Mosakszik a hóhér (Beszélgetés egy kommunista munkatábor parancsnokával)
Nemrég hozta nyilvánosságra a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet vezetője, Andrei Muraru a harmadik nevet arról a listáról, amelyen 35 olyan, még életben lévő személy szerepel, aki a kommunista rendszer elnyomógépezetéhez tartozott, és bizonyíthatóan emberiesség elleni bűncselekményeket követett el.
A most 87 éves Florian Cormoș a negyedik a listán, és egy nappal ügye nyilvánosságra kerülése előtt nagyváradi otthonában fogadta az egyetlen újságíróstábot, melynek hajlandó volt nyilatkozni életéről, múltjáról: Kálnoky Boriszt, a Die Welt riporterét, Nick Thorpot, a BBC munkatársát, a gyakornokként őket elkísérő Kali Ágnest és a tolmács szerepét vállaló Pap Istvánt. Cormoș 1953 elején mindössze négy hónapig volt a Cernavodă melletti Columbia munkatábor parancsnoka, és a bukaresti intézet kutatásaiból kiderült: az általa elrendelt embertelen bánásmód – erőszak, kínzás, éheztetés, orvosi ellátás megtagadása – miatt ebben az időszakban 115 politikai fogoly vesztette életét, és 400 vált munkaképtelenné. Gyakorlatilag naponta meghalt egy ember Cormoș kivégzőtáborában, és a táborparancsnok kegyetlenségét a kommunista hatóságok sem tűrték el: nem az elkövetett bűnök miatt, hanem azért, mert kitudódott, és felére csökkentette a Duna–Fekete-tenger csatorna építésén dolgozó tábor munkavégző képességét. Cormoș ellen – Sztálin halála után – fegyelmi vizsgálat indult, életfogytiglani kényszermunkára ítélték, de három év múlva, 1957-ben kiengedték, és 1972-ig különböző büntetés-végrehajtó intézetekben dolgozott kiképzőtisztként. A mostani beszélgetés során az idős, beteg ember zavaros, sokszor csapongó és önmagának is ellentmondó válaszaival ártatlanságát próbálta igazolni, mégis kikerekedik egy kép a Duna-csatorna kegyetlen munkatáborairól, az ott szolgálatot teljesítő parancsnokok viszonyulásáról. Ezért tartottuk érdekesnek és közlésre érdemesnek a február 10-én lezajlott beszélgetés Kali Ágnes által szerkesztett változatát.
– Igaz, hogy ön volt a columbiai táborban parancsnok 1952 végétől 1953 tavaszig? Florian Cormoș: Négy hónapig voltam ott, de nem is volt időm megismerni a munkatelepeket. A csatornánál nyolc egység volt. Én annál a kolóniánál találtam magam, ahová az összes, három év munka után legyengült, megbetegedett foglyot irányították. Éjszaka, amikor hozták őket a telepre, már a vonaton is meghalt egy. Hús sem volt már rajta, és ideadták nekem, hogy dolgozzak vele. – Hogyan került ön Cernavodă mellé, egy munkatábor élére? Önként vállalta a feladatot? – Nem, Nagyváradon végeztem a tiszti iskolát, és a milíciához helyeztek. Onnan kerültem át a munkatáborok igazgatóságához, aminek semmi köze nem volt a börtönökhöz. – Csak a tábor egy bizonyos részének volt a parancsnoka, vagy az egésznek? – Én Columbián voltam parancsnok, ott közel 2500–3000 fogoly volt, mindannyian nagyon legyengült állapotban. Behívták a parancsnokokat a Fegyházak Főigazgatóságához, a belügyminiszter, Pavel Ștefan ezt mondta: „elégedetlen vagyok magukkal, nem haladnak a csatorna munkálatai”. Mert az emberek valóban szabotálták a munkálatokat, és jól tették. Hogyan építsenek csatornát lapáttal és talicskával? És akkor Ștefan azt mondta: „elrendelem, hogy mától a fogolynál háromféle élelmiszer-fejadagot kell alkalmazni”. Napi 3200 kalóriából lett négyezer, másoknak 3200 kalóriát kellett volna kapniuk, és voltak, akik 2500 kalóriával maradtak. Azok közül haltak meg a legtöbben, akik 2500 kalóriát kaptak. Én nem ültettem gyakorlatba. Amikor később kérdezte a miniszter, hogy életbe ültettem-e utasítását, elmondtam, hogy nem sikerült, mert három konyhát kellett volna működtetnem, hogy teljesítsem ezeket a normákat. – A vád ön ellen úgy szólt, hogy a foglyok csak száz gramm kenyeret kaptak naponta, és több mint száz ember meghalt ebben a bizonyos táborban négy hónap alatt. – A 3200 kalóriás adagnál 750 gramm volt csak a kenyér. Hozták az egykilós kerek kenyeret, azt négybe vágták, és egy szeletet kivettek belőle. Egy fogoly három szeletet kapott. Kétezer kalóriával nem lehetett dolgozni.
– Volt-e írásos vagy szóbeli parancs Bukarestből vagy Pavel Ștefantól?
– Van jegyzőkönyv egy megbeszélésről a belügyminiszterrel.(egyelőre ilyen jegyzőkönyv nem került elő – szerk. megj.) A gyűlés 1953. január 19-én volt. Ott a parancsnokok feltették a kérdést: miniszter úr, nagyon sok betegünk van a csatornánál, mit tegyünk velük? Nincs orvosságunk, nincs semmink. Az volt a válasz, hogy munkával tegyük egészségessé őket. Vagyis haljanak meg minél hamarabb. Ez volt Pavel Ștefan akkori belügyminiszter rendelete. Később, amikor perbe fogtam a minisztert, az elnök megkérdezte: miniszter úr, önt azért hívtuk ide, mert Cormoș azzal vádolja, hogy törvényellenes rendeleteket adott, és ő ezt mondta: „Ez nem igaz. Minden, amit mondtam, mindaz, amit parancsba adtam, összhangban áll a szocializmus eszméivel.”
– Volt egy büntetőcella a táborban, és ha valaki valami szabályelleneset vétett, bezárták oda tíz, húsz, harminc napra...
– Ez is hazugság. Ezzel is vádoltak, de az egész per komédia volt. Semmi nem igaz. Életfogytiglani kényszermunkára ítéltek, és szabadlábra helyeztek, miután huszonhét napig nem vettem magamhoz ételt. Csont meg bőr voltam. Huszonhat éves voltam akkor. Jilaván töltöttem négy évet. A gyerekemet egy hónapos korában hagytam ott, és négyéves korában láttam viszont.
– Nem is létezett ilyen cella?
– Minden telepen volt zárka, ahol szigorúbbak voltak a büntetések. Én korábban a női tábor parancsnoka voltam. Felvetettem a főigazgatónak, hogy a nők nem képesek a csatornánál dolgozni. Megkérdezte, ki vagyok én, hogy ennyit akadékoskodom. Ott hat hónap alatt egyetlen nő sem halt meg, sőt, az egyik még szült is. Felvetettem, hogy szüntessék meg a tábort, és három hónap után megszüntették a hétszáz fős női telepet.
– Mennyire volt Columbia kegyetlen hely, és ön mennyire felelős azért, hogy ilyen volt? – 1949-ben létesítették a csatornát. Akkor nem haltak meg az emberek, 1950-ben nem haltak meg az emberek, 1951-ben sem, 1952-től kezdtek meghalni, mert nagyon le voltak gyengülve. A legfelháborítóbb rendelet a Pavel Ștefan belügyminiszteré volt.
– Volt-e lelkiismeret-furdalása abban az időben?
– Nem volt. Mint mondtam, Cernavodán nem volt időm az ujjamat sem rátenni semmire, mert látnom kellett az építőtelepeket, utána találkoztam a miniszterrel, sőt, elhívtak Konstancára is egy hónapra, úgyhogy három hónapot sem voltam ott.
– Teljesen ártatlannak érzi magát, és úgy érzi, nem követett el semmit?
– Hát persze hogy nem. Azt az ügyiratot nagyon sok gyűlölettel állították össze.
– Akkor mivel magyarázható, hogy most újra kutatnak?
– Nem tudom, mi fáj nekik. Miért nem nézik meg a jegyzőkönyvet? Tudom, mivel vádolnak, azzal, hogy meghalt tizenkét ember abban az időszakban. De már mondtam: az egyik már akkor meghalt, amikor én még nem is voltam ott. Ha valaki meghalt, akkor a törvényszéki orvos, az ügyész és a néptanács adott ki iratot. Ha én megöltem bárkit is, akkor azokban az iratokban szerepelniük kell. Csak egy ilyen iratot találjanak.
– Azt állítja, nem halt meg 112 ember Columbián ebben a négy hónapban?
– Hát hol voltam én, Auschwitzban?
– Milyen érzés volt önnek látni, hogy az elítéltek szenvednek? Milyen érzés volt, hogy nem tudott ez ellen semmit tenni?
– Mit tehettem volna, álltam volna a főnök elé? Lehet, hogy a kivégzőosztag elé küldött volna.
– De milyen érzés volt ott lenni?
– Csak én tudom. Ahogy az egyik parancsnok mondta: ti, foglyok egyszer kiszabadultok, de mi csak itt maradunk. – Az a háromezer ember, akiknek a parancsnoka volt, munkásemberek, polgárok, tanárok voltak?
– Nem, ott nem voltak politikaiak, csak köztörvényesek: zsebtolvajok, fatolvajok, verekedők. A nők között voltak köztörvényesek és politikai elítéltek is.
– Pedig, ha jól tudom, ezek voltak a kommunizmus legkeményebb évei Sztálin halála előtt. Nagyon sok ellenzője volt a kommunizmusnak?
– Tudják, kik kezdték a csatornát? Oda dugták az ellenséget. Elment Dej (a Román Munkáspárt főtitkára) Sztálinhoz, és megkérdezte: mit tegyünk? Nincs, mit tegyél? Építs egy csatornát, és küldj oda mindenkit, aki nincs veled.
– A Columbián fogva tartott háromezer ember közül voltak, akik ellenezték a kommunizmust? – Hát persze hogy voltak. De mégis bűnösök voltak, mert egy évet adtak nekik, kettőt, hármat, és nem politikai okokból.
– Ön volt párttag, hitt a kommunizmusban?
– Nem is tudtam, mi az. Mikor megkérdeztem apámat, mi az a párt, csak hümmögött.
– Úgy érzi, hogy egyfajta bűnbak volt a kommunizmus legszörnyűbb éveinek bűneiért?
– Én így hiszem.
– Ha jól emlékszem, azt mondta, csak tizenketten haltak meg ebben a négy hónapban. – Ma már nem is tudom. Mi következik most, vizsgálat? A Nagy Nemzetgyűlés határozata kimondja, hogy jelen rendelet alkalmazásának hatása nyomán fent nevezett elítéltek tettei jogilag megszűntnek tekintendők. Törvényes, hogy megint perbe fogjanak azért, amiért már elítéltek egyszer?
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Hasznot hozó anyanyelv – Az Igen, tessék!-ről Váradon
Bár a nyelvhasználati jogok adottak, hiányzik az ezek kihasználásához szükséges civil polgári mentalitás. Ehhez nyújt bátorítást a Kolozsváron indult Igen, tessék! mozgalom – hangzott el a nagyváradi konferencián.
Az anyanyelvhasználat bátorítása nem pusztán annak értékét növeli, hanem gazdasági szempontból is kifizetődő – derült ki az Igen, tessék! kereskedelmi többnyelvűséget bátorító mozgalom Nagyváradon rendezett pénteki konferenciáján.
Az anyanyelv napja alkalmával tartott értekezésen Szabó-Györke Zsombor, a civil szervezet tájékoztatási felelőse emlékeztetett arra, hogy kezdeményezésük 2011 augusztusában egy baráti társaság ötletéből indult. Az Igen, tessék! feliratú matricáik ma már Románia hat városában fellelhetőek, Kolozsváron 259 partnerük van, és immár egyesületi háttérrel, mintegy félszáz önkéntes segítségével próbálják „elhinteni a multikulturalitást".
„Már az is gyakori, hogy a vállalkozók keresnek meg azzal, hogy csatlakozni szeretnének a mozgalomhoz" – mutatott rá a szervezet munkatársa. Mint magyarázta, gazdasági filozófiájuk magja a kulturálisan érzékeny marketing, hiszen két, nagyjából azonos szolgáltatás közül épp ezzel a kis plusszal, az anyanyelvhasználat biztosításával lehet kitűnni a piacon.
A mozgalom a partnerek népszerűsítésében is segédkezik, a történelmi magyar utcaneveket is tartalmazó zsebtérképet nyomtattak, reklámlehetőséget kínáló ingyenes havilapot jelentetnek meg, weboldaluk adatbázisként szolgál, hamarosan pedig egy mobilalkalmazás is segít majd eligazodni az okostelefonokon szocializálódó fiatalságnak. „A gazdasági háló bővítése mellett olyan akciókat is szervezünk, amelyek a többnyelvűség és multikulturalitás fontosságára mutatnak rá" – magyarázta Szabó-Györke.
Igények és lehetőségek
Az igények és lehetőségek központi témája köré szervezett konferencián Bethlendi András jogász, a mozgalom ügyvezetője mutatott rá arra, hogy a nyelvhasználati törvényeknek a szabadpiachoz hasonlóan folyamatosan igazodniuk kellene a közösség igényeihez.
Péntek János nyelvészprofesszor, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság elnöke szerint a romániai magyarok számára a nyelvhasználati jogok adottak, de hiányzik a civil, polgári mentalitás, ahhoz kell a bátorítás. „Tudatosítani kell minden vállalkozóban: ha biztosítja a betérők anyanyelvét, azáltal ő is több lesz" – szögezte le Bitay Levente, Magyarország kolozsvári vezető konzulja, aki szerint fontos, hogy a közösség ne csak a templomokban és az oktatási intézményekben, hanem a mindennapokban is használhassa az anyanyelvét.
Hajdúszoboszló, a követendő példa
A kereskedelmi többnyelvűség gazdasági hasznára pozitív példa a határ menti Hajdúszoboszló, ahol a román nyelvre átültetett Da, poftiţi! kezdeményezés gyakorlati hasznot hozott. Erről Lévay Enikő, a magyarországi fürdőváros önkormányzatának nemzetközi referense számolt be, rámutatva, hogy az üdülőhelyen legutóbb 800 romániai szilveszterezett, és a vendéglátó egységekben tapasztalt figyelmesség sokak mentalitását befolyásolta pozitívan.
„Tulajdonképpen nincs hivatalos határozat arról, hogy átvettük ezt a kezdeményezést, de már a kezdetekkor találkoztunk az elképzeléssel, és 2012 óta alkalmazzuk. A szemléletet azonban jóval azelőtt elkezdtük követni Hajdúszoboszlón, már 2007-ben nyitottunk a román vendégek felé. Úgy gondolom, hogy ez nemcsak nyelvi hozzáállás, hanem odafigyelés a vendégre" – magyarázta a szatmárnémeti származású referens.
Tájékoztatása szerint a magyarországi üdülővárosban százszázalékos a fogadókészség a Da, poftiţi! mozgalomra, még a legkisebb vendéglátó egységek kínálata is megjelenik román nyelven. Ehhez segítséget is nyújtanak, tavaly például az adatbázisukban szereplő összes magánszállás bemutatóját ingyen lefordították. „Hiszek abban, hogy a mozgalom Romániában is el fogja érni a célját. Igaz, hogy itt nehezebb és rögösebb az út, de talán épp a szoboszlói példát kell említeni azoknak, akik nem akarják elfogadni" – szögezte le Lévay Enikő.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár),

Értékmentés a dél-bihari szórványban
„Amikor felépült a kerti ház, Győrffy István Táj- és Népismereti Otthonnak neveztük el, ezzel tisztelegve a magyar néprajz első professzora, a tudomány egyik magyarországi megteremtője előtt, aki 1911-ben negyvenöt napig tartózkodott a vidéken, mintegy feltérképezve a Fekete-Körös völgyét” – beszélgetés Vura Ferenc nagyváradi vállalkozóval.
– Mondhatjuk-e sorsszerűnek, hogy már az 1989-es változás után diplomázott, más szóval volt-e olyan érzése: milyen szerencse, hogy pályáját a maga uraként kezdheti, és nem kényszerül az állami alkalmazottak ranglétrájának legalsó fokáról indulni? Mert azért a 90-es évek elején sokan érezték/éreztük úgy, hogy végre kinyílt a lehetőségek varázskapuja.
– Inkább úgy mondanám, hogy az élet kényszerített rá 1996-ban, hogy saját vállalkozásba kezdjek. Akkorra már ugyanis kezdett visszafejlődni a fémipar nálunk, mára pedig már gyakorlatilag meg is szűnt. Nem kapkodtak a gépészmérnökök után, ezért mondom, hogy kényszerből léptem a magánvállalkozás útjára. S hogy miért választottam éppen az árnyékolástechnikát? Egyrészt mert körülbelül egy fél éven át egy hasonló profilú magyarországi cégnek voltam a területi képviselője, másrészt pedig mert Nagyváradon komoly hagyománya van a redőnyiparnak, aminek újabb keletű „fedőszava" az árnyékolástechnika. Nem szükséges az emberekkel megértetni a redőnyök előnyét, az egyre erősebb nyári melegekben mindenki a saját bőrén érzi.
Vura Ferenc
1969. július 30-án született a Bihar megyei Belényesen, szülővárosában érettségizett, majd a Temesvári Műszaki Egyetem gépészmérnök szakán végzett. A 90-es évek közepe óta Nagyváradon él árnyékolástechnikával foglalkozó vállalkozóként.
Elkezdődött a régi faredőnyök könnyebb, ugyanakkor sokkal kevésbé időtálló műanyagra cserélése, ezeket viszont a modern lakásokban nehezebb felszerelni, mert a vasbeton falakban nem alakították ki az építkezéskor a redőnydobozokat, kivésni-feltörni pedig nem könnyű.
A legjobb volna új faredőnyre cserélni a régieket, bár már alig-alig van olyan szakember, aki ezek készítéséhez értene. De nem szeretnék szigorúan szakmai kérdésekbe bonyolódni, végső soron számomra a leglényegesebb az öröm, hogy erre a pályára léptem, és nem ragaszkodtam görcsösen egy gyárban elhelyezkedni. Úgy is mondhatnám: az élet igazolta a tizennyolc évvel ezelőtti döntésemet, ahogy remélem, igazolni fogja a hobbiból indult újabb vállalkozást is.
– Profilváltásra készül?
– Nem, dehogy, csak párhuzamos profilra. Már amennyire a redőny- és a borkereskedés párhuzamosnak mondható. De ez is egy kellemes kényszerrel indult, és ehelyt inkább a kellemest szeretném hangsúlyozni és nem a kényszert. Még a gazdasági válság elhatalmasodása előtt befektetés céljából vettünk egy belvárosi házat, aminek a pincéjében már működött azelőtt vendéglátó-ipari egység. Attól eltekintve, hogy a mondás szerint a magyar ember szereti a bort, gyakran hallottam, hogy az igazi borkultúra hiányzik mifelénk.
Egy véletlen aztán hozzásegített a döntéshez. A Zichy Ferenc borlovagok klubja meghívott egy borkóstolóra, ahol az egyik előadó, Kalló Imre, az egri borvidék talán legismertebb borásza volt, és engem szinte azonnal „megfertőzött" mindazzal, amit mondott, illetve amit Benke Ildikó egy riportkönyvben írt róla. Úgyhogy elhatároztam: minőségi, palackozott borok népszerűsítésére és árusítására fogom a házam pincéjét használni.
Tehát nem váltottam át a borászkodásra, abba úgysem lehet egyszerűen csak belevágni, hisz minden más szakmához hasonlóan nagyon komoly szakértelmet igényel, hanem csak a borkereskedésre. Egyelőre még nagyon az elején járunk, igyekszünk különböző témakörökre építeni, és kellemes műsorokkal köríteni a borvacsoráinkat és -estjeinket, s majd kiderül, mennyire lesz foganatja. Úgy néz ki, hogy érdeklődnek a váradiak, de mondom, még korai volna bármiféle eredményről beszélni.
– A megélhetést biztosító vállalkozás és kellemesen kényszerű borkereskedés mellett Vura Ferenc nevéhez egy harmadik, már néhány éve tartó eseménysor is fűződik. Jómagam két vagy három éve olvastam a helyi sajtóban egy csoport tanerő nyilvános köszönőlevelét az általuk irányított gyerekek számára lehetővé tett Fekete-Körös-völgyi táborozásért. A részletekről nem sokat írtak, a levél szerzőit nem ismertem, de nagyon erősen megmaradt bennem az egész kezdeményezés, mivel – számomra legalábbis – hasonló cselekedetek jelentik az igazi karitatív akciókat. Kérem, beszéljen arról, hogyan is kezdődött és manapság hol tart a világ szemének ráirányítása a dél-bihari szórványszigetre.
– Bár nem szeretném ismét azzal kezdeni, hogy ez is egy kellemes kényszerűség volt, de így igaz. Ugyancsak befektetésként vettük meg a régi várasfenesi házat, amit nem újjávarázsoltunk, hanem olyannak újítottunk fel, amilyen régen volt, s amilyenek a környék házai általában, a családunkban pedig sok hagyományos bútordarab és háztartási eszköz gyűlt össze az idők folyamán, úgyhogy azt gondoltuk, nyitunk egy tájházat. A házhoz jókora udvar is tartozik, ott építettünk egy nagy helyiségből és konyhából álló házat, ahol a legkülönfélébb rendezvényeket lehet tartani. De az első táborozás hét vagy nyolc éve volt először, még a tájház megnyitása előtt, a helyi és a karcagi református lelkészek közös kezdeményezésére.
Körülbelül ötven fenesi és nyégerfalvi gyerek jött el a mi nyaralónkba, de jöttek Karcagról a vasárnapi iskolások is, lévén nagyon jó kapcsolatuk a helyi lelkésszel. Az első közös táborozásban a tanerők és lelkészek egyaránt részt vettek, délelőtt különböző kulturális, történelmi előadásokat, versenyeket, délután pedig szabadidős foglalkozásokat rendezve. Az első alkalommal együtt voltak az 1–8. osztályos gyerekek, azóta úgy oldjuk meg, hogy külön egy-egy hetet töltenek el az elemisták és az általános iskolások nálunk.
Ha lenne magyar középiskola, a nagyobbak számára is jutna hely az egyre népszerűbb táborban, de sajnos ez nem jön össze már évek óta. Pedig Belényesből, Fenesről, Köröstárkányból, Belényesújlakról, Magyarremetéről, Kisnyégerfalváról, Körösjánosfalváról és Belényessonkolyosról összegyűlne annyi gyerek, amennyi egy középiskola indításához kellene. Épület is van, de úgy látszik, nem ezen múlik.
– Bocsásson meg a pillanatnyi ötletért, de lehetne akár a régebbi és újabb árnyékolástechnikát tanító szakosztályt is indítani.
– Lehetne, persze, talán még szakembert is találnánk, aki a képzést elindítaná, bár a mai tizenéveseket kevésbé érdeklik a gyakorlati szakmák. Meg hát nem is erről van szó, nem rajtunk múlik, kár is beszélni róla. Majd talán egyszer.
– Térjünk vissza a tájházhoz és a táborokhoz! A felnőtt felügyeletet hogyan oldják meg?
– Az egész akció „magjai" a karcagiak, ők indították el, ahogy azt is, hogy három-háromnaponként váltják egymást a helyi és a karcagi tanerők, lelkészek. Már említettem, hogy nagyon pozitív a visszajelzés, bár meggyőződésem, hogy a városi gyerekeket még jobban érdekelné, mivel ők kevesebbet vannak kint a természetben.
– A táborfelügyelet világos, de a tájházban ki az, aki a látogatókat bevezeti-eligazítja a helyi szokásokban? Alkalmaztak képzett néprajzost vagy ötletszerűen, aki épp a közelben van, az fogadja a látogatókat?
– Sem, sem: édesanyám a tájház „úrnője". Nemcsak azért, mert a hely szakértője, hanem mert nyugdíjasként minden idejét a tájháznak szentelheti, beleéli magát a tájházzal kapcsolatos munkába, nagyon élvezi. Egyébként, amikor befejeztük a berendezést, készítettünk egy nagy műsort, s máris kezdtek minket megismerni. Amikor pedig felépült a kerti ház, Győrffy István Táj- és Népismereti Otthonnak neveztük el, ezzel tisztelegve a magyar néprajz első professzora, a tudomány egyik magyarországi megteremtője előtt, aki 1911-ben negyvenöt napig tartózkodott a vidéken, mintegy feltérképezve a Fekete-Körös völgyét. Egy alapítvány keretében működik, folyamatosan rendezünk kulturális akciókat, 2012-ben például nagyszabású kiállításunk volt Győrffy István fotóiból, aminek akkora sikere lett, hogy a budapesti Néprajzi Múzeum is bemutatta, a Szentendrei Skanzenben pedig tájházunk lesz. De jó kapcsolataink vannak a kolozsvári néprajzosokkal is, egyre többen látogatnak el hozzánk.
– Ha egy mondatban kellene összefoglalnia a háromosztatú tevékenységét, mi volna a legfontosabb, amit kiemelne?
– Főfoglalkozásom a redőny, az hozza a pénzt, a fenesi tájház és közösségi munka inkább karitatív, a bort pedig fel kell még futtatni.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár),

Szabó Ödön: Nagyváradnak Váradszentmárton pénze kell
Nagyvárad és Váradszentmárton tervezett közigazgatási egyesítése felduzzasztaná a bihari megyeszékhely lakosságát is, de a városvezetés sokkal inkább a község vagyonára pályáz – véli Szabó Ödön.
A Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnöke szerint egyelőre nem kell félni attól, hogy a nyelvi jogok alkalmazása szempontjából fontos húsz százalék alá kerül a váradi magyarság . „Ez a csatlakozás még nem nyomja húsz százalék alá a magyarságot" – mondta a maszol.ro-nak a parlamenti képviselő. Szerinte az egyesítés nyilván ront az etnikai arányokon, mivel a magyarság számaránya Váradszentmártonon nem haladja meg az öt százalékot, de ebben a pillanatban még nem tolja a nyelvi jogokon kívülre Nagyváradot.
Szabó szerint most nem is ez a kérdés a két település egybeolvadásánál, hanem az, hogy „a szentmártoniak akarnak-e várni ötven évet, ameddig Nagyvárad minden településükön minden utcát leaszfaltoz, amit ötven év után sem tudtunk elérni egy sokkal kisebb területen: Biharpüspökin”. A képviselő szerint egy rosszabb, mostoha adminisztrációt jelent Váradszentmárton számára a Nagyváradhoz való csatlakozás.
A 2011-es népszámlálás adatai szerint Nagyvárad stabil lakossága 196367 fő volt, ebből 46444 személy magyar. Ezzel szemben a 2002-es népszámláláskor a Bihar megyei megyeszékhelyen 206527 lakost számláltak, köztük 56830 magyart. Váradszentmárton lakossága 2011-ben 9572 fő volt, közülük 281 magyar. A 2002-es népszámláláshoz képest növekedett a község lakossága, akkor ugyanis 7924 főt számláltak, köztük 375 magyart.
Az ügyvezető elnök szerint egyrészt a rossz adópolitika vezetett ahhoz, hogy csökkent Nagyvárad város lakossága, de a város egyetemeinek támogatása sem volt megfelelő mértékű, ez pedig oda vezetett, hogy Nagyvárad lakossága az elmúlt tíz évben annyira lecsökkent, hogy nem tudja eltartani magát a város. Erre lenne áthidaló megoldás a Váradszentmártonnal való egyesülés, ahol viszont a népesség jelentősen megnövekedett ugyanebben az időszakban.
Szabó szerint egy fejlődő város általában vonzza a lakosságot, nem véletlenül növekedett a nagyvárosok többsége az elmúlt években. Folyamatosan tudtak új lakókat odavonzani, mert egyrészt munkahelyeket, másrészt olyan életkörülményeket teremtettek, amiért az emberek, főleg a fiatalok oda kívántak menni, és ott akartak letelepedni.
„Nagyvárad esetében az az adópolitika, amit az elmúlt években többször kritizáltunk, oda vezetett, hogy a középréteg egy része elmenekült Nagyváradról, és ugyanolyan életminőséget, ugyanolyan életkörülményeket talált a szomszédos településeken. Nyilvánvalóan jelen pillanatban Nagyváradnak ez a réteg adózás szempontjából is, de humán erőforrás szempontjából is hiányzik” – magyarázta a politikus, aki szerint „a polgármester ahelyett, hogy vonzóvá tenné a várost magát, úgy gondolta, hogy utánuk megy és ott is megadóztatja őket.”
Szabó szerint jelemezni kellene az okokat, hogy miért mennek el a városból az emberek, és ezeken kellene változtatni, többek között a felsőoktatási intézmények támogatásával annak érdekében, hogy sem a középosztályhoz tartozók, sem a fiatalok ne költözzenek el. A példaként felhozott városokban: Kolozsváron, Temesváron és Debrecenben támogatták a felsőoktatást, amellett, hogy vonzó életkörülményeket is biztosítottak az oda kölötözők számára.
„Az önkormányzat ezeken a településeken óriási befektetéseket eszközölt és támogatást nyújtott az egyetemnek, az egyetemi városnak. Az említettek olyan egyetemi várossá fejlődtek, ahova szívesen mennek a fiatalok, és ahol ott is maradnak” – világított rá Szabó, aki úgy véli, Nagyváradon az elmúlt évben „a polgámester semmi mást nem csinált, csak az egyetemmel háborúzott”.
Emelkednek az adók
Oktatási támogatáspolitikája sem volt Nagyváradnak az elmúlt esztendőben, hiszen az önkormányzat nem csak, hogy egyik egyetemet sem támogatta, de nyárára megszüntette a diákbérleteket is. Így a tanév idején benépesült város nyárára kiürül, a diákoknak pedig nincs alkalmuk kötődni ehhez a városhoz –véli a politikus. Továbbá szerinte az is nehezíti a helyzetet, hogy az ipartelepeken minimálbérért dolgoznak a munkavállalók, amiből az ott dolgozók nem engedhetik meg maguknak egy albérlet fenntartását.
Szabó szerint kevésbé érthető az, hogy milyen érdek fűzhet egy szentmártoni lakost a megyeszékhelyhez való csatlakozáshoz. Elsősorban azért nem, mert ezáltal a községben emelkednek a helyi adók és illetékek. „A törvény nem ad rá lehetőséget, hogy egy városon belül bizonyos részek lakói másként adózzanak. Vannak adózónák, de a törvény nagyon világosan megmondja, hogy ahol vezetékes víz, szennyvízhálózat, aszfalt és intézmény van, ott milyen kategóriába kell besoroloni a települést” – fogalmazott.
Biharpüspöki példája
Nagyváradon van már példa arra, Biharpüspöki esetében, hogy milyen következményekkel jár az egybeolvadás. „Püspökiben ötven év után is vannak még leaszfaltozatlan utcák, és most szüntették meg az utolsó önálló jogi személyiségű iskoláját is. Nincs külön adózóna sem, ami nyilvánvalóan azt mutatja, hogy ennek a településnek valószínűleg sokkal jobb lenne, ha nem tartozna Nagyváradhoz” – szemléltette Szabó, majd felhívta a figyelmet arra, hogy a közel tízezer lakosú Váradszentmárton község önkormányzatának - melyhez hat falu és a két gyógyfürdő is hozzátartozik – jelenleg 15 képviselője van, ám beolvadás után csak egyetlen képviselőt tarthatna meg a városi tanácsban. Márpedig ez oda vezethet, hogy a falvak jövőjéről helységtől idegen személyek döntsenek.
Fried Noémi Lujza
maszol.ro,

