Aktuális – Román szakértők segítségét kellene kérni az autonómia ügyében?
A Kós Károly sátorban szervezett Autonómia – románoknak és magyaroknak című beszélgetés az idei Tusványos legfajsúlyosabb témáját hozta előtérbe. Hogyan lehet elfogadtatni a román többséggel az autonómia igényét, hogyan és kikkel kell párbeszédet folytatni az eredményes akaratérvényesítés érdekében?
Mindezekre keresték a választ a megjelent beszélgetőpartnerek, Antal Árpád, sepsiszentgyörgyi polgármester, Papp Előd, az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke, Kalmár Ferenc, a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának elnöki tanácsadója és Sergiu Constantin, tudományos kutató Dél-Tirolból, aki Szász Alpár Zoltán politológus közreműködésével vett részt a beszélgetésben.
Szabadság (Kolozsvár)

Román segítség az autonómiatervezet népszerűsítésében
Segítséget ígért az RMDSZ készülő autonómiatervezetének a székelyföldi román közegben való népszerűsítéséhez Sergiu Constantin.
A Bozeni Európai Akadémia romániai származású kutatója arról az élményéről beszélt a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor pénteki pódiumbeszélgetésén, hogy egy korábbi, Sepsiszentgyörgyön végzett kutatásának román alanyai az autonómia pártolóivá váltak, miután elmagyarázta nekik: számukra is szavatolná az arányos jelenlétet a közhivatalokban.
Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester felkérésére Constantin vállalta, hogy részt vesz a hamarosan közvitára bocsátandó autonómiastatútum román nyelvű magyarázásában.
Az olaszországi Dél-Tirolban élő és dolgozó autonómiakutató bírálta a székelyföldi területi autonómia szorgalmazóit, amiért nem próbáltak bevonni román szakértőket is a statútum kidolgozásába. Szerinte a székelyföldi román–magyar viszonynak az a jellemzője, hogy mindkét közösség veszélyeztetve érzi magát amiatt, hogy a magyar közösség képviselői a kormánynak alárendelt intézményekből szorulnak ki, a román közösség képviselői pedig az önkormányzatokból.
Antal Árpád szerint azért nem jöhetett létre érdemi párbeszéd a székelyföldi románság képviselőivel, mert ezek meghatározó csoportjait éppen az etnikai arányok megváltoztatásának a feladatával telepítették a térségbe a kommunista diktatúra idején, másik részük pedig „abból él, hogy székelyföldi román”.
„Pár éve kiderült, a Székelyföldön szolgáló karhatalmiaknak 20 százalékos fizetéspótlék járt a magyar közegben végzett munkáért” – jelentette ki a polgármester. Szerinte a székelységet a jelenlegi geopolitikai helyzet segítheti hozzá az áhított autonómiához, az ukrajnai válság miatt ugyanis az Egyesült Államoknak az az érdeke, hogy az országban stabilitás legyen.
Kalmár Ferenc, az Európa Tanács idén elfogadott autonómiapárti ajánlásának jelentéstevője szerint a nemzetállam fogalmát kellene modernizálni, hogy az ne kirekesztő, hanem befogadó fogalom legyen.
Gyergyai Csaba, Krónika (Kolozsvár)

Újjászületések
Bocskay Vince szobrászművész műhelyében
Kemény, időtálló bronzruhába öltözteti, s közben lelket is lehel történelmünk, nemzetünk nagyjaiba, akik Erdély és Magyarország kisebb-nagyobb városaiban közvetítik a múlt üzenetét. Míg korábban a groteszk kisplasztikában remekelt, a rendszerváltás óta egymás után kapja a megrendeléseket térszobrok, emlékművek készítésére. Bocskay Vince szovátai szobrászművész legutolsó köztéri szobrát július 10-én, a református világtalálkozó alkalmából avatták fel Sepsiszentgyörgyön. A református vártemplom előtti régi piactérre, amely Kálvin János (1509–1564) nevét viseli, a "magyarrá fogadott" genfi reformátor 2,4 méteres alakját mintázta meg. A szobrot Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke a nyugati kereszténység határkövének nevezte.
– Katolikus vallású lévén, hogyan talált meg ez a feladat? – beszélgettünk el az avatóünnepség kapcsán Bocskay Vincével.
– A gróf Mikó Imréről készült szobrom (1998) annyira beépült a szentgyörgyiek tudatába, lelkébe, hasonlóképpen a zágoni Mikes Kelemen-mellszobor (1997) is, hogy a tervezett Kálvin-szobor kapcsán újra rám gondoltak. Az ötlet Incze Sándor nyugalmazott református esperestől, a Székely Mikó Kollégium Alapítvány elnökétől származik, aki arra gondolt, hogy az idei Kálvin-évben (halálának 450. évfordulóján) tartandó világtalálkozón egészalakos szobrot kellene állítani a reformáció vezéralakjának. Az ötletgazda mellé szegődött Keresztes László nyugalmazott Mikó kollégiumi tanár, védnökséget vállalt Kató Béla református püspök, s a helyhatóságok is felajánlották a támogatásukat. Ezek után megkerestek, én elfogadtam a felkérést, elkészítettem a makettet, s 2013 áprilisában bemutattam egy szakemberekből álló bizottságnak. Megtekintette Kató Béla püspök, Tamás Sándor, a Kovászna megyei tanács elnöke s Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere is. Nem volt kifogásuk ellene.
– Milyen források alapján érett meg benned Kálvin alakja?
– Tudtam, hogy Szász Tibor felsősófalvi református lelkész tudományos szinten foglalkozott Kálvin Jánossal, s őt kértem meg, hogy biztosítsa a szükséges szöveget és képanyagot. 10-15 képből kellett leszűrnöm a lényeget, s közben óvakodtam attól, hogy a meglévő Kálvin-szobrokat ismételjem. Igyekeztem minden sallangot mellőzni, ezért elhagytam a berettjét, azzal a gondolattal, hogy ne amiatt hasonlítson Kálvinra. A berett alatti sapkát viszont megtartottam, hogy kifejezőbb legyen a fej, a szép formájú koponya. Sokat töprengtem, hogy adjam-e a kezébe a könyvet, hiszen szinte minden szobrán az Institutióval (Institutio Christianae Religions – Tanítás a keresztyén vallásról) ábrázolják. Úgy döntöttem, hogy elhagyom a könyvet is, mivel az volt az érzésem, hogy a szobrot életképpé változtatja, narratív, elbeszélő jelleget kölcsönöz neki. Végül, minden színpadi kelléket mellőzve, letisztítottam, amennyire csak lehetett. A taglejtésre alapozva, a kezek mozdulatával próbáltam sugallni az általa terjesztett hit térhódítását a lutheri mondásnak megfelelően: "Itt állok, másként nem tehetek."
– Hogyan készült a ruha?
– Bár a legtöbb ábrázoláson bundát visel, igyekeztem korhű hangulatot kelteni, a kompozíció szerves részévé tenni az öltözéket. Az volt a célom, hogy a palást orgonasípokra emlékeztető redői révén a néző tekintete lentről önkéntelenül is fölfele irányuljon, az alsó rész nagyobb hullámzásától a felső rész apróbb ráncain keresztül a kihajló gallér puritán tisztaságáig, hogy aztán abból mintegy kirobbanjon a kompozíció lényege, a portré.
– Hogyan kristályosodott ki benned Kálvin személyisége?
– Az én olvasatomban határozott, konok, aszkéta típusú, szikár alkat volt, s ezt kellett sugallnia a portrénak, hogy hitelesen kifejezze mindazt, amit Kálvin a saját korában véghezvitt.
Három elemmel éltem a legfőképpen, a portréval és a két kézzel. Minden szobrom megfogalmazásakor ugyanolyan jelentőséget tulajdonítok a kezeknek, mint a fejnek, mivel a kéz is portré a maga nemében, s pont annyira jellemző a személyiségre, mint az arc. Egyéni vonásokat kell tükröznie, mert nincsen két ember, akinek egyforma lenne a keze.
– Mi befolyásolta a szobor méretét?
– A 2,40 méteres nagyságot a tér mérete követelte meg. A köztéri szobrok legfontosabb feltétele, hogy beilleszkedjenek az adott térbe. Nem szabad azt a hatást kelteni, mintha a szobor kinőtte volna a teret, ellenkezőleg, olyan kell legyen, mintha onnan nőtt volna ki.
Amikor megbízást kapok egy szoborra, legelőször a helyszínt mérem fel. Ezután dől el, hogy milyen méretarányban készítem el a makettet. Számomra a makett azért fontos, hogy kiderüljön: a végleges változaton mit kell módosítani. Miután megállapítom a hibákat, s gondolatban kijavítom azokat, elkezdődhet a nagy szobor előkészítése.
– Az átlagember számára titokzatos, érdekes folyamat az, ahogy egy szobor megszületik. Megkérlek, avass be ebbe a munkába!
– Először is a forgóállványra készül el az acélszerkezet, ami másfél tonna agyagot kell hogy elbírjon, annak ellenére, hogy a szobor belül üresen marad. Az acélra farácsozatot szerkesztek, ami az agyag tartóváza lesz. Amikor a váz készen van, arra rakom fel az agyagot. Kezdetben Szovátán bányásztam, ma Korondról veszem. Ugyanabból az agyagból mintáztam már királyt, grófot, püspököt stb. Minél többször hordom fel, annál finomabb lesz. Miközben rakom az agyagot, a maketthez képest sok minden megváltozik, a szobrot ugyanis már más nézőpontból látom. Egy nagy szobor készítése csupa "csalás", ugyanis tudni kell, hogy alulról szemléli az ember. Egy templom magasan levő, csodálatos barokk szobrait közelről megfigyelve, a dülledt szemek, a torz vonások láttán valósággal megijed az ember. Fent ugyanis torznak kell lennie ahhoz, hogy alulról a megfelelő méretekben lássuk.
A nagy szobrok megformálása létráról történik. Akinek kevesebb a gyakorlata, nem tudja, hogy a szobornak nem a létra tetejéről, hanem alulról nézve kell természetesnek hatnia. A gyakorlat során az ember megszokja, hogy a látszati csalódást beszámítva mennyit kell torzítani. Minél magasabban van a fej, annál inkább úgy kell alakítani a természetes arányokat, hogy nagyobbra mintázzuk a fej részleteit. A negatív és a pozitív formák közötti különbséget, a mélyedéseket és kiemelkedéseket is el kell torzítani, mert a térbe kikerülve a valódihoz képest nem lesz túlzott a megjelenítés. Ha a természetes arányok szerint dolgoznánk, a tér felemésztené a formát, ami látszólag ellaposodna, elvesztené a plasztikáját. A fény-árnyék játék pedig elsikkadna, ha nem lennének túlzottak a negatív-pozitív formák közötti különbségek.
– Milyen érzés, amikor az agyag felkerült a tartószerkezetre?
– Amikor az agyagszobor elkészül, még mindig nem tudjuk, csak sejtjük, hogy mit csináltunk. Az egész folyamatban az a legizgalmasabb pillanat, amikor a köztéren a helyére kerül, azt tekinthetjük az igazi vizsga pillanatának.
– Mi történik az agyagszoborral?
– Ez lesz az öntőminta, amelyről gipsznegatívot veszünk. Mivel egy több mint kétméteres szobrot nem lehet gipszel beburkolni, a felületét kis darabokra osztom fel. Lemezeket szúrok az agyagba, amelyekkel felparcellázom. 30-40 felületet kapok, s ha a gipsz tejfölvastagságúvá vált, minden rekeszt kitöltök vele. Amikor elkészült, az agyagot kimossuk belőle, miközben a gipsz felvette az agyag formáját. A formát öntőviasszal kenjük ki olyan vastagságban, amilyen a fém fala kell hogy legyen. A bronzszobor ugyanis belül üres, s olyan szépen szól, akár a harang. A viaszpozitívon belüli üreget tűzálló anyaggal (homok, kvarcliszt, gipszlé) töltik ki, ami egy kemény magot alkot. A gipszet kívülről leszedik, de a viasz marad. Erre kívülről egy köpenyt húznak a magot alkotó tűzálló anyagból, s a köpenyen egy beöntőcsatornát hagynak. Ha készen van, "szép gyöngén megfogják", "s beteszik a tűzbe", ahol kiolvad a viasz, s a két tűzálló réteg között megmarad levegőből a szobor. Ezután kiveszik a kemencéből, s a viasz helyére beöntik a bronzot. Ha minden megfelelően történt, a szobor nem torzul el. Volt tanítványom, Sántha Csaba önti Szovátán, nagy szakértelemmel. Amikor kihűlt, leverik a köpenyt, kiverik a magot belőle, s készen van a szobor. A fugák helyén maradó ormókat cizellálni kell, majd a patinázás következik. Ha barnára akarjuk patinázni, akkor kénmájjal (kénpor, szóda, víz) kezeljük a felületét. Ha zöldes patinát szeretnénk, akkor kékkő vizes oldatával fújjuk le. Ha szükséges, acélcsapokat helyezünk el a szobor alján, hogy a talapzatra minél tartósabban fel lehessen fogni.
– Bernády György polgármester egész alakos bronzszobrát jól ismerjük Marosvásárhelyen, akkora tömeg talán soha nem gyűlt össze, mint az 1994-es avatáson, s Bocskay Vince készítette a Don- kanyari hősök bronz emlékművét is a katolikus temetőben (2005). Hol láthatók a többi szobraid, emlékműveid, kérlek, sorold fel, kiket álmodtál kőbe, bronzba az elmúlt évek során!
– Petőfi Sándort (1992, Szováta; 1993, Százhalombatta), Mikes Kelement (1997, Zágon), Apor Vilmos vértanú püspököt (1998, Gyula), gróf Mikó Imrét (1998, Sepsiszentgyörgy), Patatich Ádám érseket (2000, Kalocsa), Bod Pétert (2001, Felsőcsernáton), Márton Áron püspököt (2005, Kolozsvár; 2008, Szováta), Szent Lászlót (2009, Csíkszépvíz), Sütő Andrást (2011, Sopron) és Deák Farkast (2012, Nyárádszereda).
– És az emlékművek?
– A két világháború hőseinek emlékműve Szovátán, a politikai foglyoké Székelyudvarhelyen (1996), millenniumi emlékoszlop Nagyváradon (közös munka, 2000), millenniumi emlékmű Székelykeresztúron (2001), az 1848-as forradalom és szabadságharc valamint a két világháború hőseinek emlékműve Kézdivásárhelyen (2002), az 1956-os elítéltek emlékműve a Kolozsvári Református Teológiai Intézetben (2006).
– Milyen érzés a szobrász számára, amikor egyik vagy másik alkotásával találkozik? Gondolom, nagyon büszke vagy…
– Jaj, dehogy, messze áll tőlem a büszkeség. Ha elmegyek egy szobrom mellett, valósággal visszahúz, s a hibákat látom még álmomban is.
– Ezek szerint utólag sem könnyű szobrásznak lenni.
– Amilyen nehéz, olyan szép is. Amikor elkezdek gondolkozni egy munkán, szenzációs elképzeléseim születnek, a képzeletem szinte határtalan, de ahogy dolgozni kezdek rajta, az elképzelt mű egyre szűkebb határok közé szorul, s végül örülök, ha legalább egy kis százalékban sikerül megvalósítani azt, amit szerettem volna, s amit ki merek adni a kezemből. A kisplasztikákat a műteremben el lehet rejteni, de egy köztéri szobor óriási felelősséget jelent, mivel szünet nélkül hirdeti magáról a jót és a rosszat is.
– Tekintve, hogy ennyi nehézséget, ennyi vívódást okoz, választanád-e még egyszer a szobrászatot?
– Soha nem bántam meg, s ha újrakezdhetném, csak ezt tenném. Amikor hozzáfogok egy szoborhoz, mindig ugyanazt az izgalmat érzem, olyan gyomoridegem van, mint amikor elkezdtem a pályát.
– Megtörtént-e, hogy a szobor nem olyan lett, ahogy elképzelted?
– Hogyne, előfordult, hogy a kész gipszet semmisítettem meg.
– Egész pályafutásod alatt rajzott tanítottál Szovátán, majd néhány évig a székelyudvarhelyi Palló Imre művészeti iskolában. Hogyan hatott ez a munkádra?
– Több kár volt benne, mint haszon, mégis úgy érzem, hogy a gyermekektől mindig tanul az ember, elsősorban az önmagával szembeni igényességet, s azonkívül a felelősségre való törekvést is. Azt viszont már nem fogom megtudni, hogy a 40 éven át tanítással töltött idő alatt mit tudtam volna a műteremben megvalósítani. Azt tervezem, hogy az idén, ahogy nyugalomba vonulok, beköltözöm a műterembe, s folytatom a kisplasztikát, amit a legjobban kedvelek.
– Tudom, hogy az egyik lányod díszlet- és jelmeztervező, az ajtón túl is leselkedik valaki, s itt, a műteremben kisgyermekmunkák vannak. Az öt unokád közül melyik érdeklődik a szobrászat iránt?
– A legnagyobbik szépen fest, s én vigyázok, hogy a tehetségét megőrizze.
– A gyermek Bocskay Vincére ki "vigyázott"?
– Apai nagyapám kőfaragó volt Görgény- üvegcsűrön, édesapám műbútorasztalosként a szovátai Bernády-villa kapuját és szakállszárítóját faragta. Ötödik osztály után kezdtem el rajzolni, s az első találkozásom a képzőművészettel egy Kusztos Endre- kiállítás volt Szovátán. Hetedik osztálytól írattak be a marosvásárhelyi művészeti iskolába. Bár grafikusnak készültem, IX. osztályban, amikor szakot kellett választani, Hunyadi László szobrászművész emberként, tanárként és művészként olyan hatással volt rám, hogy a szobrászat mellett döntöttem, s amikor érettségiztem, egyértelmű volt, hogy a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Egyetemen tanulok tovább – emlékezik Bocskay Vince Kossuth Lajos hófehér mellszobra előtt, amit megrendeltek, de elfelejtették visszamondani, s így a gipszminta a műteremben jobb sorsra vár. Biztos vagyok benne, hogy megkerül a helye, ahogy abban is, hogy sok különleges kis- és nagyobb szobor kap testet és lelket a keze nyomán az ősztől megszaporodó időben.
Bodolai Gyöngyi , Népújság (Marosvásárhely)

Félezer fiatal színjátszó találkozója
Az előzetes jelentkezések alapján csaknem félezer fiatal vesz részt az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet által 18. alkalommal megszervezett ifjúsági színjátszó találkozón, amely Szentháromságon veszi kezdetét csütörtök délután a hagyományos zászlós felvonulással. A résztvevők csaknem harminc településről érkeznek, és vasárnapig táboroznak együtt.
Közel 500 fiatal részvételével ma kezdődik a 18. ODFIE színjátszó találkozó a Maros megyei Szentháromságon az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (ODFIE) szervezésében. „A színjátszó tevékenységek mindig is döntő szerepet játszottak az ifjúsági egyletek önszerveződésében és a köztük levő kapcsolatok erősítésében.
Ezért az utóbbi tizennégy évben – 1997-től kezdődően – az ODFIE keretében működő ifjúsági egyletek színjátszó csoportjai számára országos találkozókat szerveztünk, átlagosan 15–20 csapat, illetve 450–500 amatőr színjátszó fiatal és ún. műélvező részvételével” – áll az erdélyi unitárius ifjúságot és más felekezetű, szabadelvűen vallásos fiatalokat tömörítő szervezet közleményében.
