Könyvbemutató
Gábor Ferenc Kisnyéregfalva rövid története - Mert magyar vagy és Egyestések című kisregényeit tartalmazó könyveit mutatják be pénteken, december 19-én 17 órakor a nagyváradi Góbé csárdában és szombaton, december 20-án, szintén 17 órakor az érmihályfalvi kultúrház kistermében. Mindenkit tisztelettel, szeretettel várnak a rendezők és az író.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Adatok a visszaszolgáltatásról
A Bihar megyei mezőgazdasági területek, erdők és ingatlanok visszaszolgáltatás folyamatának aktuális helyzetét ismertette a sajtóval Claudiu Pop, Bihar megye prefektusa.
A visszaszolgáltatási folyamat során felmerült gyanúk miatt a Bihar Megyei földosztó bizottság idén májusban felfüggesztette tevékenységét, miközben a Bihar Megyei prefektúra és a Megyei Kataszteri Hivatal felügyelete alatt a megye területén működő mind a százegy helyi földosztó bizottság elvégezte a visszaszolgáltatandó területek leltárát. Ezt Claudiu Pop, Bihar megye prefektusa jelentette be tegnap a sajtó munkatársainak az intézmény nagyváradi székhelyén. A prefektus jelezte, hogy ebben az időszakban több száz kérvényező akarta megkapni a birtoklevelét, de mindaddig, amíg a helyi bizottságok nem végezték el a leltározási munkát, addig nem lehetett ezeket a dokumentumokat kiadni. A helyi bizottságok adatainak összegzése nyomán kiderült, hogy a megyében 124.801 hektár mezőgazdasági terület és 23.007 hektár erdőterületet igényelnek vissza. Ezek a területek a visszaigénylési kérelmek, a már visszaszolgáltatott, de birtoklevéllel még nem igazolt területek és a jogerős bírósági döntések nyomán járó jogos követelések összesítéséből állnak össze. Az összesítéskor figyelembe vették azt a közel 52 ezer hektárnyi nem kollektivizált területet is, amelyeket jelenleg a jogos tulajdonosok használnak, de amelyekre még nem kapták meg a birtoklevelet.
Ellentmondó adatok
Mindazonáltal Megyei Kataszteri hivatal adatai szerint Biharban összesen 132.797 hektár mezőgazdasági terület és 62.5580 erdőterület képezi a visszaszolgáltatásra váró területek nagyságát, és további 65 ezer hektárt tesz ki a nem kollektivizált, a jelenlegi tulajdonosok által, de birtoklevél hiányában használt termőterület nagysága. A megyei földosztó bizottság és a kataszteri hivatal adatai közötti különbség abból adódik, hogy a hivatal beszámolta mindazokat a jogerős bírói ítéleteket, amelyeket már hosszú évek óta nem ültetnek gyakorlatba, mert az illető községnek nincs földterülete, amit visszaadhatna, vagy arra a területre már kiadtak birtoklevelet másnak. Éppen ezért a prefektúra elrendelte, hogy a megyei földosztó bizottság végezzen pontos méréseket, és állapítsa meg, mely önkormányzatoknak mennyi visszaszolgáltatásra alkalmas területük van, és 2015. január 15-re összehívott gyűlésen döntik el azt, hogy az önkormányzatok, vagy a megyei önkormányzat adja-e vissza a a földtulajdonokat, és amennyiben az egykori tulajdonos nem fogadja el a felajánlást, akkor a 165 számú törvény további kitételeit alkalmazzák. Claudiu Pop mindezek után megjegyezte, hogy az emberek még 124 ezer hektár mezőgazdasági területet igényelnek vissza, de a megyének valójában 134 ezer visszaszolgáltatásra váró területe van, de ez nem azt jelenti, hogy ez a plusz nyolcezer hektár a valóságban is létezik. Az ingatlan-visszaszolgáltatások tekintetében Claudiu Pop elmondta, hogy Bihar megyében jelenleg 579 megoldatlan ilyen ügy van, ezekből 552 eset Nagyváradon van.
Pap István
erdon.ro

Hodicska Tibor könyvének bemutatója Aradon
Négyszemközt Ceauşescuval
Hétfő délután az aradi Tulipán könyvesboltban mutatták be Hodicska Tibor (immáron nyugalmazott) magyar diplomata Négyszemközt Ceauşescuval című, idén a Csíkszeredai Pallas Akadémia és a Budapesti PONT Kiadó közös kiadásában megjelent kötetét. A szerzővel Pataky Lehel Zsolt, az Aradi Hírek és a Kossuth Rádió aradi munkatársa beszélgetett.
A szerző 35 évet töltött a magyar diplomácia szolgálatában, ebből 15-öt (három időszakra osztva) Bukarestben, az 1970-es, de főleg a 80-as, utóbb a 2000-res években, amikor, főleg a második évtized második felében (az idősebbek emlékezhetnek rá) a legfeszültebbé váltak a román–magyar kapcsolatok. A nagyon érdekes könyv – természetesen a magyar fél szemszögéből – erről az időszakról szól. A korabeli román külpolitika története, ha van ilyen, nyilván más szemszögből, másképp közelítené meg az akkori történéseket.
***
Pataky Lehel első kérdése a könyvbemutatón így hangzott: tudatosan rögzítette-e a könyv megjelenését 2014-re, a romániai „forradalom” 25. évfordulójára? (A könyvet Romániában már sok helyen bemutatták – Csíkszeredában, megjelenése helyén, Kolozsváron, Szatmárnémetiben, ahonnan a szerző felelése származik stb. – szerk. megj.) A válasz: nehéz eldönteni, hogy forradalomról, puccsról, kívülről megszervezett akcióról van-e szó? A szerzőnek most volt ideje, nyugdíjasként, megírni a (kb. 400 oldalas) könyvet, amely azért született, hogy a mai olvasó megismerhesse azokat az időket, amelyekről (a mi megfogalmazásunk!) kevés a háttérinformáció.
A közönség előtt zajló interjú során sok érdekes, és többnyire ismeretlen információt hallhattunk a szerzőtől. Például azt, hogy a határon túli, köztük a romániai magyarság kérdése már az 1950-es években felmerült a magyarországi vezetés berkeiben (számomra, például, teljesen új, hogy Rákosi Mátyás annak idején kemény hangú levelet intézett Gheorghiu-Dejhez e kérdésben!), továbbá hogy a romániai magyar nemzetiség ügyében (különböző okokból) sem a Szovjetunióra, sem az USA-ra, de később, már II. János Pál idején, a Vatikánra se számíthatott a magyar diplomácia.
A beszélgetés során hangsúlyosan kerültek szóba az 1980-as évek, amikor Romániában a legnehezebbé vált a helyzet. (Érdekesség: a bukaresti magyar nagykövetség munkatársai ugyanúgy szenvedtek a fűtés- és élelmiszer-hiánytól, mint a hazai közemberek – persze könnyebben és hamarabb tudtak „alkalmazkodni” a kétségbeejtő helyzethez.)
Az átlagember nyilván keveset tud(hat) arról, hogyan működik külföldön egy diplomáciai küldöttség. A könyvből rengeteg érdekes információt szerezhet e tekintetben (sajátosságként többek között a romániai magyar értelmiség vezetőivel tartott kapcsolatokról). A könyv egyik fejezete az 1988. augusztus végi, a rendkívül elmérgesedett román–magyar kapcsolatok teljében Aradon megtartott, Grósz Károly akkori MSZP-elnök és a N. Ceauşescu közötti találkozóról szól, amelyet a könyv szerzője készített elő a magyar nagykövetség ügyvivőjeként. (Akkor e cikk írójával együtt több száz aradi várta a Városházával szembeni járdán, szigorúan elkerítve, a remélt pozitív végkifejletet, ami azonban nem következett be: a román diktátor, mint később kiderült, „lemosta” a jóval kisebb diplomáciai tapasztalattal rendelkező és partnerénél sokkal kevésbé ravasz magyar pártvezetőt.)
A könyv egyébként (függelékében) rendkívül sok értékes adatot tartalmaz az 1975–1989 közötti magyar–román kapcsolatokról, évre lebontva sorolja fel a két ország különböző rangú vezetői közötti találkozókat, megbeszéléseket. Érdekes: N. Ceauşescu, bár nagyon szeretett volna, sohasem tett hivatalos látogatást Budapesten, kétoldalú találkozón Kádár Jánossal is csak Debrecenben, illetve Nagyváradon találkozott 1977-ben – az akkori megállapodások döntő többségét a román fél sohasem teljesítette –, egyébként csak az akkori KGST budapesti találkozóin vett részt. Kádár a születésnapja alkalmából neki adományozott magas román kitüntetést soha nem vette át…
A diplomata-pályafutását Moldova köztársaságbeli magyar nagykövetként befejező Hodicska Tibor (kissé megtévesztő című) könyve rendkívül értékes és izgalmas olvasmány a magyar–román viszony alakulása iránt érdeklődő számára. Ha hozzájutnak, feltétlenül lapozzák át!
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Könyv az első tíz esztendőről
Újabb memoár kötettel jelentkezik Varga Gábor, aki ezúttal A cselekvés ideje avagy micsoda tíz esztendő! (1989-1999) címmel közéleti írásokat és dokumentumokat tartalmazó könyvét ajánlja az érdeklődők figyelmébe.
A Várad Kiadó gondozásában megjelent művet december 22-én, hétfőn 18 órakor a nagyváradi Bémer téri Municípiumi Művelődési Ház nagytermében mutatják be a szerkesztő, Szűcs László, a Várad folyóirat főszerkesztője közreműködésével.
Ez a könyv, melynek első írásai a diktatúra utolsó hónapjainak reménytelenségében születtek, az első tíz forró, forradalmi, a konszolidáció felé kátyúkkal teli esztendő krónikája, amely idő alatt Varga Gábor életében meghatározó volt az éppen 25 esztendeje közreműködésével létrejött érdekvédelmi szövetség. Vallomások, visszaemlékezések, levelek, tűnődések – számos értékes dokumentummal, fotóval gazdagon illusztrálva, tisztelegve a negyedszázaddal ezelőtti fordulat ismert és névtelen hősei emléke előtt.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Forradalom, elektromosság, demokrácia
Azt hihetnénk, a ’89-es forradalom, az elektromosság és a demokrácia közt biztosan nincs összefüggés. Pedig van, csak megfelelő nézőpont szükséges hozzá és a rendszerváltás előtti időszak emlékei.
Koromból fakadóan szerencsére nem sokat érzékeltem a múlt rendszer sajátosságaiból, nehézségeiből. Túl fiatal voltam még ahhoz, hogy felfogjam a körülöttem történő események jelentőségét, értelmét. Ötévesként nem tűnt például megerőltetőnek a gázpalackokért való hosszú sorban állás, mert közben jöhettem-mehettem az ismerősök közt a falu főterén, és a jegyre kapott kenyérrel sem volt semmi problémám. Azt tudtam, hogy a Rama margarin, amit édesanyám hozott – mint később megtudtam, csempészett – Magyarországról, nagy kincs, és emlékeim szerint rettentően tudtam örülni a négercsóknak is. Hogy közvetlenül a román–magyar határ mellett éltünk a kishatárátlépő előnyén túl azt is jelentette, hogy még rozsdás kötőtűvel is foghattuk a magyar adást. Már amikor volt mit, mert azt kisgyerekként is mondtam reflexszerűen, hogy „hétfőn nincs adás”. Máskor viszont volt, ahogy jobb esetben áramszolgáltatás is. Rosszabb esetben viszont ez utóbbi is hiányzott, ilyenkor előkerültek a gyertyák, ezek szolgáltattak némi fényt.
Ma sem szeretem a sötétséget, gyermekkoromban még inkább irtóztam tőle, egyáltalán nem volt ínyemre a viszonylag gyakori és hirtelen sötétség. Kisgyermeki őszinteségemben nem is hagytam szó nélkül a méltatlanságot, és természetesen tudni akartam az okát is. „Miért vették el az áramot?” – kérdeztem, amire azt a választ kaptam, hogy „elvette a »demokrácia«”. Én pedig megjegyeztem az információt, és gyerekfejjel értelmeztem. Mert mégis mi okom lett volna feltételezni, hogy szüleim nem a szó szerinti igazságot mondják? Amúgy sem tudtam, mit jelenthet, attól fogva úgy tartottam, hogy az áramot a demokrácia veszi el. És a „demokrácia” továbbra sem tétlenkedett, gyakran elvette esténként az áramot, így aztán igazán megerősödtem hitemben, hogy ez a fránya valami nekünk cseppet sem jó.
1989 decemberében Nagyváradon lyukas zászlós járműveket láttam. És ahogy nagyon sokszor, akkor is megkérdeztem, hogy „miért”. A válasz igencsak vidáman hangzott a szüleim szájából: „Mert végre itt a demokrácia!”. Kétségbe estem. „Akkor soha többé nem lesz áram?” – kérdeztem vissza. Miután szüleim jót kacagtak a kétségbeesésemen, elmagyarázták, hogy nem úgy kell azt érteni, hanem. De áramszünet esetén ma is változatlanul azt mondjuk: „elvette a demokrácia”.
Dénes Ida |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Átadták a Beöthy Ödön-díjakat
Nagyvárad- Szerda este az RMDSZ szervezetésében a nagyváradi városháza dísztermében átadták az idén alapított Beöthy Ödön önkormányzati díjakat, illetve egy róla szóló kiadványt is bemutattak.
Az érdeklődőket Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte.
Az ünnepség első felében Süli Attila: Beöthy Ödön erdélyi főkormánybiztos című hiánypótló kötetét mutatták be. A jelen levő szerző, aki egyébként őrnagy, és a Magyar Hadtörténeti Intézet és Múzeum munkatársa, arra hívta fel a figyelmet: egy politikus munkásságát nagy mértékben jellemzi, hogy a kortársai vagy az utókor hogyan vélekedik róla, és ennek alapján Beöthy Ödön pozitív megítélését jelzi, hogy úgy emlegették őt, mint „az ősz bihari” (ezen nagyrabecsülés és tisztelet annak is köszönhető, hogy már 1832-ben feltűnt a reformkori országgyűlésben), és „a kis káplár” (1812-1820 közt huszártisztként szolgált, és ez a életszemlélet, a határozottság, a gyors döntéshozatal maradandó tulajdonságoknak bizonyultak az esetében). Elmondható tehát róla, hogy nagy formátumú politikus volt (emiatt irigyei is akadtak, egyeseknek ellenszenves volt), az 1848-49-es szabadságharc és forradalom idején pedig az országos politika elitcsapatához tartozott.
Önkormányzatiság
Dukrét Géza, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke a Beöthy Ödön életrajzáról elhangzottakat azzal egészítette ki: 1796. december 2-án született Nagyváradon, fiatalkori éveiben katonáskodott, egészen a főhadnagyi rangig vitte. 1826-ban táblabíró lett, és a liberális eszmék képviselőjeként vált egyre ismertebbé. Megalapította a helyi Szabadelvű Pártot, 1830-től kezdve pedig többször is a megye követének választották. 1841-ben alispán lett, az önkormányzatiság elkötelezett harcosa. A forradalmi kormány 1848-ban főispánná nevezte ki, mely tisztségéről 1849 januárjában lemondott. Ezután Délvidék és Erdély főkormánybiztosává vált, majd követnek nevezték ki Konstantinápolyba. Világos után külföldre menekült, élt Párizsban és Londonban is. 1854. december 7-én, tehát 160 évvel ezelőtt hunyt el Hamburgban, ahol a feleségével akart találkozni.
Tevékenységéből kiemelendő, hogy erdélyi főkormánybiztosi kinevezése után azonnal újraszervezte a közigazgatást, a törvényhatóságok élére megfelelő személyeket nevezett ki, és szigorúan fellépett az önbíráskodás ellen. A kötetben olvashatunk a nemzetiségi politikájáról, honvédelmi és hadsereg szervezői intézkedéseiről, megismerhetjük jobban a személyiségét, valamint kordokumentumokat- rendeleteket, értesítéseket, utasításokat, leveleket, jelentéseket, tudósításokat és felhívásokat- böngészhetünk, szám szerint hatvanötöt. „Olyan emberről szól ez a könyv, aki fél hónap alatt annyit szervezett, és valósított meg, mint mások éveken keresztül”, hangsúlyozta a PBMET vezetője. Ezt követően Szabó Ödön annyit jegyzett meg: a főispánról többet is lehetne még írni, ezért terveik közt szerepel egy munkacsoport felállítása, így akár az is meglehet, hogy a jövő évi díjátadáskor egy bővebb monográfiát is fel tudnak mutatni.
A rendezvény második felében átadták a Beöthy Ödön-díjakat, melyet olyan önkormányzatok és polgármesterek vagy alpolgármesterek kapnak, amelyeknek, akiknek a jövőépítő tevékenysége a köz javát szolgálja, hozzájárul az adott település fejlődéséhez, az általuk kitalált és gyakorlatba ültetett ötlet pedig annyira kiváló, hogy máshoz is alkalmazni kellene, úgynevezett jó gyakorlatként (best practice). Idén ilyen elismerésben részesült Érsemjén önkormányzata és Balázsi József polgármester (Tiszta udvar, rendes ház-program), valamint Nagyszalonta önkormányzata és Török László polgármester (Bocskai-terv).
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Betlehemes előadás Nagyváradon
A Szent László Egyesület Ki tud többet Szent László királyunkról és koráról? címmel vetélkedőt szervez Nagyváradon december 19-én, pénteken a Lorántffy Központban 13.30 órától. A vetélkedő a Bethlen Gábor Alap támogatásával valósul meg. A vetélkedő után 15 órától betlehemes előadásra kerül sor margittai diákok előadásában, a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermében, az Ezredévi emléktér / str. Libertăţii 40. szám alatt.
A hagyományainkat népszerűsítő betlehemes előadásra minden érdeklődőt szeretettel várnak a szervezők. A belépés ingyenes.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Huszonöt év: lángra lobbant a temesvári szikra
Öt nappal az 1989. évi temesvári megmozdulásokat kirobbantó események után Nicolae Ceauşescu visszatért Iránból. Temesváron a városközpontot a felkelők ellenőrizték, akik kezdték megszervezni magukat, megalakították a Román Demokratikus Frontot, a várost pedig szabad területnek nyilvánították.
Bukarest nem mozdul…
Nicolae Ceauşescu hazatérte után este televíziós beszédében a történteket Románia megcsonkítására, a szocializmus szétzúzására irányuló nemzetellenes, provokatív akciónak minősítette, amely mögött idegen hatalmak állnak. A nap folyamán egyébként tüntetések voltak Aradon, Kolozsvárott, Nagyváradon, Brassóban, Nagyszebenben, Besztercén, Konstancában és Buzăuban. A külföldi hírügynökségek értesülnek arról, hogy Tőkés László életben van, Temesvárról Menyőre szállították.
http://www.youtube.com/watch?v=YMKw7YHPaGo
Másnap, december 21-én reggel a bukaresti vezetőség – Pârcălăbescu, a Hazafias Gárda parancsnoka javaslatára – több ezer, botokkal felfegyverzett zsil-völgyi bányászt küldött vonatokon Temesvárra, azzal az indokkal, hogy a magyarok és a huligánok feldúlták Temesvárt, és meg kell fékezni őket. A Temesvárra érkező bányászok saját szemükkel győződtek meg az igazságról, és a felkelők mellé álltak, egy részük pedig el sem indult otthonról.
Ugyancsak december 21-én délelőttre, a hatalmában még mindig biztos Nicolae Ceauşescu népgyűlést hívott össze Bukarestbe, és a megjelent kb. 100 000 fős tömeg előtt elítélte a temesvári „vandálok” és „huligánok” cselekedeteit. A tömeg a beszéd első részében a szokásos kommunista jelszavakat skandálta, és úgy tűnt, a temesvári forradalmárok egymagukra maradnak. Amennyiben ugyanis a bukaresti tömegek nem álltak volna át a temesvári forradalmárok oldalára, akkor Ceauşescunak minden bizonnyal sikerült volna vérbe fojtania a forradalmat.
A diverzió
A forgatókönyv azonban nem a diktátor terve szerint alakult. Még máig sem tudni, minek a hatására bolydult meg az addig fegyelmezetten viselkedő tömeg. Szemtanúk szerint petárdarobbanás hallatszott, a hangszórók hirtelen zúgni kezdtek, a tömeg megrémült, a sorok megbomlottak. Nem tudni pontosan azt sem, ki követte el a diverziót, de a téren összegyűlt százezer ember hirtelen harciassá vált. A rendbontás nyomán az élő tévé-közvetítés mintegy három percig szünetelt.
Az ugyancsak megrémült Ceauşescu és felesége képtelen volt visszaszerezni az irányítást a tömeg felett, hiába „hallózott”, hiába szólította fel a tömeget, hogy „mindenki maradjon a helyén”, és fölöslegesen ígért havi, akkor pénzben mintegy 4 dollárnak megfelelő 100 lejes fizetést a munkásoknak. 
A szétszéledő tömeg egy része ellepte a környező utcákat, és antikommunista és Ceauşescu-ellenes jelszavakat kezdett kiabálni. A tüntetők végül ellepték a Piața Kogălniceanu, Piaţa Unirii, Piaţa Rosetti, és a Piaţa Romană közötti utcákat és tereket. Ceauşescu, a felesége, az RKP Politikai Végrehajtó Bizottságának tagjai a pártszékházban maradtak, és hozzáláttak a megtorlás megszervezéséhez.
Véres megtorlás
Egyre többen csatlakoztak a fegyvertelen tüntetőkhöz, akik farkasszemet néztek a katonasággal, a terrorelhárító egység (USLA) pajzsos tagjaival. Megjelentek a Securitate emberei is, a hatalom a helyszínre tankokat, csapatszállító járműveket vezényelt, a tűzoltók vízágyúval lőtték a tömeget.
Több tüntetőt halálos lövés ért, számos embert letartóztattak. Egy csapatszállító jármű az Intercontinental szálloda körzetében belehajtott a tömegbe. A tüntetőknek mindeközben sikerült barikádot építeniük a Dunărea étterem előtt – ez csaknem éjfélig kitartott, ekkor azonban egy harckocsi elsodorta. A heves tüzelés éjfél után alábbhagyott, a tömeg szétoszlott, de a tüntetők utáni hajtóvadászat hajnali 3-ig folytatódott. Hajnalban a tűzoltókocsik vízsugárral lemosták a véres utcákat.
Megmozdultak a munkások
Ceauşescu másnapra azt hitte, sikerült elejét venniük a bukaresti megmozdulásoknak, jóllehet testvére, Ilie Ceauşescu, a védelmi miniszter egyik helyettese figyelmeztette, hogy hatalmas tömegek közelednek a városközpont felé. Ceauşescu ekkor azt felelte, hogy a pekingi Tienanmen téren 1989-ben egy millió tüntető gyűlt össze, és azokat is elintézték a hatóságok. Reggel nyolc órára a párt Központi Bizottságának székházában tehát összehívták a párt politikai végrehajtó bizottságának az ülését.
Még aznap, december 22-én, a korareggeli órákban a peremkerületekben lévő iparvállalatokból és lakónegyedekből hatalmas tömegek indultak Bukarest központja felé, áttörték a rendfenntartó erők kordonjait (több katona átállt a felkelők oldalára), és a pártszékház körüli utcákban gyülekeztek, majd megtöltötték a központi teret is.
Fél tíz körül a kormány védelmi minisztere, Vasile Milea a hivatalos változatnak megfelelően öngyilkosságot követett el. A magyarázat szerint a tárcavezető árulást követett el és a felelősségre vonástól félve vetett véget életének. Nem hivatalos változat szerint maga Ceauşescu lőtte – lövette? – le, de erre sem derült mindmáig fény.
Ezt követően rendkívüli állapotot hirdettek az egész országban, megtiltották, de a rendeletnek a karhatalom már nem szerzett érvényt. 
A „jóbarát”
Ceauşescu Victor Atanasie Stănculescut – aki a diktátor családjának barátja volt – akarta honvédelmi miniszterré kinevezni, a ravaszságáról is nevezetes tábornok, azonban a szerepet nem vállalta el: ezt természetesen nem mondhatta meg Ceauşescunak, ezért egészséges lábát begipszeltette. Ceauşescu eszén azonban nem járt túl: a diktátor követelte, hogy jelenjen meg a pártszékházban, majd – szóbelileg – rábízta a Honvédelmi Minisztérium vezetését.
Victor Atanasie Stănculescu átvette az operatív irányítást, és az elkövetkező 2-3 órában színleg teljesítette a diktátor parancsait, de a háttérben olyan utasításokat adott, amelyek a spontán népi megmozdulást támogatták, majd a délelőtt folyamán, bizalmi emberein keresztül öt olyan parancsot adott ki, amelyek keresztülhúzták Ceauşescu terveit. Így például leállította a csapaterősítéseket, megtiltotta a lőfegyverek használatát (beleértve a figyelmeztető lövéseket is), és utasította a katonai egységek parancsnokait, hogy kezdjenek tárgyalásokat a tüntetőkkel. Egyben megszerezte a Securitate vezetője, Iulian Vlad tábornok, valamint a pártszékház védelmét ellátó V. igazgatóság parancsnokának támogatását is
Mivel a belügyminiszter, Tudor Postelnicu, helyettesével együtt folyamatosan a pártszékházban tartózkodott (és a tüntetések megkezdése után már nem is tudott onnan eltávozni), a belügyminisztérium erőinek gyakorlati irányítását is  Iulian Vlad valamint a helyi rendőrparancsnokok vették át, akik a helyzet ismeretében úgy döntöttek, nem alkalmaznak erőszakot.
A diktátorhoz hű Nicolae Eftimescu tábornok, a vezérkar főnökének első helyettese megpróbálta a közeli Köztársaság Palotától átcsoportosítani a páncélozott csapatszállító járműveket és harckocsikat a pártszékház bejáratához, hogy kimenekítsék onnan a legfelső vezetést, azonban a pártszékházban lévő katonai híradó alegység a parancsot nem továbbította, mert nem Stănculescutól jött.
A puccsba torkollt forradalom
Stănculescu tanácsára Nicolae Ceauşescu végül is úgy döntött, hogy helikopteren hagyja el a pártszékházat, és a hadsereg három titkos irányító bunkerének egyikébe utazik. Ekkor kíséretével együtt lifttel felment a pártszékház utolsó emeletére, onnan a tetőre, és 12:09-kor helikopterrel elhagyta az épületet. Elutazás előtt Elena Ceauşescu a „jó barátot”, Stănculescut kérte meg, viselje gondját a Ceauşescu-gyermekeknek…
A diktátor távozását követően a Palota téren ünnepi hangulat lett úrrá. A tüntetők betörték a pártszékház ablakait, az épületet védő fegyveresek, nem használták fegyvereiket, hanem civil ruhában elvegyültek a tömegben. A kinyitott bejárati ajtón egyre többen nyomultak be, és elkezdték kidobálni az ablakokon Ceauşescu írásait, portréit, a propagandaanyagokat, amelyeket a téren összegyűlt tömeg meggyújtott.
Stănculescu azt is parancsba adta, csakis a Honvédelmi Minisztérium által kiadott parancsokat kell teljesíteni.
Délután fél három körül a felkelők birtokába jutott televízió épületében megjelent Ion Iliescu, több tábornok – közöttük Nicolae Militaru, Mihai Chitac – kíséretében. Élő adásban, drámai hangon erősítették meg a régi rendszer bukásáról szóló híreket, és kérték a hadsereg és a lakosság támogatását. Közölték, hogy a Securitate megszűnt, és a belügyminisztérium egységei a honvédelmi minisztérium alárendeltségébe kerültek. Később Iliescu megjelent a pártszékház erkélyén is, ahonnan beszédet intézett a tömeghez.
A temesvári és a bukaresti forradalom ettől a pillanattól kezdve vált puccsá.
BT
maszol

