Újabb székelyzászlós perek zajlanak Háromszéken
Újabb támadást indított a Kovászna megyei prefektúra a székely zászló ellen, ezúttal Kovászna Megye Tanácsát és Sepsiszentgyörgy önkormányzatát perelte be a székházaik homlokzatára kitűzött kék-arany lobogó miatt.
Tamás Sándor a háromszéki közgyűlés elnöke a napokban kapta meg a bírósági értesítést a prefektúra keresetéről, és leszögezte, a zászlót nem veszik le, a bíróságon védik meg.
Dumitru Marinescu prefektus elmondta, korábban mind a két önkormányzatnak küldött felszólítást, hogy távolítsák el a szerinte törvénytelen zászlót, mivel nem tettek eleget a kérésének, a bírósághoz fordult. Újabb támadást indított a Kovászna megyei prefektúra a székely zászló ellen, ezúttal Kovászna Megye Tanácsát és Sepsiszentgyörgy önkormányzatát perelte be a székházaik homlokzatára kitűzött kék-arany lobogó miatt.
Tamás Sándor a háromszéki közgyűlés elnöke a napokban kapta meg a bírósági értesítést a prefektúra keresetéről, és leszögezte, a zászlót nem veszik le, a bíróságon védik meg.
Dumitru Marinescu prefektus elmondta, korábban mind a két önkormányzatnak küldött felszólítást, hogy távolítsák el a szerinte törvénytelen zászlót, mivel nem tettek eleget a kérésének, a bírósághoz fordult.
A kormányhivatal eddig öt háromszéki polgármestert perelt már be, mert a felszólítása ellenére nem vették le a székely zászlót: Kézdivásárhely, Kökös, Barót, Lemhény és Árkos ellen kezdeményezett bírósági eljárást. marosvasarhelyiradio.ro
Erdély.ma

Éljünk nyelvi jogainkkal (Magyar minősítéseket az elemi iskolában)
Magyarul jegyezzék be a minősítést az ellenőrző könyvbe az elemi iskolák magyar tannyelvű osztályaiban – ezzel a felhívással fordul a sepsiszentgyörgyi székhelyű Civilek Háromszékért Szövetség (CIVEK), a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) és az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége az oktatókhoz, ugyanakkor a szülőket is megszólítják, követeljék jogaik tiszteletben tartását.
Bereczki Kinga, a CIVEK elnöke elmondta: nyelvi kampányuk első lépéséről van szó. Felhívást intéznek a pedagógusokhoz, hogy oktatói munkájuk során fokozottan figyeljenek az ifjúság öntudatra való nevelésére, az új iskolai év kezdete legyen egyúttal nemzeti önazonosságunk erősítésének kezdete jogaink, anyanyelvi jogaink gyakorlásában. Ennek egyik megnyilvánulása a minősítések magyar nyelven való bejegyzése az ellenőrző könyvbe: nagyon jó, jó, elégséges, illetve elégtelen. Ismételten felkérik erre a tanítókat, hogy gyermekeink ne kényszerüljenek idegen szavak, kifejezések használatára, ne rontsák anyanyelvünket, egyben öntudatukat rombolva. A szülőket arra kérik, segítsék ebben a pedagógusokat, igényeljék az iskolák vezetőitől a magyar nyelvű kommunikációt: értesítéseket, közleményeket, ezek hiányában jelezzék észrevételeiket az igazgatóságon. Kérik továbbá a tanfelügyelőség közreműködését: bátorítsa, biztassa az oktatókat ebben. Bereczki Kinga hozzátette, a minősítés anyanyelven való bejegyzése nem törvénytelen. Kiss Imre, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) alelnöke teljes mértékben támogatja a tavalyi kezdeményezés megismétlését. Felhívta a figyelmet arra az ellentmondásra, amit Daniel Funeriu volt oktatási miniszter rendeletei jelentenek. Míg egyik rendeletben nem nevezi hivatalos iratnak az ellenőrző könyvet, két hónappal később már oda sorolja. Bereczki Kinga hangsúlyozta, a tanügyi törvény szavatolja az anyanyelvű oktatást, ehhez képest Funeriu második rendelete korlátozást jelent. Miként lehet komolyan venni olyan törvénykezést, amely két hónap alatt egymásnak ellentmondó rendeleteket bocsát ki, ráadásul nemzetközi egyezményekkel ellentétes rendeleteket?! A Románia által is aláírt európai nyelvi charta garantálja a nyelvhasználatot, ezért arra buzdítják a tanítókat, magyarul minősítsenek, mert az nem törvénytelen. Az áttörés a szülőkön és a tanítónőkön múlik – tette hozzá Kiss Imre.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Antal Árpád: olyan kérdést tettünk fel, melynek van legalább 50% esélye
Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Gyergyószentmiklóson és Sepsiszentgyörgyön sajtótájékoztatót tartottak az RMDSZ vezetői, melynek keretében bejelentették novemberben megyei népszavazásokat szerveznek a régiók átszervezését illetően.
Háromszéken Tamás Sándor az RMDSZ Háromszéki Területi Szervezetének elnöke és Antal Árpád a szövetség sepsiszentgyörgyi elnöke elmondta, hogy a három megyében kérik ki a lakosság véleményét egy adott kérdésben. Ennek eszköze az aláírásgyűjtés. A sajtótájékoztató keretében bemutatták azt a határozattervezetet, mely eredményeképpen népszavazást tűz ki a három székely megye annak érdekében, hogy egymással alkossanak fejlesztési régiót. A kérdés, melyet szándékaik során a népszavazáson fel szeretnének tenni a következő: Egyetért-e Ön azzal, hogy egyetlen fejlesztési régióba tartozzon Kovászna, Hargita és Maros megye, Marosvásárhely központtal?”
„Referendum, népszavazás kiírását kérheti a megyei tanács elnöke, vagy a megyei tanács egyharmada. Ez a mi esetünkben megvan, de annak érdekében, hogy társadalmi támogatottság is legyen a kérésünk mögött, ezért aláírásgyűjtést kezdeményezünk. Aláírásgyűjtés indul azért tehát, hogy a megyei tanács tűzze napirendre a népszavazás megszervezését. Fontos, mert úgy látjuk, hogy az elmúlt másfél évben a magyarok elképzeléseit semmibe veszik Bukarestben, ezért a parlamenti jelenlét mellet a demokrácia más eszközeit is igénybe vesszük."- ismertette a célt Tamás Sándor, megyei RMDSZ elnök.
Hozzátette: „A demokratikus véleménynyilvánításnak egyik típusa az utcai tüntetés, és egy másik típusa az aláírásgyűjtés és a referendum kiírásának jóváhagyása. Mindkettő esetében rendkívül fontos, hogy demokratikus eszközök és békés lefolyásúak legyenek és minél szélesebb összefogást tudjanak kialakítani. Azért is fontos, mert egy paradigma váltást lehet teremteni. Romániában eddig nem volt regionális népszavazás. Az erdélyi magyarok soha nem szavaztak regionális szinten semmilyen kérdésben. Ezért is bízunk sikerünkben. Azt szeretnénk elérni, hogy a referendumról szóló törvény alkalmazását gyakorlatba is ültessük. A referendum népszavazás, ahol az emberek véleményt nyilvánítanak saját jövőjük kérdésében”. Tamás Sándor ismertette a kezdeményezés eddigi történéseit is: „A tegnapi nap folyamán a megye jegyzőjéhez letettünk egy tanácshatározat-tervezetet, illetve kértük, hogy bocsásson a rendelkezésünkre egy aláírásgyűjtő ívet. Kérésünket beiktattuk, kifüggesztették a megyei tanács székhelyén a határozat tervezetet. Az előírtaknak megfelelően meg is jelent ez a kezdeményezés egy román és egy magyar újságban. Egyetlen kérdést fogalmaztunk meg a Hargita és a Maros megyei szervezetekkel egyetemben az aláírásgyűjtő íven: »Sunteți de acord ca județele Harghita, Covasna și Mureș să se constituie într-o singură regiune de dezvoltare, cu centrul regiunii în municipiul Târgu Mureș?«
Az RMDSZ háromszéki vezetője elmondta, hogy ez idáig megyei szinten a Magyar Polgári Párt csatlakozott az akcióhoz, de kezdeményeztek találkozót a megyében levő román pártokkal is ebben a kérdésben. Antal Árpád polgármester, sepsiszentgyörgyi RMDSZ elnök elmondta, hogy azért fogalmazták így a kérdést, hogy a népszavazás támogatói közé bevonják a székelyföldi románokat is, akik segítsége és hozzájárulása nélkül nem lehetne Maros megyében kiírni a népszavazást.
A polgármester hangsúlyozta, hogy azért tették a fejlesztési régiókkal kapcsolatos kérdésre a hangsúlyt, mert jelenleg Romániában nem létezik regionális közigazgatási szint, ezért egy ezzel kapcsolatos kérdés alkotmányellenesnek minősült volna. „Nem szövegezhetünk meg olyan határozattervezetet, melyről magunk is tudjuk, hogy alkotmányellenes. Persze, lehet nagyokat kérdezni, azt is megkérdezhetnénk, hogy akarunk-e az Egyesült Államos 51.dik állama lenni? De mi olyan kérdést tettünk fel, melynek van legalább 50% esélye arra, hogy eljusson a népszavazásig.” mondta Antal, aki azt is hozzátette, hogy a fejlesztési régiók tétje hatalmas, ugyanis 180 millió eurót, vagy ennek hiányát jelenti az elkövetkező uniós ciklusban a régiónk számára.
„Ez egy jelentős lépés az autonómia felé, hiszen az autonómia kompetenciákat jelent, pontosabban azt, hogy a fejlesztési régiók regionális kompetenciákat kapnak. Fontos tehát, hogy megalakuljon a Székelyföld fejlesztési régió” mondta a sepsiszentgyörgyi RMDSZ elnök.
Az elképzelések szerint a népszavazás előtt aláírásokat gyűjtenek, azért, hogy a kérdés társadalmi beágyazottságát is növeljék. Az aláírásokat október 14-ig gyűjtik a három megye településein, a népszavazásra, amennyiben a prefektúrák nem nyújtanak be óvást, december 8-án kerülhet sor. az RMDSZ Háromszéki Területi Szervezetének sajtóirodája
Erdély.ma

Tamás Sándor: Tőkés nem azért kapta a kitüntetést, hogy jó fiú legyen
Tőkés László nem azért kapta a Románia Csillaga kitüntetést, hogy „jó fiú legyen”, hanem azért, amit 1989-ben tett, jelentette ki Tamás Sándor, az RMDSZ Kovászna megyei szervezetének elnöke, hozzátéve, hogy az ügy körül kibontakozott „hisztéria” „elképzelhetetlen és elfogadhatatlan”.
A szerdán tartott sajtótájékoztatón Tamás Sándor, az RMDSZ Kovászna megyei szervezetének elnöke kifejtette, Tőkés László az 1989-es eseményekben szerzett érdemeiért részesült a Románia Csillaga kitüntetésben, és nem a nyilatkozataiért.
„Tőkés nem azért kapta meg ezt a kitüntetést, hogy jó fiú legyen, hanem azért, amit 1989-ben tett. Az ügy körül kibontakozott hisztéria elképzelhetetlen és elfogadhatatlan” – mondta Tamás Sándor.
Ugyanazon a sajtótájékoztatón Antal Árpád, az RMDSZ sepsiszentgyörgyi szervezetének elnöke kijelentette, szégyenteljesnek véli, hogy a Tőkés által kapott kitüntetés „legyen az ország közel legfontosabb gondja”.
„Szégyen Romániára nézve, hogy a Tőkés által kapott kitüntetés sorsa lett az ország közel legfontosabb gondja. Nem hiszem, hogy Tőkés a hibás mindazért, ami az elmúlt 23 évben eben az országban történt” – mondta Antal Árpád.
Hozzátette, több olyan személy van, akit a bíróság elítélt, de senki nem követelte a kitüntetésük visszavonását. nyugatijelen.com
Erdély.ma

A „Megyeháza” felirat is zavarja a háromszéki prefektust
A székely zászlók után a „Megyeháza” felirat használata miatt is pert indított a háromszéki prefektus. Dumitru Marinescu felszólította az önkormányzatot, hogy távolítsa el székháza homlokzatáról a tavaly ősszel felhelyezett „Megyeháza” felíratott, mivel ennek nem tettek eleget, most keresetet adott be a Kovászna megyei törvényszékre, kérve a tábla eltávolítását. A háromszéki önkormányzat elnöke, Tamás Sándor a Sláger Rádiónak el- mondta: a bíróságnak címzett válaszban felvetik azt a lehetőséget, hogy a magyar tábla fölé elhelyezik annak román nyelvű változatát a „Casa Judeţului” felirattal.
Védjük saját igazunkat, hiszen a „Kovászna megye tanácsa” megfogalmazás idegen a közvélemény számára, ezért gondoltuk, hogy visszahonosítjuk a „Megyeháza, Városháza, Községháza” fogalmakat, amelyek más nyelveken is közelebb állnak az emberekhez. Például szász vidéken használatos a német „Ratthaus” kifejezés. „Nekünk egyik feladatunk, hogy a megye lakosságával tartsuk a kapcsolatot, és Háromszék lakosságának 75 százaléka magyar. A magyar nyelvnek, magyar kultúrának megfelelő megfogalmazást találtunk, és bíróságon próbáljuk ezt megvédeni”, mutatott rá Tamás Sándor.
Hozzátette: látva a hisztériát, ami a romániai magyarok ellen Bukarestben kialakult, nincsenek illúzióik, hogy megváltozik a központi államigazgatás gondolkodásmódja. Ez sok esetben befolyásolja az igazságszolgáltatásban is a gondolkodást, és az tapasztalható hogy a bíróságok politikai ítéleteket hoznak.
A háromszéki tanácselnök úgy véli Dumitru Marinescu is olyan mint a korábbi prefektus, bár azt hitték, hogy magánszemélyként jó ember, akkor prefektusként is normális lesz. Mivel nem ezt tapasztalják, az RMDSZ háromszéki szervezete várhatóan újból felállítja Sepsiszentgyörgyön a „SIC – Terra Siculorum” óriás-pannót, amivel a korábbi prefektus Codrin Munteanu tevékenysége ellen tiltakoztak.
Mint arról beszámoltunk: a háromszéki kormánybiztos az elmúlt napokban újabb támadásokat indított a székely zászlók használói ellen. Legutóbb Kovászna Megye Tanácsát és Sepsiszentgyörgy önkormányzatát perelte be a székházaik homlokzatára kitűzött kék-arany lobogó miatt. Korábban öt háromszéki polgármestert – a kézdivásárhelyit, kökösit, barótit, lemhényit és árkosit – perelte be, mert a felszólítása ellenére nem vették le a székely zászlót. Tamás Sándor hangsúlyozta, nem veszik le a zászlót, azt csak karhatalmi erőkkel távolíthatja el a prefektus. Múlt héten a brassói fellebbviteli bíróság az uzoni polgármesteri hivatalra kitűzött székely zászlót végleges ítéletében törvénytelennek nyilvánította. Kovács Zsolt
www.slagerradio.ro
Erdély.ma

Jubilál a Nemzetiségi Színházi Kollokvium
Tizenhárom romániai kisebbségi kőszínház és három alternatív társulat vesz részt a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház által szeptember 27. és október 6. között immár 10. alkalommal megszervezendő Nemzetiségi Színházi Kollokviumon.
Erdély egyik legnagyobb múlttal rendelkező színházi fesztiválját először 1978-ban, Sepsiszentgyörgyön szervezték meg, a gyergyószentmiklósi színház 2001-től ad otthont a kétévente sorra kerülő eseménynek. A hagyománytól eltérően az idei előadások nem versenyprogramban szerepelnek, a szervezők ezúttal inkább a fesztivál találkozó-jellegére fektetik a hangsúlyt. A Kollokvium célja, hogy párbeszédek tere legyen, szemléje azoknak a törekvéseknek, amelyekkel – színházi alkotóműhelyként – Románia kisebbségi teátrumai keresik útjukat közönségük, közösségeik felé. Az elmúlt évekhez hasonlóan, az idei fesztiválra is magyar, német és jiddis nyelven játszó színházak kaptak meghívást, összesen 7 nagytermi, 5 stúdiótermi és 3 nagyszínpadi stúdióelőadás szerepel a programban. A programot pénteken 19 órától a szentgyörgyi társulat Bánk bán című előadása nyitja.
Valamennyi intézmény az általa reprezentatívnak tartott előadást jelölte a Kollokviumra, a találkozón a házigazda intézmény mellett jelen lesz a bukaresti Állami Zsidó Színház, az Aradi Kamaraszínház, Csíki Játékszín, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata, a marosvásárhelyi Yorick Stúdió, a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata, a szebeni Radu Stanca Színház Német Tagozata, a nagyváradi Szigligeti Színház, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház, a Temesvári Állami Német Színház és a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház. A kőszínházak mellett idén a szentgyörgyi M Studio, a kolozsvári Váróterem Projekt és az Erdélyi Vándorszínház is vendége a Kollokviumnak. Utóbbi társulat a fesztivál keretében a Gyergyói-medence falvaiban is bemutatkozik. A seregszemle egyik különlegessége, hogy Székely Csaba Bánya-trilógiájának két darabja egy napon szerepel a programban. A többszörösen díjazott Bányavirág legelső díját 2011-ben a Kollokviumon kapta, idén ismét megtekinthetik az érdeklődők a Bányavakság mellett.
A délutáni szakmai programok keretében többek között bemutatásra kerül Zsigmond Andrea Mi kritika még? című kötete és az idén ősszel egyéves Játéktér színházi periodika és portál. A Kollokvium koncerteket is kínál, a fellépők között van a sepsiszentgyörgyi sZempöl, Luiza Zan & Jimmy Cserkész Bukarestből, a kolozsvári FUNKorporation, valamint újra hallható lesz Cári Tibor A színház zenéje című zenei projektje. A sepsiszentgyörgyi Malterego Zenei Alakulat filmvetítésekkel (Microcosmos, Wind migration, Home) összekötött koncerttel lépnek fel, de először érkezik Gyergyószentmiklósra Simon Márton magyarországi költő, aki a Polaroidok című kötetét olvassa fel a Gourmand Light zenéje kíséretében. Az előadásokra a jegyek ára egységesen 10 lejbe kerülnek, a 7 nagytermi előadásra szóló Kollokvium-bérlet ára 60 lej. A fesztivál kísérőrendezvényei ingyenesen látogathatók.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

