Koncertsorozat zárása a Vigadóban
Gálakoncerttel ért véget szombaton este a Kárpát-medencei Magyarok Zenéje című koncertsorozat 2014-es idénye. A Pesti Vigadóban tartott eseményen nagyváradi küldöttség is részt vett.
A 2001 óta élő sorozat 2007-ben vette fel jelenlegi elnevezését, és ebben az évben már Nagyvárad is bekapcsolódott a nemzetet zenével, énekkel, tánccal összekötő “láncba”: október 28-án a színházban a Nagyvárad Táncegyüttes, a Misztrál együttes, illetve Pál István Szalonna és Bandája produkcióit láthatta a közönség (lásd. BN, október 30.). A koncertsorozat további állomásai voltak Királyhelmec (Szlovákia), Lendva (Szlovénia), Beregszász (Ukrajna) és Magyarkanizsa (Szerbia). A külhoni helyszínek delegációi is meghívást kaptak a Pesti Vigadóban szombaton este tartott, az idei sorozatot záró gálakoncertre, melyen Böszörményi Gergely főszervező-koncertigazgató és Balogh Zoltán, az emberi erőforrások minisztere köszöntötte a megjelenteket.
Nagyváradi küldöttség
A nagyváradi küldöttség tagja volt Czvikker Katalin, a Szigligeti Színház főigazgatója, Dimény Levente, a Nagyvárad Táncegyüttes vezetője és Tavaszi Hajnal, a Gheorghe Şincai Megyei Könyvtár aligazgatója. Nevezettek átvehették azt a hangzóanyagokból álló adományt, melyet a szervezők minden külhoni csoportnak biztosítottak. Budapestre tartó csoportunk szombat délben megállt egy időre Szolnokon is, összekötve a kellemest a hasznossal, de hogy miért, az is kiderül az eseményről készülő exkluzív beszámolónkból, amit hamarosan közlünk.
Rencz Csaba
erdon.ro

Falra festett ajtók, melyek kinyílnak
Megszereted, ami a tiéd a címe Mustó Péter jezsuita szerzetes kedden megjelent könyvének, melyet pénteken Nagyváradon, a Posticum központban mutattak be. A könyvbemutatót lelkigyakorlat követte.
A könyvbemutató során Tariska Eszter lelkigyakorlat vezető beszélgetett Mustó Péterrel. „Mi az, ami miatt megírtad és kinek szántad a könyvet?” – volt az első kérdés. A könyv szerzője elmondta: nem tudta, hogy tud-e valami hasznosat mondani és nem is érezte azt, hogy okvetlenül egy könyvet kell írnia, azonban akárcsak korábbi könyve esetében, volt, aki arra bíztatta: írja meg, hogyan látja a világot, Istent, az életnek a komoly problémáit. „Olvassanak bele, engedjenek időt maguknak, hogy a saját tapasztalataik nyomán saját valóságukkal szembesüljenek, ne az én látásmódomat, Isten-képemet vegyék át, találják meg a sajátmagukét” – fűzte hozzá Mustó Péter.
Összefüggések
A beszélgetés során az Istenhez való viszonyulásunkkal kapcsolatos témák merültek fel: lehet-e Isten gonosz, képes-e elfordulni az embertől, helyes-e kételkedni, mi is a megbékélés lényege és szerepe. Amint az előszóból kiderül, a könyv – mely a Posticumnál is megrendelhető, akárcsak Mustó Péter tavaly megjelent, Csendben születik az élet című könyve – további kérdésekre is választ igyekszik találni, mint például: hová kell figyelni, ha valami fáj? Van-e feladata a bűnnek? Mi közöm van Isten akaratához? Mi az, ami éltet? „Ezek az írások áthatolhatatlan falra festett ajtók. Melyek kinyílnak. Abban segítenek, hogy jobban észrevegyük imánk, életünk összefüggéseit. (…) Látni tanítanak. Úgy nézni életünkre, hogy megszeressük, ami a miénk.” A beszélgetést követően Mustó Péter dedikálta a könyvét, később a jelenlévők lelkigyakorlaton vehettek részt, mely péntek este kezdődött és vasárnap ért véget. Vasárnap Mustó Péter jezsuita atya misét is celebrált a Posticum kápolnájában.
Neumann Andrea
erdon.ro

Partiumi zenészek találkoztak
Nagyvárad- Péntek este/éjjel a Nagyváradi Trade Centerben rendezte meg a III. Partiumi Zenésztalálkozót az RMDSZ Bihar megyei szervezete és Szőcs Lőrincz prímás. Remek hangulat, jó buli volt.
A megye szinte minden sarkából, rengeteg személy érkezett a nemrég épült várad-szőlősi Trade Center tágas földszintjén zajlott III. Partiumi Zenésztalálkozóra. Segítőkész szervezők igazították útba a vendégeket, illetve kísérték asztalukhoz, ahol a 11. számú Általános Iskolába járó gyermekek által készített aranyos ízléses papírvirágok, üdítő, valamint a származási településnévvel felcímkézett borospalackok is várták őket.
Amíg a régi ismerősök, barátok örömmel üdvözölték egymást, s elhelyezkedtek, akik akarták, tombola jegyeket vásárolhattak. Mint az alkalomból kiadott programfüzetben is olvasható volt, a szervezők arra törekedtek, hogy hagyományt teremtsenek nem csupán a nótázásból, a vőfélyes találkozóból vagy mulatságból, hanem abból is, hogy minden év novemberének végén együtt legyenek Bihar megyei magyar emberek. És ez sikerült is nekik, hiszen bár az elején akadtak kételkedők, vagy fanyalgók, mára bizonyossá vált, hogy a sportcsarnokbeli korábbi disznótoros mulatságok kiszélesítésével egy és szép, hangulatos és felejthetetlen összejövetel talált magának méltó helyet a város, illetve a megye ebbéli kínálatában.
Zenészek
A rendezvényre olyan köz- és elismert együttesek, énekesek, zenészek kaptak meghívót, mint a Nagyváradi Ifjúsági fúvószenekar, Nagy-Kristófi Dániel, a Kovász Nótazenekar, a Sanzon Együttes, a Desszert zenekar, a Koktél Zenekar, a Happy End, az Elit, az Abrakadabra, az Aperitif Együttes, a Mystique mazsorette, a West-life, valamint a Timi és Dávid-duó, így mondanunk se kell, hogy a minőségi zene, a jó hangulat garantálva volt.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Befejeződött a Könyvmaraton Nagyváradon
Szombaton délután több kötetet is bemutattak a VI. Könyvmaraton keretében a Silent kávézóban, illetve az Ady Endre Emlékmúzeumban.
A kínálatban a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének Időutazás Farnastól Zsobokig című riportkötete, Molnár Judit Nádpálca nélkül című irodalomtörténeti munkája, Tasnádi-Sáhy Péter A békaember legendája című novelláskötete, Székely Ervin  Bársonyszék és aszfalt című regénye, az Europrint kiadó újdonságai és a kultika.com honlapnak, Kós Károly összegyűjtött publicisztikáinak, valamint Péter I. Zoltán A Zöldfától a Kék macskáig – nagyváradi vendéglők a Monarchia idején című kötetei szerepeltek.
Tasnádi-Sáhy Péterrel Simon Judit szerkesztő, a Riport Kiadó vezetője beszélgetett az új kötetről. Bevezetésképpen elmondta, hogy a Budapesten született, jelenleg Nagyváradon dolgozó író, újságíró járt többek között Indiában, és beszél hindiül is.
„Abszolút igen és abszolút nem” – válaszolta Tasnádi-Sáhy Péter arra a kérdésre, hogy saját élethelyzeteiből jeleníti-e meg figuráit. Mindig egy kép, ami megtelik tartalommal számára, így alakulnak ki történetei. S hogy miért éppen a békaember? Jár a városi uszodába, ahol van egy ember, akin meglátta az apró, figyelemfelkeltő jegyeket, a békaember pedig városi legenda lett.
„Mindig egyensúlyban vagyunk” – mondta a szerző, csak éppen kétféle ez az egyensúlyi állapotot, az egyikből könnyebb, a másikból nehezebb kibillenteni az embert. A kötet novellái ezt a két állapotot mutatják be, a címadó novella az, ami egy klasszikus boldogságtörténet.
A kötetből a Tejpor és puding illetve a Karmok című novellákat olvasta fel a szerző, mintegy illusztrálandó, hogy a novellák szereplői helyenként átfedik egymást.
A maraton záróakkordjaként a könyvbemutatók végén az Ady Endre Emlékmúzeumban Mátyás Zsolt Imre színművész performanszának köszönhetően úgy érezhette a közönség, hogy maga Ady sétált be az egykori Müllerájba. A színművész az általa előadott versek mellett arról is gondoskodott, hogy interaktívvá váljon a rendezvény, hiszen a közönség tagjai közül a vállalkozó kedvűek felolvashatták kedvenc Ady-költeményüket, majd mécseseket helyeztek el a délelőtt megkoszorúzott szobor talapzatán.
Fried Noémi Lujza
maszol.ro

Csillagocska jótékonysági bál
Jótékony célú bál helyszíne volt szombaton este a Partiumi Keresztény Egyetem díszterme. A bevétellel a várad-réti egyházközség keretében működő Csillagocska Alapítvány munkáját támogatták a résztvevők.
Erzsébet-Katalin bál, Csillagocska bál, Réti bál – sok néven ismert, de a lényeg ugyanaz: az együvé tartozás, közösségépítés és -erősítés. Mindemellett pedig természetesen a jótékony jelleg, hiszen az ezen alkalmakon összegyűlt bevétellel a Csillagocska Alapítvány munkáját támogatják a résztvevők. A nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem dísztermében szombaton este megszervezett bál ezúttal is a már megszokott színvonalat képviselte: hangulatosan berendezett teremmel, változatos műsorral és igényes zenével (köszönhetően a Sanzon együttesnek) tisztelték meg az egybegyűlt mintegy 170 résztvevőt.
A jó közösségért
A köszöntők sorában dr. Pálfi József nagyvárad-réti tiszteletes, a Csillagocska Alapítvány elnöke szólt először az egybegyűltekhez. Kiemelten üdvözölte a vendégek sorában a Nagyváradon lezajlott Kálvin-konferencia több neves résztvevőjét, Takács Pétert, Magyarország kolozsvári konzulját, Tőkés László európai parlamenti képviselőt, a Béres-házaspárt, akik „bárataink és támogatói ügyünknek”, és nem utolsósorban a „törzscsapatot”, azokat a váradiakat, akik évről évre visszajárnak a bálba, és minden alkalommal tudnak együtt szórakozni. „Nem az a lényeg, hogy mire gyűjtünk, hanem az, hogy ez egy jó közösség legyen” – hangsúlyozta Pálfi József, elmondva azt is: a magyar kormány és svájci támogatók, illetve a jó szándékú helybeliek segítségével lassan elkészül az a közösségi ház, ahova átköltöztethetik a templom alagsorából az óvodát, illetve a néptáncoktatáshoz kapcsolódó tevékenységeket. „Haladjon ez az ügy a maga útján, neveljünk minél több gyermeket, de szülőt is arra a lelkületre, amit mi képviselünk” – fogalmazott zárásképpen Pálfi József. „A cél nemes, és láthatjuk, hogy az alapítvány munkája meghozta a gyümölcsét”, emelte ki köszöntőjében Takács Péter konzul, arra biztatva mindenkit, hogy lehetőségeihez mérten támogassa az ügyet, a közösségépítő tevékenységet.
Az est keretében fellépett a Csillagocska Néptánccsoport, illetve Gajai Ágnes színművésznő, aki Edith Piaf et Agnes című műsorából adott elő részleteket – méltán hatalmas sikerrel. A lassan hagyományossá váló divatbemutatón ezúttal a nagyváradi Juhász Szép Anna tervező mutatkozott be, aki a hagyományos székely népviselet alapján, de a modern kor vívmányait (pl. gyári szövet) felhasználva alkotta meg szemet gyönyörködtető ruháit. A műsoros rész utolsó fellépője volt Varga István, vagyis „Kiscsipás”, aki ez alkalommal is bizonyította: számára ma is élő a népzene.
Tököli Magdolna
erdon.ro

Nyelvbűvészkedés
Hókuszpókusz, s már kész is a legújabb bűvészmutatvány.
Elénk tárja 452 oldalon Murádin László, a nyelvbűvész. Méghozzá azon a fülünknek oly kellemes „hangszeren” – őt idézem –, amit magyar nyelvnek, anyanyelvünknek nevezünk. Teszi pedig ezt, mármint a nyelvbűvészkedést, több mint félévszázada, hiszen ismert és elismert tudományos kutatói munkája mellett 1958 óta heti rendszerességgel közöl nyelvművelő írásokat a kolozsvári Igazságban és utódjában, a Szabadságban. Abban a napilapban, ahova jómagam csak 1990 után kerültem, s örököltem meg felejthetetlen emlékű Krizsán Zoli kollégámtól a Művelődés oldalt, Murádin László rovatával együtt. „Ellestem igéit s / Hókuszpókuszát, / S bűverővel én is/ Művelek csodát” – idézhetném találóan Goethe Bűvészinasát, hiszen sok mindent sikerült is ellesnem nyelvmesteremtől, bár a csodák műveléséig azért mégsem jutottam el.
De komolyabbra fordítva a szót, a nagyváradi Europrint Könyvkiadónál 2014-ben megjelent Hókuszpókusz című, nyomdatechnikai szempontból is igényes, elegánsan tetszetős kötet Murádin László 253, tudományos alaposságról és közírói, újságírói gyakorlatról árulkodó, ötletes, színes nyelvművelő írását tartalmazza. S a színesség itt tematikára és sajátos fordulatokban bővelkedő nyelvi megjelenítésre egyaránt vonatkozik. Miáltal a rövid és frappáns okfejtések népszerűsége sem marad el. Mert kit ne érdekelne például egy-egy sajátos nyelvi fordulat, szállóige, szólásmondás története vagy egyszerűen leghétköznapibb, állandóan használatos szavaink eredete, kialakulásuknak, esetleg más nyelvekből való átvételüknek, meghonosodásuknak a módozata. 
NÉMETH JÚLIA
Murádin László: Hókuszpókusz. Nyelművelő írások /Europrint Könyvkiadó, Nagyvárad, 2014/
Szabadság (Kolozsvár)

Ingyenes képzések az esélyegyenlőségért
A Szatmári Egyházmegyei Caritas a Nagyváradi Caritas Catolicával és a Gyulafehérvári Caritasszal együttműködésben „Partnerség a munkaerőpiaci esélyegyenlőségért” címmel, POSDRU/144/6.3/S/127884 szám alatt indított közös projektet a nők munkaerőpiacon való könnyebb elhelyezkedésének és az esélyegyenlőség megteremtésének érdekében.
A projektet az Európai Szociális Alap támogatja a „Befektetés az emberekbe” romániai 2007-2013 Humánerőforrás-fejlesztési Operatív Szektoriális Programon keresztül. 6-os prioritási tengely: „A társadalmi integráció”. Fő beavatkozási terület 6.3: „Nemek közötti egyenlőség a munkaerőpiacon” Értéke 2.390.137,50 lej, megvalósításának időtartama pedig 18 hónap. A projekt célkitűzése az esélyegyenlőség és a nemek közötti, munkaerőpiacon fellépő különbségek és diszkrimináció leküzdése, 570, a nyugati és központi fejlesztési régiókból származó személy, többségében nő, szakmai képzésének és továbbképzésének támogatása a munkahelyek könnyebb megszerzése illetve azok megtartása érdekében. A jelentkezők közül kiválasztott személyek a Caritas Catolica Nagyvárad által szervezett következő képzéseken vehetnek részt: idősgondozó, gyermekgondozó (babysitter), szociális gondozó, takarító. A szociális gondozó képzés október 13-án elkezdődött, a takarító képzés januárban indul. A képzések elvégzését igazoló oklevél lehetőséget nyújt akár saját vállalkozás beindítására is. Az említett képzések ingyenesek, elvégzésük után a résztvevők az Európai Unió tagállamaiban elismert oklevelet kapnak. A résztvevők anyagi, pénzbeli támogatásban is részesülnek a képzések ideje alatt, könnyebben szereznek és tartanak majd meg egy munkahelyet, vállalkozói készségeket és karrierfejlesztési lehetőségeket sajátíthatnak el. Jelentkezés és bővebb információ a 0259-411-156, 0745-516-101, telefonszámok valamelyik vagy a nagy.andrea@caritascatolica-oradea.ro email címen. Ez az anyag nem képezi kötelező módon az Európai Unió vagy Román kormány hivatalos álláspontját.
erdon.ro

