Via Revolutia – 25 év Temesvártól
A forradalom útján
2014. szeptember 14–25. között az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) szervezésében Juhos Gábor maratoni futóval emlékezünk a huszonöt évvel ezelőtt bekövetkezett rendszerváltás hőseire és áldozataira. A Temesvártól Szilágymenyőn át Kolozsváron záruló maratoni futás célja, hogy felhívja a figyelmet az 1989-es rendszerváltás történelmi napjaira, azon temesvári, partiumi magyarok és románok elszántságára, akik a szeptembertől decemberig tartó, lelket fojtogató időszakban kiálltak Tőkés László mellett és a diktatúrával szemben.
1989. szeptember 19-én – a forradalmi eseményeket megelőző hónapok első áldozataként – holtan találtak rá Újvárossy Ernőre, a temesvári református gyülekezet lelkes tagjára a városszéli erdőben. Erre emlékezve indul a maratoni futás szeptember 14-én Temesváron. Az útvonal kiemelt állomásai: Arad – Nagyvárad – Székelyhíd – Érmihályfalva – Szatmárnémeti – Szilágymenyő – Zilah – Kolozsvár. Az érintett városok mellett a maratoni futás résztvevői – élükön Juhos Gáborral – rendre megállnak minden érintett településen is. Szilágymenyőbe a történelmi események folytán tesznek kitérőt, ugyanis közismert, hogy Tőkés Lászlót és családját 1989. decemberében, a forradalom napjaiban ebbe a szilágysági faluba száműzte Temesvárról a még fennálló hatalom. A maratoni futás szeptember 25-én Kolozsváron ér véget, jelképesen Tőkés László szülővárosában, Erdély fővárosában.
A maratoni futás illeszkedik az EMNT által idénre meghirdetett Partiumi Autonómia Évéhez, valamint ahhoz a folyamathoz, melynek révén a Partiumi Autonómia Tanács idén ősszel elfogadja a partiumi címert és zászlót – a régió önálló identitásának erősítésére.
Juhos Gábor székelyhídi születésű, jelenleg Budapesten élő maratoni futó, aki az elmúlt egy évben két alkalommal is felhívta a figyelmet Székelyföld autonómiájának fontosságára. 2013 őszén két hét alatt 91 települést érintve, mintegy 500 kilométert megtéve szaladta körbe Székelyföldet. 2014. június 6-án – a Székelyek Nagy Menetelésének megerősítésére – a Bereck és Kökös közötti mintegy 55 kilométernyi távot futotta le.
A maratoni futáshoz bárki csatlakozhat, akár csak egy fél órára is, bárhol az útvonalon. Lehetőség van akár egy településen (a település szélétől, be a központig, majd ki a település másik széléig), vagy két település között is elkísérni a maratoni futót futva, vagy biciklin. A részletekről érdeklődni lehet a napi futásterv alatt megadott elérhetőségeken.
A maratoni futó 10 kilométer távolságot nagyjából egy óra alatt teljesít.
Juhos Gábor az alábbi településeken keresztül fut Temes és Arad megyében.
1. nap, szeptember 14., vasárnap, Temesvár–Arad, 53 km: emlékezés Újvárossy Ernőre, halálának 25. évfordulóján; indulás 11 óra körül Temesvárról, a belvárosi templom elől, Timotei Cipariu u. 1. szám alól; érkezés Aradra, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács irodája elé, Revoluţiei út. 95/6. szám.
Települések Temesvártól Aradig: Orczyfalva (Orţişoara) 25 km, Vinga (Vinga) 32 km, Németság (Şagu) 39 km, Arad.
Érdeklődni lehet Kása Zsoltnál, a 0721/265-979-es telefonszámon.
2. nap, szeptember 15., hétfő, Arad–Kisjenő, 42 kilométer: indulás 10 órakor Aradról, az EMNT iroda elől, Revolutiei u., 95/6. szám, érkezés Kisjenőbe (Chişineu Criş), az EMNT-iroda elé, Fő u. (str. Înfrăţirii) 111. szám.
Települések Aradtól Kisjenőig: Zimándköz (Zimandcuz)10 km, Zimándújfalu (Zimandu Nou) 14 km, Simánd (Şimand) 32 km, Kisjenő.
Érdeklődni lehet Burián Sándornál, a 0762/248-703-as vagy a 0745/267-856-os telefonszámon.
3. nap, szeptember 16., kedd, Kisjenő–Madarász, 40 km: indulás 9 órakor Kisjenőből az EMNT-iroda elől, Fő u., str. Înfrăţirii, 111. szám, érkezés Madarászra, a település széléig.
Települések Kisjenőtől Madarászig: Nagyzerind (Zerind) 12 km, Keményfok (Avram Iancu) 18 km, Illye (Ciumeghiu) 26 km, Nagyszalonta (Salonta) 35 km, Madarász.
Érdeklődni lehet Balogh Jánosnál, a 0758-911-755-ös telefonszámon.
Mindenkit, aki részt kíván venni, vagy csak találkozni szeretne Juhos Gáborral, szeretettel várunk!
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Temes megyei szervezete
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Arad megyei szervezete
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Bihar megyei szervezete
Nyugati Jelen (Arad), 2

Botrányszagú RMDSZ-politizálás Nagyváradon
A Bihar megyei RMDSZ szeretné megkapni a kultuszminisztériumi és a miniszterelnök-helyettesi tárcát Bukarestben. Biró Rozália kiiktatása után Szabó Ödön megyei ügyvezető elnök az egyik esélyes. A 39 éves politikus viselt dolgainak jártunk utána.
Traian Băsescu román államelnök augusztus 7-én utasította el az RMDSZ jelöltje, Bíró Rozália Bihar megyei szenátor kinevezését a kulturális miniszteri posztra. Az államfő szerint a közgazdasági végzettséggel rendelkező Biró Rozália alkalmatlan a kultuszminiszteri tisztségre.
A Kelemen Hunor lemondását követően megüresedő kultuszminiszteri és miniszterelnök-helyettesi tárca újabb várományosának nevesítését az RMDSZ szeptemberre ígérte, a kiszivárgott nevek között található Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke is. A miniszteri tárcát a hírek szerint a Bihar megyeiek szeretnék megszerezni, ezért a kulisszák mögötti egyeztetésekben a történész végzettségű Szabó Ödön indulna eséllyel az újabb nevesítésre.
RMDSZ-üzletemberek kedveltje
Az 1975-ben Szilágysomlyón született, kárásztelki származású politikusról az erdélyi magyar közvélemény keveset tud, a helyi magyar közösség annál többet. A Nagyváradi Egyetemen 1997-ben történelem-földrajz szakot végzett szilágysági fiatalember a helyi ifjúsági szervezetekben kezdett el politizálni. A Bihar megyei RMDSZ a kilencvenes években a legerősebb, nemzeti elkötelezettségű RMDSZ-szervezet volt Erdélyben, Tőkés László királyhágómelléki református püspök és a mai ellenzéki politikusok köré csoportosulva. Ezt a beágyazódást változtatta meg Szabó Ödön a kilencvenes évek végi megjelenésével a nagyváradi RMDSZ-porondon: a Megyei Képviselők Tanácsában (MKT) az ifjúsági szervezetek 25-30 százaléknyi szavazatát játszotta át a háttérből keményen nyomuló Kiss Sándor-féle nagyvállalkozói körnek. A kétezres évek eleji, puccsszerű hatalomváltásnak alájátszott az addigi nagyváradi alpolgármester, Kapi István leváltása is, akinek helyébe az új nagyváradi RMDSZ-hatalom mindvégig hűséges (ki)szolgálója, Biró Rozália került.
Az Erdély viszonylatában is ritka vehemenciával történt bihari hatalomátvétel mögött van, aki román titkosszolgálati módszereket vizionál, mások úgy vélekednek, hogy az új politikai elit egyszerűen megvásárolta a hatalomátvételhez szükséges ifjúsági szavazatok zömét. A következő lépésben a nemzeti táborhoz tartozó vidéki RMDSZ-vezetők gyors leváltása következett. A bihari lett Erdélyben az első egyszínű, belső ellenzék nélküli megyei RMDSZ-szervezet. Az utolsó ellenzéki polgármestert, az érmihályfalvi Kovács Zoltánt nemrég késztették távozásra.
A bihari RMDSZ-t az új csapat vezetői egyféle közös vállalkozássá alakították át. A Kiss Sándor megyei RMDSZ-elnök és megyei önkormányzati alelnök ellen az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály által idén áprilisban indított bűnvádi eljárás egyelőre csak sejteti a bűzös hátteret, amelynek szálai – a helyiek szerint – polipként terjednek szét a gazdasági élet számos területére.
Aki napi 24 órában dolgozik
Ebben a kétes hátterű „érdek-képviseleti” rendszerben Szabó Ödön különösen színes figura. Az új megyei felállásban a kétezres évek elején helyi szinten még komoly hatalommal rendelkező RMDSZ-vezetők a fiatal történésznek a Kőrösvidéki Múzeumnál találtak kutatói állást. Szabó Ödön közben megyei önkormányzati képviselő lett, és a 2012-es parlamenti képviselői megválasztásáig – vagyonnyilatkozatainak tanúsága szerint – tíz éven át a nem túl magas, közalkalmazotti fizetését az önkormányzati üléspénzek egészítették ki. Mindez annak fényében érdekes, hogy Bíró Rozália alpolgármestersége alatt – minő véletlen – két igen értékes önkormányzati lakást is meg tudott vásárolni Nagyvárad belvárosában, a színház melletti Bazár épületében. A telekkönyvi kivonatok tanúsága szerint az egykor államosítással, a román állam tulajdonába került két lakrész tulajdonosa immár Szabó Ödön és a felesége. A szegény legényként Szilágyságból Nagyváradra érkező ifjú politikusnak – akárcsak a romániai politikusok százainak – igencsak jót tett az új foglalkozás, ami leginkább vagyoni gyarapodásban látszik meg. Ez alól Szabó Ödön sem kivétel, akit nemcsak a helyi RMDSZ korifeusai hoztak helyzetbe, hanem a Budapesten hatalomra kerülő balliberális kormányoldal is. A kapcsolatot ő maga kereste, amikor Erdélyben először Nagyváradra hívta meg Medgyessy Pétert, Gyurcsány Ferencet, Kuncze Gábort, Nyakó Józsefet, Újhelyi Istvánt, Bajnai Gordont, Mesterházy Attilát és társait. A baloldali politikusok hálája nem késett: 2006 és 2010 között Szabó Ödön az ITD Hungary befektetés-ösztönző és kereskedelemfejlesztő állami ügynökség partiumi megbízottja volt. Érdekes módon, a jelzett időszakban leadott vagyonnyilatkozatai erről a forrásról nem tesznek említést, de mint kiderült, a havi mintegy kétezer dolláros apanázst saját cégére, a Hubeo Kft. számláira fogadta, de a cég sem fizetést, sem osztalékot nem fizetett saját tulajdonosának.
Első látásra rendkívül aktív politikus képét mutatja néhány, a tulajdonunkba került elszámolás fénymásolata az ITD Hungary fele. Szabó Ödön napi nyolc órát dolgozott a magyar állami ügynökségnek, napi nyolc órát a történelmi múzeumnak, és napi nyolcat az RMDSZ megyei ügyvezető elnökeként, nem beszélve a megyei közgyűlésben sorra került ülésekről. A két embernek is sok foglalatosság csak úgy állhat össze, ahogyan azt közeli ismerői állítják: Szabó Ödön a Kőrösvidéki Múzeumnál csak a munkahelyi regiszter szerint dolgozott, és kapott fizetést, valójában főállású munkahelyén nagyon ritkán látták. Mint ahogy befektetés-ösztönző ügyködésének sem látta sok eredményét a Bihar megyei magyarság.
Egyházféltő ingatlankisajátítás?
Szabó Ödön neve az elmúlt tíz évben kétszer került be hangsúlyosabban az erdélyi magyar sajtóba. Tőkés László királyhágómelléki püspök azzal vádolta meg, hogy szerepe volt 2002-ben az első Orbán-kormány által a Királyhágómelléki Református Egyházkerület keretében eltervezett érmindszenti Ady-központra kiutalt 1,3 millió euró magyar állami támogatás eltérítésében. A második, szintén méretes botrány akkor robbant ki körülötte, amikor 2013 júniusában az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) által első alkalommal megszervezett Szent László Napok nevét még májusban benyújtotta levédésre a bukaresti Márkavédelmi Hivatalhoz. Szabó Ödön egyszerűen ellopta az EMNT grafikusa által tervezett színes logót, és leadta azt Bukarestben. Amikor az ügyből erdélyi méretű botrány lett, azzal védekezett, hogy a római katolikus egyház számára akarta levédeni a nevet, mert úgymond a szentek kultuszának ápolása nem civil szervezetek, hanem az egyház feladata. Logikája szerint – amelyet a román bíróság szerencsére nem fogadott el – például a Szent Miklós hagyományőrző egyesületeket vagy a Szent György napokat szervező civil szervezeteket is fel kéne számolni. A római katolikus egyház nagyváradi kanonokja utólag kiállt Szabó Ödön elképzelése mellett, azonban a bírósági határozat szerint a szentek neveinek használati jogát nem lehet korlátozni vagy levédeni, így az EMNT által elkezdett nagyváradi Szent László Napok idén zavartalanul megérhette a második kiadását.
Az egyházát féltő Szabó Ödön RMDSZ-es megyei ügyvezető elnöknek azonban a nagyváradiak szerint ettől egy teljesen eltérő, másik arca is van. Tagja ugyanis a belvárosi Szent László római katolikus plébánia egyházi tanácsának, és ebben a minőségében 2007-ben egy adásvételi szerződést hozott tető alá az egyházközség kétszáz éves kántori lakására. A gyülekezet tagjai nem igazán értették, hogy plébániájuk miért válik meg egy 515 négyzetméteres telken fekvő, belvárosi polgári lakástól akkor, amikor az egyháznak nem volt sürgős kiadása vagy előre nem látott pénzszükséglete. A kezünkbe került telekkönyvi kivonat tanúsága szerint az új tulajdonos egy Lukács László nevű férfi, aki a polgármesteri hivatal adóosztályának kimutatása szerint kárásztelki személyi igazolvánnyal rendelkezik. Ő Szabó Ödön egyik közeli rokona, akinek örökösei nincsenek, így eshetett rá a választás. A volt egyházi tulajdonú, belvárosi lakásban azóta is Szabó Ödön édesanyja lakik: a botrány elkerülése végett fia nem íratta a maga nevére újabb ingatlanszerzeményét.
A tranzakció idején a gyülekezetben szolgáló Lőrincz Ottó plébánost Böcskei László nagyváradi püspök áthelyezte Nagyszalontára, egy katolikus szempontból kis szórványgyülekezetbe. Nagyváradi forrásaink szerint az egyház el akarta kerülni a hívek elégedetlensége miatti botrányt, ezért került sor az egykori belvárosi plébános elhelyezésére. A Szent László római katolikus plébánia egyházi tanácsának egyik tagja megkeresésünkre névtelenül úgy nyilatkozott: a hét évvel ezelőtti adásvételi szerződés részleteit ma is homály fedi, és ez táplálja az emberek szóbeszédét, értetlenségét. Senki nem tudja, mennyit fizettek ki a nagy értéket képviselő egyházi ingatlanért, és mi lett a pénz sorsa.
Sok tehát a kérdőjel Szabó Ödön nagyváradi politikusi tevékenysége körül. Biró Rozália miniszteri kinevezésének botránya után itt van immár a második.
Makkay József, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Könyvek birodalmában
– Könyvek között élni, könyvvel örömet szerezni, könyvet ajándékozni, könyvvel máshová kalandozni, elmenekülni a stresszes világ elől mindig boldoggá tesz. Szeretem. Felvidul a lelkem, amikor egy gyerek felkiált: Né, anyuka, magyar könyv! Egyesek azt állítják, hogy a digitális világban már nincs szükség rá. Ez nem így van. A könyv mindig is kelendő, ma is sokan olvasnak – állítja Trombitás János, a Kobak könyvkereskedés és a Bookyard könyvkiadó vezetője, akit a marosszentgyörgyi Keleti Könyvudvarban kerestünk fel, s aki több mint két évtizede azon munkálkodik, hogy magyar könyv kerüljön az olvasók kezébe.
Könyvre éhesek az emberek
– Hogyan lettek könyvkereskedők? – tettük fel a kérdést.
– 2002-től foglalkozunk könyvkereskedéssel. A "forradalom" előtt a kombinátban dolgoztam, utána egy magáncéghez kerültem, amely sajtóterjesztéssel foglalkozott. Ott láttam, hogy könyvre éhesek az emberek. Láttam, hogy mire van igény. Sohasem fogadtam el, hogy nem olvasnak az emberek, s bebizonyosodott, hogy nekem van igazam. Könyvet szállítottunk Parajdtól, Szovátától Balavásárig, Nyárádszeredától Marosludasig, Erdélyt egészen lefedtük, Temesvártól, Aradtól Szalontáig, Nagyváradtól, Margittától Nagybányáig, Máramarosszigetig vagy Besztercéig. Vitték a könyvet, minden műfajt. Amikor megjelent a Tudás fája, nem tudtunk annyit szállítani, hogy mindenkinek jusson belőle. Aztán megnyitottuk a könyvesüzleteket – mondta Trombitás János.
Kobak Szászrégenben is
A könyvbarátok számára jól ismert könyvkereskedésről van szó, hiszen ezekben a könyvesboltokban sokan megfordultak, s szívesen csemegéztek a kínálatból. A Kobakok, így, többes számban, ma is kedveltek. Egyik Marosvásárhely főterén, a városházával szemben, a másik, a "legfrissebb" bolt Szászrégenben nyílt meg kedden, a Mihai Viteazul utca 15. szám alatt. – Azt szeretnénk, hogy könyvből soha ne legyen hiány. Szászrégenben, a brassói, a gyergyószentmiklósi és parajdi után éppen ebből a meggondolásból nyitottuk meg a Kobak könyvesboltot. Sajnos, gazdasági okokból szűkíteni kellett a kört, Szovátán és Udvarhelyen bezártunk. A szászrégeni magyarságnak szeretnénk könyvkínálattal kedveskedni, hiszen a városban nem igazán volt választék – mondta Trombitás János.
Kiszorultak a főtérről
Városi rendezvényeken, vásárokon – ahol nagyon kelendő a könyv, főleg a gyermekkönyv – felcsillan a gyermekek szeme, amikor egy-egy szép könyvet látnak. A legtöbb szülő, nagyszülő szívesen vásárol a gyermeknek, de van olyan is, aki nem. Inkább továbbállnak azzal, hogy megrendelték a sört, a miccset, s nem maradt pénz egyébre. Pedig a mi kultúránk nem csak az evés-ivásról szól! Csíkban, Brassóban, Kolozsváron, a város napjain, forgatagokon, magyar napokon, legyen bármi, a könyvstand a főtéren kap helyen. Marosvásárhelyen nem! Sem az idén, sem tavaly nem engedélyezték a főtéri standállítást. Régebb még helyet adtak a főtéren, de most csak a Ligetben lehetett felállítani a standot. Kinek jó ez?
Könyvkiadás – két év alatt 25 kötet
Két évvel ezelőtt a Keleti Könyvudvar egy kiadóval és egy digitális nyomdával bővült. Itt több mint 25 könyv "született", szépirodalom, szótárak, továbbá különféle nyomtatványok, munkafüzetek. – Nagyon örülünk, amikor például iskolai évzárókra tőlünk rendelik meg a könyvet, s visszajeleznek, hogy tetszett, hogy ezek az olvasmányok meghatották, a szívükhöz közel kerültek. Lányaimnak gyerekkorukban mesefilmet vetítettünk, ami életre szóló élményt nyújtott az egész családnak. Ezt a katarzist nehéz elérni, de megpróbáljuk. Ezért adtunk ki egy gyűjteményt, a családi mesetárat, amelyhez CD-t is csatoltunk. A mesék, versek, mondókák hallatán elérhető az említett hatás. A mesét megszólaltattuk vásárokon, sokan odajöttek és megkérdezték, honnan jön a hang, honnan lehetne megvásárolni a CD-t. Mondtuk, nálunk. A könyvet úgy szerkesztettük, hogy a mesekönyv első lapján egy képkeretet rajzoltunk, ahová annak a személynek a fényképét ragaszthatják be, aki a könyvet ajándékozta. Ezt nagyon jó ötletnek tartják a nagyszülők, hiszen külföldön élo unokáknak eleve úgy küldik a könyvet, hogy beleragasztják a fényképüket – avatott be a kiadó.
Közben a Bookyard kiadványait lapozgattuk: Sármási- Bocskai János Varázslatos Kis-Küküllő mente, Szilágyi Rozália Peti a Hargitán, Nemes-Nagy Enikő Kópégömbbel Zinar nyomában című könyvét. Mind szűkebb pátriánk szerzői, akik szívünkhöz közel álló témákat dolgoznak fel. Olyan kötetek, amelyeket más kiadványok követnek.
– Mi szívet-lelket beleteszünk! – fogalmazott Trombitás János.
Ennél több nem is kell.
Mezey Sarolta, Népújság (Marosvásárhely)