Tőkés a lyukas román zászlót is kitűzte Váradon
„A romániai szabadság szimbólumaként, a Ceauşescu-rezsim, a nemzeti kommunizmus felett 25 évvel ezelőtt aratatott diadalunk jelképeként emeljük magasba a lyukas román zászlót” – fogalmazott Tőkés László, amikor szombaton késő délután kitűzte a forradalmi lobogót nagyváradi irodája homlokzatára.
Az európai parlamenti képviselő, az általa vezetett Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által szervezett megemlékezésen hozzátette: most attól a ponttól kellene újraindulni, ahonnan 25 évvel ezelőtt tettük.
Emlékeztetett, hogy idén ősszel rendre kitűzte a székely, az uniós, valamint a forradalmi magyar zászlót, hogy a most elhelyezett lyukas román lobogóval kiegészüljön, és teljessé váljon az értékrend. Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke hozzátette, a forradalmi zászló nem csupán a szabadság szimbóluma, a szolidaritás és az áldozat jelképe is egyben.
Azt, hogy a zászló meddig loboghat majd a belvárosi ingatlanon, még nem tudni. Tőkés megfogalmazása szerint addig, amíg a hatóságok engedik. Rámutatott ugyanis, hogy bár írásos felszólítást még nem kapott, a sajtón keresztül „barátságtalan üzenetet” címzett neki Claudiu Pop, Bihar megye prefektusa, aki arra kérte: a hivatalos trikolórt tűzze ki.
„A romániai szabadság zászlajának tiltásával kifejezte becsmérlő és negatív érzéseit azon ideálokkal szemben, amelyekért 25 évvel ezelőtt küzdöttünk” – szögezte le Tőkés László, aki ezt követően a közel ötvenfős hallgatóság gyűrűjében átvonult a Partiumi Keresztény Egyetem dísztermébe, ahol Győri Béla újságíró és Hermán M. János református lelkész, egyetemi tanár társaságában, egy kerekasztal-beszélgetésen elevenítették fel a 25 évvel ezelőtti rendszerváltás eseményeit és azok külföldi visszhangját.
Török Sándor, az EMNT Bihar megyei vezetője az esemény moderátoraként emlékeztetett, hogy a népfelkelés szikrája Tőkés volt. „Azokban az időkben ő volt, aki kimondta helyettünk azt, amit mi csak zárt ajtók mögött mertünk gondolni. Ő volt és maradt a magyarság immunerősítője. Azóta sem változott, ami hatalmas dolog ebben a köpönyegforgató világban” – fogalmazott. Hozzátette, mindazok, akik lekicsinyíteni próbálják a volt királyhágómelléki református püspök szerepvállalását, ellopták a forradalmat, holott a temesvári lelkész híre még Ceaşescuhoz is eljutott.
Győri Béla, a Kossuth Rádió Vasárnapi újság című műsorának főszerkesztője „hátborzongatónak” nevezte azokat a napokat, amikor Tőkés László révén megismerte a romániai kommunista rezsim tetteit. Elmesélte, hogy a ’89-ben, három részben nyilvánosságra hozott interjút egy külföldi diák közvetítésével sikerült rögzíteniük úgy, hogy a válaszokat Tőkés a parókia alagsorában mondta rá egy kazettára.
A Szekuritáté elől 1983-ban Hollandiába menekült Hermán János szerint ez az interjú tette fontossá a magyar rádió szerepét, de a maguk módján ők is igyekeztek információkkal, címekkel, kapcsolatokkal ellátni a külföldi sajtót, köztük a Szabad Európa Rádió és a BBC munkatársait. Merthogy ott Hollandiában is tudták: „Tőkés az életével játszik”. „Hálaadással tölt el, hogy ha indirekt módon is, de tettünk valamit. Elértük, hogy tudják, valahol számon tartják őket” – magyarázta a lelkész.
Tőkés László szerint az akkori események sikerében Isten után a nyilvánosságnak volt a legnagyobb szerepe. „Merem állítani, hogy ha a Vasárnapi újság és a Magyar Televízió Panoráma című műsora nem áll mellénk, csökkent volna az esélyünk. Mai szóval élve, azt mondhatni, hogy ők voltak a temesvári forradalom médiatámogatói” – mutatott rá.
Emlékeztetett, hogy az akkori rezsim a lehallgatásokból, titkolózásokból élt, arra volt specializálódva. Ő viszont elébe ment ennek, őt nem kellett lehallgatni, mert mindent nyíltan kimondott. „A szekusoknak ezzel szemben nem volt ellenszere. Hétről hétre részletesen beszámoltam arról, ami épp történt, és ez felébresztette az emberek igazságérzetét, felbátorította őket, vitték a hírt tovább mindenfelé” – emlékeztetett.
Ehhez társult a külső nyilvánosság olyan körülmények között, amikor egy-egy hír, fotó vagy üzenet külföldre juttatása kalandos és egyben veszélyes volt. „Ma már nem tűnik nagy dolognak, de abban az időben a hiteles tájékoztatásnak életmentő szerepe volt” – mutatott rá Tőkés. Úgy vélte, izgalmas, ahogy fokozatosan „egy háló” alakult ki a Kárpát-medencében és Európában.
„A falurombolás verte ki a biztosítékot, ez váltotta ki az ellenállást. Bámulatos volt a temesvári egyházmegye kiállása. Sajnálatos ugyanakkor, hogy a lelkészi kar hallgatott” – mutatott rá, besúgóinak nevét sorolva. – Ma is érezhető a mérgezettség a Királyhágómelléki Református Egyházkerületben. Ha akkor igazat mondtunk, amikor nem volt szabad, akkor most miért hallgatnánk? Azért fontos emlékeznünk, hogy emlékeztessünk honnan indultunk, és hova tartunk, hogy ne essünk vissza. Ne felejtsük, merre érdemes tartani.”
Tőkés úgy vélte, ideológiai szinten megvolt a rendszerváltás, de a második lépés a nemzetpolitikai rendszerváltás kell legyen, ugyanakkor az egyházi rendszerváltás sem zajlott még le, hiszen még mindig vannak kollaboránsok.
A nagyváradi megemlékezés a Temesvárról Európába című kiállítás megnyitójával és Székelyhidi Ágoston Végítélet című színielőadásával zárult. Vasárnap már a Szilágy megyei Menyőben, a Tőkés család száműzetésének helyszínén fejeződött be az EMNT által szervezett emlékhét.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Székelyhon.ro

