Nemzeti összetartozás napja: megemlékezések Erdélyben
Több erdélyi településen tartottak megemlékező rendezvényeket a nemzeti összetartozás napján.
Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeumban szerveztek ünnepséget a nemzeti összetartozás napján, ahol helybeli és magyarországi diákok mutattak be irodalmi-zenés műsort. Ezt követően az Erzsébet parkban lévő volt országzászló helyén tartották meg a trianoni megemlékezést, amelyen hagyományosan valamennyi politikai szervezet képviselője beszédet mondott.
Antal Árpád, sepsiszentgyörgyi polgármester a Székely Nemzeti Múzeumban megszervezett rendezvény megnyitóján rámutatott: június 4-e gyásznap az erdélyi magyaroknak, hiszen a trianoni döntés következményeként elveszítették a hazájukat. „Próbálnak elküldeni minket Mongóliába vagy Magyarországra, holott nem vagyunk bevándorlók, nem azért élünk Romániában, mert egy elmaradott országból menekülve idejöttünk. Mi a szülőföldünkön maradtunk, a határok jöttek-mentek a fejünk felett.”
Antal Árpád szerint könnyebb lenne a romániai magyarság helyzete, ha betartották volna az 1918. december elsejei gyulafehérvári ígéreteket. „Akkor lesz Székelyföld és Erdély a mienk, ha a következő években jól politizálunk, jó diplomatáink lesznek, és több gyerekünk lesz, mint más nemzeteknek” –mutatott rá Antal Árpád.
Az ünnepi műsort követően a történelmi magyar egyházak templomainak harangzúgásával kezdődött a trianoni megemlékezés az Erzsébet parkban, ahol Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke hangsúlyozta: Magyarország nem mondott le a székelységről, az országházán most is lobog a székely zászló, bizonyságul annak, hogy az anyaország felelősséget visel az elszakított nemzetrészekért.
A megemlékezésen felszólaltak az Erdélyi Magyar Ifjak, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Szervezet, az MPP, az EMNP és az RMDSZ képviselői. Imát mondott Incze Zsolt a Sepsi-református Egyházmegye esperese. A rendezvény helyszínén a szervezők felhúztak egy 2 méteres székely zászlót, amely a következőkben ott is marad.
Tamási Áron szülőfalujában három éve emelték Erdély első Trianon emlékművét. Az emlékműnél tartott idei ünnepségen a Tamási Áron Művelődési Egyesület meghívására Dörner György a budapesti Újszínház igazgatója is részt vett, aki szavalatával tette ünnepélyessé a rendezvényt.
"Ha nem vagyunk őszinték magunkkal Trianon kapcsán, az egész életünk hazuggá válik. Trianon az igazodási pont, ehhez képest kell építeni a jelent, a jövőt" - nyilatkozott az MTI-nek az esemény kapcsán Dörner György. Azt is hozzátette, a nemzeti összetartozás napja csak ráirányítja a figyelmet az összetartozásra, ami az év valamennyi napján természetes kell hogy legyen.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Bihar megyei szervezetei Nagyváradon, a Partiumi Keresztény Egyetem panteonjában elhelyezett Trianon-emléktáblánál tartott megemlékezést.
Maszol.ro/MTI

Nem engedjük Székelyföld beolvasztását – Trianoni megemlékezés Sepsiszentgyörgyön
Nem hagyjuk, hogy Székelyföldet betagolják, beolvasszák, az egyetlen elfogadható változat az autonóm Székelyföld közigazgatási régió – hangoztatta több szónok tegnap este Sepsiszentgyörgyön az Erzsébet parkban szervezett trianoni megemlékezésen a kormány területi-adminisztratív átszervezési tervére utalva. Az esemény három-négyszáz résztvevőjét a régi országzászló helyén óriási székely lobogó fogadta, mely a továbbiakban is ott marad.
Az Erdélyi Magyar Néppárt nevében Nemes Előd, a sepsiszentgyörgyi szervezet elnöke szólalt fel, a nemzeti összetartozást, Trianon sebeinek gyógyítását a könnyített honosítási eljárással is illusztrálva, hiszen – mint mondta – Háromszéken 25 ezren kérték már a magyar állampolgárságot. Emlékezni akarunk és emlékeztetni arra, amit ígértek nekünk: az önrendelkezésre. Bálint József, az MPP sepsiszentgyörgyi szervezetének elnöke arról is beszélt, hogy jelenleg a bennünket fenyegető legnagyobb veszély a közöny, a hitetlenség, a lemondás, márpedig ajándékba nem adnak sem jólétet, sem demokráciát, sem autonómiát, azért meg kell küzdeni. Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke Kós Károly Kiáltó szavát idézte, mely az autonómiát már akkor nemzeti célként nevesíti. Mint mondta, néhány ott megfogalmazott gondolatot a történelem felülírt, hisz ma már egyértelmű: Magyarország nem mondott le az elszakított országrészeken élő magyarokról.
Budapesten az Országházán a magyar mellett a székely zászló is lobog, mintegy bizonyságként arra, hogy Magyarország komolyan veszi alkotmányos kötelezettségvállalását, felelősséggel viseltetik irántunk. Ő is kitért a kormány régiósítási terveinek veszélyeire: Székelyföldet olyan közigazgatási egységbe akarják betagolni, ahol a magyarság aránya 30 százalék alá csökken. Ez nem fog megtörténni, ezt nem fogjuk megengedni – hangoztatta Izsák Balázzsal együtt a tömeg. Egyetlen közigazgatási átalakítást tudunk elképzelni, mely eredményeként Székelyföld autonóm, önálló közigazgatási régió lesz, akkor lehetünk lojális polgárai Romániának.
Az Erőss Réka és Szabó Réka Fruzsina énekei által ünnepélyesebbé tett rendezvény végén Incze Zsolt, a Sepsi Református Egyházmegye esperese mondott imát. A megemlékezés a magyar és a székely himnusz eléneklésével zárult.
Farcádi Botond
Háromszék
Erdély.ma

Hatszáz végzős nem érettségizik
A megyei tanfelügyelőség által tegnap összesített adatok szerint a június 10-én kezdődő érettségire ezernégyszáznál kevesebb idei végzős jelentkezett, holott közel kétezren fejezik be középiskolai tanulmányaikat. A távol maradó diákok 88 százaléka magyar (míg a végzős osztályokban 66,43 százalék az arányuk).
Néhány szakközépiskolában a ballagók felét sem érdekli az érettségi, illetve pótvizsgára maradtak egy-két tantárgyból, de az is előfordul, hogy a korábbi esztendők sikertelen vizsgáitól elrettenve, augusztusig még készülnek, és a pótérettségin próbálnak szerencsét. Kirívóan kevesen jelentkeztek érettségire a kézdivásárhelyi Apor Péter, a sepsiszentgyörgyi Kós Károly, Constantin Brâncuşi és Puskás Tivadar, valamint a bodzafordulói Nicolae Bălcescu Szakközépiskolában, egyedül a megyeközponti Székely Mikó Kollégiumban iratkozott be mindenki a vizsgákra.
Korábbi esztendők sikertelenül érettségizői közül 299-en próbálnak újból szerencsét, legtöbben csak abból a tárgyból, amiből nem érték el az ötöst, de olyanok is jelentkeztek, akik valamiből javítani szeretnének, hogy összesítettben meglegyen az átmenőnek számító hatos általánosuk.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A néprajz szellemi régészkedés (Dr. Balázs Lajos indulása)
Jeles vendégelőadója volt nemrég a Székely Akadémiának Sepsiszentgyörgyön: az emberi sorsfordulatok szimbolikus rítusairól tartott előadást a székely és magyar néprajz évtizedek óta talán legeredményesebb kutatója, dr. Balázs Lajos nyugalmazott egyetemi tanár. A nagy sikerű kötetek íróját ez alkalomból kértük fel kis beszélgetésre személyes sorsáról, hogy emberi arcát, példáját is közelebb hozhassuk az olvasóhoz.
De előbb hadd idézzük, amit vállalt hivatásáról maga fogalmazott meg: „A tanári mesterség medréből ágazott ki és terebélyesedett néprajzkutatói szenvedélyem, illetve kötelességtudatom a magyarságtudomány művelésének, gyarapításának szolgálatában. A tanári pálya és egyéb elkötelezettségemmel párhuzamosan mintegy negyven esztendőt szenteltem az emberi élet sorsfordulóinak kutatására. Külön-külön monográfiát írtam egy általam tudatosan és körültekintően kiválasztott karakteres és reprezentatív székely falu, Csíkszentdomokos születési, házassági, elmúlással és halállal kapcsolatos szokásvilágáról, majd 800 oldalas könyvben foglaltam össze nemi kultúráját és erkölcsét. Több mint száz tanulmányt közöltem a fenti tárgykörök részkérdéseiről, melyekben elmélyítettem szokáskultúránk, szimbolisztikánk, rítusaink egészen ritka eseteit. Kutatásaim és tanulmányaim alapján vallom, hogy a székelység már a honfoglalás előtt rendelkezett összeálló, kiforrott beavató rítusrendszerrel, ami megóvta a szétzülléstől, és aminek köszönhetően részt vehetett a magyar nép legnagyobb vállalkozásában, a honfoglalásban.” A honfoglalás és honteremtés mint népünk kultúrájának próbája és bizonyítéka – íme az érdekes nézőpont, mely élénk figyelmet ébresztett előadása iránt is. Kérdéseink emberi indulására, választásai mozgatórugóira vonatkoztak, és ama szemléletbeli váltásra, melyben az alkotó erdélyi magyar értelmiség mintegy megerősítette, újrakötötte szövetségét népével a hatvanas-hetvenes években, a diktatúra begorombulása idején. Gondoljunk Sütő András nagy sikerű könyvére és annak jelképpé vált címére: Anyám könnyű álmot ígér. Igazi meglepetés, hogy első szakmai impulzusát kitől kapta a román szakos egyetemi hallgató Bukarestben.
Nálatok ez hogyan jelentkezik?
– Nem a megcsontosodott formula kedvéért mondom, de valóban egy román ember fordított a kutatás felé. És ez Mihai Pop (1907–2000) professzor, folklorista és antropológus volt, akinél doktoráltam is később a bukaresti egyetemen. Mai értelemben vett európai ember volt, máramarosi román nemesek, görög katolikus papok leszármazottja különben, aki magyarul, csehül és németül anyanyelvi szinten beszélt, s abszolút nyitottságot tanúsított minden nációval és kultúrával szemben. Egyetemi tanulmányai egy részét Prágában, Bonnban, Varsóban végezte, Dimitrie Gustinak is volt munkatársa. Nem hiszem, hogy ő tudatosan vezetett rá a kutatásra, egyszerűen tudományos kíváncsiságból azt kérdezte tőlem a vizsgán: az a bizonyos néprajzi szokás nálunk miként jelentkezik. „La voi asta cum e?” És én nem tudtam. Úgy éreztem, akaratlanul, de rám pirított. Nagyon elszégyelltem magam… Nos, engem már korábban foglalkoztatott, hogyan emelkedett fel az ember az állatvilágból, miként jutott el a közösségi szerveződés szintjére. Ebben a család és az egyén életében óriási szerepet játszott, hogy a három sorsfordulóhoz, a születéshez, a családalapításhoz és a halálhoz, temetéshez valamilyen módon viszonyulni kellett. Ennek törvényszerűen ki kellett alakuljon fokozatosan a kultúrája. Amúgy mindhárom esemény biológiai entitás, de egyben fantasztikus kultúrageneráló tényező is. Mert az embernek biztosítania kellett az emberi nagyságot mint méltóságot – pontosan e három eseményen keresztül. Nem akarom feltétlenül a vallásra terelni a témát, de azt mondom: Isten megteremtette az embert, de egy befejezetlen teremtményt hagyott itt, meggyúrta agyagból, lelket lehelt bele, de a további teremtés és alkotás az emberre maradt. Saját magának kellett kialakítania gondolkodását, a ráfigyelést arra, ami szép, és hogy ő is olyan szeretne lenni. Nos, én attól kezdve a magyar folklórt a románnal párhuzamosan kezdtem tanulmányozni. Belépőt szereztem a folklórintézet könyvtárába, ahol hatalmas magyar anyag volt: Bartók, Kodály nagy kötetei. Az Akadémiai Könyvtárban szintén rengeteg magyar anyagot találtam. Az öregúr elvitt Bukarest környékére gyűjteni, és nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy ne kérdezzen rám: ez magyarul hogy van? Annyira ment a kapcsolatunk, hogy amikor Ortutay Gyula néprajztudós, a budapesti egyetem rektora Bukarestbe látogatott, és előadást tartott a bölcsészkaron, behívott a tanszékre, és bemutatott Ortutaynak. Gondolom, büszkélkedni akart azzal, hogy magyar tanítványa is van. Ortutay szemináriumán különben én tolmácsoltam, és elég jól ment, akkorra ismertem már a magyar szakterminológiát is. Mit ad Isten, Ortutayval utána ugyan nem találkoztam, a műveit olvastam persze, de amikor első könyvem megjelent, Ortutay-emlékérmet kaptam Magyarországon, amiből kettő van Erdélyben, a másik a Faragó Józsefé.
Népszolgálat – A helyzet úgy hozta, hogy egyik vakációban a Kászonokba hívtak lakodalomra. Különben gyermekkorom Szentmártonban, Csíkszeredában telt. A Kászonok Csíkszentdomokoshoz hasonlít. Akkor döbbentem rá: a lakodalom színjátékszerű szokás. Akkor még ez ragadott meg, a további finomságokat később fedeztem fel. Mint színjátékra, mint dramaturgiai alkotásra figyeltem fel rá, s attól kezdve nagyon érdekelt. Fiatal voltam, valószínűleg a korom is közrejátszott. Annyira érdekelt a népi kultúra, hogy eljutottam oda: amikor ötödéves koromban megkeresett többek között engem is a Viaţa studenţească újságírója, és szándékaim felől kérdezett (ez 1965-ben történt), én azt feleltem: tanítani akarok, mégpedig a Székelyföldön. Mert én onnan vétettem, azt a népet akarom szolgálni, amelyből vétettem. Olvastam már Sütő András egyik-másik könyvét, Gárdonyi Géza A lámpás című műve hatott rám, Bródy A tanítónője mélyen megérintett. Később kis ravaszsággal úgy alakítottam a pályámat, hogy mindenütt szolgáljak is. Ahova helyeztek – tanár és iskolaigazgató voltam egy-egy évig Balánbányán és Szentsimonban, kulturális felügyelő a megyésítéskor megalakult művelődési bizottságnál, utána pionírtanácsi vezető –, mindenütt arra törekedtem, hogy megvalósítsam hitvallásomat, népemet szolgálhassam. Kezdeményeztem magunkért, titokban, csendben, ha másként nem lehetett. Hogy nem jelentettek fel? Ez számomra ma is nagy titok. Persze, intézményvezető voltam, de nem túl magas polcon. Megfigyelők mindenütt voltak. Amíg a kultúrbizottsághoz nem kerültem, nem volt lehetőségem terepre járni. Na, a megyét fel kell osztani! Jelentse be mindenki az óhaját. Gondolkodás nélkül rávágtam: Felcsík! Nem mertem megnevezni Szentdomokost, Madéfalvára, Dánfalvára, Karcfalvára kellett mennem, reggel elsőnek ott voltam, hamar elvégeztem a munkámat, és megálltam Szentdomokoson gyűjteni. Magnóval. A gyűjtést 1972-ben kezdtem el. Az öregek, Faragóék még publikáltak, a korábban összegyűjtött anyagaikat dolgozták fel, de a kutatást már nem nézték jó szemmel. Úgy gondoltam: nem muszáj tudniuk, mit teszek. Domokoson már megvolt az adatközlőim jelentős része, s az egyik hozta a másikat. Igen ám, de irányelv volt, hogy nem maradhat az ember sokáig egy helyen, mert megszokja. Átirányítottak Gyergyóba, menet vagy jövet megálltam Domokoson. Eltelt három esztendő, s elfelejtették, hogy Felcsíkon már voltam, megint oda kerültem.
Kiadványok – Első könyvem 1994-ben jelent meg, addig sokat közöltem, tanulmányokat a Művelődésben, a TETT-ben és a Népismereti Dolgozatokban. Emlékszem, a „lakodalmi perec” első ízben és változatban 1976-ban abban jelent meg. Ezeket számon tartották Magyarországon, annyira, hogy amikor 1990-ben kaptam egy levelezőlapot Gunda Béla professzortól Debrecenből, hogy vegyek részt a világkongresszuson, megkérdeztem: honnan ismer? Hát olvasta az írásomat. Ezek hitemben megerősítettek. Vagy Hoppál Mihály, a Folklórintézet igazgatója üzent, hogy küldeném el a könyveimet, s megírtam neki, Szilágy megyébe eljuttattam, hozassa el, ha tudja. Nos, ő pünkösdkor ott járt, és került egyet a könyveim kedvéért, tegnapelőtt azt írta: „a nagyobbikat nem tudtam letenni a kezemből”. Az Amikor az ember nincs es ezen a világon címűről van szó. (Lapunk sorozatot közölt a belőle vett szemelvényekből – szerk. megj.)
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Meghurcolták, de nem indítanak eljárást (Villámtüntető fiatalok)
Ügyészségre továbbította a Kovászna megyei rendőrség a helyi termékek népszerűsítéséért villámtüntetést szervező s emiatt a hatóságok által bekísért fiatalok ügyét, diszkriminációra való felbujtással vádolták őket, ám az ügyészség a dokumentumok tanulmányozása után elutasította a vádemelést – tájékoztatott Kulcsár-Terza József, a Magyar Polgári Párt háromszéki szervezetének elnöke.
A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) sepsiszentgyörgyi csapata április 20-án vonult ki a Kaufland nagyáruház bejáratához, Ébredj, székely, Vedd és vidd a hazait, Vásárolj székelyföldi üzletben hazai terméket, Székely termék = munkahely feliratú táblákkal próbálták ráébreszteni az arra járókat, hogy ne a multiknál költsék pénzüket, inkább a helyi termelőket, gyártókat, kisebb boltokat támogassák.
A HVIM további három nagyáruháznál tervezett hasonló megmozdulást, de csak a második helyszínre értek el, a Billa elől a hat fiatalembert bekísérték a rendőrségre. A hatóság akkor azzal magyarázta lépését, hogy engedély nélkül tiltakoztak, holott villámtüntetéshez nincs szükség hivatalos jóváhagyásra. Több mint négy órán keresztül benn tartották, bűnözőkként kezelték őket: nyilatkozatot írattak velük, rögzítették ujjlenyomatukat, lefényképezték. Egy héttel később Kulcsár-Terza József, az MPP megyei elnöke a Területi Közrendészeti Hatóságtól kérte a hat fiatal meghurcolásának kivizsgálását, a testület napirendre tűzte az ügyet, meghívta az érintetteket, de az ülésről a megyei rendőrparancsnok kérésére végül mégis kiutasították őket. Azóta sem kaptak értesítést semmilyen döntésről.
Időközben az is kiderült, a rendőrség továbbította az ügyészségnek a fiatalok iratcsomóját. Kulcsár-Terza felháborítónak tartja, hogy míg Kolozsváron a honvédemlékművet festékkel leöntőket csak 100–500 lejes bírsággal fenyegetik, addig a magyar fiatalokkal szemben ilyen eljárást folytatnak. Emlékeztetett, pártja már több éve kéri idevalósi, a helyi körülményeket jól ismerő rendőrparancsnok kinevezését, úgy vélik, akkor talán elkerülhető lenne az ilyen visszaélés.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