Kozma Miklós, az MTI egykori vezetője
Százharminc éve, 1884. szeptember 5-én született Nagyváradon Kozma Miklós, aki 1920 és 1941 között volt a Magyar Távirati Iroda elnök- vezérigazgatója. Az MTVA Sajtó- és Fotóarchívumának portréja:
Apja, vitéz leveldi Kozma Ferenc nyomdokait követve elvégezte a Ludovika Akadémiát, 1904-ben avatták huszárhadnaggyá, emellett jogot is hallgatott. 1919 júliusától részt vett a tisztekből, csendőrökből és önkéntesekből létrejött Nemzeti Hadsereg megszervezésében. Horthy Miklós 1920-as kormányzóvá választása után a Katonai Iroda katonapolitikai referense lett, 1920-ban szolgálaton kívüli őrnaggyá, később ezredessé nevezték ki.
1920 augusztusában Teleki Pál miniszterelnök megbízta a Magyar Távirati Iroda "szellemi és adminisztratív vezetésével". Kozma a kormányzó rábeszélésére vállalta el végül az akkor még kicsiny MTI irányítását. 1921-ben, miután a hírszolgálat kiépítésére vonatkozó javaslatait a kormány elfogadta, nyugállományba helyezték, s végleg átvette a részvénytársasággá alakult MTI vezetését, amelynek az 1935-37 közötti időszakot kivéve haláláig az élén állt.
Kozma a hírügynökséget néhány év alatt több száz főt, köztük külföldi tudósítókat is foglalkoztató, európai színvonalú tájékoztató központtá fejlesztette. Számos vállalkozása (Magyar Hirdető, Magyar Országos Tudósító, Magyar Rádió, Rádióélet című lap, Magyar Film Iroda) révén tőkeerős nagyvállalattá alakította a korábban ráfizetéses MTI-t. Az addig állami felügyelet alá tartozó MTI 1921 elején "magánkézbe", a Kozma által alapított Magyar Nemzeti Gazdasági Bank birtokába került, s a kormány félhivatalos hírügynöksége lett.
Teleki Pál 1941. április 3-i öngyilkossága után, a magyar háborús lépések láttán Kozma ungvári magányában végleg meghasonlott: saját feljegyzése szerint élete "összevisszaság" volt, nem tudott választani hadsereg, üzlet, politika és írás között. Novemberben szívroham érte, s december 7-én, 57 éves korában meghalt a budapesti János Szanatóriumban.
Kozmának jó érzéke volt a művészi értékek felfedezéséhez. Baráti körébe tartozott Illyés Gyula, Németh László, Cs. Szabó László, Zilahy Lajos, bár személyesen sosem állt ki mellettük. Rádiós elnöksége idején támogatta Bartók Béla népzenei anyagának rögzítését, síkra szállt a magyar filmipar színvonalának emeléséért, foglalkozott a televíziózás lehetőségével is.
Szenvedélyes naplóíró és kéziratgyűjtő volt, hagyatéka nemcsak életébe, kissé ellentmondásos gondolatvilágába enged betekintést, hanem a két világháború közötti magyar belpolitikai és kulturális élet eseményeibe, kulisszatitkaiba is.
Tibolddarócon, ahol az ő kezdeményezésére épültek házak az addig barlangokban nyomorgó családok számára, 1942-ben állították fel szobrát, 1943-ban a Bródy Sándor utcában, a Magyar Rádió székházának udvarán Kisfaludy Stróbl Zsigmond Kozma-mellszobrát avatták fel, ezek ma már nincsenek helyükön.
1989-ben a Magyar Rádió és a Magyar Távirati Iroda képviselői avatták fel síremlékét a baracskai temetőben.
Népújság (Marosvásárhely)

Zászló és címer kerestetik (Partium Székelyföld nyomában)
Nagyváradon kiállítás nyílt azokból a partiumi zászló- és címertervekből, amelyeket a Partiumi Autonómia Tanács (PAT) által meghirdetett pályázatra küldtek be – közölte szombaton az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT).
A május végén kiírt pályázatra tizennyolc pályamunka érkezett, melyek közül egy heraldikusból, történészből, grafikusból és földrajztudósból álló szakértői bizottság választja ki Partium majdani jelképeit. A szélesebb közönség egy hónapig láthatja a terveket. A pályázat kiírásakor a szervezők közölték: az erdélyi országgyűlés 1659-ben Szászsebesen elfogadott határozata írja le az erdélyi nemzetek jelképeit, és rendelkezik azok elkészítéséről és használatáról. A pályázati kiíráshoz mellékelt, 355 évvel ezelőtti határozat a négy folyóvizet és a kettős keresztet jelöli meg „Magyarország Erdélyhez incorporáltatott része” jelképeként. A Partium pecsétnyomója és címere azonban a váradi vár török kézre jutása miatt sohasem készült el. A kiállítás pénteki megnyitóján Csomortányi István, a PAT elnöke elmondta, a Partium bő másfél évtizedes lemaradásban van a székelyföldi autonómiaküzdelemhez képest, amely szintén a székely jelképek elkészítésével kezdődött. Csomortányi hozzátette, jól tudják, a Partium leendő jelképeit ugyanolyan támadássorozat fogja érni, mint a székely szimbólumokat. Úgy vélte azonban, hogy az esetleges támadások akár hasznára is válhatnak az önrendelkezési mozgalomnak. A PAT elnöke hangsúlyozta, hogy a Partiumban élő 400 ezer magyart ugyanúgy megilleti a területi önrendelkezés joga, mint a Kárpát-medence más területein élő magyarokat.
Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke köszöntőjében kifejtette, talán nem is beszélnénk ma Partiumról, ha az első világháború végén nem kerül Romániához a terület. „Rajtunk a sor, hogy a regionális önazonosságtudatot minden eszközzel megerősítsük, és ezt nagymértékben szolgálja a saját zászló és címer” – hangsúlyozta.
Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt államfőjelöltje szerint a partiumi identitás és a helyi közösségek érdekeinek felmutatása az európai normalitás része. Megjegyezte, ma még csak vágyálomnak tűnik, hogy például az Érmellék saját parlamenttel és kormánnyal rendelkező, virágzó kisrégió legyen a partiumi régió keretében, pedig néhány száz kilométerre, Európa számos országában ez a realitás.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Iskolakezdés: eltekintenek a hiányosságoktól
Országszerte több száz oktatási intézmény még mindig nem rendelkezik az oktatás megkezdéséhez szükséges egészségügyi engedéllyel, az oktatási tárca illetékesei szerint azonban a helyzet sokkal jobb, mint az előző években.
Főképp a vidéki iskolák vannak nehéz helyzetben, a városi intézmények többségében már megfelelő feltételek közt fogadják a diákokat. Iskolakezdéskor minden évben újra meg újra felvetődik ez a probléma, az oktatás azonban a kifogásolt állapotú intézményekben is beindul.
Maros megye: kellemes meglepetés
A tavalyi tizenkettőhöz képest idén még kevesebb Maros megyei tanintézet marad egészségügyi működési engedély nélkül – tájékoztatott a közegészségügyi hatóság sajtószóvivője, Uifălean Gabriela. Az ellenőrző szervek eddig mintegy száz iskolát és óvodát látogattak meg, és kellemes meglepetésben volt részük.
„Azt látjuk, hogy idén szinte mindenütt, a legkisebb falvakban is igyekeznek pontra tenni a tanintézeteket. Persze ez nem azt jelenti, hogy minden iskolának és óvodának megadjuk a működési engedélyt, sőt reméljük, hogy azok, amelyek évek óta képtelenek megszerezni a szükséges jóváhagyást, lassan be is zárnak” – fejtette ki munkatársunknak Uifălean doktornő. Az ellenőrzések szeptember vége felé érnek véget.
Háromszék: nem segít a kormány
Háromszéken hat tanintézet nem kapta meg a hétfőn kezdődő tanévre a közegészségügyi engedélyt, mert az intézmények épületében nincs vezetékes víz, vagy nem elég jó minőségű. Az itt tanuló diákok otthonról visznek palackozott vizet. Keresztély Irma főtanfelügyelő elmondta, ezek az iskolaépületek általában egyházi tulajdonban vannak, ezért az önkormányzatok nem tudnak befektetni a korszerűsítésükbe.
Kovászna megyében a 316 oktatási intézmény közül még 18-nak a napokban folyamatban volt a közegészségügyi engedély beszerzése, de ezek esetében nincs semmilyen akadálya annak, hogy a jóváhagyást megkapják. A főtanfelügyelő szerint egyre több tanintézet kapja meg az engedélyt, az új tanévben már 98,10 százalék rendelkezik jóváhagyással.
Idén a háromszéki iskolák és óvodák egy lejt sem kaptak a központi költségvetésből karbantartásra vagy felújításra, a nyári munkálatokat az önkormányzatok finanszírozták. Kovászna megyében a nyári vakáció alatt az önkormányzatok összesen 2,3 millió lejt fordítottak a tanintézetekben zajló munkálatokra, hogy ezek többsége megfelelően fel tudjon készülni a tanévkezdésre.
Bihar megye: utolsó simítások
Bihar megyében még mindig vannak olyan tanintézetek, ahol nincs az épületben vezetékes víz, és kályhával fűtenek, de hétfőn mégis kinyitják kapuikat a kisdiákok előtt. Nicolae Avram főtanfelügyelő sajtótájékoztatón mutatott rá arra, hogy a partiumi megye óvodáinak és iskoláinak egynegyede akadt fenn a vizsgálatok első rostáján, és nem szerezte meg a működési engedélyt, de fogadni tudja a tanulókat. A legsúlyosabb problémákat Felsőfeketevölgyben tapasztalták, ahol a tető beázása nehezíti az oktatást.
A tanfelügyelőség, a prefektúra és a közegészségügyi hivatal közös vizsgálatáról kérdezve Delorean Gyula helyettes kormánymegbízott rámutatott arra, hogy 26 településre kellett újra kilátogassanak az elmúlt időszakban, de elementáris problémák nem voltak. „A többnyire magyarlakta települések ilyen szempontból jól állnak, nem volt gond” – magyarázta. Csupán Diószegen voltak kisebb rendellenességek, de a tanfelügyelőség már átutalta a szükséges összeget a javításokra.
Nagyváradon minden iskola megkapta a működési engedélyt, a nyári szünet utolsó „száz méterén” már csak a Mihai Eminescu Főgimnázium festésén dolgoztak.
Hargita megye: jóindulatú ellenőrök
Bartolf Hedwig Hargita megyei fő tanfelügyelő elmondta, a tanintézetekben lezajlottak a tanfelügyelőségi és közegészségügyi ellenőrzések is, és ezek azt mutatják, hogy az egy évvel korábbi helyzethez képest javultak a feltételek a napközikben és iskolákban, a múlt évi 89 százalékhoz képest idén 92 százalék arányban találták megfelelőnek a körülményeket a tevékenység elkezdéséhez, így a tanintézetek jelentős része a közegészségügyi működési engedélyt is megkapta.
„Akárcsak az elmúlt években, idén is jóindulatúak voltak az ellenőrzések során, ott is megadták a működési engedélyt, ahol a szükséges munkálatok – például a padló cseréje, épületjavítás vagy más fejlesztés – elkezdődött, de várhatóan csak az iskolakezdés után fejeződik be” – tájékoztatott a főtanfelügyelő. Kifejtette, természetesen van, ahol a körülmények még nem felelnek meg maradéktalanul az elvárásoknak, de legtöbb tanintézet esetében ezek olyan problémák – például a szeméttároló helyéül szolgáló betonalap hiánya –, amelyek nem akadályozzák az oktatás elkezdését.
Bartolf Hedwig hozzátette, várhatóan idén olyan már nem fog előfordulni, mint tavaly, amikor az iskolák állapota miatt, a diákok biztonságát szem előtt tartva a megyei közegészségügyi igazgatóság nem engedélyezte az oktatás megkezdését a székelyandrásfalvi, valamint a Kászonokban található jakabfalvi iskolákban.
Bíró Blanka, Szucher Ervin, Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)

Határtalan honkeresők Váncsodon
Amióta Románia és Magyarország Trianonban meghúzott határvonala áteresztő hártyává változott, az elmúlt másfél évtizedben sajátos, kelet-nyugat irányú lakossági ozmózis következett be a két ország között. Szilágyi Aladár egy határmenti bihari faluban, Váncsodon keresett fel néhány Váradról oda költözött családot. Olyan „telepeseket” is, akik egy szót sem tudnak magyarul.
Az egyirányú folyamat 2000 és 2010 között tetőzött, amikor román állampolgárok ezrei, tízezrei vásároltak ingatlanokat, és telepedtek le, főleg a magyar oldal gyengén fejlett, határhoz közeli régiójának néptelenedő, kiüresedő településein. A külföldiek magyarországi ingatlanszerzésének engedélyezéséről a kormányzati portálon tettek közzé statisztikai adatokat. Ennek alapján a 2011-es és 2012-es évekhez képest nőtt a külföldiek érdeklődése, hiszen 2011-ben 1069, 2012-ben pedig 1110 magyarországi ingatlan tulajdonjogát szerezték meg külföldi állampolgárok. 2013-ban 1365 külföldi állampolgár kapott engedélyt Magyarországon. A legtöbb vásárló orosz volt… A napjainkra csökkenő romániai érdeklődés tetőzésekor Hajdú-Bihar és Békés megyében 51, illetve 61 százalékban bizonyultak román állampolgárok elsődleges vásárlóknak. A jelenség történelmi pikantériája: a román állampolgárságukat megtartó áttelepültek jelentős hányada román anyanyelvű. Arra nézvést nincs megbízható adat, hogy mennyien lehetnek „a magyar föld román honfoglalói”, hiszen a kormányzati portálon, illetve az önkormányzatok nyilvántartásaiban csak a honpolgárság szerepel, a nemzetiségi hovatartozás nem. Csúcsidőben, 2008-ban egy ingatlanügynökség honlapja több mint kétszáz magyar ingatlant kínált. Ezek többsége Hajdúszoboszlón, Biharkeresztesen és Berettyóújfaluban található, de a kínálatban debreceni és több mint egy tucat, Hajdú-Bihar megyei falvakban lévő ingatlan is szerepelt. A néhány évvel ezelőtti vásárlási láz óta a román-magyar határ magyar oldalán az ingatlanárak emelkedtek ugyan, de még így is olcsóbbak a romániaiaknál. Leginkább ezért is kelendőek.
Eleik gyalog is jártak Váradra Légvonalban
22 kilométernyi távolságra feszik Váncsod a hajdani Bihar vármegye székhelyétől, gépkocsival Mezőpeterdnél az E60-as nemzetközi útra térve alig húsz perc autózással érhető el Nagyvárad. Egy váradi ismerősöm négy esztendeje vásárolt házat a kisközség peremén. Ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy környezetében több, ugyancsak a Körös-parti városból ide települt román család lakik, „színtiszta románok”, köztük olyanok is, akik egy szót sem értenek magyarul, hiszen a Regátból kerültek Váradra, s onnan ide, a Kiskörös menti faluba.
Az 1200 lelkes Váncsod ambíciózus polgármesterét, Szalay Csabát 2010 októberében választották meg a Fidesz-KDNP jelöltjeként. Elődje még a rendszerváltás előtt tanácselnökként kezdte, 25 évig vezette a községet. „Egy kettéosztott falut örököltem – vázolja a négy évvel ezelőtti helyzetet –. Váncsod szülötteként ismertem a problémákat, a gondokat, sokan beszéltek elnyomásról és retorzióról az elődömmel kapcsolatban. Igaz, többszörösen hátrányos helyzetű település vagyunk, az országos átlagot meghaladó, 16 százalékos munkanélküliséggel. A téesz megszűnte után sokan próbálkoztak, próbálkoznak földműveléssel, valójában csak annak a négy-öt vállalkozónak éri meg, aki öt-hatszáz hektáron foglalkozik korszerű gazdálkodással. Munkahelyek szempontjából a legnagyobb veszteséget a falu számára a kétszáz alkalmazottnak kenyeret adó konzervgyár csődje és több berettyóújfalui üzem bezárása jelentette. Nem csoda, hogy – akár a régió megannyi településéről – Váncsodról is elmenekültek a fiatalok, boldogabb helyekre szerencsét próbálni.”
Mondom a polgármesternek, hogy amikor ide készültem, a legnagyobb meglepetést az jelentette számomra, hogy megtudtam: a községnek nincs iskolája. Hihetetlennek tűnt, hogy a fokozódó kiöregedés ellenére egy ekkora település képtelen fenntartani egy tanintézményt. „Nagy fájdalmunkra valóban nincs iskola a faluban, pedig a tanuló ifjúság teljes száma még mindig eléri a százhúszat. Amikor beindult az iskolaválasztás lehetősége, sok szülő innen is, a szomszéd településekről is Berettyóújfaluba íratta be a gyermekeit. Néhány éven belül olyan kevesen jártak Váncsodon az iskolába, hogy már nem tudtuk működtetni. A felszámoláskor a három pedagógusra kilenc tanuló jutott. Ma iskolabusz hozza-viszi a tanulókat Újfaluba, de ha lenne rá lehetőség és kormányzati akarat, szeretnénk újraindítani, legalább az alsó tagozat négy osztályát. Óvodába 32 gyerekünk jár.”
Mondom, előzetes tájékozódásom során fedeztem fel: egy úgynevezett Üzenőfal működik Váncsod honlapján. Nem volt érdektelen áttekinteni, hiszen az üzengetők, a fórumozók sokszor kemény, olykor személyeskedő szövegei sok mindent elárulnak a közösség közérzetéről. Bár az olvasottakból nem derül ki, hogy milyen arányokban, de tényleg két tábor megléte rajzolódik ki még ebben az isten háta mögötti faluban is, főleg a „régi” és az „új” polgármester hívei közötti acsarkodás formájában. Szalay Csaba nem látja ennyire rossznak a helyzetet. „Én kezdtem el működtetni, a honlapot is, 2011 óta van. A célom az volt, hogy társalogjunk, diskuráljunk, osszuk meg egymással a falu gondjait, tegyük közzé a problémákat, megoldásokat javasoljunk. Biztosan észrevette, vannak benne nyomdafestéket nem tűrő dolgok is, személyeskedő beírások. Én soha nem moderáltam ezt az Üzenőfalat, még akkor sem, amikor engem akartak lejáratni. Tanácsülésen szó volt róla, hogy regisztrációhoz kössük. Nyilván, a stílus maga az ember… Emiatt akárki akármit beír, azt pontosan tudjuk, ki követte el. Én egy olyan világot álmodtam ide, ahol sok kis közösség – akár a legkisebb közösség is, a családokon belüli – az egyesületeken, mindenféle kulturális, szabadidős tevékenységen keresztül egy nagy közösséggé válik. Már van két tánccsoportunk, a Váncsodért Egyesület kulturális rendezvényeket szervez, van polgárőr-egyesületünk, horgászegyesületünk. Szűk négy év alatt sok mindent értünk el, bátran mondhatom, hogy igényes rendezvényeink szoktak lenni. És amióta megjelentek a váradiak, a nagyvároshoz való kötődésünk is élénkült. Nosztalgiázó öregjeink emlegetik: az ő nagyszüleik még szekérrel, gyalogszerrel jártak a váradi vásárba.”
Nem szoktunk románozni
A polgármester személyesen visz el néhány „nagyváradi” családhoz. Mielőtt útnak erednénk, tájékoztat, hogy az elmúlt időszakban 35 ingatlant vettek meg romániai állampolgárok. „59 fő Romániából bejelentett lakosunk van. Bár ezzel nem függ szorosan össze, de 479-en tettek állampolgársági esküt Váncsodon. 2005 körül indult be ez a folyamat, amikor Románia EU-s tagállam lett, Nagyváradon emelkedtek az ingatlanárak, sokan eladták a tömbházlakásukat, abból itt vehettek egy kisebb házat, és még maradt is pénzük. Elmondhatom, azok a romániai állampolgárok, aki itt élnek, beilleszkedtek, jó szomszédok lettek, jó társak, és betartják a helyi közösségi élet szabályait. Van jó néhány román nemzetiségű betelepült is, pontosan nem tudnám megmondani, mennyi, hiszen a nevekből nem derül ki megbízhatóan, hogy ki, milyen anyanyelvű. Általában ki-ki magának él, de akik odaát is aktívak voltak, itt is azok. Ők szép számmal vannak jelen az egyesületeinkben, vesznek részt rendezvényeinken.”
A polgármester helyzetképét az Üzenőfal is igazolja, hisz a sok száz adok-kapok között csak egyetlen olyan szövegre bukkantam, amelyik megfogalmazója azt „üzeni” egy szomszédjának: „inkább maradtál volna otthon.” Csaba rögtön tudja, kiről, miről van szó. „Rendőrségi eljárás is indult ellene, szabálytalan gázvételezés miatt. Egyébként itt nem jellemző az idegengyűlölet, esetleg kocsmai szinten vannak ilyen megnyilvánulások, de románozás nem szokott lenni. Az illető viszont súlyosan megsértette az együttélésnek a szabályait, az váltotta ki az indulatokat.” Ahogy végiggurulunk a Kossuth utcán, rendezett falukép tárul elém. A járdákat, az árkokat, a parkokat is gondozza valaki. „Augusztusban rekordot döntöttünk, 134 közfoglalkoztatottnak adtunk munkát. Az önkormányzat azokat a földjeit, amelyek bérbe voltak adva, visszavette, és ezen a 22 hektáron mi gazdálkodunk.”
Már csak a szennyvízhálózat kiépítése hiányzik – tájékoztat kísérőm. A református templom viszont ijesztő állapotban van. A barokk épület falai repedezettek, sok helyütt válik le a vakolat. „Az önkormányzat húszmillió forintot nyert a templom felújítására – mondja a maga mentségére a polgármester –, mi jártuk ki ezt a támogatást. A horgásztavunk kialakításához is nyertünk a horgászegyesülettel pályázatot, ahol parkolót alakítottunk ki, pihenőhelyeket, sétányt, most építünk kemencét.”
Családlátogatóban
Üdítő látvány a József Attila utcával párhuzamosan futó, keskeny, hosszú horgásztó. A Kiskörös egy mellékágát rekesztették el, és gyűjtöttek vizet egy természetes völgyületben. Szépen parkosították, stégekkel tarkították, a végén szélkelepce biztosít energiát a vízátemeléshez, a hangulatos sokszögletű szaletliben valóban épül a polgármester által emlegetett kemence, ahol majd azon frissiben meg lehet sütni a zsákmányt.
Az utca szőlőskertek felőli végén, frissen kaszált fű illatát lengető gyümölcsös közepén lakik a Mikó család. Az ízléses, nyaralónak beillő, bővített ikerporta tulajdonosai 2000 húsvétján költöztek Váncsodra. Idős emberek elhanyagolt háza állt itt, nagyon előnyös áron, mindössze 800 ezer forintért vásárolták meg. „Én még a zöldhatáron szöktem át, 89 nyarán, a feleségem 91-ben jött át útlevéllel, akkor ismerkedtünk meg, Pesten. Székelyhídi vagyok, a feleségem kolozsvári. Az ő szülei is itt élnek már, egy közeli telken kertészkednek a mi javunkra is. Pécs mellett laktunk, Szilágypusztán öt évig. Avégett húzódtunk ide, a határ mentére, hogy közel legyünk az én szüleimhez is, akik a mai napig Székelyhídon laknak. Ami engem illet, TIR-sofőrként állandóan Romániát járom. Jól beilleszkedtünk, nem volt különösebb gond. Vannak, akik idegenkednek, előítélettel viseltetnek irántunk, de nem ez a jellemző Váncsodon. A minap a feleségem talált rá egy ismerős bácsira, a gyerekeivel költözött ide, de teljesen elveszve ődöngött az utcán, nem tudta szegény, hol van, merre jár. Számon tartjuk a közelünkbe költözőket, valaki most tízmillió forintért kínál eladásra egy kertes házat, annyit biztos nem kap érte. Egyik új szomszédunk hamar túladott a maga frissen szerzett, felújított portáján, rájöttünk, hogy csak ingatlanspekuláció végett forgolódott mifelénk, bizonyára megtalálta a számítását. Ilyen is van…” Amikor elbúcsúzunk, a polgármester visszaszól a gazdának: „Lajos, ha elkészül a kemence, ti is kaptok hozzá kulcsot, nem szeretném, ha akárki hozzáférne, és összerondítaná a tópartot.”
Bár egyre-másra keresik maroktelefonon, Szalay Csaba még szakít annyi időt, hogy elvigyen a falu szélére, a Béke utcára. Iosif Stern szaporán tört magyarsággal, de nagy szívességgel fogad bennünket. Stern úr Vajdahunyadon született, húsz évig élt Nagyváradon, ott csipegette fel magyar nyelvtudását. Nyugdíjasként költözött Váncsodra, a telket, hatalmas kerttel a lánya, a veje és az unokája számára vásárolta 2010-ben. Ő állandóan itt tartózkodik, szorgalmasan kertészkedik. A váradi lakásukat sem adták fel. Országot-világot járó lánya hetente kétszer „hazajön” Váncsodra, a többiek csak a hét végét töltik itt. „A barátaink, rokonaink is gyakran megfordulnak itt – bizonygatja –, néha négy-öt kocsi parkol a házunk előtt, Románia minden szegletéből hozzánk sereglett víkendezőkkel. Nagyon jó kapcsolataink vannak a helybeliekkel, a szomszédok a kertészkedésbe is besegítenek. Az ideköltözött románokkal nem sokat közösködünk, de minden váncsodi rendezvényen megjelenünk. A Bihari Paprikáskrumpli-főző Bajnokságot, a szüreti mulatságot, a szilvesztert mindig velük töltjük.”
Iosif felajánlja, látogassuk meg a szomszédját is, aki… konstancai. Becsengetünk, nem nyitnak kaput. „Bizonyára hátul vannak a kertben, de van kulcsom hozzájuk, mert amikor nincsenek idehaza, én etetem a kutyájukat.”
Előbb a gyönyörűséges huskie kerül elő, majd a háziak is, mindenfélével megrakodva. Pop Vasile és a felesége, Maria asszony Konstancáról kerültek Nagyváradra a 70-es években. Amikor nyugalomba vonultak, rögtön elkezdték böngészni a magyarországi ingatlankínálatot. „2009-ben vettük meg ezt a négyszobás, melléképületekkel, jókora kerttel ellátott házat 29 ezer euróért. Bukarestben élő nagylányunk csak a szabadsága idején, kisebbik, Nagyváradon élő lányunk minden hét végén meglátogat bennünket. Konstancai rokonaink is nálunk nyaralnak. A kert dolgaiban legfőbb tanácsadónk a szemközti szomszédasszony. Ő nem érti, hogy mi mit kérdünk, mi nem értjük, hogy ő mit válaszol, de addig pereg, pereg a nyelve, addig gesztikulál, addig mutogat, míg sikeresen átlépjük a nyelvi határokat…”
Búcsúzáskor Pop úr egy keze ügyébe kerülő papírra ráírja az email-címét, mondván, a riportom szövegéből ugyan egy kukkot se értene, de a fotográfiákból küldjek neki. A redakcióba érve veszem észre, Pop Vasile cédulája voltaképpen egy matricás szórólap. A hátoldalán egy bizonyos Kásler Árpád tavaszi választási kampányszövege, A Haza Nem Eladó Mozgalom Párt érdekében…
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

