Kárpát-medence, az ötödik „égtáj”
Az elkövetkező évtizedek meghatározó régiója lehet a Kárpát-medencei térség, s a monarchikus gazdasági egység újrateremtése révén a térség vállalkozói is e sikertörténet főszereplőjévé válhatnak. Radetzky Jenő, a Kárpát Régió Üzleti Hálózat Zrt. vezérigazgatója reálisnak tartja ezeket a perspektívákat.
– Milyen viszonyban van a nevét viselő induló révén örök hírnevet szerző Radetzky marsallal? – Kimondottan jó viszonyt ápolok vele, mivel igen szeretem a nevem. Egy mellékági Radetzky családból származom, ennél fogva tiszteletbeli osztrák konzul is vagyok Magyarországon. Mindent egybevetve: monarchista osztrák névvel, de nagy magyar szívvel élek, teljes mértékben magyarnak érzem magam. – Fontos, hogy „teljes mértékben” magyar legyen egy Kárpát-medencei gazdasági hálózat kialakításán dolgozó szervezet vezetője, vagy inkább szakembernek kell lennie? – Is-is. Elkötelezett vagyok a Kárpát-medencei gazdasági integráció ügye mellett. A magyar gazdaság egyik legfontosabb prioritása a környező országokkal, kiemelten a magyar lakta területekkel való minél szorosabb együttműködés, és ezt egyszerre tekintem gazdasági, illetve nemzetpolitikai kérdésnek. – Hogyan igyekszik eleget tenni e kettős feladatnak az ön által irányított hálózat? – Az első, mindent meghatározó lépés 2010-ben történt, amikor a magyar kormány programjába foglalta a Kárpát-medencei gazdasági térrel való kiemelt foglalkozást. E program első intézményi háttereként a Nemzetgazdasági Minisztérium külön főosztályt hozott létre, amelynek irányításával, a gazdasági kamarákkal együttműködésben kezdődött a fejlesztés. A Wekerle Sándorról, néhai magyar miniszterelnökről, illetve pénzügyminiszterről elnevezett Kárpát-medencei gazdasági integrációs kormányprogram célja, hogy a száz évvel ezelőtti integrációs szintre hozza fel a régió gazdaságait – természetesen a 21. század követelményeihez igazítva. Meglátásunk szerint az európai gazdaság következő évtizedei egyértelműen a kelet-európai gazdaságok növekedéséről szólnak, ezért aztán napnál világosabb, hogy ha mi nem integráljuk a térség gazdasági szereplőit, akkor ezt más végzi el. Mi pedig e térség közepén vagyunk. Az intézményi háttér megteremtése érdekében hoztuk létre a Kárpát Régió Üzleti Hálózatot, amelyet most már egy zártkörű részvénytársaság irányít. Tizenegy helyszínen hoztunk létre irodát, köztük öt erdélyi városban, Nagyváradon, Szatmáron, Kolozsváron, Székelyudvarhelyen és Sepsiszentgyörgyön. A marosvásárhelyi várhatóan 2014 januárjában nyit. – Milyen konkrét segítséget képes nyújtani ez a hálózat az anyaország határain kívüli vállalkozóknak? – A Wekerle-tervnek három nagyon fontos feladata van. Egyrészt az anyaországban tevékenykedő vállalkozásokat igyekszünk segíteni abban, hogy kapcsolatokat teremtsenek a Magyarország határain túl dolgozó cégekkel – ez vegytiszta üzletkapcsolati tevékenység. A másik: olyan projektek keresése, illetve generálása, amelyek megvalósításában részt vehetnek a magyar cégek, a munkahelyek teremtése révén pedig hozzájárulni a népességfogyás megállításához, a nemzetmegtartás elősegítéséhez, a helyben maradás ösztönzéséhez. A harmadik feladatunk a tőkebefektetés kétoldalú támogatása. De van egy különleges küldetésünk is: az integráció programjának keretében igyekszünk részt venni a testvértelepülési kapcsolatok megteremtésében, szélesítésében. E kapcsolatok eddig kétoldalúak voltak, mi viszont megpróbáljuk hálózatba tömöríteni. – A határmenti régiók esetében eddig is lehetséges voltak hasonló megvalósítások. Hogyan illeszthető az uniós jogi keretek közé viszont egy olyan projekt, amelyben, mondjuk, egy Románia közepén fekvő székelyföldi megye is érintett? – Nem kell feltétlenül és kizárólagosan pályázatokban gondolkodni. A sepsiszentgyörgyi hálózati iroda például minden olyan eszközzel, kapcsolattal rendelkezik, amely révén eljuthat valamennyi magyarországi vállalkozóhoz. Ez több mint 400 ezer vállalkozót jelent, akiket ugyancsak igyekszünk inspirálni abban, hogy a szentgyörgyi adatbázis alapján szélesítsék üzleti kapcsolataikat. A magyar állam ahhoz is jelentős forrásokat biztosít, hogy különböző üzleti rendezvényeken találhassanak egymásra a Kárpát-medence vállalkozói. – Szatmáry Kristóf, a Nemzetgazdasági Minisztérium államtitkára a 2012-es Tusványos alkalmával megkockáztatta a kijelentést, miszerint a Kárpát-medencei régió gazdasági felvetései és problémái immár nem külkereskedelmi, hanem magyar belkereskedelmi kérdéseknek számítanak. Hogyan kell értelmezni, illetve kezelni ezt a kijelentést? – E kijelentés tartalma semmiféle inkompatibilitásba nem ütközik az uniós országok esetében, Szerbia, azaz Délvidék és Ukrajna, vagyis Kárpátalja viszont valóban keményebb dió. A magyar gazdaságpolitika saját régiós stratégiáján belül nem kíván különbséget tenni egy székelyföldi, illetve egy magyarországi vállalkozás között. A kereskedelmi pályázati rendszeren belül is megpróbáljuk támogatni, igyekszünk pozitívan diszkriminálni azokat az anyaországi vállalkozókat, akik mondjuk egy székelyföldi vállalkozóval együtt nyújtanak be pályázatot – épp annak az uniós logikának a szellemében, amely nagyobb esélyt kínál egy két-három országból származó tervezetnek. Az unióban a gazdasági határok már nem nagyon „játszanak”, nekünk pedig elemi érdekünk visszaállítani a térségre jellemző évszázaddal ezelőtti gazdasági egységet. – Minden „átka” ellenére a gazdasági válság segített abban, hogy Magyarország és Románia vállalkozásai „felfedezzék” egymást. Hogyan próbál rácsatlakozni az ön által vezetett hálózat erre a jelenségre? – Valóban, a válság ellenére elképesztő iramban fejlődnek a két ország közötti gazdasági kapcsolatok, s ebben jelentős szerepet vállalnak a nemzeti alapon együttműködő cégek. Míg az európai gazdaság alig egy-kétszázalékos bővülésre képes, a magyar gazdaság gyakorlatilag stagnál, addig a román–magyar gazdasági kapcsolatok 2010 óta évi hat-hétszázalékos növekedést produkálnak. Ezt a növekedési potenciált mi jól használtuk ki, amit román oldalról kissé nehezményeznek is, mivel ebben az összefüggésben a magyar export pillanatnyilag 2,3 milliárd eurós többlettel rendelkezik. Miközben a keleti nyitás tézise egyre nagyobb hangsúlyt kap, mi azt mondjuk, hogy az ötödik „égtáj”, a Kárpát-medence a legfontosabb. A magyar gazdaság ebben a térségben 5,7 milliárd eurós többletet produkált – elsősorban a régióban lévő vállalkozásokkal való együttműködésnek köszönhetően –, ami megteremti az Oroszországgal folytatott kereskedelem deficitjének fedezetét. Arra inspiráljuk az erdélyi vállalkozásokat, hogy használják ki a magyar piacot, hiszen ez az integráció lényege. Ugyanakkor Magyarország fontos célja felépíteni a közepes vállalkozásokból azt az 50-60 nagy céget, amely piaci eszközökkel képes lesz kiszorítani a multikat, és számítunk arra, hogy ezek között erdélyi-partiumi vállalkozás is lesz. – A monarchikus múlton túl mi dimenzionálja a kelet-európai gazdaságokat? Hol és miben rejlenek a térségi legfőbb gazdasági tartalékai? – A Baltikumtól a Mediterránig terjedő kelet-európai térség lesz az Európai Unió következő fejlődési iránya , s ebben természetes és emberi adottságaival a Kárpát-medencei adottság főszereplő lehet. Éghajlatát tekintve jól védett gazdasági-földrajzi egység, az itt élő lakosság szükségleteit messze meghaladó mennyiségű egészséges élelmiszert képes előállítani, ugyanakkor több mint százmillió embernek elegendő egészséges ivóvízzel rendelkezik. Márpedig ezek a dolgok lesznek a következő évtizedek nagy kihívásai. Alternatív energiaforrásokból, napenergiától a geotermikus energiáig mindenből bőségesen áll a rendelkezésünkre, a természeti adottságaink pedig lehetővé teszik az egészség-iparág valamennyi válfajának felfuttatását. A Kárpát-medence sikerre ítéltetett, már csak a magunk emberi részét kell hozzátennünk.
Radetzky Jenő
Székesfehérváron született 1946-ban. Okleveles erdőmérnöki végzettséggel, később megszerzett felsőfokú német nyelvvizsgával és közgazdasági tanulmányokkal, vízgazdálkodási és építőipari valamint külgazdasági területen dolgozott a rendszerváltásig, azt követően pedig magánvállalkozásokat alapított és tevékenykedik a mai napig is média, szállodaipar, építőipar és külkereskedelem területen. A gazdasági kamarai mozgalomban 1988 óta tevékenykedik, 1990 óta a Fejér Megyei Kereskedelmi és Iparkamara elnöke, 1998 óta az MKIK alelnöke, a Közép-dunántúli Vízgazdálkodási Tanács elnöke, osztrák tiszteletbeli konzul, a Közszolgálati Testület tagja. Alapító elnöke volt a kolozsvári székhellyel alapított magyar–román vegyes kamarának. A Kárpát Régió Üzleti Hálózat Zrt. vezérigazgatója.
Csinta Samu Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Erőből politizálva
A politika egyik kulcskérdése: miként tudjuk az erőt alkalmazni? Mert a politika nem a kölcsönös bizalom, a hála, a méltányosság terepe. A Balkánon különösképpen nem. Mindazonáltal jó lenne, ha az erdélyi magyar közösség keretén belül az egyes szereplők az erőt elsősorban kifelé vetnék be, „befelé”, magyar viszonylatban pedig a józan önmérséklet határozná meg a magatartásukat.
Ha az Erdélyi Magyar Néppárt vezetőit a nyers pártérdek mozgatná, aligha javasolták volna a jövő évi európai parlamenti választásokra a pártkoalíciót, hiszen bázisuk nem néz jó szemmel semmiféle közösködést az RMDSZ-szel. Nemzeti szempontból ugyanakkor ez lenne az optimális megoldás: hárompárti magyar összefogás, a politikai egyéniség megőrzésével. Az RMDSZ és elnöke, Kelemen Hunor a legutóbbi SZKT-n e javaslatot határozott hangon utasította el, ami nem vall túl nagy politikai bölcsességre. Az RMDSZ elnöke ezt azzal indokolta, hogy az RMDSZ maga mögött tudhatja „az erdélyi magyar közösség 89 százalékának támogatását.” Sajátos matematika ez, ha annak fényében vizsgáljuk, hogy a közel egymillió választásra jogosult erdélyi magyar választópolgár közül 388528-an támogatták az RMDSZ szenátusi listáit. Az EMNP elvitt 58765 szavazatot, bizonyára román pártok is kaptak magyar szavazatokat, nem kevesen pedig távol maradtak az urnáktól. Az RMDSZ tehát az Erdélyben magyar pártokra leadott voksok 86,86 százalékát nyerte el a legutóbbi parlamenti választásokon. Értelemszerűen a szenátusi lista a releváns, s mivel az EMNP a szórványmegyékben csak szenátorjelölteket indított, így ott meg nem méretett.
De persze nem ez a fő probléma Kelemen Hunor álláspontjával. Hanem az, hogy ismét hengerelni készül – ami több szempontból is aggályos. Pártszempontból visszaüthet, annak dacára, hogy az RMDSZ jó eséllyel átviszi a zömmel általa dominált médián a saját üzeneteit, amit Kelemen Hunor az SZKT-n is megfogalmazott: Tőkés László pártja „az RMDSZ ellen indult” a 2012-es önkormányzati és parlamenti megmérettetésen – mi mást tehetett volna, a pártnak az a dolga, mondhatni létfunkciója, hogy induljon a választáson, az a kijelentés pedig, miszerint ezt az RMDSZ ellen tette volna, megalomániával vegyes paranoia –, „visszaélt a bizalommal.” Nevetséges ez a vád, hiszen éppenséggel az RMDSZ éltvissza a 2009-es magyar összefogás után az autonomista oldal bizalmával, nem egyeztettek Kelemen Hunor államelnök-jelöltségéről, mindmáig nem íratta alá polgármestereikkel és tanácsosaikkal a Székely Önkormányzati Nagygyűlés zárónyilatkozatát, és kifarolt az újabb nagygyűlés megszervezésének nagyszabású tervéből. Az RMDSZ rágalma egyszerű, s a választók bonyolult üzenetekre kevéssé érzékeny többsége minden bizonnyal hitelt ad neki.
Kockázatos ez a lépés, mert volt már rá példa, hogy az RMDSZ ráfázott az erőpolitikára: 2007-ben Tőkés László egymaga több szavazatot kapott a Székelyföldön, mint az RMDSZ. Az is lehetséges, hogy az RMDSZ nem tartja elsődlegesnek az EP-választásokat, hiszen, mint Markó Béla el is mondta, a kormányzati szerepvállalással az RMDSZ feladta az önálló külpolitika eszközét. Most ugyan kormányon kívül van a szövetség, de valószínűsíthető, hogy miként 2010-ben tette, az első hívásra ott terem a bukaresti hatalom aktuális birtokosai mellett fegyverhordozónak.
Kelemen Hunor talán arra játszik: ha a szervezet kiesik az EP-ből, azt megpróbálja az autonomista oldal ellen fordítani, s elrettentő példaként felmutatni a parlamenti választásokon. A szervezet fő fegyvere 2012-ben is a parlamentből való kieséssel való riogatás volt. Frunda György letagadta a napot az égről, amikor minden jogi alap nélkül azt állította: a 6:3-as küszöb nem érvényes kisebbségi szervezetekre. A háromszéki korifeusok azzal riogattak, hogy valamennyi, EMNP-re adott szavazat a román pártoknál landol. Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester azóta ugyan bocsánatot kért e kijelentésért, sajátos módon azonban nem az EMNP-től, hanem a románoktól.
Nemzeti szempontból egyenesen önsorsrontás a külön indulás, hiszen figyelmen kívül hagyja a választók többségében még mindig meglevő egységigényt. Az analógia a 2012-es marosvásárhelyi csúfos bukás. Amikor meglett volna a konszenzuális jelölt Vass Levente személyében – aki egyébként a minap szakmai vonalon érvényesített bosszú áldozata lett –, akit minden erő támogathatott volna, de az RMDSZ nem volt hajlandó belemenni abba a forgatókönyvbe, amely a legtöbb szavazattal kecsegtetett (független jelölt párttámogatással), Frunda György személyében inkább olyan jelöltet indított, akiről tudni lehetett, hogy sok magyar semmi esetre sem szavaz rá, képtelen lesz maximálni a magyar szavazatokat. Így is lett.
De rossz az RMDSZ üzenete az erdélyi magyar közeljövő szempontjából is. Bár Kelemen Hunor kiállt az SZKT-n a Székelyek Nagy Menetelése mellett, valamint a magyarországi választások kapcsán hangsúlyozta, hogy a regisztráció tekintetében a szövetség segíti, ami pozitív és méltánylandó, az összefogás előli elzárkózás nem sok jót ígér a további közös autonómiaelvű cselekvés vonatkozásában.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Brutális megszorítások várnak a tanügyre
Osztály- és iskolaösszevonásokat, létszámcsökkentést és bérlefaragást kénytelenek végrehajtani a romániai iskolaigazgatók amiatt, hogy az oktatási tárca nem hajlandó többletfinanszírozást biztosítani azon tanintézeteknek, ahol a fejkvóta nem fedezi a béralapot. A megszorítások jellemezte tanügyi átszervezés tömbvidéken is hátrányosan sújthatja a magyar oktatást.
„Az iskolaigazgatók abszolút szabadságot kapnak: azt rúgnak ki, akit akarnak” – értékelte a Krónikának Lakatos András, a kalotaszentkirályi Ady Endre Iskola igazgatója a hazai oktatásban jövő tanévtől várható drasztikus átszervezést. A 2014/2015-ös tanévtől ugyanis osztály- és iskolaösszevonások, tömeges elbocsátások várhatók, miután az oktatási minisztérium bejelentette: nem hajlandó többet finanszírozni azon iskolák költségeit, ahol a fejkvóta nem elegendő a béralap biztosításához.
A tanfelügyelőségeknek az iskolaigazgatókkal közösen stratégiát kell kidolgozniuk a bérek biztosítására. Bár az iskolák kezelőiként ebbe az önkormányzatok is bepótolhatnának, a törvény nem kötelezi őket erre. A magyar szakemberek abban bíznak: a kisebbségi oktatás nem szenved kárt az átszervezés során, a szórványban a szaktárca továbbra is biztosítja majd a magyar iskolák működéséhez szükséges pénzalapot.
A minisztérium harmadik éve kísérletezik a diáklétszámot alapul vevő normatív finanszírozási rendszerrel. Bár az elmúlt években igazgattak rajta, soha nem annyit, hogy elegendő legyen, magyarázta a Krónikának Keresztély Irma. A Kovászna megyei főtanfelügyelő szerint a fejkvóta eddig sem volt elég a béralapra, ám a szaktárca minden pénzügyi év végén pótolta a hiányzó összeget.
„Rájöttek, hogy a rendszer helyenként túlméretezett, sok pénz elfolyik, hiszen a kis létszámú osztályok mellé is óvónő, tanító kell, ott is szükség van takarítónőre, kisegítő személyzetre” – magyarázta Keresztély Irma. Mint mesélte, az elmúlt hónapban 21 megye főtanfelügyelőjét hívatta Remus Pricopie tanügyminiszter, melyek rosszul állnak a béralap biztosításával. Mindeniknek be kell mutatni egy stratégiát, hogy milyen intézkedéseket foganatosít a béralap csökkentése érdekében. „Ezt egyik napról a másikra nem lehet megoldani, az ésszerűsítésre a következő tanévtől kerül sor” – mondta főtanfelügyelő.
Nagyobb osztályok, egységesített bérezés
Kovászna megyében 20 százalék hiányzik a béralapból. „A tanügyi törvény szerint minden közigazgatási területen legalább egy jogi személyiséggel rendelkező iskolának kell működnie. Gond ott van, ahol több működik. Például Sepsiszentgyörgyön minden iskolában van román tagozat, ám egy osztályban 10–12 gyerek van. A román közösségnek el kell döntenie, hogy milyen iskolahálózatot akar, ám azt mindenkép gazdaságosabbá kell tenni” – magyarázta a főtanfelügyelő hozzátéve, hogy a csupán egyetlen iskolával rendelkező településeken alanyi jogon jár az anyanyelvi oktatás.
Keresztély szerint Sepsiszentgyörgyön és Kézdivásárhelyen túlméretezett az iskolai hálózat, ezért át kell gondolni a beiskolázási tervet. Jövő tanévtől például legkevesebb 25 fős létszámmal működhet egy napközis csoport, holott jelenleg tíz gyerekre jut egy óvónő. Ezzel az összevonással a megye öt városában 30 óvónői állás szűnik meg, mondta. Hozzátette, a középiskolák igazgatóival is tárgyaltak, és a kisebb létszámú iskolákból nagyobbakba irányítanak át tanárokat.
Hargita megyében az igazgatók bérének egységesítésével, osztályok összevonásával és az opcionális tantárgyak óraszámának csökkentésével próbálnak eleget tenni az új kihívásoknak – döntöttek a tanfelügyelőség csütörtöki vezetőtanácsi ülésén. Bartolf Hedvig főtanfelügyelő szerint arról is határoztak, hogy az iskolák nem hosszabbíthatják meg a kisegítő személyzet alkalmazására kötött ideiglenes szerződéseket anélkül, hogy azokat a tanfelügyelőség ellenőrizné. Több iskola esetében megvizsgálták az alacsony létszámú osztályok összevonásának lehetőségét, de végül csak egy csíkszeredai szakközépiskolában vonnak össze osztályokat. Bartolf Hedvig elmondta, az oktatási minisztérium is költségcsökkentő rendeletet kiadására készül, ezeket is alkalmazniuk kell.
Nem elég a fejkvóta
„A legnagyobb gondot az jelenti, hogy nem megfelelő a normatíva értéke, illetve a korrekciós szorzó sem a kisebbségi, sem a többségi oktatás esetében” – szögezte le Keresztély Irma, aki ezt memorandumban jelezte az oktatási miniszternek. Amikor az angol modellt átvették, kiszámolták, hogy egy gyerek után mennyi pénz jár, ami fedezi a bér- és egyéb költségeket. A tanügyi törvény szerint minimum 300 gyerekkel lehet működtetni egy tanintézetet. A Kovászna megyei tanfelügyelőség kétezer feletti létszámmal működő iskolákban modellezte le, hogy esetükben sem elég a fejkvóta a béralapra.
„A Székely Mikó Kollégiumban és a Mihai Viteazul Főgimnáziumban az iskolák és a tanfelügyelőség párhuzamosan végezték el a számításokat és azonos eredményre jutottunk: a fejkvóta nem elég. Számításaink szerint, ha Kovászna megyében 200 személyt leépítünk a tanügyi rendszerből, akkor is csak 2 százalékot spórolunk a béralapon. A 20 százalékos hiány így 18-ra csökken” – magyarázta Keresztélt Irma.
Szabad kezet kaptak az igazgatók
Kolozs megyében csütörtökön hívatták a tanfelügyelőségre az átszervezés kapcsán az iskolaigazgatókat. Solymosi Zsolt, a kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégium aligazgató a Krónikának elmondta, úgy tudja, a magyar iskolák közül egyedüliként őket nem rendelték be, a kollégium ugyanis nem küzd létszámgondokkal.