"Őszinte" gyűlölet vagy kampányfogás?
Corina Cretu európai parlamenti képviselő, az EP szocialista csoportjának alelnöke minapi közleményében kivágta a rezet nacionalizmusból. Olyan szöveget juttatott el a sajtóhoz, amelyet akár a volt kolozsvári bíró, vagy az ugyancsak Brüsszelben székelő nagyromániás pártelnök is aláírhatott volna.
A szocialista képviselő haragját a trianoni megemlékezések váltották ki. Európa fővárosából kürtölte világgá nemes felháborodását az "extrémista magyarok" ellen, akik szerinte "nem képesek lépést tartani a 21. századdal, és képtelenek elszakadni az osztrák-magyar dualista monarchia nosztalgiájától, ahelyett, hogy erőfeszítéseket tennének a múlt sebeinek a begyógyítására és a közös jövő felépítésére". A képviselő dühét különösen Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester nyilatkozata váltotta ki, aki azt mondta, hogy a trianoni békeszerződés emléknapja gyásznap a magyarok számára, akik "este Magyarországon feküdtek le, és reggel Romániában ébredtek fel". Ez a közleményben anakronisztikusnak nevezett felvetés a képviselő szerint azt jelenti, hogy "olyan emberek élnek közöttünk, akiknek az agya az évszázaddal korábbi valóságban rekedt, képtelenek elfogadni a történelmi valóságot, és veszélyes erőfeszítéseket tesznek a múlt kísérteteinek a felélesztésére". Mi több, úgy gondolja, és ki is mondja, hogy a polgármester nyilatkozata "a román nemzet iránti tiszteletnek, illetve a románság által a Habsburg- korona alatt elszenvedett trauma iránti megértésnek a legelemibb szikráját sem érezteti".
Végül azzal tette fel az i-re a pontot, hogy kijelentette: ezek az álláspontok akadályozzák meg a történelem sebeinek begyógyítását és a közös jövő kiépítését célzó európai erőfeszítések sikerét, ugyanis, jelenti ki, "az olyan megnyilatkozások, mint a trianoni szerződés alkalmából szervezett gyászszalagos megemlékezések, illetve az úgynevezett székely zászló tüntető kitűzése, árt az interetnikus kapcsolatoknak", és csupán "sovén-nacionalista provokációk, amelyek ellentmondanak az európai szellemiségnek, de a béke eszméjének is, amely a trianoni békeszerződéssel győzedelmeskedett, lezárva a második világháborút".
Ha valaki azt hitte, hogy eleget mondott, tévedett, mert az európai képviselő felhánytorgatta, hogy a Nagy-Magyarország iránti nosztalgiát a budapesti hatóságok a legmagasabb szinten támogatják, sőt szítják. Véleménye szerint az, hogy Magyarország elnöke kijelentette, a trianoni békediktátum olyan emlék, amelyet a magyarok máig sem tudtak feldolgozni, azt mutatja, hogy "Magyarország egyre jobban eltávolodik az európai értékektől és azoktól a törekvésektől, amelyek a békés együttélést szolgálják az öreg kontinensen".
Bevallom, meglepett a vehemens szitkozódás, ennél azért többet vártam volna el a mindeddig megfontoltnak, kiegyensúlyozottnak ismert képviselőtől. A kérdés az, hogy vajon mindig is így érzett, és két évtizeden át sikeresen leplezte, és most ezzel a közleménnyel mutatta ki igazi énjét, vagy kampányfogás az egész, hiszen egy év sincs már az európai parlamenti választásokig, és a magyar kártya ismét jól jöhet...
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Félelmetes” székely zászló
A Sepsiszentgyörgy központjában felhúzott, kétméteres székely zászló eltávolítását követelik a román civilek. A Kovászna, Hargita és Maros megyei Románok Civil Fóruma Gheorghe Marinescu Kovászna megyei prefektust kérte fel, hogy intézkedjen, és távolítsa el a lobogót.
Amint arról beszámoltunk, az Erzsébet parkban, az egykori országzászló helyén, a Magyar Polgári Párt által szervezett trianoni megemlékezésre vonták fel az óriási székely zászlót, és akkor jelentették be, hogy ott is hagyják.
Döntésre várva megyezászló-ügyben
Csütörtökön volt a fellebbviteli tárgyalása a Kovászna megyei prefektúra által a háromszéki megyezászló ellen indított közigazgatási eljárásnak. Tamás Sándor, a Kovászna megyei közgyűlés elnöke elmondta, megvédték az álláspontjukat, és várják, hogy a bíróság a következőkben közölje a döntését. Mint beszámoltunk, a pert Codrin Munteanu korábbi prefektus kezdeményezte a közigazgatási bíróságon, kérve a megyezászló és a város zászlójának elfogadásáról szóló, többéves határozatok visszavonását. Arra hivatkozott, hogy a törvény nem rendelkezik arról, hogy a megyéknek, településeknek lehet zászlója, az egyetlen törvény által megengedett helyi szimbólum a címer. Sepsiszentgyörgy és Kovászna megye önkormányzata alapfokon pert nyert. Tamás Sándor korábban leszögezte, a címer elfogadását valóban törvény szabályozza, azt betartották, majd a címer alapján fogadták el a zászlókat, és ezt nem tiltja egyetlen jogszabály sem.
A magyarellenességéről híres román szervezet arra hivatkozva próbálja eltávolítatni, hogy a törvény megengedi ugyan a nemzeti kisebbségeknek, hogy saját rendezvényeiken, megmozdulásaikon használják a szimbólumaikat, ám azokat szerintük nem tehetik ki állandó jelleggel a közterületen. A beadványukban sérelmezik, hogy a trianoni megemlékezés „mélyen román- és államellenes" volt, továbbá felróják, hogy a székely zászló az autonómiaharc szimbóluma, és jelenléte félelmet kelt a románokban. Kézdivásárhelyen és Baróton egyébként már korábban kitűzték az óriási székely zászlót.
Dumitru Marinescu prefektus most a sajtónak elmondta, a közintézményeken kötelező módon ki kell tenni az ország zászlóját, mellé az EU és a közigazgatási egység hivatalos lobogója kerülhet. A törvény nem tiltja, hogy a nemzeti kisebbségek használják szimbólumaikat, de csak a különböző rendezvényeiken tehetik, mondta a prefektus.
Bálint József, az MPP sepsiszentgyörgyi elnöke azt mondja, a városházától kértek meghatározatlan időre közterület-foglalási engedélyt, még nem kaptak választ, de – szögezte le – erről a kérdésről az önkormányzattal tárgyalnak, és nem a prefektúrával. Bálint ugyanakkor sérelmezi, hogy az alkotmánymódosító javaslatban az szerepel, hogy a román nemzeti jelképek megrongálása alaptörvény-ellenes. Szerinte a védelemnek ki kellene terjednie a nemzeti kisebbségek szimbólumaira is.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár) |

Rekviem a Történelmi Magazinért
Tizennyolcadik évfolyamába lépve megszűnt a Sepsiszentgyörgyön szerkesztett, kiadott Történelmi Magazin című folyóirat.
Ezt Kádár Gyula, a lap ötletgazdája, szerkesztője – egyszemélyes „szerkesztősége” –, kiadója jelentette be a Székely Akadémia évadzáró rendezvényén, melyen legutóbbi könyvét mutatta be. A folyóirat utolsó lapszámában Búcsú a Történelmi Magazintól című, az olvasókhoz intézett levelében írta: „nehéz szívvel mondom el, jelentem be, hogy az erdélyi magyarság kultúrája szegényebb lett, mert anyagi háttér hiányában megszűnt az általam szerkesztett és kiadott Történelmi Magazin”.
A lap Történelmünk címmel indult 1996-ban, s független kulturális-történelmi folyóiratként határozta meg magát. A nemsokára Történelmi Magazinra keresztelt lap kinyilvánított célja ,,a helyes magyarságtudat erősítése”. Kádár Gyula sikertörténetnek nevezi a lap pályafutását, s értékelését azzal indokolja, hogy „ennyi időn keresztül eljutott az olvasóhoz egy olyan kulturális folyóirat, amelynek sem székháza, sem szerkesztősége, és semmilyen hivatalos támogatottsága nem volt”. Sok iskolában köri tevékenységeken, történelmi vetélkedők során több ezer gyermek tanult a Történelmi Magazinban közölt anyagokból, számos pedagógus érezte magáénak a lapot. A folyóiratot nemcsak Székelyföldön, Erdélyben, hanem az anyaországban, Nyugat-Európában, a tengeren túl is olvasták és igényelték.
A Történelmi Magazin 2007–2008-ban érte el fénykorát. Akkor ötezer példányban kelt el. Ám a gazdasági válság megjelentével a szám egyre csökkent, míg az utolsó lap már csak ötszáz példányban jelent meg. Ezenkívül a világháló térhódítása és a lapot megrendelő, de ki nem fizető olvasók vagy terjesztők hanyagsága is hozzájárult a megszűnéshez.
Kádár Gyula vallja: egy cél vezérelte, az erdélyi magyar és székely közösség szolgálata. Igyekezett olvasóit rádöbbenteni arra, hogy a csak saját gyökereit ismerő közösség képes az őt megillető kollektív jogokat kiharcolni. A lap mindvégig hirdette, hogy nem szabad lemondanunk a minket megillető közösségi jogokról, a helyi, a kulturális és a területi autonómiáról, szabad teret biztosított a székely önkormányzati hagyományok, az évszázadokon át tartó székely önrendelkezés bemutatásának.
Kádár Gyula, fájó szívvel bár, de lemondott a lapról, a küzdelemről viszont nem. A továbbiakban könyvei révén igyekszik a lap által kitűzött célt megvalósítani.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Parádés volt a színjátszó fesztivál
Népes tömeg, szülők, nagymamák és nagytaták várták a színjátszó csoportokat szombaton a székelyudvarhelyi Siculus Ifjúsági Házban: az Udvarhelyi Fiatal Fórum és a Székelyföldi Legendárium rendezte tizenkettedik Amatőr Színjátszó Fesztivál legendázó kis fellépői elsöprő sikert arattak.
Összesen kilenc színjátszó csoport jelentkezett a már hagyományos udvarhelyi fesztiválra, a helybéliek mellett Oroszhegyről, Székelyderzsről, Marosvásárhelyről, Sepsiszentgyörgyről, Máréfalváról, Zetelakáról és Székelyszáldobosról. Az ismert székelyföldi legendák egyedi feldolgozásait láthatta a nagyérdemű: a Móra Ferenc Általános Iskola Dömdödöm elnevezésű színjátszó csoportja bábokkal mutatta be a Firtos és a Likaskő legendáját, a parajdi Rapsonné unokái Áprily Lajos Mese a vár alatt című verses meséjét vitték színre, de megelevenedett a színpadon a Szent György-legenda és Csihán királyfiú is, illetve megtudtuk, hogyan kapta egy szál dobosáról nevét Székelyszáldobos. A közönség sokat és nagyokat nevetett, a színpadon pedig valódi színészi tehetségek is bemutatkoztak. A szünetben fagylaltkóstolás volt: a küküllőkeményfalvi Aticream Rt. Zete kedvence nevű legendás jégkrémét osztogatták a szervezők kicsiknek és nagyoknak.
Az eredményhirdetést megelőzően a Tóth Árpád színművész, rendező, Kudelász Nóbel, a Székelyföldi Legendárium kötet szerkesztője, Szűcs-Olcsváry Gellért, a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház színésze és a Székelyföldi Legendárium animációs film főhősének hangját kölcsönző Baricz Gergő alkotta zsűri értékelte a fellépéseket, illetve szakmai tanácsokkal látta el az ifjú színészpalántákat. A legjobb legendafeldolgozásnak a székelyszáldobosi Bikficek Egy szál dobos című előadása bizonyult, a legjobb díszletért járó díjat a Csiribiri Társulat kapta, a legjobb jelmezek Rapsonné unokáié voltak, a legjobb csoportos alakítást a marosvásárhelyi K. O. Média, míg a legjobb egyéni alakítást, a vásárhelyi csapat tagja, Köble Nóra nyújtotta. A zsűri különdíjakat is osztott: a legeredetibb szöveg elismerést a ZetEmberkék nyerték, valamint különdíjban részesült nagyszerű bábelőadásáért a Dömdödöm bábcsoport is, illetve a Székelyföldi Legendárium jóvoltából minden részt vevő csoport legendatérképet kapott ajándékba.
Kovács Eszter
szekelyhon.ro

