„Tiszta” Romániát! - 18.
Magyartalanítási törekvések
Az etnikai arányok megváltoztatását Észak-Erdélyben már 1944 őszén beindítják, 1945-ben ez folytatódik – részben spontánul, részben szervezetten –, és tömegjelleget ölt. Megkezdik a magyar városok, köztük Kolozsvár elrománosítását.
Itt 1941-ben csupán 9814 (8,9 százalék) román él, de számuk 1948-ig eléri a 47 ezret. A románosítást a tömeges betelepítéssel és a magyar lakosság zaklatásával érik el. A „magyartalanítás” eszköze az elmenekültek visszatérésének akadályozása, az állampolgárságról való lemondásra kényszerítés. A katonai szolgálatra való behívást suttogó propagandával terjesztik, és azt is, hogy a leventéket le fogják tartóztatni. Érthető, hogy a magyar fiatalok tömegével mennek el, vagyonukat a román hatóságok elkobozzák. Ebben az ügyben a magyar külügyminisztérium is tiltakozni kényszerül, 1945. augusztus 28-án a Szövetségközi Ellenőrző Bizottsághoz fordul. A Groza-kormány kommunista igazságügy-minisztere, Lucreţiu Pătrăşcanu sem rejti véka alá, hogy több százezer magyar kitelepítését tervezi, és ezt szolgálja az 1945. április 4-én kiadott 261. számú állampolgársági törvény. Ennek értelmében nem kaphatnak állampolgárságot azok, akik Trianon (1920. június 4.) után a két háború közti időben sem nyerték el. Számuk mintegy 100 ezer körüli. Hasonlóképp azok sem, akik Észak-Erdélyben 1940 és 1944 között folyamodtak magyar állampolgárságért. 1946 áprilisában a Román Kommunista Párt az állampolgársági törvényre hivatkozva kéri a Szovjetuniót, hogy engedélyezze 400–450 ezer magyar kitelepítését. Szerencsére a szovjet legfelsőbb vezetés elutasítja e kitelepítési programot. Az állampolgárság kérdését végül a román állam kénytelen 1948 júliusában – a párizsi békeszerződés aláírása után – rendezni.
Ígéretek, engedmények kora
Amikor Észak-Erdélybe 1944. november 14-én bevezetik a szovjet közigazgatást, az 575. számú törvény alapján megszervezik a Kisebbségi-Nemzetiségügyi Minisztériumot. 1945. február 7-én közzéteszik a február 6-án elfogadott 86. számú törvényt is, a Kisebbségi Statútumot (Nemzetiségi Statútum). Ez a dél-erdélyi magyarság számára bizonyos többletjogokat biztosít a korábbi jogfosztottsághoz mérve, de az észak-erdélyiek számára a meglévő jogaik korlátozását, szűkítését jelenti. A Statútum legfőbb hiányossága, hogy legtöbb előírása gyakorlatban nem érvényesül, mert azok többsége ellentétes az 1923-as alkotmány szellemiségével. A király is azért írja alá, hogy „legyen” egy ilyen, nem azért, hogy a nemzetiségi problémákat megoldja. Ez tehát külföldnek szól, gyakorlatilag kirakat-törvény. Ki tudja, hogy mikor veszik hasznát párizsi béketárgyalásokon, amikor érvekkel kell bizonyítani, hogy az erdélyi magyarság jogai széles mértékben biztosítottak. A Kisebbségi Statútum kiadásával megszűnt az a korábbi jogi lehetőség, hogy a kisebbségi panaszokkal a nemzetközi fórumokhoz lehessen fordulni, miként a háború előtt a Népszövetséghez. Mivel 1945. március 6-án megalakul a kommunista befolyás alatt álló Groza-kormány, Sztálin engedélyezi a román közigazgatás észak-erdélyi bevezetését. Kurkó Gyárfás, az MNSZ elnöke a demokrácia bizonyítékát látja abban, hogy – az udvarhelyi népgyűlés idején – 1945. március 27-én „a magyar szín [a magyar zászló a] szervezetünk székházán” már szabadon lenghet. Az 1946. október 25-i választási kiáltványban a szövetség az általa elért sikereket így foglalja össze: feloszlatják a munkásszázadokat, az emberek hazatérhetnek. Megszüntetik a katonaságnál működő külön bíróságokat, hazasegítették és hazasegítik a hadifoglyokat. Az MNSZ-et a Groza-kormány támogatásáért a magyarság egy része meggondolatlan behódolónak tartja. Bár a jogszabályok – így az 1945. augusztus 6-i – tiltják a diszkriminációt etnikai, nyelvi és vallási alapon, megszabják az anyanyelvhasználat jogát, a nemzeti kisebbségek iskoláit egyenlővé teszik a többségivel, a változások alig észlelhetők. Ez azzal magyarázható, hogy Észak-Erdélyben a visszatért hatóságok nacionalista magyargyűlölők, bojkottálják a magyarságra vonatkozó pozitív rendelkezések végrehajtását, miközben elsősorban magyarokat sújtó törvények is születnek. Így például az erőszakos sorozások, a munkaszolgálat, a bűnvádi eljárások, a kisajátítások, a földreform, az állampolgársági törvények, a szövetkezeti tulajdon felszámolása, az „idegen vagyonok” kisajátítása mind-mind a magyarokat hozzák hátrányos helyzetbe, mutatják az ígéretek és a valóság közti távolságot. Az illúziók a Groza-kormány nemzetiségi politikájának demokratizmusáról hamar szertefoszlanak. Tudomásul kell venni, hogy a visszatért „reakciós, soviniszta közigazgatás” feladatának érzi, hogy „apránként lerombolja a nemzeti egyenjogúságnak és megbékélésnek azt a nagy reményekre jogosító művét, amelyet széleslátókörű és humánus szellemtől áthatott férfiak alig egy negyedév leforgása [1944. november 14. és 1945. március 8. között – a szerző megj.] alatt alkottak”.