A magyar nyelvű képzés újdonságai a BBTE-n
Dr. Soós Anna több mint egy éve vette át a Babeș-Bolyai Tudományegyetem magyar tagozatának vezetését. Akkor több fontos célt tűzött ki maga elé, például a szakkollégiumi élet megerősítését. Eddigi eredményeiről, az idei tanévben várható változásokról beszélgettünk tanévnyitó előtt a BBTE prorektorával.
Hogyha a számokat tekintjük, milyen változások várhatók a hétfőn kezdődő tanévben?
Örömmel láttuk azt, hogy az idei felvételit követően gyarapodott a magyar tagozat, az államilag támogatott és a tandíjas helyek tekintetében is, alapképzésen és mesteri képzéseken egyaránt. A doktoriról azért nem tudok még beszámolni, mert nincsenek végleges eredmények, de több hallgatóval számolunk itt is. A teljes intézmény szintjén ugyancsak megmaradt az érdeklődés, az összes támogatott hely betelt, fizetős hallgatónk is bőven van. Mindezt annál nagyobb örömmel mondom, mert idén bevezettük a felvételit, azok a félelmek pedig, hogy ez csökkentené az érdeklődést, nem váltak valóra. A jelentkezők száma idén valamivel kisebb volt, mint az előző évben, viszont aki beiratkozott egy szakra, az visszaigazolt, és elmondta, hogy itt szeretne maradni, a hallgatók tehát nem masíroztak a nyár folyamán egyik szakról a másikra. Azt reméljük, hogy a pályaelhagyás is jóval kisebb lesz, mert eddig a rendszer az első évet tekintette szűrőnek. Az Európai Unióból érkezők száma ugyanakkor megduplázódott, sok magyarországi hallgatónk is van. Valószínűleg az alacsonyabb tandíj is vonzó, de nyilvánvalóan elterjedt a program minőségének jó híre is. Összességében tehát körülbelül negyvenezer diák jár a BBTE kolozsvári tagozataira, ebből 6500 választott magyar nyelvű oktatást.
Volt-e, aki ellenezte a felvételik bevezetését?
Igen, nagy volt az ellenállás belülről is. Azt gondolták, hogy a fiatalok megijednek, és nem hozzánk jönnek, hanem oda, ahol csak a papírokat kell beadniuk. Az a jó, hogy ez nem következett be, a továbbiakban pedig azt is szeretnénk elérni, hogy a felvételi minél nagyobb súllyal bírjon. Ezt már most elmondjuk azért, hogy akik jó helyet akarnak elfoglalni, a legnagyobb és legszínvonalasabb romániai egyetem felvételi rangsorában, most gondolják meg, és készüljenek fel abból, ami a vizsgához szükséges.
Hány képzés közül választhattak ebben az évben a hallgatók?
Alapképzésen 79, mesterin 40 program keretében biztosítjuk a magyar képzést, emellett 25 doktori iskolánk működik. Egy karrier fölépítése a diák szempontjából igen fontos, a bolognai rendszer óta pedig tervezhető ez a három lépés. Az alapképzések összetétele kevésbé mobilis, de itt is indítottunk új szakot, például a geológiát. A mesterik gyakrabban változnak aszerint, hogy a tudományterületeken milyen újdonságok vannak, és a piac igényei hogyan változnak. Mesteri képzésen intézményi szinten tizenöt, ebből magyar nyelven hat új képzést indítottunk el. Szeretnénk, ha a jövőben elérhetővé válna a gazdasági informatika szak, amely korábban működött, később csökkent érdeklődésre tett szert, idén viszont újra nagyon népszerűvé vált, erre tehát szükség lesz magyar nyelven is.
Vannak-e olyan szakok, amelyekre most csökkent az igény, és meglehet, hogy idővel eltűnnek a palettáról?
Persze, van olyan szak, amelyre éppen kevesen tartanak igényt, de az egyetem akkor is fenn fogja tartani ezeket, ha kisebb az érdeklődés. Általában a természettudományok terén alacsony a jelentkezők száma, különösen a fizika szakon, de az ide járók nagyon jó hallgatók, és nagy részük el is jut a doktori képzésig. Alacsony az érdeklődés a levéltár szak iránt annak ellenére, hogy a hozzáértők szerint ez fontos terület volna. Előfordul, hogy egy ilyen szak csak kétévente indul, a megoldás valószínűleg az volna, ha idővel egy másik szakra épülne rá, mesteri képzésként.
A tanárképzésre is hangsúlyt kívánnak fektetni.
Továbbra is prioritás számunkra az közoktatásban tevékenykedő tanárok képzése, hogy a hallgatók felvállalják ezt a feladatot, különben egyetlen területen sem lesz minőségi jelentkező az egyetemi felvételin. Örömmel láttuk, hogy nagy túljelentkezés volt idén a tanítói szakokra, és ebben az évben először indult be a mesterképzés is a pedagógiai karon.
Mi a helyzet a bentlakásokkal?
Az igénylők mintegy harminc százaléka tud bejutni, ez intézményi szinten ötezer embert jelent. Az árak nem változtak, sok épületet felújítottunk, persze négy-öt ágyas kollégiumok is vannak, de azok számára, akik csúcsteljesítmény nyújtanak, kétágyas szobák is a rendelkezésükre állnak. Állami finanszírozású intézményként ahhoz, hogy építkezzünk, állami alapok kellenek. Tavasszal is adtunk át új bentlakást, amelyben egyébként elindítottuk a szakkollégiumot. Ez egy most induló projekt, ami a kezdeti nehézségekkel együtt remélhetően kinövi magát annyira, hogy hallgatói a szakkollégiumok hagyományos értelemben vett előnyeit élvezhessék a jövőben.
A környezetmérnöki kar sepsiszentgyörgyi kihelyezett tagozata megszűnt. Ennek mi az oka?
Az előző akkreditációs törvények által támasztott feltételek miatt nem indulhatott idén. Amire nagyon vigyázunk, hogy csak akkreditált szakot és csak olyan diplomát adjunk, amely mögött az összes törvényes rendelkezés be van tartva. Sepsiszentgyörgyől idén beadják azt a dossziét, ami alapján, a kolozsvári kar döntése után, jövőre újra elindulhat a szak.
A kihelyezett tagozatok kapcsán egyébként is él az az elképzelés, hogy gyengébbek a kolozsvári oktatásnál. Hogyan lehet meggyőzni a hallgatókat, hogy ez tévhit?
A legjobb példát mindig a tanítóképző szolgáltatja, mert ebből van a legtöbb, és behálózza Erdélyt, Szatmártól Kézidvásárhelyig. Ezeknél a tagozatoknál a kolozsvári kollégák felvállalják, hogy a kihelyezett tagozatokon is oktassanak, ha nincs megfelelő tanár az adott helyen éppen azért, hogy megfelelő színvonalat tudjunk biztosítani.
Hogyan látja a párhuzamos képzések helyzetét az erdélyi magyar felsőoktatásban?
Akkora az igény a különböző területeken működő intézmények iránt Erdélyben, hogy mindenkinek van helye a nap alatt. Mi tudományegyetemként bizonyos szakokat nem működtethetünk, ilyen például a műszaki képzés néhány kivétellel, vagy az agrárképzés. Ez már két akkora terület, amit jó lenne, ha a Sapientia fel tudna vállalni. A párhuzamos szakoknál az a gond, hogy erdélyi viszonylatban nincs elég jelentkező két azonos képzésre. Ez persze szabadversenyt idéz elő: a hallgató mérlegeli, hogy melyiket választja. Azokon a területeken, ahol nem áll fenn konkurencia, támogatnunk kell egymást a többi egyetemmel, a párhuzamos szakoknál pedig a hallgató döntése fontos. A tudományos kutatások területén szintén fontos az együttműködés.
Maszol.ro

Választmányi ülést tartott az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács
Országos választmányi ülést tartott szombaton, 2013. szeptember 28-án Kézdivásárhelyen az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT).
Az ülés Sándor Krisztina ügyvezető elnök beszámolójával vette kezdetét, ezt követően a területi szervezetek vezetői és a szakbizottságok képviselői számoltak be tevékenységükről. Az ülésen kiértékelték a Maraton Székelyföldért elnevezésű, rendkívül sikeres akciót, amelynek során Juhos Gábor magyarországi maratonfutó körbeszaladta Székelyföldet, közel 500 kilométert téve meg, 91 települést érintve. A határozatképes választmány kiértékelte a nyári rendezvényeket – Kalotaszegi Magyar Napok, Szent László Napok, Kolozsvári Magyar Napok, Vásárhelyi Forgatag, Tusványos, EMI-tábor – is.
2013 – Az autonómia éve. Ennek kapcsán kiértékelték az eddigi sikeres rendezvényeket, ugyanakkor elhangzott, hogy novemberben Sepsiszentgyörgyön román–agyar konferenciát tartanak, december 14-én pedig egy gálaestet szerveznek az EMNT megalakulásának 10 éves évfordulója alkalmából.
Az ülésen szó esett az európai polgári kezdeményezésről, és a további lehetséges lépésekről, valamint A székelyek nagy menetelése rendezvényről, vázolva a pillanatnyi helyzetet, valamint a szükséges teendőket, hogy a megmozdulás sikeres legyen.
A napirendi pontok között szerepelt a november 15-én sorra kerülő a Szórvány napja. Mire a fák megnőnek... elnevezésű országos akciósorozat is.
A választmány két külön határozatot is elfogadott. Az egyik a Tőkés László EMNT-elnök melletti kiállásról, a másik a verespataki cianidos aranybánya-beruházás elutasításáról szól.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács sajtóirodája
Nyugati Jelen (Arad)

A világ, amely előhozta magát megírásra
Máté Angi íróval találkozhattak az érdeklődők a Minerva-házban
„A gyermekek számára is az a jó irodalom, amit nem hagynak faképnél, amire rányit a szemük és a fülük. Odaköti őket, és elkezdenek benne lenni a történetben” – magyarázta Máté Angi hétfőn délután, a Korunk Akadémia író-olvasó találkozóján a Minerva Egyesület Cs. Gyimesi Éva-termében. Az est folyamán az íráshoz való viszonyáról és a Kolozsvári Állami Magyar Színház Csipke című előadásával kapcsolatos élményeiről is mesélt az Aranyvackor-, Bródy Sándor- és IBBY-díjas író, a Mamó (Koinónia Kiadó, Kolozsvár, 2009.), a Volt egyszer egy (Pozsonyi Pagony, Budapest, 2010.), az Ez egy susogó levél (Cerkabella Kiadó, Szentendre, 2011.), a Kapitány és Narancshal (Magvető, Budapest, 2012.) és Az emlékfoltozók (Magvető, Budapest, 2012.) című kötetek szerzője, akivel Balázs Imre József, a Korunk főszerkesztő-helyettese beszélgetett.
Itthon és külföldön egyaránt felfigyeltek Máté Angira, amikor 2009-ben napvilágot látott önéletrajzi indíttatású regénye: nem sokkal később megkapta az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány debüt díját, a Látó Nívó díját, a Transindex Év könyve díját, majd a Bródy Sándor-díjat is. Felnőttek és gyerekek egyaránt nagy szeretettel és kíváncsisággal forgatták a Mamót, hogy a nagymamájával élő árva kislány mellé szegődve egy egészen különleges világ részesei legyenek. Amint az a mostani rendezvényen kiderült, a regény indulása a dokk.hu portálon közölt, „kicsit svéd gyermekversekhez hasonlító” írásaihoz kapcsolódik. A versek apropóján elkezdett beszélgetni a virtuális térben bizonyos Szabó Bertolddal – később a Mamót is neki ajánlotta –, akinek elmesélte a halottak napjához fűződő egyik gyermekkori élményét. – Így kezdődött a Mamó: elindultak ezek a nagyon messziről és furcsa helyről jövő történetek, amelyek aztán felbomlottak, felfoszlottak… Attól a pillanattól kezdve, hogy ezt a pici, halottak napi történetet előhozta bennem az emlékezés, két hét alatt íródott meg a regény. Sok olyan írásom volt később, amelyekben utólag javítottam, változtattam, a Mamóban viszont nem volt ilyesmi. Úgy jött elő, és úgy adta magát, azon a nyelven, azzal a képiséggel és erővel, amivel végül meg is maradt ilyennek. Nem tudom a helyét, hogy honnan jött és miként, de ezzé vált – részletezte Máté Angi.
Versírással korábban is próbálkozott, Fekete Vince közreműködésével már 1994–95 környékén jelentek meg költeményei az Előretolt Helyőrségben. Több mint tíz év „elcsendesedés” után aztán ismét előtérbe került az írás az életében, úgymond „megtörténte magát”, ehhez az is hozzájárult, hogy óvónőként úgy érezte, „a gyerekek feje-lelke az én fejem-lelkem is tud lenni”. Már a Kolozsvári Állami Magyar Színház Csipke című előadásának ötlete előtt gondolkodott azon, hogy milyen lenne a Mamó másként megmutatva: Deák Krisztina két évvel ezelőtt vetette fel, hogy filmet készítene a regény alapján. – Nagyon nehezen tudtam elképzelni azt, hogy ez a csendes és lassú valami miként tud megjelenítődni olyan történetekben, amelyek megragadhatják a figyelmet. Ami pedig a színdarabot illeti, ez a dramaturg munkáját is dicséri, hiszen ő vitte a hátán a szöveggel való dolgozás nagy részét, hogy ezt a csendes, lassú történetet így meg lehetett mozdítani – mondta az író. Azt is elárulta, hogy élőben még nem látta ugyan az előadást, a dvd-felvételt viszont már igen, és tetszettek neki a látottak. – Féltem megnézni. Nem attól féltem, hogy milyenné válik, hanem inkább magamtól, nem tudtam, hogy végig tudom-e nézni. Végül aztán laptopon láttam, otthon, de úgy sem volt könnyű. Azt láttam, hogy jó lett – fűzte hozzá Máté Angi.
S hogy lesz-e folytatás? Úgy tűnik, nem, hiszen „az a világ, amely utána következett, már egy rendjén való világ volt: teljes volt, nem hozta elő magát megírásra. Nagyanyám halála után egy nagy családba kerültem, ahol volt anya, apa, testvérek, ott már kifele történtek a dolgok, és nem megíródásra.”
Különösen jó élményt jelentett számára a Mamó írása, ezt az utat próbálta a továbbiakban is keresni: az első meséje akkortájt született, amikor idős barátja, az azóta is titokzatos Szabó Bertold nehéz, betegségekkel teli időszakot élt át. – Erősítőként, vigaszul írtam egy nagyon rövid mesét egy egérről, aki elveszíti a hangját. Nem kifele mese volt, és nem újságba való, csak később lépett ki ebből az állapotból – hangsúlyozta. Aztán sok mese következett, köztük a Volt egyszer egy város is, amelyért Szulyovszky Sarolta illusztrátorral közösen Aranyvackor-díjat kaptak a Pozsonyi Pagony Kiadótól. A Napsugár és a Szivárvány hasábjain közölt írásai mellett sorra jelentek meg kötetei, kellemes pillanatokat, órákat szerezve sokunknak. Több meséjét az óvodásain „tesztelte le”: miközben olvasta, már akkor kiderült, hogy egyik-másik történet helyénvaló-e vagy sem; „ha nem kezdték el piszkálni egymást, vagy nem másztak el, akkor azt jelentette, hogy jó a mese”.
A kör pedig, amely a Mamóval elindult, úgy tűnik, Az emlékfoltozókkal bezárult, két éve nem született új írása. – Ha nincs, hát nincs, ez van, ha pedig valami lesz, akkor lesz… Ráhagyom ezt az időkre és a történésekre – jegyezte meg Máté Angi. A Mamó népszerűségét pedig az is bizonyítja, hogy időnként feltűnik egy-egy személy, és jelzi, hogy lefordította a regényt, a francia változatot például a Le Ver à Soie kiadó adta közre, a sepsiszentgyörgyi származású, Franciaországban élő Kosza Zsuzsa fordításában.
Vajdahunyad, Bögöz, Székelyudvarhely, és Kolozsvár után jelenleg Budapesten él, továbbra is óvónőként tevékenykedik, és úgy érzi, otthon van, „benti” értelemben mindenképp.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Szobor Kós Károlynak Sztánán
Kós Károlynak, a neves erdélyi írónak, építésznek állítanak szobrot a Szilágy megyei Sztánán. Az emlékmű a Sztánai Református Egyházközség, a Kós Károly Akadémia Alapítvány és a Szilágy megyei RMDSZ kezdeményezésére, az RMDSZ és a Communitas Alapítvány támogatásával készült. A mellszobor Gergely Zoltán kolozsvári szobrászművész alkotása, az avatóünnepségre október 13-án, vasárnap 11 órakor a sztánai református templom előtt kerül sor.
Kós Károly életének fontos helyszíne volt a kis kalotaszegi település, Sztána: 1910-ben felépítette későbbi lakóházát, a Varjúvárat, és családjával együtt hosszú időn át itt élt. Több fontos szépirodalmi műve mellett 1921-ben itt írja meg az erdélyi magyarság önszerveződése szempontjából máig meghatározó röpiratát, a Kiáltó Szót.
1924-ben írótársaival megalapította az erdélyi írók önálló könyvkiadó vállalatát, az Erdélyi Szépmíves Céhet, amelynek megszűnéséig, 1944-ig tagja volt. Egyik alapító tagja volt az 1926-ban alakult helikoni közösségnek, amelynek folyóiratát, az Erdélyi Helikont 1931-től ő szerkesztette. 1948–1949-ben a Világosság c. kolozsvári lap belső munkatársa volt.
Élete során Kós Károly számos közéleti szerepet vállalt: 1912 telén Kalotaszeg címmel lapot indított. Alapító tagja volt az Erdélyi Néppártnak (1921) és 1922-ben Vasárnap címmel képes politikai újságot indított és szerkesztett. A második világháború után, a demokratikus átalakulásban reménykedve, a Magyar Népi Szövetség Kolozs megyei elnöki tisztségét töltötte be.
Építészként a magyar népi építkezésre alapozott. Stílusát jellemzi a zebegényi katolikus, Kolozsvárt a Monostor úti református ("kakasos") templom, Sepsiszentgyörgyön pedig a Székely Nemzeti Múzeum "tornyos palotája".
A szervezők mindenkit szeretettel várnak a rendezvényre.
Népújság (Marosvásárhely)