Az idei, július 31–augusztus 4. között zajló rendezvényre az előzetes bejelentkezések alapján közel ötszáz fiatalt várnak Szentháromságra Alsófelsőszentmihályról, Bencédről, Bölönről, Dicsőszentmártonból, Erdőszentgyörgyről, Firtosmartonosról, Felsőrákosról, Homoródalmásról, Homoródszentmártonról, Homoródszentpálról, Homoródszentpéterről, Kissolymosról, Kolozsvárról, Korondról, Magyarsárosról, Marosvásárhelyről, Oklándról, Sepsiszentgyörgyről, Szabédról, Székelykeresztúrról, Székelyudvarhelyről, Székelyszentmihályról, Szentábrahámról, Szentgericéből, Szőkefalváról, Tordáról, Újszékelyről, Ürmösről és Vargyasról.
A rendezvény zászlós felvonulással kezdődik csütörtökön 16 órától, ezt az ünnepi megnyitó és a csapatszemle követi, a színielőadások bemutatása másnap kezdődik, a rendezvény egésze pedig vasárnap éjszaka zárul. A szervezők közlése szerint a színjátszó találkozó teljes hétvégéjére helyszíni bejelentkezés esetén 60 lej részvételi díjat kell fizetni. Az elszállásolás családoknál, illetve a sátortáborban történik. Több információ a rendezvény honlapján olvasható.
Krónika (Kolozsvár)

Hamvas románul
A 2014. évi bukaresti nemzetközi könyvvásáron, a sorban a kilencedik Bookfest-en – amelyet május 28. és június 1. között tartottak – került sor a Balassi Intézet bukaresti és sepsiszentgyörgyi intézetei szervezésében, a Donau Lounge Standon, Hamvas Béla A bor filozófiája című művének román nyelvű “ősbemutatójára”. Ennek aműnek a fordítója dr. Hubbes László Attila, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem adjunktusa. Hamvas könyvét a bukaresti székhelyű Curtea Veche Kiadó jelentette meg 2013. decemberében, a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi Kulturális Központjának támogatásával.
Azt mondják a szakemberek, hogy A bor filozófiája című Hamvas-mű lefordítása több szempontból is jelentős teljesítménynek számít: egyrészt műfajából, nyelvezetéből adódóan igen nehéz feladat elé állítja a mindenkori fordítót, másrészt Hubbes László nem anyanyelvére, hanem egy idegen nyelvre ültette át ezt a magyar nyelvterületen oly nagyon kedvelt és ismert munkát. A román kritikusok is méltatják a fordítás kiváló minőségét, amely minden bizonnyal áttörést jelenthet a román nyelvterületen ismeretlen szerző életműve szempontjából is, de ugyanakkor – bár ennek az irodalomhoz nincs köze – kitűnő marketing-eszközként használható a magyar borok romániai népszerűsítése során. Itt azonban nemcsak erről van szó. A könyv, Hamvas, illetve Hubbes László vállalkozása is sokkal több (lehet) ennél. A fordítóval a könyv előtörténetéről, a saját pályaívről és a lehetséges folytatásokról beszélgettünk.
- Honnan ez a Hamvas Béla-rajongás? Hamvast “készen” kapta már gyermek- és ifjúkorában, vagy diákkorában kezdett megismerkedni véle?
- A rajongás talán erős szó. Nagy tisztelettel viseltetek Hamvas Béla iránt, de a rajongáshoz túlságosan óvatos vagyok. Olyannyira, hogy, amikor a kilencvenes évek közepe táján egy lelkendező Hamvas-divat kezdett elharapózni Kolozsváron a diákság körében, én egy kicsit vissza is riadtam, és hosszú ideig nem vettem aztán a kezembe. Szerencsére csak átmeneti időszak volt ez – később éppen az ellenségesen elfogult és felületes vagy tájékozatlan, rosszmájú lejárató szövegek nyomán kezdtem újra olvasni. Azt mondanám inkább, hogy amolyan első tanítómnak tartom őt: nála olvastam először sokmindenről, amiről korábban tudomásom sem volt. És persze a szellemi meg a morális magatartása is megragadott, bár néha kissé merevnek éreztem. Személyes viszonyom alakult ki vele a könyvei olvasása során – gyakran éppen a vitázgató morfondírozásommal. Azt nem mondanám, hogy állandóan őt olvasom, de ott van mindig a kezem ügyében. Az életmű-sorozatát összegyűjtöttem a polcra az évek során – ha ez rajongásnak számít…
A különleges szellemi kalandokra mindig fogható voltam; Weöres Sándort, Várkonyi Nándort már középiskolás koromban otthon kedveltem meg – így aztán, amikor elsőéves bölcsészhallgatóként a barátaimtól kezembe került a harminchárom esszé, már „be voltam törve”. (Csak jóval később szereztem tudomást a barátságukról.) Onnantól kezdve kerestem, kerestük, akkoriban valósággal habzsoltam… Igen, mondhatom, rajongtunk érte. Az egyetemi évek alatt végigolvastunk mindent, amit addig kiadtak tőle.
- Erdélyben alakult ki ez a Hamvas iránti rajongás? Vagy másutt járva, új környezeti hatások is erősítették? Magam szegedi diákként találkoztam először a nevével. Olyan sikeresen elhallgatták, hogy 1990 előtt csak némi halvány sejtésem volt arról, hogy létezett egy ilyen nevű “író”.
- Kolozsváron, 1990-ben találkoztunk először az írásaival az akkor frissen kialakult baráti körömben (és talán az sem egészen véletlen, hogy az eszeveszett marháskodás és szójátékok mentén az Éber lett e baráti társaság neve, ami Hamvas egyik alapterminusa – bár mi nem azzal a jelentéssel vagy szándékkal használtuk ezt a szót, de bizonyára tőle került be a szókészletünkbe). Mint említettem, a harminchárom esszé volt az első, ami a kezünkbe került, és aztán sorra az akkoriban már Erdélybe is átszivárgott művei: az Öt géniusz, A láthatatlan történet, a Scientia Sacra, s persze, a Karnevál, és így tovább – az egyetemi évek alatt végigolvastuk, végigvitattuk a főbb alapmunkáit. A bölcsészkaron akkor sem került még be a kánoni irodalomtörténetbe, de volt olyan tanárunk már – például a Magyarországról hazatérő Kiss Mihály, aki Hamvas Béla esszéiről szépen beszélt. Külön emlékezetes számomra az az előadás, amit egyszer meghívottként Szőcs Géza tartott róla – ő ugyanis már jóval korábban, még a szamizdat-időszakban megismerkedett Kolozsváron az írásaival.
Bizonyos tekintetben döntően befolyásolta az életemet – legalábbis szakmai téren: a Henoch apokalypsise, Hamvas fordításában és bevezető kommentárjával volt az a könyv, ami engem elindított az apokaliptikum kutatása felé, és kezdeti értelmezésemet nagymértékben meghatározta az ugyancsak akkoriban olvasott A világválság című esszé-trilógiája. Az apokaliptikának szentelt szakdolgozataimat még az ő szemléletmódjának erőteljes (és emiatt eléggé egyoldalú) hatása alatt írtam; különösen a mesteri értekezésemet. Ennek az elfogultságomnak az utólagos felismerése és a már említett, számomra zavaró divathullám miatt is torpantam vissza a „rajongásból”.
- Ön nemcsak rajongott Hamvas iránt, hanem egy idő után elhatározta, hogy románra fordítsa. Honnan vette a bátorságot? Szakmailag eleve felkészült volt erre, vagy évekig érlelte magában az ötletet?
- Úgy alakult, hogy 1998-tól (film)fordítóként kezdtem dolgozni Bukarestben, a fordítás a mindennapjaim részévé vált, elsősorban magyarra, vagy néha angolra fordítottam. Román nyelvre is ott fordítottam először, a stúdióban. (Megjegyzem, hogy soha nem jelentett nekem gondot a román nyelv, hiszen Galacon és Zsilvásáron nőttem fel, iskolakezdésre költöztünk haza Sepsiszentgyörgyre, és már gyerekkorom óta nagyon sokat olvastam románul is. Bukarest pedig egy eszményi közeg volt számomra. A – fordítói – szakmai felkészültség tehát csak a gyakorlatban alakult ki tehát az évek során, tudatosan nem készültem soha fordítónak, még kevésbé műfordítónak. Egyes könyvek olvastán fel-felbukkant ugyan bennem a gondolat, hogy ezt érdemes lenne románul is, vagy magyarul is, vagy éppen angolul is olvasni – és arra, hogy vajon képes lennék-e lefordítani? Néha neki is gyürkőztem egy-két mondatnak, de aztán többnyire – inkább idő és motiváció hiánya miatt – annyiban is hagytam…
Visszatérve Hamvasra, ugyanez a kihívásszerű gondolat motoszkált bennem: érdemes lenne román nyelvre átültetni néhány fontos írását. De mindjárt el is bátortalanodtam az elején – nagyon nehéz szöveg, nem is tudnék megbirkózni vele. Meg lehet, hogy nem is olvasnák szívesen –, s akkor pedig minek?
Ez utóbbi kételyemet egy román ismerősöm oszlatta el, aki hosszabb ideig Olaszországban élt, ott olvasta Hamvast olaszul, és nagyon tetszett neki. Azt hiszem, ő ültette el a bolhát a fülembe, hogy próbálkozzak a fordítással – talán még fel is ajánlotta, hogy publikálja. Akkor lefordítottam a Meteóra esszét, aztán részben, vagy egészen a Bizáncot; oda is adtam neki, de azóta sem tudok róla, hogy megjelentek volna valahol. Azt hiszem, tapintatlan választás volt részemről ez a két esszé, és persze én is csak műkedvelő kísérletező voltam még. Ez valamikor ’99-ben vagy kétezerben volt, azóta a fordítás-szövegek sincsenek meg és a kapcsolatot is elvesztettem.
- A bor filozófiáján kívül más hosszabb munkát is fordított?
- Csak azt a két említett esszét fordítottam le korábban – és aztán sokáig nem is gondoltam rá, hogy megpróbálkozzam. Már itthon éltem Sepsiszentgyörgyön a kétezres évek elején, könyvtárosként dolgoztam (ami nyugalmasabb időszakom volt), valamikor akkoriban frissen újraolvasva A bor filozófiáját, megint kezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy vajon milyen lenne az románul, hogyan lehetne átültetni. Azt hiszem, kezdő lökést adott nekem az is, hogy ugyancsak akkoriban olvasgattam Radu Anton Roman költői gasztro-etnográfiai munkáját a román tájegységek hagyományos konyhájáról és borvilágáról, és úgy éreztem, hogy Hamvas borfilozófiája is éppen olyan jól csengene románul. Kezdetben inkább ezt akartam kipróbálni, semmint céltudatosan „Hamvast fordítani”. Nem is tudom, pontosan mikor szántam rá magam, hogy az első mondatot lefordítsam… De aztán napi programom része lett, hogy reggeli ujjgyakorlatként azzal kezdjem a napot, hogy egy-egy mondatot még a család ébredése előtt lefordítsak. Később már – a Hamvas iránti elkötelezettségem révén is – tudatosan törekedtem arra, hogy meglegyen a borfilozófiából a „napi penzumom”, és ha valamiért nem sikerült reggel, akkor este nem tértem aludni, amíg nem teljesítettem. Persze, ez az egy mondat fordítás nem mindig jelentett kimondottan fordítást; olyan is volt, amikor egyszerűen kitöröltem két-három előző napi mondatot, hogy aztán másnap újraírhassam.
Egy év is eltelt talán, vagy még hosszabb idő, amikor azon vettem észre magam, hogy a könyv utolsó mondatát fordítom… Aztán nem tudtam mihez kezdeni vele, hiszen nem erősségem az önbizalom, és nem is ismertem senkit, akihez fordulni mertem volna. Régi barátaim, természetesen, és a családom is váltig biztattak, hogy ki kell adni. Én is éreztem, hogy most már tétje van a dolognak, hiszen Hamvas általam kerülhetne először a román olvasóközönség elé. Miközben (éveken át sikertelenül) kiadót kerestem a kéziratnak, kétszer is újraírtam-újrafordítottam, mert nem voltam elégedett az előző munkámmal. Sok segítőm volt ezalatt az idő alatt – és nekik köszönhető, hogy immár könyvként kerülhet a román olvasók asztalára.
- Mi a véleménye, vannak-e Hamvasnak román megfelelői? Esetleg rokonai?
- Vannak. Végső soron azért mertem mégis hozzáfogni Hamvast románra fordítani, mert eredeti kételyeim valóban megfontolatlanok voltak, hiszen a két világháború közötti román szellemi elit jelentős része fordult a René Guenon, Julius Evola által is képviselt tradicionalizmus felé, akárcsak Hamvas Béla. Olyan neveket említhetek itt, mint Nae Ionescu, Mircea Vulcanescu, Vasile Lovinescu, Constantin Noica, Emil Cioran vagy akár Mircea Eliade. Azzal a különbséggel, hogy a román tradicionalisták egyrészt elsősorban a nemzeti ortodoxia és a népiség révén kapcsolódtak be ebbe az irányzatba, így szinte elkerülhetetlenül adódott a korabeli (szélső)jobboldallal való összefonódásuk, Hamvas viszont kritikusan viszonyult mindenféle politikai ideológiához vagy formációhoz.
- Ismerték Hamvast a románok? Milyen volt a recepciója?
- Eltekintve néhány magyarul is olvasó erdélyi román útkeresőtől, vagy azoktól a kevesektől, akik esetleg francia vagy olasz fordításban találkoztak az írásaival, Hamvas Béla mondhatni teljesen ismeretlen volt a román olvasóközönség számára. Viszont a hosszú kiadókeresési folyamat során, amikor különböző hazai és nyugati román szellemi személyiségekhez fordultam segítségért, azok, akik elolvasták a kéziratot, nagy lelkesedéssel beszéltek róla, és a művet népszerűsítendő még kisebb részleteket vagy ismertetőket is közöltek belőle honlapjaikon, vagy a folyóiratokban.
A nyelvi lektor, Nina Tintar – akinek itt is szeretném megköszönni a hihetetlenül sok segítségét – egyenesen rajongással dicsérte, barátai közt népszerűsítette még a megjelenés előtt, és teljesen önzetlenül, elkötelezetten kereste ő is a kiadási lehetőségeket kapcsolatain keresztül.
Természetesen, mások is fordítottak már Hamvastól szövegeket, esszéket – itt mindenképpen meg kell említenem Boér Hunort, de másoktól is ismerek szövegeket, töredékeket: Adrian Bude, Dénes Ilona román fordításai megtalálhatók a Sütő Zsolt által fenntartott háromnyelvű www.hamvasbela.org portálon. Zsolt egyébként is rengeteget tett Hamvas Béla romániai népszerűsítéséért, nekem is sokat segített – és neki is köszönhető az, hogy A bor filozófiája nem egészen légüres térbe érkezett: a honlapjának szép számban vannak román olvasói. A könyv megjelenése óta – amit végül is Lakatos Mihály éveken át kitartó korrespondenciája tett lehetővé a Balassi Intézet révén – nagyon jó visszajelzések érkeztek, úgy az olvasók, mint a kritika részéről. Több lelkes olvasói levelet is kaptam, amelyekben csodálattal dicsérték Hamvas gondolatait, költői nyelvezetét, és biztattak a folytatásra, hangsúlyozván, hogy kíváncsian várják a számukra új magyar gondolkodó további műveit. Az első irodalmi kritikák (nem meglepő módon) borkedvelő közegben jelentek meg, de a könyvszakma is pozitívan reagált, méltatva a művet magát és a fordítást egyaránt.
- Vannak még fordítói tervei? Esetleg kész munkái? Hamvas műveit lefordítani elég egy emberi élet? Mennyire nehéz a sajátos nyelvezet “rekonstruálása”?
- Be kell vallanom, hogy a kézirat hosszú ideig tartó látszólagos kiadhatatlansága igencsak elvette a kedvemet, másrészt pedig a másfelé kanyarodó pályám – az egyetemi oktatásban és kutatásban folytatott munkám minden időmet felemészti –, így jó néhány éve nem fordítottam már Hamvast, a régen elkezdett esszéfordításaim is félbemaradtak. (Néhány töredék olvasható a már említett Hamvas Bélának dedikált honlapon.) Írtam viszont két tanulmányt Hamvas Béláról: egyet angol nyelven, amit egy nemzetközi konferencián be is mutattam, és a Semeia sorozatban fog hamarosan megjelenni; valamint románul egy utótanulmánnyal egészítettem ki A bor filozófiája fordítását a kötetben, amiben igyekeztem bemutatni a román közönség számára ismeretlen szerző munkásságát és életútját.
Most, a könyv végre megvalósult kiadása és a számomra is meglepő kedvező fogadtatása visszahozta a kedvemet és a régi elképzeléseimet. Ahogy időm engedi – vagy inkább, ahogy szakítok rá magamnak időt – szeretnék újra fordítani, ezúttal immár nagyon céltudatosan. Vagy a Láthatatlan történetet, vagy pedig egy saját válogatású gyűjteményt, olyasmit, mint amilyen a Harminchárom esszé, ami átfogó képet nyújtana életműve minden korszakáról. Bármelyikre is vállalkozom, mindenképpen az lenne a célom, hogy a „komolyabb” írásait tárjam a román olvasóközönség elé, hiszen a borfilozófia a könnyedebb művei közé tartozik. A nagyobb munkáinak, mint a Scientia Sacra vagy a Tabula Smaragdina meg a Mágia Szútra, vagy akár a Karnevál és a más regényei, még nem mernék nekilátni. Nyelvileg is igencsak nagy megpróbáltatás elé állítanának; és idő, nyugalom, rengeteg kellene hozzá, hogy tartalmilag megfelelő módon tudjam harmonizálni a román nyelvű hagyományközpontú irodalom világával. Ehhez már valóban egy élet munkája kellene, mint a Sava Babičé, aki az egész hamvasi életművet átültette szerbre – és nem tudom, hogy képes lennék-e rá. A vágy azért megmarad.
Simó Márton, Székelyhon.ro

Șaguna igen, Petőfi nem – A szabadlelkű költőre emlékeztek Sepsiszentgyörgyön
Azért gyűlt össze ez a maroknyi sereg, hogy a magyar irodalom legnagyobbja által meghirdetett „szent világszabadságról” emlékezzen meg – mondta tegnap este Sánta Imre. A bikfalvi református tiszteletes a Petőfi Sándor halálának 165. évfordulóján összegyűlt mintegy száz ember előtt beszélt a sepsiszentgyörgyi színház mellett, a „kárba veszett” Petőfi Sándor utca sarkán.
Sánta Imre „nem múltba révedő nosztalgiával, hanem jövőbe vetett hittel” beszélt arról, hogy Isten minden embert szabadnak teremtett. Emlékeztetett: a világszabadságért ma is harcolni kell, hiszen Kárpátalján frontra viszik a magyar fiatalokat, Felvidéken azért szenvednek üldöztetést, mert felveszik a magyar állampolgárságot, Vajdaságban azért verik a magyar gyerekeket, mert anyanyelvükön beszélnek, Székelyföldön pedig azokat zaklatják, akik az önrendelkezésért harcolnak. Czegő Zoltán író, költő, lapunk főmunkatársa arról beszélt, hogy Petőfi és a szabadság legnagyobb ellenfelének, Șaguna érseknek egészalakos szobra áll „ott, a hegyen”, de Petőfiről nem lehet egy utcát elnevezni „kedvenc székelyföldi városában”, mert azt a román bíróság megakadályozza.