Az Ady-kultusz színe és fonákja
Nem akarok ünneprontó lenni, de ez esetben nem hagyhatom szó nélkül, hogy míg az elmúlt napokban lépten-nyomon zengett a váradi magyar sajtó arról, mennyire ápolják tájainkon Ady Endre kultuszát, s ebben fő támogató, élharcos a megyei és városi RMDSZ, azért ennek a szépen tálalt irodalmi kultusznak megvan a fonákja is Nagyváradon. Iskolai vetélkedők, előadások, koszorúzások zajlottak az elmúlt napokban a költőóriás emlékezetére, villantak a vakuk, hangzottak a lírai, megható kultuszápolásról szóló szövegek, taps, könnyes, lírai meghatottság stb…, miközben Ady egyik egykori kedvenc tartózkodási helyét, a híres Léda-házat lassan megeszi az enyészet, felveri a gyom, annak ellenére, hogy az épület év eleje óta a Bihar megyei RMDSZ-hez közeli Mecénás Alapítvány tulajdonába került.
A híres múzsa-ház ma lepukkant kísértettanya
Nem is akárhogyan, hanem hosszas politikai csetepatékat követően, melyek révén az Ady-kultusz nemes ügyből hamar gyanús ürügy lett, a Léda-ház pedig úgy tűnik, már nem szalon vagy irodalmi emlékház, hanem akár mosoda… talán pénzmosoda is lehetne? Ez persze merész feltételezés, de ha belegondolunk az Ady hagyományápolás címen elkövetett váradi eseményekbe, eleve kiviláglik, hogy a Fő utca (ma Republicii) 59. szám alatt levő omladozó, méteres burjánnal benőtt Léda-ház tulajdonképpen 320 millió forintba került. Tegnapi terepszemlénken meg kellett állapítsuk, azért ennyi pénzért legalább egy kecskét beszerezhetett volna a híres ingatlan új tulajdonosa, a Mecénás Alapítvány, mert akkor a jámbor mekegő lelegelhetné a sok burjánt, az egykori múzsaház udvarát felverő gazokat, az alapítvány vezetői pedig mégis csak tettek volna valamit az ingatlanért, hogy a kecske is jóllakjon, a látszat is megmaradjon. De komolyra fordítva a szót, a sivár valóság az, hogy a Léda-ház gyalázatos állapotban van, hiába kapta meg tulajdonba a Mecénás Alapítvány. Egy romos, gyommal benőtt, szeméttel teledobált kísértettanya az a rész, ahol az RMDSZ több vezetője szerint irodalmi emlékszobát akartak többek között létrehozni Ady nagy szerelmének, híres múzsájának, Lédának az emlékére. A Léda-ház amúgy úgy került az RMDSZ-közeli Mecénás Alapítvány tulajdonába, hogy elcserélték a helyi önkormányzattal a 320 millió forintos magyarországi támogatásból felépített hírhedt (a váradi Dinamo strand mellett levő) Ady-központot (valóban egy báltermet és egy félig felhúzott, félbemaradt épületet) a Diósy Ödön egykori házára, melynek értékét 283 ezer euróra becsülték fel. A Mecénás Alapítvány ezért azt vállalta, hogy ezt a híres, a váradi magyar irodalom egyik jelképének számító helyet közösségi és művészeti tevékenységekre fogják használni. Tegnap, elnézve a rozsdás kerítést, a bezárt ajtókat, a kihalt, málló vakolatú épületet, az udvart felverő méteres burjánt és szétdobált szemetet, el nem tudjuk képzelni, mit is értettek a Mecénás Alapítvány vezetői „közösségi” vagy „művészeti” tevékenységnek. Mondjuk, közösséget érintő tevékenység történt, ugyanis mint ezt a helyi román sajtó pár napja megírta, a Léda-ház mellett lakók feljelentették az alapítványt a váradi önkormányzatnál, mivel egyáltalán nem gondozzák a kertet s az udvart, és a csúf utcarészlet s a gyomos udvar bizonyára nem tetszik a szomszédoknak. A helyi román sajtó arról is beszámolt, hogy az önkormányzat két ízben bírságolta meg a Mecénás Alapítványt (egyenként 1500 lejre) a közelmúltban, mivel azok többszöri felszólításra sem voltak hajlandóak rendbe tenni a Léda ház gyomos, romos utcára nyíló udvarát. A váradi helyi rendőrségtől tegnap megtudtuk, a Léda-ház mellett lakók több ízben tettek feljelentést az elmúlt hetekben a gyomos, szemetes udvar miatt, a rendőrök október végén ki is szálltak a helyszínre s megállapították, hogy a feljelentők panasza jogos. Először figyelmeztetést hagytak hátra, majd büntetést is kiróttak, azonban erre sem jelent meg senki az alapítvány részéről, hogy tisztázzák a helyzetet. Sőt, azóta sincs ott semmi mozgás, noha mióta a sajtó is megszellőztette ezt a bírságot, a Mecénás Alapítvány vezetői már nem takarózhatnak azzal, hogy mit sem tudtak erről.
Elvek és burjánzó gazok
Tegnap nem sikerült telefonon utolérnünk senkit a Mecénás Alapítvány vezetőségéből, így csak arra a nyilatkozatra hagyatkozhatunk, mely pár napja jelent meg a kolozsvári Krónika című napilapban, ahol Szabó Ödön, RMDSZ-es parlamenti képviselő, az alapítvány vezetője azt nyilatkozta többek között, hogy „a Léda-ház azért van még ilyen állapotban, mert a csere óta perben állnak az Ilie Bolojan vezette nagyváradi polgármesteri hivatallal.”
Ugyanitt Szabó hozzátette:„Nem tudok arról, hogy hivatalos értesítést kaptunk volna a helyi rendőrségtől, én is csak a sajtóban olvastam róla. Ha viszont igaz, akkor ezt tendenciózus lépésnek érzem, mivel megtalálhatók vagyunk, nem a sajtóból kellene megtudjam a hírt. Az önkormányzat minden módon nyomást akar gyakorolni ránk, hogy ad hoc lépjünk vissza az ellene indított perből”
A Krónikának adott tájékoztatása szerint ugyanis „a csere alkalmával a városvezetés – ahelyett, hogy szembe ment volna egy állami intézménnyel – át akarta hárítani az alapítványra azokat a szankciókat is, amelyeket korábban az állami számvevőszék az önkormányzatra rótt ki kötelezettsége elmulasztása miatt.”
„A pontos részleteket most hirtelen nem tudnám megmondani, jogászaink foglalkoznak az üggyel, de nem is a pénzről van szó, hanem az elvről. És mi nem vagyunk hajlandók nyomás hatására sem visszalépni igazunktól” – szögezte le Szabó Ödön.
Az eset kapcsán tehát sok még a ködös, meg nem válaszolt probléma, kérdés. Természetesen dicséretes, ha egy alapítvány vezetőinek elveik vannak, azonban felvetődik az a kérdés is a már meglevők mellett, vajon ezek a politikai viszályokból fakadó elvek érnek annyit, hogy Ady kedves városában a váradi magyarok szeme láttára menjen tönkre a híres múzsa-lak, főleg, hogy az már a magyar érdekképviselet tulajdonában van?
Tegnap a borús, szmogos őszi napon ácsorogtam kicsit Brüll Adél egykori házának udvarán. Az összetört kőlapok között a méteres gazban persze nem lehetett a pár négyzetméteres udvart se bejárni simán. A gyomok között eldobált szemét, pillepalackok, cigarettásdobozok. Senki házának tűnt ez a szebb napokat látott irodalomtörténeti hely. Gyalázatos szégyenfoltnak furcsa „érdekvédelmi elvek” mentén, ahol Lédának már tulipán sem jutott, csak dudva, burján… S azon kaptam magam, hogy önkéntelenül, mintegy szeánszon mondani kezdem magamban Ady Endre A magyar ugaron című versét, mely mintegy jóslatként ezt a szomorú helyzetet is előrevetítette: „Elvadult tájon gázolok: Ős, buja földön dudva, muhar./ Ezt a vad mezőt ismerem,/ Ez a magyar Ugar.// Lehajlok a szent humuszig: / E szűzi földön valami rág./ Hej, égig-nyúló giz-gazok, / Hát nincsen itt virág? //Vad indák gyűrűznek körül, / Míg a föld alvó lelkét lesem, / Régmúlt virágok illata / Bódít szerelmesen.// Csönd van. A dudva, a muhar, / A gaz lehúz, altat, befed / S egy kacagó szél suhan el / A nagy Ugar felett.”
Szőke Mária
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Nem fizette az ösztöndíjakat a Mecénás Alapítvány
Elmulasztott ösztöndíjfizetési kötelezettsége miatt perelte be a nagyváradi önkormányzat az RMDSZ Bihar megyei szervezete által létrehozott Mecénás Alapítványt, a jogi vita a hírhedt Ady-központ ügyéhez kötődik.
Ahhoz a 300 ezer euróra felértékelt épülethez, amelyet, mint ismert, a tetemes adótartozást felhalmozó alapítvány 320 millió forintos magyarországi támogatásból részlegesen felépített, majd az idén elcserélt a polgármesteri hivatallal Diósy Ödön egykori, jelenleg 283 ezer euróra becsült házára.
Szabó Ödön, az alapítvány és a megyei RMDSZ ügyvezető elnöke pár napja arra hivatkozva hárította el a felelősséget az ugyancsak hányattatott sorsú Léda-ház gondozatlansága kapcsán, hogy amióta nyélbe ütötték az ingatlancserét, perben állnak a polgármesteri hivatallal. Az ügy részleteit azonban akkor nem sikerült kideríteni, csupán arra derült fény, hogy a városvezetés át akarta hárítani az alapítványra az állami számvevőszék által megállapított szankciókat.
Claudia Purde, az önkormányzat ingatlankezelő részlegének osztályvezető-helyettese azonban felfedte, hogy a hatósági vizsgálat alapján a Mecénás Alapítvány 2010 óta nem fizette a vállalt tanulmányi ösztöndíjakat, így jogtalanul használta ingyen azt a területet, amelyre az Ady-központ épült.
„Az állami számvevőszék előírta a be nem hajtott bérleti díj összegének visszaszerzését” – közölte az önkormányzati illetékes. A 2003-ban aláírt szerződés alapján ugyanis az RMDSZ-es alapítvány köteles lett volna az általa javasolt személyeknek évi összesen 400 millió régi lej értékben 20 egyetemi ösztöndíjat biztosítani, úgy, hogy az összeg felét nagyváradi, román nemzetiségű hallgatók kapják.
Az ellenőrzés csak a 2013. januárja és 2014. márciusa közötti időszakra vonatkozott, így az önkormányzat erre a periódusra számolt fel késedelmi kamattal együtt mintegy 186 ezer lejes bérleti díjat. Ennek kifizetésére áprilisban szólították fel a Mecénás Alapítványt, majd, mivel nem fizette ki tartozását, novemberben pert indított a civil szervezet ellen.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)

Kiskapuk a jó szomszédhoz
Egy lendülettel három határátkelőt is átadtak november 8-án a román–szerb határszakaszon. A határátkelőhelyek számának növelése megkönnyíti a térség lakóinak „szomszédolását”, a szerb állampolgároknak az utat az Európai Unió felé, de a gazdasági kapcsolatok élénkülését várják tőlük.
Nyolcra nőtt immár a közúti átkelők száma Románia és délnyugati szomszédja, Szerbia között, amiből öt Temes megyében található. Az új határátkelőhelyek a történelmi Bánságnak a trianoni békediktátummal, majd az 1923-as román–jugoszláv határegyezménnyel elszakított területeit kötik össze. A romániai Fény, illetve a szerbiai Módos, továbbá Valkány és Egyházaskér, valamint Kunszőlős és Nákófalva között nyitották meg a határt. Utóbbi helyszínen Alekszandar Vucsics szerb és Victor Ponta román miniszterelnök vágta át a szalagot.
Szalagvágás kampányban
Minél inkább közeledtünk a határ felé, annál inkább sűrűsödtek a „Victor Ponta elnök!” feliratú plakátok az oszlopokon, és az út fölé kifeszített molinók. Az is szembeötlő volt, hogy Temesvártól Kunszőlősig (Lunga) majdnem valamennyi kanyarban láthatósági mellényt viselő rendőr posztolt, vagy civil ruhás „szervek” ütötték el az időt az út mentére félrehúzott járművekben. Arról nem is beszélve, hogy a kormányfői látogatásra kicsinosított falu központjában minden „mezei” érdeklődőt kiszállítottak az autóból, és arra köteleztek, hogy az utolsó három-négy kilométert gyalog tegye meg. Közben felettébb ügybuzgó és szervilis, már-már arrogáns határőrök igazoltattak, sőt fel is írták a neveket és a személyazonossági adatokat.
Hiába, az esemény a romániai elnökválasztás első és második fordulója közötti hétvégére esett. Az elővigyázatosságra talán magyarázat lehetne, hogy aznapra szociáldemokrata- és Ponta-ellenes tüntetést terveztek Temesvárra, de a miniszterelnök-államfőjelölt sokakat meglepve a szerb oldalról érkezett az avatóra – mint utóbb elmondta, az előző este már Belgrádban tárgyalt –, hogy aztán átsiessen a román oldalra, s ott várja szerb kollégáját. Így hiába álltak díszőrséget a szomszédos megyékből is buszokkal odaszállított határőrtisztek és altisztek, nem tiszteleghettek a miniszterelnök előtt.
Sztráda a Balkánra
Az egyórás késéssel kezdődő ünnepség szónokai többnyire az ilyenkor szokásos „tiszteletköröket” futották. Alekszandar Vucsics szerb kormányfő kijelentette: „Nákófalva és Kikinda lakói több mint húsz éve várják a határátkelő megnyitására tett ígéret beváltását. 2004-ig itt kishatárforgalom zajlott, amit felszámoltak. A nemzetközi határátkelő mai megnyitásával nemcsak az utat rövidítjük le a települések között, hanem a két népet is közelebb hozzuk egymáshoz.” Nebojsa Stefanovics szerb belügyminiszter kiemelte, hogy mintegy 30 kilométerrel lerövidítik az utat a régió egyik gazdasági központja, Temesvár felé, majd idézte a régi román szólást, miszerint Románia két örök barátra támaszkodhat: Szerbiára és a Fekete-tengerre. Victor Ponta biztosította a vendégeket, hogy Szerbia is számíthat a román kormány támogatására európai uniós csatlakozási tárgyalásai során. „Azt szeretném, hogy az Európai Unióban Románia legyen Szerbia legjobb barátja. Európa pedig nem lesz teljes és egységes, míg Szerbia és a környező országok nem válnak az unió tagjává” – mondta.
A három új nemzetközi határátkelőt rekordidő alatt nyitották meg, mintegy tíz hónappal a két kormány közötti megegyezés után, az infrastruktúrát alig hat hónap alatt alakították ki. Ponta bejelentette, hogy egy Belgrád-Temesvár autópálya építését is tervezik, ám a sajtó érdeklődésére árnyalta a beharangozót: „Ez nem finanszírozható európai uniós pénzekből, amíg Szerbia nem tagja az uniónak. Megtárgyaltuk Vucsics miniszterelnökkel, hogy a két ország közösen építheti meg a sztrádát, esetleg egy harmadik ország, vagy egy banki konzorcium finanszírozásával. A két ország szakminisztériumai dolgoznak a projekten, és remélem, jövőre nekiláthatunk a források előteremtésének.”
Határátlépési ábécé
A román–szerb határszakasz közel 550 kilométer, aminek majdnem fele szárazföldi határvonal. Vízen és vasúton is át lehet menni egyik országból a másikba, a közúti határátkelők száma pedig nyolcra emelkedett. „Egy átlagos napon a közúti határátkelőkön 1500-1800 személy halad át, a járművek száma két-háromszáz” – ecsetelte Gabriel Furcă, a kunszőlősi határátkelő parancsnoka. A Zsombolya–Szerbcsernye és a Temesmóra–Versecvát nemzetközi határátkelőn nonstop a forgalom, a november elején átadott új határátkelők azonban csak naponta reggel 8 és este 8 óra között tartanak nyitva, és csak a személyforgalmat szolgálják, a 3,5 tonnánál nehezebb gépjárművek nem használhatják. Uniós állampolgárok érvényes személyi igazolvány, az unión kívüliek útlevél, adott esetben vízum felmutatásával kelhetnek át.
Kinek jó ez?
Az új határátkelők megnyitásának a két országban élő nemzeti kisebbségek is örvendenek.„Akét közösségnek, a szerbiai románoknak, illetve a romániai szerbeknek is nagyon fontos ez a lépés. Bennünket, romániai szerbeket közelebb hoz az anyaországhoz, a néphez, amelyhez tartozunk, és biztos, hogy minden téren megkönnyíti a kapcsolatteremtést és az együttműködést Szerbiával” – fogalmazott Szlavomir Gvozdenovics, a Romániai Szerbek Szövetségének elnöke, parlamenti képviselő. A határátkelők megnyitásában nagy érdeme volt – az ünnepségen azonban egyéb elfoglaltsága miatt nem jelent meg – Marossy Zoltán Temes megyei alprefektusnak. Szerinte a Bánság romániai és vajdasági részén sorsközösségben élő magyaroknak, civil szervezeteiknek, egyházaiknak, oktatási intézményeiknek ezek a határátkelők nagy segítséget jelentenek majd a kapcsolattartásban „A romániai magyarságon belül mi, a délvidéki magyarságon belül ők számítanak szórványnak. Ezenkívül Budapestről nézve a Nagyvárad–Kolozsvár–Székelyföld tengely, illetve a Bácska–Újvidék tengely mentén élő magyarokat veszik számításba. Mi már nagyon a peremvidékre, a látóhatár szélére sodródtunk” – jegyezte meg kissé lemondóan Marossy Zoltán. Az ő kezdeményezésére indult be két-három éve a Bánság romániai, illetve szerbiai részére eső, de még jelentős magyar közösségek által lakott települések közti kapcsolatépítés. Kikinda, Nagybecskerek és Pancsova vonzáskörzeteibe eső helységekkel keresik a viszonyt a nagyjából hasonló helyzetű, szerkezetű és nagyságú Temes megyei települések. „Próbálkoztunk önkormányzatok szintjén, de észrevettük, hogy két-három találkozó után az angolul beszélők jönnek a rendezvényekre, ránk már nincs szükség – folytatta az alprefektus. – Így inkább a magyar közösségi vezetőkkel, civil szervezetekkel keressük a kapcsolatot. Persze általában az érdekvédelmi szervezetek égisze alatt.”
A mára elrománosodott egykori sváb településen, Kunszőlősön is nagyon várták már a határ megnyitását. A helybeliek távolabbról szemlélték az eseményeket, bár Ioan Dohotar portája alig kőhajításnyira van a vámtól, kapujából jól látszanak a szomszédos Nákófalva tornyai is „Jó volt az is, míg működött a kishatárátlépés, mert ami nem volt nálunk, megvettük ott, biciklivel is átmehettünk, nem kellett benzinre költeni – idézte fel a korábbi állapotokat. – Most is sok minden olcsóbban megvásárolható odaát. Ha csak aprópénzről is van szó, az itteni átlagember azt is megnézi. Sok családnak rokona is van a túloldalon, de azért szerintem nem fognak itt tömegesen átjárni.”
Kettős mérce
Tekintve, hogy Szerbia unión kívüli ország, furcsa, hogy ilyen sürgős volt a román fél számára a határ átjárhatóbbá tétele, miközben kicsit északabbra, Arad megyében már 2014 elején öt új román–magyar határátkelő megnyitásáról egyeztetett a két EU-tagállam kormánya. Ráadásul a Kisvarjas–Dombegyház, Ottlaka–Elek és Feketegyarmat–Gyula–Dénesmajor utak már elkészültek, a Nagylak-Csanádpalota történelmi út újjáépítése még tart, és tervek vannak a Pécska–Battonya útszakasz járhatóvá tételére is. A román kormány augusztusban jóvá is hagyta a kétoldalú közútfejlesztési keretmegállapodást, amelynek értelmében 20 határon átnyúló közúti és kerékpáros út épülhet meg uniós forrásokból, az új határátkelők felépítése mégis késik. Részben talán érthető a kivárás, mert ha Románia belátható időn belül beléphetne a schengeni övezetbe, szabad lenne a közlekedés, nem kellene határállomást építeni. Másrészt viszont tagadhatatlan, hogy mióta a PSD a fő kormányerő, a demokrata-liberális vezetőségű Arad megye infrastrukturális beruházásai, fejlesztései késve, vagy egyáltalán nem valósulnak meg. Példa erre az Aradot északról megkerülő körgyűrű két felüljárója építésének 2012-es felfüggesztése. Az ott kialakuló kilométeres dugók, többórás várakozások miatt a sofőrök körében hírhedté vált Arad, de a helyzet az egész országra rossz fényt vet.
Pataky Lehel Zsolt
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Demény Péter: A látens transzszilvanizmus
„Stai liniştită, nu sunt aşa de adormit. Szia! Puszikállak.”
Híres útjaim legutóbbiján, a Kolozsvár–Temesvár–Kolozsvár távon hallottam ezt a beszédet egy embertől, aki mögöttem ült a buszon, és nyilván a feleségével beszélgetett. A busz Váradtól Vásárhelyig közlekedett, s a nyugtatás, hogy tehát nem vagyok én olyan boldogtalan, arra vonatkozott, „nem alszom el, leszállok Kolozsváron”.
Tőlem azonban elvihették volna Tulceáig is, mert én már megkaptam, amiért érdemes volt ezt a göröngyös távot megtenni. Arrafelé, Várad és Temesvár között is akadt egy férfi, aki magyarrománul vagy románmagyarul beszélgetett, s ha így, hát az is értette, akivel. Ő Resicára igyekezett.
Azon töprengtem, hogy sok oka lehet Klaus Johannis megválasztásának. Az egyik a román jobboldal, amely Mircea Cărtărescutól Gabriel Liiceanuig a szebeni polgármester mellett kampányolt, ha már a szerintük angyali Monica Macoveinek semmi esélye nem maradt. A másik a külföldiek, akik a nagykövetségeken olyan dolgokat tapasztaltak, melyektől csak nőtt a felháborodásuk Victor Ponta ellen. A harmadik az erdélyi magyarok nagy részének szivárványos reménységei egy szász irányában (magammal is gúnyolódom).
De mindezek mellett mégiscsak létezik valamiféle latens transzszilvanizmus. Latens és öntudatlan, mondhatnám. Nem abban áll, hogy útitársaim lelkes Kós Károly- vagy Kuncz Aladár-olvasók lennének: amennyire meg tudtam állapítani, nem azok. Nem nevelik magukban az erdélyi gondolatot, nem tudatosítják transzszilván ösztöneiket, hajlamaikat, reflexeiket.
Ám azok mégiscsak léteznek. Öntudatlanul váltanak át egyik nyelvről a másikra, de azt tudják, hogy átválthatnak, mert az, akivel beszélnek, mindkettőt érti. Ha rákérdeztem volna, bizonyára nem is értik, mit akarok – azt viszont tudják, hogy a feleségük-barátjuk anyja magyar, vagy olyan helységben nőtt fel, ahol természetes, hogy ismerik a magyar nyelv egy rétegét.
Talán nem tévedek, ha azt állítom, ez a latens transzszilvanizmus is szerepet játszott Klaus Johannis megválasztásában. „Nem hittem volna, hogy a románok ennyire képesek lebontani a mentális falaikat”, mondta a lány, aki Váradig elvitt, és értettem, mire céloz: az ortodoxiára, Erdély elvesztésének mantrájára, arra, hogy románnak román elnöke és más ilyen etnicista ostobaságra. Erre van egy cinikus és egy optimista válaszom. Az első úgy hangzik: egy szásztól már nem kell félteni Erdélyt: nincs kivel elvigye. A második pedig úgy, hogy azok a kevert mondatok, melyek közül egyet a cikkem elején idéztem, sokat tettek a lebontásban. Ha nincs elméleted rá, akkor is tudhatod, hogy a nem-román feleséged vagy barátod is ember, itt él, nagyjából azt élte meg, amit te – és ha ezt tudod, párhuzamot vonhatsz közte és aközött a másik ember között, aki most indul az államelnöki posztért.
„Te pup, drága lelkem.” Erdélyben (és a Partiumban meg a Bánátban) sokan élnek olyanok, akik így búcsúznak el, és nem volna jó, ha a számuk csökkenne.
maszol.ro