Felmérték az Őrkőt: mélyszegénység, analfabetizmus, színmagyar cigányok
Átfogó háztartás- és népesség-összeírást végzett augusztus elején a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet a sepsiszentgyörgyi Őrkő romatelepen a városháza felkérésére. Az eredmény több mint elgondolkodtató.
A felmérésről, amelynek terepmunkája augusztus 6–9. között zajlott, Kiss Tamás és Barna Gergő szociológusok számoltak be csütörtökön Antal Árpád polgármester jelenlétében. Mint kiderült, az összeírás a megyeszékhely szociális politikájának fő irányvonalai megrajzolásában hivatott segítséget nyújtani, információt szolgáltatva azon kritikus pontokról, ahol közpolitikai beavatkozások szükségesek. Kiss Tamás ismertetőjében kiemelte, hogy teljes nyitottságot tapasztaltak az őrkői romák részéről, és elég jelentős segítséget kaptak a több mint 1800 személyt számláló közösség vezetőitől az adatgyűjtés során. Mindössze egy háztartás maradt ki a felmérésből, mivel annak tagjai nem egyeztek bele az információk felvételébe.
Ami a begyűjtött adatokat illeti, a közösség tagjainak száma bír kiemelt jelentőséggel, hiszen eloszlatja azt a – mások mellett a sajtóban is megszellőztetett – tévhitet, mely szerint öt, vagy akár hatezren is élnek a telepen. Mint kiderült, a valós adat 432 háztartás, 1828 személlyel, tehát a megyeszékhelyi közvélekedés messze eltúlozza az őrkői romák létszámát. Antal Árpád ennek kapcsán megjegyezte, hogy a legutóbbi országos népszámlálás eredményei alapján következtetni lehetett arra, hogy a valósághoz leginkább a kétezer körüli lélekszám állt, és ezzel az összeírással sikerült megerősíteni ezt a feltételezést.
Lesújtó, de várható eredmények
Az intézet vizsgálódása hat területre terjedt ki, ezek a lakáskörülmények, vagyoni és jövedelmi helyzet, nyelvtudás, iskolai végzettség, iskoláztatás, munkaerő-piaci helyzet, és végül a demográfiai szerkezet és folyamatok. Az első két terület, amint az a helyzetet ismerők számára eddig is világos volt, elsősorban arra világít rá, hogy a telepen élők jelentős része mélyszegénységben tengeti mindennapjait. Így, noha az egy személyre eső lakófelület nagyobb, mint a megyeszékhelyi átlag, a háztartások 95 százalékában nincs vezetékes víz, 97 százalékában mellékhelyiség és 22 százalékában elektromos áram, és mindössze 3,2 százalék azok aránya, akik gépkocsival rendelkeznek. Az alapvető háztartási gépek terén sem túl fényes az arány, alig éri el a húsz százalékot például a mosógépek esetében – részletezte Kiss Tamás. Lovat ezzel szemben a háztartások 23 százalékában tartanak, ami összesen 108 állatot jelent.
Noha húsz éve létezik a Néri Szent Fülöp iskola, sokan arra sem mennek, vagy idő előtt otthagyják az intézményt.
A fentieknél is súlyosabb az iskolázottságra vonatkozó adatcsomag, mely szerint 12 százalék azon tíz év felettiek aránya, akik elvégezték a kötelező nyolc osztályt, az írástudatlanság viszont 42 százalékos – ugyancsak a 10 év felettiek körében. Ezen belül is a legmagasabb arány a 30-39 és az 50-54 éves korosztályban jellemző. Az iskolás gyerekek is alkotta háztartásokban élők több mint fele a magas költségekkel magyarázza az iskoláztatás elmulasztását. Ehhez kapcsolódóan a román nyelv ismerete is húsz százalék alatti, illetve a közösség több mint kilencven százaléka magyar cigánynak vallja magát. Antal Árpád utóbbi kapcsán konkrét adatokkal is szolgált, melyek szerint a Néri Szent Fülöp iskolában – noha több mint hatvan gyerek kezdte az első osztályt – nyolcadikban már csak tízen vannak. A legtöbben 12-13 évesen hagyják abba tanulmányaikat. A polgármester rámutatott: az oktatás terén kell komoly változásokat elérni, ugyanis a munkaerő-piaci elhelyezkedéshez legalább egy szakközépiskola elvégzésére rá kellene venni a közösség tagjait.
Az iskolázottsághoz hasonlóan a foglalkoztatottság tekintetében siralmas az összeírás eredménye. Eszerint a foglalkoztatottak száma 91, ami a teljes népesség 5, a 15 év fölöttiek 8 százalékát teszi ki, és bár utóbbi csoport esetében a munkanélküli kategóriába 47 százalék, azaz 519 személy sorolható, gyakorlatilag 76 százalékot is meghaladja azok aránya, akiknek ténylegesen nincs munkájuk. Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy a fő jövedelmi forrásként a szociális segély, illetve a gyermekek után igényelhető juttatások szerepelnek.
Végül a demográfiai szerkezet kapcsán említésre méltó még, hogy Sepsiszentgyörgy más részeihez képest az Őrkő sokkal fiatalabb korszerkezettel bír, viszonylag közepes szaporulati mutatókkal, valamint az is bebizonyosodott, hogy egy igen zárt közösségről van szó, a betelepülés elenyésző, a közösség tagjainak 95 százaléka helyi születésű, illetve a külföldre történő migráció sem jellemző.
Antal Árpád szerint első látásra egy harmadik világbeli ország lakóinak helyzetképét mutatja az őrkői közösség, ezen pedig csak drasztikus szociális politika módosításokkal lehet segíteni, amíg nem késő.
Nagy D. István
Székelyhon.ro

Bemutatták Murádin Jenő új kötetét
Murádin Jenő Függőhidak című, válogatott művészettörténeti tanulmányokat és kritikákat tartalmazó könyvét mutatták be szerdán délután a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva-termében. A szerző elmondta, hogy a kötet az elmúlt negyven év azon írásait tartalmazza, amelyek folyóiratokban, szaklapokban, évkönyvekben és katalógusokban jelentek meg. Címnek pedig azért választotta a Függőhidakat, hogy érzékeltesse: a magyar kultúra csak úgy érthető a gyökereitől kezdve, ha az egész Kárpát-medencei térségre koncentrálunk.
Tibori Szabó Zoltán, a Minerva Művelődési Egyesület elnöke kifejtette: néhány évvel ezelőtt ő javasolta Murádin Jenőnek, hogy foglalja össze, és írja meg Kolozsvár XIX–XX. századi összefüggő képzőművészet-történetét, egy másik kötetbe pedig kritikai munkáit gyűjtse össze. Harmadik feladatot is ajánlott, mégpedig azoknak az anekdotáknak a leírását, amelyeket a művészettörténész ismer a különböző művészekről és „házuk köréről”. Tibori utalt ugyanakkor arra is, hogy a most bemutatott könyv számos írása korábban a Szabadság hasábjain jelent meg.
A kötetet Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész méltatta, hangsúlyozva: a Függőhidak kézikönyvként is hasznosan forgatható, hiszen tekintélyes válogatást ad közre Murádin Jenő művészettörténeti és kultúrtörténeti írásaiból. Erdélyi művészetünket illetően szokatlanul széles időhatárokat fog át a biedermeier kortól a historizmuson át egészen az avantgárdig. Kiemelte: a kötet első tanulmánya tekinthető akár a kiadvány művészettörténeti gerincének is, amely olyan lényegi összefoglalását adja Erdély XIX–XX. századi művészetének, amelyhez hasonló eddig nem jelent meg. Ilyen tekintetben művészettörténetünk elsajátításának és oktatásának alapköveként is használható. A művészettörténész hozzáfűzte: az írások közlésének helye utal arra a szakmai igényességre és változatos kulturális közegre, amelyet a szövegek szolgálnak. A könyv értékes részét képezik továbbá az ismert művészekről, mecénásokról és műgyűjtőkről közölt, eddig ismeretlen tények és hiteles történetek, valamint egy sor elfeledett, vagy háttérbe szorított alkotói életmű, egy-egy műalkotás vagy gyűjtemény szellemi feltámasztása.
Kopacz Attila, a sepsiszentgyörgyi ARTprinter kiadó vezetője felelevenítette a Murádin Jenővel való közös munka kezdetét. Elmesélte, hogy tőle tanulta meg, hogyan néz ki egy tökéletesen megszerkesztett és előkészített kézirat, amiből egy nyomdász vagy egy tördelőszerkesztő könnyedén tud dolgozni, ezután már a többi szerzőtől is elvárta ugyanezt a színvonalat.
Murádin Jenő köszönetet mondott feleségének, aki heteken át segített összeállítani az 1500 nevet tartalmazó névmutatót, majd levetítette a kötet illusztrációs anyagát. Mint mondta, kezdetben úgy tervezte, hogy a tanulmányok után közli a kapcsolódó illusztrációkat, hely szűke miatt viszont erre nem volt lehetőség. Ezért döntött úgy, hogy két tömbben, harminckét ritkasággal és képzőművészeti csemegével illusztrálja a kötetet.
HÁROMSZÉKI ESZTER
Szabadság (Kolozsvár)

„Tiszta” Romániát! (11.) – Megtorlások Észak-Erdélyben
Nem szabad felejteni
Az ördögkúti, az ippi, a szárazajtai, a csíkszentdomokosi, az egeresi vérfürdőket nem szabad egybemosni. Köztük nincs ok-okozati összefüggés. Az ördögkúti és az ippi katonai megtorlások nem a magyar társadalom által tervezett és támogatott románellenes pogromok voltak, ezeket a katonai egységek parancsnokainak helytelen döntései és a vasgárdisták provokációi okozták.
A Maniu-gárdák, az önkéntes félkatonai alakulatok, a voluntárok megszervezését viszont a román társadalom egy jelentős része támogatta. Az 1944. őszi magyarellenesség szításában, szervezésében nemcsak deklasszált elemek – vasgárdisták, köztörvényes bűnözők, illetve kalandorok – vesznek részt, de jelentős szerepet vállalnak az értelmiségiek is. A megfélemlítést, a „magyartalanítást” előre megtervezik, számítanak arra, hogy a „politikailag jól nevelt” fiatalemberek hajlandóak részt venni ártatlan magyarok legyilkolásában. Nem véletlenül olvashatjuk a Népi Egység 1944. november 19-i számában, hogy még békés románok bottal, fegyverrel és gránáttal a kezükben törtek rá magyar polgártársaikra. Felfegyverzett és fajgyűlölettől telített ifjak a legkönyörtelenebb módon végeztek ki ártatlan székely családapákat és asszonyokat. (…) Majd a megrémült lakosság soraiban megjelentek a »mentők«, és kilátásba helyezték, ha átkeresztelkednek, vallást változtatnak, nem lesz bántódásuk.” Annak ellenére, hogy Benkő Levente újságíró a Szárazajtáról írt monográfiájában történészi alapossággal mutatja be az Olteanu irányította szabadcsapatok szervezését, a véres pogromokat, az olvasók többsége még ma sem ismeri azok mozgató rugóit. E félkatonai alakulatok vérgőzös tevékenységét elrettentő példaként lehetne tanítani, amit a meghamisított történelem oktatása és az idegengyűlölet eszmeisége tett lehetővé. Sajnos, Romániában a fiatal nemzedék magyarellenes nevelése ma is élő gyakorlat. Gondoljunk csak a kovásznai kokárdás együtt ünneplésre! A román történelemkönyveken, a tévécsatornákon, az írott sajtón keresztül a románság tömegei nem a világ legtermészetesebb dolgaként értelmezik az erdélyi magyarság, köztük a székelyek autonómiaigényét, a megmaradást biztosító közösségi jogok követelését. Annak ellenére, hogy egyre több józan gondolkodású román történész és politikus európai szinten szól e kérdéshez, még mindig túl kevesen vannak ahhoz, hogy hangjukat hallassák, mert azt elnyomja a szélsőséges nacionalista tobzódás. Évtizedek után sem csökken a román államnacionalizmus idegengyűlöletre ösztönzése. Az imaginárius történelmi múltra alapozva hirdetik a románok előjogait az erdélyi magyarokkal szemben. 69 év távlatában is cél a román népet abban a hitben ringatni, hogy az állítólagos történelmi múlt sérelmei miatt jogos a magyarság autonómiajogától való megfosztása. Jogos az etnikai arányokat megváltoztató régiósítás, hogy lehetővé váljon a székely-magyar tömb gyors ütemű felszámolása. A magyarellenes propaganda, az erőszakos beolvasztásra törekvés ellenére kijelenthetjük: nincs szükségünk hőzöngő román, illetve magyar gyűlöletkeltőkre. Ez utóbbiakra azért, mert hiteltelenítik a közösségi jogok kivívására indított küzdelmünket. Nekünk nem nagyotmondó hőbörgőkre van szükségünk, hanem olyanokra, akik következetesen és egyenes gerinccel, nyíltan, őszinte szókimondással harcolnak a közösségi jogokért. Ipp, Ördögkút, Szárazajta, Csíkszentdomokos és Egeres arra int, hogy nem szabad felejteni, de túl kell lépni a történelem során elszenvedett sérelmeken. Meg kell érteni: Erdély két nép hazája. Nincs román Erdély, mint hogy nincs magyar Erdély. Van a románok és a magyarok közös Erdélye, van Székelyföld, amely a székelyeké és az itt élő románoké is.
Maniu-gárdák A Maniu-gárdisták, a voluntárok olyan félkatonai szervezetek tagjai, amelyek Erdély történetébe gyilkossággal, rablással írták be nevüket. Az uszító jellegű bukaresti Ardealul lap Észak-Erdély felszabadításának ürügyén már 1940. augusztus 27-én megkezdi az önkéntesek toborzását. Teszi mindezt akkor, amikor erre nincs szükség, mert Észak-Erdély megszállására épp ekkor kezdi sikeres offenzíváját a nagyszámú, állig felfegyverzett szovjet és a román hadsereg.
A Maniu-gárdák szervezésének gyökerei korábbra nyúlnak vissza. 1929-ben az akkori kormánypárt, Iuliu Maniu Nemzeti Parasztpártja hozza létre az első levente típusú félkatonai alakulatokat, ami parázs vitát vált ki a román parlamentben. Az 1944 őszén szervezett és Maniu nevét viselő önkéntes alakulatok eszmei megalapozói: dr. Anton Ionel Mureşeanu, az észak-erdélyi román menekültek Bukarestben székelő egyesületének elnöke, a kéthetente megjelenő Ardeaulul kiadója, valamint a brassói Tribuna napilap kiadó-szerkesztője, Gavril Pop. Az önkéntesek toborzásának szükségességét a magyarokkal való leszámolásban látják. Úgy gondolják, hogy Erdély kérdésében csak a fegyverek dönthetnek. Gavrilă Olteanu, a brassói önkéntesek parancsnoka, tartalékos kapitány szeptember 8-i kiáltványában a voluntárok előtt álló szent célt így fogalmazza meg. „A győzelemre vezető fegyverek meg fogják tisztítani [a magyaroktól] a felszabadított Erdély földjét” a Tiszáig. A „dák buzogány” lesz a magyarokkal való leszámolás eszköze, és ami a leglényegesebb: véglegesen lezárják az Erdéllyel kapcsolatos területi vitát. A toborzás 1940. szeptember 5-én a brassói városházán működő turisztikai irodában kezdődik. A brassói voluntárok vezetője Olteanu lesz. Az ő neve később a leggaládabb gyilkosság szinonimájává vált. A brassói alakulat szervezésénél – a szeptember 6-i jegyzőkönyv szerint – figyelembe veszik „Iuliu Maniu úrnak a megszállt Erdélyt felszabadító önkéntes ezredek megalapítására vonatkozó utasításait, valamint a Nagyvezérkar 1944. szeptember 2-i, 64974. számú jóváhagyását”. Olteanu és az önkéntesek toborzásának támogatói közt találjuk Brassó megye alprefektusát, ügyvédeket, tanárokat, újságírókat, újságszerkesztőket. Olteanu, miután hiába várja a bukaresti főparancsnokság utasításait, szeptember 3-án bejelenti: „elhatároztam, hogy lépünk, és önállóan szervezkedünk az észak-erdélyi testvérek felszabadítására”. Kijelenti, hogy az általa vezetett voluntárok az önálló tevékenység minden eszközével rendelkeznek, ezért nem csatlakoznak a reguláris katonai alakulatokhoz, önállóan fognak harcolni. Az önkénteseket két csoportra tagolja. Egy 300 fős alakulat feladata lesz a front mögötti fegyveres bandák felszámolása, a rendfenntartó hatóságok támogatása. Egy 250 fős csoport, amely katonailag képzetlen elemekből áll, műszaki és egészségügyi feladatokat kap. A brassói Maniu-gárdával egy időben Bukarestben hét önkéntes alakulat jön létre. Az Ardealul szerint a Bukarestből elindult önkéntesek száma ekkor 5400, míg a román nagyvezérkar nyilvántartása szerint 1700. Később az Észak-Erdély területén tevékenykedő önkéntesek összlétszáma – az Ardealul végleges adatai szerint – eléri a 17 ezret. A román nagyvezérkar engedélye nélkül indul Székelyföldre a Gavrilă Olteanu parancsnoksága alatt álló brassói voluntárok 600 fős csapata. Olteanu az önkéntesekhez intézett szeptember 12-i beszédében a „hóhér szomszédokkal”, azaz a magyarokkal való leszámolást hirdeti. Az önkéntesek tudatában voltak annak, hogy Olteanu és eszmetársai pogromok végrehajtására és a székelység megfélemlítésére vezetik őket. Olteanu, hogy törvényesítse a vezetése alatt álló félkatonai alakulat létét, 1944. szeptember 13-án engedélyt kér a brassói orosz katonai parancsnokságtól, hogy megkezdje a székelyföldi „partizánok” kiirtását, a „front háta mögött a csend” biztosítását. Utóbb hazugságok garmadáját sorolja fel, hogy miért volt fontos gyors hadba szállása. Arcátlanul hazudik, 30–40 ezer fegyveres székelyt és lőszerraktárakat, komoly katonai összecsapásokat emleget, megjegyzi, hogy több ezer fegyvert és nagy mennyiségű lőszert zsákmányolt és adott át a reguláris csapatoknak. Alakulata szeptember 15-én indul Sepsiszentgyörgyre. Útközben fosztogatnak, bántalmazzák a székely lakosságot. Szeptember 25-én Sepsiszentgyörgyről Szárazajtára mennek. Erre ürügyként szolgált néhány helyi román torzsalkodása, sérelme székely szomszédjával, falustársával.
Szárazajta Az 1614-es katonai összeírás szerint Szárazajta 400 fős, jelentősebb lélekszámú település. Lakosságának 70 százaléka szabad székely, 30 jobbágy és zsellér. Orbán Balázs nem tud románokról, Szárazajtát színmagyar településnek mutatja be. Szerinte Szárazajtán nemcsak mindenki magyar, de mindenki magyar vallású is. Adatai szerint (1869-ben) Szárazajtán 1489 református, 29 unitárius, 18 katolikus, 2 lutheránus él. Ennek alapján úgy tűnik, hogy a románság nagyobb számú letelepedése 1869-től számítható. Berecz Gyula 1893-as könyvében, Háromszék vármegye népoktatási intézeteinek történetében írja, hogy Szárazajtán a népesség 3,5 százaléka, azaz 56 személy román nemzetiségű. A mintegy tíz román család letelepedése az 1869 utáni negyedszázadban elképzelhető, de a jelentősebb lélekszámú román vallásúaké aligha. A görög katolikusok és a görögkeleti vallásúak betelepedésének kezdetét a 18. századra tehetjük. Mivel Berecz Gyula nem tud arról, hogy a faluban létezett volna görög katolikus vagy görögkeleti iskola, ez azt bizonyítja, hogy a teljesen magyar környezetbe szórványosan érkező román családok hamar elszékelyesedtek. Nyelvileg nem alkotnak akkora lélekszámú közösséget, amely vállalhatná az önálló román iskola és tanító fenntartását. Szárazajtán 1890 táján 198 görög katolikus és 93 görögkeleti, azaz 291 román vallású személy él, de 81 százalékuk nem vallja magát románnak, mert anyanyelve magyar. Az 1910-es magyar népszámláláskor – a nemzetiség meghatározásánál az anyanyelvet veszik alapul – mindenki magyarnak számít.
Tény: Szárazajtán 1920-ig nincs nyelvi és vallási kérdés, mindenki békességben él, de a román uralom kezdetén – az Alszegben élő más vallású kis közösség kétharmada – a népességi összeírásban románként jelenik meg. Ez nem köpönyegforgatást jelent! Arról van szó, hogy az összeírók már 1920-ban alkalmazzák a visszarománosítási program előírásait, amely a vallás és a származás alapján állapítja meg a nemzetiséget. Románnak írják tehát azokat is, akik egyébként magyar anyanyelvűek és magyarok. A románok száma 217, arányuk az összlakosság keretében 12,9 százalék. Hogy ezek közül hányan románok, illetve hányan beszélik a román nyelvet, nem tudhatjuk. Szárazajta monográfiájában azt olvassuk, hogy a román népszámlások még azokat a magyarokat is románnak írják, akik „magyar vallásról az ortodox vallásra tértek/téríttettek át”. Számukra 1928-ban templomot építenek. A román uralom berendezkedése után kezdetben még működhet a magyar felekezeti iskola, de 1933 után a tankötelesek csak román állami iskolába járhatnak. Mivel a románok száma jelentéktelen, a diákok közt nem alakul ki román–magyar ellentét. A görög katolikus egyház betiltása után (1948-ban) a görög katolikusok egy része a görögkeleti (ortodox) vallás híve lesz. 1992-ben a népesség 7,88 százaléka, 2002-ben 33 személy, a lakosság 4,2 százaléka vallja magát román nemzetiségűnek.
Szárazajta rövid falu- és népességtörténetét azért mutattuk be, mert Miklósvárszék e székely faluja az 1944. szeptember 26-i mészárlás után a köztudatban mint román–magyar település jelenik meg.
(folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Marosvásárhelyen gáncsolják (Aláírásgyűjtés a Székelyföld régióért)
Hétezer aláírás gyűlt össze egy hét alatt a régiósítás témájában kiírandó népszavazás érdekében Háromszéken, Maros megyében azonban még az aláírásgyűjtő ívek kibocsátásától is elzárkózott a megyeháza. A gyűjtés ennek ellenére folytatódik, október 14-én összesen százezer aláírást kíván asztalra tenni az RMDSZ.
Háromszéken elsőként Tamás Sándor megyeitanács-elnök és Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester írta alá az íveket, azóta pedig naponta ezren csatlakoznak a kezdeményezéshez, amelyet az RMDSZ az SZNT-vel és az MPP-vel közösen szervez, és a megye független polgármesterei is támogatnak. Az akció célja egy olyan helyi népszavazás kiírása, amelyben a Maros, Hargita és Kovászna megyékből álló fejlesztési régióról kérik ki a térségben élők véleményét. Az RMDSZ háromszéki szervezetének vezetősége úgy véli: a szolidaritás sikerességét bizonyítja az a 7000 személy, aki már aláírta a listát Kovászna megyében. „Látni lehet, hogy kezdeményezésünk összhangban van az emberek véleményével. Mind azt akarjuk, amit az Európai Unióban világosan megértenek az emberek: mi kell legyünk azok, akik kifejtjük véleményünket jövőnket illetően” – fogalmaz Tamás Sándor tegnapi közleményében.
Maros megyében 25 000 aláírás begyűjtését tűzte maga elé az RMDSZ, ez az ott élő választók öt százalékát teszi ki. Már tízezernél több nevet jegyeztek fel, ám a fejléces ívek kibocsátásától a marosvásárhelyi megyeháza jegyzője elzárkózott. Hivatalos elutasító választ azonban nem adott, ezért a megyei RMDSZ-elnök közölte, hogy október 13-án benyújtják a 25 ezer kézjegyet. Brassai Zsombor elmondta: „Ha hivatalos el-utasító választ kapunk, akkor egyértelműen bíróságon támadjuk meg azt. Mindemellett szinte elképzelhetetlennek tartom, hogy megtagadják a kezdeményezésünket, ám ha mégsem fogadják el a polgári kezdeményezést, akkor a törvény értelmében a megyei önkormányzati képviselők egyharmadának a kérésére napirendre kell tűzni az ügyet. Mint ismeretes, Maros megye tanácsában az RMDSZ-frakció biztosítja az egyharmadot, így teljesen biztos, hogy az október 14-i tanácsülésen napirendi pontként fog szerepelni az aláírásgyűjtés ügye.” Brassai szerint „nincs semmilyen jogi kifogás, amely alapján elutasíthatják a kérésünket, mert az minden részletében eleget tesz a népszavazási törvény előírásainak. A jegyző által tanúsított fölösleges »óvatosság« pedig annak tudható be, hogy sajnos az elmúlt 23 évben nem gyakoroltuk a demokrácia alapintézményét, a népszavazást, és ettől mint ismeretlentől tart a megyei tanács jegyzője”. Végül úgy vélekedett, hogy óriási politikai oktalanság lenne, ha nem vennék figyelembe a népszavazást kérő százezer aláírást.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A derű segített az életben
Nem elég, hogy az ember megtanuljon egy szakmát, mindazt, amit tud, hasznosítania kell a társadalom javára – foglalta össze hivatástudatának és életfilozófiájának lényegét dr. Szőts Dániel a Múltam emlékei című könyvének tegnapi sepsiszentgyörgyi bemutatóján.
A Székely Mikó Kollégium zsúfolásig megtelt dísztermében Kopacz Attila, a könyv szerkesztője és kiadója tragikusnak nevezte a nyolcvannyolc éves Szőts Dániel életútját, aki „tizennyolc évesen egy eszement háború első vonalába került”, szerencsésnek, „mert fiatalon megtanulta a túlélés gyakorlatát”, és tanulságosnak azáltal, hogy „megírta az ő történelmét, az ő igazságát”, és könyvbe foglalva közkinccsé tette. Ha csupán a fényképeket és a képaláírásokat nézzük, olvassuk figyelmesen, abból is megismerjük e hosszú élet fontosabb állomásait – hangsúlyozta a könyv szerkesztője, aki Szőts Dánielnek az elmúlt ötven esztendőben újságokban, folyóiratokban, könyvekben megjelent írásait foglalta kötetbe.
A szerző gyermekkora, diákévei, a katonaélet, az egyetemi tanulmányok, orvostudományi és közegészségügyi tevékenysége, egyházi szolgálata külön-külön fejezetekben kapott helyet, ezek közül Szőts Dániel a lövészárokban töltött fél évéről beszélt röviden, majd Bartha Mihály egykori bajtársával katonadalokat adott elő, hegedűn kísérte Bálint Csaba, végül pedig azt mondta: mindig a derű segítette élete során.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Aradi vértanúk – A külhoni magyarok számos településen tartottak megemlékezéseket
A központi megemlékezések mellett számos más helyen is tartottak a külhoni magyarok rendezvényeket vasárnap, az aradi vértanúk emléknapján.
Erdélyben, Székelyudvarhelyen a helyi polgármesteri hivatal szervezésében a Vasszékely szobránál helyeztek el koszorúkat. Sepsiszentgyörgyön a helyi polgármesteri hivatal és a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) szervezésében a Bod Péter Megyei Könyvtár mögötti téren az aradi vértanúk emlékére felállított kopjafáknál emlékeztek az 1849-ben kivégzettekre. Marosvásárhelyen a postaréti Székely Vértanúk emlékművénél tartottak megemlékezést az RMDSZ szervezésében.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) is megemlékezéseket szervezett Erdély több városában. Marosvásárhelyen emlékműsor volt a Deus Providebit Házban, ahol kiállítás nyílt az október 6. alkalmából meghirdetett gyermekrajz-versenyre beérkezett rajzokból. Szatmárnémetiben történelmi előadást és versműsort tartottak, majd a résztvevők megkoszorúzták Kossuth Lajos emléksírját, Petőfi Sándor szobrát és Gonzeczky Jenő mártír emléktábláját.
Csíkszeredában a városháza dísztermében tartottak megemlékezést. Brassóban a település közkedvelt turisztikai látványosságának számító Cenken idézték fel a szabadságharc hőseinek a tetteit, és ebből az alkalomból hagyományos túrát is tartottak. Zilahon a református templom kertjében koszorúzták meg az 1848-49-es obeliszket.
Az aradi vértanúk tiszteletére tartott rendezvények a Vajdaságban már szombaton megkezdődtek.
Kishegyesen a forradalom utolsó győztes csatájára emlékeztek, amely 1849. július 14-én volt az akkori Kishegyes-Szeghegy-Feketehegy háromszögben. Nagybecskereken hangversennyel és koszorúzással rótta le tiszteletét a helyi magyarság Lázár Vilmos, a település szülötte előtt.
Zomborban, az egykori Bács-Bodrog megye központjában Schweidel József emléke előtt rótták le tiszteletüket a vajdasági magyarság képviselői. A helyi Szent Rókus temetőben számos szabadságharcos honvédet temettek el, néhány évtizeddel ezelőtt azonban ezeket a sírokat megsemmisítették. Az egykori katonák most közös sírban fekszenek, az emléküket őrző obeliszket koszorúzták meg a helyiek.
Adán Damjanich János emlékművénél rendeztek koszorúzási ünnepséget az aradi vértanúk emlékére, ahol beszédet mondott Tarnai Richárd, a KDNP országgyűlési képviselője.
Csehországban a magyarok Görgey Artúr, az 1848-49-es magyar szabadságharc hadseregparancsnoka prágai emléktáblájának megkoszorúzásával emlékeztek meg az aradi vértanúkról.
A megemlékezést, amelyen a résztvevők meghallgatták a 13 aradi vértanú történetét, az Együttélés politikai mozgalom magyar nemzeti tagozata kezdeményezte, és több helyi magyar szervezet is csatlakozott hozzá.
Görgey emléktáblája arra emlékeztet, hogy a szabadságharc hadvezére 1845-1848 között a prágai egyetemen folytatott vegyészeti tanulmányokat, s a városban nősült meg.
MTI
Erdély.ma