Székelyek a gáton
Mint már hírül adtuk, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) felhívására a múlt hét végén két autóbusznyi, hetven székelyföldi önkéntes vett részt gátépítésen Magyarországon a Duna által veszélyeztetett településeken.
Sepsiszentgyörgyről heten, Kézdivásárhelyről pedig öten jelentkeztek. A legidősebb önkéntes a hatvanhét éves kézdivásárhelyi Sólyom Vince volt, a többiek zömében fiatalok. Tegnap Balázs Attila, az EMNP városi elnöke résztvevőként sajtótájékoztatón számolt be élményeiről. Elmondta: a székelyeket a katasztrófavédelem Esztergomba irányította, ahová szombaton érkeztek meg, és azonnal a gátra indultak, ahol homokzsákokat töltöttek és vittek a Duna partjára.
Két olyan kritikus pont volt, ahol a Duna vízállása meghaladta az út szintjét egy méterrel, ott zsákolni kellett keményen. Egy másik helyen is dolgoztak tízen, egy zsilipet nem tudtak lezárni, és ezért a Duna vize egy gyárat veszélyeztetett. Elmondása szerint a gátépítési akciót nagyon jól meszervezték, a vízügyi szakemberek állandóan a helyszínen voltak. A székelyek tíz perc alatt megtanulták, mi a teendőjük a zsákolással – hangsúlyozta. Hazafelé tartva mindenki büszke volt arra, hogy segíteni tudtak bajba jutott nemzettársaikon. A gátépítésen szintén jelen levő Péter Taierling arról számolt be, hogy az esztergomi önkéntesek tapssal fogadták a székelyeket, nem románozta le őket senki. A székely zászlót a gátra is magukkal vitték – fűzte hozzá Balázs Attila, aki szerint Esztergomban példaértékű összefogás tanúi lehettek.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Számon kért nyelvi jogaink
A kormány tagjainak közel feléhez intézett tegnap kérdést Markó Attila, Sepsiszentgyörgy parlamenti képviselője, melyben arra vár választ, hogy miképpen tett eleget a kormány az Európa Tanács Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Chartájának ratifikálásában vállalt kötelezettségeinek.
Markó Attila emlékeztette Victor Ponta miniszterelnököt, Remus Pricopie oktatási, Mihnea Costoiu felsőoktatási, Liviu Dragnea közigazgatási, Robert Cazanciuc igazságügyi, Daniel Barbu művelődési, Titus Corlăţean külügyi, Mariana Câmpeanu munkaügyi, Eugen Nicolăescu egészségügyi tárcavezetőt és Ion Moraru kormányfőtitkárt, hogy Románia lassan belép a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Chartájának második monitorizálási ciklusába, októberig a kormánynak be kell nyújtania a második időszakos jelentést a charta ratifikálásában szereplő vállalásairól, azazhogy miképpen biztosítja az ország területén élő közösségek jogát anyanyelvük szabad használatához. A képviselő felvázolta, hogy a 2007-ben ratifikált egyezmény első jelentését közel kétéves késéssel nyújtotta be Románia, és az azt követő levélváltások és a szakértői bizottság látogatása nyomán számos alkalmazási problémára derült fény. Jelezte, hogy a minisztériumok többsége nem gyűjt megfelelő adatokat és információkat, amelyek elengedhetetlenek egy valós helyzetkép megismeréséhez, ezáltal ezek a minisztériumok nem is tudják, hogy mit kell belefoglalni a jelentésbe. Az egyik legbeszédesebb példa az igazságügy területe, ahol a szaktárca nem rendelkezik semmilyen adattal arra vonatkozóan, hogy országos szinten hány tolmács áll a perben részt vevők segítségére, hol és hány tárgyalás zajlott a felek anyanyelvén, hány anyanyelven kiállított iratot iktattak, és azok közül hánynak kérdőjelezték meg az érvényességét. Ugyanilyen siralmas a helyzet a közigazgatásban is, ahol nemcsak jogi normákat nem alkalmaznak, de törvényes jogot is el lehet veszíteni a bíróságon – lásd Aranyosgyéres esetét. A képviselő mindegyik miniszternek címzett leveléhez csatolta a szakértői bizottság kétszáz oldalas jelentését, amelyben számos kérdésben elmarasztalja Romániát, ugyanakkor jelzi, hogy több cikkely esetében nem sikerült teljesíteni a vállalt kötelezettségeket.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ki nem akar együttműködést? – Utcai tüntetés Székelyföldért
Az elmúlt napok nyilatkozatai alapján mindhárom erdélyi magyar politikai szervezet fontosnak tartja nagy utcai tiltakozás megszervezését, a közös fellépést a román kormány régiósítási szándékai ellen. Az RMDSZ és SZNT megtalálta a tárgyalási alapot, és ehhez csatlakozik az MPP is, folynak az egyeztetések az EMNP és az SZNT között is, de minden jel azt mutatja, a valós, minden tábort felölelő magyar–magyar együttműködés még távolról sem körvonalazódik. Saját jó szándékáról mindhárom szervezet biztosítani igyekszik a közvéleményt, és egymásra mutogatnak a párbeszéd késlekedéséért.
„Amit Kelemen Hunor elnök úr mondott (utcára vonulva tiltakozhat a magyarság, amennyiben a régióátszervezés során a magyar többségű megyéket beolvasztják román többségű nagyrégiókba – szerk. megj) az az erdélyi magyarok véleménye, ez a közhangulat. Mi itt, Háromszéken pontosan érzékeljük ezt, az 1968-as emlékeket még hála Istennek nem lehetett törölni, s az a tény, hogy Ceauşescuval szemben is megvédtük az álláspontunkat, azt hiszem, kellő önbizalmat ad ennek a közösségnek” – fejtette ki Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy RMDSZ-es polgármestere, aki azt is hozzáfűzte, az utcai tiltakozás nem ördögtől való, demokratikus eszköz, amely akkor bevethető, ha nem tudjuk a parlamentben, politikai eszközökkel megvédeni jogainkat. Elmondta, az SZNT-vel folyamatosan egyeztetnek, tárgyalnak az egyházakkal is, de úgy látják, a Néppárt ismét különutas próbál lenni.
„Ez a kockázat most is, hogy vannak, akik nem rendelkeznek olyan szervezői kapacitással, stratégiai tudással, hogy ezt az egészet okosan felépítsék, de mégis ők lesznek a leghangosabbak, miközben világos, hogy Székelyföldön, ha valamit akarunk szervezni, nem megkerülhető az RMDSZ, amely az önkormányzatok 85 százalékát vezeti” – fejtette ki. „Egyetértés van abban, hogy utcára kell vonulni, de nem lenne szerencsés, hogyha a Néppárt bejelentené, hogy például augusztus 7-re tüntetést szervez, és aki nincs ott, az áruló. Lehet, mi úgy gondoljuk hogy szeptember 13-án kellene tüntetni. Ez nagyon komoly veszély.
Jó lenne, ha ez az egész nem arról szólna, ki tud hangosabban tüntetéseket bejelenteni, hanem arról, ki tud eredményesebben tüntetéseket szervezni” – hangsúlyozta Antal Árpád. Félőnek tartja azt is, ha nem sikerül egy átütő tiltakozást megszervezni, akkor elveszhet az egész ügy, és a magyar közösség is elveszítheti azt az egészséges önbizalmát, amelyet sikerült az utóbbi időben visszanyernie. Ugyanezt erősítette meg Kulcsár-Terza József, a MPP háromszéki elnöke: nemzeti ügyekben összefogásra van szükség, és ő is úgy vélte, a Néppárttal nem sikerül szót érteniük.
Toró T. Tibor, az EMNP elnöke értetlenül áll az RMDSZ-es nyilatkozatok előtt, az elmúlt időszakban több ízben kezdeményezték az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum (EMEF) összehívását, hiszen azt a testületet pont e célból hívták életre 2007-ben. Akkor két társelnöke volt, Tőkés László és Markó Béla, de alig egy évig működött, amíg az RMDSZ nem volt kormányon, ahogy visszakerültek a hatalomba, elaltatták az ügyet. Most ők kérik a testület felélesztését, és várják a pozitív jelzést az RMDSZ-től, azután lehet időpontot keresni, napirendről, összetételről egyeztetni – fejtette ki.
Toró meglátása szerint az RMDSZ most is igyekszik elhatárolódni a tárgyalásoktól, ugyanazt teszi, mint korábban, amikor az alkotmánymódosítás vagy a regionális átszervezés kapcsán kérték egyeztetésre őket. „Mi maximálisan nyitottak vagyunk” – mondotta, s hozzáfűzte, lehet, itt az ideje kilépni a protokollból, és gesztusokat tenni. Ugyanakkor megfogalmazta azt is, tartanak attól, hogy az RMDSZ háttéregyezséget köt a bukaresti hatalommal, és tulajdonképpen nem támogatni, hanem leszerelni akarja a tömegmegmozdulást.
„Ha meg tudunk egyezni abban, hogy a közösség meghatározó politikai tényező a tárgyalásokban, akkor azon túl már csak technikai kérdés az időpontról, a szervezés mikéntjéről egyeztetni. Ehhez azonban fel kell ismerniük, hogy alig pár százalékos parlamenti jelenlétnek nincs akkora ereje, mint magának a magyar közösségnek” – fejtette ki Toró T. Tibor.
Farkas Réka
Háromszék
Erdély.ma