Műkedvelők profi irányítójaként küzdeni közönnyel, „hajléktalansággal”
„Elmélyültebben állok mindenhez hozzá, nem érzem, hogy olyan nagyon sokat tudnék, épp ellenkezőleg: folyamatosan tanulni akarok, és várom azt a rendezőt, aki szól, ha valami nem megy, akinek nem jó akárhogy, amit csinálok” – beszélgetés Csatlós Lóránt nagyváradi színésszel, az Oberon Csőszínház vezetőjével.
– Csíkszereda és Nagyvárad között nem éppen egy ugrásnyi a távolság, nem mondhatni, hogy sokan vállalják a hegyek közül az alföldre települést, Csatlós Lóránt viszont már a tizenhetedik színházi évadot kezdte meg Nagyváradon. Mennyire volt nehéz megszokni az ábeli rengeteg után a sík mezőt, pontosabban a szülővárosától nagyon sokban különböző település mentalitását?
– Éppen mostanában lettem „félidős”, vagyis már annyi időt éltem Váradon, mint azelőtt Szeredában, közbeékelve természetesen a vásárhelyi négy évet. A lényeg az, hogy már megvan Váradon az otthonérzetem, habár nyaranta ugyancsak hazamegyek szabadságra. Csíkszeredában, édesanyám mellett visszaváltozom gyermekké, nemcsak azért, mert ugyanúgy kényeztet, mint régen, de például a legtermészetesebben veszem le a polcról a régi olvasmányaimat. Egy hónapra lehullnak rólam a váradi problémák, amikor pedig hazajövök, akkor ugyanez fordított előjellel is megtörténik.
Csatlós Lóránt
1975. június 14-én született Csíkszeredában. Szülővárosában érettségizett, majd 1994 és 1998 között Marosvásárhelyen végezte a színművészeti egyetemet. Azóta a nagyváradi Szigligeti Társulat tagja.
Számomra a beilleszkedés azért sikerült olyan gyorsan, mert az első évad kisebb feladatai után a második évadban három nagyon jelentős szerepet kaptam: Tamási Énekes madár, illetve Thornton Wilder Mi kis városunk darabjának főszerepét, illetve Csehov Három nővérében az ugyancsak fontos Tuzenbach hadnagy figuráját alakíthattam. Nem mondhatom, hogy nem örültem akkor, az Énekes madár Mókáját egyenest ajándéknak éreztem, most viszont már világos, hogy jobb lett volna, ha ezt a három nagy szerepet három évadban játszhattam volna el.
Ennek a „sűrítettségnek” köszönhetően kaptam meg egyszerre a közönségdíjat, az induló színészek számára alapított Földes Kati-díjat, valamint a nívódíjat, a következő évad végén pedig a Varadinum-díjat. Nem hiszem, hogy jót tett a „díjözön”, nem jó elhalmozni a fiatalkori egót, az akkori viselkedésemre mindenképpen ki is hatott: sok olyasmit tettem, amire nem szívesen gondolok vissza. Na de következett egy csendesebb időszak: nyolc éven át úgymond kispadon ültem – jogosan és indokoltan. Szükség volt erre ahhoz, hogy magamba szálljak, hogy beérjek, és értékelni tudjam a kisebb feladatokat. És mivel több volt a szabadidőm, ekkoriban születtek meg az amatőr csapattal kapcsolatos projektek.
– A műkedvelő színjátszás Váradon semmiképpen sem jelentett szűzföldet, és itt nem is a huszadik század elején lábra kapott mozgalomra gondolok, hanem a hetvenes-nyolcvanas évek legendás Kortárs-fílingjére. Milyen újdonságot hozott Csatlós Lóránt ebbe a hagyományba?
– A Kortárs valóban fíling volt, bár én csak hallomásból tudom, de más időknek volt a csapata, amikor elsődleges közösségszervező és -összetartó erőt jelentett. Nem volt az a rohanás a megélhetés után, ami manapság van, vagyis munka után, délutánonként nyugodtan össze lehetett ülni „kortársozni”. A 90-es évek második felében aztán beindult a színitanoda, ami különbözött ugyan a Kortárstól, de például az egyik nagyon jól sikerült önálló előadását, Goldoni Különös történet című darabját be is építettük a Szigligeti évadába.
A tanoda harmadik évében kezdett el működni a Partium Színpadnak nevezett csapat, csakhogy elfogyott az infrastruktúra, és úgy gondoltam, hogy függetlenítem a tanodától. Ez épp akkoriban történt, amikor aránylag kevés feladatot kaptam a színháztól, jutott időm a szervezésre. És létrejött az a bizonyos aranycsapat, amivel a legszebb feladatokat oldottuk meg. Körülbelül tizenöt állandó taggal működött két éven át, de lemorzsolódtak, maradt a nyolctagú keménymag, amivel 2002-ben például megcsináltuk A kis herceget. Huszonnégy előadásunk volt belőle különböző helyeken, mindig óriási sikerrel.
Ez volt az a pillanat, amikor a Partium Színpadot bátran nevezhettük volna külön társulatnak, hisz akármilyen komoly darabot előadhattunk volna. 2007-től alakultunk át Oberon Csőszínházzá, mert a Partium név már egyre leterheltebb lett Váradon. Megteremtettük a jogi hátteret, bejegyeztetve az Oberon Kulturális Egyesületet. Megnyílt a lehetőség a pályázatok előtt, a forrásaink stabilak lettek, gyakorlatilag mindig van annyi pénz, amennyi a technikai eszközökre kell.
Épp csak állandó teremre nem futja, innen ered tulajdonképpen a nevünkben a „hajléktalanságot” is jelentő csövességre utalás. Szóval most egy kicsit a ló másik oldalára estünk, hisz annyi kütyünk van, hogy csak bírjuk előadás előtt beépíteni. Nagyon macerás ez, hogy van mindenünk, épp csak ember kellene még.
– Fiatal színészként nem volt fennakadás a majdnem kortárs fiatalokat irányítani? Kerülöm a fegyelmezés kifejezést, de végeredményben ez érdekelne.
– Számomra magától értetődő volt, mivel csak második próbálkozásra jutottam be a színire, az otthon töltött egy év alatt a diákszínjátszók közt működtem, és már csapatot is alakítottam magamnak. Olyanszerű volt ez a munka, mintha a karom meghosszabbítása lenne és a tekintéllyel is épp ezért nem volt gond. A Partium Színpad idejében már nagyon megbíztak bennem, és eleve úgy láttunk a csapattal munkához, hogy ha valamit nem értenek, visszakérdeznek, mindent többször megrágunk, vagyis abszolút közös munkára építettem, nem tekintélyelvűségre, és mégis épp ezért volt tekintélyem.
El sem lehetett akkor képzelni, hogy valaki késsen, lógjon, lazsáljon, ma már viszont úgy érzem, hogy ha az ilyen szellemiségű amatőr színjátszás még nem is szűnt meg teljesen, de már megszűnőben van. Most is jó a viszony, tekintélyem is van, igaz, közben nőtt a korkülönbség is. Nehezebb fegyelmet tartani, inkább elnézem a késéseket és a hiányzásokat, rengeteg kompromisszumot kell kötnöm.
Mostani stabil csapatunk tulajdonképpen 6-8 fős, nehéz motiválni őket. Nem a tévé vagy a számítógép elé ragadtakról beszélek, hanem a kreatív fiatalokról. Akik viszont néptáncra, olvasókörre és még ki tudja, milyen foglalkozásokra járnak, holott a színjátszás egész embert igényel. Ez a sok irányba szétszórt figyelem nem volt a Kortársnál, vagy az 1990 után hirtelen felszabadult energiák adta nagyon erős motivációk idején, a Partium Színpad első négy évének csapatánál, amellyel most is meg tudnánk csinálni A kis herceget.
Nemcsak Váradon van ez így, hanem máshol is: egy-egy fesztiválra még össze-össze jönnek, de közben ahogy változott a világ, úgy alakult át a műkedvelő színjátszás is. A televíziózás kultúrája, majd az internetfogyasztás annyira beleette magát a mindennapokba, hogy közönyössé tette az embereket. Ez a folyamat nagyon jól végigkövethető az Oberonnál: szétszéledt a csapat, egyrészt mert vagy tizenöten jutottak be a színire (volt olyan év, hogy egyszerre négyen), mások családot alapítottak, úgyhogy még lehetett ugyan pótolni a kimenőket, de már egyre nehezebb és nehezebb volt az időpontok egyeztetése, a tréningekre egyre kevesebben jöttek. Vagyis a folytonos toborzás állapotát éljük.
– Ha egy fiatal úgy érzi, hogy szívesen venne részt a csapat munkájában, miből, hogyan kell felkészülnie?
– A színpadi készségeket úgysem lehet egyszeriből letesztelni, az majd az improvizációs tréningek alatt derül ki. Voltak olyanok, akik évekig jártak hozzánk, de valami miatt nem kaptak szerepet. Aztán megérkezett a nagy lehetőség: a hűséget jutalmazni kell, s ha nem hagyott cserben minket, kapott feladatot. Akik most járnak, nagyon lelkesek, de ahányan, annyi félék. Én felelősnek tartom magam értük, igyekszem összefogni a csapatot, de bevallom, előfordul, hogy örülök, ha a próbákra sikerül mindenkit összegyűjteni.
Jelenleg az amatőr színjátszás helyzetén nálunk az változtatott sokat, hogy ez immár a negyedik évad, amikor a színházzal közösen működik a Színház az iskolában, iskola a színházban projekt. Rengeteg tehetséges fiatalt tudnak foglalkoztatni, az újabb felfedezettek nem is az Oberon felhívására jelentkeztek, hanem a suliprogram révén kerültek színházközelbe. Évek óta foglalkoztat, hogy az Oberont át kell valamiképpen értelmezni, csak még azt nem tudom pontosan, hogyan, milyen irányba. Működik a SZITA is, az új színitanoda, de onnan is sokan lemorzsolódnak. Változásra mindenképp szükség van.
– Hallottam egy új projektjükről, az Oberon fotóprojektről. Ez miről szól?
– Nekem a fotózás régi hobbim, vagy mondhatom szerelmemnek is, erről tudnak az emberek és sok fiatal fordult hozzám fotós tanácsért. Nem olyanok, akik csak kattintgatnak nyakra-főre, és töltik azonnal a közösségi oldalakra, hanem akiknek valamiféle koncepciójuk van, és technikailag is tökéletesebbet szeretnének készíteni. Én ugyan nem vagyok profi fotós, de tetszett az Oberon műszaki mindenesének, Danilics Tibornak az ötlete, hogy fel kellene karolni, bátorítani a fiatal fotózókat, különösen, hogy az Oberon Kulturális Egyesület státusában mindenféle művészeti ág szerepel, és intézményesen lehetne végezni.
Sokan jelentkeztek, a műveket elbíráló zsűri elnöke igazi szakember, vizuális művészetek szakon diplomázott. Ha a kezdeményezés bejön, és sikere lesz, évente vagy félévente meg fogjuk ismételni. Egyelőre még keressük az utat, de nem kizárt, hogy lesznek tematikus fotóösszeállításaink például. Még az anyagi oldalát sem igazán látjuk, eddig ugyanis minden rendezvényünk ingyenes volt, bíráltak is emiatt sokan, de hát így kezdtük, s még a legutóbbi két igazán komoly produkciónk, a Kilátások(k) és a Vitaminok című műsorok is ingyenesek voltak.
– Végezetül kérem, kanyarodjunk vissza „a kályhához”, ahonnan elindultunk: a tizenhetedik évadban Csatlós Lóránt hogyan látja színművészi karrierjének alakulását?
– Amikor végeztem, Gáspárik Attila azt mondta, hogy kb. 40 évesen fogok beleérni a saját szerepkörömbe. Akkor ez egyáltalán nem esett jól, de most kezdem úgy látni, hogy igaza volt. Kezdem ismét azt érezni, hogy van számomra feladat a színházban bőven, habár az a fajta tűz, energiatartalék, ami 24 évesen igyekezett feltörni bennem, mostanra természetesen már jócskán lohadt, ugyanakkor ami megmaradt, az sokkal stabilabb lett.
A lelkesedésem mit sem csökkent, mert ha múlni kezdett volna, akkor már az Oberont rég abbahagyom. Elmélyültebben állok mindenhez hozzá, nem érzem, hogy olyan nagyon sokat tudnék, épp ellenkezőleg: folyamatosan tanulni akarok, és várom azt a rendezőt, aki szól, ha valami nem megy, akinek nem jó akárhogy, amit csinálok. Az idei évad első darabjában, a Liliomban az orvos szerepét játszom, a szilveszteriben nem vagyok benne, úgyhogy januárig az Oberonra koncentrálhatok, közben pedig várom, milyen feladatom lesz még az évadban.
Mindeközben időről időre arra gondolok, hogy ennek a folyamatosan erősödő, kifejezetten gyilkos közönynek a hatására húsz év múlva vajon lesz-e még érdeklődés nemcsak a színház, de általában a kultúra iránt. Elérkezik-e hozzánk is az a világ, amikor már nem a megélhetés lesz az elsődleges, és ismét egyre többen fognak majd érdeklődni aziránt, amire húsz évvel ezelőtt én az életemet tettem fel?!
Molnár Judit |
Krónika (Kolozsvár)

