Magyar tájház-szemle: határon innen és túl
Újfajta együttműködés körvonalai rajzolódnak a magyarországi és hazai néprajzos-muzeológusok kisszámú szakmai közösségei között. Az éppen tízéves jubileumát ünneplő Magyarországi Tájházak Szövetsége (MTSZ) és a Kriza János Néprajzi Társaság (KJNT) közös szervezésében kétnapos tájház-konferenciát tartottak a Kriza társaság Mikes-utcai székházában, március 8–9. között. Az előadásokat egy huszonkét tablóból álló fotókiállítás is kiegészítette, amely a szentendrei skanzenben újonnan felépülő erdélyi tájegység előzetese is egyben. A Szabadtéri Néprajzi Múzeum (SZNM) új vállalkozása egy erdélyi kollégákkal megvalósított, ötéves kutatási projekten alapszik, melynek pillanatképeit ezúttal a kolozsvári közönség is megtekinthette.
A kiállítás megnyitóján T. Bereczki Ibolya, az SZNM főigazgató-helyettese hangsúlyozta: csak olyan épületek kerülnek elköltöztetésre, amelyek eredeti helyükön már nem maradnának meg, és olyan tárgyakat vásárolnak meg, amelyek helyi múzeumban is megtalálhatók.
Az előadásoknak és vitáknak helyet adó szakmai találkozó egy tető alá hozta olyan nagy múltú intézmények képviselőit is, mint a bázisként működő szentendrei skanzen, a nyíregyházi Sóstói Múzeumfalu, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum vagy a kolozsvári néprajzi múzeum; de számtalan kevésbé ismert múzeum/tájház vagy fiatal kezdeményezés is bemutatkozhatott, úgy mint a Kallós Zoltán-féle válaszúti múzeum, a zabolai Csángó Néprajzi Múzeum, vagy olyan, döntően önfinanszírozású kisintézmények, mint a kalotaszegi Méra, a peremvidéken található Tordaszentlászló, a bihar megyei Várasfenes, az érmelléki Gálospetri és Szalacs, vagy a Hargita megyei Máréfalva tájházai, Nyisztor Tinka pusztinai kísérletei, vagy éppen a dél-alföldi Endrődi Tájház.
A konferencián díjátadásra is sor került: a tavalyi Europa Nostra Nagydíjas Kovács Piroska, máréfalvai nyugdíjazott pedagógus és néprajzi gyűjtőnek a KJNT díszoklevelét ítélték oda, amely „Daczó pátert” követően az intézmény történetében második alkalommal került kiosztásra.
Néhány bevezető/áttekintő vagy elméletibb igényű előadás mellett a prezentációk többsége a tájházak és gyűjteményeik bemutatására és szakmai tapasztalataik megosztására fektette a hangsúlyt.
Még ha Magdó János kolozsvári magyar főkonzul abbéli reménye kissé elrugaszkodott volt is, miszerint a tájházaknak az elvándorlást fékező, magyarságmegtartó szerepe lenne, de az intézmények helyi közösséggel fenntartott szoros kapcsolatát és az identitás erősítésében betöltött funkcióját több előadó is nyomatékosította, és megfogalmazott céljaik részeként emlegették. Szonda István, az Endrődi Tájház vezetője a megismertetés mellett egyfajta népnevelői szándékkal a fiatal generációval fenntartott kapcsolat elsődlegességét is kiemelte.
A lokális közösség, de egyáltalán a látogatóknak e tájházak életébe való bevonása magában hordozza azt a kényes kérdést is, ami a szakmai szempontok és látogatói igények gyakran össze nem egyeztethetőségére figyelmeztetnek. Az előadásokból világosan kitűnt: az egyre kiterjedtebb intézményi hálóval bíró tájházak turizmussal való összefonódottsága komoly kihívások elé állíthatja a szakmát.
Furu Árpád népi építészettel is foglalkozó műemlékvédelmi szakmérnök összegző gondolatát idézve, miszerint a nagy energia-befektetés mellett profitot sohasem fogunk termelni, hanem sikeres pályázatok útján esetleg az önfenntartás lehetséges, könnyen beláthatók a szakma függetlenségével kapcsolatos aggályok. Eugen Vaida, a Nagyszebenből érkezett szakember megfogalmazása szerint a „szép bolondjai” ők.
De akár az esetleges megalkuvás, akár a szakmai irányítás hiánya felől közelítjük a kérdést, mind a Maros megyei tájházak helyzetét összegző néprajzkutató, Vajda András által használt „post-múzeum” fogalma, mind a Pozsony Ferenc akadémikus által levont következtetések, jelezvén az erdélyi tájházak statikusságát, túlzsúfoltságát és tárgykatalógusok hiányát: meglehetősen elmarasztalóak voltak.
További feladat elé állítva a muzeológia és népi építészet szakértőit, Furu Árpád a hitelességnek az örökségvédelemben betöltött fontos szerepét hangsúlyozta. A restaurálás akkor igazán sikeres, ha az eredeti funkciót fenn tudjuk tartani, márpedig a népi kultúra gyökeresen átalakult, az egykori lakóházakhoz kapcsolódó életmód többnyire már nem lelhető fel − jegyezte meg az építész.
Több előadótól elhangzott azon észrevétel, miszerint gyakran ellentmondásba kerül e letűnt korok paraszti értékeinek megőrzésére tett kísérlet és a helyi közösség szégyene, saját hagyományos értékeiket az elmaradottsággal kapcsolván össze. Ennek egyik legszélsőségesebb esetéről talán Nyisztor Tinka néprajzkutató számolt be, aki a moldvai csángók azon erős beidegződéseit említette példaként, mely szerint magyarországi utazásaikkor egymás között is csak fokozatosan váltanak a magyar nyelvre. Szülőfalujában, a pusztinai magyarok között végzett identitásőrző törekvéseit sem az iskola, sem az egyház nem támogatja − számolt be nehézségeiről a néprajzkutató.
Zárszóként a konferencia végén felszólaló Bihari-Horváth László, a hosszúpályi Bődi István Falumúzeum muzeológusát említem, aki a „csoporttöbblet” szociálantropológiai fogalmára támaszkodva, az Európai Területi Társulás (http://egtc.kormany.hu) határokon átnyúló, uniós támogatású együttműködési pályázatát elevenítette fel. A történelmi Bihar vagy Szatmár megyékre kiterjesztve, e projekten keresztül sikeres szakmai együttműködésre nyílna lehetőség magyar és román kollégák bevonásával egyaránt. Pozsony Ferenc akadémikus, a KJNT tiszteletbeli elnöke bár emlékeztetett az évek óta tartó leépítések miatti szakemberhiányra, de készséggel fogadta a kooperációs szándékot és az ötlettel való egyetértésének adott hangot.
Noha számos eredményről és ígéretes kezdeményezésről is beszámoltak az előadók, a kidomborított problémák a kritikai szellem elevenségét is tanusítják, melyek mintegy kiindulópontként szolgálhatnak majd egy szakmaibb út kitaposásához. A közös szervezésű konferencia azt is megmutatta, hogy ebben az útkeresésben partnerségre is számíthatunk.
GYŐRI TAMÁS
Szabadság (Kolozsvár),

Izsák Balázs: Nem mondunk le a célról!
"Ha a hatalom nem tárgyal, vagy nem akarja a közösség akaratát figyelembe venni, elindulunk egy úton, ami nagyon sokba fog kerülni Románia kormányának, de az is lehet, hogy az országnak is" - Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke nyilatkozott a Krónikának az autonómiaküzdelem stációiról, a párbeszédről és a végső eszközről.
– Két nappal az autonómiatüntetés után, hideg fejjel és a politikai, illetve sajtóvisszhangok ismeretében, főszervezőként milyen következtetéseket tud levonni?
– Mindenekfölött sikerként könyvelem el a tüntetést. Hamarosan levonjuk a tanulságokat, viszont addig is örömmel nyugtázhatjuk, hogy sikerült bebizonyítani, Marosvásárhely már nem a félelem városa. Akárcsak az ünnepi beszédemben, most is Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy RMDSZ-es polgármesterét idézném, aki azt mondta, hogy félelemre nem lehet jövőt építeni. Ez vonatkozik román honfitársainkra is, hisz az ország közigazgatási rendszerét nem lehet úgy átalakítani, hogy miközben a legégetőbb ügyet, a székely magyar kérdést kerülgeti mindenki, a félelem irányítja a román politikai elit gondolkodását.
– Mi zavaróbb a március 10-ei esemény kapcsán: a román politikum és sajtó értetlensége vagy az RMDSZ-csúcsvezetők távolmaradása, ellenhangolása?
– Engedje meg, hogy kezdjem inkább a pozitívumokkal. Nagyon kellemes meglepetést szerzett azoknak a marosvásárhelyi felelős beosztásban lévő román köztisztviselőknek a viszonyulása, akikkel a tüntetés előkészítése során már hetekkel korábban egyeztetéseket folytattam. Dorin Florea polgármesterrel, Corneliu Grosu prefektussal, a csendőrség és rendőrség vezetőivel végig rendkívül oldott, civilizált légkörben, nyíltan és őszintén tudtunk beszélgetni. Számomra már az első pillanattól egyértelművé vált, hogy ha nem is képviselünk mindenben azonos álláspontot, de nekik is érdekük a konfliktusmentesség. Nemcsak azért tettem ezt a kitérőt, hogy ne az elégedetlenségekkel kezdjem, hanem azért, mert ennek a néhány román embernek a korrekt viszonyulását nagyon fontos jelként értékelem.
– Akkor térjünk vissza az eredeti kérdésre.
– Ami a román sajtót illeti, az nem múlta fölül az eddig is ismert átlagos színvonalát. Ezúttal is a szenzációt kereste, és az érdemi információra kevésbé volt fogékony. Mint korábban is elmondtam, az RMDSZ csúcsvezetői közül a tüntetés szervezése kapcsán Kelemen Hunor elnökkel tárgyaltam, aki tisztán tudtomra adta, hogy társszervezőként sem ő, sem pártja nem vesz részt a rendezvényen. Ugyanakkor azt is elmondta, hogy egyetlen RMDSZ-tisztségviselőnek sem tilthatja meg, hogy ott legyen a Postaréten. Elfogadtam az érveit, de bízom abban, hogy jövőre másként lesz. Tény, hogy erről már most el kell kezdenünk azt a párbeszédet, amire Tamás Sándor, Antal Árpád, Borboly Csaba és még egy pár székelyföldi vezető eddig is fogékony volt.
– Mi a következő stáció a cél eléréséhez vezető, göröngyösnek látszó úton?
– A Marosvásárhelyen kifejezett népakaratnak érvényt kell szerezni. Ettől nem tágíthatunk! Petíciónkat meg kell ismertetnünk az egész világgal. Ugyanakkor várjuk a Ponta-kabinet válaszát. Sürgetni fogjuk, hogy a miniszterelnök fogadja a Székely Nemzeti Tanács küldöttségét, hiszen a népgyűlésen felvetett és a petícióba foglalt kérdésekről tárgyalni kell. A Marosvásárhelyen megjelent 30 ezer ember, illetve a világ 16 nagyvárosában szolidaritási tüntetést szervező tömeg nyomatékosította, hogy egy fajsúlyos kérdésről van szó, olyanról, amelyet nem lehet szőnyeg alá söpörni. Éppen ezért újra be fogjuk nyújtani Székelyföld autonómiastatútumát Románia parlamentjében.
– Ki által, hisz az évek során az RMDSZ felső vezetése kilúgozta soraiból azokat, akik évekkel ezelőtt letették a parlament asztalára a dokumentumot?
– Ez egy olyan kérdés, amiben nekem nem szabad jóslatokba bocsátkoznom. Romániai magyar parlamenti képviselet most is létezik, az én kötelességem az, hogy ennek tagjait felkérjem az új dokumentum előterjesztésére. Ha nem akad senki, aki ezt felvállalná, akkor a polgári kezdeményezés eszközéhez folyamodunk, ami a szükséges százezer aláírás öszszegyűjtését feltételezi.
– Ez viszont még mindig nem elég a tervezet napirendre tűzéséhez. De még ahhoz sem, hogy ha a törvényhozók vitára is bocsátják, az RMDSZ politikusai az ülésen maradjanak, esetleg fel is szólaljanak.
– Akárcsak a román politikummal, ugyanúgy a magyarral is az autonómia kérdése párbeszéd témáját kell hogy képezze. Hiszem azt, hogy le tudunk ülni, és meg tudjuk vitatni, hisz az SZNT és az RMDSZ elképzelése között rengeteg a közös pont. A szövetség sem szeretné, ha Maros, Hargita és Kovászna megyét továbbra is az úgynevezett középrégióba tagolnák, majd a megyevezetésektől megvonnák a hatásköröket.
– Az utóbbi napokban többször említette, hogy a székelyföldi magyarság számára kedvezőtlen közigazgatási átrendezés esetén a lakosságnak a polgári engedetlenség eszközéhez kellene folyamodnia.
– A polgári engedetlenség az erőszakmentes tiltakozás demokratikus eszköze. A polgári engedetlenség nem barikádemelést, hanem tudatosságot és kiállást jelent. Azt együtt kell eldöntenünk, hogy milyen formát választunk, milyen fokozatosságot találunk. Merthogy ennek is megvan az a lélektani szerepe, amely segítségével az embereket hozzá lehet szoktatni. Mint például, ahogy a sztrájkot megelőzi a japánsztrájk és a figyelmeztető sztrájk, a teljes útlezárást az egyik közlekedési sáv eltorlaszolása, az adóbefizetés megtagadását megelőzi az adótörlesztések késleltetése. Ha a hatalom nem tárgyal, vagy nem akarja a közösség akaratát figyelembe venni, elindulunk egy úton, ami nagyon sokba fog kerülni Románia kormányának, de az is lehet, hogy az országnak is. Persze nekünk nem ez a célunk. Mi tárgyalni szeretnénk. Ha a párbeszédre tett erőfeszítés hiábavaló, a legvégső eszköz a polgári engedetlenség. Ismétlem: a legvégső.
– Az elmúlt évtizedek baszk, ír vagy dél-tiroli példáiból kiindulva ennél „végsőbbet” el sem tud képzelni?
– A székely nép a jog népe. A magyar jogtörténet nem véletlenül szentel külön fejezetet a székely jogtörténetnek. Az évszázadok során sehol nem pereskedtek annyit, mint a székelyeknél. A jog tiszteletben tartása a nép kultúrájának részévé vált. Ha a székelység legfeljebb százévente egyszer lépett fel erőszakosan jogainak megvédése érdekében, küzdelme az adott korszak helyzetébe illett. Most, amikor Románia is, általa meg mi, székelyek is uniós állampolgárok vagyunk, ennek megfelelően kell eljárnunk. Az SZNT csakis a demokrácia eszközeivel hajlandó a Székelyföld autonómiájáért küzdeni. De legyen világos: sem a célról nem mondunk le, sem az utunkról nem térünk le. Számunkra nincs más alternatíva, csak a jog és a demokrácia.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár),

„Kutúrbrand” Sepsiszentgyörgyön
Sepsiszentgyörgy kulturális életének ad lendületet, a városmárka tudatos építésének része, a várost próbálja székelyföldi kulturális központként pozicionálni az új négyéves projekt – jelentette be tegnap sajtótájékoztatón Antal Árpád polgármester.
A 2013–2016 között futó program olyan összetett kezdeményezés, amely jól meghatározott értékrend és stratégiai célkitűzések mentén a helyi kulturális értékek megjelenítését és gyarapítását tartja szem előtt, másrészt regionális szinten felvállalja a kölcsönös értékközvetítést, szögezte le a polgármester.
Knopp Ildikó, az önkormányzat városimázs-irodájának munkatársa elmondta, három stratégiai célkitűzést fogalmaztak meg: a kulturális nevelést, az alternatív kultúra térfoglalását és az értékgyarapítást. Minél szélesebb réteget igyekeznek megszólítani oly módon, hogy mindenki találhasson fogyasztási szokásainak megfelelő, de igényes kulturális terméket a klasszikus értékek és a kortárs művészet világában. A művészetet, az alkotásokat kihozzák a közterekre, elérhetővé téve így konvencionális közegén kívül is. Kulturális centrumként akarják bevezetni a várost a köztudatba, olyan programokat szerveznek, melyek más városokból is vonzzák a fogyasztókat, ugyanakkor tudatosan és rendszeresen bemutatják saját kulturális értékeiket a régióban és azon kívül. Tartalmi szempontból öt területet határoztak meg, melyek tükrözik Sepsiszentgyörgy értéktérképét: zene, irodalom, színház, népművészet és a vizuális művészetek. Ebből kiindulva a keretidőszakon belül négy tematikus évet hirdetnek, 2013 a hang és szó éve (zene és irodalom), 2014 a játék éve (színjátszás), 2015 a hagyomány éve (népművészet, építészeti hagyomány), 2016 pedig a kép éve (képzőművészet, film, fotó). A projekt nyitórendezvényeként március 21. és 23. között szervezik meg a Kulturális Nyílt Napokat, közelebb hozva a közönséget a kulturális intézményekhez, a két nap alatt bárki beléphet a kulisszák mögé, megtudhatja, hogy zajlik a mindennapi élet ezekben az intézményekben, beszélgethet a vezetőkkel, kulturális szervezőkkel, találkozhat kedvenc színészeivel. Az intézmények megnyitása mellett céljuk az alkotókkal, a művészeti csoportosulásokkal való közvetlen találkozás lehetőségének megteremtése is, mondta Knopp Ildikó.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár),

