Bemutatták a művészettörténeti Táguló horizontot
Soós Zoltán, a Maros megyei múzeum igazgatója, Orbán János, a Marosvásárhelyi Kulturális Központ munkatársa és Spielmann Mihály történész ismertette kedd este a Bolyai-klubban a Táguló horizont című, művészettörténeti tanulmányokat tartalmazó kötetet.
A fiatal művészettörténész-nemzedék a B. Nagy Margit örökségét viszi tovább, a Kovács András által felnevelt generáció arra vállalkozott, hogy feltérképezi mindazt az örökséget, amely a művészettörténet szempontjából fontos. Máris sokat tettek ezért, de még mindig hosszú az út, sok a tennivaló – hangsúlyozta Soós Zoltán.
A 2001-ben Marosvásárhelyen megszervezett művészettörténeti konferencia előadásait magába foglaló kötetet Spielmann Mihály ismertette. Kijelentette: „Ha ezeket a közleményeket olvasom, akkor egyáltalán nem látok törést, szakadékot, áthághatatlan ellenentétet a régiek, a László Gyulák, Entz Gézák, Gerevichek, Genthon Istvánok, Balogh Jolánok vagy Marosi Ernők művei és e maiak között. Mindet magasfokú tudományosság, józan mértéktartás és ugyanakkor tág, táguló kitekintés, összefüggés-keresésés, szemléleti bizonyosság jellemzi. Azaz a különbség legfennebb a stílusban, az egyéni megközelítésben különbözik. De ez a fajta különbözés még ebben a kötetben is közlőtől közlőig egyéníthető”.
A kötetben tizennyolc tanulmány olvasható, a köztük felbukkanó témák: a XIII. század építészete és annak elméleti-gyakorlati vizsgálata Esztergom-Gyulafehérvár összefüggésben (Raffay Endre); Nagyvárad és Firenze, olasz kalmárok, Ozorai Pipo – Philippo Scolari, és a püspöki székhely építészete (Prajda Katalin); a kecskeméti református templom és az erdélyi későreneszánsz építészet lehetséges kapcsolatai, debreceni mesterek, Kecskemét és Fogaras, Nagyenyed vagy Boroskrakkó (Székely Gábor); a Teleki Téka építészeti tervei és a megvalósulás, könyvtárépület típusok, a csarnokkönyvtár (Orbán János); a lebontott vásárhelyi ferences templom belső berendezése, rekonstrukciós kísérlet, szétszóródó műkincsek, oltárok (Barabás Kisannna); a Szentkereszty család árkosi kastélya, 19. századvégi kastélyépítészet (Bordás Beáta); a marosvásárhelyi Református Kollégium díszterme, tornacsarnoka, elemi iskolája, Nagy Győző építészmérnök, tervező „ébresztése” (Oniga Erika); Lechner-utánzók, a kiskúnfélegyházi városháza, az ún. magyaros szecesszióról, némi referenciával a marosvásárhelyi Ferenc József közművelődési palotára (Brunner Attila); Sándy Gyula építész pályájának első szakasza az első világháborúig, stílusa, építészeti megoldások, önállóság és epigonizmus (Bodó Péter); női építészek, a nőemancipáció és a Műegyetem konzervativizmusa, ismeretlen nőépítészek az I. világháború előtt Paulas Erika, Erdélyi Szerén, Préda Ilona (Mészáros Zsolt); művelődéstörténet, útinapló, európai utazás, mit tudott Teleki József, a jövendő koronaőr az építészetről, a főurak ízlésvilága a 18. században (Tóth Áron), Mikes Kelemen, a száműzött, arcképeinek festői, grafikai, éremveretes ábrázolásai időben és térben, arcképtípus a 18. században, a francia hatás (Tüskés Anna); szobrászat és szobrászok, művésztelepek Nagybánya, Kecskemét, Hódmezővásárhely és Szolnok szobrászai a festők között, miért is csatlakoztak a művészkolóniákhoz, művészetpolitika a 20. század elején, Ferenczy Béni, Telcs Ede, Ligeti Miklós, Kisfaludi Strobl Zsigmond és társaik (Gulyás Dorottya); Zsögödi Nagy Imre, festészeti, primitivizmus, életöröm, Breughel és Rabelais, hatások, kivonulás a természetbe, Székelyföld és inspiráció (Veress Ferenc); Leon Alex, grafika, expresszionizmus, baloldali elkötelezettség, Ukrajna, zsidó művészsors Erdélyben és Magyarországon a második világháború előtt és alatt (Hörcher Eszter); Vass Tamás, életút, tényleg elfelejtették, a lázadó grafikus,a művész, az ember, a tökéletes rajztudás dícsérete és átka, régi vásárhelyi kiállítások, kudarcok és szerelmek, a zseni (Portik Blénessy Ágota); kézimunka, egyházművészet, úrasztali terítők, keszkenők rátét himzései selyem alapon, hogyan készültek, a Küküllői Református Egyházmegye gyülekezeteinek inventáriuma, 17-19. századi főúri asszonyok adományai (Horváth T. Iringó) és végül csak látszólag kilógó értekezés a XIX. századvégi iparoktatás és népművészet, háziipar, a Székelyföldi Iparművészeti Múzeum és az iparművészeti múzeumok, mesterségtanulás mint a társadalmi fölemelkedés lehetősége a paraszti közegből, támogatás és iskolalapítások (Székely Miklós).
Antal Erika
maszol.ro,

Kölcsey a Föld körül – Százezer diák szavalta együtt a Himnuszt
Kárpát-medence-szerte programok ezreivel ünnepelték tegnap a magyar kultúra napját. Az eseménysorozat kiemelkedő kezdeményezése az Együtt Szaval a Nemzet program volt, amelybe a világ magyar nyelvű általános és középiskolái jelentkezhettek, a cél pedig az volt, hogy a diákok egyszerre szavalják el Kölcsey Ferenc Himnuszát, amelyet a szerző 1823-ban éppen ezen a napon fejezett be Szatmárcsekén.
A becsült adatok szerint a Google+ Hangouts on Air – azonnali internetes közvetítések létrehozására szolgáló – funkcióján keresztül 15 000 iskola 100 000 diákja skandálta együtt a Himnuszt.
Bár a résztvevőkről pontosabb adatok szerdán még nem voltak, az biztos, hogy az erdélyi iskolák közül a kolozsvári részt vett a programban. Solymosi Zsolt aligazgatótól megtudtuk, mintegy 190 diákjuk szavalt együtt, és bár a többi résztvevőről nem volt tudomása, Jordán Tamás Kossuth-díjas színművész – aki kitalálta és vezényelte a közös versmondást – köszöntőjében Marosvásárhelyt is felsorolta a résztvevő városok között, de jelentkeztek iskolák Amerikából és Ausztráliából is.
A kolozsvári tanintézet már napokkal ezelőtt regisztrált a www.egyuttszavalanemzet.hu oldalon. A kezdeményezés YouTube-csatornáján, a YouTube.com/egyuttszavalanemzet oldalon a vezénylésnek helyet adó Budajenői Általános Iskola diákjai Jordán Tamás vezetésével elszavalták a Himnuszt, az itteni idő szerint délelőtt 11 órakor kezdődő élő kapcsolást látva pedig valamennyi résztvevő tanintézet bekapcsolódott a szavalásba.
Solymosi Zsolt elmondta: a vetítés hangját levették, hogy a hangeltolódás ne okozzon kellemetlenséget, így a felirat és Jordán Tamás kézmozdulataihoz igazodva szavaltak, apró kellemetlenséget, parányi elbizonytalanodást mindössze az okozott, hogy a rendszer túlterheltsége miatt néhány másodpercre lefagyott az élő közvetítés. „Minden esetre nagyon megható, felemelő érzés volt ennyi ünneplőbe öltözött diákot látni, amint Kölcsey művét szavalják” – összegezte az aligazgató.
A Magyar Televízió egyébként a kolozsvári helyszínen – és a Kárpát-medence több más iskolájában – is forgatott, így a szerda esti Híradóba is bekerül egy összefoglaló. A tervek szerint a résztvevő iskolák feltöltik a YouTube-csatornára saját kisfilmjeiket, amelyekből a későbbiekben egy kollázst állítanak össze a projekt szakemberei.
Április 11-ig – a magyar költészet napjáig – a részt vevő iskoláknak lehetőségük van további szavalatokat is feltölteni, és a legnézettebbeket, illetve a legnagyobb tetszést kiváltókat jutalmazzák. A díjakat a magyar költészet napján adják át.
Az Együtt Szaval a Nemzet programot a következő években is folytatni kívánják, a vezénylésnek helyet adó következő iskolát pedig a mostani résztvevők közül választják majd ki. „Célunk a kultúra népszerűsítése és a magyar közösségek összekapcsolása szerte a világon. A világ több ezer magyar nyelvű iskoláját figyelembe véve ezzel egy hosszú távú programot indítunk útjára, melynek évente újabb és újabb határon belüli és külhoni település ad majd otthont” – fogalmazott Szőcs Géza kormánybiztos, miniszterelnöki főtanácsadó a rendezvénnyel kapcsolatos korábbi közleményében.
Határon átívelő kulturális együttműködés
A szerdai ünnepnapon írt alá együttműködési megállapodást Gyula és Nagyszalonta polgármestere, hogy ápolják és sikeresen közvetíthessék Európa felé közös kulturális értékeiket, hagyományaikat, gazdag népművészetüket. Görgényi Ernő, Gyula polgármestere az aláírás előtt az MTI-nek elmondta: Gyula és Nagyszalonta magyar zenetörténet és irodalom két nagy géniuszának, Erkel Ferencnek és Arany Jánosnak a szülővárosai.
Kiemelte: Gyulát sokan Erdély kapujának tekintik, itt lépik át az utazók a magyar–román határt. A Gyulára érkező turisták szívesen kalandoznak át a Partiumba és Erdélybe, a két város közös programokat kínál a gyógyfürdőbe látogató turisták és az Erdélybe átutazók részére. A polgármester a megállapodást részletezve kiemelte a közös kulturális és területfejlesztési konferenciák, kiállítások és egyéni tárlatok szervezését.
Az Arany János Társaság közreműködésével nagyszalontai és gyulai irodalmi programok lesznek, a múzeumok éjszakáján az emlékhelyek közös programmal várják az érdeklődőket. Görgényi Ernő hozzátette: a megállapodás egyik kiemelt fejezete a gyulai románság kapcsolatfelvételének erősítése a romániaiakkal Nagyszalontán, valamint az ottani magyarság kapcsolatainak erősítése az anyaországiakkal.
A turisztika területén a határ két oldalán élő lakosság és a vendégek részére a jövőben látogatóprogramokat szerveznek idegenvezetéssel. A gyulaiak a várfürdőbe, a várszínházba és az Erkel Ferenc zeneszerzőhöz kapcsolódó városi eseményekre szerveznek látogatásokat, a nagyszalontaiak az ottani hasonló rendezvényekre – beszélt a részletekről Görgényi Ernő. Az együttműködési megállapodást a gyulai polgármester és Török László, Nagyszalonta polgármestere írta alá a nagyszalontai Arany-palotában.
Váradi emléktábla Erkelnek
A szakadó esővel dacolva ünnepelték a magyar kultúra napját a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem udvarán, ahol szerdán felavatták a Himnusz zeneszerzője, Erkel Ferenc emléktábláját. Az egybegyűltek ernyőikbe kapaszkodva, a tanintézet vegyeskarával közösen énekelték el a „nemzeti imát”, majd sorra helyezték el koszorúikat a berettyóújfalui szobrászművész, Kurucz Imre alkotása körül.
Nagyvárad idén is a magyarországi Berettyóújfaluval közösen állította össze a kultúranapi programjait. Noha az eseményt a Partiumi Magyar Művelődési Céh szervezte – többek között a Bethlen Gábor Alap támogatásával –, ezúttal a két rivális magyar párt, az EMNP és az RMDSZ is képviseltette magát, közösen rótták le tiszteletüket a zeneszerző előtt.
Marosvásárhelyen négy napon át tartó rendezvénysorozatot szerveztek – a szerdai ünnepnapon pedig a Studium Alapítvány harmadik alkalommal szervezte meg a 24 órás felolvasómaratont. Az Olvass fel Marosvásárhelyért! Elnevezésű akció idei tematikája szerint a résztvevők marosvásárhelyi magyar szerzők, illetve román alkotók magyarra fordított műveiből olvashattak fel.
A rendezvényen politikusok, írók, költők, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház több színművésze mellett a Sapientia egyetem rektora, Dávid László, illetve több tanára, és diákja is felolvasott, de bárki bekapcsolódhatott a felolvasásba néhány perc erejéig.
Varga László, Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár),

Senki nem cáfolt, de senki nem folytatta
A Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének főmunkatársa, Dr. Stefano Bottoni, jelenkorkutató Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság kérdéskörben tartott előadást Nagyváradon. Szilágyi Aladár beszélgetések alkalmával tudományos pályájának fordulatairól, kutatói tapasztalatairól is faggatta a román levéltárak búvárlóját.
- Azt tudom, hogy vannak magyar kötődései – nem is akármilyenek – az édesanyja révén. De Stefano Bottoni bolognai történészhallgatónak hogyan került az érdeklődési körébe Közép-Kelet-Európa, azon belül Magyarország és Románia, illetve Erdély? - 1977 nyarán születtem Bolognában, vegyes házasságból. Édesanyám magyarországi magyar, ami a történet szempontjából talán nem érdektelen, édesapám pedig olasz volt. Ez egy klasszikus vegyes házasság, a 70-es évek elején gyakran fordultak elő, így lehetett legálisan emigrálni Magyarországról, több ezren használták ki ezt a lehetőséget. Én úgy ismerkedtem meg Magyarországgal, hogy már kicsi gyerekkorom óta minden nyaramat ott töltöttem. Tehát megtanultam a magyar nyelvet édesanyámtól, és volt egy rokoni, baráti köröm. Számomra a magyarországi kapcsolat teljesen élő volt a nyolcvanas évektől kezdve. A szakmai oldala, az egy többlépcsős folyamat. Mindig érdekelt a politika, a közélet, a történelem. Az iskolában kizárólag a humán és társadalomtudományos tárgyak érdekeltek, tizenévesen már elhatároztam: vagy újságíró, vagy történész leszek. Amikor a bolognai egyetemre kerültem, 1996-ban, akkor felerősödött ez az érdeklődés. Jelenkoros voltam, Európa történetével és kicsit közelebbről Kelet-Európa múltjával is kezdtem foglalkozni. A tanáraim is arra terelték a figyelmemet, többen is többször mondták: te jól tudsz egy olyan nyelvet, amelyik nálunk teljesen ismeretlen, jól ismered a térséget, használd ki ezt az előnyödet. A szakdolgozatom 2001-ben végül egy négyszáz oldalas könyv lett, akkor még komolyan vették ezt a feladatot. Majdnem két évet dolgoztam rajta. Összehasonlító kisebbségtörténetet írtam volt a Kárpát-medencei magyar kisebbségi közösségek 1944 és 1950 közötti fejlődéséről, összevetettem a romániai, a csehszlovákiai, a jugoszláviai meg a szovjet kisebbségpolitikát.
- Javaslom, térjünk át váradi előadásának a tematikájára. Valóban ön volt az első és talán az egyetlen külföldi állampolgár, aki a CNSAS irattárába bejutott?
- Talán az elsők között, de nem az egyetlen, ez egy városi legenda. 2002 őszén pályáztam először a CNSAS-ba való bejutásra, akkor tettem le a doktori vizsgát. Elhatároztam, hogy nagy erővel nekimegyek a Magyar Autonóm Tartománynak és az erdélyi nemzetiségi politikának. Közlik velem, hogy rendben van a téma, lehet kutatni a magyar kisebbségi kérdést, de külföldi állampolgárok számára egy nagyon magas kutatási díjat állapítottak meg. 2002-ben egy román állampolgárnak egy millió régi lejt kellett fizetnie, külföldi állampolgárnak meg tizenhatot. Nem akarták elhinni, hogy akad egy olyan őrült, aki tizenhatmilliót akar befizetni azért, hogy bekerülhessen egy levéltárba. Nagy nehezen elintéztem, kaptam „chitanţát” és mentem vissza a levéltárba.
- Mennyire céltudatosan ment oda, avagy arra gondolt, először körülnéz, aztán kiválaszt valamilyen pászmát, amelyik érdekli?
- Igen, ez egy jó kérdés: Nekem volt egy eredeti kutatási témám, a Magyar Autonóm Tartomány. Viszont hamar kiderült számomra, hogy nem ilyen anyagokat adnak, mert az 1950-es években a Magyar Autonóm Tartomány mint olyan nem jelentett állambiztonsági kérdést, csak később lett az. Ami megváltoztatta a kutatásaim keretét, az az, hogy sokszor elsőként megkaptam sok 56-os periratot. S akkor kezdtem rájönni, hogy 1956 után egy olyan kisebbségpolitikai váltás következett be Romániában, ami nélkül nem értjük meg például a Bolyai Egyetemnek a felszámolását 1959-ben, vagy pedig a Magyar Autonóm Tartomány átszervezését 1960-61-ben. Amivel én ott szembesültem, az ledöbbentett. Én addig életemben nem találkoztam állambiztonsági iratokkal, illetve olvastam szaktanulmányokat, tudtam, hogy nagyjából hogyan kell kinéznie, de az iratok mögött emberek százainak a tragikus sorsára bukkantam.
- Javasolom, beszélgetésünk további fordulatainak adjuk a „román 56” munkacímet. Miért tartotta ezt – mint fogalmat – kiemelendőnek, hogy a magyar 56 mellett román 56-ról írjon?
- „Romániai 56” – talán ez pontosabb lenne, mert ebben benne van minden. Általában erdélyi 56-ról szoktak beszélni, de én ilyenkor mindig megállok, hiszen van egy olyan filológiai kérdés, hogy Temesvár nem Erdély, Várad se, Szatmár se. A másik az, hogy van egy romániai 56, ami nagyrészt független az itteni magyar fiatalság egy részének a megmozdulásaitól. Magyarázom: azt tudjuk, hogy például Bukarestben egészen komoly diákmozgalom kezdett volna kibontakozni november elején, tüntetést is szerveztek, ami azért nem lehetett sikeres, mert a Securitate már október végén lefüleli az egészet. November első napjaiban, amikor több százan találkoznának az egyetem előtt, a népi milícia, az UTM-nek a rohamosztagai, a munkásőrség mindenkit letartóztat, sok diákot brutálisan bántalmaz, és ellehetetleníti a tervezett szolidaritási tüntetést. Ebből születik egy nagyobb politikai per, néhány hallgatót, köztük Paul Gomát is akkor ítélik el. Iași-ban is volt egy kisebb megmozdulás. Azért fontos a romániai 56, mert olyan megtorlásrendszer alakul ki miatta, ami egészen 1964-ig kísérti az országot, és ami csak részben kötődik a magyarországi folyamatokhoz. Hogy egyebet ne említsek, Biszku Bélát és Alexandru Drăghici-et szinte ugyanazon a napon nevezik ki belügyminiszternek 1957. február végén. Akkor, amikor beindul a nagy henger. - Gondolom, minden szempontból nehéz feladat volt a költő Szilágyi Domokos ügyével foglalkoznia. Habozott-e, konzultált-e valakivel, mielőtt a nyilvánosságra hozta a dokumentumokat? Utólag tapasztalhatta, hogy mekkora kavart okozott, és milyen sokféleképpen reagált a közvélemény a publikálás tényére.
- Évekig haboztam, és a fél világgal konzultáltam emiatt. Persze, volt egy előző esetem, Sütő András ügye, amiben csak az iratokra hagyatkoztam. Bizonyos értelemben jól tettem, mert – ne értsenek félre – a transzilván legendák világa eléggé félrevitte volna a dolgokat. Én akkor kizárólag a közgyűjteményekben fellelhető, mindenki számára hozzáférhető okmányokat használtam fel, és megírtam azt a tanulmányt, ami elég nagy port kavart 2005-ben. Paradox jelenség a következő: akkor teljesen polarizálódott a közvélemény. Volt, aki elfogadta, igen, mi tudtuk Sütő Andrásról, hogy volt neki egy ilyen „előélete”, és volt egy hangos és befolyásos kisebbség, amelyik nemcsak hogy nem fogadta el, hanem a legnagyobb elutasításban részesített, pont emiatt. Én előtte úgy gondoltam, ez egy szakmai munka, nem közéleti elszámolás, nekem semmi közöm hozzá. Egyszerűen ez az eset rávilágított bizonyos mechanizmusokra. Körülbelül hetven írás született a Sütő-cikk után, hónapokig jelentek meg a különböző sajtóorgánumokban Magyarországon és Erdélyben. Amikor egy évvel később előkerült a Szilágyi Domokos ügye, én már tudtam, többen is azonosították, egymástól függetlenül. Tehát egyértelmű volt ez az összefüggés. Én közzétettem ezt az anyagot – ez nem is volt tanulmány, mert nem volt annyi anyag, összesen 13 jelentésről van szó különböző korszakokból. Ez az volt, amit én három egymástól független megfigyelési dossziékból láttam. Merem állítani: a legnagyobb körültekintéssel jártam el, a szöveget is nem tudom, hányszor ellenőriztük. 2006 szeptemberében jelent meg az a pár oldalas szöveg, amit a költő utolsó élettársa, Nagy Mária, valamint Szilágyi Domokos öccse, Kálmán is jóváhagyott, hosszas konzultációk után.
- Én csak azt akartam elérni, hogy foglalkozzanak ezzel, mert nem lehet figyelmen kívül hagyni a kollaboráció tematikáját, másrészt egy nagy embernek, legyen költő, legyen író, legyen szobrász, bárki, az életrajzkutatásában ezeket a mozzanatokat bele kell építeni, mert nem függetlenek az egyébként nagyszerű életműtől.
- Meg kell mondanom, ezután néhány évig azért nem foglalkoztam ilyen ügyekkel, mert az elutasítás, sőt ami még rosszabb: a közöny mutatkozott igen erősnek. Valahogy úgy gondoltam, ha ti erdélyiek nem akartok a közelmúlt kellemetlen oldalával semmit se kezdeni, nem az én dolgom, én elvagyok, kutatnivalóm van bőven. Akkor kezdtem bele a két ország belügyi együttműködésének kutatásába, amiből két hosszabb tanulmány is született. Befejeztem a székely autonómiáról írt könyvemet, ami 2008-ban jelent meg Sztálin a székelyeknél címmel. Azóta is hiába várom hogy irodalomtörténészek és esztéták Sütő vagy Szilágyi Domokos egyes emblematikus szövegeit akár egy hermeneutikai vizsgálat tárgyává tegyék. Nem tette senki. Vagy nem merte, vagy nem akarta. Rendkívül erős az öncezúra, és ezzel sem tudok mit kezdeni, mint empatikus kívülálló. Nyilván, ahogy Sütő András fogalmazta a tanulmányomra reagálva, én csupán „marslakó” vagyok, bár talán kevésbé vagyok az ma, mint tíz, tizenegy évvel ezelőtt. Amikor még tényleg nem ismert senki, és én csak úgy belecsöppentem. Mostanára úgy vélem, valamit letettem az asztalra, bárhogy vélekednek a kutatásaimról, de én nem akarok egy botrányhős lenni ebben a dologban. Én akkor próbáltam rávilágítani valamire, s kimondottan azzal a szándékkal tettem, hogy… folytassátok, értelmezzétek ti is a jelenséget, vagy cáfoljatok meg. Senki nem cáfolt, de senki nem folytatta.
- Hadd térjünk vissza néhány kérdés erejéig az 56 utáni történésekre. Vannak-e már viszonylag pontos adatok a kivégzettek, az elítéltek, vagy „csak” bírói ítélet nélkül fogva tartottak számát illetően? Hiszen eltérő információk olvashatóak erről.
- Vannak adatok, de meg kell határozni, mit értünk „56” alatt. Ha 56 alatt azt értjük, hogy megvizsgáljuk, egy adott évben hány embert ítéltek el a hadbíróságok politikai ügyekben, akkor pontos, számszerű adatokat mondhatunk. Tudjuk, hogy 1958-ban van a rekord, azt hiszem, 4200, 1959-ben júliusig további háromezer, vannak ilyen statisztikák. Tudjuk, hogy három év alatt több mint tízezer ítélet született országszerte. Azt is tudjuk, hány embert tartóztattak le. Majdnem 30 ezret, 1956 novembere és 1962 között, utána már jóval kevesebbet. Mindig vitatkoznék azokkal, akik „magyar 56”-ot emlegetnek Romániában. Egyrészt voltak perek, amelyeknek egyaránt voltak román és magyar elítéltjei, de voltak olyanok is, mint Marosvásárhelyen az a bizonyos Faliboga-ügy, az tiszta 1956-os per, románokat ítéltek el, a több mint 60 tagú csoportnak csupán két magyar tagja volt, az egyik Frunda Károly, Frunda György édesapja. Erről nem tudunk semmit, még a román közvélemény sem. Az egész romániai, erdélyi 56 még mindig nincs kellően feldogozva, elégedetlen vagyok a saját és az erdélyi, vagy román kollégáim teljesítményével. Itt van a legnagyobb, célzott politikai megtorlás, s még egyszer hangsúlyozom: nem csak magyar vonatkozásban. És vannak fontosabb perek, ügyek, amiket ma már nyugodtan lehet kutatni. Bukarestben, a CNSAS-nál nagyon jól lehet kutatni, még a Pitești-en található katonai levéltárban is. Mit jelent 56? Tudjuk, hogy mi történt, de nagyon sok mozzanat nincs még kiderítve. Az a kérdés is felvetődik, van-e értelme politikai ügyeket szétválasztani nem politikai ügyektől? Rengeteg embert ítélnek el például gazdasági bűncselekményekért. Ez azért van, mert sokszor nem akarnak politikai ügyeket kreálni. 1956 után kezdődik az a folyamat, amit Ceaușescu majdnem tökéletesre fejleszt: nincsenek politikai ügyek, hanem XY-t elkapják, mint pedofilt, homoszexuálist, üzérkedőt, valutát, aranyat adott el illegálisan stb., és így osztogatják a két, három, négy, öt év börtönbüntetéseket. Vagy könnyű volt korrupció miatt valakit elítélni, hiszen Románia akkor is korrupt ország volt. Egy-egy korrupcióval vádolt állami hivatalnok tíz, tizenöt, húsz évet is kapott az 1950-es évek végén. Drákói módon szigorították a gazdasági bűncselekményekért járó büntetési tételeket, több embert ítélnek halálra, többnyire ki is végzik őket. Nagyon sokan kapnak 20-25 évet, és gyakran nem szabadulnak 1964-ben, az amnesztia kihirdetésekor, mert az nem a köztörvényesekre, csak a politikai foglyokra vonatkozik.
- A börtön- és a lágeréletről már sok memoár, interjú jelent meg, de még rengeteg feltáratlan dolog van. Az 58 nyarán kitört szamosújvári börtönlázadást feldolgozta-e valaki? - Komolyan nem. Megjelent előbb románul, majd magyarul is Alexandru Maier könyve, Orvos voltam Szamosújváron címmel. Sokan emlékeznek erre, van egy nagy memoárirodalma, de azt sem tudjuk pontosan, hogy mikor történt. Egyesek szerint június 14-én, mások szerint július 14-én. Meg kellene nézni az iratokat. Ezzel egy gond van, a börtönparancsnokságok iratai nagyon korlátozottan kutathatóak. A börtön- és lágerparancsnokok valóságos hóhérok voltak, hozzájuk képest a tartományi igazgatóságokon, vagy kulturális téren dolgozó szekusok úriemberek. Ők már ritkán vernek az 1950-es évek végén, inkább csak kihallgatnak, vagy irányítják a hálózatot. Ami a román börtönvilágban ment az 1960-as évek közepéig, az rendkívül brutális volt. Azt szoktam mondani a magyarországi hallgatóságnak, hogy ami itt volt, az Recsk szorozva tízzel vagy hússzal. Ezzel nem akarom relativizálni Recsket, de a magyar börtönvilág nem ismer olyan fogalmakat, mint a folyamatos botozás. A legkegyetlenebbek a pitești-i börtönőrök voltak (Szerk. megj.: kínzással, megalázással próbálták „átnevelni” áldozataikat, fogolytársaikat is arra kényszerítették, hogy részt vegyenek benne). Nem is tudom, hogyan lehetett túlélni, nagyjából épen kijönni onnan. És gondoljunk a máramarosszigeti börtönre, ahol az éheztetés, az éhhalál egyfajta programmá avanzsált. Oda gyűjtötték a múlt rendszer fontos embereit, akiket ki kellett végezni, nem szó szerint, hanem éhenhalatás útján. A román gulág az valóban helytálló kifejezés, mert Európában –Albánia kivételével – azt a brutális terrort, mint amilyet a román kommunisták bevezettek, csak a Szovjetunióban múlták felül.
Szilágyi Aladár
Erdélyi Riport (Nagyvárad),