„Egy korty” történelem Szilágyi Aladárral a Jelen Házban!
A Szilágyi Aladár szerkesztette „… és feltört a hit” emlékkötetet korabeli dokumentumok és egykori szemtanúk, a tiltakozásban aktívan résztvevők emlékei alapján mutatja be, hogyan védték meg a nagyváradiak ötven évvel ezelőtt, 1964 a Szent László plébániatemplomot az ateista kommunista hatalom rombolásától.
A nagyvárad-újvárosi Szent László templom plébánosa 1964 pünkösd vasárnapján hirdette ki, hogy másnap tartják az utolsó szentmisét, mert a kommunista hatóságok közlekedésbiztonsági okokra hivatkozva lebontásra ítélték a barokk műemléket. Hétfőn a hívek éjfél után ugyan elhagyták a templomot, de körülvették, és imádkozva, énekelve tiltakoztak a rombolás ellen. A történtek híre futótűzként terjedt, és a város lakossága vallásától, nemzetiségétől függetlenül szolidaritást vállalt a katolikusokkal. Egy helyszíni beszámoló szerint: „…Sorra fáradnak ki a térdepelésben. Másik asszony, leány ül a helyükbe. Átveszi a gyertyát, vagy újat gyújt. Olyan, mint egy katonai őrségváltás. S nem csak a katolikus hívők imádkoztak. Gyertyát tart a kezében és együtt térdel az alázatos katolikus, a konok kálvinista, a méla ortodox. Magyarok, zsidók, románok, cigányok.” A méltóságteljes, imádságos tiltakozás minden haragos indulattól mentes volt. A bontásra kivezényelt kőművesek nem mertek munkájukba belekezdeni. Három napig éjjel-nappal több ezer ember bénította meg a városközpont forgalmát, meghátrálásra kényszerítve a hatóságokat.
A kötet említést tesz arról a 13 fiatalról is, akiket a templom védelméért súlyos börtönbüntetésre ítélt a bukaresti katonai bíróság „a szocialista társadalom elleni bűnös szövetkezés” vádjával.
A másik bemutatásra kerülő kötetben Szilágyi Aladár 13 neves történésszel folytatott beszélgetés keretében követi nyomon Erdély történetét Dácia provinciától, napjainkig.
A Nem Tündérkert, vagy nagyon is az – Erdély a magyar történelemben /Nagyvárad, 2014/ című kötetébe foglalt 18 írás olyan tabutémákat feszeget, mint például a dák-római kontinuitás vállalhatósága, a román elit viszonyulása a dualizmus-kori nemzetiségi törvényhez, a magyar politika trianoni felelőssége, vagy miért Ceausescu követte Gh. Dej-t a pártelnöki székben.
Az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete 2014. szeptember 23-án, kedden 16 órakor a Jelen Ház nagytermében Nem Tündérkert, vagy nagyon is az? címmel könyvbemutatóval egybekötött irodalmi estet rendez. Szilágyi Aladár 2014-ben megjelent három kötetét bemutatja Réhon József nyugalmazott tanár, majd Szűcs László, a Várad irodalmi-művészeti folyóirat és az Erdélyi Riport főszerkesztője beszélget a szerzővel. Az est házigazdája: Murvai Miklós. Sok szeretettel várunk minden Erdély és népünk történelme iránt érdeklődőt.
Nyugati Jelen (Arad)

Novák Csaba Zoltán
LÉPÉSKÉNYSZERBEN „Barátságra ítélve.” Kádár János és Ceausescu 2.
A mérsékelt számonkérés időszakától a diplomáciai hidegháborúig: Kádár jól látta Ceauşescu „predesztinált” bukását, de kettőjük kapcsolatából rövid távon Ceauşescu került ki nyertesen.
A „mérsékelt számonkérés” időszaka
A hatvanas évek végére, a hetvenes évek elejére nyilvánvalóvá vált, hogy a két ország közötti kapcsolatban nem csak a történelmi örökség és a nemzetiségi kérdés jelent problematikus pontot, a kommunista ideológia értelmezésében, a szocialista tábor jövőjét illetően is jelentős eltérések mutatkoztak. Kádár számára, amint azt többször hangsúlyozta, a Szovjetunió által kezdeményezett politikai, gazdasági együttműködés tűnt a járható útnak oly módon, hogy közben Magyarország ne térjen le a „klasszikus kádárizmus” útjáról. A romániai belpolitikai történések viszont jelentős belpolitikai fordulatot vettek. 1971-ben véget ért a Ceauşescu által, politikai célokból kezdeményezett rövid nyitási időszak. A júliusi tézisekkel nyilvánvalóvá vált, hogy a Ceauşescu-féle pártvezetés az ideológiai befele fordulás, a gazdasági reformok elutasítását helyezi előtérbe. Ceauşescu rendszere látványos neosztálinista jegyeket hordozott magában, amit különutas politika folytatása tett még markánsabbá. A jó taktikai érékkel bíró román pártvezető a szovjetek oldaláról is bebiztosította magát. A hatvanas évek második felében világosan jelezte a szovjeteknek, hogy nem kérdőjelezi meg a kommunista dogmákat, a szocialista tábor egységét, de ezek romániai megvalósításában külön utat akar.
A romániai helyzet változásával párhuzamosan Kádárnak belső kritikákkal is szembesülnie kellett. A magyarországi értelmiségi társadalom és ennek hatására néhány politikus is érzékelte, hogy a román-magyar viszony nem lépett előre a hatvanas évek tárgyalásai, az ott alkalmazott taktika nyomán. 1968-ban a Magyar Írószövetségben az értelmiségiek azt kérték számon, hogy mit tesz az MSZMP a határon túliak kérdésében. Nem sokkal később a romániai Fazekas János panaszai miatt a Népszabadság főszerkesztője, Gosztonyi János feljegyzést intézett Kádárhoz és felrótta az MSZMP Romániával szemben tanúsított passzivitását. A lassan körvonalazódó újabb Kádár-Ceauşescu találkozóra tehát az előbbinek lépnie kellett.
Erre az 1972-es barátsági szerződés aláírása jelenthetett megfelelő lehetőséget. A megoldatlan problémákat immár nem lehetett megkerülni, a magyar vezető nem tekinthetett el a belső kritikáktól. A találkozó előkészítése, Komócsin Zoltán és Aczél György tárgyalásai a román partnerekkel látszólag ezt jelezték. Az előkészítéssel megbízott Aczél és Komócsin az egyeztetések során egy sor olyan problematikus kérdést is felvetett, amire az előző években nem volt példa.
A két magyar politikus szembesítette a román küldötteket azzal, hogy a magyar fél, hogy az előző tárgyalások során lefektetett együttműködési alapelvek nem valósultak meg a gyakorlatban. Aczél sérelmezte, hogy Magyarország már évek óta nem kap választ olyan fontos kérdésekben mint: a vízügyi megállapodás, kulturális cserék, gazdasági kapcsolatok, kereskedelem stb. Ezúttal terítékre kerültek a román-magyar kapcsolatok neuralgikus pontjai, köztük a legkényesebb kérdés, az erdélyi magyarság helyzete is. A Paul Niculescu Mizil vezette román küldöttség válaszaiból azt lehetett kiszűrni, hogy a két vezető találkozása során végre előrelépésekre kerül sor.
A előkészítés során tehát adott volt a terep Kádárnak, hogy eredményeket csikarjon ki román partnerétől, amely ezúttal is a megszokott defenzív stratégiát választotta: védeni a meglevő pozíciókat, a status-quót, kivédeni és mérsékelni Magyarország túlzottnak tartott közeledési törekvéseit. Kádár ezúttal a jó példák ismertetése mellett egy kis lépéssel lelőbbre ment, a mérsékelt számonkérés taktikáját is bevetette. A két vezető beszélgetése során ismét felszínre került a két rendszer működése közötti különbség. Kádár, az aki nincs ellenünk, velünk van taktikáját vázolta fel, de Románia ekkor már az ideológiai szigor újabb útját járta. Kádár újabb kísérletet tett a kétoldalú kapcsolatok elmélyítésére, konzulátusok felállítását javasolta és a Ceauşescuval való találkozásai során (tudomásunk szerint) először felvetette az oly kényes nemzetiségi kérdést is. Hangsúlyozta, hogy belügyi kérdésnek tekinti ugyanakkor arra hivatkozott, hogy érdekli a magyar közvéleményt a probléma, ezért nem kerülheti meg.
A román vezető az eddig is bevált taktikát alkalmazta, elviekben egyetértett a magyar felvetésekkel, a gyakorlati megvalósításokat viszont időben eltolta. A romániai helyzet felvázolása közben pedig visszaverte a nemzetiségi kérdésben elhangzott magyar utalásokat. Kádár nem bonyolódott vitába, pedig a magyar pártvezetésnek ekkor már összetett elemzései voltak a romániai helyzetről, a nemzetiségpolitikában felmerülő problémákról. A találkozóról Kádár javaslatára emlékeztető is készült, amely a magyar fél számára életben tartotta azt a reményt, hogy ezúttal konkrét megvalósításokra is sor kerül.
Az 1972-es találkozó nem váltotta be a várt magyar reményeket. A román pártvezetés nem nyitott, ellenkezőleg sok területen még inkább visszafogta a kétoldalú kapcsolatokat, elsősorban a kulturális élet területén. Ceauşescu, ekkor már államelnöki funkcióban is, nagyfokú hatalomkoncentrációt hajtott végre, személyi kultusza növekvő tendenciákat mutatott. A magyar külügyminisztérium elemzése szerint a szomszédos ország a „nemzeti érdekeit a szocializmus fölé állította, a szocializmusban bekövetkezett változásokat figyelmen kívül hagyja a szocialista országokkal való kapcsolatában, a KGST-ben a saját érdekeit a közösségi érdekek fölé helyezi.” Az elemzés aláhúzta, hogy Magyarország és Románia kapcsolatai formailag rendben vannak, de messzire elmaradnak a lehetőségektől. Az 1972-es találkozó emlékeztetőjéből a reméltnél is kevesebb valósült meg, nem növekedett a kishatárforgalom, a kulturális termékek cseréje csökkent és nem utolsó sorban, nem javult, sőt látványosan romlott a határon túli magyarság helyzete is.
A magyar közvélemény ekkor már tisztában volt a helyzet mélységével. Az értelmiségiek részéről egyre több kritika fogalmazódott meg Kádár irányába, hogy magára hagyta az erdélyi magyarokat. Közben elkészült az első hivatalos elemzés is a határon túli magyarok helyzetéről. Valószínűleg a belpolitikai nyomás hatására vállalta Kádár, hogy egy újabb, számára egyre kényelmetlenebbé váló, magyar-román találkozón vegyen részt. Kádár tartózkodó magatartásáról számol be Roska István is visszaemlékezésében. A magyar vezető már annyira nem óhajtotta román partnere társaságát, hogy nem volt hajlandó Nicolae Ceauşescuval egy épületben megszállni. Kádár ekkor még mindig hajlott arra, hogy a kényes kérdéseket a kétoldalú kapcsolatok szintjén lehet megoldani és nem a nemzetközi fórumok előtt. Végül 1977-ben két fordulóban találkoztak a határ mellett, Nagyváradon, majd Debrecenben.
Kádár ismét a kétoldalú kapcsolatok elmélyítésével próbálkozott. Az ebben a kérdéskörben szokásos problémák (kulturális csere, oktatási együttműködés, kishatárforgalom stb.) mellett két olyan javaslattal is előállt, ami gyakorlatba ültetésétől konkrét megoldásokat remélt. A nemzetiségek híd szerepének elfogadtatásától az erdélyi magyarság kettős, elsősorban a Magyarországihoz való kötődésének elismerését remélhette. A konzulátusok felállításával pedig a kétoldalú kapcsolatokat pedig jogilag és törvényesen szabályozott új szintre lehetett volna emelni a remények szerint.
Kádár némi sikerként könyvelhette el, hogy végül is mindkét javaslatát elfogadta a román fél. A közös nyilatkozatban szerepelt a nemzetiségek híd szerepének elve, illetve a konzulátusok felállítására is konkrét ígértek hangzottak el.
A jószomszédi stratégia bukása és a diplomáciai „hidegháború”
A Nagyvárad-Debrecen találkozó utáni reményeket a romániai belpolitikai változások nagyon gyorsan eloszlatták. A reformokra képtelen, a nemzetközi gazdasági helyzettől is sújtott Ceauşescu rendszer tovább ment a neosztálinista gazdaságpolitika és az egyszemélyes diktatúra fémjelezte úton. A román pártvezér felismerte azt, hogy addig, amíg nem áll fenn részéről a szocialista tömb elhagyása, addig Románia kérdése nem lesz stratégiailag fontos az amúgy is belső politikai és gazdasági problémákkal terhelt Szovjetuniónak. A nyolcvanas évektől kezdődően nyílt asszimilációs politikát folytattak a nemzetiségek ellen. A két ország kapcsolat nem hogy javult volna 1977 után, hanem határozottan negatív tendenciákat mutatott. Kádár Nicolae Ceauşescuval kapcsolatos külpolitikai törekvései és stratégiája csődöt mondott. A magyar külügyminisztérium éves jelentése csökkenő tendenciákról beszélt minden területen.
Kádár ekkor már, felismerve a Nagyvárad-Debrecen utáni zsákutcás helyzetet, tudatosan kerülte a román pártvezetővel való hivatalos találkozót. Ceauşescu viszont több úton-módon jelezte, hogy szívesen ellátogatna Budapestre, viszonozni az 1972-es magyar látogatást. Kádár, az eddigi sikertelen próbálkozásai után nem szerette volna legitimálni a romániai állapotokat, Ceauşescunak viszont, az egyre elszigeteltebb külpolitikai helyzetben jól jött volna ily módon kommunikálni, hogy a román-magyar kapcsolatok a helyes mederben vannak. A hivatalos magyar álláspont szerint a felsőbb szintű találkozó akkor érik be, ha a függő kérdéseket le tudják zárni, ha a 1977-es találkozó eredményeiről pozitív mérleg vonható meg.
Kádárnak 1977 után sikerült elkerülnie a Ceauşescuval történő hivatalos, kétoldalú találkozót. A nemzetközi fórumokon kívül többé nem találkoztak. Ugyanakkor nem menekülhetett a román vezető politikájának következményeitől. A romániai magyarság helyzetének romlásával és a magyarországi közvélemény ebben a kérdésben is egyre aktívabb megnyilvánulásai lépéskényszerbe hozták. A magyar pártvezetésnek komoly ellenlépéseket kellett tenni. Kádár ebben már nem kívánt részt venni, a megoldást másokra bízta, azt is mondhatjuk, szabad kezet adva. A nyolcvanas évek közepétől erőteljes propaganda- és diplomáciai háború bontakozott ki a két ország között. Ceauşescu teljes erőbedobással vett részt ebben, Kádár viszont csak asszisztált.
Összegzés Ha a fent vázolt eseményeket kivetítenénk egy képzeltbeli grafikonra egy erőteljesen hullámzó, az idő múlásával kimondottan lefele tendáló kapcsolatrendszer képét kapnánk meg. Mindezt több tényező is befolyásolta: a két ország belpolitikai helyzete, történelmi öröksége, a szocialista táborban és a nemzetközi életben lezajlott folyamatok, a két politikus szocializációja, habitusa. A két vezető kapcsolatát és a korszakot alaposan megvizsgálva kijelenthetjük, hogy két, egymástól nagyon különböző, esetenként egymásnak teljesen ellentmondó személyiségről, politikai koncepcióról beszélhetünk.
Kádár János internacionalista volt, Trianon után született és a munkásmozgalomban szocializálódott. Reálpolitikus volt, nem szerette a kockázatot. Fontos volt számár a „fontolva haladás”, a biztosan elérhető eredmény. Internacionalizmusa végigkísérte egész pályafutását, és meghatározta a munkásmozgalomhoz és a szocialista táborhoz fűződő viszonyát. Ami a Szovjetunióval való kapcsolatát illeti, ezt nagymértékben meghatározta 1956 öröksége is. Kádár plebejus nemzetfelfogása is valószínűleg az internacionalista szocializációjából és az ország reálpolitikai helyzetéből fakadt. Kádárra, ahogy többen is megállapították, jellemző volt, hogy gyakran jobban félt a magyar nacionalizmustól, mint a szomszédos országok nacionalizmusától.
Nicolae Ceauşescu szintén a munkásmozgalomban szocializálódott, de politikai karrierjének alakulását nagyban meghatározta a párton belüli frakcióharc. 1952-ben a hazai, „nemzeti” vonal győzedelmeskedett a Luka László és Ana Pauker fémjelezte moszkovita frakció fölött, 1956 után pedig a megerősödött román pártvezetés fokozatosan elkezdte a Szovjetuniótól történő „függetlenedés” előkészítését és megvalósítását. Ez a későbbiekben a párt egyik legfontosabb legitimációs eszköze lett. Ceauşescu ilyen értelemben nacionalista volt, hatalmát nagymértékben a nemzeti szuverenitásra és saját erőforrások használatának mobilizálható hatására építette. A nacionalizmust legitimációs és mobilizációs eszközként használta. Ceauşescu a hatvanas évektől egy emancipációt óhajtó romániai elit élén állt, és ennek a törekvéseit fogalmazta meg, ugyanakkor diktátor is volt. Kádár reformokkal, antinacionalizmussal, társadalmi megbékéléssel és jóléttel operált, Ceauşescu ellenkezőleg: egyre nagyobb teret engedett a nemzeti tudatnak.
A hatvanas évek közepétől Kádárnak a nagy társadalmi támogatottsággal bíró Ceauşescuval kellett volna rendezni a magyar-román kérdéseket, kitörni az 1956 utáni defenzív állapotokból. Kádár ekkor úgy mérte fel, hogy a két ország belső viszonyainak kölcsönös kiismerésével, rendezésével elérhető lesz a szerinte mindenre megoldást hozó kétoldalú kapcsolatok elmélyítése. Az 1966-os és 67-es találkozók ennek a szellemiségében zajlottak le.
Kádár a belső reformok, a szocialista együttműködés útján járó, a belpolitikai „hibákat” állandóan az internacionalizmus szellemiségében korrigáló Magyarország barátságát ajánlotta fel annak érdekében, hogy kielégítse a magyar társadalom és a politikai osztály igényeit, elvárásait. Ceauşescu ekkor már a különutas politika ösvényét járta. Románia részéről nem merült fel a kommunista ideológiával való szakítás, a tábor elhagyásának lehetősége, ugyanakkor világosan jelezte (és az adott politikai kontextusban meg is tehette), hogy saját erőforrásait használva halad a szocializmus útján. Ebben Magyarországra csak annyiban volt szükség, hogy a román pártvezetés szándékainak megfelelően kezelje a két ország között a nemzetiségi kérdés miatt fennálló sajátos viszonyt. Ceauşescunak ebből a logikából nézve nem állt érdekében a kétoldalú kapcsolatok átlagosan túli elmélyítése. Az internacionalizmus sem motiválta, és a romániai magyarság és az anyaország viszonyának elmélyülése sem állt érdekében. Ezt különböző taktikai fogásokkal érte el. Kádár Jánossal szemben a halogatás és a látszatkapcsolatok fenntartása taktikáját alkalmazta, belpolitikai szinten pedig esetenként a romániai magyar elit részleges politikai integrációjával húzta ki sikeresen a kérdés méregfogát.
A hetvenes évek elejére nyilvánvalóvá vált Kádár számára is, hogy az előző taktika nem hozta meg a kívánt eredményeket. Ráadásul, a nemzetiségi kérdés területén a magyar értelmiség részéről is egyre nagyobb nyomás nehezedett rá. A román pártvezetés mindenképpen szembesíteni kellett a magyar részről felmerülő problémákkal. Kádár ezt 1972-ben és 1977-ben mérsékelt formában tette meg. Ekkor sem mert felvállalni egy esetleges konfliktushelyzetet román partnerével. Jellemző, hogy az Aczél, Komócsin előkészítőn sokkal hangsúlyosabban merültek fel a problémák, mint a későbbi államfői találkozón. 1977-ben a két vezető a két ország határán találkozott, és mindketten elmentek addig a határig, ameddig politikájuk engedte őket. És ez fordítva is igaz: mindkét politikus eljutott addig a pontig, ameddig a másik engedte őt.
1977 után már nem került sor több kétoldalú találkozóra, habár a román fél taktikai megfontolásból többször is szorgalmazta. A két ország viszony a nyolcvanas évektől folyamatosan romlott, sőt azt is mondhatjuk, hogy egyfajta diplomácia „hidegháború” vette kezdetét. Kádár ebben viszont már nem vállalt aktív szerepet.
A korszakot vizsgálva azt is megállapíthatjuk, hogy az esetek többségében Kádár lépéskényszerben volt Ceauşescuval szemben. 1956 után új alapokra kellett helyezni a kétoldalú kapcsolatokat, a hatvanas évek végén figyelembe kellett venni Ceauşescu nemzetközi sikereit, és nem utolsó sorban folyamatosan figyelni kellett a két ország történelmi örökségét, a romániai magyarság helyzetét, amire a magyar társadalom érthető módón érzékeny volt.
Kádár és Ceauşescu kölcsönösen nem kedvelték egymást, és ez a kortársak visszaemlékezése mellett kimutatható a személyes találkozókról készült jegyzőkönyvekből is. A Kádár-Ceauşescu beszélgetésekből általában hiányoztak a hivatalos kapcsolatokon túlmutató személyes megnyilvánulások. A szovjet-román találkozókon a két ország kapcsolatában mélypontot jelentő hatvanas években sem maradtak el az anekdotázások, a különböző vadásztörténetek kölcsönös megosztása. Kádár nem kedvelte román partnere stílusát, személyiségét, politikai habitusát. Ceauşescu túl gyengének tartotta Kádárt, aki nem képes erőteljesen kezében tartani a dolgokat, így teret enged a Románia által túlzottan is félt magyar nacionalizmusnak. Ceauşescunak Kádár annyiban volt fontos, hogy a külvilág számára fenntartsa a normalitás látszatát, Magyarország nem tartozott a stratégiailag fontos partnerek közé.
Kádár nem volt dinamikus a Ceauşescuval való kapcsolatában, a tárgyalások során sosem váltott ütemet, kerülte a konfrontációt még akkor is, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az általa szorgalmazott stratégia nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Elvi megfontolásokból ugyanazt az internacionalista diskurzust erőltette, internacionalista szocializációja és a Trianon-komplexus foglya maradt a román partnerével szemben.
A valóság az, hogy a két vezető között az idő előrehaladtával egyre több volt a nézetkülönbség a szocializmus fejlődését illető kérdésekben is. A Kádár által preferált kivárás taktikája, hogy Ceauşescu „eltévelyedése” a szocializmus helyes útjáról a diktátor és az általa képviselt politika bukását eredményezi, nagyon későn avanzsált előnnyé. Mire ez beérett a nyolcvanas évek második felében, Kádár esetében már egy öregedő, a konfrontációkat még inkább nem vállaló politikusról beszélhetünk. Kádár jól látta Ceauşescu „predesztinált” bukását, ugyanakkor nem sikerült megoldást találni a bukás bekövetkeztéig fennmaradó időszakra. Kettőjük kapcsolatából rövid távon Ceauşescu került ki nyertesen, hiszen mérsékelt diplomáciai agresszivitással és ügyes külpolitikai lavírozással mindig sikeresen tematizálta a felmerülő kérdéseket, elhárította a Kádár részéről érkező gyenge kísérleteket.
Novák Csaba Zoltán
1975-ben született Nyárádszeredában. Középiskolai tanulmányait a székelyudvarhelyi Benedek Eelek Tanítóképzőben végezte. 2002-ben történelem szakos oklevelet szerzett, majd 2002-2003 között mesteri képzésen vett részt a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen. 2004-től doktori tanulmányokat folytat a Román Akadémia Nicolae Iorga Történettudományi Intézetében Bukarestben. Jelenleg a Román Akadémia Gheorghe Şincai Társadalomtudományi Kutatóintézet munkatársa Marosvásárhelyen. Kutatási területe: nemzetiségpolitika Romániában a 20. sz. második felében, román-magyar kapcsolatok, Kelet-Európa története, baloldaliság, rendszerváltás 1989. Fontosabb publikációk: Raport final. (A romániai kommunizmust elemző Tismăneanu Bizottság jelentése) társszerző Fejezetek Marosvásárhely új- és legújabb kori történetéből. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2007. társszerkesztő Aranykorszak? A Ceausescu-rendszer magyarságpolitikája 1965-1974. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2010. Rendszerváltás és politikai átmenet Marosvásárhelyen 1945-1948. In: Marosvásárhely új és legújabb kori történetéből. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2007. „A nyitás éve”, 1968. A romániai magyar értelmiségiek találkozója Nicolae Ceausescuval. Múltunk 2008/2. 229-266. pp. A román külpolitikai gondolkodás magyarságképe 1956 után. Limes, 3-4/2008. 52-68. pp. A romániai magyar kisebbség helyzete. Petru Groza politikájának magyar támogatása. In. Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Budapest, 2008. 204-210. pp. A Brezsnyev doktrína és a szovjet nemzetiségpolitikai fordulat kelet-közép-európai következményei. In. Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Budapest, 2008. 274- 278. pp. Revoluţia din decembrie 1989 în judeţele Harghita, Covasna şi Mureş. Clio 1989, 2008/2. Bucureşti. 48-59. pp. Udvarhely vagy Csíkszereda? Harc a megyeszékhelyért. (Egy csíkszeredai küldöttség Nicolae Ceauşescunal 1968-ban). Székelyföld, 2008/július. Anul posibilităţilor? 1968 în România şi problema naţională. In: Partide politice şi minorităţile naţionale din România în secolul XX. 4. Techno Media, Sibiu, 2009. 299-319. pp. Politica naţională a PCR la sfârşitul anilor ’60 la începutul deceniulul următor. In: Minoritatea Maghiară în perioada comunistă.” Institutul pentru Studierea Problemelor Minorităţii Naţionale, Cluj-Napoca, 2009. Impactul reformei administrative don 1968 asupra politicii faţă de minoritatea maghiară. In: Minoritatea Maghiară în perioada comunistă.” Institutul pentru Studierea Problemelor Minorităţii Naţionale, Cluj-Napoca, 2009. Faţă în faţă. Întâlnirea dintre conducerea de partid şi elita intelectuală maghiară din România la 28 iunie 1968. Anuarul Institului de Istorie „Nicolae Iorga”. A Székelyföld és az 1968-as közigazgatási reform. Székelyföld, 8/2010, 91-111. pp. În slujba naţiunii şi a partidului. Dubla identitate a unui activist maghiar. Exemplul lui Janos Fazekas. Partide politice şi minorităţi naţionale din România în secolul XX., Techno Media, Sibiu, 2010, 316-329. pp.
Transindex.ro