Otthon a kultúrában, a kultúra otthonában (Székelyföld kulturális fővárosa)
Otthon a kultúrában a jelszava az elkövetkező négy évnek, Sepsiszentgyörgy városvezetése ugyanis arra a következtetésre jutott, a Sepsiszentgyörgy, Székelyföld kulturális és ifjúsági fővárosa rendezvénysorozatot érdemes folytatni, kiterjeszteni az elkövetkező négy évre is. A mottó szavainak sorrendjét felcserélve, azt igazából kiegészítő, teljessé tevő jelszava alakul ki a két hét múlva kezdődő folyamatnak, hiszen mostanára nemcsak kivívta a Székelyföld kulturális fővárosa címet és rangot Sepsiszentgyörgy, de valóságos otthonává is vált a művelődésnek. Kiemelkedő eredményeket ért el Sepsiszentgyörgy a művelődési élet terén, erős, konszolidált kulturális intézményrendszerrel rendelkezik, melyet még bővíteni szándékszunk az elkövetkezőkben, mindezek indokolják a tematikus évek folytatását – jelentette be Antal Árpád polgármester tegnapi sajtótájékoztatóján. Ennek megfelelően az elkövetkező négy év keretét a Székelyföld kulturális fővárosa adja, a tematikák pedig idénre a hang és szó éve, amikor a zenére, irodalomra, az olvasás fontosságára hívják fel elsősorban a figyelmet a szervezendő rendezvények, 2014 a játék éve (a Reflex Nemzetközi Színházi Biennále lesz az év legnagyobb eseménye), 2015 a hagyomány éve (népművészet és népi kultúra, építészeti hagyomány), 2016 pedig – a soron következő Grafikai Biennále okán – a kép éve (képzőművészet, film, fotó). Mindezt jól meghatározott startégiai célkitűzéseket szem előtt tartva szándékszik megvalósítani a városvezetés, Knopp Ildikó, a programsorozatért felelős városimázs-iroda munkatársa szerint három ilyen célt határoztak meg: a kulturális nevelés (mely alatt nem csak a közönség-utánpótlás értendő, hisz a fiataloknak nemcsak a „magas kultúrát” akarják eladni, de keresik a kapcsolódási pontokat az általuk éppen népszerűnek tartott műfajokkal, míg a felnőtteket célzott üzenetekkel próbálják becsalogatni kulturális intézményekbe, terekbe); művészet az utcán (ez a Mohamed és a hegy esete, s azon túl, hogy olyan közönségréteghez szól, mely színházba, kiállításra, hasonló eseményekre önszántából nem jár, lehetőséget biztosít az alternatív kulturális megnyilvánulásoknak is); értékgyarapítás, kulturális nagykövetek (fiatal művészek felkarolása, kulturális tranzakciók – értékeinket Székelyföldön és határain túl is megmutatni, illetve a székelyföldi értékeknek itteni bemutatkozási lehetőséget biztosítani; olyan „nagykövetek” kinevelése, akik méltán képviselik Sepsiszentgyörgyöt, Háromszéket, Székelyföldet szerte a nagyvilágban). A hang és szó évének nyitórendezvénye a március 21–23. között sorra kerülő kulturális nyílt napok – amolyan múzeumok éjszakája –, melybe majd minden sepsiszentgyörgyi művelődési intézmény bekapcsolódik különféle programokkal, többnyire megmutatva „rejtett arcát”, azaz mindazt, amit például egy színházi előadás elkészülte folyamatából nem láthat a közönség.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Zenemű Márton Áronról - újra
Újabb erdélyi körútra indul a Márton Áron életét feldolgozó zenemű. A Népemért vállalom című zeneművet március 15-én Gyulafehérváron a Szent Mihály Székesegyházban, március 16-án Sepsiszentgyörgyön a Szent József Templomban, 17-én Gyergyószentmiklóson a Művelődési Házban, 18-án Marosvásárhelyen a Nemzeti Színházban mutatják be. Az előadások kezdési időpontja 19 óra.
A Magyar mise, a Magnificat, a Te Deum és a Hiszek a romokon oratóriumok után a Mustármag Énekegyüttes ezzel a művel folytatja a több éve elkezdett missziós szolgálatát. Az Együttes tagjai elmondták, ezek a zeneművek csak eszközök arra, hogy az embereket közelebb vigyék Istenhez, és önmagukhoz. A mű szövegkönyvét Papp László írta, zenéjét Csiszér László és Gyárfás Levente szerezték.
Márton Áron püspök jellemét nagy idők sorsfordító viharai formálták és próbálták meg. Az érettségi padból kivitték a doberdói harctérre, átélte az ezeréves keresztény magyar királyság szétdarabolását, megélte a II. Világháború borzalmait, és az erőszakos román kommunista rendszer tombolását. Végigjárta a legendás bérmakörutakat, majd a börtönök megalázó nyomorúságát. Részt vett az egyháztörténelmet új irányba fordító II. Vatikáni Zsinaton. Papp László a mű szövegkönyvének írója elmondta az alkotás három szerkezeti egységre épül, melyek elsősorban nem életrajzi linearitást követnek, hanem a személyiség belső érését, fejlődését, Istennel való kapcsolatát követi: I. megerősödik a háborús idő megpróbáltatásaiban, II. belegyökerezik Krisztusba és népének örökségébe, III. Helytáll népe szolgálatában, a börtönben és a történelmi kényszerek között. „Személyiségének titkát kutatják, s ezek mentén haladva jutnak el az életet és erőt összegyűjtő hajszálgyökerekig, amelyek Jézus Krisztusban s a csíki székely lelkivilágába kapaszkodnak” – hangsúlyozta Papp László.
Maszol.ro,

Băsescu: Romániát semmi nem kötelezi autonóm tartomány létrehozására
Romániát semmi nem kötelezi autonóm tartomány létrehozására, ebből a szempontból Hargita és Kovászna megyét ugyanolyan jogok illetik meg, mint az összes többit – jelentette ki Traian Băsescu államfő egy kedd esti televíziós műsorban a Székelyföldnek területi autonómiát követelő marosvásárhelyi tüntetésre utalva.
Az államelnök a Digi 24 hírtelevíziónak adott interjújában tért ki a székely szabadság napja elnevezésű autonómiatüntetésre. Arra a kérdésre, hogy ha léteznek az országban magyar többségű megyék, miért ne lehetne magyar többségű régió, Băsescu úgy reagált: „senki sem mondja, hogy nem létezhet, de Kovászna és Hargita megye nem tudja eltartani magát”.
Az államfő szerint a két megyét „dolgos és találékony” emberek lakják, de évtizedekig csak magyar tőkéjű cégeket fogadtak a térségben, így „mindenféle 500 dolláros kft. jött oda”, nagybefektetők viszont elkerülték a térséget. „Hallottam, a marosvásárhelyi tüntetésen azt követelték, hogy maradjon helyben az adó. Ha abból kéne megélniük, amit abban a két megyében termelnek, a legszegényebbek lennének európai szinten” – mondta az államfő, aki úgy tudja, Hargita és Kovászna megye jelentős támogatást kap az állami költségvetésből. A marosvásárhelyi demonstrációról szólva Băsescu kifejtette: még egy kétharmados többség sem jogosít fel a törvények megsértésére, így mindegy, hogy ötezren vagy ötvenezren kérik az autonómiát, hiszen a román alkotmány nem teszi azt lehetővé.
„Akik autonómiát akarnak, azoknak meg kell határozniuk, miről beszélnek, mert én nem tudom, mit akarhatnak még: az iskolák, a kórházak a helyi közigazgatásnál vannak, ugyanúgy a költségvetés is, csak a kompenzációs pénzek jönnek a központi büdzséből. A beruházási prioritásokat a közösség igényeihez igazíthatják. Mit értenek autonómián egy olyan szinten decentralizált országban, mint amilyen Románia? Ezt tisztázni kell” – szögezte le az államfő.
„Nem kell félteni a székelyeket”
Traian Băsescu következetesen Hargita és Kovászna megyét, és nem a Maros megye egy részét is magában foglaló Székelyföldet emlegette a műsorban – hívta fel a figyelmet lapunknak Kolumbán Gábor Hargita megyei gazdasági szakértő, volt egyetemi tanár, aki szerint az államfőnek nincs oka félteni a székelyeket. A Krónikának nyilatkozó pedagógus leszögezte, a Székelyföld vidékies jellegű térség, ez a következőkben valószínűleg nem is fog változni, ám az ilyen berendezkedés optimálisnak nevezhető, vannak hagyományai, és lehet rá jövőt építeni.
„Az államelnök nyilatkozata azt a szemléletet tükrözi, hogy az egy főre eső össztermék (GDP) az adott közigazgatási egység fejlettségét tükrözi, viszont ezek a mutatók már idejétmúltak. Az új felmérések egyre inkább az emberek életminőségével, boldogságával foglalkoznak, azt próbálják mérni” – magyarázta a közgazdász. Kolumbán Gábor szerint a székely ember nem is akar úgy élni, mint ahogy azt Băsescu gondolja: „fogyasszon minél többet, és aztán dobja el a szemetet”.
„Teljesen más gazdasági modellben gondolkodunk: természetközeli, természeti erőforrásokkal fenntartható gazdasági modellben, együttműködő közösségekben, mert ennek vannak hagyományai, ehhez a székely embernek megvan a tudása. Teljesen más jövőképet modellezünk, olyan autonómiát, amelyben az emberek a GDP-től függetlenül boldogan élnek” – fejtette ki Kolumbán Gábor. A gazdasági szakértő szerint az autonómiát nem szabad kizárólag gazdasági kérdésnek tekinteni, a székely ember értékrendjében a szabadságnak központi szerepe lehet.
„Nem biztos, hogy megoldás a multinacionális cégek rabszolgáiként, a számlákat törlesztve élni. Arról kellene vitázni, hogy melyik életforma örömforrás a székely ember számára: a fogyasztói társadalom vagy a szabadság, család, természet és közösség – fogalmazott. – Ne féltse Băsescu a székelyeket, mert okos, szorgalmas emberek, találnak lehetőségeket a megélhetésre. Az autonómiára van igény, és a lényeg, hogy a székelyeknek legyen életkedvük gazdálkodni és vállalkozni. A Székelyföld semmiképp sem lesz Európa leggazdagabb régiója, mert az erőforrások korlátozottak, de a legszegényebb sem lesz, viszont tartozhat azon régiók közé, melynek lakói boldogan élnek.”
„Bukarest ijesztette el a befektetőket”
Édler András, a Kovászna Megyei Kereskedelmi és Iparkamara elnöke kifejtette, statisztikai adatokkal bizonyítható, hogy a székely megyék többet adóznak, mint amennyit visszakapnak, ezért nem érti, milyen számadatokra támaszkodik az államelnök. A közgazdász a Krónikának kifejtette, ha a régió kompetenciákat kap, hogy önállóan döntsön például az adópoltikájáról, akkor növelheti a versenyképességét. Édler emlékeztetett, hogy a kilencvenes években éppen Bukarest ijesztette el ettől a térségtől a befektetőket, interetnikus konfliktusokkal riogatva.
Mint ismeretes, Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere a múlt héten mutatott be egy felmérést, mely a megyei pénzügyi igazgatóságok által összegyűjtött, és a központi költségvetésbe befizetett összegeket hasonlítja össze. A felmérés szerint a központi költségvetésbe befizetett összegek egy főre eső visszaosztása alapján kiderült, hogy 12 megye teljesített a romániai átlag felett, ezek közül kilenc erdélyi megye, és köztük van Kovászna, Hargita és Maros megye is. Az egy főre eső, egyes megyékből a központi költségvetésbe kerülő befizetéseket nézve Kovászna megye 4,3, Hargita 10,16, Maros pedig 13,4 százalékkal teljesített többet az országos átlagnál. Az elöljáró szerint ez a statisztika is azt bizonyítja, hogy az autonóm Székelyföld el tudná tartani magát, hiszen gazdasági mutatói egyértelműen ezt jelzik.
Bíró Blanka, Gyergyai Csaba
Krónika (Kolozsvár),

