az érdeklődők elé.
Mindebből az következtethető, hogy van mit tenni odaát is, de nálunk még inkább, mert sajnos itt az idő, az érdeklődés, a feledés, és a beolvadás órája gyorsabban ketyeg.
Dániel Erzsébet -
Felvidék.ma

Őseink nem ismerték az írásbeliséget?
Amióta bedeszkázták az eget, azóta izmusok korát éljük. Nem csoda, hogy alkotástechnikai sémák terjednek eszmék, tények és logika helyett. Például vannak okos déliek és buta északiak.
Harmat Árpád Péter írja a http://tortenelemtanulas.blog.hu/2014/09/20/ oldalon – nyilván – a magyar tanuló ifjúságnak, hogy „…őseink nem ismerték az írásbeliséget, vagyis nem rögzítették eseményeiket, nem dokumentálták vándorlásaikat, és nem jegyezték fel életük mozzanatait sem. Ez azt jelenti, hogy csakis olyan írott anyag mAradhatott fenn a magyarokról, melyet mások írtak rólunk. […] Ha az 5. és 10. század közti Eurázsia térképét tanulmányozni kezdjük, rájöhetünk arra, hogy egy sajátos civilizációs vonal fedezhető fel a 40-42. szélességi kör mentén, mely kettéválasztja az akkori világ írásbeliséget használó, magas kultúrájú népeit a tőlük északabbra elhelyezkedő, írásbeliség nélküli, elmAradottabb etnikumoktól.”
Ó, ó! Bizony az említett szélességi körtől északra (!), Mongóliában vésték kőbe türk betűkkel a híres orkhoni föliratokat (VIII. század), melyeket a dán Vilhelm Thomsen fejtett meg 1893-ban kínai betűs átiratok segítségével. Tehát nemcsak a saját türk, hanem a kínai írás is elterjedt a 42. szélességi körtől északra! Mi több, a rúnaírás bölcsője éppen az 50. szélességi körtől északra ringott Gotland szigetén a II. században.
E határon túlról, az oroszországi Kurgán körzetben, az északi szélesség 52. fokán is túl, föltételezett őshazánk vidékén „magyargyanús leletek” közelében találtak egy kis bronztáblát ötsornyi rovásírással (VI–VIII. század).
*
A régi magyarok talán nem írtak történelmi műveket tanár utódaiknak, ám az bizonyos, hogy ismerték a betűvetést. Tanú erre számos kora középkori lelet, például a szarvasi tűtartó vagy a bodrogbűi fúvóka.
A fúvóka éppenséggel IX. századi, honfoglalás kori kohótelepen mAradt fönn, mert vasat is gyártottak eleink. Jellemző, hogy a fúvókát nem értelmiségiek hagyták ránk, hanem kovácsok, azaz tárkányok, akik közt eszerint nemcsak rovók, azaz írók, hanem olvasók is akadtak.
A bizonytalan időben keletkezett, de a fúvókánál jóval korábbi szarvasi tűtartóra meg talán éppen egy varrogató háziasszony rótta a betűket. Vagy egy pásztor, aki az általa faragott tárgyat babájának szánta? A kedves nyilván ismerhette a rovásírás furmányait, máskülönben értelmetlen lett volna az ajándék gondos és hosszadalmas karcolgatása. Vékony Gábor régész olvasatában a következőképpen hangzik a fölirat: „Üngür, démon ellen ím a vas; tű szúródjon a démonba, tű, tű, szúrj, bökj, varrj (el)! (ki) szétfejtesz, egybeöltesz. […] Üngür, ne egyen (meg engem), űzd, emészd (el) őt én Istenem!”
Vásáry István történészünk szerint „kétségtelen, hogy az ún. nagyszentmiklósi aranykincs feliratai és a szarvasi felirat egy ábécével készült, amely tehát a késő avar népesség írásának tekinthető”. A helyes megfejtést hagyjuk a szakemberekre, mAradjunk a „civilizációs vonal” fölötti népek írástudásánál!
Bálint Csanád régész szerint a nagyszentmiklósi tárgyak legidősebb darabja a VII. század közepén, legkésőbb a VIII. század végén készült. Tehát a kincs legkorábban a hétszázas évek végén, vagyis a késő avarkorban került a földbe.
László Gyula kettőshonfoglalás-fölismerésének hozadéka volt a 670 körül betelepült úgynevezett „késő avarok”, „onogurok” magyar voltának megállapítása. Ez megfelel a Képes krónika, Kézai krónikája és az Akadémiánk könyvtárában egy évszázadon át zár alatt tartott török nyelvű krónika, a Tárih-i Üngürüsz adatainak.
A IX. század derekáról, tehát Árpádék bejövetele előttről való az Olajos Teréz fölkutatta késő avar határnév: marcha uengeriorum. Erre az onugur szóra épül a Nyugaton használatos „ungarn, hungarus” nevünk. A kitűnő szegedi professzor asszony még számos honfoglalás előtti avar–magyar emléket tárt föl!
Tudtak írni azok az asszonyok is, akik a nikolsburgi ábécéből is ismert tprus, ’tapar/szabir ős’ jelet és más rovásbetűk százait szőtték-varrták párnahuzatokra, kendőkre, terítőkre, miegyebekre.
*
A rovásírás sokáig a magyar kultúra része mAradt. A Vargyasi szenteltvíztartó fölirata: Mihály Isten szentje ugyan XI. századi, de léte föltételezi olvasóközönségét, vagyis a hívek rovásírás-ismeretét. A számadó, a kocsmáros is fölrótta a legelőre hajtott juhok, a kiürített boroskupák számát, ahogy a kántor is tette, midőn a templomban őrzött pálca négy oldalára véste a naptárt az ünnepekkel. Nem magának, hanem olvasóinak, a híveknek. Sajnálatos módon a reformáció idején ezek a népi naptárak jobbára szemétre kerültek az elhagyott pápista ünnepekkel együtt.
Szentkatolnai Bálint Gábor az Akadémiának ajándékozta rovásbotgyűjteményét.
*
Mindebből – talán – az a legnagyobb tanulság, hogy az írás-olvasás ismerete már a VII. századi honfoglalás magyarjainak igen széles körében elterjedt. Népi tudás volt, és nem valamely különleges csoport, netán a sámánok, vagyis a papi osztály kiváltsága. Akadt író-olvasó a köznépben, pásztorok és asszonyok között is, csakúgy mint az aranykanállal lakomázók asztalánál.
A szarvasi tűtartó szövege és a középkorból származó rovásemlékeink mind az említett „civiliációs vonal” fölötti nép/népek írástudásának bizonyítékai, hiszen eleink az andronovói kultúrkörben éltek. Ez pedig nagyjából az 55. szélességi kör fölött húzódott a Dél-Urál és az Altaj között, tehát messze a bűvös 40-42-es határvonal fölött!
Gyerekkoromban a régi decsi öregek még pontosan számon tartották, hogy ki, milyen ágon és hányad fokon kicsodája valakinek. Pedig akkor már léteztek anyakönyvek. A sok százezer dalt, mesét, mondát meg minek írták volna le? A rege, a mese, az ének csak addig él, amíg szájról szájra jár.
Platón Phaidroszából tudjuk, hogy amikor Thot isten a fáraónak jelentette, hogy föltalálta az írást, az „emlékezet és a tudomány varázseszközét”, isten kollégája azonnal lehűtötte lelkesedését: „Épp az ellenkezőjét mondtad annak, mint ami a valódi hatása. Mert épp a feledést fogod oltani azok lelkébe, akik megtanulják, mert nem gyakorolják emlékezőtehetségüket – kívülről, idegen jelek segítségével, és nem belülről, a maguk erejéből fognak emlékezni. Tehát nem az emlékezésnek, hanem az emlékeztetésnek a varázsszerét találtad csak fel. S a tudásnak is csak a látszatát, nem pedig valóságát nyújtod tanítványaidnak, akik csak látszólag lesznek bölcsek.”
Czakó Gábor
[Forrás: Magyar Idők]
itthon.ma

Szegeden ünnepelték a Román Kultúra Napját
Az elmúlt hétvégén került megrendezésre a Szegedi Román Kultúra Napja, amely minden esztendőben megemlékezik az 1849. július 14-én Kossuth Lajos és Nicolae Bălcescu által Szegeden aláírt Magyar–Román Megbékélési Tervezetre.
A szegedi román önkormányzat tudományos szimpóziummal állít emléket az eseménynek. Idén a helyi és romániai meghívottakon kívül a szerbiai Vajdaságból is érkeztek előadók. Aradról a Vasile Goldiş Nyugati Egyetem (UVVG) egy népes küldöttsége képviselte a felsőoktatási tanintézményt.
A neves rendezvénynek a Szegedi Polgármesteri Hivatal adott otthont.
Dr. Marius Ioan Grec Aradi egyetemi professzor beszédében megemlítette azokat az eseményeket, melyeket az UVVG szervezett Aradon és Budapesten, illetve Szegeden Mihai Eminescu emlékére, pontosabban annak 150. évfordulójára, hogy Eminescu nevét először említi a román irodalom. Ennek apropóján a szegedi Juhász Gyula Egyetem Román Nyelv és Irodalom szakos tanárának, Mihaela Bucinnak átadott egy Eminescut ábrázoló érmet, valamint az UVVG monográfiájának (Az Aradi UVVG 25 éve) egy kötetét.
Az esemény kiemelkedő mozzanata a szegedi Klauzál téren álló Kossuth–Bălcescu-emléktábla megkoszorúzása volt.
Takáts D. Ágnes
Nyugati Jelen (Arad)

Nyári kaláka Guzsalyasék táborában
Harmincadik alkalommal tartja a Sepsiszentgyörgyi Guzsalyas Alapítvány Nyári Kaláka Kézműves- és Alkotótáborát a héten. A megyeszékhely melletti Benedek-mezei táborban oktatókkal együtt hetvenen tevékenykednek – mondta el érdeklődésünkre Tóth B. Tinka táborvezető. Az alapítvány oktatói mellett meghívottak is vezetnek tevékenységeket.
A tűzzománckészítőket Csókási Katalin Nóra szegedi zománcműves irányítja, az ékszerek foglalatba helyezésébe besegít Vass Endre ötvösművész. A bőrdíszművesekkel Szász Judit csíkdánfalvi származású, Sóváradon élő kézműves mester foglalkozik. A többi foglalkozást saját szakemberek irányítják. Idén nagyon sokan jelentkeztek a nemezkészítő műhelybe, így őket két csoportba osztották, egyiket Kolozsi Ildikó, másikat Tóth B. Tinka vezeti. A pavilon alatt Máté-Szentkirályi Imola felügyelete mellett zajlik a korongozás, a fazekasmesterséget főleg a visszatérő táborozók gyakorolják. Hozzáértésüket az is elárulja, hogy máris telis-tele rakták agyagedényekkel a polcokat. A táborban készített és készülő edényekből lehetőség szerint a Míves Házban kiégetnek, és a táborzáró tárlaton már megtekinthetőek lesznek. Az érdeklődőknek Kolozsi Attila bemutatja a hagyományos nemezsátor favázának készítési folyamatát. A gyerekcsoporttal Benkő Éva foglalkozik, többféle mesterség alapfogásait osztja meg, agyagoznak, kisméretű nemeztárgyakat készítenek, gyöngyöt fűznek, szőnek, és hogy a fiúknak is legyen különlegesebb élményük, rézlemezből igyekeznek tárgyakat kikalapálni. Nem hiányoznak a népi játékok és a népmesék sem. Újdonság, hogy idén sok ifjú vesz részt a tábor felnőttfoglalkozásain. Tizenhét 14 és 22 év közötti fiatal kedvezményesen táborozik a Bethlen Gábor Alap támogatásával. Szombaton este nyolckor a táborban készült alkotásokból kiállítás nyílik a nagy sátorban. A kézművesek akkor vehetik igazán szemügyre egymás munkáját, és a kívülről érkező érdeklődőket is szeretettel várják.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Strasbourgban rettenetesen zavart, hogy a nemzeti kisebbségek ügyeivel alig-alig foglalkozott valaki”
A Brassói születésű Kalmár Ferenc civil szakmáját tekintve műszaki ember, jelenleg azonban a Külgazdasági és Külügyminisztérium szomszédságpolitika fejlesztésért felelős miniszteri biztosa. Az ő nevéhez fűződik a híres Kalmár-jelentés, amelyet az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése is elfogadott. Saját bevallása szerint megdöbbentette az a fejekben lévő káosz és tudatlanság, amely a nyugat-európai döntéshozókat jellemzi a Kárpát-medencei magyarság helyzetével kapcsolatban. A szakpolitikussal minisztériumi dolgozószobájában beszélgettünk.
Hogyan lesz egy alapvetően műszaki végzettséggel, és ilyen irányú érdeklődéssel rendelkező emberből kisebbségpolitikával, magyarságpolitikával foglalkozó szakpolitikus?
A sors sok mindent hoz az ember életébe, és való igaz, hogy műszaki végzettséggel rendelkezem. Az egyiket Bukarestben szereztem, mint fizikus, a másikat pedig Budapesten, a Műszaki Egyetem Villamosmérnöki Karán.
Amikor 2010-ben országgyűlési képviselő lettem, akkor úgy láttam, hogy három olyan terület van, amellyel szakpolitikusként foglalkozhatnék, és úgy gondoltam, hogy ahová hív a szolgálat, ahol a leginkább szükség van a tudásomra és a tapasztalatomra, oda megyek. Az egyik terület a szakmámnál fogva – Szegeden dolgoztam az áramszolgáltatónál – az energetika lehetett volna. A 2010-es választások előtt volt lehetőségem találkozni Orbán Viktorral, aki akkor meg is jegyezte, hogy ő úgy tudja, én energetikával foglalkozom. Ekkor arra következtettem, hogy valószínűleg majd arra a területre fognak irányítani. Az köztudott, hogy két évtizeden át voltam önkormányzati képviselő Szegeden, így akár még a területfejlesztés is szóba jöhetett volna, mint szakterület, de végül – mivel életem első harminc évét kisebbségben, Erdélyben és Bukarestben éltem le – kézenfekvő volt az is, hogy kisebbségpolitikával, magyarságpolitikával foglalkozó szakpolitikus legyek. Úgy érzem, megvan hozzá a kellő tapasztalatom.