Vak az igazságszolgáltatás?
Amikor nemrég egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásáról adott hírt a hazai sajtó, sokan gondolhattak arra, hogy az Egyesült Államok Kongresszusának intése, miszerint Románia igen lemaradt az egyházak ellopott vagyonának visszaszolgáltatásával, lépéskényszerbe hozta a bukaresti hatalmat, s fukar kezekkel ugyan, de a történelmi magyar egyházaknak vissza- szolgáltatott egy-két ingatlant, igaz, olyannyira óvatosan, hogy máig sem publikus, kik voltak a szerencsések.
Biztatónak tetszik az is, hogy a bizottság felébredt tetszhalálából, melyet egykori munkatársainak, Markó Attilának, Marosán Tamásnak elítélése okozott.
Markó Attilának e hónap közepe táján – fellebbezése nyomán – ismét bíróság elé kell állnia. Jusson eszünkbe: a Mikó-kollégium körüli cirkuszt két önző, ebül szerzett vagyonának kis részéhez, a Mikó tanári lakásaihoz foggal-körömmel ragaszkodó polgártársunk bosszúja indított el. Markó Attila lelkiismeretes köztisztviselőként, a visszaszolgáltatási bizottság vezetőjeként azt tette, amit a rendelkezésére álló dokumentumok alapján tennie kellett: aláírta a Székely Mikó Kollégium református egyháznak való visszaszolgáltatását elrendelő határozatot. S mert e vagyon részei az egykori tanári lakások is, a benne élő két lakó kivagyiságból, bosszúból, Isten a megmondhatója, miért is, hatalommal való visszaélés címén feljelentést tett Markó Attila és munkatársai ellen.
Sok vesztes per után 2012-ben a két atyafinak sikerült Buzăuban olyan bíróra szert tennie, aki három év börtönre és 1,2 millió lejes kártérítésre ítélte a visszaszolgáltatást aláíró köztisztviselőket. Marosán Tamás, látva a román igazságszolgáltatás licsi-locsi voltát, áttelepedett Magyarországra. Markó maradt, s igazsága tudatában igyekszik vesszőfuttatását méltósággal viselni. Ő maga írja: közössége mindig is kiállt mellette, tüntetést is szerveztek Sepsiszentgyörgyön, bűntelenségének tudata is erősíti. De a két tisztes korú sepsiszentgyörgyi magyar férfiú mégis pokollá tette az elmúlt éveit, s a román igazságszolgáltatás képlékeny volta miatt a jövő, akár egy nagy ismeretlen, úgy tornyosul előtte.
A feljelentők meg nyugodtan élnek, sétáltatják unokáikat, gazdálkodnak Zalánban, s bizonyára örülnek, hogy – eddig legalábbis – célt ért bosszújuk. Az igazságszolgáltatás bekötött szemmel ítélkezett. Nem semlegessége, hanem vaksága jeleként. Vagy ami még elszomorítóbb: pénzért? Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nyelvi erőfitogtatás
Újra és újra éledezik, fellángol a kétnyelvű feliratok miatti háborúskodás, s bizony mindegyre kiderül, a magyar szó használata – még a székelyföldi megyékben is – sérti a román többség magas polcra került szószólóit, mintha jelenlétük megkérdőjelezésének tekintenék, ha a piacon magyarul is kiírják a hagyma vagy káposzta nevét.
Ádáz harcot folytatnak a prefektusok, nehogy az önkormányzatokra nagyobb betűkkel és elsőként róják fel az intézmény nevét. Hallani sem akarnak arról, hogy a bukaresti minisztériumoknak alárendelt hivatalokat magyar feliratok használatára kötelezzék, megtalálták a jogi kibúvót: ezekre nem vonatkozik a közigazgatási törvény, mely kötelezővé teszi, hogy 20 százalék fölött a nemzeti közösségek nyelvén is fel kell tüntetni az elnevezéseket. Úgy csapott le a rendőrség a marosvásárhelyi piacokon kétnyelvű feliratokat osztogató civil aktivistákra, mintha legalább Románia szétdarabolásáról szórólapoztak volna. Pedig csak a pulton található zöldségek, gyümölcsök neve szerepelt minden hivalkodás nélkül, magyarul és románul az egyszerű fehér lapokon. Szívesen vették a kofák, s akinek nem jutott, kérte, legközelebb rá is gondoljanak, hisz a piacon élnek, ahol egyszerűek a törvények: a vevő mindenekelőtt. Legyen román vagy magyar, ugyanolyan pénzzel fizet, s szívesebben hagyja ott keresetét, ha anyanyelvén szólnak hozzá. Székelyföldön egyre több üzletben ismerik fel ezt a nagy igazságot, s lassan a multik polcain, reklámanyagaiban is megjelenik a magyar szó. Nem azért, mert kötelező, hanem mert eredményes. Helyi kisebb-nagyobb termelők tapasztalják, jobban fogy a „kétnyelvű” tej, sajt, s kelendő a „székely falat”, a román vásárlókat sem zavarja az idegen szó, hisz tudják, ízesebb, jobb terméket rejt a doboz, mint a nagy gyárakból kikerülő egyenáru esetében. Pedig néhány éve még Sepsiszentgyörgyön is harcot kellett vívni a kereskedőkkel, vállalkozókkal a magyar feliratokért, elnevezésekért. Haladhatnánk a normalitás felé, ha a hatalom nem érezné kényszerét ereje és nyelve fitogtatásának. Perel a kormánybiztos, büntet a rendőr, etnikai feszültség szításával vádol, miközben éppen ő maga gerjeszt felesleges indulatokat. Egyetlen célja: megmutatni, bizony vannak, akik egyenlőbbek, s gondoskodni róla, nehogy azt érezzük mi, magyarok, hogy ez az ország éppúgy otthonunk, mint a többségi nemzetnek.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Helytörténet – A két kolozsvári honvéd vértanú
Október 6-án az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc leverése után kivégzett tizenhárom aradi vértanúra emlékezünk. A korabeli, országszerte tomboló véres megtorlás Kolozsvárt sem kerülte el. 1849. október 18-án városunk határában két honvédtisztet végeztek ki. Tamás Andrást és Sándor Lászlót. Emlékoszlopuk mostani helyreállítása újabb alkalom arra, hogy ezen a napon ismét kegyeletünket rójuk előttük, a nemzet szabadságáért hozott, soha el nem homályosuló áldozatuk előtt.
1893-ban a Kolozsvárt megjelenő 1848–49. Történelmi Lapok a kivégzés körülményeinek tisztázását, s a két vértanú tiszteletére emlékmű állítását kezdeményezte. A két áldozat családja, egykori harcostársak, ismerősök, szemtanúk segítségével sikerült számos részletet kideríteni.
Tamás András
1784. október 16-án született Csíkmadéfalván. Határőr katona, majd tiszt volt a 11. Székely huszár határőrezredben. Később első osztályú százados lett, majd címzetes őrnagyként ment nyugállományba. A forradalom kitörésekor Gál Sándor ezredes kérésére elvállalta, hogy csíkszeredai térparancsnok legyen. Ugyancsak Gál Sándor ajánlatára 1849. március 7-én Segesvárt Bem alezredesnek nevezte ki. Lándzsás csapatot szervezett, s ennek élén részt vett a sepsiszentgyörgyi csatában. A fegyverletétel után hazaindult. Egy Péterfi nevű katolikus pap figyelmeztette, ne menjen Csíkba, mert életét veszély fenyegeti. Nincs miért félnie, mondta Tamás András, nem követett el semmit, amiért halállal büntethetnék. Hazatérte után Csíkszépvízre ment, ahol Gelygely István falusbíró – úgymond a rémuralom kényszere alatt – vasvillás legényekkel letartóztatta, Csíkszeredába kísértette, s az osztrák katonaságnak átadatta.
Kolozsvárra szállították, ahol a forradalomban való részvétele miatt – „a pártütő sereg szolgálatába lépett, előléptetéseit attól elfogadta, a pártütők érdekében proclamátiókat bocsátott és terjesztett, a csíkszéki nemzeti őrséget rendezte, s azt mint fővezér a cs(ászári). kir(ályi). seregek elleni csatára vezérelte” –, felségsértés vádjával halálra ítélték.
Sándor László
Születésének csak évét – 1796 – ismerjük. Az emlékoszlop egykori szövege szerint Csíktaplócán született. Egyik unokája, Szőrtsey Antal viszont azt mondta, hogy ott lakott ugyan, de Csíkszentmihályon született. A szabadságharc előtt és alatt semmiféle hivatalt nem viselt. Birtokosként a megyei gyűléseken heves ellenzéki beszédeket tartott, ezért „nagyszájú Sándor László”-nak nevezték.
Nem sikerült tisztázni, volt-e rangja vagy sem. Egyes vélemények szerint ugyanis őrnagy volt, mások szerint táblabíró és nemzetőr-százados. Sógornője meglátogatta Kolozsvárt, a Farkas utcai kegyesrendi gimnázium épületében létesített fogdában, de izgatottságában nem figyelte meg, hogy egyen- vagy polgári ruha volt-e rajta. Azért jött, hogy tudassa vele: bujdosó fia, János, kész érette kiszolgáltatni magát az osztráknak. Sándor László ezt elutasította: „...én már törődött agg vagyok, az élet rám nézve már semmi beccsel sem bír..., fiam meneküljön, míg a fergeteg elmúlik..., s akkor éljen boldogul”.
Sándor Lászlót gyilkosság vétkéért ítélték halálra. A vád szerint ugyanis 17 pálosit, akit Székelyudvarhelyre kellett kísérnie, az úton agyonlövetett. A valóságban ezek hadifoglyok voltak, s útban Udvarhely felé fegyveres csapat támadt rájuk, hogy a foglyokat kiszabadítsa. Sándor László tüzet vezényelt, s a foglyok meghaltak. A kortársak szerint ezek valójában kegyetlen gyilkosok voltak, akik többek között nőket nyúztak meg elevenen, földobott kisdedeket lándzsával fogtak ki. Sándor Lászlót a szabadságharc bukása után Csíktaplócán fogták el és „a lehető legkíméletlenebb módon hurcolták Kolozsvárra”.
Kivégzés
Tamás Andrást és Sándor Lászlót a Kolozsvárt székelő, Urban tábornok által elnökölt császári haditörvényszék „akasztófán kötél általi kivégzésre” ítélte. Az ítéletet 1849. október 18-án hajtották végre. Haynaut utánozva, az ítélethozatal után Urban a Kolozsvár fölött magasodó Fellegvárban fölvonatta, és a városra irányíttatta az ágyúkat, az egész helyőrséget fegyverbe állította, a város lakosságát pedig kiáltványban fenyegette meg, hogy halál fia, aki a foglyok kiszabadítását megkísérli. Ezek után a kivégzésen alig volt jelen polgári személy.
Az elítélteket László Márton Ferenc-rendi szerzetes kísérte utolsó útjára, akit egyébként Marci bácsinak neveztek, s aki 1863-ban halt meg. Az ítéletet egy Szabó nevű székely hadbíró fogalmazta meg, s olvasta fel a kivégzés helyén. A kivégzéskor ködös, csúnya idő volt.
A kivégzést az országúttól délre, egy kis halmon hajtották végre. A kortársak véleménye szerint Szamosfalva határdombján, a határkő közelében. 2011 nyarán, Lénárd Dénes szamosfalvi, egy Bali nevű tóközi és Parajdi József ugyancsak tóközi lakosnak köszönhetően sikerült kideríteni valószínű helyét – a Tóköze keleti szélén, a mai Zsilvölgyi utca (Jiului) végén.
A sír
Másnap, 1849. október 19-én Sántha István és László Márton lelkész meg akarta tekinteni a kivégzettek sírját. Pál Mihály szamosfalvi birtokos azonban figyelmeztette őket, hogy ne menjenek oda, mert Urban tábornok a közelben kémeket tart, akik a látogatókat lesik. A következő évben Sántha Istvánnak feleségével és fiával sikerült ellátogatnia a kivégzés helyére, és az 1870-es évekig minden évben fölkereste a két vértanú sírját.
Sikertelen Házsongárdba temetés
Az áldozatokról hosszú évekig nem lehetett megemlékezni. Az elnyomatás ellenére emlékük elevenen élt. 1868-ban, egy évvel a kiegyezés után, a csíki honvédegylet a kivégzés helyéről a Házsongárdi temetőbe akarta vitetni Tamás András hamvait.
Asztalos Lajos
FOLYTATJUK
Szabadság (Kolozsvár)