Vadászati múzeum született
A múzeumba belépve hatalmas elefántfej az első, ami megragadja a figyelmet. Hamiskásan néz, kissé oldalra fordítva fejét, agyarai csillognak a fényben. Impozáns látvány, akár a múzeum névjegye is lehetne – bár szívesebben venném első benyomásnak egy barnamedve látványát. De aki a májusban megnyíló sepsiszentgyörgyi vadászati múzeumot meglátogatja, láthat, sőt, simogathat is barnamedvét. A Bene-házban még javában folyik a munka, s bár kívülről csak az építészek tevékenysége látható, benn is alakulnak már a kiállítási termek: a kép, mit még ily kezdetleges állapotában is mutat, lenyűgöző.
Szerencsés találkozás
A sepsiszentgyörgyi vadászati múzeum létesítését több évvel ezelőtt kezdeményezte Sárkány Árpád, akkor a Székely Nemzeti Múzeumban képzelte el az általa felajánlandó anyag bemutatását – ez a terv akkor meghiúsult. Aztán a véletlenek kisebb sora szükségeltetett: jó időben jó partnerekkel szóba állni. A városvezetés még a múlt ciklus elején, az integrált városfejlesztési terv előkészítésekor felkarolta az ötletet, a műemlék Bene-házban képzelve el a tárlatot. Pályázás, kivitelezés – néhány évet felölelt, de most már kézzelfogható valóság a vadászati múzeum. Hogy miért oly szívügye ez Sárkány Árpádnak? A mi vidékünk egyik legnagyobb értéke a sokszínű és nagyon sok vadfajban reprezentált vadvilág, állatvilág, egyik hírességünk a vadállományunk – magyarázza. Erdélyben a vadászat már a középkorban a fejedelmek által megszabott rendeletek és törvényes keretek között zajlott. A vadászatot minden korban és minden rendszerben törvény szabályozta, mert ez az embernek a legrégebbi mestersége, amit tudatosan végzett. Nos, Sárkány Árpád családjában hagyományos a vadászat mestersége, ő maga – talán nem túlzunk, ha azt mondjuk – Erdély vagy akár Románia legnagyobb vadásztató vállalkozását működteti (vendégül látta már a spanyol királyt is), s a két generáción át felgyűlt, nagyon gazdag és változatos trófeagyűjtemény megmutatkozásra kívánkozik. Vagy ahogy Sárkány Árpád fogalmaz: közkinccsé kell tenni. Ilyen egyszerű: egy gesztus, egy felajánlás, és Háromszék olyan létesítménnyel gazdagodik, mely nem csupán a turistákat vonzza, de lehetőséget biztosít iskolások nemzedékeinek úgy felnőni, hogy erdeink-mezeink vadvilágát ne csak a tankönyvekből ismerhessék meg.
Erdei csendélet
A múzeum első termében kialakított Kárpát-kanyar dioráma ekként jellemezhető: erdei csendélet. Mert az nehezen elképzelhető, hogy a két lábon ágaskodó, karmait kieresztő, félelmetesen vicsorgó barnamedve (őróla lesz még szó) mellett békésen álldogáljon egy szarvas, előttük farkas, kissé odébb vaddisznó, mellettük a vadkacsa, s mindezt nyugodtan szemlélje a sziklafokon pihenő hiúz. A bemutathatóság kedvéért el kell tekinteni a valóság megjelenítésétől – de ezt az apróságot leszámítva minden életszerű. Már amennyiben a műanyag világ életszerű lehet. Mert itt minden mű: a kövek, a növények, a cserefa. Egész iparág alakult ki, Kínában olyan málnabokrot készítenek, hogy nemcsak a medvének, de a látogatónak is kedve támad csemegézni. Amerikában pedig különböző pozíciókban gyártják a vadállatok vázát, csak rá kell húzni az elejtett állat bőrét, kialakítani arcát, és máris kész a preparátum (hol is van az már, amikor a templom tornyából első repülésére indult bagolyfiókát befogtuk, napokig leparittyázott verebekkel etettük, s amikor mégis kimúlt, formalinnal preparáltuk – igaz, pár év múlva szét is hullott a trófea). És a kövek – hát azokat csak itt, a szomszédban, Keszthelyen gyártották. Mert a múzeum berendezését szakemberekre bízták, a Keszthelyi Helikon Kastélymúzeum vadászatimúzeum-részlegének igazgatója, Tóth Csaba irányításával, Magyarovits Károly – Karcsi – preparátor, Boros Zoltán vadászfestő közreműködésével készül a berendezés. A diorámához szükséges kellékek, például a műgyanta kövek készítését már tavaly nyáron elkezdték – magyarázza Karcsi. És azt is megindokolja, miért e műanyag világ: tonnás súlyú köveket még csak-csak be lehetne hurcolni a múzeumba, de az élő növényzet már nem bírná sokáig, állandóan cserélni kellene, és ami ennél fontosabb: velük-általuk számos élősködő kerülne be, melyek a preparátumokat idővel tönkretennék. Ezért hát a kegyes csalás.
A Kárpát-medence diorámájának preparátumai egyébként javarészt Sárkány Árpád adományai, néhány állatot a Székely Nemzeti Múzeum adott kölcsön. A hiúzt például, mert az immár az uniós csatlakozás óta szigorúan védett vad Romániában, másként nem lehetett volna beszerezni.
Ami majd idővel
A vadászati múzeum törzsanyaga id. Sárkány Árpád hagyatéka és Sárkány Árpád gyűjtése, de ez csak a magja, mert a kiállítást bővíteni szeretnék. Ennek érdekében a Székelyföldön gyűjtést hirdettek meg: mindenféle olyan tárgyat várnak (adományként vagy csak időleges kiállításra), amelynek valami köze van a vadászathoz a trófeáktól a történelmi tárgyakon és dokumentumokon át a képzőművészeti alkotásokig. És nagyon szeretnék, ha a történelmi családok, melyeknek leszármazottjai itt maradtak, vagy hazatelepültek Háromszékre, a birtokukban levő családi ereklyéket a múzeum rendelkezésére bocsátanák. Nemrég nagyon érdekes adományt kapott a múzeum számára Sárkány Árpád: 1942 szeptemberében Háromszéken járt és Ozsdolán vadászott Horthy Miklós, és az akkori vadőr, Szekrény Mihály felesége a kormányzót az általa elejtett kapitális szarvasbikával megörökítő fényképet küldte el. A hírességek háromszéki vadászatait egyébként több fénykép is bemutatja majd.
Rendellenes trófeák
Vadászathoz vajmi keveset értő ember számára a rendellenes trófeák furcsák is, érdekesek is, de hogy ezek lennének a vadász legnagyobb büszkeségei? Sárkány Árpáddal irodájában beszélgetek, a falakon körbe nem győztes trófeák, tizenannyi ágas, teljesen szimmetrikus szarvasagancsok, hanem azok a szaknyelven rendellenesnek nevezett fejdíszek. Azt hittem, a díjnyertes trófeákat becsesebb helyen tartja, de elmagyarázza: az a vadász – és itt jön közbe egy nagyon fontos foglalkozás megnevezése: a vadgazda – igazi dicsősége, ha ki tudja emelni az állományból azokat az egyedeket, amelyek degeneráltak, betegek. Ez a vadgazdálkodónak a legfontosabb feladata. Azok az egyedek, amelyek genetikai hibából korcsan vagy selejtként vannak az állományban, csak rontják az állomány minőségét, szaporítás szempontjából is károsak, mert továbbviszik a génhibákat. A vadászoknak nagy csemege mindig, amikor egy ilyen trófeát be tudnak gyűjteni. Mert tudni kell, egy vadászat nem úgy zajlik, hogy elindul a hajtás, aztán a legelső vadat, amelyik puskavégre kerül, lelövik, s ha még jön, azt is. A vadászat nagyon jól körülhatárolt keretek között zajlik, nem is mehet ki bármikor bárki vadászni, nem is mehet ellenőrizetlenül, az amatőr vadászok csak hivatásos kíséretében mehetnek ki az erdőbe, és csak azt lőhetnek meg, amit a hivatásos vadász vagy a terület vadgazdája megenged. Ha valaki igazi vadásznak és vadgazdának tartja magát, hát elsősorban a rendellenes fejdíszű egyedeket kell kiemelnie a populációból – nos, ezekből látható majd néhány „gyönyörű” példa a harmadik teremben: lefelé, hátrafelé nőtt szarvasagancsok, némelyiken, mint a fán, nagy göcsök. A legutolsó teremben egy vadász szobáját rendezik be – ennek indokoltsága, hogy minden vadásznak büszkesége a saját kis vadászszobája, ahol vadászati felszereléseit, könyvtárát tartja, fényképeit kiteszi, kedvenc trófeáit kiállítja.
Kicsi őzből nem lesz szarvas
Hadd szóljunk pár dicsérő szót a Bene-ház felújítását végző cégről: fenn is, de a pincerészben különösen szép munkát végeztek, az odalenn a vakolatból itt-ott kihagyott kövek nemcsak szépek, de sajátos hangulatot is árasztanak. A múzeum megálmodói itt szabadjára engedhették fantáziájukat, hiszen bőséges tér állt rendelkezésükre: lesz itt életnagyságú medvebarlang, itt állítják ki a Székely Nemzeti Múzeum tulajdonában levő barlangimedve-koponyát és -csontokat. Érdekes ötlet az állatsimogató: Karcsi meséli, a keszthelyi múzeumban amiatt aggódtak, a gyerekek letörik esetleg a kacsa csőrét, kopaszra simogatják a medvét – hát nem ez történt, ott az állatsimogató a gyerekek kedvenc terme. Ugyancsak a gyerekeknek – amúgy az egész alsó szintet számukra rendezik be – szól a vadállomány bemutatását szolgáló audiovizuális terem, ahol érintőképernyős berendezésekre telepített programokból, kisfilmekből mindent meg lehet tudni azokról a vadfajokról, amelyek erdeinket benépesítik. Például, hogy a gyerekek meg tudják különböztetni, az őz külön állatfaj, és a szarvas külön, hogy kicsi őzikéből soha nem lesz nagy szarvas, és fordítva. És ez a terem lesz alkalmas az élő biológia- vagy földrajzórák megtartására is – már ha a diákokat el lehet cibálni a lézerpuskás vadászattól. Mert ilyen is lesz odalenn.
Afrika, a nagy kaland
A földszintre visszatérve, még egy terem várja a látogatókat: az Afrika-terem. Hogy ennek berendezését mi indokolta, arról meséljen Sárkány Árpád: – Afrika óriási kaland mindenki számára már olvasás szintjén is, az afrikai kontinens lenyűgöz mindenkit. Lévén azok a körülmények, amelyek között az elmúlt generációk vadászai éltek, nagyon kevesen jutottak el a mi vidékünkről Afrikába. Viszont kívülről ismerjük az afrikai állatokat, mivel sok, magyarul megjelent irodalom foglalkozik az afrikai vadászatokkal, híres vadász íróink írtak Afrikáról, nagyon sok nemzedék felnőtt Kittenberger Kálmán, Széchenyi Zsigmond könyveit olvasva. Afrikának tényleg van egy hívása, az ember érzi, hogy neki oda valamikor vissza kell térnie. Afrika legnagyobb vonzereje a tábortűz, azt mondják neki a feketék, hogy az afrikai tévé. Tehát Afrikát be szerettük volna mutatni úgy, ahogy mi láttuk és ahogy az emberek általában elképzelik. És – bár az ottani diorámát még kezdetleges állapotában láttam, a hang- és fényhatások sem működtek, és a kafferbivaly is még a folyosón álldogált – valóban: mint a filmeken. Az Afrika-terem preparátumait egyébként egy spanyolországi magángyűjteményből vásárolta meg Sárkány Árpád, ideszállításuk sem volt nehézségektől mentes.
A medve nem játék
Említettem, a Kárpát-kanyar állatvilágát bemutató dioráma félelmetes barnamedvéjéről lesz még szó. Mert ugyebár a trófeák, a preparátumok megtalálták helyüket a múzeumban. De mi lesz a vadásztörénetekkel? – kérdeztem Sárkány Árpádot. Nos, ő a barnamedve történetét mesélte el: – Ezt a medvét én ejtettem el ezelőtt három évvel, amikor már rég elhatároztam, medvét többet nem lövök. A medve nem olyan vad, mint a nyúl vagy a vaddisznó, ami olyan könnyen regenerálódik, és annak ellenére, hogy a medveállomány túlszaporodása sok gondot is okoz, nem ellenség és nem kiirtandó vad, de az etika is azt mondja, legfennebb egy trófeája legyen a vadásznak ebből a vadfajból. Ezelőtt tehát három évvel egy hajtáson vettem részt a Kakukk-hegyen, ezerötszáz méter magasságban, én irányítottam a hajtást az autóktól alig száz méterre, velem volt egy társam, aki nem vadász. Ekkor rontott ránk ez a medve, már messziről látszott, nagyon nagy példány. Mi, vadászok általában ilyenkor rászólunk a medvére, mert az alapvetően fél az embertől. És amikor rászóltunk, még közelebb jött, és még közelebb, és akkor a társam, aki a hátam mögött állt, nagyon megijedt, és nagyon kezdett kiabálni. Valószínű, ez a medvét feldühítette vagy megijesztette, elég az, hogy tényleg ránk futott, és akkor már én is úgy láttam, nincs más választás, muszáj meglőjem. Körülbelül harminc évre becsülték az életkorát, ami tekintélyes kornak számít, hiszen állatkertekben 25–30 évet él a barnamedve, de szabad területen kevesebbet. És akkor elhatároztam, ezt a gyönyörű egyedet, mely olyan csodás környezetben élt, ha már elejtettem akaratomon kívül, hát közkinccsé teszem. Elvittem Spanyolországba, ahol egy nagyon jó preparátor életnagyságban elkészítette. Tulajdonképpen a medve, amikor két lábra áll, vagy azért teszi, hogy jobban lásson, vagy pedig azért, hogy ijesszen, de amikor már támad, azt négy lábról teszi. És az a medve így állt fel előttünk, és a társam ezt már nem bírta kiabálás nélkül, ekkor vette felénk az irányt a medve, és hogy mi lett volna a találkozás kimenetele, nem tudom, de ezt nem is nagyon érdemes megvárni. Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

A ’48-as forradalom soha nem bukott meg – beszélgetés Egyed Ákos történész-akadémikussal (Történész. 1929. november 25-én született a közigazgatásilag Baróthoz tartozó háromszéki Bodoson. A középiskolát Sepsiszentgyörgyön végezte, 1948-tól a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen folytatta tanulmányait. Még be sem fejezte az egyetemet, amikor gyakornokként tanított ugyanitt 1951–1953 között. Ezt követően a kolozsvári Történeti Intézet kutatójaként, később az intézmény vezetőjeként dolgozott. A kommunista rezsim bukását követően 1990–1994 között a debreceni, 1995–1997 között az Eötvös Loránd Tudományegyetemen meghívott tanárként adott elő.
1990 óta a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. Tudományos kutatásainak fő témái az 1848-as erdélyi forradalom és Erdély 1867-től 1914-ig terjedő története, de foglalkozott gazdaságtörténettel és a székely társadalom sajátos gazdasági és társadalmi kérdéseivel. Legutóbb 2010-ben a Pallas-Akadémia gondozásában jelent meg Erdély 1848–1849 című könyve. Számos kitüntetés, díj tulajdonosa, 2002-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét. Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes március 15-én 19 órakor Sepsiszentgyörgyön, a Tamási Áron Színházban tartandó ünnepségen a Magyar Érdemrend középkeresztjével tünteti ki Egyed Ákost.)
„Az 1848–49-es forradalom tulajdonképpen nem bukott meg, gyakorlatilag elvégezte a maga feladatait, az ekkor meghozott törvényeket soha többé nem lehetett visszavonni. Akkor sem, amikor a forradalom leverése után az osztrák hatalom megpróbálta.” – fejtette ki a Krónikának adott interjúban Egyed Ákos kolozsvári történész-akadémikus.
- A téma szakértője bizonyára másként tekint az 1848–49-es magyar forradalomra, mint a hétköznapi ember. Mégis mit jelent Önnek március 15-e?
– Rég foglalkozom március 15-ével, legutóbbi könyvemben is hangsúlyoztam, hogy a polgári magyar nemzet születésnapjának tartom. Úgy látom, hogy az emlékezések a felszínen mozognak, azokat a szép történeteket elevenítik fel, amelyek nagyon jók a történelem kedvelői számára: a 12 pont elfogadása, a Talpra magyar, a kokárdák, a demonstrációk, Táncsics kiszabadítása. De utána következett a törvényhozás. Március 15-én a 12 ponttal elkezdődik a törvényalkotó folyamat. A törvények keretet adtak a forradalomnak, ez volt a rendszerváltás.
A felszíni események mögött – amelyek szépek, és ezért feltétlenül alkalmasak arra, hogy felidézzük március 15. történetét – a mélyben elindult az, amit a történelem mozgásának szoktunk nevezni, ami nem látható, de megtörténik. Az addigi nemesi nemzet – mert a magyar nemzet nemesi nemzetként évszázadok óta létezett – modern nemzetté vált, amelynek minden magyar ember tagja, aki magyarnak vallja magát. Engedje meg, hogy idézzem a március 15-ei emlékválasztmány nevében Rottenbiller Lipót és Irányi Dániel által készített falragaszt, amelynek első mondata így hangzik: „Egy osztályból nemzetté alakult nép első nyilatkozata volt a március 15-ei esemény.” Ez a lényege március 15-nek.
– Miért épp az 1848–49-es szabadságharccal kezdett el tudományos kutatóként foglalkozni?
– Messze nyúlik ennek a kezdete. A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban tanultam, érettségiztem, ahol ott a ’48-as hagyomány elevenebb volt, mint Erdély más tájain. Éppen azért, mert Háromszék volt az az erő, az a társadalom, amely 1848 őszén, amikor a Habsburg-hatalom erői elfoglalták Erdélyt, nem adta meg magát, hanem önvédelmi harcot folytatott. Ott ez a helyi hagyomány nagyon erős volt. Amikor március 15-ére emlékeztünk, a tanáraink sokszor kivittek minket is a Főtérre, ahol amellett, hogy elmondták, hogyan kezdődött a forradalom Budapesten, a háromszéki események jelentőségét is hangsúlyozták.
A másik ok, hogy az 1848-as események kezdtek foglalkoztatni, az volt, hogy édesapám, aki tanító volt, nagyon szerette a Rákóczi-féle szabadságharcot és a ’48-as forradalmat. Sokszor mesélt róla különösen, amikor beteg voltam, mert követeltem, hogy meséljen valamit. Édesanyám is gyakran mesélt. Ráadásul az egyik elődöm, a ’48-as mozgalmakban tizedesként részt vett Nagy Áron hazavitt egy kardot. Gyerekkoromban a pajtásaimmal ezzel a karddal játszottunk nagyapám padlásán; olyan nehéz volt, hogy alig tudtuk mozgatni. Nagyapám – aki szintén tanító volt – ennek a kardnak az éléből csináltatott négy konyhakést. Ez nem volt szép dolog tőle, de neki nem volt annyira fontos ’48. Adott a három lányának egy-egy húsvágó kést, egyet megtartott magának, és amikor édesanyám ezt elővette, sokszor mondta: ez Nagy Áronnak a kardjából van. Ez ugye megragad az emberben, és csak jóval később jöttem rá, hogy uramatyám, mi is történt. Aztán Kolozsvárra kerültem a Történeti Intézetbe, a Bolyai Tudományegyetemen végeztem, ott kineveztek gyakornoknak már negyedéves koromban.
– Bizonyára a korabeli körülmények is befolyásolták a pályaválasztását.
– Édesapámat kuláknak nyilvánították, mert tanítóként szolgája is volt, aki a mezőgazdasági munkákat végezte. Valamennyi birtokunk is volt, bár nem sok. Emiatt nem maradhattam az egyetemen, szépen kiraktak. De egy bizottság éppen akkor érkezett Bukarestből, amely az akadémia számára kutatókat toborzott. Akkor államvizsgáztunk, a bizonyítványom jó volt. Behívattak, megkérdezték, szeretnék-e tudományos kutató lenni. Igent mondtam, hiszen a megváltást jelentette számomra, mert az egyetemen már kifelé állt a szekerem rúdja. Így kerültem át a Történelmi Intézetbe, ahol néhány év után az 1848-as munkacsoportba kerültem, amelyet vezettem is 10-15 éven keresztül.
– A kommunista rezsim megengedte, hogy kutatóként a magyar forradalommal foglalkozzon?
– Akkoriban a nemzeti szempontokat, pláne a Történeti Intézetben nem nagyon lehetett hangsúlyozni, de a jobbágyfelszabadításról már minden további nélkül lehetett előadásokon beszélni az 50-es, 60-as, 70-es években is. Így aztán elkezdtem a jobbágyfelszabadítással foglalkozni ’48 kapcsán. Amikor semmit se lehetett írni március 15-éről, fogtam magam és egy közleményt jelentettem meg a helyi lapban, A kolozsvári mesterlegények kérése 1848-ban címmel. Az egyik barátom erre azt mondta, hogy mindez mellékes volt. Igen ám, de ennek kapcsán már el lehetett mondani, hogy létezett ilyen is, hát emlékezzünk meg róla. Később, 1989 után sokszor beszéltem, könyvet is írtam, ezeknek visszhangja volt, illetve van, és úgy érzem – ne legyek szerénytelen – ebben sikerült újat mondanom.
– A március 15-ei megemlékezéseken többnyire a forradalomnak ugyanazokat a mozzanatait idézzük fel. Van olyan kevésbé ismert részlete az eseményeknek, amelyről úgy gondolja, hogy méltatlanul elfelejtettük?
– Nem igen veszik tekintetbe, hogy Kolozsváron két nemzeti program született: egy magyar és egy román. Főleg utóbbival alig foglalkoznak.
– Mit lehet erről tudni?
– A Kolozsváron tanuló románok – akik meglehetősen sokan voltak, az akkori katolikus gimnáziumban tanult például Avram Iancu is – március 27-én és 28-án gyűltek össze. A Florian Micaş kolozsvári ügyvéd szervezte gyűlésen részt vett Papiu Ilarian, aki Marosvásárhelyről érkezett, de eljött az Erdélyi-érchegységből Ion Buteanu is. Közösen megfogalmaztak egy több mint húsz pontból álló petíciót, amelyben kérték, hogy a magyar, a székely és a szász mellett a románokat ismerjék el hivatalosan is Erdély negyedik nemzetének.
Kérték azt is, hogy a közigazgatást úgy alakítsák át Erdélyben, hogy azokon a településeken, ahol a románok többségben vannak, alkalmazzanak román vagy legalább román nyelvet tökéletesen ismerő köztisztviselőket. Az ország valamennyi hivatalában létszámuknak megfelelő arányban alkalmazzanak románokat. A román püspökök felügyelete alatt működő elemi iskolák részesüljenek megfelelő állami támogatásban, és csak román nyelven tanítsanak. De sorolhatnám tovább. Ez olyan esemény volt, amely 1848 története szempontjából is figyelmet érdemel.
– Kutatásai során melyik volt a legérdekesebb dokumentum, amelyre rábukkant abból a korszakról?
– 1848 levéltári hagyatéka nagyon gazdag, hiszen minden lépésről jelenteni kellett, számtalan irat marad fenn. Ami számomra az egyik meghatározó forrásnak bizonyult, azt a sepsiszentgyörgyi levéltárban találtam. Olyan iratról van szó, amelyen se cím, se aláírás, se dátum nem szerepelt. Az első mondata ez volt: a közösség elé terjesztendő határozat. Aztán rájöttem: ez volt Háromszék tanácsának ama határozata, amellyel kezdetét vette a háromszékiek önvédelmi harca, hiszen a határozat kimondta: ha az ellenség a szék határaihoz ér, akkor válaszolni fognak, ha kell fegyverrel.
– Három éve jelent meg Erdély 1848–49 című kötete, amelyben áttekinti a szabadságharc erdélyi történéseit. Melyek voltak az erdélyi forradalom leginkább említésre méltó sajátosságai?
– Kolozsváron 1848. március 20-án és 21-én született egy határozat, amelyet én kolozsvári programnak nevezek. Ebben az erdélyi politikusok – élükön id. Bethlen Jánossal – megfogalmazták követeléseiket. Az erdélyi országgyűlés azonnali összehívása volt az első számú követelésük, az, hogy kimondják Erdély unióját Magyarországgal. A budapesti márciusi ifjak 12 pontjában is benne van tizenkettedikként az unió, amely Erdélyben a magyar programban az első helyre került. Ugyanakkor szerepelnek ebben a programban az erdélyi sajátosságok is, például a székely kérdés megoldása. A jobbágyság felszabadítása a székelység esetében egészen más jogi eljárásokat követelt, ugyanis 1762–64-ben megszervezték a székely határőrséget Háromszéken, Csíkban és Miklósvárszéken; Udvarhelyszéken nem tudták, akkora ellenállást fejtettek ki az udvarhelyiek.
A madéfalvi veszedelem idején rákényszerítették a székelységet, hogy minden hadra fogható férfi évente előre meghatározott számú napon át határőrszolgálatot lásson el, hadi gyakorlaton vegyen részt, vagy szükség esetén vonuljon a háborúba. A székelység számára a forradalom által meghirdetett szabadság éppen ezért a hadkötelezettségük eltörlését jelentette. Ezt nehéz volt kivitelezni, mert ekkor a magyar kormány és különösen a hadügyminisztérium azon az állásponton volt, hogy a már meglévő székely katonai alakulatokat ne oszlassák fel, hiszen bármelyik percben szükség lehet rájuk.
– Bár történészek érvelési hibaként tartják számon a „mi lett volna, ha” kezdetű mondatokat, mégis játsszunk el a gondolattal: mi változott volna leginkább, ha a forradalmat nem győzik le orosz segítséggel az osztrákok?
– Bár európai indítatásra kezdődött, a magyar ’48–49 az összes európai forradalomtól különbözik, hiszen amikor egyértelmű lett, hogy Bécsben március 13-án kitört a forradalom, akkor erősödött meg a magyar mozgalom. A különbség abban áll, hogy 1848 őszén a forradalom átalakult szabadságharccá. A forradalom tulajdonképpen nem bukott meg, gyakorlatilag elvégezte a maga feladatait, az ekkor meghozott törvényeket soha többé nem lehetett visszavonni. Akkor sem, amikor a forradalom leverése után az osztrák hatalom megpróbálta. Ugyanis később jött a kiegyezés, amelyet a magyar fél a ’48-as alapokhoz kötött. Gyakorlatig a forradalom elindította a rendszerváltozást, amely végül megtörtént. A magyar forradalom nagy csodája, hogy szinte a semmiből teremtett hadsereget.
Nagy erőfeszítések árán létrejöttek a nemzetőrségek, majd a honvédség is. Olyan erős hadsereget hoztak létre, amely egy alkalmas pillanatban 80 ezer főt is számlált. El lehet azon ábrándozni, mi lett volna, ha, de a történészek azt mondják: történelmileg ilyen kérdéseket nem lehet feltenni, mert nem lehet biztosat tudni. Az mégis bizonyos, hogy Magyarország nagymértékben megerősödött volna, bár nem szakadt volna le Ausztriától, mert nem elszakadni akart, hanem a Monarchián belül kivívni a függetlenségét, és alkotmányossá alakítani az addigi abszolút monarchiát.
– Mit gondol, a hazai közéletben nemrég lezajlott székelyzászló-botrányban mekkora szerepet játszott az, hogy a románok nem ismerik a történelmünket, illetve a sajátjukat sem teljes mértékben?
– A történelem ismerete segít eligazodni a mában. Ha valaki nem ismeri a múltját, nyilvánvaló, hogy jelenét sem tudja jól értelmezni, vagy egyáltalán megérteni, mi történik. Ezért is nagyon fontos, hogy a valódi történelmi ismereteket terjessze a történetírás és a történelemtudomány, és hogy ez legyen a történelmi tudatában magyarnak, románnak, szásznak és minden nemzetiségnek. Bonyolult kicsit a kérdés, mert a székely történelem a magyar történelemnek is egy sajátos fejezete. Hiszen Székelyföldön nem megyék alakultak ki, hanem székek, külön nemzetgyűléseik voltak, amelyek törvényeket hoztak a Székelyföld számára, és ezeket be is kellett tartani egészen 1562-ig.
A székelységnek saját intézményei voltak, intézményrendszere működött. Ezeket nagyon elfelejtette a történelem, mert nem lehetett, nem engedték kutatni. Ötven-hetven esztendeig ezekről nemigen lehetett beszélni. Nemzedékek estek ki, amelyek nem hallottak erről a magyarság körében sem, de a románoknál főleg, hiszen ők egészen másfajta történelmet hallottak az iskolában, a székelyek történelméről pedig semmit, ami lényeges lett volna. 1989 után a székely történelem kutatása fellendült, a helyi történészek sok helyütt jó munkákat adnak ki.
A szimbólumok kutatásával is külön csoport foglalkozik. A sokféle, különböző helyeken és időkben megjelent szimbólumokban – mert nagyon sok volt belőlük – a székely jelképek egyike-másika szinte valamennyiben felelhető volt, ezekből alakult ki a székely zászló is. Ennek eredetét Székely Mózesnek, Erdély egyetlen székely fejedelmének koráig lehet visszavezetni. A székelység szimbólumát most már Magyarországon is kezdik megismerni, sőt a románok is most szembesülnek ezzel. Most már kezdik megérteni, hogy végeredményben egy társadalmi, nemzetiségi rétegnek a jelképe, amely a történelmet is megjeleníti, valamint általa kifejezi a törekvéseit is. A történeti tudat alakításában, az identitás megőrzésében ezeknek a jelképeknek rendkívül nagy a jelentőségük.
– Tekinthető-e egzakt tudománynak a történelem? Hiszen a románok teljesen mást állítanak Erdély történelméről, mint a magyarok. Mi kellene ahhoz, hogy a magyar és a román történészek közös nevezőre jussanak?
– Amióta létezik történetírás, állandó vita tárgya, hogy tudomány-e vagy irodalom, egyikhez vagy másikhoz áll közelebb. Az idők folyamán azonban kialakult a történetírás módszertana, és az eszköztára is megszületett. Ennek a lényege a forráskutatás és a forráskritika. Ami ránk maradt a múltból, azt a kritika eszközével meg kell vizsgálni, hogy jól tükrözi-e a maga korát. Ha a történész arra vállalkozik, hogy reális történelmet írjon, mert az igazság mindenek felett való, akkor összehasonlítja a rendelkezésre álló forrásokat. Ha egyoldalúan csak az egyik forrást veszem tudomásul, a másikat pedig nem, akkor óhatatlanul tévedek akkor is, ha nem akarok.
A franciák és a németek a második világháború óta törekednek arra, hogy a történelmüket egyeztessék, azaz hogy az egyoldalúságokat kiküszöböljék. Mert érzi azt a politika, hogy a történelemnek szerepe van az emberek magatartása és a jövő alakításában. Az nálunk is fontos, hogy a román és magyar történészek időnként leüljenek, megvitassák a teendőket. Létezik is egyébként egy magyar–román történész vegyes bizottság, amely időnként összeül, de nem a legfontosabb kérdéseket tárgyalja, hanem azokat, ahol nincs konfliktus. Márpedig ideje lenne a legfontosabb kérdéseket is napirendre tűzniük ezeknek a vegyes bizottságoknak.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár),