Lakatos András, a szórványkollégiummal is rendelkező kalotaszentkirályi Ady Endre Iskola igazgatója, aki maga is részt vett a megbeszélésen elmondta: eddig a tanárok és a kisegítő személyzet bérezését szabályozó normarendszer úgy működött, hogy a nagy létszámú iskoláknál a fejkvóta alapján felhalmozódott többletforrásokat átcsoportosították a kisebb tanintézetekhez, hogy fedezni tudják a bérköltségeket. „Most közölték velünk, hogy 2014-től ennek vége, az állam megtartja a pénzt magának és inkább megint a tanügyön rúg egyet” – fogalmazott az igazgató.
Mint magyarázta, a szaktárca a tanintézetekre bízza, hogyan gazdálkodnak a nekik járó forrásokkal, eldönthetik, hogy osztályokat vonnak össze vagy a személyzetet építik le. Az önkormányzatok elvileg megkímélhetnék az iskolákat a radikális intézkedésektől, feltéve, ha a költségvetésük ezt lehetővé teszi. De Lakatos András szerint ez még abban az esetben is kérdéses, ha az önkormányzat kellőképpen tehetős, ugyanis a törvény ezt nem szabályozza. „Senki nem tud választ adni arra a kérdésre, hogy az önkormányzatok segíthetnek-e a bérek kifizetésében” – mutatott rá az igazgató. Kifejtette, tárgyalt már az önkormányzattal, amely meg szeretné menteni az iskolát, azonban nem tudni, hogy lesz-e erre lehetőség.
Kalotaszentkirályon a fejkvóta alapján járó forrásokból a bérköltségek egyötödét nem tudják finanszírozni, szórványkollégiumként ugyanis bentlakást is működtetnek, így a kisegítő személyzet is nagyobb. Ez az egyedüli állami finanszírozású szórványkollégium, a többit alapítványi forrásokból tartják fent, részletezte Lakatos. Ráadásul az egy bentlakó után járó állami támogatás mindössze napi öt lej, ami nevetségesen kevés ahhoz képest, hogy mennyibe kerül az étkeztetése. Ugyanakkor a törvény előírja, hogy a szállás ingyenes, vázolta a helyzetet. Kérdésünkre elmondta: attól függ, hogy hány embertől kénytelen megválni, hogy csak a kisegítő személyzetnek mond fel, vagy tanerőknek is. „Az a kormány papol, miközben nem tartja tiszteletben a tanügyi törvényt, amely előírná, hogy a bruttó nemzeti össztermék 6 százalékát kellene az oktatásra fordítani” – bírálta az intézkedést Lakatos András.
Király András: ki kell állni!
Az államnak jelenleg ennyi pénze van a közoktatás fenntartására, ám megteremtette a lehetőséget, hogy az iskolák több helyről vonjanak be forrásokat, a fenntartó önkormányzat például a pedagógusok fizetésébe is bepótolhat – mutatott rá lapunknak Király András oktatási államtitkár. Bár a kis létszámú osztályok miatt a kisebbségi oktatás van a legjobban kitéve az átszervezés veszélyének, az államtitkár szerint ez nem szenved kárt. Mint mondta, ezt Remus Pricopie tanügyminiszter is megígérte a héten, amikor az RMDSZ parlamenti frakcióinak oktatási szakembereivel találkozott.
Az államtitkár kifejtette, a miniszériumnak az a kérése, hogy a nagyvárosokban, ahol több tanintézet működik, igyekezzenek ezeket úgy racionalizálni, hogy a közeli iskolákban ne legyen mindössze 14 gyerek osztályonként. „Remélem az oktatási hálózatunk a következőkben is fenntartható lesz, a szórványtelepüléseken annyi gyerekkel kell működnie az iskolának, ahány van. A közösség képviselőinek, az iskolák vezetőinek, az érdekvédelmi szervezet tagjainak nyugodt érvekkel ki kell állniuk és kérniük a törvényes jogok biztosítását” – jelentette ki Király András, rámutatva: azzal kell érvelni, hogy a létszám alatti osztályok, iskolák a módszertan alapján a minisztérium hatáskörébe tartoznak.
Bíró Blanka, Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Tamás Sándor hadat üzen a „csokikorrupciónak”
Háromszéken nulla toleranciát hirdetnek az intézményi kiskorrupció ellen – nyilatkozta Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke.
„Megszüntetjük azt, hogy csokoládéval kelljen felgyorsítani a dokumentumok kibocsátását” – fogalmazott az elöljáró, aki szerint a decentralizált intézmények dolgozóinak teljesíteniük kell majd, elfogadhatatlan, hogy „napi nyolc órát hordozzák az iratokat egyik irodából a másikba, vagy küldözgessék az ügyfeleket egyik szobából a másikba. Nem az intézmények alkalmazottaiért van a lakosság, hanem fordítva, az embereknek az elsődlegesek” – szögezte le Tamás Sándor.
A Kovászna Megyei Tanács elnöke a decentralizáció kapcsán kifejtette: bízik benne, hogy a Demokrata-Liberális Pártnak (PDL) az alkotmánybíróságon nem sikerül elgáncsolnia a múlt hónapban elfogadott törvényt, és a jövő év elején az önkormányzatokhoz kerülnek a decentralizált intézmények. Mint arról beszámoltunk, a decentralizálás során Kovászna megye és Sepsiszentgyörgy önkormányzata 22 ingatlant, kétszáz alkalmazottat, és a jövő évi költségvetésben hétmillió lejt kapott a működtetésre, valamint a bérekre.
Tamás Sándor elmondta, Háromszéken eddig 13 alárendelt intézménye volt az önkormányzatnak, a decentralizálási folyamattal hat újabb intézmény kerülhet helyi irányítás alá. Bejelentette: ezekben az intézményekben jelentős átszervezéseket helyeznek kilátásba. „Nem akarok senkit megijeszteni, az átszervezés nem jelent föltétlenül elbocsátást, csak a tevékenység ésszerűsítését célozza” – mondta Tamás Sándor.
Példaként említette a Kovászna megyei Kulturális és Műemlékvédelmi Igazgatóságot, ahol négyen dolgoznak – az igazgatón kívül egy titkárnő, a könyvelő és a sofőr – emellett a háromszéki önkormányzatnak van művelődési központja, így várhatóan ezt a két intézményt összevonják. Hasonlóképpen tömörítenék a három mezőgazdasági intézményt is. Ésszerűsítenék továbbá az intézmények könyvelését, hiszen helyenként 2-3 könyvelő dolgozik, ennyire pedig nincs szükség, magyarázta a tanácselnök.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Erőből politizálva
A politika egyik kulcskérdése: miként tudjuk az erőt alkalmazni? Mert a politika nem a kölcsönös bizalom, a hála, a méltányosság terepe. A Balkánon különösképpen nem. Mindazonáltal jó lenne, ha az erdélyi magyar közösség keretén belül az egyes szereplők az erőt elsősorban kifelé vetnék be, „befelé”, magyar viszonylatban pedig a józan önmérséklet határozná meg a magatartásukat.
Ha az Erdélyi Magyar Néppárt vezetőit a nyers pártérdek mozgatná, aligha javasolták volna a jövő évi európai parlamenti választásokra a pártkoalíciót, hiszen bázisuk nem néz jó szemmel semmiféle közösködést az RMDSZ-szel. Nemzeti szempontból ugyanakkor ez lenne az optimális megoldás: hárompárti magyar összefogás, a politikai egyéniség megőrzésével. Az RMDSZ és elnöke, Kelemen Hunor a legutóbbi SZKT-n e javaslatot határozott hangon utasította el, ami nem vall túl nagy politikai bölcsességre. Az RMDSZ elnöke ezt azzal indokolta, hogy az RMDSZ maga mögött tudhatja „az erdélyi magyar közösség 89 százalékának támogatását.” Sajátos matematika ez, ha annak fényében vizsgáljuk, hogy a közel egymillió választásra jogosult erdélyi magyar választópolgár közül 388528-an támogatták az RMDSZ szenátusi listáit. Az EMNP elvitt 58765 szavazatot, bizonyára román pártok is kaptak magyar szavazatokat, nem kevesen pedig távol maradtak az urnáktól. Az RMDSZ tehát az Erdélyben magyar pártokra leadott voksok 86,86 százalékát nyerte el a legutóbbi parlamenti választásokon. Értelemszerűen a szenátusi lista a releváns, s mivel az EMNP a szórványmegyékben csak szenátorjelölteket indított, így ott meg nem méretett.
De persze nem ez a fő probléma Kelemen Hunor álláspontjával. Hanem az, hogy ismét hengerelni készül – ami több szempontból is aggályos. Pártszempontból visszaüthet, annak dacára, hogy az RMDSZ jó eséllyel átviszi a zömmel általa dominált médián a saját üzeneteit, amit Kelemen Hunor az SZKT-n is megfogalmazott: Tőkés László pártja „az RMDSZ ellen indult” a 2012-es önkormányzati és parlamenti megmérettetésen – mi mást tehetett volna, a pártnak az a dolga, mondhatni létfunkciója, hogy induljon a választáson, az a kijelentés pedig, miszerint ezt az RMDSZ ellen tette volna, megalomániával vegyes paranoia –, „visszaélt a bizalommal.” Nevetséges ez a vád, hiszen éppenséggel az RMDSZ éltvissza a 2009-es magyar összefogás után az autonomista oldal bizalmával, nem egyeztettek Kelemen Hunor államelnök-jelöltségéről, mindmáig nem íratta alá polgármestereikkel és tanácsosaikkal a Székely Önkormányzati Nagygyűlés zárónyilatkozatát, és kifarolt az újabb nagygyűlés megszervezésének nagyszabású tervéből. Az RMDSZ rágalma egyszerű, s a választók bonyolult üzenetekre kevéssé érzékeny többsége minden bizonnyal hitelt ad neki.
Kockázatos ez a lépés, mert volt már rá példa, hogy az RMDSZ ráfázott az erőpolitikára: 2007-ben Tőkés László egymaga több szavazatot kapott a Székelyföldön, mint az RMDSZ. Az is lehetséges, hogy az RMDSZ nem tartja elsődlegesnek az EP-választásokat, hiszen, mint Markó Béla el is mondta, a kormányzati szerepvállalással az RMDSZ feladta az önálló külpolitika eszközét. Most ugyan kormányon kívül van a szövetség, de valószínűsíthető, hogy miként 2010-ben tette, az első hívásra ott terem a bukaresti hatalom aktuális birtokosai mellett fegyverhordozónak.
Kelemen Hunor talán arra játszik: ha a szervezet kiesik az EP-ből, azt megpróbálja az autonomista oldal ellen fordítani, s elrettentő példaként felmutatni a parlamenti választásokon. A szervezet fő fegyvere 2012-ben is a parlamentből való kieséssel való riogatás volt. Frunda György letagadta a napot az égről, amikor minden jogi alap nélkül azt állította: a 6:3-as küszöb nem érvényes kisebbségi szervezetekre. A háromszéki korifeusok azzal riogattak, hogy valamennyi, EMNP-re adott szavazat a román pártoknál landol. Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester azóta ugyan bocsánatot kért e kijelentésért, sajátos módon azonban nem az EMNP-től, hanem a románoktól.
Nemzeti szempontból egyenesen önsorsrontás a külön indulás, hiszen figyelmen kívül hagyja a választók többségében még mindig meglevő egységigényt. Az analógia a 2012-es marosvásárhelyi csúfos bukás. Amikor meglett volna a konszenzuális jelölt Vass Levente személyében – aki egyébként a minap szakmai vonalon érvényesített bosszú áldozata lett –, akit minden erő támogathatott volna, de az RMDSZ nem volt hajlandó belemenni abba a forgatókönyvbe, amely a legtöbb szavazattal kecsegtetett (független jelölt párttámogatással), Frunda György személyében inkább olyan jelöltet indított, akiről tudni lehetett, hogy sok magyar semmi esetre sem szavaz rá, képtelen lesz maximálni a magyar szavazatokat. Így is lett.
De rossz az RMDSZ üzenete az erdélyi magyar közeljövő szempontjából is. Bár Kelemen Hunor kiállt az SZKT-n a Székelyek Nagy Menetelése mellett, valamint a magyarországi választások kapcsán hangsúlyozta, hogy a regisztráció tekintetében a szövetség segíti, ami pozitív és méltánylandó, az összefogás előli elzárkózás nem sok jót ígér a további közös autonómiaelvű cselekvés vonatkozásában.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Milyen az autonómia...
Különben épphogy megvolnánk
Reggel Adjon Isten jó napottal indulnak csíkszeredai munkahelyükre a menaságiak. Hozzájuk hasonlóan így mennek reggelenként Kökösből Sepsiszentgyörgyre, Szentkatolnáról Kézdivásárhelyre, Nagyajtáról és Nagybaconból Barótra, Gyergyócsomafalváról Gyergyószentmiklósra, Zetelakáról és Homoródszentmártonból Székelyudvahelyre, Etédről Székelykeresztúrra, Nyárádszeredából és Mezőpanitból Marosvásárhelyre is.
Egész nap magyarul társalognak mindenkivel, majd hazatértükkor, délután Jó estéttel köszönnek minden embernek, akivel csak találkoznak. Otthon folytatják a beszélgetést családtagjaikkal, majd bekapcsolják a Duna és a Hír tévét, hogy meghallgassák a híreket, megnézzenek egy filmet, vagy belenéznek a helyi magyar nyelvű megyei vagy országos lapokba. A faluban magyar az iskola, magyar az egyház, magyar a polgármesteri hivatal, és magyarul beszél mindenki. Ahogy errefelé mondani szokták: „itt még a fű is székely”, leszámítva azt a néhány román rendőrt, aki itt őriz minket. Ez így van a Székelyföld közel minden településén, ez olyan természetes állapot, mint a levegő. Ahogy a levegőt örökkévalónak tudja mindenki, ezt az állapotot is annak tartja. Így volt ez mindig. Nemrég 54 kilométeres távon rendezték meg a székely menetelést Kökös és Bereck között. Jó volt ott lenni egymás között, és mellre szívni a székely levegőt. Az 1848-as szabadságharc, majd az I. és a II. világháború idején meneteltek itt a székelyek. Egymás tekintetéből tudják, hogy a bicska most is kinyílna a zsebükben, ha valaki bántani merészelné őket. Hogy miért mentek el menetelni, maguk sem tudnák pontosan megmondani. Nem parancsolta azt nekik senki, mert akkor el sem indultak volna. De így, hogy nem volt kötelező, legtöbbje úgy érezte, neki most ott a helye. A szabadságharc idején meg a tatárjáráskor sem kellett kötelezni egyetlen székely embert sem, hogy szembeszálljon az ellenséggel. Most ismét tanújelét adták annak, hogy ha kell, készen állnak harcolni a Székelyföldért.
Jó volt látni,
hogy nem külön-külön, pártok szerint meneteltek, hanem csak úgy, egyszerűen gyalogszékelyként. Aztán a déli harangszó az 1456-os, a magyarok fényes győzelmével végződő nándorfehérvári csatát juttatta eszükbe, ahol az akkori világ két jeles személyisége, Hunyadi János, a nagy törökverő és II. Mehmed, az oszmán törökök legnagyobb szultánja mérkőzött meg egymással. Most pedig nekik szólt a harang, a menetelőknek. Egyszerre mozdult meg mind a százhúszezer székely. Még Gábor Áron is, de a dálnoki Dózsa György is elcsodálkozna, ha látná – ki tudja, az is lehet, itt vannak közöttük, és azt sugallják, hogy ne hagyják magukat.
Haz atérve az otthon maradottaknak elmesélték a nagy élményt. Csak úgy füleltek az emberek, szemük kitágult és gyorsabban vert a szívük is. Senki sem mondta, hogy ez „felesleges” volt. Mindenki meg volt győződve, hogy az utóbbi hetven évben ez a legjelentősebb céltudatos székelyföldi megmozdulás. Abban is egyetértettek, hogy ha még sor kerül egy másik menetelésre, még többen gyűlnek majd össze. Elég nagy a Székelyföld, hogy menetelésre alkalmas utakra találjanak. Ha kell, hát miért ne meneteljenek az autonómiáért! De hogy az milyen is, és miért kell érte menetelni, a politikusokon kívül vaj’ kevesen tudják. Az utóbbi hetven év legszabadabb húsz évét hagyták maguk mögött. Meg aztán úgy élhetik meg itt magyarságukat, hogy még a magyarországiak is megirigyelhetnék. Ők csak annyit tudnak, hogy harcolniuk kell az autonómiáért. Volt a kommunizmus idején is autonómia, de ahogy mondták akkor, magyar volt az autó és román a sofőr. Hát ebből nem kérnek. Jól van ez így, ahogy most van, csak ne változzék a világ.
Márpedig a világ változik
Marosvásárhely sem az, ami volt. Még emlékeznek arra az időre, amikor majdnem mindenki magyarul beszélt a városban, aztán lassan kezdett megtelni Kárpátokon túliakkal, akiknek annyi közük volt Marosvásárhelyhez, mint nekik Vaslui-hoz. Aztán, ahogy számuk gyarapodott, egyre hangosabbakká váltak, ők lettek az őslakók, és a városalapítók jövevényekké váltak. Ma már az utcán, üzletekben és minden hivatalban románul folyik a társalgás. A városi tanácsban, ahol fele-fele arányban ülnek, napjainkban már szinte bűncselekménynek számít, ha a magyar képviselő magyarul merészel megszólalni. Törvény írja elő a magyarul is szólás jogát, és évek óta kérik megfelelő tolmácsgép megvásárlását, bár ezt megtehette volna tíz évvel ezelőtt az akkori magyar városvezetés – erre mindmáig nem került sor. A novemberi városi tanácsülésen aztán elszakadt a cérna. A helyi rendőrség vezetőjének kellett fellépnie, hogy megfékezze a magyarellenes bekiáltásoktól zajos gyűlésterem román tanácstagjait. Történt mindez a székelyek hajdani fővárosában, Marosvásárhelyen. Még az utcaneveket sem lehet magyarul kiírni, nem beszélve az önkényes névadás gyakorlatáról. Hogy csak egyet említsek a sok közül: Dózsa Görgy utca helyett Strada Gheorghe Doja. Ugyancsak itt a magyar napokat szervező marosvásárhelyieket a városvezetés, élén román polgármesterével, kitiltotta a főtérről. A piacon még a zöldségek nevét sem szabad kiírni magyarul. Marosvásárhely ma frontváros szerepét tölti be, és durván folyik az egyenlőtlen harc a magyar nyelv ellen. Ugyanaz történt a hetvenes-nyolcvanas években Kolozsváron, és ha nem cselekszünk, ez lesz a soron Sepsiszentgyörgyön, aztán mint futótűz, bejárja az egész Székelyföldet.
Egyre kézenfekvőbbé válik, hogy nem arról kell beszélni, ami még megvan, hanem ami fokozatosan leépül körülöttünk. Nemigen tudjuk, hogy mi az autonómia, mert csupán lélegzetvételünkkel véljük azonosnak. Teremtsünk kapcsolatot szórványban élő magyar testvéreinkkel, hogy lássuk, mi vár ránk a jövőben, ha nem cselekszünk idejében. Csak akkor tudnánk igazán értékelni a mai állapotokat, ha ez egyik napról a másikra megszűnne, és a marosvásárhelyihez hasonlóvá válna. Azért kell hát harcolni, hogy ez sose következzék be. Az autonómiáért küzdeni egyben azt is jelenti, hogy ennek a kívánalomnak törvényes formát szánunk. Mindenekelőtt tudnunk kell, hogy nekünk nem a román emberek, hanem a felbujtható, tanulatlan tömeg az ellenségünk. Az a sok emberből összeverődött, hamis próféták sugallatára beindítható amorf tömeg, amely többségbe kerülve úthengerként söpri el a nyelvi jogokat. Velük a harcot csak a tömegben szerveződött székelység képes felvenni, olyanformán, ha lakhelyén megtartja többségi arányát, sőt, növeli is azt, és ragaszkodik erkölcséhez, nyelvéhez. Minden más próbálkozás csak lassítja, de nem állítja meg ezt a folyamatot. Ezért kell az autonómia.
Beder Tibor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megjelent: Prés alatt a magyarság
Új könyvvel jelentkezik Kádár Gyula sepsiszentgyörgyi történész, a Háromszék külső munkatársa: Prés alatt a magyarság (Nemzeti elnyomás Romániában). /Scribae Kádár Lap- és Könyvkiadó. Csíkszereda, 2013./ A szerző az utóbbi években rendszeresen év végén jelentkezett friss munkáival.
2009-ben a Székelyföld határán című könyvét az autonómiaharc bibliájaként méltattuk, s a szentírási párhuzamnál maradva, a következő esztendőben kiadott, Székely hazát akarunk címűt az autonómiaharc újszövetségeként jellemeztük. A sorozat harmadik kötete, a 2011-ben megjelent Múltunk kötelez az államalapítás korába kalauzol, Szent István királyunkat és művét mutatja be. Ugyanakkor a címben nem jelölt második részben az erdélyi gyógyítástörténetbe nyerhettünk betekintést. A tavaly megjelent, Sepsiszentgyörgy korai története és népessége. Székely vértanúk című, két dolgozatot magában foglaló könyv első részéről a cím beszél, a másodikban az 1854-es Makk-féle összeesküvés történetét és következményeit tárja fel. Most megjelent könyve is két részből áll. Az első, mely mintegy ötödét teszi ki a munkának, a történelmi publicisztika eszközeivel igyekszik rávilágítani a mai székelyföldi valóságra, román–magyar, hatalom–Székelyföld viszonyra, de visszamegy a nemzeti közösségeknek tett 1918-as román ígéretekig, sőt, a Basarabok eredetét boncolgató rész a történelemhamisításra is rámutat. Ennek címe Mondvacsinált Székelyföld? Így, kérdőjellel, hisz a szerző a Székelyföld-tagadók, az egységes román nemzetállam mítoszát táplálók álláspontjából kiindulva a történelmi valóságra, Székelyföld és a székelyek létére igyekszik rámutatni. Íme néhány cím: A Nemzeti Összetartozás Napja, Ünnepelhetünk-e december 1-jén?, Román nyelvi tolerancia, Székelyföld létezik! A második, testesebb rész, melynek címe Nemzeti elnyomás Romániában, már jegyzetekkel ellátott tanulmányokat tartalmaz. Az elmúlt másfél évszázad nacionalista politikáját ismerteti, egy-egy korszakot vagy eseményt alaposabban körüljárva. Így elidőzik az ippi, ördögkúti, szárazajtai mészárlásoknál, a két világháborút követő román ígéreteknél, az illúziókat felváltó csalódásoknál, a beolvasztó politikát, a Securitate nemzetiségellenes működését boncolgatja. A fejezet tulajdonképpen a román nemzetállam megteremtésére törekvő államnacionalizmus bemutatása. Csak határozott küzdelemmel megvalósított területi, kulturális és helyi autonómia lehet a magyar és székely megmaradás kerete. A román nacionalizmus másfél évszázados története egyértelműen rádöbbent arra, hogy ha nem küzdünk következetesen a minket megillető közösségi jogokért, akkor csak elnyomott, beolvasztásra ítélt másodrangú állampolgárok lehetünk – vonja le a következtetést Kádár Gyula.