A megemlékezők ezután az Erzsébet parki ‘48-as emlékműhöz vonultak, ahol Bencze Melinda, az Erdélyi Magyar Ifjak képviselője az összegyűltekhez szólva azt mondta: olyan jövőt kell építeni Székelyföldön, hogy a Petőfihez hasonló, tenni akaró ifjaknak ne kelljen elmenniük idegen országokba. Bedő Zoltán, az Erdélyi Magyar Néppárt megyei önkormányzati képviselője azt hangsúlyozta: a ma emberének példát kell vennie Petőfi bátorságáról, elkötelezettségéről, hazaszeretetéről. A megemlékezés a Mátyásföldi fúvósok által kísért magyar és székely himnusz eléneklésével zárult.
Erdély András
* * * Czegő Zoltán: Zsoldtalan költők Voltak költők, gyalog járva rajzoltak a magas égre. Tudván tudták, az az ábra varázsos lesz, hát – megérte! Azok is mind-mind ők voltak félelem és zsoldok híján, kik ingujjban lettek holtak, végrendeletet se írván. Petőfi, ki átrikkantott más világért túlvilágra – nem kunyerált bár sírhantot. –Szabadságnak nincsen ára!
Székely Hírmondó, Erdély.ma

A román betörés – Sepsiszentgyörgy az első világháború idején – (5.)
A megszállás
Az 1916-os év második felének eseményeiről, a román megszállás történetéről, a városigazgatás elrománosításáról, a pusztítás mértékéről elsősorban a már említett polgármesteri jelentés alapján vizsgálódhatunk. Minthogy Bálint Dénes polgármester is elmenekült, személyes élményei az otthon történtekről nem lehettek, csupán mások elbeszélése alapján rekonstruálhatta a város idegen megszállás alatti életének mindennapjait.
Az otthon maradt lakosság társadalmi, szociális állapota szerint három csoportba sorolható: legtöbben idősek, beteg emberek, akik nem vállalhatták az igen fáradságos és hosszú utazást, a többiek kötelességtudatból (orvosok, ápolók, tanítók), míg mások tulajdonuk védelmében maradtak otthon. A harmadik kategória különböző deklasszálódott (csőcselék) elemből állt, kik nincstelenségük okán úgy érezték, nincs féltenivalójuk a megszállóktól. Ez a réteg a megszállókkal és a szomszédos települések román lakosságával együtt leginkább tehető felelőssé a rablásokért, fosztogatásokért.
A román csapatok 1916. augusztus 28-án éjjel törtek be Háromszék területére. Több irányból jöttek, az Ojtozi- és a Bodzai-szoros felől egyaránt. A Tatár-szorosnál, Kisbotánál, a Musa-telepen lévő, mindössze 40 fős őrséget fogságba ejtették, Bodzakraszna-telepet felgyújtották.
Az ellenség Sepsiszentgyörgyöt 1916. szeptember 2-án délelőtt fél tizenegykor harc nélkül szállta meg. Lovas csapatokkal érkeztek Mironescu százados parancsnoksága alatt. A kórház személyzete fogadta az érkezőket, és háborús szabályoknak megfelelően hadi célokra felajánlotta az intézmény szolgálatait, ugyanakkor a békés polgári lakosság testi és vagyoni oltalmát kérte. Mironescu válaszában hangoztatta, hogy a civilizáció nevében jöttek, nem pedig lopni, rabolni és gyilkolni, s hogy katonai küldetésüket teljesíthessék, felhívta a lakosság figyelmét, éljenek nyugodtan ugyanúgy, mint eddig tették. Megnyugtatta a lakosságot, hogy amennyiben a katonaságot nem inzultálják, nem fogja őket bántódás érni.
A polgármester értékelése alapján Mironescu kijelentését a városban történt sajnálatos események megcáfolták. Szeptember 3-án a megszállók hirdetményt tettek közzé Sepsiszentgyörgy igazgatására nézve. A vagyonbiztonság felügyeletével Császár Lajost és Sikó Bélát bízták meg, aki a katonai parancsnokságnak tartozott engedelmességgel. A rend megszilárdítása érdekében a lakosság szabad mozgását szabályozták. Tilos volt a várost elhagyni, a postához, vasúthoz, gyárakhoz közelíteni. Este 8 óra után mindenkit letartóztathattak, aki az utcán járkált.
A katonaság és a lakosság közötti kapcsolatra jellemző, hogy azokkal, akik az új hatalommal együttműködtek, és segítségére voltak, jól bántak, sőt, a rablott holmiból is részesítették őket. Ellenben a vagyonukat védelmező és a katonaságnak szolgálatot nem teljesítő egyénekkel szemben brutálisan jártak el, kínozták, ütötték, verték őket. A városi tanács tagjai közül senki sem maradt otthon. A polgármester Szilágyi György fogyasztási adókezelőnek a városháza kulcsát átadta és megbízta a város érdekeinek képviseletével. A bevonuló román hatalom nem tartotta tiszteletben a megbízatást, hanem a hirdetmény értelmében Császár Lajost polgármester-helyettesnek, Sikó Bélát rendőrkapitány-helyettesnek nevezte ki. Szeptember 20-án Alemann Ilarie keresztvári tanítót ültették a polgármesteri székbe. Szeptember 29-én Guimon Györgyöt rendőrkapitánnyá tették. Dr. Barabás Sándort városi orvosnak, Kovács Ferencet útbiztosnak, Sikó Lajost írnoknak, Botos Istvánt és Serester Gyulát városi szolgának nevezték ki. Megszervezték az éjszakai őrséget is.
Szabad rablás, fosztogatás
A polgármesteri jelentés kitér a rendfenntartás és a vagyonvédelem, a megszállók által többször is hangoztatott, de be nem tartott ígéretére, nyugtázva a szomorú valóságot, azt a soha nem pótolható veszteséget, amit az elmenekült lakosság elszenvedett nem csak a katonaság, de a környékről (Előpatakról, Árapatakról, Hidvégről) beözönlő román lakosság részéről is. Mindezt csak tetézte az otthon maradt nincstelen csőcselék fosztogatása. A szabad rablás áldozatául esett csaknem minden üzlet és a családok otthon hagyott vagyontárgyai: ágynemű, ruhanemű, élelmiszer, szemes termés, a sertés- és baromfiállomány tetemes része.
Az alispáni értékelő a helyi románság és a bevonuló csapatok közötti együttműködést emelte ki. A megszállók által rendezett örömünnepélyeken közösen ültek diadalt. A helyi románok részt vettek az elmenekültek javainak kifosztásában, segédkeztek a középületek, gyárak, gabonaraktárak feltörésében. A román papok és tanítók pedig a lopásokban és a fosztogatásokban élen jártak. A közösségi emlékezés jelképei sem maradtak érintetlenül. A köpeci ‘48-as honvédemlékoszlopot meggyalázták, összetörték. A hadsereg éreztette hatalmi pozícióját és Nagy-Románia eljövetelét hirdette. Kijelentették, hogy Erdély az övék, a magyar uralomnak ezzel vége. A magyar feliratokat lefestették. A román megszállás alatt két tűzeset történt Sepsiszentgyörgyön: a Vasút utcában Incze Béla háza hamvadt el, a Neumann-tagban pedig a ház, a csűr és szalma esett a tűz martalékául. A hatóság egy halálos kimenetelű erőszakcselekményről szerzett tudomást: egy 70 éven felüli asszonyt, Klosz Józsefné Császár Teréziát két román katona gyilkolta meg. Túszokat tartottak fogságban, de az ellenség menekülésszerű visszavonulásakor ezeknek sikerült megszökniük. Gocsman Györgyné lányával és Poenár Silvester a román katonasággal együtt távozott a városból. Oláh János, Daragics Ilyés és Csatlós Mihály helybeli lakost mint hajcsárokat az ellenség magával vitte. A polgármesteri hivatal irattára és berendezési tárgyai sértetlenül maradtak, de az írógépeket és egyéb apróságokat elvitték. Az anyakönyvek, kataszteri birtokívek nem károsultak. A számadásokat és a városi pénztár tartalmát meneküléskor magukkal vitték. A gyárak közül a szeszgyárak, a likőr- és rumgyár berendezései jórészt épen maradtak. Az italgyárak késztermékeit azonban teljes mértékben elfogyasztották, vagy használhatatlanná tették.
A Kuppferstich-féle gyár szesztartályát felgyújtották, a piactéri épületek nagy szerencséjére azonban az nem robbant fel. A szövőgyárból a kész termékek nagy részét a román betörés előtt elszállították, a megmaradt részt a románok vitték el. A berendezés sértetlenül vészelte át a megszállást. A malmokból a szíjakat vitték el. Az Első Székely Műmalom R. T. szerkezetét teljesen széthordták, alkatrészei szanaszét hevertek az udvaron. A dohánygyárból a hirtelen távozás miatt csak hat-hét vagon dohányt tudtak elszállítani a román megszállók.
A közintézmények, mint a Székely Nemzeti Múzeum, a Székely Mikó Kollégium, a tanítóképző, a polgári iskolák, a női ipari iskola, az elemi iskola, a kórház csak kisebb károkat szenvedett. A rablás és fosztogatás már szeptember 5-én megkezdődött, s a románok kivonulásáig tartott, és leginkább a magánlakásokat érintette. Közben a városba ellenőrzésre érkező tisztek intézkedései következtében szünetelt ugyan a pusztítás, mihelyt azonban a magas rangú katonák távoztak, az itteni tisztek vezetésével folytatódott a fosztogatás. Sepsiszentgyörgy a közeli, előpataki, árapataki és hidvégi románok rablásaitól szenvedett leginkább, az ottaniak annyira mohón és gátlástalan módon fosztogattak, hogy ezt még a katonák is megsokallták, és kiűzték őket a városból.
Cserey Zoltán
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kelemen: a kormányból léptem ki, nem a koalícióból
Az RMDSZ azért marad tagja a bukaresti kormánykoalíciónak, mert "belülről" több esélyt lát az erdélyi magyarságnak fontos kormányzati álláspontok befolyásolására, mint ellenzékből – hangoztatta az MTI-nek nyilatkozva Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke, aki pénteki hatállyal lemondott a kulturális tárca vezetéséről és miniszterelnök-helyettesi tisztségéről.
"A kormányból léptem ki, nem a koalícióból" – mondta az RMDSZ elnöke. Hozzátette: a koalíciós egyeztetéseken az RMDSZ küldöttségét továbbra is ő vezeti, annak érdekében, hogy érvényesítsék a 2014 márciusában megkötött koalíciós megállapodás előírásait.
"Nagyon fontos, hogy ott ülj az asztalnál, hogy ne kerülj fel az étlapra. Hogyha meg akarjuk próbálni befolyásolni a különböző kormányzati döntéseket, beleértve azt az álláspontot is, amit én hihetetlenül rossznak tartok, a Minority SafePack kapcsán a luxembourgi perbe való (román) beavatkozást, akkor ehhez ma nagyobb esélyünk van úgy, hogy a kormányzaton belül próbáljuk ezt a munkát elvégezni, mint hogy kívülről próbáljuk a munkát befolyásolni" – magyarázta az RMDSZ elnöke.
A kulturális tárca éléről lemondott Kelemen Hunor mandátuma utolsó napján Victor Ponta miniszterelnök társaságában megtekintette a bukaresti nemzeti színház – befejezéshez közeledő – felújítási munkálatait, amelyek első miniszteri megbízatása idején, 2011-ben kezdődtek.
Alig öt hónapos miniszteri ténykedését összegezve, Kelemen Hunor az MTI-nek elmondta: sikerült tartani vállalásait és meggyőződése, hogy Biró Rozália folytatja az általa elindított projekteket. Rámutatott: három kulturális intézményben zajlik az építkezés, sikerült az intézmények működéséhez többletforrásokat rendelni a költségvetésből, közvitára bocsátották az új mozitörvényt, és az örökségvédelmi törvénykönyv is 90 százalékban elkészült.
"Az aradi Szabadság-szobrot föltettük az A- kategóriás műemlékek listájára, és tegnap kormányhatározattal elfogadtuk, hogy Gábor Áron ágyúja végleg hazakerül Sepsiszentgyörgyre a Mikó-múzeumhoz" – számolt be a csütörtöki kormányülésen született döntésről. Hozzátette: néhány napja aláírta azt a miniszteri rendeletet, amely a műemlékek többnyelvű feliratozására vonatkozik, azokon a településeken, ahol kisebbségben élnek különböző nemzeti közösségek.
Kelemen Hunor azt követően mondott le kormánytisztségeiről, hogy a román kormány az RMDSZ-szel szemben lépett be a Minority SafePack nevű, uniós kisebbségvédelmi intézkedéseket szorgalmazó európai polgári kezdeményezéséről szóló luxembourgi perbe.
A kormányfő elfogadta az RMDSZ miniszterelnökhelyettes-jelöltjét
Victor Ponta kormányfő elfogadta az RMDSZ javaslatát, és Biró Rozália szenátort, az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) elnökét jelölte pénteken miniszterelnök- helyettesnek, illetve kulturális miniszternek.
A miniszterelnök azt is bejelentette, hogy Claudiu Manda szociáldemokrata képviselőt jelölte a költségvetésért felelős tárca nélküli miniszteri posztra, a jegybank helyettes kormányzójává kinevezett Liviu Voinea helyett.
A két jelölt akkor veheti át hivatalát, ha az államfő aláírja kinevezésüket, mivel az államfő menti fel, illetve nevezi ki a minisztereket a miniszterelnök előterjesztése alapján. Traian Basescu államfő több esetben elutasította egyes tisztségviselők kinevezését.
Biró Rozália alkalmasságát több ellenzéki politikus és publicista megkérdőjelezte arra hivatkozva, hogy közgazdászként kevés köze van a kultúrához. Azt is szemére vetették, hogy érdek-össze-férhetetlenség miatt folytatott vizsgálatot ellene a feddhetetlenségi ügynökség (ANI).
Biró Rozália a vádakra válaszolva egy lapinterjúban úgy vélekedett, a román kulturális tárcának elsősorban jó menedzserre van szüksége, aki a szűkös anyagi lehetőségek között is hatékonyan tudja irányítani a tárca tevékenységét. Elmondta, a feddhetetlenségi ügynökség azért vizsgálta, mert Nagyvárad alpolgármestereként 2006- ban jóváhagyta, hogy a Léda-házat (Ady Endre múzsájának a házát) annak a Partium Alapítványnak adják bérbe, amelyiknek ő az egyik alapítója. Hozzátette, az érdek- összeférhetetlenség vádját két héttel ezelőtt ejtette a bíróság.
Az RMDSZ alapszabálya szerint a belső parlamentként működő SZKT elnöke a második legmagasabb rangú tisztségviselője a szervezetnek. A bukaresti parlament márciusban az RMDSZ kormányra lépésekor új kormánystruktúrát szavazott meg, amely szerint a kulturális tárca vezetője miniszterelnök-helyettesi rangban vesz részt a kabinet munkájában.
Népújság (Marosvásárhely)

Jelöljük meg Székelyföld határait
Mozgalmat indít a Székely Nemzeti Tanács a történelmi Székelyföld határainak kijelölésére és népszerűsítésére. A testület Állandó Bizottsága sepsiszentgyörgyi ülésén határozatot fogadott el erről – számolt be Izsák Balázs SZNT-elnök.
Az SZNT felkéri Székelyföld lakóit, hogy a leghatározottabban lépjenek fel minden olyan kísérlet ellen, amely a történelmi Székelyföld határát a teljes egészében a kommunista diktatúra által létrehozott, a székelység beolvasztását célzó megyehatárokkal helyettesítené. Arra kérik továbbá a Székelyföldön élőket, legyenek részesei e mozgalomnak, jelképeket, feliratokat helyezzenek el a határon, szervezzenek kirándulásokat a kiemelt fontosságú, nevezetesebb szakaszokra, helyezzenek el ott az eseményt megörökítő jeleket. Ugyanakkor Székelyföld határáról szóló dokumentumfilm elkészítését is szorgalmazzák, és támogatnak minden olyan sport- és művelődési eseményt, amely e célt előmozdítja.
Farcádi Botond, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Antal: „A bukaresti románokat félrevezetik a zászlóhasználattal kapcsolatban”
A romániai prefektúrák hasonlóan kellene védjék a magyar érdekeket, mint ahogyan azt a románnal is teszik – fejtette ki a kézdivásárhelyi zászlóügy kapcsán Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere, aki beszélt Victor Ponta nyergestetői látogatásáról is.
Antal Árpád újságírói kérdésre leszögezte, hogy amennyiben a romániai prefektúrák magatartásával kapcsolatban kell véleményt nyilvánítania, akkor feltétlenül le kell szögeznie: minden prefektúrától azt várja el, hogy hasonlóan védje és vigyázza a magyar nyelvhasználatot, mint ahogyan azt a románnal teszi. Mint mondta még sosem találkozott olyan esettel, amikor az említett intézmény levelet címzett volna neki azzal kapcsolatban, hogy egy utca neve csak román nyelven van feltüntetve, annak ellenére, hogy léteznek ilyenek is.
A városvezető azt is hozzáfűzte, hogy Romániában nem megfelelő a törvénykezés, a prefektusok pedig ezen törvények betartására vannak kihelyezve. A székely zászlók körüli herce-hurcával kapcsolatban csak annyit mondott, hogy a bukaresti románokat félrevezetik valakik, ugyanis eddig egyetlen kikötésük ezen politikusoknak annyi volt, hogy az említett lobogó mellé a románt is tűzzék ki.
Mint ismeretes, két héttel ezelőtt vonták fel Kézdivásárhelyen a katonanevelde előtt található világháborús emlékműnél a székely lobogókat, az eseményen Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese is részt vett. Még a rendezvény előtt jelezte a Kovászna megyei prefektúra, hogy nem ért egyet, és az esemény megtartására kibocsátott engedélyt megtámadja a közigazgatási bíróságon. Ezt követően körlevélben tájékoztatott Marius Popica Kovászna megyei prefektus, hogy nem magát a rendezvényt, hanem a zászló felvonást támadja meg, mivel arról már januárban döntött a brassói táblabíróság, hogy törvénytelen. Hangsúlyozta, a prefektúra sosem ellenezte azokat az eseményeket, amelyek a hagyományok őrzésére, valamint a nemzeti identitás ápolására irányulnak, de közbe kell lépnie, amikor törvénysértés történik. Semjén Zsolt szavait – amellyel megköszönte a reklámot, amit a zászló felvonás ellenzésével tett a prefektus – nem szerette volna kommentálni. Mint magyarázta, sem a megfelelő kompetenciával nem rendelkezik, sem neveltetése nem engedi, hogy egy más ország vezetőjének beszédét bírálja.
Victor Ponta romániai miniszterelnök nyergestetői látogatásával kapcsolatban Antal Árpád kifejtette, hogy nem szeretné a közelgő választások szempontjából elemezni. „Ha a román-magyar kapcsolatokat tekintjük, pozitív előrelépésként értelmezhető a látogatása, és még többet várok az ország vezetőitől” – mondta a polgármester.