Bukarest – 555, magyarokkal, sztereotípiákkal
Bukarest pénteken ünnepelte „fennállásának”, voltaképpen első hivatalos, írásos említésének 555. évfordulóját. Negyvennégy éve a román fővárosban élő (és több sorstársához hasonlóan magát „átmeneti bukarestinek” tartó) magyarként érdemesnek tartottam eltöprengeni e több mint hatodfél évszázados várostörténet magyar vonatkozásain.
Részben megtettem a budapesti Heti Világgazdaság felkérésére egy – Londont, Berlint és Bécset is magába foglaló – rövid összeállításban, de a hazai olvasó számára nyilván bővebb megközelítés szükséges.
Bucur pásztor és a csángáló nyája
A legenda szerint a várost egy Bucur nevű, juhait a környéken legeltető pásztor alapította, s innen jön a neve is. Történészek valószínűbbnek tartják, hogy a 14. század végén tette le az alapkövét Mircea cel Bătrân havasalföldi uralkodó. Tény, hogy első írásos említése 1459-ben történik, nevének eredetére pedig több magyarázat született. Egy 17.századi török utazó szerint egy itteni török törzs fejének Ebu-Karis nevű fia lett volna a „névadó”. A 18. század végén egy svájci történész a „bucura, bucuros”, tehát az öröm szót tartja eredeténél. Ezt alátámasztani látszik, hogy a város nevét a fanarióta (vagyis Konstantinápoly, Isztambul Fanar nevű negyedéből származó) görög uralkodók Hilariopolisnak fordították, ami a Vidámság Városát jelenti. Tény, hogy Bukarest ma is, az Európai Unió tizedik legnagyobb városaként (közel kétmillió stabil, bizonyos napokon hárommillió lakossal, nem is számítva a város körüli, nemsokára Metropolis Övezetté nyilvánítandó helységek félmillió lakosát) meglehetősen vidám hely.
Hány magyar él Bukarestben?
Csak azt a tévhitet kellene leszoknunk, hogy Bukarest „Budapest után a legnagyobb magyar város”! Sosem volt az, most pedig alkalmasint a tizedik sem. Persze a bukaresti magyarok számát soha senki nem tudta pontosan megmondani. A legutóbbi, 2012-es népszámlálás Romániában 1 millió 238 ezer magyart (az ország összlakosságának 6,5 százaléka), a fővárosban nem egészen három és félezer magyart mutatott ki.
Az utóbbi érték nem lehet reális, hiszen csupán a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) bukaresti szervezetének nyilvántartásában közel hatezer fő szerepel. Adatokkal szolgálhat a három egyházközösség (két református és egy katolikus), az Ady Endre Elméleti Líceum, a Bukaresti Petőfi Művelődési Társaság (amely a Petőfi Házat, a magyarok kulturális központját működteti), ám az összesítést nehezítik a nyilvántartás nehézségei, az átfedések és a demográfia bonyolult dinamikája. A derűlátó becslés sem teheti ma több, mint tízezerre a bukaresti magyarok számát. Már azokét, akik nem asszimilálódtak teljesen, magyarnak vallják magukat. Ezen fölül vannak az „átmeneti magyarok”: itt dolgozó, de Erdélybe visszavágyó és adandó alkalommal visszatérő köztisztségviselők, politikusok, újságírók, orvosok – no meg magyarországi diplomaták, üzletemberek.
A kurucok telepedtek meg leghamarabb
Egy rövid történeti áttekintés érdekes lehet. Bár már előbb, akár a 15. században letelepedhettek itt erdélyiek (a legkorábbi magyar feljegyzések Bukarestről a városon átutazó Borsos Tamástól, a 17. századból származnak), az első népesebb csoport a menekülő kurucokkal érkezett Bukarestbe. A város egyik negyede, Berceni szinte bizonyosan a menekülő kuruc főgenerális, gróf Bercsényi Miklós nevét őrzi, II. Rákóczi Ferenc harcostársa a török-osztrák háború idején, 1717-ben vonulhatott át itt. Mikes Kelemen két ízben is megfordult Bukarestben, biztosan tudjuk, hogy 1739-1740 telét itt töltötte.
Különben a városnak mindig is volt – többé-kevésbé történelmi kényszerből is – némi kozmopolita jellege. Az első olyan népszámlálást, amely az etnikai hovatartozásra is kiterjedt, 1810-ben az orosz megszállók készítették Bukarestben, ez összesen 70 ezer lakost mutatott ki, amiből 1226 volt az “osztrák” (ami főleg magyart jelenthetett), a bukaresti magyarság akkori létszáma három-négyezer főre tehető. Az 1838-as összeírásban utalás történik a magyar iparosok, munkások, segédek foglalkozására: ács, kőműves, asztalos, szűcs, csizmadia, borbély, pék, gombkötő.
Tömegesen érkeztek a magyar menekültek Havaselvére a világosi fegyverletétel után és a Bach-korszak éveiben. 1856-ban a református egyházközösség körülbelül négyezer hivőt számlált, a katolikusok száma nagyjából ugyanennyi lehetett. 1899 decemberében a 282 ezer bukaresti lakos közül hozzávetőlegesen 20 ezer magyar volt – ez már az 1877-es függetlenségi háború utáni gazdasági fellendülésnek is eredménye. Az 1930-as népszámlálás 24.052 magyar lakost talált Bukarestben, az Országos Magyar Párt azonban megóvta a cenzust, a fővárosi magyarság lélekszámát 35-36 ezerre becsülve. Ez lehet a csúcsérték, ennek alapján és ekkor nevezhették Bukarestet a legnagyobb magyar városnak Budapest után.
A két világháború közötti felvirágzása idején kapta a város (voltaképpen a központi része, amit ma Óvárosnak neveznek!) a “kis Párizs” kissé gúnyos felhangú, de elismerő becenevet. Az 1940-es bécsi döntés után sok magyar elhagyta Bukarestet, a háború után a csökkenés folyamatos: 1956 február – 11.687 fő, 1966 március – 9.287 fő, 1977 január – 8453 fő. A rendszerváltó fordulat után, 1991-ben hivatalosan 8355 ember vallotta magát Bukarestben magyar nemzetiségűnek.
A templom és az iskola
A lemorzsolódás tehát egyértelmű – és belátható a folyamat végeredménye is. Ilyen körülmények között pedig, reálisan tekintve, a megmaradt intézményi háttér és az olykor önfeláldozó szervezőmunka ellenére nehéz egységes és tagolt, specifikusan „bukaresti magyar” kultúráról, gazdasági-társadalmi tevékenységről beszélni. Az oktatás és a vallásgyakorlás a kivétel. A magyar tannyelvű Ady Endre Elméleti Líceum, vagyis a középiskolai szintű oktatás mellett a Bukaresti Tudományegyetemen hungarológiai tanszék is működik. A román közszolgálati televízió heti öt órában sugároz magyar műsort, a Bukaresti Rádió napi egy órában.
A már említett Petőfi Házzal együtt a Magyar Kulturális Intézet nem csupán a művelődés rangos központja, hanem a bukaresti magyarok közösségápoló találkozóhelye is. A Barátok római katolikus templomában hetente kétszer magyarul miséznek. A Calvineum és a Szőlőskerti református templomokban hetente többször tartanak magyar nyelvű istentiszteletet, s az unitáriusoknak is van istentiszteletük.
Budapest névadásakor Bukarest volt a minta
És maradnak a „léggyökereken” táplálkozó kapcsolatok Erdéllyel és Magyarországgal. Például akik manapság derülnek vagy füstölögnek azon, hogy messziről jött turisták, művészek a két főváros nevét összetévesztik, gondolhatnának arra (alkalmasint még jobban bosszankodva), hogy bizony a Budapest név létrejöttekor mintegy Bukarest volt a minta. Amikor ugyanis Széchenyi István 1831-ben felvetette, hogy a magyar főváros neve legyen Budapest, egyik érve az volt, hogy ez a név „kevés év, sőt hónap múlva olyan megszokottan s könnyen hangoznék, mint Bukarest”.
Széchenyinek egyébként közismerten jók voltak a kapcsolatai a havasalföldi politikai és gazdasági elittel – alkalmasint az 1834 őszén az Al-Dunán és Bukarestben tett látogatása volt az, amikor egyik jótanácsával nem csak a román főváros fejlődéséhez járult hozzá, hanem a nyelvet is gazdagította. Síksági városként – aminek turisztikai és nem kevésbé gazdasági előnye, hogy egyaránt viszonylag közel van a Fekete-tengerhez és a Déli-Kárpátok vonulatához – Bukarest mind a mai napig meglehetősen védtelen az időjárás viszontagságaival szemben.
Híresek a kánikulák és a gyakori szélfúvások. Miután többször leégett, Széchenyi javaslatára építették fel a bukaresti elöljárók azt a tűzoltótornyot (a bukaresti magyarok tűzvigyázó toronynak hívják), amelyet a körfolyosója miatt, a ’folyosó’ szavunk alapján a mai napig „foişor”-nak neveznek: Foişorul de Foc. (A román nyelvben több száz magyar jövevényszó van, a szókincs mintegy másfél százaléka.)
Koós Ferenc, az intézményalapító
Néhány szót a bukaresti magyar intézményépítőkről. Úttörőként Sükei Imre (1780 – 1848) református lelkészt tartjuk számon, aki 1815-ben a lakásán kezdte tanítani írni-olvasni a magyar gyermekeket, négy év múlva pedig közadakozásból felépítette az első bukaresti református templomot és az „iskolaházat". A bukaresti magyarság első igazi nagy szervezője Koós Ferenc (1828 – 1905) volt.
1855-től 1869-ig tevékenykedett református lelkészként és tanítóként Bukarestben, hathatósan támogatta az 1848-as magyar emigránsokat.
Koós 1856-ban új, tágasabb iskolát építtetett, a magyarságot felekezeti különbség nélkül tömörítette a református egyház és iskola köré. Társaskört, könyvtárat alapított, a szegényebb tanulók támogatására alapítványt létesített. Bukarestről szóló emlékirata (Életem és emlékeim) az első jelentős irodalmi mű, amely belülről ábrázolja Bukarest és az itt élő magyarság világát. Koós indította meg, Oroszhegyi Józsával együtt, 1860-ban az első bukaresti magyar újságot, a Bukaresti Magyar Közlönyt. Egyszemélyes intézményként tartjuk számon a pezsgő életű 19. századból Barabás Miklós (1810 – 1898) festőművészt, aki másfél évig lakott Bukarestben, és itt telepedett le és dolgozott mint udvari festő és fotográfus a kolozsvári születésű Szathmáry Pap Károly (1812 – 1887).
A '70-es évek „nyitása”
Nagyot ugorva, 1970 körül történt meg Romániában a magyar kulturális intézményeknek az a központosítása, ami – nyilván propagandisztikus indítékkal, a „nyitás” bizonyítására – egyszersmind új intézmények létrehozását is jelentette. A Domokos Géza vezette Kriterion Könyvkiadó, a Huszár Sándor főszerkesztette A Hét, valamint a Bodor Pál igazgatta, már említett magyar tévéadás egy ideig a romániai magyar könyvkiadás, az írott és sugárzott sajtó központjává tette Bukarestet. A kiadó és a lap elköltöztével a bukaresti magyar kulturális elit sokat veszített. Jegyezzük azért meg itt, hogy 2013. novemberétől ismét van periodikus kiadványa: a Brassói Lapok havi mellékleteként megjelenő Bukaresti Magyar Élet. (Közvetlen elődje a 2004 és 2007 között szintén havonta megjelenő Bukaresti Magyar Közlöny volt.)
A bukarestiek „szívesen ütköznek”
Mivel szembesül a Bukarestbe érkező, költöző magyar ember? Néhány alapélményről szólni kell. A legfeltűnőbb a pergő, hangos beszéd, az emberek összehasonlíthatatlanul barátságosabbak és közlékenyebbek, mint például Budapesten. Proxemikai sajátosság, hogy a közlekedési eszközökön, bevásárlóhelyeken a bukarestiek keresik a közelséget, a testi érintkezést, „szívesen ütköznek”.
„Nagyon meglepő volt és nagyon pozitív ez a délies nyüzsgés, ez a mediterrán pezsgése a városnak. A mindennapi életben azért vannak bosszantó apróságok. Például, amikor az ember bevásárolni megy, ritkán esik meg, hogy ne lökjék fel legalább tízszer vásárlás közben. Nem elítélem, ez a helyi kultúra, nem rossz, ez itt így van, az én személyes ízlésem ennél visszafogottabb, nyugodtabb” – vallotta be egyszer Diósi László, a bukaresti OTP Bank elnök-vezérigazgatója.
Ha a viselkedés olykor keleties is, ma már nem kevésbé tapasztalható a nyugati tempó. Egy évtizedes pangás után, különösen az utóbbi években, a második mandátumánál tartó főpolgármester, Sorin Oprescu sebészprofesszor érdemeként is, a román főváros elképesztő változáson ment át.
Drávucz Herbert nagykövetségi tanácsos: „Négy év ittlét után elmondhatom, hogy igazán látványos fejlődés tapasztalható minden téren. Sorra nyílnak a plázák és bevásárlóközpontok, amelyekben minden Európában létező vagy szokásos árut meg lehet vásárolni. Év végén, de különösen ünnepek előtt nagy vásárló tömeget látunk, és bár tudom, hogy nagy a szegénység Romániában, mégis az az érzésem, hogy az emberek jól élnek, sok mindent meg tudnak engedni maguknak.”
Ki nem használt lehetőségek
„Közös dolgaink”, a két nép kapcsolata természetesen fontos a szórványnak számító, hovatartozása tekintetében bizonytalan bukaresti magyarság számára is. Annak ellenére, hogy a bukaresti magyarok nem csupán az anyaország, de még az RMDSZ által is elhanyagoltnak érzik magukat, s valahogy tényleg nincs meg az az összekötőkapocs-szerepük, ami kialakulhatott volna. Ehhez hozzájárult a magyar, de akár az erdélyi jobboldal lenézése, olykor kifejezetten kiközösítő magatartása a bukaresti magyarokkal szemben. Kár, mert sok a lehetőség.
Füzes Oszkár, volt magyar nagykövet: „Úgy gondolom, hogy Románia hatalmas utat tett meg az elmúlt tizenkilenc évben, nagyon jelentős a szellemi-, civilizációs- és értékrendi fejlődés, nagyon fontosnak tartom, hogy Románia végül is a nyugati értékrend mellett döntött. Azt hiszem, hogy 1992-93-ig ez nem volt ennyire biztos és világos, azóta egyértelmű, hogy Románia velünk együtt közös nyugati értékrendhez tartozik. Azt hiszem, ez olyan történelmi horderejű dolog az itt élő magyarság és Magyarország szempontjából, amit nem hangsúlyozok, mert túl általánosnak hangzik, valójában mindent befolyásol és mindent meghatároz.”
A bukaresti románok magyarokhoz való viszonya érezhetően javult. Bukarest egyre inkább kozmopolita város. Szomorú összehasonlítás: a romániai, bukaresti fiatalok sokkal nagyobb arányban beszélnek idegen nyelveket, jelesen az angol nyelvet, mint a magyarországiak, a budapestiek. Persze élnek még sztereotípiák, de – az olykor a politika miatt felkavart nacionalizmus ellenére – lecsengőben vannak.
Garzó Ferenc, az MTI volt tudósítója: „Úgy vettem észre, hogy az erdélyi románokban még ott van a magyarokhoz való viszonyulásnak egyfajta fóbiája. Bár a szó egy kicsit erős, azt mondhatjuk, hogy az erdélyi nem tud nem gondolni a fehér elefántra, nem tud nem gondolni arra, hogy magyarok vannak a környezetében, és hogyan élte meg ezt az apja, a nagyapja. Van, akiben megmaradt az indulat, van, aki éppen ellenkezőleg túlkompenzálva próbál kedves és udvarias lenni a magyarokkal, még inkább hangsúlyozni, hogy neki semmi baja a magyarokkal, hogy nehogy az legyen, hogy az őseinek a fóbiája él benne tovább. Érzem mindig, hogy valahol számukra ott van a kisagyukban a magyarokhoz való viszonyulás problémája. Bukarestben ilyent nem látok, itt nem is nagyon értik sokszor, hogy mi a baj a magyarokkal, alig-alig lehet érezni magyarellenes megnyilvánulást. Egy kicsit emberarcú, jó értelemben vett naivitás van a nacionalista kérdésben. Valaki viccesen elmondta nekem, hogy mit kívánnak Erdélyben a románok egymásnak, és mit kívánnak Bukarestben: Erdélyben azt mondják „Spor la treabă!” (Jó munkát!), itt meg "Servici uşor!" (Könnyű szolgálatot!) kívánnak egymásnak. Ők maguk is egy kicsit ironikusan látják a különbséget az erdélyi és a bukaresti románok között.”
Mint látható, fentebb magyarországi bukarestiek szövegeiből idéztem. Pontosabban rádióinterjúiból, amelyek Vincze Loránt Életeink című negyvenöt részes sorozatában hangzottak el a bukaresti rádió magyar adásában, könyvként pedig a Bukaresti magyarok című, a csíkszeredai Pallas Akadémia Könyvkiadó által tavaly megjelentetett kötetben jelentek meg. (Az interjúk a 2007 és 2008 között készültek. A nyilatkozók akkori tisztségeit tüntettem fel, ahogy a kötetben szerepelnek.) Fontos könyv még a bukaresti magyarokról Nagy Sándor (1896 – 1954) volt bukaresti református lelkész korai munkája (A regáti magyarság, Kalota Kiadó, Kolozsvár – Zé Kiadó, Sopron, 2000), a jelenből Bányai Éva Sikertörténet kudarcokkal (Bukaresti életutak. Beszélgetések bukaresti magyar értelmiségiekkel) című kötete (Kolozsvár, 2006, Komp-Press – Korunk Baráti Társaság), és talán elolvasható e sorok írójának szubjektív Bukarest-rajza is (Bukaresti élet, képek, Scripta Kiadó, Nagyvárad, 2000).
Román nyelven a legfontosabb könyvek: Demény Lajos (1926 – 2010) történészprofesszor összefoglaló munkája (Maghiarii din Bucuresti, Editura Kriterion, Cluj, 2002) és Hentz Hilda részletes leírása (Bucureştiul maghiar: scurtă istorie a maghiarilor din Bucureşti de la începuturi până în prezent, Biblioteca Bucureştilor, 2011; amelynek egyetlen elírását kell kiigazítanom: Varga Katalin nem a férjével, Dankanits Ádámmal együtt halt meg a földrengésben, hanem sorstragédiába illően néhány hónap múlva, autóbalesetben.)
Több „alapélményről” nincs terünk írni: a monumentális-megalomániás Nép Házáról (amelyben a Parlament működik és amely az 555. évforduló alkalmából ma nagyszabású, hipermodern látvány- és előadó művészeti rendezvény színhelye); a híres kóbor kutyákról (martak meg halálosan japán diplomatát is, két éve pedig egy parkban egy kisgyereket marcangoltak szét – ezzel telt be a pohár, s a népharag hatására a hatóságok számukat idén hatvannégyezerről húszezerre csökkentették); a földrengéstől való félelemről (1977. március 4-én este a Richter-skálán 7,2-es fokozatú volt a katasztrófa, a lapokban rendszeresen jelennek meg rémhírek a közelgő újabb nagy földrengésről, Bukarestben sok a roskatag épület); a város tavak-övezte parkjairól (a leglátogatottabb a Herăstrău, de a magyaroknak kedvesebb a városközpontban, a Petőfi Ház tőszomszédságában fekvő Cişmigiu, amelynek taván tavasztól őszig csónakázni, télen korcsolyázni lehet); az ingatlanpiac pangásáról (az idén állítólag megmoccant, de alulírott még mindig képtelen eladni jó negyedben levő lakását); az eklektikus építészetről, a csodálatos természettudományi múzeumról, az egykor káprázatos és még mindig eleven színházi életről, a kulináris szokásokról és lehetőségekről, a legnagyobb kelet-európai sörözőről, amelyet a Herăstrău parkban tervek szerint jövő nyáron avatnak fel ...
Mentségünk, hogy Bukarestről a kevés is sok.
Ágoston Hugó, maszol.ro