Hagyományőrzés és modernség
Nagyvárad- Szombaton a Szakszervezetek Művelődési Háza biztosított helyszínt az RMDSZ és a Pro Rogériusz Kulturális és Közösségi Egyesület által szervezett VIII. Ki Mit Tud?! középdöntőjének.
Nagy volt a jövés-menés egész nap szombaton a Szakszervezetek Művelődési Házában: az RMDSZ Bihar megyei szervezete és Pro Rogériusz Kulturális és Közösségi Egyesület által a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával rendezett VIII. Ki Mit Tud?! tehetségkutató verseny középdöntője zajlott, melyre nem csupán Váradról, hanem a megye minden szegletéből érkezett több száz fellépő, illetve szurkoló. Ahogy Biró Rozália szenátor, fővédnök fogalmazott köszöntőbeszédében: hagyományőrzés és modernség ötvöződött ezekben a különböző műfajú produkciókban, bebizonyítva azt, hogy fontos odafigyelni rá, illetve megbecsülni a Bihar megyei magyarságot, mert kreatív, tehetséges, leleményes és ötletekkel teli, komoly értékeket hordoz magában és tud felmutatni.
Czvikker Katalin főszervező gratulált a továbbjutottaknak. A döntőre december 6-án, szombaton 17 órától kerül sor a Szigligeti Színházban, és a gálaünnepségen versenyen kívül fellép a Romániai Magyar Nyugdíjasok Szövetsége, valamint a Gitáros csoport.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Bábok és egerek Nagyváradon
Csütörtökön és pénteken este kettős szereposztásban mutatták be a Diótörő és Egérkirály című családi musicalt. Mi az utóbbin voltunk jelen, melynek főszerepét Peller Károly játszotta.
A szerelem olyan akár a szél, nem láthatod, de érzed- hangzik el valahol ez az örök érvényű igazság egy párbeszéd során a darabban. Mert hát a Színház az iskolában- iskola a színházban program keretében, Tóth Tünde rendezésében és Cári-Baczó Tünde koreografálásában bemutatott Diótörő és Egérkirály című családi musical, talán a legnépszerűbb karácsony mese miről is szólhatna másról, mint erről a csodálatos érzésről, mindenkinek, akik szeretik a gyönyörűséges történeteket és a csodákat. És mert ezen csodálatos ünnepen éjjelén sok varázslat történhet, még akár az is előfordulhat, hogy a játékok életre kelnek, s a fából készült Diótörő irányításával harcba indulnak az őket megtámadó gonosz Egérkirály, és félelmetes seregének tagjai ellen, akik elveszítették az emberek szeretetét. A cincogók felett aratott győzelem után aztán Diótörő magával viszi az álmodozó kislányt, Marikát mesebeli birodalmába, hogy egymás jegyesei lehessenek.
Lelkesek
A hat váradi iskolából verbuválódott fiatalok korukra jellemzően lelkesek, dinamikusak, őszintén közelítik meg a játékot, és ugyanakkor meglepően jó énektudással rendelkeznek. Hitelesek és meggyőzőek, belakják a színpadot, mintha évek óta együtt játszanának Peller Károllyal, a budapesti Operettszínház művészével, s nem csupán néhány hónapja próbálnának közösen. Jó volt, nézni, látni hallani őket, velük együtt dúdolni talán a Tetem-tangót vagy a Minden sajtok urát. Akik tehát szeretik a minőségi jó zenét (a közel három órás előadásban igazi fülbemászó slágerek csendülnek fel a gospel-től, a swingen keresztül egészen a tangóig sokféle zenei műfaj képviselteti magát), és szeretnek szeretni, azoknak azt ajánljuk, hogy feltétlenül nézzék meg a produkciót.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Hegedüs: Nagyvárad a valóságban is Szent László városa
,,Több évtizednyi csendet kell megtörniük azoknak a szakembereknek, akik a múltunkat és a múlthoz kapcsolódó értékeinket igyekeznek napvilágra hozni Erdély- és országszerte” – hangsúlyozta Hegedüs Csilla, az RMDSZ kulturális minisztere vasárnap Nagyváradon.
A tárcavezető Biró Rozália Bihar megyei szenátorral és Pásztor Sándor vízügyi államtitkárral együtt a nagyváradi vár kutatásával és felújításával foglalkozó szakemberekkel találkozott. A régészeti ásatásokat Emődi Tamás műépítész és Mihálka Nándor régész mutatta be.
A kutatások során előkerült egy középkori lakótorony, valamint az Árpád-kori székesegyház egyik szárnya, amelynek építése Szent László korához köthető. A látogatást követően Hegedüs Csilla kiemelte: fontos, hogy ezeket a Kárpát-medencében egyedi értékeket bemutassák a látogatóknak és folytatódjon a régészeti kutatás az épület udvarán, hiszen ott a Szent László által alapított püspökség még több tárgyi bizonyítékára bukkanhatnak.
A találkozó alkalmával áttekintették a kialakítandó vármúzeum helyzetét, amelyben helyet kell kapnia az 1882-es régészeti ásatás leletanyagának és a most felfedezett értékeknek is. Ugyanakkor megállapították: a városvezetés mindent meg kell tegyen annak érdekében, hogy a kutatást és a helyreállítást megfelelően felkészült szakemberek vezessék, hisz a nagyváradi vár értékei egyedülállóak kelet-közép Európában.
,,A Regionális Operatív Programból finanszírozott munkálatok keretében zajló régészeti feltárás bizonyíthatja, hogy Nagyvárad nemcsak a legendákban, de a valóságban is Szent László városa” – emelte ki Hegedüs Csilla hozzátéve: az erdélyi magyarság ezer éve értéket teremt, ezt meg kell őriznünk és bátran meg kell mutatnunk a világnak.
maszol/közlemény

A nagyváradi vár kutatásával foglalkozó szakemberekkel találkozott Hegedüs Csilla
„Több évtizednyi csendet kell megtörniük azoknak a szakembereknek, akik a múltunkat és a múlthoz kapcsolódó értékeinket igyekeznek napvilágra hozni Erdély- és országszerte” – hangsúlyozta Hegedüs Csilla kulturális miniszter vasárnap Nagyváradon, ahol Biró Rozália Bihar megyei szenátorral és Pásztor Sándor vízügyi államtitkárral együtt a nagyváradi vár kutatásával és felújításával foglalkozó szakemberekkel találkozott. A régészeti ásatásokat Emődi Tamás műépítész és Mihálka Nándor régész mutatta be.
Vár, Nagyvárad
A váradi palota általunk ismert díszítményei is ebben a korszakban készültek. Valószínű, hogy a déli oldalon nyílt főkapu egykori keretét rajzolta le id. Storno Ferenc a 19. század végén, s szerencsénkre ennek a keretnek egy töredéke ma is létezik. Így kimondhatjuk, hogy ez a keret szerkezetében és méreteiben is megegyezett a gyulafehérvári fejedelmi palota 1626/27-ben készült, ma is álló főkapujával.  A váradi palota együttesében is, nyugati szárnya tekintetében is Bethlen Gábor korának a kiemelkedő alkotása, melynek értékét csak emeli, hogy benne maradtak fenn egy figurális stukkó-kompozíciónak a maradványai - egyedül Európának ezeken a Bécsen inneni tájain.  A termet fedő dongaboltozat boltfiókjainak lunettáiban illetve a rövid oldalakon, a boltozat alatt nyolc [...]
A kutatások során előkerült egy középkori lakótorony, valamint az Árpád-kori székesegyház egyik szárnya, amelynek építése Szent László korához köthető. A látogatást követően Hegedüs Csilla kiemelte: fontos, hogy ezeket a Kárpát-medencében egyedi értékeket bemutassák a látogatóknak és folytatódjon a régészeti kutatás az épület udvarán, hiszen ott a Szent László által alapított püspökség még több tárgyi bizonyítékára bukkanhatnak.
A találkozó alkalmával áttekintették a kialakítandó vármúzeum helyzetét, amelyben helyet kell kapnia az 1882-es régészeti ásatás leletanyagának és a most felfedezett értékeknek is. Ugyanakkor megállapították: a városvezetés mindent meg kell tegyen annak érdekében, hogy a kutatást és a helyreállítást megfelelően felkészült szakemberek vezessék, mivel a nagyváradi vár értékei egyedülállóak Kelet-Közép-Európában. (rmdsz-tájékoztató)
Transindex.ro

Dr. Héjja Julianna Erika, a Békés Megyei Levéltár fő levéltárosának előadása a Kovách Géza-emléknapon
Arad krónikása, Kovách Géza történész-tanár tudományos munkássága
Működése fő színterén, Aradon nehéz Kovách Gézáról szólni. Itt, ebben a városban és javarészt a Csiky Gergely Főgimnázium falai között telt életének java része. Sokak személyes ismerőse volt a tíz éve elhunyt tanár, a tudós, az ember, a barát, mindenki Gazsija. A róla kialakult kép – különösképpen a tudósportré – a Magyar Nemzeti Levéltár Békés Megyei Levéltárába, Gyulára került irathagyatéka alapján tovább finomítható.
Kovách Géza 1925. december 22-én született Székelyudvarhelyen. Alapfokú iskoláit 1936–1940 között a zilahi református elemiben, gimnáziumi tanulmányait ugyanitt, a Wesselényi Kollégiumban folytatta. A múlt iránti érdeklődése már ekkor megmutatkozott, ötödik osztályban a magyar történelmi versenyvizsgán jutalomban részesült. A középiskolai évek alatt osztálytársával, az író, szociográfus László-Bencsik Sándorral (1925–1999) diáklapot is szerkesztett. 1944-ben érettségizett, de a háború és a hadifogság miatt csak 1946-ban iratkozhatott be a kolozsvári Bolyai Egyetemre. 1948-ban itt végzett történelem–néprajz–földrajz szakon. Tanulmányai befejezését követően egy évig a Gunda Béla vezette Néprajzi Intézetben gyakornokoskodott. Ennek a nyitott, rendkívül közvetlen fiatal professzornak sikerült hallgatói körében a néprajz iránti érdeklődést felkelteni, közös terepbejárásokat szervezett, sőt aktív gyűjtőmunkára is serkentette őket, s a társszerkesztésében Budapesten megjelenő rangos folyóiratban, az Ethnographiában publikálási lehetőséget is biztosított számukra. Kovách Géza is már 1947-ben megbízást kapott egy Gunda-szemináriumon – a gyermekkorában meghatározó szerepet játszó helyszín – Zilah mészárosai szokás- és szókincsanyagának összegyűjtésére. Hozzá hasonlóan a többi diáktárs – Kós Károly, Faragó József, Nagy Olga, Palkó Attila – aktívan bekapcsolódott az anyaggyűjtésbe. Valamennyien komoly veszteségként élték meg a történelmi sorsfordulást, amelynek nyomán a professzor magyarországi tanártársaival együtt 1948 tavaszán kénytelen volt a Bolyai Egyetemet elhagyni. Gunda Debrecenben kapott katedrát, ahol rövid időn belül európai hírű tanszéket szervezett, de közben folyamatosan ápolta kolozsvári kapcsolatait is. Még az ő ösztönzésére készült el Kovách Géza első nyomtatásban megjelent írása, egy román folklorista, Gheorghe Pavelescu Bihar-hegységben végzett kutatásait összegző tanulmánykötetéről írt recenziója. A könyvismertetést 1948-ban a már említett Ethnographia közölte. Egy évvel később ugyancsak az Ethnographiahozta Kovách Géza első önálló, a szilágysági népi űrmértékekről szóló szakcikkét is.
Gunda Béla jelenléte, közvetlen útmutatásai híján a biztató néprajzos indulás megfeneklett, s Kovách Géza a kolozsvári egyetem középkori történelmi tanszékére került, ahol 1948–1951 között Jakó Zsigmond asszisztense lett. A professzor felkérésére 1948-ban a bomló zilahi céhrendszer (fazekasok, csizmadiák, tímárok, gubások) sajátosságait vizsgálta meg. 1949-ben újabb megbízást kapott a Szilágy vármegyei (Közép-Szolnok, Kraszna) és a zilahi levéltárak felmérésére. Az ott látottakról írt jelentésének nagy szerepe volt abban, hogy Jakó Zsigmond 1950 nyarán egy munkacsoporttal szállt ki Zilahra a pusztulásnak kitett anyag megmentése érdekében. A csapat tagja volt Kovách Gézán kívül Dani János, az Erdélyi Múzeum levéltárosa, két fiatal történelemtanár, Szabó Klementina és Szőcs Gyula (a későbbi Bartók-kutató) és Vágó Béla egyetemi tanársegéd, utóbb a haifai egyetem professzora. A II. világháború utáni iratmentés kiterjedt a hadadi Wesselényi, a bonyhai Bethlen család levéltárára is, de gondoskodtak a zilahi fazekasok céhleveleinek múzeumba helyezéséről is. 1950-ben a nagyváradi püspöki levéltár közép- és koraújkori részét juttatták megfelelőbb viszonyok közé. Ez az irategyüttes különösen jelentős forrásértékkel bírt, ugyanis Bihar vármegye és Nagyvárad város XVIII. század előtti levéltára rendkívül hiányos volt. Az ekkoriban, az 1940–50-es évek fordulóján megismert és biztonságba helyezett iratanyag évekre szóló kutatási témát jelentett a fiatal Kovách Géza számára, bár 1951-től a tudományos munka évtizedeken át csak mint szabadidős tevékenység lehetett jelen az életében. Kovách Géza ugyanis kénytelen volt megválni kolozsvári egyetemi állásától is: 1951-ben Aradra helyezték, először a külvárosi, Mosóczy-telepi iskolába került, majd rövid időre a tanítóképzőbe, végül 1954-től a magyar reál-humán líceum tanára lett, innen vonult nyugállományba 1986-ban. Teljesítménye, elért eredményei különösen a kényszerű váltás figyelembevételével értékelődnek fel.
Az 1950-es évek első fele nemcsak Kovách Géza pályakezdése, hanem az erdélyi magyar történetírás egésze szempontjából is válságos időszak volt. A közlési lehetőségek rendkívüli módon beszűkültek, a cenzúra és a nyelvi nehézségek bénították a színvonalas munkát, sok írás az íróasztalfiókok mélyén pihent. Az évtized első felében jórészt munkásmozgalmi írásokat és alkalmi jubileumi megemlékezéseket bocsáthattak közre. Az oldódás jeleként 1956–1957-ben megjelent a Bolyai Farkas- és Kelemen Lajos-emlékkönyv, és a háború utáni általános fejlődésnek megfelelően – ahogy Jakó Zsigmond fogalmazott a menekülés egyik formájaként a cenzúra és a politika durva és szakszerűtlen beavatkozásai elől – a társadalom-, művelődés- és gazdaságtörténeti kutatásokra helyeződött a hangsúly. A kijelölt úton haladt Kovách Géza is, aki a Gunda Bélától kapott rendszert és módszert, a Jakó Zsigmondtól elsajátított forráskritikát, igényességet és kitartást kamatoztatva kezdte el az 1940–1950-es évek fordulóján a losonci Bánffy család gazdasági iratainak kutatását Kolozsváron. 1955-re már Aradon készült el a családi allódium 19. század eleji birtokrendezési kísérleteit ismertető, primer levéltári forrásokon alapuló tanulmánya. Még ugyancsak a kolozsvári egyetemi évek alatt összegyűjtött könyvészeti és levéltári cédulaanyagból született meg Kovách Géza első monográfiája, A zilahi céhek története. A kötet a bukaresti Tudományos Könyvkiadó 1956-ban indított Gazdaságtörténeti tanulmányokcímű sorozatában jelent meg 1958-ban, Jakó Zsigmond, Imreh István, Csetri Elek, Benkő Samu kismonográfiái után. Dankó Imre etnográfus szerint a könyv igazi értéke abban áll, hogy nemcsak egy lineáris szervtörténetet kap az olvasó, hanem széles összefüggésrendszerbe ágyazva megismerheti a céhszokásokat, a céhkötelék fellazulásának hátterét. A kötetből a néprajzi megközelítés sem hiányzott, Kovách Géza írott források és idős kézművesek beszámolói alapján rekonstruálta öt zilahi mesterség – tímárok, csizmadiák, gubások, fazekasok, mészárosok – XVIII–XIX. századi munkamódszerét, eszközkészletét és termékeit is.
Kovách Géza a zilahi céhtörténet megjelenését követő időszakot, az 1960-as évek jó részét, az Arad megyei és városi forrásadottságok- és lehetőségek alapos feltérképezésével töltötte. Ekkoriban inkább rövidebb terjedelmű újság- és folyóiratcikkek, témába vágó részlettanulmányok jelentek meg a tudós-tanár neve alatt, továbbá – mint a pedagóguspálya iránt elkötelezett tanárember – pedagógiai, oktatás-módszertani referátumokat írt. Az 1970-es évekre már Arad és a megye történetének elismert, értő kutatójának számított, Ahol Dózsa és Horea hadai jártak című tanulmánykötetének recenzensei külön kiemelték a szerzőről, „bár nem az aradi táj szülötte, munkája révén belegyökerezett a tájba a katedra és a könyv embere”.
A Kriterion Kiadó 1967-ben indított népszerű Téka-sorozatában 1971-ben megjelent, Erdélyi jobbágyok panaszlevelei című újabb dokumentumválogatásban a Mária Terézia-féle úrbérrendezéstől 1848-ig tett közzé 85 szívbemarkoló folyamodványt. A bevezető tanulmányban itt is „tankönyvbe illő pontossággal” részletezte a jobbágyság rétegeződését, a jobbágyi terhek és szolgáltatások fajtáit. Kovách Géza ez után a társadalomtörténeti kitérő után az Arad megyei települések vonatkozásában is elkészített egy, a zilahihoz hasonló, XVIII–XIX. századi kézművesipar-történeti összeállítást. A román nyelvű monográfia 1974-ben Aradon jelent meg. A későbbiekben hosszú időre elkötelezte magát az ipartörténet mellett, megkezdte a céhszabályzatok szisztematikus összegyűjtését, 1978 szeptemberétől Binder Pál brassói történésszel közösen folytatta ezt a munkát a készülő, A céhes élet Erdélyben című válogatáshoz. A teljességre törekedve egykori kolozsvári egyetemi kapcsolatait is latba vetette, a gyergyói céhes anyag felkutatásában például tanítványa, Tarisznyás Márton muzeológus, néprajzkutató volt a segítségére. Az 1981 nyarán kiadott kötet kedvező sajtóvisszhangra talált határon innen és túl is. Egyedülálló, a magyarországi céhkataszter előtt addig ismeretlen privilégiumokat, céhuniós szabályzatokat tettek közkinccsé benne. A kötet a szerzők számára belépőt jelentett a Veszprémi Akadémiai Bizottság, majd ennek Kézművesipar-történeti Munkabizottsága nemzetközi szimpóziumaira. Évről-évre meghívást kaptak az Éri István, Nagybákay Péter szervezte rendezvényekre, ahol Kovách Géza 1982–1992 között három előadást tartott az aradi kalmár céhekről, a Bánság és Körös-vidék 18. század eleji mezővárosi kézművességéről, valamint Arad megye kisiparáról a XIX. század utolsó harmadában. Binder Pállal a kapcsolat a közös kiadvány megjelenése után sem szakadt meg, együtt állítottak össze egy céhbibliográfiát, ám a Binder által felvetett városi belső rendtartások Téka-kiadása, vagy Kovách Géza a Dózsa-féle felkelés elbeszélő forrásainak összegyűjtésére irányuló javaslata – másikuk érdeklődésének hiányában – nem valósult meg.
Kovách Géza a veszprémi szerepléseken kívül is – lehetőségeihez mérten – aktívan bekapcsolódott a nemzetközi tudományos életbe. A tanítási szüneteket kihasználva rendszeresen kutatott budapesti közgyűjteményekben: a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárában talált rá a történész Márki Sándor levelezésére és több tudóshagyatékra. Ennek a nagy merítésnek a részeredményeit a bukaresti magyar életet felvillantó forráskiadványban hasznosította – nagy részben Veress Endre, Jancsó Benedek, Koós Ferenc levelezésére építve.
Kovách Géza a továbbiakban is fáradhatatlan szorgalommal folytatta a tudományos kutatást. A Magyar Országos Levéltárban az 1767–1780 közötti úrbérrendezés Bánságra, Körösök vidékére vonatkozó statisztikai adatait cédulázta ki. 1978 nyarán Araddal kapcsolatos anyaggyűjtést végzett, 24 napos bécsi, német- és olaszországi kutatóút keretében a vatikáni levéltárat is felkereste, Nürnbergben – a Dózsa-téma iránti érdeklődést ébren tartva – a Hunyadi-archívumban kutatott. 1983. évi újabb német kutatóútjának egyes állomásairól – köztük Drezda, Lipcse, Meissen, Potsdam – a VörösLobogóban saját rovatban, az Úti jegyzetekben számolt be az érdeklődő olvasóközönségnek. T. Mérey Klára pécsi egyetemi tanár javaslatára Kovách Géza Egyed Ákossal meghívást kapott az 1994-ben Milánóban megrendezett 11. agrártörténeti kongresszusra, s bár a kiutazás végül elmaradt, távollétében is felolvasták a Temesi Bánság 1718–1828 közötti mezőgazdasági fejlődéséről szóló írását. A tanulmányt kivonatolva, folytatásokban a Jelen olvasói is megismerhették, a rezümét 1995-ben a Világtörténetközölte. A témáról szóló kiérlelt monográfiát 1998-ban a Csongrád Megyei Levéltár Szegeden jelentette meg. Ebben feldolgozta az úrbérrendezés és a II. József-féle népszámlálás iratanyagát, valamint az 1828. évi országos összeírás szerteágazó statisztikai adatsorait. Árnyalni tudta a bánsági betelepítések folyamatát, tervszerűségét, kitért a mezőgazdaság technikai fejlődésére, a vízlecsapolás, csatornázás, a nemesített növénytermesztés kérdésére, azaz a térség gazdasági fejlődésének leglényegesebb mozgatórugóira. 510 falu terjedelmes adatsorát rendszerezte, dolgozta fel – s tegyük hozzá, mindezt hagyományosan, papíron, számítógép nélkül tette.
1999-ben a 150. évforduló alkalmából az aradi vértanúk előtt tisztelgett Az emlékező városcímű dokumentum- és forrásválogatásával. Korábban még nem közölt írásokat, szépirodalmi alkotásokat szerkesztett egybe ebben az utolsó forráskiadványában. A hátralévő években települési kismonográfiákat alkotott, az eltűnt Arad megyei településkataszter megjelenését 2005-ben sajnos már nem élhette meg.
A pálya végén, az ezredfordulón Kovách Géza közel húsz önálló kötet, számos tanulmány, több száz cikk szerzőjeként elismert, megbecsült aradi tudósnak, nemzedékek sorát szárnyra bocsátó pedagógusegyéniségnek számított. S hogy mire volt elegendő ez a teljesítmény, merre billen a mérleg nyelve? Egy, az erdélyi magyar tudományos kutatások 1990–2001 közötti helyzetét elemző felmérés szerint a vizsgált időszakban – a humán és a reál területeket is figyelembe véve – a történettudomány az egyik legrangosabb, legszínvonalasabban művelt erdélyi magyar tudományterületnek számított. A történészszakma ekkor összesen 33 doktori fokozattal rendelkező erdélyi magyar történészt tartott nyilván – köztük az 1974-ben graduált Kovách Gézát. Többségük – hasonlóan Kovách Gézához – az újkort kutatta, leggyakrabban művelt szakterületük a gazdaság- és társadalomtörténet volt. A történészdoktorok több mint fele Kolozsvárott működött, amit a város magyar művelődési, tudományos, egyetemi központ jellege magyaráz, a többiek viszont szellemi elszigeteltségben, egy-egy településen – amint Aradon is – egy, legfeljebb két kutatóval voltak jelen. Jó részük kívül rekedt az egyetemről, kutatóintézetekből, s nem főfoglalkozásként, hanem mint általános vagy középiskolai tanár „szabadidős történészként” művelte a történettudományt. Rendkívül kedvezőtlennek bizonyult a történetírók korösszetétele, a vizsgálat szerint közel egynegyedük Kovách Gézához hasonlóan 70 évnél idősebb volt, s aggasztónak tűnt a szellemi utánpótlás hiánya.
Az ezredfordulós tudományos körképpel egy időben, 2002-ben a stockholmi székhelyű Erdélyi Könyv Egylet Erdély kövei című sorozata egyik kötetét a kortárs erdélyi magyar történettudomány képviselőinek szentelte. A Dávid Gyula szerkesztette rangos kötetbe a „nagy nemzedék” 20 képviselőjének írását válogatták be. Kovách Gézától a XVIII. század végi tiszántúli parasztság helyzetéről írt összefoglalás került be. Nyilvánvaló tehát, kutatási eredményeit a határon inneni és túli tudományos élet el- és befogadta, személyét – Dánielisz Endre szavaival élve – a „magyar tudományosság oszthatatlanságának bizonyságtevőjeként” értékelték. Pál-Antal Sándor három évvel ezelőtti helyzetértékelésében pedig egyenesen az áll, hogy Aradon „Kovách Géza halála után nincs igényes magyar történelemkutatás”. Neve, művei hosszú időre be fognak épülni a történelmi, helytörténeti kutatások vérkeringésébe, hiszen írásai között sokat hivatkozott alapművek is akadnak. Az életmű, a történészhagyaték egésze pedig a Békés Megyei Levéltárban, Gyulán várja értő feldolgozóit.
Nyugati Jelen (Arad)