Bencze Melinda, Székelyhon.ro

Ismét feljelentették Antal Árpádot a magyar felirat miatt
Feljelentették Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármestert az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál (CNCD) amiatt, hogy a székely szabadság napján, a megyeszékhelyen felavatott, turulmadárral díszített obeliszken csak magyar felirat szerepel.
Az elöljáró hétfői sajtótájékoztatóján elmondta, a CNCD tagjainak fotókat mutatott 13 olyan sepsiszentgyörgyi emlékműről, melyeken egynyelvű – héber, román vagy német – felirat található. „Én nem érzem diszkriminálva magam amiatt, hogy a holokauszt-emlékparkban kizárólag héber feliratokkal találkozom, és szerintem az sem probléma, hogy az említett obeliszken olvasható, magyar költő tollából származó verssorokat nem fordítottuk le” – fogalmazott Antal Árpád.
Az obeliszken egyébként György Attila csíkszeredai költő verssorai olvashatók. Antal Árpádot korábban amiatt jelentették fel a diszkriminációellenes tanácsnál, hogy sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatalban csak magyar nemzetiségű személyek dolgoznak, a testület azonban elutasította a keresetet.
A polgármester továbbá újságírói kérdésre leszögezte, nem akarja választási szempontból elemezni Victor Ponta kormányfő hétvégi székelyföldi látogatását, ennél nagyobb változásokat vár el a román-magyar kapcsolat alakulásában.
„Korrekt törvényeket várunk, melyek szavatolják, hogy a magyarok nem másodrendű állampolgárok ebben az országban. A koalíciós egyeztetések során azért nem kértünk magyar prefektust Kovászna megyében, mert a prefektus nemzetisége nem számít, ha rosszak a törvények” – jegyezte meg.
A sajtótájékoztatón jelen levő Ráduly Róbert csíkszeredai polgármester szerint nagy baj van akkor, ha csak a prefektusok hozzáállásán múlik az, hogy egy polgármester milyen zászlót tűz ki. Antal Árpád ugyanakkor hozzátette, azt várja el a mindenkori prefektustól, hogy ugyanolyan szigorral felügyelje a magyar nyelv használatát, mint a románt. „Még egyetlen felszólítást sem kaptam a prefektustól azért, mert valahol hiányzott a magyar felirat, ám több tucatot a román miatt” – mondta a sepsiszentgyörgyi elöljáró.
Bíró Blanka, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Székely Lovasok Székelyföldért
Háromszéken 170 kilométeres távot tesznek meg az augusztus 15-17. között zajló székelyföldi lovas váltó résztvevői – tájékoztatott Jakab Kevend-István huszárszázados, a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület elnöke. Hozzátette: amióta a lovas hadviselések kora lejárt, nem ült ennyi székely egyszerre lóra. A staféta Székelyföld etnikai határai mentén halad majd Hargita és Kovászna megyében.
Jakab Kevend-István elmondta: rendezvény célja összefogni a székelyföldi lovas közösség minden ágában tevékenykedő magyar nemzeti érzelmű lovasokat, és körbevinni lóháton egy jelképes stafétát Székelyföld etnikai határai mentén. „Így kívánjuk megmutatni, hogy Székelyföld igenis létezik, volt és lesz, egységes és oszthatatlan, és mi székelyek, lovas nemzetként ragaszkodunk ősi földünkhöz és évezredes hagyományaikhoz és ezek védelmében képesek vagyunk összefogni minden körülmények között” – részletezte.
A stafétabotot ezúttal egy GPS-készülék és kis székely zászló helyettesíti, melyet egymásnak adnak át a kijelölt helyeken az egymást éjjel-nappal váltó lovasok. „A rendezvény erejéig összefogtak a Hargita és Kovászna megyei lovasok, akik ötszáz kilométeres távon járják körbe Székelyföldet. Jövőre azonban nagyon reméljük sikerül a Maros-mentét is körbejárnunk, hogy teljesebb legyen az utunk. Ha törik, ha szakad, jövőre beér a staféta oda is” – mutatott rá a háromszéki huszárszázados. Hangsúlyozta: ez egy civil kezdeményezés, mindenféle politikai hátszél nélkül.
A Székely Lovasok Székelyföldért elnevezésű lovasrendezvény háromszéki résztvevői hat civil egyesület tagjai: a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület, a Vargyasi Csillagkövetők, a Saggitis Siculorum Egyesület, a Háromszéki Lovas Egyesület, a Szentléleki Kassai Lovasíjász Iskola és a Torjai huszárok. A 170 kilométeres háromszéki távot hetven lovas teljesíti majd, akik már többször megtették az utat, „elpróbálták a lovaseseményt” ahogyan Jakab Kevend-István mondja.
A három napon át tartó lovagláson Kovászna megye határát szombaton érik el a lovasok, ahol a Vargyasi Csillagkövetők civil egyesület képviselői veszik át a stafétát a Hargita megyei lovasoktól és viszik azt Vargyason át Barót város Vargyas felőli bejáratáig.
A hagyományőrző tájékoztatása szerint a lovasesemény során csak nagyon ritkán haladnak főúton, a településekre sem mennek be, csak a bejáratig, hiszen az ajánlás szerint ügetve kell a ritmust tartani és az aszfalton ezt nem tanácsos tenni.
Ugyanakkor a staféta ünnepélyes fogadását több településen is megszervezik: Árkos, Sepsiszentgyörgy, Kökös, Szőrcse településeken nappal, Petőfalva, Imecsfalva, Gelence, Ozsdola, Nyújtód, Lemhény, Kézdialmás, Csomortán, Esztelnek, Bélafalva, Kézdiszentkereszt, Szentlélek, Torja községekben pedig fáklyafényben, az esti órákban.
„Mint általában a hagyományőrző és lovas események esetében történni szokott Háromszéken, a Székely Lovasok Székelyföldért esemény Kovászna Megye Tanácsának és az útvonalba eső települések önkormányzatainak támogatását élvezi” – szögezte le Jakab Kevend-István.
Szabó Enikő, Székelyhon.ro

Petíció az autonómiáért (Sepsiszentgyörgy)
Sepsiszentgyörgy is csatlakozott az autonómiapárti határozatokat elfogadó székelyföldi önkormányzatok mostanára negyedszázat meghaladó táborához, bár nem a korábban elindított formában, hanem petícióként fogadva el a különleges státussal majdan rendelkező területi egységhez való csatlakozás szándékát.
A tegnapi tanácsülés a kulturált vita jegyében zajlott, ugyan már az ülés elején egyik szociáldemokrata önkormányzati képviselő a „határozattervezet bizonyos intézkedésekről Sepsiszentgyörgy municípium polgárai jogos érdekei tiszteletben tartása céljából” megnevezésű előterjesztés visszavonását kérte, annak alkotmányellenességére, valamint a jegyzői ellenvéleményezésre hivatkozva, végül a tervezet utolsó napirendi pontként vitára és elfogadásra került. A tegnapi tanácsülés kezdetén Rodica Pârvan, a Szociáldemokrata Párt képviselője kérte a határozattervezet levételét a napirendről, de Antal Árpád polgármester tájékoztatta, a város jegyzőjének véleményezése csupán konzultatív jellegű, a tervezetet benyújtó Bálint József (MPP) meg ismertette, egy tervezetet csak az előterjesztő vonhat vissza, ő meg nem él ezzel a joggal. Bálint József közölte, ez a harmadik alkalom az évek során, hogy autonómiával kapcsolatos beadvány kezdeményezője, az első kettőt alkotmányossági okokra hivatkozva utasították el. De mit jelent az alkotmányosság, tette fel a kérdést, alkotmányos volt-e 1918. december 1-je, vagy alkotmányos volt-e az 1989-es romániai rendszerváltás? Az alkotmányt kellene igazítani az emberek igényéhez, hiszen a társadalom előbbvitelét a túlhaladott törvények módosításával lehet elérni, nem az igények elfojtásával – mondta Bálint József. A határozattervezet arról szól, hogy Sepsiszentgyörgy választott vezetői véleményüket nyilvánítsák ki arról, a város tartozzon-e az autonóm Székelyföldhöz, így hát nem is alkotmányos és nem is demokratikus, hogy már az ülés elején szociáldemokrata kollégája a véleménynyilvánítási szándékot próbálta megakadályozni – fejtette ki Bálint. Antal Árpád polgármester a Székely Nemzeti Tanács vezetőségének kérését tolmácsolva javasolta, ne autonómiapárti határozatot hozzon a testület, hanem petíciót fogadjon el, melyet Románia kormányának, parlamentjének, a megye prefektusának, az Európa Tanácsnak, az ENSZ testületeinek küldenek el, a petíció lényege pedig, hogy Sepsiszentgyörgy is felszólítja a kormányt, hozza létre a különleges jogállású autonóm Székelyföld régiót. Azért is ajánlott a formai változtatás, ismertette a polgármester, mert a petíció elfogadásával demokratikus jogot gyakorol a testület, azt megtámadni nem lehet, azon túl pedig nemsokára a parlamentben az RMDSZ képviselői benyújtják az autonómiastatútumot, és akkor jó lesz látniuk a román pártok honatyáinak, hogy az önkormányzatok is támogatják kezdeményezésüket. Az ellenvélemények sorozatát Rodica Pârvan felszólalása nyitotta meg, a határozattervezet megnevezésére utalva úgy vélte, már megint a hátsó ajtón akarnak valamit becsempészni. Azon kívül a tervezetben leírtak közt nem találja meg az ő érdekeit – tette hozzá. Rámutatott, a beterjesztés alkotmányellenes, mert az alaptörvény szerint az önkormányzatoknak nem áll jogukban felszólítani a kormányt a területi átszervezésre, épp ezért nem szabadna beterjeszteni sem, de mert úgy véli, még ellenszavazatával is megszegné az alkotmányt, ezért nem fog részt venni a voksoláson – mondta. Felszólalására Antal Árpád válaszolt, kifejtve, a törvényeket, így az alkotmányt is emberek hozzák meg, az alaptörvény sem szentírás, hogy ne lehessen változtatni rajta. „Nem vagyunk egyformák, másként gondolkodunk, de nekünk, választott vezetőknek az a kötelességünk, hogy a félelem falait, a kommunizmusban felépített falakat leromboljuk. Akik nem ezt akarják, azok Ceauşescu álmát folytatják, aki úgy akart nemzetállamot létrehozni, hogy a zsidókat elüldözte, a németeket kiárusította, a magyarokat megpróbálta beolvasztani. Az országnak csak előnyére válik, ha itt marad a magyar közösség, és jól érzi magát szülőhazájában, a magyarság törvényes érdekei pedig egyáltalán nem sértik a román közösség érdekeit. Mi maradni akarunk, éppen ezért van szükségünk védelemre, és úgy véljük, a különleges jogállású régió biztosíthatja nekünk csak identitásunk, kultúránk, hagyományaink megmaradását. Ebben a kérdésben egyetlen kulcsszó van: a tolerancia” – fogalmazott a polgármester. A liberális Mădălin Guruianu kifejtette, hasznos bármiféle párbeszéd az autonómia kapcsán, de elege van abból, hogy az autonómia mindig csak választási kampányokban válik beszédtémává. Miként a Ceauşescu-féle „sokoldalúan fejlett társadalom” sem mond semmit számára, úgy az autonómia sem, míg el nem magyarázzák, érvekkel alá nem támasztják szükségességét – tette hozzá, felszólítva Bálint Józsefet, amennyiben valós párbeszédet akar, vonja vissza a határozattervezetet, különben – elfogadása esetén – „holnap már tépi a száját Vadim, hogy íme, mi történik Kovászna megyében”. Felemlítette Victor Ponta hétvégi nyergestetői látogatását is, annak a reményének adva hangot, hogy változás következik be a szociáldemokraták viszonyulásában, ezentúl ők is részt vesznek a magyar közösség ünnepein, miként a polgármester is a románok nemzeti ünnepén. Felszólalására előbb Antal Árpád válaszolt, elmondva, Ponta látogatása egyáltalán nem kötelezi a december 1-jéhez való viszonyulása megváltoztatására. „Mindig azt mondtam, és soha nem kerestem kibúvót: adják meg, amit Gyulafehérváron megígértek, és akkor én is részt veszek az ünnepükön” – mondta a polgármester. Bálint József arra hívta fel Guruianu figyelmét, az ellenkezés nem vezet párbeszédhez. A városi tanács másik szociáldemokrata képviselője, Palela Rădiţă szintén bejelentette, nem vesz részt a szavazáson, és felhívta a figyelmet, a törvénytelen tervezetek helyett azoknak kellene figyelmet szentelni, amelyek a nagyobb jóléthez vezetnének. Antal Árpád válaszában kifejtette, ez idáig az autonómia Európa-szerte jólétet eredményezett, a jelenlegi helyzet hátrányára példát is mondott: a 2014–2020-as időszakban a központi fejlesztési régió részeseként Kovászna, Hargita és Maros megye hatszázmillió eurótól esik el. Párttársa gondolatmenetét folytatva, Rodica Pârvan annak a véleményének adott hangot, a választók azt várják el választottjaiktól, hogy munkahelyeket teremtsenek, hogy a fiatalok ne menjenek Nyugatra a jobb megélhetés reményében. Ha fejlett gazdasággal rendelkeznénk, fel sem vetődne az autonómia kérdése – vélte a képviselő, aki értetlenségének is hangot adott: nem tudja felfogni, a magyarok miért érzik másodrangúaknak magukat Romániában. Válaszában Antal Árpád kifejtette, a fiatalok Nyugatra való távozása kelet-európai jelenség, ebben a régióban viszont – mert immár hetven esztendeje gazdasági bojkott alatt tartják – a románok és magyarok szociális gondjai egyformák, a magyarságot viszont nyomasztják az identitási problémái is. A hosszúra nyúlott vitát végül a szavazás zárta le, a négy román képviselő nem voksolt, az RMDSZ, az MPP és az EMNP jelen levő képviselői mindannyian a petíció elfogadása mellett szavaztak.
Váry O. Péter, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székelyföldi szabadegyetem Csomakőrösön
Színes kínálattal, közel félszáz szakmai és szabadidős programmal várja az érdeklődőket a Sic Feszt – Székelyföldi Szabadegyetem, melynek otthona ezúttal Csomakőrös lesz csütörtöktől vasárnapig. 2009-ben még háromszéki rendezvénysorozatként indították útjára a szabadegyetemet, a szervező Háromszéki Ifjúsági Tanács mára székelyföldivé terjesztette ki kezdeményezését azzal a céllal, hogy a régió fiataljai számára kommunikációs lehetőséget biztosítson. Közel háromszáz állandó résztvevő előtt nyitja meg csütörtök délután kapuit a Sic Feszt, a napi látogatókkal együtt azonban mintegy félezer érdeklődőre számítanak a szervezők, akik tegnap a szabadegyetem programajánlatát ismertették. Az idei négynapos rendezvényt közel húsz civil és ifjúsági szervezet hívta életre, de munkát vállalt benne a középiskolások megyei szövetsége és a sepsiszentgyörgyi művészeti és népiskola egyaránt. Csapatvetélkedők, szakmai, gazdasági, pedagógiai, közéleti, ifjúsági előadások és beszélgetések mellett műhelymunkákra és szabadidős tevékenységekre egyaránt várják a fiatalokat. Fehér János művészettörténész festett templomi berendezések és készítőik, Gazda Enikő muzeológus pedig a csíki festett bútorok világába kalauzolja az érdeklődőket, az előadásokhoz kapcsolódóan a bútorfestés és nemezelés technikáit is elsajátíthatják az érdeklődők. A napi tevékenységeket koncertek zárják, pénteken a Zanzibár, szombat este a Bagossy Brothers Company szórakoztatja a táborlakókat és a látogatókat, de fellép a Harmónia Kamarakórus is. A szabadegyetem péntek délelőtti hivatalos megnyitóját követően Székelyföld jövőképe és autonómiája lesz annak a közéleti előadásnak a témája, melynek meghívottjai Tamás Sándor, az RMDSZ háromszéki, Borboly Csaba, a csíki területi szervezet vezetője, valamint Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke. Kisebbségvédelemről és autonómiáról szombaton Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke és Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere beszél a fiataloknak, a nap folyamán azonban önkormányzati vezetők és képviselők, illetve a szövetség honatyái is bekapcsolódnak a közéleti előadásokba. Grüman Róbert, az RMDSZ háromszéki területi szervezetének ügyvezető elnöke tegnap úgy fogalmazott, szeretnék, ha a rendezvény Székelyföld jövőjét meghatározó műhellyé nőné ki magát a következő években.
Demeter Virág Katalin, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Régmúlt nyár, s tovatűnt pipacs
Nem akármilyen társaság koptatta egykor az udvarhelyi gimnázium padjait. A múlt század hatvanas éveinek elején költővé lévendők ballagtak el a vén falak közül, hogy messzire jussanak a tudás által, s szavaik által majd visszatérjenek. Pontosabban, az akkor igen határozottan a reáliák felé elmozduló középiskolában egy olyan erős irodalmár-társaság verődött össze, amely hasonszőrű, egyívású társakkal kiegészülve aztán a későbbiekben, Kolozsváron, igencsak fontos irodalomtörténeti eseményeknek lett a kiváltója. Ezt a négyesfogatot Farkas Árpád (1944), Magyari Lajos (1942), Molnos Lajos (1941) és Balázs András (1943-1978) alkotta. Molnos visszaemlékezése szerint a „gimiben” már szerkesztettek egy kizárólag irodalmi „töltetű” faliújságot, amelyen egymást, egymás költészetét igyekeztek bemutatni az iskola diákságának, de ugyanakkor olyan esteket is szerveztek, amelyekkel kivitték ezt a fajta irodalmat a városba.
A kis társaság nagy szerencséje, hogy 1961 őszétől – kisebb magánéleti gondokat és egy-két sikertelen felvételit leszámítva – mind a négyen a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen találják magukat, a Bölcsészkaron, sőt, ugyanabban a csoportban, hiszen mindannyian magyartanári képesítést kívántak szerezni. Ez a kis udvarhelyi csoport hamarosan két kollégával egészült ki, a brassói Apáthy Gézával (1943-1976) és a sóváradi Király Lászlóval (1943). A „hatok” hamarosan megkerülhetetlenekké váltak, ha szépirodalmi próbálkozásokról, bemutatkozásról, vitaestről volt szó, de kiválóan megállták a helyüket együtt a focipályán, sőt – emlékszik vissza Molnos – udvarolni is testületileg vonultak fel, hogy a hatás még frenetikusabb legyen.