Futócipőt húzott Tőkés László és Szilágyi Zsolt
Futócipőt húzott Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke, európai parlamenti képviselő és Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) alelnöke, illetve államfőjelöltje, akik péntek délután az Érmelléken csatlakoztak a Via Revolutiae emlékmaraton keretében útnak indult Juhos Gábor maratonfutóhoz.
Tőkés az érmihályfalvi református templom udvarán mondott útravaló beszédében a civil áldozatvállalás olyan mintapéldájának nevezte Juhos Gábor teljesítményét, amelyre méltán büszkék lehetünk.
„Fontos, hogy ne szoruljon háttérbe a határ menti magyarság ügye sem, ezért külön öröm, hogy a tavaly teljesített székelyföldi maraton mintájára, az önrendelkezés ügyét zászlajára tűzve, a Partiumot is végigfutja Juhos Gábor. Ez a régió hátrányosabb helyzetben van, mint a Székelyföld, mert betelepítéssel, megfélemlítéssel felőrölték a térség magyarságát” – fogalmazott az EP-képviselő. Hangsúlyozta: meggyőződése, hogy a Székelyföldnek és a Partiumnak két erős hídfőállásként kell alátámasztania az erdélyi magyarság jövőjét.
Szilágyi Zsolt hangsúlyozta: Juhos Gábor példája arra hívja fel a figyelmet, hogy nemcsak politikai eszközökkel, hanem a sporttal is lehet üzenni a kisebbségi és a többségi erdélyi közösségnek. „Ahhoz, hogy elérjünk az út végére, az utat is végig kell járnunk, mindeközben pedig tanulni kell, sohasem szabad lemondani a célról. Ilyen az autonómiaküzdelem is” – hangsúlyozta az EMNP államfőjelöltje.
A gondolat kapcsán Juhos Gábor egy tibeti tanítást idézett, miszerint az élet értelme nem a cél elérése, hanem maga az odáig vezető út. „A maratonfutás a kitartásról szól, és a szabadsághoz vezető úthoz is legfőképpen erre van szükség. Ennek a szimbolikus üzenetnek a továbbadásáért indultam útnak Temesvárról, ezzel akarom felrázni mindazokat, akikkel útközben találkozom” – fejtette ki a maratonfutó.
Juhos Gábor a Via Revolutiae keretében két napot töltött az Érmelléken. Biharon Biró Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (MPP) elnöke fogadta, Paptamásiban pedig helybeli fiatalokkal beszélgetett a 89-es temesvári eseményekről és az autonómiáról, majd a maratont szülővárosa, Székelyhíd irányába folytatta. Érmihályfalván Sas Kálmán vértanú lelkipásztor emléke előtt tisztelgett Tőkés Lászlóval, Szilágyi Zsolttal és a helyiekkel közösen.
Az EMNT által kezdeményezett Via Revolutiae maratonfutással a résztvevők a Romániában 25 évvel ezelőtt bekövetkezett rendszerváltás hőseire és áldozataira emlékeznek. A székelyhídi származású, Budapesten élő Juhos Gábor szeptember 14. és 25. között Temesvárról rajtolva Aradon át rója a kilométereket Nagyvárad irányába, hogy onnan szülőhelyére látogatva, Piskolton keresztül Szatmárnémetinek vegye az irányt.
Juhos már tavaly is felhívta a figyelmet az autonómia fontosságára, akkor a Székelyföld önrendelkezéséért 91 települést érintve, mintegy 500 kilométert megtéve szaladta körbe a Székelyföldet, de az idei nagy meneteléshez is csatlakozott a Bereck és Kökös közötti táv lefutásával.
Krónika (Kolozsvár)

MÚRE: szakmai találkozó díjkiosztással
A Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) szeptember 19. és 21. között Nagykárolyban tartotta szakmai találkozóját, Épített örökség: a kulturális turizmus és népszerűsítési lehetőségei címmel. A rendezvényre a hazai magyar média munkatársai, a MÚRE-tagok mellett Magyarországról, a Vajdaságból, Felvidékről és Kárpátaljáról is érkeztek kollégák.
A találkozó keretében a hazai szakmai szervezet pénteken megtartotta évi közgyűlését, valamint sor került a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) és a Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) között 17 éve, 1997. október 13-án Nagyváradon aláírt együttműködési megállapodás megújítására.
Szabadság (Kolozsvár)

Váradinak lenni
Nem is tudom, van-e még a világon egy olyan város, amelyben ennyi emlék, ennyi nagyszerűség lakozna? Van-e még egy olyan város, melynek annyi nagysághoz van köze, mint Váradnak? Van-e még annyi egykori lakója szétszóródva a nagyvilágba városnak, mint Váradnak?
Talány ez! Megfejthetetetlen talány az, hogyan történhet meg az, hogy két magyar ember bárhol, a világ bármely sarkában ezeridegenként találkozik, és perceken belül kiderül, hogy vagy váradi, vagy ismer valakit ott? Miféle varázsa van ennek a városnak, melynek falai közül annyi nagyszerű elme, annyi ragyogó tehetség indult el, világot hódítani, vagy csak egyszerűen alkotni valamit? Mitől van az, hogy aki egyszer sétált a Körös partján, bárhova kerül a világban, minden folyó partján a Körös illatát érzi, és a vízbe nyúló fűzfákat keresi és látja mindezt maga előtt? Miért van az, hogy a Váradon valaha is megfordult, egyszerű ember is nosztalgiával gondol erre a városra? És akkor még nem is beszéltem azokról a géniuszokról, akik száz és ezer sorban megörökítették, megfestették, leírták ennek a városnak valamikori ragyogását. Azt a ragyogást, amiből még a mi generációnknak, a mai ötvenes, hatvanasoknak is jutott kevéske. Miért mondom azt, hogy kevéske? Mert sajnos, ez a szinte romjaiban heverő, mégis csodálatos város agonizál. Az elmúlt rendszer, a valamikor kulturális élettel rendelkező várost, egy középszerű mezőváros szintjére süllyesztette. Nem voltak ugyan hiábavalók a próbálkozások, az Ady kör, a Kortárs színpad a szenzációs színtársulat, de úgy nézett ki, hogy a romlást tudatosan, valahonnan fentről irányítják. És ez a romlás a változások óta hatványozott erővel folytatódik. A századelőn épült paloták behálózva, megfakulva állnak. Napról-napra tűnnek el épületek, legyen az gyár, malom, lakóház, egyre megy. A valamikor ragyogó kirakatokkal díszített belvárosi utcák: Főutca, Kert utca, Zöldfa utca, Kossuth utca szűrkén olvadnak bele a külvárosok betonrengetegébe. Talán csak nekünk nem! Azoknak a még élő váradiaknak, akik a szürke utcákon is meglátják a ragyogást, s azoknak az idegenbe szakadtaknak, akik két, három, négyévente hazalátogatnak, és keresik az itt hagyott várost. Keresik… Járkálnak a számukra már idegenné váló város utcáin, évről évre egyre kevesebb ismerőssel találkozva, egyre kevesebb helyet találva meg gyermekkoruk városából. Otthon aztán nosztalgiázni megint a rég eltűnt helyekről és arra gondolva, hogy minek is még egyszer hazautazni? Minek fájjon az a szív, a váradi szív az eltűnt dolgokért? Miért fájjon a szív a nyári színházért, amit apáink a kor divatja szerint, önkéntes munkával építettek, a városi strandért, a Szilvásért és egyéb, színhelyekért, amik emlékeztetnének talán az első randira összesimulásra, az első csókra. Miért emlékezni a szülőházra, ami olyan utcában állt, ami már az új várostérképen nem is szerepel, mert a grandomán építkezési láz, még az utcák nyomvonalát is eltörölte? Miért emlékezni az egykori szomszédokra, akiket az akkori hatalom, nyelvre, fajra, bőrszínre való tekintet nélkül szétszórt az újonnan épült, a régi kertvárosok helyére “megálmodott” tömegszállásokra? Miért emlékezni a gyermekkor kedves tárgyaira, amiket már nem lehetett a blokkba vinni? Hogy minek? Azért mert ettől váradi az a szív. Ettől más e város szülötte. Ettől van az, az írásom elején említett érzés. Ettől van az, hogy bár sajog a szív a csalódástól a drága város láttán, még el sem hagyta rendesen az ember, már hiányzik. És már gondolatban körvonalazódik a következő látogatás haza. És egy, két, három év múlva, újra jönni kell, ahogy az idő és a zseb engedi. Az új hazában pedig mutogatni az otthon készült fotókat, a barátoknak. Mutogatni dagadó mellel, büszkén a fotókat arról a már nem is olyan megcsúnyult, nem is olyan idegen városról, amiből csak egy van széles e világon. Mesélni az otthoniakról, a picit kiszínezett élményekről, a városról, a váradi lélekről, Várad lelkéről…
Farkas László, Nagyvárad
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Fellendítené a társaság életét
Nagyvárad
Kedd délután a nyáron elhunyt gróf Csáky Ferenc helyére új ügyvezető elnököt választottak az erdélyi és partiumi nemeseket tömörítő Nobilitas Egyesület tagjai Szabó István mérnök személyében.
Az egybegyűlteket Mons. Fodor József egyesületi elnök köszöntötte, majd megemlékezett a nyár folyamán váratlanul elhunyt gróf Csáky Ferencről. Úgy fogalmazott: bár tudták róla, hogy beteg, úgy tűnt, hogy a kezelések hatására jobban lesz, azonban az élet és halál Ura olyankor kopogtat, amikor nem várjuk, és menni kell. Tevékeny ember volt, úgy is mint családfő, oktató, nevelő, a Nobilitas, valamint a Sárkány- és a Szent György Lovagrendek tagja. Nincs sok értelme azonban azon filozofálni, hogy miért kellett viszonylag korán meghalnia, inkább kérjük Istentől azt, hogy adjon neki örök nyugodalmat, a családjának pedig vigaszt, hogy tudják viselni az elvesztésével járó keresztet, tanácsolta a vikárius, majd Dr. Vitéz Ferenc amerikai református pap imakönyvéből olvasott fel egy imádságot, és a jelenlevőkkel közösen elmondta a Miatyánkot.
Három jelölt
A megüresedett ügyvezető elnöki tisztség betöltéséről titkos szavazással döntöttek. Az általános helynök Szabó István mérnököt javasolta, de bárki felírhatott a kiosztott cetlikre akár más neveket is. Végül Szabó István 13, Bényei-Csáky Szabolcs 9, Jakabffy László pedig 2 voksot kapott. Rövid székfoglaló beszédében a vezetői tapasztalatokkal rendelkező Szabó István azt nyomatékosította, hogy fellendítené a társasági életet, tartalmas programokat szervezne, és arra törekszik, hogy többen járjanak az összejöveteleikre.
A Nobilitas elkövetkezendő hónapokbeli tervezett programjairól is szó esett még, a jövő első felében vendégelőadókat hívnak meg, akik többek közt a II. Vatikáni Zsinatról, az első világháborúról, a keresztes hadjáratokról, Szent Lászlóról, Boldog Habsburg IV. Károlyról és a szerzetesi életről értekeznek majd.
A Nobilitas Egyesületet 2002-ben jegyezték be hivatalosan. Az évek folyamán több mint 80-an vettek részt ezen civil szervezet találkozóin, de aktív tevékenységet körülbelül 30-35-en fejtenek ki.
Ciucur Losonczi Antonius, erdon.ro

Az autonómiatörekvéseket is képviseli (Kolozsváron fejezte be forradalmi emlékfutását Juhos Gábor)
Kolozsváron fejezte be tegnap este a Via Revolutiae elnevezésű, közel 540 kilométeres romániai emlékfutását Juhos Gábor hosszútávfutó.
A maratonfutó szeptember 14-én indult a temesvári forradalom első áldozatának tekintett Újvárossy Ernő sírjától, és Arad–Nagyvárad–Székelyhíd–Érmihályfalva–Szatmárnémeti–Szilágymenyő–Zilah útvonalon jutott el Kolozsvárra. Emlékfutása mind a 12 napján a maratoni 42 kilométeres távnál nagyobb távolságot tett meg. Juhos Gábor elmondta, a romániai forradalomban elesettek emlékére vállalta az erőpróbát, de minden erdélyi futásával az erdélyi autonómiatörekvéseket is képviselni kívánja. A Kolozsvár főterén álló forradalmi emlékmű mellett Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke köszöntötte a hosszútávfutót. Elmondta, jó lenne, ha sokan követnék példáját, és különböző polgári kezdeményezésekkel állnának elő. „Akkor leszünk sikeresek, hogyha mindannyian cselekvő módon részt vállalunk a közösség küzdelmeiben” – jelentette ki Izsák Balázs.