Fontos magyar intézmények nehéz időkben
Pénteken este a nagyváradi Illyés Gyula könyvesboltban mutatták meg a Román Televízió magyar nyelvű adásáról szóló kötetet, mely a Kriterion könyvkiadó gondozásában jelent meg.
Az 1969-ben indult, 1985-ben megszüntetett, hetente három órán át sugározó magyar adás történetét A mi magyar adásunk címmel írta meg három egykori munkatárs, Józsa Erika, Simonffy Katalin és Tomcsányi Mária, további huszonegy korábbi tévés kolléga visszaemlékezéseinek felhasználásával. A CD-melléklettel is ellátott igényes kötetet a Kriterion jelentette meg. A pénteki nagyváradi bemutatón jelen volt az egyik szerző Simnoffy Katalin, valamint a Kriterion kiadó vezetője, Szabó Gyula, akikkel Szűcs László író, publicista és Kárlik Lóránd a váradi könyvesbolt vezetője beszélgetett. Simnoffy Katalin többek között elmondta, hogy a kedvező politikai konjunktúrának köszönhetően jött létre Romániában a televízió magyar adása 1969-ben. Mint Simonffy elmondta, a kommunista vezetés célja akkoriban az volt, hogy magyar intézményeket hozzanak létre minél messzebb a magyarlakta vidékektől.
Vallomás és kordokumentum
A szerző magáról a kötetről szólva elmondta, hogy az egy vallomáskötet, melyben a három említett hölgy mellett huszonegy vendégszerző írásai olvashatók. „Ezek az írások nem csak vallomások és esszék, hanem felidézik a kort is, amelyben éltünk. Enélkül a könyv nélkül már nem lehet megírni a romániai magyar televíziózás történetét” - fogalmazott a meghívott, aki tudatta azt, hogy az elvtársak úgy képzelték, hogy ez a műsor az Előre nyelvén megszólaló román adás tükörfordítása lesz. Hogy mégsem ez lett belőle, az nagymértékben Bodor Pál főszerkesztőnek volt köszönhető, aki 1970-től 1980-ig állt a műsor élén. Simonffy Katalin felidézte, hogy mintegy negyven ember dolgozott a magyar adásnál, akik nagyon jó szakemberek voltak. „Kissé szabadabbak voltunk, mint a románok, nagyobb alkotói szabadságunk volt, mert ránk nem figyeltek annyira oda” - árulta el Simonffy Katalin. Mindazonáltal a hivatásos cenzor a magyar adás minden műsorát megnézte előzőleg, és megmondta, mi mehet be adásba, és mi nem. Szóba került a besúgás kérdése is. Itt bekapcsolódott a beszélgetésbe Szabó Gyula, a Kriterion kiadó igazgatója, aki elmondta, hogy a kötet számos, eddig nem hozzáférhető dokumentumot is felhasznál, például a kolozsvári magyar konzulátus titkos jelentéseit, amelyből kiderül, hogy a szekuritáté „egy pillanatig sem szűnt meg magyar irredentizmusról beszélni”. A vendégek elmondták, hogy a negyven ember közül legalább öten besúgók voltak, és mindenki tisztában volt a szerkesztőségben azzal, hogy megfigyelik őket. A magyar adás 1985-ben szűnt meg, de addigra már olyan fojtogató politikai légkör alakult ki, hogy jobb is volt, hogy akkor megszűnt, fejtette ki véleményét Simonffy Katalin.
A magyar kiadó
Az est utolsó harmadában Szabó Gyula az általa vezetett kiadóról beszélt. Elárulta: sokan úgy tudják, hogy a Kriterion a romániai magyar könyvkiadó, holott valójában ez a kiadó a Romániában élő összes nemzeti kisebbség könyvkiadására jött létre. A rendszerváltás után azonban a kiadó tevékenysége mégiscsak magyar, és részben német nyelvű könyvek megjelentetésére szűkült le. „Fájlalom azt, hogy a Kriterion megszűnt kisebbségi kiadó lenni” - fogalmazott Szabó Gyula. Ennek oka az volt, hogy a romániai kisebbségek létrehozták a saját kiadói intézményeiket. Szabó elárulta: úgy gondolták, hogy a Kriterion legyen alternatív kiadója azoknak a kisebbségi szerzőknek, akik kiszorulnak a saját nemzetiségük kiadójától, és eleinte jöttek is szerzők a Kriterionhoz, „de végül ez is elmaradt, mert minden közösség felszámolja a maga belső ellenzékét” - fogalmazott Szabó Gyula. Végezetül az igazgató elárulta, hogy kevesen maradtak a kiadónál, és nehéz anyagi körülmények között dolgoznak, ráadásul a többi romániai magyar kiadóval való együttműködésnek is komoly hiányosságai vannak, az egész romániai magyar könyvkiadói közösségre utalva elmondta: „együttműködésben nem vagyunk valami jók.”
Pap István
Krónika (Kolozsvár)
erdon.ro,