Az anyanyelvemen kívül angolul, franciául és románul is beszélek, és ennek a három nyelvnek az ismerete is közrejátszott abban, hogy a KDNP-frakcióban úgy látták jónak, hogy inkább ezt a tudásomat használjuk ki. Úgy fogalmaztak, hogy „villamosmérnököt bármikor lehet találni, de három nyelven beszélő villamosmérnököt nem.” Ez volt a döntő ok, hogy az Országgyűlés külügyi bizottságába, majd a 2011-es megalakulásától kezdve a Nemzeti összetartozás bizottságába kerültem, továbbá, hogy engem delegáltak az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésébe.
Milyen jogkörökkel rendelkezik egy miniszteri biztos?
Minden megilleti, ami egy helyettes-államtitkárt, azzal a különbséggel, hogy itt fél évre szól a kinevezés.
Beszéljünk egy picit erről az úgynevezett Kalmár-jelentésről. Hogyan, és milyen körülmények között született ez a dokumentum?
Már a parlamenti képviselői időszakomban elhangzott felszólalások is túlnyomó részt a kisebbségekről, a külhoni magyarságot érintő problémák felvetéséről szóltak. Strasbourgban engem rettenetesen zavart, hogy a nemzeti kisebbségek ügyeivel alig-alig foglalkozott valaki. Megdöbbentett, hogy amikor Izsák Balázst, a Székely Nemzeti Tanács elnökét elvittem az Esélyegyenlőség és Diszkrimináció-ellenes Bizottság elnök asszonyához – aki akkoriban egy finnországi születésű svéd hölgy volt– akkor közölte, hogy ő most hall először a székelyekről. Úgy gondoltam, hogy ezt a témát el kell kezdeni erőteljesen képviselni az Európa Tanácsban, de más ilyen – az előbb említettekhez hasonló – „élmények” is értek.
A fentebb megfogalmazott tapasztalatok sarkalltak bennünket arra, hogy Kovács Elvirával közösen elindítsuk a Kalmár-jelentés kezdeményezését, ami egyáltalán nem volt egyszerű. Azt fontos tudni, hogy mielőtt elindul egy jelentés, azt megelőzően valakinek kezdeményeznie kell a témát. Ha ez megtörtént, akkor meghatározott számú képviselőnek kell, meghatározott számú frakcióból aláírásával támogatnia. Ezt be kell nyújtani a Büro-nak, vagyis az irodának, ami az Európa Tanács vezetését jelenti, és ha ők is jóváhagyják, akkor elindulhat a jelentéskészítés. Így történt a mi esetünkben is, jóváhagyták a témát, és leadták az Esélyegyenlőség és Diszkrimináció-ellenes Bizottsághoz, hogy állítsanak egy raportőrt, azaz egy jelentéstevőt. Ekkor előállt az a helyzet, hogy versenyeznem kellett egy görög képviselő asszonnyal, aki szintén igényt tartott arra, hogy ő legyen a raportőr. Végül csak az a három-négy görög nemzetiségű, aki a bizottságban ült, szavazott rá, a többiek engem támogattak. Ez azért volt nagy dolog, mert magyar politikus ilyen jellegű megbízatást az elmúlt években nem kapott. Óriási lehetőség volt számunkra, mivel úgy fogalmazhattuk meg a címet, hogy Tradicionális nemzeti kisebbségek jogai és helyzete Európában. Arra láttunk lehetőséget, hogy a saját álláspontunkat is hangsúlyosan megjeleníthetjük a munkában. Ekkor jött egy kisebb vita a bizottság titkárságával, mivel jelezték, hogy ők ezt a jelentést majd elkészítik, de én ragaszkodtam a mi szakmai stábunkhoz. Úgy gondoltam, hogy van annyi tapasztalatom és elképzelésem a témában, hogy le tudunk tenni egy színvonalas dokumentumot az asztalra.
Hogyan látott neki a munkának, és mennyi időt vett igénybe a jelentés kidolgozása?
Először ki kellett alakítanom a csapatot magam körül, majd ezt követte mintegy másfél év munka. A szakmai stábot nemzetközi jogászok, parlamenti és egyetemi emberek alkották. A politikai harcot nekem kellett megvívni, de ezen kívül vállaltam részeket a jelentésből, amiket én fogalmaztam meg. Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése végül 2014. április 10-én fogadta el a jelentést.
Mi a jelentősége a dokumentumnak, és mennyiben tér el a 2003-as Gross-jelentéstől?
Míg a Gross-jelentés az autonómiák stabilizáló szerepét hangsúlyozza, addig a Kalmár-jelentés, többek között a kollektív jogokat emeli ki, és az autonómiákat nemcsak mint stabilizáló, hanem mint az asszimilációt fékező, és a jogbiztonságot garantáló tényezőként ismeri el. Sőt, javasolja a tagállamoknak a fentiek alkalmazását.
Az Ön titulusa egészen pontosan a „Szomszédságpolitika fejlesztéséért felelős miniszteri biztos”. Mekkora az átfedés a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkárságával?
A Potápi Árpád által vezetett Nemzetpolitikai Államtitkárság a magyar-magyar kapcsolatokért felel, a pénzügyi-gazdasági támogatások elosztása ott történik. A nemzetpolitikának viszont van külügyi dimenziója is, és ezt a területet mi visszük. Magyarországnak a szomszédos országokkal kötött alapszerződések alapján van hat kisebbségi vegyesbizottsága. Ezek jelentik azt a bizonyos külügyi dimenziót, a magyar kormány, és a szomszédos államok közötti kapcsolatot. Mind a hat vegyesbizottságnak én vagyok a magyar társelnöke.
A hivatalos feladatkörömbe beletartozik az is, hogy a nemzetközi fórumokon én képviselem a magyar nemzetpolitikát, továbbá egyfajta koordináló szerepem is van. Ez egy nagyon nehéz terület, de azért beszámolhatok igen szép, és komoly eredményekről is. Amikor például Brüsszel kérte Szerbiától a kisebbségvédelmi akciótervet, akkor abba elég komolyan belefolytunk mi is.
A magyar-szlovák kisebbségi vegyesbizottság legutoljára 2013-ban ülésezett, és azon túl, hogy elég viharosra sikeredett, eredménytelenül zárult, a jegyzőkönyv nem került aláírásra. Lehet-e tudni valamit a következő ülésről, amelynek az előkészületei – nem hivatalos értesülések szerint – már zajlanak?
A magyar-szlovák kisebbségi vegyesbizottság ülését éppen most készítjük elő, ez év október 18-án kerül rá sor. A szabályoknak megfelelően először összehívjuk a magyar tagozatot, továbbá – mivel most mi leszünk a házigazdák – javaslatot teszünk a jegyzőkönyv-tervezetre. Ezt követi egy titkári találkozó, majd végül a bizottsági ülés.
Azért nagyon fontos, hogy a jegyzőkönyv alá legyen írva, mert abból készül egy előterjesztés a kormány számára, amelyik ezt megtárgyalja, és konkrét miniszteri szintű felelőst, valamint forrást rendel az egyes akciókhoz, kitűzött határidőkkel.
Vannak esetleg már információk, hogy szlovák részről kik foglalnak helyet ebben a bizottságban?
A szlovák társelnök Miroslav Mojžita, aki korábban Szlovákia minszki nagykövete volt. Decemberben volt szerencsém találkozni vele a Budapesti szlovák nagykövet jóvoltából, és ott néhány dologban előzetesen már megállapodtunk. Ezúton szeretném abbéli reményemet kifejezni, miszerint a vegyesbizottság magyar tagozatának megfelelően – ahová mindig meghívjuk az Országos Szlovák Önkormányzat vezetőjét, és a szlovák parlamenti szószólót – a másik oldalon is ott lesznek a magyar kisebbség képviselői. Bízom benne, hogy a Magyar Közösség Pártja is jelen lehet ebben a grémiumban, de meglátjuk, hogy a szlovák fél hogyan gondolja.
Felvidék.ma

Kulturális élet Krassó-Szörényben
Krassó-Szörény megye lakosságának mintegy 1,5 százaléka magyar. A közösség fele, közel 1800 személy a megyeszékhelyen, azaz Resicabányán él, a másik fele pedig szétszórtan Anina, Újmoldova, Oravicabánya, Boksánbánya, Karánsebes és Nándorhegy városokban, valamint a környező falvakban is élnek kisebb magyar közösségek.
A Templom és Iskola Szórványegyesület csoportos kiszállások révén vallásos és kulturális programokat szervez a megye szórványmagyarságának. Szükség van rá, hogy ezeket a közösségeket rendszeresen látogassák, a családokat pedig megkeressék, mert ezekkel az emberekkel évtizedeken át nem foglalkozott senki. A katolikusoknak nincs magyar miséjük, nem olvasnak magyar sajtót, és nincs Magyar Házuk, ahova rendszeresen összejárhatnának. Ezért Resicabányán, a Govondár negyedben és Újmoldován is vásároltunk egy-egy lakást, amely Magyar Központként segíti őket az önszerveződésben, és helyet ad a magyar programoknak. A szórványokban bálokat, színházi előadásokat, nótaesteket, történelmi és egyéb jellegű programokat szervezünk.
A Resicabányai Református Templom és Iskola többrendeltetésű épületében 2011 szeptemberétől beindítottuk a magyar óvodát-napközit, amely két szakképzett óvónővel működik. Ez az egyedüli magyar tanintézmény a megyében. Minden évben tábort szervezünk a resicabányai gyermekeknek és fiataloknak, a cél kiragadni őket legalább egy hétre a román környezetből. A Petőfi Program ösztöndíjasai, a szegedi néptáncosok és a helyi önkéntesek jóvoltából magyar műsorok – táncház, kézműves foglalkozások – várják szombatonként a gyermekeket és a fiatalokat. De versmondó esteket és színdarabokat is szervezünk, nemzeti és egyházi ünnepeink alkalmával pedig megemlékezéseket tartunk a helyi Hóvirág Daloskör részvételével a megye több településén.
2015. november 15-én első alkalommal vendégszerepelt Resicabányán, a Templom és Iskola épületében a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház bábtagozata. Lázár Ervin meséje nyomán készült előadásukkal, A hétfejű tündérrel varázsolták el a resicai magyar óvodásokat és kisiskolásokat. Több kisgyermek először vett részt bábszínházi előadáson, és az est különlegességét a darab szokatlan bábtechnikája csak még inkább fokozta. Mesekönyvek lapjaihoz hasonlítható leginkább A hétfejű tündér díszlete: ahogyan haladt előre a történet, úgy lapozták tovább a háttérül szolgáló „mesekönyvet” a színészek. A szereplők kétdimenziós bábfigurái pedig a lapok közül bukkantak fel, és oda is bújtak vissza. „A Temesvári magyar színház fontosnak tartja a szórványmagyarság kulturális identitásának megőrzését és támogatását, valamint a helyi magyar nyelvű intézményekkel való szakmai kapcsolatok kiépítését és fenntartását” – olvasható a színház honlapján. Ehhez az ars poeticához hűen látogatott el a bábtagozat Resicabányára, és csempészett egy kis magyar nyelvű színházi élményt a helyi gyermekek és szüleik mindennapjaiba.
A szüreti bált több mint 150 fő részvételével tartották meg 2015. november 21-én Resicabányán, ahol a Templom és Iskola Szórvány Egyesület meghívására a verseci Petőfi Sándor Kultúregyesület néptáncegyüttese és a nagykikindai Róna tánccsoport lépett fel – mindkét bánsági település ma a szerbiai Vajdaság tartományának a része. A talpalávalót a nagykikindai Virradó népi zenekar húzta, a zenét a resicai Szilágyi Ádám biztosította. A néptáncegyüttesek bemutatója során nemcsak a dél-alföldi zenével és táncokkal ismerkedhetett meg a resicai közönség, hanem a táncosokon megcsodálhatta a hagyományos délvidéki népviseletet is. Majd Tápai Róbert Nagykikindáról és Virág Bene Klára, a verseciek vezetője néhány szóban bemutatta hagyományőrző munkájukat. A bál tánctanítással egybekötött táncházzal folytatódott, amihez a fiatalok és a kissé régebbi fiatalok is lelkesen csatlakoztak. Majd a táncban megfáradt közönség finom szilágysági töltött káposztából és egy kis temesrékási borból meríthetett erőt az újabb csárdásra.
A resicai magyar bál kiváló alkalmat teremtett arra, hogy a jelenlévők kulturált körülmények között szórakozhassanak. Az esemény iránti érdeklődést jelzi, hogy a helyi magyar közösség tagjai a belépőjegyeket néhány nap alatt elkapkodták. De nemcsak a mulatozásról szólt az este, hanem a Bánság romániai és szerbiai oldalán élő magyarok ismerkedéséről, kapcsolatépítéséről és barátkozásáról is. A Romániában élő bánsági magyar fiatalok egymás között már sokkal inkább a román nyelvet használják, itt azonban anyanyelvük volt a közös nyelv, amelyen meg tudták egymást érteni a verseci és nagykikindai fiatalokkal. Így hatványozottan volt a jelen a bálon a hagyományőrzés és a nyelvápolás.
A Farsangi Magyar Bált hagyományteremtő céllal rendezte meg 2016. január 23-án, Resicabányán a Templom és Iskola Szórvány Egyesület, a készülődés azonban már jóval korábban elkezdődött. A bált megelőző szombaton a resicai gyermekek és fiatalok álarckészítő kézműves foglalkozáson vehettek részt Kovács Ágnes ösztöndíjas vezetésével. A helyi óvodások is elkészítették saját farsangi maszkjukat, így például tündéreknek, kalózoknak és nyomozóknak beöltözve vettek részt a bálon.