Korrupciós ügyeket vizsgálna ki Tőkés
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) Bihar megyei szervezetének vezetőségét alkotó politikusok vélt korrupciós ügyeinek magyarországi és romániai kivizsgálását sürgette egy pénteki nagyváradi sajtótájékoztatón Tőkés László, a Fidesz jelöltjeként megválasztott erdélyi európai parlamenti képviselő.
Tőkés László Ady Endre érmindszenti szülőházának a felújítása és múlt heti felavatása kapcsán rótta fel Kelemen Hunor RMDSZ-elnöknek, hogy nem tett semmit annak a kiderítéséért, hová tűnt az Ady-kultusz támogatására 2002-ben megítélt 320 millió forintos magyar állami támogatás nagyobb része – írta az EP-képviselő sajtóirodája.
Tőkés László felszólította a RMDSZ Bihar megyei szervezetének vezetőit, hogy számoljanak el a magyar állami támogatással. „Kelemen Hunor ne asszisztáljon tovább párttársai, Szabó Ödön, Kiss Sándor, Biró Rozália, Lakatos Péter és mások korrupciós ügyeihez" – idézte az EP-képviselőt a közlemény. A volt püspök bejelentette, azt is fontolóra veszi, hogy a Román Állami Számvevőszékhez és a korrupcióellenes ügyészséghez fordul a Mecénás Alapítvány ügyleteinek átvilágítását kérve.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöki tisztségét is betöltő politikus elengedhetetlennek tartotta az erdélyi közélet megtisztítását a „korrupt politikusoktól". Úgy vélte, nemcsak Romániában, hanem az adományozói oldalon is ki kell vizsgálni a magyar kormánytámogatás bihari felhasználását.
Az első Orbán-kormány idején az akkor még Tőkés László által vezetett Királyhágómelléki Református Egyházkerület nyert a Széchenyi Terv keretében 320 millió forintos támogatást, hogy Érmindszenten Ady-zarándokhelyet, termálszállót és konferenciaközpontot hozzon létre. A Medgyessy-kormány azonban a pénzt nem az egyházkerületnek, hanem az RMDSZ Bihar megyei vezetői által létrehozott Mecénás Alapítványnak folyósította, amely nem Érmindszenten, hanem Nagyváradon látott neki az építkezésnek. A Nagyváradon felépített Ady-központot a Mecénás Alapítvány ez év februárjában elcserélte Ady Endre nagyváradi múzsájának, a Lédaként emlegetett Brüll Adélnak a házára, melynek értékét az önkormányzat 283 ezer euróra (88 millió forint) becsülte. Tőkés László úgy vélte, kézen-közön eltűnt mintegy 7-800 ezer euró (220-250 millió forint) az Érmindszent revitalizációjára szánt támogatásból, és máig nem derítették ki, hogy pénzmosás, sikkasztás, korrupció vagy más törvénytelenség történt. A politikus hozzátette, Románia schengeni csatlakozását is az Európai Unió által lanyhának minősített romániai korrupcióellenes harc késlelteti. MTI
Erdély.ma

Kézzel írt történelem – Jókaitól a… jókedvig
Születésnapi beszélgetés a 75 éves Pál-Antal Sándor levéltáros-történésszel
– Kezdjük egy pontosítással: ön rendes tagja vagy külső tagja a Magyar Tudományos Akadémiának?
– Az MTA-nak a külföldön élő magyar tudósok csak külső tagjai lehetnek, a rendes tagok Magyarországon élő magyar állampolgárok. Az Akadémiába a határon túli tudósokat is választják, akárcsak a rendes és levelező tagokat. Sokan összetévesztik a köztestületi tagokat a külső tagokkal, és azt hiszik, hogy azok is akadémikusok. Köztestületi tag lehet bárki, aki doktori fokozattal rendelkezik, a magyar tudományosságot műveli, és hivatalosan kéri a köztestületbe való felvételét. Elméletileg minden tudományos doktori fokozattal rendelkező magyar az MTA köztestületi tagja lehet, de akadémikus csak megválasztott. Erdélyben jelenleg 17 akadémiai külső tag él, köztestületi mintegy 800, ha nem több.
– És ki lehet levelezőtag?
– Csak magyarországi tudós.
– Karcfalván született, mégis Nagybányán és Csíkszeredában járt középiskolába.
– Elég hányatott gyermekkorom volt. Hadiárvaként nőttem fel. Miután anyám újból férjhez ment egy színesfémérc-kutató bányamérnökhöz, elég sűrűn változtattuk lakhelyünket, oda költöztünk, ahova a munkája szólította. Elemibe Csíkmadarason és Karcfalván jártam, az V-VIII. osztályt már a Nagyvárad melletti Élesden végeztem. A középiskolát Nagybányán kezdtem a műszaki-vegyészeti középiskolában, amit nem fejeztem be. Mivel azt 1955 elején átalakították inasiskolává, és közben nevelőapám is meghalt, otthagytam, és visszaköltöztünk Csíkmadarasra, ahol gazdálkodásból éltünk. Így még gyerekfejjel gazdálkodó lettem. A középiskolát magánúton folytattam a mostani Márton Áron Líceumban, amely akkor tízosztályos volt.
– Milyen volt a nagy múltú alma mater szellemisége, milyen emlékei vannak az akkori Csíkszeredáról?
– Mivel az utolsó év második felében engedélyezték a magántanulók óralátogatását, anélkül, hogy feleltettek volna, kerékpárral bejárogattam Csíkszeredába, ahol egy befogadó osztályra találtam (megjegyzem, nem voltam egyedüli magántanuló). Mint magántanuló, eléggé szegényes tarsollyal ballagtam, úgyhogy volt, amit az egyetemen bepótoljak. Mégis szeredai gimnazistává váltam, és a rövid ideig tartó és rendellenes gimnazista státusom ellenére az iskola neveltjének éreztem magam. Azóta is rendszerint részt veszek az érettségi találkozókon. Csíkszereda kisváros volt nagy múltú iskolával, ma már virágzó város, ahová otthonosan térek vissza, elég sűrűn, hiszen az egyik lányom is ott él.
– Következtek az egyetemi évek; miért választotta pont a történelmet?
– Gyermekkoromban rengeteg Jókai-könyvet olvastam, otthon megvolt a százkötetes "Jókai összes". Élvezettel faltam a történelmi regényeit. Bizonyosan neki is köszönhetem az erős vonzódást a történelem iránt. A sors mégis úgy hozta, hogy az egyetemre nem a történelemre, hanem a közgazdasági szakra felvételiztem, ahol az első évet el is végeztem, de a másodévet már a történelmen folytattam.
– ’63-ban végzett, s első, de mondhatom azt is, hogy utolsó munkahely-állomása a marosvásárhelyi levéltár volt…
– Talán azzal kezdeném, hogy már másodéven ismeretséget kötöttem az oklevelekkel, és jó paleográfusnak (régiírás-kiolvasónak) bizonyultam. Harmadév után a nyári praktika idején a brassói levéltárban egyedüli diák voltam, aki régi iratokat elolvasott és cédulázott. Úgyhogy már akkor megbarátkoztam a levéltárral. Ötödév végén a bukaresti Állami Levéltár fiatal levéltárosokat verbuvált a történelem, jog és román nyelv szakot végzők soraiból. Ekkor többet is kiválasztottak a jelentkezők közül, majd jött a háttérkivizsgálás, és mivel a levéltár a Belügyminisztériumhoz tartozott, elég alapos átvilágításon estünk át. Nagyon megrostálták a jelentkezőket. A jelölt nem lehetett a volt kizsákmányoló osztályok sarja, nem lehetett külföldön élő vagy büntetett előéletű rokona, szülei nem lehettek volt történelmi pártok tagjai stb. Nekem nagy szerencsém volt, mivel a szülőfalumban lefolytatott helyszíni kutakodás során a káderes tolmácsa, a marosvásárhelyi levéltárban dolgozó egyik leendő kolléganő a védelmemre kelt. (Mikor azt mondták, hogy kizsákmányolók voltak a szüleim, ő kizsákmányoltakat közvetített, pedig akkor még nem is ismert. Az illető hölgy később átment a tanügybe, ma is Marosvásárhelyen él.)
– Egyedüli magyarként került a levéltárhoz?
– Az évfolyamunkról ketten lettünk levéltárosok, Molnár János a gyulafehérvári levéltárba került, én Marosvásárhelyre. A kollégám és akkor végzős román társaink többsége egypár év múlva otthagyta a levéltárat. Nagyon kevesen tudtak ebbe a szakmába beilleszkedni.
– Mi a véleménye, miért vettek fel akkor két magyar fiatalt a levéltárhoz?
– Ez országos szinten nem sok. Szükség volt a nagy mennyiségű magyar nyelvű levéltári anyagot feldolgozni tudó szakemberekre. Kézzelfogható, hogy erre a legmegfelelőbbek az iratok nyelvét ismerő magyar anyanyelvűek voltak. Amikor végeztem, éppen akkor nyitott Bukarest e téren. Később, a ’70-es években változott a káderpolitika, egy idő után már csak magyarul tudó vagy vegyes családból származókat vettek fel. Így az ezredfordulóra a levéltárakból "kifogytak" a magyar levéltárosok. Én voltam az utolsó. (Erről cikkezett is annak idején Bölöni Domokos.) A változás után, 2006–2008-tól egypár erdélyi levéltárban ismét dolgozik egy-egy magyar levéltáros.
– A ’89-es változás után egymás után jelentek meg az Ön művei. Ez azt jelenti, hogy a "nyersanyagot" már korábban kibányászta, csak a megfelelő pillanatra várt, amikor ez megjelenhet nyomtatásban?
– Nem mondom, hogy nem gyűjtögettem. Volt egypár témám, amihez anyagot jegyzetelgettem, hogy majd nyugdíjas koromban felhasználom kedvenc témáim megírásához, de az nem jelentett anyaghalmozást. Miután ’90-ben, 50 éves koromban elhárultak a szellemi kibontakozás előtti akadályok, ki is használtam a kínálkozó lehetőségeket. Addig is publikálgattam román nyelven (magyarul inkább rövid történelmi cikkeket közöltem a napilapokban, főként a Vörös Zászlóban), most viszont megadatott az anyanyelven való publikálás lehetősége, ami nagy könnyebbséget jelentett. De a lényeg nem az volt, hogy volt-e előre kijegyzetelt anyagom, hogy tele volt-e a fiókom? Hanem az, hogy tudtam, mit és hol keressek. Ezt a tapasztalatot kamatoztattam más levéltárakban is. Aki nem tudja, hogy a számára szükséges forrás hol található, az rengeteg időt elpazarol, amíg megtalálja. Mondjam úgy: én ezt az időt megspóroltam. És ez sokat segített abban, hogy többet szenteljek az írásra.
– Első kötete, ami megjelent ’90 után, Backamadaras falutörténete volt. Azelőtt nem nézték jó szemmel, ha ősi székely falvainkról, 600-700 éves településekről közöltek helytörténeti anyagot?
– Valójában nem ez volt az első terjedelmesebb írásom, hiszen a Politikai Könyvkiadó Testamentum sorozatában 1984-ben már kiadás előtt állt egy székely történelemmel kapcsolatos, Szabó Miklóssal közösen írt munkánk, de azt cenzúrai jóváhagyás után a nyomdából visszavonták. Úgy járt a mi munkánk is, mint az Erdélyi szótörténeti tár, a Romániai magyar irodalmi lexikon, a Népismereti dolgozatok és más magyar kiadványok. A Backamadaras ’92-ben jelent meg; egy gyorsmunkáról van szó, amely fél év alatt készült el a község okleveles említésének 650. évfordulójára. Egy lelkes munkacsoport munkája volt, amelyet én vezettem, a kötetet szerkesztettem, és a történelmi részt is én írtam. Falutörténetről lévén szó, adatokat elsősorban a helyszínen kellett összegyűjteni, amit a helyi szerzőtársak végeztek. A történeti részt viszont, amelyhez levéltári kutatás kellett, rám hárult. És hogy feleljek a kérdés második felére is, ’90 előtt nem az volt a gond, hogy az ilyen témájú írásokat nem nézték jó szemmel, hanem kicenzúrázták azokat, nem adtak kiadási engedélyt rájuk.
– 1997-ben jelent meg a Mentornál A marosvásárhelyi utcák, közök és terek történeti névtára, amit Vigh Károllyal közösen írtak.
– Tévedés, ezt egyedül írtam. Vigh Károly marosvásárhelyi származású kolozsvári könyvtároshoz annyiban kapcsolódik a kérdés, hogy én fejeztem be és adattam ki a Marosvásárhely helyneveit tartalmazó, még 1939-ben készült kéziratát, amelynek a kiegészítéséhez halála előtt hozzáfogott, de befejezni már nem tudta. Ezt a kiegészítést Marosvásárhelyen kezdte, és Svédországban, az egyik leányánál folytatta. Halála után a félbeszakadt munka az Országos Széchényi Könyvtárba került. Én, ismerve a fiát, megkérdeztem, tudja-e, hogy édesapja utolsó óhaja a kézirat véglegesítése és alkalomadtán való kiadása volt? Erre ő felkért a munka befejezésére, vállalva a kiadási költségeket. Ezután széles körű levéltári kutatást végeztem, és kiegészítettem a kéziratot, a kötet Csíkszeredában jelent meg. Ez alkalommal összegyűjtöttem Marosvásárhely régi utcaneveit is, és kiegészítve a 20. századi utcanévadatokkal, megszületett az önálló utcanév-történeti munka. Úgy érzem, hogy ezzel kielégítettem egy valós szükségletet, hiszen ma is kapok visszajelzéseket annak hasznosságáról.
– És a Kádár Zsomborral írt közös kötet?…
– Kádár Zsombor erdőmérnök jó barátom volt, tizenvalahány könyve jelent meg, inkább szótárakkal foglalkozott. Egyszer elhozott hozzám egy 1100 oldalas erdészettörténeti kéziratot. Hónapokig olvastam, észrevételeztem. Abban a formában nem tudta kiadni, s akkor ajánlottam én is, más is, hogy bontsa bizonyos témákra. Lett is abból három kötet, de egy része még mindig értékesítetlen maradt. Amikor 75 éves volt, felkeresett, s azt mondta: te, Sanyi, én már letettem a plajbászt, megkérlek, ebből fabrikálj egy könyvet. Kivettem az egészből a még használható részeket, és kiegészítettem levéltári adatokkal. Így lett belőle a közös erdészettörténeti kronológia.
– 1995-ben új beosztást kap: levéltári szakértő. Mit jelent ez?
– Magas képzettségű levéltárost. Azelőtt főlevéltáros voltam.
– Nyilván régóta ismeri a VI-VII. osztályban használatos A romániai magyar nemzeti kisebbség történelme és hagyományai c. tankönyvet. Mi a véleménye, fontos az, ha már a gimnáziumban elkezdődik a magyarság múltjának ismerete és oktatása?
– Ismerem mind a két szerzőt. Rátermettségüket nem vonom kétségbe. Tankönyvükre nagy szükség volt, de úgy vagyunk vele, mint általában minden újdonsággal. Rendkívül jó, fontos, de nem szabad ezen a szinten megállni. Ezt jobbítani lehet, és kell! Közben, ugye, megjelent A székelység története. Ezt sikerültebbnek tartom. Nekünk, kisebbségieknek, akik szervezett körülmények között eddig nem tanultuk múltunk történetét, most már van lehetőség erre, és rendkívül nagy szükség is van, hiszen ha nem ismerjük múltunkat, gyökértelenekké válunk. Az ilyen tankönyvek ne csak az iskolásoknak készüljenek, hanem a szülőknek is. Hiszen ismerethiány-pótlóak. A múltismeret tanulását pedig minél korábban meg kell kezdeni. A kisebb iskolásoknál főként az eseményekre összpontosítva, mert arra fogékonyabbak, a nagyobbaknak, a középiskolásoknak már magyarázó szöveggel is ellátva. Fontos, hogy megértsük, mi miért történt. Ha nem ismered fel a hátteret, a kiváltó okokat, a levegőben tapogatózol. Ezért is szükséges a jó tankönyv.
– Lát-e esélyt arra, hogy egyszer a román és a magyar történészek leülnek egy asztalhoz, s ŐSZINTÉN, a tények tudatában írják meg Erdély történelmét, s azt tanítják majd mind a magyar, mind a román osztályokban?
– Jelen pillanatban erre nincs esély! Túl szerény és vékony az a román történészréteg, amely hajlandó lenne a múltra vonatkozólag, a magyar történészekkel karöltve, egy pártatlan Erdély-történetet írni. Például Kolozsváron és Bukarestben is van néhány történész, akik jól ismerik az erdélyi múltat, de az ő tevékenységük még nem hozott áttörést. Ehhez a politikum szemléletváltozása szükséges. De a kérdés megoldása azért is nehéz, mert mindenik népcsoportnak – egymás mellett élve is – megvan a maga történelme, amelynek a megírását szinte lehetetlen úgy összehangolni, hogy azzal mindkét fél elégedett legyen. Gondolok itt elsősorban a kontinuitáselméletre, az 1848-as forradalomra és egyéb eseményekre. Ebben a kérdésben valamelyes előrehaladást a közös kerekasztal-megbeszélések hozhatnak.
– Egy fiatal, jól képzett, aktív levéltárosnak, László Mártonnak adta át a széket, akinek külön erénye, hogy sokat publikál, kutatási területe a közelmúlt. Mire kellene fókuszáljon a következő időszakban, hogy apadjanak a "fehér foltok"?
– A levéltárost a kutatók a szó jóhiszemű értelmezésében szolgának tekintik. És valóban, egyik feladata a forrásanyaghoz való hozzáférés elősegítése. Ez azonban nem lehet azonos a kutató munkájának az elvégzésével, még a szükséges dokumentáció kikeresésével sem. A levéltáros feladata a levéltári anyagok rendezése, nyilvántartásba vétele, és – ha szükséges – a nyilvántartások használatához való tájékoztatás nyújtása. De a levéltáros ne elégedjen meg a hivatali feladatok elvégzésével, hanem legyen kutató is, ahogy teszi azt a fentebb említett utódom, és számos kollégája, Berekméri Róbert és Barabás Kisanna marosvásárhelyi egyházi levéltárosok, Bicsok Zoltán csíkszeredai kolléga és mások. Nagy szükség van a kutatómunkába való bekapcsolódásukra, hiszen rengeteg a feltárnivaló. Bármelyik korszakot vesszük, sok a fehér folt. És a levéltáros ott él a forrás tövében. Ajánlom, merítsen minél többet belőle.
– Min dolgozik jelenleg?
– Nemcsak kutatok, nemcsak írok, más teendőim is vannak. És ezek olyan vállalások, kötelezettségek, amelyeket nem illik visszautasítani. Jelenleg egy nagy kézirat lektorálását végzem, amelyet már egy hónapja nyaggatok, mert nehéz anyagnak bizonyult.
– Miről van szó?
– Benkő József 1778-ban kiadott Transilvania Generalisa, Erdély leírása. A latinul írt többkötetes mű fordítása már régebb elkészült, kiadását pedig a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum vállalta. Az ottani munkatársak alapos szerkesztői munkát végeztek, nagyon sok magyarázó szöveggel, és felkértek annak történelmi szempontból való lektorálására. Nem könnyű munka, mert a mai olvasó számára is jól érthetővé kell tenni.
– És mi következik ezután?
– Év végére be kell fejezzem a Magyar Országos Levéltár "fondjegyzéknek" hívott nyilvántartása román nyelvre fordítását. Ez egy kétkötetes munka, a román–magyar levéltári egyezmény része, s mivel kevés a két nyelvet egyaránt jól ismerő szakember, engem kértek fel erre. Nem utasíthattam vissza, hiszen eddig is jól együttműködtünk. Ugyancsak év végéig kell összeállítanom a Bernády György életéről és tevékenységéről szóló kéziratot, amelynek a szerkesztését elvállaltam. Ezután jönne – jövő tavaszra – a Bodor Péter életéről régebb beígért kötetem. A Román Televízió bukaresti magyar adásában Miholcsa Gyuláék egy 80 perces filmet készítettek róla, amelyhez a dokumentációt én nyújtottam. Miután nagyon sok időt áldoztam a székely ezermester életére vonatkozó, nehezen hozzáférhető, szétszórt források összegyűjtésére, ideje befejeznem ezt a témát. Végül – igaz, hogy ez már nem a jövőre vonatkozik, hanem a jelenre – most már biztosan közölhetem, hogy szeptember 26-án lesz a legújabb könyvem bemutatója a Bernády Házban (tegnap volt – sz.m.). Címe: Történelmi szimbólumaink. Székelyföldi pecsétek. A Mentor Kiadó adta ki, a nyomdai munkákat a csíkszeredai Gutenberg nyomda végezte.
– Mit tartalmaz a kötet?
– Amint a címből is kiderül, a székely történelmi szimbólumok egyik nagy családjának a történetét. A székelyföldi pecséthasználat történetét, a használt címerek és egyéb jelképek leírását, valamint egy nagy albumot színes fotókkal. Nagyon nehéz munka volt, az anyag összegyűjtése rengeteg időmbe került. De megérte. Egy évek óta tartó kutatómunka összefoglalója, egy átfogó szintézis.
– Nyilván ezt a nagy munkát el sem lehetne képzelni számítógép nélkül…
– 20 éve használom a számítógépet, enélkül nem tudnék élni. Úgy vágtam neki, hogy nem jártam kurzusra, hanem vettem egy oktatófüzetet, ennek segítségével összeállítottam a Vígh-féle kötetet. Rengeteget bosszankodtam, mert az elején sokat bakiztam, de sikerült "megszelídítenem" ezt a csodálatos találmányt. Nem egyedül, hanem harmadik osztályos unokám s egy ötödikes barátja segítségével. Azóta nélkülözhetetlen munkaeszközöm.
– Igaz az, hogy humor nélkül nem tudnánk legyőzni az élet szomorú oldalát?
– Ha magadra mosolyt erőltetsz, megváltozik a közérzeted. Légy jókedvű, ha nehezedre esik is, és mosolyogj! Könnyebben felvidulsz, tapasztalatból tudom. Rájöttem, hogy összejöveteleken, előadás közben a könnyed hangvétel feloldja a hangulatot. Egy könnyed bevezető után a hallgatóság is jobban odafigyel.
– Díjak, elismerések? Kérem, említsen meg néhányat!
– A kapott díjak két csoportra oszlanak, a levéltári szakmával kapcsolatosakra, és a tudományos munkámat méltatókra. A levéltárosi tevékenységemre vonatkozóak közül kiemelném a Pauler Gyula-díjat és a Széchényi Ferenc-díjat, a történészi munkásságomra vonatkozóak közül az akadémiai Arany János Érmet, de fontos számomra a Gr. Mikó Imre-emléklap és a Gábor Áron- díj is.
Székely Ferenc, Népújság (Marosvásárhely)