Kristófi-életmű kiállítás nyílt
Nagyvárad- Csütörtök délután a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség és a Körösvidéki Múzeum rendezésében az idén januárban elhunyt Kristófi János festőművész alkotásaiból nyílt életmű kiállítás.
Ahogy sejteni lehetett, annak jeléül, hogy sokan tisztelték és szerették Kristófi János festőművészt, rengeteg érdeklődő vett részt csütörtök délután annak a kiállításnak a nyitóünnepségén, mely hat teremre kiterjedően, mintegy száz festményt és számos grafikát felvonultató válogatásként ad áttekintést a mester életművéről a pályakezdésétől a legutóbbi időkig. Ötlet- és házigazdai minőségében Exc. Böcskei László megyés püspök egy érdekes összefüggésre hívta fel a figyelmet. Felidézte, hogy idén január 8-án, amikor a Rulikowszki temetőben eltemették Kristófi János holttestét, a gyászszertartáson fénykövetőnek nevezte az egykori festőművészt, arra kérve a jelenlevőket, ne csak szóban vagy egyéb formában őrizzék az emlékét, hanem tanulva tőle engedjék, hogy őket is átjárja a fény. Hangsúlyozta: ezekben a napokban a mindent elárasztó sötétségben szintén a fény érkezésére várunk, a két történés közötti kapcsolat tehát azt az üzenetet sugallja számunkra, hogy nekünk is fénykövetőknek kell lennünk, illetve maradnunk. „Legyen ez a kiállítás tehát az együtt emlékezés és a töltekezés forrása”- javasolta a főpásztor. Dr. Aurel Chiriac múzeumigazgató azt emelte ki, hogy Kristófi János azonosult Váraddal, így szerinte barátja mindazoknak, akik éreznek valamit a város iránt. Úgy fogalmazott: Nagyvárad a mindent jelentette a festőművész számára, szinte valamennyiünknek van egy olyan emléke vele kapcsolatban, ahogy a festőállványa mellett ott áll egy utcán vagy téren, az alkotásai pedig megérintik a lelkünket.
Kitűnően énekelt
Dr. Maria Zintz művészettörténész néhány fontosabb momentumot említett Kristófi János életéből, valamint a művészi tevékenységével kapcsolatban is megosztott néhány gondolatot. Többek közt elhangzott, hogy 1925. december 15-én született Monospetriben, 1949-1954 között a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola diákja volt. 1954-ben telepedett le Váradon, két évre rá pedig feleségül vette Hoványi Judit szobrászművészt, akitől tíz gyermeke született. Talán kevésbé ismert róla, hogy kitűnő énekhangja miatt a konzervatóriumba is felvételizett, de végül a festői pályát választotta. Első egyéni tárlata 1980-ban nyílt meg, 1997-ben pedig volt már életmű kiállítása a Körösvidéki Múzeumban.
Feledy Balázs budapesti művészeti író azon meggyőződésének adott hangot: Kristófi művészetének szellemisége a forma-rend-fegyelem összefüggéseire hagyatkozik, melyben döntő szerephez jut a hit. Úgy fogalmazott: advent szülötte volt, és minden születésnapja, melyből nyolcvannyolcat megélt, egyben a Megváltó születésének várakozási időszaka is volt. És ez így van 2014-ben is: testi mivoltában ugyan már nincs közöttünk, de Krisztus születésével együtt ő is újjászületik képei által ezen a nagyszabású kiállításon.
Csáky Zoltán televíziós szerkesztő arról beszélt, hogyan zajlott a Kristófival való első találkozása, illetve miért szeretett bele a festményeibe, majd levetítették az a portréfilmet, melyet az Arcélek című sorozat keretében készített róla.
A vernisszázson közreműködött Kristófi Bence nagybőgőművész, a festőművész unokája. A kiállítás január 25-ig tekinthető meg.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Amikor a lelkek összeérnek (Karácsony)
Ütő Gusztáv újrakezdő ember. E tálentumára a Munkácsy Mihály-díjas, öt gyermekes képzőművész hétköznapjaiban is gyakran alapoz, nap mint nap meg kell próbálnia egyensúlyt teremteni családapai, tanári és alkotói feladatai, szerepei között. Hatvanadik születésnapja felé araszolva elégedetten állítja, apróságai enyhítenek szomorúságon és bánaton, vidámabb az élet, ha sok a gyermek; ők nem- csak karácsonykor, hanem az év minden napján éltető örömforrást jelentenek.
Árkosi hamuban sült pogácsa Apa nélkül nőtt fel, az a fajta megnyugvás hiányozhatott gyermekkorából, amit most legkisebb fia érez akkor, amikor óvodába menet megfogja a kezét. Örmény gyökerű, elrománosodott désaknai édesapja egy, másfél éves korában „eltűnt” életéből – emlékezik vissza Ütő Gusztáv. Sepsiszentgyörgyön született 1958-ban, Árkoson nevelkedett, és unitárius vallására – noha templomba csak ritkán járó istenhívő – kisdiák kora óta büszke. Gyermekkorában az a mondás járta, „Árkoson még a pap is unitárius”, jóllehet, más felekezetűek is éltek a faluban. A családban főleg nők vették körül, a férfi, akire leginkább felnézett, s valamiképpen apját is pótolta, dédnagyapja, Ütő Sándor. Kilencvenkét esztendős korában, 1966-ban hunyt el, szavait nagyra tartó dédunokája pedig nagyon hálás a sorsnak azért, hogy nyolc évig mellette lehetett. A rendtartó székely falu világából érkezett dédnagyapja nemcsak apját pótolta,  példakép számára.
Ötgyermekes családapaként – Bence (1987-ben született), Zselyke (1989), Elek (2004), Zente Zolta (2009) és Borbála Katalin (2013) – próbálja mindazt megadni gyermekeinek, amit ő apjától nem kaphatott meg. Nagyon meginoghat egy gyermek, véli, ha nincs biztonságérzete, az a legbiztonságosabb, ha mind az anyja, mind az apja ott van mellette; saját tapasztalatból tudja, ha egyikük hiányzik, lelkében nyoma marad. Miután az első feleségétől különvált, két, serdülő gyermeküket évekig egyedül nevelte Sepsiszentgyörgyön, aztán Zselyke lánya édesanyját követve Magyarországra költözött, ám Bence fia továbbra is vele maradt. Ütő Gusztáv számára azóta is állandó „belső ösztönös vágy”, hogy otthonában karácsonykor mind az öt gyermeke együtt legyen. Jól emlékszik válása utáni első karácsonyára: 2001-ben szenteste hárman ültek a fenyőfa körül: lánya, fia és ő. Erőteljes összetartozási élménye volt, miközben az apró karácsonyfán egy szál gyertya égett, s egyetlen dísz árválkodott rajta. Az a karácsony lezárt egy folyamatot, és ebben a végben ő az újrakezdés esélyét látta. Ütő Gusztáv azóta is rendületlenül beszél elkeseredett barátainak, tanítványainak az újrakezdés jelentőségéről, egy képzőművész számára különösen fontos, hogy maradjon energiája az újbóli nekifutamodásra, mert csak „számos kudarc után jön némi sikerélmény”. Egyensúlyt teremteni
Második feleségével, Kingával 2002 óta élnek együtt. Miután megszületett első közös gyermekük, Elek, Ütő Gusztáv arra gondolt, középiskolai tanárként nehezen tud szeretteinek megfelelő életkörülményeket biztosítani, ezért 2005-ben budapesti doktori képzésre felvételizett, hogy dolgozhasson felsőoktatási intézményben is. Többszöri felkérés után a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen kezdett tanítani, 2007 óta ingázik Váradra, havonta kétszer ül vonatra, hogy szerda reggeltől péntek estig oktathasson. Emellett középiskolai tanár a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceumban, olyan pedagógus, aki az oktatást „szakmai szintnek”, vagyis hivatásnak tekinti.  Rajzkört vezet a Míves Házban, hozzátartozóinak e munkák révén biztosít jó megélhetést, de azt is tudja, egy családban legfontosabb a lelki kapcsolat. Számos művészeti és közéleti feladatot vállalt, ám felesége bátorítására ötvenéves kora után átértékelte ezt, és egyre gyakrabban mond nemet a felkérésekre.
Három gyermeküket Kinga otthon dolgozva neveli, azt tartja, „vagy a munka, vagy a gyermek”. Ő ez utóbbit választotta, inkább „esti műszakban” varrja alkotásait, tudatosan kevesebbet. Húsz évvel fiatalabb férjénél, számára a nagy család természetessé vált, összenőttek. Egykor öt gyermekről álmodott – hármat szült és kettőt „kapott ajándékba”. Varrásra született, meséli, e technikával játékokat, zöldségeket, gyümölcsöket készít, foltvarrással foglalkozik, ezt szeretné tenni a jövőben is. Év végére nagyon felhalmozódik minden, idén először kellett három apróságról gondoskodnia, ez kimerítette, így sok tennivalója miatt úgy érzi, náluk a karácsony igen „sűrű”. Noha ifjú egykeként Ütő Gusztáv még azt hitte, egy utód elég, most már úgy érzi, öt gyermeke egyre nagyobb elégtételt jelent, születésükkel egy-egy „újabb lélek került a családba”. Bár testvérek és erős lelki kapcsolat alakult ki közöttük, öten ötfélék, ám „mindenik egyformán szeretnivaló”. Örömforrásként tekint gyermekeire és sokasodó apai feladataira, s bár azt mondják, dombvidéken messze gurul az alma a fájától, sokoldalú színművész fia újabban plakátkészítési stílusával lepi meg, s megerősíti abban, hogy minden gyermeket arra kell bátorítani, tegye, ami neki jó, a szülőnek nem szabad ráerőltetnie saját akaratát.
Zselyke lánya két kis gyermekével bővítette a nagy családot, így Ütő Gusztáv kétunokás nagyapa. Sokat derülnek azon, hogy egyik unokája nagyobb, mint legkisebb lánya, ezt úgy emlegeti, hogy „Borika, az unokám nagynénje, két évvel kisebb, mint Zenkő unokám”. Ennek így kellett történnie, teszi hozzá, ennek is szerepe van családjukban, és nagy öröm, hogy néha az unokák a gyermekeivel együtt hancúrozhatnak.
Hétköznapjai állandó egyensúlyteremtési kísérletről is szólnak: Ütő Gusztáv családapai, oktatói és alkotói szerepének akar legjobb tudása szerint megfelelni úgy, hogy egyik se menjen a másik rovására. Nehéz feladat, maga is elismeri, ritkán sikerül, véget nem érő, örök vívódással járó próbálkozás. És e folyamatos törekvés közben beismeri, az egyensúlytalansági állapot is természetes, emberi. Akkor is próbál gyermekeivel foglalkozni – „legózni” –, amikor szombat reggel kimerülten, „félapaként” hazaérkezik Váradról, s amikor csak teheti, esténként mesét olvas nekik, mert reakciójuk, szeretetteljes kisugárzásuk sok mindenre gyógyír. Doktori értekezését nyolc évig írta, ezalatt kevesebbet játszott gyermekeivel, másrészt többet olvashatott és árnyaltabban fogalmazhatott; Adalékok az akcióművészet történetéhez Erdélyben és Székelyföldön című munkáját 2013-ban védte meg a budapesti Magyar Képzőművészeti Egyetemen. Nem nyugtalanítja, hogy míg a kicsikkel törődik, nem festhet – egy éve készített egy monumentális olajképet –, mert úgy véli, a Jóisten lehetőséget teremt arra, hogy a fontos, súlyos mondanivalójú alkotások ilyen körülmények között is megszülethessenek, s ez a szelekció jót tesz művészetének. Életkörülményeikkel, három szobás, negyedik emeleti tömbházlakásukkal elégedett, mint mondja, nincsenek nagy terveik, nem akarnak házat építeni, mert saját tapasztalatból tudja, hogy a kényszeredett téglarakás elidegeníti egymástól az embereket.
Ütő Gusztáv harcos alkotó, akcióival alaposan kiveszi részét a székelyföldi autonómiaküzdelemből. Az öntörvényű művész dédnagyapja önrendelkezésre alapuló életszemléletére is hivatkozva ugyanis elvárja, hogy közösségét ne vezessék orránál fogva. A székelységet megilleti az autonómia, ezért Autonómia és Székelyföld – általa műalkotásnak tekintett – tábláit magasba emelve bátorítja polgártársait, ki kell harcolnunk az önrendelkezést.
Az ötvenhat esztendős, egyebek mellett Munkácsy Mihály-díjjal is elismert képzőművész most az összegzés időszakát éli. Több mint félezer eddigi performanszának dokumentumait rendszerezi, műleírásait végzi, azok kétharmadát külföldön (Ja­pánban, Mexikóban, Kanadában, az Egyesült Államokban stb.) mutatta be „kulturális diplomataként, Székelyföld küldötteként”. Amikor véget ér körülötte a nyüzsgés, éjszakánként ír, napközben rohan a tördelőszerkesztőhöz. Néhány hiánypótló kötet kiadását tervezi, hamarosan megjelenik az Autonómia Anatómia tárlat katalógusa és Akcióművészet Székelyföldön című könyve, utóbbin évek óta dolgozik. Elég lenne egy mosoly
Nem örül annak, hogy a karácsony „a huszadik századi átvett szokások szerint az ajándékozásban merül ki”, Ütő Gusztáv ilyenkor inkább a lelki békére, Krisztus születésére gondol. Úgy látja, ünnep előtt  feszült ajándékvásárlási láz rabolja el az emberek idejét, csak arra összpontosítanak, hogy kinek mit vegyenek. „Teljesen eltereli a figyelmet karácsony lényegéről ez az ajándékozási divat, közben elég lenne egy mosoly, egy érintés, egy simogatás; de elkövetjük azt a hibát, hogy  gyermekeinket hozzászoktatjuk ahhoz, hogy évről évre nagyobb ajándékot kapnak. És az ajándék már nem lelki és szellemi, hanem anyagi eredetű.” Advent idején, számítógépesgrafika-órákon a Plugor Sándor Művészeti Líceumban karácsonyi képeslapot, üdvözlőlapot, plakáttervet készíttet diákjaival, és ilyenkor hangsúlyozza, hogy a munkákon ne jelenjék meg a kereskedelem, az ajándék, hanem azt kéri, a plakát a szeretet ünnepéről, Jézus Krisztus születéséről szóljon. – Nálunk ilyenszerűen alakul karácsony – összegez –: próbálunk hangulatot teremteni, már napokkal, hetekkel azelőtt karácsonyi dalokat hallgatunk. Izgalommal várjuk a fényt, hiszen a karácsony – amikor leghosszabbak az éjszakák – a fény ünnepe; valójában mi kellene egymás fényei legyünk, nem pedig pénzért vásárolt csillogásnak, fizikai vágyakat kielégítő ajándéknak kellene örülni. Ütő Gusztávék ezekre összpontosítva igye­keznek mind a két iránynak megfelelni: a gyermekek elvárják, hogy legyen ajándék, azt is kipuhatolják, mit szeretnének, és az angyal azt elhozza, de figyelnek a hangulat megteremtésére, füstölővel, gyertyaillattal, a csillagszóró különös, enyhén csípős szagával. Gyermekkorából emlékszik csillagszóróra, nagyon felemelő volt azt nézni, illatát érezni, másnap reggel felébredve látni a feldíszített fát; akkoriban még kevés volt a vásárolt dísz, inkább az arany és ezüst színűre festett dióból volt több, dédnagyanyja apró süteményeket készített, azokat aggatták fel cérnával a karácsonyfára... Szerinte jó lenne karácsonykor is egyensúlyt teremteni valahogy lélek és szellem, illetve tárgyi és anyagias vágyak között, de ez nem mindig sikerül.
Idős édesanyja is velük tölti a karácsonyt, amennyien csak tudnak, összegyűlnek a családból, ilyenkor „a lelkek összeérnek”. A szeretet ünnepén Ütő Gusztáv örül, hogy jelen lehet négy gyermeke, de bántja, hogy távol marad az ötödik, Zselyke lánya. Mást nem tehet, felhívja, váltanak néhány szót. „Hiányérzethez hasonló ez, jó lenne együtt látni, megölelni őket, gyermekeim szemébe nézni, ez lenne a tekintetek érintkezése”... De nem adja fel: bízik benne, hogy egyszer, jövőre vagy azután ez is sikerül; hiszi, hogy eljön az a pillanat, amikor együtt lesz az egész család, készítenek majd egy közös fényképet, különös, tömeges szelfihez hasonlót, hogy ne csak arra emlékeztessen, „vidámabb az élet, ha sok a gyermek”, hanem arra is, volt egy karácsony, amikor mindannyian együtt énekelhették a Mennyből az angyalt...
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bemutatták Varga Gábor új dokumentumkötetét
Varga Gábor legújabb dokumentumkötetének bemutatóján a résztvevők egyperces néma csenddel emlékeztek meg az épp 25 évvel azelőtt bekövetkezett ’89-es fordulat áldozatairól és tisztelegtek mindazok előtt, akiket meghurcolt az előző rendszer. Az esemény keretében Kiss Törék Ildikó és Meleg Vilmos színművészek olvastak fel A cselekvés ideje, avagy micsoda tíz esztendő! (1989-1999) című kötetbe foglalt, szülőföldszeretettől, szabadságvágytól fűtött és iróniát sem mellőző szövegekből. A könyv számos olyan írást tartalmaz, amelyek a korabeli sajtóban jelentek meg, vagy nyilvános rendezvényeken kerültek felolvasásra, de a szerző magángyűjteményéből vett, történeti értékű dokumentumok és fényképek mellett helyt kapott benne néhány klasszikus szamizdat-szöveg is.
A szerzővel Szűcs László, a Várad folyóirat főszerkesztője beszélgetett, többek közt az 1978–1985 között működő, s mára mitikussá vált irodalmi kerekasztalról, a rendszerváltozás utáni első magyar politikai érdekképviselet megalakításáról, a református püspöki palota épületének visszaszerzéséről, az Ady-líceum román és magyar tagozatainak szétválásáról, a ’92-es első Varadinum megszervezéséről, a váradról elszármazottak találkozójáról és a sikeres, de folytatás nélkül maradt román–magyar történészkonferenciáról, valamint azokról a szakmai kihívásokról, amelyekkel a kezdő magyar politikusok szembesültek. A nosztalgikus beszélgetésbe a hallgatóság soraiból számos olyan személy bekapcsolódott, aki megélte a rendszerváltozás mámorát és az azt követő évtized küzdelmes, de mégis romantikus és álmokban gazdag időszakát. Az esemény végén egy csoportkép erejéig összeálltak a könyvbemutató azon résztvevői, akik szerepet vállaltak az RMDSZ Bihar megyei szervezetének létrehozásában.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Az igazi karácsonyi ajándék
Nagyvárad- Szokás szerint december 24-én délután Exc. Böcskei László megyés püspök az idén is ellátogatott a várad-szőllősi Szent Márton Idősek Otthonába, amelynek kápolnájában misét mutatott be.
Örömmel és szeretettel fogadták a Caritas Catolica által működtetett várad-szőllősi Szent Márton Idősek Otthona lakói december 24-én a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye vezetőjét, aki mint minden évben, ezúttal sem feledkezett meg róluk. Magával vitte Bakos Gábor diakónust is, aki az intézmény kápolnájában délután öt órától bemutatott ünnepi szentmise bevezetőjében arra hívta fel a figyelmet: az első karácsony különleges éjszakáján az Isten szeretett egyszülött Fiával, a Béke hercegével ajándékozott meg bennünket, nyissuk hát ki előtte szívünk kapuját, hogy fényességével beragyogja a sötétséget.
Ajándék
Az evangéliumi részlet Szent Lukács könyvéből szólt. Prédikációjában Exc. Böcskei László megyés püspök úgy fogalmazott: a keresztény ember karácsonykor azt érzi, valaki megajándékozta őt, s nem is akárki valamilyen mulandó ajándékkal, hanem maga a Jóságos Isten küldte el a fiát, hogy Betlehembe megszülessen értünk. Kivétel nélkül mindenkit megajándékozott, senki sem kerülte el a figyelmét, hiszen számára nincs első vagy másodosztályú ember, egyformán kedvesek vagyunk őelőtte, és az ajándékával azt fejezte ki, hogy szeret bennünket, mind-mind értékesek vagyunk őelőtte. Értünk emberekét ezért megtestesült, hogy valamennyiünknek része legyen a karácsonyi örömből. Egy ajándékot azonban illik kibontani, mert fontos része a csomagolás. Isten karácsonyi ajándéka azonban különbözik a megszokottól, mert a csillogás helyett az egyszerűség és szerénység vonalait követi, épp azért, hogy mindenki hozzáférhessen, az üzenetét meg tudja érteni. Önzetlen gyermekként jött el közénk, így választotta ki azt a módot, hogy közeledjék hozzánk. Merjük örömmel és boldogan elfogadni ezt az ajándékot, mindig úgy emlékezve az „átvételének”, illetve „kicsomagolásának” pillanatára, hogy az akkor érzett örömünk megújuljon bennünk időről-időre, engedve, hogy belőle fakadó fény megszépítse az életünket- tanácsolta a főpásztor, aki a mise után az ágyban fekvő vagy mozgásképtelen időseket, betegeket is felkereste.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Karácsonyi néptánc-ajándék az Ezüstperjétől
A hazai szereplések mellett tucatnál is több, határon inneni és túli településen lépett fel idén az érsemjéni Ezüstperje, derült ki a néptánccsoport év végi gáláján.
A szokásokhoz híven idén is mintegy karácsonyi ajándékként összegezte az érsemjéni Ezüstperje néptánccsoport a hazai publikumnak, mint végeztek az elmúlt esztendőben. Vasárnap este került sor az idei eseményre, a Fráter Lóránt Művelődési Házban Balazsi József polgármester köszöntötte elsőként a megjelenteket. Felelevenítette a csoport alakulásának néhány mozzanatát, hiszen a csoport éppen 10 éve alakult. (A “születésnapot” január végén fogják megünnepelni – szerk.megj.) A polgármester hozzátette: az eltelt években három generáció “táncolta át” magát az Ezüstperjén, és a gyerekeket, fiatalokat ma már el sem lehetne tiltani a táncolástól – már ha egyáltalán megpróbálná azt valaki.
Egy év képekben
Hogy a csoport jól végzi “dolgát”, arra bizonyíték, hogy idén a kisebb és a nagyobb csoport is megnyerte a megyei tehetségkutató versenyt kategóriájában. A munkáért Sütő Judit és Sütő Szabolcs csoportvezetőknek elöljáróként és szülőként is köszönetet mondhatott Balazsi József. A továbbiakban Sütő Judit műsorvezetőként konferálta a programot, magyarázatai mintegy időt is biztosítottak a táncosoknak a szusszanásra, öltözésre. Elsőként egy videó-összeállítást láthattunk a csoport idei életéről. A helyi fellépések mellett jártak Érmihályfalván, Micskén, Belényesújlakon, Nagyváradon, Magyarremetén, Érkörtvélyesen, illetve Hajdúszoboszlón, Debrecenben, Álmosdon, Sárospatakon, Bagamérban, Székesfehérváron. A fotók is bizonyították: nem csak fellépésekről volt szó, hanem kirándulásokról is egyben, a hozzájuk tartozó bulis hangulattal.
Táncbemutató
Ezt követően a képek megelevenedtek, az Ezüstperje kis és nagy csoportja, sőt, immár a legkisebb is bemutatta tudását és természetesen láthattuk az említett tehetségkutatón első helyet kiérdemelt koreográfiát is. Megcsillantotta tudását a csoport tagja, Darabont Gréta is, aki népdalénekesként ugyancsak első lett a Ki mit tud?-on. A meglepetés sem maradt el, amit egy karácsonyi hangulatú összeállítás jelentett. Bár már éppen túl voltunk karácsony napjain, a még feldíszített karácsonyfák alá jelképesen még sok helyen bizonyára odakerül az előadáson készült fotósorozat, videó-felvétel a gyerekekről, unokákról.
Rencz Csaba
erdon.ro

Emlékezzünk!
Huszonöt esztendővel ezelőtt, egy sok száz halálos áldozatot, sok ezer sebesültet követelő véres Karácsony meghozta számunkra, e jobb sorsra érdemes ország eladdig kilátástalanságban tengődő, végletekig elkeseredett polgárai számára életünk talán legszebb, legcsodálatosabb ajándékát: a már álmainkban sem remélt, legmeghittebb beszélgetéseinkben sem emlegetett SZABADSÁGOT. Az akkori temesvári református lelkész, Tőkés László ablaka előtti, december 15-ei tiltakozó szolidaritásból kiindult, előbb csak Temesvárra, később azonban az egész országra kiterjedő népfelkelés elemi erővel söpörte el Közép-Kelet-Európa legsötétebb, legembertelenebb önkényuralmi rendszerét, Nicolae Ceauşescu nemzeti-kommunista diktatúráját és adta vissza az itt lakók számára egy emberibb lét megélhetésének a reményével együtt ennek az országnak az európai népek közösségéhez való visszatalálásának a lehetőségét is. Ugyanakkor a ’89 decemberi események történelmi lehetőséget kínáltak egy végletekig megalázott, saját intézményeitől módszeresen megfosztott, már-már saját önfelszámolódásába is beletörődő nemzeti közösség, a romániai magyarság számára a talpraállásra és a saját önösszeszedésére. E lehetőséget felismerve Nagyváradon is, Erdély többi nagyvárosához hasonlóan, már december 23-án, a Körös-vidéki Múzeum kerítésénél, a középkori Várad oda kidobált kövein, egy alig tíztagú baráti kör kezdeményezte az akkor még ösztönösen Magyar Demokrata Nemzeti Tanácsnak elnevezett országos szövetség helyi szervezetének a létrehozását, hogy aztán december 25-én este, a Jakobovits-házaspár műtermében, mintegy hetven nagyváradi értelmiségi jelenlétében, megéljük az akkor már Romániai Magyar Demokrata Szövetség Nagyváradi Szervezetének a megalakulását, s néhány napra rá, az időközben visszaszerzett Református Püspöki Palota kistermében sor kerüljön az ideiglenes megyei és városi tisztségviselők nevesítésére is. Ez bizony valóban „a Cselekvés Ideje” volt!… Negyedszázad teltével az egykori kezdeményezők és alapítók, tisztelettel fejet hajtva az időközben közülük végleg eltávozott egykori társaik emléke előtt, változatlan hittel emlékeznek vissza az akkori mámoros hangulatú napokra, a tenni-akarás az egymásmellé-sorakozás feledhetetlen pillanataira, s meggyőződésüket fejezik ki afelől, hogy az utánuk jövő nemzedékek is ugyanolyan önzetlenül és áldozatkészen, mindenfajta társadalmi, vallási és világnézeti különbségeken felülemelkedve szolgálják majd a bihari magyarság közképviseletét és érdekvédelmét, mint ahogy ők tették ezt 25 évvel ezelőtt.
Nagyvárad, 2014. december 22.
Dérer Ferenc Hajdu Géza Jakabffy László Jakobovits Márta Kiss Törék Ildikó Meleg Vilmos Stanik István Szilágyi Zsolt Varga Gábor
Reggeli Újság (Nagyvárad)