A magyar iskolahálózat
A demokrácia legnagyobb akadálya a sokat emlegetett „restitutio in integrum” elv érvényben maradása, amely az 1940. augusztus 30. előtti állapotok visszaállítására törekszik. Ennek szellemiségében – az 1945. május 29-én kiadott 406-os számú törvény értelmében – mindazokat az iskolákat, amelyeket a románok a második bécsi döntés (1940. augusztus 30.) után hagytak el, ismét visszaveszik. Senkit nem érdekel, hogy azokat még korábban a magyaroktól vették el. Ilyen intézmény volt a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem, valamint az 1920 és 1940 közt erőszakkal kisajátított magyar iskolaépületek sora. Minden gáncsoskodás ellenére 1945 májusától 1946 májusáig kiépül, megvalósul az anyanyelvű oktatás az óvodától az egyetemig. Beindul a könyvkiadás, a színházak, a tudományos műhelyek, a gazdasági szervezetek, a szövetkezetek tevékenysége. 1945 őszén hozzáfognak az 1943-ban betiltott dél-erdélyi magyar iskolák visszaállításához. Az MNSZ 1946-ban kiadja a jelszót: „Minden magyar gyereket magyar iskolába!” A magyar iskoláztatás fejlesztése irányába jelentős lépést jelent az 1946. március 13-i törvény, amely lehetővé teszi minden tantárgy – ideértve Románia történelmét, földrajzát és az alkotmánytant – magyar nyelvű oktatását. A román nyelv tanítása csak a harmadik osztálytól kötelező. Két központtal: Brassó és Kolozsvár önálló magyar főtanfelügyelőségek, Sepsiszentgyörgyön, Székelyudvarhelyen, Marosvásárhelyen, Szatmáron és Temesváron magyar nyelvű tanfelügyelőségek alakulnak. A magyar tannyelvű óvodák, az egy-négy osztályos iskolák, a gimnáziumok, a líceumok állami és egyházi kezelésben átfogják a magyarlakta településeket. 1946 és 1948 között az Oktatásügyi minisztériumban a nemzetiségi iskolákat dr. Felszeghy Ödön, majd Czikó Lőrincz magyar államtitkár irányítja. 1947 őszén Moldvában megnyílnak az első magyar iskolák, számuk a következő években fokozatosan növekszik.
1945-ben visszaállítják a magyar egyetemet, amely egyszerre nyitja meg kapuit Kolozsváron és Marosvásárhelyen Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem néven. Dr. Csőgör Lajos, a Bolyai Egyetem első rektora írja, hogy ennek megnyitása a „mostoha körülmények, a tudatos akadályozás és sokszor ellenséges légkör” ellenére történt. Érdekes az a tisztánlátás, ahogy Márton Áron püspök 1945/46 fordulóján az egyetem jövőjét látja. Csőgör a püspökkel való egyik találkozóján tapasztalja, hogy – bár frissiben beindult a magyar egyetem és nagy ütemben folyik a magyar intézményrendszer kiépülése – Márton Áron az egyházi és az állami magyar iskolák jövőjét bizonytalannak tartja. A kiépülő magyar intézményekre hivatkozva arról győzködi a püspököt, hogy nincs miért aggódni. Később gyakran eszébe jutnak a püspök szavai: „Csőgör kérem, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad? Magukat megszédítette az a négy év, amit Észak-Erdélyben éltek, és ezért nem látnak elég tisztán. Hogy mit várhatunk a jövőtől, azt csak mi tudjuk, akik Dél-Erdélyben éltünk”.
Csőgör nem volt az egyedüli, aki bizakodott. 1946. október 25-én az MNSZ választási kiáltványának 5. pontjában lelkendező szavakat olvashatunk, melyek mutatják a jövőbe vetett hitet: „Létrehoztuk hatalmas iskolai hálózatunkat. Az óvodától az egyetemig biztosítottuk a magyar anyanyelven való oktatást gyermekeink számára”. A 7. pont a közművelődés feltételeiről szinte büszkén említi: „Két főiskolánk van: a Bolyai Tudományegyetem és a Zeneművészeti Főiskola, s állami támogatásban részesül két színházunk.”