Vártörténet
Most kaptam kézhez A nagyváradi vár építészettörténete című kiadványt. A Partiumi füzetek sorozatban a 78. számot viselő tanulmánykötet Péter I. Zoltán váradi publicista helytörténész munkája. Száz oldal a vár építésének fázisairól a 11. századtól a most folyó restaurálási munkálatokig. Bástyák, védőfalak, épületek építésének, erősítésének, átépítésének fázisai. Vártörténettel, építészettel foglalkozónak, a téma iránt érdeklődőnek alapvető százoldalas tanulmány, a megfelelő illusztrációval kiegészítve.
A helytörténész a Maros partján felsóhajt: ha nekünk is lenne egy ilyen kiadványunk. Mert… Az aradi várról, illetve várakról a Zrinyi Kiadó jelentetett meg egy könyvet immár több mint másfél évtizede. Nem egészen az, amire a címéből következtetni lehetne, ugyanis teljes időszakok hiányoznak a 18. századi vártörténetből. És hiányzik a jelenlegi vár felépítésének teljes leírása, csak az 1848–49-es események tárgyalása elfogadható. Mindez magyar nyelven. A román érdeklődő még ezt sem kapja, egyetlen kiadvány sem foglalkozik a vár történetével.
A várban székelő román katonai egységnek létezik egy házimúzeuma. Az egység történetét illusztrálja, amit évente egyszer, a nyílt napon dagályosan magyaráz a tárlatvezető. Előadásában viszont szó sem esik magáról a várról, az 1919-ig itt székelő katonai egységről, a 33. császári és királyi gyalogezredről.
Vajon ki és mikor ír meg egy, a nagyváradihoz hasonló aradi vártörténetet? A román olvasóknak is!
Ujj János, Nyugati Jelen (Arad)

A Mecénás Alapítvány átvilágítását kezdeményezheti az EMNT és az EMNP
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt fontolóra vette, hogy a Számvevőszékhez és az Országos Korrupcióellenes Ügyosztályhoz fordul az RMDSZ Bihar megyei szervezete által létrehozott, közpénzeket is forgató Mecénás Alapítvány tevékenységének átvilágítása céljából.
Mindezt az európai parlamenti képviselő és EMNT-elnök Tőkés László és Csomortányi István, az EMNP helyi vezetője jelentette be pénteken egy nagyváradi sajtótájékoztatón, amikor is a napokban átadott érmindszenti Ady-emlékház kapcsán felelevenítették, hogy 2002-ben az RMDSZ Bihar megyei szervezete a Mecénás Alapítvány révén „eltérítette” azt a magyar kormány által a Királyhágómelléki Református Egyházkerület számára megítélt 1,1 millió eurós támogatást, amelyből épp a költő szülőfalujába terveztek kulturális és turisztikai centrumot.
A Szabó Ödön RMDSZ-es parlamenti képviselő által irányított alapítvány, mint ismert, ehelyett egy 300 ezer euróra becsült, máig befejezetlen Ady-központot építtetett Nagyváradon, ám azt azóta már elcserélte a helyi önkormányzattal a Léda-házra.
Tőkés László most ismételten felszólította a pártot, hogy számoljon el a támogatással, és az ügy kapcsán arra kérte a nagyváradi római-katolikus püspökséget, hogy vizsgálja ki Fodor József vikárius szerepét a pénzek eltérítésében.
Szabó Ödön – az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke – és a katolikus egyház közötti hírhedt viszonyra Csomortányi is rámutatott, mégpedig az Erdélyi Napló című hetilapban megjelentekre hivatkozva ismertette, a képviselő egyháztanácsosi minőségében szerepet játszott abban, hogy a belvárosi kántorlakot – amelyben a lap szerint jelenleg az édesanyja lakik – az anyagi gondokkal nem küszködő váradi Szent László-plébánia még 2007-ben eladta az egyik rokonának.
A néppárti vezető a korrupciógyanús botrány kapcsán említette a közpénzes állásokat elfoglaló Szabó Ödön vagyonának nagyiramú gyarapodását is, hiszen az utóbbi években az RMDSZ-ügyvezetőnek két belvárosi lakást és több telket is sikerült megvásárolnia.
Az EMNP Bihar megyei szervezete ezért közleményében ismét felszólította Kelemen Hunor RMDSZ-elnököt, tisztázza a botrányokat, ne legyen tovább „cinkosa” párttársai „vagyonszerzési, korrupciós és egyéb ügyeinek, hiszen az RMDSZ színeiben botrányt okozó politikusok nem csupán a tulipános szervezetet, de egész közösségünket járatják le”.
A Krónika megkeresésére Szabó Ödön úgy vélekedett, hogy ezt a sajtótájékoztatót nem véletlenül időzítették Kelemen Hunor csíkszeredai kampányindítójával egy napra.
„Azt gondolom, hogy az RMDSZ pozitív kampányt, a néppárt pedig mocskolódó kampányt indított. Elmondtuk, a román közösséget kell meggyőznünk, nem pedig a magyart szétrombolni. X-edjére vették elő a Mecénás-ügyet, megbélyegezték az egyházat. Többször elmondtam már, és ők is nagyon jól tudják, hogy a pénzekkel maradéktalanul elszámoltunk. Ebben a mocskolódásban nem kívánok részt venni, mi arról beszélünk inkább, ami a magyar embereket valósan érdekli” – szögezte le az RMDSZ-es képviselő.
Vásárhelyi-Nyemec Réka , Krónika (Kolozsvár)

Magyar Filmnapok Nagyváradon
A Metrion Egyesület és a Partiumi Magyar Művelődési Céh tisztelettel meghívja Önt az alábbi eseményre: október 3. és 5. között újra Magyar Filmnapok Nagyváradon! Helyszín a Partiumi Keresztény Egyetem díszterme. Az eseményre a belépés díjtalan.
A Filmtettfeszt – Magyar Filmnapok 2011-ben kilépett Kolozsvárról: a Metrion Egyesület segítségével egy napra Nagyváradra is átköltözött.  A rendezvény célja, hogy friss magyar és határontúli filmekkel szolgáljon az erdélyi közönségnek. Többnyire olyan alkotásokat válogat be a zsűri, amelyek nem kerültek moziforgalmazásba Romániában – ugyanakkor bemutatkozási lehetőséget és nyilvánosságot biztosít az erdélyi filmesek alkotásainak. Némafilmek, amatőr alkotások, kisjáték-, dokumentum- és animációs filmek befutott alkotóktól, diákmunkák, illetve Erdélyben készült egész estés alkotások egyaránt terítékre kerülnek. Nagyváradon immár  negyedik alkalommal kerül sor a Magyar Filmnapok megrendezésére. Az idei rendezvény vendége Tolnai Szabolcs vajdasági magyar filmrendező, Az erdő c. film alkotója. Szombaton, a film levetítése után egy rövid beszélgetésre kerül sor a rendező és a közönség között. A rendezvény másik kuriózuma, hogy levetítésre kerül a híres Szerelempatak c. dokumentumfilm, Sós Ágnes rendezésében, melyben egy kis székely faluban vallanak idős asszonyok rég letűnt vagy ma is élő szerelmi, szexuális életükről. Az erdélyi rövidfilmek között pedig szerepel egy nagyváradi színészpalánta is, az Oberon Csőszínház neveltje, Jerovszky Tímea színészhallgató. Az Amit gondolok az egészről c. rövidfilm pénteken kerül levetítésre, rendezője Ugron Réka. Vasárnap délelőtt 10 órától a nagyon fiatal korosztálynak kedveskedünk a Bogyó és Babóca 3. Játszótársak c. mesefilm levetítésével. A vetítés alatt és után szeretettel várunk minden alkotókedvű gyermeket az animációs műhelyünkbe, ahol bepillantást nyerhetnek az animáció varázslatos világába. Gordán Ágnes reklámgrafikus, a Partiumi Keresztény Egyetem egykori animáció szakos diákjának vezetésével bárki megismerheti, hogyan is készül az animációs film. A műhelymunkában a Partiumi Keresztény Egyetem képzőművészet szakos diákjai, valamint a Tanítóképző Intézet diákjai lesznek a gyerekek segítségére.
erdon.ro

Erdély-járó
Pomogáts Béla kerek születésnapján illene irodalomtörténetileg-művelődéstörténetileg felmérni, legalább a 20. század közepétől, az Erdély-járásokat, a jeles Erdély-járók történeteit, utazásaik hozadékát.
Erre sajnos nem tudok vállalkozni, hiszen még az is könyvnyi, sőt több könyvre menő emlékezést, kutatást igényelne, ha a Magyarországon élt-élő barátaim ismétlődő kolozsvári vagy általam is megtapasztalt székelyföldi (meg ide véve partiumi: nagyváradi, szatmári) látogatásait próbálnám összefoglalni. Czine Mihállyal kellene kezdenem, még az ötvenes évekből, folytatnám az ugyancsak irodalomtörténész Kiss Ferenccel (és a vele egy autóban utazó Nagy Lászlóval s a baráti-kortárs másik kitűnő költővel, Kormos Istvánnal). És persze Mészöly Miklóssal, akinek „pontos történeteiben” Vízakna s a kolozsvári ószer is megjelenik. Az újságíró-szerkesztő, irodalomkritikus Berkes Erzsit semmiképpen nem hagynám ki; ha jól emlékszem, ez már a nyolcvanas évek. Na és nyilván külön helyet biztosítanék Ilia Mihálynak és szegedi egyetemi tanítványainak.
KÁNTOR LAJOS
Szabadság (Kolozsvár)

Bővülhet a Partiumi Keresztény Egyetem
A nagyváradi önkormányzat jóváhagyta kedden a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) új épületszárnyának felépítését, így hamarosan a versenytárgyalást is kiírhatják a magyar állami támogatásból finanszírozott belvárosi létesítmény megépítésére.
„A telek egységesítése volt az előkészületek leghosszadalmasabb része. Most, hogy ez megtörtént, mihamarabb el szeretnénk kezdeni a munkálatokat” – mutatott rá a Krónikának János Szabolcs, a tanintézet rektora.
A keddi tanácsülésen a helyi képviselők ellenvetés nélkül hagyták jóvá a telekrész koncesszióba adására vonatkozó határozattervet és a városrendezési tervről szóló projekteket. Az egyetemet létrehozó Pro Universtitate Partium Alapítvány korábban megvásárolt saját telekrészét idén a PKE-nek adományozta, és a Királyhágómelléki Református Egyházkerület is már korábban ingyenesen az egyetemnek adta a telekrészét, így most az önkormányzati tulajdonrésszel kiegészülve minden akadály elhárult az építkezés útjából.
János Szabolcs emlékeztetett rá, a PKE bővítését már nagyon régóta tervezik. Két évvel ezelőtt konkretizálódott, amikor a magyar kormány nevében Orbán Viktor miniszterelnök vállalta az ezzel járó kiadásokat.
Akkor a kormányfő, a Sapientia Alapítvány, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem és a PKE vezetői Marosvásárhelyen elvi megállapodást írtak alá az erdélyi magyar felsőoktatás fejlesztéséről, amelynek értelmében az anyaország 2014 végéig több mint négymilliárd forintot bocsát az erdélyi magyar felsőoktatási intézmények beruházásaira. Ebből az összegből 700 millió forint, azaz több mint 2 millió euró jutott a váradi egyetem számára.
A tervek szerint az új épületbe költöztetik majd a kollégium épületében működő rektori hivatalt, illetve az adminisztrációs irodákat, de az új szárnyban kap majd helyet az egyetemi könyvtár, ugyanakkor az előadótermek számának bővítésére is marad hely.
A Sapientia marosvásárhelyi karán egyébként pénteken adják át az egyetem új kollégiumát Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes jelenlétében. A rendezvény keretében a Sapientia Bocskai István-díjat ad át Répás Zsuzsannának, az igazságügyi minisztérium helyettes államtitkárának.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)

Az emberi erőforrások megújuló energiaforrása az Istenbe vetett hit
Október 2-án, csütörtök délelőtt a nagyváradi színházban nyitották meg hivatalosan a Partiumi Keresztény Egyetem 2014-2015-ös tanévét. Az ünnepélyes megnyitón a magyar kormány, valamint több felsőfokú oktatási intézmény képviselői is jelen voltak.
A Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) ünnepi tanévnyitójának első felszólalója Tőkés László a PKE elnöke, európai parlamenti képviselő volt, aki emlékeztetett arra, hogy huszonöt évvel ezelőtt hozták létre a PKE jogelődjét, a Sulyok István Református Főiskolát, majd 1999-ben, azaz tizenöt évvel ezelőtt megalapították a Partiumi Keresztény Egyetemet. E kettős évfordulóra való tekintettel Tőkés László jubileumi emlékévet hirdetett, mely az évnyitótól az évzáróig terjed. „Nem csupán ünnepléssel, emlékezéssel, hanem munkával és reformmal és beszédes eredményekkel kívánjuk emlékezetessé tenni ezt az évfordulót. A megújulás, a megerősödés éve legyen ez az évforduló” – fogalmazott a szónok, aki emlékeztetett arra is, hogy negyed századdal ezelőtt megbukott a kommunista diktatúra és az erdélyi magyarság elindulhatott a nemzeti kisebbségi szabadság és felemelkedés felé. De mint Tőkés László fogalmazott „sajnos távol állunk attól, hogy véget ért volna a küzdelem, az építés és a küzdelem együttes időszaka következett el. Kivívtuk az építés jogát és lehetőségét, ennyi történt huszonöt évvel ezelőtt, és azóta is tovább kell folytatnunk emberi és nemzeti jogainkért vívott harcunkat, és tovább kell folytatnunk küzdelmünket Románia demokratikus átalakításáért”. E küzdelemnek az utóbbi időben tapasztalt számos negatív történését idézte fel Tőkés László megemlítve azt, hogy a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem román vezetősége nem hajlandó teljesíteni a Románia tanügyi törvényében előírt kötelességeit, és a magyart tagozatot nem hajlandó beindítani a maga teljes jogával, de utalt az egyházi iskolák nehéz helyzetére, valamint az ún. zászlóháborúra is: „nap mint nap önkényes prefektusok garázdálkodnak székely megyéinkben, de ide számítva Nagyváradot is, ahol, amikor kitűztük szolidaritásból a székely zászlót, egy 30-50 ezer lejes büntetést helyeztek kilátásba. Ellenséges propagandakampány folyik a székelyföld területi autonómiája ellen” – sorolta a magyar közösséget ért sérelmeket. Végezetül így szólt Tőkés László: „A rendszerváltás buktatói megviselték egész Románia lakosságát, és különösképpen megviseltek bennünket. Sokszor érzékeljük a fáradtság jeleit, vagy a lemondás, a kiábrándultság érzését közösségünkben, de nem szabadna engednünk ennek a kísértésnek. Az emberi erőforrások megújuló energiaforrása az Istenbe vetett hit, ez a hit tartott meg és vitt előre bennünket nemzedékről nemzedékre. Ezt kérjük a mai megnyitón Istentől”.
Egyetemi reform
Dr. János Szabolcs rektor beszédében kiemelte, hogy Magyarország kormányának támogatása elengedhetetlen feltétele annak, hogy ma új egyetemi évet kezdhet a PKE, majd így folytatta: „huszonöt év után megérett az idő egyetemünk átalakítására, céljainak, működési elveinek újragondolására, újrafogalmazására”. A rektor tudatta, hogy a 2014-2015-ös tanévben az egyetem három karán 375 első éves hallgató kezdi meg egyetemi tanulmányait alapképzésen és mesteri szakon. Az egyetem falai között tanuló mintegy ezer hallgató tizennyolc alapképzés és hét mester szakon 98 főállású oktatótól sajátíthatja el választott szakmájának tudásanyagát. „Fokozott érzékenységet érzünk a tehetségek iránt, ezért létrehoztuk a Janus Pannonius és a Fényes Elek szakkollégiumokat, amelyek a legkiválóbb hallgatóink számára teszik lehetővé a tutoriális rendszerben történő elitképzést. A szakkollégiumok keretében folyamatosan fogunk neves, és nemzetközi szinten is elismert vendégelőadókat hívni. Egyetemünk egyre nagyobb forrásokat fordít a kutatói mobilitás kiterjesztésére, kutatási és oktatási együttműködési megállapodások megkötésére. Az előttünk álló egyetemi évben az Erasmus program keretében a tavalyihoz képest is jóval több oktató, hallgató és adminisztratív személyzet vehet részt teljes szemeszterben külföldi képzésen, illetve szakmai tanulmányúton. Folyamatosan törekszünk arra, hogy erősítsük oktatói gárdánkat” – fogalmazott János Szabolcs, megemlítve azt is, hogy az utóbbi időszakban felújították az egyetem tulajdonában lévő Zárda (Mihai Vitezul) utcai épület alagsorát, ahol kiállító termet és közösségi teret hoztak létre, felújították a kollégium több szintjét, diákklubot hoztak létre, és néhány nappal ezelőtt megszerezték az új egyetemi épület kivitelezéséhez szükséges utolsó engedélyeket is.
Nemzetstratégiai cél
Dr. Palkovics László Magyarország felsőoktatásért felelős államtitkára beszédében leszögezte, hogy a szülőföldön való megmaradás nemzetstratégiai cél, és a kormány örül annak, hogy a PKE bekapcsolódik ezen stratégiai cél elősegítésébe. „A magyar kormány kiemelten kezeli a határon túli magyar felsőoktatást, és jól halad a magyarországi egyetem határon túli fejlesztése is. Tizenkét magyarországi intézmény tizennégy alapképzést és négy mesterképzést működtet a határon túli magyar területeken. Az előző tanévben a kihelyezett alapképzéseken és mesterképzéseken 1400 magyar fiatal tanult, jobbára állami ösztöndíjasként, hasonló létszám várható ebben az évben is” – tudatta az államtitkár, hozzátéve azt, hogy a magyar kormány olyan képzéseket biztosít, amelyek amelyek eddig nem voltak elérhetőek a határon túli területeken magyar nyelven.
Díjazottak
A megnyitón beszédet mondott Tóth Katalin a Magyar Földművelődésügyi Minisztérium nemzetközi kapcsolatokért felelős helyettes államtitkára, dr. Fodor János, az Óbudai Egyetem rektora és dr. Csiba Péter a komáromi Selye János Egyetem rektorhelyettese is. Az esemény ünnepi hangulatát emelendő a nagyváradi Csillagocska Néptáncegyüttes tagjai és zenekara két rövid népzenei összeállítással örvendeztették meg a jelenlevőket. A Pro Universitate Partium Alapítvány és a PKE Egyetemi Szenátusa Pro Universitate Partium Díjat ítélt oda dr. Kovács Béla, dr. Geréb Zsolt, dr. Kozma Dezső, dr. Letiţia Chirodea, dr. Liviu Cotrău, dr. Elena Viorel, dr. Gorun Gheorghe, dr. Péter György, Nistor Ioan, dr. Angi István, dr. Ujvárossy László és Nica Joachim professzoroknak, Pető Árpád Ausztráliában élő üzletembernek, dr. Biró András Csaba, dr. Szaffkó Péter, Mojzesné dr. Székely Katalin docenseknek, dr. Hermán M. János, Wéber Csilla, Kiss Emőke-Rozália, Ari Nagy Éva adjunktusoknak. A díjakat János Szabolcs és Tőkés László adták át. Ezt követően az első éves hallgatók letették egyetemi hallgatói esküjüket. A mintegy két órás rendezvény az egyházi áldással és a Himnusz eléneklésével zárult.
Pap István
erdon.ro

Semjén: a magyar állam alapvető küldetését teljesíti, amikor az erdélyi magyar felsőoktatást
Baranyi László, az MTI tudósítója jelenti:
- A magyar állam nem valamiféle kegyet gyakorol, hanem alapvető küldetését teljesíti, amikor az erdélyi magyar felsőoktatást támogatja - hangsúlyozta Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes pénteken Marosvásárhelyen, ahol felavatta a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) 240 férőhelyes diákkollégiumát.
"A magyar államnak az értelme és célja, hogy a magyar nemzet fennmaradjon és a magyar emberek életminősége javuljon. Nyilván a magyar nemzet fennmaradása akkor lehetséges, ha minden nemzetrész megmarad. Ha akár az erdélyi, kárpátaljai, felvidéki, akár a délvidéki nemzetrész elveszne, az egyetemes magyarság csorbulna. Ahhoz, hogy az erdélyi magyarság fennmaradjon és ezáltal az egyetemes magyarság: ehhez kell a Sapientia" - mutatott rá a politikus.
Semjén Zsolt az egyetem napja alkalmából szervezett ünnepségen beszámolt arról, hogy a magyar állam működésre évi 2,2 milliárd forintot biztosít az erdélyi magyar felsőoktatási intézményrendszernek, fejlesztésre, építkezésre, bővítésre pedig - három évre elosztva - 4,1 milliárd forintot.
"Szomorú dolog, sőt szégyenletes, hogy a román állam egy fillérrel nem járul hozzá" - jegyezte meg Semjén Zsolt. Úgy vélte, azáltal, hogy a Sapientia EMTE nem kap román állami támogatást, Bukarest román állampolgárokat diszkriminál, akik adójukból hozzájárulnak a teljes romániai oktatási intézményrendszer fenntartásához, anyanyelvű egyetemi tanulmányaikhoz mégsem kapnak állami támogatást.
Semjén Zsolt beszéde végén arról biztosította a Sapientia oktatóit és hallgatóit, hogy mindig számíthatnak a magyar államra, amely nemcsak az egyetem működését, hanem a fejlesztését és bővítését is biztosítani fogja.
A Sapientia EMTE 2000. október 3-án tartotta első tanévnyitó ünnepségét, ezért akkreditálását követően a szenátus ezt a napot nyilvánította az egyetem napjává.
Dávid László rektor az egyetem napi ünnepségen beszámolt arról, hogy a Sapientián három erdélyi oktatási helyszínen - Kolozsváron, Marosvásárhelyen és Csíkszeredában - jelenleg 2200 hallgató tanul 30 alapképzési és 8 mesterszakon, akiket több mint 200 főállású oktató tanít. Az egyetem körül mindenütt olyan "magyar szellemi teret" alakított ki, amely a jövő erdélyi magyarság értelmiségének biztosít "élhető" otthont.
Rámutatott, Romániában hivatalosan nem nevezhető állami egyetemnek sem a Sapientia, sem a - szintén magyarországi támogatással működő - nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem (PKE), de a "közszolgálati jelzőt" mindkettő kiérdemelte.
Az egyetem vezetője köszönetet mondott a magyar kormánynak és az intézmény fejlődését szintén segítő kárpát-medencei magyar felsőoktatási intézmények - az ünnepségen is jelen lévő vezetőinek - a támogatásért.
Az egyetem Bocskai István-díjban tüntették ki Répás Zsuzsanna volt nemzetpolitikai államtitkár-helyettest és Hollanda Dénest, a Sapientia EMTE Műszaki és Humántudományok Kar alapító dékánját. A Sapientia azokat részesíti ebben az elismerésben, akik döntő módon járultak hozzá az egyetem fejlődéséhez.
A pénteken felavatott kollégiumban egyelőre 130 - többnyire elsőéves - hallgatót szállásoltak el. A bentlakási helyért tízezer forint körüli összeget kell fizetniük havonta a diákoknak és emellett - ugyanekkora összegért - ebédjegyet kell váltaniuk. A háromemeletes, 1400 négyzetméter hasznos felületű bentlakás mintegy 9,2 millió lejből (650 millió forintból) épült: a beruházást teljes egészében a magyar kormány finanszírozta.
2012 októberében a magyar kormány nevében Orbán Viktor miniszterelnök írt alá elvi megállapodást Marosvásárhelyen a Sapientia és a PKE vezetőivel az erdélyi magyar felsőoktatás fejlesztéséről, amelyben az elmaradt fejlesztések finanszírozását, köztük a marosvásárhelyi diákotthon felépítését is vállalta.
(MTI), Marosvásárhely