Átfogó történelmi előadássorozat
Bihari múltidéző címmel történelmi témájú előadássorozat kezdődik, az első előadást pénteken tartják. A részletekről csütörtökön, sajtótájékoztatón számoltak be a hazai és a magyarországi szervezők.
Dukrét Géza, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke elmondta: mivel fő célkitűzésük az emlékhelyek állítása és a szentjánosi Johannita-rendi kolostorról kevés szó esett eddig, arra gondoltak, hogy egy előadássorozat keretében hívják fel rá a figyelmet, melynek egyik utolsó mozzanataként emlékjelet állítanak a Klastrom-dombi kolostor romjainál.
Szerteágazó tematika
Az ötletgazda dr. Dénes Zoltán debreceni egyetemi docens, római-katolikus kanonok volt, aki maga is előadást fog tartani A biharszentjánosi Johannita-rend és kolostor történetéről. A Pro Liberta Partium Egyesület szintén részt vállalt a szervezésben, s a sajtótájékoztatón részt vett Pásztor Sándor, a vízügyi igazgatóság műszaki igazgatója, az egyesület társelnöke, valamint Sárközi Zoltán társelnök is.
Pásztor Sándor elmondta: Böcskey László püspöknek köszönhetően több konferencia színhelye a Püspöki Palota díszterme lesz, s köszönet illeti Tóth Márta iskolaigazgatót is, aki az Ady Endre középiskola dísztermét bocsátotta rendelkezésükre. Nagyváradon hét előadás lesz, ezek számításaik szerint egyre többeket fognak vonzani, záróeseményként pedig egy háromnapos konferencia zajlik Biharszentjánoson. A tematika rendkívül szerteágazó, szó lesz lovagrendekről, ezenkívül egyházi, műemlékvédelmi témák kerülnek terítékre – mindez hiánypótló a magyar lakosok számára, hiszen arról például, hogy a Johannita-rend hogyan kapcsolódik Szentjánoshoz, talán a váradiak egy százaléka sem tud…
A vízügy kapcsolata pedig mindezzel az, hogy a XIX.sz. végén épült árvízvédelmi töltés a valamikori kolostor területén megy át – ami gondot jelenthet a feltárások szempontjából, hiszen – mint Pásztor Sándor fogalmazott – árvízvédelmi falat nem lehet széjjelbontani. Meg fogják vizsgálni, mit lehet tenni ez ügyben.
Középkori értékek
Dr. Dénes Zoltán elmondta: a Kárpát-medence történelme során Nagyvárad többször is elpusztult és újjászületett, a középkorban olyan értékek jöttek létre, melyek 1880-ig nem lettek feltárva. Most viszont olyan intézmények alakultak, melyeknek köszönhetően lehetőség nyílik rávilágítani a Partium és a Bánság értékeire. Ezek egyike a műemlékvédő társaság. Mint elhangzott, ő maga is kutatásokat végzett Szentjánoson, ahol – mint azt kevesen tudják – szentföldet megjárt ispotályos lovagok telepedtek le.
A későbbiekben részletesen ismertette a programot. Ma 17 órától, az Ady Endre líceum dísztermében Fodor András püspöki helynök, a Máltai Szeretetszolgálat debreceni régióvezetője A máltaiak tevékenysége napjainkban címmel tart előadást.
Neves előadók
A további előadásokat is neves meghívottak tartják – például gróf Kálnoky Tibor, a Jeruzsálemi, Rodoszi és Máltai Szent János Szuverén Ispotályos Rend romániai ispotályosa, dr. Marjanucz László professzor Szegedről, dr. Pósán László és dr. Vitányi István magyarországi parlamenti képviselők, dr. Gulyás László egyetemi docens, dr. Isaszegi János vezérőrnagy, dr. Négyesi Lajos alezredes. A háromnapos zárókonferencia szeptember 5-7 között, Biharszentjánoson zajlik majd.
Neumann Andrea
erdon.ro,

Máig vitatott kérdés a székelyek eredete
Nagyvárad- Szerda este az Ady Endre Líceumban folytatódott az RMDSZ Bihar megyei szervezete által életre hívott Szacsvay Akadémia Erdély a magyar történelemben modulja. Hermann Gusztáv Mihály, a BBTE oktatója tartott előadást a székelyek eredetéről és jogállásáról.
Az érdeklődőket Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy a Várad folyóirat és az Erdélyi Riport kiadásában megjelent a Nem tündérkert vagy nagyon is az. Erdély a magyar történelemben című hiánypótló kötet, ami azokat a mélyinterjúkat tartalmazza, melyeket Szilágyi Aladár készített a Szacsvay Akadémia tavalyi évadjának meghívottjaival. Ezt követően a közíró, újságíró ismertette röviden a könyv megszületésének körülményeit.
A folytatásban Hermann Gusztáv Mihály, a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem oktatója tartott vetített képes előadást a székelyek eredetéről és jogállásáról. Hangsúlyozta: egy vitatott kérdésről van szó, akadémiai körökben, tehát a legmagasabb szinten sincs lezárva, négy fontosabb elmélet létezik: a hun-székely eredetmítosz, a kettős honfoglalás, a türk (bolgár-török) eredet, valamint a magyar származás. Aki a Székelyföldön utazik, általában azt tapasztalja, hogy a helyiek köztudatában az él, hogy ők Attila király és Csaba királyfi utódai. Ennek a meggyőződésnek az elterjedésében, általánossá válásában nagy szerepe van Orbán Balázs A Székelyföld leírása című hatkötetes munkája 1868-ban megjelent első kötetének. Ugyanakkor ezen elmélet gyökerei a krónikás hagyományokra is visszavezethetőek: Anonymus (1210 körül), Kézai Simon (1282-1283 körül megjelenik a Csaba-monda), a Képes Krónika (1358) és Thuróczy János Chronica Hungaroruma (1486-1487). A hun-szkíta-székely eredet szilárd alappillére aztán Werbőczy Tripartituma (1514) lett, mely törvényerőre emelte ezt az elméletet.
Egy másik forrás a Csíki Székely Krónika, ennek hitelességében azonban sokan kételkednek. Legrégebbi ismert példányát Csíksomlyón keltezték 1796-ban, záradéka szerint egy 1695-ben kelt írás másolata, melynek eredetije 1533-ban készült. Szádeczky Lajos a krónika felbukkanása korában élt csíki ifjú, jogtudó nemesember Sándor Zsigmond hamisítványának tartja, mások szerint viszont Sándor Zsigmond 1796-ban túl fiatal volt ehhez. 18. századi keletkezése mellett szólnak a szöveg anakronizmusai, és formailag sem illik a 16. századi krónikák sorába. Ugyanakkor arról sem szabad megfeledkezni, hogy a 18. század végén a történelmi dokumentumok hamisítása anyagi érdekeket szolgált és valóságos úri divat volt Európa-szerte- magyarázta a történész.
A többi elmélet
1974-ben László Gyula a kettős honfoglalás elméletét dolgozta ki, szerinte a kései avarok voltaképpen a honfoglalás első hullámát jelentették. A nagyjából 670 után beáramló nép jelvénye a griff volt, meg az inda, a griffes-indás nép temetőit pedig jól ismerjük: sok száz síros, nagy temetők, és ezek elterjedése pontosan fedi a 11. századi magyar nyelvhatárt. Ennek alapján arra gyanakodhatunk, hogy az első magyar honfoglalás, amely nemcsak törzstöredékeket, nemzetségeket és hadakat sodort a Kárpát-medencébe, hanem a nép is áttelepült, az avar korban 670 táján játszódott le. Őket találták itt Árpád magyarjai, ők mennek székelyek néven eléjük, és csatlakoznak hozzájuk.
Ezzel ellentétben a türk eredetet hangoztatják Györffy György, Kristó Gyula, Makkai László és Fodor István. Utóbbi régész-történész 1992-ben azon meggyőződésének adott hangot, hogy a székelység magva a volgai bolgárok egyik törzséből szakadt ki. Feltehetően már a honfoglalás idején magyar nyelvűek voltak, de egészen biztosan ezt a nyelvet beszélték, amikor Erdély földjére léptek. Határőri szervezetük elősegítette ősi csoporttudatuk megőrződését, amely a kunokhoz és jászokhoz hasonlóan meggyökeresedett a később hozzájuk csatlakozott vagy közéjük sorolt egyéb magyar népcsoportoknál is.
A magyar eredet hívei Benkő Lóránd, Bóna István és Benkő Elek. Benkő Lóránd nyelvész szerint nyelvjárási alapon tisztán megállapíthatóan a magyarság különböző rétegeiből megszervezett határőr csoportok voltak a székelyek, míg Benkő Elek régész nézete értelmében régészeti módszerekkel a székelység idegen etnikai eredete akkor volna igazolható, ha az Árpád-kori székelyek anyagi kultúrája, viselete, temetkezése eltérne a korabeli magyar, nem utolsósorban az erdélyi magyar leletektől, amiként például a középkori kunok és jászok esetében ez kiderült. A magyartól eltérő etnikumra utaló régészeti következtetések azonban az Árpád-kori székelység tárgyi hagyatékából nem vonhatóak le, a feltárt leletek nem különböznek a történeti Magyarország más pontján kiásott tárgyaktól.
Székely autonómia
Előadása utolsó részében Hermann Gusztáv Mihály arról beszélt, hogy a székelyek letelepedése többlépcsős folyamat volt, végül pedig az egyesítések után öt szék alakult ki: Udvarhely főszék, Marosszék, Csíkszék, Háromszék és Aranyosszék. A székely szék vezető szerve a közgyűlés volt, választott tisztségviselők voltak a kapitány, a székbíró és az esküdtek, akiket a királyi hatalom olyan ellenőrző hivatalnokai kontrolláltak, mint a székely ispán és a királybíró. Ugyanakkor a székely önkormányzat (autonómia) három alappillére volt a közigazgatási autonómia, a társadalmi kiváltságok és az adómentesség, ezeket azonban előbb az erdélyi fejedelmek, majd a Habsburg-uralkodók elkezdtek nyesegetni, míg végül az 1848. október 17-i agyagfalvi nyilatkozattal a székelység formálisan is betagozódott a polgári magyar nemzet kötelékébe.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro,

Az RMDSZ szabjon valós, nemzetpolitikai feltételeket a kormányzati szerepvállaláshoz
Az Erdélyi Magyar Néppárt azt várja el a korábbi ellenfeleivel egyezkedő RMDSZ-től, hogy kemény nemzetpolitikai-közösségi feltételeket szabjon a kormányzati szerepvállaláshoz – mondta Toró T. Tibor pénteken. A Néppárt elnöke Szilágyi Zsolt alelnökkel és Zatykó Gyula partiumi régióelnökkel közösen tartott sajtótájékoztatót pénteken Nagyváradon.
Toró a romániai politikai helyzetről szólva kijelentette: az Erdélyi Magyar Néppártot nem lepte meg a szociálliberális koalíció szétesése, várható volt a jelenlegi kormányválság, már csak azért is, mert a Ponta-kormány a kényelmes kétharmados parlamenti többség birtokában sem volt képes eredményeket felmutatni. Párhuzamot vont a budapesti és bukaresti kormányok teljesítménye között, rámutatva: szinte ugyanolyan háttértámogatással rendelkezve a román kormány lényegesen rosszabbul teljesített gazdasági-társadalmi téren. Ráadásul magyarellenes intézkedések és gesztusok borzolták az országban a kedélyeket. A kormányváltástól ezek megszűnését reméli a Néppárt, bár a bukaresti magyar képviselet monopóliumát bíró, koalíciós felkérést kapott RMDSZ aggasztóan alacsonyra tette kormányra lépésének mércéjét.
Zatykó Gyula röviden vázolta a párt Országos Választmányának egy héttel korábban, Székelyudvarhelyen tartott gyűlésén hozott döntéseket és elfogadott határozatokat, különös tekintettel a Néppártnak a Mikó Imre Tervre alapuló gazdasági programjára.
Szilágyi Zsolt a választmánynak a májusi Európai Parlamenti választásokkal kapcsolatos álláspontját ismertette, amelynek lényege: a Néppárt nem indít önálló listát, mert nem kívánja veszélyeztetni az erdélyi magyar jelenlétet az EP-ben. E nehéz döntést azt kényszerítette ki, hogy az RMDSZ nem volt hajlandó koalícióra lépni a többi erdélyi magyar politikai erővel, elutasította a párbeszédet, és saját listát állít, csakis a tulipán jele alá hívva a választókat. Ezzel gyakorlatilag lemondott a szavazók jelentős részéről, fontosabb volt a számára a pártérdek. Az RMDSZ ezen döntése felelőtlen, mert veszélyezteti a brüsszeli erdélyi képviseletet, hiszen kétségessé vált, hogy önmagában el tudja érni az 5 százalékos bejutási küszöböt. A Néppárt felelősséggel viszonyul a közösségi érdekhez, nem csak saját pártérdekei mentén politizál.
Szilágyi emlékeztetett – felmutatva a vonatkozó dokumentumokat –, hogy a Néppárt már tavaly július 3-án dialógusra és egyeztetésre invitálta az RMDSZ-t több témában, egyebek mellett az EP-választások tárgyában is, de azóta sem kapott érdemi választ, nemrég viszont Kelemen Hunor valótlanul állította, hogy nem volt ilyen megkeresés a Néppárt részéről. Az RMDSZ-nek az önfejűsége amúgy vitát és rosszallást keltett a szövetségen belül is, egyre többen neheztelnek az önző pártpolitika primátusa és az erdélyi magyar összefogás elmaradása miatt – mondta Szilágyi.
A Néppárt külügyi felelőseként Szilágyi Zsolt az ukrajnai helyzetről is szólt, kiemelve, hogy az ott élő nemzeti közösségek jogainak védelmére nagyon oda kell figyelni, e tekintetben közösek a magyar és román aggodalmak.
Az Erdélyi Magyar Néppárt sajtóirodája
[kms= Külhoni Magyar Sajtószolgálat]
kms.mtva.hu/hir,

A Holnap szerbje
Széljegyzetek Németh Ferenc könyvéhez*
A húszas évek vége Ady-ellenes támadásai, s főleg a fiatal „konzervatívok” Adyval kapcsolatos megnyilatkozásai kapcsán írta A Holnap Társaság szerb tagja, Todor Manojlovic egyik korabeli cikkében: „…Magyarországon még mindig nem érzik át teljesen, hogy mit és kit bírnak Adyban. […] Fájdalom, úgy látszik, hogy itt is egészen más, nem irodalmi és esztétikai motívumok a mérvadók. Itt is úgy látszik, a napi politika és társadalmi áramlatok befolyásolják az embereket, és az a vágy, hogy az új és szenzációs Ady-támadások útján új lehetőséget adjanak önmaguknak, és kiérdemeljék az uralkodó áramlatok jóindulatát.”
Manojlovic szándéka nemes, de argumentációja ma már nem érthető maradéktalanul, éppúgy, ahogy az Ady-apologetika egy jelentékeny hányada sem. Ady költészete – s éppen a kortárs számára – nehezen választható el a költő társadalmi programjától; nem állítható komolyan, hogy nem állt volna szemben kora „hivatalos” Magyarországával, hogy nem vett részt olyan radikális mozgalomban, amelynek nyílt célja a politikai felépítmény lebontása volt. Hiszen éppen maga Manojlovic hangsúlyozza Németh Ferenc most megjelent, citátumokban bővelkedő – a fönti passzust is tartalmazó – kötetében a költő társadalmi-politikai elkötelezettségét, s arra is utal, hogy A Holnap emberei tudatosan akartak mást, mint ami volt. Lásd erről például a szerb költő-műfordítónak azt az esszéjét, amelyet A Holnap temesvári estjén olvasott föl mint bevezetőt – s amely a most tárgyalt kötetbe is bekerült.
Innen nézve nem logikátlan, hogy Ady bírálói még évtizedek múlva is a költőnek a háború előtti kormánypárti elit(ek)re szórt konkrét vádjai, átkai jogosságát vitatták. Az életmű valódi súlyát azonban valószínűleg nem ezek adják meg; minél jobban eloldozzuk Adyt a számára adott esetben közvetlen témát kínáló politikai konkrétumoktól, annál nyilvánvalóbb látomásainak egyetemessége. Hegedűs Lóránt, a múlt századelő író-közgazdász minisztere (nem tévesztendő össze a közelmúltban elhunyt volt püspökkel!), aki a politikában Tisza István, a költészetben pedig Ady hívének mondotta magát, s aki 1940-ben kísérletet tett kettejük emlékének összebékítésére, jól látta ezt. Az utolsó húsz év részleges eszmetörténeti átértékelése is arra figyelmeztet, hogy nem lehet pusztán az 1918-as „forradalmi erők” olvasatában értelmezni a 20. század első másfél-két évtizedének magyar társadalmi eseményeit; akárhány jogos elem volt is a korabeli ellenzék kormánypolitika-bírálatában, Tisza működését meghatározták, esélyeit behatárolták az adottságok, koncepciók és prekoncepciók. Ma már kínos lenne Tisza István politikáját és személyiségét Ady-idézetek alapján rekonstruálni és minősíteni – mint ahogy Ady jelentőségét sem lehet Tisza véleménye nyomán. Amennyire nem igaz, hogy Tisza „gyújtogató, csóvás ember”, rongy és bolond lett volna, ugyanolyan értékelhetetlen, amit a miniszterelnök mondott Bécsben, a Hotel Imperialban – amikor Hegedűs Adyt próbálta népszerűsíteni a delegáció körében –, mereven nézve az asztal közepén álló pálmát: „Ady és a Nyugat levéltetűk a magyar kultúra pálmafáján.” (Hegedűs Lóránt: Ady és Tisza. [Budapest], Nyugat, [1940], 51. p.). Viszont valószínűleg van igazság-magva annak, amit Hegedűs az 1910 körüli évek Adyjáról mond: „politikai képlátásain már nagyon kezd a falusi ponyvairodalom mutatkozni” (Uo., 75. p.).
Talán nem túlzás azt feltételezni, hogy a két életpálya tárgyszerű párhuzamos mérlegelésére éppen Nagyváradon lehet szellemi-érzelmi indíték, ahol száz-egynéhány évvel ezelőtt oly színvonalas gárdával képviseltette magát a két nagy, szemben álló irányzat, ahogyan az Nagy Endre remek könyvéből, az Egy város regényéből oly szépen kiderül.
Egyébként Németh Ferenc könyvét olvasva hasonló benyomásunk támad, mint egykor, amikor Nagy Endréét forgattuk: a váradi szellemi körök között nem folyhatott olyan gyilkos háború A Holnap alapításának idején, mint amit irodalomtankönyveink sugalltak. Igaz, a kötetben szereplő, a „holnapos” évek eseményeit rögzítő Manojlovic-napló távirati stílusú följegyzései nem adnak sok támpontot ennek a küzdelemnek a föltérképezéséhez. Pontosan szerepelnek benne a szerző olvasmányélményei – mind magas irodalom, sehol propagandakiadvány –, saját írói s főleg fordítói eredményei – olykor bámulatos fegyelemmel, penzumszerűen, ám profi módon dolgozik fordításain, van, hogy egy nap három Ady-verset fordít németre, egy másik napon papírra vet három eredeti költeményt –, s főképp az, hogy a naplóíró kivel, hol, melyik kávéházban, étteremben, bodegában fejezte be az éjszakát, készülve az új szellemi világért vívandó harcra.
Sőt az az érzésünk támad, hogy a harc éppen ott zajlik az asztalnál, bor és egyebek mellett; ami igaz, az igaz, a följegyzésekben sűrűn szereplő Juhász Gyula, Dutka Ákos és Emőd Tamás alkatilag sem emlékeztettek rohamosztagosokra. Különösen hitelesnek látszik ez a kép, hiszen ezúttal egy olyan szerb alkotó emlékezésein, tanulmányain, naplójegyzetein – Németh Ferenc lényegében minden közölt és idáig kéziratban lévő idevágó Manojlovic-szöveget beillesztett könyvébe – keresztül vetül fény ezekre az évekre, akinek irodalmi nyelve (ekkor) főleg a német – ő fordítja németre Ady és néhány más holnapos verseit a már klasszikus váradi antológia megjelenésének évében, hogy végül a szerb Ady-recepció megteremtőjévé váljék –, s aki világnézetileg is a modern költőcsoporthoz áll közel; magát Adyt már 1908–1909-ben a kor egyetemes költészete egyik legnagyobbjának tekinti, s Babits művészetéről is van hódoló szava. Manojlovicnál nyoma sincs annak, hogy az uralkodó magyar kormánypolitikával szemben szánná rá magát a kultúrpolitikai küzdelemre, nem fordul meg a fejében, hogy Magyarországot föl kellene darabolni s hogy a délszlávoknak közös államban kellene egyesülniük. 1908-ban együtt borzongatja meg a háború előszele őt és a váradi magyar értelmiségieket. A társadalom megújítását valószínűleg a nemzedékváltástól várja; inkább nemzedékek, mint nemzetek küzdelmének tartja a századelő magyar forrongásait és azok következményeit, bele is veti magát a sűrűjébe. Adyval alig egy héttel az után ismerkedik meg, hogy verseinek fordításába fog. A szerb fiatalember nemcsak német tolmácsa barátainak: egyenjogú tagja a társaságnak. A Holnap-antológia második kötetében ott olvasható egyik verse Dutka Ákos fordításában, népszerűsítő cikke jelenik meg a mozgalomról és eszményeiről, temesvári bemutatkozásuk elé pedig azt a bevezető szöveget írja, amelyikből idéztünk már. Nem véletlen vagy egyszeri alkalom ez a temesvári jelenlét sem: Manojlovic nemcsak A Holnapnak, hanem a temesvári Dél társaságnak is a tagja, amely hasonló szellemben dolgozik, mint a váradiak – ráadásul átmenetileg nagyobb sikerrel, itt ugyanis elindítanak egy folyóiratot is – igaz, fönntartani egy évig sem lehet. S a két társaság között mintha a szerb költő-fordító lenne a legközvetlenebb kapocs. Élete Becskerek, Belgrád, Temesvár és Várad négyszögében zajlik, de igazi szellemi közösségét, úgy látszik, a két utóbbiban találja meg. Ez persze nem magából a szűkszavú naplóból derül ki, amelynek igazi forrásértékét Németh Ferenc adja meg azzal, hogy körbeépíti a szerb író későbbi, e korszakra és Adyra vonatkozó utalásaival, a holnaposokkal való levelezéséből készült válogatással – melynek több darabja szintén itt jelenik meg először –, továbbá a szerb szerzőnek ha nem is teljes pályaképével, de életútjára vonatkozó számos megjegyzésével.
Ez a kötet nemcsak a magyar–szerb irodalmi kapcsolatokra irányítja figyelmünket, hanem a magyar–magyar viszonyra is; egy délvidéki produktum ad itt lényeges adalékokat olyan, a Partiumban lezajlott irodalomtörténeti eseményekhez, amelyek az erdélyi magyar kisebbségtörténetnek is előzményei. S térjünk itt vissza ahhoz, amit Ady és a napi politika viszonyáról mondtunk. 1929 elején jelent meg az a felhívás, amelyet többek között Bánffy Miklós, Benedek Elek és Tamási Áron is aláírt, és amelyben ez is szerepel: „Ady Endrének, az ősi tehetségnek nem volt egyéni élete. Az ő élete a magyarság ezeréves életének sűrített szimbóluma volt, egész nagyságában, egész szerencsétlenségében – egész elrendeltségében.
Nem azért szakadt ki fajából, hogy gyűlölje, szeresse, magasra csillogtassa, avagy ostorozza. Ő fajának elválaszthatatlan, kiválaszthatatlan homogén része, talán a pszichéje, talán az öntudata, talán az önítélete, talán egy idegcentruma, talán a vérkeringése volt. Döntő fontosságú, száz alakban megjelenő erőforma a magyarság roppant testében.” (Szobrot Adynak. [A szoboralap intézőbizottságának felhívása.] Brassói Lapok, 1929. január 28., 3. p.)
Ezt az előzményjelleget az egyik szálon a személyi átfedések is alátámasztják. Hegedüs Nándor például, aki részt vesz A Holnap dolgaiban, Trianon után a kisebbségi közélet, sajtó és politika egyik fontos alakja lett; a most tárgyalt kötet apró hibáinak egyike, hogy a névmagyarázatokban erre még utalás sincs, a rá vonatkozó passzusban nem kerül említésre 1918 és a harmincas évek vége közötti szerepe. Vagy például Antal Sándor két világháború közötti, szintén fontos csehszlovákiai munkásságáról sem esik egy szó sem.
A két világháború közötti erdélyi-partiumi és délvidéki magyar irodalomban egyébként számos közös szál van. A délvidék szülötte volt Járosi Andor, a kolozsvári evangélikus esperes, a Helikon tagja, aki szembeszállt a náci rendelkezésekkel – s akit végül a szovjetek deportáltak. Hunyady Sándor még Kolozsvárt írt, s talán legfontosabb drámája, a Feketeszárú cseresznye Bácskában játszódik a főhatalomváltás idején, a korszak egyik legértékesebb erdélyi regényét, a Tibold Mártont az Óverbászon született, Marosvásárhelyre elszármazott Molter Károly írta meg – egy délvidéki német fiatalember magyarrá válásáról. Valamiképpen ez a könyv is ebbe a sorba illeszkedik, ez idő szerint éppen a végére.
S szóljunk néhány szót a sorozatról is, amelyben a kötet megjelent. Volt már a délvidéki magyarságnak irodalomtörténeti hagyományokat föltáró sorozata, de az évtizedekkel ezelőtt megszűnt. 2011-ben indult útnak az új sorozat, a Délvidéki soroló; Németh Ferenc Ady vonzáskörében című könyve ennek harmadik darabja. A másodiknak a szerzője az óbecsei Draskóczy Ede ügyvéd, szerkesztő, politikus, művelődésszervező; a korábban alig emlegetett Draskóczy Szenteleky Kornéllal és a nemrég Bárdi Nándor által újrafölfedezett Kende Ferenccel együtt a két világháború közötti délvidéki magyar kultúrélet legjelentékenyebb működtetői közé tartozott. A közgyűlési beszédeket, cikkeket, tanulmányokat és a szerzőre vonatkozó dokumentumokat tartalmazó kötetet Mák Ferenc állította össze, ő írta az elemző tanulmányt is, elkészítette továbbá a kötet számára Draskóczy nyomtatásban megjelent írásainak bibliográfiáját. Ennek előtte Mák biztos kézzel választotta ki a századforduló lappangó irodalmi anyagaiból Kanizsai Ferenc Ifjú Csóti Pál című regényét, „amelyben a birtokát vesztett dzsentri délvidéki változatának történetét írta meg” az elfeledett (s az utószó szerint éppen ezzel az egy művével a többi fölé nőtt) szerző. Mák a sorozatterv leadásakor húsz kötetet nevesített, de ezekkel a Délvidéki soroló nyilván nem lesz lezárva. A legközelebbi kiadványok egyike annak a Herczeg Ferenc-konferenciának az anyaga, amelyet az író születésének százötvenedik évfordulóján, 2013 szeptemberében rendeztek meg Versecen, házigazdaként az ottani, már az elemi iskolát is húsz éve nélkülöző, ám rendkívül agilis szórványtagok Petőfi Sándor Kultúregyesületével.
S hogy most egy szuszra tudassunk még néhány információt az olvasóval: Mák Ferencnek – sok évvel korábbi, elsősorban irodalomtörténeti tanulmányokat, esszéket, jegyzeteket tartalmazó kötetei és A délvidéki magyarság válogatott történeti és honismereti bibliográfiája (Újvidék–Zenta, Forum–Vajdasági M. Művelődési Intézet, 2008) című testes munkája után két fontos könyve látott napvilágot nemrégiben: a Vesztegzár. Jugoszlávia és utódállamai – Szerbia, Horvátország és Szlavónia – magyarságának sorstörténetéből című tanulmánykötet és a Magyarok a Vajdaságban 1918–1945 című történelmi kronológia, ez utóbbi Zentán, a most tárgyalt sorozatot is megjelentető Vajdasági Magyar Művelődési Intézet kiadásában, az előbbi pedig a szlovákiai Méry Ratio és a budapesti Pro Minoritate Alapítvány gondozásában.
Filep Tamás Gusztáv
* Németh Ferenc: Ady vonzáskörében. Todor Manojlovic Nagyvárad, Temesvár és Arad között 1907–1910. Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta, 2012 (Délvidéki Soroló 3.), 195 p.
Várad (Nagyvárad)