Széles Anna és Steiner Béla kapta az idei Bessenyei-díjat
Romániai magyar származású színésznő, Széles Anna, valamint Steiner Béla zeneszerző, karnagy, zenepedagógus kapta idén a Bessenyei Ferenc Művészeti Díjat Hódmezővásárhelyen.
Az elismerést B. Élthes Eszter, a hódmezővásárhelyi születésű, 2004-ben elhunyt színész özvegye és Almási István polgármester adták át az alföldi város a magyar kultúra napja alkalmából rendezett szerdai ünnepi közgyűlésén.
A hódmezővásárhelyi önkormányzat 2008-ban alapította meg a Bessenyei Ferenc Művészeti Díjat. A kétszeres Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művészről, Hódmezővásárhely szülöttéről és díszpolgáráról elnevezett elismerést minden esztendőben az amatőr és hivatásos színjátszás, népdal, magyar nóta, instrumentális zene, kórus, néptánc, vers- és prózamondás területeiről jelöltek közül két személy, illetve csoport érdemelheti ki.
A magyar kultúra fejlesztésében és terjesztésében, a magyar nyelv ápolásában, a magyar nemzet és nyelv fennmaradásáért folytatott munkában kimagasló teljesítményt nyújtóknak odaítélhető díjjal – a város pecsétjével ellátott oklevél és a Bessenyei Ferenc portréját ábrázoló plakett mellett – 500 ezer forintos pénzjutalom is jár.
Széles Anna Nagyváradon született, Marosvásárhelyen szerzett színész diplomát, 1965-ben a Kolozsvári Állami Magyar Színházhoz szerződött, amelynek 1989-ben történt Magyarországra való áttelepüléséig tagja volt. Az anyaországban előbb a Karinthy Színpad, 1990-től a Thália, majd az Arizona Színház tagja lett.
1962-től szerepelt filmekben és néhány esztendő alatt Románia egyik legtöbbet foglalkoztatott, leghíresebb, legkedveltebb női filmszínészévé vált. A hatvanas évek végétől Magyarországon forgatott filmekben is játszott, és ő volt a Németh László Irgalom című regényéből készült tévésorozat főszereplője is.
maszol/MTI,

Életműveket ismertek el a magyar kultúra napján
Gazda József Kovásznán élő író, művészettörténész, publicista kapta idén a Háromszék kultúrájáért díjat. A kitüntetést szerda este, a magyar kultúra napján adták át a sepsiszentgyörgyi színházban.
A Kovászna megyei önkormányzat által alapított életműdíj a háromszéki kultúráért kifejtett több évtizedes tevékenység elismerése. Az ezer euróval járó díjat – amelyet tavaly ítéltek oda először – Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke adta át Gazda Józsefnek (képünkön).
„Gazda Józsefet az érdekelte, hogyan, milyen körülmények között él a szétszabdalt magyarság, hogyan lehetett megmaradni ebben az elmúlt, borzalmas évszázadban" – méltatta a rendkívül gazdag életpályát Bogdán László író, kiemelve a világban szétszórt magyarok krónikájának tekinthető A Harmadik ág – Magyarok a szétszórattatásban című könyv és a díjazott egyéb elismert szociográfiai és művészeti írásait. Szerinte Gazda József az oral history műfajban alkot, és egy intézmény munkáját végezte el egyedül.
„Meg tudunk maradni, ha akarunk, sorsunk a saját kezünkben van, én legalábbis hiszem ezt" – fogalmazott a díj átvevésekor Gazda József, aki hangsúlyozta, ezt a hitet szerette volna átadni írásain keresztül, és bár tragikusnak látja a magyarság jelenlegi helyzetét, mindig kereste, és ezután is keresni fogja a reménysugarat.
A kitüntetett elmondta, hogy a magyar nép a lelkében hordja a tehetséget, az alkotó erőt, a magyarság művészeket, hősöket, tudósokat adott a világnak, és neki megadatott, hogy ezt a folyamatot végigkövesse, és ereje szerint könyvekben megörökítse. Zsigmond Barna Pál. Magyarország csíkszeredai főkonzulja ünnepi beszédében emlékeztetett, a múlt öröksége mellett a jövő nemzedék felelősségét is hordozza nemzeti imánk. Az ünnepség az Evilági együttes Kincs című lemezének bemutatókoncertjével folytatódott. A csapat harmadik albumán tizenöt, Sepsiszentgyörgyön élő vagy a városhoz valamilyen módon kötődő művész működött közre.
Életműdíjat kapott Csíky Ibolya
A nagyváradi Szigligeti Színházban rendezett kultúranapi gálaesten a Bihar megyei RMDSZ által 2002-ben alapított díjakat osztották ki. A Jakobovits Miklós-díjat – amelyet tavaly alapítottak a váradi festőművész emlékére – Ujvárossy László képzőművésznek, a PKE tanárának ítélték, aki beszédében visszaemlékezett arra, amire még Jakobovits tanította: „A művészetben soha sem szabad kompromisszumot kötni."
Életműdíjat kapott a nagyváradi Premontrei Öregdiákok Egyesületének alapítója és elnöke, Pásztai Ottó és a nagyváradi színművész, Csíky Ibolya, akit a szobor átvételekor percekig állva tapsolt a közönség. Munkásságáért emlékplakettet vehetett át a népi mesterségek ápolásáért a nagyszalontai Fekete Mária, Szabó István ottományi és Wilhelm Sándor székelyhídi nyugalmazott pedagógus és a műemlékvédőként ismert Kordics Imre.
Magyar Kultúráért díjat kapott a Dukrét Géza vezette Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság, a Partiumi Magyar Nyugdíjasok Egyesülete és a Mezőtelegdi Pacsirták néptánccsoport. A díjátadó után a Szigligeti Társulat Színház az iskolában, iskola a színházban programjának keretében diákszereplők bevonásával készült Liliomfi-remix című előadást mutatták be a közönségnek.
Magyarországon díjazták Széles Annát
A magyar kultúra napja alkalmából a 2008-ban Hódmezővásárhely város által alapított Bessenyei Ferenc Művészeti Díjat Steiner Béla magyarországi zeneszerző mellett Széles Anna nagyváradi születésű színművész is megkapta. Az elismerést B. Élthes Eszter, a hódmezővásárhelyi születésű, 2004-ben elhunyt színész özvegye és Almási István, a magyarországi település polgármestere adták át az alföldi város szerdai ünnepi közgyűlésén.
A 2008-ban alapított díjjal a város pecsétjével ellátott oklevél és a Bessenyei Ferenc portréját ábrázoló plakett mellett 500 ezer forintos pénzjutalom is jár. Széles Anna Nagyváradon született, Marosvásárhelyen szerzett színészdiplomát, 1965-ben a Kolozsvári Állami Magyar Színházhoz szerződött, amelynek 1989-ben történt Magyarországra való áttelepüléséig tagja volt.
Az anyaországban előbb a Karinthy Színpad, 1990-től a Thália, majd az Arizona Színház tagja lett. 1962-től szerepelt filmekben, és néhány esztendő alatt Románia egyik legtöbbet foglalkoztatott, leghíresebb, legkedveltebb női filmszínészévé vált. A hatvanas évek végétől Magyarországon forgatott filmekben is játszott, és ő volt a Németh László Irgalom című regényéből készült tévésorozat főszereplője is. 1975-től tíz éven át Florin Piersic román színész felesége volt.
Krónika (Kolozsvár),

Szacsvay Imre „hazatér” szülőfalujába, Biharsályiba
Szülőfalujában, Biharsályiban állítanak szobrot Szacsvay Imrének, az egykori politikus, 48-as vértanú hasonmása a római katolikus templomkertben kap helyet – jelentette be csütörtökön az RMDSZ Bihar megyei szervezete.
Szabó Ödön ügyvezető elnök, parlamenti képviselő be is mutatta az ismert nagyváradi szobrászművész, Deák Árpád alkotását. Jelezte azt is, hogy a Bihar megyei és a nagyürögdi önkormányzat támogatásával megvalósult büszt talapzata a magyarországi Antall József Alapítvány felajánlásával készül el, így akár már március 15-e előtt megtarthatják az avatóünnepséget.
„Már korábban felvetődött a gondolat, hogy kellene egy méltó zarándokhelyet kialakítani Szacsvaynak, akire a helyi közösség büszke lehet” – mondta Fügedi Antal helyi plébános.
Ebben járt közbe Bajó János, a nagyürögdi önkormányzat RMDSZ-es tanácsosa, aki bevallása szerint a tavaly március 15-i ünnepség után további magyar kulturális rendezvényeket remél a térségben. Sályiban ugyanis már iskola sincs, gyerekzsivajt csupán a nagyváradi Szacsvay Imre Általános Iskola diákjaitól hallani néha, amikor szórványgondozásként kilátogatnak a faluba.
Az Antall József Alapítvány kurátora, a Bihar megyei származású Makay Zsolt rámutatott, hogy miközben a civil szervezet 2010-ben eléggé rossz helyzetben volt, addig ma több lehetőségük van a külhoni jelenlétre, az idén a Vajdaságba és a tengeren túlra is eljutnak. A Szacsvay-szobor talapzata ugyanabból a süttői mészkőből készül, mint a székelyhídi Antall József-szoboré. A sályi szoboravató időpontja várhatóan március 8-án lesz.
Szacsvay Imrének egyébként egészalakos szobra van Nagyváradon.
Vásárhelyi-Nyemec Réka |
Krónika (Kolozsvár),

Még várni kell az új erdélyi konzulátusokra
Nem valószínű, hogy a választásokig megnyílik Nagyváradon és Marosvásárhelyen a Magyarország által megnyitni kívánt konzuli iroda – derült ki csütörtökön.
Németh Zsolt, a magyar külügyminisztérium parlamenti államtitkára (képünkön) a magyar külképviseletek helyzetéről szóló sajtótájékoztatón elmondta: mindkét hely jelentős nemzetpolitikai és gazdasági szempontból egyaránt. A Külügyminisztérium folyamatos kapcsolatban áll az ügyben a román külügyi tárcával, de fel kell készülni arra, hogy ezek a képviseletek már nem nyílnak meg a választásig – közölte.
Mint arról beszámoltunk, Budapest tavaly áprilisban jelezte, hogy konzulátust nyitna a partiumi és az erdélyi városban. Az államtitkár kiemelte, a magyar külképviseleti rendszer újjáépítésének komoly célja volt a nemzetpolitika segítése: a diaszpórával ápolt kapcsolatok és a kedvezményes honosítás támogatása, a segítségnyújtás a választási előkészületekben, továbbá a külképviseleti szavazások lebonyolítása. Egészen újszerű feladattal is szembesülnek a külképviseletek, ugyanis főleg a Kárpát-medencében gyakran közigazgatási feladatokat kell ellátniuk, mivel az új állampolgárok „ügyes-bajos dolgaikat" a képviseleteken keresztül intézik – mondta.
A külképviseleteken az állandó magyarországi lakóhellyel rendelkezők szavazhatnak, akiknek nincs ilyen, azok levélben adhatják le a voksukat. Az előző választáson Nagy-Britanniában mintegy kétezren szavaztak, most ennek a számnak a kétszerese-háromszorosa várható a londoni nagykövetségen, ami nem kevés – magyarázta. Kitért arra: Németország és Nagy-Britannia hozzájárult, hogy adott esetben egy megfelelő intézményt béreljenek a szavazás lebonyolítására – fűzte hozzá.
A tájékoztatón az államtitkár elmondta: befejezéséhez közeledik a magyar külképviseleti rendszer újjáépítése, amelyre a „szocialista kormányok rombolása miatt" volt szükség. Hangsúlyozta: az ennek érdekében az elmúlt időben tett lépésekkel helyreállították a külképviseleti rendszert, megteremtették a globális nyitás feltételeit, és a nemzetpolitikai célok megvalósulását is segítették. Legközelebb Lendván nyílik kihelyezett konzuli iroda, Krakkóban pedig március 14-én főkonzulátus – közölte.
MTI
Krónika (Kolozsvár)

Díjátadás és díszelőadás Nagyváradon
Gálaesten adták át a nagyváradi színházban az idei Magyar kultúra-díjakat, valamint a Jakobovits-díjat. Köszöntő beszédet Biró Rozália Bihar megyei szenátor és Vitányi István magyarországi országgyűlési képviselő mondott, majd a díjátadást követően a Liliomfi-remix című előadást láthatták az egybegyűltek. Az előadáson több mint száz diák lépett színpadra, ők a Szigligeti társulat Színház az iskolában, iskola a színházban programjának keretében ismerkednek a színjátszással.
Emlékplakettet Kordics Imre helytörténész (betegsége miatt Dukrét Géza vette át), a nagyszalontai Sinka István Kézműves Kör nevében annak vezetője, Fekete Mária, Szabó István ottományi helytörténész és Wilhelm Sándor székelyhídi néprajzkutató vehetett át Szabó Ödöntől, a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnökétől, és Biró Rozália szenátortól.
Magyar Kultúra-díjat kapott a Partiumi Magyar Nyugdíjasok Egyesülete, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság, valamint a mezőtelegdi Pacsirták Néptánccsoport.
Életműdíjban Csíky Ibolya, a Szigligeti Színház művésze, és Pásztai Ottó, a Nagyváradi Premontrei Öregdiákok Egyesületének vezetője részesült.
Ujvárossy László képzőművész vehette át idén a Jakobovits Miklós-díjat, amelyet Jakobovits Márta, és az előző évi díjazott, Jovián György adott át.
A Magyar kultúra ünnepe elnevezésű rendezvénysorozat, amelyet Nagyvárad idén is Berettyóújfaluval együtt szervezett meg, pénteken zárul.
Fried Noémi Lujza
maszol.ro,