Kádár Gyula legújabb könyve megvásárolható a H–Press lapterjesztő standjain, Sepsiszentgyörgyön az Olt utcai Ex libris könyvesboltban és a Diákboltban.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kinda Kálmán verses hagyatéka
Habár a lázas szó betegséggel járó állapotra vonatkozik mindenekelőtt, a lelkesen vagy szenvedéllyel űzött emberi tevékenység minősítésére is ez a szó szolgál, nemkülönben a heves, megfeszített munkavégzést is lázasnak mondjuk. Valamiként aztán az elmúlt évszázad nyolcadik évtizedét is ezzel a szóval illettük már az akkori hazai magyar közbeszédben, jószerével a heves, megfeszített nemzetiségi kultúraépítésre való tekintettel: azok a lázas hetvenes évek...
Tudja ezt elsősorban, aki átélte ezt az évtizedet, de az is meggyőződhet erről, aki ennek az időszaknak a krónikáját felnyitja. Számottevő eredményekre lehetne utalni itt a hazai magyar tudományosság, továbbá az irodalom, a képző- és színházművészet, a könyvkiadás, a televíziózás s a többi műhely kapcsán. Mindezzel a lázas „termeléssel” arányosan nőtt a „fogyasztás” mértéke, a kultúrát befogadó közönség számaránya és minősége is fokozatosan emelkedett. Nemcsak értelmiségi körökben találtak otthonra a szellemi értékek, de városokon és falvakon, nagyobb központokban és vidéken széles társadalmi rétegek részesültek a kultúra igazi értékeiben – s hadd tegyem hozzá: megfizethető áron.
Kapcsolatok létesültek és erősödtek meg értékek alkotói, befogadói és közvetítői között ilyen lelkesültségnek köszönhetően, valódi közösségi igények és szükségletek fogalmazódhattak meg mindenik tényező részéről, annak ellenére, hogy az országos politikai viszonyok mindennek nem kedveztek, a kommunista hatalom nyílt és burkolt módon egyaránt bomlasztotta, mérgezte a társadalmat. Ezúttal eme pezsgő légkört és társadalmi környezetet egy székelyföldi kisváros, Kézdivásárhely esetével illusztrálnám, ahol hivatásos alkotók mellett műkedvelők is tollat fogtak, festőecsethez nyúltak, színpadra álltak, egyszóval keresték az önkifejezés számukra járható útjait. Példaként csak egyet, dr. Kinda Kálmán orvos esetét emelem ki, aki 1968 és 1979 között életének utolsó évtizedét töltötte ebben a kisvárosban, amikor mint műkedvelő jórészt a festészetet, faragászatot, fémdomborítást és a versírást választotta az önkifejezés, illetve az önismeret terepéül. Kinda doktor rövid élete folyamán (1921–1979) egyéni és csoportos képzőművészeti kiállításokon mutatkozott be (Kézdivásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Brassóban, Kolozsváron, Bukarestben), de versei csak halála után 33 évvel váltak olvashatóvá. A hagyatékból közreadott kötetnek* nincs ugyan irodalomtörténeti relevanciája, emellett a versírás lázában gyakran válik dagályossá a kifejezés, máskor meg közhelyszerűvé, sok az üres szólam, a képzavar és az egyenetlenség az egyes versekben, a kötött formájúakban meg a ritmuszavar (egy alaposabb rostálás a szöveggondozó, Murányi János részéről csak jót tett volna!), de őrzi egy talán túl érzékeny és szenvedéllyel élő embernek az érzelmi és intellektuális reakcióit korának mindennapi történéseire, valamint közössége, a kisebbségben élő székely-magyarság történelmi helyzetére. Egy értelmiségi közérzetét és önkeresését követhetjük Kinda Kálmán egy-egy sikerültebb versében vagy versrészletében. („Egyedül vagyok az ütődött / Céltalanságok csonka szobra”; „Ragacsos sárban lassan döcögök / csődbe jutottam”; „Ködös, időtlen időkben élünk / S félünk, / Ködös lesz holnapunk is”; „Keserű vagyok, fekete, / pogány ördögök, sötét tagadás / vad, törvénytelen gyereke.”) Egyik felmenőjét idézve találja meg például a szépség iránti fogékonyságának és a zaklatott múltú Erdélyhez való ragaszkodásának gyökereit. „Egy régi-régi ősöm, / mikor már nagyon ösztövérre szegényedve / sorsa ezekre a balga tájakra vetette, / és elfogytak az arany billikomok, / gondolt egy nagyot: / a sárból, melybe már rég belehullani készült, / cserépkorsókat korongozott. (...) A Duna-medence / legeslegkeletibb, / legárvább, borús-bús sarkába vetve, (...) gondolok nagy ritkán nagyot: / az áldott-átkozott sárból, / amelybe hullani készülök, / álomkorsókat – // verseket / korongozok” – írja Homo faber című versében. Ami a „verseket korongozó” szerzőnek terjedelmesebb verseiben, mindenekelőtt a Dallamtalan dallamok ciklusba soroltakban nemigen sikerül, azt egy rövid lírai versével (Akt egy lugasban) eléri, azaz egyszerűséget és eredeti látásmód megnyilvánulását találhatja ebben az olvasó: „Olyan szép volt, / Gyönyörű márványtorzó, / Hogy térden állva kúszott felé / És keble közé / Hajtotta fejét / Egy rózsabimbó.” Ugyancsak letisztultságról tanúskodik és a vers végére tartogatott meghökkentéssel (hogy tudniillik jól vagyok, hiszen holnap temetnek!) kellő hatást ér el, hogy számon tartsa a kötet olvasója a Levél című búcsúverset, amelyből idézzük: „Kedveseim, / Ezennel tudatom levelemben, / hogy nagyon-nagyon jól vagyok. / Végre kimaradtak a szívrohamok / és a nyugtalanságok. (...) Ezennel tudatom még egyszer / azokkal, akik szerettek, / higgyétek el, hogy nagyon jól vagyok, / és nagyon jól érzem magam. // Holnap temetnek.” Kinda Kálmán megírta különben sírversét is, s ezt vésték aztán kopjafájára a Haszmann fivérek: „Minden levélre, száraz ágra / vérvörös könnyet hint az alkony. / Ősz van. Várnak a túlsó parton... / Úgy érzem, tél lesz nemsokára.”
Borcsa János
* Kinda Kálmán: Erdélyi litánia. Székelyudvarhely, 2012
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Fél évszázad tollal, mikrofonnal
Születésnapi beszélgetés a 70 éves Nagy Miklós Kunddal
Marosvásárhely egyik csendes negyedében, kövesdombi lakásán kerestem fel Nagy Miklós Kund művészeti írót, egykori rádiószerkesztőt, lapszerkesztőt, aki ezúttal nem kérdező riporterként, hanem készségesen válaszoló alanyként állt rendelkezésemre. December 6-án töltötte 70. életévét.
– Erdély egyik legszebb és talán legpatinásabb városában, a gazdag történelmi múlttal rendelkező Nagyenyeden, az Őrhegy lábánál született, pontosan 70 évvel ezelőtt. Hogy emlékszik vissza gyermekkorára?
– Mint szép, gondtalan időszakra. Noha régóta tudom, hogy abban a korban ez nem volt magától értetődő, főleg számunkra nem, akiket "osztályellenség" kategóriába soroltak. Édesapám ügyvéd volt, olyan harcos értelmiségi, aki mindig nyíltan és határozottan kiállt a magyarság ügyeiért, az enyediek megbecsülték, olykor bűnhődött is miatta. Talán elég, ha példaként csak azt említem, hogy őt is elhurcolták a Tg. Jiu-i lágerbe. Ő volt az a dr. Nagy Miklós, akire később Kacsó Sándor és Vita Zsigmond is többször kitért visszaemlékező köteteiben. Az ötvenes években börtönben is volt magyarsága miatt. Köztudottan a legjobb jogászok közé tartozott, mégis hosszú időre megfosztották hivatása gyakorlásának a jogától. Ezt a család anyagilag is megsínylette, de igyekezett burkot vonni körénk, hogy ne érezzük a helyzetünkből adódó hátrányokat. Ebben a kollégium is segített. Kissé olyan volt, mint egy campus, körbebástyázott, védhetőnek vélt sziget az elrománosodó kisvárosban, nyilván mi, gyerekek kevésbé érzékelhettük, mint a tanáraink a hatalom részéről rá nehezedő nyomást. Iskolásként akkoriban az olvasás és a sport határozta meg az életemet. Tanítás után estig valamilyen labdajáték kötött le a tornakertben. Aztán vagy közben pedig a könyvek világába merítkeztem. Mindent elolvastam, amit csak lehetett. Nagy előny, ha az ember akkor élheti ki olvasószenvedélyét, amikor a szellemi dolgokra a legfogékonyabb.
– Kikre gondol vissza ma is szívesen, akik a Bethlen Gábor Kollégiumban nemcsak segítették, egyengették, hanem meg is határozták élete további alakulását? Milyen volt a Bethlen Kollégium szellemisége a múlt század 50-es, 60-as éveiben, kik voltak közös tanárok, akik korábban Sütő Andrást és Önt is tanították?
– Jó tanáraink voltak, többségük megőrizte és igyekezett továbbadni nagy hírű elődeik szellemiségét. Nem csak az idősebbek, mint Vita Zsigmond, aki Sütő Andrásnak is tanára volt, engem pedig már nyugdíjas helyettesítőként tanított, de a fiatalok is, például irodalomtanárom, a város kulturális életében ma is aktív szerepet vállaló Király László. Családunk különben hagyományosan kötődött a kollégiumhoz. Egyik anyai dédapám, dr. Fogarassy Albert egyiptológus két alkalommal is rektorprofesszorként vezette Bethlen Gábor ősi iskoláját. Másik ágon Székely Ferenc dédapám szintén kollégiumi tanár volt. Felmenőim több nemzedéke tanult itt. Édesapámnak Áprily Lajos volt az osztályfőnöke. Sokat mesélt róla. Bátyám négy évvel előttem érettségizett ugyanott. A Bethlen-szellem, a hűség, a kitartás, a ragaszkodás magyarságunkhoz, közösségünkhöz, ugyanakkor a mások iránti nyitottság szinte észrevétlenül belénk ivódott.
– Sohasem gondolt arra enyedi kollégistaként, hogy ha végez, ott volna a helye valamelyik kisvárosi vagy mezőségi iskolában, ahol apró magyarok várják a magyar tanárt, tanítót – a betűvetés, a szép magyar szó elsajátítása reményében?
– Jó tanuló voltam, többfelé irányult a figyelmem. Reál osztályba jártam, de különlegesen érdekelt az irodalom, a képzőművészet is. Egyik nagybátyám Fogarassy Endre festőművész volt. Még érettségikor se tudtam eldönteni, melyik egyetemre felvételizzek. Azért sem, mert akkor még jelentősen csökkentette a siker esélyét a származás, döntő módon beleszólhatott az életünkbe "apáink bűne". Nem is jutottam be a kolozsvári közgazdasági egyetemre. Egy évnyi munka után már Marosvásárhelyre felvételiztem, a pedagógiai főiskolára. Felvettek a román-magyar szakra. És jó, hogy így alakult. Kiváló tanárok, jó szellemű diáktársak vettek körül ott is. Több volt kollégám tanárként, más területen közösségünk jeles képviselőjévé vált. Hirtelenjében Deáky Andrást, Mirk Lászlót, Kelemen Ferencet, Tankó Gyulát, Simon Györgyöt, Tófalvi Zoltánt, Mohacsek Ákost, Csergőffy Lászlót, Farkas Jenőt, Komán Jánost, D. Kiss Jánost említem. Megfogott Vásárhely és valóban nehéz időszakokban sem engedett el. Életem nyereségének tartom, hogy immár fél évszázada saját városomnak tekinthetem és igazi lokálpatriótaként tehetek érte valamit.
– 1965-ben román-magyar szakos tanári diplomával a zsebében jelentkezik a Nyárád menti Szentgericére, amely köztudottan mindig hagyományőrző település volt. Mit jelentett Önnek akkor Szentgerice, az új agrárviszonyok közepette, és hogyan válhatott hasznossá egy ilyen közösségben egy diplomás pedagógus?
– Újdonság volt nekem a falu, a Nyárádmente. Addig városi körülmények közt éltem. Ha kicsi is volt Nagyenyed, mégiscsak város. Annak a környékén fordultam meg olykor, többnyire kirándulóként. Torockón töltöttem hosszabb időt egy nyáron, amikor szüleim oda menekítettek a gyermekparalízis-járvány elől. Marosbogáton vakációztam nyaranta református lelkész nagybátyáméknál. Aztán az érettségi utáni munkám során mócvidéki román falvakat is megismerhettem. A szentgericeiek barátságosan fogadtak, az emberek szívesen megnyíltak előttem, betekinthettem az életükbe. Azt is megtapasztalhattam, milyen nyomasztó következményekkel telepedett erre a szép, hagyományőrző településre is az erőltetett kollektivizálás. Szakos tanárként nem volt sok sikerélményem, román nyelvet tanítottam abban a színmagyar faluban, és az bizony nehezen ment. Vasárnaponként a sorköteles legények román oktatása is rám hárult. Nem ilyenek voltak oktatói álmaim.
– Mindössze három évet tölt a Nyárádmentén, amikor bekerül a Marosvásárhelyi Rádióhoz. Mi hozta a váltást, és milyen volt ez a 17 év egy rádiósnak a Ceausescu-korszak leghírhedtebb "fénykorában"?
– Inkább újságíró szerettem volna lenni, mint tanár. Rádióra nem gondoltam, de szerencsésen alakultak a dolgok. A szentgericei gyerekekkel szívesen foglalkoztam, iskolarádiót hoztunk létre velük. Erről hallhattak a Marosvásárhelyi Rádiónál, amikor 1968-ban fiatal munkatársakat kerestek. Versenyvizsgáztam, sikerült. Ez már közelebb állt az elképzeléseimhez. Szerencsém volt, a kultúrrovathoz kerültem. A folklórműsort is rám bízták. Ez tette lehetővé, hogy pár év alatt bejárjam a rádió adáskörzetét, mindenekelőtt a Székelyföldet. Szentgericén készült az első összeállításom, aztán szinte minden faluba, a legeldugottabbakba is eljutottam. A Mezőség se maradt ki.
Ízelítőt kaptam a vidéki életmódból. Gazdagodott a népdalkincsem, szélesedtek a népművészeti ismereteim. Felfedeztem székely gyökereimet. Ennél is nagyobb nyereségnek tekintem, hogy kipróbálva a rádiózás minden műfaját, riporterként, szerkesztőként, osztályvezetőként közvetlenebbül és energiákat nem kímélve belemerülhettem az irodalmi, művészeti életbe. Ez már az volt, amire régóta vágytam. Nagyon sok kitűnő embert ismertem meg, írókat, költőket, képzőművészeket, színészeket, rendezőket, zenészeket. Műhelytitkokba láthattam bele. Ebből tényleg többet tanulhattam, mint ha elvégeztem volna két-három másik egyetemet. Mellesleg közben a kolozsvári egyetem magyar-francia szakán is diplomáztam. Persze nem csak örömmel járt akkoriban a rádiós munka. A diktatúra, a cenzúra, az ideológiai kényszer megkeserítette az életünket, mindenbe igyekeztek beleszólni. A hatalomnak egyre abszurdabb, bődületesebb elvárásai voltak, el addig, hogy végül felszámolták a vidéki, nemzetiségi rádióadásokat. Annyi elégtételünk azért mégiscsak volt, hogy a kötelező politikai műsorok mellett elkészíthettük a számunkra fontos kulturális, értékmentő adásokat is.
– 1975-ben indul a népszerű, igen széles hallgatottságnak örvendő Megy a magnó vándorútra című interjúsorozat, amelyet felváltva szerkesztettek, s amelyben Erdély legismertebb személyiségei vallottak életükről, pályájukról, terveikről. Milyen emlékeket őriz "magnós" útjairól, mondjon néhány nevet, akik már régóta az egyetemes magyar kultúra Pantheonjának örök lakói.
– Abban az időben tűzzel-vassal akadályozták az erdélyi, tágabb vonatkozásban a romániai magyarság különböző közösségei, jeles személyiségei közti kapcsolattartást. Mintha áthághatatlan határvonalat húztak volna a megyék közé. Ezt a tiltást próbáltuk kijátszani, áthidalni ezzel a stafétaszerűen elképzelt interjúlánccal, amely aztán Vásárhelytől Nagyváradig, Kézdivásárhelytől Bukarestig, Gyergyószentmiklóstól, Sepsiszentgyörgytől Szatmárig, Temesvárig az egész országot behálózta. Magnónkkal sokfelé megfordultunk, sok száz egyéniséget megszólaltattunk. Hasonló értékekkel sikerült gazdagítanunk az Aranyfonotékát egy másik népszerű műsorom, az Irodalmi és művészeti napló révén is. És említhetem a Rádiószínház rovatot is. Sok-sok felejthetetlen találkozás élményét őrzöm magamban, nehéz és igazságtalan több száz névből kiemelni néhányat. De hogy mégis válaszoljak a kérdésre, kiragadok egy párat a régebben eltávozottak közül. Szemlér Ferenccel Bukarestben, Franyó Zoltánnal Marosvásárhelyen, Horváth Imrével Nagyváradon, Horváth Istvánnal Magyarózdon, Kacsó Sándorral Kolozsváron, Gellért Sándorral Mikolán, Veress Dániellel Sepsiszentgyörgyön, Fülöp Antal Andorral Kolozsváron, Aurel Ciupé-val Gyergyószárhegyen, Harag Györggyel, Sinkovits Imrével, Agárdy Gáborral, Zoltán Aladárral Vásárhelyen sikerült hosszasabban, esetenként többször is beszélgetnünk, s hangfelvételek is készültek ezekről a találkozásokról.
– Négy év kényszerszünet után, 1989 decemberében, amikor újraindul a marosvásárhelyi rádió adása, ott volt a lehetőség, hogy visszatérjen az elektronikus sajtóba. De Ön nem ezt választotta, maradt az újságírásnál a Népújság szerkesztőségében. Sohasem bánta meg akkori döntését?
– Visszatértem, néhány évig egy-két műsort heti rendszerességgel szerkesztettem a megújult Rádiónál, a rádiózástól nem lehet egykönnyen elszakadni. Meggyőződésem, hogy aki belekóstolt az élő szó varázsába, nem képes végleg lemondani róla. Azt az érzelmi töltetet, amit a beszéd, a rádiós interjú hordoz, az írás még csak érzékeltetni se tudja. Mégsem maradtam ott, mert igen nagy kihívás volt, hogy a hazai magyar újságírás megújításának a részesévé válhattam. A Népújság szerkesztése egész embert kívánt, és akkoriban tévézésre is elég gyakran felkértek. A magára találó kulturális életben is több feladatot vállaltam. És korábbi tapasztalataimat mérlegelve úgy gondoltam, ha könyvszerzőként is hallatni szeretném valamikor a szavam, nem horgonyozhatok le újra a rendkívül időigényes rádiózásnál. Olykor mostanában is szerepelek a vásárhelyi rádióban, régi hangfelvételeimet is mindegyre újrajátsszák. Sok távolabbi ismerősöm, akikkel hosszú ideje nem találkoztunk, még mindig azt hiszi, hogy rádiós vagyok. Miközben a Népújság hétvégi irodalmi-művészeti melléklete, a Múzsa, amelyet több mint két évtizede szerkesztek, már az 1106. számánál tart és több mint húsz különféle kötetet is a magaménak tudhatok.
– Igen, 1990. A jó értelemben vett zsurnalisztika – napi taposómalma mellett – elhozta a több vágányon való haladást: tényirodalom, művészportrék, színészsorsok, arcképcsarnok, interjúkötetek, rádiójelenetek, humoreszkek, dalszövegek stb. Hogy lehetett egyszerre ennyi mindenre időt szakítani, miközben több mint két évtizeden keresztül a Népújság helyettes-, illetve főszerkesztői pozícióját töltötte be?
– Nehezen. Nyilván az ellenkezője is igaz. Ezt az életritmust szoktam meg, ha lazítanék, lehet hogy egy- kettőre vége szakadna az egésznek. Persze akadhatnak olyanok, akik úgy minősítik a hozzáállásomat, hogy munkamánia. Lehet benne valami. De csakis úgy tudok mindent elvállalni, hogy biztosított hozzá a családi hátországom.
– Igen sokrétű a tevékenysége a hazai magyar képzőművészek munkáinak monografikus feldolgozása terén, alig telik hét vagy hónap, hogy ne nyisson új tárlatot. Kiket jelentetett meg és ki(ke)t szeretne még letenni az olvasó asztalára?
– Többnyire a csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadó felkérésére készítettem a megjelent kis- és nagyobb monográfiákat. Székelyföld művészeti élete gazdagon kínálja erre a témát, az alanyokat. A legfrissebb ilyen kiadvány a 19. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárra látott napvilágot, november 16- án mutattuk be a Bernády Házban. Az Élet-Jelek sorozatban Kolozsvári Puskás Sándor munkásságának szintézisét próbálja adni. Véletlen-e vagy sem, most csodálkoztam rá, hogy milyen pompás névsor áll össze az általam elemzett szobrász- könyvekből: az említett Puskás-album a Hunyadi László-, Bálint Károly-, Kiss Levente-, Bocskay Vince- Gyarmathy János-kötetekhez csatlakozik. Festőkkel, textilművészekkel is foglalkoztam ilyen módon, Maszelka János, Simon Endre, Kedei Zoltán, Hunyadi Mária, Bandi Kati nevét sorolhatom.
– Alig van kulturális szervezet vagy művelődési alapítvány Maros megyében, melynek ne volna tagja vagy ne venne részt a vezetésében. Kérem, említse meg ezeket.
– Ebbe is muszáj-Herkulesként csöppentem bele. A Népújság Alapítvány létrehozásában magától értetődően vettem részt A Magyar Újságírók Romániai Egyesületének működtetésébe is illett bekapcsolódnom. Amikor felvetődött a Kemény Zsigmond Társaság felélesztése, azt az ügyet is a magaménak éreztem. Az alapító Kemény Miklós felkért, hogy segítsek a Helikon – Kemény János Alapítvány létrehozásában, azt se háríthattam el. Az időközben megszűnt Marx József Fotóművészeti Alapítvány is igényelte a támogatásomat. És a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány munkája is rendkívül fontos, attól hogy maradjak távol? Jó tudni, hogy némi szerepem nekem is van abban, hogy a Bernády Ház a marosvásárhelyi magyarság egyik meghatározó művelődési központjává vált. Álljunk meg itt. Annyit azért hozzátennék, hogy sehol sem a protokolláris elnökséget vállaltam, hanem csakis olyan tisztséget, ahol ellenszolgáltatás nélkül dolgozni kell.