EMNP: legyen az autonómia a kormányra lépés feltétele
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) azt várja el a Romániai Magyar Demokrata Szövetségtől (RMDSZ), hogy a kulturális autonómiát és a sajátos jogállású regionális autonómiát tegye a kormányzati szerepvállalása feltételévé – jelentette ki Toró T. Tibor, az EMNP elnöke pénteken egy Nagyváradon tartott sajtótájékoztatón.
A pártelnök hozzátette, most van a megfelelő pillanat arra, hogy a kisebbségi törvény elfogadtatásával az RMDSZ érvényesítse a magyar közösség kulturális autonómiáját.
„A székelyföldi és partiumi tömbmagyar vidékek számára ennél több kell. Itt a lehetőség, hogy vegyék elő újra a regionális átszervezés programját, és olyan koncepció mellé próbáljanak többséget kialakítani, amelyiknek része a Székelyföld és a Partium sajátos jogállása” – jelentette ki Toró T. Tibor.
Az EMNP elnöke hozzátette, ha mindez megtörténik, a magyar közösség képviselőinek érdemes bukaresti kormányszerepet vállalniuk. „Ha nem, akkor ne számítsanak az EMNP pozitív viszonyulására” – tette hozzá Toró. Azt is megjegyezte, pártja elvi alapon nem ellenzi a kormányra lépést, de csak akkor tartja azt az érdekérvényesítés jó eszközének, ha a közösség képviselői közösségi érdeket jelenítenek meg, és nem csoport-, vagy egyéni érdekeket.
Szilágyi Zsolt, az EMNP alelnöke hozzátette, a katalóniai jobb vagy baloldali pártok is mindig a spanyolországi kormányban való részvétel feltételének tekintették az autonómia bővítését.
Toró T. Tibor megjegyezte, a székely zászlót kitűző polgármesterek elleni perek leállítását nem tartják elég oknak a kormányra lépéshez. „A székelyzászló-ügy mondvacsinált ügy. Egy normális jogállamban ez magától megoldódik. A perek leállítása nem eredmény” – tette hozzá a pártelnök.
Az EMNP elnöke kitért az Európai Parlamenti választásokra is. Kijelentette, az RMDSZ a pártérdekét érvényesítette, amikor az EMNP koalíciós javaslatát, és ezzel a döntésével a közösség érdekét – az erdélyi magyarság európai parlamenti képviseletét – veszélyeztette. Úgy vélte, az EMNP éppen fordítva járt el, amikor arról határozott, hogy nem állít saját jelölteket az EP-választásra. Lemondott a saját pártérdekéről azért, hogy a közösség érdeke érvényesülhessen.
MTI
Székelyhon.ro,

Lélekben kell felnőni
Krisztus nem kötődik időhöz, ahogy a középkorban is, az egyház ma is őt hirdeti, csak a hozzávezető eszközök lettek mások – vallja Husztig Róbert. A fiatal katolikus papot pályaválasztásáról, érmihályfalvi segédlelkészi tevékenységéről kérdeztük.
– Meghatározható-e valamiképpen annak a hitnek az erőssége, ami a 21. század már-már korlátlan pályaválasztási lehetőségei közül a katolikus teológiára irányít egy fiatalembert? Mikor határozta el, hogy pap lesz?
– Nem tudom, hogy korán vagy későn, de XII. osztályban döntöttem el. Úgy szoktam megfogalmazni, hogy akkor mondtam ki az igent az egyháznak. Mint ahogy a házasság szentségében történik. És biztos vagyok abban, hogy nekem egy életre szól a kimondott igen. Nagyon nagy hatással volt rám II. János Pál pápa életstílusa, de amikor haldoklott, akkor figyeltem fel arra, mennyire átélte a szentségeket. Úgy érzem, a Jóisten általa hívott engem.
A döntés mégsem volt ennyire egyszerű, mert sportoltam, és addig ökölvívóként képzeltem el az életemet, ráadásul épp szerelmes voltam. Próbáltam harcolni magamban az egyre erősebb hívás ellen, valahogy úgy, ahogy Jákob harcolt az angyallal, és harc közben is látta az ég felé vezető létrát. Elfogadtam a gondolatot, hogy végeredményben a dönteni nem tudás is döntés, amikor pedig rájöttem, hogy hivatásom van, beléptem és kimondtam az igent.
– A családja hogyan fogadta a pályaválasztását?
– Édesanyám örült neki, édesapám, ha még élt volna, nem örült volna. Neki ugyanis nagyon fontos volt a család továbbvitele, ez most a testvéremre hárul.
– Nemcsak az iskolában járt német tagozatra, családi gyökerei közt is vannak német elágazások. Miért választotta mégis Gyulafehérvárt?
– Az elöljáróktól függött, hová megyek, de egyáltalán nem bántam meg, hogy Gyulafehérváron kezdtem a tanulmányaimat, épp ellenkezőleg, örülök neki. Az ottani papnevelde ugyanis nem nyugatiasodott el, nem szorul háttérbe a lélek pallérozása, márpedig végsősoron ez az elsődleges feladat. A teológia tudomány, meg lehet tanulni, a politikai behatást pedig ki lehet kapcsolni. Egyébként a hat romániai egyházmegye közül négyből Gyulafehérvárra mennek a kispapok, zömük a Székelyföldről.
Természetes, hogy magyarul tanultunk. A bukaresti és jászvásári egyházmegyékből Jászvásárra mennek, ott románul tanulnak. Váradról nem voltunk sokan, a hat évfolyamon összesen heten. Jó volt megismerni a más vidékről jötteket. Arra a kérdésre, hogy a 21. században, hogy is viszonyulunk a papi hivatáshoz: talán ugyanúgy, mint minden hivatásban. Lélekben kell felnőni a 21. századhoz, az orvos sem dolgozik 18. századi módszerekkel és eszközökkel. Krisztus viszont nem kötődik időhöz, ahogy a középkorban is, ma is lehet és kell is haladni a technológiával, mégis ugyanazt hirdetjük, mint a középkorban: Jézust. Csak a hozzávezető eszközök lettek mások. A mai papnak ilyen szempontból nehezebb a dolga, nagy kihívást jelent például a Facebook, a Twitter helyes használata.
– Kihívást vagy kísértést?
– Kísértés mindig, mindenütt van. A válasz rá, hogy az ember hogyan éli meg a hivatását. Én Istenre hagyatkozom, az energiámat az emberek szolgálatában használom. A cölibátus nekem elsősorban nem lemondást jelent, hiszen úgysem lehet meg mindenkinek mindene. Mondhatnám azt is, hogy az egyház az én feleségem, de inkább azt mondom, hogy osztatlan szívvel élek, az egyháznak kimondott igennel nemcsak az egyháznak, de mindenkinek felajánlottam a szívem. A fiatal pap keresi a barátokat, nem mindegy, hogy mennyire nyitott, ettől függ ugyanis, hogy öregkorban magányos lesz-e vagy sem. Én nem szeretnék magányos lenni, az emberek közt érzem magam igazán jól. Ferenc pápa azt mondta, az a jó pásztor, aki birkaszagú, aki mindig együtt van a nyájjal.
– Hogyan fogadták Érmihályfalván az új káplánt?
– A városban a reformátusok vannak a legtöbben, 4500–5000 lélek, mintegy 3000 a római katolikus, 1000 körüli az ortodox vallású, görögkeleti, illetve a neoprotestán kevesebb van. Mihályfalva előtt négy hónapig Szentjobbon voltam, ott jó volt a kapcsolat a többi felekezettel, Mihályfalván – egyelőre – nincs együttműködés. Az emberek szeretettel fogadtak, a beilleszkedés nagyon simán ment és a principálisommal, Bogdán István plébános úrral is jól megértjük egymást. Nagyvárad után Mihályfalván van a legtöbb katolikus hívő, azért is van szükség két papra. A fiatalokkal inkább én foglalkozom, nagyon fontos minél előbb megkezdeni a hitoktatást, mert egy életen át lélekformáló hatása van.
A MIHISZÜNK – Mihályfalvi Ifjúsági Szüntelen Közösség – keretében különböző foglalkozásaink vannak, féléve indult, 26-an iratkoztak be, de 18-an járnak rendszeresen. Szombatonként ifjúsági órát tartunk, tulajdonképpen értékeljük a hetet. Megbeszélünk mindent, de van vetítés is, különböző játékok, szóval bizalmas kör. Kimentünk a gálospetri gyermekotthonba, rendszeresen járunk a mihályfalvi idősotthonba, lássák a fiatalok, milyen gondok adódnak a gyerekekkel, idősekkel.
Érdekes volt továbbá a nagykárolyi kirándulásunk, ahol természetesen a Károlyiak kastélyát látogattuk meg. Tizennégy éves kortól harmincötig járnak a MIHISZÜNK-be. A plébános úr, vagy ahogy Mihályfalván hívják, a pap bácsi értékeli ezt a megpezsdülő közösségi életet. Különben is követi a fejlődésemet, figyelmes, igyekszik mindenhol ott lenni. Nagyon nemes lelkű nép a mihályfalvi, és ha probléma adódik, közösen igyekszünk minél előbb megoldani.
– Nem hiányzik Várad, nem tervez „bejövetelt”?
– Bejövetelt csak olyan értelemben, hogy néha bejövök meglátogatni a családomat. Érmihályfalván vagyok otthon, ott jól érzem magam, megtaláltam a helyem, azzal foglalkozom, ami a feladatom.
Krónika (Kolozsvár),

Elsikkasztanák az emlékeinket
Valahogy úgy alakult, hogy kisebb-nagyobb porveréssel, intenzitással, de örökké baj volt a Postaréttel, s ennek már 160 esztendeje. Ennyi ideje, hogy a székely vértanúk halálukkal megszentelték ezt a helyet. Utóbb már a március 10. időpont is zavart kelt a vásárhelyi (álló)vizekben. Nemrégiben egy magyar politikus azt mondta, túl sok márciusban az emlékezés, nehézséget okoz, hogy öt nap alatt kétszer is össze kell gyűlni a vásárhelyi Postaréten. Maradjunk csak a 15-ével – fejtette ki egyéni véleményét. És ezt egy vásárhelyi születésű, itt élő ember mondta.
A március 15-i ünnepségeket immár 139 éve itt tartják. Ennek azért volt – és van – hagyománya, mert más, a forradalomhoz, szabadságharchoz kötődő emlékhely nem volt a városban. Most van. Petőfi-szobor, Teleki-ház, Görög-ház. Utóbbi kettő megjelölve. A 139 év ellenére egy kicsit nincs a helyén a március idusi emlékezés. A vásárhelyiek akkor, egyébként objektív okokból, 1848-ban a kirobbanása után csak egy héttel később szereztek tudomást a forradalomról.
Minden hátsó gondolat nélkül kérdem – a vásárhelyieknek mi fontosabb az emlékművel kapcsolatban? A Vásárhelyhez kötődő székely vértanúk emléke, vagy a forradalom kitörésének évfordulója? Félreértés ne essék – mindkettő fontos. De. Azt tudjuk, hogy Nagyváradon a Rulikowski-sírnál augusztus 28-án emlékeznek. A Szacsvay-szobornál október 24-én. Fehéregyháza mellett, az Ispánkútnál július 31-én. Eresztevényben július 2-án tartanak megemlékezést. Egyik helyen sem március 15-én. Március idusának is megvannak a maga helyei, ami természetesen nem zárja ki azt, hogy ezen a napon a magyar szabadságharcban részt vevő mártírrá vált lengyel tisztről, a vértanúhalált halt jegyzőről, akinek csak egy tollvonás volt bűne, a lánglelkű Petőfiről, az ágyúöntő Gábor Áronról is megemlékezzenek.
És mégis. Mindennek ellenére „helyén van” a március 15-i postaréti megemlékezés, ha másért nem is, hát azért, mert eleink is ezt tették, itt tették. De ne feledkezzünk meg közben arról, hogy a postaréti vesztőhely, a mártírok sírja elválaszthatatlanul, letagadhatatlanul és elvitathatatlanul hozzátartozik a város képéhez, eszmeiségéhez, a város történetéhez és történelméhez. Ha mást nem is számítunk, csak azt, hogy azon szomorú 1854-es március 10-én délelőtt sírtak a vásárhelyiek, amikor a Vargák bástyájától a Postarétig kísérték a három elítéltet, hogy a kivégzés után az egész városban nem talált maréknyi oltatlan meszet sem az áruló főbíró, hogy az áldozatok holttestét elemésztesse, hogy éveken keresztül virágok kerültek a sírjukra, annak ellenére, hogy az osztrákok titkos ügynökei árgus szemmel, de hiába lesték a virághozókat, s legfőbbképpen pedig azért, mert a város lakóinak közadakozásából emelték ezt a hat méter magas emlékművet. A vásárhelyiek összeadott fillérjeiből.
És mennyi a sok? Március 10. és 15. között van öt nap. Miért ne lehetne öt nap alatt kétszer emlékezni? Tisztelettel jelentem – december 25-én van karácsony, 31-én, hat nap múlva szilveszter. Néhány száz éve mind a kettőt megünnepeljük. És még sohasem hallottam olyat, hogy valaki sokallta volna.
Bakó Zoltán
Székelyhon.ro,

A meghívó egy mosoly volt
Nagyvárad- Szombaton a Nagyváradi Katolikus Egyetemista Lelkészség II. alkalommal szervezte meg a Bihar Megyei Gyermekotthonok Találkozóját a PKE dísztermében. Öt településről jöttek résztvevők.
Több mint 170 résztvevő, vagyis 120 gyerek, 30 önkéntes, 19 kísérő és 29 meghívott- számokban így lehetne tömören összegezni a Nagyváradi Katolikus Egyetemista Lelkészség által szervezett II. Bihar Megyei Gyermekotthonok Találkozóját, azonban, mint tudjuk, általában a statisztikai adatok mögött rejlik a lényeg. Ebben az esetben talán a Partiumi Keresztény Egyetem főbejáratára kiragasztott „A belépő egy mosoly” felirat tükrözte a legjobban az összejövetel igazi okát és célját, az állami vagy egyházi gondozásban élő fiatalok bátorítását, illetve az otthonok, a nevelők és a gondozásban levő gyermekek közötti kapcsolatteremtést, információs hálózatnak a kialakítását.
Restás István főszervező az Erdély Online-nak elmondta, hogy öt településről- Nagyváradról, Nagyszalontáról, Bélfenyérről, Szentjobbról és Gálospetriből- érkeztek résztvevők, az eseményt pedig támogatta a Szent László római katolikus egyházközség, a németországi Dolores Fischbacher nővér, a PKE és a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat Bihar megyei szervezete.
Változatos programok
A programok változatosak, szórakoztatóak és egyben tanulságosak is voltak. Arra törekedve, hogy a hosszú hivatalos beszédekkel ne untassák a gyermekeket, Pék Sándor esperes, várad-olaszi plébános, dr. Kőrösi Mária, a PKE oktatója és a Széchenyi Társulat vezetője, valamint a Bihar Megyei Társadalom- és Gyermekvédelmi Főigazgatóság, illetve a Gyermekmentők részéről Szántó Ildikó köszöntötték a jelenlevőket. A közös ima, illetve Király Dalma, a PKE végzős hallgatójának népdaléneke után bemutatkoztak a gyermekotthonok úgy, hogy a gondozottak műsorokkal készültek, „Mennyország világából” címmel. A megható, néha mosoly fakasztó, de azért elgondolkoztató programok közt szerepelt hip-hop tánc, nőnapi egyveleg, versösszeállítás, ének és színpadi jelenet. Ahogy valaki fogalmazott, a fellépők ha kicsik is, és rászorulnak a támogatásra, azért nagy a szívük, amivel ők is tudnak segíteni másokon, ha kell…
Délben közös, szerény ebéd várta a résztvevőket az Arany János Kollégium étkezdéjében, s míg a PKE dísztermében kezdetét vette a hatoscsatorna nevű társaság szívből jövő és szívhez szóló meglepetésprodukciója, arra is jutott idő, hogy a gyermekek egy kicsit az udvaron játszanak. Nagy népszerűségnek örvendett a lufikat készítő Momo bohóc, de kollégájával, Vukyval is szívesen kötekedtek, bolondoztak a gyerekek. Az összejövetel délután 3 óra körül ért véget, búcsúzkodással és ajándékosztással.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro,

Tömegsírba ásták az elfelejtetteket Váradon
„Olyan embertelen gesztusról értesültem a héten, amilyenre soha nem számítottam” – vezette fel nyilatkozatát szerdán Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei ügyvezető elnöke Nagyváradon, a Rulikowski temetőben, majd a háta mögött lévő, mintegy három négyzetméteres friss földkupacra mutatva folytatta: „Ebbe a tömegsírba hantolták el azt a több mint száz embert, akinek a holttestét a korábban felszámolt Olaszi és a Szőllősi temetőből exhumáltak”.
Emlékeztetett arra, hogy a 2009-ben megszüntetett két sírkertből összesen csaknem kétszáz személy maradványait szállították a városi kápolna alagsorába, köztük olyan személyiségekét, mint amilyen például Sztarill Ferenc, a századfordulós Várad egyik legtermékenyebb építésze, több műemlékként jegyzett épület tervezője, illetve a Fekete Sas palota kivitelezője volt.
Akkor az illetékesek hangsúlyozták, hogy a maradványokat majd újra el fogják temetni, de Szabó nem gondolta, hogy azt ily módon oldják meg. Rámutatott arra is, hogy a korábbi ígéretekkel ellentétben a mai napig nem helyezték el az emléktáblákat sem az azóta parkosított volt két temetőben.
Szabó Ödön gyalázatosnak tartja azt, hogy egyházi rituálé nélkül, névtelen, szeméttel borított, jeltelen tömegsírba ásták most el a maradványokat, miközben még a körülötte lévő hajléktalanok nyughelyeit is önálló névtábla és kereszt jelzi.
„Gondoljanak bele, hogyha az önök szülei lennének” – mutatott rá az RMDSZ-es képviselő, aki a sajtó képviselőit kérte, hogy ha már az illetékesek nem tették, akkor legalább ők közösen helyezzenek el egy-egy szál virágot a friss sírhelyre. Hangsúlyozta, hogy az önkormányzathoz fordul ezen „elfogadhatatlan és minősíthetetlen tett” orvoslása érdekében, és nem akarja elhinni, hogy Nagyváradon „kihalt az emberség”. Érdekesség különben, hogy nem sokkal a sajtó „látogatása” után már elhelyeztek ott egy keresztet.
Kegyeletből tették
A Krónika megkeresésére Liviu Andrica, a temetőért felelős Városi Közterület-fenntartó Vállalat (ADP) igazgatója azzal magyarázta a történteket, hogy épp kegyeleti megfontolásból döntöttek az újrahantolás mellett, és húsvétig bekerítették volna a sírt, keresztel és névsorral ellátott emlékplakettet helyeztek volna ott el.
„2009 óta kisméretű koporsókban raktároztuk a maradványokat a kápolna alagsorában, ahol senki nem róhatta le a kegyeletét előttük. 63 egészen pici koporsót ástunk el, olyan emberek maradványai, akikért senki nem jelentkezett az elmúlt években, így nem is volt, hogy értesítenünk a hozzátartozókat” – magyarázta az önkormányzati vállalat vezetője, aki emberségesnek tartja a koporsók piciny mérete miatt választott megoldást.
Sztarill máshol nyugszik
Lévén, hogy az exhumáltak listáján szereplő nevek jóval több koporsót feltételeznek, lapunk megpróbálta kideríteni azt is, hogy mi történt a többi maradvánnyal, illetve, hogy például Sztarill Ferenc szerepel-e a tömegsírban nyugvók listáján. Mivel Andrica csupán 2010 óta igazgatja az ADP-t – és szerinte ebben a kérdésben elődei illetékesek –, azt a Pásztai Ottót kerestük fel, aki a városi temető ügyintézője volt 2012-ig.
Lapunknak elmagyarázta, hogy többen már az exhumáláskor jelentkeztek hozzátartozóik maradványaiért, de sokakat – főleg az Olaszi temetőben – nem tudtak beazonosítani. A családi sírokban talált maradványokat közös koporsóba tették, és később is jelentkeztek családok az exhumáltakért, hogy a városi temetőben, vagy esetleg más sírkertben újratemessék.
Teodor Vaida, a Rulikowski temető jelenlegi ügyintézője rámutatott arra, hogy mostanáig épp amiatt tárolták a kápolnában a koporsókat, mert próbálták felkutatni azok hozzátartozóit, de hivatalba helyezése óta nem jelentkezett senki. Noha a tömegsírba újratemetettek listáját még nem kaptuk meg, Vaida leszögezte, Sztarill Ferenc neve azon nem szerepel.
Adatbázisuk alapján az építész maradványait annak hozzátartozói már korábban – erre vonatkozó pontos dátumot nem tudott mondani – kikérték, és a városi temető 34-es parcellájának harmadik sorában, a 19-es számú sírhelyben temették újra.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár),

Zákonyi: a magyar kormánynak az erdélyi magyarság törekvéseit kell támogatnia
Udvariassági látogatásra Szatmárnémetibe érkezett csütörtökön Zákonyi Botond, Magyarország bukaresti nagykövete. Elmondása szerint a Nyíregyháza - Szatmárnémeti - Nagybánya gyorsforgalmi út ügyében a román kormánynál van a labda. Szó esett a sportközvetítés-ügyről is.
„Nem tárgyalni, hanem udvariassági látogatásra jöttem. Mindkét ország számára fontosak a határ menti régiók a határon átnyúló pályázatok miatt. Számunkra pedig még fontosabb az itt élő magyarok helyzete, problémái", kezdte beszédét Zákonyi azt követően, hogy találkozott a helyi közigazgatási vezetőkkel - Eugeniu Avram prefektussal, Adrian Stef megyei tanácselnökkel és Dorel Coica szatmárnémeti polgármesterrel. „Szót ejtettünk a következő pályázati időszak hatékonyabb pénzlehívásáról, a gyorsforgalmi útról, az egészségügyről, turizmusról, kultúráról, valamint a szatmári magyarság helyzetéről", tette hozzá a déli sajtótájékoztatón.
Stef kétnyelvű beszédében emlékeztette a nagykövetet, hogy a négy határ menti romániai megye (Szatmár, Bihar, Temes, Arad) négy pontban határozta meg a fejlesztési stratégiáját, amelyben a négy magyarországi határ menti megye (Szabolcs-Szatmár-Bereg, Hajdú-Bihar, Békés és Csongrád) partnerségében szeretnének megvalósítani: zöld energia, infrastruktúra-fejlesztés, egészségügy, városfejlesztés. Hangsúlyozta a határ menti településeket összekötő útvonalak megépítésének fontosságát, amelyek hozzájárulhatnak e periférián lévő települések elszigeteltségének megszüntetéséhez. Stef pozitívnak értékelte a megyében élő etnikai kisebbségek kapcsolatát és helyzetét, majd kifejtette, hogy a megyei tanács szeretné támogatni a magyarországi románokat, mint ahogy teszi az ukrajnai románokkal is. Végezetül meghívta Zákonyit a június 21-23 között esedékes megyenapok rendezvénysorozatra.
Coica biztosította a nagykövetet, hogy remek a kapcsolat a városi tanácsban a magyar és a nem magyar tanácsosok között, „hisz párttól függetlenül közösek az érdekeink és céljaink: hogy a város javát szolgáljuk". Coica a magyarországi befektetőknek is üzent, mondván, a város ipari parkjában vannak még szabad helyek. Az Északi Színház két társulatának külön jogi személyiséggé válása kapcsán a polgármester elmondta: ez az igény a magyar társulat felől fogalmazódott meg, ő maga pedig közvitára bocsátotta azt.
Újságírói kérdésre válaszolva Zákonyi a színházzal kapcsolatban elmondta: a magyar kormánynak, így neki is a határon túli magyarság törekvéseit kell támogatnia. Ugyanez vonatkozik a székely zászló kapcsán. „Ha egy közösség, legyen az etnikai kisebbség, identitásának megvannak a szimbólumai, akkor azokat miért ne használhatná bármikor szabadon. Így működik ez Nyugat-Európában és nem látom, miért nem működhetne így Kelet-Európában is".
Egy másik kérdés az RMDSZ kormányzati szerepvállalására vonatkozott. „Úgy gondolom, ha egy pártnak lehetősége van kormányra kerülnie, akkor azzal élnie kell. Határozottan igaz ez egy kisebbséget, adott esetben az erdélyi magyarságot képviselő pártra. Elemezni kell a megállapodás feltételeit és várjuk a kormányzás eredményeit", jelentette ki Zákomyi.
A Nyíregyháza - Szatmárnémeti - Nagybánya gyorsforgalmi út tekintetében szerint a román kormány oldalán pattog a labda. „Magyarország az autópályával már megközelítette a határt. Most a román oldalnak kell lépnie és konkrét akaratot mutatnia". Elismerte ugyanakkor, hogy Budapest számára a Debrecen - Nagyvárad, valamint az Aradot elérő autópálya a prioritás. Reményének adott hangot, hogy ezeket két éven belül sikerül megvalósítani.
Zákonyi szerint komoly különbséget lehet tapasztalni a román politikum részéről ott, ahol az RMDSZ-re politikai riválisként tekintenek - mint például Szatmárban és Biharban - és ott, ahol a kisebbség aránya nem számottevő. Tapasztalatai szerint ugyanis ahol a kisebbség aránya meghaladja a 20%-ot, ott törvény rendelkezik („a fontos, hogy ezt be is tartsák", tette hozzá), ahol pedig nem éri el ezt a részarányt, ott a politikum gesztusokra is hajlandó. „Fontos, hogy az RMDSZ helyzetétől függetlenül a közigazgatásban, oktatásban, az állami intézményekben a lakosság számarányának megfelelő arányban képviseltessék magukat a nemzeti kisebbségek", ismételte el többször is.
A sajtótájékoztatót követően Zákonyi Riedl Rudolf megyei tanácselnök irodájában találkozott az RMDSZ helyi vezetőivel, Pataki Csaba szenátorral, Kereskényi Gábor és Erdei D. István parlamenti képviselővel. „Tájékoztattuk a nagykövet urat a helyi közintézményekben dolgozó magyarok arányáról, amelyet a polgármester úr kicsit felduzzasztott", árulta el a megbeszélésről Nagy Szabolcs, az RMDSZ megyei ügyvezető elnöke.
A beszélgetésen szó esett az RMDSZ kormányzati szerepvállalásában rejlő lehetőségekről, a határon átvezető utakról. „Több pályázatunk is késik, mert a két kormány az utak találkozásánál nem állapított meg átkelési pontokat. Ezeket újra kell tárgyalni", magyarázta Nagy.
Egy másik fontos és érdekes téma volt a magyar közszolgálati televízió bizonyos esetekben kódolt műsorszórása. „A nagykövet úr azt mondta, hallott már a problémáról, ám nem gondolta, hogy ez ilyen jelentőséggel bír az itteni magyarság számára. Ezt mi vetettük fel neki elsőként és arra kért, készítsünk erről egyfajta jelentést, ő meg ígéretet tett, hogy megpróbál közvetíteni a magyar és a román közszolgálati televíziók között", mondta Nagy.
szatmar.ro,

Zákonyi a Partiumban
Főképp a kisebbségi oktatás, valamint a közúti infrastruktúra fejlesztéséhez, továbbá szimbolikus ügyekhez kérték az elmúlt napokban a partiumi magyarság képviselői Magyarország nemrég tisztségbe lépett bukaresti nagykövetének közbenjárását.
Zákonyi Botond erről csütörtökön számolt be lapunknak, amikor Arad és Nagyvárad után Szatmárnémetiben is látogatást tett. Mint elmondta, elsősorban ismerkedni, megbeszéléseket folytatni érkezett.
A találkozó után Zákonyi közös sajtótájékoztatót tartott Eugeniu Avram Szatmár megyei kormánymegbízottal, Adrian Șteffel, a megyei önkormányzat elnökével, valamint Dorel Coica szatmárnémeti polgármesterrel.
Zákonyi Botond, mint kiderült, a megyeszékhelyen folyó magyar nyelvű oktatás helyzete iránt érdeklődött, valamint a hetek óta napirenden lévő színház-ügyben kérte ki a polgármester álláspontját. Mint ismeretes, Szatmárnémetiben néhány hete kezdeményezték a Harag György Társulat gazdasági önállósulását, a folyamat azonban megrekedt.
Dorel Coica kifejtette: a színház magyar nemzetiségű munkatársai részéről érkezett hozzá ez irányú kérés, majd született erre nézve egy határozat-tervezet, amit végül – tekintettel a különválási kísérlet által kiváltott felháborodásra – levettek napirendről. A polgármester szerint közvitát szerveznek a színház kapcsán, azt követően döntenek a további lépésekről. A nagykövet kifejtette: a magyar kormány támogatja a szatmári magyar közösség törekvéseit.
Tárgyaltak emellett az évek óta tervezett Nyíregyháza–Szatmárnémeti–Nagybánya gyorsforgalmi útról, mellyel kapcsolatban Zákonyi Botond elmondta: főképp a román félen múlik, hogy Szatmárnémeti rá tud-e záros határidőn belül csatlakozni a magyarországi autópálya-hálózatra, ugyanis az M3-astól mindössze néhány kilométerre van a határ, a munka oroszlánrészét romániai oldalon kell elvégezni.
Hozzátette: ugyanakkor úgy véli, két éven belül épülhet Arad felé, azaz Dél-Erdély irányába, valamint Debrecen és Nagyvárad között autópálya. A nagykövet mindemellett a határ menti megyék vezetőivel a román–magyar határon átívelő együttműködési programból a következő EU-s költségvetési periódusban lehívható támogatások felhasználási módozatairól is egyeztetett.
Babos Krisztina
Krónika (Kolozsvár),