„Fő célom, hogy Váradon legyen egy jó színház”
A nagyváradi Szigligeti Színház újranyitásával egy időben robbant be a váradi magyar színházi világba Hunyadi István színművész, aki az első perctől kezdve rendkívül aktív tagja a társulatnak. Alábbi interjúnkból kiderül, mennyire sokoldalú művész ő, a színművésszel készült interjút az alábbiakban olvashatják.
– Az idén részt vettél a tavaly beindult a nagyváradi Színjátszó Tanoda (SZITA) munkájában: erről a munkáról mesélj valamit.
– A SZITA egyik drámagyakorlatot oktató tanára vagyok Csatlós Lóránt és Tóth Tünde mellett. Mivel az első évben a fiatalok főleg nonverbális jelenetekkel és improvizációs gyakorlatokkal foglalkoztak, ezért úgy gondoltam, hogy idén valami konkrétabb feladaton dolgozok velük. Shakespeare Szentiván-éji álom című darabjából dolgozunk fel egy felvonást. Azt szeretnénk, ha ebből születne egy előadás jelmezekkel, díszletekkel. Ismeretlen arcok nincsenek a csoportban, mert van köztük olyan, akivel már foglalkoztam, van, akit már láttam színpadon, mert benne volt a Színház az iskolában, iskola a színházban projektben. Persze vannak még bizonyos technikák, amiket el kell sajátítsanak, és én abban akarok a segítségükre lenni, hogy legyen fogalmuk a színjátszásból, és ne csak az ösztönökre hallgatva tudjanak színpadra lépni. Én el szoktam nekik mondani, hogy nem szeretném, hogy belőlük színész legyen, hanem abban akarok segíteni, hogy kamatoztassák az itt szerzett tudásukat, akár egy állásinterjúra mennek el, akár felvételiznek valahova, vagy szóbeli vizsgájuk van. Azt szeretném, ha a közös munka segítené őket abban, hogy felvállalják önmagukat, a véleményüket, kiálljanak magukért és akár egymásért is, mert ez egy csapatmunka. Ezek a tréningek arra is jók, hogy megismerjék önmagukat, hogy fejlesszék a személyiségüket, a képességeiket, például a koncentrációt, a gyors tanulást, a helyzetfelismerést, amikre az élet szinte minden pillanatában szükségük lehet.
– Ha jól tudom, nem ez az egyetlen olyan projekt, amelynek keretében diákokkal dolgozol.
– Valóban; már negyedik alkalommal veszek részt a Színház az iskolában, iskola a színházban projektben. Október végén kezdtük a munkát, idén a Rómeó és Júliával foglalkozunk. Én az eminescus diákokkal dolgozok, a csoportom az ötödik felvonást kapta. Volt egy szereplőválogatás is, de én a legelején megmondtam nekik, hogy bárkivel szívesen foglalkozom, nem fogok senkit kitenni, mert ez a projekt nem arról szól, hogy színészi tehetségeket keressünk. Az én feladatom az, hogy folyamatosan motiváljam őket, hogy dolgozzanak, foglalkozzanak magukkal, ügyeljenek egymásra, és jól teljen nekik az együtt eltöltött idő. Idén van két diákom, akik az előző évben is részt vettek ebben a programban, de nagyon szeretek új arcokkal is dolgozni, mert mindig meglepő, hogy mit hoz ki belőlük egy ilyen helyzet, ezért igyekszem arra is figyelni, hogy azok is nagy szerepet kapjanak, akik teljesen újak ebben a munkafolyamatban.
A fiatalok és a színház
– Ezeknek a programoknak a segítségével nőtt valamelyest a váradi fiataloknak az érdeklődése a színház iránt?
– Egyre több fiatal, diák jár színházba. A Színház az iskolában, iskola a színházban projektek végén megszülető előadásokat megnézik olyan iskolások is, akik amúgy nem járnak feltétlenül színházba. Azt hiszem, ezekkel a programokkal egy kicsit közelebb hoztuk a határokat, mert mégiscsak van egy határ, amit nem is biztos, hogy jó lenne átlépni.
– Milyen határra gondolsz?
– Arra, hogy mi nem az osztálytársaik vagyunk, hanem színészek, akik abban a helyzetben oktatók, tanárok vagyunk. De azt hiszem egy kicsit közelebb hoztuk magunkhoz őket, és szerintem ők ennek a személyes ismeretségnek a tudatával fognak felnőni, és színházba járni. Talán jó az, ha az emberek egyre inkább otthon kezdik érezni magukat a színházban, és nem egy olyan helynek tekintik, ami egy teljesen érintetlen, elérhetetlen szentély. Noha valamilyen mértékben valóban szentély a színház, de jót tesz az, hogyha a néző, aki bejön oda, mégis a magáénak érzi, mert végül is a színház minden váradi lakosé, aki úgy dönt, hogy vesz egy színházjegyet.
– Milyen más projektekben veszel még részt?
– Az évad elején volt egy felolvasó színházi előadásunk, a Bányavizet (Székely Csaba drámaíró darabja – szerk. megj.) olvastuk fel. Ez is nagyon inspirált, meg az is, hogy Kolozsváron többször voltam ilyen előadásokon, ahol színészek, és főleg diákok olvastak szövegeket. Most többen is összedugtuk a fejünket, de én kezdtem el harcolni azért, hogy indítsunk be egy felolvasó színházi sorozatot. Úgy határoztunk, hogy az idén kortárs magyar darabokat olvasunk fel. Ez lett a Daraboló elnevezésű projekt, melynek keretében elsőként Háy János Mandragóra című darabját adtuk elő, a következő pedig Egressy Zoltán Nyár utca, nem megy tovább című műve lesz, amit január 27-én olvasunk fel.
Felolvasó színház
– Ki válogatja a darabokat?
– Első alkalommal közösen keresgéltünk darabokat Karetka Adalberttel (a Szigligeti Színház irodalmi titkára – szerk. megj.), és volt, ami nekem tetszett inkább, volt ami neki, és akkor találtunk ezt a Háy János darabot, amire mind a ketten azt mondtuk, hogy ez jó. A második darabot én találtam, viszont közben Ababi Csilla kollégám is nagyon sokat olvasott, és folyamatosan kommunikáltunk, arról, hogy mit kellene bemutatni a jövőben. A felolvasó színházi esteknek lesz egy rendszere, a tervek szerint minden hónapban valamelyik keddi napon fogunk felolvasni, és a helyszín is folyamatosan változni fog. Ennek a projektnek van egy kutatás jellege is: azt keresem, hogyan tud úgy érdekes lenni egy szöveg, hogy a mozgásokat és a színészi játékot minimalizáljuk. A helyszín számomra szintén kutatási forrás, arra vagyok kíváncsi, hogy a színház hol tud érvényesülni. Az egyik felolvasó esthez kinéztem egy irodaházat is – nem tudom, hogy engedélyt is kapok-e rá –, és amikor jobb idő lesz, szabadtéri helyszíneket fogok keresni. A felolvasó színházi előadásokon valójában témákat próbálunk feldobni magunknak és a közönségnek is, bizonyos kérdéseket próbálunk megfogalmazni, és esetleg válaszolni rájuk.
– Van a projektben egy olyan szándék is, hogy általa közelebb hozzátok a kortárs drámát a közönséghez?
– Van. Én nagyon szeretem a kortárs darabokat, mert azok ugyanazokkal a problémákkal foglalkoznak, mint a mai ember. És a projekt a színészeknek is hasznos, mert jól olvasni eszköztelenül nagyon nehéz. A próbák tulajdonképpen beszélgetésekből állnak, és nem abból, hogy van egy rendező, vagy bárki, aki megmondja, hogy mit akar. Mindenki szokott mindenkinek tippeket adni, és a próbafolyamat lényege az, hogyan tudják a színészek a szöveget a lehető legjobban felolvasni. Úgy érzem, hogy ez a munka a színészeket kondícióba hozza. Próbafolyamat
– Milyen színészi munkában vagy benne jelenleg?
– Az évadot a Liliommal kezdtük, abban benne voltam, és jelenleg két nagyon különböző darabot próbálunk párhuzamosan. Az egyik, A szabin nők elrablása egy klasszikus értelemben vett próbafolyamat konkrét szöveggel, dalokkal, koreográfiával, míg a másik, (A hetedik lépcsőfok című előadásról van szó Balogh Attila rendezésében – szerk. megj.) egy szabadabb próbafolyamat olyan értelemben, hogy nincs szövegkönyvünk, nincsenek konkrét dalok, csak helyzetek vannak, amiket a rendező ajánl, és mi arra improvizálgatunk a legjobb tudásunk szerint. És nyilván ott lebeg előttünk folyamatosan Hrabal szelleme is. Azt is lehet már tudni, hogy játszani fogok A mi osztályunk című darabban, amit Anca Bradu fog rendezni. Nagyon kíváncsi vagyok erre a munkára, mert kakukktojás vagyok a szereposztásban. Csak negyven év körüli színészek játszanak benne, és én vagyok az egyedül harminc év alatti színész az előadásban.
– Ha már a színházi közösség és a korosztályok szóba kerültek: hogyan érzed magad azok után, hogy saját korosztályodból két tag, Pál Hunor és Varga Balázs is elhagyta a társulatot?
– Nem örülök annak, hogy úgymond egyedül maradtam a társulatnál ebben a korosztályban, már csak amiatt is, mert számomra nagyon kedves emberekről van szó, akikkel nagyon hasonlóan gondolkozom a színházról. Azt érzékelem, hogy több szerepet kapok, mert egyedül vagyok ebben a korosztályban, míg eddig úgy volt, főként Balázzsal, hogy hol ő játszotta a harminc év alatti főhőst, hol én. De én nagyon szeretek dolgozni, szóval ez nekem nem teher, sőt, abból a szempontból örülök ennek a helyzetnek, hogy még több lehetőséget kapok, mert azt gondolom, most van itt az ideje, hogy mindenben részt vegyek, amiben tudok.
Alkotótárs
– A színház újraindításával csöppentél bele a váradi magyar színházi életbe. Az elmúlt évek tapasztalatait összegezve mennyire érzed azt, hogy sikerült belopnod magad a váradi közönség szívébe?
– Én úgy érzem, hogy nagyon pozitívan állnak hozzám a nézők, és ennek konkrét hozadéka is van. Például tavaly volt a Szigligeti című előadás bemutatója, és a közönség döntötte el azt, hogy ki legyen a főszereplő, és a publikum engem szavazott meg, pedig rajtam kívül Kovács Leventére, Pál Hunorra, Varga Balázsra és Szotyori Józsefre is lehetett szavazni. Ez nekem nagyon jól esett, de azt nem mondom, hogy minden pillanatban úgy éreztem, hogy a nézők kedvelnek engem. Főleg az elején éreztem azt, hogy a közönség nem igazán ért engem, a színpadi létemet, a játékomat. De valószínűleg ez az érzés csak bennem volt meg, mert én nem tudok úgy dolgozni, hogy nem érzem magam szabadnak, és az elején ezt sehogy sem tudtam elérni. Meg kellett tanuljam, hogyan tudok úgy kiállni magamért, hogy a rendező meg a partnerek is alkotótársként nézzenek rám.
Pap István
erdon.ro

Összefirkálták a holnaposokat
Nagyvárad- Valószínűleg hétfőről keddre virradó éjszaka egy frusztrált vagy meg nem értett álértelmiségi összefirkálta a Holnaposok szoborcsoportot. „Művészi aláírását” más helyeken is otthagyta.
A rendőrség szerint valószínűleg hétfőről keddre virradó éjszaka ismeretlen tettes megrongálta A Holnaposok-szoborcsoportot. Valamilyen festékszerű, zöld és sárga színű anyaggal írt a költői alakok hátára furcsa jeleket. Összemázolta az arcukat is, illetve egy sáros követ tett az asztalra. Kedden dél körül Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke és Ritli László Csongor városi frakcióvezető is kint jártak a helyszínen, és értesítették a rendőrséget, mely jegyzőkönyvezte az esetet. A nyomozást talán segítheti, illetve gyorsíthatja, hogy a közelben térfigyelő kamera is működik. A hatóság szólt a RER köztisztasági vállalatnak is, hogy tisztítsa meg a szoborkompozíciót, illetve Ritli László Csongor elmondása szerint ő is felvette a céggel a kapcsolatot, együttműködést javasolva. Egyelőre úgy tűnik, más köztéri magyar képzőművészeti alkotásnak nem esett bántódása, így vélhetően nem szervezett garázdaságról van szó.
Megtisztítják
A délután folyamán az alkotó Deák Árpád képzőművész, Benyovszky Tünde, az önkormányzat ingatlanügyi aligazgatója, Sárközi Zoltán RMDSZ-es helyi tanácsos is megnézték mi történt, egy helyi rendőr társaságában. Ugyanakkor egy szakember is velük tartott, aki hozzálátott az alkotás megtisztításához. Arra, hogy egy magányos, meg nem értett művészről lehet szó utalhat, hogy a szakzsargonban tegnek nevezett hieroglifaszerű aláírását kioszkokon és villamosmegállókban is otthagyta. „Ez az eset is bizonyítja, hogy végre meg kellene szavaznia a Helyi Tanácsnak azt, hogy festékálló anyaggal vonják be a köztéri szobrokat, ahogy civilizált országokban szokás”- nyilatkozta honlapunknak Sárközi Zoltán.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Ha iskola nincs, tanító rend sem lesz
Jelenits István piarista szerzetes tanár, teológus a felekezeti oktatásról, a hittantanításról.
– Mi késztetett egy tizenkilencedik évében járó fiatalembert arra, hogy szerzetesrendbe akarjon belépni 1951-ben, az érettségije évében, Magyarországnak a Rákosi Mátyás nevéhez kötött legsötétebb sztálinista időszakában?
– A családi háttér. Édesapám is a piaristákhoz járt iskolába, és bár én Nagyváradon az első gimnáziumi osztályt a premontreieknél kezdtem, Budapestre kerülve a piaristáknál fejeztem be.
Úgy terveztem, hogy érettségi után azonnal belépek a rendbe, de éppen a kérdésben említett társadalmi körülmények miatt a rendfőnök azt tanácsolta, hogy ha tehetem, otthonról végezzem el az egyetemet, s majd azután lépjek be. Így lett.
– Köztudott, hogy a tanító rendek – mint amilyen a piarista és a premontrei rend – tagjainak tanári végzettségűnek kell lenniük. De a szakválasztás hogyan történik? Vagy kérdezzem egyszerűen úgy, hogy főtisztelendő atya miért az irodalmat választotta?
– Ennek is gyerekkorig nyúló oka van, ugyanis mindig sok könyv közt élő család voltunk, az irodalom szeretetét is édesapámtól kaptam örökbe. Volt egy szokása, hogy amikor nagyon megtetszett neki egy-egy részlet az éppen olvasott könyvben, akkor összecsődítette a családot, és felolvasta az illető passzust. Természetesen ismét vissza kell utalnom a Rákosi-korszakra, amikor egyértelműen minden alkotótól a szocreálnak is nevezett szocialista realista látásmódot követelték meg. A minden jó, minden szép, minden épül hurráoptimizmust. De a sorok közé, ha nem is könnyen, de el lehetett rejteni az igazi gondolatainkat és érzéseinket.
Kispapságom idején zajlott az ’56-os forradalom, mégpedig a közvetlen közelünkben, mert a rádió székháza mellett volt a mi székházunk. Nagyon sokat jelentettek nekünk azok az események. De miután láttuk, hogy segítségre nemigen számíthatunk sehonnan, beláttuk, hogy hosszabb időre kell berendezkednünk a forradalmat megelőző időszaknál is talán még kegyetlenebbnek ígérkező évekre, hisz csak úgy lehet majd – hitünk segítségével – túlélni a korszakot.
– A mi körülményeinket ismerve nagy különbségnek tűnik, hogy Magyarországon még azokban az ordas időkben is hivatalosan működhettek egyházi iskolák. Romániában elképzelhetetlen lett volna.
– Nálunk is összesen nyolc felekezeti iskolát hagytak meg, közülük az egyik volt a miénk, a piarista. Romániában valószínűleg azért államosították mindeniket, mert a görög katolikus felekezetnek az ortodoxiába olvasztása után csak magyar nyelvű egyházi iskolák maradtak volna. Egyébként én éppen iskoláskoromban döbbentem rá, mit is jelent tanárnak lenni, átadni másnak a tudást, felkelteni az érdeklődését sok minden iránt, és arra is ráébredtem, hogy bennem megvan az ehhez szükséges tehetség.
Úgy történt, hogy édesapámat a háború legvégén vitték el katonának, amerikai fogságba került, s amíg haza nem tért, de még azután is jó darabig elég nyomorúságos körülmények között éltünk. Az osztályfőnököm tudta ezt, s hogy valamiképpen segítsen rajtam, rám bízott egy gyengébb, de nagyon jó anyagi körülmények közt élő diáktársamat. Együtt tanultam vele, és akkor láttam, hogy van képességem másban is felébreszteni a tudásszomjat. Így lettem pap tanár.
– Az irodalom mellett hittant is tanított. Engedjen meg, főtisztelendő atya, egy nálunk mostanában gyakran vitatott kérdést. Lehet-e, kell-e kötelezni világi iskolában, különösen középiskolai osztályokban a hittan tanítását? Lesz-e ennek a kötelezővé tételnek hozadéka olyan esetben, ha a fiatal csak serdülőkorban találkozik a hitoktatással?
– A hittantanítás iskolai bevezetése semmiképpen sem valamiféle fenyítési módszert jelent, hanem azt, hogy a kereszténységünk által az európai kultúrához tartozunk. A másként gondolkodó vagy nem keresztény vallású gyerekek esetében viszont lassan, türelemmel juthatunk el oda, hogy igényelni fogják a hittant. Olyan eset is előfordul, hogy a szülők a maguk gyermekkorában nem jártak hittanra, és most a gyerekük révén szeretnék behozni a lemaradást. Az mindenképpen fontos, hogy a szülő döntsön, és ne a gyerek, mert sokkal kevesebb lesz a menet közben felmerülő gond. Fontos továbbá az is, hogy a pap, vagy aki tanítja a hittant, jó problémamegoldó legyen, és mindenekelőtt abból induljon ki, hogy a hittanórának az atmoszférája merőben különböző, mint például a biológiaóráé.
– Milyen ön szerint a tanító rendek jövője? Különösen nálunk, ahol bizony a hajdani felekezeti iskolák visszaszolgáltatása körül még most, huszonöt évvel a rendszerváltozás után is nagyon felfűtött indulatok kavarognak.
– Tudomásom van a helyzetről, természetesen elsősorban a volt piarista iskolák vonatkozásában. S ha innen nézem, akkor nagyon egyszerűen azt mondhatom: ha iskola nincs, akkor tanító rend sem lesz. Gyulafehérváron részletekbe menően tárgyaltunk erről az érsekkel, de a baj az, hogy ha esetleg visszakapná a rend az iskolákat, tőlünk nem jöhetne ide senki tanítani, mert diplomáink nem honosítottak. Persze különböző kiskapukkal megoldható volna, de nem simán és egyszerűen.
Egy esetet mégis el szeretnék mondani, ami talán mások számára követendő példa lehetne. Egy piarista szellemben nevelt nagykárolyi fiatal lányról van szó, aki Temesváron végezte a matematika–fizika szakot, és egyetemistaként fel-felkereste a temesvári piarista lelkészt. Hite annyira elmélyült, hogy elhatározta, piarista apáca lesz. Megkeresett minket, mi Firenzébe küldtük, mert ott van női képzés. Ott annyira megbarátkozott a főnöknővel, hogy elhatározták, Nagykárolyban nyitnak egy lánynevelő tanintézetet. Formailag árvaház ugyan, de nagyon sokoldalú nevelést adnak a lányoknak, és folyamatosan tartják a kapcsolatot a régi temesvári iskolával.
– Nemrég Nagyváradra látogatott. Annyi idő után milyen érzés volt visszajönni kisiskolás korának színhelyére?
– Voltam én sokszor közben is, a rendszerváltás előtt is nagy kerékpártúrákat tettünk a tanítványaimmal, elmentünk Brassóig, Nagyszebenig, és mindig Váradon át kezdtük az utat. Az elemi osztályokat az úgynevezett Stark iskolában jártam, azt is megmutattam a tanítványoknak, és természetesen a volt premontrei főgimnáziumot is. Sajnos már nem emlékszem az ottani tanárokra, illetve arra igen, hogy aránylag kevés pap tanárunk volt, több tantárgyat is civilek tanítottak. Levélben megkeresett a Premontrei Öregdiákok Egyesülete, de mivel én csak a mostani ötödik osztálynak megfelelő első gimnáziumot jártam ott, nem emlékeztem a nálam idősebb diákokra, a fiatalabbakra pedig még annyira sem.
– A mostani látogatás nem a városnak szólt a nosztalgia jegyében, hanem a Posticumban tartottak Dóczy Péter színművésszel együtt érdekes, lelket simogató előadást Pilinszky János költészetéről. Honnan az ötlet, és milyen emlékekkel távozik a Posticum közösségi házból? – Az ötlet Dóczy Pétertől származik, aki tanítványom volt, ő gyűjtött össze egy csokorra való Pilinszky-verset, mindenekelőtt azokat, amelyek a költő csodálatosan mély hitéletéhez kötődnek. Felkért, hogy az egymáshoz fűződő versek után mondjam el a saját gondolataimat a költeményekről, én pedig szívesen vettem az ajánlatát, és eljöttünk. A Posticum pedig őszintén szólva nagyon kellemesen lepett meg, a modern architektúrájának összeolvadása a hamisítatlan gótikus szellemiséggel, illetve külön örültem annak a nagyon közvetlen, baráti hangulatnak, amivel fogadtak és körülvettek.
Boldog vagyok, hogy eljöttem, hogy végigjárhattam a régi várost, ami sokat változott ugyan, de sok mindent még könnyen felismerni. S ha adódnak ellentétek, azt okosan mindig el lehet rendezni. És majdnem elfelejtettem mondani, milyen örömmel hallottam, hogy Nagyvárad és Berettyóújfalu között kiépült a kerékpárút. Arra gondoltam, milyen jó volna nyáron kipróbálni!
Jelenits István
1932. december 16-án született a magyar–román határ mentén fekvő, Hajdú-Bihar megyei Berettyóújfaluban. Édesapja megyei tisztviselő, ezért 1940 és 1944 között Nagyváradon él a család, iskolába is ott kezd járni, majd a háború végén Budapestre költöznek. 1951-ben érettségizik, 1955-ben fejezi be az egyetemet magyar nyelv és irodalom szakon, belép a piarista rendbe, 1959-ben szerzi meg a teológiai doktorátust.
Ötven éven át tanított hittant és magyar irodalmat a piarista gimnáziumban, majd tíz évnél tovább esztétikát a Pázmány Péter Tudományegyetemen. Tíz évig a magyar piarista rend tartományfőnöke volt, az 1989-es rendszerváltás után a közoktatási tanács tagjaként aktívan részt vesz a visszakapott rendi iskolák újraindításában. Széchenyi-díjas, december 17-én pedig Budapesten megkapta a Szeged-csanádi Egyházmegye Gelsey Vilmos Pedagógiai Intézete által adományozott első Báró Gelsey Vilmos-nagydíjat. A nyáron alapított intézet díjátadásán elhangzottak szerint Jelenits István piarista szerzetes, magyar és hittan szakos pedagógus a katolikus keresztény nevelés ügyéért, a magyar köznevelésért végzett kiemelkedő pedagógiai munkásságáért, sok nemzedék javára végzett nevelő szolgálatáért kapta az elismerést.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)