– Nem elhanyagolható fordítói munkássága sem. Kiktől mit fordított?
– Általában románról magyarra, magyarról románra fordítottam. Rádiójátékot, esszét, értekező prózát, humoros szöveget, művészeti írásokat. Néha nem akadt más, aki megbirkózzék a feladattal, és akkor "magad, uram, ha szolgád nincsen" alapon belevágtam. Olyan eset is előfordult, hogy Kányádi Sándor-versrészletet kellett átültetnem románra. Erre igazán büszke vagyok. De a franciával is próbálkoztam, és megtörtént egyszer Szicíliában, hogy tárlatnyitó gondolataimat olasz tolmácsolásban magam olvastam fel. És bizonyára kevesen tudják, hogy közöm van egy kétnyelvű magyar-olasz könyvritkasághoz. Kovács András Ferenc Torony és tövis – Torre e spina, illetve Albino Comelli Tempo e amore – Idő és szerelem címmel 2006-ban Firenzében megjelentetett közös verskötetének megszületésénél bábáskodtam, abba írtam a Vers, bonts vitorlát! – Poesia, apri la vela! című bevezetőt.
– A színészek közül Farkas Ibolyát és Szabó Ducit örökítette meg a könyvek lapjain. Kikre gondol a közeljövőben?
– Beszélgetőkönyvet szívesen írok. Az interjú a kedvenc műfajom. Nemcsak azért, mert szép és érdekes feladat őszinte megnyilatkozásra, olykor önmaga előtt is titkolt problémák kimondására késztetni a beszélgetőtársat, hanem azért is, mivel a világra, az emberi jellemekre, sorsokra, érzelmekre nyitott, valóban kíváncsi kérdező saját magáról is vall az olvasóknak. A színház világa amúgy is izgalmas, egy-egy kedvenc színész életinterjúja széles közönséget érdekelhet. Jó, hogy kitalálták a Prospero könyvei sorozatot. Legközelebb Bács Ferenccel szeretnék szembeülni egy ilyen hosszú-hosszú beszélgetésre.
– Milyen díjakat és kitüntetéseket kapott élete folyamán?
– Elég tág fogalom az életem folyama. Zsenge ifjúkoromban tánciskolai teljesítményemért is kaptam diplomát. Sportgyőzelmekért szintén. De ne kedélyeskedjünk, igenis ösztönző lehet az elismerés! Az eltelt évtizedben volt néhány alkalom, amikor nyilvánosan, hivatalosan elismerték a munkámat. Az utóbbi időszakban sűrűbben, ami sajnos azt is jelzi, hogy vészesen telik felettem is az idő. Nívódíjat kaptam a Népújságtól és a MÚRE vezető testületétől. Ezek különösen fontosak, mert a szakma adta. A megyei kulturális életben felmutatott teljesítménye

A humanista alispán
Könyvbemutató és reneszánsz hangulat volt szombat este a sepsiszentgyörgyi unitárius templom tanácstermében. Barabássy Sándor professzor Egy reneszánsz mecénás főúr a 15–16. századi Erdélyben című művét mutatta be.
Az est házigazdája, Kovács István lelkész kiemelte, Barabássy Sándort – bár húsz nemzedéknyi távolságra van a könyvében szereplő Barlabássy Lénárd rokonától – nemcsak családjának története izgatta, hanem egy küldetés: helyreállítani a múlt örökségét, amely előremutat, és erőt adhat a jövő nemzedékeinek. Héderfájai Barlabássy Lénárd (1462–1525), Erdély alvajdája és a székelyek alispánja tulajdonképpen a harmadik közjogi méltóság Erdélyben a király és Szapolyai János vajda után, hatáskörébe tartozott a közigazgatás, a katonai vezetés, valamint a bíráskodás. Barlabássy, aki 1508-ban kúriát épített Héderfáján, és oda tette a székhelyét, igazi reneszánsz humanista volt, adományokkal segítette a különféle erdélyi szerzetesrendeket. A szombati előadás hangulatát fokozta Plugor Sándor Művészeti Líceum Gyűszűvirág zenekarának reneszánsz muzsikája. A résztvevők megkóstolhatták a héderfájai Küküllő menti bort is.
Matekovics János Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székelyföld önrendelkezéséről nyílt kiállítás Budapesten
Székelyföld önrendelkezéséről nyílt művészeti kiállítás Az Autonómia Anatómiája címmel december 5-én, csütörtökön Budapesten.
Az eseményen Hámori József, az első Orbán-kormány kulturális minisztere azt mondta, hogy a székelyek autonómiatörekvése olyan össznemzeti ügy, amely mindenkinek kiemelten fontos.
A megnyitón Hámori József, aki a Tisztességes Választásért Alapítvány kuratóriumi tagja is, kiemelte: Sepsiszentgyörgyből érkezett a tárlat, amelyen hét ország 31 művészének 50 alkotása tesz tanúbizonyságot a székelyek autonómiatörekvése mellett. A kiállított alkotások nem a kor divatját követik, hanem egy közösség érzületeit, értékeit akarják megmutatni, olykor meghökkentően, megrázóan kifejezve azt, amit a székelység autonómiaigényéről gondolnak - tette hozzá. Közölte, a székelyek autonómiatörekvése bizonyíték arra, hogy a magyarok képesek az összefogásra.
Azzal kapcsolatban, hogy a kiállítást a 2004-es, a kettős állampolgárságról tartott népszavazás évfordulóján nyitották meg, Hámori József úgy fogalmazott: jó, hogy december 5-én nem az önmarcangolással, hanem az alkotó erővel, a biztató jövővel foglalkozhatnak. Tiboldi László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács alelnöke beszédében hangsúlyozta: a székely autonómia a magyar közösség megmaradásának, jövőjének záloga. Magyarország nemzeti kormányának is köszönhető, hogy az emberekben kezd tudatosulni: hiába szabdalták fel a Kárpát-medencét, az egysége megbonthatatlan - mondta.
Emlékeztetett: a székelyek, a végeken élő magyarok az ország őrzői, akik feladatukat tisztességgel ellátták, nem rajtuk múlt, hogy "a határ kiszaladt a lábuk alól", és a szívük mélyén a határ ugyanott húzódik, ahol ezer éve. Tiboldi László megjegyezte: a kiállítás hitelesen mutatja be az autonómia gondolatiságát. A művészetben és az autonómiáért folytatott küzdelemben egyaránt hitre és lélekre van szükség - tette hozzá.
Szabolcs Attila (Fidesz-KDNP) XXII. kerületi (Budafok-Tétény) polgármester, a székely zászlók kitűzésének kezdeményezője arról beszélt, hogy szerte a Kárpát-medencében a távolságot évszámokban is mérik: fontos dátum 1920, 1940, 1945 és 1989. 2004-ben "már majdnem megérkeztünk", azonban akkor "a kicsinyesség győzött" - vélte. Hozzátette: "a porból újra felálltunk, megráztuk magunkat, és itt vagyunk".
A polgármester kiemelte: hálásnak kell lenni a székelyeknek, mert ők védték a határt, a hazát. A székelyek nincsenek egyedül, hiszen a nemzeti összetartozás nemcsak szóbeszéd, hanem valóság - hangsúlyozta. A székelyek autonómiatörekvése nem hóbort, hanem alapjog - mondta.
A 31 kortárs művész alkotásaiból rendezett kiállítás ötletgazdája Tőkés László európai parlamenti képviselő és Ütő Gusztáv képzőművész, egyetemi tanár volt. A tárlat több városban, összesen öt hónapon keresztül lesz látható.
MTI
Krónika (Kolozsvár)

.Kik a szélsőségesek?
Kénytelen vagyok akkor is válaszolni Balogh Leventének a Krónika december 3-i, keddi lapszámában Szélsőségek címmel megjelent vezércikkére, ha netalán nem közlik le.
Ugyanis elviselhetetlen számomra, hogy egy mérlegtányérra helyezi a román soviniszta-legionárius Új Jobboldalt (Noua Dreapta) a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom magyar ifjaival. Kérdem, milyen alapon? És mennyire ismeri egyiket és másikat? Továbbá jelen volt-e az általa provokációként megjelölt december elsejei sepsiszentgyörgyi hőzöngésnél? Ugyanis ez a pofátlan betolakodás (persze méretes zászlókkal elfedett rendszámtáblájú kocsikkal) immár ismétlődő.
Hát türelmes birkáknak kell lennünk, hogy székely városainkban elnézzük, hogy azt ordítsák, nincs Székelyföld, illetve ki a magyarokkal? Az a húsz-harminc magyar fiatal, akik sem külsejükben, de még kevésbé gondolkodásukban nem a kivándorlást fontolgatják, hanem itthon állnak helyt, őket nevezzük szélsőségeseknek? Amikor nevükben sem mást idéznek elénk, mint az egykori tényleges 64 vármegyét, akárcsak napjainkban, amikor az Orbán-kormány meghirdeti a Kárpát-medence magyarjainak szellemi-lelki-identitásbeli közösségét?
Ezek az ifjak tiszteletet érdemelnek, akik közül a durva, botozó csendőrök kettőt elvittek, miközben a gyűlölettől tomboló csürhét védőn vették körül. Ezek az ifjak a szélsőségesek? Ők, akik a gyáván visszahúzódó, szemlélődő felnőttek helyett helyt álltak szülőföldjükért? Legyen vége a meghunyászkodásnak, eleget tűrtünk. Úgy kellett volna elpáholni őket, hogy ne legyen merszük többet Székelyföldön úgymond „provokálni". És ha ezért néhány akár börtönt is szenvedett volna el, hadd emlékeztessem Balogh urat, hogy mi ennél kevesebbért ennél többet szenvedtünk el a kommunistáktól.
De fordítsam a cikk miatti felháborodásomat mérsékeltebb hangnemre. Értem én, hogy a szerző miért nevezte provokációnak. Akár egyet is érthetek azzal (és azokkal az újságírókkal, akik más fórumokon hasonlóképp vélekedtek), hogy provokálták a magyarságot. Ennek a provokációnak azonban háttere van! A háttere pedig a prefektus, a csendőrség, a román civil szervezetek, pártok, egyház, sőt a városunk román képviselői is, akik megelőlegezték a sepsiszentgyörgyi tanács ülésén a szélsőségesek „elítélését".
A prefektus szép és sok részvevős, jelentéktelen rendbontással (értsd: a magyarok részéről) tarkított „együtt ünneplésnek” tekintette a nemzeti ünnepet Sepsiszentgyörgyön. „És ha azt skandálták az Új Jobboldaliak, hogy Székelyföld Románia, hát nem volt igazuk?” – így a prefektus. (Mivel a magyar csoport meg azt kiáltotta, hogy „Székelyföld nem Románia”). Balogh úr, ne adja a Gondviselőnk, hogy a mi némaságunk (akárcsak a nyugati határ menti városokban és Kolozsváron) a csendes megszállás stratégiája legyen a „provokálók" részéről és a mi rosszul választott taktikánk eredményeképpen.
Puskás Attila
Tisztelt Puskás Attila!
Véleményét oly mértékben tiszteletben tartjuk, hogy a Krónika vezércikkét bíráló írását annak ellenére is közzétesszük, hogy nem feltétlenül értünk egyet valamennyi megállapításával. Szerkesztőségünket ugyanis a klasszikus szakmai alaptétel vezérli: a hír szent, a vélemény szabad.
Köszönettel,
Rostás Szabolcs, vezető szerkesztő
Krónika (Kolozsvár)

Sándor Krisztina részt vett az Országgyűlés Autonómia albizottságának ülésén
A magyar országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottságának Autonómia albizottsága idén december 5-én ülésezett utoljára Budapesten, az ülésen jelen volt Sándor Krisztina, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) ügyvezető elnöke is.
Az ülést megelőzően a Nemzeti Összetartozás Bizottságában üdvözölték Böjte Csaba ferences szerzetest, aki félmilliomodik magyar állampolgárként tehette le aznap az esküt az Országházban.
Az Autonómia albizottság ülésén az Ausztriában, Horvátországban és Szlovéniában élő magyar nemzeti közösségek képviselői az ott élő magyarok gondjairól és lehetőségeiről beszéltek. A következő napirend során a Székelyek Nagy Menetelése utáni közéleti lépésekről tájékoztatták az albizottság tagjait a jelenlevő erdélyi magyar politikai szervezetek.
Az EMNT nevében Sándor Krisztina kifejezte, hogy bár a Nagy Menetelés kétségkívül sikeres esemény volt, az Erdélyben működő politikai szervezetek között nincs tényleges egyeztetés. „A vágyott autonómia irányába párhuzamos utakon törekszünk, és bár a cél érdekében kötelező volna, nincs közös forgatókönyv. Jelenleg az történik, hogy ki hogyan hozza lépéskényszerbe a másikat, és amíg ez zajlik, nincs esély érdemi együttműködésre” – hangsúlyozta Sándor Krisztina.
Az EMNT ügyvezető elnöke beszámolt a novemberben Sepsiszentgyörgyön szervezett magyar-román autonómia-konferencia munkálatairól, kiemelve azt, hogy a román közösséggel való érdemi párbeszéd terén elkezdődött ugyan a folyamat, de még sok munka van hátra. Sándor Krisztina a Partiumi Autonómia Tanács megalakulásáról, céljairól is tájékoztatta az albizottság tagjait, kérve, hogy a jövő évi első ülésen részletesen bemutathassák a kezdeményezést.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács sajtóirodája
Nyugati Jelen (Arad)

Másfél évtizede a munkanélküliek szolgálatában
Immár 15 éve szolgálja az állampolgárokat a Kovászna Megyei Munkaerő-elhelyező Ügynökség. Az elmúlt másfél évtized munkáját az intézményvezető, Kelemen Tibor értékelte.
Kelemen Tibor, az ügynökség igazgatója kedden délelőtt sajtóértekezleten fejtette ki az elmúlt évek tevékenységét. Elmondta: bár az intézmény nem új keletű, megvalósításaik eredményesek voltak. A kezdeti nehézségeket és átszervezéseket követően, olyan problémákkal is szembesültek, mint a nagy múltú gyárak bezárása illetve tömeges elbocsátások a megyében. Ebben az időszakban Sepsiszentgyörgyön nagyon sok ember vesztette el addig biztosnak vélt munkahelyét, intézmények, vállalkozások szűntek meg, átszervezések történtek, és ezek velejárója minden esetben a leépítés volt – magyarázta az igazgató.
Kelemen szerint az intézmény sokat fejlődött az évek során, hiszen olyan lehetőségekkel találkoztak, amelyeket a saját adottságaik révén használtak ki, legyen szó európai vagy helyi forrásokról. Ugyanakkor megismerték az emberek problémáit és a vállalkozói szféra nehézségeit is. „Számunkra fontos megismerni azt, hogy mit jelent munkanélkülinek lenni és milyen módon lehet ezt a munkanélküliséget kezelni és nem utolsó sorban fontos egy olyan kapcsolatot kiépíteni a vállalkozókkal, azokkal az érdekelt felekkel, intézményekkel, közintézményekkel és magánszférával, ami valójában élteti ezt az intézményt” – mondta Kelemen Tibor.
A számadatok szerint a munkanélküliség 2002-ben volt a legnagyobb a térségben, akkor 10,93 százalékon állt a mutató, a legalacsonyabb érték pedig 2007-ben volt, 6,19 százalékos évi átlaggal. Az ügynökség tevékenységét 45 ezer munkanélküli használta ki az elmúlt másfél évtizedben, akik különböző szakmai képzésen, tanácsadáson, fórumokon fordultak meg, és végeztek el valamilyen kurzust. Az átképzésben nagyon fontos, szerepe van a munkaügynek, hiszen ezáltal új lehetőségek nyíltak meg a munkanélküliek előtt.
Tumoc Gabriella Silvia, virágkötő és virágüzlet vezető, a sajtótájékoztató meghívottja, a képzésekkel kapcsolatosan kifejtette, olyan segítséget nyújt az intézmény a programokkal, melyek révén szakmához juthatnak az emberek. Mint mondta, sajnálatos, hogy a szakoktatás megszűnt az iskolákban, bár sokan igényelnék a különböző mesterségek megtanulását és alkalmazását a mindennapokban.
A munkanélküliségi arány jelenleg 6,98 százalék Kovászna megyében, ami 6410 állástalant jelent. A következő hetekben újabb elbocsátások várhatók. Ugyanakkor az alkalmazások száma is növekvőben van.
Bús Ildikó
Székelyhon.ro

Megnyílt a Kárpát Régió Üzleti Hálózat szatmárnémeti irodája - FRISSÍTETT
- Tovább bővül az együttműködés a Vidékfejlesztési és a Nemzetgazdasági Minisztérium, illetve a Kárpát Régió Üzleti Hálózat között a hálózat szatmárnémeti új irodájának megnyitásával - tájékoztatott a vidékfejlesztési tárca kedden.
A szatmárnémeti iroda segítségével azok az észak-partiumi magyar gazdák is bekapcsolódhatnak a falugazdász programba, akik eddig nem tudtak részt venni a kárpát-medencei határon túli magyarsággal folytatott együttműködésben - idézi a tárca közleménye Tóth Katalint, a VM parlamenti, társadalmi és nemzetközi kapcsolatokért felelős helyettes államtitkárát, aki az új iroda megnyitó ünnepségén beszélt.
A közlemény szerint a helyettes államtitkár kiemelte a falugazdász hálózat jelentőségét, a mezőgazdasági termeléssel foglalkozó gazdálkodók ugyanis a tanácsadóktól kapják meg azokat az információkat, amelyek nélkülözhetetlenek a modern mezőgazdasági termeléshez.
Tóth Katalin példaként említette, hogy a falugazdász hálózaton keresztül lehet értesülni az aktuális történésekről, a legújabb technológiai lehetőségekről, segítséget ad a hazai és az uniós követelményeknek megfelelő termelési, támogatási és egyéb dokumentumok összeállításához. Ez különösen fontos azoknál az idősebb termelőknél, akiket akadályoz a hivatalos államnyelv megfelelő szintű ismerete, valamint a tájékozatlanság a támogatási területeken.
A helyettes államtitkár elmondta, az új iroda segítségével erősödhetnek a gazdasági kapcsolatok a szatmári térségben Magyarország és Románia között, és ennek révén újabb munkahelyek jöhetnek létre. Leszögezte: elengedhetetlen, hogy a magyar-magyar, illetve a magyar-román kapcsolatrendszerben rejlő előnyöket Magyarország kihasználja, és ezáltal a kárpát-medencei magyarsággal fennálló kapcsolatot még szorosabbra fűzze.
Az ünnepélyes megnyitón jelen volt Szatmáry Kristóf, a Nemzetgazdasági Minisztérium államtitkára, aki emlékeztetett arra, hogy az irodahálózatot két évvel ezelőtt hívták létre. A hálózatot a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara, a Nemzetgazdasági Minisztérium és részben a Vidékfejlesztési Minisztérium által létrehozott részvénytársaság működteti, de az irodáknak sok helyütt az adott országban működő vegyes kamara - Erdélyben a Román-Magyar Vegyeskamara - nyújt szakmai felügyeletet.
Hangsúlyozta: már eddig több száz, talán több ezer vállalkozás kereste meg az irodákat, olyan kis- és középvállalkozások, amelyek önerejükből nem tudtak volna a környező országokkal gazdasági kapcsolatot létesíteni.
"Azzal, hogy ma már több mint félmillió magyar állampolgár tette le a Kárpát-medencében az állampolgári esküt, tömegével kerültek felszínre olyan, magyar állampolgárok tulajdonában lévő cégek, amelyek eddig kizárólag Erdélyben, Kárpátalján, Felvidéken üzleteltek. Ezen cégek integrálása, üzleti potenciáljának felmérése és bevonása a magyar gazdaságba óriási stratégiai tartalék" - mutatott rá az államtitkár.
Szatmáry Kristóf hozzáfűzte: az erdélyi irodahálózatba hamarosan Marosvásárhely is bekapcsolódik, a távolabbi jövőben pedig kilépnének a Kárpát-medencéből és Krakkóban, Lembergben is nyitnának irodát, ugyanakkor további szakképzésekkel, tanácsadással bővítenék a már kialakult irodahálózat szolgáltatásait.
A Kárpát Régió Üzleti Hálózat irodájának megnyitása alkalmából kedden üzleti konferenciát is rendeztek Szatmárnémetiben, és megtartották a térségben működő Wekerle Vállalkozói Körök első találkozóját. Az üzleti hálózatnak eddig Kolozsváron, Nagyváradon, Székelyudvarhelyen és Sepsiszentgyörgyön nyíltak irodái Erdélyben
(MTI)

Magyarul a Nép Ügyvédjéhez?
Magyar nyelven fordulhatnának a Nép Ügyvédjéhez azokon a területeken, ahol a magyar kisebbség számaránya meghaladja a húsz százalékot, illetve a benyújtott petíciókat a hivatal köteles lenne magyar nyelven megválaszolni, amennyiben honatyák megszavazzák azt a törvénytervezetet, amelyet december 9-én iktattak Markó Attila és Márton Árpád parlamenti képviselők.
Románia Alkotmányának értelmében az ország elismeri és garantálja a nemzeti kisebbségek azon jogait, amely etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitás megőrzését és fejlesztését szolgálja. Markó Attila kifejtette, hogy a jogszabályt indokoló szövegben is arra hivatkoztak, hogy az Európa Tanács Nemzeti Kisebbségek Védelméről szóló, Strasbourgban, 1995. február 1-jén keltezett Keretegyezményét Románia átültette jogrendszerébe, amely előírja, hogy azokon a területeken, ahol a nemzeti kisebbségek nagy arányban élnek, és ezen egyének igénylik, az adott kisebbség nyelvén fordulhassanak az adminisztratív feladatokat ellátó hivatalokhoz.
„Törvénytervezetünkben kérjük, hogy a kisebbségek nyelvén is fordulhassanak a Nép Ügyvédjéhez, hiszen ennek a hivatalnak a feladata elsősorban a közigazgatásban valamennyi állami szervnél, a panasz alapú vizsgálat indítása, az érintett szerv értesítése és a panaszos jogainak képviselete. Ennek értelmében természetes igény az, hogy azokon a területeken, ahol a kisebbség számaránya meghaladja a húsz százalékot, az adott kisebbség nyelvén szóban vagy írásban fogalmazhassanak meg petíciókat, amelyekre választ a benyújtott petíció nyelvén kapjanak” – mutatott rá Markó Attila, az RMDSZ sepsiszentgyörgyi parlamenti képviselője. Hozzátette, hogy a Nép Ügyvédjéhez tartozó területi irodák is kötelesek lennének ezen szabályozásokat betartani, amennyiben a hatáskörük alá tartozó területeken húsz százalék fölötti a nemzeti kisebbség aránya.