Új RMDSZ-es kormány, régi magyar gondok
Két miniszteri tárcával és tizennégy államtitkári tisztséggel lett tagja az RMDSZ az új román kormánynak. A csúcsvezetőség elégedett a kialkudott protokollummal, amelynek vezető tétele az a kisebbségi törvénytervezet, amely végigkísérte az RMDSZ-t az utóbbi évtized kormányaiban. A szövetség főtitkára, Kovács Péter szerint ma ismét a magyarságnak áll a zászló Bukarestben.
Hét elején dőlt el az RMDSZ kormányzati szerepvállalásának kérdése a Victor Ponta vezette szociáldemokrata többségű kormányban. Az egy héttel korábban a Szociáldemokrata Párt (PSD) és a Nemzeti Liberális Párt (PNL) alkotta Szociálliberális Unióból (USL) távozó liberálisok helyére a kormányfő az RMDSZ-t hívta meg, a felkérésre Kelemen Hunor igent mondott. A Szövetségi Képviselők Tanácsának múlt hétvégi, marosvásárhelyi ülésén a többség felhatalmazta az RMDSZ csúcsvezetőségét, hogy folytassa a tárgyalásokat a román kormánypártokkal. Sajtóhírek szerint a feszült hangulatban induló megbeszélések hétfő délutánra jutottak révbe: az RMDSZ olyan protokollumban egyezett ki, amely tartalmazza főbb követeléseit.
A kormányban az RMDSZ mellett a három román párt alkotta Szociáldemokrata Unió (USD) osztozik a miniszteri tárcákon és az államtitkári tisztségeken: a kormánykoalíció vezető pártja, a Szociáldemokrata Párt (PSD) 2002-ben aláírt egyezség szerint továbbra is együtt kormányoz az Országos Szövetség Románia Fejlődéséért (UNPR) nevű politikai formációval és a Konzervatív Párttal (PC). A Szociálliberális Unió (USL) helyett sebtében megalakított Szociáldemokrata Unió (USD) megnevezést a Központi Választási Iroda azonban nem hagyta jóvá, mivel a két név túlságosan hasonlít egymásra.
Az új kormányban az RMDSZ egy miniszterelnök-helyettesi és két miniszteri tárcát, valamint 14 államtitkári tisztséget kapott. Utóbbiak nevesítéséről lapzártánkig még nem döntött a kormánykoalíció.
Nézeteltérések nélkül
„Az RMDSZ és a nagyobbik román kormánypárt közötti megbeszélésekről napvilágot látott sajtóértesülések 90 százalékának semmi köze nincs a valósághoz” – szögezte le az Erdélyi Naplónak Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára. Tekintettel arra, hogy a Szociáldemokrata Párt elnöke a kormánykoalícióban részt vevő két román „törpepárttal” együtt aláírta az RMDSZ-szel kötött politikai megállapodást, elfogadták a protokollumban tételesen felsorolt magyar elvárásokat, innentől fogva ez a kormányprogram szerves részét képezi. Kovács Péter szerint semmi okunk nincs ma azt feltételezni, hogy az RMDSZ elvárásai nem valósulhatnának meg.
Az eddig született kormányzati egyezségek meg nem valósult részleteiről Kovács azt mondta: az RMDSZ számára egyértelmű, hogy Romániában nem létezik úgynevezett magyarbarát párt, csak olyan román pártok vannak, amelyek időnként rászorulnak az RMDSZ szavazataira. A sokat halogatott kisebbségi törvény elfogadásához ezúttal is a választási aritmetika, az RMDSZ által alkotott parlamenti többség lehet az egyetlen garancia. „Jelenleg az RMDSZ a mérleg nyelve: ő biztosítja a többséget a román parlamentben. Ameddig a román pártok mai felállása nem borul, ezzel a lehetőséggel tudunk élni. Számunkra teljesen egyértelmű, hogy a protokollum annyit ér, amennyit sikerül belőle megvalósítani” – fogalmazott lapunknak az RMDSZ főtitkára. Kovács szerint az RMDSZ arra törekszik, hogy a 2016-os parlamenti választásokig megtartsa kormányzati szerepét, és követelései közül minél többet megvalósítson.
Kisebbségi jogokat szavatoló új törvények
Az RMDSZ részvételével megkötött eddigi kormányzati protokollumokhoz hasonlóan a szövetség prioritáslistáján a jó tíz éve húzódó kisebbségi törvény elfogadása szerepel. Az RMDSZ honlapján olvasható új protokollum újdonsága mégis az, hogy az Európai Kisebbségek és Regionális Nyelvek Chartája által előírt kisebbségi jogok alkalmazása és életbeültetése tekintetében a kormány új törvények elfogadását tervezi. Erről több részletet egyelőre nem tudni, a tétel bekerülése mégis azt sejteti, hogy a kisebbségi törvénytervezet újbóli elodázása esetén az RMDSZ más törvényekkel szeretné szélesíteni az erdélyi magyarság nyelvhasználati jogát.
A harmadik Ponta-kormány
Miniszterelnök: Victor Ponta Miniszterelnök-helyettesek: Liviu Dragnea (egyben közigazgatási miniszter), Gabriel Oprea (egyben belügyminiszter), Kelemen Hunor (egyben művelődési miniszter), Daniel Constantin (egyben mezőgazdasági miniszter) Külügy: Titus Corlăţean Honvédelem: Mircea Dușa Igazságügy: Robert Cazanciuc Környezetvédelem: Korodi Attila Gazdaság: Constantin Niţă Egészségügy: Nicolae Bănicioiu Oktatás: Remus Pricopie Munkaügy: Rovana Plumb Európai források: Eugen Teodorovici Pénzügy: Ioana Petrescu Ifjúság és sport: Gabriela Szabo Közlekedés: Dan Șova Költségvetés: Liviu Voinea (tárca nélkül) Kutatás: Mihnea Costoiu (tárca nélkül) Víz- és erdőgazdálkodás: Doina Pană Parlamenti kapcsolatok: Eugen Nicolicea (tárca nélkül) Energiaügy: Răzvan Nicolescu (tárca nélkül) Kis- és középvállalkozások–idegenforgalom: Florin Jianu (tárca nélkül) Távközlés: Alexandru Răzvan Cotovelea Társadalmi párbeszéd: Aurelia Cristea Határon túli románok: Bogdan Stanoevici
„A protokollum kimondja: a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem ügyének az egyetem magyar és román oktatóinak 2012-ben aláírt megállapodása szerint kell megoldódnia.” Kovács elmondta, hogy az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának folyamatát is felgyorsítanák az új kormányban. RMDSZ-prioritásnak számít az alkotmánybíróság által megtámadott decentralizációs folyamat újraindítása is: a szövetség elképzelései szerint minisztériumokra, szakterületekre lebontva kezdenék újra a folyamatot, az eddiginél hatékonyabb jogszabályt terjesztenének a törvényhozás elé. Az észak-erdélyi autópálya ügye a megállapodás infrastrukturális fejlesztések fejezetének vezető tétele: Kovács szerint hamarosan folytatódik az Aranyosgyérestől Marosvásárhely irányába, Gyalutól pedig Nagyvárad felé tartó erdélyi autópálya építése.
A kolozsvári politikus igyekezett megnyugtatni: a Székelyföld területi autonómiáját szabályozó törvénytervezetről sem feledkeztek meg, „belátható időn belül” elkészül, véglegesítését az RMDSZ kormányzati szerepvállalása semmiben sem befolyásolja.
Államfői nem, demokrata-liberális támadás
Az aláírás és Victor Ponta, illetve a Szociáldemokrata Párt magabiztossága ellenére sem automatizmus az új román kormány beiktatása. Traian Băsescu államfő szerint ugyanis Ponta nem állhat a parlament elé egyszerű bizalmi szavazást kérve, mivel két külön kormánytöbbségről, és külön kormányprogramról van szó. Az államelnök azt szeretné, hogy Victor Ponta kérjen ismét kormányalakítási megbízást, miközben maga is kijelentette, hogy a PSD vezérének soha többé nem adna miniszterelnöki mandátumot. Băsescu kijelentette: Alkotmánybíróságon támadja meg az új Ponta-kabinet beiktatását, ha a parlament megszavazza. Politológusok szerint Traian Băsescu fenyegetőzése azért blöff, mert az államelnök nem fordulhat közvetlenül az Alkotmánybírósághoz, ebben az esetben ezt csak egy parlamenti párt teheti meg. A két ellenzéki párt közül a demokrata-liberálisok máris jelezték, hogy az Alkotmánybírósághoz fordulnak.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Magyar szobrászat Erdélyben
Nem az aggodalmas nemzetiségi önmeghatározási kényszer okán szerepel címünkben a „magyar”: a történelmi hűség kötelez a kiemelésre, miszerint egész középkori művészetünk névtelen szoborfaragói magyar mesterek voltak, sőt a 13–16. századi kolozsvári, nagyváradi, gyulafehérvári és csíki kőfaragó műhelyek talán magyarországi építkezéseknek is dolgoztak; s noha a Kolozsvári testvérek, Márton és György európai érvényű (ám majdnem nyomtalanul elpusztult) életműve után, az 1373-as Szent György-lovasszobor térplasztikai forradalmát követően majd négyszáz évig nem találkozunk más, hasonlóan jeles magyar művésznévvel (jeles művekkel azonban igen), a barokkban jeleskedő Hoffmayer Simon, Nachtigall János és Schuchbauer Antal német neve mögött a 18. századi magyar plasztika képviselői rejtőzködnek; a folytonosság pedig a 19. századi s az egész egyetemes magyar szobrászatra jellemző visszaesést követően (Csűrös Antal s a reformkortól megélénkülő építkezések épületplasztikai szükségleteit kiszolgáló mesteremberek tevékenységében, mégis, nyilvánvalóan) megszakí(tha)tatlan az első világháborúig. Attól kezdve napjainkig az erdélyi magyar szobrászat felívelése páratlan jelenség az azonos sorsú közép-európai régióban.
Ezenközben virágzik egy német jellegű, szász középkori, majd újkori szobrászat, egészen a második világháború után a romániai művészeti főiskolákon végzett, de a hetvenes évektől kivándorolt nemzedékig (olyan kiváló alkotószemélyiségekkel, mint például Ingo Glass és Peter Jacobi). S ugyancsak a 20. században, az előző századok névtelen, népi-naiv templomépítő faragómestereinek az utódai „az erdélyi román szobrászat” tanulmánycímre sarkalló (de tudomásunk szerint ugyancsak meg nem írt, meg nem rajzolt) vonulattal gazdagítják az egyetemes román és persze az „egyetemes erdélyi” plasztikát. (Csupán jelzésként említenénk a ma már klasszikusoknak számító, alapító személyiségek közül Romul Ladea, Ion Vlasiu és Cornel Medrea nevét.)
A téma („magyar szobrászat Erdélyben”) azonban ennél is összetettebb, ha arra gondolunk: hány erdélyi születésű tehetség kereste boldogulását az 1920 utáni nyolcvan év alatt Magyarországon (például Borsos Miklós, Dabóczy Mihály, Megyeri Barna), Bukarestben (például Fekete József, Balogh Péter és mások) vagy messzebb külföldön (például Borbereki Kovács Zoltán, Étienne Hajdú István, Kemény Zoltán, bukaresti évei után Román Viktor és mások); mert akkor ezek az életművek miként kapcsolódnak az erdélyi szobrászat fejlődési-állapotbeli mozzanataihoz, kell-e kapcsolódniuk s miért, illetve: az egész huszadik századi regionális esemény- és stílustörténet mennyiben érdekes az egyetemes s ezen belül az összmagyar szobrászat képe, alapvető értékei, tendenciái szempontjából.
Végül: a „semmitmondó”, kincstárinak tűnő címadás és kérdésfelvetés már csak azon egyszerű oknál fogva is indokolt, mert az erdélyi magyar szobrászat – Romániában található. S könyvnek tervezett tanulmányom jelenlegi, inkább csak tematizáló, vázlatjellegű változatában megállapításaim és kijelentő mondataim is elsősorban kérdéseknek tekinthetők, még ha a kérdőjelekkel igyekszem is takarékoskodni. Ebben a változatban mindenképpen a 20. századi s kiemelten az utolsó fél évszázad, tehát a kortárs erdélyi szobrászat jelenségeit, problematikáját szeretném érinteni. Az előzmények, a művészettörténeti háttér azonban oly gyönyörű, hogy sajnálom kikapcsolni a reflektort, mielőtt esetleg velem tartó olvasóim figyelmét néhány pillanatra erre ne irányítanám.
Az erdélyi művészettörténet legkiválóbb kutatói, az alapművek szerzői – Balogh Jolán, Kelemen Lajos, Entz Géza, László Gyula, Keöpeczi Sebestyén József, Bíró József, B. Nagy Margit, Dávid László, Kovács András stb. – elsősorban az építészeti örökség emlékanyagát és stílustörténeti mozzanatait vették számba, tárták fel, rendszerezték és elemezték. A szobrászat, a festészet s az iparművészet többnyire csupán az alapkutatásokkal elválaszthatatlanul összefüggő témaként szerepel műveikben; illetve a gazdag egyházi festészet (freskók, szárnyas oltárok, festett mennyezetek stb.) nagyobb hangsúllyal, különösen Kelemen Lajos és László Gyula esetében. Nem azért, mert nem szándékoztak volna például a szobrászat történetével is foglalkozni, hanem mert az épített hagyaték kutatása, a leletmentés- és feldolgozás (esetleg helyreállítás) mindig sürgős volt, s ha ennyi nagy tekintélyű szakember is alig tudta az évszázadokon át örökké tragikus történelmi események romjaiból kimenteni a művészettörténeti rekonstrukcióhoz szükséges elemeket, akkor a plasztikai tevékenység majd évezredes történetének a kutatására is egy-két „egész embernek” kellett volna, kellene életét áldoznia. (Ez egyébként nem „erdélyi elmaradottság és adósság”, hiszen magyarországi viszonylatban is csak egy-egy korszaknak, műcsoportnak, vonulatnak vagy személyiségnek volt/van ilyen érdeklődésű kutatója, s például éppen a 20. század szobrászati képe sem állt össze egyetlen antológiává.)
Magam is csupán elindultam az eddigi erdélyi szakirodalom szobrászati vonatkozásainak az összesítése felé, de egy-egy idézet fénye máig meghatározza tájékozódásunkat:
Entz Géza: „A középkori művészetben a szobrászat és festészet különösen vidéki műemlékeknél, nem tekintve a szárnyas oltárokat, szinte kizárólag az építészettel kapcsolatban jelenik meg. Kiváltképpen a plasztika veszíti el önállóságát, és alig emelkedik túl az építészeti díszítés keretein.”1
Balogh Jolán: a Kolozsvári testvérek, „Márton és György […] művészete a jövő fejlődés irányát jelző, úttörő jelenség. Azok a problémák, melyekkel ők foglalkoztak: az álló alak, az ágaskodó lovas és a lépő lovas szobrászi megfogalmazása a renaissance legfőbb problémái lesznek a következő századokban.” „Az emlékek hosszú során figyelhettük meg […] a renaissance formák meghonosodását […] és e folyamatban a helyi mesterek formafelfogásának mind erősebb megnyilvánulását. Mennyi logika és mennyi ízlés mutatkozik mindkét irányú átformálásban! Mennyire érzékenyek voltak a helyi mesterek a múlt hagyományai iránt, és ugyanakkor mily nagy fogékonyságot tanúsítottak az új stílussal szemben.”2
B. Nagy Margit: „Ha Kolozsvár város levéltárának áttekintése után a barokk mesterkörről az eddigieknél valamivel többet is tudtunk mondani, nem tagadhatjuk, hogy mestereink tevékenységével kapcsolatosan még sok kérdőjel meredezik a kutató előtt. […] Azonban világosan kitűnik, hogy a XVIII. század folyamán Kolozsváron valóban jelentős mestergárda alakult ki, mely a század vége felé haladva mindinkább kiterjesztette hatáskörét a távolabbi vidékekre is.”3
Bíró József: „Erdély klasszicista kori szobrászata az előző korszakokhoz képest hanyatlást mutat; a barokk kor nagy mestereihez fogható művészt nem ismerünk. Alig egynehány szobrász nevét hozta felszínre a kutatás, ki Erdélyben született, s itt is dolgozott, de műveik értéke sem emelkedik az átlag fölé; a jelentősebb feladatokat jórészt külföldi mesterek kapják.”4 (A Kolozsváron 1883-ban megnyílt első csoportos erdélyi képzőművészeti kiállítás anyagában egyetlen szobrászati mű sem szerepelt.)
A romanika, a gótika, a reneszánsz és a barokk ismeretlen (de a fennmaradt emlékek tanúsága szerint a korabeli építészettel egyenrangú műveket létrehozó) szobrászai sorának névtelenségét oldja fel a 19. és 20. század fordulóján Köllő Miklós (Gyergyócsomafalva, 1861 – Budapest, 1900), aki alig lép be a 20. századba, máris távozik, Istók János (Bácsfalu, 1873 – Budapest, 1972), akinek egyetlen szobrát sem állították fel idehaza, és Kolozsvári Szeszák Ferenc (Kolozsvár, 1881 – Arad, 1919), tünékeny, rövid élete alatt reánk hagyva a nagyszalontaiArany Jánost a Csonkatorony falán.
Már-már úgy tűnik, hogy az 1867-es kiegyezés s a magyar állami újjászületés nyomán sarjadt szellemi-közművelődési önrendelkezés hulláma Erdélyben is kiegyenlíti a nemzeti összetartozás plasztikai kifejezése terén évszázadok alatt felhalmozódott adósságokat: Kolozsváron 1902-ben felavatják az egész magyar nyelvterület legszebb Mátyás király-szobrát, s ugyancsak Fadrusz János Wesselényi-emlékművét meg Tuhutum-oszlopát Zilahon, Köllő Miklós segesvári szobrával (ma Kiskunfélegyházán) megszületik az első hiteles Petőfi, marosvásárhelyi Kossuthjával és Margó Ede 1907-ben Nagyváradon felállított Szacsvay-emlékművével pedig talán itt is elkezdődne az egész Kárpát-medencét behálózó szabadságharc-emlékművek kultusza. A trianoni békeszerződés azonban túl magas küszöböt állított e folyamatok útjába ahhoz, hogy az erdélyi társadalom érvényesíteni tudta volna igényeit a történelmi és kulturális identitását erősítő emlékhelyek kialakítására, s hogy az erdélyi városok is a „szobrok városaivá” válhattak volna, mint a magyarországiak, éppen az első világháborút követő évektől kezdve.
És mégis, néhány „nagy kezdeményező”, Gallasz Nándor (Temesvár, 1893 – Temesvár, 1949), Szervátiusz Jenő (Kolozsvár, 1903 – Budapest, 1983), majd Fekete József (Vajdahunyad, 1903 – Nagyvárad, 1979), Izsák Márton (Galócás, 1913), Kós András (Sztána, 1914), valamint néhány lelkes, szorgalmas kismester, például Sarkadi Sándor (Dobra, 1887 – Szatmárnémeti, 1959), Szabó Vera (Kiskunfélegyháza, 1890 – Kolozsvár, 1966), Vágó Gábor (Belényes, 1894 – Szeged ?), Csapó Sándor (Szabadka, 1913 – Szatmárnémeti, 1979) és mások két világháború közötti, áthidaló-közvetítő tevékenysége nyomán 1945 után megtörténik „a nagy robbanás”, egy olyanplasztikai kultúra kibontakozása, amelyben az évszázadokon át halmozódó mesterség-, anyag- és formatapasztalat, a háziipar és a népi tárgykultúra szűk lehetőségeibe fojtott alkotó lelemény és önkifejező kényszer igazolódott s találta meg végső értelmét.
E „robbanás” jelentőségét, méreteit és minőségi mutatóit egyelőre (jelen tanulmány keretében) pusztán egy névsor tényszerű közreadásával idézném fel; akik valamennyire jártasak az elmúlt ötven év művészeti-kiállítási életében, csupán egy név olvastán is fel tudják idézni a hozzá kapcsolódó művészi élményeiket; a kevésbé tájékozottak számára pedig talán éppen a „mennyiségi mutató” kelthet érdeklődést a téma iránt. A fentebb említett „nagy kezdeményezőket”, akiknek a munkássága természetszerűen átnyúlik a második világháború utáni időszakba (sőt ekkor kulminál), nem vettem fel ebbe a felsorolásba, de az életkori, nemzedéki időrendet következetesen érvényesítem:
Orgonás András (Urgendotte-Michigan, USA, 1909 – Temesvár, 1990)
Kósa Huba Ferenc (Losonc, 1910 – Kolozsvár, 1983)
Benczédi Sándor (Tarcsafalva, 1912 – Kolozsvár, 1997)
Csorvássy István (Szászrégen, 1912 – Marosvásárhely, 1986)
Szobotka András (Temesvár, 1916 – Temesvár ?)
Balaskó Nándor (Érszalacs, 1918 – Tauberbischofsheim, 1996)
Márkos András (Kolozsvár, 1919 – Kolozsvár, 1972)
Vetró Artúr (Temesvár, 1919 – Kolozsvár, 1992)
Balogh Péter (Micske, 1920 – Bukarest, 1994)
Timár Margit (Livezény, 1923 – Brassó, 1995)
Löwith Egon (Kolozsvár, 1923)
Szederjesi András (Nagymedesér, 1926)
Orbán Áron (Boldogfalva, 1927 – Székelyudvarhely, 1978)
Puskás Sándor (Kolozsvár, 1928)
Nagy Géza György (Sajószentandrás, 1928)
Kulcsár Béla (Marosvásárhely, 1929 – Marosvásárhely, 1976)
Székely József (Erdőszentgyörgy, 1929)
Gyerkó Mária (Rákos, 1930)
Szervátiusz Tibor (Kolozsvár, 1930)
Kondrák Károly (Újszentanna, 1930)
Tirnován Ari-Vid (Segesvár, 1933)
Németh Antal (Sepsibükszád, 1933)
Lőrincz Lehel (Türe, 1933)
Hunyadi László (Dombó, 1933)
Tőrös Gábor (Torda, 1934)
Bálint Károly (Lőrincfalva, 1934)
Korondi Jenő (Marosvásárhely, 1935)
Farkas József (Nagysármás, 1936)
Péterfy László (Nyárádselye, 1936)
Orlowski-Balogh Edit (Topánfalva, 1936)
Demeter Vilmos (Mezőzáh, 1936)
Venczel Árpád (Korond, 1937)
Román Viktor (Homoródszentmárton, 1937 – Saron-sur-Aube, 1995)
Szakáts Béla (Székelyudvarhely, 1938)
Jecza Péter (Sepsiszentgyörgy, 1939)
Kotsis Nagy Margit (Csíkszereda, 1939)
Gyenge Imre (Középajta, 1939 – Nagyszeben, 1986)
Gergely István (Csíkkozmás, 1939)
Kovács Ernő (Marosvásárhely, 1940)
Fekete Jozefina (Gyulafehérvár, 1941)
Suba László (Makfalva, 1941)
Dienes Attila (Marosvásárhely, 1942)
Kádár Károly (Tancs, 1943)
Váró Márton (Székelyudvarhely, 1943)
Lugosi László (Zilah, 1944)
Ferencz Ernő Lajos (Csíkszereda, 1944)
Krupiczer Antal (Kapnikbánya, 1944)
Kiss Levente (Gyergyóalfalu, 1944)
Baróthy Ádám (Marosvásárhely, 1945)
Zagyva László (Bayerisch Eisenstein, 1945)
Petrovits István (Kökös, 1945)
Domokos Lehel (Avasfelsőfalu, 1945)
Tornay Endre András (Zetelaka, 1946)
Burján Emil (Gyergyószentmiklós, 1947)
Balázs János (Nagybánya, 1947)
Várvédő István (Nagybánya, 1947)
Benczédi Ilona (Korond, 1948)
Kocsis Előd (Abafája, 1948)
Vetró András (Temesvár, 1948)
György Albert (Lövéte, 1949)
Bocskai Vince (Szováta, 1949)
Bodó Levente (Lövéte, 1949)
Rozsnyay Béla (Marosvásárhely, 1949)
Adorjáni Zoltán (Szászrégen, 1949)
Adorjáni Endre (Kolozsvár, 1950)
Dóczy András (Csíkszereda, 1951)
Robotos Júlia (Bukarest, 1951)
Vincefi Sándor (Bukarest, 1952)
Horváth Ödön (Marosvásárhely, 1953)
Miholcsa József (Marosvásárhely, 1953)
Egyed Judit (Nagyvárad, 1954)
Gyarmathy János (Nyárádszereda, 1955)
Székely János Jenő (Kolozsvár, 1956)
Ercsei Ferenc (Szászrégen, 1956)
Nagy Ödön (Marosercse, 1957)
Kovács Géza (Marosvásárhely, 1958)
Lakatos Pál (Kispeleske, 1960)
Vargha Mihály (Kézdivásárhely, 1961)
Kocsis Rudolf (Köröskisjenő, 1963)
Sánta Csaba (Szováta, 1964)
Kolozsi Tibor (Gyergyóditró, 1965)
A leltárak üdvös voltáról. Mindenképpen fontosak számunkra a leltárak, mert állandóan veszteségeink, hiányaink vannak, és nem minden veszteséglista tételei, értékei fejezhetők ki valutában. Azt például természetesnek tartjuk, hogy a művészeti múzeumok, a múzeumok képtári részlegei, a köz- és magángyűjtemények fenntartása és működtetése elképzelhetetlen leltárkönyvek és a műtárgyakról készült „személyi lapok”: a kartonok nélkül. Értékőrzőbb pénznemekkel megáldott országokban a szakmailag felbecsült érték megjelölése sem hiányzik ezekből a kimutatásokból.
Nekünk a köztéri (bel- és kültéri) plasztikai művekről azonban nincs leltárunk, vagy csak esetenként tartják nyilván értéküket. Tehát a legsürgősebben számba kell vennünk, hogy a már említett, 1914 előtti térszobrainkon kívül vannak-e és hol állnak még a helyükön, esetleg más helyszínen művészi értékű emlékművek ebből az időszakból. Ha csak áthelyezték őket (urbanisztikai rendezés, útépítés vagy a többségi nemzeti ideológia érvényesítése okából), azt is nyilván kell tartanunk és figyelemmel kísérnünk további sorsukat. Zala György aradi Szabadság-emlékműve már „szabadlábon” várakozik újbóli felavatására; Gyergyócsomafalva pedig már megtisztelte szülöttjét, Köllő Miklóst a hajdani Kossuth-szobor másával, amelyet Sánta Csaba öntött bronzba a megőrződött makett felnagyításával. Ezeknél a példáknál sokkal jellemzőbb sajnos az itt következő három megrázó idézet az első világháború előtti köztéri emlékművek sorsáról. Kölcsey Ferenc szobrát 1897-ben leplezték le Nagykárolyban. „A kispiac mellett, a Károlyi-kert kapuja előtt terült el a nagyvásártér, mindjárt a kastélykert után. A gyönyörű parkhoz kapcsolódott az a kis kert, amelyben a szobrot felállították. A költő fedetlen fővel ül egy karosszékben. […] A talapzaton egy táblán a Himnusz egy versszaka volt bevésve. Kölcsey Ferenc nagykárolyi szobrát Kallós Ede mintázta meg, ércbe Párizsban öntötték. […] A harmincas években (1936?) a »Vasile Lucaciu« líceum félrevezetett diákjai egyik éjjel (a rendőrség »éber« felügyelete mellett) lefejezték, majd a megcsonkított szobrot a városháza pincéjébe vitték le. Az 1940-es bécsi döntés után a Regátba távozó városi adminisztráció, jogtalanul, a város tulajdonát képező szobor maradványait magával vitte, és valahol beolvasztották.”6 „A Kőkereszt városunk egyik legrégibb műemlék értékű keresztje. A róla elnevezett téren áll. […] 1760–1790 között állították fel. […] Az 1959-es év egyik éjszakáján kegyetlen kezek talapzatáról eltávolították és ismeretlen helyre hurcolták a régi keresztet. Nyoma veszett. […] 1992 tavaszán a Római Katolikus Plébánia kérésére Tamás István székelyudvarhelyi neves kőfaragó mester díjmentesen faragta ki terméskőből a Kőkereszt ma is látható változatát.”7 „1923-ban eltávolították Kossuth, Bem és II. Rákóczi Ferenc szobrát, a Petőfi-oszlopon lévő domborművet, majd 1923-ban felállították az Ismeretlen Katona, 1924-ben a latinitás (Lupa capitolina), 1930-ban Avram Iancu szobrát…”8
A rendszerváltás óta megjelent, egyébként nagyon hasznos útikalauzok, kalendáriumok, „séták” szövegeiből valósággal ki kell mazsoláznunk a köztéri emlékművek előfordulását, adatait (ha egyáltalán helyet kapnak bennük), de egyik általam ismert kiadványban sem szerepelnek külön fejezetként.
Mielőtt az általunk óhajtott és elkezdett térszobrászati kataszter elkészülne, azt máris leszögezhetjük: a 19. század közepétől az első világháborúig terjedő időszak történelmi, irodalmi, kulturális és vallási jellegű emlékművei elsősorban nem a térplasztika ágazati-szakmai-művészeti problémáinak a kivetülései és megoldásai, tehát nem a szobrászat néz szembe bennük önmagával, hanem a társadalom tart tükröt lelkiismerete elé. (Ez a jelenség, persze később, 1990 után, amikor erre újra lehetőség nyílik – megismétlődik, de ezt a „tiszteletadást” már „saját kezűleg” celebrálhatja; a feladatot elvégző erdélyi szobrász kezét pedig már nem kötik ideológiai vagy politikai feltételek, s képzeletét a 20. századi európai szobrászat tapasztalatai vezérlik.) Tehát „olyan művészeti ág termése, teljesítménye feltáratlan, amelynek alkotásai a nagy nyilvánossághoz szólnak, s amely művészeti ág alapvető jellemzője – léte, tartalma, kifejezése és hatótere révén – a közösségi jelleg s ugyanígy a viszonylagos állandóság”.9
Amikor átlépjük a bűvös 1920-as „határt”, ez a közösségi ösztönzés is megbénul, meg kell bénulnia, hiszen még a világháborúban elesett halottjainknak sem állíthatunk jelet, akik éppen az új államhatalmat beiktató szövetségesek ellen harcoltak. Templomok belső vagy külső falán, cintermeiben, temetőkertjeiben elhelyezett emléktáblákkal s főleg falun róják le kegyeletüket az élők, a megcsonkult családok a helység hősi halottjai iránt.
Pedig éppen ez az esemény s majd a második világháború eleven emléke az, ami újabb s minden eddiginél erősebb közösségi igényt támaszt köztéri emlékhelyek kialakítására, s ennek a két fellobbanásnak az energiája ragadja magával a magyarországi szobrászatot egy általános stiláris megújulás távlatai felé (persze nem elsősorban a világháborús emlékművek vonatkozásában), hiszen már korábban is, de főleg a centenáriumi (1848–49, Petőfi), millecentenáriumi (honfoglalás) és millenniumi (államalapítás, Szent István, kereszténység felvétele) események aktualitását meghaladó plasztikai jelek egész sora emelkedett ki a földből azokban az években, amelyek – akármi lesz a szobrászat mint művészeti ág sorsa az elkövetkezendőkben – a magyarság számára mindig meggyőzőbben fogják az együvétartozást, a világ számára pedig a magyar nemzeti karakter megérzését szolgálni, mint a változó szemléletű történelemkönyvek, a szépségversenyek vagy a szakácsművészeti bemutatók.
A kontraszt érzékeltetése végett azt mondhatnánk, hogy reánk, az erdélyi magyar társadalomra meg éppenséggel a jeltelenség lesz a jellemző az utókor számára, ha csak a trianoni békeszerződés utáni két évtizedet tekintenénk mérvadónak.
De a sommázás még így sem indokolt, ha a két világháború közötti időszak (ismétlem: egyelőre még szerző előtt is homályban lappangó) szerény terméséből csupán például a korszak egyetemes magyar szobrászatát tekintve is az újító, iskolát teremtő személyiségek közé tartozó Szervátiusz Jenő csíkmenasági világháborús emlékművét (kő, 1939) vagy Gallasz Nándor domborművét emeljük ki, amely a hajdani temesvári Munkásotthon homlokzatát díszíti (kő, 1925), és a volt Iparkamara számára faragott Négy évszak allegorikus figuráit.10
Félek ugyan a riasztó eredménytől, de akárcsak az 1920 előtt avatott köztéri szobrok esetében, a két világháború közötti korszak termésének a teljes felmérése is olyan feladat, amely nem tűr halasztást.
Hiszen az nemcsak művészettörténeti, hanem legalább olyan mértékben társadalomlélektani és nemzetiségtörténeti (nemzetrésztörténeti) jelenség és adalék, hogy míg a Trianont követő bénultság egyik pillanatról a másikra radikálisan elvágta a Kárpát-medenceszerte megindult szoborállítási folyamatot, addig az 1940–1944 közötti „visszaállítás”, illetve a közterek művészi elfoglalásának új hulláma továbbgyűrűzött a háborút közvetlenül követő években is, egészen addig, amíg a Magyar Népi Szövetség politikai befolyása védelmet nyújtott a zsenge és rövid életű erdélyi demokrácia keretei között kibontakozó nemzetiségi közművelődés számára. Ez a helyzet gyakorlatilag 1944–1960 között kedvezett az emlékművek születésének, s ekkor is, újra, elsősorban a közigazgatási, közhangulati tényezőktől viszonylag távolibb, függetlenebb vidéki, községi és főleg homogén etnikai környezetben.
Tulajdonképpen még a háború alatt, 1943–44-ben készíti el Bandi Dezső a helybéli ácsokkal közösen, farönkökből és faszobrokból komponált abásfalvi és ravai háborús emlékműveket.11Ugyancsak 1943-ból való a Marosvásárhelyről elszármazott Dabóczy Mihály trachitból faragott Kőrösi Csoma Sándora a várkertben. 1947-ben pedig a „kisszobrász” Benczédi Sándor még monumentalistaként lép az erdélyi művészet színpadára a mezőteremi Benkő-síremlékkel és az ugyancsak világháborús emlékhely gyanánt szolgáló, de máig érvényes tartalmi és formai üzenetet hordozó, korondi Falu-emlékkővel.
Az ötvenes évek „legnagyobb” szobrászati eseményei a Budai Nagy Antal parasztfelkelése emlékművének avatása 1957-ben Bábolna hegyén, amelynek domborművű kompozícióját Kós András faragta kőbe, valamint Izsák Márton – Csorvássy István közös Bolyai-szobra. (Pontosabban: Bolyai János és Bolyai Farkas szobra, Marosvásárhely, 1956–57). Ady Endre születése nyolcvanadik évfordulójának köszönhetően (amelyet még hivatalos, országos megemlékezések kísértek, „törvényesítettek”) Nagyváradon (Vetró Artúr, 1960) és Zilahon is (Balaskó Nándor, 1957) mellszobrot állítanak az emlékét őrző múzeum, illetve hajdani iskolája elé. 1958-ban Kulcsár Béla kitűnő Dózsa György-feje kerül a sepsiszentgyörgyi textilművek kultúrháza előtti parkba; ez annál fontosabb mozzanata témánknak, mert éppen Kulcsár tekinthető az 1944 utáni erdélyi magyar monumentális köztéri szobrászat első meghatározó személyiségének, egy olyan térplasztikai nyelv kezdeményezőjének, amely rövid és tragikus pályájának minden állomásával – 1961: Ajtay Éva síremléke (márvány, életnagyság); 1967: Ijásznő (bronz, 350 cm); 1974: a színház tér térkompozíció (bronz, 170 x 500 x 67 cm); 1975: Szárhegyi Madonna (travertin, 150 x 265 x 100 cm) meg a Pillangó (ugyancsak a gyer-gyószárhegyi szoborparkban, márvány, 40 x 35 x 45 cm) és 1976-ban, halála évében: az agyagfalvi székely nemzetgyűlés és az 1848-as felkelés emlékműve, amelyet végül Hunyadi László és Kiss Levente átfogalmazásában állítanak fel 1990-ben – közelebb vitt a kilencvenes évek feladataihoz. Kulcsár úttörő szerepéhez csupán Tőrös Gábor hetvenes évekbeli műveinek a modernsége mérhető, különösen a nagybányai közigazgatási palota belső terét díszítő kompozíciója (bronz, 1975), az 1978-ban készült, sportcsarnokbeli Tornászlány és a csíkszeredai Jégpalota előtti térben álló, inox acéllemezből hegesztett Jégkorongozók. (E tanulmány írása közben kaptam kézhez legújabb, fantasztikus munkájának, az Axis Mundi című bronz „pillérszobrának” a fotóját, amely a nagybányai villamossági Vállalat belső terét díszíti. Magassága 350 cm.)
Még ha lassanként modorossá válik is állandó elhárító gesztusom, újra le kell írnom: e vázlat keretében csak az elvégzendő elemzések kulcskérdéseit s az egész tematika kiinduló pontjait jelezhetem. Kihagyva tehát a közbenső műveket és jelenségeket, egy újabb (de ugyancsak megszakadt) vonulatra hívnám fel a figyelmet: a Szervátiuszok munkásságára. Szervátiusz Tibor az 1967-es évben készült szamosúj-vári szökőkúttal (réz) és a kolozsvári Magyar Színház előcsarnokában elhelyezett Móricz Zsigmond-mellszoborral éppen csak elkezdi az 1972-től Magyarországon folytatott, rendkívül termékeny belső és külső téralakító szobrászi pályáját; viszont az ő segítsége nélkül nem születhetett volna meg Szervátiusz Jenő két irodalmi tárgyú „menhír”-oszlopa: Tamási Áron síremléke, a „fekete kő” Farkaslakán (trachit, 1971–72) és a Jókai-emlékmű, a „fehér kő” Pápán (1978).
Puskás, illetve már jó ideje Kolozsvári Puskás Sándor (érdekes, ma már Szervátiusz Tibor is nevébe vonta a „kolozsvári” megjelölést) indulását ugyancsak megkülönböztetett monumentális és dekoratív érzékről tanúskodó térplasztikák avatták emlékezetessé („fűszobrai”, az Erdélyben először általa művelt domborított-hegesztett lemezplasztikák, például a kolozsvári Telefonpalota 1971-es külső faliplasztikája, Delly Ferenc 1967-es síremlékének gyönyörű nőalakja, a csíkzsögödi Nagy Imre-emlékház udvarán 1969-ben elhelyezett Ijásznő és Szejkevizes lány stb.), a keményedő diktatúra éveiben azonban ez a vonulat is megszakadt.
Végül a rendszerváltozás előtti időszak – visszatekintve ma már ugyancsak vívmányként tekinthető két megvalósítását említenénk: Márkos Andrásnak a költő születésének 150. évfordulója alkalmából, utolsó éjszakájának színhelyén, Székely-keresztúron felállított, egész alakos, másfélszeres életnagyságú Petőfijét (bronz, 1973) és Jecza Péter kompozíciós elemei révén monumentális térszobrászati rangú Bartók-mellszobrát -- (bronz, 1973).
A hetvenes években a „rácsokon” átcsúszott, fennebb említett művek meg a román tengerparti üdülőzóna kiépítése során magyar szobrászoknak juttatott megrendelések (Balogh Péter, Román Viktor, Vetró Artúr, Puskás és mások), valamint az igényesen kivitelezett politikai emlékművek ritkuló példáitól eltekintve (például Izsák Márton – Csorvássy István Katonaszobra Marosvásárhelyen 1964-ből vagy Balogh Péter A román katona emlékműve 1975-ből Sepsiszentgyörgyön) a rendszerváltozásig jelentős mű már nem születik. Ezenközben viszont két alapvető változás hangolja át a köztéri szobrászat funkcióját és stílusát: egyrészt az erdélyi városok urbanisztikai képének az erőszakos elidegenítése, másrészt, ezzel ellentétes, tehát pozitív folyamatként a korszerű szobrászi nyelv, a modern európai szobrászat trendjeit követő plasztikai kultúra kialakulása az egyre népesebb magyar szobrásznemzedékek kezén. Ennek a kitűnő (és például a Magyarországra áttelepedett vagy idegenbe emigrált művészeink megbecsültségében is lemérhető) plasztikai kultúrának azonban a hetvenes és nyolcvanas évtizedben hiányzanak a kulturális „beágyazódáshoz”, tehát a megvalósuláshoz szükséges politikai és anyagi feltételei. Ezért is távoztak Erdélyből (Romániából) olyan fontos személyiségek, mint például Szervátiusz Tibor, Román Viktor (sajnos ő most már örökre), Tornay Endre András, Adorjáni Endre, Vincefi Sándor, Benczédi Ilona, Dienes Attila, Tirnován Ari-Vid, György Albert, Domokos Lehel, Lugosi László, Székely János Jenő, Lakatos Pál, Zagyva László, Váró Márton, Ferencz Ernő Lajos és mások.
A köztéri szobrászat alkotásai, mint említettük, már eleve a történelmi és művelődési önazonosság tudatának a feltöltekezési alkalmaiként szolgáltak/szolgálnak minden időkben. S nemcsak nálunk, hanem az egész világon. Ezért igyekezett a nacionalista román impérium a kezdetek kezdetétől, tehát 1920-tól eltüntetni, kicserélni a mi tudatunkat erősítő műveket – a saját nemzeti tudatát formáló emlékjelekkel. 1989 után először nyílik lehetőség a hét évtizeden át halmozódó veszteségek, hiányok pótlására, méghozzá immár nem az anyaországból importált művészekkel és művekkel (sőt inkább a tendencia megfordulásának lehetünk tanúi, elég ha csupán Bocskai Vince Gyulán látható, nagy hatású Apor Vilmos-alakjára gondolunk), s az önkormányzati elv meg a civil társadalom szerveződési mozgalma szinte teljes szabadságot biztosít téma, rendeltetés és stílus dolgában.
Most azonban, mintegy a rendszerváltás áraként – a szegénység szab gátat az öntörvényű monumentalitás és a térszobrászati funkciók érvényesülésének; az elmúlt évtized feszített ütemű emlékezetfelfrissítő akciói révén (pozitív értelemben) gomba mód szaporodó emléktáblákban, plakettekben, portré- és mellszobrokban, tehát ebben a gazdag „köztéri kisszobrászatban” valóban csak a legsürgősebb közösségi feladat: a történelmi-művelődéstörténeti-erkölcsi igazságtétel ölthetett testet. Az életünket és művészetünket megsarcoló 20. századnak csak az utolsó 5–6 esztendejében (s legtöbb esetben a magyar államtól vagy civil szervezetektől származó alapítványi és millenniumi pályázati pénzek segítségével) valósulhattak meg az egész alakos nagyszobrászat olyan, az emlékező főhajtás gesztusán túlmutató, valóban urbanisztikai jelentőségű s a kortárs erdélyi magyar plasztika sajátos erényeit sugalló emlékei, mint például Vargha Mihály berecki Gábor Áronja (1992), Hunyadi László Orbán Balázsa (Székely-udvarhely, 1994), Bocskai Vince Bernády Györgye (Marosvásárhely, 1994) és Mikó Imréje, valamint Gergely István Lorántffy Zsuzsannája Nagyváradon (1998).
Külön fejezet: hogyan váltak az emléktáblák plakettjei, a portrék, mellszobrok, valamint a belső és külső téri nagyszobrok révén, mégis, a „szobrok városaivá” az erdélyi városok és kisebb települések az utolsó évtizedben.
Külön fejezet: miként válhat egy-egy szobrászi pálya meghatározó elemévé egy-egy város és/vagy egy egész tájegység plasztikai feladatainak, szükségleteinek a felvállalása úgy, mint például Vetró András esetében Kézdivásárhely és Kézdiszék. (Több tucat különböző méretű és műfajú munkája közül csak jelzésként emeljük ki: Széchenyi István, 1991; Turóczi Mózes, 1993; Bálint Gábor, Szentkatolna, 1994; Ábrahám Árpád és Jókai Mór, Torja, 1994; Bem József, 2000 stb.)
Külön fejezet: az erdélyi magyar kiállítási, tehát kisszobrászat stílusvonulatok szerinti elemzése.
S még más részletkérdések mellett és után arra is választ kellene adni: vajon a kortárs szobrászat védőgyűrűjében könnyebb-e megélni, továbbélni az erdélyi magyar történelem, kultúra és valóság terheit, feladatait és távlatait?
Jegyzetek
1. A középkori székely művészet kérdései. Erdélyi Múzeum 1943/2. füzet. 323.
2. Az erdélyi renaissance. I. Erdélyi Tudományos Intézet. Kolozsvár, 1943. 25. és 106.
3. Reneszánsz és barokk Erdélyben. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1970. 252.
4. Erdély művészete. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. kiadása. Bp. (1944) 150.
5. Reményeim szerint csak azok maradtak ki a névsorból, akik a művészeti életbe még be sem léptek, vagy az elmúlt 7–8 évben végzettek, akiknek a műveivel még nem találkozhattam.
6. dr. Németi János: A hajdani Kölcsey-szoborról. Nagykároly és Vidéke Évkönyv. 1998. 66.
7. Péter Attila: Keresztek Székelyudvarhelyen. Haáz Rezső Kulturális Egyesület. Székelyudvarhely, 1994. 22–24.
8. Fodor Sándor (S.) – Balás Árpád: Marosvásárhelyi útikalauz. Impress Kiadó. Marosvásárhely, 1996. 10.
9. Wehner Tibor: Köztéri szobraink. Gondolat Kiadó. Bp., 1986. 7.
10. Gallasz Nándor neve egyetlen magyar művészeti lexikonban sem szerepel.
11. Ennek ellenére Bandi Dezsőt nem soroltam a szobrászok közé, hiszen az ő művészi és közművelődési tevékenysége, szerepe sokkal szélesebb körű.
Banner Zoltán (Korunk)
nagybanya.ro,