Esszék gyöngyfüzére (Hazanéző könyvek bemutatója)
Serdült Benke Éva Sepsiszentgyörgyön
Irodalmi és történelmi esszék gyöngyfűzére – így jellemezte dr. Nagy Lajos nyugalmazott rétyi orvos a székelyföldi származású, Pakson élő Serdült Benke Éva Erdélyi bárka című kötetét, Gutai István paksi író, nyugalmazott könyvtárigazgató pedig a szerző legfrissebb, Életem, Erdély /Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2014/ című könyvéről beszélve felhívta a figyelmet: a székelyföldi származású írónő őrzi a szót, ébren tartja a történelmi emlékezetet. 
A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében tartott könyvbemutató egyfajta kultúrtörténeti időutazássá alakult: erdélyi városok – Nagyvárad, Nagyenyed, Marosvásárhely –, híres családok – a Telekiek, a Hallerek stb. – történetét, patinás műemlékek képét elevenítették fel, a jelenbe minduntalan beszüremkedtek a múlt emlékei, a család történetét, az egyén életútját alakító történelmi események.
Dr. Nagy Lajos az írónő életútját ismertetve elmondta: Sepsiszentgyörgyön született, gyermekkora első éveiben Szent­ivánlaborfalván nevelkedett, majd Marosvásárhelyre költöztek, jelenleg a magyarországi Pakson él. A szerző az esszék születéséről beszélt: folyamatosan igyekszik megismerni a múltat, ellátogatni a történelmi helyekre, felkutatni a forrásokat. Miután Gutai Júlia részleteket olvasott fel a könyvből, Gutai István közölte: az Életem, Erdély című kötet a szerző negyedik műve – A meg sem ismert Palágyi, az Elindultam szép hazámba és az Erdélyi bárka után –, az írásokban szó esik többek között az erdélyi orvoslás kezdeteiről, a marosvásárhelyi orvosi egyetem történetéről, elrománosításáról, a szoborállító Háromszékről, de műemlékek történetéről is. A közönség soraiból akadt, aki máris olvasta a bemutatott könyveket, szépnek és hasznosnak minősítette az írásokat, majd példaként a kézdivásárhelyi Gábor Áron-szobor históriájának analógiájaként a csomafalvi Kossuth-szobor történetét elevenítette fel, amely eredetileg Marosvásárhelyen állt, majd 1921-ben lerombolták, az elmúlt időszakban pedig a gyergyószéki településen állították fel újra, ha már Marosvásárhelyen nem lehetett.
Történelem költői szavakkal – zárszó gyanánt Gutai István így jellemezte Serdült Benke Éva esszéit, melyeket Sepsiszentgyörgyön kívül a héten bemutattak még Szentivánlaborfalván és Kézdivásárhelyen is.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az Úristen feladatokat tartogatott számára
Nagyváradon is köszöntötték a nyolcvan éves jeles irodalomtörténészt dr. Pomogáts Bélát.
A Partiumi Írótábor Egyesület szervezésében a nagyváradi Lorántffy Zsuzsanna Egyházi Központban vasárnap délután megtartott találkozón Barabás Zoltán költő köszöntötte Pomogáts Bélát, kiemelve az ünnepelt életútjának legfontosabb állomásait. Elhangzott, hogy az 1956-os forradalomban való részvétele miatt hat hónapra internálótáborba küldték, majd egy évig rendőri felügyelet alatt állt, így késve indulhatott be karrierje. Mindez azonban nem gátolta abban, hogy rendkívül értékes és gazdag életművet hozzon létre, erről tanúskodik az irodalomtudományi doktori cím megszerzése, számos díja, és nem utolsósorban százöt önálló kötetének a megjelentetése. Barabás Zoltán beszélt a marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadónál megjelent Gond és felelősség című Pomogáts Béla emlékkönyvről, amelyben tizenöt erdélyi magyar szerző írásai olvashatók az irodalomtörténészről. A méltatás után Meleg Vilmos színművész verssel köszöntötte Pomogáts Bélát, aki maga is szólt az az egybegyűltekhez. Felidézte, hogy 1971-ben súlyos autóbalesetet szenvedett, amelybe majdnem belehalt. Szerencsére felépült, majd egy alkalommal Pilinszky Jánossal találkozva a költő ezt mondta neki: „Lehet, hogy jobban jártál volna, ha meghalsz, de úgy látszik, az Úristen még tartogat számodra feladatokat.” Az irodalomtörténész ehhez az emlékhez hozzáfűzte: „Az elmúlt negyven évem ezeknek a feladatoknak az elvégzésével telt”. Elárulta, hogy jelenleg legfontosabb feladatának azt tekinti, hogy befejezze Az erdélyi irodalom története című nagyszabású munkáját.
Politikai antielit
Pomogáts Béla elmondta, hogy a kommunista rendszerben kizárólag irodalomtörténészi munkájával foglalkozott, és csak a rendszerváltás után lettek közéleti feladatai, aminek következtében kapcsolatba került a magyar politikai élet legfontosabb képviselőivel. Az irodalomtörténész ezúttal is keményen bírálta a magyarországi politikusokat, szerinte ugyanis „a mai politikusok úgy hazudnak, ahogy lélegeznek”. Majd hozzáfűzte: „Hogy van Magyarország, és hogy annyi viszontagság ellenére még van magyar nemzet, abban fontos szerepe volt a magyar irodalomnak. Remélem, az irodalom a mai politikai rendszer túlélésében is segíteni fog” . Mint mondta, a mai politikusok a pénz és a hatalom begyűjtésén kívül mással nem foglalkoznak, majd két rövid eset felidézésével érzékeltette a politikusok elképesztő korlátoltságát, amikor magyar irodalomról van szó.
Antiszemitizmus
Elmesélte, hogy egy alkalommal egy jelenleg is sokat szereplő politikus értetlenkedve kérdezte őt arról, hogy a magyar irodalomtörténészek miért istenítik az olyan zsidó szerzőket, mint Ady, Babits és Kosztolányi. „De hiszen ők nem is voltak zsidók!” – vetette ellen Pomogáts Béla. „Azt te csak úgy gondolod” – replikázott a politikus. A másik történetnek is hasonló kicsengése volt. Egy szintén ismert politikus amiatt értetlenkedett Pomogáts Béla előtt, hogy a magyar irodalomtörténet miért ünnepli annyira a Nyugat folyóiratot, „ezt a kis példányszámú zsidó lapocskát”.
Szolidaritást!
Pomogáts Béla felhívta a figyelmet arra, hogy az elmúlt huszonöt évben a magyarság létszáma egy ötödével csökkent, és ugyan határrevízióra semmi esély sincs, de a megmaradásra van esély. Kifejtette, hogy a magyarság megmaradásában három tényezőnek van szerepe: a magyar gazdasági életnek, a magyar állampolitikának, és végül, de talán legelsősorban a magyar kultúrának. „Amíg Erdélyben lesz magyar kultúra, addig lesz magyarság. A magyar állam feladata az, hogy minden érték fennmaradásához megadja a szükséges segítséget, nem pedig az, hogy a haveroknak osztogassa a pénzt” – fogalmazott Pomogáts Béla. Hozzátette, hogy jobban el kell mélyíteni a magyar nemzeti szolidaritást, annál is inkább, mert ma Magyarországon már-már nyílt polgárháborús hangulat uralkodik. Egy romániai román és magyar soviniszta nem képesek egymást úgy gyűlölni, ahogy Magyarországon a jobboldaliak és a baloldaliak gyűlölik egymást – jegyezte meg, végezetül pedig hozzátette: „a magyar nemzeti egységnek nincs erősebb eszköze, mint a magyar kultúra, és a magyar irodalom. A magyar irodalom iránti hűségünk az egymás iránti hűségünket segíti elő” . A találkozó dedikálással zárult.
Pap István
erdon.ro

Föderális Romáiát javasol az EMNP államfőjelöltje
Sokkal nagyobb teljesítőképessége és gazdasági stabilitása lehet Romániának, ha a régiók szövetségévé alakul át - jelentette ki hétfőn Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) államfőjelöltje nagyváradi sajtóértekezletén, ahol bemutatta Föderális Romániát, autonóm történelmi régiókat, társadalmi békét a többség és a nemzeti közösségek között című választási programját.
"Azt akarjuk, hogy Románia az európai regionalizmus és föderalizmus mintájára váljon a régiók szövetségévé, váljon egy olyan országgá, amely a korrupció és túlközpontosítás háttérbe szorításával a régiók változatosságát, különbözőségét, belső felhajtó erejét, gazdasági teljesítőképességét hasznosítani tudja" - idézte az EMNP közleménye a párt államfőjelöltjét.
Szilágyi Zsolt rámutatott: "balkanizált" Erdély helyett egy erdélyiesített, regionalizált Romániában gondolkodik. Hozzátette: tisztában van azzal, hogy ez nem egy népszerű téma Bukarestben, de nagyon sok pozitív visszajelzést kapott a régió különböző nemzetiségű lakóitól, akik büszkén vallják magukat erdélyieknek.
Kifejezte meggyőződését, hogy Romániának új területi-közigazgatási rendszerre van szüksége, annál is inkább, mivel a jelenlegi megyerendszer alkalmatlan államszervezési keret. Úgy vélekedett: a regionalizmus az országot visszahúzó, mindent átszövő korrupció leküzdésére is megoldást jelenthet.
Romániában novemberben választják meg a tíz év után leköszönő Traian Basescu államfő utódját. Először fordul elő, hogy az elnöki tisztségre pályázók között két magyar is van: Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) és Szilágyi Zsolt, az EMNP jelöltje. A közvélemény-kutatások szerint egyiküknek sincs esélye bekerülni a második fordulóba, ám mindkét jelölt úgy vélekedett: fontos a választási kampányban felhívni a figyelmet az erdélyi magyarság helyzetére és elvárásaira.
(MTI), Nagyvárad/Bukarest

Szilágyi a föderalizmusért
Messze jelentősebb teljesítőképessége és gazdasági stabilitása lehet Romániának, ha a régiók szövetségévé alakul át – jelentette ki tegnap Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) államfőjelöltje nagyváradi sajtóértekezletén. Az elnökjelölt ismertette Föderális Romániát, autonóm történelmi régiókat, társadalmi békét a többség és a nemzeti közösségek között című választási programját.
„Azt akarjuk, hogy Románia az európai regionalizmus és föderalizmus mintájára váljon a régiók szövetségévé, egy olyan országgá, amely a korrupció és túlközpontosítás háttérbe szorításával a régiók változatosságát, különbözőségét, belső felhajtóerejét, gazdasági teljesítőképességét hasznosítani tudja” – jelentette ki az EMNP államfőjelöltje. Szilágyi Zsolt a „balkanizált” Erdély helyett egy erdélyiesített, regionalizált Romániában gondolkodik. A Néppárt politikusa hozzátette, hogy tisztában van azzal, hogy ez nem népszerű téma Bukarestben, de nagyon sok pozitív visszajelzést kapott a régió különböző nemzetiségű lakóitól, akik büszkén vallják magukat erdélyinek. Szilágyi abbeli meggyőződésének is hangot adott, hogy Romániának új területi-közigazgatási rendszerre van szüksége, annál is inkább, mivel a jelenlegi megyerendszer alkalmatlan államszervezési keret. Úgy vélekedett: a regionalizmus az országot visszahúzó, mindent átszövő korrupció leküzdésére is megoldást jelenthet.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szilágyi Zsolt: kell a román–magyar összefogás
Az erdélyi románság és magyarság összefogásának szükségességét emelték ki az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) által csütörtök este Nagyváradon megszervezett fórum résztvevői.
A román–magyar párbeszéd érdekében szervezett rendezvény keretében Szilágyi Zsolt, az EMNP államfőjelöltje felszólalásában úgy fogalmazott, az erdélyi magyarság immár kilencven éve méltósággal viseli sorsát, azonban a magyarok drámai fogyatkozására és a mérhetetlen korrupcióra sürgősen megoldást kell találni.
„Nyugat-európai példák igazolják a régiók szövetségének hatékonyságát, ez nemcsak Erdély, hanem Románia összes történelmi régiója számára megoldást jelentene” – hangsúlyozta Szilágyi Zsolt. Kiemelte, a november 2-i választáson Erdély és Bukarest közül választhatnak az állampolgárok, akik „így dönthetnek arról, hogy egy erdélyesített Romániában vagy egy balkanizált Erdélyben akarnak élni”.
Toró T. Tibor, a néppárt elnöke annak a meggyőződésének adott hangot, hogy a választás egy véleménynyilvánító népszavazás lesz, melynek során az erdélyi magyarok elmondhatják, hogyan képzelik el jövőjüket. Kifejezhetik, hogy a bukaresti hatalomhoz és az autonómiához való viszonyulásban melyik szemléletet támogatják: a bukaresti hatalomba beágyazódó „labanc” vagy az autonómiáért küzdő „kuruc” politikát.
Ebben a versenyben Szilágyi Zsolt az erdélyi magyarok jelöltjeként, míg Kelemen Hunor RMDSZ-elnök a bukaresti kormány magyar jelöltjeként szerepel – fogalmazott a pártelnök. Hangsúlyozta, nagy lendületet adna Erdély ügyének, ha végre az erdélyi románok is pártba tömörülnének, és a magyarokkal közösen síkra szállnának egy föderális Romániáért, az autonóm Erdélyért.
Angela Tocilă publicista arról beszélt, hogy nincs párbeszéd az erdélyi románok és magyarok között, ezért szükség van további fórumok megszervezésére, ahol mindkét fél őszintén elmondhatja, milyen jövőt szeretne. Tocilă hangsúlyozta: a kulturális autonómia mellett Erdély pénzügyi autonómiájára van szükség.
Pénteken délelőtt egyébként Szilágyi Zsolt államfőjelölt Jakubinyi György gyulafehérvári római katolikus érsekkel találkozott. A beszélgetésen – melyen Toró T. Tibor is részt vett – Szilágyi megosztotta gondolatait az erdélyi magyar közélet és a romániai államelnök-választások kapcsán, és érdeklődött az elkobzott egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának helyzetéről.
A találkozó résztvevői egyetértettek abban, hogy a magyar közösség érdekelt abban, hogy a közelgő választásokon minél magasabb részvételi arányt érjen el, és hangsúlyozták a társadalmi szerepvállalás fontosságát.
Krónika (Kolozsvár)

A város napja nem minden váradi ünnepe
A váradi önkormányzat nagy csinnadrattával ünnepli 1944. október 12-ét, mint Nagyvárad felszabadításának a napját, pedig sok váradi számára az egy gyászos nap volt. Két váradi magyar lakos emlékszik vissza, amelyek megmagyarázzák, miért nem tud minden váradi ünnepelni ezen a napon.
A hivatalos román történetírás dicsőséges napnak tekinti 1944. október 12-ét, azt a napot, amikor a szovjet és a román csapatok bevonultak Nagyváradra, és ezzel úgymond felszabadították a várost. Az önkormányzat a város hivatalos napjának is nyilvánította október 12-ét, nyilván nem gondolva azokra, akik 1944. október 12-e előtt is Nagyváradon éltek, sokkal inkább csak azok, számára kreálva ünnepet, akiknek nagy része ezt a dátumot követően érkezett a városba. Kutasi Sándor tősgyökeres váradi lakos lapunk számára felelevenítette, hogy 1944. október 12-én magyar katonáknak több olyan csoportját végezték ki, akik már letették a fegyvert. Hitelt érdemlő információk vannak a Szent László hídnál kivégzett katonákról (akiket a kutatások mai állása szerint a visszavonuló németek végeztek ki, amiért nem robbantották fel a központi hidat – szerk. megj.), az Uri utcán kivégzett kilenc honvédról, a Széles utcán meggyilkolt hét honvédról. „És ki tudja, hányan vannak a város területén, akiket akkor megöltek” – jegyzi meg Kutasi Sándor.
Tragédia
Az Uri utcában (ma Roman Ciorogariu utca – szerk. megj.) kivégzett kilenc magyar katona egyikének, Nagy Ferencnek a fia, az akkor négy éves ifjabb Nagy Ferenc így emlékszik vissza arra a bizonyos napra: „október 12-én ünnepel a város, ez a nap hivatalosan a felszabadulás, a győzelem ünnepe, de az én számomra sajnos kétszeres gyászünnep, mert ezen a napon a várossal együtt apám is elesett. A múlt században két nagy tragédia érte családunkat, az első világháborúban nagyapám esett el katonaként valamelyik külhoni fronton. Nagyanyám három gyerekkel maradt egyedül. Apám, aki 1907-ben született, mint legidősebb fiúgyermek szakmát tanult. Később, mivel családfenntartó volt, felmentették a hadkötelezettség alól, így a második világháborúban nem sorozták be, csak 1944-ben kapott behívót, amikor már közeledett a front. A Szent János utca 17 szám alatt voltak elszállásolva, ezt onnan tudom, hogy apám írt nagyanyámnak pár sort, és anyámmal mi is elmentünk néha hozzá, vittünk neki ebédet. Ezek a katonák, akik között ott volt apám is, hirtelen behívott, koros, családos emberek voltak, akik valamilyen okból nem teljesítettek tényleges katonaságot, és feladatuk csak a hídőrség volt. Azt nem tudom, hány hidat kellett őrizniük. Azon az ominózus napon, amikor az oroszok a városba értek, a német-magyar csapatok elmenekültek, így e kis csapat feladata is okafogyottá vált, tehát szétszéledtek. Apám az Uri utcán egy ismerős családhoz ment be, de egy idő után, a család marasztalása ellenére eljött. Akkor fogták el, és bekísérték az Uri utcán a premontrei templommal szembeni ház udvarára, ahol kilenced magával együtt agyonlőtték. Tehát már mint fegyvertelen hadifoglyokat, kivégezték őket. Ott talált rá anyám három nap múlva – a házban akkor már ideiglenes orosz parancsnokág működött –, onnan hozta el két nagybátyám egy kis tolókocsin az Olaszi temetőbe. Úgy lett eltemetve, ahogy volt, szétlőtt fejjel, katonaruhában. Megjegyzem, hogy a szemben levő emeletes házból szemtanú mondta el anyámnak, hogy könyörögtek az életükért, ökleiket összeütve jelezték, hogy ők munkásemberek, és mutatva, hogy gyerekes apák. Anyám tudott még ilyen csoportos kivégzésekről a Rulikowski úton és a valamikori kishídnál is. Állítólag az oroszok bejövetelekor lelőttek egy orosz tisztet, ezért nem kegyelmeztek a hadifoglyoknak.” Nagy Ferenc meg is mutatta édesapja halottvizsgálati bizonyítványát, melyen a kór neme rovatnál az áll: „fejlövés”, az észrevételeknél pedig ez a bejegyzés betűzhető ki: „édesanyja elmondása szerint oroszok lőtték fejbe. Erőszakos halál.”
Következtetés
A történelem nem számol az egyes ember tragédiájával, és a történelmi események szükségszerűnek tűnő lefolyása nem csak egyéneket, de egész közösségeket, népeket is elsodorhat, de ez nyilván nem szolgálhat mentségként egyetlen önkormányzat számra sem arra, hogy olyan napot válasszon a közösség ünnepnapjául, amelyen egyáltalán nem szükségszerű, sőt, elkerülhető kegyetlenségeket kellett elszenvednie a helyi közösség egy részének. Elszomorító, hogy éppen a rendkívül gazdag múlttal büszkélkedő Nagyvárad esetében nem sikerült egy olyan meghatározó jelentőségű dátumot kijelölni a város napjául, amelyet maradéktalanul és ellenérzések nélkül felvállalhatna a közösség bármelyik polgára, vallásra, nemzeti hovatartozásra való tekintet nélkül.
Pap István
erdon.ro