Nyilatkozat az Illyés Gyula Református Könyvesbolt elidegenítése tárgyában
A demokráciában mindenkinek szíve joga olyan eszméket hirdetni, és olyan könyvesboltot működtetni, amilyent akar, hogyha ez törvénybe nem ütközik. Ennek értelmében a nagyváradi Illyés Gyula Könyvesbolt újranyitása, illetve befektetői csoportja és üzemeltetői ellenében elvi kifogásunk nem lehet.
Az ügynek azonban van egy erkölcsi és egy politikai dimenziója. Saját politikai pályafutására vonatkozóan hiába mondja ugyanis Markó Béla költő, hogy „az irodalom erős, hiszen még a politikát is képes legyőzni”. Bizony-bizony „a politika” nemcsak a jobb sorsra érdemes alanyi költőt győzte le, hanem az Illyés Gyula Református Könyvesbolt esetében Anyaszentegyházunkon, a Királyhágómelléki Református Egyházkerületen is fényes, illetve megszégyenítő győzelmet aratott.
Nem kérdéses, hogy Gyurcsány Ferenc, Mesterházy Attila és Victor Ponta, illetve a pártjaikat kiszolgáló szellemi holdudvaruk és médiabirodalmuk is „törvényesen” működik. „Demokratikus joguk” szembehazudni nemzetüket, manipulálni jóhiszemű választóikat és tönkretenni országaikat – sőt ezért még fölös támogatásban is részesülni idegen országokból.
Markó Bélának és epigonjainak is „törvény” biztosította lehetősége neptuni módra, titkos paktumok révén kiárusítani a magyar jövőt, MSZP-módjára koalícióra lépni Victor Ponta utódkommunista bűnszövetkezetével, vagy Gyurcsányékkal szövetkezve zátonyra futtatni az erdélyi magyar önrendelkezést és Magyarországról érkező „politikai ciánszennyeződést” kiáltani Orbán Viktor nemzetpolitikájára.
A mi konkrét esetünkben pedig: kicsoda vitathatná el a volt RMDSZ-elnök vezette Kós Károly Akadémia Alapítvány, valamint a Szabó Vilmos MSZP-politikus elnökölte Táncsics Alapítvány azon jogát, hogy 2013-ban megállapodást kössenek egymással – egyebek mellett – a nagyváradi Riport Kiadó és az Erdélyi Riport támogatására, melyek szerves módon beilleszkednek a bihari RMDSZ-nek abba az intézményi és médiabirodalmába, melyhez a Várad című folyóirat és az irodalmi Törzsasztal is tartoznak?
Következésképpen nem a „jogokkal” és a „törvényességgel”, s még csak nem is a „demokratikus pluralizmussal” van nekünk bajunk, hanem csupán azzal, amire ezeket a demokratikus értékeket a nevezettek felhasználják, illetve azzal, hogy miként élnek vissza velük.
„Madarat tolláról, embert barátjáról” – tartja a közmondás. Lássuk csak, hogy Szűcs Lászlónak, Szabó Ödönnek és a váradi „Mecénásoknak” kik is a „barátai”. Néhányat már említettünk közülük. A felsorolás többi tagja is ismert: Demszky Gábor, Kuncze Gábor, Aczél Endre, Nyakó István, Ujhelyi István – hogy csak a leghírhedtebbeket említsük. Ezek azok a nemzet- és egyházidegen balliberális közszereplők, akik az elmúlt huszonöt esztendőben – kisebb vagy nagyobb mértékben – egész tevékenységükkel vezető szerepet játszottak a demokratikus és nemzeti rendszerváltozás tévútra vitelében.
A cinkos magyarhoni és erdélyi – váradi – összefonódások botrányosan beszédes esete az Érmindszentről eltérített és Nagyváradon felépített ún. Ady-központ esete, mely a Kiss Sándor „mecénási” érdekkörének tulajdoníthatóan, nem kevésbé pedig Szabó Vilmos hathatós közreműködésének betudhatóan a 320 millió forintnyi állami támogatást a mintegy 80 millió forintot érő Léda-házra konvertálta.
Ugyanez a Szabó Vilmos az a „párttitkár”, aki annak idején a magyar utódkommunisták megbízásából az Erdélyi Riportot is létrehívta, és alapítványi megállapodásuknak megfelelően feltehetőleg azóta is pénzeli. A magyarországi „norvég alap” ilyenképpen alapította meg „másként gondolkodó”, városunkban különleges mohósággal teret hódító szócsövét a nevezett érdekcsoportban. Az Illyés-könyvesbolt kezükre való átjátszása által végtére ezeknek a „jómadaraknak” lett elvtelen „barátja” és kiszolgálója a Királyhágómelléki Református Egyházkerület vezetősége.
A 6. Könyvmaratonnal, Markó Bélával és a Törzsasztallal indító könyvesbolt ilyenképpen válhat a névadó költő, valamint a tulajdonos Református Egyház szellemiségének tagadásává és a határok fölötti nemzetegyesítés politikai ellenzékének – nagyváradi – felvonulási területévé. Az pedig már csupán puszta legitimációs kérdésnek számít, hogy a nevezett balliberális politikai és ideológiai erőcsoport nem csekély alkati perverzitással éppenséggel Ady Endre, Kós Károly és Illyés Gyula nevével, szentségtelen módon pedig ráadásul a Református Egyházzal próbálja igazolni és hitelesíttetni önmagát.
Az Illyés Gyula Református Könyvesbolt alapító püspökeként ezúton emelem fel szavam az ellen, hogy az az alapító Illyés Közalapítvány szándékaival, valamint a névadó szellemiségével ellentétes rendeltetést töltsön be. A könyvesbolt ilyetén elidegenítését netalán még a benne árusított jó minőségű irodalmi termékek sem igazolhatják.
Strasbourg, 2014. november 26.
Tőkés László, a KREK előző püspöke
Tisztelt Szerkesztőség!
Személyesen érintettként, illetve az általam vezetett intézmény, a Várad kulturális folyóirat részéről szeretnék az alábbiakban néhány pontosítást tenni Tőkés László EP-képviselő november 26-ai keltezésű Nyilatkozata kapcsán.
1. Évek óta aggodalommal figyeltem az Illyés Gyula Református Könyvesbolt lassú agóniáját, ami végül júliusi bezárásához vezetett. Alapító püspökeként mit tett Tőkés László azért, hogy a sok esztendeje árut és vásárlót vesztett kereskedés ne zárjon be? Miért nem adott ki aggódó Nyilatkozatot, amikor lakat került a bolt ajtajára? Az Illyés Közalapítvány eredeti szándéka nem az volt, hogy könyvekhez jussanak a nagyváradi olvasók?
2. Fő bűnöm, hogy az üzlet bezárását követően én javasoltam több ismerősömnek is, hogy próbálják megmenteni az üzletet. Sajnos sem alulírott, sem a Riport kiadó, sem a Várad folyóirat nem rendelkezik olyan anyagi eszközökkel, hogy egy ilyen befektetésre gondolhasson. Ugyan nem tartozik a tárgyhoz, de a Tőkés László által említett Táncsics Alapítvány ez évben ugyanannyi támogatást nyújtott az Erdélyi Riportnak, mint Tőkés Lászlónak. Nulla forintot.
3. A bolt nevének megtartása az ingatlan tulajdonosának kérése volt, magam váradi kötődésű írót javasoltam, Tabéry Géza, esetleg egy holnapos költő nevét. Az Illyés Gyula névvel részben az íróról elnevezett egykori alapítvány iránti tisztelgés is kifejeződött.
4. A Riport Kiadónak semmilyen érdekeltsége nincs a könyvesboltot működtető cégben.
5. A Várad kulturális folyóiratnak semmilyen érdekeltsége nincs a könyvesboltot működtető cégben. Kiadványainkat a törvényes rendelkezéseknek megfelelően forgalmazzák, rendezvényeink után terembért fizettünk.
6. A könyvesbolt nyitása előtt vagy után semmiféle formális vagy informális egyeztetés magyarországi vagy romániai politikai szervezettel, politikussal nem történt. A bolt kizárólag magánemberek beruházása, kockázatvállalása, semmilyen politikai, alapítványi stb. támogatás nincs mögötte.
7. A Várad folyóirat novemberi rendezvényei az Illyés Gyula Könyvesboltban – mind a Törzsasztal, mind a Könyvmaraton – pártsemleges, politikamentes irodalmi programok voltak, erről a tőlünk független tudósítások révén is meggyőződhet az EP-képviselő úr. Talán még büszke is lehetne arra, hogy egy harminc nyelvre lefordított, nemzetközi hírű, erdélyi származású író járt az irodája közvetlen közelében.
8. Soha nem titkoltam, ma is vállalom, baloldali nézeteket vallok, ami részemről nem jelent semmiféle közvetlen pártkötődést. Cikkeimet saját meggyőződésem alapján írom, lapszerkesztői munkámban nem szorulok külső segítségre. Egyetlen magyarországi politikus sem tartozik a baráti körömhöz.
Szűcs László
„jómadár”, a Várad kulturális folyóirat igazgatója
Nagyvárad, 2014. november 27.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

A nagyváradi alpolgármesteri tisztség a legfontosabb pontja a bihari PNL-RMDSZ tárgyalásoknak
A Bihar megyei RMDSZ egy tárgyalóbizottság révén kezdett csütörtökön beszélgetésbe a helyi PNL-vel a Bihar megyei és a nagyváradi városi tanácsban alkotandó kétharmados többségről, tudtuk meg Kiss Sándortól, a Bihar megyei RMDSZ elnökétől. Az ajánlattal a Bihar megyei PNL kereste meg a múlt héten az RMDSZ-t.
A tárgyalás megkezdése során különválasztották a tárgyalásnak a megyei és a nagyváradi együttműködésre vonatkozó részét. A tárgyalást valószínűleg jövő héten fogják folytatni.
„Ehhez tudni kell azt, hogy nekünk még márciusban volt egy külön megállapodásunk a PNL-vel. Akkor én és a PNL megyei elnöke közös sajtótájékoztatón jelentettük be, hogy 2020-ig kötünk egyezséget. Ehhez Ilie Bolojan nagyváradi polgármester nem csatlakozott, habár vele is volt egy régebbi egyezségünk. Akkor megvolt a többsége az RMDSZ nélkül is, így Nagyváradon nélkülünk alakult önkormányzati többség.
Az egyezséget a Bihar megyei tanácsban betartották, így személyemben van alelnökünk. Ezúttal azonban a nagyváradi PNL is úgy döntött, hogy kössünk egy megegyezést, ami 2020-ig tartana” – mondta Kiss, aki hozzátette azt is, hogy a tárgyalóbizottság tagjai személye mellett Biró Rozália szenátor és Szabó Ödön parlamenti képviselő.
Kiss elmondta, hogy csütörtökön felvázoltak néhány feltételt, aminek a teljesítése esetén hajlandóak lennének résztvenni a nagyváradi önkormányzat vezetésében. „A megyei együttműködés kapcsán nincs szükség nagy változtatásokra, mert itt amúgy is van együttműködés.
Azonban Nagyváradon, ha lesz alpolgármesterünk, akkor annak meg szeretnénk határozni a jogköreit, azt, amiben dönt, a struktúrát, amit irányít. Abban nem veszünk részt, hogy csak egy havasi gyopár legyünk a polgármester úr kalapján” – magyarázta Kiss.
Szabó Ödön megkeresésünkre azt mondta, hogy egyelőre a megyéről és a Nagyváradról szóló tárgyalások különválasztásán kívül nincs lényeges előrelépés. „Ha minden igaz, akkor jövő héten folytatódnak a beszélgetések. Egyelőre az elveket és a prioritásokat kellene összehangolni, ha tudjuk” – mondta Szabó.
Szabó múlt héten azt mondta a Transindexnek, hogy az érdemi tárgyalások elkezdése előtt nagyon fontos, hogy tisztázzák le az az USL (PNL+PSD) koalíciónak az elmúlt időszakban a magyar közösség ellen hozott intézkedéseit.
Az USL-nek Nagyváradon kétharmados, a Bihar Megyei Tanácsban meg egyszerű többsége volt. Éppen emiatt Nagyváradon az RMDSZ-nek nem volt alpolgármestere, míg a megyei tanácsban van alelnöke, Kiss Sándor személyében. A PDL-PNL fúzió révén létrejött új PNL az RMDSZ-szel közösen mindkét önkormányzati tanácsban kétharmados többséget alkotna. (hírszerk.)
Transindex.ro