Az 1948-as tanügyi reform
Az 1948. augusztus 3-i tanügyi reform államosítja az egyházi iskolákat, megszűnik az önálló magyar intézményrendszer. A magyar egyházak mintegy 2000 épületét és a teljes magyar iskolarendszert a román állam veszi át. Felszámolják a nagy múltú magyar egyesületeket, köztük az Erdélyi Múzeum Egyesületet, az Erdélyi Magyar Kulturális Egyesületet, az Erdélyi Tudományos Intézetet, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesületet. A színházak, a kulturális és közéleti folyóiratok, a könyvkiadás szintén a román állam politikájának függvénye lesz, mert a magán- és az egyházi tulajdon államosításával, a magyar szövetkezeti tulajdonnak a románba való beolvasztásával anyagi háttér nélkül maradt a magyar kultúra- és iskolarendszer. Megszűnnek a magyar tanfelügyelőségek, helyüket vegyes, azaz román és magyar tanfelügyelőségek veszik át. A román nyelv oktatását már az első osztálytól kötelezővé teszik. Immár senkit nem zavar, hogy két évvel korábban, 1946-ban csak a harmadik osztálytól követelték ezt, amikor még az volt a szakmai álláspont: tömeges oktatásban egy kisgyermek egy idegen nyelvet, mint a román is, csak úgy sajátíthat el, ha alaposan ismeri saját anyanyelvét és a fogalmakat. A reform következménye még, hogy a nagyszámú elméleti líceumból csak 22 működhet tovább. Magyar elméleti líceum nélkül marad Nagyszalonta, Szamosújvár, Szilágysomlyó, Nagykároly, Szászrégen, Medgyes, Kézdivásárhely, Gyulafehérvár, Nagybánya és Máramarossziget. Helyükbe román és magyar tagozatú műszaki középiskolákat szerveznek. A tanügyi reform negatívuma még, hogy több magyar egyházi iskolába román tagozatokat telepítettek. A közoktatásügyi minisztérium átszervezésekor megszüntették a nemzetiségekért felelős főosztályt is. A tanügyi reform utáni helyzetről az MNSZ új elnöke, Kacsó Sándor 1948-as kongresszusi beszédében megemlíti, hogy a teológiai főiskolákat leszámítva Romániában négy magyar főiskola és egyetem működik. A „Bolyai Tudományegyetem nyolc karral, a marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézet öt karral, a kolozsvári Művészeti Főiskola négy karral s a kolozsvári Mezőgazdasági Intézet egyelőre egy karral”.
Elmondható, hogy a Romániában 1948-ig kiépült önálló magyar iskolarendszert az államosítással alapjaiban rendítik meg, így felszámolva a kulturális autonómiát. Megkezdődik a magyar iskolarendszer elsorvasztása. Az elméleti líceumok egy részének megszüntetése után 1950-ben felszámolják az önálló magyar művészeti középiskolákat, főiskolákat, amelyek román és magyar tagozatúvá alakulnak. Egyértelmű: túl vagyunk az Észak-Erdélyt visszaadó 1947-es párizsi békeszerződés aláírásán, lejárt az ígérgetések és engedmények kora.
(folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

S. Z.
ENNI MENTEK
Rendőri túlkapás áldozata lett két fiatal Kolozsváron?
Piroson mentek át a zebrán. A rendőri igazoltatás, majd pénzbüntetés után jócskán elszabadultak az indulatok.
Csak enni szeretett volna valamit M. Tamás és kollégája a múlt szombatra virradó hajnalon. A kolozsvári kihalt úton békésen átsétáló fiatalok nem is sejtették, micsoda galibába keverednek: rendőrök igazoltatták, majd bekísérték őket, miközben a legkevésbé sem bántak kesztyűs kézzel velük. A bilincs nyoma néhány nap múlva is ott látszik M. Tamás csuklóján. És bár sokan azt tanácsolják neki, eltökélt, hogy nem hagyja annyiban. M. Tamás egy húszas éveiben járó, Nagykárolyból származó srác, aki programozóként dolgozott egy ismert kolozsvári IT-cégnél. Reggel van, egy kolozsvári kávézóban ülünk, miután ismerős ismerősén keresztül megkeresett, azzal, hogy szeretne sajtónyilvánosságot az ügyének.
A történet pedig nem is kezdődhetett volna banálisabban. „Péntekről (december 6.) szombatra (december 7.) virradó éjszaka egy céges bulin voltunk az Euphoriában” – meséli. Mivel a helyszínen valamiért nem lehetett enni, éjszaka fél háromkor egy kollégájával úgy döntött, elsétál a Hasdeuba, az ún. „Hányinger” utcára enni valamit. „A bulin persze ittunk, azonban nem voltunk annyira részegek, hogy ne tudjuk, mi történik velünk” – meséli. „A Sörgyár és az Agronómia táján mentünk át az – amúgy teljesen kihalt – monostori úton, a zebrán. Az átjáró előtt és után, az út mindkét oldalán taxisok parkoltak tilosban, kuncsaftra várva.