Nyugati Jelen (Arad)

A bizalom kötelez – interjú Kolozsi Tiborral, a Barabás Miklós Céh új elnökével
Bár úgy érzi, nem tud teljes mértékben megfelelni az elnöki tisztséggel járó elvárásoknak, a Barabás Miklós Céh választmányának bizalma miatt elvállalta a feladatot. Kolozsi Tibor szerint a pályázati bürokrácia egyre bonyolultabb, fizetett alkalmazott híján pedig mindent önkéntes alapon oldanak meg.
– A Barabás Miklós Céh korábbi elnöke, Jakobovits Miklós halála után ön vette át az elnöki teendőket, de a november 23-i tisztújító közgyűlésen szeretett volna lemondani, a közgyűlés mégis önt választotta meg a következő három évre a szervezet elnökének.
– Mivel eddig alelnök voltam a BMC-ben, tavaly, Jakobovits Miklós halálával automatikusan én kerültem a szervezet élére. A közgyűlésen jeleztem, hogy nem szeretném ezt a tisztet a továbbiakban vállalni, mivel az elnöki pozíció bizonyos készségeket feltételez, például nagyfokú szervezési készséget, és úgy éreztem, hogy én nem tudok teljes mértékben megfelelni ezeknek az elvárásoknak. A választmány azonban bizalmat szavazott nekem, ezért úgy éreztem, hogy mégis vállalnom kell a feladatot.
– Jól érzem, hogy az elnöki feladat túlzott terheket ró önre? A művészi munkájában mennyire akadályozza az, hogy egy több mint száz tagot számláló érdekvédelmi művészszervezetet kell irányítania?
– Ezt megelőzően is áldoztam időt a Barabás Miklós Céh ügyeinek képviseletére, ezután is fogok. Nálunk mindenki önkéntesen végzi a munkáját, nincs fizetett alkalmazottunk, és mivel ez a tagság bizalmáról is szól, úgy gondoltam, el kell fogadnom ezt a bizalmat.
– A közgyűlésen elhangzott, hogy jelenleg csak az RMDSZ támogatja anyagilag a szervezetet. Korábban emellett milyen források álltak rendelkezésre?
Korábban könnyebb volt pályázni magyarországi alapoknál, de kaptunk pénzt a városvezetéstől, illetve társszervezetektől is. A pályázati bürokrácia azonban annyira bonyolult lett, hogy egy szakképzett emberre lenne szükség, aki ezt átlátja, azonban nem tudunk alkalmazni ilyen célra fizetett alkalmazottat. Egyre körülményesebbé válik a pénzek lehívása. Az RMDSZ-től normatív támogatást kapunk, így ezzel nem kell külön foglalkozni, emellett keressük a megoldást egyéb támogatások megszerzésére. Ennek megoldására stratégiát kell kidolgoznunk, abban egyeztünk meg, hogy a tagság minden tagja többet fog tenni a köz érdekében, mint eddig, hogy pótolhassuk az anyagi kiesést. Egyébként krízis van, nem mi vagyunk az egyetlen szervezet, amely anyagi nehézségekkel küzd.
– A közgyűlésen felmerült a képzőművészek raktározási gondjainak megoldása, illetve a művek digitalizálásának szükségessége is. A Kós András-díj alapítására is érkezett javaslat. Milyen lépések történtek ez ügyben?
– A raktározási, digitalizálási feladatot egy másik szervezet, a Sepsiszentgyörgyön létrehozott Erdélyi Művészeti Központ vállalta fel, ők kortárs képzőművészeti múzeumként igyekeznek felleltározni és egy helyre gyűjteni a jelentősebb erdélyi műalkotásokat, életműveket, amelyekből kiállításokat is szerveznek. A mi szervezetünk élő művészek szövetsége, fő feladatunknak egymás segítését és tárlatok szervezését tekintjük. A gond ott kezdődik, ha egy művészünk meghal, és nincs örököse – ilyen esetekben igyekszünk együttműködni az EMŰK-kel. Javaslatként valóban felmerült a Kós András-díj megalapítása is, erről azonban még zajlanak az egyeztetések.
– A fiatal képzőművészek mennyire érdeklődnek a szervezet iránt? Ők mennyiben tudnának segíteni a teendőkben, például a pályázatírásban?
– Meglátásom szerint a fiatalok pozitívan viszonyulnak a BMC-hez, persze egyéni döntésük, hogy be akarnak-e lépni a tagságba vagy nem. Viszont számos fiatal jelentkezik hozzánk. A pályázatok kapcsán, jelenleg nem tudtuk még felmérni, hogy ki mennyire alkalmas ilyen feladatokra, hiszen ezek túlmutatnak azon, amit a hétköznapokban teszünk. Igyekszünk találni olyan jelentkezőket, akik kiismerik magukat a pályázatírásban vagy éppen a honlapkezelésben, de egyelőre ebben a tekintetben a tervezgetésnél, a feladatok leosztásánál tartunk.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

Nyelvi jogok: Maros megye a negatív példa
Maros megye az iskolapéldája annak, hogy miként nem érvényesülnek a nyelvi jogok Romániában – fogalmazta meg csütörtöki sepsiszentgyörgyi sajtótájékoztatóján Markó Attila. Az RMDSZ-es képviselő és az általa vezetett Mikó Imre jogvédő szolgálat 150 oldalas dokumentumot állított össze a nyelvi jogok tiszteletben tartásáról.
Az árnyékjelentést akkor véglegesítik, ha a román kormány hivatalos jelentése elkészül, hogy az abban foglaltakra is tudjanak reagálni. Mint beszámoltunk, Romániának októberig kellett volna benyújtania a második időszakos jelentést arról, hogy miként tett eleget az ET Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Chartájának ratifikálásában vállalt kötelezettségeinek, a kormány decemberig halasztást kért. Az árnyékjelentés szerint az igazságügyben vannak a legnagyobb hiányosságok, nem figyelnek oda, hogy a kisebbségiek használhassák anyanyelvüket, és azzal is sértik a chartát, hogy erről nem is gyűjtenek adatokat.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere szerint az igazságügyben az emberek attól tartanak, ha kérik a jogaikat, másként viszonyulnak az ügyükhöz. „A nyelvi jogok érvényesítése terén hiányosságok vannak a helyi közigazgatásban azokon a településeken, ahol a kisebbség aránya 50 százalék alatt van. Az RMDSZ kezdeményezésére minden űrlapot lefordítottak, de egyetlen intézménynél sem sikerült ezeket elfogadtatni. Az egyetlen előrelépés, hogy idéntől a marosvásárhelyi közszolgálati rádió egész napos magyar adást sugároz” – mutatott rá Markó Attila. A képviselő úgy látja, a most készülő hivatalos jelentés realistább, mint az első, miután bejelentették, hogy árnyékjelentést készítenek, a külügyminisztérium figyel arra, hogy „ne hazudjon annyit, mint eddig”.
A román állami jelentés után hat hónapig van lehetőség az árnyékjelentés benyújtására, az Európa Tanács szakértő bizottsága ezt követően mind a két dokumentumot elemzi, kérdéseket tesznek fel, amelyekre a román kormánynak válaszolnia kell, majd a bizottság tagjai Romániába látogatnak, a helyszínen vizsgálódnak, és megfogalmazzák az ajánlásokat.
Markó Attila emlékeztetett, az országnak háromévente kell ilyen jelentést készítenie, legutóbb az ET hat ajánlást fogalmazott meg, többek között azt, hogy csökkentsék a 20 százalékos nyelvhasználati küszöböt. „Az RMDSZ ellenzékből nem meri benyújtani az erről szóló törvénykezdeményezést, mert a román pártok többsége ellenséges, és félő, hogy a csökkentés helyett végül 20 százalékról 30-ra emelik a küszöböt” – fejtette ki a politikus.
Bíró Blanka
Székelyhon.ro

Értékről, nyitottságról jubileum után
Beszélgetés a 80 éves Gálfalvi Zsolttal
Gálfalvi Zsolt szerkesztő, irodalomkritikus, művelődési életünk kiemelkedő személyisége november 30-án töltötte 80. születésnapját. Még eleven lehet benne annak a bensőséges estnek a hangulata, amikor író-, újságíró-, szerkesztőkollégái köszöntötték, és átnyújtották neki az alkalomra összeállított jubileumi kiadványt, amely több mint hat évtizedes pályájának szinte valamennyi vetületét felvillantja. Az összejövetelről és a születésnapi füzetről akkor frissiben beszámoltunk lapunkban. Pár nappal később otthonában beszélgettünk az ünnepelttel. Az ott készült hangfelvétel rövidített változata az alábbi interjú.
– Mióta visszatértél Vásárhelyre, minden fontosabb rendezvényen jelen vagy. A rád jellemző kíváncsiság tehát az idő teltével sem csitul, erősebb a belső késztetés, hogy közvetlenül megtapasztald a dolgokat, mint az emberre elkerülhetetlenül rátelepedő kényelem.
– Nézd, ez alkati dolog is lehet, de tény, hogy a jó értelemben vett kíváncsiság az egész munkásságomat illetően valóban mélyen bennem van. Minden érdekel, ami a szellemi életben történik, és amennyiben lehet, igyekszem is mindezt követni. Vásárhelynek gazdag és változatos a szellemi élete, és még mindig van közönsége a rendezvényeknek. Én is szeretnék ezzel lépést tartani, a számomra fontosabb eseményekre elmegyek. Persze, amikor tudok, mert sajnos hozzá kell tennem, hogy az előző ittlétem alatt sok orvos barátom volt, most kevesebb van, mégis több orvoshoz járok.
– Köztudomású az igényességed is, magas a minőségi mércéd. Az említett rendezvények azt nyújtják, amit elvársz tőlük?
– Abban az értelemben, hogy képet adnak arról, hogy az életben mi történik, igen. Önkéntelen is hírértéke, tájékoztatásértéke van minden eseménynek, annak is, amelyik meglehetősen gyenge. Nem csak vásárhelyi jelenség viszont, és engem zavar, hogy a színvonal rendkívül ingadozó. Van olyan rendezvény, ahova nagyon szívesen megy el az ember, élményt jelent, és van olyan is, ami gyenge, érdektelen, felületes, felszínes. De ez sajnos napjainkban a szellemi élet egészére elmondható. Sokfelé járok, és azt tapasztalom, hogy az értékszempont, az igényesség nem mindig érvényesül kellő mértékben, kellő következetességgel.
– Gondoltál-e arra, hogy a rendszerváltozás után ennyi idővel ilyen irányultságú lesz a szellemi élet? Ilyesmire vagy többre számítottál?
– Be kell vallanom, hogy én nem számítottam. Reménykedtem. Mindig reménykedem abban, hogy a feltételek változása, a körülmények megváltoztatása elősegítheti azt, hogy a dolgok új irányba haladjanak. A szellemi életre is úgy tekintek, mint esélyek és lehetőségek sorozatára, és egy közösség életrevalóságát, képességeit, reményeit, jövőjét azon mérem le, hogy mennyire tudja ezeket az esélyeket és lehetőségeket hasznosítani. Ha eleve lemond ezek hasznosításáról, akkor megette a fene. Ha próbál érvényesíteni olyan szempontokat, olyan megoldásokat, amelyek a lehetőségeken belül a szellemi értékteremtést és értékterjesztést szolgálják, az nagyon jó és nagyon biztató. És látok ilyen törekvéseket, ezeknek őszintén örvendek.
– Az a tizenéves fiatalember, egykori önmagad, aki több mint hatvan évvel ezelőtt elkezdett írni, és megpróbált betörni az irodalomba, milyen reményekkel indult?
– Azt szerettem volna, hogy olyasmiről írhassak, ami fontos, ami lényeges, amit az emberek figyelmébe kell ajánlani. A körülmények furcsa alakulása folytán korán, tizenvalahány évesen kezdtem az írást. Itt, Vásárhelyt, a negyvenes évek végén, az ötvenesek legelején voltak olyan mozzanatok, amelyek okkal hívták fel a figyelmemet arra, ami történik. Például a színház akkor egészen kiváló előadásokkal jött elő. Ezt most már sokan elfelejtik.
– Akkor még a Székely Színház nagy társulata, aranycsapata működött itt.
– Jó társulat volt, nagyon igényesek voltak. Kiváló előadásokat láthattunk. Lenyűgözött az Úri muri, vagy a Csehov-előadások. A színházi élet nagyon vonzó volt. Az irodalmi élet itt akkor annyira nem remekelt, nem volt annyira sokszínű és változatos.
– Emlékszel az első publikált írásodra? Mi volt, miről szólt?
– Attól függ, hogyan számítom. Én az akkori Népújságnál dolgoztam. Ugyanakkor írtam a Bukarestben megjelenő Ifjúmunkásnak is. Az első írásaim tudósítások voltak művelődési eseményekről. Nagyon rövid időn belül a szerkesztőségi helyzet úgy hozta, hogy filmekről kellett írnom, felkérésre én lettem a lap filmkritikusa. Nagyon szórakoztató, de meglehetősen terhes foglalkozás volt. Két bemutató volt Vásárhelyen, hetente váltották a műsort. Egyazon napon délután 3-tól megnéztem az egyik filmet, 5-től a másikat. Bementem a szerkesztőségbe, 9-re le kellett adni az írást. Ha valamirevaló film volt, arra előzetesen kellett készülni. Két óra alatt megírni két filmről a véleményedet meglehetősen nehéz feladat. Aztán egyre többet írtam más művelődési eseményekről.
– Aztán úgy hozta az élet, hogy a filmnél fontosabb területeddé vált az irodalom, a színház. Az utóbbi később olyan mértékben, hogy egy időben vezetted is a vásárhelyi társulatot.
– De számomra alapvetően mindig a szerkesztés volt a legfontosabb. Szerkesztőként próbáltam tenni valamit a romániai magyar művelődésért, irodalomért. Visszatérve a kezdetekre, noha nagyon foglalkoztatott a színház, itt Vásárhelyt nem írtam róla. 1951-ben kerültem Kolozsvárra az Utunkhoz, és ott egyszer csak elküldtek színházi kritikát írni. Abban az időben jó néhány magyar színház volt, mindenik más-más helyen. Fiatal voltam, engem lehetett utaztatni, valószínűleg ez is volt az oka, hogy ezzel megbíztak. Szatmáron, Váradon, Sepsiszentgyörgyön, később Temesváron jelen kellett lennem a bemutatókon. A színikritika egyre jobban érdekelt, persze sokat olvastam is a színházról, színházművészetről. Amikor már színikritikusként tartottak számon, és adott pillanatban visszajöttem Vásárhelyre, többször is bevontak a színház munkájába. És egyszer csak arra ébredtem, hogy színházigazgató vagyok, pedig nem akartam az lenni.
– Külső ember lehet egyáltalán színházigazgató? Ma ezt hogy látod?
– Szerintem lehet. De két dolog szükséges hozzá. Egyik, hogy valamennyire értsen a színházhoz, és ezenkívül tudja azt, hogy nem ért hozzá. A kettő együtt teremt olyan viszonyokat, hogy az embert valamennyire elfogadják. A magyar színháztörténetben számos példa van arra, hogy írók, jeles kultúremberek lettek jó színházigazgatók. Minden színházi munkának egyik alapja a műsor. A műsorrendbe kiválóan bele tudtam szólni. Ezen túlmenően megértés szükséges, olyan légkör kialakítása, amely alkotómunkára ösztönöz. De bonyolult kérdés ez, sok időt venne igénybe a kifejtése.
– És mire van szükség ahhoz, hogy valaki jó szerkesztő legyen?
– Nagyon sok mindenre van szükség. Mindenekelőtt olvasottságra, tájékozottságra, érdeklődésre, tanulásra, alapos műveltségre és nem utolsósorban az emberekkel való közös hang megtalálására, párbeszédkészségre. És annak a megértésére, hogy jól szerkeszteni csak az adott időszak szellemi áramlatait ismerve, azokat értékelve, elemezve, azokban a legjobb lehetőségeket megtalálva lehet. Hozzáértés, szorgalom és kitartás nélkül nem megy. És nem utolsósorban kiváló érzék és képesség szükséges az emberi kapcsolatok kialakítására.
– Eddigi életed folyamán nagyon sok emberrel megismerkedtél, sokféle egyéniséggel tudtál kapcsolatot teremteni. Mi tette lehetővé, hogy mindenikükkel szót tudtál érteni?
– Igyekeztem mindig nyitott lenni, befogadó mindenfajta olyan törekvésre, amely értelmes és értékteremtő. Nem zárkóztam el olyan törekvésektől sem, amelyeket nem éreztem teljes mértékben a magaménak, de tudtam, hogy érték rejlik bennük. Kell ez a képesség, hogy az ember bele tudjon helyezkedni a másik tudatába, képzeletvilágába, törekvéseibe, hogy az értékekre figyeljen, és elkerülje az esetleges személyes ellenszenv érvényesülését. Az érték legyen a fő szempont, ebben legyen következetes. Persze ez is viszonylagos. A szerkesztésben, lapcsinálásban sokféle törekvés egyesül. És valamit az említetteken kívül is tudni kell: belejavítani a kéziratba, rendbe hozni, ha szükséges. Na, meg tudni kell azt is, hogy van olyan kézirat, amit vissza kell utasítani.
– A lapszerkesztőnek ahhoz is hozzá kell szoknia, hogy szerkesztői teendői háttérbe szoríthatják szerzői ambícióit. Sok esetben írói munkássága sínyli meg azt, hogy a lehető legeredményesebben szeretné teljesíteni szerkesztői feladatát. Nem bánod, hogy azért, mert mindig volt ilyen feladatod, kevesebbet tudtál írni, mint amennyit írhattál volna?
– Természetesen bánom, és minél idősebb leszek, annál inkább. De én az egész munkásságom alapvető részének tartom a szerkesztést. Számomra a szerkesztés alkotómunka. Alkotómunkának tartom a válogatást, az emberekkel való törődést, kapcsolattartást. Ilyen szempontból rám nagyon nagy hatást fejtett ki az első főszerkesztő, akivel dolgoztam, Gaál Gábor, akinek sok esztétikai állásfoglalását lehet vitatni. Én is vitattam, de egészen kiváló szerkesztő volt. Ő mindig arra figyelmeztetett, hogy a lapszerkesztés műalkotás.
– És az irodalmi életben való aktív részvétel, a szervezőmunka? Azt hova sorolnád?
– Az is nagyon fontos. Szívesen csináltam volna kevesebbet, és hamarabb vissza is vonultam volna, ha nincs az a sajátos helyzet, ami egyrészt az adott társadalmi, politikai feltételek között, másrészt a nemzetiségi lét miatt alakult ki. Szükséges volt erre a szerepvállalásra is ahhoz, hogy az ember normálisan tudjon szerkeszteni. Ahhoz, hogy a kéziratok megjelenését biztosítani tudjuk, hogy embereket tudjunk toborozni, szükség volt arra, hogy megpróbáljuk befolyásolni, javítani az irodalmi élet feltételeit. Szerintem ez 89 előtt is és 89 után is nagyon sokat számított. Azok a lapok éltek, élnek, amelyeknek a vezetői az irodalmi élet szervezésében részt vettek, akik tudták, hogy ez közösségi ügy. Az embernek hallatnia kell a szavát, hozzá kell járulnia ahhoz, hogy a szóértésnek, az állandó érintkezésnek, beszélgetésnek, gondolatcserének, párbeszédnek a légköre kialakuljon. Pénzt kell szerezni ahhoz, hogy a lap megjelenjen. Anyagi feltételeket kell biztosítani, ami szintén nehéz. Az irodalmi élet szervezése, a közélet tényleg nagyon fontos. Szeretném, ha senki nem venné túlzott önbizalomnak, amit mondok, de meggyőződésem, hogy ha néhányan nem vagyunk ott Bukarestben, nem vállaljuk, hogy oda költözünk, és ott bizonyos munkaterületeket lefedünk, akkor a romániai magyar irodalom, az erdélyi magyar irodalom sorsa sokkal bonyolultabb és nehezebb lett volna. Itt elsősorban olyan emberekre gondolok, mint Domokos Géza. Ezt különben egyre többen ismerik fel. Nyilván a felelősségérzet természetes megnyilvánulása volt ez, de nagyon nagy szükség volt rá. A romániai magyar íróknak Bukarestben tekintélye volt, legalábbis az írószövetség komoly erőinél. És amit mi mondtunk, azt többnyire lehetett érvényesíteni.
– Bizonyos dolgok, amikről beszélsz, a rendszerváltozás előtt is érvényesek voltak, részben ma is azok. Sajnos az lehet a benyomásunk, hogy a mostani közhangulat, az írói körökben tapasztalható atmoszféra semmivel sem jobb, mint 89 előtt.
– Szerintem a közhangulat és a közösségi kapcsolatok rendszere ma rosszabb. De az, hogy nem változott meg alapvetően, nem igaz. Megváltoztak az irányai, a tartalmai, a formái. A mai irodalmi közélet meglehetősen tele van feszültségekkel, ellenségeskedésekkel, indokolatlan különbözőségekkel. Természetes, alapvető szükséglet a különbözőség, de itt tulajdonképpen nem is erről van szó, hanem ellentétekről. Olyan ellentétről, amely az irodalomba a politika oldaláról kerül(t) be. A politikát szükségesnek tartom. De amikor a politikai manipuláció annyira eluralkodik, mint a volt szocialista országokban, amikor annyira erőteljesen érvényesülnek a hatalmi meggondolások, amikor a demokráciát egyre inkább helyettesíteni próbálja a hatalom manipulatív és autokratikus gyakorlása, akkor az irodalom nagyon sok kárt szenved. Nagy a feszültség, az egymás elleni acsarkodás az irodalmi és szellemi élet terén is, pedig itt ez nem való. Tévedés ne essék, az irodalom és általában a művészeti, szellemi élet sohasem volt a béke szigete. Mindig nagyon erős verseny érvényesült, és nem használtak mindig fair módszereket. De itt most a megszokottnál több van, s ezt elsősorban az autokrata politikai gyakorlat elterjedésének tulajdonítom.