Kádárt nem érdekelte az erdélyi magyarság
A II. világháború utáni Erdély magyar vonatkozású történéseinek szakavatott kutatója, Vincze Gábor a kilencvenes évek elején fehér hollóként fogott hozzá a jelenkor eme kevésbé ismert korszakának feltárásához. Sokan erdélyinek hiszik, holott született magyarországiként „csak” Erdély megszállottja.
– Erdélyben megjelent könyvei és erdélyi előadásai miatt sokan úgy gondolják, hogy Magyarországra áttelepedett történészként jár haza. Mi az igazság?
– Valójában tősgyökeres tiszántúli vagyok, valamennyi felmenőm Békésen született. Hogyan lett belőlem mégis „erdélyi”? Az egyik legelső impulzus akkor ért, amikor 1968-ban meglátogattuk egy temesvári rokonunkat. Ekkor tudatosult bennem először, hogy bár átléptük az államhatárt, de ott is ugyanolyan magyarok élnek, mint nálunk. Arra is emlékszem, hogy a kishatár-útlevéllel rendelkező Arad környéki magyarok a hetvenes években rendszeresen megjelentek a békési piacon. Ezért aztán nekem magától értetődő volt, hogy a szomszéd országban is élnek magyarok. A kapcsolatom Erdéllyel és az ott élő magyarokkal akkor kezdett szorossá válni, amikor 1979 nyarán először tekertem át biciklivel, és útközben nagyon sok emberrel ismerkedtem meg, sok barátot szereztem. Rendszeresen járni kezdtem Erdélyt, bejártam – jórészt biciklivel, stoppal – minden zegét-zugát. Volt olyan időszak, hogy az év negyedét Székelyföldön töltöttem! Egy idő után olyan udvarhelyi tájszólásban beszéltem, mint ha én is onnan származnék…
– A Kádár-rendszer idején végzett történelem szakot Szegeden. Hogyan emlékszik az egyetemi évekre? Milyen volt az akkori magyar történészképzés?
– A szegedi egyetemen két olyan oktató volt a nyolcvanas években, aki a magamfajta „Erdély-járó” hallgatót képes volt megfogni: Raffay Ernő és Csatári Dániel. Előbbit bizonyára sok olvasó ismeri. Csatári a második világháború alatt Nagyváradon élt, kapcsolatban állt az illegális kommunista párttal. A hatvanas évektől ő számított a „román téma” szakértőjének. Ha jól emlékszem, 1984-ben indítottak egy Románia-kurzust. Raffay Ernő a román irredenta mozgalomról, Trianonról beszélt, Csatári pedig a két világháború közti korszakról. Mondanom sem kell, a nagy előadóterem minden alkalommal zsúfolt volt… Ekkor kezdtem érdeklődni a két világháború közti korszak iránt. Ebben az időben meg sem fordult még a fejemben, hogy az 1945 utáni időszakkal kellene foglalkozni. Mindenki tudta, hogy egyfelől vannak tabukérdések – az ’56-os forradalom és a szovjet megszállás mellett a magyar kisebbségek 1945 utáni helyzete is ide tartozott –, másfelől igen korlátozott volt a forrásokhoz való hozzájutás.
– Fiatal történészként hogyan esett a választása Erdélyre?
– A fenti okok miatt csak 1990-től kezdett el komolyabban foglalkoztatni, hogy mi is történt az erdélyi magyarsággal 1944 ősze után. Ez akkoriban teljesen fehér foltnak számított. Néhány visszaemlékezésen kívül csak pár kéziratos disszertáció állt a rendelkezésemre. Szinte a nulláról kellett indulni, hogy feldolgozzam először az 1944 és 1953 közötti időszakot. Izgatott ez a kihívás, hogy szinte teljesen ismeretlen témában kutathatok. Első lépésként összeállítottam az 1944 és 1953 közötti időszak kronológiáját – amit később alaposan kibővítettem, pontosítottam –, és miután az alapvető eseményeket megismertem, következhettek a„mélyfúrások”.
– Ilyen „mélyfúrásnak” számít az 1947-es párizsi békeszerződés története. Egyesek ma is úgy vélekednek, hogy a Magyar Népi Szövetség 1945-ös, árulással felérő marosvásárhelyi nyilatkozata a trianoni határ visszaállításáról szabad kezet adott a nagyhatalmaknak.
– Az 1947-es párizsi „békeszerződés” ugyanolyan békediktátum, mint a trianoni. Szó sem volt arról, hogy a legyőzött országokkal – Bulgária, Finnország, Magyarország, Olaszország, Románia – bármiféle érdemi tárgyalás lett volna! Mielőtt a békekonferencia összeült farizeus módon szentesíteni a már korábban eldöntött ügyeket, a négy szövetséges nagyhatalom – Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Szovjetunió, Franciaország – a Külügyminiszterek Tanácsában már minden lényeges dologban, esetünkben a magyar–román határ kérdésében meghozta a végleges döntést. Utóbbi ügyben 1944-ben még lett volna „keresnivalónk”, mert Bukarest augusztus 23-án ugyan „kiugrott” a háborúból – vagyis köpönyeget, illetve szövetségest váltott –, ám a szövetségesek továbbra is legyőzött, nem pedig szövetséges országként kezelték. Orosz levéltári források alapján kijelenthető: ha sikerült volna a magyar „kiugrás”, lett volna esély a magyar–román határ módosítására 1946-ban. Sztálinnak sokat megért volna, ha a Kárpát-medencén „átrohanhat” a Vörös Hadsereg, és nem kell több mint fél évet elvesztegetnie. Ami a magyar kommunisták által vezetett Magyar Népi Szövetség szerepét illeti, ők nem voltak tényezők ebben a játszmában. Az elhíresült 1945. novemberi marosvásárhelyi nyilatkozatuk – amelyben burkoltan ugyan, de támogatták a trianoni magyar–román határ visszaállítását –, inkább azt mutatta meg, mennyire rövid pórázon tartja őket az ország területi integritását szem előtt tartó RKP.
– Az erdélyi magyarság a második világháborútól a rendszerváltásig eltelt 45 esztendőben gyakorlatilag magára maradt, a közfelfogás szerint a Rákosi- és a Kádár-rendszer is lemondott rólunk. Árnyalható ez a kép?
– Több korszakot lehet elkülöníteni. 1947-ig Budapest nagyon odafigyelt – már a békeelőkészítés miatt is – az erdélyi magyarság sérelmeire. 1947–48-ban lassú fordulat kezdődött, de Rákosiék több kisebbségi sérelmet felhánytorgattak még egy 1949 februári bukaresti titkos találkozón is. Utána néma csönd, a két ország közé leereszkedett a „vasfüggöny”, 1955-ig gyakorlatilag szünetelt a személyforgalom. Bukarestben azonban ebben az időben is rögeszmésen hitték, hogy a budapesti kommunisták nem tettek le Erdély visszaszerzéséről. Szovjet-orosz levéltári források szerint Rákosi tett is tétova lépéseket a határok ügyében Sztálinnál. A forradalom leverése után Bukarest jelentős segítséget nyújtott a szovjetek által hatalomra segített Kádáréknak: egy ideig „befogadták” a Nagy Imre-csoportot. Ezt ők az 1958-as romániai „körútjukon” többször is megköszönték. Többek között azzal a hírhedtté vált kijelentéssel, hogy „nekünk semmiféle területi igényünk sincs. Azt tartjuk, hogy Magyarországnak van épp elég földje, hogy azon – testvéri egyetértésben a szomszéd népekkel – felépítse a maga szocialista hazáját.”
– Magyar részről ez adta meg az alaphangot a következő harminc év magyar– román kapcsolatához?
– Az elkövetkező években Budapestet nem érdekelte, mi történik az erdélyi magyarsággal. Csak a hatvanas évek vége felé érzékelhető némi változás, majd a hetvenes-nyolcvanas években szinte évről-évre nőtt az érdeklődés, az érzékenység – a magyarországi vezetés bizonyos köreiben. A bukaresti diplomáciai iratok alapján az MSZMP vezetése a hetvenes években is nagyon pontos képet nyerhetett arról, mi folyik Romániában, mi történik az erdélyi magyarsággal, mégsem tettek semmit. Mi még a nyolcvanas évek második felében is azt hittük, hogy Kádárék azért „nem hallják meg” az erdélyi magyarság segélykiáltásait, mert nincsenek tisztában, mi történik odaát... Azért maradtak passzívak egészen 1988-ig, mert Kádárnak és körének volt egy rögeszméje: „a román nacionalizmusra nem válaszolhatunk magyar nacionalizmussal”. Ironikusan azt is mondhatnám, hogy Kádár haláláig egy nemlétező sárkánnyal, a hazai nacionalizmussal viaskodott. A háttérben természetesen ott volt Moszkva is, amely nem volt érdekelt abban, hogy komolyan kiéleződjön két szocialista ország közötti viszony. Mindez azonban nem menti Kádárék bűnét: számukra fontosabb volt, hogy Romániában is „a szocializmus építése folyik”, mint az erdélyi magyarság sorsa.
– Több könyvében a második világháború utáni erdélyi magyarság módszeres háttérbe szorítását kutatja. Mennyire volt ez a terület újdonság a történész számára?
– Az első lépés az volt, hogy áttekintettem a kilencvenes évek elejéig megjelent csekély számú irodalmat. Aztán bevetettem magam a kolozsvári egyetemi könyvtárba, és éveken keresztül olvastam a korszak napilapjait és periodikáit. Közben természetesen a Magyar Országos Levéltárba is bejártam. Már kutathatók voltak azok a levéltári állagok, amelyek legfontosabb magyarországi forrásai a romániai magyar kisebbség második világháború utáni történetének. Szerencsémre akkor kezdtem foglalkozni a korszakkal, amikor még élt néhány szemtanú, akikkel el tudtam beszélgetni, interjút tudtam készíteni, például a szociáldemokrata Lakatos Istvánnal vagy a Bolyai Egyetem első rektorával, Csőgör Lajossal. A kilencvenes években a romániai levéltári kutatások roppant nehézkesek voltak, az anyagok nagy részéhez nem is lehetett hozzáférni, a mostani fiatal történész kollégák ezt már el sem tudják képzelni.
– Vannak-e még ezen a területen tabutémák a magyar történetírásban?
– Amikor Csíkszeredában 1999-ben megjelent egy tanulmánykötetem, az Illúziók és csalódások, azt mondtam, hogy ezt nem egy magyarországi, hanem egy romániai magyar történésznek kellett volna megírnia. A kilencvenes években még alig létezett romániai magyar jelenkortörténeti kutatás. Azóta szerencsére nagyot változott a világ, új generáció jelent meg a színen, és nagyon sok fontos cikk, tanulmány, forráskiadvány látott napvilágot, amelyekben az 1945 utáni időszak különböző témáit dolgozták fel. Szerintem napjainkban nincsenek tabutémák, legalábbis én nem tapasztalom ezt.
– Mennyire megbízhatók a román források a magyar történész számára?
– A román levéltári források ugyanolyan „megbízhatók”, mint a magyarok. Vagyis tudni kell a sorok között olvasni, tudni kell forráskritikával élni. Ez utóbbi az, ami viszont a román történészekre – néhány kivételtől eltekintve – egyáltalán nem jellemző. Az alapvető probléma még ma is az, hogy míg a korszakkal foglalkozó magyar történészek ismerik a román levéltári forrásokat és a szakirodalmat, a román történészek döntő többsége kizárólag a román nyelvű levéltári forrásokra támaszkodik, és egyáltalán nem ismeri a magyar nyelvű szakirodalmat. Nem csak a szerzők előítéletes, soviniszta szemlélete, hanem ez az egyoldalú információ is magyarázza, hogy még napjainkban is olyan sok a Ceaușescu-diktatúra szellemiségét tükröző írás.
Makkay József
erdelyinaplo.ro * * * Vincze Gábor
A szegedi József Attila Tudományegyetem történelem szakán diplomát szerzett Vincze Gábor 1962. január 21-én született Békésben. Másfél évtizeden át a szegedi egyetem Társadalomelméleti és Kortörténeti Gyűjteményének kisebbségi kérdésekkel foglalkozó szakreferense volt, 2007 óta a hódmezővásárhelyi Emlékpont történész-muzeológusa. Egyedül vagy szerzőtársakkal eddig 15 könyve, és mintegy 170 tanulmánya, cikke jelent meg. A 2000-es évek elején vendégtanárként oktatott a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. Két gyermek apja, csíkszeredai felesége orvos.
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Német deportáltakra emlékeztek
Nagyvárad- Vasárnap a kapucinus rendház Sarlós Boldogasszony templomában a megye német etnikumú deportáltjaira, és az NDF elhunyt tagjaira emlékeztek. A gyászmisét Böcskei László püspök mutatta be.
A szentmise előtt Helene Vodă, a Német Demokra Fórum (NDF) területi szervezetének elnöke kifejtette: hatvankilenc esztendő telt el azóta, hogy január 14-15-én deportálták a Bihar megyei német etnikumúakat, a 18-30 éves nőket, illetve a 17-45 éves férfiakat a Szovjetunió úgymond újjáépítése céljából. Úgy fogalmazott: olyan napok voltak, melyeket soha nem lehet elfelejteni, és nem is szabad, melynek érdekében többet kellene erről beszélni a fiataloknak, és a történelemkönyvekben is méltó helyet kéne kapjanak az akkori események. A deportáltak még rendesen össze sem csomagolhatták holmijaikat, marhavagonokba zsúfolták őket, és embertelen körülmények közt több napon keresztül szállították őket Oroszországba, ahol rossz állapotban levő szálláshelyek, nagy hideg, nehéz és szinte elviselhetetlen munkakörülmények várták őket. Egyeseknek öt évet kellett dolgozniuk építkezéseken, szénbányákban, vagy a mezőgazdaságban.
Romániából körülbelül 70 ezer személyt deportáltaknak, nem csupán német nemzetiségűeket, hanem olyanokat is, akik a neve németesen hangzott. Bihar megyéből 546 embert deportáltak, akik közül 116-an soha sem jöttek vissza, és még azt sem tudni, hogy hol van a sírjuk. A rendszerváltást követően az NDF nyilvántartást készített a hazatértekről, az 1995 óta frissített adatok szerint napjainkban 32-en vannak még életben- köztük 14-en Nagyváradon élnek-, de számuk sajnos évről-évre csökken. Az elnök asszony tavaly decemberben találkozott velük. Örült annak, hogy többen közülük jól vannak, viszont elszomorította, hogy elpanaszolták: aggódnak a jövőjükért, mert egyre nehezebben boldogulnak, az NDF-en kívül szinte csak a családtagjaik támogatására számíthatnak. Zárógondolatként Helene Vodă arra hívta fel a figyelmet: az utóbbi időben sok kiadvány jelent meg a témában, ezek közül kiemelte az 1825 nap a fekete Gulág árnyékában, valamint a Hosszú az út a semmibe című kiadványokat.
Napjainkban is
Prédikációjában Exc. Böcskei László római katolikus megyés püspök hangsúlyozta: embert próbáló időkre emlékeznek, melyek örök nyomot hagytak nem csupán egy vagy több generáció, hanem a világ életében is, olyan eseményekre, melyek emberek sorsát pecsételték meg. Emlékeznek és kérik Istent, adjon békét, hiszen napjainkban is követnek el emberellenes cselekedeteket, üldöznek személyeket vallásos meggyőződésük vagy nemzetiségük miatt.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro,

Tanulmányok a margittai fazekasságról
A Partiumi füzetek 76. számaként jelent meg a margittai fazekasságot bemutató kötet, melyet pénteken este, a nagyváradi Lorántffy központban mutattak be, ünnepélyes keretek között.
Dukrét Géza, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke köszöntötte az egybegyűlteket, külön Biró Rozália szenátort és Szabó Ödön parlamenti képviselőt. Nagyváradi és partiumi magyar kultúránk gyöngyként csillogó alkalmain látjuk azokat, akik becsülik és értik azt, amit a magyar kultúra ünnepén érteni kell, mondta Biró Rozália, aki felszólalásában kihangsúlyozta azoknak a tudásukat és erejüket adó személyiségeknek a szerepét, akiknek munkája révén megszületnek ezek a kiadványok. Ez a kiadvány jó példa arra, hogy mekkora értékek birtokában vagyunk és milyen emberi értékek vannak közöttünk. Kulturális kincsünk nagy lehetőség számunkra, de egyben felelősség is, hogy hogyan tudjuk megbecsülni. Fontos, hogy fel tudjuk kelteni a fiatalok érdeklődését a kultúra iránt, hogy lássák, hallják és maguk is igényeljék.
Emlékplakett
Mindig ott van a lehetőség, hogy a közösségnek adjunk valamit, folytatta Biró Rozália, átadni az öröklétnek azt, ami egyébként halandó lenne. A jelenlévő Stadler klarinét együttesre utalva elmondta: e fiatal kvartett tagjainak munkája nyomán, a zene ütemére a lélek megnyílik, be tudja fogadni azt, ami itt megérinti, és gyümölcsöző fává válik ez bennünk. Nagyvárad gazdag, mert olyan emberei vannak, akikért érdemes itt lenni. „Legyen erőnk és bölcsességünk, hogy a gyermekeinket is megtanítsuk minderre” – tette hozzá.
Ezt követően Dukrét Géza díszoklevelet és emlékplakettet adott át Péter I. Zoltán helytörténésznek, a társaságban kifejtett húszéves tevékenységének elismeréseként, majd bemutatta a három részből álló kötetet. Külön szólt a három szerző – Emődi János, Wilhelm Sándor, Sándor Mária – tanulmányáról és mindegyik ismerettőt követően maguk a szerzők is ismertették munkájukat.
Kutatómunka
Emődi János elmondta: helytörténész révén régi anyakönyveket tanulmányozott, így szerzett tudomást arról, hogy egykor milyen sok fazekas volt Margittán. Abba is hagyta eredeti munkáját és kiírta azoknak a nevét, akiknél a fazekasság volt megjelölve mesterségként. Szó esett arról is, hogyan sikerült hosszas várakozás után egy XVII. századi kerámia selejt gödörre bukkannia és milyen eredményekkel járt a kutatómunka.
Az ünnepség a Stadler klarinét együttes fellépésével folytatódott – a rendezvény különböző momentumaiban felcsendülő Mozart divertimentók valódi ünnepi hangulatot biztosítottak.
Később Wilhelm Sándor szólt kutatásairól, kiemelve a gyökereink felkutatásának fontosságát. A berettyóújfalui Sándor Mária vetítéssel egybekötött előadása során nyolc gyűjtemény tanulmányozásának eredményeiről számolt be. A jelenlévők megtudhatták, mi a dikonikus forma, amely egyedül a margittai fazekaknál jelenik meg, milyen mintákkal díszítették a köcsögöket, szilkéket, bögréket, csuprokat, kancsókat és egyebeket az egykori margittai mesterek.
Végül Dukrét Géza virágcsokrot adott át Sándor Máriának és Biró Rozáliának, majd vendégségre hívta meg a jelenlévőket a központ alagsorába, ahol a három szerző dedikálta is a köteteket.
Neumann Andrea
erdon.ro,

Életben tartani a magyar kultúrát
A magyar kultúra napjához (január 22.) legközelebb eső vasárnapon, vagyis tegnap délelőtt kulturális rendezvénnyel kapcsolták össze a délelőtti istentiszteletet a nagyvárad-rogériuszi református gyülekezetben.
Kerekes József, a gyülekezet parókus lelkésze az igehirdetés előtt röviden szólt arról, hogy a magyar közösség jövője csak akkor biztosított, ha kulturális értékeinket meg tudjuk tartani a jövő generációinak. A lelkipásztor köszöntötte az istentiszteletre, illetve a kulturális programra érkezett vendégeket, így többek között Bába Szilviát, a Budapesti Duna-palota kulturális felelősét, Derzsi Ákos könyvkiadót, Szűcs László és Gittai István irodalmárokat, Szabó Ödön RMDSZ-es parlamenti képviselőt. Az istentiszteleten elhangzó prédikációban a lelkész rámutatott a közösség fontosságára, a szeretet egybetartó erejére. Kedves, felemelő momentum volt egy keresztelő is, melyre az istentisztelet elején került sor, majd a gyülekezet lelkésze bemutatta a közösségnek a legifjabb tagot, a tegnap keresztelt Alexandra Zoét. A rogériuszi gyülekezet énekkarának szolgálata emelte az esemény színvonalát.
Az igehirdetés után következett a kulturális program. Elsőként Bába Szilvia mondta el köszöntőbeszédét. A magyarországi vendég örömét fejezte ki amiatt, hogy Nagyváradon beszélhet a magyar kultúra fontosságáról, hangsúlyozva, hogy a „kelet Párizsának” is nevezett Váradon milyen jelentős múltja van mind az irodalomnak, mind a többi művészeti ágnak. Azok a kulturális értékek, melyeket minden magyar ismer, legalábbis ismernie illik és kell is, hatalmas erővel tartják össze a nemzetet, s ez segít a megmaradásban mindenhol, ahol magyarok élnek.
A találkozón több kötetet is ismertettek. Derzsi Ákos könyvkiadó Murádin Jenő Udvardy Ignác című kötetéről beszélt. Udvardy Ignác (1877–1961) ugyanis egy olyan alakja a váradi művészetnek, akit méltatlanul felejtettek el az utóbbi időben, s ezt szeretnék jóvátenni azok, akik az életét bemutató kötetet most megjelentették. Szűcs László, a Várad folyóirat főszerkesztője a kortárs váradi irodalom legújabb kiadványaiból mutatott be párat. Tóth Ágnes gyermekverseinek gyűjteménye (Macskadombi versek), a pár hete elhunyt Kinde Annamária utolsó verskötete (Húzódhatsz közelebb), az ismert helytörténész, Péter I. Zoltán legújabb sikerkönyve, a monarchia korabeli váradi kávéházi életébe betekintést engedő Főúr, fizetek!, című tanulmánykötete, illetve Gittai István, Utu Rea című verseskönyve és a Csordultig lebegésselcímű rövidpróza-kötete került ismertetésre. Gittai István kis ízelítőként fel is olvasott műveiből a rendezvényen. A bemutatott köteteket a helyszínen meg lehetett vásárolni.
Reggeli Újság (Nagyvárad),