Nem belügy biztosítani az emberi jogokat
A bukaresti politika nem gyakorol kegyet, amikor „megengedi”, hogy magyar állampolgárként oda menjek Erdélyben vagy Romániában, ahová akarok – jelentette ki a Krónikának adott interjúban Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, aki a román belpolitika viharos hullámveréseinek tudja be Traian Băsescu államfő ama kijelentését is miszerint Magyarország „tűzfészek” nemzetiségi kérdésben.
A Fidesszel kormányzó Kereszténydemokrata Néppárt elnöke szerint Tirol példája alapján sem precedens nélküli a Tőkés László által szorgalmazott védőhatalmi státus, a magyar kormány azonban ilyet nem vet fel. Semjén lapunknak elmondta, az autonómia a közösségi jogok megvalósulása, az emberi jogok biztosítása pedig nem fakultatív az adott országok részéről, hanem kötelesség. A közelgő EP-választások kapcsán Budapest minél szorosabb összefogásra biztatja az erdélyi magyar pártokat, ugyanakkor fontosnak tartja, hogy az összefogáson belül meg tudjon jelenni a sokszínűség, mert így lehet megszólítani minden erdélyi magyart.
Románia schengeni csatlakozásának várható újabb halasztása különösen az ország nyugati felében élő, jelentős számban magyarok alkotta lakosság mozgását korlátozza. Magyarország a korábbi álláspontjához hasonlóan ezúttal is felemeli a szavát Bukarest érdekében?
Romániának teljesen igaza van Schengen-ügyben, amit a brüsszeli bürokraták művelnek, az elfogadhatatlan és minősíthetetlen. Egyszer már meghatároztak egy kritériumrendszert, amit Románia és Bulgária teljesített, ezek után újabb és újabb lehetetlen kifogásokat találnak ki, hogy elszabotálják a két ország schengeni csatlakozását. Beszéljünk őszintén: bizonyos nyugat-európai országok, amelyeknél belpolitikai problémát okozott a romániai cigányok megjelenése, belpolitikiai okokból akadályozzák az integrációt. Ez két szempontból elfogadhatatlan és értelmetlen. Az egyik, hogy a leszögezett kritériumokat Románia és Bulgária teljesítette. Másrészt a romániai cigánysággal kapcsolatos, Rómában, Párizsban és más városokban tapasztalható probléma semmilyen összefüggésben nincs a schengeni határral. Ezek az emberek akkor is mennek, ha nincs Schengen, ha pedig van, akkor sem fognak jobban menni, mint eddig; ha visszatoloncolják őket, ugyanúgy visszatérnek. A megoldás az lenne, hogy Brüsszelnek több pénzt kellene fordítania Románia, Bulgária, Szlovákia vagy Magyarország olyan programjaira, amely a romák felemelésére irányul. Magyarország ezt előtérbe helyezte uniós elnöksége során. Ha arányosan megkapnánk az uniós pénzeket, akkor sokkal több eredményt tudnánk elérni. Mi mindig is támogattuk, és ezután is támogatni fogjuk Románia schengeni csatlakozását, már csak azért is, hogy a magyarok nehézség nélkül tudjanak jönni-menni.
Nem az ország Schengen-tagságán múlik, viszont Erdélybe jövet nem tartott attól, hogy az államhatár román oldalán megkérdezik, mi járatban Romániában? Hónapokkal ezelőtt Traian Băsescu elnök tűrhetetlennek nevezte, hogy magyarországi politikusok „szabadon lófrálnak” az ország területén, a kirohanás pedig mélyítette a két ország közötti feszültséget.
Traian Băsescu elnök eme nyilatkozatát tekintsük a viharos román belpolitika eseményének. Amúgy nem tartozik a román politikára, hogy egy magyar állampolgár hova megy vagy nem megy. Oda megyünk, ahová akarunk, tekintve, hogy uniós polgárok vagyunk, Románia pedig aláírta az európai uniós szerződést. A bukaresti politika nem gyakorol kegyet, amikor „megengedi”, hogy magyar állampolgárként oda menjek Erdélyben vagy Romániában, ahová akarok. Ezt a Gibraltártól a Fekete-tengerig nyugodtan megtehetem, nem függhet egy kormány tetszésétől vagy nemtetszésétől. Aki nem fogadja el ezeket a játékszabályokat, az ne akarjon az EU tagja lenni. Ezek inkább retorikai kijelentések, amelyeket a helyükön kell kezelni. Másrészt mi nagy szeretettel látjuk a román politikusokat Magyarországon, ahol olyan román közösséget látogatnak meg, amilyet akarnak, kedvük szerint tarthatnak rendezvényeket, gyűléseket. Ahogy ezt én nem tekintem problémának, elvárom, hogy ők se tekintsék Erdély vonatkozásában annak.
A román államfő fogalmazott ennél durvábban is, nemzetiségi kérdésben tűzfészeknek nevezve Magyarországot, amelynek rendreutasítása terén Bukarest élharcos kíván lenni. Ezt a támadást miként könyveli el Budapest?
Ezt is tudjuk be a román belpolitika viharos hullámveréseinek. Egyébként ezek a mondatok elsősorban nem Magyarországnak szólnak, és nem is a magyarságnak, hanem bizonyos román választói csoportoknak. Ezért mindenkinek jobb, ha a súlyán kezeljük. Más kérdés, hogy a magyar kisebbség, a magyar nemzetrész helyzetére van egy nagyszerű megoldás, amit úgy hívnak, hogy autonómia, valamint a kisebbségi jogok százszázalékos megadása. Amennyiben ez megtörténik, akkor ez mindenkinek a javára válik. A mostani problémák abból adódnak, hogy a magyar nemzetrészt Erdélyben nem illetik meg olyan jogok, mint amelyek más országok nemzetrészeit Európában. Az autonómia nem magyar találmány, nem valamilyen soha nem látott vagy hallott extrém magyar ötlet, hanem megvalósult gyakorlat a kontinensen. Mármost ha másoknak lehet, akkor nekünk is. Román barátaink figyelmébe ajánlom, hogy nem vagyunk alábbvalóbbak egyetlen más népnél sem: ha más népeknek lehet autonómiája, akkor nekünk is. Az autonómia a közösségi jogok megvalósulása, vagyis emberi jogok a közösség szintjén. Márpedig az emberi jogok nem egy ország belügye, amelyet ha kedve van, megad, ha nincs, akkor nem. Az emberi jogok olyan valóság, amivel születünk, az egész EU arra épül, hogy ezeket biztosítani kell, ami nem fakultatív dolog az adott országok részéről, hanem kötelességük. Természetes, hogy a magyar kisebbség harcol ezekért a jogokért, és a legtermészetesebb, ahogy Magyarország ezt támogatja. Mi teljesen helyesnek tartjuk, hogy Románia törődik a területén kívüli nemzetrészeivel. Ha Bukarest ezt megteheti a Moldovai Köztársaságban, mi miért ne tehetnénk Erdélyben?
És mi a magyar kormány álláspontja Tőkés László kezdeményezése kapcsán, miszerint Magyarország gyakoroljon védhatalmi státust Erdély fölött?
Mindenekelőtt tegyünk egy fontos distinkciót: a védhatalmi státus kérdése nem a magyar kormány álláspontja, ezt Tőkés László fogalmazta meg. Ám a püspök úrnak román állampolgárként miért ne lehetne olyan politikai elképzelése, amilyet akar? Hangsúlyozom, ez nem a magyar kormány álláspontja, viszont nem precedens nélküli, nem ördögtől való, amit a püspök úr mondott, hiszen létezett Ausztria és Olaszország vonatkozásában, Tirol tekintetében. Nem beszélve arról, hogy a román sajtó – tévedésből vagy szándékosan – félrefordította a terminus technicust, ugyanis Tőkés mondandójának a román megfelelője az állami garantőr, ő nem a „protektorátus” szót használta. Látható, hogy saját konfliktusaira felhasználva a román belpolitika méltatlan és inkorrekt támadást intézett Tőkés László személye ellen. Lehet a javaslatával egyet nem érteni, lehet a felvetését elfogadni vagy kritizálni, de abszurd és elfogadhatatlan az ellene folytatott hajsza. A kitüntetése visszavonását célzó kezdeményezések kapcsán érdemes megfontolni, hogy ha Tőkés László nem lett volna, és nincs a temesvári forradalom, akkor jelenlegi bírálói közül jó páran ma is a Román Kommunista Pártban vagy a Szekuritátéban üldögélnének, a jobbik része pedig valahol illegalitásban vagy a szamizdat ellenzékiség állapotában lenne. Hogy Romániában mégiscsak elindult egy demokratizálódási folyamat, és kommunistából uniós országgá vált, nem történt volna meg – legalábbis nem akkor és nem úgy –, ha nincs temesvári forradalom, utóbbi pedig nem lett volna Tőkés László nélkül. Akármit csinálnak, őt nem lehet kiírni sem a magyarság, sem Románia történelméből, a politikai élet szereplőinek el kellene ismerniük a rendszerváltásban betöltött szerepét. Annyi tolerancia pedig elvárható, hogy egy román állampolgárnak lehet a többségitől különböző véleménye saját országának, és nemzeti közösségének a sorsát illetően.
Tehát a magyar kormány nem kíván reagálni Tőkés László javaslatára?
Ez nem a magyar kormány álláspontja, mi ilyet nem vetettünk föl, tehát a magyar kormány ilyen kérdéshez nem viszonyul. Ez a püspök úrnak mint a magyar nemzetrészhez tartozó román állampolgárnak volt a felvetése, amihez joga van.
Román állami kitüntetését épp emiatt kívánják megvonni a napokban. Ha ez megtörténik, a magyar kormány szóvá teszi?
Szerencsétlen dolognak tartom egy kitüntetés visszavonását általában is. Magyarországon én dolgoztam ki a kitüntetési törvényt, és eleve ellenzem, hogy bárkinek a kitüntetését vissza lehessen vonni, hiszen végtelen aktuálpolitikai vitát indítana el. A magyar jogszabályok nem is teszik lehetővé az állami kitüntetések, díjak visszavonását. Tőkés László teljes joggal azért kapta ezt a kitüntetést a román államtól, mert meghatározó szerepe volt a temesvári forradalomban, ezáltal Románia szabadságának a kivívásában. Ezt utólag nem lehet meg nem történtté tenni. A magyar állam természetesen semmilyen módon nem viszonyul ahhoz, hogy egy román kitüntetést adnak vagy sem. Ennek a lehetetlen dolognak az erkölcsi felelőssége azokat terheli, akik belpolitikai haszonszerzés céljából igyekeznek felhasználni ezt az ügyet.
A Sapientia EMTE új, Ön által is felavatott kolozsvári épületének átadásán is elhangzott, hogy az oktatásnak jelentős szerepe van a külhoni magyarság megmaradásában. Számíthat az erdélyi magyarság az anyaország további támogatására e téren?
Természetes kötelessége a magyar államnak biztosítani a külhoni magyarság oktatását. Különösen fontos ez a Sapientia tekintetében, hiszen az egyetem az adott nemzeti közösség megmaradását szolgálja. Ha egy közösségnek nincs elit értelmisége, akkor a megmaradása sokkal nehezebb, mert nincsenek sikeres, erős emberei. Márpedig ők azok, akik ki tudják kényszeríteni a többségi társadalomból a nemzeti kisebbséget megillető jogokat. Egy elit értelmiség szerepe mindig húzóerőt, annak megélését és tudatosulását jelenti, hogy érdemes, büszkeség ehhez a nemzethez tartozni. Az Orbán Viktor miniszterelnök úr által tavaly a Sapientia vezetőivel aláírt megállapodás értelmében megvan a működéshez és fejlesztéshez szükséges pénz, amit tartalmaz az idei költségvetés is. Nemcsak arról van szó, hogy megőrizzük az egyetem működését és folytatjuk a megkezdett építkezéseket, hanem hogy növekedni fog az intézmény szerepe az erdélyi magyarságon belül, például a székelyudvarhelyi és sepsiszentgyörgyi mezőgazdasági és erdészeti képzés beindulásával. A magyar kormány kulcsfontosságúnak tartja a Sapientiát, amely a magyar megmaradás szimbóluma.
A jövő évi országgyűlési választásokon először élhetnek szavazati jogukkal a külhoni magyar állampolgárok. Milyen szerepe van ennek a nemzetegyesítés folyamatában?
Mindenképpen mérföldkő. Az asszimiláció megállításához és megfordításához nagyon erős impulzus kell, ez pedig a nemzet közjogi egyesítése az állampolgárság által. Nemcsak a Kárpát-medencében, hanem az egész világon zajlik a honosítás, a Kőrösi Csoma Sándor program keretében éppen most küldtünk ki a nagyvilágba ötven népművelőt és ötven konzult, hogy fölszítsák a magyar identitást és segítsék az állampolgársági kérvények beadását. Egy külhoni magyar kétféleképpen éli meg, hogy a magyar nemzethez tartozik közjogilag is: magyar útlevéllel a zsebében és a szavazati jog gyakorlása által. Ez azért fontos, mert 2014-től a magyar Országgyűlés már az egyetemes magyarság országgyűlése lesz. Ezért arra biztatok minden magyart, hogy ha még nem nyújtotta be állampolgársági kérelmét, tegye meg, mert bőven megkapja még a választások előtt. Aki már letette az esküt, arra kérem, hogy regisztráljon, jelezze e-mailben vagy levélben, hogy részt kíván venni a választáson. Szavazatát postai úton is eljuttathatja, nem kell befáradnia a nagykövetségre, konzulátusra.
És mit javasol a három erdélyi magyar politikai alakulatnak a jövő évi európai választások tekintetében?
A magyar kormánynak minden magyar egyformán fontos, függetlenül attól, hogy mi a politikai beállítottsága, felekezeti hovatartozása, mit gondol a világról. Mi arra biztatunk mindenkit – hiszen ez a nemzeti érdek –, hogy minél szorosabb összefogás legyen és a magyarság olyan hatékonysággal tudja megjeleníteni politikai akaratát, hogy megkerülhetetlen erő legyen Bukarestben és Brüsszelben egyaránt. Ugyanakkor fontos az is, hogy az összefogáson belül meg tudjon jelenni a sokszínűség, mert így lehet megszólítani minden erdélyi magyart.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Múltam emlékei
Bemutatták Szőts Dániel önéletírását
Minden településnek, így Sepsiszentgyörgynek is megvannak azon személyiségei, akiknek emberi tartása példamutató, tetteikről anekdoták keringenek, egy-egy kijelentésüket szájról szájra adják, és a közélet is elképzelhetetlen nélkülük, hiszen megfontolt véleményük és tanácsaik nélkülözhetetlenek a jó döntések meghozatalánál. Közéjük tartozik dr. Szőts Dániel nyugalmazott orvos is, akinek hétvégén mutatták be Múltam emlékei címet viselő önéletrajzi könyvét.
A szerző így vall a kötet születéséről: „Életem nyolcadik évtizedének végén elővettem házi könyvszekrényemből írásaimat, és önmagam is elcsodálkoztam azon, hogy 25 folyóiratban, napilapban, emlékkönyvben több mint 110 írásom jelent meg. Nem óhajtok curriculum vitae-t írni, de egyik nevezetesebb latin-deák idézet és szólás szerint verba volant, scripta manent (magyarul: a szó elszáll, az írás megmarad – szerk.). Kiválasztottam pályafutásom egyes szakaszait, melyekben saját írásaimat és a rólam írottakat összekötve megörökíteni kívánom a gyermekkoromat, iskolás éveimet, katonaéletemet, egyetemi tanulmányaimat, közegészségügyi, megelőző orvostudományi működésemet, egyházi szolgálatomat, művelődési közéletben folytatott fél évszázados, szülőföldem hírnevének öregbítése érdekében kifejtett tevékenységemet.”
Belelapozva és beleolvasva a Kopacz Attila által tervezett és kiadott, fényképekkel gazdagon illusztrált vaskos kötetbe, összeszorul a torkunk arra gondolva, mekkora veszteség lett volna az utókor számára, ha mindez nem jelenik meg újra nyomtatásban. Hiszen a Szőts család és Dániel fiának életútján túl az I. és II. világháború történései, valamint két letűnt világ korrajza mellett a nagy összeomlások és a még nagyobb újrakezdések krónikája is a könyv, illetve a helytállás és tenni akarás példatára.
A szerző szemmel láthatóan meghatódottan és talán éppen ezért tömören beszélt a keze közül kikerült hatalmas munkáról és annak tartalmáról, annyit viszont elárult, hogy életét hét szakaszra osztva foglalta össze a vele történteket. Korát meghazudtoló mozgékonysággal, a rá jellemző derűvel és humorral viszonyult a tiszteletére összegyűlt hallgatósághoz, melynek szívébe és tudatába újfent belopta magát. A rövid ismertető után kiszólította Bálint Csaba barátját, hogy hegedű kísérete mellett énekelje ki a visszaemlékezés hatására benne kavargó furcsa érzelmeket, később pedig Bartha Mihály egykori katonatársát is maga mellé szólította, hogy együtt keseregjenek, nevessenek a hegedűszóra.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A székelység története csak könyvespolcokon
Háromszéken csak elvétve tanítják a székelység történetét, a sokat vitatott tankönyv, kézikönyv iránt az iskolák nem érdeklődnek.
A megyei tanfelügyelőség kimutatása szerint opcionális tantárgyként az elmúlt tanévben tizenegy iskola tizennégy osztályában szerepelt az órarendben, ami legtöbb háromszázötven diákot érintett, holott csupán a VI–VII. osztályos célcsoportban közel kétezerötszáz magyar diák tanul a megyében, az idei összesítést a tanfelügyelőség csak október végén készíti el, miután az iskolák beküldik az erre vonatkozó adatokat. Nagy vívmányként hozta nyilvánosságra Kovászna és Hargita megye tanácsa tavaly nyáron, hogy megbízásukból elkészült A székelység története kiadvány, amit tankönyvként elsősorban a VI–VII. osztályosoknak ajánlanak, 2012 szeptemberétől, főként Hargita megyében több iskolában be is vezették választható tantárgyként a tanítását, a háromszéki iskolákban ellenben már induláskor megfeneklett az érdeklődés a könyv iránt.
A Háromszék idén márciusban tett kísérletet arra, hogy megtudja, hány iskolában, osztályban tanítanak a könyvből, s mint kiderült, kevés a tankönyv, és csupán néhány iskolában döntöttek az új tantárgy mellett a szabadon választott kategóriában, máshol legfennebb a törzsanyagban szereplő magyarság története órán említik meg a székelységet érintő sorsdöntő történéseket. Arra is fény derült, hogy ki mennyi időt, energiát szán erre, tanárfüggő, így nem beszélhetünk egységes megoldásról. A helyzetet az is befolyásolja, hogy ahol eddig az informatika nyert teret a választható órakeretben, ott ezen nem kívánnak változtatni, de az is előfordul, nem is ritkán, hogy olyan tárgyat tanítanak a szabadon választott kategóriában, amilyen szakos tanárnak hiányzik néhány órája a teljes katedrából. A napokban újabb kísérletet tettünk e tananyag tanításának felmérésére, pontos adatokat ezúttal sem sikerült megszerezni, mert a megyei tanfelügyelőségen csupán az elmúlt tanév vonatkozó adatai szerepelnek a nyilvántartásban, a jóváhagyást ugyanis két évre kapták az iskolák e tantárgy tanítására, folyó tanévben az érintettek október 20-ig kötelesek jelenteni, folytatják-e A székelység története tanítását.A Victor Sibianu történelem szakos tanfelügyelő által rendelkezésünkre bocsátott tavalyi névsorból kitűnik, a városok közül Kézdivásárhelyen a legnagyobb az érdeklődés a tantárgy iránt, terepkutatásunkból kiderült, ez idén sem lankadt, Sepsiszentgyörgyön ellenben ott is elmaradtak ezek az órák, ahol tavaly az órarendben szerepeltek. Málnáson, Nagybaconban, Esztelneken, Uzonban, Zabolán, Székelytamásfalván az elmúlt tanévben tanították az új tantárgyat, jelenleg nem mindenütt folytatják az oktatását. Vélhetően a statisztikákban szereplőknél több történelem tanárnak szívügye saját történelmünk tanítása, és a törzsanyag részeként beiktatja a tananyagba mindazt, ami amúgy része a magyarság történetének. A szakfelügyelő lapunknak elmondta, előfordul, hogy olyan osztálynak nincs A székelység története tankönyve, ahol az órarendben és a naplóban is ezen a néven szerepel, vagy csupán néhány példányt kapott az iskola könyvtára, a kézdiszentkereszti iskola ellenben szerencsés, ott délutáni szakkörön tanítják ezt a tárgyat, és könyvük is van a gyermekeknek. Egy másik módja is van annak, hogy a székelység történetét tanítsák az iskolákban: a történelmi ismeretek elmélyítését szolgáló választható órán. Így tesznek például a kézdivásárhelyi Bod Péter Tanítóképzőben, ahol a X., XI. és XII. filológia osztályokban opcionálisként a történelmet választották.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gyorsan gyűlnek a banik a „fehér kutyás hölgynél”
Egy „fehér kutyás hölgyet” kellett keresniük Marosvásárhely főterén szerda este hét és kilenc között azoknak, akik aprópénzzel segítenék a kétnyelvű árcédulák osztogatásáért megbüntetett Lakó Péterfi Tündét a bírság felének kifizetésében.
A főterén a virágóra közelében jóval hét óra előtt szállingóztak az emberek, egyesével, kettesével, sétálgattak, feltűnés nélkül. Hétkor megérkezett a fehér kutyás hölgy is, egy padon foglalt helyet és átvette az adományozóktól nejlonzacskóba, dobozba, tasakba csomagolt aprópénzt.
Este tízkor már ismert volt az első nap eredménye: két óra alatt 33, 8 kg érme össze Marosvásárhely banisaiból – adta hírül Lakó Péterfi Tünde a Facebook-oldalán. „Nem találunk szavakat. Kis cetliken üzenetek is érkeztek, amiben megköszönitek. Az emberek arcukon boldog mosollyal hozzák, hozták, gyűjtik. Kislányok, kisfiúk törik fel a féltve őrzött perselyeiket. Gyógyszeres dobozokba, villanyégős dobozba, tégelybe csomagolva, és szeretettel átkötve hozták a vásárhelyiek. Azt hiszem fel sem fogjuk mi történik. Tudjuk, de még nem fogtuk fel... Halleluja! Köszönet Királyhalmi Tündének az áldozatos munkáért, hogy órákig ott állt, és fogadta az aprót!" – írja a kétnyelvű piaci árcímkékért 1500 lejre bírságolt hölgy.
Segítőtársa, a padon üldögélő Királyhalmi Tünde a maszol.ro érdeklődésére elmondta, olvasta, hogy senki nem vállalja Marosvásárhelyen az aprópénz összegyűjtését, így született meg az ötlete, hogy megteszi ezt maga. „Esténként sétálok a kutyával, gondoltam elvállalom, miért ne, úgyis itt járok el” – magyarázta. Az adományozók közül sokan aggodalmukat is kifejezték, jó tanácsokkal látták el, mire ügyeljen, ha megjelenne a rendőrség, ne engedje, hogy átkutassák a táskáját, mit mondjon, ha kérdeznék, hogy miért ül ott. „Nem kell félteni engem, nem félek én, hiszen azért vállalkoztam erre, ha félnék, nem ülnék itt” – mondta a fiatal nő. Idősek, fiatalok, férfiak és nők, nyugdíjasok és aktívak érkeztek és bátorították a kétnyelvűséget, az anyanyelvhasználatot sürgető Lakó Péterfi Tündét.
Az aprópénzgyűjtést más erdélyi városokban is megszervezték, sőt a határokon túlról is jelezték, hogy hozzájárulnak a bírság összegyűjtéséhez. Sepsiszentgyörgyön a Tein teázóban gyűjtik az aprót, ahol sajtótájékoztatót tartottak, és ahová váratlanul Tamás Sándor megyei önkormányzati elnök is betoppant ezer darab egybanissal. Kézdivásárhelyen egy cég adományozott egy akváriumot, amely félig megtelt egybanissal, Székelyudvarhelyen Fazakas Szabolcs filmes szakember indított gyűjtést.
Marosvásárhelyen a főtéri virágóra közelében csütörtök és péntek este is kint lesz 19 és 21 óra között a fehér kutyás hölgy, hogy átvegye az aprópénz-felajánlásokat.
Maszol.ro