Március 15. Erdélyben és a Partiumban
Erdély és a Partium szinte valamennyi magyarlakta településén megünneplik március 15-én a modern parlamentáris Magyarország megszületésének napját, az 1848–49-es polgári forradalom és szabadságharc kezdetét, amelynek célja a Habsburg-uralom megszüntetése, a függetlenség és az alkotmányos berendezkedés kivívása volt. Az erdélyi magyar politikai alakulatok a legtöbb helyen külön-külön, máshol viszont közösen tisztelegnek a ’48-as magyarországi és erdélyi hősök emléke előtt a forradalom kirobbanásának 165. évfordulóján. – ESEMÉNYBEHARANGOZÓ
Arad megye Arad 17 órától hagyományos ünnepi megemlékezést tartanak a Szabadság-szobornál. 19 órától a Ioan Slavici Klasszikus Színházban A kőszívű ember fiai című darabot tekinthetik meg az érdeklődők a Békéscsabai Jókai Színház előadásában.
Bihar megye Nagyszalonta Az RMDSZ szervezésében 18 órától ünnepi megemlékezés lesz Kossuth Lajos köztéri szobránál, majd fáklyás felvonulás. 19.30-tól ünnepi gálaműsort tartanak a Zilahy Lajos Művelődési Házban, fellépnek a kolozsvári magyar operaház művészei. Nagyvárad Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) ünnepi programja 14 órakor kezdődik Szacsvay Imre szobránál, az Ezredévi emléktéren. A rendezvény keretében beszédet mond Tőkés László EMNT-elnök és Zatykó Gyula, az EMNP alelnöke. Az RMDSZ szervezte program keretében 17 órától ünnepi műsor veszi kezdetét Szacsvay szobránál, majd huszárok, cserkészek és fúvószenekar által vezetett zászlós, fáklyás felvonulás lesz a Fő utcán a Petőfi-szoborig. 21 órától díszelőadás lesz a Szigligeti Színházban Óh napja márciusnak címmel. Brassó megye Brassó Az EMNP Brassó megyei szervezete az RMDSZ-szel közösen részt vesz a Brassó környéki ünnepségeken. 11 órától Brassó főterén, a Bem-emléktáblánál beszédet mond Sándor Levente, az EMNP Brassó megyei elnöke és Toró Tamás városi tanácsos, az EMNT Brassó megyei elnöke. Csíkszék Csíkszereda 10 órától ünnepi megemlékezés kezdődik a Petőfi Sándor Általános Iskolában. Az önkormányzat szervezte rendezvénysorozat a Gál Sándor szobránál folytatódik 12 órától, majd 18 órakor a hagyományos gálaest keretében a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes ünnepi műsorát tekinthetik meg az érdeklődők. Nyerges-tető 14 órától a Nyerges-tetőn szervezett megemlékezésen vesz részt, és mond ünnepi beszédet Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke. A nyerges-tetői ünnepi műsor a huszárok bevonulásával veszi kezdetét, ezt követően felszólal a rendezvény főszónokaként Kelemen Hunor szövetségi elnök, majd Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács elnöke. A rendezvényen Biró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke is részt vesz. Gyergyószék Gyergyószentmiklós 12 órától ünnepi szentmisét tartanak a Szent Miklós-templomban, ezt követően kezdődik a felvonulás a Petőfi- és Kossuth-szoborhoz, ahol 13 órától ünnepi műsor és koszorúzás lesz. 18 órakor nyílik a Megismételt pillanat című kiállítás a Tarisznyás Márton Múzeumban. 19 órakor a Figura Stúdiószínház előadására várják az érdeklődőket a művelődési ház színháztermében. Háromszék Kézdivásárhely 11 órától a felvonulók gyülekezője a Gábor Áron téren, 12 órától megemlékező ünnepség a Gábor Áron-szobornál, koszorúzás. Köszöntőbeszédet mond Bokor Tibor, Kézdivásárhely polgármestere és Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes. 19 órától ünnepi műsor veszi kezdetét Kelj, zendülj ismét! címmel, helyszín a Vigadó Művelődési Ház. Kovászna 12 órától a hagyományoktól eltérően ezúttal Csomakőrösön, a helyi református templomban kezdődik a megemlékezés, amit a Csoma Sándor-szobornál történő koszorúzás követ. A fürdővárosban, akárcsak az előző években, idén is 14 órakor az erdészeti hivatal előtt sorakoznak fel a Zabola és Barátos községből érkező lovasok és szekeresek, valamint a helyi iskolák diákjai. Ezt követően ünnepi megemlékezés kezdődik a főtéri színpadon. Ünnepi beszédet mond Thiesz János polgármester. Sepsiszentgyörgy A polgármesteri hivatal szervezésében 16 órától ünnepi emlékműsor lesz a színház előtti színpadon. Beszédet mond Antal Árpád polgármester. 19 órától a Tamási Áron Színház nagytermében a hagyományos ünnepi hangversenyt követően Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes átadja a Magyar Érdemrend középkeresztjét Egyed Ákos történésznek. Kolozs megye Bánffyhunyad Az EMNP és az EMNT, a Magyar Polgári Párt helyi szervezetével közösen tartja központi rendezvénysorozatát, melynek keretében 20 órától ünnepi műsorra várják a helybelieket. Az est folyamán ünnepi köszöntőt mond Vincze János, az MPP bánffyhunyadi szervezetének elnöke, Gergely Balázs, az EMNP alelnöke, Toró T. Tibor, a néppárt elnöke és Tőkés László európai parlamenti képviselő, az EMNT elnöke. Kolozsvár 11 órától ünnepi felvonulás kezdődik a protestáns teológia épületétől a Szent Mihály-templomhoz, ahol 12 órától ökumenikus istentiszteleten vehetnek részt az ünneplők. Ezt követően a Biasini Szállóhoz vonulnak az ünneplők a 14 órakor kezdődő koszorúzási ünnepségre. Maros megye Marosvásárhely A RMDSZ marosvásárhelyi szervezete egész napos ünnepi rendezvénysorozat keretében emlékezik meg a 1848–1849-es forradalomról és szabadságharcról. 11 órától a Bernády téren megkoszorúzzák a Bem-emléktáblát. 16 órától a Postaréten folytatódik az ünnepség. Az EMNT és EMNP 14 órától a Petőfi-szobornál ünnepel, ahol beszédet mond Portik Vilmos, a néppárt megyei szervezetének alelnöke. Szatmár megye Nagykároly Az RMDSZ szervezésében 16 órától lesz az ünnepi rendezvény a Petőfi-szobornál. Szatmárnémeti A Petőfi-szobornál 17 órakor kezdődik az ünnepi műsor, ahol Tilki Attila országgyűlési képviselő, a Fidesz Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei elnöke, Fehérgyarmat polgármestere és Kereskényi Gábor parlamenti képviselő, az RMDSZ szatmárnémeti szervezetének elnöke mond ünnepi beszédet. Udvarhelyszék Székelyudvarhely Az önkormányzat szervezésében 12 órától kezdődik az ünnepi program a Márton Áron téren, ahol megkoszorúzzák a Vasszékely szobrát. A történelmi egyházak képviselőinek imája és áldása után Bunta Levente polgármester és a meghívottak mondanak ünnepi beszédet, majd 13 órától a Boróka és a Kékiringó néptánccsoport előadását tekinthetik meg az ünneplők.
Krónika (Kolozsvár),

Fiatalos március
Tegnap a sepsiszentgyörgyi ’56-os emlékparkban a déli harangszóval egy időben csendült fel a magyar himnusz. A Plugor Sándor Művészeti Líceum Sebestyén Lajos által vezetett fúvószenekara ezzel ténylegesen és képletesen is igyekezett ráhangolódni és ráhangolni a mai ünnepre.
A mintegy százfős, jobbára diákközönség korántsem az ilyenkor szokványos, hosszú beszédekkel, koszorúzással zajló ünnepségen vehetett részt. Az alkalomhoz illő térzene, a himnuszok mellett Kiss Tamás tizenegyedikes dráma szakos diák rövid beszédében fiatalos lendülettel, rendhagyó módon „hozta közelebb” a százhatvanöt évvel ezelőtti fiatalok gondolatait, cselekedeteit. Akik hősökként kissé belemerevedtek a történelembe, s hajlamosak vagyunk így emlékezni rájuk. Pedig hasonló korú fiatalokként ugyanúgy szerették a jókedvet, a szórakozást, a szerelmet, mint a maiak. És főleg a szabadságot, amelyért nem féltek életüket adni, pedig nem is élvezhették annak gyümölcsét. S ez a szabadságeszme az, amiért ma is érdemes feltenni a kérdést: mit kezdünk mi szabadságunkkal?
Ferencz Csaba
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Március 15. – Semjén a magyar nemzet szolidaritásáról biztosította a székelységet
Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes Magyarország és a magyar nemzet szolidaritásáról biztosította a székelységet, az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc 165. évfordulója alkalmából pénteken rendezett sepsiszentgyörgyi ünnepségen.
A város főterén, több ezres ünneplő tömeg előtt elmondott beszédében Semjén Zsolt kifejtette: március 15-e a magyar megmaradás, a nemzeti elkötelezettség ünnepe. Mint mondta, hibás az a felfogás, amely nem tartja értéknek a nemzeti létet, ugyanakkor a sovinizmust is elfogadhatatlannak nevezte. „Azt akarjuk, hogy azt a csodálatos gazdagságot, amit magyarságnak nevezünk és őseinktől kaptunk, átadhassuk az utódainknak is" – jelentette ki a szónok.
„Akkor járunk el 1848-hoz méltóan, ha továbbvisszük az örökségét. Ez itt és most azt jelenti, hogy nem vagyunk alábbvalóak egyetlen más népnél sem, nem vagyunk másodrendű polgárok" – hangoztatta a kereszténydemokrata politikus.
Rámutatott, hogy a székely zászló ott lobog már a magyar parlamenten, számos magyarországi önkormányzati épületen és sok helyütt a nagyvilágban, ahol magyarok élnek.
„Ott áll önök mögött Magyarország és a magyar nemzet egésze, éljen a Kárpát-medencében, vagy a nagyvilágban" – jelentette ki a miniszterelnök-helyettes.
Sepsiszentgyörgyön több éves hagyománnyá vált, hogy az egymással egyébként rivalizáló magyar pártok március 15-én együtt ünnepelnek: pártpolitikai szónoklatoktól mentes közös rendezvényük díszvendége volt idén Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere arról beszélt, hogy a székelység szülőföldjén akar maradni, és maga akar dönteni sorsáról.
„Autonómiát akarunk, mert ez a mi szülőföldünk és jogunk van kitűzni a zászlónkat, jogunk van használni anyanyelvünket" – hangoztatta a szónok. Hozzátette, ma 1848 példájából ahhoz kell bátorságot meríteni, hogy a bukaresti kétharmados kormánytöbbséggel szemben is megakadályozza a székelység azt, hogy a Székelyföldet román többségű régiókba olvasszák, vagy azok közt felszabdalják. Romániában nem munkaszüneti nap a magyar nemzeti ünnep, ez alól csak a Kovászna megyei közgyűlés alkalmazottai képeznek kivételt, akiknek a kollektív munkaszerződésébe 2011-ben belefoglalták, hogy március 15-e szabadnap.
MTI
Erdély.ma,