Buldózerrel a váradi műemléknek
Bár korábban ádáz harc folyt a nagyváradi Emília-malom műemlékké nyilvánítása, s ezáltali megmentése érdekében, annak tulajdonosa most mégis engedélyt kapott, hogy a közel 130 éves ipari létesítményt eltűntesse a föld felszínéről.
Sárkozi Zoltán RMDSZ-es helyi tanácsos – aki pár évvel ezelőtt még a helyi Műemlékvédelmi Alapítvány elnökeként kérvényezte az 1885-ben épült egykori gőzmalom műemlékké nyilvánítását – csütörtökön megkeresésünkre üzenet értékűnek nevezte a döntést.
Mint kérdésünkre felidézte, építészekből, helytörténészekből álló független tanácsadócsapata javasolta 2010-ben a romos belvárosi ingatlan megóvását. A „mentési” eljárás a kolozsvári székhelyű regionális műemléki bizottságig jutott, amely a későbbi minisztériumi határozattól függetlenül automatikusan tizenkét hónap védelmet biztosít az ingatlannak. 2011-ben kiderült, hogy a tulajdonos, a Szociáldemokrata Párti (PSD) Bihar megyei tanácsos, Dumitru Copil engedély nélkül elkezdte lebontani az épületet.
„Rendőrségi értesítés érkezett, hogy nyomoznak a malom ügyében. A mai napig nem tudom, hogy akkor kik tettek feljelentést, de amikor ez kiderült, felfüggesztettük a műemlékké nyilvánítási folyamatot, hogy ne veszítsünk az egy évnyi védelemből, hiszen a hatósági eljárás is védelmet biztosít. Úgy gondoltuk, hogy amikor az ügy lezárul, akkor folytatjuk a malom műemlékké nyilvánítását” – magyarázta Sárközi, akinek azonban erre már nem volt lehetősége, a 2012-es helyhatósági választások után ugyanis eltávolították az alapítvány éléről, még tagként sem vehetett részt a munkába.
Helyére azt az Adriana Lipoveanut nevezték ki, aki egyben Nagyvárad főépítésze is. Amint azt Pásztor Sándor, a szintén helyi RMDSZ-es tanácsos a Krónika érdeklődésére csütörtökön elmondta: miután törvénytelenül kezdte el bontani az épületet, Copil két pert is indított a műemlékvédelmi eljárás ellen, ám mindkét pert elvesztette. Ezt követően azonban Lipoveanu már nem kérte a malom műemlékké nyilvánítását, helyette most kiadta az engedélyt a veszélyesen leromlott állapotú történelmi ingatlan lebontására.
„Egy műemlékkel kevesebb lesz Váradon, az már mindegy, hogy azt egy pénzéhes vállalkozó vagy az önkormányzat bontja le. Már nem is az épület értéke számít, hiszen a legértékesebb részét, a 120 éves csempékkel borított átvevőcsarnokát már három éve elkezdték lebontani. Szerintem ez üzenet volt, a Kert utca főpróbája” – konstatálta Sárközi, utalva arra, hogy Nagyvárad általános rendezési tervében minden civil tiltakozás ellenére benne maradt a műemléki védettséget élvező történelmi városközpont két utcájának ledózerolása.
Vásárhelyi-Nyemec Réka |
Krónika (Kolozsvár),

Várvédő – Erdélyi Helikon Irodalmi Füzetek
A két világháború közti erdélyi magyar irodalom legtermékenyebb ága az Erdélyi Helikon írói csoportosulás. A helikonisták közé sorolható ötvenöt író által létrehozott alkotások java része túlélte az irodalmi kánonok hullámtöréseit, túlélte a kommunista diktatúra tilalmi évtizedeit. Csupán tucatnyi szerző került a „megtűrtek” körébe, a többségnek évtizedekig az elhallgatás, könyveiknek a könyvtárak zárolt polcai jutottak osztályrészül. A hatvanas–hetvenes évek bukaresti és kolozsvári kiadóinak kitartó küzdelme eredményezte azt, hogy Balázs Ferenc, Bánffy Miklós, Berde Mária, Dsida Jenő, P. Gulácsy Irén, Karácsony Benő, Kuncz Aladár, Ligeti Ernő, Makkai Sándor, Markovits Rodion, Reményik Sándor, Szántó György… neve sorra visszakerült az irodalmi köztudatba. Nyírő József és Wass Albert művei azonban itthon csak az 1989/90-es fordulat után jelenhettek meg. Nyírő József hamvainak honi földbe való temetését a hatalom megakadályozta; a távollétében koncepciós perben elítélt Wass Albert jogi rehabilitációja mindmáig késik. Az 1989-es politikai fordulatot követően a helikonisták iránti érdeklődés – a „marosvécsi írói parlament” legjobbjainak köszönhetően – újra reneszánszát éli.
Az alkotóközösség megismerésének rögös útján Az Erdélyi Helikon költői (1928–1944) című Kriterion-kiadvány (1973) jelentette az első lépést. A beígért folytatás elmaradt, a próza- és kritika-antológia már nem jelenhetett meg. A következő nagy lépést a Marosi Ildikó által közzétett kétkötetes leveleskönyv – A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája (1924–1944), Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979 – jelentette. A rendkívül értékes forráskiadvány ismételten felkeltette az érdeklődést a marosvécsi találkozók és az Erdélyi Szépmíves Céh iránt.
A mögöttünk maradt két évtizedben a cenzúra béklyóitól megszabadult szellemi élet fórumai és műhelyei intenzív munkával igyekeztek ledönteni a tabukat. A csíkszeredai Pallas–Akadémia, a kolozsvári Kriterion, Polis, a marosvásárhelyi Mentor kiadó sorra jelentette meg a műveket, irodalmi társaságok, alapítványok hosszú sora vállalta fel egy-egy író kultuszának ébresztését, ápolását.
Írásunkban e nemes törekvés újabb hajtásáról szeretnénk tájékoztatni az erdélyi magyar literatúra iránt érdeklődő olvasókat, irodalombarátokat az anyaországban létrehozott Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítványról, működéséről és az általa megjelentetett Várvédő című, évente megjelenő folyóiratról, az általuk szervezett budapesti rendezvényekről.
Kemény János unokája kezdeményezésére 2010 januárjában a magyarországi Pátyon hozták létre az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítványt. Vajon Kemény Endre, az alapítvány elnökeként miért tartotta fontosnak azt, hogy az Erdélyi Helikon ügye az anyaországban is szervezett formában képviselve legyen? A kérdésre a Várvédő 1. számában a Medgyessy Éva által készített interjúban kapunk választ: „Azt tapasztaltam, hogy még az irodalmi érdeklődésű magyarországi közönség körében is alig ismert az Erdélyi Helikon írói csoportosulás és a hozzá kötődő, azonos című folyóirat. Az ismert írókat, költőket, mint Tamási Áron, Wass Albert, Áprily Lajos, Jékely Zoltán nem hozzák összefüggésbe a szellemi csapattal, ahová tartoznak, a szám szerint 55 helikonista közül mindössze néhányat ismer a közönség. Fontosnak tartottam tehát az Erdélyi Helikon ügyének képviseletét, alkotóinak megismertetését, szellemiségének őrzését, olyan értékek terjesztését, amelyek ma is aktuális kérdésekre keresik a választ (…) a Helikon bátor, megmaradásunkat célzó, kultúránkat nemesítő eszméire ma is szükségünk van.” Az Európai Unió homogenizáló, a nemzeti sajátosságokat alábecsülő törekvései áradatában, az egymással ellenséges szekértáborokra szakadt mai magyar szellemi életben az erdélyi példa számos tanulságul szolgálhat: „Elszakadva az anyaországtól, egyedül maradván, egy hosszú távú kisebbségi sorsra kellett berendezkedjenek. 1926-tól Marosvécsen ült össze az erdélyi »írói parlament«, ahol a két-három napos találkozóikon az írók megvitathatták elképzeléseiket, terveiket a jövőt illetően, örökké szem előtt tartva a transzszilvanizmus eszméjét.” Az alapítvány tevékenysége az Erdélyben 2000-ben létrehozott, az Adamovits Sándor által vezetett Helikon Alapítvánnyal párhuzamos síkon halad, egyazon cél szolgálatában.
Az Erdélyi Helikon – Kemény János Alapítvány a megalapításától eltelt évek alatt több irányban fejtett ki sikeres tevékenységet. Elsőként megjelentették az Erdélyi Helikon Öröknaptárat, melyben mind az 55 helikonista szerepel, az írók születése és halála évével; bekapcsolódtak a marosvásárhelyi testvéralapítvány által szervezett rendezvényekbe; 2011-ben beindítottak egy ünnepségsorozatot, melynek célja, hogy mind az 55 helikonistáról méltón megemlékezzenek; 2012-ben megjelentették a Várvédő folyóirat – alcímében: Erdélyi Helikon Irodalmi Füzetek – 1. számát.
Az Öröknaptár, a marosvásárhelyi alapítvány révén, remélhetőleg eljut az erdélyi magyar oktatási és kulturális intézményekbe, segédeszközként az írók kultuszának méltó ápolásában. Az erdélyiekkel közös rendezvények aktív szereplőiként szolgálják a Helikon-közösség eszméinek propagálását. S ez nem csupán irodalom-, illetve eszmetörténeti kérdés, nemcsak Erdélyben, hanem az anyaországban is aktuálpolitikai üzenete van – irodalmi és egyéb vonatkozásban is. Szőcs Géza a 2011. november 15-i budapesti Erdélyi helikonisták ünnepségén elhangzott üdvözlő beszédében méltán hangsúlyozta: „… széles spektrumú társaság volt ez, hány különböző módon látták és láttatták a világot, és arra a meggyőződésre is juthatunk, hogy a békésen egymás mellett ülő írók és költők világnézetét olykor maga a világ választotta el egymástól – mégis jól megfértek egymás mellett, mert megértették, hogy a szervezetbe tömörülés nem holmi öncélú úri huncutság, hanem a hangsúlyos érdekképviselet és a közös fellépésből adódó társadalmi elfogadottság felé vezető út maga.” Az első Helikon- ünnepségen hangzottak el e szavak. Az elsőt aztán 2012. november 17-én követte a második, 2013. november 21-én pedig a harmadik jubileumi ünnepség – igen gazdag, vonzó programmal, illusztris személyiségek közreműködésével. Ez utóbbi alkalommal a részvevők megtekinthették a szatmárnémeti származású, Szentendrén élő Paulovics László grafikus és festőművész helikonista írókról készített portrésorozatát. A műsorokat Óss Enikő, a Nagyváradról Amerikába emigrált, majd Budapestre települt színésznő rendezi. A szervezők előtt követendő példaként áll a két háború között igen eredményesen működő – 1934-ben alakult, négy év múlva már harminchétezer tagot számláló – Erdélyi Helikon Magyarországi Barátai elnevezésű közösség.
A Várvédő 1. számában Medgyessy Éva alapító főszerkesztő tollából olvashatunk az útra bocsátott kiadvánnyal kapcsolatos elképzeléseikről: „Célunk elsősorban nem a múltidéző nosztalgiázás, hanem az elmúlt évtizedekben szándékosan eltemetett, elfeledtetett, ám páratlanul gazdag irodalmi-szellemi hagyaték aktualitásának és jövőbe mutató aspektusainak felfedezése is. Ezért az irodalmi szemelvények mellett megvizsgáljuk, hogyan él ma a két világháború közti erdélyi magyar író-költő társadalom munkásságának emléke a jelen szellemi embereinek emlékeze-tében, illetve jeles irodalmi személyiségeink miként értékelik az említett életműveket és nem utolsósorban az ehhez hasonló szellemi közösségek létrejöttének fontosságát. A Várvédő »füzeteiben« ezért nem csupán a két világháború közötti erdélyi írókkal és költőkkel, hanem a mai magyar szellemi élet és irodalmi jelenünk elhivatott, jeles képviselőivel is találkozhatnak. Várvédő tevékenységünk így reményeink szerint egyformán hozzájárul majd a marosvécsi várkastélyban létrejött, egyedülálló irodalmi csoportosulás művészetének ápolásához és újraélesztéséhez, valamint erős várunk, a szellem, a kultúra szolgálatához is.”
Erdélyi Helikon – Irodalmi Füzetek – Várvédő. Mit takar e hármas tagolású cselekvési tér? Erre a Marosvásárhelyen született, a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen magyar–francia szakot végzett író, színháztörténész, a Várvédő folyóirat főszerkesztője, az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány irodalom- és színháztörténeti tanácsadója, Medgyessy Éva szavai adnak számunkra kimerítő választ: „Erdélyi Helikon – ez ugye önmagáért beszél. Ennek a két világháború közötti irodalmi mozgalomnak, a hozzá kapcsolódó folyóiratnak, valamint az eköré csoportosuló alkotóknak állít emléket. Irodalmi Füzetek – ez rávilágít arra, hogy nem csupán a műveket idézzük fel, hanem, mint egy jó irodalomórán teleírt füzetben szokás, rávilágítunk a társadalmi-politikai körülményekre, az írók életpályájára, és ami talán még izgalmasabb, a témában folytatott saját kutatásaink eredményét is hozzátesszük itt. És hogy miért Várvédő? A helikoni találkozók székhelye, a marosvécsi vár és persze a találkozók szellemiségének őrzésére utalunk ezzel. De képletesen egy kicsit távolabbra is: erős várunk, az anyanyelvi kultúra védelmére. Azt a szellemiséget, azt a gondolatiságot szeretnénk közkinccsé tenni, amelyet az erdélyi helikonisták képviseltek, és amely ma is aktuális. Hogy mi is ez? Egészen röviden összefoglalva: a kultúra lélekmentő és nemzetmegtartó ereje.”
A Várvédő – Erdélyi Irodalmi Füzetek eddigi két száma arról győz meg, hogy az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány csapata hűséggel és elkötelezetten, tartalmilag, és a nyomdai kivitelezésben is magas igényességgel követi a maga elé állított célt, munkájukat a szó nemes értelemben vett szolgálatként tételezik.
Az 1. szám beköszöntő írásai – Előszó, Szőcs Géza köszöntője az Erdélyi helikonisták első ünnepségén, a két háború közötti Erdélyi Helikon Magyarországi Barátai rendezvényét népszerűsítő Hívogató reprint megjelentetése, az alapítvány létrejötte körülményeinek felidézése, Pomogáts Béla írása a marosvécsi íróközösségről és az általa megjelentetett azonos nevű folyóiratról – mind-mind a témára való ráhangolódást segítik. A szerkesztői szándékhoz híven az írók születési vagy elhalálozási évfordulójuk szerint kerülnek fénykörbe. E számban: Balázs Ferenc, Gagyi László, Kacsó Sándor, Kemény János, Kuncz Aladár, Ligeti Ernő, Makkai Sándor, Maksay Albert, Molter Károly, Olosz Lajos, Reményik Sándor, Szántó György, Szentimrei Jenő, Tavaszy Sándor. Az életrajzokat Medgyessy Éva és Pomogáts Béla jegyzi. Mindenik életrajzot egy-egy alkotás, illetve abból kiragadott részlet követ. A megidézett szerzőkről és műveikből kirajzolódó képet többnyire kortársak, családtagok, illetve baráti körükből megszólalók kiváló tárgyismerettel és lelki affinitással telített írásai teszik még árnyaltabbá – Balázs Ferenc emlékezetét Kászoni József, a Kemény Jánosét Kemény Endre, a Kuncz Aladárét Jancsó Miklós, a Makkai Sándorét Makkai Lilla, a Reményik Sándorét Molter Károly. A folyóirat tárgykörében szerep jut a kitekintésnek, a választott téma tágabb értelemben történő bemutatásának is. E számban a kolozsvári születésű Szász István Tas tanulmánya – A közösen gondolkodó Helikon és Hitel – a két kiadvány céljaiban kimutatható párhuzamosságot, közös törekvéseket tárja fel. Az ugyancsak erdélyi származású, de nyugatra sodródott Tolvaly Ferenc magatartása azt példázza, hogy „a szellem embere kitekint a világba – és onnan hazahozza tapasztalatait”. A vele készített interjú zárószavai általános megfontolásra érdemesek: „Mint korábbi nagy válságok idején, most is az értelmiségnek a felelőssége, hogy a kiutat keresse, ugyanakkor rámutasson arra, hogy a világ csak erkölcsi-etikai alapokon maradhat fenn.”
A Várvédő 2. számának bevezetője az általános elveken, célkitűzéseken túl a lapszerkesztés kulisszatitkairól, no meg a támogatókról és előfizetőkről beszél, segítségről és bizalomról szól. Joggal, hisz már több mint százan lettek/váltak a lapot igénylő olvasókká, előjegyzésükkel támogatják a kiadvány megjelenését. E lapszámot Pomogáts Béla nemrég megjelent könyvének – A marosvécsi várban – előszavából vett részlettel indítják. Idézzünk belőle néhány gondolatot: „Az erdélyi irodalmi közösség ugyanolyan szellemi tényezője és alakítója volt a két világháború közötti magyar irodalmi kultúrának, mint a Nyugat körül gyülekező irodalom vagy a népi mozgalom. (…) termékeny példát adott arra, hogy az irodalmi értékek szolgálata és a közösségi-nemzeti elkötelezettség a legkevésbé sem állhat egymással szemben.” Rendkívül sok és értékes információval és megállapítással szolgál Murvai László tanulmánya: A transzszilvanizmus az erdélyi magyar oktatásban. A szerző évtizedekig a román tanügyminisztérium nemzetiségi főosztályának volt a beosztottja, majd vezetője, így hitelesen tudja elénk tárni a helikonisták odisszeáját a diktatúra éveiben kötelező tantervekben. Kemény Endre az Erdélyi Helikon folyóirat tizenhét éves történetét vázolja fel, utalva arra, hogy miként sikerült teljesítenie a keletkezésekor felvállalt feladatát: „a kisebbségi sorsra kényszerült magyarok lelki támogatását és megerősítését a kultúra eszközeivel”. A folyóirat programja érzékeltetésére idéz annak kiváló szerkesztői – Áprily Lajos és Kuncz Aladár – beköszöntő írásaiból; az utólagos értékelések – Pomogáts Béla, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon címszava, Marosi Ildikó méltatása – mintegy visszaigazolják elődeik fölvállalt szolgálatának időtálló értékeit.
A lapszerkezet az első számban tapasztalt utat követi: a rövid íróportrékat – Bárd Oszkár, Hunyady Sándor, Jékely Zoltán, Kádár Imre, Kiss Jenő, Kovács László, Lakatos Imre, Moldován Pál, Ormos Iván, Pakocs Károly, Sipos Domokos, Szentmihályiné Szabó Mária – Medgyessy Éva jegyzi. A saját művek, illetve az azokból kiragadott részletek hozzák az olvasókhoz közelebb a mostani számban, többségükben kevésbé ismert szerzők munkáit. Bárd Oszkárról Murvai László, Hunyady Sándorról Brody Alexander, Jékely Zoltánról Katona Tamás, Kiss Jenőről Szász István Tas és Tamás Gábor, Sipos Domokosról Lőrinczi László ír értő, lélekközeli sorokat. A lapszám „csemegéje” a Kányádi Sándorral folytatott beszélgetés. Megható történetek felidézése ez, melyek „elindultak Kányádi emlékezetéből, mint feltörő forrásból a víz, s vették az irányt, amerre akarták, elkanyarodtak, miként a pisztrángos hegyi patak is természet adta útján jobbra meg balra – ahogyan a hegyoldal lejtése viszi.” Élvezetes diákkori emlékek, tanulságos történetek fonódnak itt egybe történelmi példákkal, családi emlékekkel.
Mindkét számot a Hírek, események rovat zárja: közös bennük, hogy a helikonistákkal kapcsolatos eseményekről számolnak be – Erdélytől Budapestig, s onnan is távolabb: Los Angelesig. Mindenik sor tanúságtétel az íróközösség élő hagyományairól, a tiszteletről és megbecsülésről, amely tagjait övezi.
Nem zárhatjuk bemutató értékelésünket anélkül, hogy felhívnánk a figyelmet a két számban megjelent igen értékes korabeli fotókra, melyek messze többet jelentenek illusztrációknál.
Az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány és a Várvédő folyóirat igen kedvező fogadtatásáról egyként vallanak az évenként tartott budapesti jubileumi ünnepségek, valamint az is, hogy már a lap 2. száma több mint száz előfizető nevét közölhette.
Máriás József
Művelődés (Kolozsvár)