Kötet Szigligeti kevésbé ismert műveiből
Bicentenáriumi könyvet adott ki Szigligeti Ede kevésbé ismert műveiből az Országos Széchényi Könyvtár, valamint a Nagyváradi Szigligeti Színház. A kötetet szombaton mutatták be Nagyváradon.
A Holnap után fesztivál keretén belül megszervezett könyvbemutató során dr. Boka László, a Széchényi könyvtár tudományos igazgatója dr. Sirató Ildikó irodalomtörténésszel, a kötet szerkesztőjével beszélgetett a Szigligeti Színház páholyelőcsarnokában. Mint elhangzott, a négy színmű kiválasztása nem volt könnyű feladat, hiszen – mint Sirató Ildikó elmondta – azok a színházi szövegek, melyek ezidáig nem jelentek meg, valószínűleg pont azért nem láttak napvilágot, mert esetleg nehezen olvashatóak, hiszen szerzőjük nem olvasásra, hanem előadásra szánta ezeket.
Szórakozott
Egyúttal a bőség zavarával is küszködtek, hiszen a Nemzeti Színházban rengeteg még kiadatlan Szigligeti-mű található. Így esett a választás végül a Nőuralom című műre, mely megjelent már ugyan, de nem Szigligeti életében. A Nemzeti Színház 1879-ben adta ki és egy másik alkalommal is megjelent, a múlt század végén. A cím amúgy félrevezető, hiszen a vígjáték pont arról szól, hogy nincs nőuralom. Két házaspár és egy jegyespár beszélget, a nők szerint a nőkre kell bízni a döntést, a férfiak pedig biztosak benne, hogy ők tudják jobban.
A kötet szerkesztője elárulta: remekül szórakozott a Szigligeti-művek böngészése közben, s szeretné, ha a kötet olvasói ugyanígy szórakoznának. A beszélgetés során a közönség megtudhatott egyet s mást a művek rendező-, illetve súgópéldányairól – ez utóbbiak azért is értékesek és szórakoztatók egyúttal, mert a súgók unalmukban esetenként obszcén rajzokkal és tréfás megjegyzésekkel tarkították oldalaikat.
Érintetlenül hagyták
Egy másik mű, mely a kötetben megjelent, a Nadányi címet viseli, szerzőjét valószínűleg a Bánk Bán ihlette, s ugyancsak a becsület témakörét dolgozza fel. Jambikus lejtésű verses tragédia ez, melyet a vers kedvéért érintetlenül hagytak, miközben a többi három színmű esetén emendáláshoz – azaz korszerűsítéshez – folyamodtak. A Nadányi egyébként nagyott bukott annak idején, ugyanis mindössze kétszer játszották el, a következő évadban pedig, miután kissé átdolgozták – még egyszer. Mindazonáltal a kötet szerkesztőjének azért esett erre a műre a választása, mert, mint mondta, összefonódik benne a színház, az irodalom és a nemzeti gondolat.
A jelenlévők a későbbiek során magáról Szigligeti Edéről is megtudhattak egyet s mást – például hogy milyen pályákat szántak számára szülei, vagy hogy miért változtatta meg a nevét. A háromszáz példányban megjelent kötetben az említett műveken kívül a Nagyidai cigányok, valamint A Pünkösdi királynő is olvasható, ára 25 lej és a színház jegypénztáránál is meg lehet vásárolni.
Neumann Andrea
erdon.ro,

A dáciai feliratok két százaléka tartalmaz dák nevet
A Magyar Tudományos Akadémia doktora, TÓTH ENDRE régész, egyetemi tanár A dáko-román kontinuitás elmélete címmel tartott előadást Nagyváradon. A jeles archeológus Szilágyi Aladár interjújában a téma néhány kevésbé ismert aspektusára is kitért.
Mit gondol, pontosabb volna a „dák-római kontinuitás” elméletéről beszélni a „dáko-román kontinuitás” helyett, hiszen a román történetírásban is a „daco-romană”, nem a „daco-română” jelzős szerkezet használatos?
Valóban, ez egy félresikerült fordítás, ami szinte kitörölhetetlenül meghonosodott a magyar közbeszédben.
Ismerjük a leckét, mely szerint miután 106-ban a rómaiak meghódították Daciát, elkezdődött a dák őslakosság romanizálása, ennek eredményeként kialakult egy latin nyelvű és kultúrájú népcsoport, mely a rómaiak kivonulása után is itt maradt a mai napig. E feltételezés első változatát nálunk Mátyás király krónikásánál, Antonio Bonfininél fedezhetjük fel. A teória búvópatakként bukkant elő a 19. század első felében, az Erdélyi Iskola két tagja, Gheorghe Șincai és Petru Maior Budán kinyomtatott könyvében. A derék írástudók viszont csak római eredetről tudnak. Szerintük „a későbbi románok tisztán római eredetűek, keveretlen fajták.” Azóta sokat változott a román szemlélet a kontinuitásról…
Kétségtelen, Dácia különleges tartománya volt a Római Birodalomnak. Dáciára nem mindig alkalmazhatóak azok az ismérvek, amelyek a Római Impérium európai tartományainak a kutatása során előkerültek. A többi tartomány esetenként több mint 400 évig volt római fennhatóság alatt. Dácia viszont csupán 160-170 esztendeig volt a birodalom része, s már 130 év múltán elkezdődött a fokozatos kivonulás. A Római Birodalom egy globalizált impérium volt minden tekintetben. Ugyanolyan volt az építészete, a művészete, az intézményrendszere az Atlanti-óceántól Kis-Ázsiáig. Az európai tartományok mindegyikében azonos módon zajlott le a romanizáció. Ma már tudjuk, ahhoz, hogy a meghódított kelta vagy germán népek rómaivá váljanak, azaz átvegyék a római kultúrát, a latin nyelvet, ahhoz legalább háromszáz év kellett. Ahol ez az időszak nem állt rendelkezésre, ott valami más zajlott le. Ez az egyik dolog, ami megkülönbözteti Dáciát a Római Birodalom többi részétől. A másik az, hogy a rómaiakkal – bármennyire is erőszakos bandaként jelennek meg a filmekben, akik állandóan háborúztak, gyilkoltak, kegyetlenkedtek – nem egészen így zajlottak le a dolgok. Nem szociális érzékenységből voltak kíméletesek, hanem megtanulták azok alatt az évszázadok alatt, amíg a birodalmat kialakították, hogy hogyan kell bánni a népekkel. Hogy azok „önként és dalolva” fogadják el a romanizációt, azaz vegyék át a római kultúrát.
A hódítók bizonyos dolgokba nem avatkoztak bele. Nem nyúltak a valláshoz, a hitvilághoz, a meghódított népek a maguk köreiben továbbra is azt csináltak, amit akartak, csak „meg kellett adni a császárnak, ami a császáré”.
Aztán szépen lassan a meghódítottak elkezdték használni a római eszközöket, tárgyakat, utakat, éppen azért, mert egy több száz éves tapasztalat, kulturális fejlődés révén jöttek létre. Ahogy a meghódított kelták, germánok átvették a rómaiak tárgyi kultúráját, ugyanúgy megkezdődött a szellemi kultúrának is az átvétele, a nyelvvel együtt. Nyilván voltak háborúk, de ezek közel sem jártak annyi áldozattal, mint Dácia meghódítása idején. Dácia elfoglalása egy hosszú, majdnem száz éves háborúskodás végeredménye volt. A rómaiak és a helyi lakosság között rossz viszony alakult ki. Meggyűlölték őket, egyszerűen azért, mert a dákok két esetben, amikor előbb Burebista, majd Decebal alatt egyesítették az erőiket, állandóan támadólag léptek fel a birodalommal szemben, és a Dunától délre fekvő gazdag római városokat fosztogatták. „A dák veszély” állandó fenyegetettséget jelentett, szimbolikus töltetet is kapott a rómaiak számára. Ezt próbálta aztán Traianus megszűntetni, amikor büntető hadjáratot indítottak a dákok ellen. Első menetben nem is gondoltak arra, hogy Dáciában tartományt hozzanak létre, hiszen a Római Birodalom határait Európában a nagy folyók, a Rajna és a Duna képezték. Dácia esetében egy bizonytalan határvonal alakult volna ki, nem olyan jól védhető, mint Európában máshol. A korszak kutatói arra a következtetésre jutottak, hogy a háború első menetében Traianus csak Decebalt akarta legyőzni, de nem akart provinciát alapítani. Azután „a héják”, a római szenátus harcias vezetői ragaszkodtak ahhoz, hogy tartománnyá alakuljon át a meghódított terület. Ez még Traianus uralkodása alatt meg is történt. Elkezdték kialakítani a szokásos közigazgatást, mint bárhol a Római Birodalomban, utakat építettek, táborokat, telephelyeket jelöltek ki. És… keresték a lakosságot. A háború sok véráldozattal járt a dákok részéről, a túlélők az évszázados háborúskodás után sok jóra nem számíthattak, biztos, hogy nagyon sokan elmenekültek a rómaiak elől. Harmadsorban meg aki maradt, azt elvitték katonának. Bárhová máshová. Azok a feltételezések, hogy csak néhány ember maradt életben, az túlzás, ilyet sehol nem írtak le más néppel kapcsolatban, de mutatja, hogy az emberveszteség rendkívül erős volt.
És mi a helyzet a régészeti leletekkel?
A régészeti leletek egyértelműen beszélnek. Azokból következtetni lehet, hogy a dák kultúrának mennyire maradtak nyomai, mennyire éltek tovább a dákok a római korban. A földrajzi neveknek, a vízneveknek a továbbélése nem jelent semmi különöset, mert
a rómaiak ebben is toleránsak voltak, mindenütt meghagyták a régi városneveket, földrajzi neveket, tehát ez nem bizonyíték arra, hogy a helyi lakosság tovább élt volna bármeddig.
Ha valakik helyben maradtak, azok rendkívül kis számban lehettek, nem mutathatók ki régészetileg. Vannak leletek, amelyekből egyértelműen lehet következtetni nem csak a lakosság továbbélésére, hanem arra is, hogy mennyire vették át a római kultúrát. Ezek a római feliratok, amelyek egyértelműen elárulják azt, hogy az állítója római polgár volt, hogy eredetére nézvést dák volt, vagy máshonnan került ide. Körülbelül háromezer felirat került elő Dácia területén, ezek két százaléka tráko-dák. Trák vagy dák, nem lehet igazán megkülönböztetni a személynevek alapján. Ez is azt bizonyítja, hogy a dák lakosság megfogyatkozott. Nem lehet azt sem feltételezni, hogy azért, mert „felmenekültek a hegyekbe”, és nem közösködtek, nem kereskedtek a rómaiakkal. Mert ha így történt, akkor nem romanizálódhattak, nem tanulhattak meg latinul.
Nem beszélve arról, hogy Dácia provincia messze nem fedte le a dákok lakta területeket…
A császárkorra vonatkozó kutatásnak két fontos alapkérdése van, ami mindenhol a birodalomban fölmerül. Az egyik a romanizáció, a másik a kontinuitás kérdése. Hogy mi történt az őslakossággal a római uralom alatt, és mi történt a birodalom felbomlás után? A rómaiak kivonulása után a Germániában, Galliában maradt népeknek maguknak kellett a sorsukról gondoskodniuk. Ha mások nem, az egyháziak, a 4. század végén kiépült püspöki szervezetek, a püspökök voltak azok, akik valamilyen formában megpróbáltak védelmet biztosítani a lakosság részére. Dáciában nem így volt. Dáciában már 118-ban is volt egy olyan háború, amikor fölmerült, hogy a rómaiak elhagyják a területét. Szarmaták és a roxolánok törtek be, s lefűzték Dáciát a birodalom testéről. A drobetai hídnak a faszerkezetét le is bontották, mert attól tartottak, hogy ott törnek be. Kiderült, a birodalom védelme szempontjából Dáciának nincs nagy jelentősége. Nyilván, a 2. század végén az aranybányászatnak köszönhetően vált fontossá, ez ideig-óráig meghosszabbította az ittlétet. A rómaiak nem voltak olyanok, hogy csak úgy, simán átadjanak egy területet. Ezt a császárság korában kétszer tették meg, az egyik Dácia volt, onnan kivonták a katonaságot, a lakosság meg elmenekült. Miért maradtak volna itt? A romanizált rómaiak, akiket a birodalom minden részéből telepítettek ide, nem maradtak itt, hanem átmenekültek a Dunától délre. Számukra külön tartományt alakítottak ki, a Dacia Mediterraniát, amely aztán különféle neveken szerepelt. Ez nagyjából a mai Macedónia, Szerbia, illetve Bulgária nyugati része, az a terület, ahová a menekült lakosság letelepedett. Ez jobbára már görög nyelvterületnek számított, mégis a 4. század végén viszonylag gyakoriak a latin feliratok, tehát latinul beszélő népességet telepítettek ide.
Meggondolkodtató, hogy a germán népek, majd az avarok legalább kétszer több ideig tartózkodtak Erdély területén, mint a rómaiak, mégis ennek nyoma sincs a mai román nyelvben, kultúrában. Ennek egyetlen magyarázata lehet: akkor a románok elei nem éltek abban a térségben, amelyet ezek a germán, illetve avar törzsek elfoglaltak.
Az egyik kulcsszó, ami a román történelemkutatásban a leggyakrabban szerepel, az „autochtónia” fogalma. Az, hogy ahol, amelyik földön most a románok élnek, ők onnan is származnak. A Ceușescu-érában egészen az őskorig visszamerészkedtek egyesek, a neolit korszakban is „megtalálták” a románok őseit. Kétségtelen, hogy a rómaiak 150 éves ittléte nem volt elegendő a romanizációra. Érdekes dolog, s fontossá válhat tudományos szempontból – ugyan még sok nyomát nem láttam –, a késő római, a 3. századi dáciai temetők feltárása. A 200-as évektől a rómaiak átálltak a csontvázas temetkezésre, tehát nem égették el a halottaikat, hanem eltemették. Ilyen temetőket eddig Dácia területén nem tártak föl. Ez világosan mutatná, hogy egy bizonyos idő után, a 3. század végére itt minden megszűnt. Olyan lelet nem került elő, ami 271 utánra keltezhető. Túllépve a dák-római kontinuitás kérdésén, ezeknek a síroknak a föltárása fontos lenne a birodalom szempontjából is, mert ez egy teljesen fix időhatárt mutatna a leletekre, arra, hogy bizonyos tárgyakat, eszközöket használtak-e 271 után is. A kronológia tekintetében az ember mindig keresi a támpontokat, fölállítja az egyes tárgyaknak a tipológiáját, mozgásait…
A kontinuitás-elméleten belül is több változat van. Már említettük, voltak, akik a tiszta római származásra esküdtek, olyanok még többen, akik a dákok és a rómaiak keveredésére, de akadtak olyanok is, akik a tiszta dák származás hívei voltak.
Amikor a dák-római kontinuitás kérdése beindult, Bonfiniék felfedezték, hogy „jé… itt a hegyekben parasztok élnek, akik valamilyen, a latinhoz hasonló nyelven beszélnek, majdnem olaszul”. Aztán az 1800-as években a nyelvújítások során ez be is következett: olasz, francia szavak garmadáját vették át, az addigi bővebb szláv eredetű szókincsük mellé. A 19. század legvégéig, sőt, a 20. század elejéig tartotta magát az a teória, miszerint a románok Dácia provincia római lakóinak a leszármazottai. S ez a motívum már a 18-19. században is erőre kapott, olyan vonatkozásban, hogy „mi előbb éltünk itt, Erdélyben, mint akár a szászok vagy akár a magyarok”. A 20. század 30-as, 40-es éveiben jött a dákokhoz való csatlakoztatás. Ez elsősorban Daicoviciu nevéhez kötődik, a táborával együtt azt próbálta bizonyítani, hogy ezek a „rómaiak”, akikből a románság kialakult, az egykori dák lakosság leszármazottai, romanizált, latinul megtanult dákok, akik aztán helyben maradtak, és belőlük alakult ki a románság.
Hadd térjünk át a másik elméletre, ez a bevándorlás elmélete. Többféle teória született arról, hogy mikor érkeztek, hány hullámban stb. Erre vonatkozóan találtam egy talán ma már nem annyira megalapozott tanulmányt. De úgy éreztem, amikor elolvastam, hogy korához képest racionális érveket tud felvonultatni. Szerzője 1899-ben jelentetett meg egy írást az Erdélyi Múzeum oldalain, Moldován Gergelynek hívták.
Igen Grigore Moldovan ő, akit a románok renegátnak tartottak…
Ez „a renegát” írástudó a saját népét sokra becsülte, szépeket írt róla, de azt is, hogy: „Hazánkban (értsd: Magyarországon) a román nép által lakott bármely kis területet vegyünk, a nép nyelvében, erkölcseiben, hitvilágában, mindenütt megkapjuk a balkáni ízt.” Moldován főleg Alsó-Fehér megyét, a Mócvidéket tanulmányozta. Pontról pontra, konkrét példák segítségével állapítja meg, hogy viseletben, szokásokban, babonákban, tradíciókban, a hétköznapi élet megnyilvánulásaiban, az önszervezésben is az egész Balkánra jellemző dolgokat fedezett fel. A hivatalos román történetírás hogyan viszonyul ehhez?
A román történetkutatás az eredet kérdésében sosem volt egységes. Általánosabb az a nézet, amelyik Dácia területén kialakultnak tartja a románságot, viszont a jászvárosi egyetem történeti iskolája egészen az 1950-es évekig még azt feltételezte, hogy a románság kialakulásának a helye az Észak-Balkán, a Dunától délre, a délszláv, makedón, Albániával határos terület. Ezért vannak például illíriai, albán eredetű szavak a román nyelvben. Azt nem lehet kétségbe vonni, hogy a román egy neolatin nyelv. Vitathatatlanul a rómaiak leszármazottai bizonyos tekintetben, csak náluk nagyobb volt a keveredés, több az etnikai hatás, mint akár az olasz, vagy spanyol területen, a többi neolatin országban. Ez a két történeti iskola évtizedekig vitatkozott egymással. A források, a leletek azt mutatják, hogy a 12. század vége előtt itt, a Kárpát-medencében nem éltek románok.
Névjegy
Tóth Endre (Szombathely, 1944) római korral és középkorral foglalkozó régész, a Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtárának nyugalmazott főosztályvezetője. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán régész és történelem szakos oklevelet szerzett (1969), 1971-ben egyetemi doktorátust. Előbb a szombathelyi Savaria Múzeumban, majd 1971-től a Magyar Nemzeti Múzeum Régészeti Osztályán dolgozik. 1975-ben az ELTE Régészeti Tanszékén tanársegéd, 1983-tól a Nemzeti Múzeum Régészeti Könyvtárának főosztályvezetője. 1999-ben a történelemtudomány kanditátusa lesz, 2010-ben az MTA doktora. 2012-től a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának docense. Kutatási területei: Pannonia római kori régészete és története; a tartomány késő antik anyagi kultúrája, római epigráfia; Savaria ókori és kora középkori régészete; a magyar koronázási jelvények; a Seuso kincs.
Tóth Endre
Erdélyi Riport (Nagyvárad),