– Sokan köszöntöttek a születésnapodon, de az is mindegyre elhangzott, hogy vannak bizonyos adósságaid. Én is csatlakozom azokhoz, akik úgy gondolják, hogy várhatnánk tőled egy olyan könyvet, amelyben az eltelt évtizedekben felgyűlt tapasztalataidat s mindazt, amit átéltél, valamilyen módon megosztanád az olvasókkal. Akár memoárszerűen. Nem készül ilyesmi?
– Emlékiratot nem akarok közzétenni. Szeretnék egy-két olyan esszét írni, amelyben megpróbálom végiggondolni mindazt, ami az elmúlt évtizedekben velünk, bennünk, körülöttünk történt. A teljesség minden igénye nélkül. Néhány mozzanatot szeretnék, olyat, amire nagyon jól emlékszem. Együtt dolgoztam például az egykori Erdélyi Helikon szerkesztőivel, nagyon jó baráti viszonyban voltunk. Pontosan tudom, hogy ők annak idején a harmincas években hogy dolgoztak, mit csináltak. Nem idealizálni akarok, inkább pontosítani. Az, amit ma elmondanak a helikoni viszonyokról, nem mindenben találó. Aztán együtt dolgoztunk egy csomó fiatalemberrel az ’50-es években, akik már nem fiatal emberek, vagy nincsenek is, ez is lehet esszétéma: az egymást váltó nemzedékek, a sajátos és nem sajátos vonások, az állandó jellegű konfliktusok és sok egyéb. Én az utóbbi években szinte egyáltalán nem írtam. Ennek magánéleti és nem közösségi okai vannak. Erőt kell vennem magamon, ha még egy kicsi idő van, hogy papírra vessem azt, amit gondolok. Azért is, mert időnként az irodalmi és szellemi élet különböző jelenségeit látva és tapasztalva elmegy a kedvem az írástól. Lehangolónak és kedvrontónak tartom azt, ami a művészeti és szellemi életben végbemegy. De hát az embernek meg kell próbálnia túltenni magát ezeken. Arra gondoljon, mennyi okos, értelmes, rokonszenves, teremtő erejű ember dolgozik a legkülönbözőbb művészeti ágakban, a sajtóban, és velük jól szót tudunk érteni. Jó érzés velük együtt dolgozni. Megpróbálni együtt tenni valamit, és kicsit igazítani a világon, amely nem tartozik a lehető legjobb világok közé.
– Az utóbbi gondolat jegyében kívánok jókedvet neked és mindazt, ami az íráshoz, meg persze az értelemes élethez szükséges. Isten éltessen sokáig!
Nagy Miklós Kund
Népújság (Marosvásárhely)

Bővül a kulturális infrastruktúra Szentgyörgyön
Megvásárolja a sepsiszentgyörgyi önkormányzat a színházi kamaratermet, döntötték el legutóbbi tanácsülésen. A helyiséget jelenleg is a helyi Tamási Áron Színház használja, az épület a Proiect Covasna Rt. tulajdonában van, a cég kereste meg az önkormányzatot az eladási ajánlattal, majd több egyeztetés után eldöntötték, hogy a város megvásárolja az ingatlant, ezáltal is bővítve a kulturális infrastruktúrát.
Korábban felmerült, hogy a színház bankhitelt vesz fel, hogy megvegye a termet, amelyért évek óta bért fizet, ám a sepsiszentgyörgyi önkormányzat végül úgy döntött, a város költségvetéséből fizetik ki a vételárat. Az ingatlanért több mint 600 ezer lejt fizetnek.
Az egykori Művész mozi épületének korszerűsítésére már korábban 100 ezer lejt különített el az önkormányzat, az ingatlanba az Andrei Mureşanu Színház költözik át, így megoldódnak a kulturális intézmények székházgondjai. A képviselők ugyanakkor 176 500 lejjel kiegészítették a Tamási Áron Színház költségvetését, ez az összeg az utolsó negyedév kiadásait fedezi.
Amint arról beszámoltunk, az év elején az önkormányzat 4,9 millió lejes költségvetést hagyott jóvá a színháznak, ebből 3,6 millió lej a város támogatása, a többi a színház előirányzott saját bevétele. Az önkormányzat júniusban egy bankkölcsön felvételét hagyta jóvá a színháznak, akkor 400 ezer lej hitelt vettek volna fel a Reflex fesztivál megszervezése után maradt adósságaik és a szerződéseik utáni áruforgalmi adó kifizetésére. Ezt a határozatot időközben hatályon kívül helyezték, mert a bankok csak beruházásra adhatnak kölcsönt a közintézményeknek.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Megszűnhet az Ady Endre-iskola (Az EMNP szerint)
Tudomásunkra jutott, hogy meg akarják szüntetni a sepsiszentgyörgyi Ady Endre-iskolát – jelentette be tegnap Bedő Zoltán, az EMNP sepsiszéki ügyvezető elnöke, aki szerint ez biztos, már az érintett pedagógusokkal is közölték. Az elképzelés az, hogy az állomási iskolába járó gyermekeket a Csíki negyedi Gödri Ferenc- és az Olt negyedi Nicolae Colan-iskolába irányítják át – nyilatkozta, és azt is elmondta: az EMNP tiltakozásra, akár sztrájkra és élőláncra is buzdítja a szülőket, hogy közös erővel megakadályozzák az intézmény bezárását. Erről egyébként a helyi tanácsnak kell döntenie, és Antal Árpád polgármester szerint idén nem kerül rá sor; a tárgyalások megkezdődtek a városi iskolahálózat működéséről, de az Ady bezárása csak egyik, távolról sem végleges javaslat.
A helyzet több szempontból is súlyos – hangsúlyozta Bedő, aki több érvet is felsorakoztatott az Ady megmaradása mellett: az állomási iskola felszámolásával napi utazgatásra kényszerítenek több száz diákot, illetve az őket szállító szülőket, állások szűnnek meg, és ami a legfontosabb: kisebbségi sorban minden egyes bezárt intézmény a közösség erejét gyengíti, újraindítása sokkal nehezebb, ha ugyan nem lehetetlen. Harcolni kell minden egyes iskoláért akkor is, ha nehéz fenntartani, mert nem az anyagi szempont az egyetlen, amit figyelembe kell venni. Egyébként az Ady esetében erre sem lehet hivatkozni, mert 350 diákja van (ehhez adódnak az esti osztályok és az óvodások), miközben a Gödri 312, a Colan pedig 314 tanulót nevel. A törvény szerint legalább 300 gyermek kell egy iskola fenntartásához, de ha Kézdivásárhelyen vállalta az önkormányzat, hogy két olyan iskola működtetéséhez is hozzájárul, ahol kevéssel 300 alatt van a létszám, Sepsiszentgyörgyön is megteheti. Nem kell szolgalelkűen, országszinten elsőként követni a tanügyminisztérium rendeleteit – tette hozzá az EMNP sepsiszentgyörgyi megbízott elnöke. Váncsa Albert szerint minden elveszett állás a nemzet csökkenéséhez vezet, az Ady bezárásával is pedagóguscsaládok kerülnek veszélybe. Emlékeztetett: az elmúlt években megszűnt a mezőgazdasági és az építkezési szaklíceum és a szemerjai Kiss Árpád-iskola is, és keményen bírálta Keresztély Irma tanfelügyelőt, akinek irányítása alatt mindez megtörtént. Ott, ahol létkérdés a megmaradás, a túlduzzasztott belvárosi iskolákból kell kiindulni, hiszen a Székely Mikó Kollégiumban és a Mikes Kelemen Líceumban is öt párhuzamos, nagy létszámú osztály működik, holott egy-egy osztálynyi diák átirányításával megmenthetnék a lakónegyedi tanintézményeket. Az elhangzottakat Czegő Zoltán tanácstag azzal egészítette ki, hogy az Ady Endre-iskolában „jóval több a magasan képzett tanár”, mint a Colanban, a lakókörzete és az épülete is nagyobb; mégsem az állomási iskolát fejlesztik, az elmúlt évtizedben egy fityinget sem kapott erre a célra. Czegő hangsúlyozta: mind a három lakótelepi iskolát a szükség és az igény hozta létre, egyiket sem szabad megszüntetni, hiszen az utóbbi időben növekedni látszik a gyermekvállalási kedv Sepsiszentgyörgyön. Az Ady Endre-iskola bezárása csak az egyik a felmerült lehetőségek közül – szögezte le Antal Árpád polgármester, aki szerint távolról sincs végleges döntés, mindössze arról van szó, hogy megkezdődtek a tárgyalások a sepsiszentgyörgyi iskolahálózat szerkezetéről. Mind a három körzeti iskolában vannak kis létszámú osztályok, főként a román tagozaton fordul elő, hogy három intézmény között oszlik el húsz-huszonöt diák, ennek az állapotnak a fenntartása nem indokolt egy településen belül. Egyelőre keresik a legjobb megoldást, a megbeszélések, egyeztetések a szakma részvételével folytatódnak, a helyi tanács csütörtökre összehívott évzáró ülésének napirendjén a téma nem szerepel. Idén tehát semmilyen döntés nem születik iskolaügyben, és bármi is lesz 2014 januárjában, az a folyamatban levő tanévet nem érinti, nem kell a szülőknek a téli vakáció után azt keresniük, hová is vigyék gyermekeiket.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Készítik a terepet a Sapientiának Sepsiszentgyörgyön
Elkészült a megvalósíthatósági tanulmány a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Sepsiszentgyörgyre tervezett tagozatának székhelyéül szolgáló ingatlan külső területének rendezésére. Erre a munkálatra 100 ezer lejt különített el az önkormányzat.
A Sapientia befogadására kiszemelt épület 2011 óta üresen áll, akkor vonták össze az itt működő Gámán János Mezőgazdasági Iskolát a Puskás Tivadar Szakközépiskolával. A város rendezi a külső területet, a belső tereket majd a felsőoktatási intézmény fogja kialakítani az igényei szerint. Az önkormányzat még októberben jóváhagyta, hogy kérik az oktatási minisztérium jóváhagyását az épület rendeltetésének megváltoztatására.
Mint arról beszámoltunk, júliusban jelentették be, hogy Sepsiszentgyörgyön létrehozzák a Sapientia új tagozatát agrár- és erdőgazdálkodás szakokkal. Az ütemterv szerint a sepsiszentgyörgyi Sapientia jövő ősszel nyitja meg kapuit, addig az egyetem beszerzi az ideiglenes akkreditációt, a helyi önkormányzatok pedig gondoskodnak a székházról.
A szentgyörgyi tagozat beindításáért a helyi elöljárók lobbiztak, szintén ők ragaszkodtak a mező-, erdő- és vadgazdálkodási szakokhoz is, abban bízva, hogy a környéken versenyképes gazdálkodás jön létre.
Együttműködés Szerenccsel Együttműködési megállapodást írt alá kedden a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári kara a magyarországi Szerencs város német nemzetiségi önkormányzatával. Mint Tonk Márton, a kolozsvári kar dékánja elmondta, az új megállapodás része annak a Kárpát-medencei nemzetstratégiai együttműködésnek, amelyet az elmúlt időszakban – a magyar kormány határozott nemzetpolitikája szellemében –több intézménnyel, önkormányzattal is szorgalmaztak. A megállapodás szellemében közösen pályáznának, illetve a szerencsi fiatalok képzését is tervezik a Sapientia EMTE kolozsvári karán.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Nyelvvédelem és nyelvújítás – megőrzés és megújulás (I.)
Egy aradi tapasztalat
A mögöttem maradt évtizedekben szinte teljesen bejártam a Kárpát-medencét, számos város akad, ahová időről-időre visszatérek, természetesen ilyen Pozsony, Kassa, Ungvár, Nagyvárad, Kolozsvár, Szatmárnémeti, Marosvásárhely, Szabadka, Újvidék és Alsólendva.
Nehéz kimondanom, mindenütt a magyar nyelv erőteljes hanyatlását kellett tapasztalnom. Két hete jártam Aradon közel tíz esztendő elmúltával az ottani Kölcsey Egyesület és az általa megjelentetett Havi Szemle című folyóirat meghívására. Ezt megelőzően akkor jártam a városban, amikor az aradi vár kazamatáiból kiszabadított, majd egy időre a Minoriták főtéri templomának udvarán elhelyezett Szabadságszobrot ismét felavatták, ha nem is eredeti helyén, a történelmi emlékeket hordozó Városháza előtt, hanem egy félreeső, kissé elhanyagolt téren, szemközt az 1849-es erdélyi háború román politikusait és harcosait megörökítő emlékművet. Ez akkor még csak egy diadalívre felfüggesztett molinón volt látható. Azóta létrejött a valóságos kőbe faragott és bronzba öntött román monumentum, s a két emlékmű: a nemzeti emlékezetbe mélyen beivódott magyar és az újabb, kissé esetlen román ott álldogál békésen egymással szemben, figyelvén a gondozatlan térségen sietősen átvágó aradiakat.
Midőn egy évtizede ott jártam, Aradon még gyakran hallottam magyar szót, két hete viszont csak abban a több épületre kiterjedő magyar kulturális létesítményben, amelyben az ottani két magyar szerkesztőség, a magyar kulturális egyesület és egy magyar vendéglő található. Máskülönben a város, amelynek lakossága az utolsó osztrák-magyar népszámlálás alkalmával, 1910-ben 77 542 főt számlált, ebből 48 761 fő magyarnak, 14 949 románnak, 11 320 németnek, 1 850 szerbnek vallotta magát, azaz a magyarok túlnyomó: 62,9 %-os többségben éltek, a románok aránya 19,2 %, a németeké 14,6 %, a szerbeké 2,4 % volt. Nos, mindez a rendelkezésre álló 1992-es román népszámlálás adatai szerint a következőkben változott: a város lakossága 190 114 főt tett ki, ebből 151 436 volt a román, 29 828 a magyar, 4 142 a német és mindössze 888 a szerb (viszont 2 138 a cigány). Azaz a magyarok aránya 15,7 %, a románoké 79,6 %, a németeké 2,18 %, a szerbeké 0,47 % (és a cigányoké 1,12 %). A legtöbb, korábban nagy (vagy relatív) többségben magyarok által lakott erdélyi, partiumi, bánsági város etnikai képe ehhez hasonlóan alakult át, és már csak a Székelyföld városai tekinthetők magyar településnek, Marosvásárhely nagyon kicsiny magyar többsége is felettébb ingatag. Mindez, amiről az imént beszéltem, arra utal, hogy az erdélyi (és általában a Kárpát-medencei) magyar kisebbségvédelmi stratégiát: a kisebbségi sorsban élő magyarság védelmének stratégiáját újra és újra át kell gondolnunk. A korábban követett megfontolások és eljárások (és főként az általánosságban érvényesített politikai retorika) ugyanis már régen csődöt mondtak, és ahogy magam látom, szinte minden téren nagy-nagy bizonytalanság tapasztalható.
Mára Arad talán a múlt század kilencvenes éveiben rögzített és az imént bemutatott adatsorhoz képest is radikálisan megváltozott. Tíz esztendeje a belvárosban még gyakran megütötte a fülemet a magyar szó (akárcsak Temesváron vagy éppen Brassóban), mára ezek a szavak jóformán eltűntek: Arad román nagyvárossá vált és csupán néhány kisebb nyelvszigeten – a magyar kulturális egyesületben, a magyar szerkesztőségekben, a római katolikus és református templomban és néhány magyar iskolában lehet magyar beszédet hallani. Aki ma nemzetstratégiáról beszél, annak erre a változásra: a magyar szó elnémulására mindenképpen fel kell figyelnie. Hiszen Aradot, Temesvárt és Brassót meglehetősen gyors ütemben követi Kolozsvár, Nagyvárad és Szatmárnémeti, ott van nyomukban Marosvásárhely, amely néhány esztendeje még az erdélyi magyarság „fellegvárának” számított, s ugyancsak alaposan megfogyatkozott a magyarság létszáma, jóllehet ma még abszolút többséget alkot olyan városokban, mint a Székelyföld legendás központjai: Csikszereda, Székelyudvarhely, Sepsiszentgyörgy és Gyergyószentmiklós.
Pomogáts Béla
Nyugati Jelen (Arad)

A szabadság pillanata
Ha 1989 őszére gondolok, köd, sötét, hideg jelenik meg emlékezetemben. Rovom Bukarest utcáit, alig néhány lámpa ég, sötétek a kirakatok, és minden ködbe burkolózik. Ha 1989 őszére gondolok, a félelem jut eszembe, ahogy kezdett mindent elborítani. A rettegés, hogy ki előtt mit mondhatok, ki a besúgó, ki barát.
Álmomban bevittek, vallattak, már nem tudom, hogy bírtam-e, vagy mondtam, amit hallani akartak... Folyamatosan szorongtam. Egyre növekedett az érzés, hogy senkiben sem bízhatom, gyanakodva figyeltem a környezetemben élőket, ha nem féltem, féltettem őket. Európa közép-keleti részén megkezdődtek a változások, sorra omlottak össze a kommunista tákolmányállamok, de novemberben, december első felében még úgy tűnt, Románia ez alól is kivétel lesz. A dominó-effektus, meglátjátok, minket sem kerül el – mondogatták az optimisták. Á, dehogynem, itt még húsz év múlva is Ceauşescu uralkodik – legyintettünk mi, borúlátóbbak. Bukarestben bentlakásban éltem, a temesvári történésekről semmi nem jutott el hozzánk. Rádión a hivatalos propaganda szólt – Szabad Európát ki mert hallgatni? Vakációra érkeztem haza, a sötétből, ködből szabadulás némi mámorával. Sepsiszentgyörgyön az állomáson tudtam meg, Temesvár fellázadt, több napja lövik őket. Ekkor már értettem, miért könyörgött szinte sírva édesanyám, hogy igyekezzem hazafelé. Újabb napok. A Temesváron történteket már nyíltan osztottuk, bomlott a félelem fala, éledezni kezdett a remény. Volt, aki nem hitte, hogy továbbterjedhet a lázadás, Ceauşescu inkább letörli a föld színéről Temesvárt, de nem lesz folytatás, mondogatták többen. Recsegő-ropogó rádión próbáltuk követni a történéseket, az ismétlődő szívszorító segélykiáltások növelték dühünket, elszántságunkat. December 22-én reggel már tudtunk az előző esti bukaresti tüntetésről, az aznapra összehívott nagygyűlésről. Végre nekiláttam ablakot pucolni, karácsony közeledett. Barátaim jöttek fel. Itt is utcára vonulnak a gyárak, kint van a katonaság. Oda kellene menni. Aztán jött a hír a szomszédból, hogy leállt a nagygyűlés tévés közvetítése. Valami történt. Rohanni kezdtünk, én egy ócska ablakpucolós tréningben, egy magamra kapott kabátban. Már a félelem sem számított, a fegyveres katonákkal sem törődtünk. Szaladtunk a központ felé. Mámorító, soha nem felejthető érzés kerített hatalmába. Hogy igen, most megtörténik, vége lesz: nincs többé rettegés, sötét, köd. Eljön a szabadság! És eljött. Sok minden nem úgy alakult, ahogy akkor elképzeltük. Ma sincs bőség, gazdagság, a nyugati jólét még mindig elérhetetlen álom sokunk számára, de szabadok vagyunk. Gondolatainkat, érzéseinket senki nem ellenőrizheti, véleményünk szárnyalhat, és kinyílt a világ előttünk. Maradt a hideg és a sötét is sokszor – de a köd legalább felszállt. Szabadok vagyunk, és ez számunkra, akik megéltük ama ádáz, lélekölő kort, mindennél fontosabb!
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Die Welt: forrong a romániai magyarság
A romániai Erdélyben a magyarság figyelemfelkeltő tettekkel is küzd területi autonómiájáért. A kormány közigazgatási reform formájában számolná fel az érintett megyéket.
Rézvörösen csillog a még épülő ortodox templom teteje a túlnyomóan magyarok lakta, de Romániában található Sepsiszentgyörgy egyik új lakótelepén. Az új lakótelephez tartozik az ugyancsak új kaszárnya is: a román állam Erdélyben, a magyarok lakta területeken megerősíti a csendőrséget. A helyi politikus szerint a fordulat óta ez az egyetlen állami „beruházás” ezen elszegényedett vidéken. „Így kapjuk vissza az adónkat” – zúgolódik Tamás Sándor, a Sepsiszentgyörgy székhelyű Kovászna megye tanácsának elnöke. És sorolni kezdi: az állam a megye adóbevételéből 90 százalékot szakít le. 2007 óta hatályos törvény értelmében a nagyvállalkozók az adójukat egyenesen Bukarestnek fizetik, így a megye hatalmas bevételtől esik el. „Ez a 14 vállalkozás az itteni gazdasági teljesítmény 25 százalékát jelenti”– mondja Tamás. Természetesen, végül az állam valamit visszaad. „De csak 78 százalékot, és azt is többnyire olyan formában, mint az új csendőrlaktanya.” A mindennapokban viszont a csendőrségnek semmi valós feladata nincs, egyetlen célt szolgál: gondoskodik az ország nyugalmáról. És most az ország ama vidéke, amelyet az erdélyi magyarok és németek Székelyföldnek neveznek, nyugtalanná lesz. A székelyek magyarul beszélnek, de saját, ősi kultúrájuk van, szívesen nevezik magukat a magyarok előhadának azon a területen. A székelyek hun eredetűeknek tartják magukat (habár lehet, hogy ez nem így van). A magyar királyság a 13. században telepítette őket fegyveres földművesekként a Kárpát-kanyarba, a határ védelmére. Ezért széles hatáskörű kiváltságokat kaptak. E szabadságért, az önrendelkezés jogáért fogukat összeszorítva harcoltak évszázadokon keresztül az egymást váltó magyar, török, osztrák és román fennhatóságok ellen.
Románia fel akarja számolni a székely megyéket
Románia közigazgatási területi reform formájában számolná fel a történelmi székely megyéket. Tiltakozása jeléül nemrégiben több mint 100 000 székely 53 km hosszú élőláncot alakított. Területi autonómiát követelt a három, egymással határos, többségben általuk lakott megye számára. Körülbelül 700 000 magyar ajkú ember él éppenséggel Románia földrajzi középpontjában. Székelyföld autonómiája az egyetlen téma, amelyet a politikailag reménytelenül bal- és jobboldalra polarizálódott Magyar(anya)országban majd minden párt támogat. És az ugyancsak szétveszekedett Romániában, párthatárokon túlmenően, ezt messzemenően elutasítják. A három székely megyében már 200 000 aláírást gyűjtöttek a közigazgatási újrafelosztásra vonatkozó népszavazás kiírására. December 8-án tartaná Kovászna és Hargita megye a népszavazást. A romániai központi hatalom allergiásan reagált erre: Tamás területi politikus szerint a harmadik székely megyében, Maros megyében – átlátszó ürüggyel (hamis fejléc az űrlapokon) – már eleve érvénytelennek minősítették az aláírásgyűjtést. „Most arra várunk, hogy az állam a népszavazást leállítja Kovászna és Hargita megyében is” – nyilatkozta. De erre a székely politikusok már felkészültek az illő válasszal, ám nem mondta meg, milyennel. „Félreértve fenyegetésnek fogható fel.”