Míg a gyermekek az álarcokat és a jelmezeket cserélgették, addig a felnőttek élő zenére járták a csárdást a Szeged Néptáncegyüttes tagjai, Adorjányi-Szabó Nóra, Számfira Máté, Nagy Zita és Adorjányi Botond közreműködésével – utóbbiak 2015. szeptember óta havi rendszerességgel tanítják a resicai fiatalokat csárdásozni. 2016. februártól pedig már nemcsak gyermekeknek, hanem felnőtteknek is indult táncház Resicabányán Zita és Boti vezetésével.
A fiatalok néptáncbemutatója után tanítással egybekötött táncház következett, mindehhez a Temesvári Szinkron Együttes húzta a talpalávalót, vacsorára a finom töltött káposzta sem mAradt el. Az élő zene varázsa és a táncosok lendülete magával ragadta a bálozókat, szinte sohasem volt üres a táncparkett. Volt olyan vendég is, aki hívás közben kirakta a telefonját az asztalra, így „közvetítette” a magyar zenét a bálon részt venni nem tudó barátainak. Hogy mi a titka a sikernek? „A minőségi munka – legyen szó zenélésről, néptáncról, tanításról – mindig meghozza a gyümölcsét. Csak így érdemes csinálni” – mondta a bál végén Szabó Ferenc, a Szinkron Együttes vezetője.
A bálon közel 150 fő vett részt, de a rendezvény sikerességének és eredményességének az egyik fokmérője az is, hogy sikerült becsalogatni több olyan resicabányai és környékbeli magyart is, aki eddig nem vett részt magyar rendezvényeken. Reméljük, ez a pozitív tendencia folytatódik!
Idén először Resicabánya is bekapcsolódott a Temesvár központú Bánsági Magyar Napok műsorába. A rendezvénysorozat április 30-án kezdődött Resicabánya új negyedében, Govondáron, a Magyar Kulturális Központ átadójával. Ezáltal hivatalosan is megnyitotta kapuit a resicabányai magyarok új találkozóhelye, amelyet 2015-ben vásárolt meg a resicabányai református egyházközség a Nemzetpolitikai Államtitkárság segítségével. A kulturális és közösségi céloknak megfelelően felújított és berendezett földszinti, kétszobás, konyhás, fürdőszobás lakás 2016 februárja óta már „próba üzemmódban” működik: hétfőnként csigatésztát készítenek az asszonyok, keddenként magyar nóta és népdaléneklés zajlik a központ falai között, szerdánként a Magyar Asszonyok Klubjába várjuk a hölgyeket.
A székházavató után azonban senki sem ment haza, ugyanis színházi előadással folytatódtak a Bánsági Magyar Napok. 18 órától a govondári Líra Teremben lépett fel a Vajdaságból érkező tóbai Petőfi Sándor Művelődési Egyesület műkedvelő színtársulata. Mindkét humoros színdarabjuk – a Lónak vélt menyasszony és a Viaszkvirág – egyöntetű sikert aratott a körülbelül hatvanfős resicai közönség körében, legalábbis a sok nevetés és tapsolás erre engedett következtetni.
2016. május 1-jén folytatódtak a Bánsági Magyar Napok Resicabányán. Anyák napja alkalmából a református templomban, az istentisztelet után a Hóvirág Daloskör köszöntötte az alkalomhoz illő énekekkel az édesanyákat, amihez a gyülekezet tagjai is csatlakoztak egy-egy szívhez szóló versmondással. Az anyák napi műsor után az épület iskolai részében folytatódott a program Farkas Ibolya resicabányai születésű naiv festőművész kiállításának megnyitójával. A megnyitón az alkotó elmondta, hogy közel negyven évig tanított középiskolában matematikát, és nyugdíjazása után vágott bele fiatalkori álmába, a festésbe. Mint mondta, számos európai díj és tárlat után most ismét szülővárosában állít ki, hogy az itteni magyar közösség is megismerhesse festményeit. A virágcsendéletek és önarcképek között resicabányai motívumokra is bukkanhatunk az élénk színvilágú, aprólékosan kidolgozott festményeken. A megnyitó koccintással és szeretetvendégséggel zárult.
Május 3-án délután az esős idő ellenére, több mint ötven érdeklődő gyűlt össze egy közös főzésre a Templom és Iskola épületében, illetve udvarán. A Magyar Gasztronómiai Napon hagyományos magyar ételeket készíthettek a résztvevők helyi asszonyok vezetésével. A gulyáshoz először közösen megtisztították és feldarabolták a hozzávalókat, majd az udvaron felállított sátor alatt – amire a zuhogó eső miatt nagy szükség volt – kitartóan őrizték, keverték a két bográcsban készülő gulyást. Közben készült a desszert is: miután az asszonyok begyúrták a fánknak és a csörögének való tésztát, a legkisebbek szaggatták ki, illetve vágták és hajtották formára. A kisült fánkokat szintén a gyermekek szórták meg porcukorral. Az elkészült ételek egyöntetű sikert arattak, amit csak fokozott egy helyi termelő bora és pálinkája. Az este jókedvű nótázással zárult.
Május 7-én délután Farkas Ibolya festőművész tartott alkotódélutánt, amelybe nemcsak a gyermekek, hanem a szülők és a nagyszülők is bekapcsolódtak. Sok vízfestékkel, jó adag fantáziával és nem kevesebb bátorsággal készültek az élénk színek kavargásából álló nyomatok.
Magyar nótaesttel zárult május 8-án, vasárnap este a Bánsági Magyar Napok Resicabányán. A Temesvári Magyar Színház művészeiből álló zenekar, a Shake Kvartett vendégszereplését közel hetvenen tekintették meg a govondári Közgazdasági Szakközépiskola éttermében. A színészzenekar előadásában felcsendültek olyan ismert nóták is, mint a Jaj, de szép kék szeme van magának, a Rózsalevél vagy a Nem élhetek muzsikaszó nélkül, amelyeket együtt énekelt a közönség a színészekkel.
A júniusi második hét végén újabb rendezvénnyel gazdagodott a kis magyar közösség. Népzenei estet szerveztünk, ahol a szolnoki Tiszavirág Daloskör tagjai vezették a jókedvű nótázást, citerakísérettel a gyulai Kiss Ferenc szolgált, de megszólalt a hegedű, a kisbőgő, a tárogató is a szolnokiak jóvoltából. Ugyanezen az esten láttuk vendégül a pécskai Kisebbségi Hagyományőrző Egyesület tagjait, amelynek a néhány hónapja alakult citeracsapata itt lépett fel először nagyobb közönség előtt, és nagy sikert aratott. A jelenlévők jó néhány új dalt – köztük kalocsai népdalcsokrot is – megtanultak a jó ízű bográcsos elfogyasztása előtt.
A Templom és Iskola Szórványegyesület másik fontos éves tevékenysége az Ébresztő című információs lap kiadása, amellyel célunk a közösségformálás a szervezett programok révén, valamint a magyarságtudat erősítése.
A szórványegyesület által szervezett minőségi programok hozzájárultak ahhoz, hogy a szétszórtan élő magyarság közösséggé formálódjon, és hisszük, hogy programjaink és tevékenységeink révén a Krassó-Szörényben élő magyarok megmAradnak magyarnak.
Kovács Ágnes
Művelődés (Kolozsvár)

Szellemi kalandra, személyiségfejlődésre hív a BBTE Református Vallástanári Kara
Július 31-én lezárult a felvételi időszak a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen, megtörtént az eredményhirdetés is valamennyi szakon, a statisztika pedig azt mutatja, hogy arányaiban a Református Tanárképző Karon mAradt a legtöbb betöltetlen hely, így szeptember elején itt várják a leginkább szélesre tárt karokkal az őszi felvételire jelentkezőket.
A nyári felvételin nem csak 12 diák iratkozott be, hanem összesen 19, közülük heten második egyetemként, tandíj ellenében végzik majd az alapképzést. Alapképzésen két szakra lehet jelentkezni: valláspedagógia és zenepedagógia. „Nem igaz, hogy telített a piac, lassan az ellenkezője érvényes: a vallástanár- és lelkészhiány korába lépünk, nagy szüksége van az egyháznak jól képzett munkásokra” – állítják a kar tanárai.
Azt is hangsúlyozzák ugyanakkor, hogy nem csak vallás- és zenetanárokat képeznek, hanem bármilyen tanár, tanító is legyen, aki itt végzett, olyan vallásos műveltségre és lelkületre tehet szert, olyan kompetenciákat sajátíthat el, amelyek erőforrást jelenthetnek és eredményesen hasznosíthatók bárhol. Így vélekedik erről egy idén végzett hallgató is: „Én biztos vagyok benne, hogyha még egyszer választanom kellene, ugyanezt a szakot választanám. Még akkor is, ha sokan azzal akartak eltántorítani az egésztől, hogy úgysem kapok majd munkahelyet vallástanárként. Én hiszem, hogy az az Úr, aki elvezetett idáig, tovább is vezetni fog” – mondta a Maszolnak a Székelyföldi Bódi Rozália.
A közösségi élmény sem mellékes az egyetemi évek alatt. A zenepedagógia szakon a kóruspróbák és turnék nem csak plusz időt és energiát igényelnek, de cserébe színesebbé, gazdagabbá teszik a diákéletet. „Tanulmányi kirándulások, közös esték, játékok, mikulásozások az évfolyamvezetőinkkel, feledhetetlen nevetések, viccek, lélekerősítő csendes hétvégék, bibliatanulmányozás, közös istenkeresés, felemelő eszmecserék” – mindezek hozzátartoznak a „valláspedás” diákélethez, emlékezik a fentebb idézett diáklány a három bő esztendőre.
Kiemeli, hogy a szakmai tudás mellett itt lelki vezetést is kapnak a diákok, akik nem egy mammutévfolyamra, hanem egy családias közösségbe csöppennek, ahol mindenkire egyenként odafigyelnek. Például az azt igénylő valamennyi diáknak biztosítanak bentlakást – akár a Mikó-kertben (Hașdeu), akár a Protestáns Teológiai Intézet bentlakásában. Ösztöndíjban is többen részesülhetnek, éppen ezért ajánlják azoknak, akik párhuzamosan két szakot szeretnének végezni, hogy az ingyenes helyet náluk foglalják el, a tandíjköteleset pedig a másik szakon, ahol – mivel két szakot végeznek egyszerre – nagy kedvezményben részesülnek.
A külföldi gyakorlatozás vagy részképzés lehetősége sem csak néhány tanuló privilégiuma, akár valamennyi diák élhet vele, ha szeretne, köszönhetően az utóbbi években kiépített Erasmus-hálózatnak, amely több mint száz hónapnyi mobilitást kínál. Mindehhez elég a magyar nyelvtudás is, mivel a kapcsolatok nagy része magyarországi intézményekhez kötődik. Lehet menni nyári gyakorlatra például Üllőre, Vésztőre, vagy egyetemi részképzésre Sárospatakra, Debrecenbe, Nagykőrösre, Szegedre, Budapestre, de akik messzébb mennének és beszélnek világnyelveken, választhatják olyan városok egyetemeit is, mint Halle, Lipcse, Regensburg, Zwolle, Amsterdam – mondja Lukács Olga dékán.
Azt a réteget is meg akarják célozni, akik a kilencvenes években érettségiztek, de akkor nagy volt a tolongás az egyetemi felvételiken, s talán idejük sem, pénzük sem volt a továbbtanulásra – ezért az ilyen diákok számára a tanórákat hétvégeken tömbösítve is tartják, ami akár a korábban-későbben érettségizettek, valahol már állásban lévők számára is kedvező lehet.
A magiszteri tagozaton is vannak még tandíjmentes helyek mind az alkalmazott teológia (pásztori pszichológia), mind teológia – zene – nevelés (a valláspedagógia, egyháztörténet, zenepedagógia) szakon, ahol olyan nagy nevek tanítanak, mint Németországból Hézser Gábor, Magyarországról Bodó Sára, Fazakas Sándor, Maczelka Noémi, Kolozsvárról Angi István. „Jó szellemi kaland ez a két év nem csak azok számára, akik szakmailag szeretnének elmélyülni a választott ágazatban, hanem azok számára is, akik egyszerűen a saját lelki életükkel, személyiségfejlődésükkel foglalkoznának fókuszáltabban” – véli Nagy Alpár-Csaba adjunktus.
Kritikai szemlélődés kialakítása, hitéletben való fejlődés, hivatás és munka közötti különbségtétel, érdemi segítségnyújtás, mélyebb istenismeret és önismeret, hazai és külföldi szakmai tapasztalat diákként és segítőként, a diákok életkríziseire érző odafordulással reagáló tanárok – ehhez nyernek hozzáférést a már végzett diákok szerint a most beiratkozók.
maszol.ro

Beszélgetés Koreck Aladár mérnökkel
„Ki kell állni azért, ami jó a közösségnek és a családomnak!” (1.)
„Elnézést kérek a város, a megye vezetőitől, mert mind a barátaim, tisztelem őket, de szerintem nem üzletemberek. Amerikában azért mennek jobban a dolgok, mert üzletemberek vezetik azokat, de legalábbis vannak jó üzletemberek, akik a vezetők mögül irányítanak.”
„A régi rendszerben én mindenkivel jóban voltam. Nem engedhettem meg magamnak ellenséget.”
„A politikában a fiatalokat nem szabad elhagyni, hogy egyedül vezessenek. Én fiatalpárti vagyok, de a munkahelyemen is tudtam, hogy támogatni kell őket – tanácsokkal, véleménnyel stb.”
Ezeket a gondolatokat szeretném előrebocsátani mai beszélgetésünk kezdetekor.
– Mint egy igazgató a gyűlés indításakor. Hol voltál te igazgató?
– Az Arad Megyei Építő-szerelő Vállalatnál (ICMJ). 1965-ben vettek fel, 1978-ban neveztek ki igazgatónak és 2008-ban mondtam fel az igazgatóságot.
– Tehát, harminc évig vezetted ugyanazt a nagyvállalatot.