K Ö Z L E M É N Y
A történet közismert, a tények pedig vitathatatlanok.
2002-ben a Királyhágómelléki Református Egyházkerület által, a Széchenyi Terv keretében, az érmindszenti Ady-központ céljaira elnyert 320 millió forint összegű pályázati pénzt a Mudura Alexandru, Kiss Sándor, Lakatos Péter, Biró Rozália, Földes Béla és Szabó Ödön által létrehozott Mecénás Alapítvány, a posztkommunista Medgyessy Péter-kormánnyal összejátszva, eltulajdonította jog szerinti gazdájától. Ezt a pénzt felhasználva, Ady Endre nevét bitorolva, egy konferenciatermet és egy félbe maradt termálszállót épített Nagyváradon.
Az ismert részletektől ezennel eltekintve, 2012 júniusába érkezünk, amikor is a nagyváradi önkormányzat, a Mecénás Alapítvány tetemes összegű adóhátralékai miatt, a 310 ezer euróra becsült Körös-parti ingatlant egyik napról a másikra árverésre bocsátotta. Már ekkor szembeötlött az a lényeges árkülönbség, mely a 320 millió forintos, azaz mintegy 1,1 millió eurónyi pályázati összeg és a 310 ezer eurós kikiáltási ár között tátongott.
A botrányos esetet a „Mecénás” pózában tetszelgő RMDSZ-klikknek akkor még sikerült eltussolnia. De nem sokáig. Múlt héten, az Ady nevén futtatott váradi RMDSZ-központot egy pénzmosás alapos gyanújára okot adó ingatlancsere keretében a Mecénás Alapítvány a Léda Ház fejében az önkormányzat kezére játszotta át – vagyis 1,1 millió euróból „felépült” tulajdonát a 283.000 euróra értékelt neves, de leromlott állapotban található épületért dobta oda cserében.
Ezek után joggal vetődik fel a kérdés: hová tűnt a két ingatlan értékének különbözetét kitevő, mintegy 800 ezernyi euró – a magyarországi adófizetők pénzéből származó pályázati támogatási összeg?!
Gátlástalan cinizmusra vall Szabó Ödön parlamenti képviselő, Mecénás-igazgató azon nyilatkozata, mely szerint: „a Léda Háznak óriási szellemi értéke van, több, mint amit szögben, téglában, gerendákban mérni lehet. Mi az alapítói és a támogatói szándék szerint, Ady Endre kulturális örökségének az ápolásáért hoztuk meg a döntést, hogy elcseréljük a két ingatlant” (sic!). Magyarán szólva: a pályázati pénz több mint 2/3-ad részét nem másért, mint nagy költőnk szellemi örökségének az ápolása végett sikkasztották el.
A politikai erkölcseiben is elbukarestiesedett RMDSZ-vezér hazug állításainak cáfolataképpen hadd idézzük azokat az „Éles megállapításokat”, melyeket Gáll András Levente volt államtitkár megbízásából, 2011 januárjában a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium szakemberei fogalmaztak meg. A 16 oldalas vizsgálati anyag 57. megállapításában ez áll: „Nem állapítható meg, hogy történt-e elszámolás. A fellelhető dokumentumok nem utalnak arra, hogy megtörtént volna az elszámolás, és készült volna beszámoló a beruházás megvalósulásáról – olyan, ami pénzügyi és jogi szempontból értékelhető volna” (kiemelések az „Éles megállapítások” szerkesztőitől).
A 42. megállapításból viszont az is kiderül, hogy:
„3. A beruházás során elkészült eredmény csak 49 évig illeti meg használati jog alapján a kedvezményezett Mecénás Alapítványt.
4. Tulajdonjoga nem keletkezik az Alapítványnak.
5. 49 év múlva a Nagyváradi önkormányzat tulajdona lesz a beruházás tárgya.
6. Kizárólag üzleti alapú befektetés valósul meg.
7. Beruházás végeredményeként a Román Nagyváradi Önkormányzat gazdagodik.
8. A Magyar Költségvetés pénze nem a határon túli magyarságot szolgálja.
9. A Magyar Kormány nem a határon túli magyarságot szolgálja.”
(Kiemelések az „Éles megállapítások” szerkesztőitől.)
A megállapítások végtére nem is igényelnek kommentárt. Egészen egyértelmű, hogy az etnobiznisz Mecénás Alapítványba tömörült RMDSZ-es bihari képviselői „gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással működtek közre abban, hogy a Széchenyi Terv keretében a Királyhágómelléki Református Egyházkerület és a Magyarországi Református Egyház Tiszántúli Egyházkerülete ne tudja végrehajtani az érmindszenti beruházást” – olvasható a 65. éles megállapításban (kiemelés az „Éles megállapítások” szerkesztőitől).
A mostani, újabb botrányt kavaró váradi ingatlancsere legfeljebb annyiban jelent újat a közpénzek hűtlen elherdálásában, hogy nem 49 év után, hanem máris a nagyváradi önkormányzat kezére játssza át a magyar köztulajdont.
Az évtizedes botránysorozatnak különleges időszerűséget kölcsönöz az éppen most zajló Simon Gábor-affér. Az MSZP volt alelnökével egy gyékényen áruló Szabó Vilmos volt vallásügyi államtitkár, valamint Kiss Elemér volt kancellária-miniszter „határon átnyúló nemzetpolitikája” már annak idején megtalálta opportunista partnereit Zuschlag János határon inneni elvtársaiban, nevezett Szabó Ödön és Tsai személyében, akik Ady Endre öröksége ürügyén a nemzeti közszolgálatot is jól jövedelmező vállalkozásként „privatizálták”. Ők azok, akik elárvult külhoni magyarságunk újrahonosítása mellett a korrupció meghonosításában is élen járnak…
Nagyvárad, 2014. március 10.
Tőkés László
előző királyhágómelléki püspök
Reggeli Újság (Nagyvárad),

Egyházi örökség válaszút előtt
Sok évszázados, esetenként évezredes tapasztalat áll erdélyi magyar történelmi egyházaink mögött: biztos gazdasági hátterük a legnehezebb korokban is mentsvárat jelentett. A lélekszámban fogyatkozó egyházközségek gondja ma mégis az, hogy miként tudják jövőbe mutatóan hasznosítani az elődök által rájuk testált vagyont.
A római katolikus, református és unitárius egyház ma Erdély legnagyobb föld- és erdőbirtokosa, mégis alig akad olyan egyházközség, ahol egyházi vállalkozás keretében próbálnák hasznosítani a vagyont. Hasonlóképpen problémát jelent a peres úton visszakapott ingatlanok felújítása és haszonbérbe adása is. A jövedelmet termelő néhány egyházi vállalkozás inkább kivétel, mint sikerrecept a szociális és oktatási szerepválalláshoz.
Ennek az írásnak az ötlete Egerben, a város alatti pincelabirintusban született meg bennem. Abban a hatalmas földalatti „hálózatban”, amelyet egykoron a katolikus egyház építtetett ki ide hordva a környező szőlőhegyek kiváló nedűjét. Évszázadokon át az egri püspökségnek nemcsak a bora, hanem a hatalma is messze földön híres volt, tudatosítva az utókorban a példásan működő egyházi iskolák, kórházak és egyéb szociális intézmények biztos anyagi alapját. Egerben a szőlő és a bor, az Alföldön a kiváló minőségű termőföld, Székelyföldön pedig a rengeteg erdő jelentette az egyházi élet működésének biztonságos hátterét.
Kívülálló szemében a történelmi egyházak mesés vagyonra tettek szert az elmúlt évszázadokban. Míg a római katolikus egyház vagyonáról, a Vatikán gazdagságáról időnként találgatások jelennek meg a világsajtóban, a szerényebb múlttal és szerényebb körülmények között élő protestáns egyházak gazdasági hátterét egy-egy impozáns belvárosi épület értékével próbálják azonosítani. Román emberektől hallottam többször is, hogy Kolozsvár legnagyobb értéket jelentő belvárosi épületeit vállvetve birtokolja a római katolikus, a református és az unitárius egyház, amiből minden bizonnyal hatalmas bevételeik származnak.
A történelmi örökséggel azonosított egyházi gazdagság mögé általában nehéz bepillantani, a csillogó külső mögött azonban teljesen más kép fogad Erdélyben, mint például a Vatikánban vagy a németországi evangélikus egyházban. A kommunizmus 45 esztendeje lenullázta a történelmi magyar egyházak vagyonát, a rendszerváltás óta eltelt negyed század pedig nem volt elegendő ahhoz, hogy a szelektíven visszaszolgáltatott vagyonrészekkel biztos lábakon álló gazdasági háttér jöhessen létre. A három legjelentősebb történelmi magyar egyház – a református, a római katolikus és az unitárius egyház – képviselőinek segítségével kerestük kérdéseinkre a választ: szegény vagy gazdag a mai egyház, illetve miként tud sáfárkodni a javaival?
„A rendszerváltás nagy illúziója volt, amikor mindenki azt gondolta, hogy ott lehet folytatni az újrakezdést, ahol a második világháború után az egyház kényszerből abbahagyta. Hiú ábrándnak bizonyult” – mondja Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke (lenti képünkön). A megváltozott társadalomban, egy szekularizált világban, működő tőke és gazdasági háttér nélkül vállalkozott az egyház azokra az új feladatokra, amelyeket a ’90-es évek kihívásai közepette vártak el tőle. A történelmi magyar egyházak Erdélyben sok olyan új feladatot is felvállaltak és ellátnak, amelyek alapvetően nem egyházi funkciók: gazdálkodást segítő vagy szociális programokat igyekeztek saját struktúrájukon keresztül beindítani és működtetni, legtöbbször biztos anyagi források hiányában. Kató Béla szerint 25 évvel a rendszerváltás után a nagy kérdés az, hogy ezek az egyházi intézmények mennyire erősödtek meg, vagy mennyire ingatag ma is a jelenlétük?
Ingatlanok zátonyon
A gazdasági háttér rendszerváltás utáni rendezése az eredeti elképzeléseknél sokkal nehezebben, és lassabban haladt – tartja a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség gazdasági vezetője, Varga Rezső. „Nehezen, gyakorta csak peres úton visszakapott épületeink teljesen lelakottak, lepusztultak, általános felújításra szorulnak. Többségükben iskolák vagy szociális intézmények működtek a két világháború között, évtizedek óta nem javították őket, így elképzelhető, mennyibe kerül a tatarozásuk” – vázolja a helyzetet a gyulafehérvári egyházi elöljáró. Hasonló állapotokról beszél a református egyház püspöke is: a néhány visszakapott kollégiumot a föld- és erdőterületek, illetve a járulékos gazdasági épületek nélkül, „csupaszon” vehette birtokába az egyház. Működőképessé tételük volt az elmúlt 25 esztendő legnagyobb kihívása. A néhány templomra és kollégiumra elnyert uniós pályázatokból származó finanszírozás a valós szükségletek töredéke: Kató szerint nem létező pénzükből folyamatosan az ingatlanokra költenek.
Mindhárom erdélyi magyar történelmi egyház a zömében bérházként visszakapott egykori épületeiket csak a nagyvárosokban tudják olyan áron bérbe adni, hogy abból jövedelmük származzon. Ilyen vagyonnal Kolozsváron és Gyulafehérváron rendelkeznek, és kisebb, hasznosítható épületekkel Nagyváradon, Szatmárnémetiben vagy a székelyföldi városokban. Bérleményekből származó fő bevételi forrással mindhárom egyház csak Kolozsváron számolhat, a kincses városban visszakapott ingatlanok azonban sok millió eurós beruházásra szorulnak.
„A kolozsvári többszintes, belvárosi Metropol épület teljes egészében egyházi tulajdon volt az államosítás előtt. A mintegy ötven lakásból álló épületegyüttesben hét lakrészt és a kereskedelmi célokra bérbe adható földszinti részt kaptuk vissza. Sürgősen javítani kellene az épületet, de az ott lakóknak nincs rá pénzük, az egyház pedig nem tudja magára vállalni a teljes felújítást” – magyarázza Kató Béla. Egy-egy hasonló épület több millió eurót is felemésztő teljes felújításának költségei bérleti díjakból 20 év alatt sem térülnek meg, felújítás nélkül viszont képtelenség reális árat fizető bérlőt találni. Ezek az ingatlanok tehát inkább viszik a pénzt, mint hozzák.
Némileg jobb helyzetben van a római katolikus és az unitárius egyház. Az unitárius püspökség néhány olyan üzlethelyiséggel, és irodának kiadható épülettel rendelkezik Kolozsvár belvárosában, amelyek a 2009-ben kirobbant gazdasági válság előtti években jelentős bevételt eredményeztek. „A püspökség négy-öt, piaci áron bérbe adható kolozsvári ingatlannal rendelkezik, ezek jelentik a fő bevételi forrásunkat” – magyarázza Dácz Tibor, az Unitárius Püspökség gazdasági tanácsosa. Míg 2009-ig az volt a fő szempont, hogy magyar vállalkozó legyen a bérlő – bőven akadt jelentkező, volt kiből válogatni –, ma annak is örülnek, ha a néhány évvel ezelőtti bérleti díjak feléért találnak valakit. A nagy cégeket részesítenék előnyben, amelyek több garanciát jelenthetnek arra, hogy egyik napról a másikra nem húzzák le a rolót, de ez az egykori szempont is ma már illúzió. Akárcsak más bérbeadó, az egyház is kárral maradt az elmúlt években a cégek csődbe jutása nyomán, akiktől bírósági úton sem lehet behajtani a bérleti díjakat. Közös üzletpolitika, hogy ha jóval olcsóbb áron is, de bérlőt kell találni a kiadható ingatlanok számára.
Földalapú támogatásból élnek
Ma Erdélyben az egyházak a legnagyobb szántóföld-, legelő-, kaszáló- és erdőtulajdonosok. A falusi közösségek megváltozott életformája, a mezőgazdálkodásból származó alacsony jövedelem a magyarázata annak, hogy az egyházközségek, illetve a püspökségek bevételeiben nem számottevő tétel a mezőgazdasági tevékenységekből származó jövedelem. Dácz Tibor nem ismer olyan gyülekezetet a 125 egyházközségből álló erdélyi unitárius egyházban, ahol maga az egyházközség foglalkozna gazdálkodással, pedig a visszakapott egyházi birtokok falvanként a néhány hektáros területnagyságtól több száz hektárig terjednek. „Ahol lehetőség van rá, a földeket egy-egy helyi társulásnak adják haszonbérbe, vagy egyházhoz közeli gazda dolgozza meg. A földekért járó hektáronkénti földalapú támogatás viszont az egyházat illeti meg, kisebb gyülekezetek esetében ez fontos bevételi forrás” – összegzi az unitárius egyház gazdasági igazgatója.
Az Erdélyi Református Egyházkerület mintegy 600 gyülekezetében is az egyházi földek és kaszálók után származó egyetlen reális jövedelem az uniós területalapú támogatás, amit az egyház közvetlenül ugyan nem igényelhet, de a földjeit használó hívei befizetik azt a gyülekezet kasszájába, kiegészítve vele az egyháztagok egyházfenntartási járulékát.
Nagy erdő hoz jövedelmet
Az 1991-ben elfogadott első földtörvény még 10 hektárban határozta meg a visszaszolgáltatható mezőgazdasági és erdőterületek nagyságát, a későbbi módosítások, illetve az idevágó új jogszabályok az egyházak esetében is eltörölték a visszaigényelhető mezőgazdasági területek felső határát. A nehézkesen induló, hosszú éveken át tartó erdőrestitúció ma már egyértelműen pozitív hozadékaként az egyházi erdők és földek legalább 85 százaléka került vissza a jogos tulajdonosokhoz. Dácz Tibor szerint azonban itt is a nagy számok törvénye érvényesül: az erdőgazdálkodásból annak a gyülekezetnek származhat jelentősebb jövedelme, ahol száz hektárt maghaladó erdőterület került birtokba. A 15-20 hektáros egyházi erdő tűzifát biztosít az egyházközség számára, és 4-5 évente akár 10-15 ezer lej jövedelmet termelhet, de ennél többet elvárni nem lehet.
A gyülekezeti erdők minősége jelentős mértékben függ attól, hogy a visszaszolgáltatásban partner volt-e a helyi önkormányzat. Ahol a helyi községi vezetők magyarok, nagyobb arányban jutott jó minőségű erdőhöz az egyház, szemben az olyan településekkel, ahol a visszakapott erdők többsége már meg volt csonkítva. A jó erdőt meg lehet őrizni – a kilencvenes évek tömeges erdőirtása már a múlté –, legfentebb kisebb lopások történnek, amit az erdészeti kerületnek kötelessége megtéríteni. Néhány egyházközség viszont a letarolt erdőkkel pórul járt, hiszen 30-40 éves fákból alig van mit vágni – a kitermelhető tölgy- vagy bükkerdőnek legalább 70-80 évesnek kell lennie. Hogy mennyire függ az erdő minőségétől a jövedelmezőség, jól bizonyítja az Unitárius Püspökségnek a Kolozsvár közelében visszakapott 260 hektárnyi erdeje, amely öt éven át csak vitte a pénzt, jövedelmet viszont nem hozott. Az üzemterv szerinti néhány hektáros tarvágással tavaly tettek szert az első bevételekre.
Erkölcs és kockázat
A 45 év kommunizmus nemcsak egyházi vagyont kobzott el, hanem az emberi tudatot is alaposan átformálta. Ezzel hozható összefüggésbe az a szomorú felfedezés, miszerint az előző évszázadok gazdálkodó, a kor követelményei szerint vállalkozó egyház helyett ma egy gazdaságilag sokkal kiszolgáltatottabb egyház keresi a továbblépés lehetőségeit. Az egyházközségekben indult egyházi vállalkozások általában rosszul sültek el, a gyülekezet tagjai között háborúskodást, nézeteltéréseket okoztak, ezért az egyház vezetősége nem bátorítja az egyházi keretben létesített helyi cégek működését. Kató Béla ezt azzal magyarázza: a közösség nem arra való, hogy vállalkozást vezessen. Ez vállalkozó szellemű emberek feladata, akinek ehhez tehetsége van, az általában létrehozza saját vállalkozását. A farmgazdálkodással, gépparkkal, tejgyárral, sajtfeldolgozással vagy pékséggel próbálkozó egyházközségek cégei sorra megbuktak. A püspökség ezért azt szorgalmazza, hogy amely gyülekezetnek hasznosítható vagyona van, inkább adja bérbe, és az abból származó jövedelmet használja. Kevesebb kockázattal jár, kisebb, de biztosabb jövedelmet ígér.
Dácz Tibor szerint nehéz nyereségessé tenni egy egyházi kötődésű céget. Egy vállalkozás vezetése egyrészt más erkölcsi normák szerint működik, másrészt bizonyos kereteken túl az egyház nem kockáztathatja a közösség vagyonát. Az egyházi vállalkozásoknak kiszámíthatónak kell lennie: egy étkezde, kisvendéglő, panzió még megfelel a célnak, nagyobb befektetéstől azonban ódzkodnak a tanácsok. Azzal viszont a szakember is egyetért, hogy e vállalkozás célja is a profittermelés: ahol működő, életképes cégek maradtak fenn, ilyen szempontok szerint üzemelnek. Az unitárius egyház korszerű konyhából, iskolai étkezdéből, kisvendéglőből és catering-szolgáltatásból álló, mintegy húsz embert foglalkoztató kft.-je is ilyen meggondolásból alakult 2010-ben. Mintegy ötszáz menüt állítanak elő naponta saját iskolájuk és más iskolák diákjai számára. Azon túl, hogy fontos közösségi célt szolgál, ma már közelebb áll a profittermeléshez, mint induláskor. Hasonló meggondolásból működteti a római katolikus egyház a kolozsvári Agape vendéglátó központot, amelyben önkiszolgáló és à la carte éttermek, valamint szálloda üzemel. Kisebb méretű, de hasonló célt szolgáló egyházi étkezde működik Marosvásárhelyen is.
Erdélyben kissé szokatlannak mondható a református egyház nyugdíjintézete által finanszírozott két székelyföldi törpe vízi erőmű felépítése és üzemeltetése: a Madarasi Hargitán, Szentkeresztbányánál és az Úz völgyében megejtett beruházás, a püspök szerint nem túl nagy befektetés, de jól követhető és biztos jövedelmet ígér. És ezzel nagyjából le is zárul a pozitívnak mondható egyházi vállalkozási példák sora: működésük inkább egyedi jelenségként értékelhető, mint általánosan elfogadott, gazdasági receptként.
Erdély legnagyobb egyházi közösségében, az Erdélyi Református Egyházkerületben működő vendégházak, iskolai vagy egyéb étkezdék, ifjúsági központok profitot ugyan nem termelnek, de jórészt önfenntartók. A római katolikus egyház szociális szerepvállalása folyamatos forráshiánnyal küszködik. „Az állami költségvetésből származó támogatások lefaragása igen érzékenyen érinti Erdélyszerte a több száz beteg ellátását. A kieső pénzt külföldre küldött segélykérésekkel próbáljuk pótolni. Az egyháznak belső erőforrások már nem állnak rendelkezésére” – mondja Varga Rezső.
Szórványmentés
Az erdélyi magyarság hihetetlen ütemű fogyásának legbiztosabb jele a gyülekezetek elöregedése és elnéptelenedése. A következő 10-20 év során a történelmi magyar egyházak legnagyobb kihívása fenntartani a lelkipásztori állást olyan gyülekezetekben is, ahol a hívek létszáma a kritikus határ alá esik. Ez a katolikus, a református és az unitárius egyházvezetőség számára egyformán gondot jelent. A lelkészi és más egyházi alkalmazottak fizetésének alapját jelentő, minimálbér nagyságú állami támogatást a legkisebb gyülekezetekben nem képesek megfelelő mértékben pótolni. Gazdaságilag biztos lábakon álló, erős egyház kellene ahhoz, hogy az elszórványosodó erdélyi magyar gyülekezetek alá egyféle „szociális hálót” tartson. A hívek adományaiból és az egyházi birtokokból évszázadokon át önfenntartó történelmi magyar egyházaink új gondokkal szembesülnek.
Nyugati példák
A fejlett nyugati államokban – Németországban és Ausztriában például – az állami adókkal és illetékekkel begyűjtött egyházfenntartói támogatás rendszere széleskörű anyagi biztonságot jelent az egyházközségek számára, azonban az egyház intézménye az állammal szemben nem élvez akkora autonómiát, mint Erdélyben. A német állam a lelkészi fizetés folyósítását legalább 1700 egyháztaghoz köti, kisebb egyházközségek csak közösen vállalhatják a lelkészi állás és más egyházi alkalmazottak fenntartását. A német egyházi rendszer stabil és kiszámítható, de a gyülekezetek szekularizációs- és népességfogyása ott is számottevő. A fenntarthatatlan templomokat eladják, sok gyülekezetet pedig összevonnak.
Egyházi elöljáróink szerint sokkal több pénz jut templomok, egyházi műemléképületek felújítására: az állam által finanszírozott programok lebonyolításába sok civil szervezet is bekapcsolódik, az egyház teherviselése ott az erdélyinél kiegyensúlyozottabb. A gyülekezeti vagyonból származó bevételeket erre szakosodott pénzügyi alapokban őrzik, amelyek hosszabb távú biztonságot jelentenek az egyházközségek számára.
A legnagyobb probléma a szórványkérdés: miként lehetne a legnehezebb helyzetben levő gyülekezeteknek anyagi támogatást nyújtani? Jelenleg például 70–80 katolikus plébánia van kritikus helyzetben, de a dél-erdélyi szórvány – amely negyedszázad alatt elveszítette lakossága felét – egyre inkább terjed Erdély más vidékei fele.
„Száz évvel ezelőtt Szász Domokos püspök azt írta évi jelentésében, hogy hatezer fővel nőttünk. Én minden évben azt írom le, hogy hatezerrel csökkentünk. Ez azt hozza magával, hogy bizonyos területekről óhatatlanul ki fogunk vonulni” – villant fel Kató Béla püspök szomorú jövőképet. Folyamatos lélekszámveszteség mellett az egyház jövőjét csak őszinte helyzetelemzéssel lehet kezelni. A közösség nem fogja elbírni, ha egy templomot, egy lelkipásztort nem ötszáz, hanem ötven embernek kell eltartania. A Szászföld példája a magyar szórvány számára is elriasztó. „A kárpát-medencei magyarságnak, de egész Európa megmaradásának az a gyökere, hogy képes-e áttörést elérni a gyerekvállalás terén? Ha nem, erre a földre idegenek fognak jönni. Mi is megéltük ezt az állapotot ezer évvel ezelőtt, amikor elnéptelenedett, üres helyre telepedtünk le. Az európai civilizáció, az egykézés, az önző életmód ezt a jövőt tartogatja az egész kontinens számára. Iskoláink és templomaink csak akkor maradnak fenn, ha az erdélyi magyarságnak lesz megfelelő utánpótlása” – fogalmaz Kató Béla. A jövőt csak egy számbelileg megerősödő egyház biztosíthatja: a hiányzó lélekszámot semmilyen gazdasági csodával nem lehet pótolni.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Szabadságról több megközelítésben
A központi ünnepségüket nem Háromszéken szervező erdélyi magyar politikai szervezetek vezetői, illetve Tőkés László EP-képviselő is a szabadság motívumát emelte ki ünnepi beszédében: Kelemen Hunor RMDSZ-elnök azt, hogy az erdélyi magyarságnak mindennap meg kell küzdenie a szabadságáért, Bíró Zsolt MPP-elnök azt, hogy ma is érvényes a Szabadság, egyenlőség, testvériség! jelszó, Tőkés László pedig arra figyelmeztetett: mostani szabadságharcunk az autonómiaharc.
Kolozsváron az Új Jobboldal ellentüntetést szervezett, de országszerte incidensek nélkül zajlottak le a március 15-i ünnepségek – ezt Victor Ponta miniszterelnök a hatóságok professzionalizmusának tulajdonította. Kelemen Hunor Szacsvay Imre 1848-as országgyűlési jegyző nagyváradi szobránál mondott ünnepi beszédében kijelentette, az erdélyi magyarság kétségkívül szabadabb most, mint húsz évvel ezelőtt, de szabadsága nem stabil, és az elmúlt időszakban felerősödtek, elszaporodtak a közösség elleni támadások. Úgy vélte azonban, félreismerik a magyar közösséget azok, akik azt hiszik, hogy az szó nélkül hagyja a jogsértések sorozatát. „Ha baj van, mi, erdélyi magyarok nem bújunk el, mi emelt fővel vállaljuk identitásunkat. (...) Nem fordulunk egymás ellen, összezárunk, és egy emberként állunk ki jogainkért” – fogalmazott Kelemen Hunor, aki szerint a mai nemzedék szabadságharca a közösségi jogokért vívott mindennapos küzdelem. Az RMDSZ nagyváradi rendezvényét heves szélvihar és az eleredő eső zavarta meg.
Bíró Zsolt szerint az erdélyi magyarságnak ma is a Szabadság, egyenlőség, testvériség! hármas jelszavával kell utcára vonulnia jogaiért. A Magyar Polgári Párt elnöke Tusnádfürdőn elmondta, Bukarestnek és a nagyvilágnak is méltányolnia kellene az erdélyi magyarok „nyakkendős autonómiaharcát”, azt, hogy a közösség nem erőszakos úton próbálja elérni céljait. Felemlítette, két évtized alatt 600 ezer magyar tűnt el Erdélyből. „Ha a folyamatot nem tudjuk megállítani, az erdélyi szászok sorsára jutunk. Ha nem az ő sorsukat szánjuk gyerekeinknek, unokáinknak, új úton kell elindulnunk” – fogalmazott Bíró Zsolt. Hozzátette, az erdélyi magyarságnak és a székelységnek azon az úton kell tovább haladnia, amelyen tavaly októberben a Székelyek nagy menetelésén elindult. Tőkés László szerint az erdélyi magyarság mostani szabadságharca az autonómiaharc. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke ugyancsak Nagyváradon, Szacsvay Imre szobránál mondott beszédet a nemzeti ünnepen. Megemlítette, a 2014-es évet a partiumi autonómia évévé nyilvánította az EMNT, de nem szabad megelégedni csak a Székelyföld vagy csak a Partium autonómiájával, Erdély autonómiájáért is síkra kell szállni. Arra utalván, hogy Románia jelenlegi himnusza is Petőfi Nemzeti dalából ihletődött, kijelentette: a szabadság egy és oszthatatlan, és egy elnyomó nép soha nem lehet szabad. „Ha minket elnyomnak Romániában, ez a románok korlátozott szabadságát is jelenti” – fogalmazott Tőkés László. Úgy vélte, ma is érvényes az Unió Erdéllyel! jelszó, és kijelentette, a jelenkori szabadság kivívásához a szabadságharc mellett igazságharcra is szükség van. Victor Ponta megköszönte az állami hatóságoknak, hogy nem történtek incidensek a március 15-i rendezvényeken. „Feltűnt, hogy az illetékes állami intézmények milyen professzionalizmussal viszonyultak a magyar nemzetiségű román állampolgárok számára fontos momentumhoz. Az a tény, hogy nem történtek incidensek, a helyzetet feleslegesen kiélező provokációk, azt bizonyítja, hogy a hatóságok jól végezték munkájukat” – áll a kormány sajtóirodájának közleményében, mely szerint Ponta üdvözölte, hogy az állami hatóságok „példát mutattak” civilizált és demokratikus viselkedésből, annak ellenére, hogy időnként „izgató és veszélyes” szónoklatokkal szembesültek, amelyeket megítélése szerint provokációként is lehet értelmezni.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Március 15. egyszerre tanít és emlékeztet
Ez a mi nemzedékünk szabadságharca
A magyarok lakta vidékeken országszerte megemlékeztek március 15-ről. Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese, nemzetpolitikáért felelős tárca nélküli minisztere Kézdivásárhelyen járt, a román sajtó kiemeli, hogy lóháton jelent meg az ünnepség színhelyén.
Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke, miniszterelnök-helyettes Nagyváradon, Szacsvay Imre szobránál mondott beszédet. Tőkés László európai parlamenti képviselő, az EMNT elnöke ugyanott arról beszélt, hogy az erdélyi magyarság mostani szabadságharca az autonómiaharc.
Az alábbiakban részleteket közlünk Kelemen Hunor nagyváradi beszédéből.
Az önkény, az elnyomás ellen lázadókat, a magyar szabadságharc fáklyavivőit 166 évvel ezelőtt az önkény és elnyomás megszüntetésének vágya, a szabadság magasztos eszméje, a szabadon építkező nemzetbe vetett hit indította útra. 166 év elteltével büszkén emlékezünk rájuk és valljuk, hogy az ő céljaik a mi céljaink is, az ő értékeik a mi értékeink is.
Március 15-e a magyarok szabadságharcának az ünnepe. A szabadság iránti olthatatlan vágy ünnepe. De nem csak 48-as forradalomé, hölgyeim és uraim, tisztelt ünneplő barátaim. Mert a magyar nemzet sok szabadságharca közül talán ez a legjelesebb, de ilyenkor, ezen a napon eszünkbe jut 1956, de eszünkbe jut 1989 is, és nem tudjuk feledni az 1990-es vásárhelyi tragikus eseményeket sem. Március 15-e egy olyan nap, amely egyszerre tanít és emlékeztet.
Tanít arra, hogy a szabadság a legnagyobb kincsünk, és emlékeztet arra is, hogy milyen könnyen veszélybe kerülhet.
Idén ünnepelünk és figyelünk. Ünnepeljük a szabadság eszméjét, a szabadságharc fáklyavivőit, de ugyanakkor figyeljük mai ellenségeit, mert a szabadság és különösen egy kisebbség szabadsága nem olyan, mint a célszalag a futópályán. Nem lehet csak egyszer átszakítani, majd nyugodtan hátradőlni és azt hinni, hogy az egyszer megszerzett szabadság örökre megmarad, nem lehet abban az illúzióban élni, hogy a szalag mögötti elérni vélt cél nem kerülhet egyik percről a másikra beláthatatlan távolságra. A szabadság inkább a futópálya maga. A szabadság út egy olyan cél felé, amelyet csak akkor érünk el, ha mindennap megküzdünk érte – és minden nap azzal a tudattal tesszük ezt, hogy másnap újra kell kezdeni. (…) A szabadságért nem csak küzdeni kell, de be is kell lakni azt. Élni vele. Kihasználni. A mi nemzedékünk 25 éve ezt is folyamatosan tanulja, gyakorolja. Ami tegnap elérhetetlennek tűnt, mára megvalósult. De ha nem tűzünk ki új célokat holnapra, a tegnap elért eredmények is veszélybe kerülhetnek. Minden kornak és minden nemzedéknek meg volt és meg van, s a tévedés kockázata nélkül mondhatjuk, hogy holnap is meg lesz a maga szabadságharca, amit fel kell ismernie és meg kell vívnia.
(…) Hogyha arra a kérdésre kell választ adnunk, hogy ma több szabadságunk van-e, mint két évtizeddel ezelőtt, hogy erősödött-e a mi szabadságérzetünk, akkor a válasz egyértelmű igen. De rögtön hozzá is kell tennünk, hogy igen, de nem stabil. A szabadság ellenségei nem szűntek meg, nem tűntek el, a veszély nem múlt el. Ebben a térségben évről évre valakik be akarják bizonyítani, hogy a dolgok még nem dőltek el. Be akarják bizonyítani, hogy a szabadságjogok korlátozása lehetséges, és meg akarják mutatni azt, amit a történelem már számtalanszor cáfolt: azt akarják megmutatni, hogy ha elvesznek egyes népek, népcsoportok szabadságából, akkor nekik több lesz, akkor ők jobban, boldogabban fognak élni. A történelem ezt már számtalanszor cáfolta.
Az elmúlt időszakban szemmel látható módon felerősödtek és elszaporodtak a közösségünk elleni támadások: meg kell küzdenünk minden magyar osztályért és iskoláért, mert nem elég csak az általános rendelkezés, mely szerint lehetőség van anyanyelvünkön tanulni óvodától egyetemig.
Meg kell küzdenünk az anyanyelv használatáért, a kétnyelvű feliratokért, kulturális intézményeinkért. Újra és újra kell kezdenünk a már visszaszerzett ingatlanok megőrzéséért a harcot és csigatempóból kell kizökkentenünk az elakadt visszaszolgáltatásokat.
Közösségi szimbólumainknak folyamatosan nekirontanak azok, akik nem értik, hogy sem tiltás, sem parancs nem tépi ki az ember szívéből a nemzeti lét legfontosabb értékeit: nyelvet, kultúrát, szimbólumokat. Ők azok, akik többnyire kettős mércével mérnek: nekünk azt mondják, hogy adjuk fel nemzeti identitásunkat, mert az csak korlátoz bennünket, esélyeinket rontja: szóval ők úgy tesznek, mintha aggódnának értünk, miközben igazi szándékuk nem más, mint a szabadságtól való megfosztásunk. (…) A magyar emberek azt várják tőlünk, a Romániai Magyar Demokrata Szövetségtől, hogy védjük meg és bővítsük közösségi jogainkat, tartsuk egybe közösségünket. Az a dolgunk, hogy képviseljük és érvényesítsük a magyar emberek érdekét és akaratát: Erdélyben, Bukarestben, Budapesten és Brüsszelben is. A Szövetség számára a magyar közösség biztonsága a legfontosabb. Az RMDSZ országos és helyi vezetői minden alkalommal ellenálltak, kivédték a támadásokat, és megoldásokat kerestek a konfliktusok kezelésére. De őszintén el kell mondanunk, hogy sok mindent nem sikerült a mai napig megoldani, rendezni.
Általában véve azt mondhatjuk, hogy van jó néhány olyan törvény, amely a kisebbségi jogokat szavatolja, azokat nem mindig tartják be, és folyamatosan kísérletet tesznek megfélemlítésünkre.
Ám most szólok: félreismernek bennünket azok, akik azt hiszik, hogy szó nélkül hagyjuk a jogsértések sorozatát. Ők nem ismerik a mi erős, összetartó közösségünket. Nem tudják, hogy ha baj van, mi erdélyi magyarok nem bújunk el, mi emelt fővel vállaljuk identitásunkat. Nem tudják, hogy amikor meg akarnak osztani bennünket, mi nem fordulunk egymás ellen, mi erdélyi magyarok összezárunk és egy emberként állunk ki jogainkért. Megtanultuk ezt a történelemből, az 1848-as szabadságharcnak is ez lehet az egyik máig ható tanulsága, és erre tanított bennünket a közel száz esztendeje tartó kisebbségi léthelyzetünk is.
Ez a mi nemzedékünk szabadságharca, a közösségi jogainkért vívott mindennapos küzdelem! (…)
Egy közösség szabadságcéljai mindaddig jogosak, ameddig nem korlátozzák mások szabadságát. Ezt is egyenesen, egyértelműen ki kell mondanunk. Nekünk, a közösség vezetőinek, az RMDSZ politikusainak az is a dolgunk, hogy meggyőzzük a többséget arra, hogy nem ellenük, hanem magunkért akarunk szabadok lenni. Nem akarunk senkit sem korlátozni szabadságában, senkitől nem akarunk elvenni szabadságjogokat. Mi azt valljuk, hogy ha mi szabadnak érezzük magunkat, biztonságban érezzük nemzeti létünket is, attól ők is szabadabbak és gazdagabbak lesznek. És tanuljuk meg mi magunk is, hogy nem lehet elégedetten hátradőlni: mindig új célokért kell dolgoznunk.
Ám a szabadság felelősség is: ezért kell bátran nemet mondanunk minden szélsőségre, mert a szélsőséges eszmék mindig az elnyomáshoz, a zsarnoksághoz, a másik megsemmisítéséhez vezettek.
Mi pedig azt akarjuk, hogy jobb és szabadabb életet tudjunk biztosítani minden romániai magyarnak, egyénként és közösségként egyaránt. Ezért küzdünk, ezért harcolunk. 25 éve együtt!
Nyugati Jelen (Arad),