Ez egy történelmileg robbanékony vidék. Már az első világháború után Székelyföldet – és az egész, sokkal nagyobb Erdélyt – leszakították Magyarországról, és Romániának ítélték oda. Majd 1940-ben, a második bécsi döntéssel Észak-Erdélyt és Székelyföldet Hitler újból visszaadta Magyarországnak, 1944-ig, amikor megjelent a Vörös Hadsereg.
Erőszak a magyar kisebbséggel szemben
A keleti tömb összeomlása után hajszálon múlott, hogy az első háború nem Jugoszláviában, hanem a Balkánon, 1990-ben Erdélyben robbanjon ki. Marosvásárhelyen a magyar kisebbséggel szemben pogromszerű, nyilvánvalóan az államvédelmiek által provokált zavargásokra került sor. A „magyar veszély” ördögét festve a falra, tulajdonképpen a hitelét vesztett titkosszolgálat fordulat utáni jelenléte jogosultságát próbálták bizonyítani. Ez nagyobb összecsapássá alakulhatott volna. Védekezésre kész székelyek százai indultak volna útra a marosvásárhelyi magyaroknak segíteni, már a román hadsereg is kivonult, hogy leállítsa őket. Egy férfi, Kincses Előd, a valamikori marosvásárhelyi szószóló hazatérítette a székelyeket, elhárítva ezzel a nagyobb bajt. A kiindulási helyzethez képest az elmúlt húsz év nem hozott jelentős javulást. A magyar párt, az RMDSZ többször játszotta a bukaresti kormányalakításkor a mérleg nyelvének szerepét, így átfogó kisebbségi jogokat érhettek el. Létezik anyanyelvi óvoda, elemi iskola, gimnázium, sőt, Kolozsvárt egy (magán)egyetem. Eközben Románia aláírt minden lehetséges, a nemzeti kisebbségek védelméről szóló nemzetközi megállapodást.
Félelem mindkét oldalon
De ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Ott egy komorabb hang is: a helyi, Kovászna megyei vezetés kimutatása szerint a 70 százalékos többségben magyarlakta vidéken „a bírók 98, az ügyészek 95 százaléka” román nemzetiségű. Mindenekelőtt, mondja Tamás, a megyében az „állami ellenőrző szervek” – rendőrség, csendőrség, adóhatóság, titkosszolgálat, államügyészek, bírók – 90 százaléka román nemzetiségű. Ezen a vidéken minden negyedik román ezekben a hatóságokban dolgozik. Ez nem véletlen, az állam akarja így.
Hogy jobban megértsük, mekkora a félelem mindkét – román és magyar – oldalon, ahhoz tudni kell, amikor uralmon volt, mindkét fél gyakran próbálkozott a történelmileg multikulturális Erdély nemzetállami térséggé alakításával. Az 1940–1944 közötti magyar uralmat Észak-Erdélyben az ottani románok tragédiaként élték meg (a zsidókról nem is szólva), és fordítva, az 1940–1944 közötti román uralom tragédiát jelentett a Dél-Erdélyben élő magyarok számára. A Ceauşescu-rendszer folytatta ezt a hagyományt a kommunista időkben, célzott gyarmatosítással próbálta a demográfiai viszonyokat megváltoztatni.
Nos, a magyarok félnek, hogy ehhez hasonló fog történni ismét. A félelem kezdetét az EU egyik találmánya jelentette: a „fejlesztési régiók”, azaz csupán statisztikai szempontok végett megjelölt vidékek létrehozása, amelyek semmilyen tényleges közigazgatási jogkört nem kapnak, de amelyekbe fejlesztési pénzek áramolhatnak. Miután Románia belépett az EU-ba, Bukarest ezeket az „absztrakt fejlesztési régiókat” a történelmi tartományokat és a kisebbségi területeket is figyelmen kívül hagyva rajzolta meg. Az RMDSZ részvétele nélkül alakult jelenlegi kormány is e „szuperrégiókat” akarja tényleges közigazgatási egységekké alakítani – nyilatkozta Farcádi Botond, a helyi Háromszék főszerkesztője.
A történelmi határok tűnnek a legjobb megoldásnak
A reform egyik szószólója Klaus Johannis, maga is kisebbségi politikus, Nagyszeben polgármestere, a Német Demokrata Fórum vezetője, aki az országos színtéren is jelen van, a kormányban részt vevő liberális párt alelnöke. Johannis elengedhetetlennek tartja a regionális reformot, „mert a jelenlegi 41 megye túl kicsi ahhoz, hogy tényleges gazdaságfejlesztés történjen”. A magyar vidékek egy nagyobb közigazgatási egységgé való összevonását egyáltalán nem tartja kívánatosnak: „A katalóniai fejlesztéshez hasonlítana, és az nem jó.” A Német Demokrata Fórumban viszont sokan nem így látják. A tagság körében jelentős személyiségek a reformot inkább Románia történelmi régiói határainak vonulatában látják. „Johannis alapjában nem a Német Demokrata Fórum, hanem a liberális párt álláspontját képviseli” – mondja az egyik ottani tisztségviselő.
Sok román értelmiségi a történelmi határokat tartja jobb megoldásnak. Sabin Gherman újságíró közigazgatásilag összefüggő Erdélyt kíván. De a tiszta román megyék is tiltakozásuknak adtak hangot. Dobrudzsa a Fekete-tenger mentén a bolgár határig szeretné saját történelmi határait megtartani. Csakhogy a jelenlegi, még nem végleges tervek szerint olyan közigazgatási területek alakulnának ki, amelyekben nem létezne többé magyar többség, s nem lenne semmilyen önrendelkezés. Ez viszont, véli Tamás, sértené a Románia által is aláírt, az Európa Tanácsnak a nemzeti kisebbségek védelméről szóló megállapodását. Ezeket a romániai jogszabályokba is átvették, tehát a kisebbségi közigazgatási területek határainak demográfiai szempontból hátrányos megváltoztatását a törvény is tiltaná. Egy másik törvény pedig a módosítást célzó tervekre regionális népszavazást ír elő.
Hosszú az út a megújulásig
Egyébként is a tényleges reformhoz hosszú és nehézkes út vezet. Ugyanis a román alkotmány nem ismeri a „régió” (közigazgatási terület) kifejezést, így az alkotmányt meg kell változtatni, ehhez viszont népszavazás szükséges. De Romániában a népszavazások az alacsony részvétel miatt kudarcra ítéltettek. Egy új törvény az eddigi 50 százalékos minimális részvételi küszöb helyett csak 30 százalékot ír elő. A részvétel különben azért is ennyire alacsony, mert a fordulat után románok milliói hagyták el az országot, és ők nem vesznek részt a szavazáson. A 30 százalékos részvételi küszöböt viszont megtámadták az alkotmánybíróságon, amelynek salamoni ítélete így foglalható össze: a törvény jó, de csak egyévnyi késedelemmel léphet hatályba. Így múlik el hát még egy kis idő. De az világos: a területi-közigazgatási átszervezés miatti aggodalom nyomán a székelység autonómiakövetelése – melyet már a fordulat óta hangoztat – újabb lendületet kapott, és a románok a közigazgatási reformot valóban erőszakolni fogják. Erdélyben mindkét oldal összecsapásra készül.
KEREKES MÁRIA fordítása
(Megjelent a Die Welt országos német napilap 2013. november 14-i számában)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bővülő kulturális kínálat
Folyamatosan bővül és jövőre még szerteágazóbb lesz a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi kulturális központjának programkínálata, az elmúló évről és 2014 első negyedévi rendezvényeiről Lakatos Mihály intézményvezető számolt be.
A magyar nemzet történelme az egyik legfontosabb sorozata a kulturális központnak, tavaly négy, idén három előadást tartottak a különböző korokat legjobban ismerő történészek Székelyföld-szerte, a soron következő történelmi fordulópont az 1848–49-es forradalom és szabadságharc, ennek bemutatására februárban kerül sor, és ugyancsak 2014 témája az 1914-ben kitört első világháború. A különböző rendezvények tételes felsorolása hosszadalmas lenne, csupán számadatokat említve: idén összesen 31 irodalmi jellegű programot szervezett a kulturális központ, hét képzőművészetit, emellett filmvetítés, élsportolók előadása színesítette kínálatukat. Idén először bekapcsolódtak a Szent György Napokba a csángó délutánnal, a sikeresnek bizonyult kezdeményezést folytatják. Ugyancsak először szervezett ünnepi műsort október 23-a tiszteletére a sepsiszentgyörgyi iroda, ennek is folytatása lesz, de jövőben már március 15-re is készülnek önálló rendezvénnyel. Október 23-hoz kapcsolódik a focibajnokság – ugyancsak a folytatás szándékával. Az idei újdonságokhoz tartozik még – de már jövő évi „eredménnyel” – a madéfalvi siculicidium témával meghirdetett képzőművészeti pályázatuk, ennek folytatásaként jövőben Gábor Áron-témájú irodalmi pályázatot írnak ki. És egyáltalán nem utolsósorban egy román nyelvű könyv kiadásának társfinanszírozása zárja az idei esztendő újdonságainak sorát, Hamvas Béla A bor filozófiája című művét a sepsiszentgyörgyi Hubbes László fordította le. Azonban nemcsak bővült a kulturális központ kínálata, hanem egy beígért rendezvénnyel szegényebb is lett:pénzügyi okok miatt nem tudták idén megszervezni a magyarországi borvidékeket bemutató sorozat második kiadását, Lakatos Mihály azonban reméli, a Tokaj-napokra 2014-ben sor kerül. Jövő év első negyedében a már bejáratott sorozatok mellett a Magyar Kultúra Napján szervez műsort a kulturális központ, az erdélyi magyar irodalom két meghatározó személyiségét, Szilágyi Istvánt és Király Lászlót hívták el Sepsiszentgyörgyre. Különlegesnek ígérkezik még a marosvásárhelyi Fekete Zsolt fotós kiállítása, aki ugyanazt ugyanolyan szögből fényképezte le, mint másfél évszázada Orbán Balázs, az egykori és mai felvételek párhuzamos bemutatásának a Lábas Ház ad otthont.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Emberek, életek, történések (Mentor-est Sepsiszentgyörgyön)
Erdély – emberek, életek, történések címmel szervezett kiadói, szerzői estet a Bod Péter Megyei Könyvtár. Szonda Szabolcs igazgató köszöntője után Káli Király István mutatta be az általa vezetett marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadót, legújabb köteteit és a jelen lévő szerzőket. A rendezvény címét magyarázva azt mondta: az valamennyi kötethez talál.
Pál-Antal Sándor nyugalmazott főlevéltáros, pecsétszakértő, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja A székelyek földje és népe című tanulmánykötetét ismertette. A közölt tanulmányok közül némelyet kiadtak már Magyarországon vagy itthon, mások most láttak először nyomdafestéket. A válogatás összetartó fonala az, hogy mindenik a székelységről szól, és nem haladja túl Székelyföld területét, mondotta a szerző. Könyvét a középkorral kezdte, mégpedig a legnagyobb időszakot felölelő székely önkormányzat-történettel, melyhez harminc éven át gyűjtötte az anyagot, amíg 2002-ben kiadta az átfogó munkát. Ebben az összegzésben végigvezet azon a folyamaton, mely során létrejött a székely autonómia. Az önkormányzatiság kialakulása mintegy 200 év alatt teljesedett ki, Mátyás király uralkodása idején tetőzött. A kötetben a székely székek, városok, köztük a négy háromszéki mezőváros történetével is foglalkozott, továbbá azzal az időszakkal, amikor Erdély népe a török faigából a Habsburg-vasigába kényszerült, bemutatja, milyen változásokon ment át a székely társadalom. Kitért a székelyföldi pestisjárványra is, s az 1956-os magyarországi forradalom itteni hatásaival zárta a kötetet. Szilágyi Sándor Hanyatló Erdély című tanulmánykötetéről a szerkesztő, Sebestyén Mihály szólt. A szerzőről elmondta, ő szerkesztette A magyar nemzet története című, tízkötetes sorozatot, az Erdélyi országgyűlési emlékek című forráskiadvány-sorozatot. Kolozsváriként megküzdött, hogy Magyarország első számú történésze, a Magyar Tudományos Akadémia tagja legyen. Az idén megjelent kötet anyagát a szerző Vértanúk a magyar történelemből című, 1867-ben megjelent kötetéből válogatta. A mostani könyv címének magyarázata, hogy Bethlen Gábor után az erdélyi szerencse csillaga leáldozott. A tanulmányok Bethlen Gábor fejedelmi trónfoglalásáról, Kemény János fejedelem végnapjairól, Haller Gábor megöletéséről (mely Apafi lelkén szárad, tette hozzá az előadó), Bánffy Dénes kivégzéséről (az első erdélyi koncepciós perek egyikeként említette a szerkesztő), Szász János szász királybíró haláláról (amit igencsak véres kriminek nevezett Sebestyén), a nevére méltatlan Rákóczi József, II. Rákóczi Ferenc fiának pályafutásáról, Mikes Kelemenről és Cserey Mihály történészről szólnak.
Sebestyén Mihály Midway-szigetek című novelláskötetéről szólva Káli Király István elmondta, mindenben ott vibrál a történelem. A szerzőről pedig, hogy a történelem pimasz módon nem elég neki, s hétköznapjaink történeteit novellistaként igyekszik feldolgozni. A Midway-szigetek valahol félúton a semmi és a minden között vannak. A szerző alattomos műfajt művel, mert az ember kénytelen egyfolytában derülni, hova visz el az író fantáziája, nem lehet megállapítani, álom vagy valóság, fantázia vagy tényleges történet, amit leír. Sebestyén Mihály felolvasta Albert bácsi játékai című novelláját.
Szerzőavatásra is sor került. A Mentor Kiadó házi szerzőjének számító B. Kovács András újságíró, közíró bemutatta a sepsikőröspataki származású, jelenleg Sepsiszentgyörgyön élő Bedő Bélát, akit évekkel ezelőtt riporterként fedezett fel, és ösztönzött arra, hogy írja meg emlékiratait. Így született a Magyar tiszt a román hadseregben című könyve, melyet ő mutatott be a Háromszék hasábjain (Egy magyar ezredes könyve – november 2.). Bedő Béla mesélt sepsikőröspataki gyermekkoráról, s arról, hogy akarata ellenére magyarként román katonák oktatójává vált, de megállta helyét. Káli Király István még egy könyvről szólt: Méliusz Anna: Nem hősökről beszélek. Méliusz József második felesége írja meg az első feleség, Klári Securitate általi meggyilkolását és a közös gyermek, Péter őrültségbe kergetését.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Karácsony Dezső karácsonya
A romániai karácsonyi népfölkelés, egyetlenként a keleti tömb országai közül, véres következményekkel járt, több mint ezer ember vesztette életét Ceauşescu futása után, a sebesültek száma több ezerre tehető. Pedig a hadsereg úgymond gyorsan és látványosan a forradalom mellé állt, a Securitatét és a milíciát lefegyverezték, mégis december 22-én késő délután előbb Bukarestben, majd az ország más városaiban is kezdetét vette a hatalomért folyó kíméletlen harc, melyet a fegyverek ezreinek szétosztása, majd használata kísért. Terroristákról szóltak a hírek mifelénk is azokban a napokban. Hivatalosan jelentették: Kökös felől terroristák tartanak Sepsiszentgyörgy felé. Azóta már tudjuk, szándékosan akartak zavart kelteni és vért ontani, de arra, hogy kik szervezték, irányították, mai napig sincs pontos magyarázat, s igen kétséges, hogy a következő években erre fény derülne.
Megszólaltak a fegyverek
Nos, ahol fegyverek szólnak, éles puskákkal lőnek, elkerülhetetlen, hogy áldozatok is hulljanak. A túlélők közül most Karácsony Dezsőt kerestük meg, huszonnégy évvel súlyos sebesülése után, melyet nem a barikádokon, nem a lázongó, forrongó utcán szerzett, hanem lakásának lépcsőházában. Rossz helyen lakott, a laktanyával szembeni tömbházban, melyet december 23-án szitává lőttek. Pár nap múlva, amikor az újságírói kíváncsiság arra vitt, döbbenten fedeztük fel, a kaszárnya épületein egyetlen lövedék nyomát sem látni, miközben a csetepaté alatt úgy tűnt, hogy golyók ezrei hulltak a katonaság épületeire. Ellenben szétlőtték a kaszárnyával szembeni tömbházat, lakások tucatja égett ki, emberek sebesültek meg. Ráadásul a mímelt terroristatámadás elhárítása ürügyén kiképzetlen férfiak százai lövöldöztek a várost körülölelő utakon, az állomás, a gyárak, a posta épülete előtt, a kórház környékén. Valójában utólag is csak gyanítjuk: ez a két-három napos időszak arra kellett, hogy az Iliescu-féle csoportosulás átvegye és biztosítsa hatalmát, a terroristák, kiknek identitása soha ki nem derült, a zavar- és félelemkeltés eszközei voltak, és nyomtalanul el is tűntek.
Jönnek a terroristák
Karácsony Dezső a villanymotorgyárban dolgozott, természetesen ő is a munkásőrség tagja volt, puskával kezében védte a forradalmat. A kaszárnyával szemben lakott két gyermekével és feleségével. December 23-án estefelé hazament szétnézni. Akkor még csend honolt a környéken, a tömbház is épen, érintetlenül állt. Ám megjelent egy hangszórós kocsi, melyből azt harsogták, Brassó felől terroristák közelednek, mindenki oltsa el a villanyt, senki ne mozduljon lakásából. Karácsony Dezső az ablakból figyelte a kinti mozgást, s észrevett két fegyveres embert, a tömbházuk felé igyekeztek. Gondolta, megnézi, kik azok, kilépett a sötét lépcsőházba, s egyikük tüzet nyitott rá. S el is találta. A golyózápor, mely rázúdult, vékony- és vastagbeleit, a máját, a forgója felső részét roncsolta szét. Lábán ment be a lakásba, felesége azonnal kilépett az ajtón, mert tudni akarta, ki lőtt rá. Kiderült, egyik szomszédjuk, de látva vérző és erejét vesztő férjét, Karácsony Éva a kórházba igyekezett vele, gyermekeiket hagyták volna valamelyik szomszéd gondjaira, de mindenki úgy meg volt ijedve a golyózáporoktól, a város felé tartó terroristáktól, meg a hivatalosan terjesztett rémhírektől, hogy ajtót is alig mertek nyitni. A tömbház előtt egy bátrabb autósra bukkantak, aki vállalkozott, hogy beviszi a kórházba, de mire indultak volna, nagy későre megérkezett a mentő. Azzal mentegetőztek, nem tudtak hamarabb jönni, mert a kórházat is pergőtűz alatt tartották a terroristák. Szerencsésen felértek a kórházba, s mert Karácsony Dezső rengeteg vért veszített, s meglehetősen rossz állapotban volt, azonnal megoperálták. Kint ropogtak a fegyverek, még a műtőbe is belőttek.
Napjai meg voltak számlálva
– Tele volt fegyverrel s kamasz fegyveresekkel a város hajnalban, amikor végre hazaindulhattam a kórházból – meséli Éva asszony. – Mi azt az embert, aki az uramat meglőtte, ismertük, meg is kérdeztem, miért lőtt a férjemre, azt válaszolta, mert azt parancsolta a főnöke, bizonyos Sós. Nem jelentettük fel, nagyon részeg volt, utóbb meg annyira szégyellte magát, hogy el is költözött Sepsiszentgyörgyről. – Műtét után – meséli Karácsony Dezső – kicsit javultam, három napra rá nagyon megehültem, s szóltam a nővérnek, hogy éhes vagyok. Hoztak a kórház konyhájáról marhahúst, megettem, s ettől szétszakadtak a beleim. Egyre rosszabbul voltam. Még egyszer megműtöttek, kiderült, hogy a beleim tele voltak puskaporral, ráadásul – ezt is elmondták – más vércsoportos vért kaptam, s az is bajt csinált. – Napjai meg voltak számlálva – veszi át a szót felesége. Nagy Vasilét, az akkori altatóorvost kérdeztem, mi lesz a férjemmel, s azt válaszolta, várunk még egy-két napot. Amikor láttam, milyen állapotban van, imádkozni kezdtem.
Uram, vagy elveszed most, vagy csodát teszel!
S ami ezt követően történt, Éva szerint maga volt a csoda. A kórházból hazamenet, a tervezőintézetnél, a kanyarban szembe jött vele egy nagy, fekete autó, oldalán vöröskereszttel, megállította. Franciák ültek az autóban, mukkanni is alig mert, de vele volt a fia, aki angolul elmondta, milyen állapotban hagyták édesapját a kórházban. A franciák a Medécines du Monde-tól voltak, és a kórházat keresték. Éva vállalkozott, hogy megmutatja nekik, hol találják, beült fiával együtt az autóba. Megvárta, míg elintézték hivatalos ügyeiket, s megkért egy fiatal orvost a kórházból, aki tudott angolul, hogy fordítson. Elmondta, a férje élet és halál között lebeg, itt már nem tudnak semmit tenni érte, segítsenek, vigyék el valahova, ahol meg tudják gyógyítani. Megígérték, hogy repülővel hamarosan átszállítják egy párizsi kórházba. Hitte is, nem is, de január 16-án értesítették – szombati nap volt –, hogy hétfőn indul a gép, mely Párizsba szállítja a férjét. – Útlevelet kellett csináltatnom az uramnak, pár óra alatt sikerült is, mert akkoriban minden hivatalban, még a rendőrségen is folyamatosan dolgoztak. Mentő vitte Bukarestig, de már nagyon rosszul volt, nem beszélgetett. Később Gocz Elvira elmesélte nekik, Otopeni-ből nem is akarták továbbküldeni magyar neve miatt, de végül csak felkerült a Herkules repülőgépre.
Tizenhárom műtéten esett át
Karácsony Dezső úgy emlékszik, este érkeztek meg Párizsba, a Pitié Salpetrière kórházban helyezték el hatvan román sebesülttel együtt. Vele a francia orvosoknak mindent elölről kellett kezdeniük: hasürege tele volt puskaporral, béltartalommal, gennyel, vérmérgezése volt. Másnap reggel már vitték is operálni. Több műtét után áthelyezték egy nagy szanatóriumba: Forcile-ba, ott erősítették fel. – Életben maradtam, mert bizonyára volt még valami dolgom a világban – szögezi le. Még Párizsban a reanimálóban megkereste Gocz Elvira, egy román pap, egy romániai kislány barátjával. Sokat segített rajta Forcile-ban Gheorghe Tatu, aki korábban szökött el Romániából, orvos volt, de asszisztensként dolgozott a szanatóriumban. S Gocz Elvira is szárnya alá vette, elintézte például, hogy minden hónapban kapjon francia frankot, hogy a szanatóriumban legyen valamennyi pénze, tetőtől talpig felöltöztette, bátorította.