Példaképekként, „nagy elődökként” lebegett előttük az a költészeti eszmény, az a proletkulttól szabaduló, neoavantgárd literatúra, amelyet a néhány évvel idősebb Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos, Veress Zoltán és Jancsik Pál képviselt. Ezt a hatos-fogatot együtt lehetett viszontlátni a Gaál Gábor Körben, amelyet 1963 őszétől Bodor Pál (1930) „felügyelt”, aki az Irodalmi Könyvkiadó nemzetiségi osztályán dolgozva előkészítette mindnyájuk számára a költői indulást. A debüt klasszikus útja akkortájt az Utunk, az Igaz Szó, a Korunk, az Ifjúmunkás című lapokban és az Előre című bukaresti napilap hétvégi mellékleteiben való megjelenésen át vezetett az antológiában való szereplés, majd az önálló kötet irányába. A hatok mindannyian benne vannak az 1967-ben napvilágot látott Vitorlaének című lírai antológiában. A második Forrás-nemzedék néven „nyilvántartott” társaság – ekkor már nem haton vannak, hanem tízen-tizenketten, hiszen Csiki László, Kenéz Ferenc, Palocsay Zsigmond, Czegő Zoltán, Pusztai János, Györffi Kálmán és Kocsis István is ide sorolható – Forrás-kötetei annak rendje-módja szerint szép sorban napvilágot is látnak. Mire a közigazgatási átszervezés (1968) bekövetkezik, s lehetőség van a vidéki lapok szerkesztőségeiben való elhelyezkedésre, ezek a fiatal írók és költők igyekeznek a tanügyinél nagyobb mozgásteret és alkotói szabadságot kínáló szerkesztőségi műhelyekben elhelyezkedni. Dali Sándor főszerkesztő valóságos költő-hadat gyűjt a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör köré, de hasonló kirajzás figyelhető meg Csíkszeredában, a frissen alakult Hargita című napilapnál is. A költői pályák törvényszerűen és jól alakulnak. E fiatalemberek közül többen is – például Farkas Árpád, Magyari Lajos – harmincéves korukra érettségi-tétellé nemesednek. Hírnevüknek, befogadottságuknak jót tesz a közéleti szereplés, hiszen költészetük is olyan, hogy – túl az általános emberin -közösségi kérdéseket, azon belül pedig egy igen erős és meghatározó székely identitást vállalnak fel.
Az ugyancsak nagyon fiatalon elhunyt brassói Apáthy és alig megkezdett költői pályáját tragikus körülmények közt záró, harmincöt évesen elhunyt székelyudvarhelyi Balázs András számára azonban nem adatott meg a lehetőség, hogy több évtizedes pályán futva hagyjon látható és maradandó nyomot az irodalomban és a közéletben.
Balázs András 1968-tól a Hargitához szegődik, ahol színvonalas publicisztikai írásaival hívja fel magára a figyelmet, hamar megérezi, hogy milyen pászmán lehet és szabad haladni egy olyan korban, egy olyan rendszerben, amely az emberarcúság leple alatt zsarnoki és embertelen is ugyanakkor. Ez az újságírói munka négy esztendeig tart, 1972-től – máig tisztázatlan körülmények között – kiszorítják a „szocialista” sajtóból. Érdekes, hogy ekkortól kezdődően már nem tanárként, hanem gyári munkásként tevékenykedik. Ekkortájt készül el a Cicoma nélkül című kötet terve, amely azonban soha nem lát napvilágot. Molnos Lajos, amikor ezt a Tetők magasából című kötetet összeállította, ebből a kéziratból, illetve a hagyatékban maradt kiadatlan és kéziratos versekből válogatott. „Nem tudhatom, hogy másoknak, a mai olvasóknak mit mondanak ezek a versek (…)? Nem vagyok szakavatott ítész, viszont igencsak elfogult, részrehajló vagyok mind a költő személyét, mind a verseit illetően. Az én álmaim, hangulataim, bánataim, lelkesedéseim is ott vannak (…) a versekben, amelyek, hiszem, sok mai olvasót is megérintenek. (…) Király László szavaival élve, valamikor mi is pipacsok voltunk. A nyár, a mi nyarunk is elmúlt, de verseinkben továbbélnek a pipacsok, akik mi is voltunk. Aki Balázs András is volt, s maradt a verseiben, örökkétigre. Szeressük hát ezeket a verseket, bennük a pipacsokat szeretjük…”
A fiatalon elhunyt költő emlékét, a posztumusz megjelent, késői „Forrás-kötet” bemutatóján Balázs Imre József, a Korunk főszerkesztője, Lőrincz György író és Oláh István költő, az egykori Hargita című napilap munkatársa idézte fel. Balázs Éva, a költő unokahúga, néhány vers elmondásával bizonyította, hogy üde, naprakész, de a hatvanas évek „hanghordozását” őrző alkotásokról van szó, amelyek a nyilvánosságra-kerülés jóvoltából betölthetik azt a szerepet, amelyért létrejöttek.
Balázs András, a költő érvényes „idézeteket” írt. Sokan voltak a székelyudvarhelyi Városi Könyvtár Látvány- és Hangzóanyag tárában tartott rendezvényen, köztük a Balázs-család több generációból származó tagjai is. Ilyenkor látszik igazán, hogy egy Erdély-, sőt Kárpát-medence szerte ismert nemzetségről van szó, amely jelentékenyen szolgálta és szolgálja ma is a magyar tudományosságot és a kultúrát.
Simó Márton, Székelyhon.ro

Valami megmozdult?
Egyre több önkormányzat fogadja el a Székely Nemzeti Tanács által szorgalmazott autonómiapárti határozatot, Háromszéken több község mellett három város is csatlakozott a kezdeményezéshez, legutóbb Sepsiszentgyörgy tanácsa nyilvánította ki ily módon akaratát, az önálló székelyföldi régió melletti elkötelezettségét.
Kétségkívül, az Izsák Balázsék felhívására igennel válaszoló települések listája lehetne hosszabb, de az mégiscsak reménykeltő, hogy az utóbbi hetekben felgyorsulni látszik a folyamat, és az is igen fontos, hogy az RMDSZ hosszas habozás után végre mintha felkarolná az ügyet – a helyi tanácsokban ugyanis a szövetség önkormányzati képviselői vannak többségben. Talán sikerülhet a nemzetközi fórumok figyelmébe került ügyet kivonni a pártpolitikai csatározások színteréből, talán sikerül elérni, hogy az autonómia kérdésében egységesen, erőt felmutatva lépjenek fel a székelyföldi önkormányzatok.
Ha nem halasztanák immár hónapok óta, s nem harangozták volna be ez idáig többször is, azt is reménykeltőnek minősíthetnénk, hogy a hivatalos közlés szerint a következő napokban bemutatják az RMDSZ és az MPP által közösen kidolgozott autonómiastatútumot. Ez ügyben talán még az autonómiapárti határozatok kérdésében tanúsított óvatosságnál is visszafogottabb az RMDSZ, a hosszas halogatás máris jócskán megtépázta Kelemen Hunor tekintélyét, komolyan megkérdőjelezte a szövetség eltökéltségét. Mindezek ellenére mégiscsak mérföldkőnek számítana az autonómiaküzdelemben, ha az RMDSZ teljes mellszélességgel felvállalná a tervezet parlamenti benyújtását, fenntartását. Az pedig a közösségi akarat újabb felmutatása lenne, ha a statútum mögött több százezer erdélyi magyar aláírása állna.
Mindezek alapján úgy tűnik hát, valami mintha megmozdult volna az RMDSZ háza táján, mintha kicsit eltökéltebben viszonyulnának a székelyföldi autonómiatörekvésekhez. Hogy ez a változás valódi-e, vagy csupán az ősszel esedékes államfő-választási kampány előkészítése, az később derül ki. Mindenesetre, eddigi tapasztalataink túl sok reményre nem adnak okot, az RMDSZ számára ugyanis jó ideje csak kampányidőben téma az autonómia, választások után szó sem esik arról.
Farcádi Botond, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Feljelentés turul-ügyben
A sepsiszentgyörgyi önkormányzatot azért jelentették fel az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál, mert az idén felavatott turulszobor talapzatán csak magyar nyelvű felirat van. A talapzatra ennyit írtak fel, György Attila író sorait: „Legendáinkból érkezett / Óvott küzdelmeinkben / S a jövendőbe vezet”. A városvezető, Antal Árpád polgármester erről annyit mondott sajtótájékoztatóján, hogy részt vett a diszkriminációellenes tanács ülésén, ahol a szobor ügyét tárgyalták, és ott bemutatott egy 13 sepsiszentgyörgyi emlékműről készített fotósorozatot, amelyek különböző nyelveken vannak feliratozva, magyarul, románul, németül vagy héberül.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Anna-napi emlékek
Önbizalmat adó emlékezés
1981. július 26., Szent Anna-tó, búcsú. Ez a nap fordulópont az erdélyi magyarság életében, hiszen ekkor, ha csak egy pillanatig is, de felemeltük a fejünket, s nemzetiségi és állampolgári jogaink védelmében szembe fordultunk a zsarnoksággal. Immár negyedik éve, hogy az akkor és ott zajlottak évfordulóján közös főhajtásra és tanácskozásra hívjuk az eseményekhez bármi módon kötődőket, a tó partján álló kápolnához.
És tesszük mindezt az emlékezés, emlékeztetés, illetve hagyományteremtés szándékával, mert úgy érezzük, hogy a Szent Anna-tó és környékének szelleme kötelez, légköréből, kisugárzásából pedig újból és újból erőt meríthetünk a népünk szabadságáért folytatott küzdelemhez.
Több fontos rendezvény egybeesése miatt idén augusztus 6-ra tettük a találkozót. A helyszínre érve, a sokadik alkalom ellenére is némán gyönyörködtünk az elénk táruló látványban, miközben gondolataink emlékek után kutatva szálltak a múlt felé. Első pillantásra úgy érzékeltük, semmi nem változott, hiszen most is sejtelmesen csillogott a tó vize, felületén pedig táncot lejtettek a napsugarak, akárcsak egykoron. Tüzetesebb szemlélődés után azonban ismét be kellett látnunk, hogy a körülötte őrt álló fenyők ugyancsak kinőtték magukat, s a tavat ölébe fogadó kráter peremén kisarjadt bozótosból is erdő cseperedett.
Bár a hétköznapra eső és viszonylag korai időpont miatt sokan jelezték, hogy csak lélekben tudnak velünk lenni, délben mégis csapatnyian összeverődtünk a megadott helyen. Egyesek szereplői, mások résztvevői vagy szemlélői voltak a történteknek, de olyanok is akadtak, akik csak hallottak róla. Szétszórattatásunkra jellemzően, Erdélytől Magyarországon és Svédországon át, az Amerikai Egyesült Államokig és Ausztráliáig érkeztek érdeklődők.
Szigeti János a magyarországi Mezőkövesdről érkezett feleségével és fiával együtt. Annak idején 16 éves gimnazistaként cseppent bele az Anna-napi forrongásba, de azóta is élete meghatározó élményeként tartja számon mindazt, amit akkor itt átélhetett. A székely hegyoldalban lobogó hatalmas magyar zászló látványa, az éj leple alatt elhangzott, öntudatra ébresztő beszédek elhangzása s a közös imádkozás felhajtó ereje elmondása szerint megszabták további léptei irányát, ezért hálás a Gondviselőnek, hogy 33 év elteltével minderre a helyszínen, néhány egykori szereplő jelenlétében emlékezhetett.
A sepsiszentgyörgyi dr. Ütő Gusztáv ezeket mondta: „Az 1981. július 26-án lezajlott magyar zászlós felvonulás a Szent Anna-tó kráterének peremétől a szerpentineken át a kápolnáig a csoda erejével hatott rám, ezért illúzió-világunk eme éjszakáját délibábos jelenségként éltem meg. Az évente megszervezett találkozókat cselekedeteink helyességének vagy tévútra való tévelyedésének egyik fokmérőjeként értékelem. Ugyanakkor az események több szemszögből való elemzése erősíti az önbizalmamat. Igazolja, hogy az elnyomókkal szembeni bátor kiállás erőt ad és nemzetünk megmaradását szolgálja azokkal szemben, akik a vesztünket kívánják.”
Bedő Zoltán, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A román visszavonulás – Sepsiszentgyörgy az első világháború idején (6.)
A támadó román haderő kezdetben nagy erőfölényben volt – idézzük Pomogáts Béla hadtörténészekre hivatkozó idevágó tanulmányát. – Szeptemberben elfoglalták Brassót, a Székelyföld egy részét – a magyar lakosság fejvesztetten menekült –, továbbá a jelentékeny ipari központot, Petrozsényt, és csak több hónappal a támadás után sikerült az osztrák–magyar haderőnek a helyzetet konszolidálnia, majd ellentámadásba mennie. A hadtörténetírók szerint különösen a Nagyszebennél és Brassónál kibontakozó ütközeteknek volt katonai értelemben történelmi jelentőségük – mindkét ütközetben a magyar honvédségnek jutott a küzdelmet eldöntő feladat. Mindazonáltal több hónapnak kellett eltelnie ahhoz, hogy a Monarchia hadserege megfelelő ütőképességgel vegye fel a küzdelmet – végül is a beérkező német seregtesteknek kellett a románokat kiverniük.
Szentgyörgy visszafoglalása
A román csapatok visszavonulása 1916. október 5–8. között történt. Az elvonulás első felvonása október 5-re tehető, amikor a román zászlókat leszedték a középületekről, és eltávozott a rendőrkapitány. A következő nap ágyúlövések hallatszottak, miközben a katonai parancsnokok és Alemann polgármester sietősen távozott. Október 7-én nagyszámú ellenséges katona vonult át a városon. Egy nap múlva, október 8-án hét tagból álló német dragonyos járőr érkezett ide, s a szövetségesek zászlóit kitűzték. Nyomban ezután Solymosi százados vezetésével 46 huszár vonult be, ekkor azonban még Sepsiszentgyörgyön román csapatok is tartózkodtak. A kialakult utcai harc következtében egy honvéd életét vesztette, akit ideiglenesen a református temető egyik kriptájában helyeztek el, hogy majd a békekötés után ünnepélyes külsőségek mellett helyezzék örök nyugalomra. A huszárok a felső sétatéren a bokrok mellett sorakoztak fel. Ezalatt a városba észak felől csendőrök is érkeztek, utcai harc fejlődött ki. A románok gépfegyverrel lőtték a várost, majd déli irányba visszahúzódtak. Később a közös huszárezred másik félszázada is megérkezett Bánffy hadnagy vezetésével, de dolguk már nem akadt, a város több ellenséget már nem látott. Hat nappal a románok kivonulása után Bálint Dénes polgármester is hazaérkezett, nemsokára a tisztviselők jó része követte őt. Ezután elkezdődött a közigazgatás helyreállítása, melynek elsőrendű feladata továbbra is a háború kiszolgálása volt.
A menekültek hazatérnek
A belügyminiszter 1916. október 9-i rendeletével utasította az alispánt, járási főszolgabírákat, városi polgármestereket, hogy a hadi helyzet kedvező alakulása következtében megteremtődtek a hazatérés feltételei. Ennek értelmében Háromszék vármegyei elöljárók október 10-én vasútra ültek és 17-én Sepsiszentgyörgyre érkeztek. A végleg Békés megyében letelepedni kívánó, mintegy 30 ezernyi Háromszék megyei székelység ügyeinek intézését, érdekeik képviseletét dr. Béldi Pál főjegyző, egy-egy szolgabíró és megfelelő segélyszemélyzet látta el. Dr. Demeter Gyula másodfőjegyző a kormánybiztosságnál intézte a Békés megyében maradó székelyek ügyeit. Az alispán hazaérkezése után a magántulajdon sérthetetlenségének helyreállítása érdekében a rögtönítélő bíráskodás megszervezését szorgalmazta. A közjogi természetű bűncselekmények kiderítése céljából a brassói székhelyű hírszerző irodától egy különítmény kirendelését kérte. Az őszi mezőgazdasági munkálatok megszervezését elnapolhatatlan teendőjének tartotta, mert az ellenség nagy mennyiségű gabonát élt fel és vitt el, akárcsak a szövetséges német hadsereg. Az elmenekültek kenyér és vetőmag nélkül maradtak. Az állatállomány nagy része elpusztult. Meneküléskor a jószág betegségek miatt elhullott, vagy értékén alul szabadultak meg a takarmány nélkül maradt állatoktól. Az itthon maradt állományt az ellenség elvitte, elfogyasztotta, a csőcselék ellopta, vagy ami még megmaradt, azt a hadsereg állandóan rekvirálja.
A rögtönítélő bíráskodást október 18-án vezették be, és felhívták a figyelmet, hogy akinél idegen holmi maradt, azonnal szolgáltassa vissza a hatóságokhoz. Ennek alapján az elhordott tárgyak egy része visszakerült, de sokat a következményektől tartva megsemmisítettek a fosztogatók. A városban maradt gabonából az ellenség jelentős mennyiséget magával vitt. A kicsépeletlen gabonát nem pakolták fel, ez azonban a lakosság szükségleteinek fedezésére elégtelennek bizonyult. A cséplés lebonyolítására a városnak négy cséplőgép állt rendelkezésére, de fennakadást okozott az összekötőszíjak hiánya.
Az őszi vetésnél nagy volt az elmaradás, ami főként a fogatok hiányával magyarázható. Az idő is téliesre fordult, és kilátás sem mutatkozott a munkálatok elvégzésére. A város ló- és szarvasmarha-állománya a menekülés előtt 700 darabra volt tehető. Ebből a menekülők csordában vagy fogatokkal elvittek 650-et. Az itthon maradt jószágból az ellenség mintegy húszat vitt magával.
Szemrehányás a miniszterelnöknek
A háború utolsó két évében (1917–18) az addig is súlyos közellátási zavarok tovább fokozódtak. Évek óta elhúzódott a kárpótlás folyósítása, a nagyszámú katonaság miatt romlott a gazdasági helyzet, a nagytömegű hadifogoly ittléte feszültségeket okozott, a közegészségügyi és közbiztonsági hiányosságok pedig már csak tetőzték a bajokat.
A Független Székelység című sepsiszentgyörgyi ellenzéki lap 1917. július 22-i számában azon kesergett, hogy a román betörés után egy évvel még mindig nem kártalanították a tízezrekre szakadt nyomort és a megszállás okozta károkat.
Háromszék vármegye 1918 júniusában beadvánnyal fordult a miniszterelnökhöz, miszerint 1916-ban senki sem figyelmeztette a vármegye közönségét a közelgő veszélyre, sőt, ha valaki erről beszélt, azt rémhírterjesztéssel vádolták. Jellemző, hogy még a közvetlen támadás előtt is azt nyilatkozta Tisza István miniszterelnök a parlamentben: baráti a viszony Romániával. Ezért érte teljesen készületlenül a lakosságot a támadás, és kellett órákon belül menekülnie.
(folytatjuk)
Cserey Zoltán, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kelemen Hunor: nincs realitása az elkészült autonómia-statútumnak
Kisebbségvédelemről és autonómiáról beszélt Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke és Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere a SIC Feszt Székelyföldi Szabadegyetemen, Csomakőrösön. Kelemen Hunor elmondta: „Úgy vagyunk tisztességesek, ha kimondjuk: ahhoz az autonómia-modellhez, amiről mi beszélünk, új alkotmányra van szükség.”
Csomakőrösön, az augusztus 7-10. között a Háromszéki Ifjúsági Tanács (HÁRIT) által megszervezett SIC Feszten fiatal egyetemistáknak és középiskolás diákoknak beszélt Kelemen Hunor arról, hogy hallgatóságának kevés közvetlen tapasztalata van arról, amit kommunista diktatúrának nevezünk. „Mi egy olyan országban születtünk, amelyben létezett a törekvés arra, hogy felszámoljanak mindent, ami nem román. Ez vonatkozott minden nemzeti kisebbségre, amely Románia területén él és élt: eladták a szászokat pénzért Németországnak, a zsidókat Izraelnek, és erre a sorsra jutott volna a legnépesebb nemzeti kisebbség, a magyarság is. Éppen ezért állandó téma a kisebbségvédelem: mi azért maradtunk itt, mert a szülőföldünk számunkra a legfontosabb hely” – mondta felvezetőjében a miniszterelnök-helyettes.