Az 1848–49-es szabadságharc Kalotaszegen és környékén
Erdély bércei között kis hepehupás völgymedence terül el, délről a Gyalui-havasok, nyugatról a Kalota-havas az 1836 m-es Vigyázó-csúccsal, észak felől a Meszes-hegység és Kolozsvár-Almás hegység dombvonulatai, kelet felől pedig Kolozsvár határolja: Kalotaszeg.
Történészeink szerint Erdély azon vidékei közé tartozik, ahol a magyarság legkorábban megtelepült. (Akár már a VII. században: László Gyula neves régész „kettős honfoglalás” elmélete szerint a Kárpát-medencében 678 táján a második avar korban érkezett, úgynevezett „griffes-indás” népesség a székelyek voltak.) Az évszázadok során Kalotaszeget és vidékét sok pusztítás érte, a tatár–török hadak dúlásai, a pestisjárványok mind hozzájárultak a magyarság pusztulásához, e táj etnikai metamorfózisához. Az elpusztított magyar falvak egy része teljesen megsemmisült, másokba a havasokból román lakosság telepedett. Az uszítás, ármánykodás, nemzeti villongások színterévé vált ez a terület is, akárcsak Erdély sok más része. Gyilkolta itt már egymást a román és a magyar a Horea, Cloșca és Crișan vezette 1784-es parasztlázadáskor, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején, valamint 1918-ban és 1944-ben. Az alábbiakban a szabadságharc kalotaszegi történéseit elevenítjük fel.
Havasiak a kalotaszegi civil lakosság ellen
Az ősi Kalotaszegen az Erdélyt birtokba vevő magyarság egyik nemzetsége, feltehetően a Kalota nemzetség telepedett meg, megszállván a vidék stratégiai központját, Sebesvárat, később pedig Gyerőmonostoron nemzetségi monostort, Váralmáson pedig Benedek-rendi kolostort épített. Ma a Csucsa és Kolozsvár közötti területen elhelyezkedő több mint 40, túlnyomó részben magyarok lakta falvak összlakosságának száma megközelíti a 20 ezret. Központja a már csak 25 százalékban magyarlakta Bánffyhunyad. Kisbács és Jegenye katolikus településeket kivéve református vallású.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején Kalotaszeg is hadszíntérré vált, ezt a civil lakosság is megszenvedte. Az osztrák, szász és muszka csapatok mellé csatlakoztak az Avram Iancu által vezetett román, állítólag 198 ezres létszámú lázadó erők, melyek sor- és határőr ezredekből, valamint a román falvak hadra fogható férfi lakosaiból verbuválódtak. A románok bízva az osztrák ígéretekben, hogy megvalósulhat régi álmuk, a nagy Dákorománia, teljes erővel támadták nemcsak a reguláris magyar haderőket, de valóságos népirtást végeztek a magyar civil lakosság körében is, több helységben csecsemőtől aggastyánig mindenkit legyilkoltak, az osztrák hadsereg hallgatólagos beleegyezésével. Avram Iancu, „a havasok királya” először a kalotaszegi magyar falvak ellen intézett támadást. 1848. november 6-án és 8-án egy századnyi császári könnyűlovas több ezer havasi románt (mócot) szabadított rájuk. Kalotaszeg maga is fegyverben állt Dobozi Lajos bihari nemzetőr őrnagy fedezete mellett. A támadást sikerült visszaverni, de Zentelke és Kalotaszentkirály a lángok martaléka lett.
Ezzel kapcsolatban részletet idézünk Berzenczei Antal őrnagy segélykérő leveléből Vay Miklós Erdély királyi biztosához:
„Nagyméltóságú Királyi Biztos Úr! Folyó év november hó 6-ikáról küldött hivatalos parancsolatjai Nagy Méltóságodnak az 1958-ik szám alatt köszönettel vettem, de már ezen rendelés vétele ellőt biztos hírek és kémeim által értesítve lévén az oláhok megrohanási szándékáról a következőleg rendelkeztem. A mákói és egeresi századokat M.Monostor és Valkó fedezésére a K.Szentkirályi századot pedig ezekkel érintkezésbe tettem – mire hiteles hírek érkeztek, hogy az ellenség Nagy Kalotára beérkezett s már Szentkirályra bevárandó... Addig is míg e tisztelt parancsolat megjöhetne, a megérkezett honvédek és az almási és körösfői századot indítom Kalota ellen, hogy még ma vagy holnap széjjelverhessem e rabló csordát.”
Erről az eseményről számol be idős Killyén Ferenc magyarvalkói református pap korabeli leírása, amely az egyház anyakönyvének 44. oldalán található. Csak pár mondat a lejegyzésből:
„Borzasztólag emlékezetes esemény 1848 év november hó 6-ik napján az albáki román rablócsorda néhány oláh pap és három rablófőnök vezérletük alatt a havasról lerohanván itten e helységben is tetemes károkat okoztak... Isten bosszúálló igazsága utoléri őket, mert az a sok ártatlan vér, annyi sok száz család sóhajtása, könnyhullatása kik élelem és lakóhely nélkül maradtak télnek idején, lehetetlen hogy bosszúállást ne nyerjen a gonoszok fejére, az Isten irgalmasságának királyi székétől... Ily pusztulást még a pogány ellenség sem tett, midőn istentelen lábával hazánk földjét taposta.”
Kalotaszegen ez időben a nép állandó rettegésben élt, hiszen a havasiak rémtetteinek híre futótűzként terjedt a vidéken. A magyar forradalmi csapatok viszszavonulóban, Gyerőmonostor és Csucsa a románoktól megfenyegetve – mindez jogosan keltett félelmet a magyarokban, hogy a bosszúvágytól fűtött havasi hordák soraikat rendezve újból lecsapnak a békés magyar falvakra. Az események azonban másképp alakultak.
A csucsai győzelem
Bem tábornok szemlét tartott a magyar csapatok felett Csucsától Nagybányáig, felkészítve őket Erdély visszafoglalására, melyről már december 13-án tudósítja Kossuthot. Eközben az osztrák vezetés is felkészült a harcra, 1848. december 18-i kezdettel kilenc oldalról rendelte el Magyarország megtámadását Windischgrätz, melyhez az erdélyi császári erők is hozzátartoztak. Bem tábornok „Erdély kapujában”, Csucsán terem és átveszi a parancsnokságot a fiatal és tehetséges Czetz János őrnagytól, akit egyben alezredesi rangra, valamint táborkara főnökévé nevez ki. Ennek az eseménynek állít emléket a csucsai református templomban elhelyezett, Petrás Mária által készített dombormű.
A császári csapatok B. Wardener vezetésével két oldalról december 18-án kezdték meg a magyar erők elleni támadást: Bánffyhunyad felől Losenau alezredes egy Siwkovich és két század Károly-Ferdinánd román gyalogsággal, valamint három század lovassággal, akiket a hegyekből Avram Iancu támogatott; az Almás-völgye felől Urbán alezredes kilenc század oláh határőrrel, akiket Butean prefekt támogatott és a felkelt románság. Céljuk volt átkelni a Királyhágón és Nagyváradon keresztül bejutni Magyarországra.
A magyar tábor főparancsnoka e ponton Riczkó ezredes volt, aki Csucsát, vagyis a bal szárnyat tartotta. Kissebesnél a jobb szárnyon a völgyben Dobai József ezredes foglalt állást, ahol Urbán támadott. December 18-án aztán ágyútűz, puskaropogás, szuronyroham, tehát a csata megkezdődött. Mind az országút, mind a Körös és a Sebes vize összefolyásától Csucsáig vérrel festett volt. Urbán csapatai az Almás-völgyében is támadtak, ahol kemény csata bontakozott ki, melyet Baumgarten székely huszárkapitány védett hősiesen, súlyosan meg is sebesülve a csatában. Dobai is jól tartotta a csucsai völgyet, a 11. zászlóalj itt kezdte el dicsőséges pályafutását.
A csata közben az osztrák könnyűlovasság támadott, gróf Saint-Quentin őrnagy vezetésével, a magyar zászlóalj össztüzet zúdított a rohanó osztrák lovasságra, melynek következtében az őrnagy is elesett. A harcok váltakozó szerencsével folytak egész nap, de végül is a császáriak visszavonultak Kolozsvár felé. (A magyarok december 24-én már Bánffyhunyadon voltak, ennek a református templom melletti Petőfi-kopjafa állít emléket.) Másnap, december 19-én, Zsibónál is kemény harcok bontakoztak ki, ahol Jablonczi ezredes csapatai támadtak báró Kemény Farkas őrnagy fiatal honvédseregére. Binder pedig Károly-Ferdinánd oláh határőri gyalogsággal és mintegy 15 ezer felkelt oláhval támadott, kiket Mikás vezetett. Kemény és Kis is elszántan védekezett, mígnem megérkezett Czetz és Bethlen Gergely a Kossuth-huszársággal. Másnap, december 20-án, a magyar sereg ellentámadásba lendült, az osztrák csapatok Gorbóig menekültek. Bem tábornok Nagybányáról indít támadást, Jablonczi ezredes december 22-én Kápolnánál próbálja megállítani, de sikertelenül, és a császári csapatok Dést is feladták. „December 25-én, Karácsony első napján, Kolozsvár lakossága nem akart hinni a szemének, amikor a megfáradt, kiéhezett, elrongyolódott sereg bevonult a városba. Az öröm határtalan volt, ilyen vidám karácsonya még nem volt Kolozsvárnak” – írja Kővári László haditudósító.
Télen megerősödtek a havasi csapatok Látva Bem sikerét, a megrémült General Comando december 31-re összehívatta a román és szász vezetőket Szebenbe, ahol olyan okmányt íratott alá velük, melyben a két nemzet kéri a muszka seregek segítségét. A sikeres tavaszi hadjárat következtében Erdélyt megtisztították az osztrák és a velük szövetséges román és szász erőktől, csak Déva várába, Gyulafehérvárra, valamint az Erdélyi-szigethegységbe szorult több mint 40 ezer román határőr és sorkatona maradt hódolatlan.
A havasi román falvak Avram Iancu parancsnoksága alatt álló, hadra fogható férfiait egy Ivanovics nevezetű osztrák kapitány látta el fegyverekkel és biztosított számukra katonai alapkiképzést. A felfegyverkezett havasi tűzfészkek ellen már 1849. január 3-án megindult a támadás. Bánffyhunyad felől Geley parancsnok vezetésével a több mint ezerfős sereg támadást intézett Kalota ellen, melyet a románok 4-5 órai harc után feladtak, és a havasok felé húzódtak.
Február 1-jén Gyalu felől két 600 fős csapat indított támadást elfoglalva Havasnagyfalut, ahol Indrei Roșu állt a románok élén. Ezzel egy időben Bem parancsára megerősített védvonallal zárták le a havasokat, megpróbálva kiéheztetni és így fegyverletételre kényszeríteni a románokat. Látva a helyzet súlyosságát, Avram Iancu is a vidéken termett és irányította a hadműveleteket. 1849. február 24-i, a Comite-hez írt levelében erősítést és fegyvereket kér, valamint több információt a magyar csapatmozgásokról. Ennek köszönhetően a megerősített román tűzfészkek elleni támadások mind kevesebb sikerrel jártak.
Vasvári és a Rákóczi szabadcsapat
A Havasnagyfalu elleni újabb, február 26-i támadásban, a közel 6 órás küzdelemben 6 román és 13 magyar vesztette életét, de a Kalota elleni újabb támadást is visszaverték a románok. Így köszöntött a tavasz Kalotaszegre, a havasi lázadók tábora megerősödve várta a kedvező pillanatot a leszámolásra. Ekkor az Országos Honvédelmi Bizottság (OHB) parancsára a „Márcziusi ifjú” Vasvári Pál őrnagy az általa szervezett Rákóczi szabadcsapatával siet a kalotaszegi magyar falvak védelmére. Május 2-án érkezik Bánffyhunyadra, ahol pár napi felkészülés után már május 5-én támadást intéz a Gyalui-havasokban lévő Lepiște, Felső- és Alsógyurkuca ellen, melyeket kemény harcok árán megtisztított a román lázadóktól, a havasokba szorította őket. Ezek után századait várakozó állásba a havasalji Incsel, Magyarv alkó, Kalotaújfalu, Magyargyerőmonostor, valamint Méregjó falvakban helyezte el, és várta a további fejleményeket.
Bem elhatározta egy erős honvédcsapat bevetését a román erők lefegyverzésére, ennek kivitelezését hadsegédére, Zarzinczki ezredesre bízta, kinek parancsa értelmében Déva felől báró Kemény Farkas ezredes háromezer, Gyulafehérvár felől Beke József alezredes kétezer emberrel, Gyalu felől Szépszögi József őrnagy a 123. tartalék zászlóalj zömével, Kalotaszeg irányából pedig Vasvári Pál őrnagy kétezer emberrel támogatta volna a hadműveletet. A terv szerint a Vasvári vezette dandár július 4-én a Havasnagyfalui-fennsíkon táborba szállt, itt várva a Gyalu felől érkező Szépszögi őrnagy csapatait. De Bem, aki éppen ez időben utazott Nagyváradra, hogy Kossuth-tal találkozzon, értesülvén az orosz csapatok betöréséről, a hadjáratot visszaparancsolta. Beke, Kemény és Szépszögi meg is kapták a visszahívó parancsot, Vasváriékhoz azonban sosem jutott el a levél. Július 5-én reggelre már körülzárta a többszörös román túlerő, akik állandóan támadták a magyar csapatokat, július 6-án, mivel az utánpótlásukat is elvágták, kénytelenek voltak kitörni a román gyűrűből.
A kitörés irányítását a lázbeteg Vasvári a tapasztalt Buzgó László főhadnagyra bízta. A dandár kétharmada megmenekült, azonban a Rákóczi-szabadcsapat 400 tagja, valamint teljes vezérkara, élükön Vasvári Pál őrnaggyal, itt lelte halálát. Avram Iancu nem volt jelen a bekerítési hadműveletnél, ezzel Chorchiș Nicolae tribunt, Iacob Olteanu kapitányt, valamint a havasnagyfalui népvezért, Indrei Roșut bízta meg, akit később a muszkák magas kitüntetésben részesítettek.
1995-ben ennek a szomorú eseménynek az emlékére állítottak Körösfőn kopjafát a Templom-domb alatt. A falu lakossága minden évben nagyszabású ünnep keretében emlékezik a Rákóczi szabadcsapat harcban elesett négyszáz tagjára, valamint legendás vezérükre, Vasvári Pál őrnagyra.
Az összeomlás – és mégsem volt hiábavaló áldozat
A muszka ármádia feltartóztathatatlanul nyomult Erdélyen keresztül magyarhon felé. Augusztus 15-én Kolozsvárról a sötét beálltával kezdték meg csendben a magyarok a kivonulást először az ágyúkkal, majd a lovassággal, éjjel egy órára a fővezérség is elhagyta a várost. Reggel Nagykapusnál táborba szálltak, de a visszavonulás folytatódott. Iszonyú volt a fájdalom és a levertség, mikor már a gyerővásárhelyi hágót is elhagyták. Augusztus 17-e reggelén Bánffyhunyadon haditanácsot tartottak, és a várostól körülbelül két kilométerre északnyugatra erős védővonalat állítottak csatarendbe. Mintegy 6-7000 gyalogos, 6-700 lovas és 23 ágyú várta az oroszokat és románokat. A Gyerővásárhelyen hagyott vadászokat a kozákok lefegyverezték, és a Hunyadon állomásozó vadászokra is oly sebesen csaptak le, hogy kevés tüzelés után szétszóródtak. Hunyad utcáin iszonyú lármával dübörögtek végig a kozák csapatok. Gál Sándor ezredes, a magyar erők vezére parancsot adott a támadásra, de inkább futás és szétbomlás lett a vége a demoralizált zászlóaljnak, ugyanis ekkor érkezett a hír, hogy Világosnál a magyarok letették a fegyvert.
A várost a gyalogosan és szekereken menekülők özöne öntötte el, a keskeny utcákban az udvarokból kiforduló szekerek felborultak, elzárva az utat a menekülők elől. Mindenki menekült a dzsidások lándzsáitól, ki a szántóra, ki a várost övező mocsarakba, erdőkbe, mivel a kozákok senkinek nem irgalmaztak. Ekkor a városon kívüli vadászok egy pár ágyúval és egy század Würtenburg-huszárral a dzsidások közé vágtak, és a városon kívülre hajtották őket. A város utcáit civilek és katonák holttestei borították.
Mikor besötétedett, rendezték soraikat a magyarok és hadirendbe álltak, így várták Urbánt az oláh csapatokkal és a kozákokat, mely támadás augusztus 18-a hajnalán be is következett. A sereget Dobai ezredes vezette, mivel Gál Sándor az estéli csatában megsebesült. Mintegy három órán át tartott az ádáz küzdelem, ezalatt a szekerek Csucsánál a Szilágyság felé menekülhettek és Királyhágótól az őrség is visszavonulhatott. Dobai ezek után megkezdte a visszavonulást Gál Sándorral együtt, Zsibónak vették útjukat, ahol augusztus 26-án a cári csapatok előtt tették le a fegyvert. Az elkeseredett küzdelemben több mint háromezer honvéd és civil esett el az oláhok és kozákok fegyverétől, sok kalotaszegi is itt lelte halálát, hogy közülük hányan lehettek körösfőiek, nincs rá adatom.
A szájhagyomány szerint a felszegi falvak elesett hozzátartozóikat titokban hazaszállították és eltemették. Habár a szabadságharc elbukott és a félelem, a rettegés korszaka következett, senkinek sem volt biztonságban az élete és szabadsága, aki részt vett a küzdelemben, támogatta azt vagy csak szimpatizált is a forradalom eszméivel, hiszen az osztrákok könyörtelenül megbüntették őket, de azért ne feledkezzünk meg a forradalom pozitív hozadékáról sem. Nem volt hiábavaló a sok kiöntött vér, hiszen óriási változást hozott a parasztság életében a jobbágyfelszabadítás. Az a föld, melyen robotolt évszázadokon keresztül, vért izzadva művelte a földesúr részére, az most a saját tulajdonába került, és egy új világ, társadalmi rend vette kezdetét a kalotaszegi társadalomban is. A Kolozsváron ülésező Országgyűlés 1848. június 18-i határozatát követően Kalotaszegen 2647 jobbágycsalád szabadult fel.
Befejezésül pedig ne felejtsük el a történész Sebestyén Kálmán szavait: „A román hatalom ezen a tájon mindig is különösen agresszív volt, ugyanis tudta, hogy Kalotaszeg magyar etnikai sziget a román tengerben. Olyan sziget, mely öszszekötő híd a magyar Alföld, a Partium, valamint Kolozsvár és Székelyföld magyarsága között. Egyetlen olyan láncszem, mely bizonyos etnikai kontinuitást biztosíthat. Kalotaszeg azonban elég nagy sziget ahhoz, hogy a tenger hullámai egykönnyen el ne mossák, de elég kicsi ahhoz, hogy az Anyaország gondoskodását kiérdemelje.”