Adományok, alapítványok és ösztöndíjak a nagyenyedi Bethlen-kollégium történetében
Bethlen Gábor fejedelem halálának 385. évfordulója arra is alkalmat nyújt, hogy keretbe foglaljuk, s általános képét adjuk annak a sokrétű anyagi és szellemi támogatásnak, amelyben az enyedi kollégium részesült az évszázadok során, s amely által – Áprily szavaival élve – „az újrakezdés vakmerő reménye legyőzte itt az ostromló halált”. Mert voltak boldog idők az intézmény életében, de volt része nem kevés áldatlan, meg nem érdemelt csapásban is hosszú élete során. Az alapító fejedelem példájára mindig akadtak olyanok, akiknek szívügye volt az erdélyi magyar társadalom megmaradása, fejlődése és talpraállása. Ez a kollégium a mindenkori erdélyi magyar szolidaritásnak, önzetlen összefogásnak konkrét példája volt, s a továbbiakban is annak kell maradnia.
Bölcs fejedelmünk és iskolaalapítónk az Úrnak 1629., uralkodásának 16. évében, egészségi állapotának hanyatlása következtében elérkezettnek látta az időt arra, hogy rendezze végre rendkívül gazdag fejedelmi vagyonát. Az eljárás módozatait azon évben összeállított végrendeletében határozza meg, amelynek hitelességét testvéröccse, Bethlen István, valamint Kovácsoczy István kancellárius és Márkosfalvi Márton titkár kézaláírásával erősíti meg. Sajnálatos módon, manapság az eredeti példány ismeretlen. Az okmány második része 1827-ben jelent meg nyomtatásban Bécsben, míg első részét a Pesty Frigyes által szerkesztett temesvári Delejtű 1861-es évfolyama hozza nyilvánosságra. Utólag Kolozsváron, az Erdélyi Híradó hasábjain is napvilágot lát, ahonnan 1878-ban Koncz József marosvásárhelyi tanár gondozásában különnyomatként jelenik meg. Az első rész a fejedelem államférfiúi bölcsességére, gondolkodásmódjára, vallásosságára, politikai tisztánlátására derít fényt, míg a második a gazdag alapítványok halmazát foglalja magába. Így adakozik több ezer forinttal a gyulafehérvári kollégium számára, valamint a kassai, kolozsvári, váradi, debreceni, szatmárnémeti, marosvásárhelyi, nagybányai, dési iskolák számára. Úgyszintén a kollégiumnak adományozza a tokaji hegyen lévő Hétszőlő nevű területet, valamint Enyeden s ennek környékén lévő gazdag birtokokat is.
Szabadság (Kolozsvár)

Kiállítás és albumbemutató a Minerva-házban
Wagner Péter építész Kalotaszeg 1970–2014 című grafikai kiállítása nyílik meg január 7-én, szerdán délután 5 órakor a Minerva Művelődési Egyesület Cs. Gyimesi Éva termében (Jókai/Napoca utca 16. szám).
Az egybegyűlteket Tibori Szabó Zoltán, az egyesület elnöke köszönti; a tárlatot Murádin Katalin építész nyitja meg, majd Wagner Péter Kalotaszeg című grafikai albumát Derzsi Ákos, a nagyváradi Europrint Könyvkiadó igazgatója mutatja be.
Szabadság (Kolozsvár)

Végső búcsút vettek Kordics Imrétől
Hétfőn koradélután kísérték utolsó útjára a nagyváradi Rulikowski temető Steinberger kápolnájából Kordics Imre jeles helytörténészt, műemlékvédőt.
Kordics Imre az elmúlt évtizedekben elkötelezett műemlékvédőként, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő Társaság tagjaként végzett munkájával, helytörténeti, műemlék- és emlékhelyvédő publikációival szerzett magának megbecsülést a nagyváradi, a Bihar megyei és a partiumi magyar közösség körében. A mindössze hatvankét éves korában elhunyt Kordics Imrét családja, rokonsága mellett elkísérték utolsó útjára munkatársai, tisztelői, és a helyi közélet képviselői is. Az elhunyt koporsója mellett a gyászbeszédet Gyenge Béla kanonok mondta el, aki Szent János evangéliumának 19 fejezetéből olvasta fel a Jézus keresztre feszítéséről szóló részt, majd egy 1922-ben történt régészeti világszenzációt idézett, amikor angol régészek megtalálták Tutanhamon egyiptomi fáraó több mint háromezer éves sírját, és abban egy megfeketedett búzaszemekkel teli edényt is találtak. Mivel nem tudták mi legyen az edény tartalmával, az egyik tudósnak az az ötlete támadt, hogy vessék el a búzákat, és az elvetett több ezer éves búzaszemek kicsíráztak. „Ha ez történt egy egyszerű búzaszemmel, akkor mennyivel inkább meg kell őriznie életképességét az embernek. Bármeddig is pihenjen a földben, a sírjában, egy napon dicsőséges, új életre támad. Biztosítékunk erre elsősorban nem az említett búzaszem. Ha csak rációval gondolkoznánk, már ez is arra kellene késztessen bennünket, hogy higgyünk az örök életben és a feltámadásban. De nekünk nem ez bizonyít elsősorban, hanem Jézus Krisztus, az Isten fia, aki biztosított bennünket abban, hogy aki benne hisz, ha meghal is, élni fog” - fogalmazott a kanonok.
Búcsú
„Íme, a keresztény ember így gyászol: fáj neki az eltávozott rokon, de nem esik kétségbe, mert hisz abban a Jézus Krisztusban, aki szintén meghalt, három napon át a sírban volt, de harmadnapra feltámadt. Ez annyira vigasztaló számunkra, hogy egész életünkben éltet bennünket, ez a vigasz odavezet Jézus Krisztushoz bennünket, hogy higgyünk benne feltétel nélkül” - folytatta gyászbeszédét Gyenge Béla, aki a továbbiakban elmondta: „Itt állunk most Imre testvérünk koporsója mellett, és ismerve az ő életét, mi is reméljük azt, hogy a mindenható Isten magához veszi az örök boldogságba, amelyben bizonyára ő is hitt. És Jézus nem engedi elveszni azokat, akik benne hisznek. Mi, akik eljöttünk, hogy őt elkísérjük a végső útján, imádkozunk érte, hiszen ez a legnagyobb cselekedet, amit tehetünk érte, hogy imádkozzunk az ő lelke üdvéért.” A gyászszertartás vezetője végezetül elmondta: Kordics Imre „1953. január 22-én született Nagyváradon. Az élet, amit Isten neki adott, azt mondanánk nem hosszú, de mégis, ha az az élet teljes lett, akkor annak az életnek annyi az ideje, amennyit az Isten adott. És ez az az idő, amivel mi meg kell hogy elégedjünk, mert csak akkor vesz Isten magához, amikor az életünk beteljesedik. Úgy látszik, az ő élete beteljesedett, és a beteljesedett élet bezáródik itt a Földön, és odaát a Jóistennél nyílik ki.” A gyászbeszéd elhangzása után a mintegy hatvan fős gyászmenet elindult a Steinberger kápolnától a sírhoz, ahol végső nyugalomba helyezték Kordics Imrét.
Pap István
erdon.ro

Búcsú Kordics Imrétől
Már rég tudtuk, hogy közeleg az elkerülhetetlen vég, hisz régóta szenvedett súlyos betegségétől. Mégis mindenkit szíven ütött. Nagyon nehéz elbúcsúzni egy baráttól. De Ő több volt, mint egy jó barát.
Éveken keresztül együtt jártuk Bihar megye településeit, közösen Borbély Gáborral, felmérni épített örökségünket, emlékműveinket, emlékhelyeinket. Imre határozta meg a stílusokat, Gábor végezte a felmérést, én a leírást és összesítést. Nélkülük nem jelenhetett volna meg a könyvem, Épített örökségünk Bihar megyében.
Mindig alaposan felkészülve ment ki terepmunkát végezni. Legelőször Ő ismertette, napilapokon keresztül, épített örökségünk gyöngyszemeit, műemlék templomainkat, kastélyokat, kúriákat. Elkötelezett műemlékvédő volt. Szívén viselte és állandóan nyomon követte műemlékeink és emlékműveink sorsát. Állandóan figyelmeztetett pusztuló értékeinkről, bemutatva fényképeken keresztül. Felhívta a figyelmet még a legapróbb részletekre is, mint egy pusztuló szobor, egy fríz, egy oszlopfő, egy zászlótartó.
Kordics Imre 1953-ban született Nagyváradon. Itt tanult, és itt élte le egész életét. Érdeklődése múltunk pusztuló értékei, már-már feledésbe merülő személyiségei iránt a letűnt század 80-as éveiben körvonalazódott. Az elsők között ismerte fel, hogy a váradolaszi temető pusztulása, nemcsak egy temető felszámolását jelenti, hanem két évszázad (1779–1980) történelme tűnik el. Fényképezőgéppel a szatyrában settenkedett a bokrokkal, cserjékkel benőtt sírhantok, kápolnák között, hogy megörökítse a történeti üzenettel is bíró temetőművészeti értékeket. Az anyag egy része 1998-ban, kötetben is megjelent: Sírok, sírjelek a Várad-Olaszi temetőben. Mementó ez a könyv, egyben rekviem is egy temetőért. Talán több is, figyelmeztető: Várad lakosságának két évszázados tükre, alig két évtized alatt semmisült meg! Az utolsó négy évben ugyanezt a kutató és felmérő munkát végezte a Rulikowski temetőben. Ennek anyagát 80 százalékban meg is írta, de már nem tudta befejezni.
Kordics Imre segítségével 1998. március 15-én a Várad-rogériuszi református templom előtti téren új 1848-as emlékhely született, a forradalom és szabadságharc 150. évfordulóján. 1997-től oszlopos tagja volt a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaságnak. Óriási helytörténeti kutatómunkát végzett, számos előadást tartott különböző konferenciákon. Írásai a Bihari Naplóban, Erdélyi Naplóban, Harangszóban, Magyar Közéletben, Református Kalendáriumban, Partiumban és a Partiumi Füzetek gyűjteményes összeállításaiban jelentek meg. Figyelemre méltó írásokat közölt az ippi és érkeserűi Fráter családról, kastélyaikról, udvarházaikról, Verebélyi Mazsó Imre regénybe illő katonai karrierjéről, a Hoványi család életéről. Dolgozatait a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottság által kiírt pályázatokon is díjazták. Rendszeres tagja volt a dolgozatokat elbíráló bizottságnak.
Sokrétű munkássága elismeréséül számos díszoklevelet és díjat kapott. 2005-ben, a helytörténeti munkában, történelmi örökségünk megóvásában, a honismereti nevelésben elért kimagasló eredményeiért Fényes Elek-díjban részesítették.
Sajnos, Nagyvárad jelentősebb utcanevei 1940–1944 között /Partiumi Füzetek/című kötetének megjelenését, amely most van a nyomdában, már nem érhette meg. 2015. január 1-jén, nulla óra 30 perckor, súlyos fájdalmak között, itt hagyott minket. Nagy vesztesség ez a történész és a műemlékvédő társadalomnak, de magyar közösségünknek is. Emlékét megőrizzük. Drága Imre barátom, pihenésed legyen csendes, nyugodjál békében.
Dukrét Géza
Kordics Imre Nagyvárad, 1953. jan. 22. - Nagyvárad, 2015. jan. 1.
erdon.ro