Györbiró István: Pajtás
Györbiró István (1919–2011) sokak szeretett biológiatanára, Sepsiszentgyörgy díszpolgára huszonévesen megjárta a Don-kanyar poklát. Hagyatékából előkerült emlékirata nagy megjelenítő erővel idézi fel a honvédek testi és lelki szenvedéseit, erkölcsi dilemmáit. A Bikmakk Egyesület támogatásával, a T3 Kiadó gondozásában megjelent kötetet október 15-én, a szöveg szerzőjének születésnapján mutatják be. A közölt részlet is példázza: olyan történelmi forrásként is tanulságos, megrázó emberi dokumentum lát most napvilágot, amely az olvasókat a nemzeti kataklizmák okainak végiggondolására és az áldozatok előtti tiszteletteljes főhajtásra készteti.
Az út szélén, s attól kissé beljebb elhagyott csont-bőr lovak kínzó éhségükben harapják a fagyott havat. Ezek már a magukét megtették. Részük volt diadalmas előretörésből, kínos visszavonulásból. Ágyút húztak, géppuskát húztak, lőszert szállítottak, élelmet a vonalba, sebesültet a vonalból. Agyongyötört, éhes, szomjas katonalovak. Az egyik megpróbálja félrekaparni a fagyott hóréteget, hogy valami aszott gazt a szájába vehessen, de reménytelen a helyzet. Vastag a hó és a felső réteg jéggé taposva. Kétségbeesetten elnyeríti magát, s emelt fejjel, nyújtott nyakkal belebámul a lenyugvásra készülő vörös napba. Orrcimpái megremegnek, fogait mutogatja, mintha bele akarna harapni abba a vörös valamibe, majd párát fúj rá, s keservesen megrázza a fejét. Kezemben egy darab kenyérrel megközelítem:
– Nesze, pajtás, egyél!
A ló csak bámulja a napot, majd felém fordul lassan, mélán, hosszan rám néz, lehajol, megszagolja a köpenyem ujját, zúzmarás orrával megérinti a kezem, a kenyér után nyúl és rágja. Megveregetem a nyakát. Csontos, hideg fejét a mellemnek nyomja. – Mi baj, Pajtás? Ki tudhat belelátni ebbe a két nagy fekete szembe?
– Menjünk haza, Pajtás? Na, gyere! Megindulok, s hallom, lép utánam a ló. Estére felérünk a tetőre. Hányadik tetőre? Ki tudja, hányadik tetőre. Mögöttem már végtelen a távolság, s előttem elérhetetlen a cél. A tetőn egy kis tanya lapul a hó alatt. Mellette istálló, valami csűrféle, s egy nyitott szájú verem. Bemegyek a verembe. Az egyik sarokból egy aszott cukorrépa és két burgonya kerül elő. Megtakarítom, s odaadom a lónak. A ló rágja. Bemegyek a házba, ahol ég a tűz, s a tűz körül melegedő honvédek beszélgetnek. Beszélgetnek a tegnapi nyomorúságról, s a holnapi reménytelenségről. – Mi az oka ennek a visszavonulásnak?
Az egyikük, talán orvos, saját szempontjából nézi és ítéli meg a helyzetet. – Vitaminhiány!
Meglep a válasz, de később belátom, hogy valami igazsága lehet az orvosnak is. A táplálkozás eléggé egyoldalú volt, s kétségtelenül felléphetett vitaminhiány, ami az emberek közérzetére, fizikai-biológiai erőnlétére kihatással volt, s az adott pillanatban látható módon befolyásolhatta az események zajlását. Aztán meg arra is gondoltam, hogy az orvos egy kicsit átvitt értelemben is hivatkozhatott a vitaminhiányra. Szellemi-lelki vitaminhiányokra is gondolhatott. Ilyen lelki vitaminok lettek volna: hogy a katona legyen meggyőződve a harc szükségessége felől, hogy bízzon a fegyvereiben, a saját erkölcsi fölényében. Ha ezek hiányoznak, akkor merő kényszer a tevékenység. A biológiai és lelki vitaminok együttes hiánya már komoly ok lehet. A szakács meglátását az orvos is magáévá teszi. Mit mondott a szakács? – A honvédek nem kapták meg a minimális kalóriát sem. Nem volt hús, zsír, szalonna, olaj, rossz volt a kenyér, sótalan volt a gyenge koszt. Nem a legkellemesebb a téma. Az ajtó előtt nyerít Pajtás, kaparja a havat, megint nyerít. Kilépek a házból. Egy sisakból megitatom. Még kér. Még adok neki. Megfordul és elindul. Közben visszasandít, hogy megyek-e utána. Valamivel gyérebb a forgalom, s így elég jól haladtunk. Közben azon gondolkodom, hogy Pajtásnak milyen mehetnékje van. Igaz, hogy nekem sem volt semmi kedvem a maradásra. Besoroltunk a gyér menetoszlopba, s lépegettünk a besötétedett éjszakában. Egynéhány szekér, egynéhány szán, s meggörbült, megrokkant, fáradt emberek. Roncsa egy megvert hadseregnek. Szél támadt mögöttünk. A nyikorgó kerekek belevágtak a jégbe, szétnyomták a frissen hullott havat, de azt a szél újra betakarta. A hátulról fúvó szél segített egy-egy keveset az előrehaladásban, de néha oldalból került, s ilyenkor kegyetlenül csípte az arcot. Jól fogott a lejtő is, ilyenkor aztán Pajtás a lépésből ügetésbe váltott. Kitartott mellettem. Mire fel ez a ragaszkodás? Valakivel összetéveszt? Emlékeztetem valakire? Vagy az a két jó szó s az a darab kenyér? De mi köt engem hozzá? Miért bolondítom magam után? Miért nem riasztom el? Miért idegenkedem ennek még a gondolatától is? Nagy érték a barátság, különösen itt. Akkor is nagy érték, ha az a barátság egy ember és egy ló között szövődött. Ez a ló nem az enyém, mi csak együtt megyünk a hóban. Hazafelé megyünk együtt a hóban. Együtt, Pajtás meg én. (…) Tetőre haladunk lassan. Már fönn is vagyunk. Halk morajlás arra késztet, hogy visszanézzek. Budjonijt bombázzák. Vörös-fehér fények villannak, sztálingyertyák csüngnek, s elfojtva hallszanak a dörgések is. Pajtás is megáll, visszanéz, nyerít és ügetésbe kezd. Fejét földig hajtva les hátra, hogy követem-e. Csúsztatom a léceket én is. A szél kis buckákat rak, szétszedi, s mint gyermek, aki játékát megunta, az árokba sepri, de tétlen nem ül, nekimegy egy-egy magányos fának, kötekedik vele, sír, sípol, süvít, mint otthon a Nemere. Viselhetné jobban is magát. Hány embert fagyaszthatott csonttá ezen a télen? Rettenetes még rágondolni is. Fedezékeikből, meleg vackaikból kiverte őket a szörnyű támadás, s akkor ezer kínnal megkínozva csonttá dermesztette a tél, a szél. Most betakarja a hó, ez a halotti lepel. Onnan már csak tavasszal kerülnek elő, ha a farkasok fel nem falják.
Lejtünk. Ezeknek a lejtőknek az alján mindig szokott emberi település lenni. Ez érthető is, hisz itt nem annyira metsző a szél, védik a dombok, meg aztán melegebbek is, az oldalakban erősebb a nap melege. Érzem is, mintha meleg szobába léptem volna. Pedig a hideg ugyanaz, csupán a szél nem fúj. (…) Mutatkoznak a település nyomai. Elhagyott fészer, sütőkemence, kút. A túlsó oldalon is. Még csak gyéren, mint általában a faluvégeken szokott lenni, de egyre sűrűsödnek. Semmi életjel nem mutatkozik. Pajtás lemarad, mintha belefáradt volna az útba.
– Mi van, Pajtás?
Fejét előrenyújtja, orrcimpái remegnek.
– Menjünk, Pajtás!
Két lépést valahogy megtesz, de ismét megáll. Megáll, fejét előrenyújtja, orrcimpái remegnek, majd szagolja a földet, és jobbra letér az útról. Mit akarhat? Utána lépek. Egy udvar, felrobbantott ház, sötét, tátongó verem. Valószínű, hogy a ház pincéje lehetett. Szanaszéjjel gerendák, s a tető zsúpfödele begazolva a hóba, piszokba. A következő pillanatban a falu közepe tájáról heves tüzelés kezdődik, s tüzelés kezdődik balról is, elölről is, valahonnan az út túlsó feléről is. Hallom, hogy szekerek fordulnak meg, meg szánok, de az utat annyira pásztázzák a lövedékek, hogy kész öngyilkosság rámenni. Pajtás lefekszik a zsúpra. Hirtelen elhatározással beereszkedem a verembe. Lábam alatt valami gerendavég van. Leoldom a síléceket, s próbálok szilárdan elhelyezkedni. Érzem, hogy mozdul a gerenda, s abbahagyok minden mozgást. Aknázzák is az utat. (...) Legokosabb meg sem mozdulni. De meg kell mozgatnom a lábam, mert furán magam alá van törve és kegyetlenül zsibbad. Szünetel a tüzelés, kihasználom az alkalmat, s próbálom kihúzni magam alól a lábam. A gerenda megmozdul és reccsenve, nagy zajjal mélyebbre zuhan. Lépések közelednek, géppisztolysorozat húz el a fejem felett. Hallom, hogy Pajtás feláll, tovabotorkál a gerendák közt. Az oroszok káromkodnak, s eltávoznak megint. Pajtásnak nincs semmi baja, mert hallom, hogy mozog. Idáig megúsztuk, de az úton aratott a halál. Hallom, hogy az oroszok tüzelőállást változtatnak. Egészen a falu szélénél helyezkednek el. Tehát mögöttük vagyok, de nem vagyok benne biztos, hogy nem maradtak-e a régi állásban is? Várni kell. Kezdem érezni a hideget, itt a pincében is lassan csontig hatol. Próbálom mozgatni a végtagjaimat, hogy mozduljon a vérkeringés. (...) Nem fázom, de jó lenne legalább egy keveset szunnyadni… nem! Könyököm bevágom a pince falához. Belésajog a fájdalom. Rugózom. Le, föl, le, föl. Virrad. Látszik a gerenda a pince fölött. Látszanak a szalmaszálak a pince peremén. Még csak úgy, halványan, de látszanak. Rugózom: le, föl, le, föl… Mi lesz, ha virrad? Meddig kell itt nyomorognom? Mi lesz, ha kimegyek? (…) Az oroszoknak tüzelőállásuk van a falu bejáratánál, ahonnan támadást várhatnak, s a falu kijáratánál is, ahonnan szintén várhatnak támadást. Én itt közbül a pincében félig megfagyva mire számíthatok? Lelőnek, mint a kutyát. Ha a Budjenij irányából jövőket felszámolják, akkor nekem is végem van. A Budjenij felől jövőknek győzniük kell! (…) Tárat cserélek. Már itt vannak a mieink. Fogom a síléceket, s felzárkózóm. Negyed órát sem tartott a harc, szabad volt az út. A fiúk a halottakat kihúzogatták az út szélére sorba. Külön a magyarokat, külön az oroszokat. Mintha nem lenne az nekik már mindegy… A sebesülteket felrakták a kocsira, s eltűnnek velük arra Novioszkol irányába. Egy ló üget mögöttem, utolér, fölnyerít, s lépésre vált. Pajtás. (...) Ketten megyünk most már megint ebben az irdatlan visszavonuló tömegben. Ketten, de inkább csak vonszoljuk magunkat. A feszült idegtevékenység, a fáradtság, a hideg és az éhség most tör ki rajtam. Ráz a hideg, vacog a fogam, de megyünk, egyre megyünk arra, napnyugatnak. Megyünk, én és Pajtás. (…) Vonul a menetoszlop. Már amennyire menetoszlopnak lehet nevezni ezt a meggyérült, vánszorgó tömeget. Jobbról, a hómezőkről még fel-felbukkan egy-egy meggyötört csoport. Csak a magasságos Isten a megmondhatója, hogy tudtak kivergődni idáig, hogy nem fagytak meg? Az is igaz, hogy ezekben már csak a lélek él, a hazavágyó lélek. A test már majdnem halott. A bakancsaikat bicskával kell lefaragni a lábaikról, azokról a fagyott csonkokról. Egy eleven seb az egész lábfej. Be kell kötözni, be kell bugyolálni, hogy ne fagyjon tovább, de folyik belőle a lé. Kétségbeejtő nézni, nem hogy elviselni. Beteg, félrebeszél, éhes, nincs egy darab kenyere, nincs semmi gyógyszer, s őrjítő az, amikor az ember nem tud segíteni. Kinek kellett ez? Kellett ez valakinek? A poklok ördögeinek, mert mind ördög az, aki meg akarja változtatni a világot, s nem számol azzal, hogy lehetséges-e. S ezek a roncsok mégis boldogok, mert vaktában rátaláltak erre az emberjárta útra, s élnek. És mennek haza. De hol van az még? Húzzuk, vonszoljuk magunkat az úton, utolsó foszlányaival a kitartásnak. Négy-öt ember, nagy hézag, két-három ember, még nagyobb hézag, egy ember és egy ló, s ott messze a távolságba tűnve talán szán, talán szekér. Az emberek hátán araszos a zúzmara, s talán az utolsó lehelet száll most ki belőlük, de mennek, mennek meggörbülve, lassan, mintha óriási terűt cipelnének. S nagy is, rettenetesen nagy az a terű, amit igazán cipelnek, csuda, hogy bírják. Ott benn van a terű, benn a lelkekben. A halottak tízezreinek utolsó lehelete az, a barátok utolsó sóhajtása. Hetvenezer meggyötört ember kínja ezekben a fagyott, agyonkínzott, alig mozgó emberekben. Nagy a terű, s még hol van az otthon? Addig még sokan leteszik a terhet, s megpihennek. Megpihennek örökre. Egy ilyen tág közbe besorolva megyünk mi is, Pajtás meg én. Csúnyán elbánt Pajtással is a nyomorúság, a hideg meg az éhség. Csont és bőr már az egész ló. Mi tartja benne a lelket? S vajon én különb vagyok? Csont és bőr vagyok én is. Mi tartja bennem a lelket? Az a köves, fenyős, borvizes haza, a fenyvesek illata, az a sok virág, az a lány, az az út pora, amely bársonyosan, melegen simogatja a mezítelen talpat, az akácok illata…a nagyapám akácfáinak illata. Otthon még meghalni is más, s hátha még dolgozni is lehetne? Közeledik a város. (…) Balra elhagyjuk a katonai kórház kicsi földszintes épületét. Udvarán több sorban kékre dermedt hullák várják, hogy megkapják a végtisztességet. Esetleg majd, ha enyhül az idő. Pár száz méterrel távolabb, jobbról, emeletes épület, itt van az irányító és a honvéd pihenőhely. Az udvaron konyha. A konyha fogatolt, a lovakat éppen itatják. Pajtás is beáll a sorba. – Honnan került ez a madárijesztő?
– Együtt jöttünk. Egy arab telivér, csak le van gyengülve. Az őrnagy úr parancsa, hogy adjátok ki neki is a fejadagot!
– Papírja van-e?
– Holnap majd megkapjátok!
Pajtás rám nézett, s mintha kacagott volna a szeme. Nem akármilyen ló ez, s a hülyék még azt mondják, hogy madárijesztő… Itatás után, mintha a legnagyobb rendjén lenne, megindul a többi után az istállóba. Megkönnyebbült lelkiismerettel indulok én is a pihenőhelyre.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lezárult a nemzetiségi színházi kollokvium tizedik kiadása
Vasárnap zárult a nemzetiségi színházi kollokvium jubileumi, tizedik kiadása. A tíznapos színházi eseménysorozatra, melynek 2001-től a Figura Stúdió Színház a házigazdája, hagyományosan magyar, német és jiddis nyelven játszó társulatok kapnak meghívást.
A kollokvium Erdély egyik legnagyobb múlttal rendelkező multikulturális rendezvénye, az idei kiadás az esemény találkozójellegét hangsúlyozta, szakítva a rendezvény hagyományos versenyjellegével. A nemzetiségi színházi kollokvium céljává így az vált, hogy átfogó képet adjon a romániai kisebbségi színjátszás helyzetéről.
A tíznapos fesztivál összesen húsz előadást foglalt magába. Ezekből hét nagytermi, öt stúdiótermi, három nagytermi stúdióelőadás szerepelt a műsorban a következő színházaktól: Állami Zsidó Színház (Bukarest), Aradi Kamaraszínház, Csíki Játékszín (Csíkszereda), Csiky Gergely Állami Magyar Színház (Temesvár), Figura Stúdió Színház (Gyergyószentmiklós), M Studio (Sepsiszentgyörgy), a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata, Yorick Stúdió, a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata, nagyszebeni Radu Stanca Színház – Német Tagozat, Szigligeti Színház (Nagyvárad), Tamási Áron Színház (Sepsiszentgyörgy), Temesvári Állami Német Színház, Tomcsa Sándor Színház (Székelyudvarhely).
Emellett három alkalommal mutatkozott be a Gyergyói- medencében (Gyergyóalfaluban, Gyergyószárhegyen, majd Gyergyószentmiklóson) az Erdélyi Vándorszínház társulata, amely először kapott meghívást a kollokviumra, és először játszhattak ezen a vidéken összesen mintegy 400 érdeklődő előtt. Mintegy száz diák ismerkedhetett meg a kolozsvári Váróterem projekt társulatával, amely a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Elméleti Líceum tantermében két alkalommal mutatta be a Bánk bán? Jelen! című előadást.
A fesztivál színházi előadásainak, valamint a kísérőrendezvényeinek együttesen mintegy 2500 látogatója volt. A rendezvény főtámogatói voltak: Románia Kormánya – Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala (DRI), Nemzeti Kulturális Alap (AFCN), Román Kulturális Minisztérium, Bethlen Gábor Alap, Communitas Alapítvány.
Népújság (Marosvásárhely)