Egy költő nem intermezzo két másik költő között
Születésnapi beszélgetés Balla Zsófiával
– Kezdjük egy vallomással: a napokban olvastam a Rigó és apostol azon részét, amikor Önnek az édesapja, Balla Károly író ott volt Pusztakamaráson, és Sütő Andrással együtt emlékeztek a '44-es deportálásra a kamarási zsidó temető árnyékában. Erről mit mesélt lányának az 1950-es években?
– Egy hét-nyolc éves kislánynak? Keveset. Láttam lábán a hegeket. Tízéves voltam, amikor meghalt. Amit háborús sorsáról tudok, azt anyám mesélte el nekem, később. Apám Nagyváradon bujkált, különféle személyi papírokat gyártott az üldözötteknek. Egy ilyen papírral úszta meg Gáll Ernő is a deportálást. Apám a Fekete-erdőnél próbált többedmagával átszökni Romániába, de elkapták, és feltették az első, Auschwitzba tartó vonatra. A haláltáborból Ebensee-be vitték. Ott a kőbányában összeesett a gyengeségtől, az éhezéstől. Az SS-őrség legényei szimulánsnak nézték, félholtra verték, összerugdalták és ráuszították a kutyáikat. (A lábán a harapásnyomokat én is láttam.) Apám elájult, de halottnak hitték, feldobták egy – a krematóriumba tartó – taligára. A halottégető kemencék előtt, mielőtt betolták volna, az egyik fogoly vette észre, hogy él… és bevitték az ún. revírbe, a "betegszobába". Ez az amerikai csapatok érkezése előtt két héttel történt. 35 kilós apámat egy amerikai vöröskeresztes nő ölben vitte a mentőkocsiig. A mauthauseni kórházból való a beteglapja.
– Édesapja a múlt század közepén az erdélyi magyar próza- és színházirodalom egyik jeles képviselője volt, több darabját játszották, sajnos, elég korán, 59-ben már meghalt. Hogyan emlékszik rá? Kérem, meséljen gyermekéveiről és a századközépi Kolozsvárról.
– Apám sokoldalú tehetség volt. Gyerekkorában maga faragta hegedűn muzsikált a lakodalmakban! Remekül rajzolt, nagyszerű ezermesterként és mókamesterként sokan ismerték és szerették. Ismert minden fűt és fát, felfedezőút volt vele a Hója-erdőben vagy a Bükkben, a Szentjánoskút környékén bolyongani. Apám sokszor hegedült baráti társaságnak, engem hegedűjével népdalokra tanított, szerettünk énekelni. A zenedarabokhoz vagy egy tál paprikás krumplihoz mindig rögtönzött valamilyen történetet... Tőle tanultam meg sakkozni, kártyázni, römizni, dominózni is. Ő vette nekem az első (Voigtlander) fényképezőgépem, a kép, amelyet róla készítettem, ma is megvan. Ma már látom, hogy apám nem csak érzelmes, nagylelkű ember, meggyőződéses baloldali, soha tisztséget nem viselő, idealista kommunista, tehetséges író és remek mókamester volt, hanem nagyon szép fiatal férfi is.
1956 őszén mentem első osztályba. Apám kézen fogva vitt, ő kísért el a "Szent Jóská"-ig. Azon az őszön anyámmal izgatottan hallgatták a magyarországi híreket. Sokan jártak hozzánk, esténként vastag cigarettafüstben vitatkoztak. Aztán a színdarabjának, a Vádolom magam-nak a bemutatója jut eszembe a sétatéri Magyar Színházban. És emlékszem az otopeni-i kórház szobájára, apám sovány, borostás arcára. 1959 novemberében odautaztunk hozzá, nem tudtam, hogy utoljára látom. Akkor tízéves voltam. Fejemre tette a kezét, és valamit mormogott. Ma már tudom, hogy elbúcsúzott tőlem és megáldott. Nehezen beszélt már, azt motyogta: egy őrültségre tettem fel az életem. És arról, hogy csak az 1956 után írott könyvei, a Miska és A mesterhegedű értékes irodalmilag. A lelkemre kötötte, hogy ha megnövök, csak azokat adjam majd ki. Azt mondta, hogy minden más, amit előbb írt, nem érvényes. Érdekes, ez a beszélgetés tisztán és világosan megmaradt bennem.
– Zenelíceumot végzett, 1972-ben már megvolt a kolozsvári Zeneakadémián szerzett tanári diploma, és befutott költő volt. Hogy lehet ezt a három hivatást összehangolni, hogy mindenből a legtöbbet nyújtson?
– Inkább kissé csodagyereknek számítottam a 19 éves koromban közölt első könyvem megjelenésekor. Inkább irodalomszakra vagy filozófiára szerettem volna beiratkozni, de anyám rábeszélt, ne hagyjam abba zenei tanulmányaimat. Mint rádiós, fantasztikus előadókat, karmestereket és remek együtteseket, zenekarokat hallhattam, láthattam, ugyanis én vettem föl többnyire a hangversenyeket, egy kis fülkében ültem a színpad oldalában. A hatvanas és hetvenes években a világ legjobb zenészei fordultak meg Kolozsváron. De azért elsősorban az irodalom érdekelt. Éjszakánként olvastam, írtam.
– 1980–82-ben magyar népzenét és zenei írást-olvasást tanított Désen, amikor kitiltották a városból. Miért?
– Azért, mert a dalkört egy táncházzal és egy magyar színjátszókörrel együtt a bátor Kalapáti Jolán tanárnő és Tőkés László, az egyházat erősen kritizáló, akkor még verseket is írogató, fiatal református lelkész szervezte meg – annyira, hogy maga is beült énekelni ebbe a körbe. Nos, a megyei pártbizottságnak nem tetszett, hogy a zenei oktatás egyházi személyek előtt is nyitott, és mindenesetre felszólítottak, hogy tiltsam ki Tőkés Lászlót a népzenei oktatásról. Mivel nem álltam kötélnek, kitiltottak a városból és munkahelyemen is kisebb "botrányokba" keveredtem. Betiltották Kolozsváron a Gaál Gábor kört is, amelyet akkoriban vezettem a Kolozsvári Írótársaság megbízásából. Ekkor – mint az erre vonatkozó 1700 oldalas megfigyelési anyagomból kiderül – már szemmel tartottak, és 1981–82-ben a biztonsági szolgálat lehallgatókészüléket helyezett el a lakásomban. Én nem voltam ellenálló, de 1980-tól 1990-ig így sem hagyhattam el az országot, többé nem kaptam útlevelet, és persze egyéb következményei is voltak annak, hogy normális európai magyar értelmiségiként próbáltam élni…
– Közben 1972–85 között a Kolozsvári Rádió magyar adásának zenei szerkesztője, amikor egyik napról a másikra megszűnnek a vidéki stúdiók. Ez lenne a második pofoncsapás. Milyen emlékei vannak azokból a rádiós évekből és a kolozsvári elit társadalommal ápolt kapcsolattartásról?
– Nehezen jutottam álláshoz. A kolozsvári értelmiségiek gúnyt űztek belőlem. Azok a neves írók, szerkesztők, akiket megkerestem, segítség helyett azt ajánlgatták, hogy menjek feleségül és éljek mint lelkészné, vagy azt, hogy menjek lottószelvényt árulni, az is munka… vagy hasonlókat. Sem segítséget, sem együttérzést, sem munkát nem kaptam senkitől, még szüleim legközelebbi barátjától sem, attól, akinek – saját bevallása szerint – apám kétszer mentette meg az életét. A bukaresti írók, Domokos Géza, Horváth Andor, Szász János voltak segítségemre. Az Előre című napilapnál kaptam riporteri állást. Főként ipari és mezőgazdasági cikkeket kellett írnom…
– Az 1981-ben megjelent Romániai magyar irodalmi lexikon első kötetében Kántor Lajos ezt írta: "nagyigényű, bonyolult verskompozíciói (…) közvetlenül is kifejezik azt a szerepet, amelyet szerzőjük következetesen vállal a romániai magyar líra neoavantgárd vonulatában: összekötni Szilágyi Domokos és Szőcs Géza nemzedékét, élet- és verseszményét." Úgy érzi, hogy ez sikerült?
– Mint annyi minden, amit leírtak rólam: tévedés. Sosem voltam neoavantgárd. Voltak kísérleti verseim, de mindig a Nyugat és az Újhold hagyományához kötődtem elsősorban. És a világirodalom nagy költőihez, elsősorban Rilkéhez.
De fontos volt számomra Goethe, Shakespeare, Eliot, Kavafisz és mások hatása is. És egy költő nem akar "összekötni", nem feltét egy szendvicsben, nem intermezzo két másik költő között. Erdély roppant maradi a nőket illetően. Az erdélyi irodalom amúgy sem bővelkedik filozófiai vétetésű, létkérdéseket felvető versekben. Az én költészetem főbb erővonalai pedig ehhez a babitsi, József Attila-i hagyományhoz kötődnek.
– Jó húsz éve, hogy Magyarországon él, s ma is aktív szereplője az ottani irodalmi életnek, tagja a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának. Ha most kellene döntsön – mármint a kiköltözésről –, ugyanezt tenné, sosem bánta meg?
– Az előbbiekből kiderül, hogy sok minden kiűzött engem: szakmai, orvosi, magánéleti, politikai okai egyaránt voltak a helyváltoztatásomnak. És sok minden vonzott, hiszen szeretem a nagyvárost, és itt van a magyar irodalom központja. Most különösen, hogy ennyire elromlott Magyarországon a demokrácia dolga, meg kell gondolnom a kérdését.
Aki kivándorol, sosem lesz egészen otthon, sem a szülőföldjén, sem a választott hazában. De ezen már nem kívánok változtatni. Itt írtam életem két legfontosabb könyvét, és értékelték is ezeket. Otthon nem tudtam volna megírni őket. Itt jó barátokra leltem, és főként arra az emberre, aki nem csak a férjem, de maga is nagyszerű költő, kritikus, és tizenhét éve a legfőbb szigorú szerkesztőm. A figyelmes, értő olvasatnál és a magas mércénél nincs nagyobb segítség egy író számára.
– A Magyarországon töltött évek ellenére ma is az erdélyi magyar irodalom egyik legjelentősebb költő(nő)-je. Érzi ezt a megbecsülést és tiszteletet?
– Néha igen. Nyáron, a Kolozsvári Magyar Napok szervezésében volt (huszonöt év alatt) a második szerzői estem Kolozsváron. Ez azért nem sok, ugye? Megtelt a Minerva társaság díszterme, ez jólesett. De az írók, a költőkollégák legnagyobb része nem jött el. De érthetem-e a megbecsülés jelének azt, hogy úgy jelentek meg a Korunk folyóirat Kolozsvár- antológiái, hogy egyetlen versemet sem vette föl a szerkesztő? Amiképp a Budapesten élő kolozsváriak közül csak egyetlen embert hívtak meg az alakuló Kolozsvár Társaságba… Azt, aki egyébként nem Kolozsváron született. Aki ott látta meg az eget, mint mondjuk Bodor Ádám, vagy Tamás Gáspár Miklós, vagy én, azokat nem hívták. Pedig életművünkkel nem hoztunk szégyent városunkra. Nekem egyébként minden könyvem tele van Kolozsvár-versekkel. Egy ilyen versre kaptam 2012- ben a Látó költészeti díját. A Látó elődjében, az Igaz Szóban indult 1965-ben a költői pályám. Ennek jövőre lesz 50 éve... Bezárul a kör. Az idő is elfogy, akár a levegő.
– Nyaranta több időt tölt Csángóföldön úgy, hogy Erdély szép tájait autózza végig családjával, gyermekkori éveinek emlékhelyeit. Mit érez ilyenkor a szívében, és mit lát az egykori kolozsvári költő?
– Honvágyat. Gyönyörűséget. És látom, hogy az erdélyi kultúra – Reményik Sándor nagyszerű képével – mint Atlantisz hever a mélyben. Az öntudatos magyar fiatal nemzedék jó részének fogalma sincs, kik éltek itt előtte, és miket alkottak. Pedig a nemzetiségi létezés egyetlen esélye a kultúra minden hajszálgyökerének a számon tartása.
– 1968-tól – amikor megjelent első Forrás- kötete, A dolgok emlékezete – 2010-ig, 42 év alatt 14 kötete jelent meg, ami háromévente egy kötetet jelent. Mondja, meg van elégedve ezzel a ciklikussággal, nem túl kevés?
–De, meglehetősen kevés. Egyébként 19 kötetem látott napvilágot. És van, amikor hét év után következett egyik a másikra. De nem ez számít. Lampedusának lényegében egyetlen fontos könyve van – bár írt néhány esszét, elbeszélést is. Rendkívül jó író. Számít ez? Mindenkit a legjobb, legmagasabb teljesítménye minősít.
– "Ne légy se víg, se szomorú" – írja egyik versében. Akkor milyenek legyünk?
– Nyugodtak, kiegyensúlyozottak. Ne higgyük magunkat semmi embernek, elnyomott kisebbséginek, és ne tengjen bennünk túl a magyarság önértékelése. Középen kell megállanunk, önérzettel és szerényen. Okosodni kell, jobbá lenni. Nagy célokat, nagy embereket kell magunk elé mércéül állítani, nem a mellettünk futóhoz méricskélni magunkat. Ebben a klasszikus egyensúly Shakespeare, Goethe, Tolsztoj, Montaigne, és még sorolhatnám. Egy Széchenyi, egy Kemény Zsigmond, egy Babits szellemi nagysága az igazi világító torony.
– Mi van még a fiókban? Gondolt-e arra, hogy az olvasók habzsolják az őszinte, fordulatokban gazdag tényirodalmat, az idő messzeségében "meg- porosodott", de sikeresen "lepallott" gyermekkori élményvilágot?
– Nem tényirodalmat írok, és nem megrendelésre. Van egy ki nem adott könyvem. Nem adtam ki a kezemből, mert nem felel meg a prózáról alkotott eszményeimnek. Nem akarok mindenáron publikálni, ahogy azt sokan teszik. Ami az olvasókat és elvárásaikat illeti: sokkal több világirodalmat, több nagy klasszikus szerzőt, szép magyar verset kéne olvasniuk, és sokkal több kritikai történeti munkát. Nem dicsőségünk ódáit, hanem valóságos, érdekes, emberi történelmet. Kevesebb gyenge minőségű fércművet. Több tudásra és jobb irodalmi ízlésre volna ma szükség, mert azt az iskola, a szülői ház már nem biztosítja. Egyelőre azonban a könyvesboltokban az álirodalom fogy jobban, nem a magas művészet.
– Legfontosabb díjak és elismerések?
– 1984, 1991: a Román Írószövetség Költészeti Díja, 1992: Déry-jutalom, 1995: Soros- életmű-díj, 1996: József Attila-díj, 2003: Palladium-díj, 2008: a Magyar Köztársaság Babérkoszorú-díja, 2010: Artisjus Irodalmi Nagydíj.
– Melyikre a legbüszkébb?
– Minden díjam megtiszteltetés. A díjak élni segítenek. De azok elsősorban az olvasó számára útjelzők. A legmagasabb díjam eddig a Magyar Köztársaság Babérkoszorúja és az Artisjus Nagydíj.
– Ha újrakezdhetné, ugyanezt az életpályát választaná?
– Ha másodszor is megszületek, akkor erre az angyalok nyelvén is tudok majd válaszolni.
– Köszönöm, hogy válaszolt – nem az angyalok, hanem még a magyarok nyelvén.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely),

Etnogenézis, romanizáció és kontinuitás
Nagyváradon szerda este az Ady Endre Középiskola dísztermében folytatódott az RMDSZ Bihar megyei szervezete által életre hívott Szacsvay Akadémia A Kárpát-medence népei modulja. Tóth Endre történész, egyetemi tanár, az MTA doktora tartott előadást a dákoromán kontinuitásról.
Az egybegyűlteket Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte. Bevezetőjében dr. Tóth Endre történész, egyetemi tanár leszögezte: az anyaországi kutatás nem foglalkozott különösképpen a dákoromán kontinuitással, csak a nyolcvanas években következett be némi fordulat. Megállapították, hogy már azok az itáliai humanisták, akik Magyarországon jártak- például Bonfini - észlelték azt, hogy ezen a vidéken élnek olyan egyszerű emberek, pásztorok, parasztok, akik olyan nyelven beszélnek, amit ők is megértenek valamilyen szinten.
Ezért automatikusan elkezdődött a téma úgymond tudományos kutatása, a francia utazókat is érdekelte a téma. Természetes volt számukra, hogy ezek a lakosok a rómaiak leszármazottjai, és napjainkban a szakemberek is tényként kezelik, hogy a román valóban egy neolatin nyelv.
Eközben Daciában
Arra hívta fel a figyelmet: ezt megelőzően tájainkon Iulius Caesar uralkodásának vége fele az egyik dák vezető, Burebistas életre hívott egy katonailag erős királyságot, de meggyilkolták, Utána viszonylag békés időszak következett, mígnem az I. század második felében Decebal ismét egyesítette a törzseket, és megszervezte a Daciát, melynek a Kárpátokon belül volt a központja.
A K. u. 70-80-as években a dákok állandóan betörtek a balkáni római tartományokba, fosztogattak, raboltak, és ellenszegültek annak, hogy szövetségesi viszonyt alakítsanak ki a birodalommal. Megelégelve a történteket, Róma a II. század elején úgy döntött, hogy végleg leszámol a dák veszéllyel. Első feladatának azt tekintette, hogy felszámolja a katonailag erős dák királyságot. Támadásokat indított, a két háború eseményeinek a történelemkönyveken kívül Traianus oszlopa állít emléket, filmszerűen.
Miután legyőzték a dákokat, és Decebalt megölték, volt egy köztes időszak, amikor a rómaiak hezitáltak, hogy mi legyen Daciával - provincia legyen vagy sem- magyarázta a történész. Hozzátette: végül a szenátus „héjáinak” az érvelése meggyőzte a császárt arról, hogy Dacia provinciává váljon. Mivel a dákok és a rómaiak egymás gyűlölt ellenségeinek számítottak, ezért az őslakosok közül sokan elmenekültek (például az Észak-Balkánra, ahol megalapították Dacia Novát), másokat pedig a rómaiak megöltek vagy rabszolgává tettek.
Az előadó úgy fogalmazott: a dák lakosság jó része eltűnt, a megtalált feliratok is azt támasztják alá, hogy a lakosság körülbelül 75 százaléka római (latin), görög, szír és kelta származású volt, a trák-dák népesség csupán 2 százalékot tett ki. Megítélésében ez annak is a bizonyítéka, hogy a római hódítás alatt, illetve a provinciává alakítás után a dák őslakosok elhagyták a területet, tehát nem romanizálódhattak. Összegzésképpen dr. Tóth Endre azon meggyőződésének adott hangot: ahhoz, hogy a dákoromán kontinuitásról beszélhessünk, arra lett volna szükség, hogy a dák lakosság tetemes része helyben maradjon, és átvegye a rómaiak anyagi és szellemi kultúráját, viseletét, viszont egyelőre erre utaló semmilyen fajta bizonyíték nincs.
Véleménye szerint a román etnogenézis helyszíne ezért az észak-balkáni terület, ahonnan a kora középkorban a románság egy része Erdélybe, másik hányada pedig Görögország, az Al-Duna és Dalmácia irányába vándorolt.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro
Székelyhon.ro,

Szatmári színházszétválás: politikai nyomást sejtenek
A román társulat két-három tagjának ellenkampánya, valamint politikai nyomás eredménye a szatmárnémeti színház magyar tagozatának gazdasági önállósulási kísérlete elleni fellépés – véli a Harag György Társulat művészeti igazgatója, Bessenyei Gedő István, valamint az intézmény adminisztratív igazgatója, Stier Péter. Szerintük a hosszú távra való tervezés, a művészeti fejlődés szempontjából lenne fontos a lépés, ami semmiképpen sem alkotmányellenes.
Amint arról beszámoltunk, a két önálló menedzsmenttel rendelkező – magyar, illetve román nyelvű – színház létrehozására vonatkozó határozat-tervezetet vitáját a városi tanács legutóbbi ülésén elnapolták, a kezdeményezés bejelentése óta pedig többen is tiltakoztak a különválás ellen.
Sorin Oros vezérigazgató például a polgármester elé terjesztett beadványt, melyet a színházi alkalmazottak 70 százaléka írt alá, maga is ellátta kézjegyével, később viszont kiadott egy nyilatkozatot, melyben közölte: mégsem támogatja a két társulat gazdasági önállósulását.
Az igazgató azzal magyarázkodott, hogy a kezdeményezők indokolatlan hirtelenséggel láttak neki a menedzsment szétválasztásának, továbbá említést tesz arról, hogy „bizonyos körökben” igen sok aggodalmat okozott az ötlet. Mindemellett a román társulat tagjai is beadvánnyal fordultak az önkormányzathoz, melyben tiltakoztak a szétválasztás ellen, arra hivatkozva, hogy ez alkotmányba ütköző, mivel sérti a polgárok egyenlőségének elvét, valamint az alaptörvény etnikai diszkriminációt tiltó passzusát.
„Annak a Sorin Orosnak hiszek, aki menedzseri pályázatában – mindenféle kényszerítő körülménytől mentesen – maga fogalmazta meg a két társulat gazdasági önállósításának szükségességét” – nyilatkozta lapunknak Bessenyei Gedő István, hozzátéve, hogy nem etnikai kérdésről van szó, mindössze arról, hogy a két társulat profilja jelentősen különbözik, más-más feladatoknak kell eleget tenniük, ez indokolja a szétválást. A művészeti igazgató kifejtette: egyik fő problémájuk az, hogy a jelenlegi helyzetben gazdasági okok miatt nem tudnak hosszú távra tervezni, ami viszont lényeges lenne a művészeti tevékenység színvonalának fejlesztése céljából.
Lapunk kérdésére Stier Péter elmondta: tavaly a szatmárnémeti színház bevételeinek körülbelül 70 százalékát termelte a magyar társulat.Ez azonban nem jelenti azt, hogy a román művészek ennyivel kevesebbet dolgoznának, inkább a közönség részéről jelentkező igények másak: míg a román nyelvű felnőtt előadásokat kevesebbszer tudják játszani, a magyar nyelvű darabok esetén jóval több előadásra van kereslet.
Emellett tavaly több alkalommal játszottak Debrecenben és Nyíregyházán, és jelentősen bővítették a színházlátogatók körét a hagyományos gálaműsorokkal, valamint a szilveszteri előadással is, melyekkel azokat is sikerül megszólítaniuk, akik egyébként nem váltanak bérletet. Stier Péter szerint tavaly a bérletszünetben előadott szilveszteri produkció, melyre 50 lej volt a belépő, több bevételt eredményezett, mint a román társulat felnőtt bérletes előadásai egész évben.
Mint megtudtuk, bár a színháznál az az elv érvényesül, hogy aki hozza a pénzt, azt illeti meg a többletjövedelem, gyakran van szükség olyan közös költségek kifizetésére, mint a közüzemi számlák, így a keletkező pluszbevételt sokszor ilyesmire költik, emiatt hosszú távon tervezni szinte lehetetlen.
Hozzátették: bár úgy néz ki, hogy a gazdasági önállósulás kizárólag a magyar színházat hozza előnyösebb helyzetbe, ez csak rövid távon igaz, közép és hosszú távon ugyanis mindkét társulat nyerne a különváláson.
Rámutattak: Nagyváradon mindkét félnek jót tett az intézményesülés: bár korábban a szatmárihoz hasonló volt a helyzet, a nagyváradi, román nyelvű Mária Királyné Színház nézőszám, illetve bevételek tekintetében ma már fel tudja venni a versenyt a Szigligeti Színházzal, noha időközben a magyar színháznak is sikerült bővítenie látogatói körét.
A változás tehát pozitív impulzust jelentett a román fél menedzsmentjének is, amely az új hejzetben viszonylag rövid idő alatt három-négyszeresére növelte bevételeit. Az alkotmányra való hivatkozást ugyanakkor badarságnak nevezték – mint rámutattak: két, azonos státussal rendelkező intézmény létrehozása semmiképp sem sértheti az egyenlőség elvét.
Mint ismeretes a nagyváradi teátrum 2011 elején jelentette be hasonló szándékát, és bár a román társulat vezetője, Daniel Vulcu és számos román színész is a szétválás mellett foglalt állást gazdasági és adminisztratív szempontokat mérlegelve, csaknem fél évig húzódott a perpatvar a döntés véglegesítése előtt.
A két új intézménybe beolvadó Árkádia Gyermek- és Ifjúsági Színház igazgatója, Marius Aron, valamint a korábbi két tagozatú színház főigazgatója, Lucian Silaghi is felháborodásának adott hangot, holott a tervezet értelmében mindketten megtarthatták vezető funkciójukat a szétválás után létrehozott román teátrumon belül.
A számos hisztériakeltő nyilatkozat miatt sokan attól tartottak, hogy a magyar társulat ki akarja rakni a román kollégákat az impozáns váradi színházépületből, így 2011. február elején mintegy száz román lakos gyertyás tüntetést is tartott a szétválás ellen.
A Bihar megyei prefektus folyamatos akadékoskodása miatt háromszor kellett a megyei tanács elé terjeszteni a javaslatot, mire az elöljárók rábólintottak a színházak önállósodására – amely csak adminisztratív jellegű volt, a román társulatnak nem kellett kiköltöznie Thália váradi szentélyéből.
Babos Krisztina
Krónika (Kolozsvár),