A nemzeti gondolat lapja (Vendégünk volt)
Beszélgetés Papp Endrével, a Hitel felelős szerkesztőjével
A Mikes Kelemen Líceumban és a Huhuu Alkotóházban találkozhattak az érdeklődők a magyarországi Hitel folyóirat szerkesztőivel, Papp Endrével, Falusi Mártonnal, Nagy Gáborral, akik a Magyarország Kulturális Központja által kezdeményezett turné során érkeztek Sepsiszentgyörgyre. Papp Endre felelős szerkesztőt kérdeztük a 25 éves folyóirat eddigi történetéről, küldetéséről.
– Melyek a Hitel történetének legjelentősebb mozzanatai? – Idén 25 éves a Hitel, 1988-tól létezik, kezdetben kéthetente jelent meg, és a Kádár-korszak humánértelmiségi ellenzékét fogta össze. Története a 80-as évek elejére nyúlik vissza, Illyés Gyula és Csoóri Sándor akkor vetette fel, hogy szükség lenne olyan független fórumra, amit nem a párt irányít, és amely tiltott témákkal is foglalkozna, mint a magyar történelem egyes fejezetei, Trianon, a második világháború, az 1956-os forradalom, a Magyarország határain kívül élő magyarság problémája. Sokáig nem is adtak engedélyt a folyóiratra, végül 1988 novemberében jelent meg az első szám, az akkor már halott Illyés Gyula születésnapjára időzítve. Csoóri Sándor volt a szerkesztőbizottság elnöke, a lap köré csoportosultak az alakuló Magyar Demokrata Fórum képviselői, a népi-nemzeti mozgalomhoz tartozó alkotók, a kor humán értelmisége. 1992-től havilapként jelenik meg a Hitel, célkitűzése nem változott: erkölcsi-szellemi megújulást akarunk elérni a globalizálódó világban az irodalom, a kultúra eszközeivel. 2005–2006-ig tartott a nagy elődök korszaka, amelyet olyan alkotók neve fémjelzett többek között, mint Lázár Ervin, Sütő András, majd történt egy generációváltás, de a folyóirat fő célkitűzése ugyanaz: a nemzeti gondolat lapja szeretne lenni a 21. századi környezetben, arra keressük a választ, hogy a globalizálódó világban mit jelent a nemzeti eszme korszerű képviselete.
– Irodalmi, művészeti és társadalmi lapként határozza meg magát a Hitel. Megférnek ezek egymás mellett?
– Irodalom és társadalom kiegészíti egymást, ezt Csoóri Sándor megfogalmazta: két különböző szempont egymás mellett tágabb rálátást biztosít a világra.
– Milyen kihívásokkal szembesül 2013-ban a Hitel?
– Erősíteni szeretnénk a közéleti gondolatot, a társadalmi kérdések iránti fogékonyságot, ezért minden februárban tematikus számot adunk ki – a 2004. december 5-i népszavazás után jelent meg az első –, volt már ilyen a rendszerváltozás évfordulójáról, a magyar nyelv állapotáról stb. Könyvkiadásba kezdtünk, találkozókat tartunk, erősíteni szeretnénk azt a szellemi központot, amely a nemzeti gondolat köré szerveződik. A lap a kezdettől fogva egyetemes magyarságban gondolkodott, kiemelten foglalkozik a határon túli magyarok ügyével. – Változott a Hitel eredeti küldetése?
– Nem sokat. 40 év diktatúra után a társadalom történelmi tudata sérült, az embereket rá kell ébreszteni az összetartozás-tudatra, múltjukra, a közösségteremtés alapjaira, amit Széchenyi fogalmazott meg: hinni és hihetni egymásnak – ezt jelenti a Hitel. Ez a cél, csak most más világban élünk, más eszközökhöz kell nyúlni, így legfeljebb a látásmód változott.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Könyvvel harcolva autonómiáért, népnevelésért
Beszélgetés Kádár Gyula sepsiszentgyörgyi történésszel, publicistával.
– Amikor pályát választott, nem tartott attól, hogy a kommunista rendszer által meghamisított történelmet kell majd tanítania?
– Számomra ez nem okozott gondot, mert már ötödik osztályos koromban szilárdan elhatároztam, hogy történelem szakra megyek. Gyermekként arról álmodoztam, hogy a Székely Köztársaság első elnöke leszek. Minderre az a magyarázat, hogy anyai nagyapám nagyon szerette a történelmet és a politikát, gyakran beszélt az első világháborúról, a történelmi eseményekről, ezzel felcsigázta az érdeklődésemet. Azon nem gondolkoztam, hogy a kommunizmusban ez számomra mit fog jelenteni.
– Már diákkorában megírta szülőfaluja, Illyefalva történetét. Most, felnőtt fejjel milyennek látja azt a dolgozatot?
– 1970 augusztusába kezdtem el írni a falumonográfiát. Később felrótták nekem: hogy mondhatja Kádár Gyula, hogy Illyefalva város volt, mikor még a nevében is benne van, hogy falu? Az érdeklődés és a tenni akarás indított el, elsősorban Illyefalva temetőit leltároztam fel, a határneveket, a gerendafeliratokat, az utcaneveket írtam össze, nyilván a lehetőségekhez mérten használtam a szakirodalmat, sőt titokban még a levéltárba is beengedtek. Hivatalosan nem lehetett, de kerültek olyan emberek a Székely Nemzeti Múzeumban és a székely levéltárban, akik segítettek. Az anyag szépen összeállt, de egységében még nem került kiadásra. Most már nagyobb témákkal foglalkozom, olyan horderejű anyagok vannak a birtokomban félig kidolgozva, hogy nem tudom, lesz-e idő Illyefalva helytörténeti monográfiájára. Megírtam jeles szülötte, Gál Dániel, az 1848-49-es önvédelmi harc háromszéki forradalmi pártja elnökének és Németh László 1849-es kormánybiztos életrajzát. Ugyanakkor más dolgozataimban is megjelenik Illyefalva, például a nemrég napvilágot látott, Sepsiszentgyörgy korai története és népessége című kötetemben folyamatosan szerepel az összehasonlításokban, mint Sepsiszék másik városa. A monográfia része ilyen módon beépült a közlésbe.
– Kutatási területe több témát felölel, mégis melyik korral foglalkozik legszívesebben?
– Érdekesen alakult, mert korábban azt hittem, soha nem fogok a klasszikus értelemben vett erdélyi középkor, az írásbeliség 15–18. századánál korábbi korszakot tanulmányozni. Úgy éreztem, ezt a kort tudom megközelíteni az írásbeliség alapján. Aztán rájöttem, hogy a kutatók többsége ugyanígy gondolkodik, nem merészkedik a korábbi korszakokba, ezért alakult úgy, hogy a szerint kezdtem kutatni, amivel kapcsolatban hiányt, űrt éreztem. A már említett legújabb kötetem szintén egy ilyen hiányzó korszakot vizsgál, hiszen a köztudatba úgy épült be, hogy Székelyföldön Sepsiszentgyörgy híres szláv település volt, magyarok nem voltak sehol, jöttek a székelyek és letelepedtek. Pedig sűrű magyar településhálózat létezett, vármegyerendszerbe és egyházi szervezetbe szervezve. Az elmúlt években Sepsiszentgyörgyről több kötet jelent meg, nagyon jó könyvek, monográfiák, ám a legtöbb így kezdődik: Sepsiszentgyörgy első említése 1332, holott ez az jelenti, hogy 540 esztendő hiányzik a város történetéből. Megünnepeltük a város említésének 550 éves évfordulóját, és a köztudatba úgy épült be, hogy a településnek 800 éves története van, holott 1100 éves. Honfoglalás kori sírok kerültek elő, legalább négy magyar, illetve magyar–szláv települést ástak ki a régészek. A szlávok beolvadtak a letelepedő magyarságba, a magyarság aztán beolvadt a székelységbe.
– Milyen munkamódszerrel dolgozik?
– Nem szakkönyveket akartam írni, agyonhalmozva forráshivatkozásokkal, rideg adatokkal, hanem azt gondoltam, szükség van ennek a népnek a nevelésére, hiszen négy-öt nemzedék óta megfosztották saját történetének ismeretétől. Úgy kell írni, hogy megértsék, emiatt hosszú évtizedeken keresztül inkább népszerűsítő jelleggel próbáltam írni, és a forráshivatkozásokat elhagytam. Nem az a cél, hogy negyven év múlva azt mondják: jaj, de ügyes fiú volt ez a Kádár, milyen hatalmas apparátust használt fel. Mégis a legújabb kötetemben úgy éreztem, ez megkerülhetetlen, ezért a Sepsiszentgyörgy korai története és népessége és a Székely vértanúk című könyvek majdnem 40 százaléka hivatkozás. Erre azért volt szükség, mert az említett korszakot be akarom vinni a köztudatba, Sepsiszentgyörgy ürügyén az egész Székelyföldre vonatkoztatva, ezért muszáj volt a hivatkozásokat közölni.
– Tizennyolc évfolyamon keresztül jelent meg a Történelmi magazin című kulturális kiadvány, soha nem volt székháza, szerkesztősége, pénz rá. Miért érezte most mégis, hogy abba kell hagyni?
– A Ceauşescu-rendszerben, kihasználva a húzd meg, ereszd meg időszakokat, történelmi népszerűsítő írásokat közöltem. A rendszerváltás után el kellett döntsem, mit teszek. Akkor Matekovics János volt újságíró kollégánk Varázsszem címmel akart ötventagú szerkesztőséget felállítani, emiatt évekig halogattam az önálló lap indítását. Azt is láttam, hogy gond van a háromszéki történelem szakos tanárok irányításával, kilenc történelemtanár volt Háromszék 69 általános iskolájában, közben hívtak Kolozsvárra is. Mérlegelni kellett, végül elvállaltam a tanfelügyelői megbízatást, és beindítottam a Háromszék az én hazám című vetélkedőt, amit a tanfelügyelőség keretében is partizán módon kellett szervezni, mert a kilencvenes években Bukarestből számon kérték, mi történik. Akkor jelentettem meg a háromkötetes Magyarságtörténetet, Erdély-szerte kezdtek ebből fakultatív módon tanítani. Elsősorban segédkönyveket adtam ki a világtörténelemből Fogalomtárak címen, ebből nyolc jelent meg, ezekbe a szócikkekbe próbáltam bevinni a magyarságra vonatkozó adatokat nevekhez vagy eseményekhez kötve. Mátyás királyról, a fekete seregről jelentek meg kisebb kiadványok, az 1848–1849-es forradalom és szabadságharccal kapcsolatos könyvek kiadását is vállaltam. 1998-ban úgy gondoltam, a tanügyi munkámat nem végezhetem megfelelően, mert nagy a nyomás, el akarnak hallgattatni. A vetélkedőn több ezer gyerek vett részt, kijöttek a bukaresti ellenőrök, és eldöntötték, hogy nem kapok fizetést, mert nem dolgom, közben én terepen voltam, sokszor az állomáson aludtam, hogy szervezhessem a történelmi versenyt. Lemondtam a tanfelügyelői állásomról, de tudtam, hogy a közösségi munkáról nem mondok le. Éreztem, szükség van egy olyan folyóiratra, mellyel a nemzeti öntudatot alakítani, fejleszteni lehet. Így indult be 1996-ban az a lap, melynek utolsó száma a napokban jelent meg. Először Történelmünk címmel, aztán rájöttem, nem lehet csak történelmet közölni, mert a diákok voltak a célközönség, tehát szórakoztató olvasmányokra is szükség volt. 1998-ban vette fel a Történelmi magazin nevet, legalább 50-60 százaléka mindig népünk történelmével, kultúrájával foglalkozott, vagy ha más népekkel, akkor valahol biztos csatlakozott a téma a magyarság történetéhez. Éveken keresztül sikeres volt a kiadvány, előfordult, hogy húsz-harminc iskolából jöttek a visszajelzések, történelmi vetélkedőket tartottak a magazinban közölt anyagból. Ez elég ösztönző volt arra, hogy hosszú ideig csináljam. Aztán a fiatal tanárok már nem vállalták a nehéz munkát, a lap terjesztését, így lassan csökkent a példányszám, majd a gazdasági válság hatására annyira visszaesett, hogy 2010 körül már ráfizetéses volt. Éreztem, meg kellene szüntetni, de nem vitt rá a lélek, másfél évig húzódott, aztán mégis kijött az utolsó lapszám. Rájöttem, a könyveimet jobban megveszik, mint a folyóiratot. Nem is annyira a pénzről van szó, egyszerűen nincs igény komoly kiadványra. Amikor nemrég egy író-olvasó találkozón bejelentettem, hogy meg lehet vásárolni az utolsó lapszámot, mindössze kettőt vettek, közben meg tucatnyi könyvet. A legutolsó számban is legalább tizennégy olyan dolgozat van, mely egy 120 oldalas könyvnek felel meg, mégsem lehet eladni 5 lejért. De amint az elköszönőben is írtam: a harcot másként, könyvvel folytatjuk. Néhány évvel ezelőtt volt a negyvenéves érettségi találkozónk, mindenki el volt keseredve, hogy megöregedtünk, nyugdíjba megyünk. Én akkor is azt mondtam: még negyven évet fogunk élni, dolgozni kell, és megfogadtam, harminc kötetet írok. Ebből már négy el is készült.
– Elkötelezett autonómiaharcos, több ízben megfogalmazta, hogy az a nép, amelyik nem ismeri a gyökereit, nem tudja kivívni a közösségi jogait. Hogy látja, mennyire eredményes most ez a harc?
– Bennem már rég megfogalmazódott, hogy autonómia nélkül a székelységnek nincs jövője. Világossá vált, hogy a 95 százalékban magyarok lakta Nagyvárad, a 90 százaléknál magasabb arányú magyar lakosságú Kolozsvár, Marosvásárhely, a több mint 70 százalékos magyar–szász lakosú Brassó, a kétharmadnál több magyar és szász lakosú Szeben rövid idő alatt elrománosodott, részben a természetes folyamatok, a politika és a betelepítés által. Ez a sors vár a Székelyföldre, a két és fél megyényi területre, melynek sikerült a történelmi Székelyföld határai között még a román statisztika szerint is a 76-77 százalékos magyar többséget megőriznie. Meg kell teremteni Románia keretén belül azt a területi önkormányzatot, autonómiát, amely lehetővé teszi ennek a népnek a fennmaradását. Látjuk, hogy a román politikai hatalom ennek a közösségnek a felszámolására tör; itt nem történelmi magyarságban, nem Erdélyben kell gondolkodni, hanem azt a maradék területet kell menteni, amit még meg lehet szervezni. Pár évvel ezelőtt mosolyogtak az írásaimon, akkor az RMDSZ csúcsvezetése kormányon, mindenki boldog volt és kövér. Senkit nem tudtam meggyőzni, hogy miért írok folyamatosan az autonómiáról. Hiába magyaráztam, hogy a politika változik, jönnek nacionalista kormányok, pár törvénnyel a kivívott jogokat is visszavonhatják, Székelyföld három-négy nagyobb várost jelent, ezek felszámolása igazán nem nagy dolog. Egyszerűen nem hitték el, hogy sor kerülhet arra, hogy a Székelyföldet feldarabolják, betagolják nagyobb régióba. Ilyeneket mondtak: Gyula, erre nem kerül sor, ha kell, majd kiállunk és tüntetünk. Sajnos a történelem nem ismerete miatt a politikusok nem értik meg, hogy az nem a multikulturalitás, hogy Marosvásárhely 18 iskolájának a fele vegyes, tehát magyar és román, hiszen tizenhatnak román neve van, a megemlékezések, az ünnepségek román nyelven, a román kultúra szellemében történnek. A multikulturalitás azt jelenti, hogy óvodától egyetemig saját intézményrendszerünk van, a falon Ady Endre képe, a gyerekek magyar dalokat énekelnek, megélhetik a magyarságukat. Ez a kulturális autonómia. Amikor néhány hónap múlva arra ébredhetünk, hogy a kormány betagolta Székelyföldet, a magyar média megosztott, a nagy tömegek nem értik, mi a cél, mi a küzdelem, nagyon veszélyes helyzet alakult ki. Az én írásaimat egyenes, határozott stílus jellemzi, nem vagyok szélsőséges. Soha nem mondtam mást, csak azt, hogy az autonómia azt jelenti, az itt élő székelyek és a kisebbségben élő románok helyi erőforrásokra támaszkodva olyan helyzetet teremtenek, hogy néhány év múlva kialakulhasson a magasabb életszínvonal. Másik feladat, hogy a románság kérdését mintaszerűen oldja meg az autonóm Székelyföld, hogy a dél-erdélyi, bánsági, partiumi magyarság érdekében példamutató legyen. A székely autonómia összmagyar érdek, ezért nem tudom felfogni, hogy lehetnek olyan politikusok, akik az autonómia ellen beszélnek, gettósítást emlegetnek. Meggyőződésem, hogy Európa térképe át fog rajzolódni, újabb önálló államok alakulnak ki, Észak-Itália, Bajorország, Skócia, Spanyolországban pár állam. Európai szinten ezt a kérdést rendezni kell, hiszen legalább százmillió fős őshonos nemzeti kisebbség él a kontinensen. Hogy jól érezzék magukat, biztosítani kell számukra az alapvető jogokat. Ebbe a sodrásba kell a következő öt-hat évben Székelyföld népének is betagolódnia.
– Említette, sok feldolgozásra váró anyaga gyűlt össze. Beszéljen a terveiről!
– Novemberi megjelenésre tervezett könyvem politikai publicisztika lesz, fontosnak tartom, mert most kell tudatosítani a székelyekben, hogy mi történik. A nép nyelvén a publicista tud írni, én az vagyok, a történelemtanár általában tudja, mi van a fejekben, én az is vagyok, az adatok ismeretében a történész meri vállalni az egyenes beszédet. Támogatást eddig sem kaptam, de ha addig eladom a korábban megjelent könyveimet, akkor novemberben megjelenhet az új kötetem, ugyanakkor megjelennek érdekes történelmi témák. Írtam például a Basarab-dinasztiáról, amely nem a román történelem része, hiszen a kunok leszármazottai magyarként élnek az Alföldön, Kiskunság–Nagykunságban, a románság kialakulásában is szerepet vállaltak, a Basarab nemzetség az 1700-as évekig uralkodott vajdaként Moldvában, Havasalföldön, a magyar királyság kiegészítő részeként. Benne lesz a székelység sorsfordulója, Madéfalva, a székely gyilkolás, a véres farsang 1596-ban, a nándorfehérvári győzelem. Jövőre 1848–1849-cel kapcsolatos kötetet tervezek, majd a székely várrendszerek kialakulásáról készítek dolgozatot. Erről már kiadtam 1990-ben egy kis füzetet, de szeretném kibővíteni, mert zavar, ha a fogalmakat rosszul használják, például ha székely templomerődökről beszélnek, holott ez a szászokra jellemző. Három székely templomra tudjuk ráfogni, hogy erődítették: a székelyderzsire, a zabolaira és a sepsiszentgyörgyire. Rengeteg anyag van még, haladok előre, meg tudom csinálni. Csak legyen erő, egészség, pénz és érdeklődés!
Kádár Gyula Kádár Gyula történész, helytörténész Illyefalván született 1953. február 18-án. Középiskoláit a sepsiszentgyörgyi 1. számú líceumban végezte, néhány évig helyettes tanár, közben a Babeş–Bolyai Egyetemen történelem szakos tanári oklevelet szerzett. Igazgató és tanár Lisznyóban, Uzonban, tanár Bodokon, majd Sepsiszentgyörgyön. Város- és falutörténeti írásai különböző lapok hasábjain jelennek meg, nagyobb tanulmányait sorozatban közölték. Az 1989-es fordulat után középiskolában tanított Sepsiszentgyörgyön, tanfelügyelői feladatokat is ellátott, sokat tett a történelmi hagyományok ápolásáért, a szülőföld megismertetéséért. Az 1990-es években megalapította és szerkesztette Történelmünk, majd Történelmi magazin című folyóiratát, létrehozta a Scribae Kádár Könyv- és Lapkiadó Kft-t, amely kiadta a korábban tiltott, de hézagpótló történelmi, néprajzi köteteket. 2010 novemberében indított könyvsorozatából két év alatt négyet adott ki. Az első, a Székelyföld határán című politikai publicisztikai kötet témája a székely autonómia, a Székely hazát akarunk kiadvány a magyarság honfoglalás kori hadtörténetét tárgyalja, a harmadik kötet címe Múltunk kötelez, bemutatja Szent István történelmi szerepe mellett Erdély 10. századi történetét, valamint Erdély egészségügy-történetét 1400-tól 1900-ig. A negyedik kötet nemrég látott napvilágot Sepsiszentgyörgy korai története és népessége – Székely vértanúk címmel.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Havonta kelljen javíttatni a múzeum kilincsét
A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum és a nemrég alapított Erdélyi Művészeti Központ szerepe elvitathatatlan, főként azért, mert nem egy várost, hanem egy régiót szolgál ki. A szerteágazó intézményrendszer belső működéséről, külső képéről, a jövőt illető törekvéseiről Kustán Magyari Attila beszélgetett Vargha Mihály igazgatóval.
A csíkszeredai múzeum látványos vendégkiállításokkal szokott tarolni, a sepsiszentgyörgyi látszólag egy más irányvonalat választott. Mire fektetnek hangsúlyt?
Mivel óriási a gyűjteményünk, arra törekszünk, hogy bemutassuk saját anyagunkat is, úgy hogy „rendbe tesszük”, restauráljuk, kontextusba helyezzük, lásd Gábor Áron ágyúja, a zabolai szárnyasoltár, vagy az Apor-kódex példáját, amivel egyben intézményi szintű régi adósságunkat is törlesztjük. A mi intézményünket a British Museum mintájára tervezték, tehát egy konglomerátumként működik, de amellett, hogy a saját tárgyi hagyatékainkat ápoljuk, s bemutatjuk a közönségnek, fontosnak tartom, hogy bizonyos területen „szakosodjunk”.
Például a képzőművészet irányába, amelynek a szerepe az Erdélyi Művészeti Központ létesítésével tovább erősödhet.
Igen, hiszen egyrészt Sepsiszentgyörgyön létezik a Gyárfás Jenő Képtár, aminek komoly XIX-XX. századi törzsanyaga van, másrészt a városnak a megyésítés utáni évtizedekben komoly képzőművészeti szerepe volt egész Erdélyt tekintve. Most már elindult egy szakmai munka, kutatások folynak, fiatalokat vonunk be, emellett pedig egy szomszédos épületet restaurálunk az idén, ami a Központ kiállítóterme lesz. Egy komoly intézményt szeretnénk, ahová sok érdeklődő jön, ahol kibővül a már száz éve működő Székely Nemzeti Múzeum kínálata, ahol teljesebbé tudjuk tenni a székely magyarokról alkotott képet. Mert szívesen és okkal dicsekszünk a múltbeli, harctéri vitézségünkkel, Gábor Áronnal, de egy múzeumnak elsődleges feladata, hogy bemutassa helyünket a tudományban, a művészetben is. Hogy volt és van nekünk Mikes Kelemenünk, Kőrösi Csoma Sándorunk és Barabás Miklósunk is, akik által nemcsak védtük, hanem építettük is Erdélyt, Európát.
A nemrég elhunyt Jakobovits Miklóst többek között a Központ alapítójaként jegyezhetjük. Milyen emlékeket őriz róla?
Nagy alkotó és rendkívül lelkes ember volt, aki önzetlenül támogatott minket ebben a törekvésünkben. Az önzetlenségét és européer gondolkodását emelném ki: nem tudnám megszámolni, hogy hány erdélyi művésznek harcolt ki magyarországi kitüntetést vagy éppen támogatást. Nagyon drukkolt nekünk, hogy megvalósítsuk a Központot, a megjelent katalógusunkat többek között ezért is az ő emlékének ajánljuk.
Sikeres működésükhöz a döntéshozók támogatása is szükséges. Milyen a viszony a helyi önkormányzatokkal?
Támogatnak, segítenek, és mivel Székelyföld Kulturális Fővárosa szeretnénk lenni, a múzeum minden erejével bekapcsolódik ebbe a törekvésbe is. Sepsiszentgyörgyön nagyon jó a helyi közönség. Szeretettel, majdhogynem vallásos áhítattal jönnek be a múzeumba az emberek. Ha nem sikerül jól a hirdetés, akkor is számíthatunk egy 50-70 tagú törzsközönségre, amelyik az interneten, vagy az utcán rákérdez, hogy mikor érdemes ellátogatnia hozzánk. Kortárs képzőművészeti teret, az országban egyedülálló Magmát is létrehoztuk néhány évvel ezelőtt, ami nagyon sok erdélyi és magyarországi fiatal „fogyasztót” ide vonz. Magyarországon nagy gondok vannak, átalakulóban a teljes múzeumi szféra, gond van a kortárs művészetek háza táján is. Nálunk pedig egy nagy múltú múzeum befogadja a ma élő alkotókat, mert úgy gondoljuk, hogy ez is a kultúránk szerves része. Nem állhat meg a művészettörténelem Gyárfás Jenőnél.
Miből él egy múzeum ma?
Nyugaton egy ilyen típusú kezdeményezés, mint a Magma, civil pénzekből építkezik, mert szókimondó, provokál. Ezt a mai romániai pénzosztók nem igazán tudják elviselni, nem igazán jelent értéket számukra. Az Egyesült Államokban például a múzeumokat nem állami pénzzel finanszírozzák, minden magántőkéből működik, a kortárs is. Nálunk, ha megvonnák a támogatást, bezárhatnánk a kapukat. Nem tudok olyan erős magántőkéről, amire számíthatnánk – ilyen biztosan előfordul Bukarestben, de Székelyföldön egyelőre nem látok ilyen lehetőséget. A pályázati lehetőségek is szűkülnek, az Erdélyi Művészeti Központtal viszont szerencsések vagyunk, mert Magyarországról normatív támogatást kapunk.
Múzeumpedagógust azóta alkalmaznak, amióta Ön az igazgató. Mi a feladata?
A legjobb befektetés a múzeum esetén is a gyerek, aki nyitott, aki alakítható, és aki rácsodálkozik a dolgokra. Én is így lettem művész: ebben a múzeumban láttam először Gyárfás Jenőnek a fényképet meghazudtoló festményeit, de van például egy kollégám, aki akkor döntött úgy, hogy régész lesz, amikor ötödikes korában a néhai Kónya Ádám végigvezette őt itt a termeken. A múzeumpedagógia meghatározó funkció.
Egyéb újítások mellett talán a múzeumkert megnyitása az egyik legfontosabb lépés, amit az elmúlt években tettek. Miért érezték ennek szükségét?
Szokták kérdezni, hogy miért döntöttünk így, hiszen a múzeum a tudományé. Az emberek nem arra kell gondoljanak, hogy itt fizetniük kell, szépen fel kell öltözniük, és régi, poros tárgyakat nézegetniük. Mi azt szeretnénk, hogy ez egy élő hely legyen; aki például bejön ide, hogy megnézzen egy jazzkoncertet (a múzeumkert néhány éve a városnapok egyik fontos színhelye, nyaranta pedig rendszeresen ad otthont kulturális rendezvényeknek, családi programoknak – szerk. megj.), az legközelebb jegyet vált nálunk, kíváncsi lesz arra, hogy mi történik belül is. A múzeumpedagógus is azért fontos, mert ha a gyerekeket sikerül becsábítani, legközelebb magukkal hozzák a felnőtteket is. Többé nem arról szól az intézmény, hogy vasárnap délután felteszem a cvikkert, és mintegy szerepet játszva meglátogatom a múzeumot, hanem arról, hogy hozhatom az egész családot, tartalmasan tölthetem el itt a szabad időmet. Kávézót is tervezünk a múzeumba. Kós Károly előrelátó volt, de száz év az mégiscsak sok idő, ma nagyon hiányzik a múzeumból egy hely, ahol leülsz, megpihensz, elgondolkozol a látottakon, ahol a hasznos mellett a kellemesre is áldozhatsz. Egy egész komplexumra szükségünk van, hogy amikor eljön ide egy busznyi ember, akkor a látogatás után ne Brassóban ebédeljen, hanem nálunk, a múzeumkertben, mondjuk egy pohár szilvórium mellett. Hogy a nívós ismeretszerzés feltöltődéssel, a kellemessel társuljon. Sokszor mondjuk, az a jó, ha sűrűn kell javíttatni a múzeum kilincsét, annyian járnak hozzánk, annyira jó nálunk.
Beszéljünk azokról is, akiket nem igazán sikerül megfognia a múzeumnak. Kik ők?
Sepsiszentgyörgy is egyetemi városnak számít, itt működik a Babeş-Bolyai Tudományegyetem néhány szaka. Kimutatásaink szerint viszont kevés egyetemi diák jár hozzánk. A digitális technikák annyira lekötik a figyelmüket, hogy nehéz becsábítani őket a múzeumba, persze vannak receptjeink: érintőképernyős felszerelések, több vetítés stb., ezen még dolgozunk. Ez a távolmaradás valószínűleg annak is betudható, hogy Sepsiszentgyörgyön nincsenek humán szakok a felsőoktatásban.
Ön nem csak mint múzeumigazgató, hanem szobrászként is közismert. A megye számos köztéri alkotást köszönhet Önnek, ezek mellett pedig elvontabb, saját ízlését tükröző munkái is vannak. Ez a kettősség mit jelent egy művész számára?
Annak örvendek, hogy számos munkát rám bíztak, hamarosan például elkészítem az első köztéri szobrom a szülővárosomban, Kézdivásárhelyen is, vagy a nemrég elhunyt Sylvester Lajos író plakettjét Csernátonba. Az emberek ezekért a munkáimért ismernek, a kisplasztikáimat pedig inkább a szakma értékeli, mert ezekben testesítem meg a saját lelkivilágom.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Sepsiszentgyörgyi RMDSZ: vegyük védelmünkbe Sepsiszentgyörgy zászlaját!
A sepsiszentgyörgyiek vegyék védelmükbe a település zászlaját, és lépjenek be abba a perbe, amit az önkormányzat folytat a prefektúra ellen, kéri az RMDSZ sepsiszentgyörgyi szervezete. Tóth Birtan Csaba ügyvezető elnök a Sláger Rádiónak elmondta: hétfőtől a város több pontján standokat állítanak, és arra kérik a polgárokat, írják alá azokat az íveket, amely által részévé válnak a pernek és ezáltal védelmükbe veszik a zászlót.
„Mutassuk meg, hogy egy összetartó és erős közösség vagyunk, akitől nem lehet elvenni a szimbólumhasználat alapvető jogát”, mutatott rá Tóth Birtan Csaba, aki érdeklődésünkre kifejtette: ezt a zászlót már megszokták a polgárok, magukénak érzik, ezért kérik azt, hogy aláírásukkal fejezzék ki, hogy a per részeivé kívánnak válni. Ezzel egyrészt erősítenék a városi szolidaritást, másrészt gyakorlati haszna van, mert ha a brassói táblabíróság érvényteleníti a sepsiszentgyörgyi zászlót, az önkormányzatok nem vihetik tovább a pert a Strasbourgi Emberjogi Bíróságra, de civil szervezetek és magánemberek ezt megtehetik.
„Természetesen a perbe beszálló polgárok vagy civil szervezetek nem kell megjelenjenek a tárgyaláson, viszont az más dimenziót ad az ügynek, hogy nem csak az önkormányzat hanem több ezer sepsiszentgyörgyi is részese a pernek”, véli az RMDSZ ügyvezető elnöke. Hozzátette: az önkormányzat felkérésére már több civil szervezet is jelezte, hogy beszáll a perbe.
Mint arról beszámoltunk Kovászna megye zászlóját már érvénytelennek nyilvánította a brassói táblabíróság. Előrevetíti Sepsiszentgyörgy város zászlójának a sorsát is az, hogy ugyanez a bíróság úgy határozott, hogy Kovászna megyének nem lehet lobogója. „A betiltott megye zászló a miénk. Büszkék vagyunk rá. Kitűztük intézményeinkre, jelen van 63 háromszéki település templomában. Nem engedhetjük azt, hogy egy tollvonással elvegyék tőlünk, hogy letépjék a homlokzatról, hogy kiűzzék a templomokból. Ezért felhívást intézünk minden sepsiszentgyörgyi polgárhoz, hogy hétfőtől a város különféle pontjain elhelyezett standoknál, valamint az RMDSZ Martinovics utcai székházában írják alá azt az ívet, ami által a per részévé válnak”, mondta Tóth Birtan Csaba.
Kovászna megye zászlajának betiltása újabb példa arra, hogy a román igazságszolgáltatás nem más, mint sötét eszköz, írja Facebook bejegyzésében Markó Attila. A sepsiszentgyörgyi RMDSZ képviselő, a Mikó-per elítéltje csalódottságát fejezte ki amiatt, hogy a brassói táblabíróság végleges és visszavonhatatlan döntésével betiltotta Kovászna megye zászlajának használatát. Markó Attila kifejtette – idézem – „Sokan és sokszor rám szóltak, hogy ne bántsam az igazságszolgáltatást. De a háromszéki megyezászló betiltása egy újabb tiszta példa arra, hogy a román igazságszolgáltatás nem más, mint sötét eszköz. A hatalom lévők így játszanak: egyfelől cukorkát nyújtanak egy cikkellyel az új alkotmányban, másfelől a „független" igazságszolgáltatással próbálják eltaposni közösségünket” – fogalmaz a közösségi oldalon a háromszéki politikus.
Mint ismert Tamás Sándor megyei tanácselnök jelezte: az igazságszolgáltatás részlehajlása miatt nem hajlandó eltávolítani Kovászna megye zászlóját a megyeházáról. „Ezek után csak annyit mondok: ha kell, addig fogunk sorra börtönbe menni, amíg az igazság újra Igazság nem lesz!” – írta ennek kapcsán Markó Attila.
A háromszéki Itthon, fiatalon mozgalom képviselői is közleményben tiltakoznak a bírósági döntés ellen. „Aggodalmunkat fejezzük ki, a XXI. század Európájában, országunkban a törvényhozás, kettős mércével működik, hiszen szinte minden román többségű megyének saját zászlója van, amely nem zavarta a hatóságok szemét. „Minket, fiatalokat, nem lehet megfélemlíteni, és ha kell a polgári engedetlenség bármely eszközéhez is folyamodunk jogaink védelméért, felkérünk minden fiatalt és ifjúsági szervezetet, hogy álljunk ki a szimbólumaink, Háromszék, Székelyföld, Erdély jövőjéért!”, írják a közleményben. Kovács Zsolt
www.slagerradio.ro
Erdély.ma