Az elkészült autonómia-statútum kapcsán kifejtette, az RMDSZ-nek az volt az elképzelése, hogy a kulturális és a regionális autonómiával magasabb szintre emelje a kisebbségvédelmet, hogy megőrizhessék az erdélyi magyarok nemzeti identitását. Hangsúlyozta: számolni kell a román társadalom fenntartásaival és meg kell győzni arról, hogy „közösségünk törekvései nem ellenük irányulnak: nem olyat kérünk, amit valakitől el kell venni”. Leszögezte: az autonómia nem csodaszer, hanem egy olyan intézményrendszer, olyan eszköz, amellyel élni kell, és ami a magyarság számára többletfelelősséget jelent. Azt is kiemelte, hogy a mai alkotmányos keretek között nincs realitása az elkészült autonómia-statútumnak. „Úgy vagyunk tisztességesek, ha kimondjuk: ahhoz az autonómia-modellhez, amiről mi beszélünk, új alkotmányra van szükség” – fogalmazott a Szövetség elnöke.
Az államelnök-jelöltséggel kapcsolatos kérdésekre válaszolva rámutatott: a jelöltállítás önbecsülés kérdése a magyarok számára, Romániában nem változott meg olyan mértékben a mentalitás, hogy magyar embert válasszanak elnöknek. De fontos a jelöltállítás, mert ebben az időszakban egész Románia figyel, és szélesebb körben bemutathatók az erdélyi magyar közösség törekvései, érdekei, ráadásul a román politikusok, pártok között jelenleg egy sincs, amely az erdélyi magyarok specifikus kérdéseire megfelelő választ adna – mondta Kelemen Hunor.
Antal Árpád úgy véli: „Bárhová megyünk, bárhol keressünk is jobb életet, mindig lesz tíz másik ország, amelyben jobban élnek, mint ott, ahol éppen vagyunk. Fontos szempont a szülőföld iránti ragaszkodás. Tartsátok szem előtt, hogy olyan helyen éljetek, ahol van tiszta levegő, ahol egészséges ételeket lehet fogyasztani. Éljetek olyan helyen, ami a tietek, amelyet olyanná alakíthattok, amilyenné szeretnétek, ahol boldogok tudtok lenni és érvényesültök” – szögezte le.
Szabó Enikő, Székelyhon.ro

Csomakőrösön jövőre is
SIC Feszt: közélet, autonómia, fiatalság, buli
Civilizáltan és jókedvűen, a tudástár bővítésére is alkalmas négy napot tölthetett el az a pár száz fiatal, akik részt vettek a Háromszéki Ifjúsági Tanács (Hárit) által Csomakőrösön első alkalommal megszervezett, SIC Feszt elnevezésű Székelyföldi Szabadegyetemen. Lévai Barna
A Háromszéki Szabadegyetemből kinőtt SIC Feszt már csütörtökön elkezdődött. Az esti órákban a hallgatóság Markó Attila parlamenti képviselőtől kaphatott ízelítőt abból, milyenek voltak a rendszerváltás előtti és utáni diáktáborok, miért volt jó azokon részt venni.
Új fejezet kezdődött
A pénteki hivatalos megnyitón Grüman Róbert, a Hárit korábbi elnöke felidézte a hat évvel ezelőtt Benedekmezőn megszervezett, 30–40 főt vonzó Háromszéki Szabadegyetemet.
– Szakértők azt mondják, hogy egy ifjúsági fesztiválnak legalább tíz év szükséges ahhoz, hogy kinője magát. Múlt évben volt az ötödik kiadása a rendezvénynek, ekkor húztunk egy vonalat, és közösen az RMDSZ-szel, több szervezettel eldöntöttük, hogy egy regionális ifjúsági fesztivált fogunk meghonosítani itt, Háromszéken – vázolta a SIC Feszt hátterét Grüman.
„Szeretem Székelyföldet”
Pénteken a három székely megye jövőjéről, területi autonómiájáról beszélt a fiataloknak Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke, Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke, valamit Tamás Sándor háromszéki megyetanácselnök. Borboly elmondása szerint azért szereti Székelyföldet, mert itt olyan lehetőségek vannak, amelyek máshol nincsenek. Szerinte fontos, hogy a fiatalok beleszóljanak a döntéshozásba, hiszen ma a választásokon főként a 40 és 70 év közöttiek mennek el szavazni, így a politikusok ezen generációk által elvárt dolgokra összpontosítanak.
– Valahogy mi, politikusok nem foglalkozunk a ti dolgaitokkal, ti meg hagyjátok ezt, mert nem érdekel titeket az egész. Ha nem szervezitek meg saját magatokat, akkor nem is lesz rólatok szó, és akkor nem lesz, aki Székelyföldért dolgozzon – szögezte le Borboly.
Brassai Zsombor szerint ő akkor kezdi el igazán szeretni Székelyföldet, amikor Marosszék határaitól keletre indul.
– Azt a Székelyföldet szeretem, amelyik lesz, amelyet együtt hozunk létre, és amelyet egyformán szeretünk – jelentette ki, hangsúlyozva, hogy az autonómia kulcskérdése többek között az lesz, miként sikerül a románsággal kommunikálni ennek érdekében.
Tamás Sándor közölte, ő egyetemi tanulmányait befejezvén azért tért vissza szülőföldjére, mert, ahogy fogalmazott: „ameddig a levegőt itthon el tudom szívni, addig én akarom elszívni, és azt ne más tegye meg”.
– A szakácsnőknek az autonómiát úgy szoktam megmagyarázni, hogy ki amit főz, azt megeszi. Romániában a többség nem fog megvilágosodni, de olyan helyzetet kell politikailag teremteni, hogy ne legyen más megoldásuk, üljenek le velünk tárgyalni, és ha fogcsikorgatva is, de fogadják el azt, amit szeretnénk – fogalmazott Tamás.
Szombaton többek között Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke, valamint Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere beszélt arról, hogy miként lehet idehaza érvényesülni. A táborban tiszteletét tette a többszörös olimpiai, világ- és Európa-bajnok tornász, Szabó Kati is, aki pályájáról, annak nehézségeiről és szépségeiről mesélt. A fiatalok figyelmét arra hívta fel, fordítsanak nagy gondot az egészségükre, „hiszen az a legfontosabb”.
Alkoholmentes délelőttök
A fiatalokat láthatóan érdekelték a szakmai témák: a tábort bejárva szinte minden sátor tele volt kék színű, SIC Feszt feliratú pólósokkal. Egy-két előadásra pár idősebb falubéli is ellátogatott. A déli órákban a legnépszerűbb foglalatosságot kétségtelenül az ebéd jelentette, kígyózó sorokban kapkodott mindenki a tányérok, evőeszközök után.
A Székelyföld több településéről, no meg Brassóból is öszeverődő mintegy háromszáz táborlakó számára végig civilizált szórakozási lehetőségeket biztosítottak. Oltean Csongor Hárit-elnök, főszervező érdeklődésünkre elmondta, a csapatjátékok célja is az volt, hogy a fiatalok új emberekkel is megismerkedhessenek. Ebéd előtt nem is szolgáltak ki senkit alkoholos italokkal. „Kellenek a szabályok, hogy minden program zökkenőmentesen folyjon le, nem is volt semmilyen gond a négy nap alatt” – nyilatkozta lapunknak.
A legnagyobb tömeget, több mint ezer érdeklődött, a magyarországi Zanzibár koncertje vonzotta. A szervezőcsapat jövőben is ugyanezen a helyszínen szeretné a SIC Feszt következő kiadását tető alá hozni, ígéretet kaptak, hogy egy év múlva újabb házikókkal bővül az ifjúsági szabadegyetem helyszíne.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Egy épület „színeváltozásai”
Valamikor Sepsiszentgyörgy ékességének szánták, aztán a megyeszékhely valóságos szégyene lett az egykori Szakszervezetek Művelődési Háza. Palota – mondták építtetői –, de nem éppen sikeredett városépítészeti relikviának, s a „tájjellegét” is csak a kopjafákat félszegen utánzó oszlopai próbálták némiképpen, nem sok sikerrel, szuggerálni. Főleg a födémmel volt baj, mert a hatalmas lapos tető csak arra volt jó, hogy lassan a használhatatlanságig áztassa–romlassza a tekintélyes méretű építményt.
Az aspektuson lehetett volna segíteni idejekorán, még a meglehetősen roskatag alapozást is meg lehetett volna erősíteni, mert a „palota” egyik fő baja éppen az, hogy töltelék-talajra építették a sebtében ledózerolt egykori polgárházak helyére. Így is lehetett volna, ha az épületnek lett volna igazi gazdája. De nem volt, s hiába nevezték „szakszervezetinek”, mert a dicső kommunista szindikátusnak az égadta világon semmi köze nem volt sem az építéséhez, sem a fenntartásához, hanem egyedül a tönkretételéhez. A „nagy változások” idején önkinevezett birtoklói valóságos bitorlóinak bizonyultak, ügyesen bérbe adogatták különböző, fölötte gyanús vállalkozásoknak, lassan, de biztosan száműztek belőle mindent, ami emlékeztetett a kultúrára, s addig gazdáskodtak háborítatlanul, amíg csaknem minden mozdíthatót elkótyavetyéltek belőle.
Az épület nagy romlását az egész tér pusztulása követte volna, ha nem telepítik oda a szentgyörgyiként teljesen ismeretlen Mihály vajda lovas szobrát, a kolozsvári Mátyás-szobor dilettáns reprízét. Ettől nemzeti üggyé vált a zsebtér dolga, s állandó cókolására többet kellett elköltenie a városnak, mint az iskolákra és a kórházakra együttvéve. Az épületre nem költhetett, mert azt besorolták a román állam magánvagyonába. S csak azért nem kótyavetyélték el valami jöttment vállalkozónak, mert nem kellett senkinek.
A sorsa egy kicsit hasonlít a Bodok szállóéhoz, a szépmezői farméhoz, a kézdivásárhelyi csavargyáréhoz, az uzoni szeszgyáréhoz, de még az említettekénél is nagyobb szélhámia. Szorítunk és szurkolunk tehát a szentgyörgyi polgármesteri hivatalnak, hogy sikerüljön végre megszerezni a tulajdonjogot, s akkor még reprezentatív épületet, igazi művelődési hajlékot is lehet teremteni a romhalmazból.
Magyari Lajos
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Szenvedéllyel a színházért – Interjú Nemes Levente szentgyörgyi színművésszel
„Bármilyen szerepem volt, bármilyen verset mondtam, arra kényszerített a sorsom, hogy mindent az erdélyi magyarság sorsára mintázzak. Ez el is szegényítette, de gazdagította is az előadásmódomat, mert mélységet adott neki.”
– Legutóbb azzal lepett meg, hogy a sepsiszentgyörgyi színészek Tesztoszteron zenekarában a Tankcsapda Egyszerű dalát énekelte. Kinek volt az ötlete?
– Egy kollégám kért fel, nekem is meglepetés volt, nem azért, mert olyan nagy drámai színésznek tartom magam, hanem, mert soha nem tudtam idejében belépni, miközben szerettem énekelni. Nagy Alfréd kollégám valamit meglátott bennem, megígérte, hogy segít, eljött hozzám egy gitárral, és próbáltunk keményen, aztán én is egyedül, mert ez olyan kihívás volt, ami elől nem akartam kitérni. Szeretem a kihívásokat, az ütközéseket.
Nemes Levente
Színművész, előadóművész, színházigazgató, 1939-ben született Medgyesen. Marosvásárhelyen érettségizett, a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán szerzett diplomát. Színészi pályafutását 1962-ben kezdte. Tíz évig a marosvásárhelyi Székely Színház, majd 1973 óta a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatának tagja, utóbbit 1992 és 2005 között igazgatta is. Több filmben és tévéjátékban szerepelt. Önálló előadóestjei a hetvenes–nyolcvanas évek emlékezetes művészi eseményeinek számítottak. Gyakran lép fel a bukaresti rádió magyar nyelvű adásaiban, de nemegyszer vállalja pódiumműsorok rendezési feladatát is. 1998-ban Kádár Imre-díjat, 2007-ben Jászai Mari-díjat, 2009-ben Kaszás Attila-díjat kapott. 2001-ben a Határon Túli Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján életműdíjban részesült.
Aztán nagyon kellemes élmény volt, a közönség megajándékozott a szeretetével, azért is, mert ilyen szerepben még nem nagyon láttak, de együtt is énekeltek velem. Aztán a szomszédban egyszer feltették az Egyszerű dalt, egy fiúcska elkezdte énekelni, én is bekapcsolódtam, és az unokám felkapta a fejét, hogy én ezt tudom.
Különben a humor nem idegen számomra, sokat foglalkoztam Bajor Andorral, 1985-ben összeállítottam egy önálló Bajor-estet, dal, vers és próza is volt benne, a bemutatóra a szerző is leutazott, de utolsó pillanatban letiltották, évek múltán még a műsorfüzetet is bezúzták. 1992-ben a harmadik Színházi kollokviumra felújítottam, de csak egyetlen előadást ért meg, mert éreztem, hogy sokkal több munka lenne vele, de én közben igazgató lettem. Karinthytól tanultam, hogy a humor nem ismer tréfát.
– Sokunknak Nemes Levente hangján szólal meg Székely János Dózsa című poémája, amit az Ön előadásában lemezen is rögzítettek. Mit jelentett Önnek ez a monodráma?
– Készültem arra, hogy most, az 500 éves Dózsa-évfordulón valakinek eszébe jut, hogy én ezt legalább 250 alkalommal játszottam, ezért újra elkezdtem önszorgalomból foglalkozni a szöveggel. A Dózsának országos turnét szervezett a marosvásárhelyi, majd később a sepsiszentgyörgyi színház is, Bukarestben, Temesváron, Zsombolyán és Dálnokon is bemutattam, 1970-ben az első tévéjáték a magyar adásban a Dózsa volt.
Most ötszáz éves Dózsa-évforduló van, és senkinek nem jutott eszébe ez a 250 előadás. Nekem iszonyatos munkába került volna felújítani, de arra gondolok, hogy valami hibádzik a kulturális életünkben: senki nem tartja számon, nem hangolja össze az ügyeket, a személyeket, a teljesítményeket. Senkinek nem jutott eszébe, hogy megszólaltassa Székely Jánost, aki egy remekművet írt.
A Dózsa akkor, ’64-ben robbant, az erdélyi magyarságról szólt, benne volt az is, hogy az uraink elherdálták az országot, nem gondolkodtak okosan és felelősségérzettel. Amikor először olvastam az Igaz Szóban, az erőszakos marosvásárhelyi elrománosítás miatt is sírva ömlött ki belőlem, szinte jobb volt ez az első olvasat, mint a bemutató. Akkor több színésztársammal írtunk Székely Jánosnak, hogy szeretjük a Dózsát, tiszteljük és becsüljük az íróját. Az átértékelés után félő, hogy már nem annyira húsbavágó.
– Most nincs akkora áthallás?
– Most is van egyfajta szolidaritás a közönséggel, azóta is erőteljesen figyelek saját problémáinkra. Nagy élmény volt például számomra a székelyek nagy menetelése. Nagyon drukkoltam, nagyon féltem, mert az aggodalmaskodók, a kritikák, a lenézések megpróbálják hitelteleníteni az autonómiamozgalmat. De számomra egyértelmű, ha nem lesz autonómia, a nyilvánvaló beolvadás a sorsunk.
– A rendszerváltás előtt fontosabb volt a sorok mögötti üzenet?
– Bármilyen szerepem volt, bármilyen verset mondtam, arra kényszerített a sorsom, hogy mindent az erdélyi magyarság sorsára mintázzak. Ez el is szegényítette, de gazdagította is az előadásmódomat, mert mélységet adott neki. Ezzel nagyon sok mindent lehetett hitelesíteni, mint ahogy a zsidóságnak a holokauszt borzalmas élménye minden műalkotásban ott van. Nem tudnak szabadulni tőle, de ez ad erőt.
– Sok egyéni előadása volt, például a Visky Árpáddal közös József Attila-est. Milyen a viszonyulása a versekhez?
– Visky minden ellenkező híresztelés ellenére jó barátom volt, fél mondatokból is értettük egymást, hasonlóképpen gondolkodtunk. Egyben különbözött a véleményünk: ő azt mondta rólam, hogy megalkuvó vagyok, én meg róla, hogy önpusztító. Én az ellenállás legjobb formájának azt tartottam, hogy mindenki elvégzi a feladatát. Abban viszont mélységesen egyetértettünk, hogy a költők a mi tanítómestereink. A költőknek sokkal tartozom az életben.
Ez olyan módon működik, mint a Biblia, úgy tűnik, hogy véletlenül teszem rá a kezem József Attilára, Petőfire, Székely Jánosra, de mégsem véletlen, hogy éppen az a vers kerül a kezem ügyébe, mert eligazítást kapok belőle az életre. A költőknek éppen ez a feladatuk, hogy olyan összefüggéseket és mélységeket találjanak meg, amelyekre a mi lelkünk nem kellőképpen nyitott.
– A versek révén jutott el a színészmesterséghez. Érezte valaha úgy, hogy beskatulyázták versmondónak, drámai színésznek?
– Nem. Mert ez igaz. Én nem vagyok igazi színészalkat. Nem rosszindulatúan, de azt mondták nekem, hogy olyan vagyok inkább, mint egy református pap. Azért voltam én paposabb, mert én úgy gondoltam magamra mint színészre, mint a régi görögök, Thália papjaként. Én 1948-ban a Csorgónál a székely vértanúk emlékművénél a magyar népszövetség felkérésére elszavaltam Petőfi 1848 című versét.
Éreztem a felém irányuló figyelmet, szeretetet, ez meghatározó volt egy kilencéves fiúcska számára. Nem bánt, hogy sokan versmondónak tartanak, bár sok szerepet játszottam, és egyik másikra szívesen is emlékszem. Nem, mert nagyszerű voltam, hanem mert úgy érzem, eljutottam a képességeim határára. Ez a legfontosabb, amit tehetünk az életben, hogy eljussunk a képességeink határára.
– Miért vállalta a színházigazgatást?
– Ennek előzménye volt. Néha arra gondolok, hogy tudat alatt mindig arra készültem, hogy színházigazgató leszek. Pedig ’89 előtt ez fel sem merült, hiszen akkor le kellett volna feküdjek a rendszernek, nekem pedig sokkal drágább volt a függetlenségem, eszembe sem jutott, hogy eladjam magam, és a véleményem szabadságát korlátozzam. Azt mondtam, cédulás vagyok, egy kicsit bolond, bármit mondhatok. 1962-ben megalakult a román társulat Marosvásárhelyen, és ezzel odakerült a bukaresti színházi szellemiség.
A bukaresti rendezők a Szovjetunióban tanultak Meierhold, Vahtangov égisze alatt, és hazatérve a rosszul értelmezett Sztaniszlavszkijhoz képest egy modernebb, korszerű színházat csináltak. A magyar színjátszás ötven évvel volt lemaradva tőlük. A román tagozat hozta az új szellemet, a színészek szervezkedni kezdtek, hogy Tompa Miklós már megcsontosodott, le kell váltani. Én akkor azt mondtam, ez igaz, de ki lesz az utódja. És hét évig hét igazgató állt a színház élén, miközben csúszott lefelé, míg a Csorba–Harag-páros helyrehozta.