Akinek sikerült kimozdítana helyéből Szász Jenőt
KISZ-es múltjáról, a párttagság megtagadásáról, polgármesteri tevékenységéről beszélt Bunta Levente, Székelyudvarhely polgármestere kedden délután a Kolozsvár Társaság vendégeként. A találkozón Egyed Péter filozófus, egyetemi tanár és Csoma Botond városi tanácsos faggatta.
Mivel az egyes városok életútján számos tapasztalat felgyűlt, az erdélyi magyar közösségek pedig egymásra vannak utalva, a Kolozsvár Társaság fontosnak látta, hogy alpolgármestereket és polgármestereket lásson vendégül – erről Egyed Péter szólt köszöntőbeszédében annak kapcsán, hogy Szatmárnémeti, Arad, Nagyvárad és Sepsiszentgyörgy is képviseltette már magát az egyesület sorozatában.
Székelyudvarhely több ponton is kötődik Kolozsvárhoz, folytatta: a kincses városban született Szabó Dezső író tanított a székelyföldi városban, Dávid Gyula irodalomtörténész, a Kriterion Könyvkiadó szerkesztője „Kolozsvár és Udvarhely között élt”.
Bunta a rendszerváltás előtti utolsó évekkel kezdte az életút felvázolását. Elmondta, 1989 előtt szerették volna, ha párttag lesz, ő azonban visszautasította ezt – igaz, a gimnáziumban egy éven át ellátta a KISZ-titkári feladatot, az akkori igazgató kérésére.
A kilencvenes évek elején magánvállalkozó lett, majd 1992-ben Székelyudvarhely alpolgármestere. Az ezredfordulón a megyei tanács alelnöke lett, majd az első mandátum után elnöke: saját munkáját értékelve elmondta, sem előtte, sem utána nem történt annyi fejlesztés a megyében, mint az ő ideje alatt.
Nagyváradi és katolikus
Politikai pályafutása több szempontból is érdekes, egyrészt mert korábban Székelyudvarhely arról volt ismert, hogy RMDSZ-es jelölt nem ülhetett be a polgármesteri székbe, másrészt mint nagyváradi születésű, azt mondták neki, nem helybéliként és nem katolikusként nem túl jók az esélyei a vezető pozíciók betöltésére:
„Többszörösen kisebbségi helyzetben voltam, és mégis sikerült kimozdítanom a helyéről Szász Jenőt” – mondta, hozzátéve, véleménye szerint az akkori kampány, a Nyirő-újratemetéssel együtt egy sötét történetnek számít.
Székelyudvarhely kapcsán elmondta, 1994-1996 között vezető szerepet kapott a város, de az egymásnak feszülés, az üres szólamok miatt „kipukkadt” ez a pozíció. Emellett persze a szomszédok, mint Csíkszereda és Sepsiszentgyörgy fejlődtek, lekörözték őket.
– Pedig súlya van annak, hogy Udvarhelyen 35-40 ezer ember él, amelynek 96 százaléka magyar, nekünk feladatokat kell ellátnunk – fogalmazott a polgármester.
Kustán Magyari Attila
maszol.ro,

Kiderült, mit súgott Hitler a román diktátor fülébe
Az 1940 és 1944 közötti időszak igen mély, talán máig ható nyomokat hagyott a dél-erdélyi magyarok mentalitásában – mondta el az MNO-nak adott interjújának második részében L. Balogh Béni, a Magyar Nemzeti Levéltár főosztályvezető-helyettese.
Mint az interjúnk első részéből kiderült, a dél-erdélyi magyarság nagyon nehéz helyzetbe került az 1940-es második bécsi döntést követően. L. Balogh Béni történész fölvázolta a kölcsönösségi kisebbségpolitika főbb elveit is.
– 1940 és 1944 között mekkora érdekérvényesítő képességgel rendelkeztek a dél-erdélyi magyar politikusok? – Igen kevéssel, hiszen a dél-erdélyi magyarság politikai mozgástere minimálisra csökkent. Nem volt képviselete a politikai hatalomban, de még a helyi közigazgatásban sem, így ki volt rekesztve az őt legközvetlenebbül érintő ügyek intézéséből is. Legfőbb érdek-képviseleti szervének, az 1940 őszén újjáalakult Romániai Magyar Népközösségnek – Gyárfás Elemér, Kis-Küküllő vármegye egykori főispánja, a Katolikus Státus világi elnökének vezetése alatt – igen mostoha körülmények között kellett kifejtenie tevékenységét. A szigorú utazási korlátozások, a levél- és sajtócenzúra, a gyülekezési tilalom, valamint a román hivatalos szervek gyakran ellenséges magatartása szinte megbénította a szervezet tevékenységét. Leginkább a jogvédelem terén fejtett ki aktivitást, a helyi tagozatok pedig egészségügyi, szociális és kulturális feladatokat is elláttak. Különösen a Népközösség keretein belül működő, Szász Pál által vezetett Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület végzett eredményes szervezőmunkát a falusi lakosság körében. A dél-erdélyi magyarság nem hivatalos erkölcsi-szellemi vezetőjének Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspök számított, aki a bécsi döntés után sem hagyta el dél-erdélyi székhelyét, és Gyulafehérvárról irányította egyházmegyéjének Magyarországra került részét is. Szavának súlya volt Budapesten és Bukarestben is. A dél-erdélyi magyar lakosság védelmében a püspök – Gyárfás Elemérrel ellentétben – nemcsak megengedhető eszköznek, hanem célszerűnek is tartotta az észak-erdélyi románság vezetőivel szembeni retorziós, megtorló politikát. Noha alapvetően maga sem bízott e politika sikerében, ebben látta az egyedüli halvány reményt a dél-erdélyi magyarság katasztrofális helyzetének javítására. Habitusának megfelelően azonban úgy vélte, hogy a magyar ellenintézkedések végrehajtását lehetőleg humánus módon, önmérséklettel és kíméletesen kell végrehajtani.
– Hogyan változott meg Dél-Erdély etnikai térképe 1944-re?
– A már említett tömeges menekülthullám következtében a városi magyarság számának átlagos apadása már a bécsi döntést követő első hónapokban 10-15 százalék körül mozgott, de sok helyen ezt jóval túlhaladta. Nagyszeben mintegy hat-hétezernyi magyar lakossága például a felére csökkent, Tordán pedig – az észak-erdélyi román menekültek tömeges letelepedése miatt is – az 1930. évi közel 50 százalékról 1941-re 21 százalékra esett vissza a magyarok aránya. Brassót, ahol 1930-ban 25 ezer magyar élt, 1940 és 1942 között mintegy 15 ezren hagyták el, igaz őket jórészt pótolták a környező falvakból beköltöző magyarok. Becslések szerint 1943-ig a Zsil-völgyi magyarság 70-80 százaléka távozott. A városi menekültek többnyire munkások, napszámosok, cselédek voltak, de az értelmiségi, tisztviselői, valamint az iparos- és kereskedőréteget is megtizedelte az átköltözés. A falvak lakóit viszonylag kevésbé érintette a menekülés, közülük leginkább a katonaköteles ifjak távoztak. Az elvándorlás arányaira jellemző, hogy míg az 1930. évi román népszámlálás nemzetiségi adatai szerint Dél-Erdélyben 440 ezer magyar élt (anyanyelv alapján 473 ezer), és az összlakosság 14 százalékát képezte, addig 1941 áprilisára – ekkor volt a következő népszámlálás – a magyar „etnikai eredetűek” száma 363 ezerre csökkent, azaz a 3,3 millió dél-erdélyi népesség kevesebb mint 11 százalékára. Nem túlzás tehát kijelenteni, hogy négy év leforgása alatt a csökkenés mintegy 40 százalékos volt. Dél-Erdély etnikai viszonyai mind a mai napig tükrözik ennek hatását. A magyar elvándorlás és az észak-erdélyi román menekültek érkezése együttesen azt eredményezte, hogy a románok a dél-erdélyi városokban, ahol 1930-ban még csak az összlakosság 40 százalékát tették ki, 1941-ben 55 százalékkal már abszolút többséget alkottak, s az arány 1948-ban 62 százalékra emelkedett. Dél-Erdély 73 városából ma 72 román, Nagylak pedig szlovák többségű. Ugyanakkor ki kell emelnünk: míg Dél-Erdélyben a bécsi döntés a magyarság nagyarányú térvesztését okozta, addig Észak-Erdélyben éppen ellenkezőleg, feltartóztatta a magyarság 1920 óta tartó visszaszorulását. A négyéves magyar uralomnak is köszönhető, hogy 1948-ban Nagybánya és Felsőbánya, 1956-ban Kolozsvár és Zilah, 1966-ban pedig Nagyvárad, Szatmárnémeti és Bánffyhunyad még meg tudta őrizni magyar többségét. 1966-ban Észak-Erdély 30 városából 16-ban még mindig a magyar elem dominált.
– Volt-e lehetőség arra 1940 és 1944 között, hogy a második bécsi döntéshez képest újabb határváltozások legyenek?
– Ion Antonescu mindvégig arra törekedett, hogy a Hitlerhez való végletekig lojális külpolitikájával rávegye a diktátort a bécsi döntés megmásítására, Észak-Erdély újbóli Romániához csatolására. Románia ezért vett részt már kezdettől fogva igen jelentős haderővel Németország oldalán a második világháborúban, ezért hozott 1944 tavaszáig jóval nagyobb áldozatokat a keleti fronton, mint Magyarország. Paradox módon Hitler akkor és úgy „jutalmazta meg” Antonescu hűségét, hogy a román államvezető előtt 1944. március 23-án tett négyszemközti bejelentéséből, amely szerint már nem ismeri el a második bécsi döntést, semmilyen tényleges következmény nem származhatott. A nyilatkozatot egyrészt ugyanis nem hozták nyilvánosságra, másrészt a szovjet csapatok akkor már Románia határánál harcoltak, és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Erdély kérdésében a végső szót Moszkvában, nem pedig Berlinben fogják kimondani. A német vezetés – Hitler 1944. márciusi kijelentése ellenére – a kérdésről szóló végső döntést a háború végére kívánta halasztani. Vannak arra utaló jelek, hogy Hitler valóban Romániát részesítette volna előnyben Magyarországgal szemben, de annak lehetőségét sem zárhatjuk ki, hogy a világháború győztes befejezése esetén a Führer német protektorátus alá vonja Erdélyt, vagy az úgynvezett Donauland létrehozása mellett dönt. Annak azonban, amiről egyes magyar katonai és kormányzati körök álmodoztak, hogy Németország jóvoltából Dél-Erdély is visszakerül Magyarországhoz, semmilyen realitása nem volt.
– Hogyan élte meg a dél-erdélyi magyarság az 1944. augusztus 23-ai román kiugrást? – Első látásra megszűnt az összerdélyi magyarság négy évig tartó szétfejlődése, valójában azonban az 1940 és 1944 közötti időszak igen mély, talán máig ható nyomokat hagyott a dél-erdélyi magyarok mentalitásában. Nem véletlen, hogy a nemzeti öntudatában megerősödött észak-erdélyiek nagyobb önbizalommal tekintettek a jövőbe a román uralom visszatérte után is, mint a sokkal óvatosabb magatartást tanúsító dél-erdélyiek, akiknek többsége a négyéves elnyomatást követően az általános reményvesztettség állapotában volt. E különbséget példázza az alábbi eset is, amit Csőgör Lajos, a kolozsvári Bolyai Egyetem első rektora írt le. Eszerint Márton Áron a következőket mondta Csőgörnek, aki nem értette, miért aggódik a püspök a magyar iskolák jövője miatt éppen akkor, amikor viszonylag kedvező a politikai helyzet. „Csőgör, kérem – kérdezte csodálkozva Márton Áron –, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad? Magukat megszédítette az a négy év, amit Észak-Erdélyben éltek, és ezért nem látnak elég tisztán. Hogy mit várhatunk a jövőtől, azt csak mi tudjuk, akik Dél-Erdélyben éltünk.”
Kovács András
MNO,

Cs. Erdős Tibor 100 éves
„Az életben két izgalmas mozzanat van: az elindulás és a megérkezés. Az ember alig várja, hogy elinduljon, és aztán, amikor elindult, alig várja, hogy megérkezzen.
A mi generációnkról azt mondják: révbe jutott” – vélte Cs. Erdős Tibor húsz évvel ezelőtti, születésnapi látogatásomkor, majd így folytatta: „egy alkotó számára tulajdonképpen az örök mozgatóerő, hogy maradandót alkosson. Nagy ajándéka az életnek, ha valaki úgy érzi, hogy ezt megtette. Hogy már mindent megtett, és eljött a visszanézés ideje. A magam részéről ezt még nem érzem.” Az akkor 80 éves mester szavai őszintén hangzottak, s az idő őt igazolta. Olyan rendkívül termékeny alkotói periódus vette kezdetét nála, mely megannyi reprezentatív, mitológiai, történelmi, néprajzi-néplélektani ihletettségű, realisztikus hangvételű munkát eredményezett. Akkor született többek között a Kalotaszegi Madonnaként is elhíresült, szimbólumrendszerében Erdélyt idéző Európa elrablása, a széki tragédiának monumentális kompozícióban emléket állító Apokalipszis, vagy az eszköztelenségében, formai tömörségében már szinte perzselő, lendületes formaritmusaival magával ragadó Kiűzetés. Lélekelemző portréiból pedig Kolozsváron, a Képzőművészeti Szövetség akkori, Szentegyház utcai galériájában rendezett nagy népszerűségnek örvendő, sikeres kiállítást. De gyűjteményes tárlataival Budapesten és Nagyváradon is hasonló elismerésben részesült. Szülőfaluja, Berettyóújfalu pedig díszpolgárává avatta és múzeumi teret biztosított alkotásainak.
NÉMETH JÚLIA
Szabadság (Kolozsvár),

Az űrlap alja
Eseménydús évet zárt az EKE ’91
Nemcsak évértékelőt tartott szombaton az EKE ’91 Nagyvárad–Bihar, hanem díjazták a legjobb túrázókat, túravezetőket és Ujvárosi Tibor alapító tagot, aki tavaly múlt 90 éves, és az egyesület örökös tagjává választották.
Az Ady Endre Líceum dísztermében megtartott közgyűlésre igen kevesen érkeztek, alig félszázan, ahhoz képest, hogy jelenleg 193 fizető tagjuk van. Egyébként Tiponuţ Tibor, az EKE ’91 Nagyvárad–Bihar elnöke beszámolójában meg is jegyezte, hogy bár tavaly szerencsére senki nem hunyt el a tagságból, 2012-höz képest mégis 30 fővel kevesebben vannak. Az ismeretterjesztő, honismereti, nevelő tevékenységgel kapcsolatban elhangzott, hogy egyre több olyan rendezvényük van, amit helyhiány miatt nem tudnak megtartani. Példa erre a 2013/2014 telén, januártól április végéig vetítéssel egybekötött honismereti és ismeretterjesztő előadás-sorozat. Ennek eddig az Ady-líceum adott otthont, de ezzel a hagyománnyal az idén szakítottak, mert egyre nehezebb volt megoldani a teremgondokat, és többször probléma volt a részvevők nem feltétlenül civilizált viselkedésével. Ezért idén a keddi találkozók végén alkalomszerűen, zárt körben tartanak egy-egy vetítést, ha éppen akad önkéntes előadó. Az elnök szerint ennek az az előnye, hogy az EKE-tagokat nem szorítják ki idegenek az előadásokról, és így a legelszántabb természetjárók is részt tudnak venni a vetítéseken. Hátránya, hogy nincs előre megírt program, tehát aki kíváncsi a vetítésekre, ott kell legyen a keddi találkozókon. Sikeres akcióként emelte ki Tiponuţ a Nagyváradon megszervezett Nagy EKE ’91 Olajgyűjtést, amelyet önerőből oldottak meg, mert tavaly nem kaptak rá támogatást. Említést tett a farsangi bálról, a Somló-hegyen megtartott hagyományos Föld napi tagavató túrájukról, amikor is kilenc új tag tette le a fogadalmat. Vízitúrák és egyéb kirándulások tarkították a tavalyi esztendőt, de a sok örömbe üröm is vegyült: Erőss Zsolt és Kis Péter tragikus eltűnése és halálhíre komoly érzelmeket váltott ki mindenkiből. Ezért május 28-án minden városban, ahol EKE-osztály van, 21 órakor gyertyát gyújtottak az emlékükre. A Bihar Megyei Hegyi- és Barlangimentő Szolgálattal kötött protokollum alapján pedig júniusban Biharfüred környékén 30 kilométeres szakaszon felújították a turistajelzéseket. Ismét, immár ötödjére teljesítménytúrát is szerveztek. A Medveles elnevezésű teljesítménytúrában társszervezők voltak, és a résztvevők választhattak a 20, 40, 60 km-es távok között, de 2013-ban első alkalommal a 80 és 100 km-en is kipróbálhatták magukat a vállalkozó kedvűek. A vetítések, előadások és túrázások közül említésre méltó, hogy novemberben Kollár Lajos és Mécs László, a Magyarok a világ nyolcezresein expedíció-sorozat alapítói az EKE meghívására erdélyi előadó-körútra indultak, illetve a Mikulás kirándulást emelte ki, amikor meglátogatták a Farkas-hegyi kristálybarlangot, melyet 2012. augusztus 18-án nyitottak meg a látogatók számára. A barlangot véletlenül fedezték fel 1987-ben, a bauxitbányába robbantottak szellőzőnyílást, amikor feltárult a járat. A barlang újdonsága egy kis bányamúzeum, amely bemutatja az érdeklődőnek a föld alatti munka eszközeit. Idén támogatás hiányában a városismereti vetélkedőt nem tudták megtartani, viszont a megyei önkormányzatnak köszönhetően újra egy szép kivitelezésű éves túratervet sikerült letenni az asztalra.
Torma József alelnök túrabeszámolójából megtudhattuk, hogy tavaly az EKE ’91 Nagyvárad–Bihar összesen 83 túrát szervezett. Ezek közül 74 volt egynapos és kilenc többnapos. A túrákon összesen 1376 személy vett részt, ebből 699 EKE-tag. Közúton összesen 11 680 km-t, vasúton 6 329 km-t és gyalogosan 1 955 km-t tettek meg. A gyalogtúrák alkalmával 72 700 méteres szintkülönbséget küzdöttek le.
A pénzügyi beszámolót sokan örömmel fogadták, ugyanis ebből kiderült, hogy tavaly jól gazdálkodott az egyesület, ugyanis év végére az egyesület összértéke (leltári tárgyakkal és nyereséggel együtt) elérte a 35 428,33 lejt. A közgyűlés a cenzori beszámolóval, majd a túrázók és túravezetők díjazásával zárult. A 2013-as év túravezetője díjat Fábián György érdemelte ki, a tavalyi év turistái pedig Torma József és Danicska János lettek.
Sükösd T. Krisztina
EKE= Erdélyi Kárpát Egyesület
Reggeli Újság (Nagyvárad),