Tudatosan sorvasztott megyék
A jövedelemadóból származó pénzek 2015-ben érvényes visszaosztási módja a közepes nagyságú megyéket sújtja azért, hogy azok ne lehessenek alternatívái a már most kijelöl, de hivatalosan még nem létező régióközpontoknak - állítja Szabó Ödön RMDSZ-es parlamenti képviselő az idei költségvetési törvény vonatkozó kitételéről.
Szabó Ödön Bihar megyei RMDSZ-es parlamenti képviselő keddi nagyváradi évértékelő sajtótájékoztatóján kifejtette, hogy eddig a helyi önkormányzatok háromféle módon kaptak pénzt a jövedelemadóból befolyó összegekből: a pénznek egy része eleve az önkormányzatoknál maradt, egy másik részét a megyei tanácstól kapták, a harmadik részt pedig újraosztás útján 80-20 százalékban a közpénzügyi hivataltól, valamint szintén a megyei tanácstól kapták meg főként helyi projektek finanszírozására. A 2015. évi költségvetés ezt a harmadik bevételi forrást eltörölte, és helyette a területi adminisztratív egységeknek egy bevételi határértéket szabott meg, és ha a területi adminisztratív egység bevétele meghaladja a megszabott értéket, akkor nem kap támogatást, ha pedig nem éri el, akkor az állam kiegészíti a bevételeit a felső határban megszabott összegig. Szabó Ödön elmondta, hogy a községek megszabott bevételi határértéke másfél millió lej, a városoké hatmillió lej, a megyei jogú városoké húszmillió lej, a megyei jogú megyeszékhelyeké ötvenmillió lej, a megyéké pedig nyolcvan millió lej. Mivel Nagyvárad bevétele 2013-ban 244 millió lej volt, ezért egy vasat sem fog kapni, és Bihar megye is megközelíti a 80 millió lejt, de más számítások szerint a meg is haladja ezt az összeget, így feltehetőleg idén Bihar sem kap semmit a visszaosztásból. A politikus kifejtette, hogy ez a kitétel számos szempontból aggályos: nem motiválja az adminisztratív területi egységeket, hogy minél hatékonyabban gyűjtsék be az adókat, a támogatáspolitika szempontjából nem veszi figyelembe a helyi sajátosságokat, ugyanakkor ellentmond a decentralizáció elvének, hiszen az idén mindenkinek Bukarestbe kell pénzért mennie. Szabó kifejtette, hogy a megyei tanácsok egyik feladata a megye fejlesztése, csakhogy ezzel az intézkedéssel éppen azt az eszközt veszik ki ezeknek a testületeknek a kezéből amellyel e hatáskörüket el tudnák látni. Ráadásul a törvény egy már megszerzett jogától fosztja meg a megyei tanácsokat, attól a jogtól, hogy támogassák a megyében történő, zajló projekteket. Ez a kitétel továbbá azt feltételezi, hogy ebben az évben minden egyes területi adminisztratív egység uniós finanszírozását a központból, Bukarestből fogják irányítani, holott Szabó Ödön elmondása szerint a minisztériumok sok esetben saját EU-s projektjeiket sem tudják rendesen menedzselni, nem hogy a mintegy ötezer önkormányzat projektjeit képesek legyenek átlátni. Nem utolsósorban pedig ez a jogszabály hátrányosan érinti azokat a közepes nagyságú megyéket – Bihart, Aradot, Szebent, Brassót –, amelyek alternatívát jelenthetnek a már kiszemelt régióközpontokkal szemben, vagyis a kormány ezzel is minimálisra akarja csökkenteni az esélyét annak, hogy a már kiszemelteken kívül más megyék, és megyeszékhelyek régióközpontokká válhassanak. „Éppen akkor akadályozzák ezeket a megyéket a fejlődésben, amikor azok lendületet vennének” - fogalmazott Szabó Ödön, hozzátéve, hogy ennek a kitételnek az elfogadásával a legnagyobb megyék – Temes, Kolozs, Konstanca, Jász – sem kapnának pénzt, viszont ezek akkora megyék, hogy meg sem érzik majd ezt a bevételkiesést. Szabó Ödön megjegyezte továbbá, hogy a kifogásolt kitétel ellen egyedül az RMDSZ szavazott a parlamentben, az összes többi párt elfogadta azt.
Összegzés
Szabó Ödön tavalyi évi parlamenti tevékenységét összegezve elmondta: 2014-ben harminchét törvénytervezet kezdeményezésében vett részt, ezek között vannak olyanok, amelyeket el is fogadott a parlament, mint például azt a törvényt, mely mentesíti a nyugdíjasokat a nekik egy számítási hiba nyomán kiutalt összegek visszafizetésének kötelezettsége alól, illetve az a törvény is, amelyik kimondja, hogy az Alkotói Egyesületek Országos Szövetségének (ANUC) tagszervezetei által működtetett és általuk támogatásra jelölt kulturális folyóiratok fenntartását a kulturális minisztérium költségvetéséből minden évben minimum 4,5 millió lejjel kell finanszírozni. Szabó Ödön elmondta, hogy az elmúlt évben tíz kérdéssel fordult a különböző minisztériumokhoz, legutóbb a megyei közpénfelügyelőségek (ANAF) átszervezése kapcsán, ez utóbbira azonban az illetékes minisztériumtól még nem kapott választ. Ennek az átszervezésnek a kapcsán Szabó Ödön megjegyezte, hogy a megyék hatásköröket veszítenek el, ami a régiókon belüli tovább növeli a fejlődésbeli különbségeket a már kiszemelt, de hivatalosan még nem létező régióközpontok javára.
Polgárőrség
Magyarországi minta alapján romániai polgárőrség felállítását fogja kezdeményezni az idén Szabó Ödön. Mint mondta, a rendőrségnek, és magának az államnak nincs elegendő anyagi forrása ahhoz, hogy a kis falvakban is biztosítani tudja a rendőri jelenlétet, ezeken a településeken tehetne jó szolgálatot az önkéntes alapon megszerveződő polgárőrség. A politikus elárulta, hogy beszélt erről az ötletről a Bihar megyei rendőrség képviselőivel is, akik nagyon jónak találták ezt az elgondolást. Szabó Ödön hangsúlyozta, hogy az országban sok olyan térség van, ahova az állami rendfenntartó hatóságok nem érnek el, ami különösen az elöregedett lakosságú falvakban jelent nagy veszélyt. A polgárőrség az önkéntes tűzoltósághoz hasonló rendszerben működne, tette hozzá. Az önkéntesek nem hordanának lőfegyvert, és kiképzésüket a rendőrség látná el, illetve szolgálat teljesítésük során is szorosan együttműködnének a rendőrséggel. Szabó Ödön végül bejelentette, hogy ugyancsak ebben az évben akarja benyújtani azt a törvénytervezetet is, amely a romániai magyar közösség hivatalos napjává nyilvánítaná március 15-ét. Mint mondta, már több romániai nemzeti közösségnek van a román állam által elismert hivatalos ünnepnapja, és egy ilyen hivatalos elismerés járna a magyarság számára is. Hozzátette, hogy ennek konkrét hozadéka nem lenne, az elismerés csak szimbolikus jelentőséggel bír.
Pap István
erdon.ro

Borbély újra célkeresztben (Korrupciós dossziék)
Újraindítja a bűnügyi vizsgálatot Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke, volt környezetvédelmi miniszter ellen az Országos Korrupcióellenes ügyészség abban a korrupciógyanús ügyben, melyben 2012-ben az eljárást megszüntették. A vizsgálat újraindításáról a Mediafax hírügynökség tudósított tegnap.
A korrupcióellenes ügyészség befolyással való üzérkedéssel és vagyonnyilatkozata meghamisításával gyanúsította Borbély Lászlót, de nem indított bűnvádi eljárást ellene, mivel ahhoz 2012 végén nem járult hozzá a képviselőház, amelynek az RMDSZ politikusa jelenleg is tagja. A vádhatóság korábbi közleménye szerint Borbély Lászlót azzal gyanúsították, hogy 2011-ben egyik miniszteri tanácsosa közvetítésével csaknem 200 ezer lej értékben fogadott el – lakásfelújításban megnyilvánuló – ajándékot két üzletembertől, akik előnyös állami szerződéseket kaptak a minisztérium alárendeltségében működő vízügyi hatóságtól. Borbély László 2012 áprilisában meggyanúsítását alaptalannak minősítette, de lemondott miniszteri tisztségéről, hogy a gyanú ne árnyékolja be a kormány tevékenységét. A képviselőház 2012 szeptemberében elutasította az ügyészség kérését, amelyben bűnvádi eljárást kezdeményezett az RMDSZ politikusa ellen.
A hírügynökség szerint az ügyészség nagyváradi kirendeltsége hétfőn átiratban kérte a törvényhozók esetében illetékes Legfelső Ítélő- és Semmítőszék hozzájárulását a politikus elleni vizsgálat újrakezdéséhez. A vizsgálat újraindításáról egyébként semmilyen értesítést nem kapott az érintett – amint azt ügyvédje, Gheorghiţă Mateuţ is megerősítette. Borbély az MTI-nek azt nyilatkozta: tudomása szerint semmilyen új elem nem jelent meg az ügyében, amely jogilag indokolhatná a korrupcióellenes ügyészség lépését. Az ügyét tavaly vádemelés nélkül lezárták, és fogalma sincs róla, mi állhat a vizsgálat újrakezdésének hátterében. Borbély László azonban nem kívánta kommentálni azt a felvetést, miszerint a korrupcióellenes ügyészség arra alapozva vette volna elő az őt érintő ügyet, hogy egy megismételt szavazáson képviselőtársai már nem védik meg őt a bűnvádi eljárástól.
Az ügy másik három gyanúsítottja – köztük Szepessy Szabolcs volt miniszteri tanácsadó – ellen 2014 januárjában vádat emelt a korrupcióellenes ügyészség a Szatmár megyei törvényszéken, de ítélet még nem született.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Iskolafúzió helyett átcsoportosítás Váradon
Megőrizheti függetlenségét a nagyváradi Andrei Şaguna Szakközépiskola, ugyanis egyelőre nem olvasztják egybe a Traian Vuia Szakközépiskolával.
Utóbbi magyar tagozatait ellenben átvehetik az egyházi gimnáziumok – közölte az önkormányzat sajtóosztálya a megyei tanfelügyelőség képviselőivel folytatott egyeztetést követően.
A városvezetés decemberben vetette fel pénzügyi megfontolásból a két tanintézet adminisztrációjának összevonását, a tervet előzetes elbírálásra benyújtotta a tanfelügyelőséghez. A két tanintézet azonban tiltakozott az önkormányzat javaslata ellen, szerintük negatív következményekkel járna a Şaguna jogi személyiségének elvesztése. Aggodalmuknak hivatalos közleményben adtak hangot, és a tanfelügyelőséget is kérték a terv elvetésére.
Ritli Csongor, a helyi tanács RMDSZ-es frakcióvezetője akkor lapunk munkatársának rámutatott, hogy az átszervezés a magyar tagozatot is érintette volna. A keddi megbeszélésen a tanfelügyelőség képviselői a fúzió elhalasztását szorgalmazták, alternatív megoldásként pedig az osztályok számának és a diáklétszámnak az optimalizálását javasolták. Ezt a polgármesteri hivatal is elfogadta, és az újratervezett iskolahálózati terv jóváhagyását kérvényezte.
Ebben már csak a Traian Vuia és a Mihai Viteazul szakközépiskolák magyar tagozatának RMDSZ által szorgalmazott átcsoportosítása szerepel egy korábbi tanácsi határozat alapján. Eszerint a két tanintézet magyar szakosztályait a következő tanévtől a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium, valamint a Szent László Római Katolikus Gimnázium veszi át. A tervezet várhatóan a következő tanácsülésen kerül napirendre, majd az oktatási minisztériumhoz is elküldik láttamozásra.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)