Húszezernél több aláírás gyűlt össze Háromszéken
Háromszéken több mint húszezren írták alá a Székelyföldért szervezett népszavazást kezdeményező íveket, számolt be Tamás Sándor. A kezdeményező RMDSZ Kovászna megyei elnöke elmondta: a referendum kiírásához szükséges támogató aláírások duplája gyűlt össze két hét alatt.
Kovászna megyében több mint száz településen gyűjtötték a kézjegyeket, köztük olyan településeken is, ahol hivatalosan nincs magyar ajkú lakos. Mint arról beszámoltunk az RMDSZ által kezdeményezett népszavazás kiírásához szükséges aláírásgyűjtő akcióhoz csatlakozott az Magyar Polgári Párt (MPP) és a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) is.
A három magyar szervezet összefogásának köszönhetően naponta több mint ezer aláírást sikerült összegyűjteni Sepsiszentgyörgyön.
A kezdeményezők tervei szerint december 8-án szerveznének népszavazást Hargita, Kovászna és Maros, illetve Bihar, Szatmár és Szilágy megyékben. A székelyföldi megyék lakóitól azt kérdeznék: „Egyetért-e azzal, hogy Hargita, Kovászna és Maros megye egy fejlesztési régiót alkosson Marosvásárhely központtal?” A régiós szintű referendum kiírásáról a megyei tanácsok kell hogy döntsenek. Ahhoz, hogy napirendre tűzzék az erről szóló határozattervezetet, a lakosság öt százalékának támogató aláírására van szükség. Háromszék esetében ez 9312 személyt jelent, de a három magyar szervezet összefogásával már több mint 20 ezer kézjegy gyűlt össze, de a végső eredményt hétfőn összesítik.

Egymásnak feszült Antal Árpád és a Románok Fóruma
A Ioan Selejan ortodox püspök által vezetett román szervezet újabb támadásba lendült, és kiadott egy közleményt, amely szerint, Antal Árpád szítja a feszültséget a nemzetiségek között. Amint arról beszámoltunk, korábban Sepsiszentgyörgy polgármestere fogalmazta meg, hogy a Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Fóruma minden lehetséges eszközzel támadja a székelyföldi magyarokat.
Antal Árpád: számunkra teljességgel érthetetlen az a magatartás, mely egyébről sem szól, csak arról, hogyan lehet a magyarokat abban megakadályozni, hogy az anyanyelvüket beszéljék, vagy hogy a szimbólumaikat használják. Antal emlékeztetett, hogy románok fóruma belépett a város zászlója ellen indított perbe a prefektúra oldalán, és hogy azelőtt az Országos Diszkriminációellenes Tanácshoz fordultak, mert a sepsiszentgyörgyi önkormányzat több pályázati pénzt ítélt a magyar civil szervezeteknek, ám a testület visszautasította a diszkrimináció vádját.
A Románok Civil Fóruma azzal vágott vissza, hogy szerintük Antal Árpád szítja a feszültséget, azzal hogy magyar nyelven tartja a beszédeit, megváltoztatta az 1918 december 1 sugárút egy szakaszának a megnevezését. A románok fóruma szerint, Antal Árpád – Werbőczy Hármaskönyvének szellemét képviseli, amikor a románokat kihagyták Erdély közéletéből.
Kovács Blanka
www.slagerradio.ro
Erdély.ma

Nyugvóban a román templomépítési láz
Az elmúlt két évtizedben gombamód szaporodtak a hagymakupolák Romániában, mondhatjuk némi képzavarral, illusztrálva egy hangzatos statisztikával is, miszerint az országban kétnaponta épül fel egy templom, s naponta három iskola zár be. A templomépítési lázzal kapcsolatos hiteket és tévhiteket KISS DÉNES vallásszociológus igazította helyre, akivel Kustán Magyari Attila beszélgetett.
Augusztus elején robbantott ki heves vitákat a BBC híradója, amelyben az állami támogatással épülő bukaresti katedrális látható, s megszólal Remus Cernea képviselő, a Zöld Párt elnöke is azt hangsúlyozva, hogy az ortodox egyház és a politikum szimbiózisban él: az egyik segít a kampányban, a másik közpénzekkel jutalmazza ezt. Megszólal az utca embere is: egy lány szerint a templomra szánt pénz iskoláknak és kórházaknak is járhatna, egy férfi pedig úgy véli, a híveknek kellene állniuk az építkezéseket. Victor Opaschi vallásügyi államtitkár ezzel szemben úgy érvel, a múlt rendszerben eltulajdonított épületeket mind vissza kellene adnia az államnak, ha nem nyújtana támogatást az egyháznak. A BBC egy írással is jelentkezett, amelyben azonban már tárgyi tévedések szerepeltek. Ezeket Kiss Dénes kolozsvári vallásszociológus ismertette, de őt megelőzve az ortodox egyház is reagált a hazai sajtó által átvett cikk állításaira. A közleményben az áll, nem szeszélyről van szó, hanem egy liturgiai szükségletről, elsősorban a városokban, ahol a Ceauşescu-érában tilos volt az egyháznak építkeznie. Leírják azt is, hogy a rendszerváltás óta mintegy kétezer kultikus hely épült Romániában, mivel a már meglévők nem tudták befogadni az érdeklődő tömegeket. Hozzáteszik: egy európai keresztény néphez méltóbb az új templomok építése, mint a hívők hiányában kiüresedett épületek eladása – utalva a nyugati tendenciákra, ahol a szekularizált államokban még bérelhető lakásként is árulnak egyes templomokat. Az egyház itt célba talált, felmérések szerint ugyanis tíz év alatt éppen Nagy-Britanniában 71,7 százalékról 59,3-ra esett a magukat kereszténynek vallók aránya.
Számok és arányok
A szakember azt írja, az állam által elismert egyházak egyrészt az építkezésekre és javításokra, másrészt a személyzet bérezésére kapnak támogatást, 2011 óta pedig a bukaresti Nemzet Megváltása Katedrális építésének költségeihez is hozzájárulnak.
Míg az építkezésekre és felújításokra 2008-ban 33 millió eurót szánt az állam, 2011-ig ez az összeg közel hét millióra csökkent, az egyházi személyzet fizetés-kiegészítése azonban majdnem 59 millió eurót tett ki két évvel ezelőtt, és nőtt az előző esztendőkhöz képest. Az említett katedrálist 2011-ben 2,3 millió euróval támogatták.
Kiss Dénes számításaiból az is kiderül, hogy a BBC által felvetett kontraszt az iskolák és kórházak helyzete, valamint az egyházak iránti bőkezűség között nem valós, hiszen míg két évvel ezelőtt az egyházak összesen nagyjából 68 millió eurós állami támogatásban részesültek, addig az oktatásra szánt összeg ennek harmincszorosát tette ki, azaz több mint kétmilliárd eurót, az egészségügy pedig 1044 millió eurót kapott.
Kiderült az is, hogy a Kolozsvári Ortodox Püspökség majdnem három millió eurós költségvetésének egyharmadát a hívek, 35 százalékát az állam, 18 százalékát a helyi önkormányzatok állták, továbbá a prefektúra és a megyei tanács járult hozzá a támogatásokhoz.
Soha nem elég! – Az ortodox egyház építkezik ott, ahol szükség van rá, mert sok a hívő, és építkezik missziós célból ott, ahol még nincs, aki használná az épületet, emellett jól meghatározott pontokon kolostorokat is emel – összegezte a helyzetet a szociológus. A magyarok figyelme persze elsősorban a többségében általa lakott vidékekre összpontosul, és etnikai terjeszkedésként értelmezik a jelenséget, a BBC azonban inkább az indokolt építkezésekről írt meglehetősen ellentmondásosan, hiszen a cikkíró számára kiderülhetett volna, hogy az átadott templomokat valóban használatba veszik. Kiss Dénes szerint mára átestünk a templomépítési lázon, de ennek meg is kellett történnie. A lakosság térbeli átrendeződését az egyház nem követhette a múlt rendszerben, így a városiasodó román társadalom, bár a hitét nem veszítette el, a szertartásait nem volt hol megtartania. Az építkezési hullám lecsendesülőben van, de a folyamatos mozgások miatt soha nem fejeződhet be: gondoljuk például arra, hogy újabban sokan elhagyják a nagyvárosokat a közeli kisebb települések kedvéért, tehát a kertvárosokban, alvóvárosokban újabb építkezések kezdődhetnek.
Egy másik érdekes kérdés a közpénzből támogatott építkezések ellenzőinek kiléte, ugyanis a leggyakrabban névtelen internetes hozzászólók közt találni meg őket, cikkek azonban nem igazán jelennek meg ebben a hangnemben, legfennebb blogbejegyzések. Ez is azt jelzi a szociológus meglátása alapján, hogy a templomépítési hullám többnyire legitim volt a lakosság szempontjából. Fontos megjegyzés az is, hogy a kérdést nem csak a szekularizált nyugat-európai trendek mentén lehet vizsgálni, mert a világ e szeglete kivételnek számít, hanem a többségében hívő társadalom szemszögéből is.
Egy a kupola, egy a közösség
Érdekes megvizsgálni, hogy a megépült templomok mennyire használhatók. A társadalomtudós szerint, bár kifelé méretükben reprezentatívak, hiszen szimbolikusan kisajátítják a lakóterületeket, funkcionális szempontból nem megfelelőek, hiszen csupán kis számú hívőt tudnak befogadni. Hogy ez szándékosan történik-e így, azt nem tudni, hiszen a kint rekedt hívek mellett azoknak is misét szolgáltatnak a külső hangfalaknak köszönhetően, akik nem akarnak részt venni ebben. Történik ugyanakkor egy stílusváltás is a felépített ingatlanoknál, az új épületek ugyanis egy egységes stílusirányzat elterjedését erősítették. Ez Kiss Dénes szerint nem is történhetett másként, hiszen ilyen mennyiségű építkezés esetén valószínűleg néhány sikeres modell átvételével dolgoztak. A kulturális homogenizációnak többek között a máramarosi építmények mássága mond ellent, ezért a szociológus úgy véli, alaposabb utánajárást igényel a téma.
Az ország közel kilencven százaléka ortodoxnak vallja magát, és ezt az arányt a korábban terjedő kisegyházak sem befolyásolják komolyabban. (Legalábbis a hivatalos statisztikák szerint.) Míg sokáig gyors gyarapodást mutattak fel, és ma is terjednek, a tendencia lelassult. A második generációs hívek, tehát az adott vallású közösségbe beleszületettek többségébe kerülésével csökken az a vallási buzgalom, amely sokak számára vonzóvá teszi az újkeresztény közösségeket. Romániában ugyanakkor gyakran nehéz felvállalni, ha valaki egy kisegyházhoz tartozik, az elfogadás mértéke úgy nő, ahogyan vallási szempontból egyre sokszínűbb területet vizsgálunk. Templomépítési lázon egyébként a kisegyházak is átestek, ezek az építkezések azonban kevésbé voltak látványosak.
Egy segítőkész magyar önkormányzat
Hogy a magyar történelmi egyházak helyzetét illusztráljuk, egy új, Sepsiszentgyörgyön épülő református templom lelkipásztorát kerestük meg. Tudvalevő, hogy az Erdélyi Református Egyházkerületben jelenleg csupán csak két új templom van épülőben, a háromszéki mellett a Kolozs megyei Szászfenesen.
A nyolc éve alakult új gyülekezet vezetője, Bancea Gábor elmondta, az épület alapkövét két évvel ezelőtt tették le, azóta a több forrásból kapott támogatásoknak köszönhetően építkeznek. A mintegy 1800 fős gyülekezet hívei remélhetőleg a templom építési költségeinek – körülbelül hárommillió lejről van szó – tíz-húsz százalékát állják majd, az egyház a kultuszminisztériumnál is sikeresen pályázott, a legtöbb támogatást viszont az önkormányzattól kapták. – Az elmúlt húsz évben sokan eltávolodtak az egyháztól, gyülekezetünkben például van körülbelül ötszáz ember, akivel nehéz felvenni a kapcsolatot, de reméljük, mire megépül a templom, ez a helyzet változik – mondta a lelkipásztor, aki az egyházkerület által helyszínül biztosított Ifjúsági Házban tartja a szertartásokat, általában kétszáz-kétszázötven fő számára. A templomot kétszer ennyi hívő befogadására tervezték, Bancea Gábor szerint két év múlva, amikor az utolsó simításokat is elvégzik az épületen, háromszázötvenes létszámmal számolhatnak majd. Az építkezés szünetel egyébként, de azt remélik, egy sikeres pályázattal – Isten segedelmével – hamarosan folytathatják a munkát.
(Európa és a mecsetek
A vilagmecsetei.blogspot.com-on érdekes gyűjtemény található az iszlám térhódításáról. A Szlovénia első mecsetének alapkövét éppen ebben a hónapban tették le, s létezik olyan hollandiai város, ahol török mecset építését tervezik, Dánia első minaretje is használható lesz hamarosan. Grúziát némelyek európai, mások ázsiai országnak tartják, ez pedig talán abból is fakad, hogy augusztus végén egy minaretet lebontottak – a hívők természetesen hevesen tiltakoztak. Szabadkán épült a Kárpát-medence első modern mecsete, a város vonzáskörzetében ugyanis mintegy tízezer muzulmán vallású ember él. Magyarországon ennek két és félszeresét számlálják, az ország több megyéjében is jelen vannak, Romániában pedig mintegy hetvenezren élnek, nyolcvan különböző közösségben. A legtöbbjük török, tatár és albán, zömük Konstanca megyében él.)
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Markó Attila: Románia nem tartja be a kisebbségvédelmi egyezményeket
„Szó sincs arról, hogy Románia betartaná az európai egyezményekben vállalt kötelezettségeit” – jelentette ki Markó Attila sepsiszentgyörgyi parlamenti képviselő Titus Corlățean külügyminiszter kijelentésére reagálva, aki szerint azért nem kell autonómia a magyarságnak, mert az Európa Tanács jelentései azt mutatják, hogy Románia minden vállalását teljesítette.
„A külügyminiszter vagy nem ismeri ezeket a jelentéseket, vagy csak azokat a részeket mutatták meg neki, amelyekben elismerően nyilatkoznak. Ugyanis mind a Kisebbségvédelmi Keretegyezmény, mind pedig a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Kartája alkalmazásáról szóló jelentésekben komoly gondokat kifogásolnak az európai intézmények: nem biztosítják teljes mértékben az anyanyelv használatát a közigazgatásban és az oktatásban, egyáltalán nincs kétnyelvűség az egészségügyben, az igazságügyben pedig csak papíron léteznek ezek a jogok” – hangsúlyozta Markó Attila. Az RMDSZ sepsiszentgyörgyi képviselője elmondta, hogy a dekoncentrált intézmények még a székelyföldi megyékben sem biztosítják a nyelvi jogokat, sőt, van olyan hely is, ahol megbüntetik azokat, akik a kétnyelvűséget szorgalmazzák. „Gondoljuk továbbá arra is, hogy szimbólumaink ellen hadjáratot indítottak, egyházaink javait vissza akarják államosítani! Ilyen körülmények között azt állítani, hogy minden rendben Romániában, egyszerűen valótlanság és elfogadhatatlan!” – fejtette ki Markó Attila.
A képviselő felhívta a figyelmet arra, hogy az RMDSZ épp azért hozta létre a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálatot, hogy odafigyeljen a jogalkalmazás problémáira, segítséget nyújtson mindazoknak, akiket megakadályoznak törvényes jogaik gyakorlásában. „Ezért van szükség az autonómiára, ezért javasoltuk azt is, hogy a magyar nyelv legyen regionális hivatalos nyelv ott, ahol jelentős számban beszélik” – mutatott rá Sepsiszentgyörgy parlamenti képviselője.
Markó Attila emlékeztetett arra is, hogy a Mikó Imre Jogvédő Szolgálat háttérjelentést fog készíteni a nyelvi karta alkalmazásáról, melyet benyújtanak az Európa Tanácshoz.
(RMDSZ)
Nyugati Jelen (Arad)