Nekem Tompa Miklós – nem szeretem a szót, hogy példakép, inkább a lelki társam volt. Sokat tanultam tőle színházról, társadalomról, emberségről, nőkről. Kicsit én voltam a lelki szemetesládája, miután leváltották, én is kerestem a vele való találkozást, ő meg a fájdalmait mondta el nekem, általában rossz véleménye volt arról, ami a színházban történt.
De mégis meghatározó volt számomra a váltás: a későbbiekben sokat olvastam és jegyzeteltem a színházcsinálók, Meierhold, Vahtangov, Strehler könyveit, mintha valóban a színházigazgatásra készültem volna. 1989 után két hónapig a Színházi Megmentési Front elnökeként igazgattam az intézményt, de hamar visszaállt a régi status quo, akiket a közgyűlés elhajtott decemberben, februárban visszatértek. De épült le a színház, sokan elmentek, én is sikeresen versenyvizsgáztam Marosvásárhelyre, aztán újra megválasztottak igazgatónak és maradtam.
– Most miként értékeli azt a döntést, hogy 1995-ben a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház nyolc színészét és Bocsárdi László rendezőt Sepsiszentgyörgyre hívta?
– Máig csak az bizonyosodott be, érdemes arra törekedni, hogy értéket hozzunk létre. A színházi új törekvés egy kicsit mindenkit megmozgatott, az emberek vitatkozni kezdtek, kinyílt a szemük, kezdték kinőni a provinciális szemléletet. Kezdetektől provinciaellenes színház volt, ez volt a titka. Bocsárdival erre törekedtünk, és ebből nem engedtünk egy jottányit sem. Az elismerés azonban nem az lett, hogy idővel megnövekedett a nézők száma, mint ahogy én azt elvártam. Hogy meglátják, ez a színház érvényes, érdemes odafigyelni rá, megtanulják élvezni. Mert a művészetet meg kell tanulni, ha nem szereztem meg bizonyos alapokat, a szimfonikus zenét sem tudom értékelni.
Én a rendszerváltás előtt azt hirdettem, hogy falura kell menni, évente ötszáz előadás volt, gyakran napi három. Tehát nem a munkától féltem, hanem mivel lehetőség nyílt rá, szerettem volna igazi színházat csinálni. A nézők nem jöttek vissza csőstül, de a művelődési minisztérium három évvel ezelőtti felmérése szerint Sepsiszentgyörgyön pezseg a művelődési élet, a város fordít a legtöbbet kultúrára. Úgy érzem, ennek a folyamatnak az elindításában a színháznak nagy szerepe volt, és számomra ez jelent elégtételt.
– Akkor sok támadás érte. Megérte vállalni a kockázatot?
– A kollégáim sem értettek egyet, a közönség felháborodott leveleket írt, ez engem rettenetesen megkínzott, és közben meg kellett őriznem a hitemet. Az akkori városvezetésnek is mondtam, nem az a célunk, hogy ellenetekre rossz színházat csináljunk, hanem hogy meggyőzzünk az igazunkról. Volt olyan is, hogy az önkormányzat azzal akart közönségbarát előadásokra kényszeríteni, hogy nem adtak pénzt. Megvádoltak, hogy sikkasztottam az alapítványtól, de nem találtak semmit, így az ügyészség szinte bocsánatot kért. Életemben nem akartam egyebet, mint a színház ügyeit jól intézni, és jó színházat csinálni.
– És közben újra megtalálták a szerepek. Hogyan formálódtak meg Önben ezek a figurák?
– Korábban hagyományos színházi modorban játszottam. Lehettem volna korszerűbb, de ezt tanultam. Bocsárdi megpróbált rávenni, hogy az ő víziója, művészi elképzelése szerint játsszak. Nekem borzasztóan nehezen ment, hogy a korszerű színjátszást megtanuljam. Néztem a Pálffy Tibor és Bocsárdi Gabi gyönyörű kettősét a Kasimir és Karoline-ban, semmi köze nem volt a hagyományos színjátszáshoz, de láttam, hogy ez nagyszerű.
A velem egykorú kollégáim azt mondták, én vagyok a legjobb az előadásban, de én a lelkem mélyén éreztem, hogy az a jó, amit ők csinálnak, hogy érdemes lenne megpróbálni. De nem ment, megbuktam a Szeget szeggel főszerepében, az Agamemnonban, A nép ellenségében. A Szeget szeggel előadásban valójában sikerem volt, de én ereztem, hogy nem vagyok jó, ez tulajdonképpen bukás. És ennek az lett a következménye, hogy szövegzavaraim lettek, bizonytalan voltam, nem okozott örömet a játék, vagy ha mégis, elmentem valami deklamálás felé.
Míg a Romeó és Júliában, egy nyúlfarknyi szerepben megéreztem valamit, bátorságot kaptam, aztán jött az Othello, az Ilja próféta, A nyugati világ bajnoka, A csoda és mások, szép lassan araszolgatva. Nem azt mondom, hogy ugyanolyan jól játszom, mint Hobóék (Pálffy Tibor), de sikerült levetkőznöm bizonyos sallangokat. Persze vannak nézők, akik ugyanúgy, mint én, másfajta színjátszáson nevelkedtek, azt várnák el most is tőlem, de a posztmodernnel megváltozott a világunk, és én ezt megpróbáltam. Nem azért, hogy valahova besoroljam magam, hanem a megismerés vágya űzött, a kihívás: ez egy másfajta színjátszás, hadd lám, én tudom-e.
– Most hogy látja a színház szerepét és benne önmagát?
– Próbáltam utánajárni, tanulmányokat olvastam: úgy látom, most sok benne a divat, a kóklerkedés, lévén, hogy bármit szabad, teret ad olyan embereknek is, akiknek nincs igazi mondanivalójuk. De aztán ők lelepleződnek, és nézem például Radu Afrim előadásait, sok mindent megenged magának, dobál össze-vissza mindent bele a zsákba, de ez valahogy a keze alatt mégis értelmet nyer. Ő nem sajnálja a színháztól az idejét, az idegrendszerét.
Én szenvedélyesen csináltam a színházat, erre szerződtem az életben, ez volt számomra az átok és öröm, szerelem és gyalázat, és sorolhatnám az ellentétpárokat. Giorgio Strehlertől tanultam, hogy minden színházi ember munkája csak annyit ér, amennyit a mindenkori előadás érdekében tesz. Ez nem azt jelenti, hogy arrébb teszek egy széket, hanem önfeláldozást. Hogy szívemmel, lelkemmel, ösztöneimmel, idegrendszeremmel támogatom az előadást, ha kell, bármit megteszek, estétől reggelig, reggeltől estig, otthon kézállásban, szenvedélyesen dolgozom a színházért.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Gyertyagyújtással emlékeztek a motorosok
Nagy tömeg gyűlt össze szerda kora este Kézdiszentléleken, ahol motorosok és „civilek” gyújtottak gyertyát a vasárnap este balesetben elhunyt Sebestyén Attila emlékére, valamint a segítségére siető, ám brutálisan megvert társa gyógyulásáért.
Az akciót a Csíkszeredában hétfő este, több motorosklub tagja részvételével tartott gyűlés után a Facebookon népszerűsítették, majd az esemény napján hangosbemondóval egy autó járt körbe Kézdiszentléleken, valamint Kézdivásárhelyen, békés, gyertyás részvételre kérve az embereket.
A motorosok Csíkszeredában, illetve Kézdivásárhelyen gyűltek össze, majd onnan indultak a hat órakor kezdett megemlékezésre. Szovátáról korábban mintegy huszonöten indultak el, Székelyudvarhelyen csatlakozott hozzájuk további huszonöt motoros. Fenyéden, a Székelyudvarhely utáni első községben a rendőrség a kétkerekűekből álló konvoj tagjait félreállíttatta, megmotozta és ellenőrizte. Hasonlóképpen jártak el a Sepsiszentgyörgyről érkező motorosokkal: őket Rétynél igazoltatták.
Végül a Katrosa felől 250 motor, míg Kézdivásárhely irányából 450 kétkerekű dübörgött be Kézdiszentlélekre, ahol hatalmas tömeg verődött össze a helybéliekből és környéken élőkből. A ház előtt, ahol a motoros életét veszítette, gyertyák tucatjait gyújtották meg, virágokat helyeztek el. A cigánysor egyébként kiürült: egyetlen sírdogáló idős néni jött ki a szomszédos házból, aki – mint megtudtuk – vízzel mosta le a balesetet szenvedett motoros arcát.
Érdekes információkat osztott meg a sajtóval egy csíkszeredai motoros, aki Csaba néven mutatkozott be. Állítása szerint kevéssel a lincselés után érkezett a baleset színhelyére. Elmondása alapján a bámészkodók azt mondták neki, hogy miután az idős néni lemosta a motoros arcát, több környékbeli bántalmazta Sebestyén Attilát, illetve a motor női utasát.
Végül a Katrosa felől 250 motor, míg Kézdivásárhely irányából 450 kétkerekű dübörgött be Kézdiszentlélekre, ahol hatalmas tömeg verődött össze a helybéliekből és környéken élőkből. A ház előtt, ahol a motoros életét veszítette, gyertyák tucatjait gyújtották meg, virágokat helyeztek el. A cigánysor egyébként kiürült: egyetlen sírdogáló idős néni jött ki a szomszédos házból, aki – mint megtudtuk – vízzel mosta le a balesetet szenvedett motoros arcát.
Érdekes információkat osztott meg a sajtóval egy csíkszeredai motoros, aki Csaba néven mutatkozott be. Állítása szerint kevéssel a lincselés után érkezett a baleset színhelyére. Elmondása alapján a bámészkodók azt mondták neki, hogy miután az idős néni lemosta a motoros arcát, több környékbeli bántalmazta Sebestyén Attilát, illetve a motor női utasát.
Bartos Lóránt
Székelyhon.ro

Harmonia Cordis nemzetközi klasszikusgitár-fesztivál
Hétfőtől a Kultúrpalotában!
Mint arról korábban beszámoltunk, hamarosan kezdődik a Marosvásárhely egyik igencsak rangos és hagyományos zeneszemléjévé vált Harmonia Cordis nemzetközi klasszikusgitár-fesztivál. Az idei szemlére augusztus 18-a és 24-e között kerül sor, a hagyományokhoz híven a Kultúrpalotában. Mint azt Beke István Ferenc gitárművész, a szemle főszervezője elmondta, a fesztivált a Harmonia Cordis Egyesület szervezi, lelkes támogatóik közé sorolható a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal és a Maros megyei tanács – ők társszervezőkként is feltűnnek –, valamint a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem.
– Az egyesület szervezi az ország két legnagyobb klasszikusgitár-fesztiválját: az augusztusi, marosvásárhelyi Harmonia Cordis nemzetközi klasszikusgitár-fesztivált és az áprilisi Terra Siculorum nemzetközi klasszikusgitár-fesztivált és versenyt (Székelyudvarhely, Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy, Gyergyószentmiklós). Vásárhelyre számos meghívott előadó érkezik Franciaországból, Magyarországról, Ausztriából, Angliából, Németországból és itthonról egyaránt, a fellépések programja gazdag és változatos. Naponta két koncertre kerül sor, lesz szólógitárkoncert, gitár-fuvola koncert, gitárduó és -trió, valamint dzsesszkoncert is. Idén megpróbáljuk "kivinni" a klasszikusgitár-muzsikát a Kultúrpalotából, így lesz koncert a főtéri Zanza kávézóban és valószínűleg a Víkendtelepen is. Az esti koncertekre természetesen a Kultúrpalota nagytermében kerül sor, a marosvásárhelyi gitáriskola hallgatói a kisteremben lépnek fel, a mesterkurzusoknak pedig a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem ad otthont. Számos érdeklődő jelentkezett, e kurzusokon többen részt vesznek Bukarestből, Kolozsvárról, Székelyudvarhelyről, Sepsiszentgyörgyről. A koncertekre a belépés ez évben is ingyenes, a programot és egyes fellépők rövid bemutatását az alábbiakban olvashatják.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

Úz-völgyére emlékeztek
Filmvetítés és könyvbemutató Kovásznán
Hétfőn a kovásznai Városi Művelődési Házban, a Fábián Ernő Népfőiskola égisze alatt tartották meg a 70 éve történt című rendezvényt, ahol az Úz-völgyi eseményekre emlékezve filmet vetítettek, valamint Kisgyörgy Tamás, a Charta Kiadó igazgatója bemutatta az általa szerkesztett, T 1224 Úz völgye című könyvet.
A rendezvény megnyitóján Balogh Zoltán református esperes, a Fábián Ernő Népfőiskola programszervezője elégedettségét fejezte ki, amiért olyan sokan eljöttek az eseményre. Balogh kifejtette, bár a népfőiskola nyári szüneten van, fontosnak tartották, hogy megemlékezzenek az Úz-völgyében történt, 70 évvel ezelőtti ütközetre.
A délutáni esemény első felében filmvetítést tartottak, ahol a szegedi Szín-Tér-Kép stúdió Úz-völgyében készült filmjét tekinthették meg az érdeklődők. A közel negyvenperces filmben elsősorban az ottlakók szólaltak meg, elmondva, miként emlékeznek vissza az 1944-es ütközetre, ugyanakkor az interjúalanyok szót ejtettek a jelenlegi nehézségeikről is, s mindezek mellett az Úz-völgyében létesített vízerőműről is bemutattak néhány képsort a filmben, felhívva a figyelmet a környezetrombolásra, a természet veszélyes kiaknázására.
Ezt követően Kisgyörgy Tamás vette át a szót és mutatta be a T 1224 Úz völgye című könyvét. Elmondta, előtte már sokan foglalkoztak az Úz-völgyi csatákkal, azonban e tanulmányok többsége mindig hadászati szempontból közelítette meg a témát. Kisgyörgy könyve abban tér el másokétól, hogy a szerző sokkal inkább a csatában részt vevő civilek szemszögéből mutatja be az 1944 augusztusában történteket.
Kérdésünkre a szerző elmondta, a könyve egyfajta tisztelgés mindazon elesett civilek előtt, akik kaszát, kapát vagy bárminemű eszközt ragadva küzdöttek a szovjet betörők ellen, és életüket vesztették. A kötetben így nemcsak a történelmi adatok, hanem fényképek és naplóbejegyezések is olvashatóak a történtekről.
A rendezvényen meghívottként jelen voltak dr. Szőts Dániel és Páll Sámuel sepsiszentgyörgyi lakosok, akik részt vettek az 1944-es harcokban. A két Úz-völgyi veterán előadásából kiderült, nem sok esélye volt a magyar csapatoknak a szovjetekkel szemben, mert nem voltak annyira jól felszerelve, mint az előretörő, hatalmas számbeli fölényben lévő ellenség. Elmondták, leginkább első világháborús fegyvereik voltak a honvédeknek, ez pedig nem sokat ért a szovjet harci gépek ellen. Mint felidézték, az akkori reménytelenség láttán a menekülés lett volna a legjobb megoldás a honvédek részéről, de ők mégis kitartottak, mert annyira erős volt a hazaszeretetük, hogy a túlerővel szemben is tartani akarták az ezeréves határt.
Nagy Sz. Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Lovasok Székelyföldért
Szombat déltől vasárnap hajnalig, 15 óra alatt 168 kilométert tesz meg Háromszéken az a 68 lovas, aki részt vesz a Székely Lovasok Székelyföldért lovas váltóban. A staféta a csíkcsicsói Csodaszarvas Egyesület vezetője, Lutz Levente ötlete.
Indulási pontja Csíkcsicsó volt, háromszéki utolsó állomáshelye Kézdiszentlélek, onnan tér vissza. A váltó célja körbejárni Székelyföld etnikai határait, egyúttal összefogni a székelyföldi lovas- – és magyar érzelmű – társadalmat. Az előrejelzések szerint a Székely Vágta után ez lesz Székelyföld második legnagyobb lovas megmozdulása.
A váltó szakaszait nappal kettő, éjjel három lovas teljesíti. Az egyik lovas székely zászló mintájú tarisznyát visz, benne GPS-készülékkel, mely az útvonalat, az egyéb adatokat rögzíti. A másik lovas székely zászlóval vonul, az éjjelente harmadiknak bekacsolódó lovas biztonsági szerepet vállal. Sötétedés után fáklyafénynél folytatják útjukat.
A váltó háromszéki szervezője, Jakab Kevend István érdeklődésünkre elmondta, nem sikerül valójában körbejárni Székelyföld etnikai határait. Ez többek között némely települések lovastársadalmának hiányával magyarázható. Az is közrejátszik, hogy a biztonságot nem kockáztatják a teljes területi lefedéssel – ezért nem érinti a staféta Kézdivásárhelyt. Orbaiszéken sem tudták a pontos határok vonalát tartani, nem jutnak el Zágonba, Kommandóra, Kovásznára – pedig ezen települések közelében húzták meg egykor Magyarország határát. Objektív okok miatt marad ki az útvonalból Maros megye is. A lovas stafétát minden évben meg szeretnék szervezni, jövőre úgy tervezik az útvonalat, hogy az valóban egybevethető legyen Székelyföld tulajdonképpeni határaival. A stafétát több településen ünnepélyes keretek között fogadják, civil szervezetek, magánszemélyek mellett a helyi önkormányzatok, a megyeháza is hozzájárul az esemény sikeréhez, Tamás Sándor megyeitanács-elnök is végiglovagolja az egyik szakaszt.
A váltó a következő időpontokban érinti a megye településeit: 12.45 Vargyas, 13.30 Barót vargyasi bejárata, 14.45 Szárazajta, 17.20 Árkos (a központban), 18.10 Sepsiszentgyörgy (a Kovács vendéglőnél), 19.20 Kökös (a Gábor Áron-emlékműnél), 21.50 Szörcse, 22.40 Székelypetőfalva, 23.10 Imecsfalva, 23.40 Gelence. Éjfélkor Hilibben lesznek, negyedóra múlva Ozsdolán, 1.30-kor Nyujtódon, kettőkor Alsólemhényben, 2.30-kor Kézdialmáson, 2.50-kor Esztelneken, 3.25-kor Bélafalván, 3.50-kor Kézdiszentkereszten vonulnak át. 4.30-kor Szentléleken jelennek meg, innen Torjára lovagolnak, ahol a csíki lovasok veszik át a tarisznyát és a székely zászlót, mely visszaér Csíkcsicsóba.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Különös békeszerződés – Sepsiszentgyörgy az első világháború idején (7.)
„A Monarchia és Németország 1917. december 9-én Focşani-ban fegyverszünetet, majd 1918. május 7-én Bukarestben békeszerződést kötött Romániával. Ez a szerződés, mondhatni, a világtörténelem legenyhébb békefeltételeire épült: a Monarchia egészen keskeny sávban kapott határkiigazítást a Kárpátokban, egyszerűen avégett, hogy a román tüzérség ne tudjon a hegygerinc nyugati, illetve északi oldaláról támadóállást elfoglalni. A megszerzett területen különben alig élt számottevő lakosság, így Erdély etnikai képe nem változott meg. A békeszerződés értelmében a román hadsereg megtarthatta teljes fegyverzetét. Ezekkel a fegyverekkel vonult be Erdélybe néhány hónappal később, a Monarchia hadseregének összeomlása után.” (Pomogáts Béla: Ember az embertelenségben)
Belső hadszíntér
A hirtelen rázúduló veszedelem következtében a vármegye lakossága fokozott mértékben károsodott. A helyzetet tovább rontotta, hogy mire az emberek visszatérhettek otthonaikba, a szövetséges katonákat találták ott, akik a maradék tartalékaikat is felélték vagy rekvirálták. Készült egy másik, a miniszterelnökhöz küldött felirat is, amelyben a kárpótlás elmaradását sérelmezték, a legfőbb vezetést figyelmeztették, hogy a vármegye lakossága kárpótlás nélkül már nem bírhat ki még egy telet. A kialakult siralmas állapotokról dr. Török Andor alispán 1918 májusában számolt be, hogy a megye már 20 hónapja belső hadműveleti területnek számít, emiatt a postai, távíró szolgálat szünetelt, de rendkívüli nehézségekbe ütközött a szállítás is. 1917-ben katasztrofálisan rossz termés volt. A hiányt csak az Alföldről lehetett volna pótolni, de a szállítási fennakadások következtében ez csak nagy nehézségek árán sikerülhetett. Gyakorlatilag élelmiszerhiány alakult ki. 1917. október 4-én a városi képviselő-testület megállapította, hogy a közélelmezés a háborús viszonyok között a hatóság legnehezebb feladata. Szükségessé vált a jegyrendszer általánosítása. A lakosság ellátásával kapcsolatos súlyos fennakadások kötelezővé tették a közélelmezési ügyosztály felállítását. Az élelmiszerhiány ugyanakkor lehetőséget kínált némelyek számára, hogy uzsoraáron értékesítsék eltitkolt készleteiket. 1917 márciusában a kenyérnek fogyasztási igazolvány nélküli forgalmazásáért Apor Jánost a rendőrség 150, Voloncs Mihálynét 75 koronával büntette. Tejdrágítás miatt Juga Józsefnét 60 koronával bírságolták. A cukornak jegy nélküli árusításáért Kozma Lajosnét 60 koronával, szalonnadrágítás vétségéért Pál Lajost 75 koronával büntették. A hatóságok számára az 1917-es év kiemelkedő fontosságú feladatát jelentette a román megszállás elől Kelet-Magyarországra menekültek hazatelepítésének megszervezése. A türelmetlenebbek a román visszavonulás után mindjárt hazaindultak ugyanolyan módon, ahogy azt fél évvel korábban tették, szekereik és lovaik segítségével. 1917 február elején a belügyminisztérium megállapodott a központi vasúti igazgatósággal, hogy a sok ezerre tehető menekült számára naponta két-két szerelvényt biztosítson. Jó hírként nyugtázták, hogy az Udvarhely, Brassó és Háromszék vármegyei hazatérőket már útnak is indították.
1917. október elején Sepsiszentgyörgy felszabadításának első évfordulóját a katolikus és református templomban is istentiszteleten ünnepelték meg.
A meglévő súlyos gondok mellett más természetű, aggodalomra okot adó jelenség is izgatta a hatóságokat. Alispáni jelentés szerint kormányértesülésekből tudható volt, hogy orosz fogságban lévő magyarok körében a forradalmi ideológiát elsajátítók száma igen magas, és várni lehetett az ilyen személyek tömeges hazatérését. A főszolgabírák figyelmébe ajánlotta, hogy készüljenek fel erre, és jelentsék az estleges baloldali agitációt körzetükben. Sepsiszentgyörgyre ugyanakkor nagyobb számú hadifoglyot irányítottak. Két okból is elrendelték a hazatérő rokkant katonák ideiglenes elkülönítését: a járványfertőzések miatt, másrészt a „szellemi mételytől”, a különböző forradalmi, főleg bolsevik eszméktől való fertőzöttségük okán. Közben a szegénység egyre nagyobb méreteket öltött, ezt csak fokozták az általánossá váló rekvirálások. A szarvasmarhákat rendszeresen potom áron eltulajdonították a gazdáktól. A Székely Nép 1918. január 16-án írta: „Ha ezt a brutális eljárást be nem szüntetik, rövidesen összeomlik a székely gazdasági élet. Követeljük, hogy azonnal vessenek véget ennek a rekvirálásnak, amely az ellenséges betörés kárát megismétli.” 1918 februárjában az hír járta Sepsiszentgyörgyön, hogy a rekvirálás mindenre kiterjed, most már nemcsak élelmiszert, hanem még a fehérneműt is elviszik. A hírek arról is szóltak, hogy mindent visznek a hatóságok, még a létfenntartáshoz szükséges élelmet is. Más alkalommal azzal riogatták az embereket, hogy a lakosság teljes burgonyakészletét elkobozzák, még a vetőmagot is.
Új román invázió
1918. november 11-én dr. Török Andor alispán a bonyolult katonai, politikai és nemzetbiztonsági helyzetről tartott közgyűlési beszámolót. Újabb román invázió valószínűségét említette, miközben Magyarországon kitört a forradalom, ami a háború befejezését vonta maga után Magyarország számára. Az új hatalom az államiságot más alapokra helyezte. A kormányzást az Országos Nemzeti Tanács ragadta magához. Mindenütt megalakultak ennek a helyi szervei, így történt Háromszék vármegyében is. Az alispán hangsúlyozta, hogy nincs fontosabb teendő, mint a közrend, köznyugalom, a személyi és vagyonbiztonság helyreállítása. Az ellenséges betörés esetén senki sem kötelezett távozásra, aki csak teheti, maradjon helyben, mert ezzel javait jobban védheti. Véleménye szerint: „Mivel már nem vagyunk hadviselő felek, az idegen csapatok csak bevonulnának hozzánk, és mi az egész világ nemzetközi oltalmába ajánlanánk magunkat.” 1918. november 2-án a városi tanács polgárai számára hirdetést bocsátott ki arról, hogy a független, szabad és önálló Magyarország kormánya a nemzeti tanács elvei alapján Károlyi Mihály vezetésével megalakult. A városi tanács sürgönyileg köszöntötte az új miniszterelnököt. 1918. november 14-én belügyminisztériumi távirat értesítette a törvényhatóságot az idegen megszállás közeli bekövetkezéséről. Sepsiszentgyörgy képviselő-testülete kimondta, hogy a városi hatóságok idegen csapatok általi megszállás esetén helyükön maradnak, munkájukat tovább folytatják, mindent megtesznek annak érdekében, hogy a megszálló csapatok jóakaratát a lakosság részére megnyerjék. Időközben Ojtozban és Bereckben román katonák jelentek meg. 1918. december 14-én pedig már a megszállás tényéről tett jelentést a polgármester. Dumitru Tigoianu százados parancsnoksága alatt mintegy 120 főből álló katonaság érkezett a városba. Ez ugyanakkor azt is jelentette, hogy a megszállás már nem rövid lejáratú kalandnak minősült, mint korábban, hanem immár a győztes hatalmak diktálták a vesztesek számára kötelező békefeltételeket. Ez pedig Magyarország területe kétharmadának, ezzel együtt Erdély elvesztéséhez is vezetett.
Vége
Cserey Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A tartalom lenne a lényeg
A székelyföldi megyék és az azonos nevű városok szorosabb együttműködését, amolyan testvértelepülési szerződés megkötését szorgalmazzák az elöljárók.
A Szereda és Szentgyörgy nevű városok közötti testvértelepülési szerződés megkötését javasolta és szorgalmazza Tóth Sándor nyárádszeredai polgármester. Nyárádszereda Csíkszeredával, Erdőszentgyörgy Sepsiszentgyörggyel köthet megállapodást a közeljövőben – jelentette be a napokban Tóth Sándor. Szavait Ráduly Róbert csíkszeredai elöljáró is megerősítette, amikor múlt héten a Székelyföldi Kerékpáros Körverseny nyárádmenti szakaszának megnyitóján a városban tartózkodott. Elmondta: egy szélesebb körű testvérkapcsolat kialakítására készülnek a két Szereda között, és szép kezdete lehet ennek a kerékpárverseny, amely Nyárádszeredából indult és a Csíkszeredához tartozó Hargitafürdőn ért véget.
Tóth Sándor nyárádszeredai városvezető érdeklődésünkre kifejtette: körvonalazódnak a kapcsolatok, mindenki akarja azokat, és már csak az van hátra, hogy leüljenek és megbeszéljék ennek tartalmi részét. Nem bármilyen, hanem tartalommal rendelkező testvértelepülési szerződés aláírására készülnek. Mindenkinek van magyarországi kapcsolata, most itt az ideje a székely megyék és települések közötti kapcsolatok kiépítésének és fenntartásának úgy, hogy abból mindenkinek haszna legyen.
Erdőszentgyörgy polgármestere, Csibi Attila Zoltán egyelőre nem nyilatkozott az együttműködésről, csak annyit mondott el portálunknak, hogy már egyeztettek a sepsiszentgyörgyi polgármesterrel, szeptemberben pedig sor kerül a kapcsolat megalapozására. „Mindig fontosnak tartottuk a székelyföldi önkormányzatok közötti jó együttműködést” – fogalmazott Antal Árpád sepsiszentgyörgyi elöljáró, rámutatva, hogy Hargita és Kovászna megye önkormányzatai között ez már működik. Néhány éve megfogalmazódott: a Maros megyei településeket is be kell vonni, de eddig csupán Szovátával sikerült szorosabbra fűzni a kapcsolatot.
„Adjuk át egymásnak a tapasztalatokat, tudást, és mint nagyobbak, segítsük amiben lehet Nyárádszeredát és Erdőszentgyörgyöt” – ez célja Antal szerint a székelyföldi négyes kapcsolat kialakításának. Ami a tartalmat illeti, az elöljáró főleg a gazdasági és kulturális oldal erősítését tartja fontosnak. Miért ne látogathatnák egymás rendezvényeit, miért ne menne Maros megyébe kirándulni a sepsiszentgyörgyi gyerek is? – tette fel a kérdést az elöljáró, kiemelve, hogy a vállalkozók találkozási lehetőségei is fontos szerepet kaphatnának. Minden kapcsolat annyit ér, amennyi tartalommal töltik fel – szögezte le Antal Árpád, aki szerint nem feltétlenül a politikusoknak vagy a városvezetőknek a feladata egy ilyen kapcsolat fenntartása: ők megadják a keretet, de annak tartalmi feltöltése mások joga és feladata is lehet.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro

Főcze János
KISEBBSÉGI TÖBBSÉGI
Székelyföldi paradoxon: a magyarok és a románok is többségiek
Zahorán Csaba történész szerint a székelyföldi autonómiával kapcsolatos párbeszéd hiánya miatt párhuzamos Székelyföld-képek alakultak ki a székelyek és a románok fejében.
Milyen a székelyföldi magyar-román együttélés? Hogyan viszonyulnak a magyarok az autonómia témájához és hogyan kommunikálják azt a székelyföldi románok felé? Mit szólnak ehhez a románok? Ilyen kérdések kezdték foglalkoztatni Zahorán Csaba történészt, a Pozsonyi Magyar Intézet munkatársát, aki a kutatását azután kezdte el, hogy a székelyföldi románok panaszairól olvasott: arról, hogy a többségi magyarok állítólag elnyomják őket. Zahorán szerint ez azért ütött el az addigi ismereteitől, mert azt megelőzőleg leginkább ennek a fordítottja, a magyarokat elnyomó románok diskurzusa jutott el hozzá.
Miért pont a magyar elnyomásra panaszkodó románokról való olvasás keltette fel az érdeklődésedet? - Mint történészhallgató már találkoztam hasonló problémával. A Trianon előtti Magyarországon egyes felső-magyarországi (felvidéki) és erdélyi magyar politikusok is hasonló problémákra hívták fel a figyelmet. Arról beszéltek, írtak, hogy a szlovákok vagy a románok hogyan veszélyeztetik a magyarokat, illetve a magyar államot a Felvidék vagy Erdély azon vármegyéiben, ahol a románok többségben voltak.
Ahogy megláttam a sajtóban ezt az információt, azonnal bekapcsolt a párhuzam a fejemben. Nagyon érdekesnek találtam a témát, azt a paradox helyzetet, amikor a többségi nemzetállam tagjai kisebbségben élnek. Székelyföldön egy hasonló helyzet van.
A kutatás milyen időintervallumra terjed ki, mit vizsgáltál?
- Az 1989-es fordulat utáni megnyilvánulásokat kutatom. Mindkét diskurzust figyeltem. Nyilván a magyart könnyebben, gyorsabban, folyékonyabban olvasom, így számomra könnyebb volt azzal foglalkozni. Ennek ellenére engem a román diskurzus sokkal jobban érdekelt, mert kevesebben foglalkoznak vele.
Mennyire üt el a két közösség Székelyföld-képe, mennyire párhuzamosak?
- Én is úgy látom, hogy párhuzamos világokról beszélünk. Olyan helyeken a legérdekesebb a történet, ahol komolyabb román népességet találunk a magyarok között, mint például Sepsiszentgyörgyön. Ebből a szempontból Sepsiszentgyörgy nagyon érdekes, mert a román közösség eléri azt a méretet, hogy számottevő legyen, és viszonylag határozottan megfogalmazhassa a hozzáállását és véleményét, de még mindig kisebbségben van a magyarokhoz viszonyítva. Ezzel szemben például Csíkszeredában és Székelyudvarhelyen nem tudnak ennyire meghatározóak lenni.
Emiatt Sepsiszentgyörgyön jobban is differenciálható a román közösség. Megvannak a román nemzetvédők, a harciasabb nacionalisták és megvannak a magyarokkal párbeszédet, együttműködést kereső csoportok is.
Hogy látod, a románok hogyan élik meg ezt a paradox kisebbségi létet?
- Én úgy látom, más kutatók vizsgálatai alapján is, hogy bennük ez egyfajta meghasonlást okoz. Sőt, a nacionalistább románok számára elfogadhatatlan az, hogy ők, románok, kisebbség legyenek a nemzetállamként definiált Romániában. E szerint a felfogás szerint az államalkotó nemzet tagjaiként nem lehetnek kisebbségben, a kisebbségben is többségiek, tehát többségi tudattal rendelkeznek. A magyarok, érdekes módon ugyanilyen többségi tudattal rendelkeznek, tekintve, hogy helyi szinten többségben is vannak.
Összefoglalva, itt egyszerre áll egymással szemben két többségi tudatú közösség, ami elkerülhetetlen módon konfliktusokhoz vezet, ugyanis mindkét csoport dominanciára törekszik, éppen a többségi tudata miatt.
Az autonómia kommunikációjával kapcsolatban vannak eltérések a két fél között?
- Ebben a kutatásban éppen arra teszek kísérletet, hogy a románoknak ezt a diskurzusát meg tudjam feleltetni a székelyföldi magyarok diskurzusával. Ahogy a magyarok autonómiát követelnek Bukaresttől, úgy a székelyföldi románok, ha nem is autonómiát, de több jogot, figyelmet követelnek a helyi hatóságoktól, a helyi magyar többségtől.
Érdekes emellett az is, hogy nagyon hasonló a két fél érvelése. Így a többségben lévő magyarok is sokszor kisebbségi diskurzussal operálnak, gyakorlatilag ugyanúgy beszélnek, mintha kisebbségben lennének. Ez azért szembetűnő, mert helyi szinten a románokhoz viszonyítva sokkal jobb pozíciókkal rendelkeznek.
Ezzel ellentétben a románok gyakran klasszikus szórványproblémákkal küszködnek. Azok a székelyföldi románok, akik nem várják el, hogy többségként viszonyuljanak hozzájuk, úgy viselkednek, mint a magyar kisebbség szórványai. És a szórvány közösségekre jellemző nehézségek is jelen vannak, olyanok, mint például az, hogy nincs elég gyerek az iskolában, nincs elég iskolabusz, nem veszik a lapokat, vagy, hogy sokszor nincs, aki a kulturális intézményeket megtöltse. Az is frusztráló lehet, hogy az ünnepeiken többnyire rendőrök és hivatalnokok vesznek részt, amiatt, hogy a magyar közösség nem mindig érzi magáénak azokat. Végső soron ők is ugyanolyan közösséget szeretnének építeni, mint a magyarok országos szinten. Az, hogy ez mennyire sikerül, egy másik kérdés.
Hogyan látod ezt a közösségépítést?
- Úgy látom, hogy itt egy olyan fajta közösségépítésről beszélünk, ahol az egyik csoport megtalálta az ellenségképét a másikban. Tehát egyfajta konfliktusban igyekszik a közösségét építeni és annak a határait megvonni. Ez egy olyan harc, ami végső soron a közösség építését, annak az összefogását célozza. Hasonlóan a magyarokhoz, ők is egy ilyen harcban építenék a közösségüket, hangoztatva az összefogás fontosságát.
Szerinted működik a székelyföldi román-magyar és a romániai magyar-román párbeszéd?
- Gyakori kritikának számít az is, hogy a magyarok nem beszélnek világosan, nem magyarázzák el, hogy mit értenek az autonómia alatt. Amikor interjúkat készítettem, akkor gyakran tapasztaltam, hogy a székelyföldi románok körében az autonómia körül különböző tévhitek keringenek. Hallottam olyat, hogy a székelyföldi autonómia a Magyar Autonóm Tartomány visszaállítását jelentené. Azt is mondták, hogy az autonómia nem más, mint a második bécsi döntés utáni magyar világ visszaállítása. Ezek gyakorlatilag hamis információk és tévképzetek. Szerintem a magyar fél felelőssége lenne, hogy ezeket az információkat pontosítsa.
Ezek szerinted értékelhetőek rossz előzetes tapasztalatokon alapuló reflexeknek?
- Én úgy látom, hogy senki nem mondja el nekik, hogy az autonómia mit jelent. Ilyenkor szokás felhívni a figyelmet a különféle törvénytervezetekre, amelyeket benyújtottak a román parlamentben és meg is vitatták azokat. De mégis ki olvas hosszú törvénytervezeteket?
Másik probléma az, hogy azokban sem esett elég szó az esetleg kisebbségbe kerülő románokról. Nem nyugtatják meg a románokat, hogy mi lesz velük a romániai magyarok autonómiájának a kisebbségeként. Azokkal, akikkel lehet, mindkét szinten folyik a párbeszéd és az utóbbi időben ez felélénkülni látszik. A helyi románoknak is vannak olyan csoportjaik, amelyek nyitottak erre és országosan is vannak ilyen csoportok. De ez nem ilyen egyszerű és ez nem elég.
Úgy látom, hogy azért sem folyik igazi párbeszéd a témában, mert például a Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Civil Fórumát nem ismerik el legitim partnerként, önjelölt nacionalista társaságnak tartják őket. Pedig, ahogy én látom, ők jól szervezettek, de a legitimitásukat néha pont olyan alapon kérdőjelezik meg, mint ahogy időnként például az RMDSZ legitimitását. Vagyis, hogy vajon az RMDSZ saját magát vagy a romániai magyarságot képviseli?
Ha látnál előrelépési lehetőséget ezekben, esélyt arra, hogy leépüljenek a rossz reflexek, mi lenne az? - Ez egy elég bonyolult és kényes kérdés, pláne egy magamfajta kívülálló számára. Személy szerint talán abban látok ilyen lehetőséget, hogy azokra a román felvetésekre, amelyek elhangzanak, érthető választ kellene megfogalmazni, illetve megoldást keresni rájuk. Az otthonság-érzetük, a biztonságérzetük erősítése lenne a fontos. A románok problémái is reálisak, és szükség van azok megoldására, végső soron a pozitív diszkriminációra, ami a kisebbségeknek kijár. És ez talán maga után vonhatná a szórvány közösségekben a magyarok hasonló kezelését is.
Transindex.ro