– Több mint tíz évig a szocializmusban, tíz évig az átmeneti időszakban, a ’90-es években és csaknem tíz évig a magánszektorban – egy Nagyváradi privát cég vette meg a vállalatot. Ők az osztályvezetőktől kezdve minden vezető beosztású személyt kidobtak. Egymagam mAradtam. Miért? Mert mindig megcsináltam azt, amit kellett. Megbíztak bennem. Gyakorlatilag három rendszerben vezettem a vállalatot… Így van ez a magyar üggyel is. Minden alkalmat meg kell ragadni s tenni kell, akarni kell, hogy megmAradjunk… Gyerekként, tizennégy évesen szembe találtam magam a rendszerrel. Két lehetőség közül választhattam: 1. ellenségként viselkedni, nyíltan, 2. behódolni a rendszernek. Később még megjelent egy harmadik lehetőség: hagyni magadat beszervezni besúgónak. A negyedik lehetőség volt megpróbálni együtt élni ezzel a rendszerrel, akár egy rossz házasságban: nem szeretjük egymást, de megvagyunk együtt.
– Mikor volt ez?
– A múlt rendszerben, az ötvenes évek végén.
„’56 őszén alkalmam volt kezet fogni és beszélgetni Tamási Áronnal”
– Mondanál valamit tanulmányaidról?
– Dicsérő oklevéllel fejeztem be a középiskolát.
– Hol?
– Aradon, a Magyar Vegyes Líceumban.
– Voltak-e kedvenc tanáraid?
– Elsősorban Ficzay, aki megszerettette velem az irodalmat. Osztályfőnököm Fábián volt. Nem a kedvencem, én sem az övé. Őszintén szólva, nem szerettem sem a fizikát, sem a kémiát. A rendszer faragott mérnökké, nem más… Calvasina, a Csoszi is nagyon jópofa tanár volt – szerettem a történelmet.
– Hova jártál elemi iskolába?
– Az első osztályt Aradon végeztem, utána falun.
– Melyik faluban?
– Körösztúron, pontosabban Pusztakeresztúron. De pár hétig egy kicsi faluban, Bolgártelepen is meg kellett húzódnunk bátyámmal. Az első, második és harmadik gimnáziumot Szentmiklóson jártam. Utána kerültem Aradra a Magyar Vegyes Líceumba. Következett volna az egyetem, de lebetegedtem, vesztettem egy évet. Aztán már nem fogadták el a dicsérő oklevelemet. Akkor én, aki nyolcéves koromban még egy mukkot sem tudtam románul, taktikáztam egy nagyot.
– Miben állt a taktikád?
– A román jogra kértem a felvételemet, a Babeș Egyetemre. Ezeregyszázan voltunk száz helyre. Négyessel lehetett bejutni, négyesem lett. De elutasítottak. Egy szerbbel, egy némettel és egy volt papnövendékkel együtt kiestünk. Nem támogatták a kisebbségeket. Akkor írtam egy levelet a miniszternek, s vázoltam a történteket. A miniszter utasította, hogy mind a négyünket vegyenek fel. Attól kezdve nem volt politikai problémám a Babeș Egyetemen.
– Mikor történt ez?
– ’55-től ’58-ig. Magyar kollégáim a Bolyairól haragudtak rám, azt mondták, elárultam a magyarokat. Megmondtam nekik: ha egy magyar hozzám fog jönni, és én védem, az megnyeri, ha egy magyar hozzátok megy, az biztosan elveszti. Szegény Tokay Gyuri volt az egyetlen, aki azt mondta, igazam van.
– Volt-e az egyetemen valami hátrányod amiatt, hogy magyar nyelven végezted el a középiskolát?
– Az óvodától kezdve egészen az érettségiig minden iskolámat magyar nyelven végeztem. Ennek ellenére, az egyetemen, ahol románul folyt az oktatás, semmilyen hátrányom nem volt emiatt. A felvételi vizsgán én írtam a legjobb dolgozatot nyelvtanból. A román nyelvű jogi egyetemet tiszta jelessel végeztem el.
– Egyetemista éveid idején mit nyújtott neked Kolozsvár?
– Az Aradi Magyar Vegyes Líceum olyan fegyvert adott a kezembe, amelynek segítségével Kolozsváron mint román egyetem hallgatója bekerültem egy úgynevezett irodalmi elit társaságba. Két házigazdám volt: Péró Sándor orgonaművész és György Dénes szavalóművész. Ők vezettek be a társaságba. Vonzott a költészet, írtam is néhány jó verset. Az egyik legvisszahúzódóbb költő, Bartalis János nagyon szimpatizált engem. Azt mondta: „Írjál azt, ami neked jön. Ha az nem jó, akkor ne írj többet!” Kapcsolatba kerültem még Olosz Lajossal, akinek a fia felettem járt a Magyar Vegyes Líceumban. Méliusz Józsefet is megismertem, aki kollégája volt édesapámnak. ’56 őszén alkalmam volt kezet fogni és beszélgetni Tamási Áronnal.
– Amikor igazgatóként dolgoztál, nem írtál?
– Mikor? Reggel héttől este tízig bent voltam a munkahelyen.
– Szóval elvégezted a jogi egyetemet.
– Nem éppen. Ugyanis utolsó év előtt eltávolítottak. ’58-ban, amikor Kádárék elítélték Nagy Imrét, az egyetemekről, de a hivatalokból is kezdték elküldeni a magyarokat úgy, mint az ötvenes évek elején. Ellenséges elemnek tituláltak bennünket.
– Mit tettél miután eljöttél a jogról?
– Elmentem volna dolgozni, de hónapokig nem kaptam semmilyen állást. „Osztályellenséget” nem vettek fel. Abból éltem akkor, hogy felkészítettem az egyetemre diákokat a Magyar Vegyes Líceumból. Végül felvettek, protekcióval, az Autobazához, egy tiszta román céghez. Két évig dolgoztam ott különféle beosztásban. Azután sikerült elérnem a vállalatnál, hogy küldjenek egy ajánlást az egyetem címére, amelyben kérték, vegyenek vissza, hogy megszerezhessem a diplomámat. Aláírta a párttitkár meg a szakszervezet elnöke is. Sajnos, senki sem vállalta az egyetem vezetői közül, hogy visszavegyenek, érvényben volt ugyanis egy rendelet, amelynek értelmében a jogra csakis a munkásosztály képviselőinek gyermekeit vehették fel. Azt javasolták, jelentkezzem a műszaki egyetemre, ajánlást is adtak. Így kerültem Temesvárra, építőanyagok szakra.
– A diplomavizsga után idejöttél Aradra?
– Egy év után az előregyártott elemek üzemében a minőségellenőrzés főnöke lettem. Akkor, 1970-ben történt egy tragédia: az UTA téren összeomlott egy négyemeletes új ház. Éjjel fél háromkor. Tizenöten haltak meg.
– Mi okozta ezt a szörnyűséget?
– A gyors, felületes, olcsó munka nem lehet jó minőségű. A leggyengébb betont használták az építkezésen. De a mai napig nem tisztázódott, hogy tulajdonképpen miért dőlt össze ez a tömbház... Akkor behívott a megyei első titkár, és kinevezett a minőségellenőrzés teljhatalmú főnökének. Még előtte, ’67-ben kaptam egy levelet a jogi egyetemről, és meghívtak, hogy fejezzem be levelezésin. Úgyhogy megszereztem a jogászi diplomát is. Később mindkét diplomával a tarsolyomban, kineveztek igazgatónak. Nem volt könnyű. Gyerekkoromban megtanultam, azután igazgatóként is alkalmaztam: mindent jól meg kell gondolni, és tenni kell valamit. Nem várni, nem félni! Mindig úgy kell tenni, ahogy az ellenség tenné, vagy ahogy kell nekünk. S még annyit: a tapasztalat nagyon fontos. Ki kell állni azért, ami jó a közösségnek és a családomnak! Nem játszhatjuk meg a hősöket. Mert nálunk nincs miért. Manapság a hősiességgel nem tudsz csinálni semmit.
„Rajongtam a pusztáért!”
– Aradon születtél?
– Nem. 1936-ban Valkány községtől 10 kilométerre, Koreckpusztán, a birtokon születtem egy kastélyban.
– Mi alkotta a birtokot?
– Egy kastély és egy kúria. Ezenkívül 20 gazdasági épület tartozott hozzá.
– Mekkora földterületen?
– Édesapám tulajdonában kb. 500 hektár volt. Először úgy tűnt, hogy könnyű, ragyogó gyerekkorom lesz. Nem így történt. Viszont megharcoltam a saját harcomat. Tizenkét éves koromig amennyi időt csak lehetett, a pusztán töltöttem. Rajongtam a pusztáért! Barátaim a béresgyerekek voltak és Tisza nevű kutyám. Na meg István bácsi, az öreg béresgazda, aki 90 évéből 75-öt a mi szolgálatunkban töltött. Igazi magyar, okos parasztember volt. A becsületesség mintaképe. Katonaviselt. Három évig volt huszár… Mi, gyerekek bosszantottuk folyton. „Egri csillagok”-at játszottunk a legnagyobb asztagokon, jött az eső, beáztak… Paraszti, félfeudális demokrácia volt nálunk.
– Aradi emlékeid?
– Arad új kapaszkodási lehetőséget adott. A korzó, amelyen annyiszor végigmentünk, és az Iskola. Berthe, Schőn s a tanárok… A városon kívül ott volt a Hegyalja. Ma is áll Kuvinban egy nagyon szép, kis hétvégi házunk.
– Mély nyomot hagyott benned gyerekkorod?
– Egész Bánság, maga a különleges táj, az árkok, a fák irtóan lekötöttek. Másodsorban pedig az emberek.
– Szóval földbirtokos családból származol. Mondanál néhány szót az őseidről?
– 1741-ben a Mária Terézia-féle nagy betelepítéskor jöttek a Habsburg-birodalomból. Német ajkúak voltak. Ezt a famíliát a nők magyarosították el. Nagyapám volt az első értelmiségi a családban, mint a Berlini Gazdasági Akadémia végzettje. Saját bankot alapított, és több ezer hektáron gazdálkodott. Hét nyelven beszélt, nagyon szerették az emberek. 1927-ben, az első román királyi földreform alkalmával a földje nagy részét elvették, mAradt 800-900 hektár. Nagyapám 75 éves korában a mezsgyén halt meg épp, amikor kijelölték a határt. Aznap délután meghalt nagyanyám is, aki nálánál harminc évvel fiatalabb volt.
– Mi lett a birtokkal?
– Édesapám abbahagyta az egyetemet, megnősült és elkezdett birtokgazdálkodással foglalkozni… De jött a háború, apámat rögtön kivitték a frontra. A vidéki földbirtokos 30 kilót fogyott Oroszországban. Részt vett Ogyessza elfoglalásában. Utána Krivoj Rogig kellett mennie… Jó kapcsolatai révén, anyámnak sikerült elintéznie, hogy hazaengedjék.
– Megnyugodhatott a család.
– Igen. De jött 1945. Mindent elvettek – 50 hektár földet hagytak. Az volt az agrárreform.
– Az épületeket is elvették?
– Nem. Csak a földet. ’49-ben elvették a mAradék földet is, és rá egy hétre az épületeket. Akkor került apám Dévára, kényszerlakhelyre. Tíz évig kellett ott mAradnia. Édesanyám és mi, gyerekek földönfutóvá lettünk. Szerencsénkre, egy egyedülálló idős asszony, Antalfi néni befogadta anyámat egyszobás, alkóvos lakásába – évekig ott lakott. A bátyám bekerült a Magyar Vegyes Líceum internátusába. Én Szentmiklóson mAradtam, mint diák egy kifőzdében. Amikor Pesten élő fiát miniszterhelyettesnek nevezték ki, magához vette Antalfi nénit. A lakást sikerült anyám nevére íratni.
– Édesanyád, egyébként, mivel foglalkozott?
– Különleges, gyönyörű szép, nagyon ügyes, jó hangú asszony volt. Egész életében harcolnia kellett. Tánctanárnő volt. Kodály Zoltán első felesége, aki távoli rokona volt, karolta fel még gyerekkorában. Így Pesten tánctanári diplomát szerzett, amit itt, Aradon a szocializmusban is használt. Nagyon jól tudott bánni az emberekkel.
– Édesanyád Aradi volt?
– Családunkban vele indult el az „Aradi vonal”. Előtte bánsági volt a család.
Juhász Béla
(Folytatjuk)
Nyugati Jelen (Arad), 2016. aug. 13.
Beszélgetés Koreck Aladár mérnökkel
„Ki kell állni azért, ami jó a közösségnek és a családomnak!” (2.)
– Az őseid után, szeretnék hallani valamit feleségedről, illetve gyerekeidről.
– 1967-ben nősültem. Feleségemet egy balatoni kiránduláson ismertem meg. Főkönyvelőként dolgozott a községgazdálkodási vállalatnál, és három évet a Vegyes egyik jogutódjában, az úgynevezett „Petróleum Líceumban”. Korán nyugdíjba ment… Egyetlen lányunk van. Temesváron ’95-ben elvégezte az orvosi egyetemet, és ott doktorált. Utána kapott egy magyar akadémiai ösztöndíjat. Emiatt időlegesen ’99-ben átment Szegedre. 2006 elejére adjunktusi rangig jutott. Komoly tudományos kutatómunkát folytatott. Dermatológiával foglalkozott, de legjobban az immunológia érdekelte. Kongresszusokon ismerték meg az amerikaiak, és kivitték. Hangsúlyozom: nem emigrált, hanem kivitték. Jelenleg orvosi menedzsmenttel foglalkozik egy orvosi eszközöket gyártó cégnél.
– Melyik városban él?
– San Franciscóban.
– Unokáid vannak-e?
– Van egy nyolcéves fiú unokám. A lányom, aki 2006-ban ment ki, tavaly jött haza először. Idén magával hozta az unokámat is.
– Alkalma volt megismerni a nagyszüleit.
– 2008-ban, amikor állapotos volt, elcsalt minket San Franciscóba, bébiszitternek. Akkor beadtam a lemondásomat a munkahelyemen, otthagytam a vezérigazgatói állásomat, és feleségemmel kimentünk Amerikába. Hat évet mAradtunk.
– Mit csináltál ott ilyen sokáig?
– Ott kezdtem el írni. Na, nem leveleket, hanem Fuimus című regényemet. Az írótollat tulajdonképpen a következőmondat adta a kezembe: „Minden jó és szép elfelejtődik, még a rossz is sokszor.”
– Hogy érezted magad Amerikában?
– Rendkívül idegennek tűnt. A lányom nagyon jól érzi magát, rengeteget dolgozik, de a feleségem meg én idegenül éreztük magunkat.
– Milyen szempontból?
– Az egész élet egészen más ott, pedig Kalifornia Amerika gyöngye. Teljesen más közeg, mint a miénk. Rengeteg a bevándorló, mindenhova csak autóval lehet menni, aki nem tud elég jól angolul, kisebbségi érzése van… És minden olyan nagy! Minden a modern technikára alapszik.
– Magyarokkal, románokkal találkoztál ott?
– New Yorkban, San Franciscóban, kis városokban, mindenütt lehet találkozni magyarokkal vagy románokkal. A nagyvárosokban szalámit, sonkát, minden itthon megszokott ételt megtalálsz, vannak magyar üzletek is.
– Az evés azonban nem minden…!
– Összebarátkoztam egy magyar cisztercita szerzetessel. ’56-ban megalakítottak egy középiskolát, ahol ma az éves tandíj 40 ezer dollár. A kollégiumért még 10 ezer dollárt kell fizetni. Tizenkét országból vannak diákjaik. Úgy folyik ott a nevelés, mint régen a legjobb egyházi iskolákban. Óriási hangsúlyt fektetnek a kultúrára és a sportra.
– Általában milyen a kulturális színvonal Amerikában?
– Van kultúra, de nagyon kevesen kérnek belőle. Amerikában mindenhol a teljesítmény számít. Senkit sem érdekel, ki vagy, mi vagy, honnan jöttél. Ha szükségük van rád, bármilyen fizetést megadnak.
– Hat év távol hazádtól. Nem volt honvágyad?
– Az Aradi utcákra és az Aradi életre vágyódtam nagyon. Hiányzott az, hogy itthon, ha kimegyek az utcára, lépten-nyomon találkozom ismerőssel; több mint tízezer munkatársam volt az évek során, rengetegen ismertek.
– Sokat utaztál hosszú életed során?
– A múlt rendszerben, ahogy lehetett, kétévente mentem át Magyarországra; sok rokonunk él ott. Turistaként jártam Moszkvában és Leningrádban is. A rendszerváltás után eljutottam nem csak a tengerentúlra, de Afrikába és Ázsiába is.
„Tizenhat éves koromban írnom kellett egy regényt”
– Vallásos vagy? Volt kapcsolatod az egyházzal?
– Hithű katolikusnak neveltek, félig-meddig az is mAradtam. De nem a bigott fajtából. A vallás összehozott Szoboszlay Aladárral és dr. Dóczi Györggyel.
– Kapcsolatban voltál más ismert személyiségekkel is, akik hatással voltak életedre?
– Sok fontos embert megismertem Berky Jóskán keresztül, aki a belvárosi minorita templom kántora volt. Megemlíteném Felszegi akadémikust, dr. Bárányi Ferenc egykori minisztert, aki a mai napig legjobb barátaim egyike, Drăgulescu akadémikust a műszaki egyetemről.
– Hogy kerültél kapcsolatba az irodalommal?
– Diákkoromban Ficzay Dénes hatására kezdtem foglalkozni az irodalommal. Tizenhat éves koromban írnom kellett neki egy regényt, amit felolvastam az osztályban.
– Miről szólt?
– Afrikában játszódó kalandregény volt.
– Mondanál pár szót tavaly megjelent könyvedről?
– 2015-ben jelent meg Szegeden. Címe: Fuimus. Családom története 1949-ig. Hamarosan megjelenik második, bővített kiadása. Jelenleg dolgozom egy Aradhoz inkább kapcsolódó, a Magyar Vegyes Líceum tanári karára emlékező köteten. Ezt mindenképpen Aradon szeretném megjelentetni.
„Fiatalkoromban osztályellenségnek tituláltak”
– Vannak igaz barátaid?
– Elég rosszul állok. Legjobb barátom mai napig dr. Bárányi Ferenc, aki, sajnos, nagyon beteg. Igaz barátomnak tartom még Aradról Cziszter Kálmánt, akivel kollégák is voltunk. Tartom a kapcsolatot egykori iskolatársaimmal – én szerveztem az érettségi találkozók egy részét.
– Politikai beállítottságod?
– Fiatalkoromban osztályellenségnek tituláltak. Miután kiharcoltam, hogy diplomákat szerezzek, labdába rúghattam. Mielőtt kinevezhettek volna igazgatónak, be kellett lépnem a pártba.
– Sugallták, hogy be kéne lépned?
– Nem sugallták. Határozottan megmondták. És azt is megemlítették, hogy óriási építkezések lesznek Bukarestben meg másutt, ahol szükség van jó szakemberekre… Nem akartam elhagyni Aradot… Aztán 1990-ben beiratkoztam az RMDSZ-be. Nem tudtam vállalni semmilyen funkciót, de támogattam a szervezetet.
– Hogy állsz egészségileg?
– Általában jól, ha leszámítjuk az apróbb bajokat. Van egy komolyabb szívritmuszavarom, amit akkor kaptam, amikor a vállalat egyik kőbányájában balesetet szenvedett egy tökrészeg munkás, és meghalt.
– Most, majdnem 80 évesen, elégedett embernek tartod magadat?
– Egész életemben megpróbáltam úgy gazdálkodni, hogy öregkoromra ne érjenek kellemetlen meglepetések. Mindent megtettem, amit tudtam. És büszkén állítom, hogy soha az életben nem voltam korrupt. A korrupció nem jó, sem nekem, sem másnak. Olyan, mint egy ragályos betegség: ha egyszer elkaptad, nagyon nehezen tudsz megszabadulni tőle. Ide tartozik, hogy ma is ugyanabban a lakásban lakom, mint 1975-ben. Se palotám, se villám nincs. Pedig lehetett volna, főleg a ’90-es években.
– Mivel töltöd legszívesebben szabadidődet? Mivel szoktál szórakozni?
– Olvasással.
– Miket olvasol?
– Elsősorban Aradi napilapomat, a Nyugati Jelent. Rengeteg folyóiratot, magazint vásárolok, ha Magyarországon vagyok, de itt, Aradon is. Újabban rászoktam a rejtvényfejtésre. De csak a könnyebb, klasszikus rejtvényeket szeretem. Az első regényt, Dumas A három testőrét harmadik osztályos koromban olvastam a pad alatt a kétszázlakosú Bolgártelep iskolájában.
– A zenét szereted?
– Mindig szerettem koncertekre járni, meg operába. Nagyon szeretem hallgatni a zenét, de én nem zenélek.
– Sport?
– Hát, abban sem nagyon „úszkálok”.
– Nézni sem szoktad?
– Szoktam, de ritkán.
– Milyen gondjaid vannak mostanában?
– Huszonöt éve harcolok az állammal egy kárpótlási ügyben. A család kastélyát és az egész birtokot földig rombolták, és semmi kárpótlást sem láttunk.
– Van-e még valami hiányérzeted?
– Több is. Nem tudom, jó vagy rossz lett volna komolyabban foglalkoznom az irodalommal. Más: a hosszú évtizedes bezártság után, túl későn kaptuk meg a szabadságot, hogy kimozduljunk a világba. Talán a legfontosabb hiányérzetem abból származik, hogy túlságosan sokat dolgoztam.
– Mi az, amit másként csinálnál, ha most kezdenéd?
– Nehéz kérdés…Több időt töltenék a családommal, főleg a lányommal. Foglalkoztam vele, vittem a hegyekbe, megtanítottam síelni, de sokszor vasárnap is be kellett mennem a munkahelyemre, akkor sem jutott időm vele lenni. A bátyámra és Bárányira is több időt kellett volna szánnom. Bátyám fedezte annak idején egyetemi tanulmányaim összes költségét. Bárányi máltai lovagot szeretett volna faragni belőlem. A nagyvállalati teendőim mellett nem vállalhattam azt a munkát is.
– El szeretnél-e még mondani valamit, amiről nem kérdeztelek?
– Aradon még jobban kellene vigyáznunk megmAradt örökségünkre! Ezt más is mondta már.
– Sok érdekességet tudtam meg tőled, rólad, családodról.
– Valljuk be, nem volt közönséges életem. Sajnos. Én a hozzáállásommal egész életemben csak olyan engedményt tettem, amit elfogadott a lelkiismeretem. Korosztályom legnagyobb félelme az volt, nehogy beszervezzenek, kötelezzenek arra, hogy besúgó legyek.
– Sikerült ellenállni?
– Sikerült! Annak ellenére, hogy óriási pókhálóként szövődött körénk a besúgók hada; mindenki mindenkiről jelentett. Nem tartóztatták le rögtön az illetőt, mint az ötvenes években, csak gyűjtötték az információkat a dossziéjában, és végül lecsaptak rá. Nagyon kellett vigyázni. És lehetett vigyázni. Nálam a vállalatnál külön irodája volt a szekus őrnagynak. A postaládájába be lehetett ejteni bármit…
– Mire vagy a legbüszkébb?
– Arra, hogy sohasem ragaszkodtam egy teljesen értelmetlen osztályharchoz, sohasem mondtam, hogy majd én megmutatom a kommunistáknak… Úgy gondoltam, hogy a saját eszközeimmel fogok ellenük harcolni, a tanulással és a tisztességes helyezkedéssel. Másképpen másokon sem lehet segíteni. Azzal, hogy én ezt a pályát választottam, és elfogadtam azt, hogy a párt nevezzen ki engem igazgatónak, lehetőséget kaptam arra, hogy Aradon több mint 30 ezer lakás, szállodák és más középületek felépítését felügyeljem. Mi építettük az Astoria (ma Continental) Szállót, a Vagongyár meg a Teba egy részét, a Szakszervezetek Házát, a kürtösi jéggyárat, és még sorolhatnám. S még kihangsúlyoznám: Nem loptam soha! Nem érdemes lopni. Lehet, hogy származásom is segített, hogy erre a véleményre jussak.
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)

Mezőmadaras a képzőművészetben
Csütörtökön kezdődött el a Maros Mezőségi Művésztelep és a Pro Ruris Egyesület szervezésében a 15. Mezőmadarasi Képzőművészeti Alkotótábor, vasárnap délben pedig az elmúlt 15 év alkotásaiból nyílik kiállítás a mezőmadarasi művelődési házban. A tárlat anyagát Czirjék Lajos és Molnár D. Dénes képzőművészek méltatják.
Az elmúlt másfél évtizedben Marosvásárhelyi, Kolozsvári, vajdahunyadi, kassai, debreceni, bánffyhunyadi, Temesvári, Szatmárnémeti, Budapesti, Sepsiszentgyörgyi, szegedi, kiskunfélegyházi, Segesvári, Székelyudvarhelyi, pápai, Csíkszeredai művészek fordultak meg Mezőmadarason, a Czirjék Lajos által megálmodott és megszervezett alkotótáborban.
Megörökítik a tanyasi világot
A Marosvásárhelyen élő, mezőmadarasi születésű festőművésznek mások példájából kiindulva tizenöt évvel ezelőtt támadt az ötlete, hogy szülőfalujába is jöjjenek képzőművészek, örökítsék meg a székely-mezőségi település jellegzetességeit, azt a tanyasi világot, amely Erdélyben már elég ritka, azokat a régi házakat, portákat, amelyeket még nem semmisítettek meg a korszerűsítés jelszava alatt. „A cél az volt, hogy a falu hírét elvigyék az itt megforduló vendégek, beszéljenek róla, vigyék el a hírét a nagyvilágba ennek a kis mezőségi településnek, amely még őrzi a hagyományait, és ahová érdemes időnként eljönni pihenni, feltöltődni” – magyarázta lapunknak Czirjék Lajos.
A helyiek is támogatják
A kezdeményezés sikeresnek bizonyult, az ötletet felkarolta a helyi református egyház, a lelkész házaspár, de a falubeliek közül is sokan – bár szokatlan volt számukra – a szervezők mellé álltak, szállást adtak otthonukban az idegenből érkező vendégeknek, sőt saját terménnyel támogatták a tábort, friss zöldséggel, gyümölccsel, kacsával, tyúkkal járultak hozzá az ellátáshoz. Ugyancsak a helybéliek közül kerültek ki a szakácsok és segédeik is, akik helyi ízekkel kényeztették a táborlakókat. Az első években a művészek a parókián, illetve a falubelieknél kaptak szállást, a műtermet a papi lakban rendezték be, valamint annak tornáca és kertje is alkotóműhelyként szolgált.
Művészek lepték el a falut
A képzőművészek a falu utcáira, dombjaira, temetőjébe is kimentek, festőállványaikkal érdekes látványt jelentettek az egyszerű emberek számára. Dülöngélő kapubejáratot, százéves parasztházat, régi kerítésre kikönyökölő anyókát, mezőn dolgozó embert, itató előtt álldogáló lovat, hazatérő csordát, szénásszekeret rajzoltak, festettek, megörökítették a templomot, a temető régi sírköveit, az akkor még elég rossz állapotban lévő iskolát. Az évek alatt a falusiak is hozzászoktak a rajzolgató idegenek látványához, a festés már nemcsak a szobafestést jelentette számukra, a művészet pedig nem csupán a művirág csokrot vagy a giccses vásári képet. A mezőmadarasi képzőművészeti alkotásokból augusztus 25-én a Marosvásárhelyi várban is szerveznek egy kiállítást.
Antal Erika |
Krónika (Kolozsvár)

Túl kellett élni a fogságot (A kézdiszentléleki Bara András volt hadifogoly visszaemlékezései)
Napjainkban sajnos már egyre kevesebben vannak olyanok, akik tanúi voltak az emberiség történelme gyászos korszakának, a második világháborúnak, és túlélték a sztálini halállágereket. A túlélők zöme már a kilencvenedik életévét is betöltötte. Felső-Háromszéken is egyre kevesebb a volt hadifogoly. Egyikük a kézdiszentléleki Bara András bácsi, aki katonai szolgálatáról és szovjet hadifogságáról mesélt. Leventekatona voltam
1925. november elsején születtem Kézdiszentléleken. 1944 augusztusában Kolozsváron inasiskolába jártam. Akkor már leventekatona voltam. Az angolok lebombázták az akkori Horthy utcát, s ezért a leventéket azonnal behívtak a Honvéd utcai kaszárnyába, ahol mindennap mentettük az élőket. Attól a naptól kezdve nem kerültem vissza a műhelybe, hanem kivittek Gyaluba. Ott lövészárkokat ásattak velünk Gyalu mellett, egy román falu közelében. Onnan visszavonultunk és átmentünk egy hegyen. Tasnádon megháltunk, jóllaktunk szőlővel. Adtak egy-egy Mauzer-fegyvert száz-száz éles golyóval, és két-két kézigránátot is kaptunk melléje. Vonultunk Nagykároly irányába, ahol megháltunk. Szatmárnémetinél léptük át a határt és Szerencs irányába mentünk gyalog. Lehetett már szeptember vége felé. Háromszázötven leventekatona vonult velem együtt. Az úton sokat éheztünk. A magyar katonabakancs nagyon elsértette a lábamat, ezért lehúztam és mezítláb menegettem a sor végén, mint egy rossz pipe. A csapatomat Egerben értem utol, ahol az éjszakát is töltöttük. Nyíregyházára estefelé érkeztünk meg. Egy falun vonultunk keresztül, s már értünk ki belőle, amikor három katonai kocsi érkezett. A mi századosunk lóháton volt. Kiszállt az egyik kocsiból egy tiszt, és mondta, hogy itt van Szálasi testvér, és vezesse el a századot előtte díszlépésben. A középső kocsiból kiszállt egy közel kétméteres, fekete kalapos ember. Ő volt Szálasi. Azt mondta nekünk, hogy Horthy lemondott, és ezért neki kell hűséget esküdnünk. Vácra vittek, ahol egy nagy téren felesküdtünk Szálasira. Vácon a szovjetek megtámadtak minket. Akiket el tudtak fogni, elfogták és bezárták a templomba. Bevagoníroztak és Csornáig vittek vagonokban, ahol rohamkiképzést kaptunk. Amikor két hét után megkérdezték, hogy ki akar jelentkezni a német hadseregbe, tizenhárman kerültek közülünk, akik önként vállalták. Három hétig lehettünk Csornán. Én levizsgáztam asztalosságból. Elindítottak és elvittek egy német hadiszálláshoz. Minket bevetésre nem használtak, hanem lövészárkokat ásattak velünk. Koporsókészítésre is befogtak, mivel tudták, hogy asztalos a mesterségem.
Fogságban 1945. március 3-án a fehér salopétás oroszok a közelünkben vonultak Bécs irányába. A századosunk azt mondta, hogy adjuk meg magunkat. Egy fehér lepedővel integettünk nekik. Odajött hozzánk két orosz, az egyiknél egy gép-pisztoly, a másiknál egy oldalpisztoly volt. Megkérdezte, hogy hányan vagyunk. Érdekes módon az oroszoknál az ágyúkat egytől egyig nők kezelték. Bécs városát lőtték. A németek meg visszalőttek. Nem tudhatták, hogy szerencsétlen lefegyverzett emberek közé lőnek. 300–400-an lehettünk egy tömbben. Aknákkal lőttek felénk. Miután befejeződött a lövöldöés, egy nagy csűrbe zártak. Akkor éjjel ott voltunk. Reggel kinyitották a csűrajtót, és odavittek egy magyarul tudó tolmácsot. Sorba állítottak, és le kellett rakni mindent, ami a zsebünkben volt. Három nap alatt visszakísértek Sopronba, és egy futballpályán voltunk egy hétig. Nem volt víz, teát, azt adtak, de szomjaztunk. Közben börtönt készítettek nekünk. A fiatalabbakat kivették, hogy cipeljük a lőszeres ládákat. Április 24-én negyven vagonba kétezer foglyot vagoníroztak be. Kétszáz német és 1800 magyar volt. Szegednél éjszaka nem engedtek be az állomásra, s egy szerelvény hátulról belénk futott. Négy vagonban a legtöbben meghaltak. Akik szökni próbáltak, azokat lelőtték. Akik megmAradtak, azokat a többi vagonba osztották szét. A vagonokból nem engedtek le, egy lyuk volt az egyik szélében, s ott végeztük el a dolgunkat. Ploieşti-re vittek. Este érkeztünk meg, hallottuk, hogy szólnak az ágyúk, nem tudtuk, hogy mi történhetett. Vojna kaput, vojna kaput! – Vége a háborúnak! – kiabálták az oroszok, de mi azt akkor nem értettük. Május 8-a lehetett aznap. Onnan Rămnicu Săratra vittek, ahol lefürösztöttek és sorba állítottak. Bevagoníroztak, és elindultunk Kijev felé. Negyvenen voltunk egy-egy vagonban. Kijev közelében megállt a vonat, hogy szálljunk ki és egyet járjunk a sínek mellett. Nem tudtunk megmozdulni. Az egyik orosz katona kinyitotta a vagonunk ajtaját és mondta, hogy szálljunk le. Mivel képtelenek voltunk, feljött és lerugódott. Meg voltunk meredve. Naponta egyszer adtak valami ételt. A legnagyobb baj az volt, hogy nem kaptunk vizet. A szomjúság ölt meg. A szájunk ki volt cserepezve. Május 15-én még hó volt. Összebogoztunk három szíjat, és a végére rákötöttünk egy csajkát és lelógattuk a hóba. Hóval mentettük meg az életünket. Sózott húst és száraz kenyeret adtak, egyebet nem kaptunk.
A szegezsarai lágerben
Megérkeztünk Szegezsarába. Finnország, Lettország van hozzá közel. Egészen fent van északon. Kivittek egy szigetre, ahol tizennégy láger volt. Onnan jártunk ki dolgozni. Legelőször, akkor télen, egy papírgyárban dolgoztam. Hozták a meghántott farönköket. Negyvenkét fokos hidegben nem vittek ki, de 38 fokosban már igen. Váltásban dolgoztunk. Csak hat órán keresztül volt világosság télen, a nap többi részében sötétség. Sötétbe mentünk dolgozni, és sötétbe érkeztünk vissza a lágerbe. Németekkel dolgoztam együtt. 1945 nyarán hatszázunkat egy uszályon átvittek egy másik szigetre, Priboj Karellara. Olasz rabokat váltottunk fel. Amikor munkába mentünk, leengedték a hidat, vasárnap mindig fel volt húzva, amikor nem vittek munkába. Nyár volt akkor, meleg. Egy reggel nagy zajra ébredtem. Engem is megkérdeztek, hogy láttam-e a német tiszteket. Két német tiszt elszökött. Az egyiknek nem sikerült a csomagját magával vinni, azt megtalálták, és nyomkereső kutyákkal indultak megkeresni a szökevényeket. Az egyiket el is kapták. Nem tudom, mi történt vele. Onnan elszökni lehetetlenség volt. Hová menjél? Télen kivittek fát vágni az erdőbe. Át kellett menni a másik partra az Omega folyón. 250 méter széles volt. Az orosz őr megengedte a nagy hidegben, hogy tüzet rakjunk. A 38 fokos hidegből másnapra 42 fok lett. Olyankor nem vittek ki dolgozni. Egyszer azt mondták, hogy, aki románnak vallja magát, azt hazaengedik. Én a fogságban nem András, hanem Andrei voltam. Jelentkeztem románnak. Másnap visszavittek egy uszályon Szegezsarára. Felolvasták hatvan ember nevét, össze is állítottak egy szerelvényt, de engem és hat társamat ottfelejtettek. Az alapélelem az apró hal volt. Azt adtak mindennap.
A petrozavodszki láger következett
Szegezsaráról 1946 őszén Petrozavodszkba kerültem, ahol már jobbra fordult a sorsom. Már jól beszéltem oroszul. Kaptam egy propuskát, ami egy kézzel írott papír volt, de le volt pecsételve, azzal a városba is kimehettem. Száz közül csak egy, ha kapott propuskát. Asztalosműhelybe kerültem. Hetvenkét kilogrammos lettem. A lágerparancsnokunk egy szászrégeni ember volt. Szerette a nőket, az orosz tisztek feleségeit, s ezért készíttetett velem egy ágyat. A láger két felé volt osztva, az egyik fele a civileké volt, kórházzal, a másik felében a foglyok laktak. Elvágatta velem a drótot és átvitette az ágyat, és mondta, hogy utána én következem, de rám azóta sem került sor. Üzbég nők is vigyáztak ránk, nagyon gonoszok voltak, és amikor sztrájkkal fenyegetőztünk, elvitték őket máshová. Megszabadultunk tőlük. A férfiakkal jobban szót értettünk, hiszen tudták, hogy nem szökünk el. Petrozavodszkban voltam 1946 tavaszától 1948 őszéig. Egy hajógyárat újra kellett építeni. Két hétig dolgoztam már ott, amikor hoztak egy csoport németet. A csarnokot velünk összevágatták, majd újra kellett építeni. A gépeket mind Németországból hozták. Onnan tudtuk, hogy hány óra van, hogy egy cölöpöt ütöttünk a földbe, s így, ha nem is pontosan, de hozzávetőlegesen a nap mozgásából megállapítottuk. Sorakozó volt, hozták az ebédet. A negyvenből egy hiányzott. Csendőr volt azelőtt. Vasút mellett voltunk, a rabtársam felült egy szerelvényre és azzal próbált megszökni. Meg kellett legyen a létszám. Kilenc nap múlva hozták vissza a lágerbe. Volt egy kutyaketrec az őrszoba előtt, s az orosz őr addig rúgta, amíg befért a kis ketrecbe. Azt akarták ezzel nekünk megmutatni, hogy aki szökik, így fog járni. 1946 telén készíttettek velünk egy uszály ki- és berakodót. A jégréteg nagyon vastag volt, legalább nyolcvan centiméteres, oszlopokat kellett beállítanunk a jégbe, emelődarut, ún. berbécset építettünk. Hogy az oroszok mit szállítottak, azt nem tudtuk meg. Nekem aránylag jó dolgom volt, de a bajtársaim sokat szenvedtek. Petrozavodszk városában öt lágerben voltam. Mivel asztaloskodtam, vittek dolgozni az egyik lágerből a másikba. Nyolc hónapig voltam magyar katona és összesen hét lágerben négy évig hadifogoly. Túl kellett élni a fogságot. Három hónap után engem otthagytak, hogy vigyázzak a lágerre, a lakatot belülről vessem rá a kapura. Kétnaponta hoztak valami élelmet. Egyedül mAradtam. Kivittek egy nagy szalagfűrészhez dolgozni, ahol finn hadifoglyok voltak, hárman dolgoztak a gatternél. Nem értettük a beszédüket.
Szabadulás Elérkezett a szabadulás napja. Eleget hallottuk, hogy szkoro damoj, szkoro damoj – mész haza, mész haza. Kijöttünk a lágerből. Mindenki énekelt. Hazafelé is marhavagonokba raktak, azzal a különbséggel, hogy már nem zárták ránk az ajtót. A vagonokat fel is díszítettük. Kijeven keresztül jöttünk hazafelé. Foksányig hoztak. Már szabadok voltunk. A levelek, amiket küldtem a fogságból, egy kivételével nem érkeztek haza. Csak az, amelyiken egy jól rajzoló megörökített engem. Ebből tudták meg, hogy élek. Négy év alatt ez volt az egyetlen életjel tőlem. Amikor megérkeztünk Sepsiszentgyörgyre, terített asztalok voltak az állomáson, és mondták, hogy akik a Szovjetunióból érkeztek, menjenek reggelizni. A Vöröskereszt fogadott bennünket. A bőrönd, amivel hazajöttem, még mindig megvan valahol. Édesanyám nagyon megörvendett nekem. Édesapám akkor már 73 éves volt. Anyám várt a szentléleki állomáson. Hazafelé menet mondta nekem, hogy vigyázzak, mert a kutya nagyon harapós. Még én neveltem gyermekkoromban. Amikor bementem a kapun, vakon is megismert. 1948. augusztus 29-én értem haza Kézdiszentlélekre. Édesanyám hazatérésem után három hónapra elhunyt. Szegény anyám, éppen hazavárt. A szüleim itthon szenvedtek, én pedig az orosz fogságban. Egyformán szenvedtünk...
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Növekszik a magyarságtudomány iránti érdeklődés?
A címbeli mondat állításként hangzott el a Pécsett ma kezdődött VIII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus megnyitója előtt tartott sajtótájékoztatón.
Egyre népesebbek a kongresszusaink, az idei alkalom lényegesen tágítja a magyarságtudomány látókörét – jelentette ki Monok István, a tanácskozást szervező Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság magyar társelnöke.
A Pécsi Tudományegyetem (PTE) alapításának 650. évfordulójára rendezett ünnepségsorozatba illeszkedő, szombatig tartó kongresszusra 24 ország 128 intézményéből 493 előadó érkezik, a hat nap alatt több mint 500 tudományos előadást hallgathatnak meg a résztvevők. Valamennyi Magyarországgal szomszédos országból, illetve – többek között – az Egyesült Arab Emírségekből, Dél-Koreából, Kínából, Japánból és az Amerikai Egyesült Államokból is érkeznek tudósok. A konferencia fő témája a kultúra- és tudományköziség, a magyarságtudomány a 21. században.
Monok István az idei kongresszus különlegességéről azt mondta, hogy az egyetem teljes szellemi spektruma bekerül a magyarságtudomány látókörébe. Példaként említette a konferencia témáját adó jog-, gazdaság- valamint orvostörténetet. Fontosnak nevezte, hogy tudomány „mögéje kérdezzen” a médiumok által a magyarságról sugallt a képnek.
Tuomo Lahdelma, a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság finn elnöke azt emelte ki, hogy a tanácskozáson negyven szimpóziumot tartanak. Az előadók magas számára utalva azt mondta: nagy szükség van ilyen kongresszusokra. Mekis D. János irodalomtudós, a szervezőbizottság főtitkára utalt arra, hogy komoly tudományos eredmények várhatóak a kongresszuson, amelynek közvetítő nyelve – a filmes szekciót kivéve – a magyar lesz. A nemzetközi konferencia anyagából 15-20 tudományos kötet megjelentetését tervezik. Berke Gyula, a PTE rektorhelyettese a sajtótájékoztatón megköszönte a pécsi önkormányzatnak és a Pécsi Egyházmegyének a kongresszus megszervezéséhez nyújtott támogatást, hozzátéve, hogy az egyetem szekszárdi székhelyű karán is tartanak konferenciaprogramokat.
A tanácskozáson lesz például a német-magyar tudományos és kulturális kapcsolatok két világháború közötti történetét vizsgáló szimpózium. Foglalkoznak még egyebek mellett a nyelvi sokszínűséggel, magyar színháztörténeti kérdésekkel, a migráció jogi aspektusaival és a Kárpát-medence vallási kultúrájával is.
A nemzetközi kongresszust ötévente rendezik meg, 2011-ben Kolozsvár, előtte a finnországi Jyväskylä, Róma és Nápoly, Szeged és Bécs adott otthont a tanácskozásnak. Első alkalommal, 1981-ben Budapesten rendezték meg a fórumot – mondta korábban Monok István.
A társaság létrejöttét 1977-ben kezdeményezte a Magyar Tudományos Akadémia, így alakult meg a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság. Olyan nemzetközi szervezetet sikerült létrehozni magyarországi központtal, amely azt tűzte ki célul, hogy kapcsolatot teremtsen a nem Magyarországon élő, ám a magyarsággal foglalkozó tudósok között. Ezzel elősegítette az egyes országok kutatói közötti rendszeres információcserét, az eredményekről való tájékoztatást, a magyar nyelv, irodalom, néprajz és kultúra nemzeti egyoldalúságtól mentes tudományos vizsgálatát. További részleteket a http://www.hungkong2016.hu honlapon találhatnak az érdeklődők.
itthon.ma

Hungarológiai Kongresszus – Megkezdődött a hatnapos nemzetközi konferencia Pécsen - Megkezdődött a VIII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus hétfőn Pécsen. A hatnapos konferencia fő témája a kultúra- és tudományköziség, a magyarságtudomány a 21. században.
A Kodály Központban rendezett ünnepélyes megnyitón Mekis D. János irodalomtudós, a szervezőbizottság főtitkára a 24 ország 128 intézményéből érkező 493 előadó részvételével zajló kongresszusról azt mondta: "soha nem volt ilyen sokszínű a program". Hozzátette: a hungarológia nem lehet elszigetelt jelenségek elkülönült vizsgálata. Reményének adott hangot, hogy a tanácskozás más tudományterületeket művelők számára is példaértékű lehet.
Bódis József, a Pécsi Tudományegyetem (PTE) rektora az egyetem alapításának 650. évfordulójára rendezett ünnepségsorozatba illeszkedő - megfogalmazása szerint - világkongresszus résztvevőit méltatva úgy fogalmazott: "köszöntöm a magyarokat határokon innen és túl, illetve a magyarok legjobb barátait". A rektor az eseményt a jubileumot felvezető év legrangosabb tudományos konferenciájának nevezte.
A megnyitón felolvasták Áder János köztársasági elnök, a rendezvény fővédnöke köszöntőjét is, amelyben a tudósokat megszólítva kiemelte: "szükségünk van arra, hogy messze földre elvigyék hírünket, megismertessék történelmünket, kultúránkat".
A globalizáció miközben új értékeket termet, másokat pusztulásra ítél, a világ sokszínűségét azonban a jövő számára meg kell őrizni, ezért fontos minden nyelv, minden kultúra és hagyomány. Egy nép megmAradásának, kultúrája megőrzésének és gazdagításának nélkülözhetetlen feltétele a tudomány - idézték az államfő szavait.
Páva Zsolt (FIDESZ-KDNP), a baranyai megyeszékhely polgármestere a kongresszus alkalmas helyszínének nevezte a várost, emlékeztetve a pécsi püspökség (1009) és az egyetem (1367) alapításának közelgő évfordulójára. Erről megjegyezte: az egyházi központok kiemelt befolyást gyakoroltak a tudomány alakulására. A polgármester kijelentette: a hungarológia tudománya felszálló ágban van.
Monok István, a tanácskozást szervező Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság magyar társelnöke a megnyitón ismertette a szervezet elmúlt öt évéről szóló beszámolóját. Ebben kitért a jogszabályi környezet és a finanszírozás változásaiból fakadó működési nehézségekre is.
A konferenciára valamennyi szomszédos országból, valamint például az Egyesült Arab Emírségekből, Dél-Koreából, Kínából, Japánból és az Egyesült Államokból is érkeztek tudósok. A tanácskozáson lesz például a német-magyar tudományos és kulturális kapcsolatok két világháború közötti történetét vizsgáló szimpózium. Foglalkoznak még egyebek mellett a nyelvi sokszínűséggel, magyar színháztörténeti kérdésekkel, a migráció jogi aspektusaival és a Kárpát-medence vallási kultúrájával is.
A nemzetközi kongresszust ötévente rendezik meg, 2011-ben Kolozsvár, előtte a finnországi Jyväskylä, Róma és Nápoly, Szeged és Bécs adott otthont a tanácskozásnak. Első alkalommal, 1981-ben Budapesten rendezték meg a fórumot.
MTI
Pécs

Hungarológiai kongresszus Pécsett
Megkezdődött a VIII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus tegnap Pécsen. A hatnapos konferencia fő témája a kultúra- és tudományköziség, a magyarságtudomány a 21. században.
A Kodály Központban rendezett ünnepélyes megnyitón Mekis D. János irodalomtudós, a szervezőbizottság főtitkára a 24 ország 128 intézményéből érkező 493 előadó részvételével zajló kongresszusról azt mondta: soha nem volt ilyen sokszínű a program. Hozzátette: a hungarológia nem lehet elszigetelt jelenségek elkülönült vizsgálata. Reményének adott hangot, hogy a tanácskozás más tudományterületeket művelők számára is példaértékű lehet. Bódis József, a Pécsi Tudományegyetem rektora az egyetem alapításának 650. évfordulójára rendezett ünnepségsorozatba illeszkedő világkongresszusként értékelte az eseményt.
A megnyitón felolvasták Áder János köztársasági elnök, a rendezvény fővédnöke köszöntőjét is, amelyben a tudósokat megszólítva kiemelte: szükségünk van arra, hogy messze földre elvigyék hírünket, megismertessék történelmünket, kultúránkat. A globalizáció, miközben új értékeket teremt, másokat pusztulásra ítél, a világ sokszínűségét azonban a jövő számára meg kell őrizni, ezért fontos minden nyelv, minden kultúra és hagyomány. Egy nép megmAradásának, kultúrája megőrzésének és gazdagításának nélkülözhetetlen feltétele a tudomány – idézték az államfő szavait. A konferenciára valamennyi szomszédos országból, valamint például az Egyesült Arab Emírségekből, Dél-Koreából, Kínából, Japánból és az Egyesült Államokból is érkeztek tudósok. A tanácskozáson lesz a német–magyar tudományos és kulturális kapcsolatok két világháború közötti történetét vizsgáló szimpózium is. Foglalkoznak egyebek mellett a nyelvi sokszínűséggel, magyar színháztörténeti kérdésekkel, a migráció jogi vetületeivel és a Kárpát-medence vallási kultúrájával is. A nemzetközi kongresszust ötévente rendezik meg, 2011-ben Kolozsvár, előtte a finnországi Jyväskylä, Róma és Nápoly, Szeged és Bécs adott otthont a tanácskozásnak. Első alkalommal, 1981-ben Budapesten rendezték meg a fórumot.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Augusztusi Szövétnek
Színes, izgalmas, értékes élményt nyújt
Megjelent a Szövétnek augusztusi száma. Az uborkaszezon végére, amely itt, Aradon immár csemegeuborka-szezonnak nevezhető. Annyi magyar vonatkozású kulturális eseményt rendeztek, annyi említést érdemlő program várta az érdeklődőket, hogy a szerkesztőnek eszébe jut, vajon mi az, ami kimAradt, amiről mindenképpen szólni kellett volna a – sajnos – csak kéthavonta megjelenő kulturális szemlében.
Örömmel nyugtázhatjuk, hogy a lap szerzői között több új név villant fel. Ennek egyik fő „okozója” a tősgyökeres Aradinak tekinthető, jelenleg Kölnben élő fogorvos, Kövér Péter és odaadó neje, Andrea, akik meginvitáltak nemrég felújított soborsini házukba tíz irodalomhoz közelálló, ismert személyt, hogy egy hétvégén asztal köré üljenek, és elbeszélgessenek sok mindenről, és hagyományt teremtsenek. „Soborsini repkény” – ezt a nevet kapta a rendezvény. A házigazda megkérte a résztvevőket, hogy küldjenek egy-egy írást a Szövétnek részére. Ezzel emeljék a lap színvonalát.
A Soborsinban megjelenők írásainak sorát a vajdasági Verbász szülötte, ismert újvidéki prózaíró és szerkesztő, Bordás Győző nyitja Irodalmi majális kastélytőben című beszámolójával. Hudy Árpád, régi Aradi ismerősünk, az Irodalmi Jelen olvasószerkesztője Nemzeti italainkról közöl szellemes eszmefuttatást. Soborsini röpkény – Kéz kezet fog című, keserű érzelmekkel telített írásában lapunk állandó munkatársa, Sarusi Mihály eleveníti fel az irodalmi majálison megélt élményeit.
A meghívottak között ott volt Soborsinban a Szövétnek „nagy öregje”, első szerkesztője, Réhon József is. A lap Memoár rovatába került visszaemlékezése, Soborsini repkény, figyelemre méltó, mint általában az ő sorai. Tudományos igényességgel szól az olvasókhoz a Történelem rovatban Vekov Károly, nyugalmazott egyetemi tanár Soborsin című tanulmányában.
A Humor rovat, nem feltétlenül kacagtató, annál inkább elgondolkodásra késztető, briliáns humortól átitatott darabjait szintén a soborsini majálison résztvevő szerzők „követték el”. Kövér Péter Az aranyhegyű töltőtoll avagy Képzeletbeli és valós dedikálás a könyvhéten című írásában a nemrég elhunyt Esterházy Péternek állít emléket, Szabó István ízes nyelvezetű humortól duzzadó, Petróljom című elmélkedése lenyűgöző, Jámborné Péterszabó Ilona rövid, frappáns írása (Utazom) végére „ledermed a merevlemeze”. A miénk is.
A szépirodalom az augusztusi számból sem mArad ki. Verssel jelentkezik Böszörményi Zoltán (Dizájn) és Szabó Péter (apám), rövid prózával Radnai István (Csillapított éhség) és folytatódik Nótáros Lajos Arad mArad című regénye a VII/4. résszel.
Ujj János értékelése (A stilisztikában ismeretlen Száraz köd) Juhász Béla Száraz köd című novelláskötetét méltatja a sikeres könyvbemutatót követően.
Aradi magyar kortárs képzőművészek kiállítása kapcsán Ódry Mária (aki szintén jelen volt a soborsini találkozón, bemutatja egy-egy mondatban a Kölcsey Képtár 7. tárlatán, a Klió Teremben szereplő művészeket. Ennek a 14 képzőművésznek egy-egy munkája jelenik meg az augusztusi Szövétnek két belső borítóján. Háborús, Aradi emlékei vannak a nem messze Szegedtől, Domaszéken élő és alkotó szobrászművésznek, Mihály Árpádnak, akit Kert és szobrok című írásában mutat be Csotó Nagy Mária. A képzőművészet kapcsán mindenképpen említést és elismerést érdemelnek Kett Groza János dekoratív illusztrációi, amelyek több helyen díszítik a lapot. Három fotóművész is hozzájárult a lap színessé tételéhez: a címlapon Bodó Judit felvétele (Nyári idill), a hátsó borítón Allerhand István fotója (Érett bogyó), a Helytörténet rovatban pedig Siska-Szabó Zoltán fekete-fehér fotópárja (Régi és új Arad-3.)
Rövid kihagyás után – örömünkre – ismét tollat ragadott a Piroska házaspár. Piroska Katalin, az Aradi színháztörténet tudós ismerője A Marica grófnő és ami mögötte van – Nyolcvan éve mutatták be Aradon Kálmán Imre operettjét címmel közöl izgalmas tanulmányt. Piroska István szerint „Azt írta az újság”: Amikor még nem volt probléma a kisebbségi nyelvhivatalos használata, rég volt.
Az Oktatás rovat sem mAradt üres. Megtölti Fülöpné Bálint Anna Erika „Hol volt…” Éppen 60éve. Pécska című visszaemlékezése iskolás korára. Ettől a helyszíntől nagyon-nagyon messzire utazott Rogoz Marianna, a Csiky Gergely Főgimnázium kémia–fizika szakos tanára, aki Tapasztalatcserén az Egyesült Államokban című beszámolójában betekintést enged a tengerentúli tanügy titkaiba.
S még nincs vége az izgalmaknak. A Hitélet rovatban Koreck Aladár cikke olvasható: Hittanórák Szoboszlay Aladárral, folytatódik Regéczy Szabina Perle memoár-sorozata: Szemek tüzében, és Fitoriné Rezik Julianna közlésében második, befejező része jelenik meg: Rezik Aliz Brüsszeli és bécsi nemzetközi zongoraversenyeken című emlékezésnek.
Sok olvasónk örömére jelezzük: megjelent Brittich Erzsébet második keresztrejtvénye: 40évvel ezelőtt, 1976 augusztusában távozott…( és a júniusi rejtvény helyes megfejtése).
Meggyőződésünk, hogy színes, izgalmas, értékes élményt nyújt minden kedves olvasójának a Szövétnek 2016. augusztusi száma.
Nyugati Jelen (Arad)

Móra Ferenc-díjban részesült Gyarmati Zsolt múzeumigazgató
Állami kitüntetést adományozott az augusztus 20-ai ünnep alkalmából Gyarmati Zsoltnak, a Csíki Székely Múzeum igazgatójának az Emberi Erőforrások Minisztériuma. A Móra Ferenc-díj olyan elismerés, amelyet azok a muzeológusok kapnak, akik jelentős teljesítményükkel szakterületük fejlődését szolgálták.