Városismereti barangolás
A diákok nincsenek tisztában azzal, hogy négy Gödri Ferencről beszélünk Sepsiszentgyörgy történetében, de biztosan mozognak a címerjegyek értelmezésénél és a várostérkép előtt – többek között ezeket állapította meg Nemes Emil tanító, a Barangoló örökös szervezője, aki idén tizennegyedszerre hirdette meg a városismereti vetélkedőt.
A tizennégy I–VIII. osztályos résztvevő csapatból összesítettben a legnagyobb pontszámot a Székely Mikó Kollégium III. C osztályos Bástya csapata érte el, az elemisták külön pontozásán a Mikó IV. B osztályának Aranyalmák csapata győzött, a gimnazisták közül a Nicolae Colan Általános Iskola V. A osztályos Kincskeresői szerezték a legtöbb pontot. A Lábas Házban tartott díjkiosztón minden résztvevő iskola kapott három példányt a Nemes Emil által összeállított Barangoló, 2. városismereti kisokosból, amelyet lapozva a gyermekek játékos formában jutnak hozzá az ismeretekhez.
(fekete)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gondolatokból épült szobor
Valóra vált a Sütő András Baráti Egyesület és az író tisztelőinek vágya: vasárnap délután felavatták az első hazai Sütő-szobrot.
Sütő András bronzból készült mellszobra a székelyudvarhelyi Művelődési Ház előtti téren, Tomcsa Sándor és Széchenyi István emlékművének társaságában kapott helyet. A szoborállítással nem csak a kezdeményezők és támogatók álma valósult meg, hanem mindazoké is, akik számára Sütő András élete és munkássága példaértékű – hangzott el a vasárnap délutáni ünnepélyes avatón.
A Zawaczky Walter-Levente székelyudvarhelyi szobrászművész által megtervezett, a Lázár Imre udvarhelyi műhelyében bronzba öntött mellszobor hivatalos leleplezése a Himnusz eléneklésével kezdődött, majd közéleti, irodalmi személyiségek, a történelmi egyházak képviselői méltatták az erdélyi írófejedelem életművét, emberi és alkotói nagyságát.
Bunta Levente polgármester köszönetet mondott a szoborállítóknak, felidézve a néhai íróhoz kötődő emlékeit. Szerinte a gazdag Sütő-életmű a legékesebb bizonyítéka annak, hogy az író számára „erkölcsi kötelesség volt az igazszólás minden időkben", helytállása megtartó erő volt a sötét időkben, és példája ma is „máglyaként világít" közösségünknek.
„A mai napon sokszor elhangzott: ma avatjuk fel Sütő András első szobrát Erdélyben. Ez tényként így van, de ha az irodalom fogalmában és világában gondolkodunk, akkor mindnyájan tudjuk azt, hogy Sütő András szobra már rég áll Erdélyben és mindenütt, ahol magyarul beszélnek és olvasnak.
Ez a szobor nem fémből, bronzból, gipszből készült, ez a szobor szavakból, gondolatokból, és nem utolsó sorban abból a magatartásból épült ki, amelyet Sütő András alakított ki olvasóinak, nézőinek százezreiben" – fogalmazott beszédében Gálfalvi Zsolt irodalomtörténész.
Mint mondta, a Sütő-életmű egyik legnagyobb érdeme, hogy a legnehezebb időkben is arra tanított lehet félelem nélkül is élni, „szobra ezért él mindenfelé, ezért épül a mi lelkünkben, tudatunkban".
„Ez a szobor kivétel (...), mert alapzatát egy írói életmű támasztja alá, biztosít arról, hogy ez a mű sugárzik mindannyiunk felé" – mondta Gálfalvi, aki befejezésül az író ravatalánál elmondott gondolatait idézte: „Ezért gondolom úgy, hogy ezzel a nyelvvel és ebben a nyelvben kell úgy élnünk, hogy ne vessünk egymásra árnyékot, hanem fényt. Úgy vélem, hogy ez a szobor csak egy percre is, de hozzájárul ahhoz, hogy a cselekvő remény fényben fürösszük meg arcunkat" – tette hozzá.
Az íróra és a jó barátra emlékezett az emlékét „hittel és szeretettel" őrző Nagy Pál, a marosvásárhelyi Sütő András Baráti Egyesület elnöke, aki örömmel üdvözölte a szoborállíttást és baráti szavakkal köszönte meg a kezdemnyezők, megvalósítók munkáját.
„Számomra Sütő András nem csillag a máglyán, el-elhalványuló fénnyel, hanem álló csillag, az Esthajnal, vagy a Dél Keresztje " – mondta Lőrincz György író, az adománygyűjtést szorgalmazó Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány elnöke.
Az író úgy emlékezett Sütőre, mint aki „a felemelt fejű sorsvallató emberek fajtájából volt, s aki felemelt fejű hősöket teremtett", olyanokat, akik „majd' egy évtizeden át reményt adtak az erdélyi magyarságnak". Szavait, gondolatait ma már szállóigeként idézzünk, és most már jelenthetjük: szobra „áll az emlékezés örök jogán".
„Szerette a tájat és az embereket, s a táj és az emberek viszontszerették őt" – idézte fel büszkeséggel az író harmadik otthonában, Sikaszóban, a Bakó-patak partján levő házban töltött időket Zetelaka polgármestere, Nagy Attila, aki reményét fejezte ki, hogy a község, amelynek Sütő András az egyetlen díszpolgára, a jövőben szintén méltó emléket fog állítani neki.
Fekete György, a Magyar Művészeti Akadémia elnöke szerint az udvarhelyiek büszkék lehetnek rá, hogy az írónak itt ígérhetett könnyű álmot édesanyja, jó, hogy itt virágozhatott ki számára a könyvek nyelve, a mesékből örök igazságokat nemesítő, csodálatos magyar szó.
Az elnök szerint "a szobrok csak látszatra vannak kőből, vagy bronzból, az igazi szobrokat "vérből, szívből és álmokból, megpróbáltatásokból, emlékezésekből és hitbéli igékből formálja az ítélkező idő szobrászi segítséggel".
„Egy álomból valóság lett" – summázta a szoborállítást kezdeményező Ferenczy Ferenc, gykori udvarhelyi polgármester, az esemény jelentőségét. Ferenczcy felelevenítette a szoborállítás történetét, név szerint mondott köszönetet mindazoknak, akik az ügyet segítették, adományaikkal támogatták, köszöntötte az avatót személyes jelenlétével megtisztelő Szabó Sándort, Kalifornia állam református püspökét és a Sütő András sírján levő kopjafa faragóját, a sepsiszentgyörgyi Balázs Antalt.
Emlékeztetett, hogy Sütő András a polgármestersége idején, 1992-ben kapta meg a város díszpolgára címet, emlékének ápolását ezért is érezte személyes kötelességének.
Beszédét követően Lőrincz György íróval közösen leleplezték a közel 320 kiló bronzból megöntött a mellszobrot, amelyre a történelmi egyházak képviselői adták áldásukat.
A koszorúzás után a közel 300 fős tömeg a Székely Dalegylet Férfikórusával együtt elénekelte a Szózatot és a Székely Himnuszt, majd Bunta Levente átvette Ferenczytől azt az adománylevelet, amellyel a szobrot állíttatók hivatalosan Székelyudvarhelynek adományozták az alkotást.
Lázár Emese
Uh.ro/itthon/közélet

A kisvárdai fesztiválon vendégszerepel a temesvári Parasztopera
Az utóbbi évek hagyományaihoz híven a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház idén is részt vesz a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján.
A temesvári magyar társulat idén a nagysikerű Parasztopera című előadását mutatja be, melyet hétfőn, június 24-én 21 órától a Várszínpadon (versenyen kívül) láthat a közönség.
A huszonötödik alkalommal megszervezett, június 29-ig tartó színházi fesztiválon öt ország 23 társulatának produkcióit tekintheti meg a közönség. Romániából Temesvár mellett, Arad, Csíkszereda, Gyergyószentmiklós, Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyvárad, Sepsiszentgyörgy, Szatmárnémeti és Székelyudvarhely is képviselteti magát.
A fesztivált követően a temesvári színészeket a jól megérdemelt szabadság várja, ám nem mindenki örülhet a felhőtlen kikapcsolódásnak, hiszen közülük néhányan Upor László rendező vezetésével már javában készülnek a Martin McDonagh Leenane szépe című előadásra, amely a 2013/2014-es évad első bemutatója lesz.
Nyugati Jelen (Arad)