„Tiszta” Romániát! - 13. - Megtorlások Észak-Erdélyben: Szárazajta
A magyarokat el kell ítélni!
Az 1944. szeptemberi eseményeket követő nyomozások bizonyítják, igazolják, hogy a szárazajtai magyarok nem vettek részt a falu melletti német–román katonai összecsapásban. A Maniu-gárda perére is sor kerül. 1945–1946-ban a brassói haditörvényszék e félkatonai csoportosulás néhány szervezőjét, résztvevőjét vétkesnek találja az elkövetett gyilkosságokért, rablásokért és egyéb gaztettekért.
Többnyire hét-nyolc éves kényszermunkára ítélik őket. A gárda akkor számolódik fel végleg, amikor 1946. augusztus 10-én a belügyminisztérium cellájában Gavrilă Olteanut három hónappal az ítélethirdetés előtt megölik. Úgy tűnik, hogy véget ér egy szomorú korszak, de a hadbíróság még nem zárja le a szárazajtai Nagy Dániel, Incze Gyula, Nagy Gyula és Nagy Viktor ellen emelt vádakat. A szárazajtai vérengzések újabb kivizsgálása 1952-ben indul, amikor több helybeli román fiatalt letartóztatnak a tömeggyilkosságban való bűnrészességért. De hamar megkezdik a magyarok letartóztatását is, mivel a marosvásárhelyi kihallgatáson a románok – maguk védelmére – az akkor kialakult helyzetért a magyarokat hibáztatják. A Jilavára hurcolt magyarok elleni vádat a félrevezető rágalmak, híresztelések és hamis adatok alapján állítják össze. Erre lehetőség van, mert a félrevezető állítások gyártása már 1944 szeptemberében megkezdődik. Nemcsak Olteanu ír hamis jelentéseket, hanem a helyi csendőrőrs parancsnoka is. A szeptember 26-án keltezett, a Háromszék Megyei Csendőrlégióhoz küldött jelentésében Ion Ţârlea őrmester leírja, hogy a Maniu-gárdák hetven önkéntese a helyi románokkal közösen veszi körbe Szárazajtát, és tizenegy magyart kivégez, két személyt súlyosan megsebesít. A ferdítés, csúsztatás lényege, hogy állítása szerint az önkéntesek a lakosságtól „rengeteg felszerelést és fegyvert” szedtek össze. Ezzel az őrmester akarva-akaratlanul azt igazolná, hogy a Maniu-banda kemény eljárása megalapozott, mivel a falu magyar lakossága állig fel volt fegyverkezve. Két nappal később Ioan Zamfirescu, a csendőrlégió parancsnoka egy titkos tájékoztatóban a kivégzetteket gyilkosokként emlegeti. A hamis kép lassan formálódott, de egy évtized eltelte után már bizonyítékként lehetett felhasználni. Bár egy szekus hadnagy 1952 őszén bebizonyítja, hogy a szárazajtai magyarok nem vettek részt a szeptemberi csatában, ennek ellenére több szárazajtai magyart meghurcolnak. Ezúttal nem fejszével és golyóval büntetik őket, mint korábban Olteanu bandája, hanem évekig tartó vizsgálati fogsággal, kényszermunkával és börtönnel.
Nagy Gyulát azzal vádolják, hogy édesapjával egy német tankból lőtte a román katonai egységeket, ezért 1953-ban kihallgatás nélkül bebörtönzik. A vizsgálati fogságban lévő szárazajtaiak kihallgatására csak később, 1954-ben kerül sor a bukaresti Legfelsőbb Törvényszéken. A megvádoltak hamar rájönnek, hogy a kihallgatás csak színjáték, ők maguk koncepciós per áldozatai. Nagy Gyula az elítélésük okát abban látja, ha a románokat elítélik, akkor a magyarokat is el kell. „Én hat évet kaptam [mondja], a másik hetet, a harmadik nyolcat, tízet… ötvenöt októberében szabadultam, amikor a politikai elítéltek amnesztiát kaptak.” Dávid Albertné Németh Magdolna, aki tanúként volt jelen, a következőket állítja: „Azt mondták, hogy a magyarok közül is ugyanannyit le kell fogni, hogy a bűnük legyen közös a románokéval… Nem mertünk vádolni sem, pedig tisztán tudtuk, s tudjuk, a Jó Isten előtt is tudjuk, hogy ki miatt kellett meghalnia édesapánknak.” A félelem oka, hogy „akkor olyan volt a világ, hogy megint őköt [a románokat] pártolták”.
A Legfelsőbb Ügyészség 1954. április 8-án kibocsátott 49. számú rendeletével huszonnégy szárazajtait, köztük tizenhárom magyart és tizenegy románt állít bíróság elé. Az elítéltekre 5–12 év börtönbüntetést, kényszermunkát, jogfosztást és vagyonelkobzást szabnak ki. Az évekig tartó törvényszéki meghurcolást, vizsgálati fogságot szenvedők érdekében Petru Groza román miniszterelnök – hajdani iskolatársa, Nagybaczoni Nagy Vilmos, az 1940-es erdélyi bevonulás 1. magyar hadserege vezénylő tábornokának kérésére – közbenjárt a bíróságon a szárazajtaiak ügyében, így öt magyart felmentettek. Egyed Rezső szavaival: „le is tárgyalták az ügyet, engem és Gróza Vilmost, Incze Ernőt, Szabó Béninét, Ilka nénit és Szabó Lajost felmentettek” mint ártatlan embereket.
Az ítéletek hozatalánál szerepel az a vád is, hogy az ajtai magyarok a református templom tornyából tizenhárom román katonát lőttek le. Ennyi volt a német–román csapatok közti összecsapás román áldozatainak száma is. Mivel a szeptember 4-i csata napján néhány szárazajtait a román csapatok nyomában haladó német tankon láttak, ezekre is kemény ítéletet szabnak. Három szárazajtait – Incze Ernőt, Egyed Rezsőt és Gróza Vilmost – azzal is megvádolnak, hogy 1940. szeptember 12-én ablakbeverésekkel zaklatták a helyi románokat. Mit sem számított, hogy az egyik vádlott, Egyed Rezső az ablakbeverések idején nem is tartózkodott Szárazajtán. De tíz évvel korábban, 1944. szeptember 26-án az sem, hogy Elekes Lajos még a frontról nem tért haza, így a templom tornyából nem lőhette a románokat, mégis gondolkodás nélkül kivégezték őt is. Hozzá mérve Egyed Rezső nagyon szerencsés embernek mondható. Egyértelmű, hogy akárcsak tíz évvel korábban, a román törvényszék mondvacsinált vádakkal ítélt el ártatlan magyarokat.
Mivel a szárazajtai románok aktívan segítették Olteanut és gárdistáit a tizenhárom magyar kivégzésének lebonyolításában, ezért őket is elítélik. A suhanckorú román fiatalok nem gondolnak arra, hogy egyszer majd felelniük kell a gyilkosságokban való részvételért. A mészárlás utáni napokban sem tanúsítanak semmilyen megbánást falutársaik, az ártatlan magyar emberek kegyetlen haláláért. A Maniu-gárdisták elvonulása után – Belle Gábor szerint – a helybeli román fiatalok továbbra is „jöttek–mentek, puffogtattak keresztül-kasul a faluban”. A megalázott, gyászban élő szárazajtai magyarok a konfliktusok elkerülésére házaikba zárkóznak, este időben eloltják a lámpát. A felelőtlenül lövöldöző ifjak még néhány napig terrorizálják, félelemben tartják a falu népét. Erre Dávid Albertné Németh Magdolna így emlékszik: „Puska volt a kezükben, s örökké lövöldöztek be, hol itt, hol ott, hogy féljünk mi, a magyarok.” Ez akkor ért véget, amikor orosz katonák érkeztek a faluba. Nagy Gyula szavaival: „azok kiadták a parancsot, hogyha valakit meglátnak fegyverrel vagy lőszerrel, azonnal kivégzik. No, akkor meghökkentek ezek a suhancok, s többet nem jöttek-mentek fegyveresen.”
Tény, hogy a románságnak azt a csoportját, amely részt vesz az 1944. szeptember 26-i kivégzésekben, majd az 1950-es években magyarellenes vallomásokat tesz, a faluközösség megveti, ezért a faluból is elköltöznek. Belle Gábort idézem: „Nagy hősök voltak, de a per előtt és a per után is nagyon sokan elmentek Szárazajtáról Botfaluba, Brassóba. Nagyon kevesen maradtak Szárazajtán. Az idősebbek, akik akkor sem foglalkoztak ilyesmivel, azok békességben élnek tovább Szárazajtán.”
A Maniu-gárda útja Aldobolytól Szárazajtáig
A Maniu-gárdák szeptember 14-én indultak Székelyföldre rendteremtést emlegetve. Az aldobolyi református lelkész, Deák József feljegyzi: Olteanuról az a hír járja, hogy „nagy magyargyűlölő”. Amikor az önkéntesek fegyveres csoportjai megérkeznek Alsó-Háromszékre, ott már nyoma sincs a német és a magyar hadseregnek. Nincs, kivel megütközni, de ők nem is azért jönnek, hanem a fegyvertelen székelymagyarság megfélemlítésére. Amikor egy székely településre érnek, első feladatuk, hogy a románellenesnek tartott magyarokról érdeklődjenek. Bár Aldobolyban is él kisszámú román közösség, de feketelistát nem írnak, mert itt soha nem volt román–magyar ellentét. Berecz Gyula 1893-ban írt könyvében megjegyzi, hogy az aldobolyi románokat a székelyektől csak a vallás különbözteti meg. Az „iskolában ősi időktől fogva magyarul tanítanak, s románul csak a pap, tanító” és a nép közül igen kevesen beszélnek. Olteanu azért sem kap halállistát ebben a faluban, mert – három héttel korábban – a református lelkész, a fiatal Deák József úgy veszi védelmébe a románokat, hogy a német katonai parancsnoknak, aki román túszokat követel, saját magát ajánlja fel. A következő település is megússza a mészárlást. Illyefalván egy bátor asszony – Kertész Irén, aki neveltetésének köszönhetően anyanyelvi szinten beszél románul – fogadja a gárdistákat. Határozott fellépésével és azzal a rögtönzött magyarázattal, hogy Illyefalva egy elmagyarosodott román település, menti meg az itt élőket a gárdisták garázdálkodásaitól. A dicső siserehad innen szeptember 15-én Sepsiszentgyörgyre vonul, ahol főhadiszállását a Mikó- kollégiumban üti fel. Épp erre az időre áll vissza a román közigazgatás a városban és a megyében. Ennek örömére a román vezetők és egyház nagy ünnepséget szervez. A díszszemlén Olteanu elmondja, hogy az Erdélyért folytatott harcban, a „gyilkos [magyar] bandák által kiontott vér nem marad megbosszulatlanul, a visszavágás kegyetlen és kemény lesz”. A Maniu-gárda szócsöve, a Sepsiszentgyörgyön megjelenő Desrobirea magyarellenes írásokat közöl. Írván többek közt, hogy csak „a halál és a vérontás jelenthet igazságos elszámolást a románok és a puszta (magyarok – K. Gy. megj.) barbárjai között”. Nem riadnak vissza valótlanságok közlésétől. Így például szerintük a magyarok 1940 után ötvenezer románt gyilkoltak meg. Természetes tehát, hogy a magyarokat meg kell semmisíteni, vagy vissza kell üldözni Ázsiába, véget kell vetni a román–magyar területi vitának. Hasonló tartalmú Gavrilă Olteanu sepsiszentgyörgyi kiáltványa is. A harcos ünneplések, az előadások és a kiáltványaik, az uszító jellegű írások mellett a gárdisták igyekeznek „felszabadítani” az itt élő románokat, azaz rabolnak, erőszakoskodnak. Hogy emlékük még maradandóbb legyen, összelövöldözik a sepsiszentgyörgyi park 1848–49-es honvédobeliszkjét, és nem kegyelmeznek a márványoroszlánoknak sem. A várost csak szeptember 22-én hagyják el, útjukat Árkos felé folytatják. Itt is rabolnak, erőszakoskodnak, majd – szeptember 25-én kora délután – egy részük Középajtára vonul. A szemtanú, a középajtai Benkő József szerint, Olteanu: „Katonaruhában volt, piros-sárga-kék szalaggal átkötve a mellén, a szalagon a román királyi címerrel… Amikor meglátta a községháza falán a magyar koronás címert a »Magyar Királyi Csendőrőrspihenő« felirattal, azt ő géppisztollyal lelőtte.”
Első dolguk itt is az, hogy a helyi bírótól, Váncsa M. Györgytől megtudakolják, vannak-e románellenes magyarok. Váncsa rájön, hogy ezek gyilkolni akarnak, és becsülettel megvédi a magyarokat. Kijelenti, hogy itt senki nem hibás, mert aki „valamit vétett, az be van zárva a brassói Fellegvárba”. Így a gyilkosságokat Középajta is megúszta. A gárdisták a rekvirált hat szekérrel Szárazajtára mennek, egy részük estére ér oda, a többiek másnap kora reggel. A Szárazajtára érkező dicső seregre Német Béniám így emlékszik: „Megérkezett egy szakasz… hol ilyen öltözetű, hol olyan… Az egyiken magyar katonaruha, zubbony, a másikon román, a harmadikon civil ruha, ilyen sapka, olyan sapka, minden vegyesen.” „Vajon miféle csapat ez?” – kérdezték egymástól.
(folytatjuk)
A vallomásrészletek Benkő Levente magnós lejegyzéseiből származnak.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)