Feljelentették az egykori munkatábor parancsnokát
Az egykori cernavodăi munkatábor egyik parancsnoka, Florian Cormoș elleni feljelentéssel folytatódik a kommunista pribékek tavaly kezdődött felelősségre vonása – közölte tegnap a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet (IICCMER) vezetője. Az intézet 35 olyan, még életben lévő személyt azonosított tavaly, aki a kommunista rendszer elnyomógépezetéhez tartozott, és bizonyíthatóan emberiesség elleni bűncselekményeket követett el. Az intézet feljelentése alapján azóta az ügyészség bíróság elé állított két volt börtönparancsnokot, egy harmadik pedig a vádemelés előtt meghalt. A most 87 éves Cormoș a negyedik a 35-ös listán. Az intézet szerint 1953 elején mindössze négy hónapig volt a munkatábor parancsnoka, de az általa elrendelt embertelen bánásmód – az erőszak, kínzás, éheztetés, orvosi ellátás megtagadása – miatt ebben az időszakban 115 politikai fogoly vesztette életét és 400 vált munkaképtelenné. Gyakorlatilag naponta meghalt egy ember Cormoș kivégzőtáborában. A táborparancsnok kegyetlenségét a kommunista hatóságok sem tűrték el: nem az elkövetett bűnök miatt, hanem azért, mert kitudódott, és gyakorlatilag felére csökkentette a Duna–Fekete-tenger csatorna építésén dolgozó tábor munkavégző képességét – közölte tegnapi sajtóértekezletén Andrei Muraru, az IICCMER ügyvezető elnöke. Hozzátette: Cormoș ellen – Sztálin halála után – fegyelmi vizsgálat indult, életfogytiglani kényszermunkára ítélték, de három év múlva, 1957-ben kiengedték, és 1972-ig különböző büntetésvégrehajtó intézetekben dolgozott kiképzőtisztként. A volt munkatábor-parancsnok jelenleg Nagyváradon él.
A máramarosszigeti börtönmúzeum mellett működő kutatóintézet közlése szerint Romániában több mint 600 ezer embert ítéltek el és zártak börtönbe politikai okok miatt 1945 és 1989 között.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Felmérés a magyar nyelv használatáról Váradon
Gondok vannak a magyar nyelvhasználattal Nagyváradon, és a helyi magyarság úgy véli, a kisebbségi elöljáróknak többet kellene foglalkozniuk azzal, hogy az anyanyelv használható legyen a hivatalokban – derül ki abból a felmérésből, amelyet Zatykó Gyula, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) alelnöke mutatott be csütörtökön Váradon.
A Bálványosi Intézet által a nagyváradi magyarság körében a tavalyi év végén elkészített, közéleti és kulturális kérdésekből álló közvélemény-kutatás alapján az otthonukban felkeresett válaszadók többsége a korrupciót, az utak állapotát, illetve a közlekedést, valamint a magyar nyelvhasználatot sorolta a város három legsúlyosabb problémája közé, de elégedetlenek a fiatalok helyzetével, a lakáshiánnyal, vagy éppen az idősekkel való törődéssel is.
A többség szerint a magyar elöljáróknak munkahelyteremtéssel, a magyar nyelvhasználat hivatalokban való elfogadtatásával, a fiatalok itthon tartásával, a kisebbségi oktatás bővítésével és a történelemhamisítás megakadályozásával kellene foglalkozniuk. A megkérdezettek elégedettek a nagyváradi kulturális élettel, a terek és parkok állapotával vagy éppen a sportolási lehetőségekre vonatkozó mutatókkal, 47 százalékuk rendszeresen vagy gyakran jár szórakozni magyar társasággal, 44 százalékuk templomba járó és 36 százalékuk általában részt vesz a március 15-ei rendezvényeken.
A város elmúlt öt évben mutatott fejlődését 46 százalékuk átlagosnak tartja, 15 százalékuk pedig kevesli, így összességében csupán 31 százalékuk elégedett vele. Zatykót viszont meglepte, hogy a válaszadók 13 százaléka nem is hallott arról, hogy 2012 óta Nagyváradnak nincs magyar alpolgármestere. A válaszadók 40 százaléka viszont úgy gondolja, az alpolgármesteri tisztség elvesztése óta romlott a magyarság helyzete, közel 60 százalékuk pedig fontosnak tartaná, hogy a magyar tanácsosok használják anyanyelvüket a városi tanácsüléseken.
A pártszimpátia terén ugyan még mindig az RMDSZ vezeti az ismertségi listát, ám azok, akik az EMNP-t is ismerik, azok inkább a néppárt tevékenységével elégedettek. A politikusok ismertségi indexét Biró Rozália RMDSZ-es szenátor vezeti, de a legnépszerűbb Cseke Attila képviselő, miközben a legrosszabb rokonszenvindexet Kiss Sándor, a Bihar Megyei Tanács alelnöke érte el. Noha a néppártos politikusok kevésbé ismertek, többen rokonszenveznek velük, a párt támogatottsága pedig 40 százalékra emelkedett Nagyváradon.
A 95 százalékos valószínűséggel, négyszázalékos hibahatárral érvényes eredmények alapján a megkérdezettek 49 százaléka már kérvényezte a magyar állampolgárságot, 34 százalékuk pedig úgy válaszolt, biztosan részt vesz a magyarországi választásokon.
Vásárhelyi-Nyemec Réka |
Krónika (Kolozsvár),

Érvénytelenítette a kovásznai törvényszék a régiós népszavazási határozatot
A Kovászna megyei törvényszék alapfokon érvénytelenítette a megyei önkormányzat tavaly novemberi határozatát, amelyben az népszavazást írt ki a fejlesztési régiók átalakításáról – közölte pénteken a Mediafax hírügynökség.
Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke elmondta, az ítéletet ezen a héten kézbesítették az önkormányzatnak. Hozzátette, hogy mindenképpen fellebbezést nyújtanak be .
Indoklásában a törvényszék formai okokra hivatkozott. Azt kifogásolta például, hogy nem tették közzé az országos sajtóban is, hogy az önkormányzat honlapján elolvasható a határozattervezet, és a javaslatot megvitató ülésen módosították a határozat szövegét.
Az eredetileg 2013. december 8-ra tervezett népszavazást nem tarthatták meg, mert az erre vonatkozó önkormányzati határozatot Dumitru Marinescu prefektus megtámadta a törvényszéken. A testület november 14-én határozott a népszavazás kiírásáról, amelyen azt kérdezték volna meg Kovászna megye lakosságától: akarják-e hogy Kovászna, Hargita és Maros megye egyetlen fejlesztési régiót alkosson Marosvásárhely központtal.
Az RMDSZ október 23-án kezdte gyűjteni az aláírásokat azért, hogy Erdély hat megyéjében polgári kezdeményezéssel tartsanak megyei népszavazást a fejlesztési régiók átalakításáról. A partiumi Bihar Szatmár és Szilágy megyében a kérdés a Nagyvárad központú régióra vonatkozott volna.
A kezdeményezést két hét alatt 170 ezer személy támogatta aláírásával. A tervezett hat megye közül azonban csak Hargita és Kovászna megye önkormányzata határozott a népszavazás kiírásáról, és ezeket a határozatokat is megtámadta a bíróságon a két megye prefektusa.
MTI
Székelyhon.ro,

Kötő József: SZAKPOLITIKAI VITAINDÍTÓ. Színimozgalmunk állapota

Egy jelenkorkutató vásárhelyi
A Román Tudományos Akadémia marosvásárhelyi Gheorghe Șincai kutatóintézetének tudományos munkatársa, DR. NOVÁK CSABA ZOLTÁN történész A Ceaușescu-rendszer magyarságpolitikája és a román-magyar államközi kapcsolatok címmel tartott előadást Nagyváradon. Szilágyi Aladár interjúja
Ön gyakran foglalkozik oral historyval. Egy történész, azon túlmenően, hogy beszélteti a kor megélőit, igyekszik-e konklúziókat is levonni, talán szintézist is kialakítani belőlük?
Közhelyesen megállapítható, hogy a történész források összerakásából, értelmezéséből és elemzéséből írja a munkáit. Minél közelebb kerülünk a jelenkorhoz, annál többféle forrással dolgozunk. Ha csak a közelmúlt kutatásáról beszélünk, akkor a történetbe belép az oral history, mint kiegészítő forrás. Jómagam sajátos módon használom, hisz szeretek élni ezzel a lehetőséggel, a többlettel, hogy a korszak tanúit, a korszak eseményeinek át- és túlélőit is megszólaltassam. Vannak a közelmúltnak olyan történései, amelyekről „klasszikus”, írott levéltári forrás nem született. Hadd mondjak erre egy példát: dolgoztunk László Márton kollegámmal a Fekete március, a szabadság terhe című könyvünkön, amelyben a marosvásárhelyi 1990 márciusi eseményeket elemezzük, értelmezzük. Abban a történetben több új típusú forrást is használtunk, az egyik az oral history volt, a másik pedig szintén izgalmas és újszerű kiegészítő forrás: egy filmes, illetve egy hanganyagos gyűjtemény. Ezek olyan mozzanatait ragadták meg a 89-es rendszerváltozásnak és a 90-es márciusi eseményeknek, amelyekről jegyzőkönyv vagy más forrás nem született.
Egy fontos mozzanata a korai Ceaușescu-időszaknak a közigazgatási reform volt. Ez több szálon kötődik a párt, illetve Ceaușescu kisebbségpolitikájához, a nemzetiségi kérdés kezeléséhez is, bár közel sem ez volt az elsődleges probléma. Hogyan lehetne sommázni a magyar vonatkozásait ennek a reformnak, a következményeivel együtt?
A reform a Ceaușescu-féle hatalomváltás utáni időszak alapjait fektette le. Több célt is szolgált, ezek közül elsődleges a gazdasági volt és a politikai elitcsere. A lényeg, hogy a sztálinista korban, az 50-es években kiépült tartományi rendszert följavítsák, a tartományi rendszer szülte hátrányokat fölszámolják az ország gazdasági és területfejlesztési életében. Ugyanis abban a rendszerben csupán a tartomány központja fejlődött, a perifériák pedig leszakadtak. A gazdasági fejlődés egyenlőbb esélyeit próbálták biztosítani a régiók számára. Ahol a magyarság masszív többségben élt, ott a magyar kérdés kiemelt témája lett a 67-es, 68-as átalakításoknak. De elsősorban a Székelyföld játszotta a főszerepet, mert már a Magyar Autonóm Tartomány léte alatt kialakult, s napjainkban is érzékelhető olyan politikai felfogás, miszerint a „magyar kérdés” Romániában a Székelyföld kérdésére redukálódik, ott jelenik meg a legmarkánsabban. A magyar kérdés azon túl, hogy elvileg biztosították a különböző kulturális intézményhálózatokat azokban a megyékben, ahol a magyarok jelentős számban és arányban élnek, politikai tényezőként csak a Székelyföldön vetődött fel markánsan. A 60-as évek elejéhez és Ceaușescu korai időszakához kapcsolódó szempont, hogy ez mekkora súlyt kap. Ott látom a kérdés egyik kulcsmomentumát a 68-as reform idején nemzetiségi szempontból, hogy az 50-es évek második felében bekövetkezett leépülés, beszűkülés után, a hatalomváltás során a kisebbségpolitika, a nemzetiségpolitika visszakerült a közbeszédbe. Elsősorban taktikai okokból, hiszen meg kellett szilárdítani Ceaușescu hatalmát. Szembesülünk olyan történetekkel, amikor az etnikai kérdés akár fölül tud írni bizonyos gazdaságpolitikai megfontolásokat is. Furcsa szótársítással kifejezve, részben (az 1956 utáni leépüléshez viszonyítva) „pozitív diszkrimináció nyertesei” lettünk, itt főleg Kovászna megye létrejöttére gondolok. Ez egy ilyen gesztus volt.
Nem született meg a „nagy Hargita megye”, a „nagy székely megye”, viszont Brassónak nem sikerült Sepsiszentgyörgyöt és környékét bekebeleznie.
Magán a későbbi Hargita megyén belül is ellentétek, lokálpatrióta érdekütközések voltak, hogy Udvarhely vagy Csíkszereda legyen-e a megyeszékhely. És ami példátlan a kommunizmusnak e korszakában: Csíkszeredában komoly tüntetéseket szerveztek ennek érdekében – gondolom a helyi vezetők kezdeményezésére.
Pontosan így történt. Viszont ennek meg kell találni a kontextusát. Nem egy – úgymond – kommunistaellenes tüntetés volt, hanem a kérdésben érintett személyek, a helyi elit és a helyi lakosság megnyilvánulása. A másik oldalát mutatja meg a megyésítésnek, hogy Székelyföldön a helyi, mikroregionális konfliktusok is előtérbe kerültek. De a sepsiszentgyörgyi magyar értelmiség se örült igazán annak, hogy az esetleges nagy Hargita megye létrejötte esetén a periférián, Székelyudvarhely vagy Csíkszereda árnyékában kell meghúzódniuk. A két utóbbi város versengett egymással, a szeredaiak markánsabban jelenítették meg a véleményüket.
A reformidőszakban olyasmi történt, ami 1949 óta nem: létrejött egy találkozó Ceaușescu és a magyar értelmiségi, politikai elit között. Ki kezdeményezte, milyen megfontolásból, s voltak-e eredményei?
Nem ilyen méretű és nem ennyire fajsúlyos találkozók voltak már az 50-es években is, bár nem „békeidőben”. 56-ban volt egy nagy találkozó Kolozsváron és Marosvásárhelyen is egy. Bár ez sem nevezhető békeidőnek, hiszen a csehszlovákiai események már ott voltak a levegőben. Hogy ez a 68-as találkozó ennyire fajsúlyos lett, jelzi azt, hogy a Dej-korszak második felében, az 56-os magyar forradalom utáni politikai változások során, az a fajta nemzetiségpolitika, ami jellemezte az 50-es évek első felét, megváltozott. Addig a román pártvezetés arra utazott, hogy visszaszorítsa a nemzetiségi intézményhálózatokat. Ha ezt Ceaușescu 68-ban problémának tekintette, akkor az is volt. A pártvezetés is belátta, sok olyan kérdés halmozódott fel a nemzetiségek életében, amelyeket előbb-utóbb tisztázni kell, és meg kell vitatni. Ez volt az egyik oka, a másik, hogy Ceaușescu akkor építette fel a maga hatalmi bázisát. Ő akkor egy részleges kiegyezésre törekedett a társadalommal, annak különböző kategóriáival. Tehát nem az egyedüli találkozó volt, nagyon sok más, román csoporttal is találkozott, voltak „kibeszélő”, „terápiajellegű” megbeszélések. Ebbe a sorba illeszkedik a magyar értelmiségiekkel való találkozó is, amelyet hosszas előkészítés előzött meg. Ennek is megtaláltuk az iratanyagát, a pártvezetésben tevékenykedő magyar nemzetiségű aktivisták, politikusok törekvéseit.
Amellett, hogy egy jelenkortörténész nyomon követi a nagy politikai vonulatokat, izgalmas tematika lehetett, hogy amikor elkezdődhetett a CNSAS-ben a szekus dossziék tanulmányozása, ön egy román kolléganőjével, Denisa Bodeanuval írt egy könyvet, Az elnémult harang címmel, melyben Pálfi Géza katolikus lelkésznek a sorsát próbálták felgöngyölíteni. Nem volt példátlan eset – gondoljunk csak Visky Árpád színművész tragikus sorsára. Mondjon erről valamit azok számára, akik nem olvasták ezt a könyvet…
Denisa Bodeanu találta meg Pálfi Géza követési dossziéját, ő keresett meg, hogy olvassam el, és mondjak véleményt, mihez kezdjen vele. Átolvastam azt a több száz oldalt, és néhány hétig „jegeltem”, hogy megemésszem, levegőhöz jussak az ott szerzett tömény információáradattól. Ez egy több szempontból is érdekes történet. Érdekes lehet az olvasók szempontjából, hogy a követett, megfigyelt pap gyanús módon távozott az élők sorából. Ilyen megfigyelési dossziéja nagyon sok papnak volt, tehát Pálfi Géza esete nem unikum. A rejtélyes halála körüli viták miatt vált ismertebbé, viszont szakmailag sokkal fontosabb az, hogy a hatalom és az egyház, hatalom és társadalom, társadalom és egyház viszonyáról olyan történeteket elevenít fel, olyan összefüggéseket hoz nyilvánosságra, amelyek elkerülhetetlen mozaikdarabjai a mi 1945 és 1989 közötti történelmünknek. Hadd mondjak egy példát, amely alátámasztja mindazt, amit az előbb állítottam. A Pálfi Géza esetében működtetett 69 informátor tevékenysége, és annak szerteágazása nagyon jó röntgenkép arról, hogy a rendszer hogyan zsarolta, kényszerítette, vagy késztette együttműködésre a különböző funkciókban és helyzetekben lévő embereket. Fontos része az, hogy a római katolikus egyház és a hatalom viszonya hogyan alakul. Tudjuk, milyen előzményei voltak a 60-es éveknek, a Márton Áron-féle ellenállás. Az is izgalmas volt szakmailag, hogy a hatalom hogyan próbálkozik egy másik, „szelídebb” módszerrel az egyház fölé kerekedni. Nem működik már a teljes leszámolást célzó, terrorszintű cselekménysorozat, viszont belülről próbálja az egyházat használni és ellenőrizni, a hatalom a titkosszolgálatok révén épül be az egyházba. Az egyháznak bizonyos közegekben és helyzetekben még mindig jelentős társadalomépítő és -szervező tevékenysége volt – itt most főleg a Székelyföldre gondolok. Abban az idősszakban zajlik a történet a 60-as években, amikor a szocialista modernizáció, a tudás forradalma. Ekkor kerül Pálfi Géza a Securitate célkeresztjébe.
Annyira „veszélyes” személyiség lehetett Pálfi Géza, hogy ekkora apparátust kellett körülötte forgatni?
Ez a diktatúra és a hálózat működését is jól szemlélteti. Nem volt ő olyan mértékben veszélyes elem, mint amekkora apparátust ráállítottak: három megye titkosszolgálata követte egy adott útján, ami hatalmas apparátust feltételez. Képzeljük el, hárman-négyen követik egy autóval, ketten a vonaton, tehát gyakorlatilag egy időben tíz-tizenöt embernek egy-két hetes munkáját jelentette…
Végül is tisztázódtak Pálfi atya halálának a körülményei?
Nem sikerült megnyugtató választ találnunk. A Securitate iratai, a halála előtti-utáni időszakból azt sugallják, hogy a titkosszolgálatnak nem volt komolyabb beavatkozása ebbe. Volt egy olyan, cáfolható verzió is, hogy a szekusok verték halálra. A betegségének a lezajlása a belügyi munkatársak hanyagsága miatt nem dokumentálható a maga teljességében. Ebből a korszakból kevesebb irat maradt fönn, mint a korábbiakból, ami nem engedi meg egy történésznek, hogy a kérdőjelet kipipálja. Sok jel arra mutat, hogy egy gyorslefolyású rákos megbetegedés következtében hunyt el az atya, viszont a dokumentumok kuszasága miatt tíz-tizenöt százaléknyi esélyt meg kell hagynunk más variánsnak is, nem zárhattuk le a kérdést teljes mértékben. Úgy vélem, a halála szakmai szempontból inkább az „érdekesség”, az „olvasmányosság” irányába tolja a munkát, de itt az említett adatok feltérképezése fontosabb volt. Ezzel a kijelentésemmel azt is üzenném, hogy egy-egy történelmi munka, a maga szakszerűségén túl fogalmazzon meg társadalmi üzenetet is.
Ön Marosvásárhelyen, egy olyan városban él, ahol – ha az utolsó húsz-huszonöt évet vesszük – egy jelenkortörténésznek, helytörténésznek bőven van merre kapkodnia a fejét. Mennyire foglalkozik a vásárhelyi történésekkel?
Nagyon sokat foglalkozom velük. A közélet felé tájékozódó értelmiségiként nagyjából mindennel napirenden vagyok, ami a városban történik. A városban élő polgárként is szembesülök a kérdésekkel, tudománnyal foglalkozó emberként is, főleg, hogy kutattam a város közelmúltját, a 70-es, 80-as, 90-es évek történetét. Érdekes katyvasz alakult ki a tudatomban: hol a személyesen érintett polgár szólal meg bennem, hol a folyamatokat látó értelmiségi, mostanában inkább az utóbbi kerekedik felül.
Próbálom a folyamatokat megmagyarázó és értelmező értelmiségiként áttekinteni mindazt, ami történik. S ezért kerülök abba a helyzetbe, hogy a saját „etnikai közegem” kevésbé ért, és túl toleránsnak tart.
Marosvásárhely mostani helyzete szerintem egy több szálon futó konstelláció eredménye. A város mindig is lemaradt az erdélyi nagyvárosok, Kolozsvár, Nagyvárad, Brassó, Nagyszeben mögött, viszont az 50-es években a Magyar Autonóm Tartomány időszakában jelentős szerephez jutott. A tömbmagyarság központja lett, sok kulturális intézményt telepítettek oda. Marosvásárhely ekkor lett Erdély második legfontosabb városa, Kolozsvár után, már ami a magyar kérdést illeti. Ezt a szerepét próbálta őrizni, ugyanakkor a székelyföldi román nemzetépítési projekt fővárosa lett a 70-es évek második felétől. Gyakorlatilag ez a két markáns szerepkör csapott össze aztán a 90-es évek legelején, amiből aztán az a sajnálatos eseménysorozat tört ki. Az akkori fejlemények utólagos lecsengésének vagyunk most a kortársai, élő szemtanúi. Egyrészt a helybeli magyarság 90-ben megnyert egy hatalmas, presztízs értékű csatát, ugyanakkor azt a háborút, aminek a tétje a 80-as években kezdődött, azt hosszú távon elveszítette. Az 1990-es márciusi csata után élt az az illúzió, hogy még mindig többségben vagyunk, megvan az ötvenvalahány százalékunk. A 2000-es évek közepétől kezdett nyilvánvalóvá válni: egy olyan folyamat indult be, amelyik arra utal, hogy ez a „számháború” a végéhez közeledik, a város politikai és gazdasági irányítása, a legfontosabb pozíciók a többségbe került románság birtokában vannak. Különböző, Székelyföldön is tapasztalható, Magyarországon is tapasztalható befolyásokra is ez a kérdés tematizálódott, most hangsúlyosabban jelenik meg. Ezt egyszer viccesen a saját sorsommal példáztam, a férfiembernek is különböző korszakaiban megvannak a maga pániktünetei, a vásárhelyi magyarság most érzékeli, hogy korszakhatárhoz érkezett – ezt reagáljuk le különleges módon. Az egyik írásomban egy középkori francia mondást használtam, mely szerint „meghalt a király, éljen a király!” Azt mondom, el kell fogadnunk ezt a realitást, és ebből a helyzetből kell építkeznünk. A vásárhelyi magyarság még mindig jelentős humánpotenciállal bír, a helyzet nem annyira kétségbeejtő, mint amilyennek pesszimista polgártársaink vélik.
Erdélyi Riport (Nagyvárad),