(Forrásanyag: Kővári László: Erdély története 1848-49-ben, 1861; Sebestyén Kálmán: Körösfői Ríszeg alatt, 2007; Dr. Egyed Ákos: Kalotaszeg 1848-49-ben, 1998; Péntek László: Bölcsőtől a csatatérig, 2001; Nicolae Steiu: De sufletul Jancului, 1995.)
Péntek László
Szabadság (Kolozsvár),

Az ünneplés a jelennek szól – váradi március 15. „két felvonásban”
Napjaink szabadságharcát vázolta Tőkés László EP-képviselő, illetve Kelemen Hunor RMDSZ-elnök március 15-én Váradon.
Az erdélyi magyarság mostani szabadságharca az autonómiaharc – jelentette ki Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNP) elnöke szombaton Nagyváradon, Szacsvay Imre szobránál tartott beszédében.
„Az ünneplés nem is annyira a múltnak, hanem a jelennek és a jövőnek szól” – mutatott rá az EP-képviselő, az 1848-as forradalomra emlékezve. Hangsúlyozta, Erdély egészének önrendelkezéséért kell harcba szállni, és nem csupán szabadságharcot kell folytatni, hanem igazságharcot is. Emlékeztetett, hogy az erdélyi magyarság és a krími tatárok sorsa között vont párhuzama miatt ismét ki lett téve a román politikum bírálatának, pedig, mint mondta, egyértelmű az erdélyi magyarság számának csökkenése.
RMDSZ-elnök március 15-én Váradon.
Fáklyás felvonulás Nagyváradon
„Nem akarunk a tatárok sorsára jutni” – jelentette ki Tőkés. Meg kell védeni minden őshonos kisebbséget, az ujgurokat, a tibetieket, a szerbiai vlahokat és az ukrajnai románokat egyaránt, sorolta az EP-képviselő. „Ez a mai szabadságharc” – szögezte le Tőkés.
Csomortányi István, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Bihar megyei elnöke beszédében úgy vélte, március 15-e a nemzet feltámadásának ünnepe.
Miközben az EMNP és EMNT délben tartott megemlékezésén még napsütésben ünnepelhetett a Szacsvay-szobornál összegyűlt több mint kétszáz váradi magyar, addig az RMDSZ délutáni ünnepségén már hatalmas szél és csepergő eső közepette koszorúzták meg az 1848-as országgyűlési jegyző szobrát.
A szövetség központi rendezvényén jelen voltak a megyei és helyi elöljárók is, Ilie Bolojan váradi polgármester, Cornel Popa, a Bihar megyei önkormányzat elnöke és Claudiu Pop prefektus, aki Victor Ponta miniszterelnök üzenetét tolmácsolta. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök beszédében ki is hangsúlyozta, hogy „lehet normális körülmények között is ünnepelni a magyar szabadságharc napját”.
A kormányfőhelyettes azonban azt is hozzátette, hogy bár az erdélyi magyarság most szabadabb, mint húsz évvel ezelőtt volt, ez a szabadság nem stabil, és az elmúlt időszakban felerősödtek a magyar közösség elleni támadások. „A kisebbségi szabadság nem olyan, mint egy célszalag, amelyet elég csak egyszer átszakítani. Inkább a futópálya maga” – mutatott rá beszédében a szövetségi elnök.
Mint foglamazott, minden nap, újra meg újra küzdeni kell a szabadságért, meg kell küzdeni minden magyar osztályért, iskoláért, az anyanyelvhasználatért, a kétnyelvű feliratokért. „Ez a mi nemzeti szabadságharcunk a közösség jogaiért vívott mindennapi küzdelem” – szögezte le Kelemen.
Visszakozott a múzeum Szatmáron Az erdélyi magyarság esetén most fonák helyzet áll fenn, hajlamosak vagyunk magunk viszszatérni a járomba, tűrve, hogy képviselőink bársonyszékekért cserében cinkosságot vállalnak a magyarellenes propagandát folytató kormánnyal – fejtette ki szombaton Tőkés László európai parlamenti képviselő Szatmárnémetiben, a Kossuth kertben tartott beszédében. A szervező Erdélyi Magyar Néppárt a szabadtéri megemlékezés mellett kulturális műsort is tervezett, azonban, mint közleményükből kiderült, a megyei múzeum „utolsó pillanatban” megtagadta tőlük az előzetesen kibérelt terem használatát, ezért beperelik az intézményt. Az RMDSZ szatmárnémeti ünnepsége népes közönség előtt zajlott, melynek szónokai azt hangsúlyozták, hogy a szövetség fő célja a magyar kisebbség biztonságának szavatolása, örömüket fejezve ki, hogy a méltóságteljes megemlékezéssel ismét sikerült bizonyítani, hogy a magyar közösség kulturált módon képes élni a rendelkezésére álló jogokkal.
Babos Krisztina
Krónika (Kolozsvár),

Szülőhelyén avattak szobrot a '48-as mártír jegyzőnek
Szacsvay Imrének, az 1848-as Függetlenségi Nyilatkozatot aláírásával szentesítő és e miatt halálra ítélt és kivégzett forradalmi országgyűlési jegyzőnek állítottak szobrot március 16-án, vasárnap szülőhelyén, Biharsályiban. A Nagyvárad melletti, jelenleg Nagyürögd (Nojorid) község legkisebb falvában élő szórványmagyar közösség régi álma vált valóra azáltal, hogy azon templom kertjében sikerült a neves szülött bronzból készült mellszobrát felállítani, amelyben megkeresztelték.
Az ünnepség ökumenikus istentisztelettel kezdődött a római katolikus templomban, ahol Fügedy Antal Levente plébános és Csűry István, a biharsályi református szórványgyülekezet lelkésze, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke szolgált igei útravalóval.
A zsúfolásig megtelt istenházában alkalomhoz illő műsort mutatott be a nagyváradi Szacsvay Imre Nyolcosztályos Iskola diákcsoportja. Az egybegyűlteket ifj. Bajó János, a nagyürögdi tanács első és egyetlen magyar tagja köszöntötte (a községben három esztendővel ezelőtt alakult meg az RMDSZ-szervezet, amelynek sikerült is egy magyart bejuttatnia a helyi önkormányzati képviselő-testületbe). A szoborállítást támogató és a talapzatot adományozó magyarországi Antall József Alapítvány kurátora, Makay Zsolt kiemelte az együtt ünneplés és a szórványmagyar közösségek támogatásának fontosságát. A szobortalapzatról érdekességképpen elmondta, hogy az süttői mészkő, amiből a magyar parlament felújítása során is használnak.
Szabó Ödön parlamenti képviselő, a szoborállítás régi támogatója azt emelte ki, hogy mindegy, milyen kicsi közösségben születünk, ha az megfelelő – testi és lelki – táplálékkal szolgál, kitörhetünk – példa erre Szacsvay Imre, aki a Magyar Országgyűlés elismert és közismert tagja volt, és azért ítélték halálra, mert kérésére harmadmagával aláírta a Magyarországot a Habsburgoktól elszakító 1848-as Függetlenségi Nyilatkozatot.
A Szacsvay-szobor a biharsályi római katolikus templom hátánál kapott helyet. A nagyváradi Deák Árpád szobrász alkotásának leleplezése után a jelenlévő egyházi, politikai és civil szervezetek koszorúzták meg a büsztöt.
Borsi Balázs
maszol.ro,

Gyülekeztek a magyarellenesek
Mintegy 250 résztvevő jelenlétében zajlott már 19-én, szerda délután Marosvásárhelyen az a demonstráció, amelyet a magyar nyelvnek a közigazgatásban való használata és a székely jelképek kifüggesztése elleni tiltakozásul hirdetett meg a Vatra Românească szövetség (UVR) az 1990. március 20-ai események évfordulóján.
A román nemzeti színű sálat és kokárdát viselő tüntetők az Avram Iancu-szobor előtti járdán, rendfenntartók gyűrűjében, zászlókat lengetve gyülekeztek, és „A román nyelv az egyedüli úr" feliratú óriás-transzparenst emeltek a magasba. A felszólalók a „székelyföldi románok elnyomása", a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) magyar tagozatának létrehozása és a Maros megyei magyar prefektus kinevezése ellen emeltek szót.
Pontosan 16 órakor megszólalt az ortodox katedrális harangja, a főként idős nyugdíjasokból és tinédzserekből álló, mintegy 250 fős csoport pedig közösen imádkozott, ezt követően több mint 40 percig román hazafias nóták szóltak a főtéri a hangszórókból.
Florin Oproiescu, az UVR elnöke beszédében azt hangsúlyozta: az ország hivatalos nyelve a román, Románia egységes és oszthatatlan nemzetállam, és egyetlen zászlaja van: a piros-sárga-kék.
Hozzátette: ők nem a magyarok ellen tüntetnek, hanem a szélsőséges megnyilvánulások, a szeparatizmus ellen. „Nem akarunk politizálni, de elvárjuk, hogy a mindenkori román kormány kérje ki a Vatra Românească véleményét" – monta Oproiescu, miközben két fiatal próbálta hazafias bekiabálásokra buzdítani a jelenlévőket, sikertelenül.
Jelen volt és beszédet tartott többek között a szélsőséges, magyarellenességéről elhíresült költő-újságíró, Lazăr Lădariu és a nyíltan magyarellenes Gheorghe Funar, a Nagy-Románia Párt (PRM) elnöke is.
Az UVR által meghirdetett esemény hírére további tíz szervezet hirdetett meg a marosvásárhelyi rendezvényhez hasonló demonstrációkat az ország 35 településén. Nagyváradon a meghirdetett időpontban alig négyen ácsorogtak értetlenül a szemerkélő esőben a főtéri Mihai Viteazul-szobor előtt. Egyikük egy román zászlót szorongatva telefonálgatott, míg egy másik tüntető tanácstalanságában fel sem emelte a tábláját. A helyszínen rendfenntartók sem tartózkodtak.
Szatmárnémetiben mindössze öten vettek részt a Székelyföldön élő románokat támogató akcióként meghirdetett tüntetésen, a prefektúra előtt. A rendezvényt egyébként bejelentették a hatóságoknál, így csendőri biztosítás mellett zajlott az esemény. A tüntetők román zászlókat lengettek, és táblákon hirdették, hogy nem kérnek az etnikai alapú autonómiából.
Babos Krisztina, Gáspár Botond, Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár),

Jubileumi mesevetélkedő volt
Immár tizenötödik alkalommal zajlott Nagyváradon az országos Mesék szárnyán mesevetélkedő döntője. Szombaton a diákcsapatok mesefeldolgozásokat mutattak be, este díjkiosztás volt.
Valóságos programkavalkáddal várták a gyerekeket az idei rendezvényen, mely, mint megtudtuk, a tanügyminisztérium által támogatott országos rendezvények listáján szerepel. A döntőn, melyen több helyi forduló előzött meg, az idén is 32, harmadikosokból, illetve negyedikesekből álló csapat vett részt az egész országból.
Mesejelenetek
Pénteken kézműves foglalkozások és játékok zajlottak, Papp Attila koncert volt, a gyerekek átléphettek többek között a Mesék Kapúján és egy nagy ünnepi tortát is kaptak a kerek évforduló alkalmából. Szombat reggel zajlott a tulajdonképpeni mesevetélkedő, a feladatlapokon ezúttal Benedek Elek meséivel kapcsolatos kérdések szerepeltek, tudtuk meg Alföldy Andrea szervezőtől, a Szacsvay iskola tanítójától. A délelőtt előadásokkal folytatódott: a diákcsapatok egy-egy Benedek Elek meséből játszottak el egy részletet. A Partiumi Keresztény Egyetem dísztermében előadott kis jelenetek kedvesek, ötletesek voltak, több csoport is zenés feldolgozást adott elő. A tanárokból és szülőkből álló közönség többek között a Dolgozz, macska!, A király nyulai, Az ember a legerősebb, a Furulyás Palkó, A só című mesék egyes részleteit tekinthették meg, esetenként több csapat feldolgozásában.
Díjak
A szombat délután szórakoztató programokkal folytatódott – a gyerekek előzetes választásuk szerint vízi játékokon vettek részt, a Gyerekvárosba látogattak, illetve a Posticum által szervezett Nagyböjti időutazás című interaktív kiállítást tekintették meg.
Este zajlott az ünnepélyes díjkiosztás. Az ország több részéről ideérkező pedagógusokból álló zsűri elnöke Zsigmond Emese, a Napsugár főszerkesztője, az alelnöke pedig Pető Csilla szaktanfelügyelő volt. Az első díjat az érmihályfalvi Csengő Barack csapat nyerte el, akiket Gábor Éva tanítónő készített fel. A gyerekek részt vehetnek az illyefalvi, egyhetes Napsugár táborban. A második helyezett a krasznai Szerencsecsapat lett, melynek tagjait Seres Klára és Vékás Melinda készített fel. A rendezvény támogatója, a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat különdíjat ajánlott fel a Szacsvay iskola Tatuk nevű csapatának, melyet Szilágyi Mária tanítónő készített fel. Ők a gyermekmentő szolgálat által szervezett Budapesti Gyermeknapon vehetnek majd részt. De nemcsak a díjazottak kaptak ajándékot – minden gyerek teli hátizsákkal mehetett haza: édességeket, könyveket, játékokat, mindenféle emléket kaptak ajándékba.
Neumann Andrea
erdon.ro,

Magyar népdalokat énekeltek
Nagyvárad – Vasárnap délután a Bihar Megyei Hagyományos Kultúrát Őrző és Népszerűsítő Központ Pacsirta, pacsirta címmel magyar népdaléneklő versenyt szervezett gyermekeknek a Művelődési Házban.
A Városi Művelődési Házban zajlott esemény fő szervezője Tank Erzsébet, a Bihar Megyei Hagyományos Kultúrát Őrző és Népszerűsítő Központ művészeti tanácsadója volt. A gyerekek két kategóriában indulhattak: I-IV., illetve V-VIII. osztályosok, és három magyar népdalt kellett elénekelniük, melyek közül kettő szabadon választott volt, egyet pedig a háromfős zsűri nevezett meg a korábban kijelölt listáról. Az első szekcióba hat, a másodikba pedig nyolc diák nevezett be, akiknek többsége a váradi Szacsvay Imre Általános Iskolába vagy az Ady Endre Középiskolába jár, valamint egy-egy kislány képviselte a 16. számú Általános Iskolát és a biharszentjánosi Lónyai Tivadar Általános Iskolát.
Az egybegyűlteket Miklós János néptáncos köszöntötte, bemutatva egyúttal a zsűri tagjait: Miklós-Papp Zsuzsannát, a népművészet ifjú mesterét, szólóénekest, Nagy Judit Noémi zenepedagógust és Kiss Tünde zenetanárnőt, majd elkezdődött a megmérettetés.
Dobogós helyeken a következő gyermekek végeztek: I-IV. osztályosok kategóriája- 3. Csengeri Bicsak Csongor, 2. Márton Dorottya, 1. Miklós Anna Erzsébet; V-VIII. osztályosok- 3. Porsztner Abigél, 2. Baranyi Tünde, 1. Halász Dóra. Az első helyezettek 100-100 lejes, a másodikok 80-80 lejes, a harmadikok 60-60 lejes, a többiek pedig 30-30 lejes jutalomban részesültek.
Ciucur Losonczi Antonius

erdon.ro,

?Szent László király nagyváradi öröksége
Gőzerővel zajlanak a nagyváradi vár felújítási munkálatai: a tervek szerint 2015. júniusában adnák át a nagyközönségnek Erdély legnagyobb, viszonylag épségben megmaradt középkori várát. Miközben munkagépek és kőműveskanalak csattogásától hangos a tér, a régészek magyar királyaink sírját keresik.
Ha nem rendelkeznék a kommunizmus idejéből származó élettapasztalattal, a nagyváradi vár kockakövekkel kirakott terén, a gyönyörűen felújított középkori épületek előtt álldogálva bizonyára rémülten kérdezgetném, ki volt az az őrült városgazda, aki ezt a turistacsalogató oázist otromba tömbházakkal építette körbe? Így viszont kérdezetlenül is tudom a választ, az azonban számomra is újdonság, hogy a szocialista betongyűrűbe zárt Szent László-kori vár egyetlen, belvárosi irányú kilátását jóval a rendszerváltás után zárták el egy hatalmas ortodox katedrálissal. A román templom a várfal szomszédságában kijelölt üres helyre épült, ahová a nyolcvanas években a párt hatalmas közigazgatási épületet tervezett, megépítéséről azonban a jobb érzésű váradi kommunisták nyomására lemondtak. A görög-keleti egyház már nem volt ennyire megértő a magyar történelemmel: a hagymakupolás betonkolosszus miatt nincs rálátás a középkori Várad ékességére, így az idelátogató turista csak találgatni tudja, vajon honnan lehet megközelíteni Erdély legnagyobb, épségben maradt várát?
Uniós örökségvédelem
Miközben munkagépek, kockakövet lerakó modern kubikusok és régészeti árkok mellett araszolgatunk, a teljes felújítás végéhez közeledő néhány épület hangulata már azt a miliőt idézi, ami jövő nyáron, a két uniós projekt megvalósulása után fogadja majd az idelátogató turistákat. Jakabffy László telepvezető mérnök, a felújítási projekt alapembere vársétánk alatt sorra mutatja az épületeket. Az évtizedeken át hol a katonaság, hol a Szekuritáté, hol a milícia által lelakott, de legalább a széthordástól megvédett mintegy 13 középkori épületből álló együttes nemcsak kívülről, de belülről is új köntöst kap. A ilencvenes évek elején önkormányzati tulajdonba került várból előbb a katonaság távozott, majd a rendszerváltás után odakerülő vállalkozók, a váradi egyetem képzőművészeti kara, és legvégül az állami levéltár. Hosszú, nehéz munka volt kiüríteni az évszázadok óta katonai célokat szolgáló várat, és a kor parancsa szerint békés turistaparadicsommá alakítani.
Meglepő, hogy egy ilyen jó állagú középkori kincsesbánya évtizedeken át hevert parlagon, miközben az ennél szerényebb gyulafehérvári várat már régen felújították. Kísérőm szerint a kommunizmus ideje alatt szóba sem jöhetett olyan erdélyi magyar örökség védelme, amibe semmiképpen sem lehetett belemagyarázni a román történelemszemlélet irányelveit: a vár területén soha nem találtak dák vagy római eredetű leletet, Szent László király városalapító hőstette pedig Trianon óta nem tényező a többségi hatalom számára. A jég 2009-ben mégis megtört, amikor állami pénzekből állagmegőrző munkálatokba tudtak fogni a várban, megóvva az összeomlástól a legrosszabb állapotban levő épületeket. A román városvezetőség is rájött idővel, hogy kezdeni kell valamit az örökséggel: a várfelújításra benyújtott első uniós pályázatot pozitívan bírálták el, 2010-ben pedig a 11 millió eurós keretből elkezdődhettek a munkálatok. Az első pályázatot újabb követte: a teljes belső felújításhoz szükséges mintegy 22 millió euró most már a munkálatokat elnyert cégek rendelkezésére áll. A megfeszített munka láttán valószínűsíthető, hogy a kitűzött határidőre, azaz 2015. júniusára nemcsak a kivitelezők és a városvezetőség lesz elégedett, hanem a történelmi értékeink iránt érdeklődő turisták is, akik eddig csak lopva pillanthattak be a várba.
Stukkóoroszlán címer nélkül
A felújítás alatt álló 13 épület közül a legnagyobb értéket a Bethlen Gábor uralkodása idején emelt fejedelmi palota jelenti, amely része az erdélyi fejedelmek által később épített, ötszögletű udvart körbezáró épületegyüttesnek. A reformáció előtt épített székesegyház, illetve a püspöki palota ma már nem látható, ezek helyén emelkednek a mai épületek. Katolikus részről megalapozatlan vádak is elhangzottak, miszerint a protestantizmus nagy támogatója, Bethlen Gábor romboltatta volna le a vár Szent László-kori katolikus örökségét. Jakabffy László történelmi példákat sorolva cáfol: ez Erdély más vidékein sem volt szokás, hiszen az átvett katolikus templomokat lefestették ugyan a protestánsok, de soha nem rombolták le. Inkább földrengéseknek, illetve tatárjárásnak és törökdúlásnak tudható be a régi épületek eltűnése.
A felújított palotába lépve nem a régi korok hitvitáira gondolok: a bejárat megmaradt négyszáz éves kőkerete, a falak feltárt freskórészletei, illetve az úgynevezett stukkóterem Európa-szerte híres domborművei egyedi látványt nyújtanak. Ilyen stukkók ma már csak Angliában és Németországban maradtak fenn, várhatóan nagy lesz tehát a művészettörténeti érdekességek iránt érdeklődők tábora. A többségi román érzékenységről is szót ejtünk, szemem megakad egy büszke oroszlánt ábrázoló domborművön, amelynek száz évvel ezelőtt még része volt Magyarország koronás címere. Ez azonban a felújítás után is hiányzik róla: úgy tűnik, a fejedelmi palotában kialakítandó vár-, és városmúzeum európai pénzekből sem viseli el a magyar címer történelmi szerepét Nagyvárad múltjában és jelenében.
Az ilyen incidensektől eltekintve, Jakabffy László bizakodó: a felújítási munkálatok az eredeti terv szerint haladnak, közben gőzerővel folyik a régészeti feltárás. Az uniós projekt szerint háromnyelvű – román, magyar és angol – feliratot helyeznek el valamennyi épületen, műemléken és a múzeumban. Igaz, hogy a többségi román városvezetőség nem szívesen vállalja fel Szent László örökségét, de a vár a történelem élő valóságaként már nem hallgatható el, és többé elrejteni sem lehet a világ szemei elől.
A turistalátványosságként szolgáló várba lépve úgy érzi majd magát a látogató, mintha időutazáson venne részt. Ezt a célt szolgálja az 1692-ben létesült sütöde korhű helyreállítása is: a hagyományos módszerrel készülő pékárukat helyben lehet majd fogyasztani. De lesz mesterségek háza bőrdíszműves, kovács, asztalos, gyöngyfűző és csipkéző műhellyel, hogy csak néhányat említsünk a régi korok foglalkozásaiból. A szállodával és hagyományos ételeket felszolgáló vendéglővel, no meg bőséges kulturális kínálattal „ellátott” várban házasságkötő terem is lesz, a tágas pincéket pedig az épített örökség mozdítható darabjainak őrzésére, gondozására és bemutatására újítják fel. Szent László hamvai
Lelkesen kémlelgetem a több méter mély régészeti gödröket, miközben megfeledkezem arról, hogy keskeny fosznideszkán állok a középkori múlt fölött. Épületen belül és kívül egyaránt nagy földkupacok jelzik a régészeti szelvényeket. Az ötszögletű belső várudvar az egyetlen, amelyre nem kerül kőburkolat, itt ugyanis a következő években is folytatódik a feltárás. Mihálka Nándor történész szerint még rengeteg feltáratlan területe van a várnak, hiszen az 1881–1884 között, majd az 1911–1912-ben végzett ásatások csak az építmények kis részét érintették. Az 1992-ben elkezdett, hat éven át folytatott újabb régészeti ásatásokkal együtt is csak a vár 20 százalékán történt feltárás, így a régészeti műveletet a 2010-ben elkezdett várfelújítási munkálatok során is folytatták.
Történelem iránt érdeklődő ember mindenekelőtt arra kíváncsi, van-e esély, hogy jeles magyar királyaink és királynőink történelemkönyvek szerint itt található sírját megtalálják? A történelmi krónikák tanúsága szerint itt nyugszik Szent László, Luxemburgi Zsigmond, és felesége, Mária királyné, valamint Károly Róbert felesége, Beatrix irályné, de a négy királyi méltóság közül egyelőre egyiküknek sem bukkantak a nyomára. Mihálka Nándor számára is sok a kérdőjel a 19. század végén történt feltárások körül, hiszen a korabeli ásatások a váradi székesegyház középső területére koncentrálódtak, ahol Szent László király sírját sejtették. A feljegyzések szerint mélyre leástak, sok mindent feltártak, de ha esetleg meg is találták, a királyi sírra nem volt ráírva, ki is pihen ott. Akkoriban csontelemzés nem létezett: ma nagyobb a valószínűsége annak, hogy DNS-vizsgálatokkal kiderítsék, található-e Árpád-házi király valamelyik sírban. „A királyi vagy magyar főúri sírok feltárására továbbra is van esély, hiszen a székesegyházon belül is sok az érintetlen terület” – magyarázza a régészeti munkálatok vezetője. A történész arról is beszél, hogy egy 16. századi forrás szerint 1565-ben protestáns lázadók állítólag felfeszítették a király kriptáját, és csontjait a várárokba dobálták. Kérdés, mennyire lehet hinni ezeknek a forrásoknak? A kérdésre csak a régészeti feltárások folytatása adhat választ.
Sétány a mélyben
Ha királyi és főúri sír egyelőre nem is került elő, a középkori székesegyház nyugati homlokzatának az előterében végzett ásatások ontják az emberi csontokat. Közelről is megszemlélem a kartondobozokba gyűjtött, sok évszázados emberi maradványokat. Az ásatást végző munkások a szakember felügyelete mellett gondosan feltárják a sír minden négyzetcentiméterét, és csak azután szedik fel a földből a csontokat. Tárgyi emlékeket – pénzérméket, ruhadarabokat, ékszereket – keresnek, az eddig feltárt mintegy harminc sírból azonban igen szegényes lelet került elő. Minél régebbi a sír, annál nagyobb az esélye, hogy épségben maradt harci eszköz, pénzérme vagy ruházat darabjaira bukkanjanak – magyarázza Mihálka Nándor. Míg honfoglaló magyarjaink feltárt sírjai igazi kincsesbányának számítanak, a néhány évszázaddal később eltemetett emberek – a kereszténység előrehaladtával – leszoktak a külsőségekről: uralkodó elvvé vált, hogy tisztán kell az Úr elé járulni. A korabeli püspöki székesegyház előterébe eltemetett emberek nem egyszerű földi halandók, nem közemberek lehettek, csontjaikon kívül azonban más eligazító tárgyi emlék nem került elő. A régészek munkáját az is nehezíti, hogy a váradi székesegyház területére, illetve köréje románkori és gótikus időszakban temetkeztek a 11. század közepétől az 1600-as évek elejéig. A régész becslése szerint az évszázadok során a vár területén akár több tízezer embert is eltemettek, egymásra rakódnak a temetkezési rétegek.
A régészeti munka fontos eleme a vár stratégiailag kiemelt részeinek kutatása. 1992-től kezdődően hat éven át Adrian Rusu kolozsvári régész-professzor vezetésével a 14–15. században épült püspöki palota L alakú épületét tárták fel. Az akkor felfedezett falmaradványok és alapok újabb és újabb szelvényekkel gazdagodnak. Hasonló horderejű munka a székesegyház falainak mai feltárása: az egykori építmény alapja félkörben kanyarodik a felújítandó épületek alá. A feltárt középkori maradványokat a terv szerint üvegpadozattal fednék le, így a közönség nemcsak felülről szemlélheti majd a régészeti leleteket, hanem lenn kivilágított sétányon járhatja körbe.
A jó példa esélye
A felújítást végzők és a régészeti csapat tagjai között magyar beszédet hallok: Bihar megyei és magyarországi magyar cégek a várfelújítás kivitelezői. Vendéglátóim szerint az apróbb nézeteltéréseket leszámítva jó a munkakapcsolat az immár magyar alpolgármester nélkül működő nagyváradi önkormányzat vezetőivel. Ha a felújítás az eredeti tervek szerint halad, a váradi vár történelmi örökségének helyreállítása új mezsgyét jelenthet a zömében magyar múltú erdélyi települések történelmi értékeinek megóvásához. Az erdélyi régészeti kutatások évtizedekkel kullognak a magyarországi vagy nyugat-európai példák mögött, Mihálka Nándor szerint azonban a nagyváradi példa reménybeli sikere nagy előrelépést jelenthet ezen a téren.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár),