Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2017. június 6.
Mindig lapulnak jó írók az olvasók között – interjú Egyed Emesével
Interjú az Arany János-díjas Egyed Emese irodalomtörténésszel a nagyszalontai költőóriásról, kortárs erdélyi magyar irodalomról, régi székely poétákról.
– A Magyar Írószövetség alapítványának Arany János-díját vette át májusban irodalom- és színháztörténeti kutatásaiért, versesköteteiért, oktatómunkájáért. Hogyan értékeli az elismerést?
– Az Arany-emlékévre én is örömmel készültem, mert a költő mindannyiunk közös kincse, az elismerés pedig kicsit olyan, mintha egy idősebb író egy fiatalabbat megdicsérne. A díj természetesen jólesik, ugyanakkor arra is gondolok, hogy miért nem írtam még három-négy monográfiát. De hátha még van időm erre.
– A költő születésének bicentenáriuma apropóján az egész Kárpát-medencében megemlékeznek Arany munkásságáról ebben az évben. Mit gondol, mi lehet ennek a hozadéka? – Egy ideje divatszerűen szervezik meg az évfordulókat, de persze ezt nem most találták ki. Érdemes odafigyelnünk a kulturális előzményekre, arra, hogy ugyanannak a kultúrának a használói miként értékelik egy korábbi alkotójukat. Arany elég régóta tananyag, hiszen már életében elkezdődött verseinek, balladáinak felfedezése, de aztán a halála után akkora nosztalgiával figyeltek rá, írták meg életrajzait, alakították ki azt a képet, amelyet sokáig életrajzként forgalmaztak, hogy párját ritkítja – ehhez hozzájárult persze a Petőfi-kultusz is. Amikor kihirdették az emlékévet, akár rutinosan is le lehetett volna tudni, de úgy látom, hogy mindenki – a gyerekektől az írókig, tanárokig, az egyszerű olvasó emberekig – bekapcsolódik. Hiszen mindannyiunknak van emléke az Arany-művek olvasásáról, az olyan különleges történelmi vagy történelmet elképzelő fantáziadús mesékről, a társadalom különböző szintjeit összekapcsoló, szinte eposzi, mitikus történetekről, mint amilyen a Toldi. Ezek összekapcsolnak nemzedékeket, és meglepő, különleges nyelvezettel szólnak a 21. század emberéhez.
Ugyanakkor Arany költészetéről nagyon értékes szövegek születnek, tudományos konferenciákat tartanak, amelyek a legújabb kutatási eredményeket mutatják be, például kutatják a könyvekben, folyóiratokban fellelhető széljegyzeteit.
Aranynak az is nagy kísérlete volt, hogy úgy is szólni akart a nagyközönséghez, hogy létre akarta hozni a legjobb magyar nyelvű folyóiratot, amiben nagyrészt világirodalmi hírek szerepeltek: például hogy mit írnak valamelyik országban, mit játszanak egy külföldi színpadon, vagy mi történik éppen Pesten vagy Erdélyben. Megpróbált egy munkatársi csoportot irányítva Budapestről szólni valamennyi humán kultúra iránt érdeklődő magyar olvasóhoz – ez pedig óriási vállalkozás volt. Felértékelődnek a fordításai is, Arisztophanész teljes életművének átültetése, a Shakespeare-fordítások különösképpen – csak ha ezeket vesszük, világirodalmi jelentőségű a munkássága.
– Visszatérve a széljegyzetekre, mi derül ki belőlük?
– Arany olvasói és jegyzetelőszokásait is kutatják, elsősorban a Nagyszalontán őrzött könyvtár anyagában. A széljegyzet kifejezés mondatok, szavak képzetét kelti, de voltaképpen vonásokról, körömjelölésekről, aláhúzásokról, kis nyilakról van szó, amelyek mind megfejtendő titkok. Egyik-másik jegyzést talán nem is a költő, hanem Arany László vagy Gyulai Pál végezte, mert együtt dolgozott velük a Koszorú folyóirat megjelenése céljából. Abban kell reménykedni, hogy a kutatások folytatódnak, és összefogással többet tudunk meg a könyveiről, jegyzetelési szokásairól és róla magáról.
Tudós költő volt, ezt kell mondanunk még akkor is, ha nagyon romantikus egyik-másik megoldása. Pontosan tudta, hogy mit akar, a tanári munkásságából is ez derül ki.
Tanulmányozta az elméleteket, műfajokat az ókortól kezdve a saját koráig, azokból válogatott, fontosnak tartotta a témával való elmélyült foglalkozást, és csak azután tért rá a forma megválasztására, a hangzásra, hangulatra. Görögül jól tudott, latinul is, megtanult németül, franciául és angolul is bizonyos szinten – a kiejtés nem fontos ebben az esetben, a lényeg, hogy nagyon átütő erejű magyar szövegeket hozott létre.
– Az Arany-díj indoklásában olvasható, hogy Ön fáradozásaival meggyőzően bizonyítja: az írás, az olvasás segít értelmezni a világot. Hosszú ideje egyetemi oktatóként tevékenykedik, 18–19. századi irodalmat tanít, ami nem választható el a könyv, a papíralapú információ szeretetétől. Hogyan vélekedik a digitális őrületről, ami áthatja a fiatal generáció gondolkodását, mindennapjait?
– Valamennyiünk mindennapjait áthatja, ebből nem lehet kimaradni, ha akarunk sem, különben elszigetelődünk. Ez sajnos olyan hatalmas tempót ró az emberre, ami nem kellemes, de főleg kiszolgáltatottá tesz, mert annyira nem értünk a digitális világhoz, hogy azonnal felfedezzük a benne rejlő technikai meg erkölcsi veszedelmeket. El is kényelmesedünk, aztán kétségbeesünk, mert nem tudjuk összegyűjteni az elveszett számítógépes anyagainkat és így tovább.
1990 óta oktatok az egyetemen, azelőtt 8 évig középiskolában tanítottam. Nagyon fontos szakasz volt az életemben, bizalmat is adott ahhoz, hogy fiatalokkal továbbra is irodalomról, kultúráról merjek beszélni, és egy olyan tapasztalatot is, amelyet nem lehet megtagadni. Lehet, hogy bizonyos tanításbeli szokásokat középiskolai tanár koromból hozok. Egyébként nem az a gond, hogy a fiatalok használják az internetet, és sokféle adathordozóval bástyázzák körül magukat, örömmel fedezik fel, hogy milyen hamar meg lehet tudni egy hírt vagy ellenőrizni a tanár mondásait a pad alatt, rajtakapni, ha esetleg eltévesztett egy évszámot. Az a baj, hogy nehéz lett a vizsgáztatás, miközben fel akarom mérni a tudásukat, azon kell törnöm a fejemet, hogy miként akarnak túljárni az eszemen a tanítványaim.
Mert túljárhatnak, rengeteg erre a lehetőség, és ez elkeserít, megtöri a lendületemet, rossz érzéseket kelt. Új módszereket kell kidolgoznunk arra, hogy írásban, szóban ellenőrizzük a diákjaink megszerzett ismereteit, kialakított készségeit, mert a régi módszerekkel nem megy. Van, aki arra használja a világhálós lehetőségeket, amire való, de akad, aki gyermetegen: a hozzá legközelebb álló információt lehalássza, és gyorsan felmutatja, mint a saját tudományát.
Gondolkodásra, mérlegelésre, az információval való tisztességes bánásra is nevelnünk kell a diákjainkat, nemcsak irodalomra és művészetre, ez pedig nem egyszerű, ehhez keressük a módokat. Én legalábbis keresem.
– A fiatal generációról szólva miként látja a mai erdélyi irodalmat? A 18–19. században talán létezhetett egyfajta egység a magyar irodalomban, amit a folyóiratok, színház, nyomtatott kiadványok biztosítottak. Ma, amikor minden tekintetben nagyon szerteágazó az irodalmi élet, lehet bármifajta egységről beszélni?
– Akkor is sokféle volt az irodalom, attól is függően, hogy milyen érdeklődésű, tanultságú volt a közönség. Ha visszagondolok az elmúlt évekre, évtizedekre, az erdélyi irodalomban nagy fordulatnak tekinthető, hogy megalakult az Erdélyi Magyar Írók Ligája. Egy baráti társaság alapította, amely maga elé vett nagy öregeket, megszólította az idősebb nemzedéket Fodor Sándortól Király Lászlóig, Szegedről Fried István kritikust is. Ettől kezdve.
Az irodalmi élet egyre nyilvánosabb, egyre izgalmasabb lett, kiterjedt és megelevenedett. Az első évtizedben a fiatalok nem tudták: kiköltözzenek-e Magyarországra, lapokat alapítsanak, megöljék az öregeket, vagy mi legyen. Aztán nemzedékek váltották egymást, és mondhatni decentralizálódott az irodalmi élet, hatalmas lendületet vett, újraszületett a váradi irodalmi csoport, Csíkban a Székelyföld folyóirat adott otthont kitűnő szépíróknak, Vásárhely egy megújult, de már meglevő műhelyt folytatott, és Kolozsváron is változás történt, hiszen korábban kizárólag az Utunk, majd a Helikon volt az irodalom műhelye, aztán itt is több irodalmi kör kezdett működni párhuzamosan.
Az egyetemi hallgatóság és az irodalomkedvelő közönség azóta is folyamatosan támogatja az alkotókat, veszi a könyveiket, hozzászól és létezik egy eleven műhely, ahol a közönség beleszólhat, hogy milyen a jó irodalom, a műhely pedig elindítja a legfiatalabbakat is. Ahogy az ókorban vagy a 18. századi magyar közegben hexameterrel kísérleteztek és vetélkedtek, hogy mit tudnának kihozni a formából, vagy máshol a szonettel játszottak, úgy léteznek most Erdélyben haiku-, eposzdivatok, a gyerekirodalom is felfelé ível, több kiadó működik. És az erdélyi szerző nem föltétlenül a magyarországi piacon kíván portékát árulni. Úgy tűnt, hogy a 2000-es év körül, de korábban is egy fájdalmas nagy vágy élt bennünk, hogy ismerjenek meg Budapesten, fogadjanak el a magyar olvasók, higgyék el, hogy mi is írunk valamit.
Ez vagy sikerült, vagy nem, többnyire nem sikerült. Lassan rájöttünk, hogy szükség van állandó kapcsolatra az olvasókkal, akik közt mindig lapulnak új, jó írók, csak ki kell csalogatni belőlük és meg kell keresni a hozzánk közeledő, minket kedvelő, bátorító könyvkiadókat. És mivel létrejöttek, fennmaradtak erdélyi kiadók, a szerzők egyik része itteni közönségre számít, ha nem is kizárólagosan. Ugyanakkor színvonalas ez az irodalom, elsősorban itt alakul ki a kritikája, recepciója, és fontos, hogy vannak saját fórumaink.
Ami nagyon hiányzik, az egy olyan gyűjtőhely, könyvtár, ahol együtt lennének a romániai magyar irodalom darabjai 1990-től errefelé.
Hiszen nehéz beszélni erről az irodalomról, ha nem hozzáférhetők az egyes kötetek. Nem kerül be minden a nagy könyvtárakba, a kolozsvári egyetemi könyvtárban sincsenek ezek együtt, ami nagy kár.
– A francia–magyar irodalmi, művelődési kapcsolatokat is kutatja. Mi az, amit kiemelne ebből?
– A francia–magyar kulturális kapcsolatoknak nagy múltja van, legújabban Nagy Pál tette közzé egy antológiában magyar szerzők franciául írt műveit. Jean-Luc Moreau Balassi verseit is lefordította franciára, nemcsak a Bánffy-trilógiát, amelyből sikerkönyv lett francia nyelvterületen. De tudni kell azt is például, hogy létezett olyan erdélyi magyar nemes, aki meglátogatta Rousseau-t és beszélgettek: Teleki József gróf – ezekre a kulturális kapcsolatokra oda kell figyelni.
Francia-magyar szakot végeztem, ehhez az érdeklődésemhez elég későn tértem vissza. Régi meg újabb verseket fordítottam franciából magyarra, Villon-fordításokból írtam a szakdolgozatomat. A 2000-es év után kezdtem foglalkozni a francia–magyar kulturális kapcsolatokkal, ösztöndíjasa is voltam a francia államnak. Érdekel Párizs mint egy nemzetközi francia város, felfedeztem az ottani könyvtárakat, szeretek elrejtőzni a könyvtári nép között, kétévente legalább egy hétre igyekszem elmenni. Mindig találok valamit, ami az én kutatásaimat is lendíti, ugyanakkor verset is szeretek írni Párizsban. Vannak ottani szokásaim, kialakultak az útvonalaim, az ismeretségi köröm, szakmai körökhöz is tartozom.
– Ha jól tudom, előkészületben van a legújabb verseskötete.
– Elég régóta nem publikáltam önálló verseskötetet, 2011-es a legutóbbi. A vásárhelyi Lector Kiadó kért tőlem verseket, ez a kötet van előkészületben. Alkalmi versek, névre szóló köszöntőversek is akadnak, de például olyan is, amit egy párizsi plakát ihletett vagy egy hirdetmény.
Párizsban valamivel több a szabadidőm és egy kicsit el is csendesedem, ilyenkor könnyebben írok verset, hiszen szülővárosomban, Kolozsváron igen sok mindennel foglalkozom.
– A Székely Könyvtár sorozatban napvilágot látott egy verseskötet, amelybe régi székely költők verseit válogatta. Az előszóban az olvasható, hogy nehéz meghatározni, ki is a székely: az-e, aki a Székelyföldön született, vagy az, aki ott élt, és vajon hol vonhatóak meg a Székelyföld határai. Milyen szempontok alapján válogatta a régi székely költeményeket?
– Rájöttem, nagyon nehéz kijelölni a határt, és nem is szabad éles határt vonni akörül, hogy mi a székely. Baróti Szabó Dávid például Magyarországon élt, Kassán, mégis sokan nevezték székelynek. Miközben az egész kötetnyi kéziratot vizsgáltam és sajtó alá rendeztem, újra átgondoltam, hogy ki is számíthat székelynek.
/Régi székely költők, Székely Könyvtár 26., Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda , 2014/-
Az antológia összeállítására a Székelyföld főszerkesztője, Lövétei Lázár László kért fel, újabban pedig arra is, hogy a régi székely prózairodalomból is kötetet állítsak össze. Sokféleképpen megközelíthetjük a székely szövegeket, többféle válogatás létezik, tematikus, területi, és vannak olyan identitásjelölők, amelyekkel számolnunk kell. Ilyen az, hogy valaki ott született vagy műveiben emlegette a székelységet, vagy valamiképpen ahhoz a natio siculicához tartozott, amely Magyarország, Erdély jogtörténetében különleges státusszal bírt. A székely lakosság máig kutatott, izgalmas, és nem elég írásbeli nyomot hagyó történelme is foglalkoztathat bennünket.
zt gondolom, beszélni kell arról is, hogy a mai emberek hogyan ítélik meg saját magukat, hogyan építik fel identitásukat, és ezt még mi szervezi kívülről: az egyház, a csíksomlyói zarándoklat, a magyarországi közember vagy politika befolyása?
Ezek kényes dolgok, mégis azt kell mondanom, hogy valamennyire tiszteletben kell tartani azt is, ahogyan egy csoport önmagáról beszél, amilyennek önmagát láttatni szeretné. Ez nem azt jelenti, hogy a csoport mindenik tagja teljesen egyforma. Jó, hogy a regionális identitásnak vannak szöveges támpontjai, hiszen természetes, hogy tudni akarjuk, milyen mítoszok, szellemek, történetek léteztek ott, ahol élünk.
A kötetben szerepelnek többek közt Lukács István versei, aki Udvarhelyen járt a kollégiumba és aztán Bodosban, édesapám szülőfalujában volt lelkész a 19. században. Ő a székely nép lakóterületének valóságos mitológiáját alakította ki, össze is kötötte a korabeli történelmi eposzdivattal, és azt mondta el magántörténetekben meg közös történetekben. Sok fájdalom van ezekben a versekben és az is, hogy a székelység nem találta meg a helyét. Az antológia hiánypótló, mert inkább történelmi szövegekről tudunk, amik konfliktusokat, politikai döntéseket, futásokat, rablásokat tartalmaznak, de a művészet, az irodalom is felidéz, rögzít a maga módján.
– Milyen periódust ölel fel a kötet?
– Körülbelül a 19. század elejéig tartó időszakból származó költeményeket tartalmaz. Úgy tudom, Fekete Vince (a Székelyföld folyóirat szerkesztője) tervezi, hogy összegyűjti a 19–20. századi székely költők verseit. Különben a régi szövegek válogatása jó munka a kutató számára, ugyanakkor fontos döntés van a kezében: mit tart odavalónak, elég érdekesnek, alkalmasnak, változatosnak. Van a Régi székely költők című kötetben egy különlegesség, a székely nemesnek, vargyasi Daniel István lányának, Polixéniának egy nagyon szép, selyempapírból kivágott és szövegekkel dekorált képverse, ami eddig sehol sem jelent meg.
Szép barokk stílusú, 18. századi női kézimunka, ragasztás, kollázs, betűkkel: képvers. Ma azt mondanánk rá, hogy konkrét költészet. Az is figyelemre méltó, hogy nő a szerző, hiszen a nők önálló szöveget akkoriban ritkán írtak, inkább élő beszédben adták át a kultúrát. Tanultak ugyan a nemesi családok lányai, de esetleg csak imádságot írtak, és nem is versben.
– A Kolozsvári Magyar Napok alatt évről évre megszervezi a bölcsészkar volt diákjainak, tanárainak találkozóját. Idén mire számíthatnak a résztvevők?
– Amikor két éve kezdeményeztem a találkozókat, kíváncsi voltam, hogy lesz-e érdeklődés, visszajönnek-e az egykori diákok, sikerül-e kapcsolatot teremteni velük. Azok, akik tanárok lettek, inkább a középiskolai tanárok köréhez tartozónak vélik magukat és kevésbé az egyetemhez mint műhelyhez. Az idén változás lesz, azt tervezzük, hogy magyarórákat tartunk az egyetemen. A találkozó utáni napon, augusztus 19-én órákat tartanak az oktatók, és aki akar, válogathat közülök, beülhet az előadásokra. Felkértem a kollégákat, hogy ajánljanak érdekes témákat, az is lehet, hogy bevonjuk a doktoranduszokat vagy a máshol tanító végzettjeinket, ez egy új kísérlet lesz. Augusztusban egyébként ott áll a Marianum üresen, sok teremmel, remélem, egy idő után az épület eleven része lesz a Kolozsvári Magyar Napoknak.
Egyed Emese
Egyetemi tanár, költő, irodalomtörténész Kolozsváron született 1957. július 5-én. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Magyar Irodalomtudományi Intézetének tanára, az Erdélyi Múzeum-Egyesület Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztályának elnöke. Kutatási területe a 18. és 19. századi magyar és európai irodalomtörténet, a felvilágosodás, a magyar és európai színháztörténet, valamint a francia–magyar művelődési, irodalmi kapcsolatok. 1997-ben, 1998-ban, 2000-ben a Romániai Írók Szövetségének díjával, 2003-ban Székelyföld-díjjal tüntették ki, 2012-ben a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem díszdoktora címmel. A Magyar Tudományos Akadémia 188. közgyűlésén, a külső tagok fórumán, május 10-én Arany János-díjjal tüntették ki. Az elhangzott indoklás szerint munkássága túlmutat a szigorúan értelmezett tudományos pályán: irodalom- és színháztörténeti kutatásaival, versesköteteivel, oktatómunkájával, a diákszínjátszás népszerűsítéséért végzett fáradozásaival meggyőzően bizonyítja, hogy az írás, az olvasás segít értelmezni a világot.
Kiss Judit Krónika (Kolozsvár)
Interjú az Arany János-díjas Egyed Emese irodalomtörténésszel a nagyszalontai költőóriásról, kortárs erdélyi magyar irodalomról, régi székely poétákról.
– A Magyar Írószövetség alapítványának Arany János-díját vette át májusban irodalom- és színháztörténeti kutatásaiért, versesköteteiért, oktatómunkájáért. Hogyan értékeli az elismerést?
– Az Arany-emlékévre én is örömmel készültem, mert a költő mindannyiunk közös kincse, az elismerés pedig kicsit olyan, mintha egy idősebb író egy fiatalabbat megdicsérne. A díj természetesen jólesik, ugyanakkor arra is gondolok, hogy miért nem írtam még három-négy monográfiát. De hátha még van időm erre.
– A költő születésének bicentenáriuma apropóján az egész Kárpát-medencében megemlékeznek Arany munkásságáról ebben az évben. Mit gondol, mi lehet ennek a hozadéka? – Egy ideje divatszerűen szervezik meg az évfordulókat, de persze ezt nem most találták ki. Érdemes odafigyelnünk a kulturális előzményekre, arra, hogy ugyanannak a kultúrának a használói miként értékelik egy korábbi alkotójukat. Arany elég régóta tananyag, hiszen már életében elkezdődött verseinek, balladáinak felfedezése, de aztán a halála után akkora nosztalgiával figyeltek rá, írták meg életrajzait, alakították ki azt a képet, amelyet sokáig életrajzként forgalmaztak, hogy párját ritkítja – ehhez hozzájárult persze a Petőfi-kultusz is. Amikor kihirdették az emlékévet, akár rutinosan is le lehetett volna tudni, de úgy látom, hogy mindenki – a gyerekektől az írókig, tanárokig, az egyszerű olvasó emberekig – bekapcsolódik. Hiszen mindannyiunknak van emléke az Arany-művek olvasásáról, az olyan különleges történelmi vagy történelmet elképzelő fantáziadús mesékről, a társadalom különböző szintjeit összekapcsoló, szinte eposzi, mitikus történetekről, mint amilyen a Toldi. Ezek összekapcsolnak nemzedékeket, és meglepő, különleges nyelvezettel szólnak a 21. század emberéhez.
Ugyanakkor Arany költészetéről nagyon értékes szövegek születnek, tudományos konferenciákat tartanak, amelyek a legújabb kutatási eredményeket mutatják be, például kutatják a könyvekben, folyóiratokban fellelhető széljegyzeteit.
Aranynak az is nagy kísérlete volt, hogy úgy is szólni akart a nagyközönséghez, hogy létre akarta hozni a legjobb magyar nyelvű folyóiratot, amiben nagyrészt világirodalmi hírek szerepeltek: például hogy mit írnak valamelyik országban, mit játszanak egy külföldi színpadon, vagy mi történik éppen Pesten vagy Erdélyben. Megpróbált egy munkatársi csoportot irányítva Budapestről szólni valamennyi humán kultúra iránt érdeklődő magyar olvasóhoz – ez pedig óriási vállalkozás volt. Felértékelődnek a fordításai is, Arisztophanész teljes életművének átültetése, a Shakespeare-fordítások különösképpen – csak ha ezeket vesszük, világirodalmi jelentőségű a munkássága.
– Visszatérve a széljegyzetekre, mi derül ki belőlük?
– Arany olvasói és jegyzetelőszokásait is kutatják, elsősorban a Nagyszalontán őrzött könyvtár anyagában. A széljegyzet kifejezés mondatok, szavak képzetét kelti, de voltaképpen vonásokról, körömjelölésekről, aláhúzásokról, kis nyilakról van szó, amelyek mind megfejtendő titkok. Egyik-másik jegyzést talán nem is a költő, hanem Arany László vagy Gyulai Pál végezte, mert együtt dolgozott velük a Koszorú folyóirat megjelenése céljából. Abban kell reménykedni, hogy a kutatások folytatódnak, és összefogással többet tudunk meg a könyveiről, jegyzetelési szokásairól és róla magáról.
Tudós költő volt, ezt kell mondanunk még akkor is, ha nagyon romantikus egyik-másik megoldása. Pontosan tudta, hogy mit akar, a tanári munkásságából is ez derül ki.
Tanulmányozta az elméleteket, műfajokat az ókortól kezdve a saját koráig, azokból válogatott, fontosnak tartotta a témával való elmélyült foglalkozást, és csak azután tért rá a forma megválasztására, a hangzásra, hangulatra. Görögül jól tudott, latinul is, megtanult németül, franciául és angolul is bizonyos szinten – a kiejtés nem fontos ebben az esetben, a lényeg, hogy nagyon átütő erejű magyar szövegeket hozott létre.
– Az Arany-díj indoklásában olvasható, hogy Ön fáradozásaival meggyőzően bizonyítja: az írás, az olvasás segít értelmezni a világot. Hosszú ideje egyetemi oktatóként tevékenykedik, 18–19. századi irodalmat tanít, ami nem választható el a könyv, a papíralapú információ szeretetétől. Hogyan vélekedik a digitális őrületről, ami áthatja a fiatal generáció gondolkodását, mindennapjait?
– Valamennyiünk mindennapjait áthatja, ebből nem lehet kimaradni, ha akarunk sem, különben elszigetelődünk. Ez sajnos olyan hatalmas tempót ró az emberre, ami nem kellemes, de főleg kiszolgáltatottá tesz, mert annyira nem értünk a digitális világhoz, hogy azonnal felfedezzük a benne rejlő technikai meg erkölcsi veszedelmeket. El is kényelmesedünk, aztán kétségbeesünk, mert nem tudjuk összegyűjteni az elveszett számítógépes anyagainkat és így tovább.
1990 óta oktatok az egyetemen, azelőtt 8 évig középiskolában tanítottam. Nagyon fontos szakasz volt az életemben, bizalmat is adott ahhoz, hogy fiatalokkal továbbra is irodalomról, kultúráról merjek beszélni, és egy olyan tapasztalatot is, amelyet nem lehet megtagadni. Lehet, hogy bizonyos tanításbeli szokásokat középiskolai tanár koromból hozok. Egyébként nem az a gond, hogy a fiatalok használják az internetet, és sokféle adathordozóval bástyázzák körül magukat, örömmel fedezik fel, hogy milyen hamar meg lehet tudni egy hírt vagy ellenőrizni a tanár mondásait a pad alatt, rajtakapni, ha esetleg eltévesztett egy évszámot. Az a baj, hogy nehéz lett a vizsgáztatás, miközben fel akarom mérni a tudásukat, azon kell törnöm a fejemet, hogy miként akarnak túljárni az eszemen a tanítványaim.
Mert túljárhatnak, rengeteg erre a lehetőség, és ez elkeserít, megtöri a lendületemet, rossz érzéseket kelt. Új módszereket kell kidolgoznunk arra, hogy írásban, szóban ellenőrizzük a diákjaink megszerzett ismereteit, kialakított készségeit, mert a régi módszerekkel nem megy. Van, aki arra használja a világhálós lehetőségeket, amire való, de akad, aki gyermetegen: a hozzá legközelebb álló információt lehalássza, és gyorsan felmutatja, mint a saját tudományát.
Gondolkodásra, mérlegelésre, az információval való tisztességes bánásra is nevelnünk kell a diákjainkat, nemcsak irodalomra és művészetre, ez pedig nem egyszerű, ehhez keressük a módokat. Én legalábbis keresem.
– A fiatal generációról szólva miként látja a mai erdélyi irodalmat? A 18–19. században talán létezhetett egyfajta egység a magyar irodalomban, amit a folyóiratok, színház, nyomtatott kiadványok biztosítottak. Ma, amikor minden tekintetben nagyon szerteágazó az irodalmi élet, lehet bármifajta egységről beszélni?
– Akkor is sokféle volt az irodalom, attól is függően, hogy milyen érdeklődésű, tanultságú volt a közönség. Ha visszagondolok az elmúlt évekre, évtizedekre, az erdélyi irodalomban nagy fordulatnak tekinthető, hogy megalakult az Erdélyi Magyar Írók Ligája. Egy baráti társaság alapította, amely maga elé vett nagy öregeket, megszólította az idősebb nemzedéket Fodor Sándortól Király Lászlóig, Szegedről Fried István kritikust is. Ettől kezdve.
Az irodalmi élet egyre nyilvánosabb, egyre izgalmasabb lett, kiterjedt és megelevenedett. Az első évtizedben a fiatalok nem tudták: kiköltözzenek-e Magyarországra, lapokat alapítsanak, megöljék az öregeket, vagy mi legyen. Aztán nemzedékek váltották egymást, és mondhatni decentralizálódott az irodalmi élet, hatalmas lendületet vett, újraszületett a váradi irodalmi csoport, Csíkban a Székelyföld folyóirat adott otthont kitűnő szépíróknak, Vásárhely egy megújult, de már meglevő műhelyt folytatott, és Kolozsváron is változás történt, hiszen korábban kizárólag az Utunk, majd a Helikon volt az irodalom műhelye, aztán itt is több irodalmi kör kezdett működni párhuzamosan.
Az egyetemi hallgatóság és az irodalomkedvelő közönség azóta is folyamatosan támogatja az alkotókat, veszi a könyveiket, hozzászól és létezik egy eleven műhely, ahol a közönség beleszólhat, hogy milyen a jó irodalom, a műhely pedig elindítja a legfiatalabbakat is. Ahogy az ókorban vagy a 18. századi magyar közegben hexameterrel kísérleteztek és vetélkedtek, hogy mit tudnának kihozni a formából, vagy máshol a szonettel játszottak, úgy léteznek most Erdélyben haiku-, eposzdivatok, a gyerekirodalom is felfelé ível, több kiadó működik. És az erdélyi szerző nem föltétlenül a magyarországi piacon kíván portékát árulni. Úgy tűnt, hogy a 2000-es év körül, de korábban is egy fájdalmas nagy vágy élt bennünk, hogy ismerjenek meg Budapesten, fogadjanak el a magyar olvasók, higgyék el, hogy mi is írunk valamit.
Ez vagy sikerült, vagy nem, többnyire nem sikerült. Lassan rájöttünk, hogy szükség van állandó kapcsolatra az olvasókkal, akik közt mindig lapulnak új, jó írók, csak ki kell csalogatni belőlük és meg kell keresni a hozzánk közeledő, minket kedvelő, bátorító könyvkiadókat. És mivel létrejöttek, fennmaradtak erdélyi kiadók, a szerzők egyik része itteni közönségre számít, ha nem is kizárólagosan. Ugyanakkor színvonalas ez az irodalom, elsősorban itt alakul ki a kritikája, recepciója, és fontos, hogy vannak saját fórumaink.
Ami nagyon hiányzik, az egy olyan gyűjtőhely, könyvtár, ahol együtt lennének a romániai magyar irodalom darabjai 1990-től errefelé.
Hiszen nehéz beszélni erről az irodalomról, ha nem hozzáférhetők az egyes kötetek. Nem kerül be minden a nagy könyvtárakba, a kolozsvári egyetemi könyvtárban sincsenek ezek együtt, ami nagy kár.
– A francia–magyar irodalmi, művelődési kapcsolatokat is kutatja. Mi az, amit kiemelne ebből?
– A francia–magyar kulturális kapcsolatoknak nagy múltja van, legújabban Nagy Pál tette közzé egy antológiában magyar szerzők franciául írt műveit. Jean-Luc Moreau Balassi verseit is lefordította franciára, nemcsak a Bánffy-trilógiát, amelyből sikerkönyv lett francia nyelvterületen. De tudni kell azt is például, hogy létezett olyan erdélyi magyar nemes, aki meglátogatta Rousseau-t és beszélgettek: Teleki József gróf – ezekre a kulturális kapcsolatokra oda kell figyelni.
Francia-magyar szakot végeztem, ehhez az érdeklődésemhez elég későn tértem vissza. Régi meg újabb verseket fordítottam franciából magyarra, Villon-fordításokból írtam a szakdolgozatomat. A 2000-es év után kezdtem foglalkozni a francia–magyar kulturális kapcsolatokkal, ösztöndíjasa is voltam a francia államnak. Érdekel Párizs mint egy nemzetközi francia város, felfedeztem az ottani könyvtárakat, szeretek elrejtőzni a könyvtári nép között, kétévente legalább egy hétre igyekszem elmenni. Mindig találok valamit, ami az én kutatásaimat is lendíti, ugyanakkor verset is szeretek írni Párizsban. Vannak ottani szokásaim, kialakultak az útvonalaim, az ismeretségi köröm, szakmai körökhöz is tartozom.
– Ha jól tudom, előkészületben van a legújabb verseskötete.
– Elég régóta nem publikáltam önálló verseskötetet, 2011-es a legutóbbi. A vásárhelyi Lector Kiadó kért tőlem verseket, ez a kötet van előkészületben. Alkalmi versek, névre szóló köszöntőversek is akadnak, de például olyan is, amit egy párizsi plakát ihletett vagy egy hirdetmény.
Párizsban valamivel több a szabadidőm és egy kicsit el is csendesedem, ilyenkor könnyebben írok verset, hiszen szülővárosomban, Kolozsváron igen sok mindennel foglalkozom.
– A Székely Könyvtár sorozatban napvilágot látott egy verseskötet, amelybe régi székely költők verseit válogatta. Az előszóban az olvasható, hogy nehéz meghatározni, ki is a székely: az-e, aki a Székelyföldön született, vagy az, aki ott élt, és vajon hol vonhatóak meg a Székelyföld határai. Milyen szempontok alapján válogatta a régi székely költeményeket?
– Rájöttem, nagyon nehéz kijelölni a határt, és nem is szabad éles határt vonni akörül, hogy mi a székely. Baróti Szabó Dávid például Magyarországon élt, Kassán, mégis sokan nevezték székelynek. Miközben az egész kötetnyi kéziratot vizsgáltam és sajtó alá rendeztem, újra átgondoltam, hogy ki is számíthat székelynek.
/Régi székely költők, Székely Könyvtár 26., Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda , 2014/-
Az antológia összeállítására a Székelyföld főszerkesztője, Lövétei Lázár László kért fel, újabban pedig arra is, hogy a régi székely prózairodalomból is kötetet állítsak össze. Sokféleképpen megközelíthetjük a székely szövegeket, többféle válogatás létezik, tematikus, területi, és vannak olyan identitásjelölők, amelyekkel számolnunk kell. Ilyen az, hogy valaki ott született vagy műveiben emlegette a székelységet, vagy valamiképpen ahhoz a natio siculicához tartozott, amely Magyarország, Erdély jogtörténetében különleges státusszal bírt. A székely lakosság máig kutatott, izgalmas, és nem elég írásbeli nyomot hagyó történelme is foglalkoztathat bennünket.
zt gondolom, beszélni kell arról is, hogy a mai emberek hogyan ítélik meg saját magukat, hogyan építik fel identitásukat, és ezt még mi szervezi kívülről: az egyház, a csíksomlyói zarándoklat, a magyarországi közember vagy politika befolyása?
Ezek kényes dolgok, mégis azt kell mondanom, hogy valamennyire tiszteletben kell tartani azt is, ahogyan egy csoport önmagáról beszél, amilyennek önmagát láttatni szeretné. Ez nem azt jelenti, hogy a csoport mindenik tagja teljesen egyforma. Jó, hogy a regionális identitásnak vannak szöveges támpontjai, hiszen természetes, hogy tudni akarjuk, milyen mítoszok, szellemek, történetek léteztek ott, ahol élünk.
A kötetben szerepelnek többek közt Lukács István versei, aki Udvarhelyen járt a kollégiumba és aztán Bodosban, édesapám szülőfalujában volt lelkész a 19. században. Ő a székely nép lakóterületének valóságos mitológiáját alakította ki, össze is kötötte a korabeli történelmi eposzdivattal, és azt mondta el magántörténetekben meg közös történetekben. Sok fájdalom van ezekben a versekben és az is, hogy a székelység nem találta meg a helyét. Az antológia hiánypótló, mert inkább történelmi szövegekről tudunk, amik konfliktusokat, politikai döntéseket, futásokat, rablásokat tartalmaznak, de a művészet, az irodalom is felidéz, rögzít a maga módján.
– Milyen periódust ölel fel a kötet?
– Körülbelül a 19. század elejéig tartó időszakból származó költeményeket tartalmaz. Úgy tudom, Fekete Vince (a Székelyföld folyóirat szerkesztője) tervezi, hogy összegyűjti a 19–20. századi székely költők verseit. Különben a régi szövegek válogatása jó munka a kutató számára, ugyanakkor fontos döntés van a kezében: mit tart odavalónak, elég érdekesnek, alkalmasnak, változatosnak. Van a Régi székely költők című kötetben egy különlegesség, a székely nemesnek, vargyasi Daniel István lányának, Polixéniának egy nagyon szép, selyempapírból kivágott és szövegekkel dekorált képverse, ami eddig sehol sem jelent meg.
Szép barokk stílusú, 18. századi női kézimunka, ragasztás, kollázs, betűkkel: képvers. Ma azt mondanánk rá, hogy konkrét költészet. Az is figyelemre méltó, hogy nő a szerző, hiszen a nők önálló szöveget akkoriban ritkán írtak, inkább élő beszédben adták át a kultúrát. Tanultak ugyan a nemesi családok lányai, de esetleg csak imádságot írtak, és nem is versben.
– A Kolozsvári Magyar Napok alatt évről évre megszervezi a bölcsészkar volt diákjainak, tanárainak találkozóját. Idén mire számíthatnak a résztvevők?
– Amikor két éve kezdeményeztem a találkozókat, kíváncsi voltam, hogy lesz-e érdeklődés, visszajönnek-e az egykori diákok, sikerül-e kapcsolatot teremteni velük. Azok, akik tanárok lettek, inkább a középiskolai tanárok köréhez tartozónak vélik magukat és kevésbé az egyetemhez mint műhelyhez. Az idén változás lesz, azt tervezzük, hogy magyarórákat tartunk az egyetemen. A találkozó utáni napon, augusztus 19-én órákat tartanak az oktatók, és aki akar, válogathat közülök, beülhet az előadásokra. Felkértem a kollégákat, hogy ajánljanak érdekes témákat, az is lehet, hogy bevonjuk a doktoranduszokat vagy a máshol tanító végzettjeinket, ez egy új kísérlet lesz. Augusztusban egyébként ott áll a Marianum üresen, sok teremmel, remélem, egy idő után az épület eleven része lesz a Kolozsvári Magyar Napoknak.
Egyed Emese
Egyetemi tanár, költő, irodalomtörténész Kolozsváron született 1957. július 5-én. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Magyar Irodalomtudományi Intézetének tanára, az Erdélyi Múzeum-Egyesület Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztályának elnöke. Kutatási területe a 18. és 19. századi magyar és európai irodalomtörténet, a felvilágosodás, a magyar és európai színháztörténet, valamint a francia–magyar művelődési, irodalmi kapcsolatok. 1997-ben, 1998-ban, 2000-ben a Romániai Írók Szövetségének díjával, 2003-ban Székelyföld-díjjal tüntették ki, 2012-ben a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem díszdoktora címmel. A Magyar Tudományos Akadémia 188. közgyűlésén, a külső tagok fórumán, május 10-én Arany János-díjjal tüntették ki. Az elhangzott indoklás szerint munkássága túlmutat a szigorúan értelmezett tudományos pályán: irodalom- és színháztörténeti kutatásaival, versesköteteivel, oktatómunkájával, a diákszínjátszás népszerűsítéséért végzett fáradozásaival meggyőzően bizonyítja, hogy az írás, az olvasás segít értelmezni a világot.
Kiss Judit Krónika (Kolozsvár)
2017. június 7.
És ami ma a Bod Péter Tanulmányi Központ helyén működik
Nem véletlen az, hogy Gecse Dániel egykori marosvásárhelyi orvos nevét kapta az az orvosi és egészségügyi szakkollégium, amelyet az Erdélyi Református Egyházkerület alapított 2015-ben, és amely intézmény az egykori Bod Péter Református Tanulmányi és Diakóniai Központ teljesen felújított épületében kapott helyet. Nem véletlen, hiszen Gecse Dániel példakép lehet a ma orvosai, egészségügyi munkásai számára. Mindenekelőtt odaadásban, elkötelezettségben, emberszeretetben. A szakkollégium olyan légkört kíván megteremteni (a kényelmes és modern lakhatási feltételek mellett), ahol a diákok lélekben és tudományban egyaránt fejlődhetnek. Ezt a célt szolgálják a heti rendszerességgel megtartott bibliaórák (tulajdonképpen beszélgetések hitről, fontos kérdésekről – keresztyén szemmel), a lassan szintén rendszeressé váló, hiánypótló szakmai előadások, képzések. A kollégium szakmai életét egy hét egyetemi oktatóból álló munkacsapat koordinálja, ők hivatottak arra is, hogy monitorozzák a diákok szakmai munkásságát, előmenetelét. Hasznos közösségépítő alkalmak azok a félévente legalább egyszer megszervezett, egész hétvégés kirándulások, csendes hétvégék, melyek alatt a diákok egymással is jobban megismerkedhetnek. Idén összesen két ilyen kiránduláson vehettek részt a diákok, Parajdon és Szegeden. A beszélgetések, előadások, közösen eltöltött hétvégék, alkalmak mind-mind azt a célt szolgálják, hogy rádöbbentsenek: egyénként megmaradni, boldogulni, szakmában kiteljesedni csakis úgy lehet, ha mindez egy közösségben történik, ha önmagunkat a másik emberrel való viszonyban határozzuk meg, és ha tudunk olyan közösségi feladatokat is felvállalni, amelyek lehet, hogy pluszmunkával járnak, de amelyek által mind a személyes, mind a közösségi fejlődés lehetséges. Számunkra elsősorban ezt jelenti Gecse Dániel öröksége. Népújság (Marosvásárhely)
Nem véletlen az, hogy Gecse Dániel egykori marosvásárhelyi orvos nevét kapta az az orvosi és egészségügyi szakkollégium, amelyet az Erdélyi Református Egyházkerület alapított 2015-ben, és amely intézmény az egykori Bod Péter Református Tanulmányi és Diakóniai Központ teljesen felújított épületében kapott helyet. Nem véletlen, hiszen Gecse Dániel példakép lehet a ma orvosai, egészségügyi munkásai számára. Mindenekelőtt odaadásban, elkötelezettségben, emberszeretetben. A szakkollégium olyan légkört kíván megteremteni (a kényelmes és modern lakhatási feltételek mellett), ahol a diákok lélekben és tudományban egyaránt fejlődhetnek. Ezt a célt szolgálják a heti rendszerességgel megtartott bibliaórák (tulajdonképpen beszélgetések hitről, fontos kérdésekről – keresztyén szemmel), a lassan szintén rendszeressé váló, hiánypótló szakmai előadások, képzések. A kollégium szakmai életét egy hét egyetemi oktatóból álló munkacsapat koordinálja, ők hivatottak arra is, hogy monitorozzák a diákok szakmai munkásságát, előmenetelét. Hasznos közösségépítő alkalmak azok a félévente legalább egyszer megszervezett, egész hétvégés kirándulások, csendes hétvégék, melyek alatt a diákok egymással is jobban megismerkedhetnek. Idén összesen két ilyen kiránduláson vehettek részt a diákok, Parajdon és Szegeden. A beszélgetések, előadások, közösen eltöltött hétvégék, alkalmak mind-mind azt a célt szolgálják, hogy rádöbbentsenek: egyénként megmaradni, boldogulni, szakmában kiteljesedni csakis úgy lehet, ha mindez egy közösségben történik, ha önmagunkat a másik emberrel való viszonyban határozzuk meg, és ha tudunk olyan közösségi feladatokat is felvállalni, amelyek lehet, hogy pluszmunkával járnak, de amelyek által mind a személyes, mind a közösségi fejlődés lehetséges. Számunkra elsősorban ezt jelenti Gecse Dániel öröksége. Népújság (Marosvásárhely)
2017. június 13.
A bánsági etnikumok élő hagyományai
A Bánsági Falumúzeumban június 11-én, vasárnap XVII. alkalommal szervezték meg az Etnikumok Fesztiválját, ahol a megyében élő valamennyi etnikumnak lehetősége nyílt bemutatni népi hagyományait és gasztronómiai különlegességeit. A magyar közösséget a temesvári Bokréta hagyományőrző csoport és az újszentesi Butykos néptánccsoport képviselte a hatalmas érdeklődést kiváltó rendezvényen.
Az Etnikumok Fesztiválja ezúttal is a népviseletbe öltözött hagyományőrző csoportok felvonulásával indult. Az ünnepi menet sorra járta a bánsági etnikumok tájházait, ahol bárki megkóstolhatta a hagyományos nemzeti ételkülönlegességeket. „Idén a szerbek a rendezvény házigazdái – nyilatkozta a Nyugati Jelennek Szabó Ferenc, a Bokréta hagyományőrző csoport vezetője. – Először hozzájuk tért be díszes menet, utána mi következtünk, mert szomszédok vagyunk a szerbekkel. A babsai tájházban az édes és sós sütemények, pálinkák, borok mellett bográcsossal készültünk, aminek nagy sikere volt: 10 perc alatt 100 adagot osztottunk ki, kóstoló se maradt belőle!”
A felvonulók végül a Falumúzeum szabadtéri színpada elé érkeztek, ahol együtt járták a hórát a különböző etnikumokat képviselő csoportok. Ezután sorra színpadra léptek a házigazda szerb, illetve a cseh, a magyar, a bolgár, a szlovák, a roma, a zsidó, az ukrán és az aromán néptánccsoportok, ízelítőt nyújtva a Bánságban élő etnikumok hagyományos táncaiból. A Szabó Ferenc vezette Kisbokréta néptánccsoport sárközi táncokat mutatott be a Falumúzeum színpadán, amellyel Szegeden idén áprilisban ezüst minősítést nyertek. Az újszentesi Butykos néptánccsoport Bálint József vezetésével sóvidéki táncokat mutatott be (koreográfus Bálint Szilárd).
Az Etnikumok Fesztiválját a Temes Megyei Kulturális és Művészeti Központ szervezte, a Bánsági Falumúzeummal partnerségben, a Temes megyei önkormányzat anyagi támogatásával.
Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad)
A Bánsági Falumúzeumban június 11-én, vasárnap XVII. alkalommal szervezték meg az Etnikumok Fesztiválját, ahol a megyében élő valamennyi etnikumnak lehetősége nyílt bemutatni népi hagyományait és gasztronómiai különlegességeit. A magyar közösséget a temesvári Bokréta hagyományőrző csoport és az újszentesi Butykos néptánccsoport képviselte a hatalmas érdeklődést kiváltó rendezvényen.
Az Etnikumok Fesztiválja ezúttal is a népviseletbe öltözött hagyományőrző csoportok felvonulásával indult. Az ünnepi menet sorra járta a bánsági etnikumok tájházait, ahol bárki megkóstolhatta a hagyományos nemzeti ételkülönlegességeket. „Idén a szerbek a rendezvény házigazdái – nyilatkozta a Nyugati Jelennek Szabó Ferenc, a Bokréta hagyományőrző csoport vezetője. – Először hozzájuk tért be díszes menet, utána mi következtünk, mert szomszédok vagyunk a szerbekkel. A babsai tájházban az édes és sós sütemények, pálinkák, borok mellett bográcsossal készültünk, aminek nagy sikere volt: 10 perc alatt 100 adagot osztottunk ki, kóstoló se maradt belőle!”
A felvonulók végül a Falumúzeum szabadtéri színpada elé érkeztek, ahol együtt járták a hórát a különböző etnikumokat képviselő csoportok. Ezután sorra színpadra léptek a házigazda szerb, illetve a cseh, a magyar, a bolgár, a szlovák, a roma, a zsidó, az ukrán és az aromán néptánccsoportok, ízelítőt nyújtva a Bánságban élő etnikumok hagyományos táncaiból. A Szabó Ferenc vezette Kisbokréta néptánccsoport sárközi táncokat mutatott be a Falumúzeum színpadán, amellyel Szegeden idén áprilisban ezüst minősítést nyertek. Az újszentesi Butykos néptánccsoport Bálint József vezetésével sóvidéki táncokat mutatott be (koreográfus Bálint Szilárd).
Az Etnikumok Fesztiválját a Temes Megyei Kulturális és Művészeti Központ szervezte, a Bánsági Falumúzeummal partnerségben, a Temes megyei önkormányzat anyagi támogatásával.
Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad)
2017. június 13.
Érettségi tétel volt az udvarhelyi író novellája
Nagy Koppány Zsolt író kanonizálódik, Genezis című novellájának részletéről értekeztek a diákok a magyar érettségin.
A júnus 8-i magyar nyelv és irodalom szóbeli érettségin szövegértelmezési feladatként Nagy Koppány Zsolt egyik novellájának részlete volt a tétel. A Genezis című írás még kötetben nem jelent meg, csak folyóiratban, de az író természetesen így is nagyon boldog.
Olyan ez, legalábbis ahhoz hasonlítható, mint amikor egy zenekar egyik dalát elkezdik játszani egy székelyföldi lakodalomban. Nagy Koppány Zsolttal készített interjúnkat itt lehet elolvasni.
Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), 2017. jún. 8.
Nagy Koppány Zsolt, a daloló vendégmunkás
Író, műfordító, szerkesztő – Nagy Koppány Zsolt a fiatal kortárs írók generációjához tartozik. Udvarhelyről indult
Akárcsak Cári Tibor, Fazakas Júlia, Mátyus Kati, Lukács Csaba vagy Marthy Barna, a gyerekkora óta publikáló Nagy Koppány Zsolt is ahhoz a generációba tartozik, akik udvarhelyi, udvarhelyszéki gyökerekkel rendelkeznek, de más nagyvárosban (többük esetében Budapesten) teljesedtek ki szakmailag.
Zsolt köteteivel, Jozefát úr és Ekler Ágost nevű figuráival szó szerint beírta magát az olvasók tudatába. A fiatal író útja Székelyföldről Kolozsváron és Szegeden át vezetett Budapestre, de időnként megvillan – egy író-olvasó találkozó „erejéig" iskolavárosában, Udvarhelyen is. Udvarhelyről, az írásról, a munkájáról kérdeztük.
- Biológia-kémia osztályba jártál a gimnáziumban. Tudom, akkoriban több olyan „reálos" diák volt a gimiben, akik később az írás, az irodalom felé fordultak. Nálad ez hogy kezdődött?
- Édesapám orvos (dr. Nagy Béla – szerk. megj.), ezért úgy gondoltam, én is az leszek – de a kémiával és a fizikával elég keserves és kudarccal végződő birkózásaim voltanak. Rövid ideig a jogász szakmával is kacérkodtam, ám rémisztően sótlannak tűnt; végül szerencsére megtaláltuk egymást a magyar–angol szakkal: én elvégeztem őt, és hát ő is eléggé helybenhagyott engem, főleg irodalomelméletileg.
A Gimiben egy ideig főszerkesztettem az Ébredés című diáklapot, de ez inkább következménye volt az írói tevékenységemnek, mintsem kiváltója. Egyébként remek idők voltak, Botházi Maritól örököltem meg a főszerkesztést, utánam Birta Csaba (Bicska) következett.
Írni korán kezdtem: 1987-ben, kilencéves koromban jelent meg az első „versem" a Brassói Lapokban. Ezt követően a tanító nénim odaadta Fodor Sándornak a műveimet, aki értő és kedves bírálatot mondott róluk. Az írással való frigyem tehát igen régi.
Amikor Kolozsvárra kerültem, már volt félkötetnyi novellám, aminek egyharmada bele is került az első könyvembe. Orbán János Dénes „fedezett fel", azóta töretlennek mondható a kapcsolatom az írással. A siker persze változó, voltak gyengébb és jobban sikerült éveim. Az irodalom foglalkoztat leginkább, és noha az eddig leírt betűmennyiség néha rám is meghökkentően hat – hová vezet ez?, gondolok riadtan az esőerdőkre –, könyveim nem követik túl sűrűn egymást.
- Kolozsváron az Előretolt Helyőrség, mint szellemi műhely erős hatással volt a generációtokra. Még mi ihletett akkoriban írásra?
- Mind a mai napig az egyik legfontosabb erdélyi szellemi műhelyről beszélünk, sok remek alkotót bocsátott útjára. Amennyire én tudom, valami ellenében jött létre, de közben – és végül – önálló értékteremtő fórummá, egyenesen intézménnyé vált. A mögöttes eszmei áramlat, a transzközép részben a transzilvanizmus – amennyiben ez tényleg létezik – pátoszának a feloldását célozta.
Egy csomó olyan tabu létezett ugyanis a kilencvenes évek elején az erdélyi magyar irodalomban, amelynek nem ártott a lazítás: hogy csak a legkézenfekvőbbet és legizgalmasabbat, az erotikát említsem. Az Előretolt Helyőrség pedig többek között éppen ezt hozta be a köztudatba.
A szexről írni és olvasni nagyon hálás dolog, és könnyedén van benne annyi polgárpukkasztási és izgalmi faktor, hogy elvigye az egészet – még akkor is, ha gyengébb minőségű szövegről van szó. Néha persze túlbillent a dolog, de mostanra úgy tűnik, beállt – és közben változott a társadalmi és irodalmi környezet is.
A Helyőrség tagjai igyekeztek humorral és frissességgel közeledni az irodalmi hagyományhoz: igaz, más megoldás nem is igen maradt a mi generációnk számára, márpedig viszonyulni mindig kellett és kell.
Orbán János Dénes, Fekete Vince, Sántha Attila, László Noémi, Karácsonyi Zsolt, Szálinger Balázs, Farkas Wellmann Endre és Farkas Wellmann Éva - mind innen kerültek ki, és igen jó nevű szerzőknek számítanak.
- Mennyire volt nehéz beilleszkedni a magyarországi, budapesti irodalmi közegbe? Te már úgy mentél ki, hogy volt egy megjelent köteted.
- Nem volt könnyű, de nem is volt vészes, és persze a folyamat mind a mai napig tart. Óhatatlanul is van az egésznek egy politikai vetülete: aki határon túlról jön, az akarva-akaratlan belekerül egy kategóriába, amiben könnyen benne is maradhat. Ráadásul szinte elvárás, hogy valamelyik oldal iránt előbb-utóbb elköteleződjék az ember.
Amikor én Magyarországra érkeztem, az erdélyi közélet még nem volt ennyire megosztva; de utána a pannon megosztottság begyűrűzött ide is. Én viszont még egy egynemű közegből kerültem át a megosztott közegbe – így nyilván voltak meglepő dolgok, meg hát elég naiv is voltam.
A beilleszkedés még mindig tart, bár én inkább egyedül érzem jól magam, nem szeretek csoportban, a csoport egyik tagjaként működni. Egy-két asztaltársaságnak ugyan tagja vagyok, de az ilyen bandázás inkább Kolozsváron volt jellemző.
Ami a művek beilleszkedését és beillesztését illeti: a könyveimet gondozó Magvető Kiadó sokat segített abban, hogy a szakmai elit és a szélesebb olvasóközönség látókörébe kerüljenek.
- Műfordítással is foglalkozol – néha egészen érdekes dolgokkal. Ez a mindennapi munkád?
- Angoltanár vagyok, de fordítok is, igaz, csak Nagy Zsolt néven. Ez egy magyar „betegség", hogy aki ír, az fordít is, ha beszél idegen nyelvet. És persze szerkeszt.
Így hát én is ezt teszem. Van ennek varázsa, nem kérdés, és elég jól lehet vele keresni, már persze ha időben kifizetnek. Igényes lektűröket és politikai emlékiratokat fordítok, egyik viccesebb, mint a másik – a szó szoros értelmében.
- Ami a te műveidet illeti, két novellásköteted és két regényed van – melyik volt az, amire és amiért felfigyelt az olvasóközönség?
- Talán az első könyvnek volt az olvasók körében a legnagyobb visszhangja, azt állítólag még órán is olvasták a diákok a pad alatt – ennél nagyobb dolgot pedig író igazán nem kívánhat. A Jozefát úrnak jó reklám volt az Irodalmi Jelen negyvenezer dollár összdíjazású regénypályázata, melyen a mű második helyezést ért el, és tulajdonképpen annak köszönhetően figyelt fel rám a Magvető. Onnan kezdve a jelenlegi kiadóm olvasóközönségének az érdeklődésére bátorkodom igényt tartani.
Az átütő, nagy könyvsiker azonban mintha még váratna magára – persze, nem késtem el semmivel, türelmesen várok, és közben dolgozom. A Nagyapám tudott repülni megjelent németül is – a német olvasók jóindulatú érdeklődése és nyitottsága témakörében már lelkesedtem párszor, így most nem fogok, de tényleg kivételes értői, élvezői és pártfogói az irodalomnak.
Legutóbbi regényem, az Ekler Ágost szándékaim szerint – bár ezt persze nem az én tisztem megállapítani – lezár egy korszakot, konkrétan és átvitt értelemben is, de a váltás nyilván nem lesz olyan nagy, hogy aki az eddigi könyveket szerette, ne örülhetne annak az új regénynek is, amelyen jelenleg dolgozom, és amely éjt nappallá téve foglalkoztat.
- Udvarhelyhez mi köt még?
- Udvarhely a menedékem, itt élnek a szüleim, és mindig jó érzés hazajönni, feltöltődni a család és a szűkebb pátria élményeivel és benyomásaival. Kisimul tőlük a lélek, és nagyon fontos, hogy időről időre kisimuljon az ember lelke. Gyakran eljátszom a gondolattal, hogy végleg haza kellene költözni, re kéne patriálni, ugye, de ennek immár vannak objektív akadályai.
A gyermekeim Pesten születtek, ott van lakásunk, lányom nemsokára kezdi az óvodát, és a munkám is odaköt. Ráadásul harmincöt éves vagyok, és ebben a korban nulláról újrakezdeni valamit – akár a tanárságot, akár az életet – valahogy már nem olyan duhajul lendületes, mint Magyarországon volt a húszas éveim elején.
Furcsa és kellemetlen dolog ez az áttelepülés: A vendégmunkás dalai című, lírai punk műfajú művemben meg is írtam – na nem mintha ez olyan nagy okosság volna, de talán a megszenvedettség hitelesíti kicsit –, hogy erre általában egy egész generáció rámegy, és már csak a gyermekeknek lesz jó, ha jó lesz, persze.
Mert az ebben a „sem még itt, sem már ott"- kettősségben őrlődő ismerőseimmel egyetemben csak reménykedhetek abban, hogy a gyerekeink már igazán otthon fogják érezni magukat a városban, mely nekünk csupán lakhely.
Érdekes érzés belegondolni abba, hogy a kilencedik kerület nem éppen „rózsadombi" részén található lakásunk és környéke lesz a lányomnak és a fiamnak az érzelmileg ugyanolyan fontos helyszín, mint nekem volt sok Maros megyei település vagy persze Udvarhely.
Nehéz vele megbarátkozni, de tagadhatatlan, hogy van ebben a mindegyre felszakadó sebben valami teremtő többlet. Majd ők eldöntik, mit tesznek. Még az is lehet, hogy visszajönnek.
Nagy Koppány Zsolt
1978-ban született Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen élt 18 éves koráig, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem magyar–angol szakán végzett, majd Szegeden tanult, később Budapestre költözött, jelenleg is ott él és publikál.
Kötetei: Arról, hogy milyen nehéz (novellák, 2000), Jozefát úr, avagy a regénykedés (regény, 2006), Nagyapám tudott repülni (novellák, 2007), Amelyben Ekler Ágostra – emlékezünk (regény, 2010), Mein Grossvater konnte fliegen (novellák, 2012).
Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)
Nagy Koppány Zsolt író kanonizálódik, Genezis című novellájának részletéről értekeztek a diákok a magyar érettségin.
A júnus 8-i magyar nyelv és irodalom szóbeli érettségin szövegértelmezési feladatként Nagy Koppány Zsolt egyik novellájának részlete volt a tétel. A Genezis című írás még kötetben nem jelent meg, csak folyóiratban, de az író természetesen így is nagyon boldog.
Olyan ez, legalábbis ahhoz hasonlítható, mint amikor egy zenekar egyik dalát elkezdik játszani egy székelyföldi lakodalomban. Nagy Koppány Zsolttal készített interjúnkat itt lehet elolvasni.
Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), 2017. jún. 8.
Nagy Koppány Zsolt, a daloló vendégmunkás
Író, műfordító, szerkesztő – Nagy Koppány Zsolt a fiatal kortárs írók generációjához tartozik. Udvarhelyről indult
Akárcsak Cári Tibor, Fazakas Júlia, Mátyus Kati, Lukács Csaba vagy Marthy Barna, a gyerekkora óta publikáló Nagy Koppány Zsolt is ahhoz a generációba tartozik, akik udvarhelyi, udvarhelyszéki gyökerekkel rendelkeznek, de más nagyvárosban (többük esetében Budapesten) teljesedtek ki szakmailag.
Zsolt köteteivel, Jozefát úr és Ekler Ágost nevű figuráival szó szerint beírta magát az olvasók tudatába. A fiatal író útja Székelyföldről Kolozsváron és Szegeden át vezetett Budapestre, de időnként megvillan – egy író-olvasó találkozó „erejéig" iskolavárosában, Udvarhelyen is. Udvarhelyről, az írásról, a munkájáról kérdeztük.
- Biológia-kémia osztályba jártál a gimnáziumban. Tudom, akkoriban több olyan „reálos" diák volt a gimiben, akik később az írás, az irodalom felé fordultak. Nálad ez hogy kezdődött?
- Édesapám orvos (dr. Nagy Béla – szerk. megj.), ezért úgy gondoltam, én is az leszek – de a kémiával és a fizikával elég keserves és kudarccal végződő birkózásaim voltanak. Rövid ideig a jogász szakmával is kacérkodtam, ám rémisztően sótlannak tűnt; végül szerencsére megtaláltuk egymást a magyar–angol szakkal: én elvégeztem őt, és hát ő is eléggé helybenhagyott engem, főleg irodalomelméletileg.
A Gimiben egy ideig főszerkesztettem az Ébredés című diáklapot, de ez inkább következménye volt az írói tevékenységemnek, mintsem kiváltója. Egyébként remek idők voltak, Botházi Maritól örököltem meg a főszerkesztést, utánam Birta Csaba (Bicska) következett.
Írni korán kezdtem: 1987-ben, kilencéves koromban jelent meg az első „versem" a Brassói Lapokban. Ezt követően a tanító nénim odaadta Fodor Sándornak a műveimet, aki értő és kedves bírálatot mondott róluk. Az írással való frigyem tehát igen régi.
Amikor Kolozsvárra kerültem, már volt félkötetnyi novellám, aminek egyharmada bele is került az első könyvembe. Orbán János Dénes „fedezett fel", azóta töretlennek mondható a kapcsolatom az írással. A siker persze változó, voltak gyengébb és jobban sikerült éveim. Az irodalom foglalkoztat leginkább, és noha az eddig leírt betűmennyiség néha rám is meghökkentően hat – hová vezet ez?, gondolok riadtan az esőerdőkre –, könyveim nem követik túl sűrűn egymást.
- Kolozsváron az Előretolt Helyőrség, mint szellemi műhely erős hatással volt a generációtokra. Még mi ihletett akkoriban írásra?
- Mind a mai napig az egyik legfontosabb erdélyi szellemi műhelyről beszélünk, sok remek alkotót bocsátott útjára. Amennyire én tudom, valami ellenében jött létre, de közben – és végül – önálló értékteremtő fórummá, egyenesen intézménnyé vált. A mögöttes eszmei áramlat, a transzközép részben a transzilvanizmus – amennyiben ez tényleg létezik – pátoszának a feloldását célozta.
Egy csomó olyan tabu létezett ugyanis a kilencvenes évek elején az erdélyi magyar irodalomban, amelynek nem ártott a lazítás: hogy csak a legkézenfekvőbbet és legizgalmasabbat, az erotikát említsem. Az Előretolt Helyőrség pedig többek között éppen ezt hozta be a köztudatba.
A szexről írni és olvasni nagyon hálás dolog, és könnyedén van benne annyi polgárpukkasztási és izgalmi faktor, hogy elvigye az egészet – még akkor is, ha gyengébb minőségű szövegről van szó. Néha persze túlbillent a dolog, de mostanra úgy tűnik, beállt – és közben változott a társadalmi és irodalmi környezet is.
A Helyőrség tagjai igyekeztek humorral és frissességgel közeledni az irodalmi hagyományhoz: igaz, más megoldás nem is igen maradt a mi generációnk számára, márpedig viszonyulni mindig kellett és kell.
Orbán János Dénes, Fekete Vince, Sántha Attila, László Noémi, Karácsonyi Zsolt, Szálinger Balázs, Farkas Wellmann Endre és Farkas Wellmann Éva - mind innen kerültek ki, és igen jó nevű szerzőknek számítanak.
- Mennyire volt nehéz beilleszkedni a magyarországi, budapesti irodalmi közegbe? Te már úgy mentél ki, hogy volt egy megjelent köteted.
- Nem volt könnyű, de nem is volt vészes, és persze a folyamat mind a mai napig tart. Óhatatlanul is van az egésznek egy politikai vetülete: aki határon túlról jön, az akarva-akaratlan belekerül egy kategóriába, amiben könnyen benne is maradhat. Ráadásul szinte elvárás, hogy valamelyik oldal iránt előbb-utóbb elköteleződjék az ember.
Amikor én Magyarországra érkeztem, az erdélyi közélet még nem volt ennyire megosztva; de utána a pannon megosztottság begyűrűzött ide is. Én viszont még egy egynemű közegből kerültem át a megosztott közegbe – így nyilván voltak meglepő dolgok, meg hát elég naiv is voltam.
A beilleszkedés még mindig tart, bár én inkább egyedül érzem jól magam, nem szeretek csoportban, a csoport egyik tagjaként működni. Egy-két asztaltársaságnak ugyan tagja vagyok, de az ilyen bandázás inkább Kolozsváron volt jellemző.
Ami a művek beilleszkedését és beillesztését illeti: a könyveimet gondozó Magvető Kiadó sokat segített abban, hogy a szakmai elit és a szélesebb olvasóközönség látókörébe kerüljenek.
- Műfordítással is foglalkozol – néha egészen érdekes dolgokkal. Ez a mindennapi munkád?
- Angoltanár vagyok, de fordítok is, igaz, csak Nagy Zsolt néven. Ez egy magyar „betegség", hogy aki ír, az fordít is, ha beszél idegen nyelvet. És persze szerkeszt.
Így hát én is ezt teszem. Van ennek varázsa, nem kérdés, és elég jól lehet vele keresni, már persze ha időben kifizetnek. Igényes lektűröket és politikai emlékiratokat fordítok, egyik viccesebb, mint a másik – a szó szoros értelmében.
- Ami a te műveidet illeti, két novellásköteted és két regényed van – melyik volt az, amire és amiért felfigyelt az olvasóközönség?
- Talán az első könyvnek volt az olvasók körében a legnagyobb visszhangja, azt állítólag még órán is olvasták a diákok a pad alatt – ennél nagyobb dolgot pedig író igazán nem kívánhat. A Jozefát úrnak jó reklám volt az Irodalmi Jelen negyvenezer dollár összdíjazású regénypályázata, melyen a mű második helyezést ért el, és tulajdonképpen annak köszönhetően figyelt fel rám a Magvető. Onnan kezdve a jelenlegi kiadóm olvasóközönségének az érdeklődésére bátorkodom igényt tartani.
Az átütő, nagy könyvsiker azonban mintha még váratna magára – persze, nem késtem el semmivel, türelmesen várok, és közben dolgozom. A Nagyapám tudott repülni megjelent németül is – a német olvasók jóindulatú érdeklődése és nyitottsága témakörében már lelkesedtem párszor, így most nem fogok, de tényleg kivételes értői, élvezői és pártfogói az irodalomnak.
Legutóbbi regényem, az Ekler Ágost szándékaim szerint – bár ezt persze nem az én tisztem megállapítani – lezár egy korszakot, konkrétan és átvitt értelemben is, de a váltás nyilván nem lesz olyan nagy, hogy aki az eddigi könyveket szerette, ne örülhetne annak az új regénynek is, amelyen jelenleg dolgozom, és amely éjt nappallá téve foglalkoztat.
- Udvarhelyhez mi köt még?
- Udvarhely a menedékem, itt élnek a szüleim, és mindig jó érzés hazajönni, feltöltődni a család és a szűkebb pátria élményeivel és benyomásaival. Kisimul tőlük a lélek, és nagyon fontos, hogy időről időre kisimuljon az ember lelke. Gyakran eljátszom a gondolattal, hogy végleg haza kellene költözni, re kéne patriálni, ugye, de ennek immár vannak objektív akadályai.
A gyermekeim Pesten születtek, ott van lakásunk, lányom nemsokára kezdi az óvodát, és a munkám is odaköt. Ráadásul harmincöt éves vagyok, és ebben a korban nulláról újrakezdeni valamit – akár a tanárságot, akár az életet – valahogy már nem olyan duhajul lendületes, mint Magyarországon volt a húszas éveim elején.
Furcsa és kellemetlen dolog ez az áttelepülés: A vendégmunkás dalai című, lírai punk műfajú művemben meg is írtam – na nem mintha ez olyan nagy okosság volna, de talán a megszenvedettség hitelesíti kicsit –, hogy erre általában egy egész generáció rámegy, és már csak a gyermekeknek lesz jó, ha jó lesz, persze.
Mert az ebben a „sem még itt, sem már ott"- kettősségben őrlődő ismerőseimmel egyetemben csak reménykedhetek abban, hogy a gyerekeink már igazán otthon fogják érezni magukat a városban, mely nekünk csupán lakhely.
Érdekes érzés belegondolni abba, hogy a kilencedik kerület nem éppen „rózsadombi" részén található lakásunk és környéke lesz a lányomnak és a fiamnak az érzelmileg ugyanolyan fontos helyszín, mint nekem volt sok Maros megyei település vagy persze Udvarhely.
Nehéz vele megbarátkozni, de tagadhatatlan, hogy van ebben a mindegyre felszakadó sebben valami teremtő többlet. Majd ők eldöntik, mit tesznek. Még az is lehet, hogy visszajönnek.
Nagy Koppány Zsolt
1978-ban született Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen élt 18 éves koráig, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem magyar–angol szakán végzett, majd Szegeden tanult, később Budapestre költözött, jelenleg is ott él és publikál.
Kötetei: Arról, hogy milyen nehéz (novellák, 2000), Jozefát úr, avagy a regénykedés (regény, 2006), Nagyapám tudott repülni (novellák, 2007), Amelyben Ekler Ágostra – emlékezünk (regény, 2010), Mein Grossvater konnte fliegen (novellák, 2012).
Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)
2017. június 22.
A hagyományteremtés útján
Negyedik évadára készül a Bánsági Vándorszínház
Az utóbbi néhány évben fogalommá nőtte ki magát a Temes és Arad megyei települések körében a Bánsági Vándorszínház, amely évről évre egyestés, ingyenesen megtekinthető előadással lepi meg a Bánság szórványtelepüléseinek lakóit.
A 2014-ben, Aszalos Géza temesvári színművész kezdeményezésére alakult vándortársulat idén is egy zenés vígjátékot állít színpadra, ezúttal Nóti Károly szövegei nyomán. A nyolcfős csapat bázisául július 31. és augusztus 19. között idén is a Temes megyei Végvár település szolgál, ahonnan a bemutatót követően augusztus 20-án indul a turné. A 14 napos körút során 14 településen kerül bemutatásra a Vándorszínház előadása. Újdonságnak számít idén, hogy a csapat már nem csak Temes, illetve Arad megyei településeket látogat meg, de szélesítve a kört, Kassó-Szörény megyébe, Resicabányára is ellátogat.
A csapat összetétele az előző évhez képest részben módosult, Aszalos Géza rendező, Orbán Enikő dramaturg és Albert Alpár díszlet-, jelmeztervező mellett Mihály Csongor, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház bábszínésze, Hodu Péter szegedi színművész, Pignitzky Gellért friss diplomás színész, Sosovicza Anna és Benczi Tekla színész szakos hallgatók vesznek részt az idei előadás színpadra állításában.
A tavaly óta a Tarisznyás Egyesület égisze alatt működő színházi projektet idén a Temes megyei Önkormányzat támogatja.
Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad)
Negyedik évadára készül a Bánsági Vándorszínház
Az utóbbi néhány évben fogalommá nőtte ki magát a Temes és Arad megyei települések körében a Bánsági Vándorszínház, amely évről évre egyestés, ingyenesen megtekinthető előadással lepi meg a Bánság szórványtelepüléseinek lakóit.
A 2014-ben, Aszalos Géza temesvári színművész kezdeményezésére alakult vándortársulat idén is egy zenés vígjátékot állít színpadra, ezúttal Nóti Károly szövegei nyomán. A nyolcfős csapat bázisául július 31. és augusztus 19. között idén is a Temes megyei Végvár település szolgál, ahonnan a bemutatót követően augusztus 20-án indul a turné. A 14 napos körút során 14 településen kerül bemutatásra a Vándorszínház előadása. Újdonságnak számít idén, hogy a csapat már nem csak Temes, illetve Arad megyei településeket látogat meg, de szélesítve a kört, Kassó-Szörény megyébe, Resicabányára is ellátogat.
A csapat összetétele az előző évhez képest részben módosult, Aszalos Géza rendező, Orbán Enikő dramaturg és Albert Alpár díszlet-, jelmeztervező mellett Mihály Csongor, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház bábszínésze, Hodu Péter szegedi színművész, Pignitzky Gellért friss diplomás színész, Sosovicza Anna és Benczi Tekla színész szakos hallgatók vesznek részt az idei előadás színpadra állításában.
A tavaly óta a Tarisznyás Egyesület égisze alatt működő színházi projektet idén a Temes megyei Önkormányzat támogatja.
Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad)
2017. június 24.
Kánikulában egy kényelmes fotelben felüdít a júniusi Szövétnek
Kicsit késve került a nyomdába, technikai okok miatt. A nyomda új termelési felelőse meg három-négy nap helyett egy hetet kér a nyomtatási folyamatra. Azt mondja, hogy egy ilyen színvonalas tartalmú folyóiratot, mint amilyen a Szövétnek, megfelelő minőségben illik kinyomtatni, ami több időt igényel. Ezért aztán elnézést kérünk türelmetlen olvasóinktól, akik már keresték a lapot a könyvesboltokban, és sürgették telefonhívásaikkal a terjesztőket.
Kukkantsunk bele a júniusi számba, amelynek címlapján, Kurunczi Ferenc felvételén az arad-belvárosi római katolikus templomban első szentáldozáson résztvevő 20 kislány és kisfiú állt össze egy csoportkép erejéig az oltár előtt. A hátsó borítón Allerhand István gyönyörű fotója és Garai Gábor szép verse idézi a nyár hangulatát. A két színes belső borítón: képes beszámoló a Csiky Gergely Főgimnázium diákjainak néhány, a tanévzáráshoz kötődő eseményéről, illetve bekukkantás a Kölcsey Képtár 9., Simó Margit Száz illusztráció Dante Isteni Színjátékához című kiállításába.
Az Irodalom, művészet rovatban találkozhatunk házi szerzőink legújabb munkáival: Szabó Péter (korsók), Böszörményi Zoltán (Az akaratról), a hódmezővásárhelyi Arany-Tóth Katalin (Szerelmes vers), Ódry Mária (Volt egyszer egy Flórián-kápolna) és Grosz László (ha csend van…) versével, a budapesti Radnai István (Ma is megkívánom), Juhász Béla (Előadáson, Gyerekmedence), a szegedi Kurunczi Mária (Hegyi utakon) rövidprózával jelentkezik. Az Aradi Csiky Gergely Főgimnázium két tehetséges diákja, Köteles Nikolett (Halott oltalom) és Simpf Angelika (Világ) munkái ebből a számból sem hiányoznak. Tatár Etelka Chicagóból küldött levelet (ifj. Fekete István legújabb kötetéről), Nótáros Lajos folytatja Arad marad – A román kérdés című regényét a VII./9. résszel. Puskel Péter Battonyán járt, meglátogatta a Molnár C. Pál-emlékházat és olvasóinkkal is megosztja élményeit, miközben bemutat néhány érdekes mozzanatot az aradi Főreálban végzett művész életéből ( Egy kicsita „miénk” is. – Battonya nagy művésze).
A nemrég megünnepelt Pünkösdről értekezik a Hitéletrovatban Bátkai Sándor (Évszázadok csodája). Horváth Csaba, a Kiskapuson élő és dolgozó evangélikus lelkész egy régi emlékét idézi (A Cosmos ura). Új munkatársunk, Fiegel Erzsébet filozófiai prezentációval jelentkezik; most induló sorozatának bevezetőjeként bepillantást nyújt a metafizikába (Az élet lényege – A metafizikai tradicionalitásról). A rovatot az áprilisi számból kimaradt Minorita anekdota zárja, Matekovits Mihály tollából.
Örömhír, hogy az Oktatás rovat fiatal szerzőt avat Módi Kinga személyében, aki Nagyenyeden járt, a 400 éves, Bethlen Gábor nevét viselő református kollégiumban (Protestáns felekezetek országos olimpiája). Az Arad megyei magyar iskolákat talán legjobban ismerő személy Matekovits Mihály, nyugalmazott matematikatanár. Írásában bemutatja röviden a megye magyar iskoláinak névadóit (Nevesített magyar iskolák Arad megyében).
Sok kedves olvasónk szereti aMemoár rovatot. Ezúttal is csemegézhetnek. Koreck Aladár (Diákok a színpadon) és dr. Perneki-Simonsits István (Mesél a műtéti napló) gondoskodnak erről. Végéhez közeledik Regéczy Szabina Perle Szemek tüzében című naplójegyzet-sorozata (Közösségben a közösségért).
A Történelem rovatban dr. Vajda Sándor mutatja be Arad megye egy több évszázaddal ezelőtt épült várát (A borosjenői vártörténete). A rovatot Fritz Mihály, az 1867-es Kiegyezésre emlékeztető érmének reprodukciója zárja.
Ujj János igen jól dokumentált írásában Arad városnegyedeit idézi elénk (Egy másik tisztviselőtelep). A LÖNNI VAGY NEM LÖNNI című iratosi írói falurajzát egészíti ki a továbbiakban Sarusi Mihály (Hodács: magyarosan!). Mindez a Helytörténet rovatban, amelyet Siska-Szabó Zoltán két fotója zár (Régi és új Arad – A víztorony).
Ismét régi újságokat lapozgatott Piroska István, és megosztja olvasóival élményeit (Azt írta azújság – Az 1916-os,utolsó magyar koronázási szertartás egy érdekes aradi vonatkozása).
Milka Péter az Útinapló rovatbeli írásában folytatja színes beszámolóját a Chicagóban töltött hetekről(Amerikában jártunk).
Egy ismerősöm nemrég megsúgta, hogy alig várja a Szövétnek megjelenését, és benne a Keresztrejtvényt. Brittich Erzsébet sok rejtvénykedvelő olvasónk szórakoztatásáról gondoskodik (Ügyvéd volt megyénkben).
És a végén a Humor rovat, és benne Kövér Péter (A nemzés misztériuma, avagy az oroszlán és a disznó). Eláruljuk, hogy ez a szellemes írás része a szerző következő, alakuló kötetének. Reméljük, hogy ez is olyan sikeres lesz, mint a tavaly nyomdafestéket látott „Barkácsolj egy tavaszt!”.
Állandó, veterán grafikusunk, Kett Groza János júniusban is letette kéznyomát a lapban néhány jellegzetes rajzával. Czernák Dorottya, a Csiky Gergely Főgimnázium diákja, a szerkesztő felkérésére művészi illusztrációt készített a júniusi Szövétnekbe. Eláruljuk, hogy a tizenkettedikes diáklány rajzai egy nemrég megjelent novelláskötetet is díszítenek.
Juhász Béla Nyugati Jelen (Arad)
Kicsit késve került a nyomdába, technikai okok miatt. A nyomda új termelési felelőse meg három-négy nap helyett egy hetet kér a nyomtatási folyamatra. Azt mondja, hogy egy ilyen színvonalas tartalmú folyóiratot, mint amilyen a Szövétnek, megfelelő minőségben illik kinyomtatni, ami több időt igényel. Ezért aztán elnézést kérünk türelmetlen olvasóinktól, akik már keresték a lapot a könyvesboltokban, és sürgették telefonhívásaikkal a terjesztőket.
Kukkantsunk bele a júniusi számba, amelynek címlapján, Kurunczi Ferenc felvételén az arad-belvárosi római katolikus templomban első szentáldozáson résztvevő 20 kislány és kisfiú állt össze egy csoportkép erejéig az oltár előtt. A hátsó borítón Allerhand István gyönyörű fotója és Garai Gábor szép verse idézi a nyár hangulatát. A két színes belső borítón: képes beszámoló a Csiky Gergely Főgimnázium diákjainak néhány, a tanévzáráshoz kötődő eseményéről, illetve bekukkantás a Kölcsey Képtár 9., Simó Margit Száz illusztráció Dante Isteni Színjátékához című kiállításába.
Az Irodalom, művészet rovatban találkozhatunk házi szerzőink legújabb munkáival: Szabó Péter (korsók), Böszörményi Zoltán (Az akaratról), a hódmezővásárhelyi Arany-Tóth Katalin (Szerelmes vers), Ódry Mária (Volt egyszer egy Flórián-kápolna) és Grosz László (ha csend van…) versével, a budapesti Radnai István (Ma is megkívánom), Juhász Béla (Előadáson, Gyerekmedence), a szegedi Kurunczi Mária (Hegyi utakon) rövidprózával jelentkezik. Az Aradi Csiky Gergely Főgimnázium két tehetséges diákja, Köteles Nikolett (Halott oltalom) és Simpf Angelika (Világ) munkái ebből a számból sem hiányoznak. Tatár Etelka Chicagóból küldött levelet (ifj. Fekete István legújabb kötetéről), Nótáros Lajos folytatja Arad marad – A román kérdés című regényét a VII./9. résszel. Puskel Péter Battonyán járt, meglátogatta a Molnár C. Pál-emlékházat és olvasóinkkal is megosztja élményeit, miközben bemutat néhány érdekes mozzanatot az aradi Főreálban végzett művész életéből ( Egy kicsita „miénk” is. – Battonya nagy művésze).
A nemrég megünnepelt Pünkösdről értekezik a Hitéletrovatban Bátkai Sándor (Évszázadok csodája). Horváth Csaba, a Kiskapuson élő és dolgozó evangélikus lelkész egy régi emlékét idézi (A Cosmos ura). Új munkatársunk, Fiegel Erzsébet filozófiai prezentációval jelentkezik; most induló sorozatának bevezetőjeként bepillantást nyújt a metafizikába (Az élet lényege – A metafizikai tradicionalitásról). A rovatot az áprilisi számból kimaradt Minorita anekdota zárja, Matekovits Mihály tollából.
Örömhír, hogy az Oktatás rovat fiatal szerzőt avat Módi Kinga személyében, aki Nagyenyeden járt, a 400 éves, Bethlen Gábor nevét viselő református kollégiumban (Protestáns felekezetek országos olimpiája). Az Arad megyei magyar iskolákat talán legjobban ismerő személy Matekovits Mihály, nyugalmazott matematikatanár. Írásában bemutatja röviden a megye magyar iskoláinak névadóit (Nevesített magyar iskolák Arad megyében).
Sok kedves olvasónk szereti aMemoár rovatot. Ezúttal is csemegézhetnek. Koreck Aladár (Diákok a színpadon) és dr. Perneki-Simonsits István (Mesél a műtéti napló) gondoskodnak erről. Végéhez közeledik Regéczy Szabina Perle Szemek tüzében című naplójegyzet-sorozata (Közösségben a közösségért).
A Történelem rovatban dr. Vajda Sándor mutatja be Arad megye egy több évszázaddal ezelőtt épült várát (A borosjenői vártörténete). A rovatot Fritz Mihály, az 1867-es Kiegyezésre emlékeztető érmének reprodukciója zárja.
Ujj János igen jól dokumentált írásában Arad városnegyedeit idézi elénk (Egy másik tisztviselőtelep). A LÖNNI VAGY NEM LÖNNI című iratosi írói falurajzát egészíti ki a továbbiakban Sarusi Mihály (Hodács: magyarosan!). Mindez a Helytörténet rovatban, amelyet Siska-Szabó Zoltán két fotója zár (Régi és új Arad – A víztorony).
Ismét régi újságokat lapozgatott Piroska István, és megosztja olvasóival élményeit (Azt írta azújság – Az 1916-os,utolsó magyar koronázási szertartás egy érdekes aradi vonatkozása).
Milka Péter az Útinapló rovatbeli írásában folytatja színes beszámolóját a Chicagóban töltött hetekről(Amerikában jártunk).
Egy ismerősöm nemrég megsúgta, hogy alig várja a Szövétnek megjelenését, és benne a Keresztrejtvényt. Brittich Erzsébet sok rejtvénykedvelő olvasónk szórakoztatásáról gondoskodik (Ügyvéd volt megyénkben).
És a végén a Humor rovat, és benne Kövér Péter (A nemzés misztériuma, avagy az oroszlán és a disznó). Eláruljuk, hogy ez a szellemes írás része a szerző következő, alakuló kötetének. Reméljük, hogy ez is olyan sikeres lesz, mint a tavaly nyomdafestéket látott „Barkácsolj egy tavaszt!”.
Állandó, veterán grafikusunk, Kett Groza János júniusban is letette kéznyomát a lapban néhány jellegzetes rajzával. Czernák Dorottya, a Csiky Gergely Főgimnázium diákja, a szerkesztő felkérésére művészi illusztrációt készített a júniusi Szövétnekbe. Eláruljuk, hogy a tizenkettedikes diáklány rajzai egy nemrég megjelent novelláskötetet is díszítenek.
Juhász Béla Nyugati Jelen (Arad)
2017. július 31.
A máramarosszigeti átmeneti fogolytábor
Van egy város a Kárpátok ölelésében, Tisza-parti település, mely nagy szerepet játszott egy szomorú háborús történetben. A második világháború idején és az utána következő időszakban számos magyar katonát és civilt hurcoltak el, gyakran embertelen körülmények között a Kárpát-medencéből a Szovjetunió területére kényszermunkára. Románia területén több átmeneti tábort létesítettek a szovjet hatóságok, melyek közül kiemelkedik Máramarossziget és Focşani.
Máramarosszigetet földrajzi fekvése és jó vasúti összeköttetése miatt szemelték ki arra a feladatra, hogy a ki/és bejövő vasúti forgalomnak legyen egyik központja, illetve a területén fogolytáborok, kórházak létesüljenek. Nem meglepő tehát, hogy Kelet-Európa egyik legnagyobb fogolytáborát Máramarosszigeten alakították ki. A tábort 1944 őszén hozták létre, miután a Vörös Hadsereg október 17-én megszállta a várost. Központja a Mária Terézia korában épült kaszárnya volt, de a nagyszámú fogoly miatt alternatív elhelyezési lehetőségek után kellett nézniük a szovjet hatóságoknak. A városban összesen hét szovjet hadikórház működött, valamint nagyszámú helyőrség kapott helyet.
A gyakran cserélődő szovjet egységek teljesen kiürítették a várost: lefoglaltak minden mozdítható tárgyat állami és egyházi intézményekből, magánházakból. A Román Kommunista Párt (RKP) helyi bizottságának 1945. május 29-i jelentése szerint a városnak kellett kielégítenie a kórházak, a láger és a helyőrség napról napra növekvő igényeit. Ezért a városi lakosságtól rekviráltak több ezres tételekben székeket, asztalokat, ágyakat, szekrényeket, evőeszközöket, tányérokat, poharakat, paplanokat és ágyneműt, párnákat stb. A 36. sz. átmeneti tábor egészségügyi helyzete szinte állandóan kritikus szinten volt.
1945 végén parancsot kaptak a felsőbb hatóságoktól a láger feloszlatására, és annak anyagi javainak átadására vonatkozóan. A 304. sz. repatriációs szervek vették át a tábor helyiségeit, ezért nagy gondot okozott újabbak megszerzése, így végül visszavonták a feloszlatási parancsot, és helyben maradt a 36. sz. tábor. A láger számára csak teljes javítást igénylő barakkok és szétrombolt istállók álltak rendelkezésre. A szovjet vezetők számos nehézséggel néztek szemben: megfelelő szállás-, orvos- és gyógyszerhiány, kisszámú őrség stb. Ezért egyre gyakrabban vették igénybe a román hatóságok anyagi és egyéb segítségét. Egy adott pillanatban román őrséget kapott a tábor.
Az irgalmas samaritánus
Mivel a foglyok között rendkívül sok volt a beteg, a fertőzött személy, a város számos középületét lefoglalták a hadikórházak számára: a piarista gimnázium, a református líceum, a Kultúrpalota stb. így lettek börtön-, illetve hadikórházak. A Tisza árterületén, a mostani román–ukrán határ közvetlen közelében mozgó hadikórházat létesítettek, a fertőzötteket pedig elkülönítették a mai Meteorológia Állomás helyén felállított részlegben. Ezekben az intézményekben helyi, szovjet, valamint hadifogoly magyar orvosok segítettek. Egyiküket dr. Zsarnovitzky Gyulának hívták, akiben emberséges, segítőkész sorstársat ismertek meg az elhurcoltak. Annak ellenére, hogy ő maga is fogoly volt, ott próbált segíteni a betegeknek, ahol csak tudott. Egyikük így emlékezett vissza az orvosra:
„Az egyik folyosón várakoztak, mikor szembetalálkoztak egy magyar hadifogoly-orvossal, a Kővári család kedves losonci barátjával, dr. Zsarnovitzky Gyulával. – Ti hogy kerültetek ide? – kérdezte. – Mennénk haza, ha sikerül, de Sándor nagyon beteg. S a doktor úr? – kérdezték vissza. – Én is mennék, de visszatartottak, mert Csehszlovákia nem fogadja vissza a magyarokat. Nektek ez nem volt probléma?
– Eddig még nem, de nem tudjuk, tovább hogyan alakulnak a dolgok. – Közben persze össze-vissza csókolgatta őket a doktor, nagyon megörült nekik. – Hogy milyen soványak vagytok, egykori kisportolt losonci futballisták! Ne féljetek, gondoskodom Sándorról. Az orosz orvossal jóban vagyok, és addig, míg indultok haza, elhelyezzük a laktanya kórházában. Itt már több és jobb gyógyszer is akad... A jó Zsarnovitzky (fél év múlva ő is hazakerült, mert sikerült megszöknie) segített rajtuk, az oroszok pedig megértőek voltak. Zsarnovitzky doktorral is találkoztak minden nap. Jósága, barátsága szinte meghálálhatatlan volt.”
Filmbe való eset
Az embertelen körülmények között tartott hadifoglyok, kényszermunkára hurcolt civilek megindító történetei „festik le” a máramarosszigeti átmeneti tábor hiteles történetét. Szinte hihetetlen dolgok is előfordultak: „Megérkezve Máramarosszigetre egy nagyon bájos eset történt. Egy régi, még monarchiabeli laktanyába mentünk, a temetőn keresztülhaladt a gyalogút a vasútállomásról. Mikor a vonatunk megállt a vasútállomáson, egy néni kiabált: Józsikám, Józsikám! Itt vagy-e? – Volt köztünk egy Jóska, úgy hívták Solymos József, igazgató-tanító volt a foglalkozása. Az ő nagymamája volt ez a néni. Odament hozzá.
– Hát itt van, nagymama?
– Józsikám, megjöttél, éreztem, hogy te most jönni fogsz.
– Egyébként minden vonathoz kiment. Sírtak szegények, sokáig nem beszélhettek egymással, mert még nem voltunk szabadok. Egy filmbe való eset.”
A máramarosszigeti táborba került magyarokat nem fenyegette annak veszélye, hogy visszaküldjék a Szovjetunióba. A napi kétszeri számlálás, a tetűtlenítés, fürdés, orvosi vizsgálatok „lefoglalták” őket. Pihenésre az éjszakák során lett volna alkalmuk, de a rengeteg hadifogoly miatt a kaszárnya épületei megteltek, így azok többsége kénytelen volt az éjszakákat a szabad ég alatt tölteni. Ez azonban még nyáron sem volt megoldás, hiszen a Máramarosban ezen évszakban is gyakran előforduló hideg éjjelek nem voltak alkalmasak a kintalvásra, megfázni pedig nem akartak, ezért inkább mozogtak és beszélgetéssel töltötték el idejük nagy részét. Eltűnt férj és családapa lezáratlan története
Nem valószínű, hogy sokan ismernék az erdélyi olvasók közül Martonosi Antal nevét. Ő is egyike volt azoknak, akiket elhurcoltak a szovjetek, és akiknek Máramarossziget érintésével kellett volna hazatérniük az elsők között már 1945 őszén. Martonosi Antal szegedi születésű banktisztviselő, a Szegeden működő Szeged-Csongrádi Takarékpénztár aligazgatója, férj és családapa azonban 1945. októberében Máramarosszigeten eltűnt. A korábban vérhasban megbetegedett Antalt előbb a volt honvédkaszárnyába vitték, majd egy tornaterembe különítették el, mivel egy magyar orvos-százados nem engedte továbbmenni, azzal bíztatva a beteget és testvérét, hogy háromnaponként megy vonat Magyarországra, és az egyikkel majd hazatérhet, ha felépült.
A tornateremben látta utoljára Antalt testvére, Martonosi Sándor 1944. október 20-án. A délutáni siralmas, de könnytelen búcsúzás három lépés távolságból zajlott a beteg állapotára való tekintettel. Antal így búcsúzott testvérétől: „Jó neked, Sanyi, te már mész haza.” Soha többé nem látták egymást.
Az aggódó feleség azonban nem adta fel a reményt, hogy szeretett férjével találkozhat, és minden követ megmozgatott annak érdekében, hogy megtalálja eltűnt hites társát. A kétségek között hánykolódó asszony máramarosszigeti ismerőseitől próbált segítséget kérni a kutatásban: „Nagyon kérem Hegedűs urat, akármilyen csekélység az, amit megtud, írja meg nekem. Szörnyű ez a bizonytalanság, ami már 18 hónapja nehezedik rám. Szívemben erős az érzés, hogy él az én uram és viszontlátjuk még egymást, és mégis, néha úgy elcsüggedek, hiszen másfél esztendeje semmi életjelt nem adott magáról. De akkor arra kell gondolnom, ha Máramarosszigeten valami történt volna, amit le se tudok írni, akkor talán engem hivatalosan értesítettek volna, hiszen a kórházban biztosan volt Vöröskereszt szolgálat. Egy ember mégsem tűnhet el ennyire nyomtalanul, mégha egy szerencsétlen magyar hadifogolyról van is szó. Igy váltakozik bennem, remény és kétség, egyetlen bizodalmam és menedékem a Jó Isten, az Ő kegyelme nem fog elhagyni engem és két gyermekemet.”
Sajnos, a későbbi kutatások sem hoztak eredményt, Martonosi Antal nyomtalanul eltűnt a máramarosszigeti hadikórházból. A helyi református egyház halotti anyakönyvében szerepel egy 1945. október 27-i elhalálozás, az ismeretlen deportált azonban mégsem lehet Martonosi Antal, akinek neve és adatai nem voltak ismeretlenek az átmeneti tábor hatóságainak.
Közös fellépés: papság és diákság
A város magyarságának támogatása nem maradt el. A helybeliek és a katolikus plébánia segítségének hála, sikerült sok fogoly számára emberibb körülményeket teremteni: „Szigeten nagy fogolylágert csináltak az oroszok. Hoztak-vittek foglyokat állandóan. Nemcsak katonákat, de civileket is, akiket otthon szedtek össze... Csoportokat szabadon engedtek, behozták a rendházba, az volt a fő hely. Nehéz volt enni adni szegényeknek. Beszerveztük a várost, az úri asszonyokat, akik aztán főztek, amíg elszállítottuk őket. A folyosók, az ebédlő, a kápolna mindig tele volt fogollyal. Az utolsó ennivalónk is elfogyott. Elmentem Hosszúmezőre, Sugatagra kérni segítséget. Adtak is bőven.”
A szigeti magyar diáksága ugyanakkor aktívan részt vett a foglyok kiszabadításában, szöktetésében és Kádár József katolikus pap segítségével útvonalat biztosítottak számukra nyugatra. Olyan aktívak voltak ezek a diákok, hogy a széles vágányú vasúton közlekedő szerelvényeket „nem merték az állomáson tartani, behozni oda, mert a vagonokat megfúrták a diákjaim, és megszöktették az embereket”.
A megszöktetett emberek számára egy improvizált tábort alakítottak ki a havasokban, majd onnan Szatmárra kerültek, ahonnan Csenger érintésével Ausztria és Németország irányába folytatódott az emberek hazaszállítása. Néha ez a tevékenység komoly nehézségekbe ütközött, és a „csempészek” szabadságukat vagy akár életüket kockáztatták. 1947-ben történt egy emlékezetes eset, amikor három, a fogolytáborból szabadult rabot kellett kivinni a városból. Miután a zeneiskola padlásán, majd a katolikus plébánián rejtőzködtek a szökött foglyok, ki kellett őket juttatni a városból. Erre szintén Kádár József katolikus pap vállalkozott. „Másnap rendőrkordon vette körül a várost. Mit lehet csinálni? Elkértem a Balázs Misu fogatát, feltettem a három alakot a kocsira, és a rendőrkordonon keresztül kivittem őket a városból. A kordonnál a szekus tisztnek azt mondtam: a vendégeimet viszem Hosszúmezőre, ahol jó bor van a kocsmában. Bevette a dolgot. Én drukkoltam, az idegeim táncoltak, de sikerült. Hosszúmezőn a szatmári busz felvette a három pasast, meg volt előre beszélve” – írja önéletírásában.
A Szovjetunió lágereiben raboskodó több százezer magyar fogoly – katonák és civilek vegyesen – embertelen körülmények között, a legelemibb szükségleteiktől megfosztva tengette életét kényszermunka és hazavágyakozás között. A Hadifogoly- és Internáltügyi Főparancsnokság (UPVI-GUPVI), mely több mint 500 láger felett rendelkezett, elkülönült a kimondottan büntetőtáborokat működtető Gulagtól. A hazaengedett rabok előbb főként Focşani-on keresztül értek haza, majd 1947-től Máramarosziget lett a csomópont. Az ide érkező foglyokat egy hivatalos magyar küldöttség várta, amely elmagyarázta a hazatérőknek azt, hogy mit mondhatnak el otthon, sőt egy nyilatkozatot is aláírattak velük, hogy a Szovjetunióban jól bántak velük a „munkájuk” alatt.
A máramarosszigeti átmeneti tábornak fontossága 1949 után kezdett halványulni, amikor a hazaengedett foglyok kitérő nélkül jutottak el Magyarországra.
ÁKOSI ZSOLT / Szabadság (Kolozsvár)
Van egy város a Kárpátok ölelésében, Tisza-parti település, mely nagy szerepet játszott egy szomorú háborús történetben. A második világháború idején és az utána következő időszakban számos magyar katonát és civilt hurcoltak el, gyakran embertelen körülmények között a Kárpát-medencéből a Szovjetunió területére kényszermunkára. Románia területén több átmeneti tábort létesítettek a szovjet hatóságok, melyek közül kiemelkedik Máramarossziget és Focşani.
Máramarosszigetet földrajzi fekvése és jó vasúti összeköttetése miatt szemelték ki arra a feladatra, hogy a ki/és bejövő vasúti forgalomnak legyen egyik központja, illetve a területén fogolytáborok, kórházak létesüljenek. Nem meglepő tehát, hogy Kelet-Európa egyik legnagyobb fogolytáborát Máramarosszigeten alakították ki. A tábort 1944 őszén hozták létre, miután a Vörös Hadsereg október 17-én megszállta a várost. Központja a Mária Terézia korában épült kaszárnya volt, de a nagyszámú fogoly miatt alternatív elhelyezési lehetőségek után kellett nézniük a szovjet hatóságoknak. A városban összesen hét szovjet hadikórház működött, valamint nagyszámú helyőrség kapott helyet.
A gyakran cserélődő szovjet egységek teljesen kiürítették a várost: lefoglaltak minden mozdítható tárgyat állami és egyházi intézményekből, magánházakból. A Román Kommunista Párt (RKP) helyi bizottságának 1945. május 29-i jelentése szerint a városnak kellett kielégítenie a kórházak, a láger és a helyőrség napról napra növekvő igényeit. Ezért a városi lakosságtól rekviráltak több ezres tételekben székeket, asztalokat, ágyakat, szekrényeket, evőeszközöket, tányérokat, poharakat, paplanokat és ágyneműt, párnákat stb. A 36. sz. átmeneti tábor egészségügyi helyzete szinte állandóan kritikus szinten volt.
1945 végén parancsot kaptak a felsőbb hatóságoktól a láger feloszlatására, és annak anyagi javainak átadására vonatkozóan. A 304. sz. repatriációs szervek vették át a tábor helyiségeit, ezért nagy gondot okozott újabbak megszerzése, így végül visszavonták a feloszlatási parancsot, és helyben maradt a 36. sz. tábor. A láger számára csak teljes javítást igénylő barakkok és szétrombolt istállók álltak rendelkezésre. A szovjet vezetők számos nehézséggel néztek szemben: megfelelő szállás-, orvos- és gyógyszerhiány, kisszámú őrség stb. Ezért egyre gyakrabban vették igénybe a román hatóságok anyagi és egyéb segítségét. Egy adott pillanatban román őrséget kapott a tábor.
Az irgalmas samaritánus
Mivel a foglyok között rendkívül sok volt a beteg, a fertőzött személy, a város számos középületét lefoglalták a hadikórházak számára: a piarista gimnázium, a református líceum, a Kultúrpalota stb. így lettek börtön-, illetve hadikórházak. A Tisza árterületén, a mostani román–ukrán határ közvetlen közelében mozgó hadikórházat létesítettek, a fertőzötteket pedig elkülönítették a mai Meteorológia Állomás helyén felállított részlegben. Ezekben az intézményekben helyi, szovjet, valamint hadifogoly magyar orvosok segítettek. Egyiküket dr. Zsarnovitzky Gyulának hívták, akiben emberséges, segítőkész sorstársat ismertek meg az elhurcoltak. Annak ellenére, hogy ő maga is fogoly volt, ott próbált segíteni a betegeknek, ahol csak tudott. Egyikük így emlékezett vissza az orvosra:
„Az egyik folyosón várakoztak, mikor szembetalálkoztak egy magyar hadifogoly-orvossal, a Kővári család kedves losonci barátjával, dr. Zsarnovitzky Gyulával. – Ti hogy kerültetek ide? – kérdezte. – Mennénk haza, ha sikerül, de Sándor nagyon beteg. S a doktor úr? – kérdezték vissza. – Én is mennék, de visszatartottak, mert Csehszlovákia nem fogadja vissza a magyarokat. Nektek ez nem volt probléma?
– Eddig még nem, de nem tudjuk, tovább hogyan alakulnak a dolgok. – Közben persze össze-vissza csókolgatta őket a doktor, nagyon megörült nekik. – Hogy milyen soványak vagytok, egykori kisportolt losonci futballisták! Ne féljetek, gondoskodom Sándorról. Az orosz orvossal jóban vagyok, és addig, míg indultok haza, elhelyezzük a laktanya kórházában. Itt már több és jobb gyógyszer is akad... A jó Zsarnovitzky (fél év múlva ő is hazakerült, mert sikerült megszöknie) segített rajtuk, az oroszok pedig megértőek voltak. Zsarnovitzky doktorral is találkoztak minden nap. Jósága, barátsága szinte meghálálhatatlan volt.”
Filmbe való eset
Az embertelen körülmények között tartott hadifoglyok, kényszermunkára hurcolt civilek megindító történetei „festik le” a máramarosszigeti átmeneti tábor hiteles történetét. Szinte hihetetlen dolgok is előfordultak: „Megérkezve Máramarosszigetre egy nagyon bájos eset történt. Egy régi, még monarchiabeli laktanyába mentünk, a temetőn keresztülhaladt a gyalogút a vasútállomásról. Mikor a vonatunk megállt a vasútállomáson, egy néni kiabált: Józsikám, Józsikám! Itt vagy-e? – Volt köztünk egy Jóska, úgy hívták Solymos József, igazgató-tanító volt a foglalkozása. Az ő nagymamája volt ez a néni. Odament hozzá.
– Hát itt van, nagymama?
– Józsikám, megjöttél, éreztem, hogy te most jönni fogsz.
– Egyébként minden vonathoz kiment. Sírtak szegények, sokáig nem beszélhettek egymással, mert még nem voltunk szabadok. Egy filmbe való eset.”
A máramarosszigeti táborba került magyarokat nem fenyegette annak veszélye, hogy visszaküldjék a Szovjetunióba. A napi kétszeri számlálás, a tetűtlenítés, fürdés, orvosi vizsgálatok „lefoglalták” őket. Pihenésre az éjszakák során lett volna alkalmuk, de a rengeteg hadifogoly miatt a kaszárnya épületei megteltek, így azok többsége kénytelen volt az éjszakákat a szabad ég alatt tölteni. Ez azonban még nyáron sem volt megoldás, hiszen a Máramarosban ezen évszakban is gyakran előforduló hideg éjjelek nem voltak alkalmasak a kintalvásra, megfázni pedig nem akartak, ezért inkább mozogtak és beszélgetéssel töltötték el idejük nagy részét. Eltűnt férj és családapa lezáratlan története
Nem valószínű, hogy sokan ismernék az erdélyi olvasók közül Martonosi Antal nevét. Ő is egyike volt azoknak, akiket elhurcoltak a szovjetek, és akiknek Máramarossziget érintésével kellett volna hazatérniük az elsők között már 1945 őszén. Martonosi Antal szegedi születésű banktisztviselő, a Szegeden működő Szeged-Csongrádi Takarékpénztár aligazgatója, férj és családapa azonban 1945. októberében Máramarosszigeten eltűnt. A korábban vérhasban megbetegedett Antalt előbb a volt honvédkaszárnyába vitték, majd egy tornaterembe különítették el, mivel egy magyar orvos-százados nem engedte továbbmenni, azzal bíztatva a beteget és testvérét, hogy háromnaponként megy vonat Magyarországra, és az egyikkel majd hazatérhet, ha felépült.
A tornateremben látta utoljára Antalt testvére, Martonosi Sándor 1944. október 20-án. A délutáni siralmas, de könnytelen búcsúzás három lépés távolságból zajlott a beteg állapotára való tekintettel. Antal így búcsúzott testvérétől: „Jó neked, Sanyi, te már mész haza.” Soha többé nem látták egymást.
Az aggódó feleség azonban nem adta fel a reményt, hogy szeretett férjével találkozhat, és minden követ megmozgatott annak érdekében, hogy megtalálja eltűnt hites társát. A kétségek között hánykolódó asszony máramarosszigeti ismerőseitől próbált segítséget kérni a kutatásban: „Nagyon kérem Hegedűs urat, akármilyen csekélység az, amit megtud, írja meg nekem. Szörnyű ez a bizonytalanság, ami már 18 hónapja nehezedik rám. Szívemben erős az érzés, hogy él az én uram és viszontlátjuk még egymást, és mégis, néha úgy elcsüggedek, hiszen másfél esztendeje semmi életjelt nem adott magáról. De akkor arra kell gondolnom, ha Máramarosszigeten valami történt volna, amit le se tudok írni, akkor talán engem hivatalosan értesítettek volna, hiszen a kórházban biztosan volt Vöröskereszt szolgálat. Egy ember mégsem tűnhet el ennyire nyomtalanul, mégha egy szerencsétlen magyar hadifogolyról van is szó. Igy váltakozik bennem, remény és kétség, egyetlen bizodalmam és menedékem a Jó Isten, az Ő kegyelme nem fog elhagyni engem és két gyermekemet.”
Sajnos, a későbbi kutatások sem hoztak eredményt, Martonosi Antal nyomtalanul eltűnt a máramarosszigeti hadikórházból. A helyi református egyház halotti anyakönyvében szerepel egy 1945. október 27-i elhalálozás, az ismeretlen deportált azonban mégsem lehet Martonosi Antal, akinek neve és adatai nem voltak ismeretlenek az átmeneti tábor hatóságainak.
Közös fellépés: papság és diákság
A város magyarságának támogatása nem maradt el. A helybeliek és a katolikus plébánia segítségének hála, sikerült sok fogoly számára emberibb körülményeket teremteni: „Szigeten nagy fogolylágert csináltak az oroszok. Hoztak-vittek foglyokat állandóan. Nemcsak katonákat, de civileket is, akiket otthon szedtek össze... Csoportokat szabadon engedtek, behozták a rendházba, az volt a fő hely. Nehéz volt enni adni szegényeknek. Beszerveztük a várost, az úri asszonyokat, akik aztán főztek, amíg elszállítottuk őket. A folyosók, az ebédlő, a kápolna mindig tele volt fogollyal. Az utolsó ennivalónk is elfogyott. Elmentem Hosszúmezőre, Sugatagra kérni segítséget. Adtak is bőven.”
A szigeti magyar diáksága ugyanakkor aktívan részt vett a foglyok kiszabadításában, szöktetésében és Kádár József katolikus pap segítségével útvonalat biztosítottak számukra nyugatra. Olyan aktívak voltak ezek a diákok, hogy a széles vágányú vasúton közlekedő szerelvényeket „nem merték az állomáson tartani, behozni oda, mert a vagonokat megfúrták a diákjaim, és megszöktették az embereket”.
A megszöktetett emberek számára egy improvizált tábort alakítottak ki a havasokban, majd onnan Szatmárra kerültek, ahonnan Csenger érintésével Ausztria és Németország irányába folytatódott az emberek hazaszállítása. Néha ez a tevékenység komoly nehézségekbe ütközött, és a „csempészek” szabadságukat vagy akár életüket kockáztatták. 1947-ben történt egy emlékezetes eset, amikor három, a fogolytáborból szabadult rabot kellett kivinni a városból. Miután a zeneiskola padlásán, majd a katolikus plébánián rejtőzködtek a szökött foglyok, ki kellett őket juttatni a városból. Erre szintén Kádár József katolikus pap vállalkozott. „Másnap rendőrkordon vette körül a várost. Mit lehet csinálni? Elkértem a Balázs Misu fogatát, feltettem a három alakot a kocsira, és a rendőrkordonon keresztül kivittem őket a városból. A kordonnál a szekus tisztnek azt mondtam: a vendégeimet viszem Hosszúmezőre, ahol jó bor van a kocsmában. Bevette a dolgot. Én drukkoltam, az idegeim táncoltak, de sikerült. Hosszúmezőn a szatmári busz felvette a három pasast, meg volt előre beszélve” – írja önéletírásában.
A Szovjetunió lágereiben raboskodó több százezer magyar fogoly – katonák és civilek vegyesen – embertelen körülmények között, a legelemibb szükségleteiktől megfosztva tengette életét kényszermunka és hazavágyakozás között. A Hadifogoly- és Internáltügyi Főparancsnokság (UPVI-GUPVI), mely több mint 500 láger felett rendelkezett, elkülönült a kimondottan büntetőtáborokat működtető Gulagtól. A hazaengedett rabok előbb főként Focşani-on keresztül értek haza, majd 1947-től Máramarosziget lett a csomópont. Az ide érkező foglyokat egy hivatalos magyar küldöttség várta, amely elmagyarázta a hazatérőknek azt, hogy mit mondhatnak el otthon, sőt egy nyilatkozatot is aláírattak velük, hogy a Szovjetunióban jól bántak velük a „munkájuk” alatt.
A máramarosszigeti átmeneti tábornak fontossága 1949 után kezdett halványulni, amikor a hazaengedett foglyok kitérő nélkül jutottak el Magyarországra.
ÁKOSI ZSOLT / Szabadság (Kolozsvár)
2017. szeptember 7.
Szabadtéri táncmesével nyitják az évadot
Háromszék Táncegyüttes
A 2014-ben bemutatott és azóta több mint nyolcvan alkalommal játszott gyermekelőadással, a Furik Rita rendezte Az én mesém című produkcióval rajtol a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes új évada. A táncmesét pénteken Sepsiszentgyörgy főterén mutatják be, az előadás egyben búcsúztató is, hisz a nagy sikerű táncjáték ezen a napon látható utoljára.
Egy hét alatt két jelentős eseményt jegyez a Háromszék Táncegyüttes: megtartja évadnyitó előadását és szeptember 12-én a társulat igazgatója átveszi a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést Magyarország csíkszeredai főkonzulátusán, amelyet Áder János, Magyarország köztársasági elnöke augusztus 20., a magyar nemzeti ünnep alkalmából adományozott „Deák Gyula Levente, a Háromszék Táncegyüttes igazgatója, a Romániai Magyar Néptánc Egyesület elnöke részére az erdélyi táncházmozgalom aktív tagjaként a népzene- és néptánchagyományok továbbadása érdekében végzett sokrétű értékőrző tevékenysége elismeréseként”. Szeptember nem csak ezek miatt zsúfolt az együttes életében: 21-én mutatják be az Orza Călin rendezésében a Székely vágtára készült, A csillagösvény népei eredettörténeti táncköltemény zárt termi, táncszínházi változatát az M Stúdióval közösen. Az évad második bemutatóját tavasszal tartják, Furik Rita rendezi az Aranyasszony című előadást, amellyel jövő nyáron a társulat Szegeden lép fel szabadtéri színpadon. Az új produkciók mellett továbbra is műsoron marad az Ivácson László rendezte Szerencsekrajcár gyermekelőadás, valamint az általa rendezett és koreografált Két kezem forgatta, szívem táncoltatta című folklórműsor, a Könczei Árpád rendezésében és koreográfiájával színpadra állított Mundruc és a szintén Könczei-produkció, A banda. A Háromszék Táncegyüttes októberben részt vesz az Erdélyi Hivatásos Táncegyüttesek Találkozóján Nagyváradon, novemberben házigazdája a 29. Népzene- és néptánctalálkozónak, amelyre Kalotaszegről érkeznek adatközlők, és idén a budapesti Fitos Dezső Társulat és a Szentendrei Táncegyüttes a meghívott vendég, közös produkciójukat, az Arany János balladái nyomán készült Irgalom című előadást mutatják be. Az évad eseményeit ismertető sajtótájékoztatón lapunk kérdésére Deák Gyula igazgató és Ivácson László művészeti vezető elmondta: a Háromszék Táncstúdió emeleti előadóterme továbbra is ázik, a szellőztetőberendezés nem megfelelő, előadások alatt nincs elegendő oxigén a teremben. Míg előbbit egy munkacsoport rövid idő alatt kijavíthatná, hisz a tetőzeten a hiba, utóbbi a berendezés teljes cseréjét jelentené, mert nem működik jól és túlságosan hangos – szögezték le. Attól tartanak, a játszótérre becsöpögő víztől csúszóssá váló padlózat miatt baleset történik vagy a terem levegőtlensége miatt rosszul lesz valaki. Mindkettőt többször szóvá tették a fenntartó megyei önkormányzatnál, de előrelépés nem történt. Az új évadban újabb tagok felvételét tervezik egy nyugdíjba vonuló és két távozó táncos helyére, ami a folyamatosan visszatérő legnagyobb kihívás számukra, mert táncosképzés hiányában az együttesnek menet közben kell képeznie az újoncokat. S bár idén a fizetések nőttek a társulatnál, a minimálbér szintjén lévő kiindulópont miatt ez még mindig nem jelenti, hogy művészi teljesítményüknek megfelelően javadalmazzák őket. Ha ez pozitívan változna, talán akkor elmondhatnánk, minden készen áll ahhoz, hogy a függöny felgördüljön a táncszínpadon.
Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Háromszék Táncegyüttes
A 2014-ben bemutatott és azóta több mint nyolcvan alkalommal játszott gyermekelőadással, a Furik Rita rendezte Az én mesém című produkcióval rajtol a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes új évada. A táncmesét pénteken Sepsiszentgyörgy főterén mutatják be, az előadás egyben búcsúztató is, hisz a nagy sikerű táncjáték ezen a napon látható utoljára.
Egy hét alatt két jelentős eseményt jegyez a Háromszék Táncegyüttes: megtartja évadnyitó előadását és szeptember 12-én a társulat igazgatója átveszi a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést Magyarország csíkszeredai főkonzulátusán, amelyet Áder János, Magyarország köztársasági elnöke augusztus 20., a magyar nemzeti ünnep alkalmából adományozott „Deák Gyula Levente, a Háromszék Táncegyüttes igazgatója, a Romániai Magyar Néptánc Egyesület elnöke részére az erdélyi táncházmozgalom aktív tagjaként a népzene- és néptánchagyományok továbbadása érdekében végzett sokrétű értékőrző tevékenysége elismeréseként”. Szeptember nem csak ezek miatt zsúfolt az együttes életében: 21-én mutatják be az Orza Călin rendezésében a Székely vágtára készült, A csillagösvény népei eredettörténeti táncköltemény zárt termi, táncszínházi változatát az M Stúdióval közösen. Az évad második bemutatóját tavasszal tartják, Furik Rita rendezi az Aranyasszony című előadást, amellyel jövő nyáron a társulat Szegeden lép fel szabadtéri színpadon. Az új produkciók mellett továbbra is műsoron marad az Ivácson László rendezte Szerencsekrajcár gyermekelőadás, valamint az általa rendezett és koreografált Két kezem forgatta, szívem táncoltatta című folklórműsor, a Könczei Árpád rendezésében és koreográfiájával színpadra állított Mundruc és a szintén Könczei-produkció, A banda. A Háromszék Táncegyüttes októberben részt vesz az Erdélyi Hivatásos Táncegyüttesek Találkozóján Nagyváradon, novemberben házigazdája a 29. Népzene- és néptánctalálkozónak, amelyre Kalotaszegről érkeznek adatközlők, és idén a budapesti Fitos Dezső Társulat és a Szentendrei Táncegyüttes a meghívott vendég, közös produkciójukat, az Arany János balladái nyomán készült Irgalom című előadást mutatják be. Az évad eseményeit ismertető sajtótájékoztatón lapunk kérdésére Deák Gyula igazgató és Ivácson László művészeti vezető elmondta: a Háromszék Táncstúdió emeleti előadóterme továbbra is ázik, a szellőztetőberendezés nem megfelelő, előadások alatt nincs elegendő oxigén a teremben. Míg előbbit egy munkacsoport rövid idő alatt kijavíthatná, hisz a tetőzeten a hiba, utóbbi a berendezés teljes cseréjét jelentené, mert nem működik jól és túlságosan hangos – szögezték le. Attól tartanak, a játszótérre becsöpögő víztől csúszóssá váló padlózat miatt baleset történik vagy a terem levegőtlensége miatt rosszul lesz valaki. Mindkettőt többször szóvá tették a fenntartó megyei önkormányzatnál, de előrelépés nem történt. Az új évadban újabb tagok felvételét tervezik egy nyugdíjba vonuló és két távozó táncos helyére, ami a folyamatosan visszatérő legnagyobb kihívás számukra, mert táncosképzés hiányában az együttesnek menet közben kell képeznie az újoncokat. S bár idén a fizetések nőttek a társulatnál, a minimálbér szintjén lévő kiindulópont miatt ez még mindig nem jelenti, hogy művészi teljesítményüknek megfelelően javadalmazzák őket. Ha ez pozitívan változna, talán akkor elmondhatnánk, minden készen áll ahhoz, hogy a függöny felgördüljön a táncszínpadon.
Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. szeptember 19.
FELHÍVÁS WASS ALBERT NEVÉT VISELŐ TÁRSASÁGOK ÉS AZ ÍRÓ TISZTELŐI RÉSZÉRE
Kedves Wass Albert Tisztelők!
Miami – Budapest, 2017. szeptember 18.
MIT ÉR WASS ALBERT AZ ŐT TISZTELŐ MAGYAR KÖZÖSSÉGEK ÉS EGYÉNEK SZÁMÁRA?
Ez a kérdés most azt is jelenti, hogy megjelenhet-e tiszteletére a Wass Albert Örökségkönyv, mellyel az író születése 110. (1908. január 8.) és halála 20. évfordulója (1998. február 17. alkalmából rendezendő Emlékév keretében tisztelgünk szellemi nagysága előtt. Ez csak úgy lehetséges, ha összefognak az őt tisztelő közösségek és egyének – munkásságával Ő egész életében az összefogásra buzdított, most rajtunk a sor… A Czegei Wass Alapítvány és a Panoráma Világklub is felajánlotta támogatását, de a könyv megjelenéséhez kérjük mások szíves anyagi közreműködését is, kinek-kinek saját lehetőségei szerint.
A kiadvány a Kárpát-medencében és a világon élő magyarság Wass Albert iránti tiszteletét, életműve és sorsa iránti vonzalmát mutatja be; az emlékezés szellemi és tárgyi bizonyságait. A jeles évforduló alkalmából színes képet ad a Wass Albert hagyatékát őrző személyekről, szervezetekről, azok irodalmi rendezvényeiről, az emlékműsorokról és egyéb kulturális programokról; sok személyes vallomást és visszaemlékezést is olvashatunk majd az íróról és a vele kapcsolatos eseményekről. Továbbá emlékhelyek, szobrok képei is megtalálhatók lesznek a könyvben. A beszámolók folyamatosan érkeznek szerte a nagyvilágból, s továbbra is várjuk azoktól, akik fontosnak tartják az íróval, a műveivel kapcsolatos élményeket megírni és beküldeni a könyv szerkesztőinek!
Egy egyedülálló könyvről van szó, amely az emlékév alkalmából jelenik meg, várhatóan több ezer példányban, s tartalmazza az emlékév eseménysorozatának fontosabb programjait is.
Tisztelettel felhívjuk az író munkásságát tisztelő és szerető nemzettársainkat a könyv költség-hozzájárulásának védnöki támogatására: nyújtsanak anyagi segítséget e történelmi jelentőségű munka megvalósításához. A támogatók nevének felsorolását a könyv is tartalmazza majd, valamint a kiadó Emléklappalköszöni meg a támogatásokat!
A támogatási összeg személyesen átadható a Világklub-rendezvényeken, valamint csekken vagy az OTP Banknál vezetett bankszámlára történő utalással is lehet fizetni. A Magyarságszolgálati Alapítvány számlaszáma: 117 86001- 20171993-00000000 (IBAN: HU75 117 86001- 20171993-00000000, BIC (swift) kód: OTPVHUHB). (a befizetésről az alapítvány igazolást ad a befizető részére). A külföldi fizetés a MIXMEDIA INC (JPMorgan Chase Manhattan Bank NY, account number: 000239500308965, swift code: CHASUS33) számlaszámra is lehetséges. Postacím: Panoráma Világklub – 1581 Budapest, Pf. 100. További információért az alábbi elérhetőségeken lehet érdeklődni: vilagklub@vilagklub.hu, Telefon: 1-20 928 0088.
Tájékoztatásul közöljük, hogy az Emlékkönyv kiadása mellett még számos egyéb kezdeményezésre is sor kerül:
Január 7-én, Budapesten, a Duna Palotában Díszünnepséget rendezünk, amelyen neves előadók, egy gálaműsor keretében – versekkel, dalokkal, előadásokkal- emlékezünk az íróra;
– Átadásra kerülnek a Wass Albert Örökség Díjak, amelyeket azoknak ítélünk oda, akik méltó módon őrzik és ápolják Wass Albert szellemi örökségét;
– Megalakul a Wass Albert Tisztelőinek Társasága, a WATT, amely az író művei iránt érdeklődőket és a szellemi örökségét tovább vivőket fogja majd össze – a Panoráma Világklub öt kontinens 95 országát átölelő 230 társklub kereteiben;
– Wass Albert emlékszobrot állitunk fel Szegeden – László Levente székely faragóművész alkotása- a VIII. Magyar Világtalálkozó emlékműveként kerül felállításra, 2018. május 21-én.
Tisztelettel és köszönettel a Czegei Wass Alapítvány nevében Wass Albert fiai; Vid, Huba, Miklós, Géza és Endre
A könyv szerkesztői: Bartha Kata, Bodó Julianna és dr. Lukácsi Éva
Főszerkesztő: dr. Tanka László, a Panoráma Világklub alapító elnöke. Erdély.ma
Kedves Wass Albert Tisztelők!
Miami – Budapest, 2017. szeptember 18.
MIT ÉR WASS ALBERT AZ ŐT TISZTELŐ MAGYAR KÖZÖSSÉGEK ÉS EGYÉNEK SZÁMÁRA?
Ez a kérdés most azt is jelenti, hogy megjelenhet-e tiszteletére a Wass Albert Örökségkönyv, mellyel az író születése 110. (1908. január 8.) és halála 20. évfordulója (1998. február 17. alkalmából rendezendő Emlékév keretében tisztelgünk szellemi nagysága előtt. Ez csak úgy lehetséges, ha összefognak az őt tisztelő közösségek és egyének – munkásságával Ő egész életében az összefogásra buzdított, most rajtunk a sor… A Czegei Wass Alapítvány és a Panoráma Világklub is felajánlotta támogatását, de a könyv megjelenéséhez kérjük mások szíves anyagi közreműködését is, kinek-kinek saját lehetőségei szerint.
A kiadvány a Kárpát-medencében és a világon élő magyarság Wass Albert iránti tiszteletét, életműve és sorsa iránti vonzalmát mutatja be; az emlékezés szellemi és tárgyi bizonyságait. A jeles évforduló alkalmából színes képet ad a Wass Albert hagyatékát őrző személyekről, szervezetekről, azok irodalmi rendezvényeiről, az emlékműsorokról és egyéb kulturális programokról; sok személyes vallomást és visszaemlékezést is olvashatunk majd az íróról és a vele kapcsolatos eseményekről. Továbbá emlékhelyek, szobrok képei is megtalálhatók lesznek a könyvben. A beszámolók folyamatosan érkeznek szerte a nagyvilágból, s továbbra is várjuk azoktól, akik fontosnak tartják az íróval, a műveivel kapcsolatos élményeket megírni és beküldeni a könyv szerkesztőinek!
Egy egyedülálló könyvről van szó, amely az emlékév alkalmából jelenik meg, várhatóan több ezer példányban, s tartalmazza az emlékév eseménysorozatának fontosabb programjait is.
Tisztelettel felhívjuk az író munkásságát tisztelő és szerető nemzettársainkat a könyv költség-hozzájárulásának védnöki támogatására: nyújtsanak anyagi segítséget e történelmi jelentőségű munka megvalósításához. A támogatók nevének felsorolását a könyv is tartalmazza majd, valamint a kiadó Emléklappalköszöni meg a támogatásokat!
A támogatási összeg személyesen átadható a Világklub-rendezvényeken, valamint csekken vagy az OTP Banknál vezetett bankszámlára történő utalással is lehet fizetni. A Magyarságszolgálati Alapítvány számlaszáma: 117 86001- 20171993-00000000 (IBAN: HU75 117 86001- 20171993-00000000, BIC (swift) kód: OTPVHUHB). (a befizetésről az alapítvány igazolást ad a befizető részére). A külföldi fizetés a MIXMEDIA INC (JPMorgan Chase Manhattan Bank NY, account number: 000239500308965, swift code: CHASUS33) számlaszámra is lehetséges. Postacím: Panoráma Világklub – 1581 Budapest, Pf. 100. További információért az alábbi elérhetőségeken lehet érdeklődni: vilagklub@vilagklub.hu, Telefon: 1-20 928 0088.
Tájékoztatásul közöljük, hogy az Emlékkönyv kiadása mellett még számos egyéb kezdeményezésre is sor kerül:
Január 7-én, Budapesten, a Duna Palotában Díszünnepséget rendezünk, amelyen neves előadók, egy gálaműsor keretében – versekkel, dalokkal, előadásokkal- emlékezünk az íróra;
– Átadásra kerülnek a Wass Albert Örökség Díjak, amelyeket azoknak ítélünk oda, akik méltó módon őrzik és ápolják Wass Albert szellemi örökségét;
– Megalakul a Wass Albert Tisztelőinek Társasága, a WATT, amely az író művei iránt érdeklődőket és a szellemi örökségét tovább vivőket fogja majd össze – a Panoráma Világklub öt kontinens 95 országát átölelő 230 társklub kereteiben;
– Wass Albert emlékszobrot állitunk fel Szegeden – László Levente székely faragóművész alkotása- a VIII. Magyar Világtalálkozó emlékműveként kerül felállításra, 2018. május 21-én.
Tisztelettel és köszönettel a Czegei Wass Alapítvány nevében Wass Albert fiai; Vid, Huba, Miklós, Géza és Endre
A könyv szerkesztői: Bartha Kata, Bodó Julianna és dr. Lukácsi Éva
Főszerkesztő: dr. Tanka László, a Panoráma Világklub alapító elnöke. Erdély.ma
2017. szeptember 26.
Aradon tartott könyvbemutatót a Kriterion
Három szerző, megannyi érdekesség
A Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpád Termében, szeptember 22-én, pénteken 18 órakor a Kriterion Könyvkiadó képviselőivel találkozhatott az aradi közönség. A rendezvény meghívottjai H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója, Balázs Imre József irodalomtörténész, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem docense és Cseres Judit pszichológus, Cseres Tibor író lánya voltak. Az eseményen bemutatták Cseres Tibor Őseink kertje, Erdély című történelmi regényét, az elfeledett temesvári magyar költő, Reiter Róbert Elsüllyedt dal című kötetét és az aradi születésű Kuncz Aladár Fekete kolostor, Egy márványdarab és Felleg a város felett című köteteit. Az előadás célja a Bánsághoz kötődő, a két világháború közötti jelentősebb magyar írok műveinek a bemutatása és a megismertetése volt.
Az első kötet, amely bemutatásra került, Reiter Róbert romániai magyar avantgárd irányzat egyik legjelentősebb személyiségének a könyve, az Elsüllyedt dal, amit Balázs Imre József irodalomtörténész méltatott. A könyv címe egyben egy vers címe is, amely az író kevés magyar nyelvű alkotásainak a legnagyobbjai közé tartozik. A kötet kétharmada a Kassák Lajos által szerkesztett avantgárd szellemű folyóiratokban (A Tett, Ma, 2x2, Dokumentum) megjelent versek, műfordítások és teoretikus cikkek gyűjteménye. A temesvári születésű írónak ezenkívül nem voltak magyar nyelvű kötetei, hisz 1925-ben abbahagyja a magyar nyelven való írást és 1949 után Franz Liebhard néven folytatta írói pályafutását, németül publikálva műveit.
Cseres Tibor regényét, az Őseink kertje, Erdély című kötetet az író lánya, Cseres Judit pszichológus ismertette meg a közönséggel. „(...) Több okból is nagyon személyes az én viszonyom ehhez a regényhez, nyilvánvalóan ez a személyes viszony abból is adódik, hogy édesapám a szerző, de abból talán még inkább, hogy a szüleim, nagyszüleim sorsa bontakozik ki ebből a regényből” – ezekkel a szavakkal kezdte Cseres Judit a mű bemutatását. A történet a két világháború közötti időszakban játszódik, a szerző szülei felmenőinek családi előtörténete is hangsúlyt kap a regényben. Érdekes tudnivaló a regényről, hogy címe ellenére a regény főszereplői valójában nem léptek Erdély földjére, az író szüleivel találkozó család bizonyos tagjai azonban erdélyiek voltak. A regény egyfajta kalandokkal teli családtörténet, melynek célja a család múltjának, hagyatékainak a megismerése, ezért is tartotta szükségesnek Cseres Tibor a regény megírását.
A harmadik író műveit, az aradi születésű Kuncz Aladár három kötetét a Kriterion Könyvkiadó igazgatója, H. Szabó Gyula mutatta be az aradi közönségnek. Az első kötet a Fekete kolostor című regény volt, a szerző legismertebb műve, mellyel a két világháború közti magyar és klasszikus világirodalom világában vált ismertté. Ezt a Kuncz-művet a mai napig is a nagy magyar fogságregények legjobbjai között tartják számon. A második bemutatott kötet az Egy márványdarab című alkotás, amely novellákat, karcolatokat, jegyzeteket és Kuncz egyetlenegy drámáját tartalmazza, utóbbi Csokonai Vitéz Mihály haláláról szól. Az utolsó bemutatott kötet ezen a tartalmas délutánon a Felleg a város felett című regény volt, amelyben részletes tájleírást találunk Kolozsvárról és az akkori arisztokrata lakosságáról.
A színvonalas esemény része volt a Kriterion Kiadó könyvbemutató-sorozatának, amely szeptember 21. és 23. között zajlott a történelmi Bánság több helyszínén: Lugos, Temesvár, Szeged és Magyarkanizsa.
Ferenczi Arnold / Nyugati Jelen (Arad)
Három szerző, megannyi érdekesség
A Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpád Termében, szeptember 22-én, pénteken 18 órakor a Kriterion Könyvkiadó képviselőivel találkozhatott az aradi közönség. A rendezvény meghívottjai H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója, Balázs Imre József irodalomtörténész, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem docense és Cseres Judit pszichológus, Cseres Tibor író lánya voltak. Az eseményen bemutatták Cseres Tibor Őseink kertje, Erdély című történelmi regényét, az elfeledett temesvári magyar költő, Reiter Róbert Elsüllyedt dal című kötetét és az aradi születésű Kuncz Aladár Fekete kolostor, Egy márványdarab és Felleg a város felett című köteteit. Az előadás célja a Bánsághoz kötődő, a két világháború közötti jelentősebb magyar írok műveinek a bemutatása és a megismertetése volt.
Az első kötet, amely bemutatásra került, Reiter Róbert romániai magyar avantgárd irányzat egyik legjelentősebb személyiségének a könyve, az Elsüllyedt dal, amit Balázs Imre József irodalomtörténész méltatott. A könyv címe egyben egy vers címe is, amely az író kevés magyar nyelvű alkotásainak a legnagyobbjai közé tartozik. A kötet kétharmada a Kassák Lajos által szerkesztett avantgárd szellemű folyóiratokban (A Tett, Ma, 2x2, Dokumentum) megjelent versek, műfordítások és teoretikus cikkek gyűjteménye. A temesvári születésű írónak ezenkívül nem voltak magyar nyelvű kötetei, hisz 1925-ben abbahagyja a magyar nyelven való írást és 1949 után Franz Liebhard néven folytatta írói pályafutását, németül publikálva műveit.
Cseres Tibor regényét, az Őseink kertje, Erdély című kötetet az író lánya, Cseres Judit pszichológus ismertette meg a közönséggel. „(...) Több okból is nagyon személyes az én viszonyom ehhez a regényhez, nyilvánvalóan ez a személyes viszony abból is adódik, hogy édesapám a szerző, de abból talán még inkább, hogy a szüleim, nagyszüleim sorsa bontakozik ki ebből a regényből” – ezekkel a szavakkal kezdte Cseres Judit a mű bemutatását. A történet a két világháború közötti időszakban játszódik, a szerző szülei felmenőinek családi előtörténete is hangsúlyt kap a regényben. Érdekes tudnivaló a regényről, hogy címe ellenére a regény főszereplői valójában nem léptek Erdély földjére, az író szüleivel találkozó család bizonyos tagjai azonban erdélyiek voltak. A regény egyfajta kalandokkal teli családtörténet, melynek célja a család múltjának, hagyatékainak a megismerése, ezért is tartotta szükségesnek Cseres Tibor a regény megírását.
A harmadik író műveit, az aradi születésű Kuncz Aladár három kötetét a Kriterion Könyvkiadó igazgatója, H. Szabó Gyula mutatta be az aradi közönségnek. Az első kötet a Fekete kolostor című regény volt, a szerző legismertebb műve, mellyel a két világháború közti magyar és klasszikus világirodalom világában vált ismertté. Ezt a Kuncz-művet a mai napig is a nagy magyar fogságregények legjobbjai között tartják számon. A második bemutatott kötet az Egy márványdarab című alkotás, amely novellákat, karcolatokat, jegyzeteket és Kuncz egyetlenegy drámáját tartalmazza, utóbbi Csokonai Vitéz Mihály haláláról szól. Az utolsó bemutatott kötet ezen a tartalmas délutánon a Felleg a város felett című regény volt, amelyben részletes tájleírást találunk Kolozsvárról és az akkori arisztokrata lakosságáról.
A színvonalas esemény része volt a Kriterion Kiadó könyvbemutató-sorozatának, amely szeptember 21. és 23. között zajlott a történelmi Bánság több helyszínén: Lugos, Temesvár, Szeged és Magyarkanizsa.
Ferenczi Arnold / Nyugati Jelen (Arad)
2017. október 10.
A kolozsvári jogászképzés története
Kolozsváron az első (jezsuita) egyetemet 1581-ben Báthory István erdélyi fejedelem alapította. Sokáig úgy tartották, hogy jogászképzés is folyt az egyetemen, de az oklevelek tanusága szerint a rövid ideig fennálló, jogutód nélkül megszűnt intézményben nem volt lehetőség a jogászképzés tényleges elindítására.
A jogászképzés bizonyíthatóan 1774-ben, a Mária Terézia által alapított egyetemen (jogakadémián) indult el. A jogakadémiát nagyon hamar felsőoktatási intézményből joglíceummá fokozták vissza, csak 1863-tól működött tovább újra jogakadémiai ranggal, magyar nyelvű képzéssel. 1866-tól a képzés időtartama négy évre nőtt.
1872-ben alakult meg a Ferencz József Tudományegyetem, Jog- és Államtudományi Karral. Az I. világháború után, mivel Erdély Románia részévé vált, az egyetem rövid ideig Budapesten, majd Szegeden működött tovább.
Kolozsváron 1919-ben jött létre az I. Ferdinánd király nevét felvevő román tannyelvű egyetem, amelynek keretében a jogászképzés is román nyelven folyt.
1940-ben a második bécsi döntés következében Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz és a Ferencz József Tudományegyetem is visszatért Szegedről Kolozsvárra, a román tannyelvű egyetem és annak jogtudományi kara pedig Nagyszebenbe, Dél-Erdélybe költözött.
A második világháború után Észak-Erdély újra Románia részévé lett. Nagyszebenből a román egyetem visszakerült Kolozsvárra. Viszont 1945-ben Románia, hogy bizonyítsa az erdélyi magyarsággal a történelmi megegyezés szándékát, Bolyai Egyetem név alatt új, magyar tannyelvű tudományegyetemet létesített. Ennek lett része a Jog- és Közgazdaságtudományi Kar, amelynek keretében teljesen magyar nyelvű jogászképzés működött.
1959-ben viszont már nem állt fenn ez a bizonyítási kényszer, és a kommunista diktatúra vezetői úgy döntöttek, hogy a kolozsvári román és magyar tannyelvű egyetemeket összevonják. Ezzel a magyar jogászképzés teljesen megszűnt, annak ellenére, hogy a Bolyai Egyetem végzettjei a legkomolyabb jogi szakmákban nyújtottak kiemelkedő teljesítményt. A megszüntetés indokai azonban nem szakmai jellegűek voltak, hanem a kommunista diktatúrában fokozatosan erősödő nacionalista irány előretörését jelezték.
Az 1989-es rendszerváltás után, a legitim várakozás ellenére sem kerül sor a Bolyai Egyetem újralakítására. Így a jogászképzés helyzete sem oldódott meg. Ezért 2010-ben a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem keretében elindult a kétnyelvű, román-magyar jogász alapképzés.
Kolozsvár 1774 óta a jogászképzés legmeghatározóbb erdélyi központja, ezért a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem a kolozsvári jogakadémia közvetlen eszmei örököseként, a tolerancia, a nemzetiségek közötti megértés és együttműködés jegyében, a legmagasabb szakmai színvonalon kívánja ellátni a jogászképzés területén vállalt feladatait. jog.sapientia.ro
Kolozsváron az első (jezsuita) egyetemet 1581-ben Báthory István erdélyi fejedelem alapította. Sokáig úgy tartották, hogy jogászképzés is folyt az egyetemen, de az oklevelek tanusága szerint a rövid ideig fennálló, jogutód nélkül megszűnt intézményben nem volt lehetőség a jogászképzés tényleges elindítására.
A jogászképzés bizonyíthatóan 1774-ben, a Mária Terézia által alapított egyetemen (jogakadémián) indult el. A jogakadémiát nagyon hamar felsőoktatási intézményből joglíceummá fokozták vissza, csak 1863-tól működött tovább újra jogakadémiai ranggal, magyar nyelvű képzéssel. 1866-tól a képzés időtartama négy évre nőtt.
1872-ben alakult meg a Ferencz József Tudományegyetem, Jog- és Államtudományi Karral. Az I. világháború után, mivel Erdély Románia részévé vált, az egyetem rövid ideig Budapesten, majd Szegeden működött tovább.
Kolozsváron 1919-ben jött létre az I. Ferdinánd király nevét felvevő román tannyelvű egyetem, amelynek keretében a jogászképzés is román nyelven folyt.
1940-ben a második bécsi döntés következében Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz és a Ferencz József Tudományegyetem is visszatért Szegedről Kolozsvárra, a román tannyelvű egyetem és annak jogtudományi kara pedig Nagyszebenbe, Dél-Erdélybe költözött.
A második világháború után Észak-Erdély újra Románia részévé lett. Nagyszebenből a román egyetem visszakerült Kolozsvárra. Viszont 1945-ben Románia, hogy bizonyítsa az erdélyi magyarsággal a történelmi megegyezés szándékát, Bolyai Egyetem név alatt új, magyar tannyelvű tudományegyetemet létesített. Ennek lett része a Jog- és Közgazdaságtudományi Kar, amelynek keretében teljesen magyar nyelvű jogászképzés működött.
1959-ben viszont már nem állt fenn ez a bizonyítási kényszer, és a kommunista diktatúra vezetői úgy döntöttek, hogy a kolozsvári román és magyar tannyelvű egyetemeket összevonják. Ezzel a magyar jogászképzés teljesen megszűnt, annak ellenére, hogy a Bolyai Egyetem végzettjei a legkomolyabb jogi szakmákban nyújtottak kiemelkedő teljesítményt. A megszüntetés indokai azonban nem szakmai jellegűek voltak, hanem a kommunista diktatúrában fokozatosan erősödő nacionalista irány előretörését jelezték.
Az 1989-es rendszerváltás után, a legitim várakozás ellenére sem kerül sor a Bolyai Egyetem újralakítására. Így a jogászképzés helyzete sem oldódott meg. Ezért 2010-ben a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem keretében elindult a kétnyelvű, román-magyar jogász alapképzés.
Kolozsvár 1774 óta a jogászképzés legmeghatározóbb erdélyi központja, ezért a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem a kolozsvári jogakadémia közvetlen eszmei örököseként, a tolerancia, a nemzetiségek közötti megértés és együttműködés jegyében, a legmagasabb szakmai színvonalon kívánja ellátni a jogászképzés területén vállalt feladatait. jog.sapientia.ro
2017. október 13.
Emlékezzünk Hosszu Zoltánra
Ebben az évben több személyiség születésének 120. évfordulójára tartottak kisebb-nagyobb megemlékezési ünnepséget: Székelyudvarhelyen augusztusban Tomcsa Sándorra emlékeztek, szeptember Tamási Ároné volt.
Velük egy esztendőben, a mi megyénkben született dr. Hosszu Zoltán, akiről még egy utcát sem neveztek el, pedig megérdemelné.
A mi százhúszasunk Kálnokon látta meg a napvilágot 1897. október 14-én. Iskoláit is itt kezdte, majd Sepsiszentgyörgy, Székelykeresztúr, Kolozsvár érintésével eljutott Szegedre, ahol jogi diplomát szerzett és doktorált is, de ez őt nem elégítette ki: színi tanulmányokat folytatott, és hamarosan a budapesti Belvárosi, majd a Nemzeti Színház színésze lett, utóbbinak örökös tagja. A közönség és a szakma egyaránt értékelte, és elsősorban a falusi emberek hiteles ábrázolására törekedett, hiszen szülőfalujából igen sok élményanyagot hozott. Legtöbbet emlegetett színpadi alakítása Katona József Bánk bánjának Tiborca. De másként is jelentkezett karrierjében a szülőföld: emlékeiből felidézte két falubelijét, Dani bát és komáját, Bedábel Kárujt, s tíz humoros monológot írt kettejük furfangjairól. A közönség hamar megkedvelte Dani bá góbéságait – valószínű, ez volt a korabeli stand up – , de a rádió is gyakran közvetítette, így az erdélyi hallgatók is megismerhették. Jómagam annak idején hangkazettát készítettem a Dancs Market jóvoltából, a néhai sepsiszentgyörgyi tévében pedig születésének 100. évfordulóján Hosszu Zoltán életét és karrierjét ismertető műsort sugároztunk, melyben időnként élőben is felelevenítettem a monológok némelyikét. A kézdivásárhelyi Zelegor Könyvkiadó kötet formában adta ki a Dani bá-monológokat, értékes ismertető anyagok kíséretében, a szerkesztő Sántha Attila úgy vélekedett: „ha azt nézzük, hol és mikor kezdődik a székely ember autentikus megjelenítése a magyar színpadokon, akkor Hosszu Zoltán Dani bájánál kell keresgélnünk”. A színház mellett a filmet érezte közel állónak egyéniségéhez: számtalan filmben jelenített meg kiváló karaktereket. 1943-ban úgy dönt, hogy saját filmgyártó vállalatot alapít Hosszu film néven, de sajnos csak egyetlen mű került innen a mozikba: És a vakok látnak. Ezt az alakítását a szakma is igen nagyra értékelte, később Nemeskürthy István külön kiemelte azt a bizonyos favágási jelenetét. Sajnos a filmnek csak egy igen rossz másolata maradt meg. Nem véletlen, hogy a végére hagytam a szakmai és közönségsikert aratott Negyediziglen című filmet, amelynek társszerzője és főszereplője volt. A bibliai idézetből vett cím mögött a szovjet hatalom mesterkedéseinek egy nagyon kemény kritikája, mondhatni ostorozása rejlik, így nem csoda, hogy Magyarország „dicsőséges felszabadításakor” Hosszu Zoltánnak menekülnie kell. Családjáról pontosan tudjuk, hogy előbb Nyugat-Európába, majd Dél-Amerikába emigráltak. Felesége, a brassói születésű Eszenyi Olga, aki a filmekben is partnere volt, külföldre kerülve mindenhol felkereste a magyarul játszó színtársulatokat, ápolva ott is a magyar nyelvet. A brazíliai Sao Paulóban halt meg 1992-ben. Egyetlen törvényes fia is ott él – a Kálnokon frissen letelepedett, az utóbbi időben Magyarországon játszó egykori kollégám, Simon András szerint a 41-es születésű ifj. Hosszu Zoltán jól beszéli a magyar nyelvet, de felesége és két fia sajnos nem. Törvénytelen fia, Gera Zoltán élete végéig tisztelte és imádta a magyar filmet és színpadot, ő is nemrég távozott az élők sorából. Hosszu Zoltán haláláról különböző mendemondák keringenek, még várni kell az igazság kiderítésére Október 14-én tisztelegjünk a 120 esztendővel ezelőtt született dr. Hosszu Zoltán emléke előtt. Veress László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Ebben az évben több személyiség születésének 120. évfordulójára tartottak kisebb-nagyobb megemlékezési ünnepséget: Székelyudvarhelyen augusztusban Tomcsa Sándorra emlékeztek, szeptember Tamási Ároné volt.
Velük egy esztendőben, a mi megyénkben született dr. Hosszu Zoltán, akiről még egy utcát sem neveztek el, pedig megérdemelné.
A mi százhúszasunk Kálnokon látta meg a napvilágot 1897. október 14-én. Iskoláit is itt kezdte, majd Sepsiszentgyörgy, Székelykeresztúr, Kolozsvár érintésével eljutott Szegedre, ahol jogi diplomát szerzett és doktorált is, de ez őt nem elégítette ki: színi tanulmányokat folytatott, és hamarosan a budapesti Belvárosi, majd a Nemzeti Színház színésze lett, utóbbinak örökös tagja. A közönség és a szakma egyaránt értékelte, és elsősorban a falusi emberek hiteles ábrázolására törekedett, hiszen szülőfalujából igen sok élményanyagot hozott. Legtöbbet emlegetett színpadi alakítása Katona József Bánk bánjának Tiborca. De másként is jelentkezett karrierjében a szülőföld: emlékeiből felidézte két falubelijét, Dani bát és komáját, Bedábel Kárujt, s tíz humoros monológot írt kettejük furfangjairól. A közönség hamar megkedvelte Dani bá góbéságait – valószínű, ez volt a korabeli stand up – , de a rádió is gyakran közvetítette, így az erdélyi hallgatók is megismerhették. Jómagam annak idején hangkazettát készítettem a Dancs Market jóvoltából, a néhai sepsiszentgyörgyi tévében pedig születésének 100. évfordulóján Hosszu Zoltán életét és karrierjét ismertető műsort sugároztunk, melyben időnként élőben is felelevenítettem a monológok némelyikét. A kézdivásárhelyi Zelegor Könyvkiadó kötet formában adta ki a Dani bá-monológokat, értékes ismertető anyagok kíséretében, a szerkesztő Sántha Attila úgy vélekedett: „ha azt nézzük, hol és mikor kezdődik a székely ember autentikus megjelenítése a magyar színpadokon, akkor Hosszu Zoltán Dani bájánál kell keresgélnünk”. A színház mellett a filmet érezte közel állónak egyéniségéhez: számtalan filmben jelenített meg kiváló karaktereket. 1943-ban úgy dönt, hogy saját filmgyártó vállalatot alapít Hosszu film néven, de sajnos csak egyetlen mű került innen a mozikba: És a vakok látnak. Ezt az alakítását a szakma is igen nagyra értékelte, később Nemeskürthy István külön kiemelte azt a bizonyos favágási jelenetét. Sajnos a filmnek csak egy igen rossz másolata maradt meg. Nem véletlen, hogy a végére hagytam a szakmai és közönségsikert aratott Negyediziglen című filmet, amelynek társszerzője és főszereplője volt. A bibliai idézetből vett cím mögött a szovjet hatalom mesterkedéseinek egy nagyon kemény kritikája, mondhatni ostorozása rejlik, így nem csoda, hogy Magyarország „dicsőséges felszabadításakor” Hosszu Zoltánnak menekülnie kell. Családjáról pontosan tudjuk, hogy előbb Nyugat-Európába, majd Dél-Amerikába emigráltak. Felesége, a brassói születésű Eszenyi Olga, aki a filmekben is partnere volt, külföldre kerülve mindenhol felkereste a magyarul játszó színtársulatokat, ápolva ott is a magyar nyelvet. A brazíliai Sao Paulóban halt meg 1992-ben. Egyetlen törvényes fia is ott él – a Kálnokon frissen letelepedett, az utóbbi időben Magyarországon játszó egykori kollégám, Simon András szerint a 41-es születésű ifj. Hosszu Zoltán jól beszéli a magyar nyelvet, de felesége és két fia sajnos nem. Törvénytelen fia, Gera Zoltán élete végéig tisztelte és imádta a magyar filmet és színpadot, ő is nemrég távozott az élők sorából. Hosszu Zoltán haláláról különböző mendemondák keringenek, még várni kell az igazság kiderítésére Október 14-én tisztelegjünk a 120 esztendővel ezelőtt született dr. Hosszu Zoltán emléke előtt. Veress László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. október 14.
Bukarest-központú a médiánk
Október 13-14. között Nagyváradon és Méhkeréken szervezik meg A média a posztkommunizmusban – örökség, evolúció, tendenciák című konferenciát. A nyitóünnepséget péntek délelőtt tartották.
A kétnapos rendezvény tulajdonképpen egy tavaly elkezdett sorozat második állomása, és a szervezők (Nagyváradi Egyetem, Szegedi Tudományegyetem, Méhkerék Község Román Nemzetiségi Települési Önkormányzata) reményei szerint az elkövetkezendő években még számos kiadással gazdagodik majd. A 2016-os rendezvényen elhangzottakról már meg is jelent egy kötet, ebben például olyan aktuális kérdéseket boncolgatnak a sajtóvisszhangok tükrében, mint a migráció vagy a Brexit, és a Continental szállodában tartott nyitóünnepségen be is mutatták a kiadványt.
A szimpóziumra és műhelybeszélgetésekre amúgy nem csupán Romániából, hanem Szegedről, Gyuláról, Méhkerékről, Kisinyovból és Belgrádból is érkeztek vendégek. Az egybegyűlteket Ioan Horga professzor, a Nagyváradi Egyetem oktatója köszöntötte, majd Constantin Bungău rektor beszélt arról, hogy a sajtó mindig egy forrást jelentett a történelmi munkák, kutatások számára, tehát a szakembereknek szükségük van rá.
Florin Trandafir-Vasiloni, Románia gyulai főkonzulja arra hívta fel a figyelmet: Méhkeréken egy jelentős román közösség él, akik őrzik az anyanyelvüket és az identitásukat, ami abból is kitűnik, hogy az utcán románul beszélnek egymással. A továbbiakban Sorin Curilă, a Nagyváradi Egyetem szenátusának az elnöke is üdvözölte az érdeklődőket.
Sajtótermékek
A vitaindító előadást Marian Petcu professzor, médiaszakértő tartotta, aki azt vázolta fel, hogyan alakult a hazai sajtótermékek sorsa a rendszerváltozás után. Ebből kitűnt, hogy a sajtó a szocializmusban és azóta is mindig fővárosközpontú volt abban az értelemben, hogy ott jelent meg a legtöbb termék. (Az expozéjában nem tért ki arra, hogy az adatok a román nyelvű, vagy az egész sajtópiacra vonatkoznak-e). Ha a statisztikát böngésszük, azt látjuk: 1990 előtt Romániában körülbelül 500 újság, folyóirat, szaklap stb. létezett, majd a változás után ezek száma robbanásszerűen megnőtt úgy, hogy a ’90-es évek végén elérte az 5 ezret, majd visszaesett, jelenleg pedig 3108 aktív címről beszélhetünk, függetlenül attól, hogy ezeket mikor alapították. Közel 50 százalékuk Bukarestben lát napvilágot, Bihar megyében pedig napjainkban 62 kiadvány jelenik meg. Igen, hatvankettő, de ne tessék csodálkozni azon, hogy akkor az újságstandokon miért nem látunk ennyit, ugyanis ezeknek túlnyomó többsége akadémiai, tudományos kiadvány, mely csak egy szűk réteghez jut el, szabadárusításban nem kapható, és valljuk be, az átlagolvasót nem is érdekli.
Továbbmenve: az említett 3108-ból 822 oktató jellegű, 170 történelmi és civilizációs témákkal foglalkozik, 147 egyházi kiadvány (ide vannak sorolva egyes egyházközségek által kiadott néhány lapos heti értesítők is), 116 szórakoztató jellegű, 106 orvosi témával foglalkozik, 104 irodalmi folyóirat és így tovább. Érdekes, hogy egy olyan napilap is működik, melyből csupán 400 példányt nyomtatnak, és 1868 érvényes audiovizuális engedély van kibocsátva. Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro
Október 13-14. között Nagyváradon és Méhkeréken szervezik meg A média a posztkommunizmusban – örökség, evolúció, tendenciák című konferenciát. A nyitóünnepséget péntek délelőtt tartották.
A kétnapos rendezvény tulajdonképpen egy tavaly elkezdett sorozat második állomása, és a szervezők (Nagyváradi Egyetem, Szegedi Tudományegyetem, Méhkerék Község Román Nemzetiségi Települési Önkormányzata) reményei szerint az elkövetkezendő években még számos kiadással gazdagodik majd. A 2016-os rendezvényen elhangzottakról már meg is jelent egy kötet, ebben például olyan aktuális kérdéseket boncolgatnak a sajtóvisszhangok tükrében, mint a migráció vagy a Brexit, és a Continental szállodában tartott nyitóünnepségen be is mutatták a kiadványt.
A szimpóziumra és műhelybeszélgetésekre amúgy nem csupán Romániából, hanem Szegedről, Gyuláról, Méhkerékről, Kisinyovból és Belgrádból is érkeztek vendégek. Az egybegyűlteket Ioan Horga professzor, a Nagyváradi Egyetem oktatója köszöntötte, majd Constantin Bungău rektor beszélt arról, hogy a sajtó mindig egy forrást jelentett a történelmi munkák, kutatások számára, tehát a szakembereknek szükségük van rá.
Florin Trandafir-Vasiloni, Románia gyulai főkonzulja arra hívta fel a figyelmet: Méhkeréken egy jelentős román közösség él, akik őrzik az anyanyelvüket és az identitásukat, ami abból is kitűnik, hogy az utcán románul beszélnek egymással. A továbbiakban Sorin Curilă, a Nagyváradi Egyetem szenátusának az elnöke is üdvözölte az érdeklődőket.
Sajtótermékek
A vitaindító előadást Marian Petcu professzor, médiaszakértő tartotta, aki azt vázolta fel, hogyan alakult a hazai sajtótermékek sorsa a rendszerváltozás után. Ebből kitűnt, hogy a sajtó a szocializmusban és azóta is mindig fővárosközpontú volt abban az értelemben, hogy ott jelent meg a legtöbb termék. (Az expozéjában nem tért ki arra, hogy az adatok a román nyelvű, vagy az egész sajtópiacra vonatkoznak-e). Ha a statisztikát böngésszük, azt látjuk: 1990 előtt Romániában körülbelül 500 újság, folyóirat, szaklap stb. létezett, majd a változás után ezek száma robbanásszerűen megnőtt úgy, hogy a ’90-es évek végén elérte az 5 ezret, majd visszaesett, jelenleg pedig 3108 aktív címről beszélhetünk, függetlenül attól, hogy ezeket mikor alapították. Közel 50 százalékuk Bukarestben lát napvilágot, Bihar megyében pedig napjainkban 62 kiadvány jelenik meg. Igen, hatvankettő, de ne tessék csodálkozni azon, hogy akkor az újságstandokon miért nem látunk ennyit, ugyanis ezeknek túlnyomó többsége akadémiai, tudományos kiadvány, mely csak egy szűk réteghez jut el, szabadárusításban nem kapható, és valljuk be, az átlagolvasót nem is érdekli.
Továbbmenve: az említett 3108-ból 822 oktató jellegű, 170 történelmi és civilizációs témákkal foglalkozik, 147 egyházi kiadvány (ide vannak sorolva egyes egyházközségek által kiadott néhány lapos heti értesítők is), 116 szórakoztató jellegű, 106 orvosi témával foglalkozik, 104 irodalmi folyóirat és így tovább. Érdekes, hogy egy olyan napilap is működik, melyből csupán 400 példányt nyomtatnak, és 1868 érvényes audiovizuális engedély van kibocsátva. Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro
2017. október 24.
Megújulunk, de a bensőnkben hordozzuk a múltunkat
A közelmúltban az „Ötágú síp” Kulturális Egyesület, a szegedi alsóvárosi ferences templom melletti kolostorban tartotta meg a VII. Szögedi Nemzet rendezvényt, a Szegedről kirajzott települések találkozóját, amelyen a környékünkről 5 falu képviselői vettek részt. Azért tartják ott az ódon, boltíves falak között ezt az összejövetelt, mert amikor elindult egy-egy csoport a leendő településük felé, e kolostor előtti téren gyűltek össze szekereikkel, és ott áldotta őket meg a pap.
Az esemény a templomban, Gyulai Endre ny. püspök által celebrált misével kezdődött, majd a házigazda ferencesek nevében, László testvér köszöntötte a találkozó résztvevőit.
Utána dr. Horváth István Károlyné, az „Ötágú Síp” Kulturális Egyesület elnöke köszöntőjében beszámolt az elmúlt év rendezvényeiről, és bemutatta a találkozó programját, résztvevőit.
Előbb Fehér Viktor egyetemi hallgató: Szögediek az Aranka közben című dolgozatát mutatta be a dél-bánsági magyar keresztelési, lakodalmi és temetkezési szokásokról.
A szintén délvidéki Virág Laura egyetemi hallgató A Magyarság megmaradása a déli végeken c. dolgozatában sok statisztikai adattal, elszomorító helyzetet ecsetelt. A tartomány 36 magyar településéből 17-ben ma 10-en aluli a magyar lakosok száma, de a többiben sem sokkal jobb a helyzet. Öt nagyobb településen 50% feletti a magyar lakosok száma, másik 5-ben 20%-on felüli és 9-ben 10%-on felüli.
Hogy javuljon a hangulat, a kisiratosi Almási Vince kapott szót, aki bemutatta faluját, annak gazdasági és kulturális helyzetét, a sok igen szép eredményt, amelyekből még az anyaországiak is tanulhatnak.
Szót kapott még Gesztes Olympia tanár, a Három királyfi, három királylány nevű mozgalom képviselője, aki az egyesület azon céljáról beszélt, hogy megszülessenek a kívánt, a tervezett gyermekek, mivel kutatásaik során megbizonyosodtak arról, hogy a fiatal házasok több gyermeket terveznek, mint amennyi később megszületik.
Az előadások utáni megbeszélésen sokan szóltak a vázolt témákról, mint pl. Harangozó Imre újkígyósi néprajzos (az ő beszédéből vettem az írás címét), ft. Heinrich József óteleki plébános, a kisvarjasi Szabó István, valamint jómagam is.
Én azt is felvetettem, hogy mivel nemsokára ünnepeljük falvaink megalapításának 200-ik évfordulóját, ideje tervezni az ünnepségeket. Azt javasoltam többek között, hogy kisebb szobrot, emlékművet is állíthatnánk, az évforduló alkalmából.
A találkozó végén minden résztvevő egy szép, Szent Lászlót ábrázoló érmét kapott, amit Vitéz Mihály Árpád szobrász készített. A barátok meg is vendégeltek a maguk mordján, az aznapra kitervezett ételükből főztek többet: marhahús pörköltet tarhonyával és túrós lepényt kaptunk. Jankó András / Nyugati Jelen (Arad)
A közelmúltban az „Ötágú síp” Kulturális Egyesület, a szegedi alsóvárosi ferences templom melletti kolostorban tartotta meg a VII. Szögedi Nemzet rendezvényt, a Szegedről kirajzott települések találkozóját, amelyen a környékünkről 5 falu képviselői vettek részt. Azért tartják ott az ódon, boltíves falak között ezt az összejövetelt, mert amikor elindult egy-egy csoport a leendő településük felé, e kolostor előtti téren gyűltek össze szekereikkel, és ott áldotta őket meg a pap.
Az esemény a templomban, Gyulai Endre ny. püspök által celebrált misével kezdődött, majd a házigazda ferencesek nevében, László testvér köszöntötte a találkozó résztvevőit.
Utána dr. Horváth István Károlyné, az „Ötágú Síp” Kulturális Egyesület elnöke köszöntőjében beszámolt az elmúlt év rendezvényeiről, és bemutatta a találkozó programját, résztvevőit.
Előbb Fehér Viktor egyetemi hallgató: Szögediek az Aranka közben című dolgozatát mutatta be a dél-bánsági magyar keresztelési, lakodalmi és temetkezési szokásokról.
A szintén délvidéki Virág Laura egyetemi hallgató A Magyarság megmaradása a déli végeken c. dolgozatában sok statisztikai adattal, elszomorító helyzetet ecsetelt. A tartomány 36 magyar településéből 17-ben ma 10-en aluli a magyar lakosok száma, de a többiben sem sokkal jobb a helyzet. Öt nagyobb településen 50% feletti a magyar lakosok száma, másik 5-ben 20%-on felüli és 9-ben 10%-on felüli.
Hogy javuljon a hangulat, a kisiratosi Almási Vince kapott szót, aki bemutatta faluját, annak gazdasági és kulturális helyzetét, a sok igen szép eredményt, amelyekből még az anyaországiak is tanulhatnak.
Szót kapott még Gesztes Olympia tanár, a Három királyfi, három királylány nevű mozgalom képviselője, aki az egyesület azon céljáról beszélt, hogy megszülessenek a kívánt, a tervezett gyermekek, mivel kutatásaik során megbizonyosodtak arról, hogy a fiatal házasok több gyermeket terveznek, mint amennyi később megszületik.
Az előadások utáni megbeszélésen sokan szóltak a vázolt témákról, mint pl. Harangozó Imre újkígyósi néprajzos (az ő beszédéből vettem az írás címét), ft. Heinrich József óteleki plébános, a kisvarjasi Szabó István, valamint jómagam is.
Én azt is felvetettem, hogy mivel nemsokára ünnepeljük falvaink megalapításának 200-ik évfordulóját, ideje tervezni az ünnepségeket. Azt javasoltam többek között, hogy kisebb szobrot, emlékművet is állíthatnánk, az évforduló alkalmából.
A találkozó végén minden résztvevő egy szép, Szent Lászlót ábrázoló érmét kapott, amit Vitéz Mihály Árpád szobrász készített. A barátok meg is vendégeltek a maguk mordján, az aznapra kitervezett ételükből főztek többet: marhahús pörköltet tarhonyával és túrós lepényt kaptunk. Jankó András / Nyugati Jelen (Arad)
2017. november 3.
Magyar szórványnapi rendezvények Arad megyében
Az Arad megyei magyar szórványnapi rendezvények sorozata A mi forradalmunk, amely megrengette a világotcímű tárlat megnyitásával indít, november 11-én, szombaton 16 órától az RMDSZ-székházban. Ez Székely Kornél grafikusművész ünnepi munkáiból tevődik össze, 16 roll-up pannó, összesen 14 méteres felületen, nagyon látványos és igényes kidolgozással eleveníti fel az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eseményeit több mint 60 év távlatából. A kiállítás meghívottja Tóth Péter Lóránt Radnóti-, Latinovits- és Dudás Kálmán-díjas versmondó, aki 56-os versekkel színesíti a megnyitót. Az eseményt támogatja a Magyar Nemzeti Kereskedőház aradi irodája.
Szintén november 11-én, szombaton Borossebesen, az Onix panzióban szórvány bál lesz, a hangulatot a Meteor zenekar biztosítja, a bált megelőzően 19 órától Tóth Péter Lóránt Nekem áldott az a bölcső, mely magyarrá ringatott címmel Arany János- és Szent László-versekkel szórakoztatja a borossebesi közönséget.
A szentleányfalviak november 12-én, vasárnap 16 órától élvezhetik Arany János balladáit a református imaházban, Tóth Péter Lóránt előadásában.
Nem mondhatom el... címmel november 13-án, hétfőn 11 órától a Csiki Gergely Főgimnáziumban a csikys diákoknak és tanáraiknak Hajvert Ákos Radnóti-díjas délvidéki versmondó és Tóth Péter Lóránt közös produkciójára kerül sor.
Délután 18 órától az Aradi Bábszínházban az aradi közönség ingyenesen tekintheti meg a két neves versmondó előadását.
Az előadás témája Ady Endre, József Attila, Radnóti Miklós, Kosztolányi Dezső, Szabó Lőrinc, Nemes Nagy Ágnes, Karinthy Frigyes, Arany János, Petőfi Sándor, Utassy József, Faludy György, Kányádi Sándor és Domokos István versei, hiszen úgy érzik az előadók, hogy a nyolcvan-száz éve megélt és megírt szövegek a XXI. század embere számára is időszerűek. A verseket flashmob vetítések színesítik. A közel félszáz bemutatónál tartó versszínházi estet láthatták már Szabadkán, Zentán, Újvidéken, Szegeden, Gyöngyösön, Budapesten és a Szarvasi Vízi Színházban is.
Szapáryligeten november 18-án, szombaton 20 órától a helyi kultúrotthonban bál lesz, ahol a talpalávalót a Royal Team zenekar húzza.
Végül november 26-án, vasárnap 17 órától Református Szórványnap Lippán.
A reformáció 500. évfordulója alkalmával az Aradi Református Egyházmegye emléktáblát avat a lippai református templomban, a vidék reformátorának, Szegedi Kis Istvánnak. Szegedi Lippán tanult, később a lippai református iskolának tanára is volt. Az egyházmegyei Reformáció 500-as rendezvénysorozat méltó záróakkordja kíván lenni e rendezvény, amelynek a mindössze 20 lelket számláló lippai református gyülekezet ad otthont.
A rendezvény programja:
17 órakor istentisztelet – igét hirdet nt. Módi József az aradi református egyházmegye esperese. Az istentiszteleten ünnepi énekszolgálatok hangzanak el, valamint köszöntések.
18 órakor előadás: Ősz Előd (az Erdélyi Református Egyházkerület levéltárosa): Szegedi Kis István és a magyar reformációcímmel.
19 órától a Szegedi Kis István-emléktábla leleplezése, a gyülekezet megáldása.
19.30 órától szeretetvendégség. Az RMDSZ Arad Megyei Szervezete; Nyugati Jelen (Arad)
Az Arad megyei magyar szórványnapi rendezvények sorozata A mi forradalmunk, amely megrengette a világotcímű tárlat megnyitásával indít, november 11-én, szombaton 16 órától az RMDSZ-székházban. Ez Székely Kornél grafikusművész ünnepi munkáiból tevődik össze, 16 roll-up pannó, összesen 14 méteres felületen, nagyon látványos és igényes kidolgozással eleveníti fel az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eseményeit több mint 60 év távlatából. A kiállítás meghívottja Tóth Péter Lóránt Radnóti-, Latinovits- és Dudás Kálmán-díjas versmondó, aki 56-os versekkel színesíti a megnyitót. Az eseményt támogatja a Magyar Nemzeti Kereskedőház aradi irodája.
Szintén november 11-én, szombaton Borossebesen, az Onix panzióban szórvány bál lesz, a hangulatot a Meteor zenekar biztosítja, a bált megelőzően 19 órától Tóth Péter Lóránt Nekem áldott az a bölcső, mely magyarrá ringatott címmel Arany János- és Szent László-versekkel szórakoztatja a borossebesi közönséget.
A szentleányfalviak november 12-én, vasárnap 16 órától élvezhetik Arany János balladáit a református imaházban, Tóth Péter Lóránt előadásában.
Nem mondhatom el... címmel november 13-án, hétfőn 11 órától a Csiki Gergely Főgimnáziumban a csikys diákoknak és tanáraiknak Hajvert Ákos Radnóti-díjas délvidéki versmondó és Tóth Péter Lóránt közös produkciójára kerül sor.
Délután 18 órától az Aradi Bábszínházban az aradi közönség ingyenesen tekintheti meg a két neves versmondó előadását.
Az előadás témája Ady Endre, József Attila, Radnóti Miklós, Kosztolányi Dezső, Szabó Lőrinc, Nemes Nagy Ágnes, Karinthy Frigyes, Arany János, Petőfi Sándor, Utassy József, Faludy György, Kányádi Sándor és Domokos István versei, hiszen úgy érzik az előadók, hogy a nyolcvan-száz éve megélt és megírt szövegek a XXI. század embere számára is időszerűek. A verseket flashmob vetítések színesítik. A közel félszáz bemutatónál tartó versszínházi estet láthatták már Szabadkán, Zentán, Újvidéken, Szegeden, Gyöngyösön, Budapesten és a Szarvasi Vízi Színházban is.
Szapáryligeten november 18-án, szombaton 20 órától a helyi kultúrotthonban bál lesz, ahol a talpalávalót a Royal Team zenekar húzza.
Végül november 26-án, vasárnap 17 órától Református Szórványnap Lippán.
A reformáció 500. évfordulója alkalmával az Aradi Református Egyházmegye emléktáblát avat a lippai református templomban, a vidék reformátorának, Szegedi Kis Istvánnak. Szegedi Lippán tanult, később a lippai református iskolának tanára is volt. Az egyházmegyei Reformáció 500-as rendezvénysorozat méltó záróakkordja kíván lenni e rendezvény, amelynek a mindössze 20 lelket számláló lippai református gyülekezet ad otthont.
A rendezvény programja:
17 órakor istentisztelet – igét hirdet nt. Módi József az aradi református egyházmegye esperese. Az istentiszteleten ünnepi énekszolgálatok hangzanak el, valamint köszöntések.
18 órakor előadás: Ősz Előd (az Erdélyi Református Egyházkerület levéltárosa): Szegedi Kis István és a magyar reformációcímmel.
19 órától a Szegedi Kis István-emléktábla leleplezése, a gyülekezet megáldása.
19.30 órától szeretetvendégség. Az RMDSZ Arad Megyei Szervezete; Nyugati Jelen (Arad)
2017. november 11.
Ilia Mihály: Háromszéki orvosok
Dr. Nagy Lajos rétyi körorvos legújabb könyvének a tárgya ez, a címe más: Emlékezés orvosainkra (Kaláka Könyvek, Sepsiszentgyörgy, 2017). Dr. Nagy Lajos különleges orvos, aki megírta szülőfaluja, Nagyernye történetét, szerzője Réty község történetének, írt Réty jeles alakjairól, orvos kortársairól.
Állandó szerzője a Háromszék sepsiszentgyörgyi napilapnak és más periodikáknak; orvostörténet, művelődéstörténet és irodalom egyaránt tárgya írásainak. Majd félszázadnyi időt töltött Rétyen, Háromszék egyik kis falujában, és az orvoslás mellett az írást állandóan művelte. Ehhez számítsuk hozzá, hogy intenzív kapcsolatban van azzal az írógárdával, amelyik a hatvanas évek végén települt Sepsiszentgyörgyre, de irodalmi kapcsolatai Nagy László költőtől a Kilencek költői csoportjáig terjednek. Nagy Lajos doktor nem egészen a mostani világ jelensége, inkább a 19. századi mindentudók fajtájába tartozik, orvostörténeti és művelődéstörténeti írásai különlegesek. De hát Erdélyben ma is vannak különlegességek. Új könyvében, mely a Háromszék Kaláka Könyvek sorozatában jelent meg, azokra az orvosokra emlékezik, akik a sepsiszentgyörgyi kórház meghatározó alakjai voltak, bár pályafutásuk messziről kanyarodott oda; majdnem mind, az 54 magyar és két román orvos pályája hellyel-közzel kálvária volt. Az első ilyen érvényesülési akadály a háború, van közülük olyan is, aki mindkét világháborút megérte és megélte, pályájukat erősen befolyásolták ezek az események. A határváltozások, a hadifogság, az államhatalmi változások, az államnyelv gyenge tudása, a nemzetiségi megkülönböztetés majdnem mindegyik szereplő sorsát igazgatta – nem jó irányba. A könyvben szereplő orvosok nagyobbik hányada a Marosvásárhelyre telepített Kolozsvári Egyetem magyar orvosi karának tanítványa volt, az egyetem nagy tanáregyéniségeinek a neve fölbukkan több életrajzban (Dóczi Pál, Csőgör Lajos, Miskolczy Dezső). Szinte mindegyik fejezetben érezhető, hogy a mostoha körülmények között működő magyar orvosok erősen ragaszkodnak magyar kultúrájukhoz, nyelvükhöz, orvosi munkájukhoz, s közben ebben példaadók voltak. A nemzetiségi értelmiségi szerep, föladat nem szólam, nem formális – mindennapi, és egyéniségük része. Nagy Lajos figyelmét nem kerülte el, hogy ezek az orvosok milyen komolyan veszik a kultúra befogadását, művelését: van énekkar szervezője és szereplője, más táncos és táncegyüttes tanítója, remek versmondó, művészetpártoló, de van, aki régészetben vállal szerepet, más festményt, műalkotásokat gyűjt, sőt maga is művelője valamelyik művészeti ágnak, és művész körökben inspiráló egyéniség. Annak az irodalmi és orvosköri kapcsolatnak, ami Sepsiszentgyörgyön (általában Háromszéken) a hatvanas évek végétől kialakult, nem nagyon találni párját máshol. Nagy Lajos persze nem idealizálja ezt a helyzetet, a körülmények a háborúk után, a szegénység, a „kommunizmus” idején hatalmas erőfeszítések kellenek ahhoz, hogy ez az orvosi réteg ellássa a feladatát. A technikai szegénység, a gyógyszerhiány, a szegényes körülmények ellenére ez az orvosi gárda a hivatása magaslatán állt, önfeláldozó munkát végzett, némelyikük betegsége, halála ezeknek a körülményeknek a következménye. Nagy Lajos kitért arra is, hogy a mostoha viszonyok ellenére is az egykori sepsiszentgyörgyi orvosok leszármazottjai közül sokan folytatták szüleik szakmáját, munkáját. És azt sem hallgatja el, hogy a folytatók között már nagy a hiány, mert elhagyják Erdélyt. Megható, ahogyan egy-egy fejezet azzal fejeződik be, hogy az elhalt orvosok hol nyugszanak, kik ápolják az emléküket. Nagy Lajos megemlékezik dr. Oprea Petru rajoni főorvosról, akinek ellenőrzési területe volt Réty is. Az Aldobolyban született román orvos – írja Nagy Lajos – mindig magyarul beszélt magyar orvos kollégáival, még akkor is, ha azok románul szóltak hozzá. A nemzetiségi létben – annyi megalázó gesztus után és mellett – az ilyen emberi cselekedet, ha ritka is, de szép. Végül e sorsok írója hadd kérkedjen el azzal, hogy a könyv szerzője mellett a könyvben szereplők közül hármat személyesen ismert: dr. Dávid György gyermekorvost, aki a művelt orvosok között a legműveltebb volt, akit megismerhettem. Amikor meglátogattam, megkérdezte, honnan jöttem. Mondtam, Szegedről. Odavezetett a könyvespolcához és rámutatott több Dugonics András-kötetre, eredeti kiadásokra, és nekem ajándékozott egyet. Angyali jóságú ember volt. A másik, akit ismerhettem: dr. Darkó Zsigmond sebész főorvos, nagy színházrajongó (az egyik lánya, Éva, akit a színház világában Samuként ismertek, színésznő lett). Darkó Zsigmond nemcsak azért szerette a színházat, mert színésznők játszottak benne, hanem értette is, drámákból idézett hosszasan. Tagja volt annak az irodalmi asztaltársaságnak, amelyik Sepsiszentgyörgyön a Sugás nevű vendéglőben „ülésezett”, sőt, amikor ott jártam, úgy éreztem, hogy ő volt az asztalfő. A vendéglő szász pincérét Hanzlinak hívták, Darkó csak németül beszélt vele. Végül jól ismertem dr. Márkó Imre fogorvost, a remek színésznő, Krizsovánszky Szidónia férjét, aki novellákat írt, több kötete is jelent meg, ő már e második „foglakozása” kapcsán is a sepsiszentgyörgyi írók társaságába tartozott.
Ilia Mihály Széchenyi-díjas irodalomtörténész, a Tiszatáj folyóirat egykori legendás szerkesztője, aki a napokban töltötte 83. életévét, s kit korunk Kazinczyjának tartanak, több mint ötven esztendeje követi gondoskodó figyelemmel a magyar szellemi életet. Lapunk régi olvasójaként a Bárka folyóiratban reagált dr. Nagy Lajos legújabb könyvére. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Dr. Nagy Lajos rétyi körorvos legújabb könyvének a tárgya ez, a címe más: Emlékezés orvosainkra (Kaláka Könyvek, Sepsiszentgyörgy, 2017). Dr. Nagy Lajos különleges orvos, aki megírta szülőfaluja, Nagyernye történetét, szerzője Réty község történetének, írt Réty jeles alakjairól, orvos kortársairól.
Állandó szerzője a Háromszék sepsiszentgyörgyi napilapnak és más periodikáknak; orvostörténet, művelődéstörténet és irodalom egyaránt tárgya írásainak. Majd félszázadnyi időt töltött Rétyen, Háromszék egyik kis falujában, és az orvoslás mellett az írást állandóan művelte. Ehhez számítsuk hozzá, hogy intenzív kapcsolatban van azzal az írógárdával, amelyik a hatvanas évek végén települt Sepsiszentgyörgyre, de irodalmi kapcsolatai Nagy László költőtől a Kilencek költői csoportjáig terjednek. Nagy Lajos doktor nem egészen a mostani világ jelensége, inkább a 19. századi mindentudók fajtájába tartozik, orvostörténeti és művelődéstörténeti írásai különlegesek. De hát Erdélyben ma is vannak különlegességek. Új könyvében, mely a Háromszék Kaláka Könyvek sorozatában jelent meg, azokra az orvosokra emlékezik, akik a sepsiszentgyörgyi kórház meghatározó alakjai voltak, bár pályafutásuk messziről kanyarodott oda; majdnem mind, az 54 magyar és két román orvos pályája hellyel-közzel kálvária volt. Az első ilyen érvényesülési akadály a háború, van közülük olyan is, aki mindkét világháborút megérte és megélte, pályájukat erősen befolyásolták ezek az események. A határváltozások, a hadifogság, az államhatalmi változások, az államnyelv gyenge tudása, a nemzetiségi megkülönböztetés majdnem mindegyik szereplő sorsát igazgatta – nem jó irányba. A könyvben szereplő orvosok nagyobbik hányada a Marosvásárhelyre telepített Kolozsvári Egyetem magyar orvosi karának tanítványa volt, az egyetem nagy tanáregyéniségeinek a neve fölbukkan több életrajzban (Dóczi Pál, Csőgör Lajos, Miskolczy Dezső). Szinte mindegyik fejezetben érezhető, hogy a mostoha körülmények között működő magyar orvosok erősen ragaszkodnak magyar kultúrájukhoz, nyelvükhöz, orvosi munkájukhoz, s közben ebben példaadók voltak. A nemzetiségi értelmiségi szerep, föladat nem szólam, nem formális – mindennapi, és egyéniségük része. Nagy Lajos figyelmét nem kerülte el, hogy ezek az orvosok milyen komolyan veszik a kultúra befogadását, művelését: van énekkar szervezője és szereplője, más táncos és táncegyüttes tanítója, remek versmondó, művészetpártoló, de van, aki régészetben vállal szerepet, más festményt, műalkotásokat gyűjt, sőt maga is művelője valamelyik művészeti ágnak, és művész körökben inspiráló egyéniség. Annak az irodalmi és orvosköri kapcsolatnak, ami Sepsiszentgyörgyön (általában Háromszéken) a hatvanas évek végétől kialakult, nem nagyon találni párját máshol. Nagy Lajos persze nem idealizálja ezt a helyzetet, a körülmények a háborúk után, a szegénység, a „kommunizmus” idején hatalmas erőfeszítések kellenek ahhoz, hogy ez az orvosi réteg ellássa a feladatát. A technikai szegénység, a gyógyszerhiány, a szegényes körülmények ellenére ez az orvosi gárda a hivatása magaslatán állt, önfeláldozó munkát végzett, némelyikük betegsége, halála ezeknek a körülményeknek a következménye. Nagy Lajos kitért arra is, hogy a mostoha viszonyok ellenére is az egykori sepsiszentgyörgyi orvosok leszármazottjai közül sokan folytatták szüleik szakmáját, munkáját. És azt sem hallgatja el, hogy a folytatók között már nagy a hiány, mert elhagyják Erdélyt. Megható, ahogyan egy-egy fejezet azzal fejeződik be, hogy az elhalt orvosok hol nyugszanak, kik ápolják az emléküket. Nagy Lajos megemlékezik dr. Oprea Petru rajoni főorvosról, akinek ellenőrzési területe volt Réty is. Az Aldobolyban született román orvos – írja Nagy Lajos – mindig magyarul beszélt magyar orvos kollégáival, még akkor is, ha azok románul szóltak hozzá. A nemzetiségi létben – annyi megalázó gesztus után és mellett – az ilyen emberi cselekedet, ha ritka is, de szép. Végül e sorsok írója hadd kérkedjen el azzal, hogy a könyv szerzője mellett a könyvben szereplők közül hármat személyesen ismert: dr. Dávid György gyermekorvost, aki a művelt orvosok között a legműveltebb volt, akit megismerhettem. Amikor meglátogattam, megkérdezte, honnan jöttem. Mondtam, Szegedről. Odavezetett a könyvespolcához és rámutatott több Dugonics András-kötetre, eredeti kiadásokra, és nekem ajándékozott egyet. Angyali jóságú ember volt. A másik, akit ismerhettem: dr. Darkó Zsigmond sebész főorvos, nagy színházrajongó (az egyik lánya, Éva, akit a színház világában Samuként ismertek, színésznő lett). Darkó Zsigmond nemcsak azért szerette a színházat, mert színésznők játszottak benne, hanem értette is, drámákból idézett hosszasan. Tagja volt annak az irodalmi asztaltársaságnak, amelyik Sepsiszentgyörgyön a Sugás nevű vendéglőben „ülésezett”, sőt, amikor ott jártam, úgy éreztem, hogy ő volt az asztalfő. A vendéglő szász pincérét Hanzlinak hívták, Darkó csak németül beszélt vele. Végül jól ismertem dr. Márkó Imre fogorvost, a remek színésznő, Krizsovánszky Szidónia férjét, aki novellákat írt, több kötete is jelent meg, ő már e második „foglakozása” kapcsán is a sepsiszentgyörgyi írók társaságába tartozott.
Ilia Mihály Széchenyi-díjas irodalomtörténész, a Tiszatáj folyóirat egykori legendás szerkesztője, aki a napokban töltötte 83. életévét, s kit korunk Kazinczyjának tartanak, több mint ötven esztendeje követi gondoskodó figyelemmel a magyar szellemi életet. Lapunk régi olvasójaként a Bárka folyóiratban reagált dr. Nagy Lajos legújabb könyvére. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. november 23.
Huszadik születésnapját ünnepelte Újvidéken a DKMT Eurorégió
„Őszinte barátokra leltünk, akikre jóban-rosszban számíthatunk”
A Duna–Körös–Maros–Tisza Regionális Együttműködés létrehozásának 20-dik évfordulóját ünnepelték Újvidéken a négy román (Temes, Arad, Krassó-Szörény), két magyar (Bács-Kiskun és Csongrád) megye, valamint Vajdaság Autonóm Tartomány (Szerbia) képviselői. Az ünnepi közgyűlésre az újvidéki Báni Palotában, a tartományi parlament épületében került sor, az együttműködés alapítói és jelenlegi működtetői, a tagmegyék hivatalban levő elnökei részvételével.
A DKMT Eurorégió 1997. november 21-én alakult Szegeden. Tagjai: Bács-Kiskun és Csongrád megye (Magyarország); Arad, Hunyad, Krassó-Szörény és Temes megye (Románia), Vajdaság Autonóm Tartomány (Szerbia). Az Eurorégió lakossága 5,3 millió fő, területe 71 879 négyzetkilométer.
Az ünnepi közgyűlés résztvevőit Igor Mirovic, a vajdasági kormány elnöke, az Eurorégió soros elnöke és Pásztor István, Vajdaság Autonóm Tartomány Képviselőházának elnöke köszöntötték. Köszöntője során Pásztor István hangsúlyozta: a húsz év tapasztalatai azt mutatják, hogy a jövőt csak közösen tudjuk építeni ebben a határokon átnyúló régióban. „Csak akkor lehetünk sikeresek, ha a szomszédaink is sikeresek – mondta – egymásra vagyunk utalva!”
Az alapító elnökök közül a Temes megyei Viorel Coifan emlékezett vissza az Eurorégiós Együttműködés 20 évére. „Az Eurorégió addig fog jól működni, ameddig a polgárai ezt akarják – mondta. – Amit ki szeretnék emelni: az együttműködés által őszinte barátokra leltünk, akikre jóban-rosszban is számíthatunk!” Arad megye képviseletében Dan Ivan, Csongrád megye képviseletében Léhmann István, a határon átnyúló együttműködés kezdeményezői emlékeztek vissza az Eurorégió „hőskorának” eseményeire. A jelenlevők megemlékeztek Bosko Perosevityről, a vajdasági kormány egykori elnökéről, a DKTM Eurorégió egyik alapítójáról, akinek életét gyilkos golyó oltotta ki 2000 májusában.
Az ünnepi közgyűlés második részében a tagmegyék jelenlegi elnökei mondták el köszöntőjüket. Călin Dobra Temes megyei elnök szerint a határon átnyúló együttműködés elérte a célját, a tagmegyék számos közös projektet valósítottak meg. „Most eljött a nagy infrastruktúra-fejlesztések ideje – mondta Călin Dobra –, a Vajdasággal közösen hajózhatóvá akarjuk tenni a Bega-csatornát és kiépítjük a kerékpárutat Temesvártól Nagybecskerekig. Számomra fontos a Temesvár – Belgrád autópálya megépítésének a terve is, amelynek megvalósításáért küzdeni fogok. A magyar féllel egészségügyi területen működünk együtt sikeresen.”
Iustin Cionca Arad megyei elnök is sikeresnek tartja az utóbbi 20 évet, amely alatt Magyarország és Románia az Európai Unió tagja lett és Szerbia is a tagjelöltek soraiba lépett. „2007 óta Arad megye számára több mint 1 milliárd euró értékben sikerült európai forrásokat lehívni, és ebben benne vannak eurorégiós projektek is. Ezek a források komoly gazdasági fejlődést hoztak Arad megye számára, és ehhez a DKMT Eurorégió is hozzájárult. Ami a jövőt illeti, büszkeség számunkra, hogy 2021-ben két Európai Kulturális Fővárosunk lesz, Temesvár és Újvidék! A temesváriakkal partnerségben mi is részt fogunk venni az Európai Kulturális Főváros programokban és úgy vélem, ebből az egész régió profitálhatna kulturális téren.”.
A Csongrád megyét képviselő Magyar Anna alelnök szerint a 20 év eredményeiben benne van a jövő ígérete. A megvalósult projektek közül a tematikus turisztikai útvonalak kidolgozását és a közös katasztrófavédelmi egység létrehozását emelte ki, amelyek megmutatják, hogy értékeink közösek, ugyanakkor egymásra vagyunk utalva, mert a természeti katasztrófák nem ismernek határokat.
A következőkben levetítették a DKMT Regionális Együttműködés 1997–2017 című filmet, amely bemutatta az alapítás óta eltelt 20 év legfontosabb eseményeit az eurorégió életében. Az ünnepség befejező részében Emlékplaketteket adtak át a DKMT alapítóinak és a tagmegyék jelenlegi elnökeinek, de azoknak a „háttérembereknek” is, akik mindent megtettek a közös projektek megvalósításáért és a tagok közötti kapcsolattartás biztosításáért. Végül átadták az Élet a Duna–Körös–Maros–Tisza Eurorégióban fotópályázat díjait: a 68 beérkezett fotó közül hatot díjazott a zsűri.
Az 1997-ben létrejött DKMT Eurorégió alapítói közül Békés és Jász-Nagykun-Szolnok megyék időközben kiléptek az együttműködésből, de a 20. évfordulós eseményre Hunyad megye se küldte el a képviselőit. Pataki Zoltán / Nyugati Jelen (Arad)
„Őszinte barátokra leltünk, akikre jóban-rosszban számíthatunk”
A Duna–Körös–Maros–Tisza Regionális Együttműködés létrehozásának 20-dik évfordulóját ünnepelték Újvidéken a négy román (Temes, Arad, Krassó-Szörény), két magyar (Bács-Kiskun és Csongrád) megye, valamint Vajdaság Autonóm Tartomány (Szerbia) képviselői. Az ünnepi közgyűlésre az újvidéki Báni Palotában, a tartományi parlament épületében került sor, az együttműködés alapítói és jelenlegi működtetői, a tagmegyék hivatalban levő elnökei részvételével.
A DKMT Eurorégió 1997. november 21-én alakult Szegeden. Tagjai: Bács-Kiskun és Csongrád megye (Magyarország); Arad, Hunyad, Krassó-Szörény és Temes megye (Románia), Vajdaság Autonóm Tartomány (Szerbia). Az Eurorégió lakossága 5,3 millió fő, területe 71 879 négyzetkilométer.
Az ünnepi közgyűlés résztvevőit Igor Mirovic, a vajdasági kormány elnöke, az Eurorégió soros elnöke és Pásztor István, Vajdaság Autonóm Tartomány Képviselőházának elnöke köszöntötték. Köszöntője során Pásztor István hangsúlyozta: a húsz év tapasztalatai azt mutatják, hogy a jövőt csak közösen tudjuk építeni ebben a határokon átnyúló régióban. „Csak akkor lehetünk sikeresek, ha a szomszédaink is sikeresek – mondta – egymásra vagyunk utalva!”
Az alapító elnökök közül a Temes megyei Viorel Coifan emlékezett vissza az Eurorégiós Együttműködés 20 évére. „Az Eurorégió addig fog jól működni, ameddig a polgárai ezt akarják – mondta. – Amit ki szeretnék emelni: az együttműködés által őszinte barátokra leltünk, akikre jóban-rosszban is számíthatunk!” Arad megye képviseletében Dan Ivan, Csongrád megye képviseletében Léhmann István, a határon átnyúló együttműködés kezdeményezői emlékeztek vissza az Eurorégió „hőskorának” eseményeire. A jelenlevők megemlékeztek Bosko Perosevityről, a vajdasági kormány egykori elnökéről, a DKTM Eurorégió egyik alapítójáról, akinek életét gyilkos golyó oltotta ki 2000 májusában.
Az ünnepi közgyűlés második részében a tagmegyék jelenlegi elnökei mondták el köszöntőjüket. Călin Dobra Temes megyei elnök szerint a határon átnyúló együttműködés elérte a célját, a tagmegyék számos közös projektet valósítottak meg. „Most eljött a nagy infrastruktúra-fejlesztések ideje – mondta Călin Dobra –, a Vajdasággal közösen hajózhatóvá akarjuk tenni a Bega-csatornát és kiépítjük a kerékpárutat Temesvártól Nagybecskerekig. Számomra fontos a Temesvár – Belgrád autópálya megépítésének a terve is, amelynek megvalósításáért küzdeni fogok. A magyar féllel egészségügyi területen működünk együtt sikeresen.”
Iustin Cionca Arad megyei elnök is sikeresnek tartja az utóbbi 20 évet, amely alatt Magyarország és Románia az Európai Unió tagja lett és Szerbia is a tagjelöltek soraiba lépett. „2007 óta Arad megye számára több mint 1 milliárd euró értékben sikerült európai forrásokat lehívni, és ebben benne vannak eurorégiós projektek is. Ezek a források komoly gazdasági fejlődést hoztak Arad megye számára, és ehhez a DKMT Eurorégió is hozzájárult. Ami a jövőt illeti, büszkeség számunkra, hogy 2021-ben két Európai Kulturális Fővárosunk lesz, Temesvár és Újvidék! A temesváriakkal partnerségben mi is részt fogunk venni az Európai Kulturális Főváros programokban és úgy vélem, ebből az egész régió profitálhatna kulturális téren.”.
A Csongrád megyét képviselő Magyar Anna alelnök szerint a 20 év eredményeiben benne van a jövő ígérete. A megvalósult projektek közül a tematikus turisztikai útvonalak kidolgozását és a közös katasztrófavédelmi egység létrehozását emelte ki, amelyek megmutatják, hogy értékeink közösek, ugyanakkor egymásra vagyunk utalva, mert a természeti katasztrófák nem ismernek határokat.
A következőkben levetítették a DKMT Regionális Együttműködés 1997–2017 című filmet, amely bemutatta az alapítás óta eltelt 20 év legfontosabb eseményeit az eurorégió életében. Az ünnepség befejező részében Emlékplaketteket adtak át a DKMT alapítóinak és a tagmegyék jelenlegi elnökeinek, de azoknak a „háttérembereknek” is, akik mindent megtettek a közös projektek megvalósításáért és a tagok közötti kapcsolattartás biztosításáért. Végül átadták az Élet a Duna–Körös–Maros–Tisza Eurorégióban fotópályázat díjait: a 68 beérkezett fotó közül hatot díjazott a zsűri.
Az 1997-ben létrejött DKMT Eurorégió alapítói közül Békés és Jász-Nagykun-Szolnok megyék időközben kiléptek az együttműködésből, de a 20. évfordulós eseményre Hunyad megye se küldte el a képviselőit. Pataki Zoltán / Nyugati Jelen (Arad)
2017. november 28.
Csomakőrösi lustra
Nem fejedelemség korabeli, hanem a kőrösi Csomák és a hozzájuk kapcsolódó családok mai lustrájáról van szó, a lehető legteljesebbről, amely az elmúlt négy esztendő munkájával állt össze, és amelyben benne foglaltatnak a ma élők, a család sokadik ági leszármazottjai is. Szerzője helybeli, a faluhoz kötődő és a családokat jól ismerő Debreczi Pálné Szász Irénke. Mondhatnánk, gyökeret hajtott Csomakőrösön a családkutatás, más szóval genealógia.
Megszületett az ezernyi személyt magában foglaló családtörténeti gyűjtemény. Féltucatnyi példányban sokszorosították, de nem nyomdai módszerrel, hanem a szerző saját keze írásának fotokópiája formájában. Ritkán történik meg, hogy egy asszonyt fertőzzön meg a családkutatás türelmet és kitartást követelő szenvedélye. Debreczi Irénkét felette érdekli szülőfalujának népességfejlődése, de az is, hogy Csomakőröshöz több jeles személyiség kötődik, s származásukat meg akarta örökíteni. Kőrösi Csoma Sándornak nem voltak utódai, de testvéreinek (Julisnak, Krisztinának és Gábornak) igen, s így a Csoma-tulajdonságokat ők vitték tovább. Sajnos, a helybeli Csoma nevet viselők 1910 táján kihaltak, az adatokat tehát menteni kellett a faluhoz szorosan kötődők miatt is. A lustrában benne kellett lennie, bár nem pont itt ringatták bölcsőjét, a Csoma-életregény szerzőjének, Debreczy Sándor (1907–1978) egyetemi tanárnak és másoknak. Szinte hihetetlen, de itt született a nagy román festő, Nicolae Grigorescu édesanyja, aki csomakőrösi székely-magyar asszony volt!
– 1997-ben egy alkalommal Grigorescu Párizsban élő negyedízigleni leszármazottjai személyesen érdeklődtek itt, Csomakőrösön elődeik után. De nem csak ők kutatták felmenőiket az elmúlt évek alatt. Munkámban segítségemre volt dr. Nagy Lajos nyugalmazott rétyi családorvos, mondhatom, Csoma-kutató, a Csoma-családfa összeállítója, akinek apai felmenője csomakőrösi volt, s kiderült, hogy még atyafiságban is vagyunk. Most igyekszem nyilvántartásba venni az idegenbe szakad csomakőrösi családok ma élő leszármazottait is, s az eredményeket hamarosan egy pótkötetben szeretném megírni – mesélte Debreczi Irénke.
Romantika, mítoszkeltés vagy tévedések özöne?
Sajnos, a megújult Csoma-emlékkiállításon nem kapható a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület ez évi, közel 600 oldalas 23. kiadványa, a Gyökereink kötet. Pedig számunkra nagyon fontos, hiszen ebben olvashatjuk dr. Nagy Lajos tanulmányát, amelyben a szerző – kimondottan jóakarattal – közzéteszi azokat a Csomával kapcsolatos írásokban és tanulmányokban megjelent zavaró és sokszor érthetetlen módon nyomdafesték alá került hibákat, amelyeket tizenhárom Csoma-kutató – köztük történészek is – elkövetett az eltelt évek során. A szerzőt arra kértük, foglalja össze olvasóink számára szóban forgó megállapításait. – A legnagyobb bajnak azt tartom, hogy a kutatók nem vagy csak felületesen tanulmányozták a kőrösi anyakönyveket, a tudós életének fehér foltjait fikcióval töltötték ki, megzavarva ezzel az olvasó történeti tudását és érzékét. Duka Tivadar tévedett, amikor Csoma Sándor anyjának nem Gecse Krisztinát, hanem Gocz Ilonát jelölte meg, amit aztán a korabeli irodalom átvett. De Orbán Balázs is tévedett, amikor a keresztelési dátumot felcserélte a születésire. A családból származó Gecse Albert pap figyelt fel erre, és hívta fel az életrajzot író Debreczy Sándor tanár figyelmét, aki a Kőrösi Csoma Sándor csodálatos élete című könyvében ugyan kijavította ezt, de behozott más képtelenségeket, így például, hogy Sándor tanítója a nála csak egy évvel korábban született Kónya Sámuel volt. De leír ilyen mondatot is: „1799 őszének egyik verőfényes reggelén két ünneplőbe öltözött gyalogos hagyja el Kónya Sámuel búcsúszavai után a kőrösi fonnyadó határt”. Mintha olyan könnyű lenne ünneplőben elsétálni a több száz kilométerre fekvő Enyedre. Persze ezt a gyaloglást leírta már, mint szép legendát Csoma Sándor egykori osztálytársa, Ujvárosy is. A tévedések iskolapéldájaként Szilágyi Ferenc több kiadást megért Így élt Csoma Sándor című könyvének egy mondatát idézzük: „A falu különben picike volt, itt a Kőröscserje-hegy alatt, a Kőröspatak mentén, alig kétszáz lélek lakta. Akkoriban a Kőröspataknak csak az egyik oldalán sorjáztak a házak, s a helység legmagasabb pontján állt a zsindelyes tornyú fehér templom.” (11. old.) E mondatban öt állítás téves: Kőröscserje-hegy nincs, van Cserebérc. Kőröspatak így leírva egy Olt menti, nagy háromszéki falu neve, helyesen Körösi-patak vagy Kőrös pataka írandó. A falu lakossága sem 200 lélek volt. Éppen ekkortájt, az első hivatalos népszámláláson (1784–87) 400 lakost írtak össze (1910-ben 700-at). A patak mindkét oldala már abban az időben is be volt építve. Sok a fantáziálás, más szerzőknél nem találtam ilyen adatokat. Szilágyi szerint Csoma András a bibliába jegyzi be fia születését. Lelkes híve Bernard Le Calloc’h-kal együtt annak a Kádár László felállította elméletnek, hogy az anyakönyvbe beírt Sándor nem azonos a tudóssal, aki később született, csak a katonaság kijátszása miatt írták hamarabb be az anyakönyvbe. Az ugyancsak több kiadást megért Korda Sándor Nagy út című regényes életrajzban annyi a zavart keltő fikció, hogy fel sem tudjuk sorolni. Kőrösi Csoma Sándor olyan nagyot alkotott, hogy nincs szüksége sem legendákra, sem mítoszokra. A tévedések elkerülése végett ajánlanám csak a legújabb kutatási eredmények használatát – fejezte be dr. Nagy Lajos.
Könyvbemutató, emléktábla, új múzeumi tárlat tette emlékezetessé Csomakőrösön a reformáció alkalmával tartott ünnepi istentiszteletet – tájékoztatott tiszteletes Bende Tamás helybeli lelkipásztor. Ez alkalommal Debrecziné bemutatta családtörténeti munkáját, amelynek egy példányával megajándékozta a református egyházközséget. Szintén ő állította össze a faluban született és ott szolgáló lelkészek névsorát, amelyet márvány emléktáblán örökítettek meg a templomban. A Kőrösi Csoma Sándor-emléktáblák mellett helyezték el a dr. Nagy Lajos által készített Csoma-családfát is.
– Megújult a kőrösi templom régi, 1810-ben készült díszített úrasztala – mutatta a lelkész. – Restaurálását Mihály Ferenc műhelyében végezték, feltárták és restaurálták a régi karzatelőkék egy virágdíszes kazettáját is. Félszáz gyümölcsfát ültettünk a templom és az imaház kertjébe, az imaházban ünnepi közebédre főztek a kalákázó csomakőrösi asszonyaink. Sikerült bekeríteni a temetőt, bejáratához Gelencén készült székely kaput állíttattunk A tőlünk bérelt egyházközségi területen játszóteret épített a városvezetés a helybeli gyerekek számára. Fiataljainkkal Szegedre, a Szilágyságba és Máramarosba szerveztünk kirándulást a nyáron – részletezte Bende Tamás. Ez év tavaszán új kiállítás nyílt a Csoma korára emlékeztető, hagyományos beosztású, középereszes székely házban, amely az orbaiszéki katonarendi család lakáskultúráját mutatja be. A kiállítást a Pro Museum Egyesület égisze alatt rendezte Kinda István és Pozsony Ferenc. Ilyen lehetett az a korabeli (XVIII–XIX. század fordulóján) élettér, amelyet Csoma Sándor gyermekként otthonának nevezett. A kiállítás törzsanyaga a zabolai Csángó Néprajzi Múzeum helytörténeti és néprajzi gyűjteményéből származik, amelyet a csomakőrösiek adományaikkal gyarapítottak. A tárlat létrehozását a Bethlen Gábor Alap támogatta, szakmai és logisztikai segítséget nyújtott Kovászna Megye Tanácsa, az általa fenntartott intézmények és a helybeli református egyházközség. A tárlatról Kinda István néprajzkutató készített filmet, amelyet a nagy reformátorok életével együtt vetített a reformációi istentiszteleten.
Nem könnyű eleget tenni a mindennapok kihívásainak
A városi alárendeltségű település ügyes-bajos dolgait jártuk körül Gyerő József polgármesterrel és Jeszenovics Károly alpolgármesterrel, akik elmondták, hogy bár a fürdőváros övezetében van Csomakőrös, koránt sincs befejezve a település infrastruktúrája. Működik a Goscom szolgáltató rendszerére rákötött csomakőrösi ivóvízhálózat, távlatilag kivinnék a fővezetéket a település központi részétől a távolabb fekvő roma telepig.
Az önkormányzat megújíttatta a csatornarendszer megvalósíthatósági tanulmányát, és a vidékfejlesztési programnál pályáznak e célra. Részben sikerült a település utcahálózatát is rendbe tenni: útgyaluval egyengették, javítottak a vízelvezető sáncok állapotán, a mindennapi apróbb bajok rendezésével Dancs András falugondnokot bízták meg. Dr. Dali Loránd állatorvos a helybeli állattartó gazdák egyesületének egyáltalán nem felhőtlen életéről beszélt, keresik a megoldásokat, amelyek emberi életvitelt biztosíthatnak a mindennapi eledelt megtermelők számára. Bekopogtattunk a csomakőrösi forgácskalap-készítő Ferencz Sándorhoz is. Ez a régi időkből visszatérő mesterség nemcsak a hagyomány megőrzését, hanem anyagi segítséget is jelent a család számára. Eddig csak a szűk környéken mutatkoztak be portékáikkal, de az új esztendőben engedélyt váltanak ki, és ellátogatnak a távolabbi vidékeken rendezett fesztiválokra, kiállításokra, falunapokra és búcsús vásárokra is. Kisgyörgy Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Nem fejedelemség korabeli, hanem a kőrösi Csomák és a hozzájuk kapcsolódó családok mai lustrájáról van szó, a lehető legteljesebbről, amely az elmúlt négy esztendő munkájával állt össze, és amelyben benne foglaltatnak a ma élők, a család sokadik ági leszármazottjai is. Szerzője helybeli, a faluhoz kötődő és a családokat jól ismerő Debreczi Pálné Szász Irénke. Mondhatnánk, gyökeret hajtott Csomakőrösön a családkutatás, más szóval genealógia.
Megszületett az ezernyi személyt magában foglaló családtörténeti gyűjtemény. Féltucatnyi példányban sokszorosították, de nem nyomdai módszerrel, hanem a szerző saját keze írásának fotokópiája formájában. Ritkán történik meg, hogy egy asszonyt fertőzzön meg a családkutatás türelmet és kitartást követelő szenvedélye. Debreczi Irénkét felette érdekli szülőfalujának népességfejlődése, de az is, hogy Csomakőröshöz több jeles személyiség kötődik, s származásukat meg akarta örökíteni. Kőrösi Csoma Sándornak nem voltak utódai, de testvéreinek (Julisnak, Krisztinának és Gábornak) igen, s így a Csoma-tulajdonságokat ők vitték tovább. Sajnos, a helybeli Csoma nevet viselők 1910 táján kihaltak, az adatokat tehát menteni kellett a faluhoz szorosan kötődők miatt is. A lustrában benne kellett lennie, bár nem pont itt ringatták bölcsőjét, a Csoma-életregény szerzőjének, Debreczy Sándor (1907–1978) egyetemi tanárnak és másoknak. Szinte hihetetlen, de itt született a nagy román festő, Nicolae Grigorescu édesanyja, aki csomakőrösi székely-magyar asszony volt!
– 1997-ben egy alkalommal Grigorescu Párizsban élő negyedízigleni leszármazottjai személyesen érdeklődtek itt, Csomakőrösön elődeik után. De nem csak ők kutatták felmenőiket az elmúlt évek alatt. Munkámban segítségemre volt dr. Nagy Lajos nyugalmazott rétyi családorvos, mondhatom, Csoma-kutató, a Csoma-családfa összeállítója, akinek apai felmenője csomakőrösi volt, s kiderült, hogy még atyafiságban is vagyunk. Most igyekszem nyilvántartásba venni az idegenbe szakad csomakőrösi családok ma élő leszármazottait is, s az eredményeket hamarosan egy pótkötetben szeretném megírni – mesélte Debreczi Irénke.
Romantika, mítoszkeltés vagy tévedések özöne?
Sajnos, a megújult Csoma-emlékkiállításon nem kapható a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület ez évi, közel 600 oldalas 23. kiadványa, a Gyökereink kötet. Pedig számunkra nagyon fontos, hiszen ebben olvashatjuk dr. Nagy Lajos tanulmányát, amelyben a szerző – kimondottan jóakarattal – közzéteszi azokat a Csomával kapcsolatos írásokban és tanulmányokban megjelent zavaró és sokszor érthetetlen módon nyomdafesték alá került hibákat, amelyeket tizenhárom Csoma-kutató – köztük történészek is – elkövetett az eltelt évek során. A szerzőt arra kértük, foglalja össze olvasóink számára szóban forgó megállapításait. – A legnagyobb bajnak azt tartom, hogy a kutatók nem vagy csak felületesen tanulmányozták a kőrösi anyakönyveket, a tudós életének fehér foltjait fikcióval töltötték ki, megzavarva ezzel az olvasó történeti tudását és érzékét. Duka Tivadar tévedett, amikor Csoma Sándor anyjának nem Gecse Krisztinát, hanem Gocz Ilonát jelölte meg, amit aztán a korabeli irodalom átvett. De Orbán Balázs is tévedett, amikor a keresztelési dátumot felcserélte a születésire. A családból származó Gecse Albert pap figyelt fel erre, és hívta fel az életrajzot író Debreczy Sándor tanár figyelmét, aki a Kőrösi Csoma Sándor csodálatos élete című könyvében ugyan kijavította ezt, de behozott más képtelenségeket, így például, hogy Sándor tanítója a nála csak egy évvel korábban született Kónya Sámuel volt. De leír ilyen mondatot is: „1799 őszének egyik verőfényes reggelén két ünneplőbe öltözött gyalogos hagyja el Kónya Sámuel búcsúszavai után a kőrösi fonnyadó határt”. Mintha olyan könnyű lenne ünneplőben elsétálni a több száz kilométerre fekvő Enyedre. Persze ezt a gyaloglást leírta már, mint szép legendát Csoma Sándor egykori osztálytársa, Ujvárosy is. A tévedések iskolapéldájaként Szilágyi Ferenc több kiadást megért Így élt Csoma Sándor című könyvének egy mondatát idézzük: „A falu különben picike volt, itt a Kőröscserje-hegy alatt, a Kőröspatak mentén, alig kétszáz lélek lakta. Akkoriban a Kőröspataknak csak az egyik oldalán sorjáztak a házak, s a helység legmagasabb pontján állt a zsindelyes tornyú fehér templom.” (11. old.) E mondatban öt állítás téves: Kőröscserje-hegy nincs, van Cserebérc. Kőröspatak így leírva egy Olt menti, nagy háromszéki falu neve, helyesen Körösi-patak vagy Kőrös pataka írandó. A falu lakossága sem 200 lélek volt. Éppen ekkortájt, az első hivatalos népszámláláson (1784–87) 400 lakost írtak össze (1910-ben 700-at). A patak mindkét oldala már abban az időben is be volt építve. Sok a fantáziálás, más szerzőknél nem találtam ilyen adatokat. Szilágyi szerint Csoma András a bibliába jegyzi be fia születését. Lelkes híve Bernard Le Calloc’h-kal együtt annak a Kádár László felállította elméletnek, hogy az anyakönyvbe beírt Sándor nem azonos a tudóssal, aki később született, csak a katonaság kijátszása miatt írták hamarabb be az anyakönyvbe. Az ugyancsak több kiadást megért Korda Sándor Nagy út című regényes életrajzban annyi a zavart keltő fikció, hogy fel sem tudjuk sorolni. Kőrösi Csoma Sándor olyan nagyot alkotott, hogy nincs szüksége sem legendákra, sem mítoszokra. A tévedések elkerülése végett ajánlanám csak a legújabb kutatási eredmények használatát – fejezte be dr. Nagy Lajos.
Könyvbemutató, emléktábla, új múzeumi tárlat tette emlékezetessé Csomakőrösön a reformáció alkalmával tartott ünnepi istentiszteletet – tájékoztatott tiszteletes Bende Tamás helybeli lelkipásztor. Ez alkalommal Debrecziné bemutatta családtörténeti munkáját, amelynek egy példányával megajándékozta a református egyházközséget. Szintén ő állította össze a faluban született és ott szolgáló lelkészek névsorát, amelyet márvány emléktáblán örökítettek meg a templomban. A Kőrösi Csoma Sándor-emléktáblák mellett helyezték el a dr. Nagy Lajos által készített Csoma-családfát is.
– Megújult a kőrösi templom régi, 1810-ben készült díszített úrasztala – mutatta a lelkész. – Restaurálását Mihály Ferenc műhelyében végezték, feltárták és restaurálták a régi karzatelőkék egy virágdíszes kazettáját is. Félszáz gyümölcsfát ültettünk a templom és az imaház kertjébe, az imaházban ünnepi közebédre főztek a kalákázó csomakőrösi asszonyaink. Sikerült bekeríteni a temetőt, bejáratához Gelencén készült székely kaput állíttattunk A tőlünk bérelt egyházközségi területen játszóteret épített a városvezetés a helybeli gyerekek számára. Fiataljainkkal Szegedre, a Szilágyságba és Máramarosba szerveztünk kirándulást a nyáron – részletezte Bende Tamás. Ez év tavaszán új kiállítás nyílt a Csoma korára emlékeztető, hagyományos beosztású, középereszes székely házban, amely az orbaiszéki katonarendi család lakáskultúráját mutatja be. A kiállítást a Pro Museum Egyesület égisze alatt rendezte Kinda István és Pozsony Ferenc. Ilyen lehetett az a korabeli (XVIII–XIX. század fordulóján) élettér, amelyet Csoma Sándor gyermekként otthonának nevezett. A kiállítás törzsanyaga a zabolai Csángó Néprajzi Múzeum helytörténeti és néprajzi gyűjteményéből származik, amelyet a csomakőrösiek adományaikkal gyarapítottak. A tárlat létrehozását a Bethlen Gábor Alap támogatta, szakmai és logisztikai segítséget nyújtott Kovászna Megye Tanácsa, az általa fenntartott intézmények és a helybeli református egyházközség. A tárlatról Kinda István néprajzkutató készített filmet, amelyet a nagy reformátorok életével együtt vetített a reformációi istentiszteleten.
Nem könnyű eleget tenni a mindennapok kihívásainak
A városi alárendeltségű település ügyes-bajos dolgait jártuk körül Gyerő József polgármesterrel és Jeszenovics Károly alpolgármesterrel, akik elmondták, hogy bár a fürdőváros övezetében van Csomakőrös, koránt sincs befejezve a település infrastruktúrája. Működik a Goscom szolgáltató rendszerére rákötött csomakőrösi ivóvízhálózat, távlatilag kivinnék a fővezetéket a település központi részétől a távolabb fekvő roma telepig.
Az önkormányzat megújíttatta a csatornarendszer megvalósíthatósági tanulmányát, és a vidékfejlesztési programnál pályáznak e célra. Részben sikerült a település utcahálózatát is rendbe tenni: útgyaluval egyengették, javítottak a vízelvezető sáncok állapotán, a mindennapi apróbb bajok rendezésével Dancs András falugondnokot bízták meg. Dr. Dali Loránd állatorvos a helybeli állattartó gazdák egyesületének egyáltalán nem felhőtlen életéről beszélt, keresik a megoldásokat, amelyek emberi életvitelt biztosíthatnak a mindennapi eledelt megtermelők számára. Bekopogtattunk a csomakőrösi forgácskalap-készítő Ferencz Sándorhoz is. Ez a régi időkből visszatérő mesterség nemcsak a hagyomány megőrzését, hanem anyagi segítséget is jelent a család számára. Eddig csak a szűk környéken mutatkoztak be portékáikkal, de az új esztendőben engedélyt váltanak ki, és ellátogatnak a távolabbi vidékeken rendezett fesztiválokra, kiállításokra, falunapokra és búcsús vásárokra is. Kisgyörgy Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. november 28.
Lélekemelő reformációi emlékünnep Lippán
Nem múltat siratni, a végvárat erősíteni
Vasárnap Református Szórványnapot szerveztek Lippán. A zsúfolásig megtelt helybeli református templomban 17 órakor kezdődött istentiszteleten nt. Vékony Zsolt József beszolgáló lelkipásztor indítványára együtt elénekelték a 90. zsoltárt.
Szívünkben hordozni az alázatot és a reménységet
Nt. Módi József, az Aradi Református Egyházmegye esperese a Heidelbergi Káté első kérdésére adott felelet közös megszólaltatására kérte a híveket. Ünnepi igehirdetésében az esperes Ezékiás próféta I. könyvének 37. fejezete, 1–14. verséből kiindulva, amelyben a próféta az Úrral együtt felkeresett völgyben látott nagy mennyiségű, fehér emberi csontot az Úr életre keltette, lelket adott nekik. Azok emberekként talpra álltak, és az Úr seregét alkotva visszavezette őket a földjükre, Izraelbe. „Akkor megtudjátok, hogy én, az Úr meg is teszem, amit megmondtam” – szólt.
Miután az esperes köszöntötte a lippai, illetve az egyházmegye számos településéről érkezett híveket, örömének adott hangot, amiért a jobb időket megért településen teltházas templomban hirdethet igét.
Ha a reformáció 500. évfordulóján, különösen Lippán visszatekintenek az elmúlt évszázadok történéseire, azok kemények, véresek voltak a helybeli híveknek a megmaradásért vívott küzdelmében. De a hitben sem volt könnyű úgy megmaradni, hogy Isten gyermekei naponta ne szenvedjenek vereséget. Az elmúlt rendszerben bizonyára sokan gondoltak arra, hogy e helybeli református templom padjai lassan teljesen kiürülnek. Elismeréssel szólt esperes elődjéről, aki még itt lakó lelkipásztorként szolgálta a vészesen fogyatkozó gyülekezetet, amelynek tagjaitól sok szeretetet kapott. Megemlékezett Szegedi Kis Istvánról is, akit Szegedről küldtek ide tanulni, Lippára, ahol a középkorban virágzó gazdasági és kulturális élet zajlott.
„De mi nem a dicső múltat jöttünk ünnepelni, nem is azért, hogy a múltnak a veszteségeit, a vereségeit elsirassuk, hanem azért, hogy a létszámban alaposan megfogyatkozott hívek érezzék: egy testhez, Krisztus anyaszentegyházához tartozunk, és testvéreik vagyunk.” – mondta. Külön hálájának adott hangot, amiért katolikus paptestvére, ft. Hiticas Macedon Valentin plébános is megtisztelte az eseményt. Irányába is hirdette: a mi megváltó Krisztusunkat csak együtt szolgálhatjuk. Ott, ahol a felekezetek között megértés van, ahol nem azt keressük, ami elválaszt egymástól, hanem azt, ami összeköt bennünket. Ahol Isten Szentlelke és igéje van, ott hisszük, hogy van jelene, de jövője is a közösségeknek.
Ezékiel próféta könyvében Isten egy olyan korban szól a népéhez, amikor a többség arról beszélt: mindennek vége van, hiszen Izrael népe babiloni fogságban él. Napról napra nő bennük a csüggedés, mert azt érzik, a fogság soha nem ér véget, talán Isten is elfeledte őket. Ekkor küldi Isten közéjük Ezékielt, aki zokszó nélkül vállalja a küldetést, noha a teljes kilátástalanságban tengődő népnek kell hirdetnie a szabadulást.
Az esperes azért is hálás Istennek, mert az egyházmegye szórványvidékeire olyan lelkipásztorokat küldött, akik Ezékielhez hasonlóan, a létszámban alaposan megfogyatkozott hívek között zokszó nélkül vállalják a szórványsorssal járó nehézségeket, hirdetik Isten megtartó igéjét. Ehhez azonban elsősorban arra van szükség, hogy mi megszólító, megszólítható eszközei legyünk Istennek.
Ez történt a reformációban is, amikor Isten megszólított embereket, akik meglátták és felismerték: az egyháznak vissza kell alakulnia a biblia tanításához, amit hirdetni is mertek az emberek között. Az Úristennek ilyen eszköze volt nagyon zaklatott életű Szegedi Kis István is, hiszen a legtöbb helyről elűzték, mégis tiszta hittel és szívvel Krisztusról prédikált ott, ahova az Úristen helyezte. Mert az isteni szó, az ige tud újjá teremteni olyan közösségeket is, ahol lélekben nagyon távol kerültek egymástól az emberek. Az ige tud közösséget formálni, Isten dicsőségére, embereket újjá teremteni. Szegedi Kis István két feleségével együtt 7 gyermekét is eltemette, mégis hű maradt megváltó Krisztusához.
Isten mindenkor gondoskodik arról, hogy legyenek olyan igehirdetők, akik nem az életkörülményeik szerint hirdetik az igéjét, hanem úgy, ahogyan Istentől kapták, és ahogyan Isten jónak látja az üzenetét eljuttatni az emberekhez.
Ha bibliabeli szanaszét dobált, megfehéredett csontrakásra gondolunk, amiből Isten csodásan feltámasztotta, visszavezette Izraelbe népét, akkor 2017-ben, szívfájdalommal szemlélhetjük a gyülekezetek fogyatkozását és talán már semmi jót nem várhatunk. Ilyen körülmények között Isten minket is megkérdezhet Lippán, az aradi egyházmegyében. Mi mit válaszolunk Isten kérdésére? Ahhoz szívünkbe kell zárnunk Ezékiel alázatát, amiben benne vannak a korlátaink, a tehetetlenségeink, de tesszük azt, amit még tehetünk, továbbadjuk az Ő igéjét, ami a legfontosabb.
Nemcsak a reformátoroknak, hanem a mai egyháznak is ez a legfontosabb feladata, mert ma nem embereknek, hanem annak az örök élő Istennek állítunk dicsőséget, aki Szegedit és még nagyon sok embert megszólított az Ő igéjének a hirdetésére. Ő ma is megszólíthat, felemelheti csüggedő fejünket és megérteti: nem a mi erőlködésünkön vagy tehetségünkön múlik a változás, hanem az csakis Isten szavára lehetséges. Mindazok által, akik Isten igéjét hallgatják, szívükbe zárják és továbbadják az embereknek. Ha Ő akarja, évszázadok múlva is élni fognak az igaz hívő gyülekezetek. Ehhez azonban a szívünkben kell hordoznunk azt az őszinte alázatot és reménységet, amivel Ezékiel is rendelkezett – zárta igehirdetését nt. Módi József esperes.
Ünnepi műsor, köszöntők
A továbbiakban együtt elmondták a Miatyánkot, majd együtt énekeltek. Simó Klára elszavalta Bogrács János: Református reformáció című versét, majd Czernák Ferenc adott hangot nagy átéléssel Tánczos Katalin: Az én miatyánkom című költeményének. Nt. Vékony Zsolt lelkipásztor gitárkíséretével a szentleányfalvi és zimándközi gyermekek, a kisperegiekkel kiegészülve énekeltek.
Ünnepi köszöntőjében nt. Vékony Zsolt lelkipásztor a több szempontból is végvárnak tekinthető Lippáról beszélt. A végvárakat minden korban meg kellett erősíteni, hogy ellenállhassanak bármilyen támadásnak. Most is a végvárat erősítik Lippán, ahol az egyházmegye egyik legkisebb gyülekezete él, élni akar, ezért örömének adott hangot, amiért együtt ünnepelhetnek. Köszönetet mondott mindenkinek a részvételért, azt kívánva nekik, maradandó emlékeket vigyenek haza. Köszönetet mondott nt. Módi József esperesnek a mély gondolatoknak hangot adott igehirdetésért, a bátorító üzenetért, amit általa Isten sugallt. Köszöntötte a jelen lévő lelkipásztorokat, kiemelve ft. Hiticas Macedon katolikus plébánost. Felekezeti hovatartozástól függetlenül köszöntött minden résztvevőt, köztük a sajtó képviselőit is. A továbbiakban nt. Ősz Elődöt, az Erdélyi Református Egyházkerület levéltárosát és egyháztörténészét méltatta, aki Szegedi Kis Istvánról készített kimerítő előadást, csakhogy betegség miatt nem tudott eljönni, kivetített képek illusztrációjával azonban hangfelvételről megtartják az előadását. Előbb azonban nt. Módi József esperessel leleplezték a Szegedi Kis István templomfalra rögzített márvány emléktábláját. A leleplezés után az esperes megáldotta a táblát és a gyülekezetet.
A továbbiakban a jelen volt református lelkipásztorok, illetve katolikus plébános egy-egy igei köszöntővel emelték az alkalom ünnepélyességét.
Szegedi Kis István életútjának a kivetített képekkel illusztrált ismertetésére helyhiány miatt nem térhetünk ki részletesen.
Az ünnepélyes alkalom nemzeti imánk közös megszólaltatásával, majd az Aradi Református Egyházmegye, illetve a lippai gyülekezet jóvoltából adott szeretetvendégséggel, baráti beszélgetéssel zárult. Balta János / Nyugati Jelen (Arad)
Nem múltat siratni, a végvárat erősíteni
Vasárnap Református Szórványnapot szerveztek Lippán. A zsúfolásig megtelt helybeli református templomban 17 órakor kezdődött istentiszteleten nt. Vékony Zsolt József beszolgáló lelkipásztor indítványára együtt elénekelték a 90. zsoltárt.
Szívünkben hordozni az alázatot és a reménységet
Nt. Módi József, az Aradi Református Egyházmegye esperese a Heidelbergi Káté első kérdésére adott felelet közös megszólaltatására kérte a híveket. Ünnepi igehirdetésében az esperes Ezékiás próféta I. könyvének 37. fejezete, 1–14. verséből kiindulva, amelyben a próféta az Úrral együtt felkeresett völgyben látott nagy mennyiségű, fehér emberi csontot az Úr életre keltette, lelket adott nekik. Azok emberekként talpra álltak, és az Úr seregét alkotva visszavezette őket a földjükre, Izraelbe. „Akkor megtudjátok, hogy én, az Úr meg is teszem, amit megmondtam” – szólt.
Miután az esperes köszöntötte a lippai, illetve az egyházmegye számos településéről érkezett híveket, örömének adott hangot, amiért a jobb időket megért településen teltházas templomban hirdethet igét.
Ha a reformáció 500. évfordulóján, különösen Lippán visszatekintenek az elmúlt évszázadok történéseire, azok kemények, véresek voltak a helybeli híveknek a megmaradásért vívott küzdelmében. De a hitben sem volt könnyű úgy megmaradni, hogy Isten gyermekei naponta ne szenvedjenek vereséget. Az elmúlt rendszerben bizonyára sokan gondoltak arra, hogy e helybeli református templom padjai lassan teljesen kiürülnek. Elismeréssel szólt esperes elődjéről, aki még itt lakó lelkipásztorként szolgálta a vészesen fogyatkozó gyülekezetet, amelynek tagjaitól sok szeretetet kapott. Megemlékezett Szegedi Kis Istvánról is, akit Szegedről küldtek ide tanulni, Lippára, ahol a középkorban virágzó gazdasági és kulturális élet zajlott.
„De mi nem a dicső múltat jöttünk ünnepelni, nem is azért, hogy a múltnak a veszteségeit, a vereségeit elsirassuk, hanem azért, hogy a létszámban alaposan megfogyatkozott hívek érezzék: egy testhez, Krisztus anyaszentegyházához tartozunk, és testvéreik vagyunk.” – mondta. Külön hálájának adott hangot, amiért katolikus paptestvére, ft. Hiticas Macedon Valentin plébános is megtisztelte az eseményt. Irányába is hirdette: a mi megváltó Krisztusunkat csak együtt szolgálhatjuk. Ott, ahol a felekezetek között megértés van, ahol nem azt keressük, ami elválaszt egymástól, hanem azt, ami összeköt bennünket. Ahol Isten Szentlelke és igéje van, ott hisszük, hogy van jelene, de jövője is a közösségeknek.
Ezékiel próféta könyvében Isten egy olyan korban szól a népéhez, amikor a többség arról beszélt: mindennek vége van, hiszen Izrael népe babiloni fogságban él. Napról napra nő bennük a csüggedés, mert azt érzik, a fogság soha nem ér véget, talán Isten is elfeledte őket. Ekkor küldi Isten közéjük Ezékielt, aki zokszó nélkül vállalja a küldetést, noha a teljes kilátástalanságban tengődő népnek kell hirdetnie a szabadulást.
Az esperes azért is hálás Istennek, mert az egyházmegye szórványvidékeire olyan lelkipásztorokat küldött, akik Ezékielhez hasonlóan, a létszámban alaposan megfogyatkozott hívek között zokszó nélkül vállalják a szórványsorssal járó nehézségeket, hirdetik Isten megtartó igéjét. Ehhez azonban elsősorban arra van szükség, hogy mi megszólító, megszólítható eszközei legyünk Istennek.
Ez történt a reformációban is, amikor Isten megszólított embereket, akik meglátták és felismerték: az egyháznak vissza kell alakulnia a biblia tanításához, amit hirdetni is mertek az emberek között. Az Úristennek ilyen eszköze volt nagyon zaklatott életű Szegedi Kis István is, hiszen a legtöbb helyről elűzték, mégis tiszta hittel és szívvel Krisztusról prédikált ott, ahova az Úristen helyezte. Mert az isteni szó, az ige tud újjá teremteni olyan közösségeket is, ahol lélekben nagyon távol kerültek egymástól az emberek. Az ige tud közösséget formálni, Isten dicsőségére, embereket újjá teremteni. Szegedi Kis István két feleségével együtt 7 gyermekét is eltemette, mégis hű maradt megváltó Krisztusához.
Isten mindenkor gondoskodik arról, hogy legyenek olyan igehirdetők, akik nem az életkörülményeik szerint hirdetik az igéjét, hanem úgy, ahogyan Istentől kapták, és ahogyan Isten jónak látja az üzenetét eljuttatni az emberekhez.
Ha bibliabeli szanaszét dobált, megfehéredett csontrakásra gondolunk, amiből Isten csodásan feltámasztotta, visszavezette Izraelbe népét, akkor 2017-ben, szívfájdalommal szemlélhetjük a gyülekezetek fogyatkozását és talán már semmi jót nem várhatunk. Ilyen körülmények között Isten minket is megkérdezhet Lippán, az aradi egyházmegyében. Mi mit válaszolunk Isten kérdésére? Ahhoz szívünkbe kell zárnunk Ezékiel alázatát, amiben benne vannak a korlátaink, a tehetetlenségeink, de tesszük azt, amit még tehetünk, továbbadjuk az Ő igéjét, ami a legfontosabb.
Nemcsak a reformátoroknak, hanem a mai egyháznak is ez a legfontosabb feladata, mert ma nem embereknek, hanem annak az örök élő Istennek állítunk dicsőséget, aki Szegedit és még nagyon sok embert megszólított az Ő igéjének a hirdetésére. Ő ma is megszólíthat, felemelheti csüggedő fejünket és megérteti: nem a mi erőlködésünkön vagy tehetségünkön múlik a változás, hanem az csakis Isten szavára lehetséges. Mindazok által, akik Isten igéjét hallgatják, szívükbe zárják és továbbadják az embereknek. Ha Ő akarja, évszázadok múlva is élni fognak az igaz hívő gyülekezetek. Ehhez azonban a szívünkben kell hordoznunk azt az őszinte alázatot és reménységet, amivel Ezékiel is rendelkezett – zárta igehirdetését nt. Módi József esperes.
Ünnepi műsor, köszöntők
A továbbiakban együtt elmondták a Miatyánkot, majd együtt énekeltek. Simó Klára elszavalta Bogrács János: Református reformáció című versét, majd Czernák Ferenc adott hangot nagy átéléssel Tánczos Katalin: Az én miatyánkom című költeményének. Nt. Vékony Zsolt lelkipásztor gitárkíséretével a szentleányfalvi és zimándközi gyermekek, a kisperegiekkel kiegészülve énekeltek.
Ünnepi köszöntőjében nt. Vékony Zsolt lelkipásztor a több szempontból is végvárnak tekinthető Lippáról beszélt. A végvárakat minden korban meg kellett erősíteni, hogy ellenállhassanak bármilyen támadásnak. Most is a végvárat erősítik Lippán, ahol az egyházmegye egyik legkisebb gyülekezete él, élni akar, ezért örömének adott hangot, amiért együtt ünnepelhetnek. Köszönetet mondott mindenkinek a részvételért, azt kívánva nekik, maradandó emlékeket vigyenek haza. Köszönetet mondott nt. Módi József esperesnek a mély gondolatoknak hangot adott igehirdetésért, a bátorító üzenetért, amit általa Isten sugallt. Köszöntötte a jelen lévő lelkipásztorokat, kiemelve ft. Hiticas Macedon katolikus plébánost. Felekezeti hovatartozástól függetlenül köszöntött minden résztvevőt, köztük a sajtó képviselőit is. A továbbiakban nt. Ősz Elődöt, az Erdélyi Református Egyházkerület levéltárosát és egyháztörténészét méltatta, aki Szegedi Kis Istvánról készített kimerítő előadást, csakhogy betegség miatt nem tudott eljönni, kivetített képek illusztrációjával azonban hangfelvételről megtartják az előadását. Előbb azonban nt. Módi József esperessel leleplezték a Szegedi Kis István templomfalra rögzített márvány emléktábláját. A leleplezés után az esperes megáldotta a táblát és a gyülekezetet.
A továbbiakban a jelen volt református lelkipásztorok, illetve katolikus plébános egy-egy igei köszöntővel emelték az alkalom ünnepélyességét.
Szegedi Kis István életútjának a kivetített képekkel illusztrált ismertetésére helyhiány miatt nem térhetünk ki részletesen.
Az ünnepélyes alkalom nemzeti imánk közös megszólaltatásával, majd az Aradi Református Egyházmegye, illetve a lippai gyülekezet jóvoltából adott szeretetvendégséggel, baráti beszélgetéssel zárult. Balta János / Nyugati Jelen (Arad)
2017. december 5.
Egy tragikus életút állomásai
Méltatlanul elfeledve
Egy méltatlanul elfeledett tudós, Roska Márton (1880–1961) hat, eddig kiadatlan régészeti tanulmányát magába foglaló kötet bemutatására került sor szerda este a Székely Nemzeti Múzeumban. A Székelyföld egyes bronzkori leleteinek elemzése című könyv a baróti Tortoma Könyvkiadó jóvoltából került a szakemberek és olvasók asztalára.
Demeter László történész, az említett kiadó igazgatója egy általuk útjára bocsátott friss, Kelet Kapuja címet viselő történelmi folyóiratra is felhívta figyelmet a jelenlévőket köszöntő beszédében. Dr. Székely Zsolt régész, a Tortoma által elindított Értéktár sorozat első kiadványát is képező könyv szerkesztőjének véleménye szerint az ebben közreadott tanulmányok tudomány- és kultúrtörténeti szempontból egyaránt nagy fontossággal bírnak. Az általa kiemelkedő erdélyi régész személyiségként emlegetett Roska Márton tragikus életútját szintén Székely Zsolt ismertette a hallgatósággal.
A gimnáziumot a szamosújvári Örmény Fiúárvaház diákjaként végezte el, történelem-földrajz szakos tanári oklevelet pedig a Ferenc József Tudományegyetemen szerzett, Kolozsváron. Pokoljárása kezdetét az I. világháború jelentette, melyet a galíciai fronton szenvedett végig. Miután hazatért, korábbi munkahelye, a kolozsvári Magyar Állami Egyetem Érmészeti és Régészeti Intézete román fennhatóság alá került (1919. május), ezért munkahelye is bizonytalanná vált. Ősszel a megszálló román hadsereg magyarországi garázdálkodásainak világ elé tárása miatt letartóztatták, és kis híja volt, hogy koholt vádak alapján halálra ítéljék. Szabadulása után (1920. május) visszatérhetett ugyan a katedrára, azonban egyetemi adjunktusból tanársegéddé fokozták le.
Még szűk tíz esztendőt dolgozhatott a mélységesen magyarellenes Constantin Daicoviciu régész piszkálódásai közepette, 1929-ben ugyanis teljesen felszámolták az intézmény magyar jellegét, Roska pedig állandó támadások célpontjává vált. A történeti Erdély című kiadványban közölt, Erdélyre vonatkozó tudományos munkája miatt 1936-ban egy tanártársa, valamint Daicoviciu is feljelentette, ennek következtében utcára került. Ugyanakkor bűnvádi eljárást indítottak ellene, elítélték. Börtönéből a közvélemény által kikényszerített királyi kegyelemmel szabadult.
A debreceni egyetemen dolgozott tovább, majd Észak-Erdély Magyarországhoz való visszatérése után (1940) ismét elfoglalta a kolozsvári egyetem régészeti katedráját. Az újabb román bevonulás elől az intézményt Szegedre menekítették, ezért munkáját ő is a Tisza-parti városban folytatta tovább. A kommunista hatalomátvételt követően ezúttal Magyarországon vált koncepciós per áldozatává, melyben végül 8 hónap börtönbüntetésre és 5 év hivatalvesztésre ítélték. Így szabadulása után állás, valamint nyugdíj nélkül maradt, helyzetén a Sztálin halálát (1953) követő rehabilitálási folyamat sem változtatott, kevéske nyugdíját csak 1955 nyarán kezdték el folyósítani. A múlt századi magyar régészet egyik meghatározó személyisége 1961-ben, nélkülözések közepette, nyomorban távozott a hozzá mostoha világból. Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Méltatlanul elfeledve
Egy méltatlanul elfeledett tudós, Roska Márton (1880–1961) hat, eddig kiadatlan régészeti tanulmányát magába foglaló kötet bemutatására került sor szerda este a Székely Nemzeti Múzeumban. A Székelyföld egyes bronzkori leleteinek elemzése című könyv a baróti Tortoma Könyvkiadó jóvoltából került a szakemberek és olvasók asztalára.
Demeter László történész, az említett kiadó igazgatója egy általuk útjára bocsátott friss, Kelet Kapuja címet viselő történelmi folyóiratra is felhívta figyelmet a jelenlévőket köszöntő beszédében. Dr. Székely Zsolt régész, a Tortoma által elindított Értéktár sorozat első kiadványát is képező könyv szerkesztőjének véleménye szerint az ebben közreadott tanulmányok tudomány- és kultúrtörténeti szempontból egyaránt nagy fontossággal bírnak. Az általa kiemelkedő erdélyi régész személyiségként emlegetett Roska Márton tragikus életútját szintén Székely Zsolt ismertette a hallgatósággal.
A gimnáziumot a szamosújvári Örmény Fiúárvaház diákjaként végezte el, történelem-földrajz szakos tanári oklevelet pedig a Ferenc József Tudományegyetemen szerzett, Kolozsváron. Pokoljárása kezdetét az I. világháború jelentette, melyet a galíciai fronton szenvedett végig. Miután hazatért, korábbi munkahelye, a kolozsvári Magyar Állami Egyetem Érmészeti és Régészeti Intézete román fennhatóság alá került (1919. május), ezért munkahelye is bizonytalanná vált. Ősszel a megszálló román hadsereg magyarországi garázdálkodásainak világ elé tárása miatt letartóztatták, és kis híja volt, hogy koholt vádak alapján halálra ítéljék. Szabadulása után (1920. május) visszatérhetett ugyan a katedrára, azonban egyetemi adjunktusból tanársegéddé fokozták le.
Még szűk tíz esztendőt dolgozhatott a mélységesen magyarellenes Constantin Daicoviciu régész piszkálódásai közepette, 1929-ben ugyanis teljesen felszámolták az intézmény magyar jellegét, Roska pedig állandó támadások célpontjává vált. A történeti Erdély című kiadványban közölt, Erdélyre vonatkozó tudományos munkája miatt 1936-ban egy tanártársa, valamint Daicoviciu is feljelentette, ennek következtében utcára került. Ugyanakkor bűnvádi eljárást indítottak ellene, elítélték. Börtönéből a közvélemény által kikényszerített királyi kegyelemmel szabadult.
A debreceni egyetemen dolgozott tovább, majd Észak-Erdély Magyarországhoz való visszatérése után (1940) ismét elfoglalta a kolozsvári egyetem régészeti katedráját. Az újabb román bevonulás elől az intézményt Szegedre menekítették, ezért munkáját ő is a Tisza-parti városban folytatta tovább. A kommunista hatalomátvételt követően ezúttal Magyarországon vált koncepciós per áldozatává, melyben végül 8 hónap börtönbüntetésre és 5 év hivatalvesztésre ítélték. Így szabadulása után állás, valamint nyugdíj nélkül maradt, helyzetén a Sztálin halálát (1953) követő rehabilitálási folyamat sem változtatott, kevéske nyugdíját csak 1955 nyarán kezdték el folyósítani. A múlt századi magyar régészet egyik meghatározó személyisége 1961-ben, nélkülözések közepette, nyomorban távozott a hozzá mostoha világból. Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. december 11.
Mátyás király emlékévet hirdet 2018-ra a nemzetpolitikai államtitkárság
Mátyás király emlékévet hirdet 2018-ra a nemzetpolitikai államtitkárság – jelentette be Potápi Árpád János nemzetpolitikai államtitkár hétfőn sajtótájékoztatón, Budapesten.
Az államtitkár közölte: a Kárpát-medence magyarsága az emlékévhez kapcsolódva számos közös rendezvényt, konferenciát tart majd, kiállítást, illetve a fiataloknak történelmi versenyeket szerveznek. Potápi Árpád János az emlékévvel összefüggésben kiemelte a magyar identitás szorosabbra fűzését, és azt mondta: Mátyás király erős kezű, jelentős uralkodóként vonult be a történelembe. Megerősítette Magyarországot, felismerte, hogy csak így lehet megállítani az oszmán birodalom terjeszkedését. Nemcsak a történetírás, hanem mondáink és népmeséink is őrzik alakját. Elmondta: január 12-14-én Szegeden emlékező szentmisét tartanak, január 20. és 24. között jótékonysági reneszánsz bál, ételkóstoló és forgatag lesz Mátyás királlyá választásának 560. évfordulója alkalmából a fővárosban. Márciusban Székesfehérváron koronázási misét tartanak, áprilisban Mátyás király halálának évfordulóján megemlékezés lesz Bécsben és Budapesten. Júniusban Bécsben kiállítás nyílik majd a város elfoglalásának évfordulóján.
Kolozsvári Magyar Napok
Az emlékév a Kolozsvári Magyar Napok egyik központi programeleme is lesz majd a tervek szerint. A programok lebonyolítója a Magyarság Háza lesz, az ötletadó az Emberi Méltóság Tanácsa és Gaal Gergely volt – ismertette. Gaal Gergely (KDNP) országgyűlési képviselő, a tanácsadó testület elnöke arról beszélt: Mátyás király felismerte, hogy a közép-európai népeket összefogva, az oszmán birodalom terjeszkedését megállítva meg kell védeni a keresztény civilizációt. Reményét fejezte ki, hogy sikerül olyan programsorozatot megvalósítani, amellyel meg tudják mozgatni a Kárpát-medence magyarságát.
Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának, az emlékév ötletadójának elnöke kiemelte: Mátyás királlyal egy olyan uralkodót tudnak felmutatni, aki erős birodalmat épített Európa közepén, szigorú törvényekkel. Volt koncepciója és az országot is képes volt gyarapítani – hangsúlyozta, hozzátéve: életműve számos lehetőséget kínál a történészeknek és a fiataloknak egyaránt. Kitért arra is, hogy Erdély Romániához csatolásának 100. évfordulója lesz 2018-ban, és várhatóan több, a magyarság számára kellemetlen eseményre is fel kell készülni. Erre is egyfajta válasz lehet az emlékév – jelezte.
Gergely Balázs, a Kincses Kolozsvár Egyesület elnöke reményét fejezte ki, hogy az előző két emlékévhez hasonlóan sikeres lesz ez a programsorozat is. Hozzátette: február 23-24-én Mátyás születésének 575. és trónra lépésének 560. évfordulója alkalmából tartanak megemlékezést. Szeptemberben Vajdahunyadon többnapos rendezvénysorozattal tisztelegnek Mátyás király emléke előtt.
Csibi Krisztina, a Magyarság Háza igazgatója közölte: igyekeznek minél több együttműködő partnert bevonni az emlékév programjaiba. MTI; erdon.ro
Mátyás király emlékévet hirdet 2018-ra a nemzetpolitikai államtitkárság – jelentette be Potápi Árpád János nemzetpolitikai államtitkár hétfőn sajtótájékoztatón, Budapesten.
Az államtitkár közölte: a Kárpát-medence magyarsága az emlékévhez kapcsolódva számos közös rendezvényt, konferenciát tart majd, kiállítást, illetve a fiataloknak történelmi versenyeket szerveznek. Potápi Árpád János az emlékévvel összefüggésben kiemelte a magyar identitás szorosabbra fűzését, és azt mondta: Mátyás király erős kezű, jelentős uralkodóként vonult be a történelembe. Megerősítette Magyarországot, felismerte, hogy csak így lehet megállítani az oszmán birodalom terjeszkedését. Nemcsak a történetírás, hanem mondáink és népmeséink is őrzik alakját. Elmondta: január 12-14-én Szegeden emlékező szentmisét tartanak, január 20. és 24. között jótékonysági reneszánsz bál, ételkóstoló és forgatag lesz Mátyás királlyá választásának 560. évfordulója alkalmából a fővárosban. Márciusban Székesfehérváron koronázási misét tartanak, áprilisban Mátyás király halálának évfordulóján megemlékezés lesz Bécsben és Budapesten. Júniusban Bécsben kiállítás nyílik majd a város elfoglalásának évfordulóján.
Kolozsvári Magyar Napok
Az emlékév a Kolozsvári Magyar Napok egyik központi programeleme is lesz majd a tervek szerint. A programok lebonyolítója a Magyarság Háza lesz, az ötletadó az Emberi Méltóság Tanácsa és Gaal Gergely volt – ismertette. Gaal Gergely (KDNP) országgyűlési képviselő, a tanácsadó testület elnöke arról beszélt: Mátyás király felismerte, hogy a közép-európai népeket összefogva, az oszmán birodalom terjeszkedését megállítva meg kell védeni a keresztény civilizációt. Reményét fejezte ki, hogy sikerül olyan programsorozatot megvalósítani, amellyel meg tudják mozgatni a Kárpát-medence magyarságát.
Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának, az emlékév ötletadójának elnöke kiemelte: Mátyás királlyal egy olyan uralkodót tudnak felmutatni, aki erős birodalmat épített Európa közepén, szigorú törvényekkel. Volt koncepciója és az országot is képes volt gyarapítani – hangsúlyozta, hozzátéve: életműve számos lehetőséget kínál a történészeknek és a fiataloknak egyaránt. Kitért arra is, hogy Erdély Romániához csatolásának 100. évfordulója lesz 2018-ban, és várhatóan több, a magyarság számára kellemetlen eseményre is fel kell készülni. Erre is egyfajta válasz lehet az emlékév – jelezte.
Gergely Balázs, a Kincses Kolozsvár Egyesület elnöke reményét fejezte ki, hogy az előző két emlékévhez hasonlóan sikeres lesz ez a programsorozat is. Hozzátette: február 23-24-én Mátyás születésének 575. és trónra lépésének 560. évfordulója alkalmából tartanak megemlékezést. Szeptemberben Vajdahunyadon többnapos rendezvénysorozattal tisztelegnek Mátyás király emléke előtt.
Csibi Krisztina, a Magyarság Háza igazgatója közölte: igyekeznek minél több együttműködő partnert bevonni az emlékév programjaiba. MTI; erdon.ro