Öt éves a Nagyváradi Civil Kerekasztal (NCK)
A Nagyváradi Civil Kerekasztal (NCK) megalakulásának ötéves évfordulóján szeretnénk rövid számvetést készíteni és röviden körvonalazni a terveket.
A Nagyváradi Civil Kerekasztal (NCK) 2009. december 9-én alakult meg dr. Fleisz János egyetemi tanár, a Bihar Megyei és Nagyváradi Civil Szervezetek Szövetsége (BINCISZ) elnöke kezdeményezésére. Fő célja a nagyváradi magyar civil szervezetek összefogása, működésének egybehangolása, a magyar vagy magát magyar jellegűnek tartó civil szervezetek érdekeinek képviselete, illetve a nagyváradi magyarság művelődési, egyházi, oktatási, szociális, gazdasági, társadalmi vagy más természetű közösségi ügyeinek felkarolása. A Nagyváradi Civil Kerekasztalt (NCK) jelenleg 27 szervezet alkotja, ilyen tekintetben tehát a nagyváradi magyar civil szervezetek közösségének legreprezentatívabb képviselője. A Nagyváradi Civil Kerekasztal (NCK), a pártpolitikai, illetve ideológiai részérdekeken felülemelkedve, jogosult közösségi kérdésekben véleményt kialakítani és állást foglalni.
Ebben az évben a Kerekasztal májusban a Bihar Megyei és Nagyváradi Civil Szervezetek Szövetségével (BINCISZ) közösen szervezett Civil Társadalom Napja alkalmával gyűlt össze, ahol elemezték a civil szervezetek együttműködését és szerepét, de szó volt arról is, hogy miként telepszik mind jobban rá a politika a civil szférára. Ott elhangzott, hogy az utóbbi időben a civil értékrendet feladva, egyes civil szervezetek, vezetői és tagjai a politikai kampányok főszereplőivé váltak. Kihasználva, hogy a támogatási rendszer teljesen a pártalkuktól függ, az „álcivilek” pártrendezvényeiken igyekeznek elhitetni, hogy minden eredményük az illető pártnak köszönhető. Hangsúlyozták: „Mindaddig, amíg a civilek (de lehetne említeni az egyházakat vagy a kultúrát, oktatást is) csak pártok közvetítésével juthatnak anyagi erőforrásokhoz, addig a civil szféra nem lesz más, mint a politika szolgálólánya”.
2014-ben az együttműködés a közös magyar nemzeti célokért elfogadható volt, viszont az aktív szerepvállalás a civil érdekvédelemben és a szükséges civil kontroll, amely nélkül nem létezik valódi demokrácia továbbra is kevésbé valósult meg, pedig a civil kerekasztallal a tevékenységi keretek adottak, de ezzel élni kell(ene), ahhoz hogy egy valóban pártoktól független erős civil mozgalom létezzen Nagyváradon is.
Az erdélyi, partiumi magyar civil szervezetek érdekérvényesítő képessége általában véve alacsony, azonban nálunk még nehezebb a helyzet, hiszen az RMDSZ civil jogi személyisége sok esetben (ál)indokot szolgáltat a magyar civilek nevében és érdekében való fellépésre. A kisebbségi létnek a nemzeti célok elérésében való egységigénye pedig hosszú távon kikezdi a kisebbségi társadalom demokratizmusát és előbb-utóbb a civilek és pártok közötti kapcsolat klientúra építéssé módosul. Az NCK ügyvezetője 2014-ben is Meleg Vilmos, a Szigligeti Alapítvány vezetője volt, az intézményes hátteret továbbra is a Posticum biztosította, a honlap kezelője és a hírlevél szerkesztője pedig Kelemen Mária.
Az év során az NCK képviselőjét meghívták a Festum Varadinum ünnepségsorozat szervezését ellátó 2014-ben lényegesen újjáalakult Varadinum Alapítvány Kuratóriumába, ahova többségi döntéssel dr. Fleisz Jánost, a BINCISZ elnökét nevezték azzal a kitétellel, hogy a Varadinum Kulturális Alapítvány újonnan hivatalos bejegyzésre kerülő Kuratóriumában a civilek képviseletét a továbbiakban Meleg Vilmos, az NCK ügyvezetője látja el. Hasonló felkéréseket a Nagyváradi Civil Kerekasztal 2015-ben továbbra is elfogad, azonban a jövőben ilyen esetekben csak tanácskozási joggal vállalja a részvételt.
Fontos színtere volt az NCK tevékenységének a levelezési cím: nckerekasztal@gmail.com, a hírlevél: http://nckhirlevele.blogspot.ro/, a honlap https://sites.google.com/site/ncknagyvaradicivilkerekasztal/, és az ott található folyamatos eseménynaptár működtetése. Ez utóbbi rendszeres frissítése érdekében ismét arra kérjük a tagszervezeteket, hogy havonta tájékoztassák az NCK-t a megszervezendő eseményeikről az nckerekasztal@gmail.com e-mail címen. Az NCK honlapjára rendszeresen fel lehet tenni az eseményeket, így nem csak népszerűsíthetik azokat, hanem jobban elkerülhető az utóbbi időben tovább mélyült egymásra szervezés is.
2015-ben az eddigi működési keretek megmaradnak, így a közös rendezvények és események hasonlóak lesznek. Minden civil szervezetnek megvan a külön története, ötéves ünnepi évfordulónkon úgy gondoltuk, hogy a mai valós és gyakran álságos ünnepségek tömkelegében külön ünnepséget nem szervezünk, hanem egy régi civil kezdeményezésünk, a Magyar Kultúra Napja 2015. januári rendezvényei keretében szeretnénk megemlékezni az eltelt öt évről.
Egy ismert amerikai politikai gondolkodó szerint: „Csak a demokratikus állam hozhat létre demokratikus civil társadalmat, és csak demokratikus civil társadalom tarthat fenn demokratikus államot”. Ebben az értelemben hisszük, hogy a közeljövőben a civilek nem csak a pálya széléről fogják szemlélni a fontosabb történéseket, hanem azok aktív formálóivá válnak. Emiatt is azt tartjuk, hogy a Nagyváradi Civil Kerekasztal (NCK) egy olyan fórum, amelyre szükség lesz a jövőben is a közös célok elérése érdekében.
Nagyvárad, 2014. december 9.
Dr. Fleisz János, az NCK kezdeményezője, a BINCISZ elnöke Meleg Vilmos, az NCK ügyvezetője, a Szigligeti Alapítvány elnöke
erdon.ro

Ybl Miklós és a magyar építészet éve
Szerda délután nyitották meg, és december 17-ig látható a nagyváradi keresztény Egyetemen (PKE) megnyitott, Ybl Miklós építész munkásságát bemutató tárlat.
A Partiumi Magyar Művelődési Céh (PMMC) a Bihar Megyei Építész Kamarával és a Hajdú-Bihar Megyei Építész Kamarával közösen szervezte meg a szerdán megnyitott Ybl Miklós (1814–1891): Bicentenárium – című tárlatot, melyen a budapesti Metró Galéria tulajdonát képező anyagot állították ki. A PKE emeleti előcsarnokában lebonyolított tárlatnyitón Horváth István az Ybl Miklós születésének századik évfordulója alkalmából írt, a Vasárnapi Újság 1914. április 12-iki számában megjelent méltatást idézett: „A magyar építőművészetnek olyan lendületet tudott adni, alkotó erejének szinte túlcsapó termelésével annyira gazdaggá tudta tenni a magyarországi építkezésnek ő előtte csaknem teljesen ellanyhult birodalmát, mint senki más. Budapest akkori építkezéseinek, restaurálásának igen jelentős része az ő nevéhez fűződik. Csaknem hatvan évig döntő, irányító szerepe volt a főváros építkezésében. Amit alkotott – nagy részben a klasszikus stílusok jegyében – mindig egységes és harmonikus volt s művészettel telt. Monumentalitása, nagyszabású lendülete két leghatalmasabb alkotásában: az Operaház épületében és a lipótvárosi bazilikában érte el legtökéletesebb fokát.” Radics Beatrix, a Hajdú-Bihar Megyei Építész Kamara titkára a szép számban megjelent érdeklődőknek elmondta, hogy az általa képviselt intézmény évek óta együttműködik a Bihar Megyei építészkamarával, mely együttműködés eredménye a most megnyíló tárlat is. Hangsúlyozta, hogy az Ybl Miklós bicentenárium okán 2014-et Magyarországon a Magyar Építészet Évének nyilvánították, melynek keretében több nagyszabású, a magyar építészetet népszerűsítő rendezvényt tartottak, köztük az Ybl Miklós előtt tisztelgő vándorkiállítást is, amelyik most első alkalommal látható Magyarország határain kívül
Gazdag életmű
Pafka Ernő nagyváradi építész, a Bihar Megyei Építész Kamara alelnöke a megnyitón kifejtette, hogy a tárlat harminchat pannót tartalmaz, amelyek bemutatják Ybl Miklós legszebb munkát. Hangsúlyozta, hogy a kiállított pannókon Ybl Miklós által tervezett szakrális épületek, lakóházak, bérházak, kastélyok és középületek fényképei és tervei, alaprajzai láthatók. E gazdag építészeti anyag is bizonyítéka annak, „hogy Ybl Miklós nem csak tehetséges építész volt, hanem szerencsés is, mert vajon milyen épületeket tervezett volna, ha itt és most született volna? Szerencsés helyzetben volt, hogy egy olyan országban született, ahol óriási gazdasági fellendülés volt, és tehetsége mellett ennek köszönhetően is nagyon sok szép megbízást kapott mecénásoktól, az államtól, az egyháztól” - fogalmazott Pafka Ernő. Az építész felhívta a figyelmet arra, hogy a mai Románia területén három Ybl Miklós tervezte épületet ismerünk: ezek egyike a zsombolyai Csekonics kastély, amelyik ma már nem áll, mert a tulajdonosok lebontották a múlt század közepén. A másik épület a nagykárolyi Károlyi kastély, melynek helyreállítását és átépítését Ybl Miklós tervei alapján készítették el. A harmadik pedig a szintén Szatmár megyei Kaplonyban lévő ferences rendi kolostor, amelyet ugyancsak az ő tervei alapján alakított át a Károlyi család, ennek az épületnek az alagsorában található egyébként a Károlyi család mauzóleuma is. Az Ybl Miklós munkásságát bemutató tárlat december 17-ig látható a Partiumi Keresztény Egyetemen.
Pap István
erdon.ro

Házról házra „jár” a honosítás
Jelentősen csökkent a könnyített honosítás iránti érdeklődés az elmúlt időszakban, ezért az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) által működtetett demokrácia-központok munkatársai házról házra járva népszerűsítenék az eljárást – jelentette be Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke. 
Mint elmondta, a központok munkatársai ezentúl házról házra járva próbálják népszerűsíteni a könynyített honosítást, ugyanakkor lehetővé teszik, hogy az igénylők saját településükön is benyújthassák a szükséges iratokat.
Sándor Krisztina hozzátette: az elmúlt négy évben az erdélyi vonatkozású igénylések közel hatvan százalékát az EMNT demokrácia-központjaiban bonyolították le, így megközelítőleg 215 ezer kérelmezőnek segítettek a magyar állampolgárság megszerzésében.
Újságírói kérdésre kifejtette, a csökkenő érdeklődés azt jelenti, hogy míg korábban a demokrácia-központok irodáit havi 1000-1500 személy kereste fel, jelenleg havonta 500-an nyújtják be kérelmüket, ráadásul ez a szám a nyári szabadságolások ideje alatt még kisebb volt. Mint részletezte, a Partiumban és Közép-Erdélyben a csökkenő érdeklődés már korábban érzékelhető volt, most azonban már a Székelyföldön is hasonló a tendencia.
„Ami biztató lehet a kérelmezők számára, hogy a kezdeti nagy érdeklődés után most sokkal gyorsabban halad az ügyintézés, nyugodtan jöhet mindenki, akit eddig a várakozás, a hosszas sorban állás riasztott el” – fűzte hozzá Sándor Krisztina.
Az EMNT ügyvezetője ugyanakkor bejelentette: egész hetes rendezvénysorozatot szervez az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács az 1989-es forradalom kitörésének 25. évfordulója alkalmából. December 15–21. között Budapesten, Temesváron, Nagyváradon és Menyőben konferenciára, előadásokra, megemlékezésekre és könyvbemutatókra kerül sor, valamint egy temesvári emlékműsor keretei között rangos hazai és külföldi vendégek és közjogi méltóságok is felszólalnak.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár

Pályakezdés öregdiákok szemével
A Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) Alumni központja pályaorientációs találkozót szervezett szerda délután az egyetem nagyváradi székhelyén.
A PKE Bartók termében megrendezett eseményre az Alumni központ az egyetem öregdiákjainak egy csoportját hívta meg, akik beszéltek az érdeklődő egyetemi hallgatóknak élettapasztalataikról, az egyetem elvégzése után előttük felmerült lehetőségekről, kihívásokról. A Bartók termet zsúfolásig megtöltő közönségnek Szakács Zsuzsa a PKE ifjúsági referense, az Alumni Központ titkára bemutatta az általa képviselt szervezetet. Elmondta, hogy mind a diákság, mind pedig az egyetem vezetősége körében megfogalmazódott annak szükségessége, hogy szorosabb kapcsolat létesüljön az egyetem és a végzett hallgatók között. E célkitűzés megvalósítására jött létre az Alumni központ, melynek missziója, hogy az egyetem és a végzős hallgatók között egy olyan kölcsönösségen alapuló kapcsolat alakuljon ki, melynek hozadékaként minden partiumos diák megtartó közösség tagja maradhat a diplomaátadó után is. Az ifjúsági referens kifejtette, hogy az Alumni központ közösségépítő, szakmai és támogató programokat bonyolít le. A mostani esemény a szakmai programok pályaorientációs tevékenységi körébe illeszkedett, melynek keretében a PKE egykori diákjai osztották meg tapasztalataikat az egyetem jelenlegi hallgatóival. Az egyenként mintegy nyolc perces expozék során a hat felszólaló – Németh László és Ercsei Zsolt grafikusok, Horváth István, a Partiumi Magyar Művelődési Céh programkoordinátora, Farkas Kinga, a Vacsifészek projekt kitalálója és működtetője, Mike Szomor Abigél lelkipásztor és Szabó Csaba Zoltán doktorandusz – elmondták, milyen módon tudták a gyakorlatban hasznosítani az egyetemen elsajátított tudást, majd a beszámolók után a hallgatók tették fel nekik kérdéseiket. Pap István
erdon.ro