Szakoktatás magyarul: bal lábbal indulnak?
A szakemberhiány, a magyar szaknyelv nem megfelelő szintű ismerete és a magyar tankönyvek hiánya egyaránt gondot jelent a következő tanévtől újrainduló magyar szakoktatás számára. Kolozsváron a Református Kollégium templomi hirdetésben próbál mesterembereket toborozni. Gindele Imre volt szakoktatásért felelős tanfelügyelő szerint nem vonzó a pedagógusbér a pedagógiai végzettséggel is rendelkező mérnökök, közgazdászok számára.
A szakemberhiány, a magyar szaknyelv nem megfelelő szintű ismerete és a magyar tankönyvek hiánya egyaránt gondot jelent a következő tanévtől ismét újrainduló magyar szakoktatás számára.
Kolozsváron például a Református Kollégium vezetősége templomi hirdetésben próbál mesterembereket toborozni az ősszel indítandó két szakosztály számára.
Kovács Tibor iskolai lelkipásztor szerint egyelőre szakemberhiánnyal küzdenek, másik gondjuk pedig, hogy csak néhány cég hajlandó befogadni szakmai gyakorlatra a diákokat. Kovács Tibor szerint azt követően nyílt lehetősége a kollégiumnak a szakosztályok beindítására, hogy az állam visszaszolgáltatta a református egyháznak a hídelvei templom mögötti épületet, amelyben korábban faipari szakiskola működött.
Felmerült annak is az ötlete, hogy az ingatlanban magyar szakiskolai központot hozzanak létre, ennek kivitelezését azonban senki nem vállalta. Ezért döntöttek úgy, hogy két szakosztályt indítanak víz- és gázszerelő–elektronikus és szakács–fodrász szakokon. Elsősorban az épületet kellett felszerelni, laboratóriumokat kialakítani, ugyanakkor a szakmát oktatni tudó mérnökökre is szükségük van.
Szintén gondot jelent, hogy egyelőre csak egy vendéglő és két fodrászat hajlandó szerződésben vállalni, hogy lehetőséget biztosít a diákok szakmai gyakorlatára. Szakonként 3–4 céggel kellene szerződést kötniük, ugyanis ezek érdemben csak 3–4 diákot tudnak foglalkoztatni, magyarázta a lelkész.
A Református Kollégium hirdetés útján igyekszik szakembereket toborozni, ugyanis március közepére le kell adniuk az oktatók névsorát. Kovács Tibor szerint jelentkezőik vannak, azonban gondot okoz, hogy a szakembereket egyelőre csak félnormával tudják alkalmazni.
„Szeretettel várjuk minden olyan mérnök és mester jelentkezését, akinek villanyszerelés, víz- és gázszerelés, szakácskodás és fodrászat terén valamilyen végzettsége van, tanítani szeretne, és kész szívvel-lélekkel felkarolni ezt az igen nemes ügyet. Jelentkezni lehet a Farkas utca 16. szám alatt vagy a 0264-430653-as telefonszámon" – áll a kollégium hirdetésében, melyet a vasárnapi istentiszteleteken is felolvasnak a lelkészek.
Hiányoznak a szakkönyvek
Bár Szatmár megyében 90 százalékban sikerül a szaktanári állásokat képzett munkaerővel betölteni, más problémák itt is akadnak – tudtuk meg Gindele Imre volt szakoktatásért felelős tanfelügyelőtől. Rámutatott, a romániai magyar nyelvű szakoktatás számos problémával küzd már hosszú évek óta. Gindele szerint egyrészt nem vonzó a pedagógusbér sem a pedagógiai végzettséggel (is) rendelkező mérnökök, sem a közgazdászok számára.
Mindemellett az említettek közül még a magyar anyanyelvűek túlnyomó többsége is románul végzett, így nem ismerik kielégítő mértékben a magyar szaknyelvet, melynek elsajátítása jelentős pluszerőfeszítést igényel részükről. Hozzátette: évek óta megoldatlan egy másik probléma, azaz a magyar nyelvű tankönyvek hiánya, ami szintén nehezíti a hazai anyanyelvű szakoktatást.
Csak átcsoportosítanak Nagyváradon
Nagyváradon, ahol eddig is voltak magyar nyelvű szakosztályok, nem jelent hasonlóan nagy gondot a szakemberek biztosítása, az egyházi tanintézetek ugyanis más iskoláktól veszik át az ilyen jellegű képzést.
„Általában valóban problémát jelent megfelelő szakoktatókat biztosítani, de csak most kezdődik a pedagógusok elhelyezkedési időszaka, és bízunk abban, hogy szeptemberig megoldódik a helyzet" – értékelte a helyzetet Kéry Hajnal Bihar megyei főtanfelügyelő-helyettes. Rámutatott, a középiskolai szintű műszaki oktatást a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium veszi át a Traian Vuia Iskolacsoporttól.
„A Vuiában megvannak a magyar nyelvű oktatást biztosító szakemberek, akik eleinte katedrakiegészítéssel, majd teljes katedrával kerülnek át a Lorántffyba" – magyarázta Kéry. Közgazdaság terén sincs problémájuk, hiszen a Szent László Római Katolikus Gimnáziumban már eddig is volt középiskolai színtű közgazdaságtan-profil, emellé tervezik a hároméves szolgáltatói képzés beindítását.
Az Andrei Șaguna Iskolacsoportban is korábban indítottak magyar nyelvű szakosztályokat, itt idén szeptembertől esztétika osztályt terveznek középiskolai szinten, míg hároméves szakképzéssel autószerelő-oktatás indulna. A bővítés hosszú távon valóban kimerítheti a „tanárkeretet", de ezt Kéry Hajnal szerint akár pedagógusként viszszatérő végzősök is pótolhatják majd.
A megyei szinten tervezett 41 magyar nyelvű középiskolai osztályból különben tíz hároméves szakosztállyal számolnak, de utána azok végzősei is beiratkozhatnak középiskolai osztályba az érettségi megszerzéséért. „Kettővel több szakosztályt javasoltunk magyar nyelven, azonban olyan iskolákban, ahol valamennyire biztosított a tanári létszám is" – szögezte le Kéry.
Babos Krisztina, Kiss Előd-Gergely, Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár),

Jelentős könyvadomány iskoláknak
Több tízezer vadonatúj kötetet kapott az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács az Osiris kiadótól. Hétfőn a Lorántffy Zsuzsanna, valamint a Szent László iskoláknak adományoztak belőlük.
Török Sándor, az EMNT Bihar megyei elnöke, valamint Nagy József Barna partiumi régióelnök hétfőn délelőtt ért el a nagyváradi Lorántffy Zsuzsanna iskolába, ahol Szabó Zsuzsa igazgató és Eszenyei Ilona könyvtáros fogadta őket. Mintegy száz kötetet adományoztak az iskola könyvtárának – az elegáns kivitelezésű képes művészettörténeti albumok mellett többek között történelmi, teológiai és szépirodalmi könyveket, utóbbiak nagy része kötelező olvasmány is. „Hátha ezeknek köszönhetően a diákok visszatalálnak a könyvekhez. Sokan már kezdenek rájönni, hogy az internetes olvasás nem az igazi…” – mondta Szabó Zsuzsa igazgató. Mint megtudtuk, a kötetek egy része a könyvtárban marad, a többit jutalomkönyvként fogják kiosztani.
Utánpótlás
Egy órával később a Szent László római katolikus gimnázium könyvtárába jutott el az EMNT két képviselője – itt Zalder Éva igazgatónak és Pap Judith könyvtárosnak adták át a könyvadományt. Zalder Éva elmondta, a költözés közepette nagyon sok könyv tönkrement, jól jön az utánpótlás. Új könyveik pedig szinte nincsenek is, tette hozzá Pap Judith, amit kapnak, azok rendszerint régi kiadások, s már eleve használtan kerülnek hozzájuk. Itt valószínűleg mindegyik kötet a könyvtárban marad, tudtuk meg az iskola igazgatójától.
Mint megtudtuk, az Osiris kiadó több tízezer kötetet adományozott a Pro Minoritate alapítványnak, mely igen jó kapcsolatban van az EMNT-vel, így nekik ajánlotta fel ezeket szétosztás végett. Az EMNT kolozsvári központja a települések magyar lakosságának számával arányosan osztotta ki a könyveket, Nagyváradra több ezer kötet jutott, melyet az elkövetkezendő félévben fognak kiosztani tanintézeteknek, könyvtáraknak, közintézményeknek.
Küldetés
Az Osiris kiadó küldetésként fogja fel azt,hogy támogassa az iskolakönyvtárakat, ekkora adományra azonban még nem volt példa részükről itt Erdélyben, mondta Török Sándor, kihangsúlyozva egyúttal: az EMNT azért is fontosnak találja ezt az akciót, mert a magyarok megmaradását szolgálja a művelődés lehetővé tétele által és segítséget nyújt a szép magyar beszéd ápolásában. Az sem elhanyagolandó, hogy a szakkönyvek a tanárok munkájában nyújtanak jelentős segítséget. A következő állomás valószínűleg a Partiumi Keresztény Egyetem lesz, tette hozzá.
Neumann Andrea
erdon.ro,

„Sok mindenben tudunk a szakmának segíteni”
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) egy tevékenységét önállóan szervező és kifejtő, politikai csoportérdekeknek semmilyen formában alá nem rendelődő magyar szakmai szervezet, leginkább a háttérben tevékenykedik, és sok mindenben segít a szakmának.
Az országban minden olyan megyében van pedagógus szövetség, ahol magyar nyelvű oktatás folyik.
Arad megyében körülbelül 200 pedagógus tanít magyar gyerekeket – ebben benne vannak a román nyelv-, idegen nyelv-, valamint a testneveléstanárok is, akik nem magyar anyanyelvűek.
Az Arad Megyei Pedagógus Szövetségnek aktívan 180 tagja van, majdnem 100 százalékosan felöleli az Arad megyei magyar pedagógusokat. Köztük vannak olyanok is, akik magyar pedagógusok, de román iskolában tanítanak, mert a magyar tanintézményekben nem volt helyük, de ők is aktívan részt vesznek a magyar közéletben.
Az RMPSZ Arad megyei szervezetének elnöke Matekovits Mihály, Szabó Attila és Rogoz Marianna alelnökök, Kiss Anna a titkári teendőket látja el, vezeti a könyvtárat, tanfolyamokat szervez stb. Kurunczi Enikő jelenlegi pénztáros, Cirjak Izabella Márta utódja – mondhatjuk, hogy a szervezetnél igazi csapatmunka folyik.
Matekovits Mihály elnököt arra kértük, ismertesse a szervezetet, tevékenységeit és terveit az idei tanévre.
– Arad megyében a tevékenység központja a pedagóguskönyvtár – köszönet érte az aradi minorita rendháznak, hogy termet biztosítanak ingyen és bérmentve. Itt tankönyvek, folyóiratok is, de zömében módszertani könyvek vannak, itt folyik a tankönyvszétosztás is. Megjegyzem, hogy ilyen központ, ahol a tankönyvek szétosztása zajlik, csak Arad megyében van. Nálunk nagyon sok falun élő I–IV. osztályos van, és amíg a tankönyv eljut hozzájuk – legalább öt láncon keresztül –, legtöbbször elvész, ezért sokkal egyszerűbb, ha így oldjuk meg ezt a problémát. Kiss Anna titkár nagyon nagy segítség, ő koordinálja ezt az akciót, de van még két kolléga: egyikük csak az I–IV. osztályosokkal, a másik csak az V–VIII. osztályosokkal foglalkozik. Vezetik a számítógépes nyilvántartást, és követik, hogy melyik évben kinek mennyi tankönyv kell. Ugyanúgy adjuk ki mi is a könyveket, mint a tanfelügyelőség: papírral, elismervénnyel stb. Úgy érezzük, hogy ez így nagyon jól működik.
Vannak országos tevékenységek, melyeken részt veszünk, ilyen például a Bolyai Nyári Akadémia (BNYA), de elmegyünk a határon túlra is. Nyári továbbképzők működnek évek óta Szlovákiában és a Vajdaságban is. Az aradiak sokszor többen mennek vajdasági tanfolyamokra, mert az az igazság, hogy Aradról könnyebben megközelíthető Szabadka vagy Zente, mint mondjuk Csíkszereda vagy Szováta. Ezek mind nagyon jó tanfolyamok, feltételük azonban a pedagógus szövetségi tagság.
Vannak díjaink is: az Ezüstgyopár-díjat kétévente adjuk olyan pedagógusoknak, akik akár aktívak, akár nyugdíjasok, de van a hátuk mögött komoly szakmai tapasztalat.
Arad megyében az országból elsőként létesítettük a Márki Sándor-díjat és a Márki Sándor-életműdíjat, melyeket szintén kétévente osztunk ki. Ez utóbbit nyugdíjas pedagógusok, míg az előzőt aktív pedagógusok kapják.
A pedagógusok szövetség foglalkozik a gyermeklapok, valamint felnőtt szakmai lapok (Közoktatás– havi és Magiszter – kéthavi) terjesztésével is, éppen a tankönyvnél említett okok miatt. A könyvtárunkban van egy polcrendszer, mint a postán a postafiókok. Minden iskolának megvan a helye, mikor a lapok megérkeznek, Kiss Anna szétosztja azokat a megfelelő tanintézmények postafiókjába, majd az illetékesek értük mennek. Ez nagyon jól működik így.
Ezen kívül a Szülőföldön magyarul pályázatot négy éve ismét a pedagógus szövetség rendezi – de csak a pályázat terjesztését, pénzzel nem foglalkozunk.
Tevékenységeink között szerepel még a Szakmai Napok, ennek idén lesz a 16. kiadása, Arad és Kovászna megyei pedagógusok tapasztalatcseréje, találkozója.
Az Aradi Magyar Napok keretében évente megrendezzük a Pedagógus Napot, ekkor tartják kollégáink a beszámolókat továbbképzésekről, ezen a napon adjuk át a díjakat és bemutatjuk a pályakezdő fiatalokat.
– Az állandó tevékenységek mellett még számos tantárgyversenyt és egyéb képzést szokott szervezni az RMPSZ.
– Hogy csak az elmúlt tanévről beszéljek, rendeztünk Ágyán az Olosz Lajos Általános Iskolában egy 20 órás tanfolyamot, ez tulajdonképpen sajátos nevelési módszereket igénylő gyermekekkel való foglalkozás volt, a Csiky Gergely Főgimnázium pedagógusa, Hasas Katalin vezette, és összesen 44 pedagógus vett részt rajta.
Egy másik nagy sikerű rendezvényünk a KETT-módszer óvodában és iskolában, ezt a székelyudvarhelyi Nagy Enikő, Kriszta nővér tartotta Pécskán 40 pedagógus részvételével.
Részt vettünk Nagyváradon egy megyeközi konferencián – Az előkészítő osztályok tapasztalatai 7 hónap után –, ahol Arad megyéből Kiss Anna tartott előadást.
Érdekes megemlíteni, hogy 2012 volt a Külhoni Magyar Óvodák éve, tavaly a Külhoni Magyar Kisiskolások éve, és idén a Határon túli nagyiskolások éve van. Mindenik rendezvény egy konferenciával végződik Szovátán, ahol 5–5 aradi magyar pedagógus vesz részt.
- Az állandó tevékenységeken kívül mik a szervezet idei tervei?
– Idén már volt egy eseményünk január 16–18. között az Erdőhegyi Általános Iskolában: Szövegértelmezés a közoktatás minden fokán – meghívott tanfolyamvezetők Porsche Éva és Zsigmond István voltak Csíkszeredából. Ezen a tanfolyamon összesen 46 résztvevő volt. Május 16–18-ra tervezünk a Csiky Gergely Főgimnáziumban egy előadássorozatot pedagógusoknak (tanítók, tanárok, lelkészek) Szenvedélybetegségek megelőzése a közoktatásbancímmel. Erre már 35 jelentkező van, meghívott előadó dr. Csendes Éva pszichológus lesz Budapestről.
Januárban Horváth Tünde kitüntetése (Kölcsey-díj) alkalmából megalakult a pedagógus kórus 12 pedagógussal. A Kölcsey-díjátadó előtt egy hétig minden nap próbáltunk, aztán azt mondtuk, hogy miért ne csináljuk ezt máskor is? Terveink közt szerepel, hogy rendszeresíteni szeretnénk fellépéseinket, aztán, hogy életképes lesz-e vagy sem, az majd eldől.
Ugyancsak most van először, hogy az Educatio futball-kupán aradi pedagógusok is részt vesznek. Eddig csak székelyföldi csapatok vettek részt, de most, Szabó Attila simonyifalvi alelnökünk beszervezett 10 embert, akik el is utaztak Szovátára. Ezt csupán érdekességként említem, és azt is, hogy a kapus Mészáros Mónika.
– Miben tud segíteni az RMPSZ, ha pedagógushiány van?
– Az RMPSZ országos elnöksége és a minisztérium kötött egy egyezményt, melynek értelmében a minisztérium kikéri a magyar oktatásügyekben a pedagógusszövetség véleményét. Országosan csak két megyében működik ez, köztük Arad megyében is. Van egy szerződésünk a tanfelügyelőséggel, ennek értelmében bármikor magyar pedagógusokkal kapcsolatos probléma van, kikérik a véleményünk, és fordítva. Ennek alapján bármely iskolában bármilyen továbbképző tanfolyamot szervezhetünk, illetve, ha a tanfelügyelőség szervez magyar iskolák számára, akkor értesít bennünket. A pedagógus hiánypótlásban elég sokat tudunk segíteni úgy, hogy én is és Kiss Anna is rengeteg pedagógust ismerünk – legyen az aktív vagy nyugdíjas, vagy éppen olyan, aki valamilyen okból kifolyólag már nem vesz részt az oktatásban. Ezen kívül megpróbálunk segíteni a felkészülésben azoknak a pedagógusoknak, akik nem szaktantárgyat tanítanak, pl. fizika–kémia szakos kénytelen biológiát tanítani stb. Ugyanakkor rendszeresen foglalkozunk azokkal, akik magyar nyelvet tanítanak román iskolában. Ennyit tudunk jelen pillanatban segíteni, a nagy frissítésbe azért nem tudunk beleszólni, mert ez anyagi kérdés. Legyünk őszinték: a tanügyi bérek nemhogy nem vonzóak, egyenesen taszítóak, de ebbe mi nem tudunk beleszólni. A tapasztalat az, hogy a régebbi alkalmazottak, akik mar tizenvalahány évet lehúztak a tanügyben, azok már nem keresnek új pályát, ezekkel az emberekkel próbálunk dolgozni, újítani.
Takáts Ágnes
Nyugati Jelen (Arad),

Sikertörténet a Tulipán Kaláka
Az idén is lehet jelentkezni a Tulipán Kaláka akciókra, tudatta Borsi Lóránt, a Tulipán Kaláka Egyesület elnöke. A sajtótájékoztatón tavalyi eredményekről, idei tervekről számolt be.
A Bihar megyei RMDSZ, valamint a Tulipán Kaláka Egyesület önkéntességen alapuló akciósorozata 2012-ben indult el, azóta a Bihar megyei magyarság sikertörténetévé vált, mondta Borsi Lóránt főszervező. Tavaly is mintegy hatvan kalákát sikerült megszervezni, több mint ezer önkéntest mozgósítottak Bihar megye különböző településein. Újraéledt az egykori kalákák hagyománya, az önkéntesek szívest örömest vettek részt, mindig jó a hangulat, a rendezvények közösségépítő hatása pedig tagadhatatlan.
Az Összefogás Háza
A főszervező három kalákát emelt ki. Szentjobbon egy lakodalmas házat sikerült újjáépíteni az RMDSZ megyei frakciójának közreműködésével. A kétkezi munkát a helyiek, az építőanyagokat az RMDSZ biztosította. 44 napon keresztül dolgoztak, 84-en vettek részt. Az épület az Összefogás Háza elnevezést kapta, mivel ilyen mértékű összefogás régen volt Szentjobbon. Amint a szokás megkívánja, a férfiak végezték a tulajdonképpeni munkát, az asszonyok pedig főztek.
Pozitív példa
Szalacson és Ottományban öt Tulipán Kaláka zajlott, ezek során játszóterek épültek a helyi gyerekek számára. Szalacs idei költségvetése szerint további öt játszótér létesül majd. Köröstárkányban három kalákát szerveztek, itt temetőtakarítás, árokfelújítás, játszótér építés zajlott.
A tavalyi év újdonsága, hogy egyházak és iskolák is csatlakoztak a szervezéshez. Amint Borsi Lóránt elmondta, az országos RMDSZ tavalyi közgyűlésén pozitív példaként mutatták be a kezdeményezést, továbbá egy országos képzésen belül ő maga ismertette, hogyan lehet megszervezni a kalákákat.
Az idén hivatalosan március elsejétől október végéig zajlanak majd a kalákák, sok függ az időjárástól is. Beltéri munkálatokat már az idén is végeztek kalákában – Köröstárkányban egy napközi óvoda kialakítását tervezik, s az épület felújításán dolgoztak, Micskén pedig, az iskolaigazgató kezdeményezésére lambériákat lakkoztak le.
Lehet jelentkezni
Az RMDSZ támogatásokat pályáz meg többnyire a megyei önkormányzattól, ebből tudják biztosítani az alapanyagot. Az egyesület pedig pólókat, emléklapokat biztosít, dokumentálja az akciót. Ezek a dokumentációk szolgálják a Tulipán Kaláka kötetek anyagát is. Most jelent meg a 2013 év kalákáit bemutató kötet, 500 példányban. Ez a harmadik ilyen nyomtatvány, s az érintett településeknek is juttatnak majd példányokat.
Borsi Lóránt bízik benne, hogy az idén Nagyvárad sem fog kimaradni – bár, mint mondta, nagyobb településeken nehezebb megszervezni, kisebb az összefogás, Váradon pedig az engedélyek megszerzése is gondot jelenthet.
A főszervezővel a borsi.lorant@gmail.com e-mail címen, illetve a 0747.508925 telefonszámon vehető fel a kapcsolat. Jelentkezni legalább egy héttel a tervezett kaláka előtt szükséges, de ha építőanyag támogatást is szeretne az adott közösség, akkor jóval korábban.
erdon.ro,