Azt hittük, hogy éjszaka lévén a jelzőlámpák nem működnek már, de tévedtünk: azon a monostori gyalogátjárón mindig működik a jelzőlámpa, és éppen piros volt. Azt sem vettük észre, ahogy azt sem, hogy egy rendőrjárőr halad el éppen: az autó félrehúzott a zebra melletti, Agronómia kapujánál levő kis beugróba.” Az autóban három rendőr és egy csendőr ült, és az ilyenkor szokásos eljárás szerint elkérték a fiatalok személyi igazolványát. Mivel M. Tamás román kollégája amúgy hétköznapi, gyakran előforduló családnevét nem a megszokott módon írja, a rendőr pedig azt hitte, ugratja, máris szóváltásba keveredett.
Szó szót követett, a fiatalok szóvá tették, hogy a rendőrség járókelők igazoltatásával foglalkozik, ahelyett, hogy komolyabb ügyeket göngyölítene fel. Időközben felbukkant egy harmadik járókelő is, aki szintén átment volna piroson a szóban forgó gyalogátjárón. A fiatalok odaszóltak: nehogy!
Tamás kissé távolabb beszélt a rendőrökkel, és rákérdezett, azért tart-e ennyi ideig a jegyzőkönyv kitöltése, mert magyar? Román kollégája közben egyre feszültebb párbeszédet folytatott az egyik rendőrrel. És bár nem személyeskedett, a kollégája a rendőrség munkáját egyre élesebben bírálta – emlékezik vissza M. Tamás, hozzátéve: elismerték a kihágást, és hajlandóak voltak aláírni a jegyzőkönyveket. Időközben elkészültek a jegyzőkönyvek: 160 lejre büntették a piroson átkelő fiatalokat. „Hagyjuk, nincs kivel beszélni” – mondta románul M. Tamás kollégája, majd legyintett: úgy tűnik, ekkor elpattant a húr, a rendőr hátracsavarta a karját, és betuszkolta a rendőrautóba. M. Tamás ezen a ponton visszautasította a jegyzőkönyv aláírását, mire a rendőr hangosan kérdezte, hol lakik Kolozsváron? “Azt feleltem, nála van a személyim, olvassa le arról” – meséli. Ekkor visszacsúsztatták a zsebébe a személyijét, és ráordítottak: tűnj el (dispari)!
Ő azonban nem távozott: úgy érezte, nem hagyhatja ott kollégáját. Ekkor egy rendőr őt is leteperte: karját hátracsavarta, megbilincselte, és a rendőrautó csomagtartójára fektette. „Most megtanítalak, hogy tiszteld a román rendőrséget!” – kiabálta.
„Ekkor már én is ordítottam. A rendőr nevét, azonosító számát, felettese nevét kértem, és kilátásba helyeztem, hogy panaszt teszek” – emlékezik vissza. A rendőr válaszképp többször is felhúzta a hátrabilincselt karját (napokig tartó fájdalom), majd felrántotta és visszacsapta fejét a csomagtartóra. Az egyik, autóban ülő rendőr közben segítséget hívott: perceken belül megjelent egy újabb, szirénázó járőrkocsi. „Ebből az autóból négy vérszomjas vadállat szállt ki: látszott, még örülnek is annak, hogy megvan a napi delikvens, aki fiú, és ráadásul ivott is. Betuszkoltak az autóba, miután – viccből – az amerikai filmek mintájára figyelmeztettek, nehogy megbotoljam a küszöbben” – mesél. Bár az őket igazoltató rendőrökkel nem beszéltek, M. Tamást ez a legénység már eleve bűnözőként kezelte. Az ijedt fiatal megpróbált azzal védekezni, hogy ő magyar állampolgár – sikertelenül: mint kiderült, a szervek ezt nem veszik figyelembe, ha valaki román állampolgársággal is rendelkezik (ezt persze nem így közölték). „Közben a hátsó ülésen bele-belekönyököltek a hasamba, úgymond hogy üljek szépen” – mondja.
Az út 5-10 percig tartott, a Monostor végén, a Bucium utcában levő 4-es rendőrőrsig. Akkor még nem tudta: ez a rendőrőrs balhésnak számít, egy egyszerű Google-keresés több találatot is ad, szexbotránytól villamossal való ütközésig, hamis tanúzásig, okirat-hamisításig vagy épp verésig. „Két rendőr kirángatott az autóból, a főbejáraton bevittek: az őrsön kajánul vigyorgott az egyik rendőr, látva érkezésünk. Hamarosan a kollégámat is hozták”.
A fiataloktól elvették a mobiltelefonjukat (mint utólag kiderült, ez a standard eljárás, ha valakit ki készülnek hallgatni), majd M. Tamást a kihallgatószobába próbálták bevinni (kollégájával az előtérben tárgyaltak). Ez nem ment egyszerűen, ugyanis a rendőrök nem találták a mágneses kártyát, amivel ki lehetett volna nyitni az ajtót.