„A történetírásban a logika sem elhanyagolható”
A 85 esztendős EGYED ÁKOS történésszel, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjával gyermekkora és ifjúsága éveiről, tudományos pályájának alakulásáról, napjainkig lankadatlan kutatói tevékenységéről Szilágyi Aladár beszélgetett.
- A história felé ki terelte az érdeklődését?
- Harmadikos-negyedikes koromban Harkó József tanította a történelmet és a földrajzot is. Jó fellépésű, színes előadó volt, aki megkövetelte az anyag az ismeretét. Nem vitte túlzásba az apróbb adatok megismétlését, hanem, ha összefüggésében tudott az ember válaszolni a kérdésére, akkor nagyon meg volt elégedve. Ez akkor még magyar világ volt, tanultuk Magyarország történetét, melybe néha egy kicsi erdélyi történetet is beiktatott. 1945-46-ban már a román tananyag és tantervek szerint tanították a históriát. Ekkor már kimaradt a magyar történelem, de az egyik jó tanárunk, aki sokáig volt a fronton, és későre jött haza a hadifogságból, úgy tanította Románia történelmét, hogy beleszőtte ott, ahol lehetett, kicsit a magyar történelmet, Erdélyt. Ezért, aki odafigyelt és tanult, az érettségire ahhoz jó alapot kapott, hogy tovább tanulhasson.
- Említené néhány nevesebb professzorát a Bolyairól?
- Fél évig tanított bennünket László Gyula és Entz Géza is. Azután nekik el kellett menniük. László Gyula ősrégészetet adott elő, érdekesen beszélt, fel tudta csigázni az érdeklődésünket. Később, amikor már szinte kollegák lettünk, egy találkozásunk alkalmával történelemről is beszélgettünk, amikor a kettős honfoglalás elméletét kezdte kidolgozni és publikálni, kezdetben hívévé szegődtem ennek az elméletnek, hiszen tiszteltem őt. Most is vitatott ez az elmélet. Entz Géza művelődéstörténetet tanított, nagyon szakszerűen. Ő szárazabban beszélt, de pontosan lehetett követni előadását. Szerettem Imreh Istvánnak a székely agrártörténetről szóló kurzusát. Neki is köze volt ahhoz, hogy elég korán kezdtem foglalkozni a székely falutörténettel.
- Az egyetem utolsó éveiben már lehetett orientálódni valamilyen szakosodás felé?
- Negyedéves koromban kineveztek az egyetemes történelem katedrára gyakornoknak. Erdélyi László – ő újságíró volt – nyugatról került haza, illegalista volt. Egyetemes történelmet adott elő, de mivel Angliában több évet töltött, tudta egy kicsit fűszerezni a saját nyugati tapasztalataival is, de óvatosan, mert akkor már nem lehetett egy jó szót se szólni a „kapitalista” világról. Szemináriumokat vezettem, különösen érdekelt a diplomáciatörténet.
Aztán jött egy törés az életemben: utolsó éves voltam, amikor édesapámat néhány hektár földjéért kuláklistára tették, nekem pedig felmondták az állásomat.
De még az államvizsga közben érkezett Bukarestből egy bizottság, amely engem is meghallgatott a terveim felől; akkor alakult át a Román Akadémia a Román Szocialista Köztársaság Akadémiájává, kellett néhány magyar kutató is a kolozsvári fiókintézetbe. Azt kérdezték, akarnék-e tudományos kutatással foglakozni? Átvillant az agyamon, íme, itt van a gondviselés és az esély a lépésre. Mondtam: szeretnék kutatással foglalkozni. Elvittek négy hónapra katonának, mire hazaérkeztem, apámnak megérkezett a felmentő papírja a kulákság alól, mert a falu megindult a védelmére, hiszen jó tanító volt, szerették. 1952 decemberében kerültem az Akadémiához, jelentkeztem a kolozsvári fiók igazgatójánál, Constantin Daicoviciu professzornál.
- Milyenek voltak az első hónapok benyomásai?
- Daicoviciu professzor meglepődött, amikor átnyújtottam neki a kinevezésemet. Nem tudott róla, én voltam az első magyar kinevezett a fiókhoz. Kérdezte, honnan származom, s mintha érdekelte volna, hogy székely vagyok. A Jókai utcai Történeti Intézetben volt a munkahelyem. Először a Munkásmozgalmi Kutatócsoportba osztottak be, hadd kutassa ez a magyar gyerek a munkásmozgalom történetét. Mit mondjak, kezdetnek az is volt valami, állást kaptam, azt csináltam. Járni kezdtem a könyvtárba, a levéltárba, sztrájkok, szervezkedések után kutattam.
-  A parasztmozgalmakkal is akkor kezdett foglalkozni?
- Néhány évvel később, jobban feküdt nekem a parasztkérdés története: hosszú évekig a földmegoszlást, a parasztság különböző rétegeinek a helyzetét kutattam, meg is jelent egy könyvem A parasztság története Erdélyben címmel, amely egy falumbeli jó gazdaember, Kovács Lajos kezébe is eljutott, s a találkozásunk alkalmával azt mondta nekem: „Ákos, mi székelyek nem vagyunk parasztok”.
Erre nem késlekedve válaszoltam, hogy nem is rájuk gondoltam, hiszen tudtam, hogy „a parasztság” fogalma a volt jobbágyságra vonatkozott. A székelység nagy része katona volt, vagy szabadszékely, nem is nevezték parasztnak. Most sem szereti a székely, ha elődeit parasztozzák. Így a visszajelzés megtörtént, ami arra is figyelmeztetett, mennyire kell vigyázni a dolgok pontos definícióival. A székelység történetével is ekkor kezdtem behatóbban foglalkozni.
- Bizonyára adott volt a tematika, hogy milyen témakörben kell kutatni. Volt lehetősége arra is, hogy a saját szakállára kutasson?
- Amikor a levéltárban kutattam, vagy régi újságokat tanulmányoztam, rendszerint bejött egy-egy jelentés, cikk Kolozsvárról, a székelyekről, vagy 1848-49-ról, amit leírtam, vagy feljegyeztem, s így gyűlt a forrásanyag a tervezett saját munkáimhoz is. Aztán megbízták az intézetet, hogy az 1848-as forradalom dokumentumait gyűjtse össze.
- Gondolom, akkoriban nem volt sok hozzáférhetőség a levéltári dokumentumokhoz?
- Mindig vinni kellett az igazoló papírt, hogy ezt meg ezt tanulmányozza az illető, és hát… azt adtak, amit akartak. Magyar nemzeti vonatkozású, a magyar történelemre vonatkozó nagy anyagokat nem adtak ki. Azt mondták, nincs rendezve, vagy azt, hogy nincs ilyen. Amikor a 48-as anyaggal kezdtünk foglalkozni hivatalosan, akkor már engedékenyebbek voltak, de akkor se jutottunk hozzá mindenhez. Amikor az úgynevezett 48-as munkaközösségbe kerültem át, Victor Cheresteşiu aligazgató vezette ezt a csoportot, az jól jött, mert kutatni küldtek székelyföldi levéltárakba, sőt Budapestre az Országos Levéltárba is. Így nagyobb lehetőségem nyílt a székely história kutatására is. Sepsiszentgyörgyön Árvay József volt a levéltáros. Ő, amikor ott kutattam, hozogatta azokat az anyagokat is, amiket másnak nem nagyon mutogatott. De még sok probléma adódott, ha magyar vonatkozású forrásokat kértem, például az 1848-as Unióbizottság iratait szerettem volna átnézni.
- Az Unió-bizottság a kolozsvári országgyűlésnek volt az intézménye 1848-ban…
- Úgy van. Teleki József lett az elnöke, amikor a kormányzósága megszűnt. Az volt a feladata, hogy az Erdélyt Magyarországgal egyesítő törvény végrehajtásához ajánlásokat tegyen a magyar kormánynak. Tehát ennek a bizottságnak az anyagát valamikor láttam, azóta sokszor próbáltam újból kikérni, de mindig az volt a válasz, hogy… nincs.
- A mai napig?-
A mai napig. Lehet, más anyagok közé sorozták be.
- Nem is emlékszem, hogy különösebb közlések lettek volna erről…
- Márki Sándor dolgozta fel régebben azokat az ajánlásokat, amelyeket az Unió-bizottság fogalmazott meg. Jó lett volna alaposabban átkutatni ezt a forráscsoportot, remélhetően nem ismert dolgokat is tartalmaz.
- Annál is inkább, mert 48-49-cel kapcsolatosan sok még a feltáratlan és tisztázatlan kérdés…
- Nagyon nagy 1848-49 forrásbázisa, majdnem áttekinthetetlen. Azokban az években jelentős mennyiségű iromány, irat keletkezett, nem merném azt mondani, hogy mindent ismerünk. Különösen a helyi vonatkozások tekintetében sok a tennivaló. És ott van még a bécsi levéltár is. Nagyszebenben is sok a kutatnivaló.
- Bizonyára volt olyan a pályája során, hogy nem remélt, izgalmas dokumentumra bukkant…
- Többször is előfordult. Elmondok egy esetet. Háromszék 1848-49-es történetét kutatva – ezt Domokos Gézával beszéltük meg, ő volt akkor a Kriterion igazgatója –, éppen Sepsiszentgyörgyön vagyok, kihozzák az anyagot, és kapok egy nem túl nagy írást, amelyről hiányzott a dátum és aláírás. Amikor elolvastam a forrásban írtakat, éreztem, ez valami fontos irat lehet. Addig próbálkoztam, összehasonlítások, logikai következtetés alapján – mert a történetírásban az se elhanyagolható –, amíg rájöttem, ez a legfontosabb dokumentum. Akkor keletkezett, amikor Gábor Áron megjelent Háromszéken az ágyúival, a piactéren kivégezték az áruló Balázs Manót, és a tanácsteremben zajló gyűlés elhatározta a fegyveres önvédelmi harc vállalását. Nekem ez jó alapot biztosított a további kutatáshoz.
- El is várták Öntől – de gondolom, mint 48-49 kutatóját érdekelték is – a román nyelvű dokumentumok tanulmányozását?
- Akkoriban román forrás kevés keletkezett, mert a közigazgatás magyar nyelvű volt.
- Balázsfalvának, a brassói román körnek sem maradtak fent dokumentumai?
- Hogyne, ezeket eredetiben tanulmányoztuk. Amennyire módunkban állt, az adott kérdésnek a román anyagát is úgy gyűjtöttük, mint a magyart, a román sajtót s a vonatkozó szakirodalmat is kis munkaközösség tanulmányozta, gyűjtötte,  részben publikálta is.
- Volt olyan próbálkozás, akkoriban vagy később, hogy a román kollegákkal egyeztessék a dolgokat, tisztázzák, vagy kicseréljék az információkat egymással, netán, napjainkban egyfajta közeledő szemlélet alakuljon ki?
- Nagyon nehéz kérdést tett fel, mert román kutatók, magyar kutatók együtt gyűjtöttük a forrásokat, de más kérdéseket vet fel az események feldolgozása. Vannak román kutatók, akik nem túl kíváncsiak arra, mi a véleménye a magyar történetírásnak például a balázsfalvi gyűlésről, vagy a polgárháborúról. Ők arra az álláspontra helyezkedtek, hogy számukra kényes kérdésekben az az irányadó, amit a román források, vagy a régi történetírás mond. Ez különösen 1848 kérdéseit illetően máig így van. Emiatt nem nagyon látom a közeledés lehetőségét. Magam is próbáltam, nem is egyszer, hogy legalább a jobbágyfelszabadítás kérdését tárgyaljuk meg együtt.
- Pedig ha nem is hozott nemzeti felszabadulást, társadalmilag óriási jelentősége volt a románság számára is, hiszen több román jobbágy volt Erdélyben, mint magyar…
- Sokkal több. Persze, óriási dolog volt, hogy egyik napról a másikra a jobbágy, ha román, ha magyar, a megyékben szabad lett, megkapta azt a földet, amelyet eddig művelt, és amelyről robottal tartozott. Tulajdonosa lett a földnek anélkül, hogy meg kellett volna váltania, mint Havasalföldön, ahol a jobbágynak önmagát kellett megváltania. E tekintetben kellene legalább közösen elindulni, és innen továbblépve közelebb lehetne hozni egymáshoz a két koncepciót. Eddig ez nem sikerült.
- Jó néhány évvel ezelőtt – nem véletlenül – fellángolt a vita a románok által lebegtetett „bűvös szám”: a 40 ezer román áldozat száma körül. Többször is megírta, még publicisztikában is, hogy a legjózanabb számítások és mindenféle forrás egybevetése alapján, annak tizedére tehető a román áldozatok száma, a magyaroké annak mintegy kétszeresét teszi ki.
- Ez a megállapításom ma is megállja a helyét. Nagy igyekezettel gyűjtöttem az erre vonatkozó anyagot, és amikor az osztrákok által elrendelt összeírást megkaptam, amely precízen leírta még a nevét is annak, aki elpusztult – ha román volt, a magyart nem. És annak az összeírásnak az alapján meg lehetett állapítani az áldozatok számát, mert az osztrák illetékesek biztos, hogy nem kisebbítették. A román áldozatokat számba vevő osztrák összeírás szerint 4356 fő volt, míg az áldozatul esett magyar polgári lakosság megbízható források alapján 7500-8500 főre rúgott, egyes – nem elhanyagolható – források szerint meghaladta a 10 ezer főt is. Ezekről a kérdésekről részletesen írtam Erdély 1848-1849 című munkámban.
Tehát a polgárháború sok ember életébe került. Ennek ellenére nem feledkezhetünk meg a magyar forradalom történelmi jelentőségéről, ami rendszerváltást jelentett, akkor alakult ki a polgári magyar nemzet, amely a rendi nemzet helyén jött létre.
- Hogyan alakult 1989 után helyzete és munkássága?
- 1990-ben a Magyar Tudományos Akadémia a külső tagjai közé választott. Nagy megtiszteltetésben részesített a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem azzal, hogy négy alkalommal is hosszabb időre meghívott vendégtanárnak, s a végén az egyetem díszdoktorává avatott. A Kolozsvárt Jakó Zsigmond professzor vezetésével újjászervezett Erdélyi Múzem-Egyesület (EME) 1991-ben rám bízta az első szakosztály vezetését, majd 2002-ben az egyesület elnökévé választottak. 2003-tól megszerveztük a Magyar Tudomány Napja Erdélyben című, éves konferenciát, amely azóta is a legnagyobb romániai magyar tudományos fórum. Hogy a tudományművelést a vidéki városokban is előmozdítsuk létrehoztuk, az Erdélyi Múzeum-Egyesület fiókegyesületeit is Marosvásárhelyt, Gyergyószentmiklóson, Zilahon és Nagyváradon is – utóbbi helyi problémák miatt megszűnt. Az EME keretében kutatóintézetet alakítottunk, alapkutatások folytatására. Jelenleg az EME elnöki tisztét Sipos Gábor látja el.
Ami az egyéni kutatómunkámat illeti, a megnövekedett lehetőségeket igyekeztem kihasználni, s a már korábban elkezdett kutatásaimat folytattam. Részt vettem az erdélyi s magyarországi tudományos életben: konferenciákon előadóként nagyszámú meghívásnak tettem eleget, jó néhány alkalommal történelmi vetélkedőket irányítottam. Több kötetem jelent meg, a már említett Erdély 1848-1849 című kötet mellett a Gróf Mikó Imre – Erdély Széchenyije, valamint  A székelység rövid története című, immár  három kiadást elért kötet. Az idén mutattuk be a szülőfalumban Bodos, egy szabad székely falu története című munkámat. Jelenleg a háromkötetes Székelyföld története című kiadvány koordinálása egyik legfőbb feladatom.

Az űrlap alja
Kárpát-medencei asszonytalálkozó
Nők határok nélkül címmel rendezte meg immár 10. alkalommal a Kárpát-medencei asszonytalálkozót november utolsó hétvégéjén a kecskeméti Nők a Nemzet Jövőjéért Egyesület és a Magyar Asszonyok Érdekszövetsége. A háromnapos konferencia fővédnöke Novák Katalin államtitkár, védnökei Ékes Ilona parlamenti képviselő és Szemereyné Pataki Klaudia, Kecskemét Megyei Jogú Város polgármestere. Nagyváradról a rendezvényen a Lisieux-i Kis Szent Teréz Nőszövetség részéről Fleisz Judit, valamint a Szent Rita Nőszövetség részétől Papp Elvira vett részt, érkeztek a konferenciára Erdélyből, Kézdivásárhelyről, Szlovákiából, Délvidékről és Kárpátaljáról is.
A rendezvény első napja a kecskeméti Bozsó Gyűjtemény székházában zajlott le, ahol a köszöntők elhangzása után Novák Katalin tartott értekezést a nők szerepéről a mindennapi életben úgy, mint gyermek, nő és feleség. Kihangsúlyozta a család szerepét és fontosságát napjainkban, valamint a család védelmét, mely a kormánypolitika szerves része. Átadták a Nők a nemzet jövőjéért díjat, melyet az idén Varga Mónika, a kecskeméti TV szerkesztő-műsorvezetője kapta. Engert Jakabné, a vendéglátó egyesület elnöke összefoglalta az elmúlt tíz év tevékenységeit, melyek a felelősségtudatról, tenni akarásról szóltak, valamint, hogy felvállalták a Kárpát-medencei nők összehívását, hogy megismerjék értékeinket , hogy kifejezzék összetartozásunkat, közösen  keressék  meg a módját, hogyan segíthetünk egymásnak . A tíz év alatt számos témát dolgoztak fel, mint például: A virágzó civil világért, Női civil szervezetek a Kárpát-medencében, vagy a mostani találkozó témája Nők határok nélkül. Szőnyi Kinga a Magyar Asszonyok Érdekszövetségének elnöke köszöntőbeszédében az asszonytalálkozók jövőjét és célkitűzését vázolta fel, mely a konferenciát lezáró nyilatkozatban is megfogalmazódott: hálózatépítés, a nők politikai szerepvállalása, a rászorultak megsegítése, a cigányság felemelkedésének kérdései és ezen belül a cigányasszonyok problémái, egy kárpát-medencei ifjúsági tábor szervezése, az asszonytalálkozó jövője stb.
Számos érdekes előadás hangzott el a nők helyzetéről társadalmunkban, a női gondolkodás, a női látásmód és kommunikációs stressz kezeléséről, a cigánynők problémáiról és a jó példák bemutatásáról e témában, divatról és harmóniáról , érdekes írónő-sorsokról. Kiemelt fontosságú téma volt az ukrajnai, kárpátaljai helyzet, és azon belül az ottani asszonyok szerepe és  felelőssége, valamint a gyermekjogok és gyermekbántalmazás kérdése is.
A konferencia résztvevői megtekintették a gazdag Bozsó gyűjteményt, mely gazdag XIX–XX. század eleji bútorok, órák, szakrális tárgyak gyűjteménye, kulturális programokon is részt vettek, melyeket a Nemesszeghy Márta Vegyeskar és a Hirős Néptánc Tanoda tartott, valamint a kárpátaljai családok megsegítésére szervezett Szent Martin jótékonysági koncerten. Különleges élményt jelentett Kudlik Júlia és Szvorák Katalin élő hanglemez-bemutatója. Érdekes kerekasztal-beszélgetéseken ismerkedtek meg egy-egy régió problémáival, megkoszorúzták az Országzászlót valamint részt vettek a Kecskemét városi adventi gyertyagyújtás felemelő ünnepségén. A zárónyilatkozat elfogadása után kijelölték a jövő évi konferencia színhelyét, mely a szlovákiai Bucs lesz.
Fleisz Judit, Nagyvárad
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Tőkés László: nem akartam szimbólum lenni
Nincs szüksége a forradalmi hősökre a temesvári önkormányzatnak, legalábbis a Ceauşescu-rezsimet 25 éve megdöntő események kirobbanásában kulcsszerepet vállaló Tőkés László református lelkészt, későbbi királyhágómelléki püspököt nem hívták meg az évfordulós megemlékezésekre. „Nem veszek részt az eseményeiken, mert nem kértek fel rá” – jelezte a Krónika érdeklődésére az európai parlamenti képviselő. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke csütörtöki nagyváradi sajtótájékoztatóján emlékeztetett, hogy 25 éve a Béga-parti városban egymásra találtak a különböző nemzeti közösségek, a vallási felekezetek, Erdély legszebb időszakára emlékeztetett ez a toleranciára épülő összefogás.
„Akkor, ott megteremtődött a szolidaritás a nemzeti közösségek között, de sajnos ez a temesvári szellemiség megromlott azóta. Sajnálom, hogy azóta külön ünnepelnek a románok és a magyarok” – fogalmazott Tőkés László. Ezt jól példázza, hogy az EMNT által szervezett közel egyhetes megemlékezés egyik helyszínéül szánt Temesvári Román Operából „kiutasították” őket.
„Először még engedélyezték, hogy használjuk a termet, de pár nap elteltével találtak egy kifogást, amivel elutasítsák a kérésünket” – részletezte portálunknak az EMNT-elnök. Mint mondta, az operaház igazgatója rövid válaszában egyszerűen arra hivatkozott, hogy a kért időpontban foglalt az épület. Személyének mellőzése ugyanakkor egyáltalán nem lepte meg Tőkés Lászlót.
„A Románia Csillagának ügye jól jelképezi az én és a magyarság helyzetét” – fogalmazott, hozzátéve, hogy ennek tükrében nem is számított másra a temesvári önkormányzat részéről. Mint mondta, a rendszerváltás óta folyamatosan az ő imázsának a lerombolásán dolgoznak, megpróbálják a háttérbe szorítani, az ő és a magyarság forradalmi szerepvállalását pedig bagatellizálni.
Pedig a 90-es évek elején még közösen ünnepeltek, de utána Tőkés szerint győzött a magyarellenesség, és minden igyekezettel azon vannak, hogy akár a történelem meghamisításával is, de elhallgassák a magyarok temesvári szerepvállalását.
„Azt hiszem, még nem nyitottunk új fejezetet a megemlékezések politikájában. Ezt fel kellene borítani, és rendbe tenni a történelem tényeit” – vélekedett a volt püspök hozzátéve, hogy mindezek tükrében egyáltalán nem lepte meg „a szomorú valóság”.
Hozzátette, meggyőződése, hogy az 1989-es forradalom 25. évfordulója egyszerre román, magyar és európai ügy, mint ahogyan a rendszerváltás is közös, nemzetközi ügy volt. Ezt jelképezik az EMNT által szervezett ünnepségek helyszínei is, hiszen Brüsszelben indult, hogy utána Temesváron, Nagyváradon, majd Menyőn folytatódjék.
Tőkés László szerint a megemlékezéssel nem csupán a hősök előtt tisztelegnek, hanem hangsúlyozzák, hogy a rendszerváltási folyamatot tovább kell vinni. Szép évfordulós ajándéknak tartja, hogy Klaus Johannis ilyen példátlan összefogással nyerte meg az államelnök-választást, ezt a követendő példát meg kell őrizni. Reméli, hogy az új államfő újabb „rezsimváltást” hoz magával, amely a kisebbségi problémákat is orvosolja.
Tőkés visszaemlékezett egy Budapestre elszármazott egykori nagyváradi újságíró szavaira, aki mint mesélte, egyszer azt mondta neki: maradt volna inkább szimbólum. „Én nem akartam szimbólum lenni. Továbbra is harcolok a demokráciáért, a szabadságért, a román jogállamért, a magyarok jogaiért és a vallási szabadságért” – szögezte le az EP-képviselő, aki a december 20-i nagyváradi megemlékezés alkalmával tűzi ki EP-irodája homlokzatára a forradalmi lyukas zászlót.
Johannis is Temesváron ünnepel
Temesváron emlékezik a romániai rendszerváltáshoz vezető események 25. évfordulóján, december 16-án Klaus Johannis megválasztott államfő. Kifejtette, azt szeretné, ha december 16-án mindenki ott lenne, és együtt emlékezne a temesvári hősökre. „Azt szeretném, hogy ez a pillanat egy egyezség legyen arra vonatkozóan, hogy azt, amit 1989 decemberében kiharcoltunk, soha nem fogjuk elveszíteni” – fogalmazott Facebook-üzenőfalán az államfő.
A temesvári önkormányzat nagyszabású rendezvénysorozattal emlékezik a ’89-es eseményekre. Ez december 16-án börtönlátogatással kezdődik, majd a román operában nyílik tárlat a forradalomról. Délután tartják a városi tanács ünnepi ülését, ez alkalomból számos forradalmár kapja meg a díszpolgári címet. Este gyertyás, fáklyás menet járja végig a forradalom helyszíneit, és emlékezik az elesett hősökre. December 17-én gyásznapot tartanak, egyházi rendezvényeken emlékeznek az elesettekre. Másnap koncertekkel, konferenciával és filmvetítésekkel folytatódik a rendezvénysorozat, míg december 20-án zarándoklat indul Bukarestbe a forradalom emlékére.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Székelyhon.ro