Czetz János élő emlékezete Gidófalván
A Szegedi III. Honvéd Zászlóalj Hagyományőrző Egyesület és a Gidófalvi 11. Székely Határőr Huszárezred I. századának Szilaj hagyományőrző csoportja parádés felvonulásával kezdődött szombat délelőtt Gidófalván a Czetz János-emlékünnepség. A református templom előtti téren az 1848–49-es forradalom és szabadságharc legfiatalabb honvédtábornoka tetteit méltatták, és felavatták a Czetz-emlékház faragott oszlopos új bejáratát.
Jó magyarnak lenni március 15. után is – köszöntötte az egybegyűlteket Bereczki László helyi református lelkipásztor, aki Sajó Sándor E rab föld mind az én hazám című versével nyitotta meg a megemlékezést, majd Kiss Kornél szegedi hagyományőrző hadnagy Czetz János életútját ismertette. A gidófalvi származású, rendkívül tehetséges és nagy szaktudású hadvezérről, az erdélyi csapatok 1848 őszi ideiglenes parancsnokáról, Bem vezérkari főnökéről, az 1849. márciusi nagyszebeni harcokban szerzett érdemeiért előléptetett tábornokról, az Argentína első nemzeti katonai akadémiáját huszonöt éven keresztül vezető igazgatóról a szónok azt állította: ha a honvédseregnek több Czetz Jánosa lett volna, talán másként alakul a szabadságharc, mert minden hadsereg ereje a fiatal, bátor, elszánt és tehetséges katonáiban van. A szegedi hagyományőrzők vezetője, Vass László ismertette a III. honvéd zászlóalj történetét, megemlékezett arról az 1280 fiatalról, aki 1848–49-ben tizennyolc-húsz évesen szállt harcba a szabadságért, és akik közül csupán 197-en maradtak életben a világosi fegyverletétel idejére, és elmondta, hagyományőrző csoportjuk legfőbb célja a rájuk való emlékezés és a mai fiatalok becsületességre, bajtársiasságra nevelése. A Czetz János emlékét cselekvően őrzők közül a gidófalvi Kövér György beszélt az emlékház tetőzetének közmunkával történő felújításáról, a magyar külügyminisztérium határon túli emlékhelyek ápolására kiírt pályázatán elnyert összeg felhasználásáról, a templom előtti tér parkolója kialakításáról és az emlékház új fedett bejáratának elkészítéséről, valamint ismertette az általa faragott két bejárati faoszlop szimbólumait.
A metsző szélben a sepsiszentgyörgyi Kónya Ádám Művelődési Ház László Attila vezette férfidalárdája és a gidófalvi református egyház Sárdi Hunor vezényelte kórusa énekelt forradalmi és huszárdalokat, a megemlékezés a magyar és a székely himnusz eléneklésével ért véget.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Székelyföld álomszerű arca
Minden nagy dolog egy álommal kezdődik, így az 1848-as forradalom is: a világ megváltásának álmával – kezdte beszédét a Petőfi Sándor utca elején péntektől új arcot kapott körpanoráma bemutatóján Tamás Sándor, Háromszék megyei tanácsának elnöke.
Az Erdélyi körkép és az 550 éve város Sepsiszentgyörgy panorámaillusztráció után Székelyföld álomszerű arca csodálható egy éven át a városközpontban, a 360 fokos körpanoráma-felvételeken többek között a tündéri Szent Anna-tó, a titokzatos Bálványos vára, a rejtelmes Orbán Balázs-barlang, csodálatos templomaink láthatóak. Székelyföld immár nemcsak valóság, nemcsak a virtuális világban van jelen (a felvételek a www.virtualisszekelyfold.ro honlap számára készültek eredetileg), de a lelkünkben is ott van – mondta Tamás Sándor. A körképet Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese és Daczó Enikő képzőművész, a felvételek készítője avatta fel, első ízben a szalagvágáshoz a székely zászlóról mintázott aranysávos kék szalagot használva – ezzel is új jelképet próbált bevinni a köztudatba, és mostantól úgy illik, minden székelyföldi avatáskor ilyen szalagot kelljen elvágni.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Erdélyi diákok sikerei
Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia nagytermében tartották március 9-én az ismert jeles folyóirat, a Természet Világa Természettudományi Diákpályázatának XXII. díjkiosztó ünnepségét. Meglepetésként bemutatták a Tehetség ösvényein című, 530 oldalas kiadványt, amely a 2007–2011 között díjazott pályamunkákat tartalmazza. Ebben az enyedi diákok tizenöt dolgozata szerepel. Staar Gyula főszerkesztő a könyv előszavában írja: „Ezernél több diák cikke látott napvilágot a Természet Világában. Sok minden múlik a diákok felkészítő tanárain. Körülöttünk a gimnáziumokban, líceumokban a Természet Világának egy-egy kis fiókszerkesztősége alakult ki. Ezért mi hálásak vagyunk nekik. De leginkább diákjaink lehetnek hálásak, akikben ők a tehetséget felfedezték, és nem hagyták elveszni.”
A nagyenyedi sikerekhez Dvorácsek Ágoston is nagyban hozzájárult, hiszen a 2000-ben alakult Fenichel kör vezetőjeként diákjai sikerei nyomán tizenhárom alkalommal nyerte el a legjobb felkészítő tanárnak kijáró oklevelet, 2004-ben a Rotary-ösztöndíjat, 2008-ban pedig a Nicholas Metropolis-díjat is megkapta. A körvezető tanár arra a legbüszkébb, hogy diákjait ez idő alatt sokszor megtapsolták a Magyar Tudományos Akadémia nagytermében.
Idén sem történt ez másként: a dokumentumjellegű könyv bemutatója után két enyedi és több más erdélyi tanuló részesült értékes díjakban. A szerkesztőség jelen levő képviselői a díjak átadása előtt minden munkát értékeltek. A Természettudományos múltunk felkutatása kategóriában II. díjat érdemelt Bakó Boglárka (XI. B) Az első Magyar Természettudományi Múzeum herbáriuma című dolgozatáért (felkészítő tanár: Dvorácsek Ágoston, mentor: Bakó Irén). Különdíjban részesült Magyari Melinda (X. osztályos diák), dolgozatának címe: A marosújvári sóbánya felemelkedése és hanyatlása (felkészítő tanár: Dvorácsek Ágoston). Más kategóriákban, erdélyi díjazottak: I. díj Oláh Vince: Dédnagyapám a koreai háborúban (Bolyai Farkas Elméleti Líceum Marosvásárhely, felkészítő tanár Máthé Márta), III. díj Oláh Réka: Egy régi tankönyv margójára (Berde Áron Közgazdasági és Közigazgatási Szakközépiskola, Sepsiszentgyörgy, felkészítő tanár Nagy Méhész Gyöngyi).
Az enyediek számára az igazi meglepetés csak ezután következett, hiszen Bakó Boglárka megnyerte az úgynevezett Hargittai-díjat is, amely a legjobb eredményt elérő hazai, illetve határon túli diáklánynak jár. A különdíjat Hargittai Magdolna és Hargittai István akadémikusok alapították, és minden évben a legjobb eredményt elérő leánytanulónak adományozzák. Eddig az enyediek közül az elmúlt években csak Maxim Orsolya kapta meg, aki jelenleg a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem diákja. Az új Hargittai-díjas tanítóképzős tanuló hazaérkezése után elmondta: megtisztelő számára, hogy Hargittai István személyesen is gratulált a díjhoz.
A szép eredmények után nyugodtan állíthatjuk, hogy ebben az évben is folytatódott az enyedi és más erdélyi diákok sikere a diáktudományos rendezvényeken. Nemcsak a belföldi, hanem a nemzeti rendezvényeken is megállták helyüket. Ebben kiemelkedő szerepet tölt be a Természet Világa folyóirat diákpályázati lehetősége.
Szabadság (Kolozsvár),

Kitüntették az év civil szervezetét
Tizenhét háromszéki civil szervezet előző évi, közösségre nézve legkiemelkedőbb programjait, eredményeit értékelte a Civilek Háromszékért Szövetség (CIVEK) vezetőtanácsának öt tagja – a jelöltek Az év civil szervezete díjra pályáztak. Sepsiszentgyörgyön múlt szerdán szűk körben adták át az elismerést, melynek alapítói a helyi közösség számára hasznos és fontos programok megvalósítására ösztönzik ily módon is a civil szervezeteket.
Az elbírálás során egyebek mellett szem előtt tartották a megvalósított programok üzenetét, az általuk megjelenített értékeket, a tevékenységek eredményességét, kiterjeszthetőségüket, a közösségre gyakorolt hatásukat. Huszonhárom pontot kapott az elbírálás során, s ezzel harmadik lett a rangsorban az Erdélyi Magyar Ifjak háromszéki szervezete, tíz ponttal magasabb értékelést tudhat magáénak a Gyulafehérvári Caritas megyei képviselete, mely az őrkői játszótér helyiek bevonásával történő létrehozásáért kapott elismerést. A Háromszéki Közösségi Alapítvány (HKA) legeredményesebb projektjével, a közösségikártya-programmal pályázott, s ezzel megszerezte a legmagasabb pontszámot. Az év civil szervezete díját átvevő Fleckhammer Ottó, a HKA elnöke úgy fogalmazott, céljuk a közösségi öntudat fejlesztése, hogy érezzük, pozitív értelemben is egymásra vagyunk utalva.
A rendezvényt megelőzően a CIVEK két állásfoglalását Bereczki Kinga elnök ismertette. A megyeszékhely képviselő-testületének ingatlanadó-emelésre vonatkozó határozata következményeit ecsetelve rámutatott: az intézkedés a vállalkozók mellett a városban tevékenykedő civil szervezeteknek is anyagi megterhelést jelent, hiszen némelyek saját ingatlannal rendelkeznek. Kifogásolják, hogy a felkínált adó-visszatérítési lehetőség a civil szervezetekre nem vonatkozik, s mivel nem termelnek profitot, számukra az adók befizetése komoly terhet jelent. Ez a döntés azt mutatja, hogy az önkormányzat nem érti a civil tevékenységek dinamikáját, azok jellegzetességét, számára a civil társadalom nem partner a városfejlesztés terén – fogalmazott Bereczki. Hangsúlyozta: az adóterhek növelése miatt fokozott figyelemmel követik a testület kezelésében lévő helyi pénzalapok szétosztását, a civil szervezetek támogatását célzó finanszírozást. A CIVEK álláspontja szerint a pályázati alap kezelése nem átlátható, ezért megkérdőjelezhető a támogatások elbírálása. A hiányosságok kiküszöbölésére, szakszerű értékelési kritériumrendszer kidolgozására a CIVEK együttműködést ajánl a képviselő-testületnek – jelentette be a tömörülés elnöke.
Demeter Virág Katalin
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Az 1848-as forradalom történelemformáló szerepe
Beszélgetés Egyed Ákos történésszel
Egyed Ákos neves történészünket március 15. alkalmával a Magyar Érdemrend középkeresztjével tüntették ki a XIX–XX. századi társadalom, illetve az 1848-as erdélyi forradalom történetének, a székely társadalom sajátos gazdasági és társadalmi kérdéseinek kutatásáért, tudományos publikációs tevékenysége, példaértékű életpályája elismeréseként. A kitüntetést március 15-én Sepsiszentgyörgyön Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes nyújtotta át. Az ünnepelttel készült az alábbi interjú.
– Az 1848-as magyar forradalommal és szabadságharccal minden évben sokat foglalkozik a tudomány és a közvélemény. Akad-e olyan vetülete ennek a történelmi eseménynek, ami fölött elsikkad a figyelem?
– Igen, mégpedig éppen a lényege, az, hogy a feudalizmust polgári rendszer váltotta fel. És alig emlegetik azt, hogy 1848 tavaszán Kolozsváron két nemzeti program is született, egy magyar és egy román program. Március 20-án Erdély fővárosában látott napvilágot a Kolozsvári Program, amelyet a magyar liberális ellenzék, valamint a konzervatív párt képviselői is aláírtak. Ebben kérték az erdélyi országgyűlés összehívását, hogy az törvényt hozzon az átalakulásokról: a nemzetőrség felállításáról, a jobbágyság eltörléséről, a közteherviselésről, a sajtószabadságról és az unióról Magyarországgal. De kevesen tudják, hogy 1848. március 27–28-án a Kolozsváron tanuló román ifjak, egyházi vezetők és máshonnan érkezők is tanácskoztak. Törekvéseiket ún. petícióban rögzítették.
Ö. I. B.
Szabadság (Kolozsvár),

Valentin Stan, az autonómiapárti román professzor
A sepsiszentgyörgyi március 15-ei ünnepségen magánszemély- ként jelen volt Valentin Stan. A történelemprofesszor, elemző, tévés személyiség kisebbségvédelemből doktorált, és a román gyakorlattól homlokegyenest eltérő módon közelít Székelyföld problémáihoz. Nem csoda hát, hogy a Kötődések című nagy nézettségű adását az új hatalom tavaly nyáron megszüntette.
Valentin Stan érdeklődve figyelte a sepsiszentgyörgyi központi ünnepséget, fordítóval hallgatta a beszédeket, és nem idegesítette, hogy a rengeteg székely zászlóval felvonuló tömeg autonómiát kért Székelyföldnek. Amíg az autonómia benne van az 1918-as Gyulafehérvári Határozat 3. pontjában, addig azt gondolom, hogy az autonómiáról tárgyalni lehet ebben az országban, főleg, ha ezt a magyar közösség a demokrácia szabályainak betartásával kéri, erről pedig a román parlamentben kell döntést hozni, ezzel kapcsolatosan pedig nem látok semmi problémát, nyilatkozta Valentin Stan. Majd így folytatta: az egészen természetes, ha egy ilyen létszámú, és ilyen erős nemzeti közösségnek eszményei legyenek.
Nagyban megkönnyítené a területi autonómiáért folytatott harcot az, ha a székely megyéket nem csatolnák román többségű régióhoz az ország területi újrafelosztásakor, a magyaroknak nincs más lehetőségük, minthogy következetes, és kitartó munkát végezzenek, és csak akkor járhatnak sikerrel, ha megtalálják azokat a kommunikációs csatornákat, amelyekkel együttműködésre tudják bírni a román közösséget is, hangsúlyozta Valentin Stan.
A székely zászló kitűzése semmilyen problémát nem kellene jelentsen, ez a közösségi identitás kifejezésének egyik alapvető szimbóluma. És ha megnézzük az utóbbi napok történéseit, amelyek során kétségbe vonták e jelkép használatát, akkor látható, amint most a hatalom kénytelen elismerni, hogy a zászló kitűzhető az önkormányzatok épületeire, tehát ez a visszalépés, amire a román hatalom kényszerült egy fölösleges, és ostoba botrány után, azt bizonyítja: a székelyeknek ez ügyben igazuk volt, mondta a román professzor.
Duna Tv
Erdély.ma,

Folytatódik a trikolórbotrány
Ahelyett, hogy csillapodna, egyre tovább gyűrűzik a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Líceumban kirobbant trikolórbotrány.
A március 15-i és azt követő eseményekről – amikor egy román tagozatos diáklány kezdeményezésére több társa piros-sárga-kék szalagokkal, festéssel díszítette magát – már az országos tévés hírcsatornák, napilapok is tudósítanak, etnikai feszültséget, magyar bosszút emlegetnek. Mindeközben, közel egy héttel az esemény kezdete után az iskola vezetősége még mindig nem tett közzé hivatalos állásfoglalást. Többek között ennek eredménye, hogy a vérszemet kapott diákok folytatják akciójukat, tegnap nemcsak fejkötőként, hanem sálként is többen használták a trikolórt – mesélik Kovásznán. Simon István igazgató még hétfőre ígért tájékoztatást. Kedden irodájában kerestük, de a titkárságon megtudtuk, Sepsiszentgyörgyön tartózkodott. Telefonon azóta sem lehet elérni. Az iskola tanárai csak nevük vállalása nélkül nyilatkoznak. Többen állítják, az ügyet komolyabban kellett volna venni, az igazgatónak már a 15-i eseményt követően kérdőre kellett volna vonnia az akcióban részt vevőket. Egyikük feltette a kérdést: mi történne, ha december elsején piros-fehér-zöldbe öltöznének a magyar tagozatos gyerekek? A civil szféra ugyancsak aggodalommal figyeli az eseményeket. Tudni vélik, hogy a háttérből immár nacionalista erők irányítják a szálakat. Azt is hangoztatják: az áldozatnak kikiáltott diáklánnyal való együttérzés kinyilvánítására ma Bukarestben és Brassóban is tüntetni fognak. Továbbá mondják: nyilvánvalóan látszik, az iskolában az esetet bagatellizálni akarják. Thiesz János polgármestert is faggattuk véleményéről, ő is azt mondja: várja, hogy megjelenjen az iskola hivatalos állásfoglalása. Az utóbbi időszakban felerősödött Kovásznán a magyar és román közösség közötti ellentét. Viták voltak a líceum tablóját és az ortodox keresztállítást illetően, a szívkórházban felszentelt kápolna kapcsán is. Az internetes közösségi oldalakon nyomdafestéket nem tűrő módon zajlik az eseményeket követő szócsata, eközben a városban egyre többen aggódnak.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Minisztériumi bizottság vizsgálja a kovásznai hajpánt-ügyet
Az Oktatásügyi Minisztérium vizsgálóbizottságra bízta a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Iskolacsoportban történtek kivizsgálását.
A magyar és román tannyelvű székelyföldi iskolában azt követően alakult ki feszültség, hogy román diákok egy csoportja nemzeti színű hajpántot viselt a magyar nemzeti ünnepen.
A tárca honlapján csütörtökön közzétett közleményben a minisztérium hangsúlyozta, hogy a román oktatási rendszer „a tolerancia, az interetnikus együttélés és a különbözőségek elfogadásának elvét hirdeti, bármilyenek is legyenek ezek a különbözőségek". A közlemény azt is megjegyezte, hogy ezek az értékek egyetemesek és az emberi méltóság pilléreinek számítanak.
A kovásznai iskola csütörtöki közleményében elismerte, hogy „kissé feszült" hangulat alakult ki a tanintézetben a március 15-én történtek miatt, és sajnálatát fejezte ki. Az iskola szerint a tanintézetben a tolerancia és valamennyi diák és tanár nemzeti identitása iránti tisztelet élvez elsőbbséget, az intézmény folyamatosan gondot fordít ennek a szellemnek a meghonosítására.
Azt is leszögezte ugyanakkor, hogy álláspontja szerint „valamennyi diáknak jogában áll nemzeti szimbólumait viselni, nemzeti hovatartozásának megjelöléseként és nemzeti érzéseinek kifejezéseként". Az iskola azt is közölte, nem látta szükségét annak, hogy megrovásban részesítse diákjait. A feszültség azzal kezdődött, hogy román diákok csoportja március 15-én román nemzeti színű hajpánttal jelent meg az iskolában. Az egyik lány a későbbi napokon is viselte a szalagot, és osztályfőnöke ekkor arra kérte, vegye le a szalagot, aztán – amikor a derekára kötve kezdte viselni – , elvette tőle. A diáklány arról is beszámolt, hogy az iskola magyar igazgatója berendelte az irodájába, és uszítással vádolta, egy magyar nevű férfi pedig halálosan megfenyegette a közösségi portálon. A hajpántügyben több székelyföldi román politikus is megszólalt. Horia Grama, a Szociáldemokrata Párt Kovászna megyei elnöke az Observatorul de covansa napilapnak nyilatkozva megengedhetetlennek találta, hogy egy gyermeknek amiatt kell traumákat elviselni, mert a román nemzeti színeket viselte. Madalin Guruianu, a Nemzeti Liberális Párt sepsiszentgyörgyi szervezetének elnöke viszont éppen azért hibáztatta egy közleményben a kovásznai iskola vezetését, hogy nem lépett fel már március 15-én a román nemzeti színeket viselő diákok ellen. A politikus megengedhetetlennek tartotta, hogy a másik nép nemzeti ünnepén egyesek empátia tanúsítása és jókívánságok helyett szalagot tűznek ki. Guruianu szerint azok a magyarok is hibáznak, aki a román nemzeti ünnepen gyászszalagot tűznek ki, és azok a románok is, akik a magyar nemzeti ünnepen a román nemzeti színekkel tüntetnek.
Az ügyben a Kovászna megyei tanfelügyelőség is vizsgálatot rendelt el, a rendőrség pedig közölte, hogy nyomozást indított a diáklány internetes fenyegetésének ügyében. A Diákok Országos Tanácsa közleményében úgy nyilatkozott: „megengedhetetlen, hogy egy romániai iskolában egy diákot azért vonjanak felelősségre, fenyegessenek kisebbségi iskolatársai, az osztályfőnöke és az iskola vezetősége, mert román nemzeti szalagot merészelt viselni".
A tízezer lakosú Kovásznán a román közösség a lakosság mintegy harmadát teszi ki. A Kőrösi Csoma Sándor Iskolaközpont a város egyetlen középiskolája, az ott tanuló mintegy 1300 diák többsége magyar.
MTI
Erdély.ma,