Miközben többedmagával állt az ajtó előtt, M. észrevette, hogy a mellette álló rendőr ugyanaz, aki lenn, a monostori úton igazoltatta, és akiről kiderült, hogy marosvásárhelyi származású, és tud magyarul. „Magyar rendőr velünk van” – súgta oda neki, mire fel az a kezében levő iratcsomóval egy hatalmas pofont kevert le neki.
Időközben bejutottak a kihallgatószobába, amely – mint meséli – leginkább bicikliraktárhoz hasonlított. A szoba egyik fele ugyanis tele volt (valószínűleg lopott és megtalált) biciklikkel. Leültették egy székre, levették a bilincset, majd egy rendőr arra próbálta rávenni, hogy vallomást tegyen.
M. Tamás erre csak annyit hajtogatott, hogy nem szólt be a rendőröknek, nem szidta őket, nem volt agresszív, nem ezt a bánásmódot érdemli. Egy idő után aztán belépett a szobába az egyik csendőr, aki lenn volt az Agronómiánál: ő szólt, hogy hozzák ki.
Az előtérbe visszajutott M. Tamásnak szóltak, most tűnjön el, majd az egyik rendőr a nyakánál fogva ki is tette az épületből.
Arra azonban senki nem számított, hogy háromszor is visszamegy.
„Visszamentem, és a telefonomat követeltem. A portán levő rendőr azt kérte, írjam alá az átvételi elismervényt. Elutasítottam, így ezúttal ez a rendőr dobott ki az őrsről, szintén a nyakamtól fogva”. Amikor M. Tamás másodszorra visszament az őrsre, megfenyegették, hogy előzetesbe teszik. Sokkos állapotban levő kollégáját épp azzal fenyegették, hogy 2 ezer lejre büntetik, ha a jegyzőkönyvet nem írja alá. A magyarul beszélő rendőr arra kérte M. Tamást, menjen el, ő azonban nemet mondott: a telefonját kérte vissza. Ekkor már kollégája is vele tartott. Újból kitették.
M. Tamás harmadszorra is visszafordult: ezúttal aláírta a portán levő nyilvántartást arról, hogy átvette a telefonját. Szóltak neki, hogy a jegyzőkönyvet majd hazaküldik a személyijében szereplő nagykárolyi lakcímre. „A kollégámmal együtt azonnal taxiba ültünk, és a megyei kórházba mentünk, a sürgősségire” – meséli. Amikor elmondtuk, hogy rendőrök bántalmazták, hirtelen mindenki távolságtartó lett a sürgősségin. A kollégája testén nem volt nyoma fizikai agressziónak; M. Tamás esetében néhány napon belül gyógyuló sérüléseket állapítottak meg.
Két napra rá, hétfőn törvényszéki orvosnál is járt M. Tamás: a válla, a testén látható karcolások, tompa tárgyak ütése nyomán keletkezett zúzódások a szakember szerint is 7-én, szombaton keletkeztek, és alátámasztják a bántalmazásról szóló történetet.
Kollégája személyes okokból nem kíván semmilyen lépést tenni emiatt az éjszaka miatt; M. azonban most ügyvédet keres, hogy jogi útra terelje az ügyet. A panaszt pedig a napokban szeretné iktatni a rendőrségen.
„Nem szeretném senkinek a karrierjét tönkretenni. Csak annyit várok el, hogy kérjenek bocsánatot, és tartsák be a törvényeket a rendőrök is, ne éljenek vissza a hatalommal” – mondta.
A 4-es rendőrőrsön a Kolozs megyei rendőrfelügyelőség szóvivőjéhez irányítottak; a szóvivő kérdésünkre elmondta, hivatalosan akkor indulhat belső vizsgálat az ügyben, amikor valaki panaszt tesz.
Transindex.ro

Világ körüli turnéra indul az Osonó Színházműhely
Több földrészt érintő turnéra indul idén a sepsiszentgyörgyi Osonó Színházműhely. A társulat évek óta rendszeresen vándorbotot vesz, körbeutazza a világot. Idén Európában, Afrikában és a számára már hagyományos helyszínen, Thaiföldön turnézik, és mint mindig, a külföldi turnét az erdélyi szórvány településeken való fellépésekkel zárják.
Fazakas Misi, a társulat vezetője a csütörtöki indulás előtti sajtótájékoztatóján kifejtette: „nagyszerű dolog, hogy külföldön játszhatunk, fesztiválokra hívnak a világ minden tájára, ám kötelességünknek tartjuk, hogy itthon is rendszeresen fellépjünk”. Némi keserűséggel tette hozzá, hogy működésükhöz szükséges pénzt csak külföldről kapnak, így úgy tűnik, a határokon túl többre becsülik az Osonó munkáját, mint a magát Székelyföld kulturális fővárosának tituláló Sepsiszentgyörgyön.