Újraválasztotta Izsák Balázst az SZNT
Szombaton a Kultúrpalota nagytermében 171 küldött egyhangúlag Izsák Balázst választotta újra a Székely Nemzeti Tanács elnökévé. A tanácskozáson megjelent és beszédet mondott Dorin Florea, Marosvásárhely polgármestere.
Az elnöki beszámoló, majd az azt követő felszólalások és a jelentés elfogadása után a testület újra bizalmat szavazott Izsák Balázsnak. Ez követően határozatot fogadott el Székelyföld önálló közigazgatási régió címmel, amelyben felszólítja Románia kormányát, "ne kényszerítse bele a székelységet egy olyan konfrontatív spirálisba, amelynek beláthatatlan következményei lehetnek, és ne hozzon olyan intézkedéseket, amelyek az elmúlt hetven évben kialakult, az európai békét és biztonságot erősítő folyamatokkal, köztük a helsinki folyamattal is ellentétesek". Ugyanakkor "felkéri Magyarország kormányát, szólítsa fel Románia kormányát a két ország között megkötött államközi szerződés tiszteletben tartására, és maradéktalanul szerezzen érvényt a Romániával megkötött alapszerződésbe foglalt rendelkezésnek". Az SZNT meghatalmazta az Állandó Bizottságot, hogy "széles körű társadalmi egyeztetéseket folytasson tiltakozó megmozdulások megszervezésére Székelyföldön és szerte a nagyvilágban, amennyiben a román kormány nem áll el a Székelyföld területi integritását sértő intézkedéstől, és annak gyakorlatba ültetését megkezdi", illetve "amennyiben a helyzet megköveteli, hirdesse meg a Székely Nemzetgyűlés összehívását, hogy az határozzon más ellenlépések megtételéről a jogfosztó kormányzati intézkedéssel szemben". Felszólítja továbbá az erdélyi magyar szavazókat, hogy "amennyiben a Székelyföld területi integritását sértő közigazgatási terv nem változik meg, minden erejével akadályozza meg az alkotmánymódosítást, még akkor is, ha az a magyarság számára látszólagos engedményeket tartalmaz".
Egy másik határozat, Együtt ki tudjuk vívni Székelyföld autonómiáját!, támogatja egy konszenzuson alapuló statútum parlament elé terjesztését, és vállalja, hogy annak előkészítésében aktívan részt vesz, illetve megbízza az SZNT elnökét, hogy az erre vonatkozó tárgyalásokon képviselje a Székely Nemzeti Tanácsot. Ugyanakkor azt javasolja a hazai magyar politikai pártoknak, hogy a benyújtandó statútumtervezet alapja a 2004-ben a Székely Nemzeti Tanács által elfogadott tervezet legyen. Az Európai mozgalom a nemzeti régiók védelmében című határozat leszögezi: "A polgári kezdeményezést, annak sikere esetén is, csak egy olyan széles körű európai mozgalom egyetlen fejezetének tekinti, amelyet az említett régiók összefogásával el kell indítani. A mozgalomnak elő kell mozdítania eme régiók között a szoros együttműködést, meg kell teremtenie minden európai régió között a teljes és tényleges egyenlőséget és az esélyegyenlőség intézményi kereteit, valamint a regionális kultúrák fenntarthatóságának feltételeit". Az SZNT-tanácskozás határozatba foglalta, hogy március tizedikét, a székely vértanúk kivégzésének napját a Székely Szabadság Napjává nyilvánítja. Felkérte Marosvásárhely, illetve Marosszék Székely Tanácsát, hogy minden évben ezen a napon szervezzenek egész Székelyföldre kiterjedő megemlékezést a Székely vártanúk emlékművénél. A Kárpátok Őre szobrának felállítása ügyében elhatározta, hogy támogatja a szobor felállítását Csíkcsomortánban, a szoboravatáson képviselteti magát, és segít az esemény népszerűsítésében.
Az SZNT végül határozatban támogatja a háromszéki önkormányzat Sepsiszentgyörgy Európa kulturális fővárosa kezdeményezését azzal a meggyőződéssel, hogy ez a cél Székelyföld értékeinek nemzetközi megjelenítését fogja szolgálni, és lendületet ad a székely városok fejlődésének.
Izsák Balázs székfoglaló beszédében kijelentette: a Székely Nemzeti Tanácsnak katonai szellemre lenne szüksége, fegyelemre, céltudatosságra, szervezettségre és bajtársiasságra. – A következő négy évben, ha úgy építjük fel a Székely Nemzeti Tanácsot, hogy minden székely faluban legyen küldött, akkor 700 tagú lesz az SZNT – majdnem egy ezred. És egy ezred székely katonával bevesszük a lehetetlent is – mondta egyebek között a frissen újraválasztott elnök.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Aláírásgyűjtés a sepsiszentgyörgyi városzászlóért
Városszerte standokat állítanak fel, ahol a lakók aláírásukkal csatlakozhatnak a városzászló kapcsán zajló perhez. A brassói táblabíróság szerdán elhalasztotta az ítélethirdetést.
Szerdán kellett volna ítéletet hirdessen a táblabíróság a Sepsiszentgyörgy zászlajára vonatkozó, 2010-ben megszavazott helyi önkormányzati határozatról. A határozatot – akárcsak a megyezászló esetében – az előző háromszéki prefektus, Codrin Munteanu támadta meg, és a Cenk alatti város táblabírósága az utolsó megkereshető ítélőszék ebben az ügyben, az ítélete jogerős. Az önkormányzat egyébként az előző pereket megnyerte. A táblabíróság három bíróból álló testülete szerdán helyt adott az alperes, azaz a városháza indítványának, és szeptember 10-re halasztotta az ítélethirdetést. Az önkormányzat azért kérte a halasztást, hogy a megyeszékhely lakóinak, illetve a civil szervezeteknek legyen ideje csatlakozni a perhez, és így védelmükbe venni a zászlót – amint azt az RMDSZ városi szervezetének ügyvezető elnöke korábban kérte. Tóth Birtan Csaba a Székelyhon.ro érdeklődésére kifejtette, a standokat csütörtöktől a város forgalmas pontjain helyezik el. Emellett a szövetség Martinovics utcai székházában is alá lehet írni.
Az ügyvezető elnök előzőleg már kifejtette, azáltal, hogy minél többen ellátják kézjegyükkel az íveket, kétséget kizárólag felmutatható, hogy Sepsiszentgyörgy közössége erős és összetartó, és a zászlót a polgárok valóban a magukénak érzik. Tóth Birtan hangsúlyozta, sem a polgároknak, sem a civil szervezeteknek nem kell megjelenniük a tárgyaláson, viszont egészen más súlya lehet a bíróság előtt, ha több ezer személy a zászló melletti elkötelezettségéről tesz tanúságot az aláírások által. Az ügyvezető elnök szerint már több civil szervezet jelezte, hogy mindenképp csatlakoznak a perhez.
Mint korábban jeleztük, Kovászna megye zászlaját a múlt héten érvénytelenítette ugyanaz az ítélőszék. Tamás Sándor, a megyei önkormányzat elnöke akkor azt nyilatkozta, nem távolítják el a zászlót a megyeháza homlokzatáról, és várják, hogy milyen karhatalmi lépés következik az ügyben. Az elnök emlékeztetett, hogy a lobogó már 63 háromszéki település templomában, illetve több intézménybe is eljutott, és feltett szándékuk, hogy megakadályozzák az eltávolítását. A táblabíróság indoklása ugyanakkor még mindig nem érkezett meg.
Nagy D. István
szekelyhon.ro

Minden készen áll a Székely Vágtára
Bár apróbb módosítások még lehetnek benne, véglegessé vált a Székely Vágta programja. Az előbbi évektől eltérően idén mindkét napon tartanak futamokat, az előfutamokra szombaton, a középfutamokra és a döntőre vasárnap kerül sor. A Nemzeti Vágta előfutamaként ismert Székely Vágtáról Sztakics Éva szervezővel, Sepsiszentgyörgy alpolgármesterével beszélgettünk.
– Mit kell tudni az idei Székely Vágtáról?
– Idén harmadik alkalommal rendezzük meg július 12–14. között a Székely Vágtát, hagyományosan az Óriáspince-tetőn, Maksán. Nagyon színes programokkal készülünk, lesz székely székek találkozója, kézművesvásár, népművészeti és lovasvásár, székely termékek kiállítása. Ugyanakkor nagy gondot fordítunk a gyerekekre is, így számos gyermekfoglalkozásra kerül sor a Kovászna Megyei Művelődési Központ munkatársainak segítségével. Emellett izgalommal készülünk a vágtára, melyen legfontosabb célunk idén is a balesetmentes verseny, hiszen nagyon fontos, hogy se lóban, se emberben ne essen kár. Éppen ezért nagy erőfeszítésekkel és a sepsiszentgyörgyi vállalkozók komoly hozzáállásával sikerült a pályát felújítani. Remélem, hogy ebben az évben a lovasok kifogástalan pályán versenyeznek majd.
– A pálya felmérése, értékelése hogyan történik?
– Az első Székely Vágta előtt idelátogattak a magyarországi Nemzeti Vágta szervezői, hiszen az egy licenc. Ahhoz, hogy annak előfutama legyen, szakembereik felmérik a terepet, elképzeléseket egyeztetnek az itteni szervezőkkel, és szigorú szabályokat kell követni. Ez vonatkozik mind a vágta imázsára, mind a pálya minőségére és a program szerkezetére is. A Nemzeti Vágta szervezőinek nagyon tetszettek a körülményeink, ez volt az első és eddig egyetlen előfutam a határon túl. A szabályok a versenyzőkre is érvényesek, sőt a felvezető köröknek is forgatókönyvük van, hiszen nem mellékes a Duna Televízió közvetítése sem. Ami a versenyzőket és a lovakat illeti, itt is vannak szabályok, továbbra sem lehet százszázalékosan angol telivérrel jelentkezni, mivel ez a Nemzeti Vágtán is tilos. Marad a 75 százalékos telivérezettség, de szerintem ez a vágta nem is a lovakról szól, hanem az a szép benne, hogy a többi magyarországi elővágtával ellentétben nem profi lovasok jelentkeznek, hanem a kis székely falvak lovasai mutatkoznak be. Jelentkezhetnek Hargita, Maros, Kovászna megyék lovasai, az ő hírnevüket viszik majd tovább a jövőben, mivel ez az egyszerű emberek nagy versenye.
– Milyen lovasprogramok és kísérő rendezvények lesznek a futamok között?
– A fogathajtó versenyre ebben az évben nagyobb hangsúlyt szeretnénk fektetni, lesz kettes és négyes fogathajtó verseny, Váncsa Jenő ismert fogathajtó vállalta ennek a szegmensnek a megszervezését. Ezáltal ők is megkapják a vágta keretén belül a kellő figyelmet mint lovas sportág. A vágta gyakorlatilag háromnapos lesz, pénteken történik az érkezés, a boxok elfoglalása, a sátrak felhúzása, este pedig a Tűztánc című világzenei táncshow főpróbájával várjuk az érdeklődőket. Ezt az előadást szombaton este láthatják majd a helyszínen. A gyermekeknek foglalkozásokat tartunk, de lovagoltatási lehetőséget is nyújt az árkosi Barabás Lovarda. A szülők figyelmét azonban felhívom, hogy a versenylovakhoz tilos lesz bemenni, mind a gyermekek érdekében, mind pedig a lovak nyugalma miatt, hiszen ők is érzik a stresszt a verseny miatt.
– Milyen érdeklődésre számítanak idén, és mit mutatnak az elmúlt évek statisztikái?
– A részvétel elsősorban időjárásfüggő, hiszen az első vágta vihara sok embert hazakényszerített. Több tízezer emberre számítunk a három nap alatt, tavaly gyönyörű időben 25 ezer ember is megfordult a pincetetőn. A versenyzők eddig hatan jelentkeztek hivatalosan, de 21-en jelezték nevezési szándékukat, így gyakorlatilag 27-en indulnak majd. A fogathajtók a továbbiakban Váncsa Jenőnél iratkozhatnak fel.
Szombaton kezdődnek az előfutamok, és az ünnepélyes megnyitó is ekkor zajlik huszárok kíséretében. Ez is egy látványos része a rendezvénynek, de a székely székek találkozásának megnyitóját is mindenkinek figyelmébe ajánlom. Reményeink szerint idén is lesz puszta ötös és csikós bemutató, de lovasíjász-bemutatót és lovastáncot is szervezünk. Vasárnap 12-től lesznek a középfutamok, a nap hátralévő részében díjugratóverseny és -bemutató is lesz a csíkszeredai Genovéva Lovarda növendékeivel, huszárbemutató és csatajelenet a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület jóvoltából és lovas harcművészeti bemutató a Sagittis Siculorum Egyesület előadásában. Két kuriózumot is láthat a nagyérdemű: a pónifutam kétségkívül az egyik fénypontja lesz a napnak, és idén sem marad el a hírességek fogathajtó versenye. A döntő 18.15-től lesz, rögtön utána a díjátadó ünnepséget is megtartjuk. A Székely Vágtát Péter Szabó Szilvia és a Tini Dance Center táncosai zárják, akik a NOX együttest idézik fel, Szilvia legsikeresebb dalaikat hozza el a székelyföldi közönségnek.
Bús Ildikó
Krónika (Kolozsvár)

Minisztériumi átirat: törvénytelenül ítélték el Markó Attilát
Az igazságügyi minisztérium egyik átiratával (is) felvértezve indult csütörtök reggel a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium újraállamosításáról szóló per tulajdonképpeni első tárgyalására a legfelsőbb bíróságra az első fokon három év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélt Markó Attila.
A gandul.info emlékeztet arra, hogy az igazságügyi minisztérium álláspontja szerint a háromszéki képviselőt törvénytelenül ítélték el, mert nem történt károkozás. Az erről szóló átiratot Ovidiu Puţura igazságügyi államtitkár írta alá, és a védelem tavaly júliusban csatolta a fellebbezési dossziéhoz. A per azonban időközben a ploieşti-i táblabíróságtól átkerült a legfelsőbb bíróságra, mert Markó Attila parlamenti mandátumhoz jutott.
A képviselő szerdán a Transindexnek azt nyilatkozta: a védelem tanúmeghallgatást fog kérni a csütörtöki tárgyaláson. A tavaly összegyűjtött és a ploieşti-i táblabíróságon benyújtott bizonyítékokat a legfelsőbb bíróságnak is be fogják nyújtani. Markó szerint ha a bíróság elutasítja a tanúmeghallgatási kérésüket, a következő tárgyaláson már ítélet is születhet.
Mint ismert, Markó Attila a restitúciós bizottság tagjaként döntött arról, hogy a háromszéki iskolaépületet az Erdélyi Református Egyházkerületnek adja vissza a román állam. A perben tavaly június végén született első fokú döntés a buzăui bíróságon, amely Markó Attilát és Marosán Tamást, az Erdélyi Református Egyházkerület volt jogi tanácsadóját három-három év letöltendő börtönbüntetésre ítélte, Silviu Climet, a román igazságügyi minisztérium volt jogi tanácsadóját pedig három év felfüggesztett börtönbüntetésre.
„Ma reggel is ugyanúgy keltem, mint mindig. Megborotválkoztam, elindultam. Emelt fővel - mint annyiszor az utóbbi öt évben. És ezt tudom a legfelsőbb bíróság kapujában is üzenni mindenkinek: ha tiszta a lelkiismeretetek, akkor soha ne hajtsátok le a fejeteket, bármennyire is belefáradtok!” – írta a csütörtöki tárgyalás előtt a Facebook-oldalára
Markó Attila.
Maszol. ro

Kelemen: utcára vonulunk
Tamás Sándor megyetanácselnök és Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere kezdeményezésére tegnap az ojtozi Anselmo kastélyszálló kertjében tartották a megyei önkormányzati vezetők VI. találkozóját, amelyen közel kétszázan vettek részt, köztük Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke és Zsigmond Barna, Magyarország csíkszeredai főkonzulja.
A szövetség első embere kijelentette: úgy néz ki, a kormányerők arra kényszerítik a romániai magyar közösséget, hogy utcára vonulva tiltakozzon Székelyföld felszámolása ellen, a demonstráció szeptemberben esedékes. Antal Árpád bejelentése szerint július 12-én Sepsiszentgyörgyön vagy Tusnádfürdőn vitanapot tartanak a témában, ahová Liviu Dragnea miniszterelnök-helyettes is hivatalos.
Székely Hírmondó
Erdély.ma

Halasztottak zászlóügyben – Megvédhetik a sepsiszentgyörgyiek a város jelképét!
Zászlóperben halasztást kért a sepsiszentgyörgyi önkormányzat a brassói táblabíróságtól. Csütörtöktől gyűjtik a perhez csatlakozó aláírásokat. Mint arról beszámoltunk, Kovászna megye zászlaját már érvénytelennek nyilvánította a brassói táblabíróság, és kedden volt a sepsiszentgyörgyi városi zászló elfogadásáról szóló határozat elleni feljelentés tárgyalása. Az önkormányzat jogásza halasztást kért, a bíróság szeptember 10-re halasztotta az ügy tárgyalását, tájékoztatta a Sláger Rádiót Antal Árpád polgármester.
Addig a város polgárai védelmükbe vehetik a település zászlaját. Az RMDSZ sepsiszentgyörgyi szervezete arra kéri a polgárokat, lépjenek be abba a perbe, amit az önkormányzat folytat a prefektúra ellen. Tóth Birtan Csaba ügyvezető elnök a Sláger Rádiónak elmondta: csütörtöktől hat standot állítanak az Erzsébet parkban, a Sugás áruház előtt, a piacon, a Szemerja negyedben a Stadion előtt, és arra kérik a polgárokat, írják alá azokat az íveket, amely által részévé válnak a pernek és így védelmükbe veszik a zászlót.
„Mutassuk meg, hogy egy összetartó és erős közösség vagyunk, akitől nem lehet elvenni a szimbólumhasználat alapvető jogát”, mutatott rá Tóth Birtan Csaba. Leszögezte: a perbe beszálló polgárok vagy civil szervezetnek nem kell megjelenniük a tárgyaláson, viszont gyakorlati haszna van, mert ha a brassói táblabíróság érvényteleníti a sepsiszentgyörgyi zászlót, az önkormányzatok nem vihetik tovább a pert a Strasbourgi Emberjogi Bíróságra, de civil szervezetek és magánemberek ezt megtehetik.
Kovács Zsolt
www.slagerradio.ro
Erdély.ma