– Rangos szakmai kitüntetést vehetett át, amely azt tükrözi, hogy Magyarországról hogyan látják az itteni „múzeumépítő” tevékenységét.
– Ezt a miniszter adja felterjesztés alapján, és úgy tudom, hogy eddig ilyen díjat határon túli szakember még nem kapott. Móra Ferenc régész és néprajzos is volt, ugyanakkor Szegeden múzeumigazgató, ő volt az egyik legnagyobb név a szakmában a maga korában, ezért is nevezték el ezt a díjat róla, és évente három személynek adják át. A minisztérium figyelemmel követi a határon túli kulturális szakmai életet is, Balog Zoltán miniszter úr fővédnökként megtisztelte a Csontváry-kiállításunk megnyitóját is.
– Hogyan sikerült néhány év alatt az erdélyi és magyarországi neves múzeumok térképén megjeleníteni a Csíki Székely Múzeumot?
– Annak idején, amikor tizenhárom évvel ezelőtt a múzeumhoz kerültem, sok teendő volt, eléggé mélyről kellett a múzeumot fölhozni és új pályára állítani. A városvezetés ebben a munkában folyamatosan partner volt. Most már nem ahhoz hasonlítanám a céljaimat és a munkámat, hogy milyen volt akkor, amikor átvettem, hanem inkább az elmúlt évekhez képest kell jobbnak lenni. A közelmúlt a mérce. Szinten tartani a közelmúlt törekvéseit vagy meghaladni, minőségileg folyamatosan emelni a szintet. A múzeum az itt dolgozó emberek által létezik. Egyik fontos teendőm az volt, hogy a tapasztalt kollégák megtartása mellett egy humánerőforrás-fejlesztésbe fogtunk, és olyan fiatal kollégákat sikerült idevonzani, akik itt biztosítják a lendületet.
Hosszú éveknek kellett eltelnie, amíg a megálmodott szemléletváltás megtörtént. Partnereket kezdtem keresni a saját munkámhoz a városban, a régióban és a határon túl is. Ez lassú folyamat volt, de sikerrel járt. A város befogadott, elfogadott, mint kívülről jövő embert, és azt tapasztalom, hogy értékeli a változásokat, ami történt a múzeumban. Nagyon fontos ugyanakkor a magyarországi szakmai kapcsolatháló, onnan kaptam módszertani fogódzókat, mintákat, ugyanakkor sok biztatást és értékelést a Csíkszeredaiaktól. A lendület mellé idővel fölzárkózott a tapasztalat és a rutin. A Munkácsy-kiállítás mindenképp fordulópont volt a múzeum életében. Annak a sikeres menedzsmentje vezetett oda, hogy kezdett megalapozódni a Csíki Székely Múzeum imázsa Erdélyben és Magyarországon. Viszont azokban az években jobban látszottunk, mint amilyen értéket képviseltünk valójában. Fel kellett nőni a Munkácsy-kiállítás után ahhoz az arculathoz, ami kialakult rólunk. Még mindig dolgozunk ezen, mert ez a kép nem teljes, ugyanis csak arról ítélnek meg bennünket, amit látnak, vagyis a kiállításokon keresztül. De a múzeum lelke, küldetése, hogy a nemzeti önazonosságunk szellemi és tárgyi világának a gyűjtője, őrzője, szakmai feldolgozója legyen. Ehhez fontos, hogy rendelkezzünk modern műtárgy adatbázissal, legyen jól felszerelt restaurátor műhelyünk, korszerű raktárunk, színvonalas múzeumpedagógia, és hogy a tudományos munka a megfelelő mederben folyjon.
– A Csíki Székely Múzeum ugyanakkor egy kedvelt közösségi tér is lett.
– Szerettük volna, hogy egy olyan hely legyen a Mikó-vár udvara és termei, ahová egyszerűen jó megérkezni. Régebb azért járt múzeumba valaki, hogy informálódjon, a tudását gyarapítsa, hogy érdekes dolgokat lásson, és mi ezt megtartva fontosnak tartjuk, hogy az igényes szórakoztatás helyszíne is legyen. Vannak múzeumpedagógiai foglalkozásaink, előadások, táncházak. A Mikó-vár kétségtelenül egy olyan „adottság”, amelyre büszkék lehetünk, jól érzik itt magukat a tárgyak és az emberek egyaránt. Múzeumunk a hagyományok megőrzése mellett egy igényes közösségi tér funkcióját is el kívánja látni. Európa bármely kisvárosában megállná a helyét.
– Intézményvezetőként melyek azok az irányvonalak, amelyeket a következő időszakra kijelölt?
– Nyilván, itt elsősorban a helyi és regionális székely közösségünk számára kell egy kulturális irányvonalat mutatni. Olyan közösségi tér és értékőrző intézmény szeretnénk lenni, amelyik folyamatosan élő kapcsolatban áll azzal a közösséggel, akinek az értékeit őrizzük. A hagyomány és az értékek őrzése mellett folyamatos mozgásban kell legyen a múzeum, ami azt jelenti, hogy folyamatosan gyűjtünk is értékeket, de aktuális kulturális és szórakoztatási igényeket is ki szeretnénk elégíteni, és a többi kulturális intézménnyel közösen hozzájárulni ahhoz, hogy Csíkszereda egy élhető város legyen. Úgy vélem, hogy jó úton járunk. Büszkék lehetünk arra, hogy olyan intézményeink vannak – a Hargita együttes és a Csíki Játékszín is például – , amelyekről beszélnek Erdélyben és a határon túl is, és amelyeknek a város jó gazdaként a gondjukat viseli.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Isteni parázs
Baricz Lajos a derű és a feltétlen tisztesség vallomásos költője, akinek istenhite fő ihletője és költői hitvallása is. Ez a címben felfénylő üzenet hírértéke.
Prózakötete megjelenésekor* azt írta kiadója, hogy a szerző verseivel, elbeszéléseivel, publicisztikai írásaival éppúgy szolgálja az Urat, mint papi hivatásának gyakorlásával: a kettő szerves egységet alkot. Baricz Lajos plébános, egyház- és közösségépítő, lapszerkesztő és művelődésszervező, költő és prózaíró ritka személyiség, ki merném jelenteni, hogy ő az, akinek (az irodalomban legalábbis) nincs "természetes" ellensége. Ma is azt hangsúlyozom, hogy egyéniségéhez, szellemiségéhez egyaránt simogató szeretettel viszonyul nemcsak katolikus híveinek tábora, hanem azok is mind, akik értékelni tudják, hogy a hit és szeretet, az Úr szolgálatát szent hivatástudattal vállaló szigorúság és önszabályozó fegyelem, a tisztesség és a keresztény humánumból fakadó feltétlen elhivatottság, valamint a tehetséggel, az Istentől származó tálentumokkal való okos gazdálkodás mekkora érték, mennyire becsülendő kincs.
Első szonettkötetének méltatójaként Nagy Miklós Kund újdonságként üdvözölte, hogy a tőle megszokott, játékos, könnyed költeményekkel szemben egy szigorú, kötött formájú szonetteket tartalmazó könyvvel jelentkezett**. Verseskönyvei közül ez a legkomolyabb hangvételű, mondja Nagy Miklós Kund, s már abból is érezni a hangváltást, hogy a 101 szonett kérdéseket vet fel, olyanokat, amelyek a költőt foglalkoztatják, s amelyekre alkalmasint ő maga keresi a választ, de olyan is van, hogy a válaszkeresést ráhagyja az olvasóra.
A versek fölvillantják a költő álmait és mindennapjait is, a közössége sorsáért, jövőjéért aggódó ember gyötrődéseit, a népe, nemzete, anyanyelve sorskérdéseit boncolgató, az azokért vívódó ember töprengéseit, amelyekből mindig megtalálja az üdvözítő kiutat, a megoldást, amely egyedüli megnyugtató fogódzójában, az istenhitben gyökerezik.
Ezekhez képest nem is találhatunk változást a frissen megjelent új szonettkötetben***, hiszen a világ gondjai nagyjából ugyanazok mAradtak, az emberek életében sem történt nagy változás. Mindenképp figyelemre méltó a versekből kiteljesedő életkép, a szerző helye közösségében, és ezt a pontosan datált szonettek tematikája is jelzi, hiszen az alkalmi és a hitéleti jellegű versek továbbra is egy nagyon aktív élet képét rajzolják az olvasó elé, ezekkel párhuzamosan pedig folyamatosan születnek a szülőföldet, a szűkebb és tágabb pátriát, egyházi és világi példaképeit idéző költemények, amelyeken átsüt a bizakodó lélek derűje, a hitében megingathatatlan igehirdető személyes példamutatása. Emlékeiben ott parázslik a szülőhely varázsa. "Az egész falu, a Gyergyói-medence, s mivel számomra a világ csak ennyiből állott, az egész világ olyan volt, mint egy hófehér kelengye, amelyből csak a kicsi baba hiányzik" – emlékezik egyik szép prózájában az őszülő halántékú, egykori angyalváró gyermek, akinek ez az üdítően bájos lelkülete máig megmAradt, és az immár lassan deresedő költői világát is belengi.
Jól tudja mindenki: a szonett roppant igényes versforma. Csak az igazán nagyoknak sikerül halhatatlant alkotni ebben a műfajban. Szonett a szonettről című verse szerint "bár sokszor hallottam, a formád ósdi,/ és kimértségeddel a szabadságot / megfékezed és bús béklyóba zárod" – mégis merészen szól: "A gondolat benned szabadon szállhat –/ kétszer négy s kétszer három sor a vázad, / soronként tizenegy szótag van benned// Muzsikál a zene, a rím, a ritmus / és táncra kel benned az életciklus –/ kész a szonett: mesterművé kell lenned" –, azt azért maga is tudja, s az olvasó is hamar rájön: mégsem élet- halál kérdése itt a forma, hiszen voltaképpen ugyanúgy kezeli ritmusait és szóképvilágát, mintha népdalt mormolna hazulról.
Játszik, kipróbálja hát ezt is.
Az a szép benne, hogy alig érzékelhető, milyen nehéz efféléket komponálni manapság, mikor már a számítógép is "tökéletes" műveket alkot.
Az pedig az olvasó privát boldogsága, ha mindebből semmit sem érez, csak annyit, hogy tetszenek ezek a szövegek, őszinte a költői attitűd, szavahihető és fölöttébb rokonszenves az ember, akinek a tollából származik az ének.
* Különös karácsony, Lazi Könyvkiadó 2015, Szeged. A kötetről: Baricz Lajos karácsonyai, Népújság, 2015. december 18.
** Álom és valóság, 101 szonett, 2015
*** Isteni parázs, F&F Kiadó, Gyergyószentmiklós, 2016. Illusztrációk: Albert Katalin
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

Hungarológiai Kongresszus – Végt ért a hatnapos tanácskozás, szombat- Véget ért szombaton a VIII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus Pécsett, a következő konferenciát 2021-ben Varsóban tartják - közölte Mekis D. János irodalomtudós, a szervezőbizottság főtitkára az MTI érdeklődésére.
Tudományos és szervezési szempontból is sikeresnek minősítette Mekis D. János a hatnapos tanácskozást, amelynek fő témája volt a kultúra- és tudományköziség, a magyarságtudomány a 21. században. A kongresszus anyagából legalább 20 tudományos kötet, gyűjtemény megjelentetését tervezik - tette hozzá. Emlékeztetett arra, hogy a Pécsi Tudományegyetem (PTE) alapításának 650. évfordulójára rendezett ünnepségsorozatba illeszkedő kongresszuson a 24 ország 128 intézményéből érkezett mintegy ötszáz tudós adott elő, 40 szimpóziumon. A konferenciára valamennyi szomszédos országból, valamint például az Egyesült Arab Emírségekből, Dél-Koreából, Kínából, Japánból és az Egyesült Államokból is érkeztek tudósok.
Foglalkoztak egyebek mellett a nyelvi sokszínűséggel, magyar színháztörténeti kérdésekkel, a migráció jogi aspektusaival és a Kárpát-medence vallási kultúrájával is. Mekis D. János a hungarológiai doktori képzésben résztvevők számára tartott szimpóziumról szólva hangsúlyozta: különösen fontos, hogy a magyarságtudomány nemzetközi művelőinek legyen tudományos utánpótlása, nyilvánossága. Beszámolt arról is, hogy a kongresszuson megtartották a tanácskozást szervező Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság tisztújító közgyűlését is, amelyen a szervezet elnöki posztját tíz évig betöltő finn Tuomo Lahdelma leköszönt tisztségéről. Helyére a társaság Andrea Seidler osztrák-magyar finnugristát választotta meg. Mekis D. János az új elnök programbeszédét idézve kifejtette: a kongresszusi munkára továbbra is szükség van, fontos feladatként jelölte meg, hogy a hungarológia nyisson a magyar kultúrával nem anyanyelvi szinten foglalkozók felé. Andrea Seidler szerint fel kell lépni a nyugati világban tapasztalható, a hungarológiai programokat a gazdaságosság és racionalitás jegyében megszüntető tendenciák ellen - így a szervezőbizottság főtitkára.
A következő, IX. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszust Varsóban tartják. A nemzetközi kongresszust ötévente rendezik meg, 2011-ben Kolozsvár, előtte a finnországi Jyväskylä, Róma és Nápoly, Szeged és Bécs adott otthont a tanácskozásnak. Első alkalommal, 1981-ben Budapesten rendezték meg a fórumot. A Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság létrejöttét 1977-ben kezdeményezte a Magyar Tudományos Akadémia, így alakult meg a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság. Olyan nemzetközi szervezetet sikerült létrehozni magyarországi központtal, amely azt tűzte ki célul, hogy kapcsolatot teremtsen a nem Magyarországon élő, ám a magyarsággal foglalkozó tudósok között. Ezzel elősegítette az egyes országok kutatói közötti rendszeres információcserét, az eredményekről való tájékoztatást, a magyar nyelv, irodalom, néprajz és kultúra nemzeti egyoldalúságtól mentes tudományos vizsgálatát.
MTI
Pécs