Szerdán és csütörtökön az iskola program keretében két-két osztályt fogadnak az Osonó Bázison, akik megnézik a már több mint 250-szer bemutatott, Ahogyan a víz tükrözi az arcot című előadást, és elbeszélgetnek a diákokkal a felmerülő problémákról – mondta az Osonó vezetője. Ezt követően csütörtök este csomagolnak és elindulnak az idei első 26 előadásos turnéra, amely hat ország húsz városát érinti, de útközben fellépnek Nagyváradon és Nagykárolyban, majd Magyarország, Ausztria és Olaszország következik.
Fazakas Misi tájékoztatása szerint Európai turnéjuk fő célpontja az varesei (Olaszország) Rotary Klub által szervezett jótékonysági est, amelynek bevételét rászoruló gyerekek megsegítésére ajánlják fel. Ezt követően, néhány németországi megálló után Dánia és Svédország következik. Visszafele márciusban fellépnek négy fesztiválon, egy olaszországin (Novellara) és három magyarországin (Pécs, Kecskemét, Debrecen). Márciusban 33 szentesi drámatagozatos diákot látnak vendégül Háromszéken, majd júliusban a sepsiszentgyörgyiek látogatnak Szentesre, de áprilisban a celldömölki Soltis Lajos színház vendége lesz az Osonó.
Ugyancsak tavasszal Sepsiszentgyörgyön szervezik meg az országos színészmesterség olimpiászt, amelyet a Plugor Sándor Művészeti Líceum, a Kovászna megyei Tanfelügyelőséggel közösen szervez. Fazakas Misi a sepsiszentgyörgyi iskola drámatagozatos osztályának vezetőjeként rámutat: évek óta a sepsiszentgyörgyi diákok nyerik a színészmesterség versenyt, ezért az oktatási minisztérium úgy döntött Háromszéken szervezik az ország nyolc drámatagozatának legrangosabb szakmai megmérettetését.
Kovács Zsolt
maszol.ro,

Ismerjük meg Észak-Erdélyt
Negyedik turisztikai könyvét tette asztalunkra a közismert sepsiszentgyörgyi földrajztanár, turistavezető, Török Árpád. Sepsiszentgyörgy – ennek eleddig három kiadása is megjelent –, az Olt mente, a Maros völgye után most a háromszékiek számára kevésbé ismert vidékre, Észak-Erdély tájaira és Bukovinába vezet el.
A szerző igyekezete nem hiábavaló: meg akarja szerettetni olvasóival azt az országrészt, amelynek lenyűgöző szépsége Európa bármely részével vetekedhet, történelmi múltjáról, a magyarság szempontjából kiemelkedően fontos és meghatározó szerepéről nem is beszélve. És éppen ez az, ami túlmutat a szokványos idegenforgalmi leírásokon, a könyv írója ugyanis tudatosan él azzal a lehetőséggel, hogy a természeti látványosságokon, a műemlékek bemutatásán túl beavasson e tartományok több évszázados történetének számunkra fontos eseményeibe, az impériumváltások okozta változások torzulásaiba, a demográfiai és művelődési jelenségeknek a mi szempontunkból rendkívül káros alakulásába.
A bemutatás az Arad közelében fekvő Világos vonalától indul, a tőle északi irányban elterülő, számtalan érdekességgel bíró belső-erdélyi, partiumi és bukovinai tájegységeket öleli fel. A Bihar, Szatmár, Szilágyság, Mezőség, Szamos, Máramaros, Beszterce, Kolozs, Bukovina területi megnevezések még ismerősen csengenek a magyar olvasó fülében – de a Kőköze, Érmellék, Kővár, Avas, Tövishát, Lápos, Doboka, Hegyköz, Belényes és mások már csak azoknak hangzik ismerősen, akik esetleg bejárták azokat a tájakat, vagy tudatosan őrizni próbálják e magyar neveket. Mindez egyébként a könyv előnyére válik: olyan olvasmányélményt is nyújt az érdeklődőnek, amely vetekszik a legizgalmasabb szépirodalmi alkotással.
A csángókról szóló egyik írásomban jeleztem – s persze, ezt mások is nagyon sokszor megtették –, hogy a nagyszülők még előszeretettel használják az anyanyelvüket, de az unokák már nem is akarják azt beszélni. Igaz, a csángók dicséretére legyen mondva, ők évszázadokon át megőrizték és továbbadták anyanyelvüket, az utóbbi évtizedek alatt süllyedt mélypontra az anyanyelv ismerete. Ebből az útikalauzból viszont kiolvasható: mindössze néhány évtizedre volt szükség ahhoz, hogy a bemutatott vidékek nagyobb részén szinte teljesen kivesszenek a magyar helynevek, a településnevek felcserélődjenek, az iskolák nyelvet váltsanak, s nyelvet váltsanak maguk az iskolába járók is. Magyarországi vendégeknek szoktuk mondani, jöjjenek, s hozzanak másokat is, hadd lássák, mit veszített el Magyarország. Most, e kiadvány kapcsán erdélyi magyaroknak ajánlom, olvassák el, hadd tudják meg, mit veszítettünk el mi röpke pár évtized alatt, s merre tarthat a mi szekerünk is, ha kellőképpen nem figyelünk oda.