Tavaszcsinálók a márciusi télben
Embert próbáló hideg és új hívószavak jellemezték az idei március 15-i megemlékezéseket Erdélyben. A „forradalom” és „szabadságharc” mellett az „autonómia”, „önrendelkezés” és „Székelyföld” is sokszor elhangzott a szónokok beszédében. A közelmúlt történéseinek hozadékaként az emlékünnepségen legalább annyi székely zászló lengett, mint magyar.
Ráduly Róbert polgármester az 1848. október 16-i agyagfalvi felhívásból idézett: „Békét akarunk e honban és szabadságot, melynek édes gyümölcsét veletek együtt élvezhessük. Mi tiszteljük nemzetiségtöket, nyelvtöket és vallástokat, s készek vagyunk azt fegyverünk élével oltalmazni”. Így gondolkodtak ’48-ban a székelyek, mondta Ráduly, és így gondolkodtak 2013. március 10-én a marosvásárhelyi Postaréten is. „De vajon így gondolkodnak-e mások is, vajon betartották-e, amit nekünk ígértek Gyulafehérváron 1918. december elsején?” – kérdezte, majd választ is adott: nem tartották be, ezért félnek, rettegnek. „Nekünk megnyugvásunk nem lesz, míg el nem érjük a végső célt, a közösségi autonómiát” – jelentette ki Ráduly. Sokan vannak, akik érzik az autonómia fontosságát, de olyanok állnak az élen, akik elfáradtak, ezért „egy lépést hátrább kellene lépniük, hogy a fiatalok előléphessenek.” Az aggodalmaskodóknak azt üzente: adják meg a területi autonómiát, „hadd mutassuk meg, mire vagyunk képesek”. Szónoklata zárásaként hangsúlyozta: egyetlen felelős magyar állampolgár sem nyugodhat, amíg ki nem vívjuk a székely szabadságot. „Március 15. az egész nemzet ünnepe, ezért érezzük úgy, hogy ki kell mozdulnunk otthonainkból, és kokárdával a szívünk fölött közösen kell emlékeznünk hőseinkre” – így kezdte beszédét Zsigmond Barna Pál. Magyarország csíkszeredai főkonzulja kiemelte, a nagy történelmi eseményekre való emlékezésekkor „szinte mindenkinek a híres, tragikus honfitársak jutnak eszükbe, de a csatákat nemcsak a rivaldafényben álló hősök vívják, mögöttük ott áll a láthatatlan tömeg”. Ma azokra emlékezik a magyarság, tette hozzá, akik megtanították, hogy mit jelent az összefogás és az összetartozás. „1848 az együttműködés szimbóluma, a kulcsszó pedig a közös ügy. A szabadságharcban nemcsak a magyarok, más nemzetek is együtt küzdöttek a szabadságért. Már akkor is egyértelmű volt, hogy a Kárpát-medence felemelkedése csak akkor lehet valóság, ha az itt élő népek kölcsönösen tisztelik és elismerik egymást” – emlékeztetett a főkonzul. „Azért ünnepelünk minden év március 15-én, hogy meg tudjuk különböztetni a szabadságot a szabadosságtól” – fogalmazott Darvas-Kozma József csíkszeredai katolikus esperes, aki azt üzente a románoknak, hogy „minden népnek joga van az önrendelkezésre.” Hozzáfűzte: Székelyföldet nem lehet feldarabolni, mert a Székelyföldön élők egy családot, egy közösséget alkotnak, amit a hatalomnak tudomásul kell vennie. „Az autonómia akkor lesz valóság, ha ezt mindenki akarja a kicsiktől a legidősebbekig” – fejtette ki Darvas-Kozma atya.
Háromszékről nem mennek sehová
A csípős időjárás ellenére is legalább kétezren tartották fontosnak Háromszéken, hogy jelen legyenek a március 15-i megemlékezéseken. Idén is Sepsiszentgyörgy és Kézdivásárhely adott otthont a leglátványosabb megemlékezéseknek, de az erdővidéki Bodvajba, az egykori ágyúöntő vashámorhoz is legalább kétszázan vonultak ki csütörtök délután, dacolva a hideggel, hogy a leghíresebb székelyek egyike, Gábor Áron emléke, illetve a forradalom és szabadságharc hősei előtt tisztelegjenek. Sepsiszentgyörgyön és Kézdivásárhelyen egyaránt az autonómia és a székely szimbólumok szabad használata köré épült az ünnepi események sorozata. A nemzeti összetartozás újabb jeleként a két település megemlékezői Semjén Zsolt Magyarország miniszterelnök-helyettesét üdvözölhették, aki lovon érkezett Kézdivásárhely központjába. A céhes város főtere két nagy méretű székely zászlóval is gazdagodott, amelyek Gábor Áron szobra mellett kaptak helyet. Amint Bokor Tibor polgármester is hangsúlyozta, ezek választ jelentenek „a jelképeink elleni hadjáratra, hiszen nap mint nap perelnünk kell a prefektusi hivatallal, mert közintézményeinken ott lobog a székely zászló. Azt szeretnénk, ha örökre ott is maradna.”
A háromszéki megyeszékhelyen az elmúlt évekhez hasonlóan idén sem hiányoztak a lovasok, sőt közel százan – a gidófalvi Szilaj, a sepsiszentgyörgyi Székely Virtus Egyesület, valamint a kőröspataki Kálnoky Hagyományőrző Csapat tagjai – döntöttek úgy, hogy nyeregbe pattannak, és csatlakoznak a vasútállomástól a Tamási Áron Színház elé vonulókhoz. Az idei megemlékezés egyedi momentuma a Székelyföldi Körkép felavatása volt, amelynek alkotóelemei a Virtuális Székelyföld portálon is megtekinthetők, az alkotást a régió rangos történelmi helyszíneit ábrázoló fotók képezik.
Az ünnepségek során sűrűn hangot kapott az autonómiaigény, illetve a jogainkért való határozott kiállás. A felszólalók, Semjén Zsolt, illetve Bokor Tibor és Antal Árpád polgármesterek az összefogás, a jogainkért való bátor kiállás, a szülőföld megvédésének és megőrzésének szükségessége köré építették mondandójukat. Sepsiszentgyörgy elöljárójának kifejezetten erős hangvételű üzenete Bukarestnek is szólt, többek között arra figyelmeztetve a román hatalmat, hogy „Nem megyünk sehová! Se Mongóliába, se Magyarországra! Ez a mi szülőföldünk, a mi országunk is. És jogunk van kitűzni a zászlónkat! Jogunk van használni az anyanyelvünket, jogunk van az autonómiához”. A tapssal és éljenzéssel fogadott Semjén Zsolt csatlakozott az elöljárókhoz, mindkét helyszínen hangsúlyozta: „Nem vagyunk alábbvalók egyetlen népnél sem, nem vagyunk másodrendű állampolgárok. Ezt a románsággal is meg kell értetni, és azt is, hogy jogaink követelése nem szélsőségesség, hanem egy nemzet természetes igénye”. Magyarország kormányának képviselője újból biztosította a megjelenteket, hogy a magyar nemzet, a magyar állam szolidaritására minden körülmények között számíthatnak.
Kolozsvári hadüzenet a közönyösség telének
Talán a téliesre fordult időjárás tehet róla, de az elmúlt évekhez képest kevesebben ünnepeltek Kolozsváron a magyar forradalom és szabadságharc emléknapján. Magyar, román és székely zászlókat lengető, fúvószenekartól kísért menet indult délben a Protestáns Teológiától a Szent Mihály-templomig, ahol ökumenikus istentiszteletet tartottak. Az ünneplőket a rendőrség képviselői is elkísérték, de rendbontás nem volt. Útközben csatlakoztak a menethez a belvárosi magyar tannyelvű iskolák diákjai is, akik kokárdákat kínáltak a bámészkodóknak. A templomban az ünneplő gyülekezetet Kovács Sándor római katolikus főesperes köszöntötte, aki 1848. március 15-ét a magyar nemzet sorsfordulójának nevezte, szerinte a piros-fehér-zöld kokárdák ma is a nemzet szebb jövőbe vetett hitét sugározzák. „Szabaduljunk meg a hamis ígéretek bilincseitől” – hangsúlyozta Kántor Csaba, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökhelyettese, aki a forradalom és szabadságharc jelenünkre is ható üzenetét emelte ki ünnepi beszédében. Bálint-Benczédi Ferenc unitárius püspök János evangéliumát idézte, és felhívta a hallgatóság figyelmét, hogy csak akkor igazi a megemlékezés, ha megújul a nemzethez tartozásunk tudata. Adorjáni Dezső Zoltán, a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház püspöke a politikai egység fontosságát hangsúlyozta ünnepi beszédében.
A Szózat és a Himnusz eléneklése után a mintegy 800 fős tömeg az egykori Biasini-szálloda elé vonult, ahol politikusok és a városvezetés képviselőinek jelenlétében megkoszorúzták Petőfi Sándor emléktábláját. Gergely Balázs, az Erdélyi Magyar Néppárt országos alelnöke beszédében a társadalmi ciklusokat az évszakok váltakozásához hasonlította. „Ha véget akarunk vetni a belénk költözött szimbolikus télnek, közönynek, elsősorban magunkban kell mérlegelnünk, hogy mi is tavaszcsináló emberekké válhassunk” – fogalmazott Gergely Balázs. Rendbontás idén sem történt Kolozsváron, egyetlen férfi állt ki tüntetőleg egy román zászlóval a Biasini-szálló elé, arra szólítva fel a járókelőket, hogy legyenek jó románok a magyarok ünnepén.
Magyar Érdemrend Egyed Ákosnak
Az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc 165. évfordulóján a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban rendezett ünnepségen Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese (jobbra) a Magyar Érdemrend középkeresztje (polgári tagozata) kitüntetését adta át Egyed Ákos kolozsvári történésznek, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjának.
Aradon zászlót égettek volna
Aradon a Magyar–Román Megbékélési Parkban a Noua Dreaptã elnevezésű szélsőséges román nacionalista szervezet magyarellenes tüntetést szervezett, amelyen megpróbáltak elégetni egy nagyobb méretű székely zászlót is. A vastag papír azonban a havazásban, hidegben átnedvesedett, hiába próbálkoztak többen is, nem sikerült lángra lobbantaniuk, így aztán dühükben összegyűrték és eldobták. A körülbelül negyven tüntető a Szabadság-szoborral szemben lévő román emlékmű előtt gyülekezett, hatalmas román zászlót és magyarellenes transzparenseket (A székelyek nem magyarok, Támogatjuk Hungária autonómiáját Mongóliában, Románia egységes, oszthatatlan nemzetállam stb.) húztak ki.
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Hét országban az Osonó
Ma zárul a STAR Színházi Fesztivál a Bologna melletti Reggio Emiliában, amelynek díszmeghívottjaként a sepsiszentgyörgyi Osonó Színházműhely Ahogyan a víz tükrözi az arcot című előadásával vett részt.
Jövő héten másik két olasz városban mutatja be a társulat a Fazakas Misi által rendezett produkciót, március 27-én, a színház világnapján Lyonban lépnek fel a helyi magyar közösség előtt. Olaszországban, Franciaországban és Svájcban (ahol április 3-án tartanak előadást Zürichben) először játszik az Osonó, a tavalyi hamburgi sikeres fellépés után pedig idén hat németországi városba kaptak meghívást, hazafelé Bécsben és Pozsonyban lépnek színpadra. Az olaszországi fesztiválon Fazakas Misi és Mucha Oszkár műhelyfoglalkozásokat is tartott, a turné több állomásán az előadást közönségtalálkozó követi. Az öthetes körúton a sepsiszentgyörgyi Osonó hét országban tart összesen tizenhét előadást. Lapzártakor kaptuk a hírt, hogy a Castelnovo ne’ Montiban megrendezett Teatro Lab Nemzetközi Színházi Fesztiválon való részvétel tegnap este díjjal zárult az Osonó számára. Az olaszországi Etoile Európai Színházi Központ által évente egy alkalommal kiosztott Ezüstcsengő-nagydíjat 2013-ban az Ahogyan a víz tükrözi az arcot című előadással érdemelte ki a társulat.
(fekete)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Üzenem a román kislánynak…
Valamikor én is a Kőrösi Csoma Sándor Líceum tanára voltam, de már mint nyugdíjashoz csak hírként jutott el hozzám az elhíresült román kislány esete. Hogy arcát piros-sárga-kékre festette, fejét román nemzetiszín szalaggal ékesítette március 15-én, a magyar szabadság ünnepén.
Felfogható lenne ez úgy is, hogy na, nesztek, magyarok! Mi is vagyunk! De ahogy mindezt saját nemzeti színeivel hozza tudomásunkra, nekem – megvallom – inkább szimpatikus. Tudom, hogy az iskolában ezt senki szóvá nem tette. Talán csak egy román tanárnő, irántunk való figyelmességből. Kár volt, mi ezt nem vártuk el, mert minket cselekedete nem bánt, nem is bánthat, gondolkodásmódunkra nem jellemző. Nem tudta ez a kislány, hogy minket, magyarokat nem zavar, ha más népek fiai, lányai, idősei és középkorú tagjai büszkék a saját nemzetükre. S ezt a büszkeséget nyilvánvalóvá is teszik. Hisz ez természetes. Mindenkit beleteremt az Isten egy népbe, s csak akkor vagyunk becsületesek, ha saját népünket vállaljuk. Régi, még 1918 előtt élt emberek mesélték, hogy a környék román fiataljai sorozáskor sok-sok szekérrel mentek – akkor még sok volt a fiatal –, s Barátos, Nagyborosnyó, Réty községeken keresztül vonultak Sepsiszentgyörgy, a megyeszékhely felé. Lobogtak szekereiken a piros-sárga-kék lobogók, s sapkájukon is ott díszelegtek a nemzeti színek.
Az őket elkísérő lányok ugyanúgy nemzetiszínű ruhákba öltözködtek. És énekelték a dalaikat. Ez akkor senkit nem bántott. Mert mi, magyarok akkor is, ma is úgy éreztük és úgy érezzük, hogy a nemzeti érzés szent, annak bármilyen formában való megnyilvánulása szép és tisztelni való. Minket soha nem zavart, hogy más ember más nyelven beszél – az az ő anyanyelve –, másképp énekel – az az ő nemzeti kultúrájának része –, másképp öltözködik. Mindezek természetesek. Ha különböző emberek különböző módon reagálnak a román kislány cselekedetére, azok sem mi, magyarok vagyunk. S ha egyesek felhasználják ezt tisztátalan szándékkal, azok sem mi vagyunk. Én magyar mivoltomban – mert nekem sorsom a magyarságom, s azt nem tagadnám meg semmi áron – inkább tisztelettel nézek rád, kicsi román leány, amiért neked értéket jelentenek a nemzeted színei, s büszke vagy rájuk. Abban az egyben tévedtél, amikor azt hitted, hogy ez bennünket bánt, idegesít.
Nem, nem idegesít. És nem idegesített még március 15-én sem, a „piros-fehér-zöld napján”, a magyar szabadság napján, ünnepén, akkor sem. Miért is idegesített volna? Mi is fel voltunk kokárdázva azon a számunkra szent napon. S ebben a szellemiségben te nem lettél volna idegen az én lelkemtől sem. Ha láttalak volna, elmondtam volna ezt neked.
Gazda József
Háromszék
Erdély.ma,