Megjelent a VADRÓZSÁK második kötete (A százötven évig készült kiadvány)
Háromszéken, Erdővidéken mindig tisztelettel emlékeznek Kriza János munkásságára, a nagyajtai emlékházban őrzik a személyéhez kötődő tárgyakat, művei és a róla szóló írások jelentős részét, emlékeznek születésének, halálának évfordulójára, mellszobrot állítottak neki a község központjában.
Legutóbb pedig méltó ünnepséget rendeztek születése 200. évfordulójára. De magáénak vallja az egész Háromszék. Legutóbb a Vadrózsák első kötetét, 1863 óta először, teljes hasonmás kiadásban Kovászna Megye Tanácsa és a Kovászna Megyei Művelődési Központ Sepsiszentgyörgyön jelentette meg, most pedig a kovásznai, Sepsiszentgyörgyön érettségizett kiváló néprajzkutató, Olosz Katalin gyűjtötte össze szétszórt hagyatékát, hogy közzétegye a Vadrózsák második kötetét.
Százötven évig írták
Az Arany János szerkesztette Koszorúban 1863. január 25-én a Vegyes rovatban olvasható: „Éppen most jelent meg Steinnél Kolozsvárt Vadrózsák. Székely népköltési gyűjtemény. Szerkeszti Kriza János. Első kötet.”
S ettől kezdve a Vadrózsák cím után hosszú ideig kiírták: első kötet. De idő teltével bizonyos alkalmakkor lassan még tudományos közlésekben is el-elmaradt, vagy egyre ritkábban közölték az első kötet kiegészítést, mert véglegesnek kezdte tekinteni mind a tudományos közvélemény, mind az olvasóközönség, hogy a székely népköltési gyűjtemény mint Vadrózsák egyedüli kiadvány, folytatására nem lehet számítani. De végül napjainkban mégis megjelenhetett a második kötet is, mégpedig úgy, hogy – Olosz Katalin fogalmazása szerint – százötven évig írták. Tekintsünk vissza a kezdetekre! Olosz Katalin e kötet előkészítése során ezt tette. Javában folyt a Vadrózsák nyomtatása, amikor Kriza Jánosnak véglegesen rá kellett jönnie: annyi népköltészeti anyag gyűlt már össze, hogy nem fér el az előkészített és még folyamatosan gyarapodó könyvben, szükség lesz második kötetre is. 1862. július 11-én így írt: „a második kötetre a jövő évben készen leszek: van is készletem még annyi, hogy egy 40 íves kötetet kiállíthassak” [az első kötet 37 ív]. De elkezdődött fokozódó kételye is: „ki tudja, lesz-é és mikor! egy második kötet.” Próbáljuk követni Kriza János életében hol a bizakodó reményt, hol a csüggedést, máskor a mindig újrakezdést a második kötet megjelentetéséről. 1862. augusztus 12-én levelében írta Gyulai Pálnak: „Készleteim nagy sokasága mulhatatlanul szükségessé teszi egy IIik kötet kiadását.” Október 19-én folytatta: „sok helyről gyülend bé mégis valami az én Gyűjteményem IIik kötetébe, mely majd a jövő nyáron menend sajtó alá”; november 19-én szintén Gyulai Pállal közölte: „Ha már méltónak találják e gyüjteménynek folytatását, tán nem lenne rossz a Grófot ambitionálni arra, hogy tovább is pártfogolja s előmozdítsa annak kiadását – akkor már a jövő évben neki kezdenénk a nyomtatásához”; 1863. január 4-én (még nem jelent meg az első kötet), a második kötetre utal: „jövő Septemberben legalább sajtó alá adandók”; de június 27-én azt írta: „A Vadrózsáim második kötete kiadására új év előtt nem gondolhatok”; október 4-én a Gyulai Pálhoz küldött levelében már némi lemondásról írt: „a »Vadrózsák« IIik kötetét elkészíteném sajtó alá, de ebben a pangó világban nincs semmi jó kilátásom. Várok hát addig, míg jobb világra vergődhet a végzet.” A következő év május 26-i keltezés: „Isten tudja, mikor lesz módom kiadni a »Vadrózsák« másik kötetét, melynek anyagszerei csaknem mind készen állnak.” Többször visszatért az anyagi gondokra is. Október 26-i levél: „A Vadrózsák második kötetét kész vagyok bármikor kiadni, hogyha egy kissé biztosíthatom a rá teendő költségek – a nyomtatásiak megnyerését.” Annál is inkább szükséges volna támogatásra, mert ezekben az években többször, több helyen panaszkodik azért, hogy még mindig tartozik a nyomdásznak az első kötet megjelentetéséért. 1865-ben további várakozásról tájékoztat: az Akadémia is segíti a kiadást „a jövő évben, azért az évet még mind a szerkesztésnek, a gyűjtésnek fogom szentelni, hogy majd választékosabb gyűjtéseket adhassak a közönségnek.” 1866-ban ismét a további halasztást közli: „Még egy év előtt nem adom ki, az alatt főleg Csík-Gyergyóból remélek valamit nyerhetni”.
A következő évek is a támogatás reményében, a gyűjtés és szerkesztés folytatásával teltek el. Az 1868. október 13-i levélben olvashatjuk: az ígért „segélyt remélem énmagam is nemsokára megnyerhetni – s akkor képes leszek a már rég készen álló IIik kötetét is »Népköltési Gyűjteményemnek« kiadatni.” Kriza János halála előtt két évvel, 1873. január 5-én válaszlevélben közölte Gyulai Pállal: „nem maradhatnánk-e a mellett, hogy a IIik kötetbe szánt anyagszert rendezném s legfeljebb 4 hónap alatt sajtó alá készíteném”. És a Kelet című kolozsvári lap – idézi Olosz Katalin – a Napi hírek rovatában közölte: „Kriza János még ez évben kiadja a »Vadrózsák« második kötetét, mely bizonyára a népköltészeti virágok egyik ékes bokrétája lesz.” Jakab Elek pedig 1874. december 27-én írta Kriza Jánosnak: „Hát a Vadrózsák IIik kötetével mit teszel? Írj egy pár sort hozzá, küldjed ki neki [Gyulai Pálnak], hidd meg, tiszteletdíjjal kiadatja, de sőt kiadatják más barátai, akik mohón várják a nagyszerű műved végét! Oh hallgass meg, édes jó barátom! Míg nappal van, míg munkádat te végezheted, végezd el. Ne maradjon félbe dicsőséged emlékoszlopa!” Kriza János ismételten hozzálátott a Vadrózsák második kötetének nyomdai előkészítéséhez, de csupán két hónapja maradt munkálkodásra, mert 1875. március 26-án tüdőgyulladásban végleg eltávozott az élők sorából.
A második kötet további útja
Olosz Katalin a továbbiakban is nyomában járt a második kötet sorsának. Alig egy nappal Kriza János halálát követően Toldy Ferenc sürgeti a Vadrózsák második kötetének kiadását. 1875 októberében Kriza János hagyatéka már Gyulai Pálhoz került. A Vasárnapi Újságban is írnak arról, hogy a kiadásra készen álló második kötet költségeit az Akadémia biztosítja. Némi hallgatás után 1882-ben megjelent a Magyar Népköltési Gyűjtemény III. kötete Székelyföldi gyűjtés címmel, amelynek előszavában azt olvashatjuk: „Kriza hagyatékát nemes lelkű özvegye bocsátotta rendelkezésünkre …s kiválasztottunk belőle minden kiválaszthatót, de a nagybecsű balladákon kívül, melyek egy részét Kriza még életében a lapokban közölte, nem sok értékest találtunk benne.” A továbbiakban vissza-visszatérő gondolatként élt, hogy az első kötetnél, az 580 oldalasnál nagyobb terjedelműnek, a másodiknak, már 1862-ben nagyobb mennyiségű anyaga kiadásra készen állt, s ezt még meg lehet toldani azzal, hogy Kriza János és társai tovább folytatták a gyűjtést, de a Magyar Népköltési Gyűjtemény III. kötetének kiadásakor csupán mintegy száz oldalnyi közölhetőt találtak a szerkesztők. Majd a második kötet kiadása fokozatosan feledésbe merült. Még a szaktudomány képviselői is elfogadták, hogy a hagyatékból többet nem lehetett kiválogatni. Az 1960-as éveknek kellett elkövetkezniük, amikor Faragó József, a Kriza-hagyaték kutatója megállapította, hogy nemcsak felelőtlenül szerkesztették a Magyar Népköltési Gyűjtemény III. kötetét, hanem egyenesen félrevezették a kutatókat és olvasókat, amikor lezártnak tekintették a Kriza-hagyaték ügyét.
Olosz Katalin
annyi huzavona, kiadási gondok, szerkesztési félremagyarázások, elhallgatások, a végleges feledésbe merülés megelőzéséért százötven év után fáradhatatlan kitartással, a nehéz feladat elvállalásával kezdett hozzá az mulasztások pótlásához. Vállalkozott a Kriza-hagyaték felkutatására és a Kriza János által annyira óhajtott második kötet kiadására. Aprólékos és hosszas kutatás eredményeként sikerült rátalálnia a hagyaték jelentős részére: átnézte a Kriza János által nyomtatásban közzétett gyűjtéseket, a különböző folyóiratokban, más közleményekben megjelentetett népi alkotásokat, felkutatta a kéziratos hagyatékot, azt is, amit 1949-ben az Akadémia pincéjében véletlenül találtak, mindenre figyelve hasonlította a kéziratokat és a kinyomtatott szövegeket, kijavította a szándékosan vagy véletlenül közölt ferdítéseket. Következtetéseiben hasznosította Kriza János írásait, levelezését, amelyeket nemrég Szakál Anna tett közzé. Szerkesztés közben arra törekedett, hogy folytassa Kriza Jánosnak az első kötetben kialakított rendszerét. De bizonyos módosításokra a gyűjtemény szétszórtsága, némely részek elkallódása, az eltérő írásmódok, a folklórkutatás huszadik századi fejlődése is késztette. Kriza János százötven évvel korábban kialakított szerkesztési elvét ki kellett egészíteni oly részekkel, amelyek utólag kerültek elő a hagyatékból. Ilyen a hiedelmeket bemutató fejezet, amelyre Kriza János a Vadrózsák első kötetének előszavában már utalt. Olosz Katalin kiegészítette a hagyatékot a Magyar népcsoportok Erdélyben fejezettel, amely a 19. századi Erdélyben élő, a székelységtől külön álló magyar népcsoportokról nyújt némi tájékoztatást. Ezért is változott a kötet alcíme a Székely Népköltési Gyűjtemény helyett Erdélyi néphagyományokra. Némely változtatásokra a későbbi kutatások alkalmazása is késztette. Ha a törzsanyagban nem is, de a jegyzetekben például a balladák címe után közölte a ma már nélkülözhetetlenné vált típuscímeket, továbbá figyelembe vette azt a nemzetközileg elfogadott szabályzatot, amelyet 1966-ban a folklórkutatók alakítottak ki a freiburgi értekezleten az egységes összehasonlító vizsgálódás érdekében is. Olosz Katalin a második kötetről elmondott általános megjegyzéseken kívül megkereste az eredeti szöveget, elfogadható szempontokat próbált kialakítani a különböző írásmódok egységesítéséhez, kijavította a már nyomtatásban megjelent eltérő közlések szövegét, összehasonlította a hagyatékból előkerült írásmódokkal. Pontosan megjelölte a forrásokat, helyreigazította a versszakok írásmódját, tisztázta, ki, hol, mikor közölt az eredetitől akár egy szóval is eltérő szöveget vagy másként írt hangot. Olosz Katalin így zárja a második kötetet: „Százötven év történetének végére értünk. A könyv, amelynek másfél századdal ezelőtt kellett volna megjelennie, megszületőben (egészítsük ki: megszületett). Láttán-olvastán azonban egyik szemünk sír, a másik nevet. Örvendünk annak, hogy sikerült végre összehoznunk a Vadrózsák második kötetét. Örvendünk annak, hogy nyomára akadtunk a Kriza-hagyaték eddig lappangó darabjainak, s hogy általuk tisztázni tudtunk olyan problémákat, amelyeket több mint egy évszázada görget maga előtt a szaktudomány.” E siker közös örömünk, Olosz Katalint mindezért köszöntjük, és köszönjük, amit e kötet megjelentetéséért tett. Sajnálkozik viszont azon, hogy a „Kriza-hagyaték feltárása körül bőven van még tennivaló”, hisz nem minden kéziratnak sikerült nyomára akadni.
A harmadik kötetért
Kriza János az első kötet nyomdai munkálatainak megkezdését követően arról írt Gyulai Pálnak, hogy rövidesen második kötetre is szükség lesz, de a mesék „egy harmadik kötetre maradnának fenn”. Ezt a tervét, igényét a későbbiekben is megismételte. Most pedig Olosz Katalin a második kötet záró soraiban arról ír: „egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a második kötetbe a mesék megint csak nem fértek be, szükség lesz egy harmadik kötetre is, melynek gondolatát egyébként maga Kriza is felvetette. Bízunk abban, hogy valóra válik Kriza János legmerészebb álma: napvilágot lát a Vadrózsák harmadik kötete is – és nem újabb másfél évszázad múltával!”
KRIZA JÁNOS: VADRÓZSÁK, Erdélyi néphagyományok. Második kötet. Kriza János és gyűjtői körének szétszórt hagyatékát összegyűjtötte, szerkesztette, bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel közzéteszi Olosz Katalin. A Kriza János Néprajzi Társaság kiadása, Kolozsvár, 2013.
Albert Ernő
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