A könyv szemléletes térképekkel, rajzokkal, fényképek sokaságával hívja fel figyelmünket a számos látnivalóra, eligazítást nyújt neves személyiségek, tudományos és turisztikai értékek rengetegében is. Szatmár és Bihar valósággal ontotta a magyar művelődés és kultúra kiemelkedő személyiségeit, a bányavidék és Máramaros földi kincseit. A románok, magyarok, ruszinok, cipszerek, szlovákok és más nációk által lakott területek színes demográfiai térképe is elénk villan, de az is, hogy ezen a magyarság egyre kisebb részarányt képvisel. A szerző figyelmét viszont nem kerülték el a román kultúra számottevő értékei sem, a világörökség részeiként nyilvántartott máramarosi román fatemplomok, a szaploncai híres temető, a bukovinai kolostorok, amelyek ugyanvalóst érdekelhetnek minden idelátogató turistát, felidézi az itt született nagy román személyiségek életpályáját is.
Ha nagyon derűlátóak lennénk, el tudnánk képzelni azt is, hogy a közeljövőben az arra látogatók meglepődve tapasztalják: a hivatalos román nyelven megjelölt településnevek alatt ott olvashatóak az évszázadokra visszanyúló, beszélő magyar nevek is: Nagyszalonta (itt született Arany János), Ágya (itt született Olosz Lajos költő), Borosjenő (itt élt a sepsiszentgyörgyi születésű Diószeghy László képzőművész, aki hatalmas lepkegyűjteményét a Székely Nemzeti Múzeumnak adományozta), Margitta (itt született Horváth Imre költő és Harag György színházi rendező), Ottomány (itt született Szentjóbi Szabó László költő, a jakobinus mozgalom egyik vezéralakja), Érmihályfalva (idevalósi Zelk Zoltán költő), Érsemjén (Kazinczy Ferenc író, nyelvújító és Csiha Kálmán volt református püspök szülőfaluja), Nagykároly (itt született Károli Gáspár bibliafordító és Kaffka Margit író), Érmindszent (Ady Endre szülőfaluja), Sződemeter (itt született Kölcsey Ferenc, a Himnusz szerzője)… A sort folytatni lehetne és kellene, hogy igazán rádöbbenjünk értékeinkre és veszteségeinkre. Mindehhez jó segítséget nyújt ez a történelmi műnek ugyan nem nevezhető, de útikalauznál többet nyújtó alkotás!
DR. PÉTER SÁNDOR
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Könyvesbolt a nagykárolyi Szarvas fogadóban
Önkormányzati könyvesboltot nyitna Nagykárolyban a felújítás alatt álló Szarvas fogadóban Kovács Jenő polgármester, aki szerint ugyan nem nagy üzlet manapság a könyvárusítás, az viszont nem normális dolog, hogy egy több mint 20 ezres városnak egyetlen ilyen üzlete se legyen.
Elmondta, az utóbbi hónapokban zárt be az utolsó bolt a városban, és úgy döntött, hogy nyártól az új városházán kialakít egy könyvesboltot, mely egy, az önkormányzat által alapítandó cég nevén fut majd. Kifejtette: három nyomdával már kötött is megállapodást, melyek vállalták, hogy utólagos fizetési kötelezettség mellett adnak át könyveket.
Az elöljáró (képünkön) szerint elképzelhető, hogy sikeres lesz a vállalkozás, mivel a Szarvas fogadó jelentős turisztikai látványosság lehet, mert kialakítanak itt egy Petőfi-emlékhelyet. Ez egy tárlatból áll majd, a fogadó belső udvarán pedig egy Petőfit és Júliát ábrázoló kompozíció kap helyet.
Az épület felújításáról Kovács Jenő kifejtette: többhavi késést halmoztak fel, és valószínűleg csak nyáron lesznek kész. A bejáratnál és a hátsó részen is meg kellett erősíteni a 200 éves épület szerkezetét, valamint falak bontására és újjáépítésére is sor került, hátul pedig megtoldották néhány szobával az ingatlant. Ez arról híres, hogy itt szervezték a megyebált, melyen Petőfi megismerte Szendrey Júliát.
A polgármesteri hivatal költözése azt követően vált szükségessé, hogy jelenlegi székházat visszaszolgáltatták, a tulajdonos pedig magas bért kér.
Babos Krisztina
Krónika (Kolozsvár),

Több mint négyszáz végzőst tud maga mögött a nyárádszeredai kertészoktatás
12. alkalommal szervezték meg a múlt hét végén Nyárádszeredában a hagyományos kertésznapot, amelyen zömében olyan erdélyi vállalkozók, termelők mutatkoztak be, akik a Budapesti Corvinus Egyetem Kertészettudományi Karának a nyárádszeredai kihelyezett tagozatán szereztek oklevelet, illetve sajátították el a szakma gyakorlásához szükséges ismereteket. A szeredai tagozat tavaly ünnepelte fennállásának 20. évfordulóját, új évfolyamokat viszont nem indíthatnak, így két év múlva megszűnik a nyárádszeredai kertészoktatás. A hétvégi kertésznapon az elmúlt húsz év tapasztalatairól kérdeztük dr. Jakab Sámuelt, a nyárádszeredai tagozat vezetőjét.