– Elvitték, de hosszú ideig, majd három hónapig nem tudtam, hogy él-e vagy meghalt – veszi át a szót Éva asszony. – Elmentem Bukarestbe tiszta egyedül, ismeretlenül, megkerestem a Vöröskeresztet, akik elküldtek, mert nem tudtak semmiről, elmentem az egészségügyi minisztériumba, új miniszter volt, de ő sem ismerte a külföldre szállított betegek sorsát. Három napot és éjjelt álltam a követség kapujában, s amikor végre bejutottam, egy követségi tisztviselőhöz irányítottak, de tőle sem tudtam meg semmit. Végül az Intercontinental Szállóban kötöttem ki, hallottam, ott laknak és dolgoznak valami francia egészségügyiek. És mit ad isten, pont azokra az orvosokra bukkantam a Médecins du Monde-től, akikkel Sepsiszentgyörgyön korábban találkoztam, s akik vállalták, hogy elviszik gyógyulni az uramat Párizsba. Bár munkaidő után voltak, leültettek, meghallgattak, s az egyik orvos addig telefonált, míg meg nem találta az uramat. Akkor tudtam meg, hogy többször megműtötték, de él, akkor épp egy szanatóriumban kezelték. Elhatároztam, kimegyek utána Párizsba, még a fülbevalómat is eladtam, hogy meg tudjam venni a repülőjegyet, pénztárcámban azzal az ötven dollárral, amit a román egészségügyi miniszter postáztatott számomra. Május 30-án indultam el, csak azt tudtam, hogy Dezsőt Forcile-ben kell keresnem.
Minden lépésemet őrangyalom és a szerencse kísérte
Párizsban senkit nem ismert, pénze alig volt, franciául nem tudott. De az Isten megsegítette. A repülőn találkozott egy brassói cigány asszonnyal, ki a testvéréhez indult látogatóba Párizsba. Muzsikusok voltak. Évát – valami félreértés miatt – az Orlyn nem várta senki, odacsapódott hát a brassói muzsikusokhoz. Beszélgetés közben kiderült, egyikük valamikor énekelt a Sugás vendéglőben. Megtört a jég, a muzsikus hazavitte párizsi otthonába, s felhívta férjét, és elújságolta neki, hogy székely szilvapálinkát iszik a feleségével Párizsban. Másnap kivitték a szanatóriumba, s végre újra találkoztak.
– Rengeteget köszönhetünk a francia államnak, Elvirának, az egyszerű francia embereknek, kik engem szállásra sorra befogadtak, s bár beszélni nem tudtunk egymással, mindenben támogattak. Párizst valójában alig láttam, naponta azt az utat jártam, jórészt metróval, mely alkalmi szálláshelyeimről a kórházba vezetett.
Csak sejtésünk van, milyen töméntelen pénzbe került Karácsony Dezső talpra állítása. Egyszer valami adminisztrációs hiba miatt elküldtek címére egy kórházi számlát 6000 frankról. Megijedt, honnan vesz elő ennyi pénzt, de Şerban doktor, az egészségügy akkori megyei vezetője egy-két helyre telefonált, s csak annyit mondott: ni, ezzel nem lesz több baja.
Muszáj volt hazajönnöm
– Ha nehezen is, de meggyógyultam, és hazajöttem. Majdnem öt hónap után álltam talpra, mert a csípőcsontomat is megműtötték. A család közben elköltözött, új lakást kaptunk, előbb két-, majd háromszobásat. Felmentem a kórházba, az orvosok tátott szájjal néztek, csodálkoztak, hogy élek. Jól érzem magam, csak a bal lábam fáj időnként, mert főleg azt használom. A forradalom alakulásáról Franciaországban természetesen keveset tudtam, már a bányászjárásnál tartottak itthon, amikor figyelni kezdtem az eseményeket. Akkorra már megfordult a franciák viselkedése is Románia tekintetében, látták, hogy nem a legjobb irányba haladnak a dolgok. Kint maradhattam volna politikai menekültként, de nekem muszáj volt hazajönnöm. Mai napig hálásak vagyunk a sorsnak, hogy összehozott Elvirával, sokat köszönhetek neki. Amikor meghallottam, hogy hazajött, elmentem egy hatalmas csokorral, hogy megköszönjem, amit értem tett.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lucian Boia: Egy nemzeti mítosz: Vitéz Mihály vajda
Lucian Boia professzor egyike azoknak, akik határozottan leszámolnak a román köztudatban uralkodó történeti mítoszokkal. Boia foglalkozik a románok és a Habsburg-birodalom népei – köztük a magyarok – kapcsolataival. A román történelmi tudatba bevitt mítoszok, így például a dák–római származás, az úgynevezett 1600-as államegyesítés hat a mi sorsunkra is, ezért nekünk, magyaroknak és székelyeknek ismernünk kell ezeket. Ez alkalommal Mihály vajda mítoszáról rántja le a leplet. A vajda nem tudott arról, hogy három román államot egyesített, ennek ellenére Erdély egykori magyar városaiban – köztük Kolozsváron, Gyulafehérváron, Marosvásárhelyen és Sepsiszentgyörgyön – nagyszámú lovasszobor, szoborcsoport hirdeti ezt. Boia professzor könyvéből* megtudjuk, miként vált a becsvágyó, a sok vérontásról ismert munténiai vajdából nemzeti mítosz, nemzetegyesítő uralkodó.
Kádár Gyula
Vitéz Mihály (Mihai Viteazul) vajda mítoszának körvonalazódása bármely más történeti mintánál jobban szemlélteti a román köztudatban végbement változásokat. Azt az uralkodót, akinek rövid időre, 1599–1600-ban, sikerült uralma alá hajtania a három országot, csak három évszázaddal később, a modern Romániában, a XIX. század közepe táján kezdik egyesítőnek is tekinteni. A dolog ilyen értelmezése teljesen hiányzik a XVII. századi krónikás történetírásból, sőt, később, még 1800 táján az erdélyi iskola képviselői sem említik. Eladdig Mihály vajda különleges személyiségén kívül a keresztény eszmeiséget és Rudolf császárral fenntartott szoros kapcsolatait domborították ki. Ugyancsak gyakran megjelent tetteinek mozgatórugójaként a hódítói becsvágy, ennek helyébe viszont az értelmezési sémában később a „román eszme” kerül.
Miron Costin krónikájában Vitéz Mihály vajda Erdély és Moldva meghódítójának képében jelenik meg, aki „sok vérontást okozott a keresztények közt”; különben nem sokra tartották maguk a munténiaiak sem: „A munténiaiak beleuntak Mihály vajda uralmába, mind csak hadak járásával és háborúkkal telvén.” Másik szögből, munténiai megítélésben nézve a dolgokat, Radu Popescu krónikája, vagy a neki tulajdonított krónika – Havaselve uralkodóinak története (Istoria domnilor Ţării Romăneşti) – egy kalap alatt intézte el Mihály vajda minden ellenfelét: „az uralkodó hatalma alá hajtotta a törököket, moldvaiakat, magyarokat, mintha mindannyian amolyan szamarai lettek volna”. Az ízes kifejezés csak megerősíti, hogy ekkor még nem született meg a román nemzeti eszmeiség. Avagy talán Vitéz Mihály vajda 1600-ban „patriótább” lett volna, mint a XVII. század végi tudós krónikások?
Maga az erdélyi iskola – amelynek a XIX. századi román nemzettudat oly sokat köszönhet – sem teszi meg a döntő lépést, habár az volt a célja, hogy kifejezésre juttassa a románok azonosságtudatát, és hogy románnak lenni büszkeség. A minden románt egyesítő egyetlen állam eszméje még nem talált kifejezésre, Vitéz Mihály vajda tetteit nem aknázták ki ilyen értelemben. Samuil Micu például a következőképpen summázza a vajda uralmát a XVIII. század utolsó évtizedében írott, A románok történetének rövid ismertetése (Scurtă cunoştinţă a istoriei românilor) című munkájában: „Az 1593. Esztendőben Havaselve uralmára Mihály vajda következett, akit Vitéznek neveznek. Ez nagy katona volt, s megverte a törököket és legyőzte az erdélyieket, s Erdélyt elfoglalta és Rudolf császárnak adta…” Manapság az ilyen értelmezés felháborodást keltene sokakban; pedig hát szerzője a román nacionalizmus nagy kezdeményezőinek egyike! Gheorghe Şincai A románok és több nemzet krónikája (Hronica românilor şi a multor neamuri) című munkájában tág teret szentel Mihály vajdának és különösen erdélyi dolgainak. Engel történész nézeteivel vitázva helyesbíti állandóan a dolgokat a románok javára. Elszántan védelmezi a vajda személyiségét, és ellenfeleinek hibáival szembeállított kedvező erkölcsi portrét fest róla. A mítosz elemei már itt megjelennek, de a mítosz maga még nem áll össze. Şincai hangsúlyozza a nemzeti büszkeséget, de a gondolatot nem aknázza ki politikailag olyan értelemben, hogy eljusson a nemzeti egységig. Néhány évtizeddel később, 1830-ban, a bánsági Damaschin Bojincă, az erdélyi iskola tanítványa a Bibiloteca Româneascăban életrajzot közöl az uralkodóról Vitéz Mihály havaselvi uralkodó híres tettei és veszte (Vestitele fapte şi perirea lui Mihai Viteazul, prinţipul Ţării Romăneşti) címmel. A nemzeti eszme ez alkalommal sem körvonalazódik határozottan, és a hangsúlyok itt is a törökellenes harcokra esnek.
A döntő fordulatot az erdélyi Aaron Florian jelzi, aki áttelepedett Havaselvére, és Bukarestben a Sfântu Sava Kollégium tanára lett. Rövid áttekintés Havaselve történetéről (Idee repede de istoria prinţipatului Ţării Romăneşti) című összefoglalásában Vitéz Mihály vajda tetemes helyet foglal el. Aaron Florian eljárásmódjára jellemző a történelmi személyiség és kor terjengős felnagyítása, a munka belső arányigényeit messze túlhaladva: kétszáz lapnyi terjedelmével az 1837-ben megjelent második kötet nagyobbik felét foglalja el, s benne végleg beilleszti Mihály vajda tetteit a román nemzeti egység létrehozásának vonalába. Egyetlen hibájául azt rója fel a vajdának, hogy képtelen volt megfelelő alkotmánnyal felruházni az egyesített román területeket. Mert csak ilyenformán nyithatott volna új korszakot, amelyben a románok egyesülten fejlődhettek volna Európa más nemzetei között.
Így látta a dolgokat Bukarestben az erdélyi Aaron Florian. Ámde nem a moldovai Kogălniceanu, aki majd a fejedelemségek egyesülésének nagy kimunkálója lesz: fiatalkori művében egyáltalán nem mutat fogékonyságot a Vitéz Mihály-epizód nemzeti súlya iránt. Havaselve története (Historie de la Valachie…) című munkájában – 1837-ben, egyazon évben jelent meg Aaron Florian említett kötetével – Vitéz Mihály vajda úgy lép elénk, ahogyan őt Miron Costin felidézte, s aki még nem mutat fel semmiféle nemzeti egységtervezetet. Alapvető jellemvonása – úgy tűnik – a „mértéktelen becsvágy” volt, amely nem csak Erdély meghódítására hajtotta, hanem arra is, hogy Magyarország és Lengyelország koronájáról álmodozzék. „Uralma ragyogó volt hódításokban, de végzetes Havaselvére nézve” – ez Kogălniceanu végkövetkeztetése, amiből bizonyos történeti tanulságot is levon: „a nagy hódítók neve sohasem vész ki a nép emlékezetéből, miközben a nép elfelejti az erényes, de békés uralkodókat”. Mihály vajda tehát mint nagy hadvezér, mint hős jelenik meg itt, de semmiképpen sem egyesítőként.
Maga Nicolae Bălcescu, habár munténiai, első munkáiban – Haderő és hadművészet Havaselve alapításától mostanig (Puterea armată şi arta militară de la întemeierea principatului Valahiei pînă acum, 1844), A szántóvető munkások társadalmi helyzete… (Despre starea soţială a muncitorilor plugari… 1846) – nem mutat valami különös vonzalmat a vajda személyisége iránt, csakis a tárgya szerint megkövetelt helyet és jelentőséget tulajdonítja neki, semmivel sem többet. 1840 után azonban mind láthatóbbá válik Mihály vajda feltartóztathatatlan emelkedése, mégpedig mindkét szerepben: Havaselve dicsőséges uralkodója és a románok egyesítője. Az elsőt maga Havaselve uralkodója, Gheorghe Bibescu (1842–1848) igyekezett elfogadtatni, aki szerette volna a nagy vajda utódjaként feltüntetni magát, s kitartó propagandát vezényelt ilyen értelemben. Mivelhogy 1848-ban elűzték trónjáról, nem tudta elérni célját, hogy második Vitéz Mihálynak tekintsék, ám az örökség hivalkodó fejedelmi vállalása nem maradt visszhangtalan. A korabeli légkör emlékezete bizonyára hatott Bălcescura is, habár a Bibescu-rendszer ellenzékéhez tartozott. Sőt, már Moldvában is kezd feltünedezni Mihály vajda mint szimbolikus alak. 1843-ban Kogălniceanu Jászvásárt, a Mihăilană Akadémián tartott megnyitóbeszédében – Bevezetés a nemzeti történelemről szóló előadásokhoz (Cuvânt introductiv la cursul de istorie naţională) – már sokkal rokonszenvesebben közeledik a havaselvi vajdához, mint hat esztendővel korábban. Mihály vajdát, mint a hajdani Dacia széttagolódott részeinek egyesítőjét mutatja be. A szimbólum a maga teljes fényét és funkcionalitását Nicolae Bălcescu utolsó és legigényesebb művében – A románok története Vitéz Mihály vajda idejében (Istoria românilor sub Mihai Vodă Viteazul) – nyeri el, amelyet 1847-ben kezdett írni, és 1852-ben bekövetkezett haláláig nem fejezett be. A történész első esszéihez képest itt jól érzékelhető változás mutatkozik a nemzeti eszme vonatkozásában. Mihály vajda célkitűzését nyíltan kimondja: nemzeti egység. A vajda „oly nagy hazát akart létrehozni, ameddig a román föld terjed”, s ezáltal „valóra váltotta a románok nagy vajdáinak dédelgetett álmát”. „Öreg Mircea vajda volt az első román uralkodó, aki harcolt a nemzeti egységért.” Az uralkodók mást sem tettek, mint hogy politikai akciókkal kifejezésre juttatták az általánosan osztott érzelmet, mivelhogy már eredetük óta „minden román szívében kitörülhetetlenül élt a közös élet hagyománya és újbóli léthozásának vágya”. Ebben leli magyarázatát annak, hogy miért élt „nemzeti gyűlölet a románokban a tirannus magyarok ellen”. És így esett, hogy „valahányszor román zászló tűnt fel a Kárpátok fölött lobogva, egész Erdélyt borzongás járta át: a románokat reményükben, a tirannusokat rémületükben”.
Bălcescu könyve újdonságot jelentett a román történetírásban. A románok középkori története, a három ország története első alkalommal került tárgyalásra kifejezetten nemzeti történelemként, mint a századok folyamán szüntelenül megnyilatkozó nemzeti óhaj története, mint az eszményi, teljes és egységes román állam története. A munka jelentősen befolyásolta a román nemzeti köztudatot, noha viszonylag késve nyomtatták ki (részleges kiadása 1861–1863-ból, teljes kiadása 1878-ból való, később számos kiadásban megjelent). Bălcescu révén Vitéz Mihály vajda határozottan és véglegesen mint a modern Románia első alapítója fogadtatja el magát.
A fejedelemségek 1859-beli egyesülését közvetlenül megelőző évek jelzik a vajda alakja iránti érdeklődés fokozódását Moldvában is, persze, azzal párhuzamosan, hogy némely moldvai uralkodókat mint egyesítőket kezdenek emlegetni, elsősorban Nagy István (Ştefan cel Mare) vajdát. Ők ketten, Mihály és István együtt kezdik jelképezni mind a sajátos, mind a közös történelmet, mint akik mindenképpen arra törekedtek, hogy egyesítsék a két román testvérországot. Mindezekből nyilvánvalóan kitűnik tehát, hogy 1830 és 1860 között, az 1848-as forradalmat, majd az egyesülést megelőző időszakban szembetűnő Vitéz Mihály vajda alakjának átváltozása, aki keresztény hősből és hadvezérből a román egység jelképévé válik. Ezek voltak azok az esztendők, amikor az egyetlen román államban való egyesülés eszményét, a tudati szinten jelentkező eszményi Románia előképét visszavetítik a történeti múltba. Ez a nemzeti politikai és történeti irányulás lényegében egyetlen nemzedék sajátja, azé, amely kivívta az 1848-as forradalmat, a fejedelemségek egyesítését, és létrehozta a modern Romániát. Amint láttuk, ugyanezen időszakban gyakran hivatkoznak Daciára, mint a román föld elsődleges egységének kifejezőjére. Mindkét jelkép nagy törekvések sugalmazójává válik: az antik Dacia, amelyet Vitéz Mihály vajda ideig-óráig feltámasztott, arra hivatott, hogy a holnapi Romániában öltsön újra testet.
* Lucian Boia: Történelem és mítosz a Román köztudatban. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest–Kolozsvár, 1999.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ha nem lennének székelyek, magyarok – nem lenne Románia!
Annak ellenére, hogy néhány román történész kezd feleszmélni a Csehó éra alatt adagolt dicső román történelmi mákony okozta kábulatból, a nagy többség még mindig a számára mézédes magyarellenességből pótolja az elmúlt haszontalan évek elmaradt sikerélményeit.
A gyávaság paródiája volt az új jobboldal sepsiszentyörggyi masírozása, toroköblögetése. Hiszen akkor lehetett volna bátor tettnek nevezni, ha rendőri biztosítás nélkül mernek kosornyázni a főtéren. Azt viszont nem merik megtenni!
De azóta abból a „hőstettből”, ahhoz kapcsolódó dicsekvésekből élnek tyúkocskáik ölében.
Pedig, ha ismernék a valós történelmüket, akkor azt is tudnák, hogy a Magyar Királyság védelme alatt álló moldvai, havaselvei fejedelemségek minden döntő jelentőségű török-tatár elleni háborújukat a magyar királyi hadak, vagy később az erdélyi magyar fejedelmi hadak segítségével vívtak meg, és csak azokban győztek ahol a magyar királyi segédhad mellettük állt, s vállalta a harcok oroszlánrészét.
Ez a magyar hadi segítség a földrajzi közelség végett majdnem mindig a székely hadakból állt.
Mihály soha nem tudott volna Erdélyben egyetlen sátorcöveket sem leütni, ha nincsenek a székely hadak mellette. A legkeményebb csatáiban nem Baba Novákban bízott, hanem a székelyekben.
A Mircea győzelmeiről írt nagyhangú ömlengések, Eminescunak minden valós történelmi alapot nélkülöző, Mirceát dicsőítő költeménye összeomlik a valós történelmi tények feltárásával.
Ezt nem a magyarok, hanem a saját józan történészeik mondják, írják.
Következésképp, ha nem lettek volna a magyar királyi – többnyire székely – hadak, ma Bukarestben nem beszélnének egységes román nemzeti államról, Erdogan török miniszterelnök rendeleteire táncolna a politika, és nem román lenne az állam hivatalos nyelve.
Nem volna jobb, végre eldobni a sok kitalált, hazug történetet, és végre a valót keresni, kutatni minden öntömjénező szándék és tömény magyar-székely ellenérzés, gyűlölet nélkül?
A bukaresti, de minden más politikai csoportosulás is a magyarellenességből tartja fenn a pártok közti marakodásra kiépített stratégiai állásait. A román belpolitika egyhuzamban és kizárólag valakik megvetésére, gyűlöletére épül. Ha nincs gyűlölet tárgya, megbénul, leáll a politikai tevékenység. Ha egy adott pillanattól eltűnne a magyarság ebből az országból, fél éven belül szétesne Románia!
Miért? Mert nem bírnak valakik megvetése, gyűlölése nélkül politizálni, s akkor egymást kezdenék ki.
Aki ismeri a román történelmet, az tudja, hogy a két fejedelemség egész fennállása alatt utálta egymást, és folyamatos versengés volt köztük. Persze másként írják a történelemkönyvek, de a tisztábban látó román történészek már úton-útfélen szót ejtenek, írnak erről.
Most a hagyományos másság iránti derékig érő gyűlöletet, utálatot le lehet vezetni a magyarokon.
De ha nem lennének magyarok, akkor keresnének mást, mondjuk a dobrudzsaiakat vagy az olténiaiakat, mivel azok elmaradottabbak. Ha azok is elfogynának, akkor egymásnak esne Moldva és Munténia. Úgy szétmarnák az országot, hogy nincs többé olyan európai vagy világhatalom, amely még egyszer összecsirizelné azokat.
Ezért ajánlom a román ország-vezetőknek, dobják ki maguk közül a kekeckedő, álnemzeties, minden egyébhez csak az igazi magas szintű politikához nem értő, színészkedő, prosztikat hajkurászó gigoló szépfiúkat, és vegyék elő végre a jobbik eszüket.
A vegyes lakosú városok éléről lökjék félre, dobják politikai szemétkosárba az uszító, hozzá nem értő, hasznavehetetlen, nyáltúró, magyargyűlölő, pökhendi polgármestereket, és próbáljanak meg idegengyűlölet nélkül, igazi emberbarát, mindenki hasznára váló politikát folytatni.
Bánjanak már végre – kilencven valahány év után – úgy a székelységgel, magyarsággal, mintha azok is ennek az országnak az állampolgárai volnának.
Mert ezt eddig nem érezték a hatalom részéről. Csak a moldvai kecskepásztorból estéről reggelre diplomás belügyi kiskirállyá vedlő, magyart köpködő, félanalfabéta senkik nagyképűségét tapasztaltuk meg.
Hagyják hadd intézze a magyar, a székely saját sorsát, rendezze belső ügyeit, mert addig van Románia, amíg magyar, székely van ebben az országban.
Mert mihelyt nem lesz – fél évre rá összeomlik az ország!
Kolumbán Sándor
Erdély.ma