Antal Árpád: legyen Erdély regionális kormánnyal rendelkező régió
A román-magyar együttélést Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere leginkább Európa kulturális fővárosaként szeretné megmutatni a világnak. A háromszéki város Székelyföld nevében pályázza meg a címet.
Száva Enikő, a Duna Tv Székely kapu című műsorának szer- kesztője erről is beszélgetett Antal Árpáddal, aki úgy látja, hogy Sepsiszentgyörgynek jó esélye van a cím elnyerésére, ha a szé- kelyföldi települések összefognak ez ügy érdekében.
A polgármester szerint nem igaz az, amit Băsescu államfő, és Ponta miniszterelnök állít, miszerint Székelyföld gazdaságilag egymagában nem lenne életképes. Ő mindezt konkrét számada- tokkal tudja megcáfolni, hiszen a három székelyföldi megye az országos átlag felett fizet be a központi költségvetésbe, fejtette ki Antal Árpád.
Sepsiszentgyörgy vezetője elmagyarázta: az elmúlt 15 év tapasztalatai is azt mutatják, hogy a szegényebb és a gazdagabb régiók közötti különbség még nagyobb lett, és amennyiben a kormány a fejlesztési régiókat közigazgatási hatáskörökkel ruházná fel, ez csak „bebetonozná” a régiók közötti különbségeket, a kudarc pedig teljes lenne.
Antal Árpád úgy látja kisebb fejlesztési régiókra lenne szükség, de ezek ne legyenek felruházva közigazgatási hatáskörökkel, a közigazgatási régiók pedig a történelmi régiók kellene, hogy legyenek. A háromszéki polgármester javaslata, hogy legyen Erdély regionális kormánnyal rendelkező régió, ezen belül pedig Székelyföld legyen autonóm fejlesztési régió.
Sepsiszentgyörgy polgármestere bízik abban, hogy lesznek olyan román személyek, olyan román civilek, akik felismerik a történelmi régiók szerinti közigazgatások szükségességét, mert ez az ország minden lakósának javára válna.
Duna Tv
Erdély.ma,

Hangoskönyv, ha olvasni nincs időnk (Sepsiszentgyörgy Székelyföld kulturális fővárosa)
A hangoskönyv nem pótolhatja a valódi kiadványt, mert az olvasás élményéhez hozzátartozik a könyv szaga is, de arra mindenképpen jó, hogy akik időhiányra hivatkozva nem olvasnak, közelebb kerüljenek egy-egy irodalmi alkotáshoz – derült ki a sepsiszentgyörgyi Tein teaházban lezajlott péntek esti beszélgetésen, amelyen B. Szabó Zsolt újságíró és Szabó Róbert Csaba író bemutatta az első erdélyi hangoskönyv-antológiát.
A kezdeményezés hátterében nemcsak ez áll, hanem hogy gyakori tapasztalat mifelénk: erdélyi magyar írók magyarországi kiadónál megjelentetett köteteit hazai könyvesboltokban nehéz megtalálni – magyarázta B. Szabó Zsolt, miután az érdeklődők meghallgatták Szabó Róbert Csaba egyik novellájának hangoskönyvváltozatát (ezek amúgy a Transindex portálon megtalálhatók és ingyen letölthetők). Hogy milyen nehézségeket okoz például egy hosszú mondatokat kedvelő szerző alkotásának felolvasása, miként kell azt előadni, hogy ne legyen unalmas, de ne legyen modoros sem, milyen érzés a szerző számára visszahallgatni a művét, kap-e új értelmezést az alkotás az olvasás, a zenei aláfestés révén – mindezekről a kérdésekről érdekes beszélgetést hallhattak a kulturális nyílt napok eseménykavalkádja közül a bemutatót választó érdeklődők. S talán az est ahhoz is hozzájárult, hogy kifogások keresése helyett legalább hallgassunk meg egy novellát, ha már olvasni nincs időnk.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Kemény tél tombol a térségben
Bukarest és csaknem az egész ország hó alatt van, az éjszaka lehullott nagy mennyiségű csapadék miatt. A narancssárga kódjelzésű hó- és hóviharriadó kedd délutánig érvényben marad, a fővárosban rosszabbodik az időjárás. Az évszakra nem jellemző rendkívüli téli időjárás miatt a hatóságok iskolaszüneti napot rendeltek el a fővárosban és öt déli megyében. Az országutakon akadozik a közlekedés, néhány településen szünetel az áramszolgáltatás.
Hargita megyében kedd reggel 9:30 órától néhány órára lezárják a tehergépkocsi forgalmat Kézdivásárhely és Csíkkozmás között, amíg a hóekék eltakarítják az úttesten összegyűlt havat. Az Infotrafic által javasolt kerülő útvonal Sepsiszentgyörgy irányában kerüli ki a kérdéses útszakaszt. Máramaros megyében is akadozik a járműforgalom, helyenként útlezárásokra lehet számítani a nap folyamán.
A román-magyar határ le van zárva a nehézgépjárművek számára, a kamionstopot leghamarább szerdán este oldhatják fel.
Maszol.ro,

Magyar megyék, román régiók
Markó Béla írása az árpádsávos lobogós, románellenes bekiabálásokkal fűszerezett tüntetésről, a forintcsinálta erdélyi politikusokról, a romániai magyar érdekvédelem elmúlt huszonhárom évének lenullázásáról és Bukarest centralizációs törekvéseiről.
A nemrég Marosvásárhelyen a hangzatos nevet viselő Székely Nemzeti Tanács által összehívott, több ezer – de nem több tízezer, ahogy a szervezők állították – résztvevővel lezajlott úgynevezett autonómiatüntetés előtt és után a romániai helyzetet, illetve az európai összefüggéseket kevésbé ismerőkben sikerült egy olyan várakozást kialakítani, hogy immár küszöbön áll az Erdély keleti felében elhelyezkedő székely régió autonómiája. Csak föl kell mutatni a tömegakaratot, és meglesz az eredménye, sugallták a szónokok, sőt a tudósítók és kommentátorok egy része is.
Vessünk véget a kis lépésekkel haladó, mi több, egy helyben topogó RMDSZ-politikának, és valósítsuk meg régi álmunkat, a Székelyföld területi autonómiáját, hiszen minden kedvező feltétel megvan ehhez, mondogatták a helybéli orákulumok és a magyarországi emisszáriusok is, akik azért jöttek úgymond, hogy kinyilvánítsák az akaratunkat. Nem voltam ott persze, de érezhettem én is, hogy éppen kinyilvánították az akaratomat. Amivel semmi baj nincsen, mármint az akaratunkkal, hiszen akarom, akarjuk az autonómiát, valószínűleg jobban, mint a messziről érkezett szavazatgyűjtők, csakhogy újfent rá kellett jönnöm, hogy milyen könnyen meg lehet téveszteni, időn, téren és körülményeken kívülre helyezni egzisztenciális gondokkal küszködő, bizonytalan embereket.
És mi tagadás, ha másért nem is, ezért a bizonytalanságért maga az RMDSZ is hibás, mert nem tudta megmagyarázni saját választóinak – és legutóbb a tavaly decemberi parlamenti választásokon a szavazni elment magyarok 89 %-a (az összes résztvevő 5,2 %-a) az RMDSZ-re szavazott, míg az Erdélyi Magyar Néppárt csak 11%-os támogatottságnak „örvendhetett” (0,6%), ami nyilván messze alatta volt a bejutási küszöbnek –, tehát annak ellenére, hogy érdekvédelmi szövetségünk nyilván eddigi politikájáért kapta a szavazatokat, nem volt képes elég meggyőzően elmondani, hogy ebben a pillanatban miképpen állunk célok és eszközök dolgában. Ugyanis az árpádsávos lobogókkal és románellenes bekiabálásokkal is fűszerezett tüntetéstől utólag csak félszájjal elhatárolódó vagy meg sem szólaló RMDSZ-politikusok mostanában éppen két tűz között érezhetik magukat. Egyrészt azért, mert verejtékesen megszerzett parlamenti mandátumainkkal sem sikerült kormányra kerülnünk ezúttal, márpedig ellenzékben rövid távon sok jóra nem számíthatunk. A másik oldalon meg a gazdasági válság nyomorúságát a kettős állampolgárság mámorával feledtető sok-sok erdélyi magyar illúzióival – akkor már miért ne lehetne tüstént autonómia is! – amúgy is nehéz szembemenni. Különösen, ha mások szándékosan hizlalják ezeket a illúziókat. Két tűz, üllő és kalapács, szórvány és székely, tárgyalás és erődemonstráció: végül is ezek a dilemmák nem jelentenek újdonságot, egy romániai magyar politikusnak folyamatosan ezzel kellett szembenéznie az utóbbi két évtizedben. A kérdés az, hogy most milyen új érvek jelentek meg az egyik vagy másik oldalon. Nos, van újdonság. De nem abban, hogy hirtelenjében felgyorsult volna a történelem, és máris kínálja nekünk Európa – vagy a saját európai presztízsveszteségével küszködő Magyarország? – a székely régió területi-közigazgatási autonómiáját. Pedig jó lenne, tényleg erre törekszünk, hogy a Kovászna és Hargita megyében, illetve Maros megye egy részében hetven-nyolcvan százalékos többségben élő félmilliónyi magyar valamilyen autonómiát kapjon. Miközben arról sem feledkezhetünk meg, hogy a többi nyolcszázezernek, akik vegyes vidékeken vagy szórványban élnek, szintén biztosítanunk kell a nemzeti identitásuk továbbviteléhez szükséges jogokat, és a különböző helyzetekben élő magyar közösségeket nem fordíthatjuk szembe egymással.
Ma Romániában a magyarok jogaiért folytatott küzdelem újdonsága – paradoxona –, hogy míg az RMDSZ-en kívüli botcsinálta (néha: forintcsinálta) politikusok retorikája gyors előrehaladást sejtet, addig a bukaresti politikában jártas, felelős magyar szövetségnek azzal kell számot vetnie, hogy a már kivívott jogok is veszélybe kerülhetnek. És ezt a veszélyt egy olyan pillanatban kell elhárítania – ha tudja! –, amikor Budapest tehetetlen, vagy esetleg fel sem ismerte, hogy mi forog kockán. Sőt, időnként az az érzésem, hogy a magyarországi kormánypárti politikusok egyike-másika is kajánul figyeli, ahogy a kétségbeesetten kiutat kereső RMDSZ vezetőit árulózzák, például az említett marosvásárhelyi nagygyűlés alkonyi homályában.
Miről van szó? Igaz ugyan, hogy folyik itt is, ott is a romániai magyar érdekvédelem elmúlt huszonhárom évének lenullázása, de aki tisztességes leltárt készít, nem tagadhatja, hogy éppen Marosvásárhely 1990-es véres márciusától, amikor egyetlenegy (egyetlenegy!) magyar felirat miatt („Gyógyszertár” a „Farmacia” mellett egy kirakatüvegen) román tüntetők ezrei gyűltek össze, és aztán néhány nap múlva az lett, ami lett, hát innen bizony nagy a távolság máig. Szét kell nézni, magyar feliratokkal lehet találkozni Erdély-szerte, és ezt alkotmány szavatolja, törvény szabályozza, anyanyelvű oktatás van minden szinten, és hatvanöt önálló magyar középiskola működik Romániában. Az autonómia ügye pedig bizony sokszorosan jobban áll, mint annak idején, hiszen Erdély két megyéjét, Kovásznát (73,6% magyar) és Hargitát (84,8% magyar) ténylegesen mi vezetjük. Igaz, a kormány által kinevezett prefektusok próbálják korlátozni az önkormányzatok mozgásszabadságát, de ez csak hébe-hóba sikerül nekik. Beruházásokról, utakról, művelődési és szociális intézményekről viszonylag jelentős költségvetés birtokában ma már a megyei önkormányzat dönt. Néhány éve az iskolákat és kórházakat, tehát az oktatási és egészségügyi intézményeket is a városi vagy megyei önkormányzatok felügyelik. Egyik legnagyobb eredményünknek tartom, persze nem kizárólag a mi érdemünk, hogy olyan decentralizációs folyamat megy végbe Romániában, amely előbb-utóbb elvezethet a sajátos autonómiák kialakításához is. Ha… Ha lesz még hol, és lesz még kinek.
Miért mondom ezt? Bár ezúttal Brüsszel sem kér semmi ilyesmit, és a romániai közvélemény sem jött különösebben izgalomba tőle, a tavalyi választások után kormányra került szociáldemokrata-liberális nagykoalíció némiképpen módosítva átvette a most „ellenzékben” lévő államelnök néhány évvel ezelőtti ötletét, és a nyolc gazdasági fejlesztési régiót (összehasonlításul: a majdnem két és félszer kisebb alapterületű Magyarországon hét ilyen van) közigazgatási hatáskörökkel akarja felruházni. Tulajdonképpen azért nem hozták meg tüstént ezt a döntést, mert alkotmánymódosítás szükséges hozzá, amit őszre terveznek.
Jelenleg Romániában a közigazgatásnak három szintje van: községek (ezek több falut foglalnak magukba), illetve városok, aztán a negyvenegy megye (és a főváros, Bukarest), végül pedig a központi kormány. Most francia mintára a megyék és a kormány közé beiktatnák közigazgatási egységként a nyolc régiót, amivel több baj is van. Az egyik az, hogy ezeket a gazdasági-fejlesztési régiókat statisztikai szempontok szerint határozták meg a kilencvenes évek végén, sem történelmi, sem etnikai, sem földrajzi, sőt még valós gazdasági szempontokat sem vettek figyelembe, csakis lakosságszámot és területet. Ezt akkor az Európai Unió kérte, de elsősorban azért, hogy fejlesztési stratégiák összehangolására egy-egy megyénél jóval nagyobb területen lehessen együttműködést kialakítani, uniós pályázatokat előkészíteni. Sajnos az eredmény ebből a szempontból is katasztrofális, a művi úton létrehozott régiók teljességgel alkalmatlanok mindenféle gazdasági összetartásra, hiszen például a Kárpátokon túl a körzővel és számológéppel kierőltetett „régiósítás” azt eredményezte, hogy tengerparti és hegyvidéki megyék is (Konstanca és Vrancea) ugyanabba a régióba kerültek. A mi esetünkben pedig a székely megyék, Kovászna, Hargita és Maros egy régióban vannak Brassó, Szeben és Fehér megyével, ráadásul a régióközpont a Sepsiszentgyörgytől vagy Csíkszeredától kétszázötven kilométerre levő Gyulafehérvár. Ennek a régiónak ma 2.533.021 lakosa van, 34.100 négyzetkilométeren, és a magyarok aránya nem éri el a 30%-ot (román 65,4%, magyar 29,9%, roma 4%). Sem ez a régió, sem a többi nem alkalmas tehát arra sem, amire létrehozták, és az RMDSZ már évek óta javasolja, hogy tizenhat – nem közigazgatási, hanem csak gazdasági –, a mostaniaknál jóval kisebb régióra kellene osztani az országot. Erre fel ebben a pillanatban éppen ellenkezőleg: a jelenlegi régiókat akarják közigazgatási tartománnyá átalakítani. Vagyis miután viszonylag gyengébb, Európai Uniós pályázati feladatoknak sem voltak képesek eleget tenni, egyszerre csak közigazgatási hatásköröket kapnának.
Melyek a román érvek? Egyrészt szerintük így sikeresebben lehetne mégis pályázni, ami ordító ellentmondásnak tűnik az általam elmondottak fényében, másrészt azt állítják, hogy minden a decentralizációt szolgálja, hiszen Bukarestből vinnének le hatásköröket ezekbe a régiókba, és a megyék jogosítványait nem bántanák. Ez a ravaszabb érv, és ha jóhiszeműek vagyunk, nehezebb visszaverni. Csakhogy a politikában nem szabad jóhiszeműnek lenni. Evés közben jön meg az étvágy, és meggyőződésem szerint rövid idő alatt oda jutnánk, hogy nem fentről, hanem lentről kerülnének át a döntések a régiókba, és a megyék hamarosan valamiféle lakosság-nyilvántartó hivatallá degradálódnának. Főként ha valamelyik eljövendő – vagy akár a mostani – kormány ráérezne ennek az átszervezésnek a sajátosan nemzetállami ízére, arra, hogy a többségi magyar megyék erejét ily módon teljesen el lehetne venni. Azt az erőt, amely ma azért megvan. Ismétlem: költségvetés, beruházás, infrastrukturális fejlesztés, oktatás, művelődés, egészségügy stb. Aki nem érti, mire utalok, gondoljon akár a magyarországi húzd meg, ereszd meg játékra, a centralizáció-decentralizáció éppen napirenden levő dilemmájára (vagy már nem is dilemma?), és hogy milyen könnyű egy kellő többséggel rendelkező kormánynak a dolgokat átrendezni.
Másrészt arra sem árt emlékezni, hogy a felvidéki magyar érdekvédelem hanyatlása talán éppen akkor kezdődött, amikor nem sikerült megakadályozni a szlovák megyék észak-déli irányú átrajzolását. Az ottani magyar politikusok elmondhatják, mekkora befolyás csúszott ki így a kezükből. De térjünk vissza Erdélyhez! Ebben a pillanatban szerintem a magyarok érdeke az, hogy ne legyen semmiféle regionális átszervezés. Illetve lehetséges egy ideális forgatókönyv, amely a nagy történelmi régiókat állítaná vissza, Erdélyt, Bánságot, Dobrudzsát, Moldovát stb. Ez már afféle félföderális rendszert jelentene. Viszont ennek most semmi realitása nincsen, tehát egyetlen igazán jó megoldás van: a status quo megőrzése. Annál is inkább ezzel kellene megpróbálkozni, mivel a román pártok igazi érve az átszervezés mellett tulajdonképpen nem az, amit nyilvánosan mondanak, ők valójában a „bebetonozott” megyei kiskirályságokat akarják szétverni ezzel az átszervezéssel, és még nagyobb politikai hatalomra szert tenni. De nem biztos, hogy saját megyei önkormányzati vezetőik ezt olyan lelkesen támogatják, hiszen az ő bőrükre is megy a játék.
Abban a helyzetben vagyunk hát, hogy meg kell védenünk azokat a megyéket, amelyek 1968-ban, a Ceauşescu-korszakban jöttek létre, de még az akkori kommunista rezsim sem merte – külső és belső szempontok okán – teljesen szétzilálni a Székelyföld etnikai viszonyait. Igaz, utána viszont még az egyébként szükséges iparosítási folyamatot is a lakosság elvegyítésére használták fel. Készséggel elfogadom, képtelenségnek tűnhet, hogy ezt a felosztást akarjuk konzerválni. Pedig most, amikor egymagunkban nincs erőnk, hogy egy jótékony reformot kényszerítsünk ki, mégis az a legelőnyösebb, ha marad a mostani közigazgatási felosztás, és ehhez viszont az RMDSZ-nek meg kell próbálni szövetségeseket keresni a román politikában. Csakis így tudjuk megtartani, amit az elmúlt évtizedekben fölépítettünk. Magyarországnak, a magyar kormánynak is meg kell értenie, hogy a tervezett regionális átszervezés drámai helyzetbe sodorhatja az erdélyi magyarokat. Aki pedig azt a látszatot kelti, hogy ezek apróságok, illetve úgyis mindegy, mert hamarosan belovagol hozzánk nyugat felől vitézkötésben az autonómia, az nem érti, mi van Romániában. Akkor viszont kérdezzenek meg minket, hátha el tudjuk magyarázni.
Markó Béla
hvg.hu
Erdély.ma,