Partiumi mezővárosok útkeresése
Napi gondjaikba süppedt partiumi kisvárosok egész sora keresi az érdekérvényesítés lehetőségeit. Néhány sikeres projekt révén kiemelkedik közülük Élesd. A rohamosan fogyatkozó helyi magyar közösség sorsa azonban azt jelzi: a kisvárosi lét már egyre kevésbé jelent helyben maradásra késztető vonzerőt.
Élesden átutazva mindig eszembe jut, milyen különös fintora a sorsnak, hogy ugyanabban a régióban levő kisvárosok lakosságának etnikai összetétele mintegy száz év alatt teljesen megváltozott. A korabeli népszámlálási adatok szerint ugyanis Élesd, Margita, Nagyszalonta, Székelyhíd, Érmihályfalva és Belényes magyar lakossága a település összlétszámának 90-95 százalékát tette ki. Hogy mi történt száz év alatt? Míg Margitán, Nagyszalontán, Székelyhídon és Érmihályfalván ma is többségben magyarok élnek, Élesden 16, Belényesen pedig 7 százalékra csökkent a jelenlétük. Az 1966-ban még megközelítőleg fele-fele arányban élő két nép aránya Élesden a Ceauşescu-éra első tíz évében változott meg drasztikusan: 1977-ben már 3335 románt és 2129 magyar tartottak nyilván. Hetven év alatt a magyarság természetes gyarapodása kereken 200 fő, ennyi idő alatt viszont román lakosból 3200 fővel lett több. Nyilvánvaló, hogy létszámuk hirtelen megugrása a betelepítési politika eredménye: Élesd határában 1973-ban adták át Észak-Erdély legnagyobb cementipari kombinátját, ami még a rendszerváltás után is mintegy 2000 embert foglalkoztatott. Fénykorában, a hetvenes-nyolcvanas években távoli vidékekről is mágnesként vonzotta a többségében román munkaerőt, akik fogadására még a szocialista időszak építészeti stílusához képest is lehangolóan egyszínű, egyhangú tömbháznegyedek épültek.
Ez tehát az évszázadokon át Bocskai, Rákóczi és a hosszú ideig Bánffy-birtokként elhíresült, az 1867-es kiegyezés után robbanásszerűen fejlődő, polgárosodó magyar kisváros mai lenyomata. Amely viszont még ma is egy életképes, 1500 lelket számláló magyar közösség élettere.
Magyar feliratok a léc alatt
Két évvel ezelőtt sokat cikkeztek a magyar sajtóban a többségében román összetételű helyi önkormányzat egyhangú döntéséről, miszerint ha 20 százalék alá csökken a magyarság részaránya, ne csorbuljanak a 215-ös helyhatósági törvény kisebbségekre vonatkozó anyanyelvhasználati jogai. A romániai demokrácia „beágyazottságát” jelzi, hogy a 17 tagú helyi önkormányzati közgyűlés – amelynek három tagja magyar – által elfogadott helyi határozatot megtámadta Bihar megye román prefektusa. A román polgármester és a magyar alpolgármester azonban mégis képes volt meggyőzni a törvények betartatásának Bihar megyei őrét, hogy a jogszabály 20 százalék felett kötelezi, de 20 alatt sem tiltja a kétnyelvű település- és utcanévtáblák használatát.
Élesden tehát nem kellett leszedni a kétnyelvű feliratokat. A helyi magyarság komfortérzetét növelő intézkedés sikerét Létai Zoltán alpolgármester a 2000 óta tartó helyi együttműködéssel magyarázza. A liberális „színezetű” polgármesterrel együtt immár a negyedik mandátumát tölti, a volt két ellenzéki párt, a PNL és a PDL egyesülésével pedig a 17 tagú helyi tanácsban az eddigi 12 helyett immár 15 mandátumuk van. Létai elégedetten mesél a helyi viszonyokról. Úgy tartja, Bihar megyei viszonylatban is ritka jó együttműködés épült ki a többségi román pártokkal, aminek fontos hozadéka, hogy folyamatosan megmaradt a magyar alpolgármesteri szék.
Az augusztus első hétvégéjén rendezett Élesdi Magyar Napok és a helyi magyar közösséget megmozgató egyéb rendezvény – szüreti bálok, ifjúsági táborok és több egyházi találkozó – sem tudja azonban mérsékelni a közösség folyamatos fogyását, elvándorlását. Az óvodától nyolcadikig működő helyi magyar oktatás elemi osztályai kritikus helyzetben vannak, évről évre nehezebben jön össze a legalább tíz magyar gyereket igénylő előkészítő osztály. Néhány évvel ezelőtt egyszer már kimaradt az önálló első osztály, Létai Zoltán szerint azonban az egyre csappanó gyereklétszám miatt rövidtávon is elkerülhetetlen lesz az összevont elemi osztály. A 40 kilométerre fekvő Nagyváradra eddig csak nyolcadik után mentek továbbtanulni az ügyesebb magyar tizenévesek, az összevont elemi osztályok megjelenése azonban újabb exodust indíthat el a megyeközpont felé.
Alacsony, de biztos fizetések?
„Élesden mindenki számára van munkahely, aki dolgozni akar” – jelenti ki az elöljáró. A rendszerváltás utáni években is a munkaképes élesdi lakosság 80-90 százalékát foglalkoztató két nagy kombinát, a cementgyár és a hőállótéglagyár munkaadó státusa ugyan átalakult, a kilencvenes évek végén hátrányos helyzetű besorolást kapó város elsősorban könnyűipari cégekkel, cipőgyártó vállalatokkal gazdagodott. 1998 és 2002 között a régi leépülők helyett 1500 új munkahely jött létre Élesden.
Az 1886-ban Léderer Márton által létesített Hephaistos hőállótéglagyárat a kommunizmusban az ország legnagyobb hasonló profilú vállalatává fejlesztették, a rendszerváltás után azonban a magára hagyott állami nagycég a túlélésre rendezkedett be, és megvált alkalmazottai többségétől. A kilencvenes években előbb a Lafarge, majd a svájci Holcim tulajdonába került cementgyár nagyarányú korszerűsítési munkálatokon esett át: a jórészt automatizált gyártási folyamat nyomán a multinacionális cég helyi leányvállalata alkalmazottainak kétharmadától vált meg. Mai, karcsúsított alkalmazotti gárdája mintegy 400 főt számlál.
Akárcsak a hasonló kisvárosok többségében, Élesden is az a fő gond, hogy a városból a megyeszékhelyre, középiskolába, majd onnét egyetemre iratkozó magyar fiatalok nem térnek haza. Az elsősorban betanított munkát kínáló helyi vállalatokban elérhető alacsony fizetések csak a fiatalok helyben maradó, kisebbik részének jelentenek boldogulási lehetőséget. Sokan vagy nagyvárosokban, vagy külföldön keresnek megélhetést.
Az ipar gyökeres átalakulása azonban a város költségvetését is jelentékenyen érintette. A két nagyvállalat közigazgatásilag már nem Élesdhez tartozik, így az általuk befizetett adók sem a városi kasszában landolnak. Sőt, a cementgyár teljes járműparkját Bukarestbe jegyeztette be. Létai ennek ellenére nagyon jónak minősíti a céggel ápolt kapcsolatot, hiszen az tartja fenn a város napközi otthonát, és alkalomadtán számos más közösségi projektbe is beszáll.
Letargia elleni gyógymód
Az alpolgármester sikertörténetnek tartja a városi kórháznak a helyi önkormányzat általi átvételét: országos viszonylatban az elsők között átsorolt kórházban a néhány évvel ezelőtti négy orvoshoz képest ma húszan dolgoznak. Az Egészségügyi Biztosítópénztár által finanszírozott intézmény költségvetésébe beszáll a helyi önkormányzat is, így a két pénzforrás együtt egy sikeres projekt alapja lett. A város másik gazdasági sikertörténete az uniós projektből felépített szemétválogató üzem: a Sebes-Körös völgyében mintegy százezer magánszemély és cég háztartási hulladékát elszállító élesdi vállalat a begyűjtött szemét 70 százalékát hasznosítja újra. Cégeknek értékesíti a fémet, papírt és műanyagot, a fennmaradó műbőr- és bőrmaradványt pedig a cementgyár vásárolja meg elégethető tüzelőanyagnak.
A magyar alpolgármester összességében elégedett települése gazdasági lehetőségeivel, amely más kisvárosoktól eltérően a rendszerváltás utáni zavaros években nem zuhant mély letargiába, hanem élni próbál a kínálkozó alternatívákkal.
Bérmunka minden mennyiségben
„A partiumi kisvárosok zöme a vasútépítés korában, a 19. században kezdett el polgárosodni, és indult el a gyors fejlődés útján”– magyarázza Szilágyi Ferenc nagyváradi egyetemi oktató, gazdaságföldrajzi szakember (portrénkon). A Nagykároly, Margita, Érmihályfalva, Nagyszalonta, Élesd csomópontok a kelet-magyarországi vásárvárosok vonalát jelentették, ahonnan a fő közlekedési irány a kelet-nyugati forgalmat biztosította. A trianoni határ beálltával ez megszűnt: az évtizedeken át fejlődő partiumi kisvárosok lendülete 1920 után megtorpant, majd a kommunizmus éveiben egy-két állami nagyvállalattal igyekeztek lekötni a helyi és a környékbeli munkaerőt. 1990 után a határmenti, határközeli kisvárosok az olcsó munkaerő miatt kerültek a befektetők érdeklődési körébe. Divatba jött a bérmunkarendszer: a könnyű- és élelmiszeripari cégek az itt megtermelt árukat külföldre szállítják. A felfuttatott bérmunka közös vonása, hogy egy-egy nagyvállalat olykor többezer ember is foglalkoztat minimálbérért. Ez főleg Szatmár és Bihar megyében vált általános jelenséggé: a két észak-erdélyi megye Hargita és Kovászna, valamint a moldvai Vrancea megye társaságában az országos bérlista utolsó helyein tanyázik, Romániában itt a legkisebbek a fizetések. „A zömében a partiumi kisvárosokra jellemző, bérmunkarendszerben dolgoztató cégek előnye, hogy alig van munkanélküliség, nagy hátránya viszont, hogy a nagyon alacsony fizetések legfeljebb a túlélésre elegendők” – fogalmaz Szilágyi Ferenc. E települések számára igazi alternatívát az uniós pályázatok sem jelentenek. Legtöbbször ugyanis nem arra igényelhető uniós forrás, amire a helyi közösségnek szüksége van. Szilágyi a stadionépítést említi példaként: hiába van most éppen ilyen kiírás, ha egy kisvárosban düledezik a művelődési ház, vagy az infrastruktúra fejlesztéséhez kellene sürgősen pénz. A polgármesterek és a helyi önkormányzat csak a szerencsében bízhatnak, hiszen az államnak nincs pénze beruházásra, a helyben dolgozó nagyobb vállalatok pedig kivétel nélkül Bukarestben adóznak. Hiányzik a gazdaság egészséges szerkezetéhez nélkülözhetetlen életképes kis- és közepes vállalatok hálója, amely helyben adózva komoly finanszírozást jelenthetne a közösségi projektekhez.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Lemondott államtitkári tisztségéről Pásztor Sándor
Január 9-én benyújtotta lemondását a Vízügyi Minisztérium államtitkári tisztségéről Pásztor Sándor. Mivel az RMDSZ kilépett a kormányból és ellenzéki szerepet vállalt a politizálásban, szükséges volt megtenni ezt a lépést, mindazáltal, hogy a szakállamtitkár kormányzati szerepvállalása főként szakirányú volt.
„Eredményes 10 hónapot tudhatunk magunk mögött. A legutóbbi, csupán Nagyváradra és a környékére megközelítőleg 10 millió eurós 90%-ban vissza nem térítendő EU-s pályázatok elnyerése, vagy az évekkel ezelőtt félbemaradt Bihar megyei-, Hunyad megyei-, Maros és Kolozs megyei vízügyi munkálatok újraindítása, a Kovászna megyei Kászon patak és Gelence patak szabályozásának támogatásai, de a Nyikó patakon lezúdult árvíz kapcsán, sürgősségi kormányrendelettel kiutalt, közel 4 millió lejes támogatás a Hargita megyei települések árvízvédelmi munkálataira mind-mind sikertörténet. A felsorolást folytathatnám, de röviden - pár hónap alatt az elhanyagolt erdélyi vízügyi munkálatokra sikerült annyi támogatást kieszközölni, hogy a jövőben megelőzhessük a nagyobb árhullámok által okozható károkat. Folytatom eddigi szakmai pályafutásom, műszaki igazgatóként a Körösök vízügyi igazgatóságát fogom vezetni. Az elért eredményekhez hozzájárult az is, hogy nagyszerű csapatot alkottunk Doina Pană, valamint Korodi Attila miniszterekkel, nekik ezúton is köszönöm a közös munkát” – fogalmazott Pásztor Sándor.
erdon.ro

Egységet szeretne Tőkés
Tőkés László EP-képviselő az erdélyi magyar politikai szervezetek stratégiai partnerségének a kialakítását, egy új erdélyi magyar egység létrehozását kezdeményezi. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke szerint párbeszéd szükségeltetik a „Johannis-effektushoz” való alkalmazkodás, csatlakozás érdekében.
A brüsszeli honatya tegnap Nagyváradon fejtette ki álláspontját, mely szerint a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ), a Magyar Polgári Párt (MPP), az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP), valamint az EMNT és a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) nemzeti önrendelkezés iránt elkötelezett képviselőinek bátorságot kell venniük ahhoz, hogy a Románia megújulása irányába mutató „Johannis-effektus” szellemében párbeszédet kezdjenek, megegyezésre jussanak egymással a közös nemzeti érdekek és célok szolgálatában.
Tőkés László elmondta, az erdélyi magyarság a kommunista diktatúra 25 évvel ezelőtti megdöntése idején is és a tavaly novemberi elnökválasztáson is „a jó oldalon állt”. Emlékeztetett arra, hogy a magyar közösség elsöprő többsége Klaus Johannis jobboldali jelöltet támogatta az általa posztkommunistának tekintett Victor Ponta (szociáldemokrata) miniszterelnökkel szemben. Az elnök úgy véli, a 2015-ös évet a „Johannis-lelkiállapot” fogja jellemezni, és az erdélyi magyarokat is a rendszerváltozás folytatásának a szelleme vezérli majd. „Negyedszázad után ugyanaz a feladat. Nem volt elég legyőzni a kommunizmust, a posztkommunizmussal is fel kell venni a harcot” – fogalmazott a politikus. Tőkés László ugyanakkor sérelmezte, hogy az RMDSZ a rendszerváltozás évfordulóján csak saját megalakulása évfordulóját ünnepelte. Úgy vélte, a szövetség vezetői a hőskor felidézésével akarják legitimálni jelenlegi politikájukat. Arra emlékeztetett, hogy maga is alapítója volt az RMDSZ-nek, mely az elmúlt 25 évben alaposan megváltozott. „Ez az RMDSZ nem az az RMDSZ” – jelentette ki. Végül az EP-képviselő felidézte: Klaus Johannis a normalitás országának a megteremtését tűzte ki céljául. A többség és a kisebbség kapcsolataiban is normalitásra lenne szükség. „Nem lehet normalitás a gyűlöletkeltés” – utalt a székelyföldi prefektusoknak a magyar és a székely jelképek elleni fellépésére. „A román szabadság nem lehet teljes az erdélyi magyarság, a székelység szabadsága nélkül” – jelentette ki Tőkés László.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A doni tragédiára emlékeztek
A hét végén a magyar történelem egyik legtragikusabb eseményére, a második világháborúban történt, 1943. január 12- i doni frontvonaláttörésre emlékeztek, amikor a náci Németország oldalán harcoló 2. Magyar Királyi Hadseregnek a Don-kanyarnál felállított védvonalát áttörték az oroszok. Mint ismeretes, a 72 évvel ezelőtti hadműveletben súlyos vereséget szenvedett a magyar hadsereg. Az áttörésben és az azt követő napok csatájában mintegy 120.000-en vesztették életüket, köztük erdélyi magyarok is.
A marosvásárhelyi megemlékezést először az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület kezdeményezte, negyedik éve bekapcsolódott a szervezésbe az időközben megalakult Marosvásárhelyi 23. Határvadász Hagyományőrző Csoport is. A rendezvény az idén is a marosvásárhelyi katolikus temető bejáratánál felállított emlékműnél kezdődött, majd a visszavonulást idéző gyalogtúrát követően Nyárádszentmártonban folytatódott, ahol a Csíkfalvi Polgármesteri Hivatal volt a rendezvény házigazdája.
Marosvásárhelyen szombaton délelőtt kezdődött a rendezvény. Imre Jenő református lelkész a Bibliából vett idézettel kezdte beszédét: "Ha Isten velünk, ki ellenünk!" Majd kifejtette, a hadba vonuló honvédek, bár sejtették, hogy milyen sors vár rájuk, kötelességtudóan teljesítették a parancsot: a hazáért, a szabadságért, az anyanyelvért szálltak képletesen síkra. Áldozatuk nem volt hiábavaló, hiszen az utókor példaértékűnek tartja hősiességüket. Ennek a gondolatnak a mentén folytatta vallási jellegű megemlékező beszédét Gyerő Attila unitárius tábori lelkész, aki többek között elmondta, hogy egy tragikus eseményre emlékezünk ugyan, de miként "az Isten az életre teremtette az embert", úgy nekünk is ezen felülkerekedve, a történelem leckéiből tanulva kell emlékeznünk és erősítenünk hitünket Istenben, hazában, a szebb jövőben.
A lelkipásztorokat követően Kilyén Ilka színművész, az EMKE elnöke – a rendezvény műsorvezetője – elszavalta Dsida Jenő Harangszentelésre című, igen találó versét, majd átadta a szót dr. Csige Sándor Zoltánnak, Magyarország csíkszeredai konzulátusa vezető konzuljának, aki tolmácsolta dr. Zsigmond Barna Pál főkonzul üzenetét. Rövid történeti emlékeztető után kifejtette, hogy tulajdonképpen a katonák mindent megtettek annak érdekében, hogy teljesítsék a parancsot. Esküjükhöz híven harcoltak, felelősségteljesen vállalták a küldetésüket, bár lehetett tudni, hogy gyenge fegyverzettel, a többszörös létszámbeli fölénnyel szemben kaotikus irányítással nem lehet sokáig tartani a frontot.
A magyar királyság minden tájáról voltak katonák a hadseregben, ami megerősítette a közösen vállalt felelősséget. A mai magyar kormány is, akár a kettős állampolgársággal, ezt erősíti, és "teszi a dolgát, azért, hogy mindenki rendben legyen". Hiszünk abban, hogy a történelem nem ismétli meg önmagát, és az elődök áldozata példát mutat az összetartozásra, egymás megerősítésére – zárta gondolatait a konzulátus képviselője.
Ifj. Benkő József történész- doktorandusz, a Marosvásárhelyi 23. Határvadász Hagyományőrző Csoport vezetője kiegészítette a konzul történelmi ismertetőjét. Többek között elmondta, hogy a magyar hadsereget a hadba lépés előtt tulajdonképpen frontvonal mögötti rendfenntartó erőnek képezték ki. A második világháború fordulata a sztálingrádi csatát követően azonban megváltoztatta a helyzetet, és a náci Németország politikai nyomására vezényelték ki a keleti front védelmére a mintegy 220.000 fős állományt. 1943 szilveszterétől 90.000 gyengén felszerelt katonára bízták 200 km frontvonal védelmét, ami igen kemény feladatnak számított. Ezt használta ki az orosz hadsereg, s az áttörés tragikumát fokozta az is, hogy a közelben levő német hadsereg nem vonult a magyarok segítségére. A veszteség elkerülhetetlen volt.
Folytatva az EMKE által kezdeményezett megemlékező sorozatot, örömmel kapcsolódott be az időközben megalakult Marosvásárhelyi 23. Határvadász Hagyományőrző Csoport is. Azóta a csoport fiataljai nemcsak a rendezvényeken vettek részt, hanem zászlót is avattak és katonasírok ápolásával is foglalkoznak, mi több, ösztönzésükre a marosvásárhelyihez hasonlóan Kézdivásárhelyen, Nagyváradon és Nagykárolyban is megemlékeztek a második világháború tragikus eseményeiről, áldozatairól. Ifj. Benkő József megköszönte mindazoknak, akik évről évre bekapcsolódnak a rendezvényeikbe, s azoknak is, akik a nagy téli menetelésre emlékezve részt vesznek a négy évvel ezelőtt kezdeményezett gyalogtúrán és a vidéki megemlékezéseken is.
A felszólalásokat követően a jelenlevők megkoszorúzták az emlékoszlopot, majd a rendezvény a székely és a magyar himnusz eléneklésével zárult.
Az idén a túra kora délután Székelysárdról indult Nyárádszentmárton felé. A zuhogó esőben mintegy húszan tették meg a közel 10 km-es utat. A túrázókat fél ötkor a faluban Balogh István, Csíkfalva polgármestere fogadta, majd a művelődési otthonban átadták a részvételi emléklapokat. Miholcsa József hagyományőrző Mátyás-huszár köszöntőjét követően a székesfehérvári Kákics népzeneegyüttes katonadalokat adott elő.
Vasárnap délelőtt a hagyományőrző alakulatok képviselői a nyárádszentmártoni unitárius templomhoz vonultak, ahol megkoszorúzták a világháborús emlékoszlopot, majd a templomban ünnepi istentiszteletet tartottak. Kiss Sándor Loránd unitárius lelkipásztor köszöntője után dr. Ábrám Zoltán, az EMKE Maros megyei szervezetének alelnöke szólt az egybegyűltekhez. Ifj. Benkő József bővebben ismertette a 72 évvel ezelőtt történteket, majd Miholcsa József huszár és Benkő Zsolt, a Marosvásárhelyi 23. Határvadász Hagyományőrző Csoport tagja arra a kérdésre válaszoltak, hogy mit tesznek, tehetnek ezek a csoportok a 21. században a katonai hagyományok megőrzéséért. A történelem alakulását befolyásoló események felidézése mellett igen hasznos a katonai sírok gondozása, a relikviák összegyűjtése, népszerűsítése és nem utolsósorban a történelmi kutatás, amely még így is, több mint 70 év távolából előhozhat érdekes mozzanatokat, meglepetéseket a második világháborúról. S ha néhány évvel ezelőtt alig egytucatnyian vállalták, hogy elkészítik eleink egyenruháját, hogy az akkori erkölcsi normáknak megfelelően ápolják a rég- és a közelmúlt emlékeit, ma már több mint 500-an vannak, többségükben fiatalok. Tevékenységük is része annak a kulturális örökségvédelemnek, amellyel megmaradásunkat erősítik. Ennek a szellemében szervezték meg a megemlékezést is. A hagyományt folytatják…
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)