Tőkés: közös ügy a diktatúra bukása (A temesvári forradalomra emlékeznek)
Az 1989-es és a 2014-es év között vont párhuzamot tegnap Tőkés László, a 25 évvel ezelőtti romániai forradalom kirobbantója az évfordulós rendezvényeket beharangozó nagyváradi sajtótájékoztatóján.
„1989-ben Nicolae Ceauşescu ellen, 2014-ben Victor Ponta ellen fogtunk össze. Mindkettőt sikerült megbuktatni” – vonta le a következtetést a kommunista diktatúrát megdöntő 1989-es forradalom és a Victor Ponta miniszterelnök vereségével végződött novemberi romániai elnökválasztás
sszevetéséből a lelkész-politikus. Megjegyezte, akkor is, most is a jó ügy egyesítette a románokat és a magyarokat, a különböző vallásfelekezeteket. „A rendszerváltozás útján kellene együtt továbbhaladnunk” – tette hozzá.
Az évforduló legnagyobb ajándékának minősítette Tőkés László az elnökválasztás eredményét, Klaus Johannis győzelmét. Ez szerinte a rendszerváltozás újabb szakaszát nyithatja meg Romániában. „Azt reméljük, hogy partnere lesz az egész országnak, és a magyar közösségnek is” – fogalmazott. A magyar közösség szerinte egy olyan rendszer kialakításában számít a megválasztott elnök támogatására, amelyben „nélkülünk nem döntenek rólunk”. Tőkés László elmondta, az általa szervezett évfordulós megemlékezések sora Brüsszelben indult, majd Budapesten, Temesváron, Nagyváradon és Szilágymenyőben folytatódik. A helyszínek kiválasztásával azt kívánták üzenni, hogy a diktatúra bukása egyszerre volt romániai, magyar és európai ügy. Hozzátette, a különböző helyszíneken olyan rendszerváltókkal fog együtt ünnepelni, mint Orbán Viktor, Áder János, Kövér László, Németh Zsolt, valamint Sali Berisha volt albán államfő. A temesvári rendezvényeken Áder János köztársasági elnök és Sali Berisha lesz jelen. Újságírói kérdésre Tőkés történelemhamisításnak minősítette, hogy a temesvári hivatalos ünnepségek idén is nélküle zajlanak. Hozzátette, személyének és a temesvári református közösségnek az évről évre történő mellőzése immár szomorú valóság számára.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az erdélyi felsőfokú színészképzés alakulása
Mai rohanó világunkban Gáspárik Attila egyike azon egyéniségeknek, akik szinte nem ismernek lehetetlent. Bizonyította ezt számtalan helyzetben.
Talán ennek is köszönhető az a rendkívül színes paletta, amely eddigi szorgos munkásságából összeáll, fényesen bizonyítván, egy jó adottságú színészből minden kitelik. Nem csak színinövendékek oktatója, hanem, az Országos Audiovizuális Tanács alelnöke is volt, az RMDSZ javaslatára. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatója.
2014 karácsonyának közéledtével sikerült megjelentetnie az Ábel Kiadó gondozásában a „Megszületett Kolozsváron- Interjúk az erdélyi magyar színművészeti felsőoktatás intézményeiről” című, 242 oldalas könyvét. A borítóterv Szikszai Ildikó munkája. A borítón a Janovics Jenő színházigazgató által 1909-1910-ben építetett sétatéri színházépület látható. Régóta nem olvastam számomra ilyen izgalmasan érdekes és tartalmas könyvet. Kolozsváron a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében mutatták be, igen szépszámú közönségnek, mely bizonyítja, a magyar nyelvű színjátszásnak nagyon fontos szerepe van az identitástudat alakításában, fejlesztésében. Ezért nem mindegy, melyek azok az áramlatok, amik a színházba járó közönséget érik, formálva gondolatvilágát és gazdagítva, gyarapítva belső emberi tartását.
Az erdélyi színészképzés kezdetei
A szerző a könyv Bevezető fejezetében az erdélyi színészképzés kezdeteiről, alakulásáról ír. Mint megfogalmazta: „A XIX. század végén Erdélyben is felvetődött a színészképzés intézményesítésének kérdése... 1918-ban Aradon nyílt színésziskola a híres énekes rendező Róna Dezső vezetésével, ám az iskolát a hatóságok rövid idő múlva betiltották. Nagyváradon az első iskola megnyitására Hetényi Döme Elemér kapott engedélyt 1923-ban, majd 1926-ban Kolozsváron Izsó Miklós kezdett tehetségnevelésbe.” 1940 után a Kolozsvári Zenekonzervatóriumban működött Színész Iskola. 1946 áprilisában megnyílt a Kemény János, Tompa Miklós és Pittner Olivér vezette marosvásárhelyi Székely Színház. A felsőfokú oktatás egyik fontos mozzanatát jelentette, hogy Mihály román király 1946. április 9.-én kelt 276. rendelete alapján Kolozsváron megnyílt az Állami Magyar Zene-és Színművészeti Főiskola. A színi tagozat dékánja Szabó Lajos író, rendező volt. A szerző érzékelteti az oktatási folyamat hangulatát, a tanrendet. Hogyan történt a felvételi vizsga? Gáspárik Attilát érdekelte az, hogy 1953-ban miért kellett a Színművészeti Főiskolának Kolozsvárról Marosvásárhelyre költöznie. „Az intézet fennállásának ötvenedik évfordulója alkalmából, 1996-ban a történetek hajdani szereplőivel folytatott beszélgetésekből összerakható kép egyfajta lenyomata a szóban forgó eseménynek is. Nem kívántam állást foglalni, ezért- az oral history szabályaihoz igazodva - mindent úgy rögzítettem, ahogyan hallottam. Riporterként a „messziről jött ember” szerepét játszottam, mert úgy akartam megismerni az eseményeket, ahogyan azok a kor tanúinak, az egykori szereplőknek az emlékezetében élnek fél évszázad elteltével.” Kinek vagy kiknek volt az érdeke ez a változtatás- teszi fel a kérdést a szerző. Máig is sok legenda kering ezzel kapcsolatban, jegyzi meg.
Interjúk
Gáspárik Attila interjúi Csíki András, Földes László, László Gerő, Lohinszky Lóránd, Marosi Ildikó, Moldován István, Orosz Lujza, Senkálszky Endre, Tanai Bella, Taub János és Zsigmond Ferenc színművészekkel, rendezővel színházigazgatóval, szerkesztővel készültek, 1996-2003 közti időszakban. Számomra azért rendkívül izgalmasak, mert a könyvben megszólaltatott egyéniségek, néhány kivételével, mind személyes ismerőseim voltak, vannak. Én magam a Szentgyörgyi István Színművészeti Akadémia növendéke voltam két évig. A tanulmányaimat a Bolyai Egyetemen illetve a Babeş- Bolyai Tudományegyetemen folytattam és fejeztem be. A teljesség igénye nélkül tallóznék a könyvből.
Csíky András színész, tanár. 1953-ban a kolozsvári Magyar Művészeti Intézetben szerezte meg diplomáját. A Nagybányai Állami Színház alapító tagja. Őket még Tessitori Nóra „hatvan táskával és ötven verseskötettel tanította” beszédtechnikára. De már ott volt Harag György, a nagy kohéziós erő. 1977-ben a Kolozsvári Állami Magyar Színházhoz szerződik. Román és magyar filmekben jelentősek az alakításai. Az önégetés nem megoldás. Csak hévvel nem lehet mindent megoldani. De rátaláltak a járható útra.
Földes László a hajdani statisztadíjazás előnyeit taglalta meggyőző erővel. Kiemelve a tanári kar felkészültségét. „A főiskolán senki se lesz színész. A pálya dönti el, és főleg a szerencse, tud bizonyítani vagy nem.
László Gerő: Ha még egyszer kellene kezdenem, akkor is itt kezdeném. A nagy példakép Delly Ferenc volt. Tanítványai voltak Sinka Károly, Fábián Ferenc, Szabó Lajos, Adleff Ingebor, akik Temesváron beindították műkedvelők segítségével a Temesvári színházat. Kolozsváron lett színész és rendező. „A nyelv védelme , aminek jegyében a magyar színjátszás megszületett több mint kétszáz évvel ezelőtt, ennek a csodálatos nyelvnek a védelme és ápolása sokkal aktuálisabb, mint valaha.” Lohinszky Lóránd színész, tanár, filmszínész. Szeretett tanítani, mert úgy érezte ennek az intézetnek a fennmaradása, több mint az, hogy tanításért fizetést kapjon. Egyébként az egyik legműveltebb, leghűségesebb színésze volt a maga idejében, amikor több mint 100 színész hagyta itt az országot. Több, mint ötven éven át a marosvásárhelyi társulat meghatározó egyénisége. 1954- 2010 közötti időszakban a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet tanára volt. Marosi Ildikó, mint a Művészet, az Új élet szerkesztője rendkívül értékes anyagot adott át a Színháztörténeti Intézetnek.
Moldován István első generáció végzett diplomása a színész szakon. Több, mint ötven éven keresztül volt a Kolozsvári Magyar Színház főügyelője. Nem csak ügyelt, de magatartása, viselkedése meghatározó volt az egyetemi ifjúsággal szemben, akik statisztáltak. Pontos, figyelmes, színházszeretete legendás volt.
Orosz Lujza az akkori idők egyik legmeghatározóbb művésze volt, aki zengő orgánumának, belső adottságainak köszönhetően a színpad királynője volt. Holott belsőleg mindig harcolnia kellett önmagával. Alázattal kell közeledni az élethez, a színpadhoz, a hivatáshoz, a gyerekekhez, az unokákhoz, és a kollégákhoz. Szeretni kell az embereket.
Senkálszky Endre szerint a legfontosabb megteremteni a kölcsönös bizalmat. A színész szárnyakat kap, ha bíznak benne. A rendező a színész tükre. Korának meghatározó színész egyénisége, aki tudta, a nézőknek maximumot kell nyújtani.
Tanai Bella Marosvásárhelyen érezte magát a legjobban. Magyarországra való menetelük csak a férjnek volt jó. A miskolci Nemzeti Színház, a győri Kisfaludy Színház és a budapesti Vígszínház művésznője. Taub János Halmiban született Temesváron igazgató- rendező, majd Bukarest egyik legelitebb színházában rendez. „A színház-, színész-, rendezőpedagógia nagyon komplikált dolog, amihez véleményem szerint nagyon kevesen értenek...Nem is szabad színházban tudományt keresni... A konkrétság azt jelenti, hogy nekem a színpadon valami dolgom van. Nagyon fontos, hogy amikor a színész megkapja szerepét, tudja, milyen módszerrel, kell szakmailag felkészülnie rá. Ezt nagyon kevesen tudják.”
Zsigmond Ferenc diplomával a zsebében főtitkároskodott. 1950-ben a kolozsvári Magyar Művészeti Intézet főtitkára. „Ő vezényli le a már Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet névre hallgató intézmény Kolozsvárról Marosvásárhelyre való költöztetését.”
A Függelékben olvashatjuk a színi Marosvásárhelyre való költözéséről szóló első nyilvános hírt. A színészpedagógiai elvekről szerezhetünk információkat. Megtudhatjuk, melyek voltak a kolozsvári Magyar Művészeti Intézetben a felvételi feltételek 1950-1951-es iskolai évre. Mindenki valamilyen formában igyekezett tudásához és adottságaihoz képest valamit tenni egy rendkívül fontos ügyben. A hazai színjátszás érdekében saját magukat nem kímélve, adottságaikat egyesítve tették azt, amit egy rendkívül rideg közegben tenni lehetett. Nagyon sok ismert és kevésbé ismert hőse van az erdélyi magyarnyelvű színjátszásnak.
Gáspárik Attila az ismert hősök egyike.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

Ágoston Hugó: Egy előre bejelentett kilépés krónikája
Többen hivatkoztak az év nagy „premierjeire” a Szövetségi Küldöttek Tanácsa szombati ülésén, a két magyar államelnök-jelölt indulásától a szász Klaus Iohannis választási győzelméig és a sepsiszentgyörgyi Mikó Kollégium újraállamosításáig. És immár az előzménytelen események között tarthatjuk számon az RMDSZ kiválását a kormányból: hogy önként távozzék – ilyen még nem fordult elő.
Noha egy bejelentett kijelentkezésről volt szó, érdekes hozzászólások előzték meg. A pró érvelők hangsúlyozták, hogy a szövetség nem a „semmibe lépett”, ugyanakkor nem pontosan világos (már azért sem, mert csak ezután láthatjuk meg), hogy akkor mibe is. Megfogalmazódott, ismét, a vélemény, hogy idén tavasszal be sem kellett volna lépni a kormányba. Tény, hogy – amint a szövetségi elnök politikai bevezető szövegében hangsúlyozta – a kormányzás: eszköz, nem pedig önmagában való cél, és számunkra nem ideológiai kérdés. Tény ugyanakkor, hogy az Európai Néppárt tagjaként az RMDSZ kakukktojásnak számított a kormányban, különösen a liberálisok meglepő kiválása után. Tény, hogy a választók akaratához a második forduló sokkja után közelebb áll a kilépés, mint a maradás. (Noha kilenc hónappal ezelőtt egyértelműen a kormányzati szerepvállalást támogatták.) Tény, hogy a kormányban elfogyott a levegő, különösen Kelemen Hunor lemondása után. Reméljük, hogy a mostani fordulattal csakugyan közelebb kerül a szövetség az emberekhez, a közösség gondjaihoz, új fejezet nyitható a jövőtervezésben.
Az ellenérvek sem elhanyagolhatók. Az általánosaktól (a politika célja a hatalom megszerzése/megtartása, a kormányrészvétel jelentős alkupotenciált és bizonyos fokú védettséget jelent, a gesztus akár cserbenhagyásként is értelmezhető, ami ránk nem volt jellemző stb.) a konkrét lehetőségekig (állami támogatások az önkormányzatoknak, a magyar irányítású tárcák hozzájárulása, például örökség- és környezetvédelemben stb.) A Szövetség Állandó Tanácsa ajánlásának nagy többséggel megszavazott döntése – csupán Frunda György miniszterelnöki tanácsos, valamint Bónis István és Kerekes Károly képviselők szavaztak a kilépés ellen, heten pedig tartózkodtak – jelzi az RMDSZ-ban jelenleg uralkodó politikai fősodort, amelynek meghatározói elsősorban a székelyföldi vezetők. És meghatározója a véleményformálás, a választók befolyásolása, mondjuk ki: a fideszes propaganda révén az erdélyi magyar sajtó túlnyomó része. Lehet, hogy túlságosan élénk a memóriám, de nekem bizony bevillant egy lovaglónadrágos budapesti hölgy ostorcsattogtató beszéde a nagyváradi kongresszuson...
Ugyanakkor a miért léptünk?/mibe léptünk? kérdésre nem válasz az, ami ilyenkor válasz szokott lenni. A kiválással az RMDSZ voltaképpen nem vesz fel ellenzéki szerepet – annál fontosabb számára az ország politikai stabilitása, a közeljövőben nagyon nem jól jönnének számára az előrehozott parlamenti választások. A parlamentben nem fogja zavarni a kormányt, elfogadja a költségvetését, támogatja a támogatható törvénykezdeményezéseit, bizalmatlansági indítványt sem szavaz meg ellene. Már csak azért sem, mert – minden ellenkező állítással szemben – a kormány ért el visszhangos eredményeket, és ezekben benne van a magyar kormánytisztviselők munkája is. (Kelemen Hunor kiváló művelődési miniszter, Korodi Attila kiváló környezetvédelmi miniszter volt. Sokan sajnálják a több mint száz embert, köztük a sok értelmes fiatalt is, akik különböző tisztségekbe felköltöztek Bukarestbe, most pedig költözhetnek vissza Erdélybe, némelyikük a bizonytalanságba – ki tudja, legközelebb vállalkoznak-e ilyen kalandra?) Ugyanakkor, egyelőre legalábbis, a kormánykoalíciónak az RMDSZ nélkül is megvan a parlamenti többsége, a nagyobb változásokhoz – amilyen az alkotmánymódosítás vagy a regionalizálás – amúgy is szélesebb konszenzusra van szükség. Elhangzott az SZKT-n is, hogy ez a recept, vagyis a (Năstase-)kabinet kormányon kívülről történő támogatása a parlamentben, volt az eddigi leghatékonyabb az RMDSZ szempontjából: ekkor – 2000 és 2004 között – sikerült keresztülvinni az aradi Szabadság-szobor kiszabadítását, a nyelvhasználatot szabályozó/biztosító 215-ös törvényt és egyebeket.
A figyelmes szemlélő és hallgató számára nem maradhatott észrevétlen további néhány fontos mozzanat az SZKT-n: az egyértelmű szolidarizálás Markó Attilával („megkérdőjelezzük a jogállamiságot!”); erélyes tiltakozás a Kovászna megyei prefektus túlkapásai ellen; a búvópatakként ismét előbukkanó generációs problémák (miután a másik vissza-visszatérő téma, a „nőkérdés” megoldottnak tekinthető: a nőszervezet tevékeny, a pódiumon adott pillanatban négy hölgy volt és egy férfi); nem túl sok remény fogalmazódott meg az újonnan megválasztott államelnök segítőkészségét illetően, noha natürlich „partneri kapcsolatra” kell törekedni vele; többen hangsúlyozták a kommunikáció, az emberekkel való mindennapi szerves kapcsolat, az egyenes beszéd fontosságát; az RMDSZ büszke lehet az elmúlt huszonöt évre, ahogyan a politikai alelnök, Borbély László éllel megfogalmazta: mi vigyáztunk az RMDSZ-re!
Amúgy kíváncsi vagyok, hány újságíró figyelt fel Kelemen Hunor kemény megjegyzésére, amikor záróbeszédében egy esetleges bizalmatlansági indítványra utalva azt mondta: ha így folytatódik (mármint a nacionalista prefektus ámokfutása), akár „másképp is dönthetünk”! Sapienti sat.
Végül jegyezhettünk ezen a fontos SZKT-n még egy – személyesnek tűnő, mégis közösségi horderejű – premiert. Mindeddig nem volt olyan ülése az RMDSZ diétájának, amelyet Markó Béla ne ült volna végig, amelyen ne szólalt volna fel, olykor kétszer is. Most az Ezüstfenyő-díjak átadása után távozott. Nem vett részt a vitában. Mint megtudtam, a Szövetségi Állandó Tanács ülésén sem maga voksolt, a szavazatát Kelemen Hunorra bízta. Gesztusa jelentését és hátterét valószínűleg politikai esszésorozatának következő darabjaiból, majd az emlékirataiból tudjuk meg. 
maszol.ro

Költözik a vitéz szobra
A nagyváradi helyi tanács pénteki ülésén megszavazta Mihai Viteazul és Emanuil Gojdu szobrainak elköltöztetését a Szent László térről.
A nagyváradi helyi tanács az RMDSZ frakció ellenszavazata mellett fogadta el azt a határozat-tervezetet, mely kimondja, hogy a Szent László tér felújítási munkálataira való tekintettel elköltöztetik a jelenleg a téren lévő Vitéz Mihály és Emanuil Gojdu szobrokat. Előbbi a parkká átalakított egykori Olaszi temetőbe kerül, mely területet egyébként a város már korábban Mihai Viteazul parkká nevezett át, utóbbi pedig a Gojdu Líceum közelébe kerül majd. Ritli László Csongor, a helyi tanács RMDSZ-frakciójának vezetője a tanácsülés után lapunknak elmondta: „Azért nem szavaztuk meg a tervezetet, mert nem értünk azzal egyet, ahová kerül a Mihai Viteazul szobor. Mivel korábban a parknak a nevét is Mihai Viteazulra módosították, amit mi szintén elleneztünk, valószínű, hogy ezzel a névváltoztatással legitimálták azt, hogy oda kerüljön a szobor”. Mint arról már többször beszámoltunk, a Szent László tér felújítási tervében szerepel Radu Demtriu görög-katolikus és Roman Ciorogariu ortodox püspökök egész alakos szobrainak kihelyezése a főtérre, a görög-katolikus, illetve a Holdas templom közelében. Egyes meg nem erősített sajtóinformációk szerint a jelenlegi városvezetés Vitéz Mihály szobrának a helyére a jövőben Ferdinánd király szobrát tervezi kihelyezni.
Pap István
erdon.ro