Magyar tájházak Erdélyben
Számbavétel, megőrzés, hasznosítás, együttműködés
Erdély virágai – egy kutatás vándorképei című kiállítás képei között a tartalomhoz illő hangulatban tartották március 8–9-én a Magyar Tájházak Szövetsége (MTSZ) és a Kriza János Néprajzi Társaság (KJNT) közös tanácskozását a társaság kolozsvári székhelyén. A Határok nélkül – Magyar tájházak Erdélyben címmel rendezett konferenciát Jakab Albert Zsolt, a Kriza Társaság elnöke nyitotta meg. Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja az együttműködés fontosságát emelte ki, akárcsak Hegedüsné Majnár Márta, az MTSZ ügyvezető elnöke, aki hangsúlyozta, hogy a szervezet a Kárpát-medence valamennyi tájházának érdekeit képviseli. A rendezvényt, amely a Válaszúti Kallós Múzeumba és a mezőségi Feketelak falumúzeumába szervezett szakmai kirándulással zárult, a Nemzeti Együttműködési Alap támogatta. A szervezésben a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum működött közre, amely egy erdélyi épületegyüttes létrehozásán dolgozik. Az erre vonatkozó és erdélyi kutatókkal közösen folyó munkát tükrözte a hangulatos keretet biztosító kiállítás, amelyet T. Bereczki Ibolya főigazgató-helyettes, a Tájház- szövetség elnöke ajánlott a jelenlevők figyelmébe. A konferencián bemutatták és díjazták Kovács Piroska, máréfalvi pedagógust, akit néprajzi gyűjtőmunkájáért 2012-ben Europa Nostra nagydíjjal tüntettek ki.
A rendezvényen előadást tartottak a magyarországi és az erdélyi közismert múzeumok, valamint a kisebb tájházak, gyűjtemények képviselői, amit hozzászólások, kerekasztal-megbeszélések követtek.
– Mi ragadta meg a szakember figyelmét, mit látott követendő példának a magyarországi és erdélyi tájházakról, gyűjteményekről elhangzott bemutató során? – kérdeztem a nyitóelőadását tartó Pozsony Ferenc egyetemi tanártól, akadémikustól, a Kriza János Társaság tiszteletbeli elnökétől?
– Voltaképpen a konferencia az erdélyi és a magyarországi tájházakkal foglalkozó szakemberek, házigazdák találkozója, képzési formája volt, amelynek során feltérképeztük, hogy milyen eredményeket értek el a Kárpát- medencében levő tájházak megalapításával és működtetésével kapcsolatosan és milyen gondokkal kellett és kell megküzdeni. Az előadók feltárták, hogy a XIX. század végétől fokozatosan alakult ki a tájház, amely azt jelenti, hogy egy faluban a saját helyén megőriznek egy régi épületet, és azt lehetőleg az ott élő család társadalmi státusának, etnikumának, életstratégiájának megfelelően rendezik be. Az előadások egy része az erdélyi tájházak mai állapotát rajzolta meg. Tötszegi Tekla kolléganőm egy kalotaszegi, mérai tájház építésének szépségeit és buktatóit vázolta fel, Bereczki Ibolya azt mutatta be, hogy Magyarországon hogyan szervezték rendszerbe a tájházakat, amelyek különböző tulajdonban vannak, magánszemélyek, helyi tanácsok, egyházi intézmények, egyesületek birtokolják, majd működtetésüknek a legjobb változatára kereste a választ.
Furu Árpád mérnök a tájházak építészeti vetületeit elemezte, az épületek megőrzésének szakszerű módját, s azt, hogy miképpen lehet beműködtetni, korszerűsíteni úgy, hogy a posztmodern látogatóknak nemcsak látványt, hanem keretet is jelentsenek. Vajda András a Maros megyei tájházak állapotát vázolta fel. Páll István, a Nyíregyháza melletti Sóstón létesített szabadtéri néprajzi múzeum igazgatója Szatmár megyének a Magyarországhoz tartozó településein létrehozott szabadtéri múzeumokat, tájházakat elemezte, működtetésüknek, az oktatás és a turizmus szolgálatába állításuknak a pozitív példájára helyezve a hangsúlyt. Kinda István a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum igazgatója a Zabolán létesített tájháznak és a néprajzi múzeumnak a székelyföldi és a moldovai iskolások identitásának az építésében játszott szerepét mutatta be. Szőcs Levente, a Tarisznyás Márton múzeum néprajzosa azt vázolta fel, hogy Gyergyószentmiklós környékén milyen eredményeket értek el a népi építészet, a lakáskultúra, a kézművesség dokumentálásában, múzeumi és tájházas reprezentációjában. Miklós Zoltán, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum igazgatója, néprajzkutatója az Udvarhelyszéken, Sóvidéken, a Küküllők és a Homoród mentén, a Havasalján elért eredményekről tartott nagyon szemléletes előadást a követendő példákra összpontosítva. Csíkból egy kászoni tájháznak az építését, működtetését mutatták be, ami korábbi tárgygyűjtések alapján magánkezdeményezésre alapult.
A második nap magyarországi, erdélyi magyar és román eredményeket osztottak meg a hallgatósággal. Szonda István tájházvezető azt vázolta fel, hogy a Dél-Alföldön hogyan teszik élővé az oktatás, a művelődés és a turizmus keretében, a naptári ünnepek, a népszokások, a népi gasztronómia otthonává a tájházat, hogyan lehelnek életet a már nem lakott házak világába. Kéri Gáspár és felesége azt mondta el, hogy családi kezdeményezésre hogyan alapítottak Biharban az Érmelléken három tájházat Gálaspetriben és Szalacson, s ezekben hogyan mutatják be a középgazda, a jobbágy vagy az uradalmi családok életét, és hogyan próbálják ezt élettel feltölteni, s a gyűjteményeket az erdélyi, partiumi, az európai turisztikai vérkeringésbe bekapcsolni. Rövid előadásban mutatta be Boldizsár-Zeyk Zsuzsa a pedagógusok által Tordaszentlászlón alapított múzeumot, tájházat, Vura Ferenc a Fekete-Körös völgyében, Várasfenesen, alapított gyűjteményt. A Bákó megyei Pusztináról érkezett Nyisztor Tinka elmondta, hogy a sajátos, történelmi, gazdasági szerkezetnek köszönhetően sok olyan ház maradt fenn, amelyet csak meg kell őrizni, szakszerűen fel kell leltározni, mivel szinte szabadtéri tájházként festenek, s elmondta: hogyan próbálják a magyar nyelvű helyi vallásosság, hitélet, ünnepek közegévé átalakítani ezeket a házakat. Balázs-Bécsi Gyöngyi a Kallós Zoltán által alapított válaszúti regionális múzeum létrehozását mutatta be, azt hangsúlyozva, hogy a múzeum köré milyen foglalkozásokat, képzéseket szerveztek: kézművesség, szövés, fonás, éneklés, zenélés, táncolás tanítása, s a néphagyományoknak az iskolai, szabadidős átadását hogyan szervezik meg. A tanácskozás külön színfoltja volt a Szebenből érkezett román kolléga, Eugen Vaida, aki megszervezte az erdélyi magángyűjtemények hálózatát (RECOMESPAR) és fölvázolta, hogy milyen programokat szerveznek a tárgyak restaurálására, a marketingre, a turizmus szolgálatába való állítására.
Azt gondolom, hogy hasznos volt ez a magyarországi erdélyi koprodukció, hisz mind a két nagy régióban a számtalan probléma mellett számtalan pozitív példa van, amiből minden résztvevő tanult – foglalta össze a tanácsokozás főbb eseményeit Pozsony Ferenc.
A záró kerekasztal-megbeszélésen a KJNT tiszteletbeli elnöke öt alapvető pontban foglalta össze a gondokat. Az első a tulajdonjog tisztázása, mert általában az intézményes háttérrel rendelkező tájházak működtetésére lehet támogatást nyerni. Építészeti szempontból a tulajdonosnak kötelessége szakemberek bevonásával helyrehozni az épületet, a szakszerű berendezésben pedig néprajzosok, muzeológusok adhatnak tanácsot, s nem szégyen segítséget kérni tőlük. Körvonalazódott az is, hogy nem csupán a tárgyakat kell őrizni, hanem a tárgyak mögötti tudást is, s ezt kell a működtetés során elővarázsolni és átadni a látogatóknak. A tájház így tehet eleget kettős feladatának az identitás megőrzésében játszott szerepének és a turisztikai hasznosítás lehetőségének.
Bár Erdélyben problémát jelent a szakemberhiány, hisz jó néhány nagyváros múzeumának nincs magyar néprajzos szakembere, a konferencián levő nagyszámú fiatal érdeklődő talán ezen az úton fog elindulni.
Megyénkben a megfelelő intézményi háttér és szakemberek hiányában a helyi kezdeményezések mindenféle szakmai támogatás, ellenőrzés nélkül valósultak meg – hangzott el a Hagyományos Kultúra és Művészeti Oktatás Maros Megyei Központját vezető Vajda András bemutatójában. A gyűjtemények minőség szempontjából nagyon változatosak, s pontos leltáruk elkészítését Vajda András a közeljövő legfontosabb feladatának tekinti.
A tanácskozás szakmai kirándulással zárult, Kallós Zoltán Alapítványi Múzeumát Válaszúton maga az alapító, valamint Balázs Bécsi Gyöngyi és Balla Ferenc mutatta be. A látogatók nemcsak a különböző tájegységek népművészetét igazoló gyönyörű darabokat láthatták, a vezetők a folyton gyarapodó raktárakat, s a műtárgyak védelmére használt eljárásokat is ismertették. A feketelaki faluházhoz az elmaradott felső tóvidéki régi házak, gazdasági épületek között vezetett a kátyúkkal tele út, azt az érzést keltve a látgatóban, mintha egy szabadtéri falumúzeum részletei között járna.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely),

Mi az igazság? – beszélgetés Kádár Gyula történésszel
A román központi hatalom ellenünk folytatott hadjáratának szerves részét képezi A székelység története címet viselő, az általános iskolák VI-VII. osztályos tanulói számára megírt és összeállított kézikönyv ellen indított lejárató kampány is. Ennek hátteréről a kötet egyik társszerzőjét, Kádár Gyula történészt faggattuk.
– Ön szerint mi az oka a szóban forgó könyvet ért nemtelen támadásoknak? – Elsősorban az, hogy Románia még mindig egy nacionalista, központosított és közösségi jogokat korlátozó állam, amely a hivatalos okmányokban nem tűri meg a Székelyföld elnevezést, a megyehatárokon levereti az ilyen feliratú pannókat, és üldözi a székely nép zászlóját. Az alkotmány kimondja, hogy Románia homogén nemzetállam, a szélsőséges román nacionalisták pedig Székelyföld felszámolására törekednek, hiszen jól tudják, hogy e terület román többségű régióba való sulykolásával, a kisebbségbe szorított székely népet előbb-utóbb a beolvadás felé vezető útra lehet kényszeríteni. Mindezt számba véve pedig világossá válik, hogy a román hatalom ellenérdekeltje az erőteljes székely nemzettudat kialakításának, melyben a történelem ismerete nagyon fontos szerepet játszik. Azt a népet ugyanis, mely nem ismeri saját múltját, önazonosságától is könnyebben meg lehet fosztani.
– A könyvet elmarasztalók szócsövévé vált Adevărul nevű lap szerint a románokat a székelyek szolgáiként mutatják be ebben a kiadványban. Van-e valóságalapja ennek az állításnak? – Nincs, ezt az értelmezést a pontatlan fordításból fakadó tévedés okozhatja. Történelmi tény, hogy a török uralom és kegyetlen bojári kizsákmányolás elől menekülő románság szívesen telepedett le a számukra sokkal emberségesebb életkörülményeket biztosító Erdélybe. E hajlandóságukat kihasználva, nemes uraink tömegesen hozták őket a török–tatár és osztrák zsoldosseregek dúlása nyomán elnéptelenedett, így munkáskéz nélkül maradt birtokaikra. Székelyföldre történő érkezésük a 17. század elején kezdődött, Sepsiszentgyörgyön például az első két román családot az 1614-es katonai lustrában említik első alkalommal. A letelepedés a nemes úrral vagy gazdával történő szerződéskötés alapján történt, melyben nem szolgaként, hanem szolgáló emberként emlegetik őket, ami az írásos egyezségbe foglaltak függvényében jobbágy vagy zsellér státust biztosított számukra. – Történelemhamisításnak nevezik a kötet azon állítását, mely a román királyi hadsereg Székelyföldre való betöréséről és ott végbevitt fosztogatásáról tesz említést. Erről mi a véleménye?
– A román hadsereg 1916. augusztus 27-én éjjel valóban betört a vele addig szövetséges, így a határ menti vidéket védtelenül hagyó Magyarország területére. A váratlan esemény hatására a hatóságok elrendelték Székelyföld kiürítését is, s az intézkedés nyomán kiürült lakóházak és üzletek a szabadon garázdálkodó román katonai alakulatok prédájává, több száz idős ember és gyerek pedig áldozatává vált. Éppen ezért, e szomorú események emlékét nem csak a hivatalos feljegyzések és kárfelmérések, hanem családtörténeti dokumentumok is őrzik.
– A vádak között elhangzik, hogy a könyv Budapesten volt kiadva. – Ez is olyan valótlan állítás, mint a többi, ugyanis minden példányt Székelyudvarhelyen nyomtattak. Bedő Zoltán
Székely Hírmondó
Erdély.ma,

Leszerelték a Kovászna megyei prefektusi hivatal előtt lévő Székelyföld-táblát
Kedden este eltávolította az RMDSZ a korábban saját maga által felállított nagyméretű „SIC – Terra Siculorum" feliratú táblát. A tábla a Kovászna megyei prefektúrával szemben állt.
Dumitru Marinescu Kovászna megyei prefektus szerdán azt mondta, hogy örül az RMDSZ azon döntésének, hogy eltávolította a pannót. A prefektus szerint ez „egy lépés a normalitás és a megegyezés felé" – írja az Agerpres.
A pannót tavaly novemberben nem sokkal a parlamenti választások előtt helyezték el a sepsiszentgyörgyi prefektusi épülettel szemben.
Tamás Sándor, Kovászna megyei elnök és Antal Árpád, sepsiszentgyörgyi polgármester akkor azt nyilatkozták, hogy a táblát tiltakozásul tették ki a volt prefektus, Codrin Munteanu akkori intézkedései miatt, aki „megsértette a magyar közösséget és semmibe vette annak nemzeti jelképeit és identitástudatát".
Munteanu ugyanis több tíz pert indított a helyi hatóságok ellen, amelyek kulturális intézmények elnevezése, címerek és kétnyelvű feliratok ellen irányultak, és ő kérte a székely zászlók eltávolítását is a közintézményekről.
Codrin Munteanu volt prefektus, akit tavaly év végén a védelmi minisztérium főtitkárává neveztek ki, azt nyilatkozta, hogy az összes intézkedése törvényes volt és hogy az RMDSZ-es képviselők meglovagolják az etnikai témát, hogy növeljék a szavazótáborukat, ahelyett, hogy a megyében élő állampolgárok igazi problémáira figyelnének, legyenek azok magyarok vagy románok.
Egyes források szerint a SIC pannót áthelyezték a sepsiszentgyörgyi RMDSZ székházának udvarára. realitatea.net
Erdély.ma,

Hiányzik a magyar megnevezés! – Az EMI figyelmeztető kampánya
Sajátos kezdeményezéssel figyelmeztet a magyar feliratok szükségességére az Erdélyi Magyar Ifjak helyi szervezete.
A multinacionális cégek nagyáruházaiban végzett, kettős nyelvhasználatot célzó felmérésüket követően már egy hete zajlik újabb kezdeményezésük: a magyar feliratok, megnevezések hiányára kétnyelvű matricákkal hívják fel egyebek mellett a közintézmények, kereskedelmi társaságok, cégek figyelmét.
A szervezet önkéntesei üzletek, boltok reklámjain, közterületen lévő hirdetőfelületeken, de a közszállítási társaságoknál is eddig négyszáz figyelemfelkeltő matricát helyeztek ki – vázolta Mihály István, az EMI sepsiszentgyörgyi szervezetének elnöke. Akciójuk hatását nem lehet ugyan lemérni, azonban leszögezte: ahová matrica került, oda visszajárnak, az eltávolítottakat pótolják, s kitartóan figyelmeztetnek ott, ahol tudják, lehet változtatni a feliratozáson.
Az EMI önkéntes fiataljai még egy hétig folytatják a matricázást, összesen nyolcszáz kisméretű, piros felkiáltójeles figyelmeztető kihelyezésével buzdítanak a kétnyelvűségre. Demeter Virág Katalin
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),