És kint mi vár rád
– Mik voltak a legintenzívebb félelmeid a diktatúra idején? – Hogy emberi méltóságom utolsó dekáitól is megfosztanak... Rám szállnak, bekerítenek, megzsarolnak a csigagerincűek – engem, aki nekik soha, de rájuk mindig szerettem volna köpni. Rettegtem a fizikai bántástól, tudtam, képtelen lennék elviselni.
De inkább talán attól féltem, hogy könnyen provokálható tehetetlenségemben valami visszafordíthatatlan őrültségbe hajtanak. Miként az szinte meg is esett, a szeku fizetett külső munkatársa agresszív provokációjának köszönhetően. Álltam vele szemben (nevét sosem felejtem), az esőköpenyem alatt hatalmas kést szorongattam, s éreztem, hogy bármelyik pillanatban böllérré változhatok. Hirtelen pályamódosításomban cimborám parancsszava fékezett meg. Ez volt az elvtársak aljas módszere: minél mélyebbre süllyeszteni az embert, minél jobban megalázni, hogy aztán annál kiszolgáltatottabb, annál manipulálhatóbb legyen.
– Vezetőségi tagja vagy az Europa Clubnak...
– A klub a nagy idegenben menedéket nyújtott, fellépési lehetőséget kínált – életmentő volt a valahova tartozás, az anyanyelvi közegben forgolódás. Itt kinn döbbentem rá, mennyire közösségi emberré tett a színház. Kerestem hát a fórumot, melyen szólhatnék kizsigereltségünkről, fajüldözöttségünkről, lidérces álmainkról – az otthoni állapotokról. Memorandumot írtam, az osztrák rádióban elsőként számoltam be részletesen az Aranykorszak népboldogításáról, forgolódtam a Szabad Európa Rádió szerkesztőségében, nyílt téren, fáklyafényben fújtam a mikrofonba az Egy mondat a zsarnokságrólt… de talán az Europa Clubban tudtam a legtöbbet elmondani üldöztetésünkről. Idővel aztán bekerültem a vezetőségbe, s legfőbb törekvésem erdélyi művészek, politikusok meghívása-felléptetése lett. Újabban évkönyvet szerkesztek az elhangzó előadásokból. – Szerkesztőségi tagja vagy a Bécsi Naplónak...
– Egy ideig én voltam a szedője, majd „ postása”. Aztán bevettek a szerkesztőségbe. Itt is az erdélyieket protezsálom. Mivel túl „komoly” újság, házi használatra összehoztam egy (bor)humoros lapot Szürkebarát címmel. Ugyanis gazda lettem az óhaza kies dűlőjében, magam művelem meg szőlőmet hétvégeken, magam szüretelek, többedmagammal iszom a pompás nedűt; szerencsére olyan sok barátom van, hogy a két szomszéd is nekem termel.
– Politikai szatírákat írsz. Lett belőlük két kötet...
– Bőven volt és van élményanyagom, sajnos. A mérhetetlen ostobaság, a bunkó gőg, a gazember szemfényvesztés, a fröcsögő sovinizmus, ami a világ legcsodálatosabb hazácskájának kikiáltott szemétdombon tovább folyik, kimeríthetetlen forrást biztosít. Így hát a Dákok a nyitott égbolton, az Öntudat és facke után írom Az elvtárs nem vész el című neobalkáni helyzetjelentést.
– Elő is adod ezeket a szövegeidet?
– Persze. A Kárpátok Bölénye még javában üzekedett, amikor a klubban kiteregettem a kommunista szennyest. A decemberi (vissza)fordulat aztán lehetővé tette, hogy Erdélybe is beugorjam. Sepsiszentgyörgyön és Marosvásárhelyen (pontosan a márciusi pogrom első évfordulóján) író(?)-olvasó találkozó keretében „viseltem ki magam”. Tavaly Kézdivásárhelyen, Szentgyörgyön, Vásárhelyen léptem fel két kollégám besegítésével, a román Szabad Európa Rádió szerint nemzetgyalázó bűnében kéjelegve.
– Játszottál színpadon eljöveteled óta?
– Hat év „nyugati tanulmányidő” után több hónapra hazamentem, és Nemes Leventével felújítottuk-átrendeztük az Emigránsokat. Ezzel is bejártuk a Monarchiát: Szentgyörgy, Kisvárda, Bécs, Grác, Innsbruck. – Milyen a kapcsolatod egykori kollégáiddal?
– Kitűnő. Mind a hat társulattal. Mostanában többet találkozom velük, mint otthoni korszakomban. Szeretem őket. Vajon azért, mert nem vagyok köztük? Ők is szeretnek engem. Vajon ugyanezért? (A főiskolától egyszerűen imádatot várok: nekünk, menekült színészeknek köszönhetik, hogy egyáltalán áll még az intézet. Mert ha mind otthon maradunk...) Magyarországi vendégszerepléseiken igyekszem megjelenni, erdélyi körútjaimon beugrom egy-egy előadásra, vagy legalább röpke, boros pletykapartira, most drukkoltam és koccintottam végig a Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválját (Kisvárda)... De mindennél lényegesebb: Az utóbbi három esztendő alatt a marosvásárhelyiekkel három, a szatmárnémetiekkel, a nagyváradiakkal és a szentgyörgyiekkel két-két alkalommal, egyéni előadókkal vagy tucatszor sikerült betörnöm Bécsbe. Azon spekulálok, miként lehetne rendszeresíteni ezeket a labancföldi portyákat. – Szerinted milyen a jelenlegi hazai magyar színjátszás?
– Jaj, ezt a kérdést megspórolhattad volna! Röviden: amilyen lehet. Vagyis esetleges. Kevés a színész, kevés a rendező, egyre kevesebb a néző... A II. Sírásó Hamletet, a Dajka Júliát játszik... A társulatok Godot-ra várnak... a főiskola irányából. Reméljük – kivételesen – mindenüvé megérkezik. – Mire jó a jelen kötet? Emlékezni? Összefog? Közös krónikát írtok?
– Lehet, hogy semmire, nem tudom. Megeshetik, hogy csak nekem kell. (De már az is egy vevő.) Hogy van-e dokumentumértéke, hogy mond-e valamit erről a nemzedékről, az erdélyi magyar színjátszás utóbbi évtizedeiről – majd eldől.
– Hogyha a „szentgyörgyi színpadot” kihúzzák alólad, alólunk, befogadó hazánk idegenként kezel, s Magyarországon sem éreznénk magunkat otthon, akkor meg mire fel...? – Mi már otthon sem éreznénk magunkat otthon, itt idegenek vagyunk, Magyarországon meg románok. Hogy mégis mire fel? Én ehhez a csapathoz tartozom, már nem tudok, és nem is akarok más lenni, mint aki voltam. Hiába menekül az ember Afrikába, gyönyörűen lebarnulhat ugyan, de négerré nem lehet soha.
– Nem furcsa, hogy míg Ceauşescu élt, puszta jelenlétével is célt meg értelmet adott életünknek: át akartuk menteni magunkat egy feltételezett jobb világba...? – A jobb világ valóság. Amikor lötyögök Velencében, nyaralok Mallorcán, amikor meg sem állok a határátkelőkön – szabad vagyok. Amikor nem érdekel, hogy melyik politikus mit blöfföl, amikor azt mondom és írom, amit akarok – szabad vagyok. Amikor azt eszem és iszom, amire kedvem szottyan, azzal állok szóba, akivel tetszik, és olyan nyelven, amilyenen épp méltóztatom – szabad vagyok. Igaz, amikor az otthonra, szüleimre, a színpadra gondolok – szakadok meg. Én mindenképpen átmentettem magam, az öngyilkosság legéletképesebb formáját választva. Az idegeim hozzávetőlegesen rendbe jöttek, szédüléses rosszulléteim kimaradtak. Bal szememből a foltok eltűntek, (enyhe) üldözési mániám odalett, ostoba indulataim szelídültek, állandó görcsös éhségérzetem feloldódott... Az őrület az, hogy a múlt egyre szépül, az ember mindinkább csak arra emlékszik, ami kellemes volt, néha már olyasmiken nosztalgiázik, amikért valaha káromkodott, sziszegett. Rózsaszínesedik az egész otthoni (fiatalkori) életünk, olykor már-már a nyomorra, a fájdalomra, a rabságra is vágyunk, mert az legalább a mienk volt... Meglehet, hogy e tekintetben érzékenyebb vagyok másoknál, mert vén fejjel nem értek semmihez (amuzikális a kezem), tanulni pedig… Így aztán olyan alkatrésznek érzem magam, melyet már nem lehet átszerelni egy másik motorba, mert hozzákopott-formálódott a régi szerkezethez. – Egyáltalán miből élsz tulajdonképpen?
– Ja, az „osztályharcban vasba öltözött”-en nagyon előrehaladtam: éjszakai portás vagyok egy előkelő szállóban. A munkahely olyan, mint a feleség: abból és azzal él az ember. A hobbi a szerető: lehetővé teszi az előbbi elviselését. A kettő otthon még egybeesett. Itt kettős életet élek. – Miért nem álltál meg Magyarországon?
– Mert akkor (88-ban) még nem lehetett, de főleg azért, mert a szocializmusnak még az árnyékától is izzadtam. Meg aztán van egy olyan, hogy ahonnan én a lábam kiteszem, oda rögtön betolakodnak a románok; elvégeztem a főiskolát, a következő tanév már két tagozattal indult; Szentgyörgyről eljöttem augusztusban, márciusban a „testvérek” már ott voltak a színházban... Na, most próbáld elképzelni: kikötök Magyarországon, aztán valamiért tovább kényszerülök...
Kérdezett: Gergely Tamás
(1994)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szaporodnak irodalmi zarándokhelyeink
Igen, székelyföldi kiruccanásai során aki csak teheti, egy megállót Udvarhelyre is beiktat ezután, hogy legalább egy főhajtásnyira elidőzzön Sütő András szobránál a művelődési ház előtti téren. A vasárnapi avatóünnepségen az író számos tisztelője ott volt. Helybeliek és környékbeliek, marosvásárhelyiek, kolozsváriak, sepsiszentgyörgyiek, magyarországiak, amerikaiak, és még ki tudja hányan és honnan a tömegben. Sokan méltatták az eseményt, dicsérték a kezdeményező udvarhelyieket, dr. Ferenczy Ferencet, a Sütő András Baráti Egyesület tagját és az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány elnökét, Lőrincz Györgyöt, a helyi önkormányzatot és mindazokat, akik adományaikkal, másfajta hozzájárulásukkal lehetővé tették a szoborállítást. Jutott az elismerésből az emlékmű alkotójának, Zavaczki Walter fiatal szobrászművésznek is. De a tisztelgés mindenekelőtt "szavaink Nagyfejedelmét" illette.
Közben sokunk fejében az is megfordult, hogy Sopron után minket, marosvásárhelyieket Székelyudvarhely is megelőzött. Pedig úgy illett volna, hogy elsőként az író városa tegye ily módon is nyilvánvalóvá: időtől, koroktól függetlenül elevenen kívánja tartani Sütő András emlékét. Illő helyen álló, méltó köztéri alkotással! De hol vagyunk még ettől?! És bár igaz az, amit az író, irodalomkritikus barát, Gálfalvi Zsolt mondott az avatáson, miszerint szavakból, gondolatokból formálva, jelképesen mindenütt, ahol magyarok élnek, áll egy-egy Sütő-szobor, azért az olvasók, az utókor tiszteletének szobormások alakjában is testet kell öltenie. Marosvásárhelyen mindenképpen. Erre mégsem kellene időtlen időkig várnunk!
De idézzük is Gálfalvi Zsoltot a Lényeglátó jelentések című írásából. A június 23-i eseményre megjelentetett tartalmas kiadványban olvasható: "Ha van értelmes emberi élet, ha van az elmúlással perelő életmű, a Sütő Andrásé ezek sorában világít. Szárnyas szavai létünkbe ivódva példázzák az írástudó törékeny és mégis lélekerősítő lehetőségeit. A kíméletlen történelem szorításában is lehet az emberség, az értelem becsületérzé-sének, az emberi- közösségi értékek őrzésének, teremtő lombosításának az esélyeit egyengetve élni és munkálni". És tovább: "…az értékteremtő képességet és életrevalóságot sűrítő nyelvet éltette, gyarapította, művelte szállóigékké nemesedett, lényeglátó jelentésekkel tartalmasodott szókapcsolatokkal. És ezt óvta, őrizte konokul, következetes elszántsággal, teremtő képzelettel, sokrétű tudással, szivárványos kedéllyel – és személyes áldozatvállalással.
Korunkban a sietős szoborállítók és szoborrombolók elfogult buzgalma és felszínes frázisokba burkolt erőszakos igyekezete miatt néha kétessé válik az emlékjelek értelme. Sütő András rég várt szobra azonban maradandó szavakból, gondolatokból épül és lelkünkben formálódik klasszikus értékű, igehirdető, megtartó művének jelképévé".
A Sütő András munkásságát, egyéniségét fotókkal is felidőző kötet tizenöt író, költő, pályatárs esszéjével, visszaemlékezésével, vallomásával, értékelő soraival vázolja fel mindazt, amit Pusztakamarás 2006-ban elhunyt fia élete nyolcvan esztendeje alatt nyújtott közösségének, könyvei olvasóinak, drámái nézőinek.
A vasárnapi avatóünnepség jóformán még véget sem ért, a kisgyerekek máris ott viháncoltak a méretes bronzszobor talapzata körül. Az író talán épp ennek örülne a legjobban: a legtermészetesebb módon jelen lehet az emberek mindennapjaiban, s ércmása révén talán szellemi létünk köznapi vérkeringésébe is szervesebben bekapcsolódhat.
(nk)
Népújság (Marosvásárhely)

Újvidéki győztes, erdélyi díjözön a színházi fesztiválon
Sorsszerűség a köbön: a 25. Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja programjának utolsó, ráadásul Opera ultima címet viselő versenyelőadásának, az Újvidéki Színház produkciójának ítélték oda a seregszemle fődíját. A kitüntetések túlnyomó része Erdélybe „utazott”.
Lehetne spekulálni, hogy a szervezők direkt szánták-e az újvidékiek slusszpoénját a kisvárdai fesztivál végére, de alighanem a klasszikus „gondolta a fene” választ kapnánk az érintettektől. Annál is inkább, mivel az anyagi okokból minden korábbinál „fapadosabbra” hangolt fesztivál résztvevői többnyire „forró ágyváltással” cserélték egymást. Az újvidékiek Opera ultimája mindenesetre a versenyszegmens méltó befejezése volt, s a várszínpadi előadás végén bizony sokakban megfogalmazódott: ezzel az előadással még bármi megtörténhet. Meg is történt: fődíjas lett. Nemcsak a szinte émelygést okozó tömény kérdésfelvetéssel, amelyek éppen igazságuk révén közelített vészesen a demagógiához. Szerencsére még idejében behúzta a vészféket, s így teljesen alkalmasnak bizonyult arra, hogy sokáig emésszük magunkat a hallott-felvázolt helyzeteken, amelyek térségünkben bárhol maximálisan aktuálisnak tűnhetnek.
Beaumarchais szövegei – A sevillai borbély és Figaro házassága – már történelmileg forradalminak számítanak, s mint kiderült, Gyarmati Kata dramaturg és Kokan Mladenovics rendező radikális újraértelmezésére is alkalmasak. A keretül szolgáló aktuálhelyzet ismerős: egyre inkább elharapózik az a gyakorlat, hogy a színházfenntartó beleszól a műsorpolitikába. Az intézmény válasza két, merőben ellentétes töltetű és stílusú felvonásban érkezik. Az első – a mozarti sevillai borbély – remek paródiája a történetnek és operának egyaránt, sok jó ötlettel és egyensúlyérzékkel.
Szünetben nem is sejtjük, mi vár ránk a folytatásban. A Figaro házassága csak laza keret térségünk alapvető társadalmi, művészi, szociális problémáinak kimondásához, a maradék művészi szabadsággal megfogalmazott forradalmi kiáltvány közzétételéhez. Sötét, elkeserítő üzenet, erősen határos a kocsmapolitizálással, alaposan próbára teszi befogadóképességünket. A feszes szerkezet, a remek színészi játék azonban „eladja” a talán nem is annyira túlrajzolt képet. A tapsrend után szinte szövetségesként álltunk fel helyünkről: meg kell próbálni, ellenkező esetben szinte nem érdemes színházat csinálni. És Kisvárdát játszani sem.
Kisvárdai dicsőséglista
Életmű-díj: Fülöp Zoltán (színművész, Csíki Játékszín), Hernyák György (Újvidéki Művészeti Akadémia osztályvezető tanára)
Fődíj: Ultima című (az Újvidéki Színház Opera ultima című előadása)
Az Emberi Erőforrások Minisztériumának díja: Bányavakság (a marosvásárhelyi Yorick Stúdió és a marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata)
Legjobb alakítás (megosztva): Nagy Dorottya és Bányai Kelemen Barna (Bányavakság – a marosvásárhelyi Yorick Stúdió és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata) Kisvárda Város Díja: Tokai Andrea (Parasztopera – temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház)
Kisvárda város polgármesterének díj: Béres Márta (szabadkai Kosztolányi Dezső Színház) A legígéretesebb fiatal színész számára alapított Teplánszky Kati-díj: Egger Géza (a szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata – A nyugati világ bajnoka című előadása) A Kisvárdai Várszínház által felajánlott egyéni díj: D. Albu Annamária (sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház – Az imposztor című előadása)
A Kisvárdai Várszínház által felajánlott egyéni díj: Szakács László (Az imposztor, valamint a Bányavakság című előadásban nyújtott alakításáért)
Közönségdíj: a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Az imposztor című előadása
Csinta Samu
székelyhon.ro

Négy állástalanból egy kap támogatást
A hivatalosan nyilvántartott háromszéki állástalanok 75 százaléka nem jogosult segélyre, elhelyezkedési lehetőségüket pedig igencsak korlátozza hiányos felkészültségük. Az országszerte bejegyzett 440 ezer érintett közül háromszázezren vannak hasonló helyzetben, térségünkben pedig több mint hatezer munkanélküliről tud a szakhivatal.
Az érintettek zöme tulajdonképpen tartósan munkanélküli, egy évnél hosszabb ideje szerepelnek a nyilvántartásokban, s általában kevés vagy hiányos tanulmányokkal, képzéssel próbálnak helyt állni a munkaerőpiacon – összegez a jelenség kapcsán Téglás Ferenc. A megyei munkaerő-foglalkoztatási hivatal igazgatóhelyettese rámutatott, négy állástalan közül csupán egy háromszéki kap munkanélküli segélyt.
A segély minimális alapösszege havi 375 lej, ezt egészíti ki – a szolgálati idő függvényében – az utolsó egy évi bér átlagának három-tíz százaléka. Nemcsak térségünkben, de országszerte probléma az érintettek munkaerő-piaci elhelyezése, ezért arra törekszenek a hatóságok, hogy felkészítésüket előbb az iskolában alapozzák meg, így a továbbiakban szakképzésben is részesülhetnek. Téglás Ferenc ismertette: a megyei tanfelügyelőséggel együttműködésben irányítják az ide sorolható munkaerőt a tanintézmények felé, májusban például huszonegyen jelentkeztek, zömük az árapataki, másik részük pedig a sepsiszentgyörgyi Gödri Ferenc Általános Iskolában tanulhat. A segélyre nem jogosultaknak félévente kell iratcsomójukat megújítaniuk a munkaerő-foglalkoztatási hivatalnál. Ám sokan, jobbára a szociális segélyben részesülők, hiányos vagy lejárt dokumentációval jelentkeznek, így nem lehet őket ismét nyilvántartásba venni, s nem kaphatják meg a szükséges igazolást sem, mellyel az illetékes önkormányzatnál a szavatolt juttatást igényelhetnék. Az érintettek zöme előpataki, a hivatalos statisztikák szerint a háromszéki vidéki településeken itt a legmagasabb a munkanélküliség, 27,5 százalék. Bölönben is magas a mutató, közel 27 százalék, ami több mint négyszáz állástalant jelent.
Demeter Virág Katalin
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)