– Tavaly június végén ünnepelték a 20 éves jubileumot, két évtizeddel ezelőtt sikerült egy hiánypótló képzést elindítani itt, a nyárádmenti kisvárosban. Valójában kiknek is szólt ez a képzés?
– Annak idején az volt az elképzelés, hogy olyan erdélyi fiatalok részére indítsuk, akiknek valamilyen okból kifolyólag nem sikerült érettségi után továbbtanulniuk, de szeretnék folytatni tanulmányaikat, vagy már gazdálkodnak és szeretnék tökéletesíteni a szakmai tudásukat. Többségében harminc-, negyvenéves diákjaink voltak, ritkábban ugyan, de még ötvenévesek is végeztek nálunk. Az évek során eddig 430-an szereztek diplomát. Legtöbb végzősünk természetesen Maros megyéből származik, de sokan érkeztek Hargita, Kovászna megyéből, és a kezdetekben, még mielőtt beindult volna a Partium Egyetemen az agrároktatás a Debreceni Egyetemmel karöltve, nagyon sokan jöttek Szatmár, Nagykároly, Nagybánya, Zilah környékéről. Gyakorlatilag lefedik Erdély összes magyarlakta vidékét.
A Sapientián a kertészmérnöki kar csak 2002-ben indult, tehát addig valójában hiánypótló volt ez a szakterület a környéken. A kertésznapot is azért kezdtük szervezni tizenkét évvel ezelőtt, hogy hallgatóink, végzettjeink kapcsolatba kerüljenek magyarországi vagy hazai, a kertészet terén tevékenykedő cégekkel, amelyek révén munkalehetőséghez juthatnak. Ezelőtt tíz-tizenöt évvel főként magyarországi cégek igyekeztek kelet felé orientálódni, fiókcégeket hoztak létre és keresték oda a megfelelő szakembereket. A hallgatóink alkalmasak erre, és számos sikeres együttműködés született. Hallgatóink közül nagyon sokan saját vállalkozásba kezdtek azon a területen, amelyen képesítést szereztek.
– A Sapientia kertészmérnöki szakja konkurenciát jelentett-e a nyárádszeredai kertészeti tagozat számára?
– Szerintem a Sapientia nem jelent számunkra konkurenciát, mivel oda főleg fiatalok, azaz frissen érettségizettek jelentkeztek, ide hozzánk pedig olyanok, akik nem tudtak nappali képzésben részt venni. Idősebbek, családosok, akiknek munkahelyük van, vagy saját területükön, kertjükben már gyakorolták a kertészkedést, gazdálkodást. Amikor a Sapientián megnyílt a kertészmérnöki képzés, engem bíztak meg, hogy előkészítsem a beindítását, már akkor jelezték, hogy itt, Nyárádszeredában ne indítsunk első évet, mert át kell majd vegye a Sapientia. Igen ám, de én erre úgy válaszoltam, hogy a Sapientia nem működtethet hétvégi oktatást mindaddig, amíg a szakot nem akkreditálják. Márpedig egy új szak indítása után el kell telnie több évnek, amíg akkreditálásra kerül sor. Végül a magyarországi Emberi Erőforrások Minisztériumától megérkezett az értesítés, hogy nem támogatják újabb évfolyamok indítását, hanem integrálnia kell a Sapientiának az itt folyó oktatást. A már megkezdett évfolyamok kifutnak, de újabb évfolyamokat nem indíthatunk. Még két év van, a mostani másod- és harmadév befejezi, és megszűnik Nyárádszeredában a kertészeti oktatás. Jelenleg már csak 50-60 diákunk van.
– A környékbeli, idősebb gazdákra nézve nem jelent-e veszteséget, hogy megszűnik a helyi képzés?
– Valamilyen szinten veszteség, de azt is el kell mondani, hogy az utóbbi években a jelentkezők száma nagyon megcsappant. Eleinte negyvenen-ötvenen is jelentkeztek, de az utóbbi időben ez a szám húsz, majd tíz alá esett, úgymond aki akarta, elvégezte, tehát a kezdeményezésünk eleget tett a maga feladatának. Négy-öt személyért anyagilag sem éri már meg tovább működtetni a tagozatot, hiszen öt diák számára is ugyanannyi tanárt kell fizetni, mint ötvennek. Voltak hangok, hogy egy emberért is tovább kell folytatni, de az anyagi szempont nem mellékes.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely),

Új gyermekrehabilitációs központ a Caritastól Nagykárolyban
Gyermekrehabilitációs központot avatott a héten Nagykárolyban a szatmári egyházmegyei Caritas. Löchli Terézia Tündér, a szervezet igazgatója elmondta: egy, a munkaügyi minisztériumtól nyert 360 ezer lejes pályázat költségvetéséből sikerült fedezniük az épületfelújítási munkálatokat, melyek lehetővé tették, hogy egy korszerű kezelőt alakítsanak ki a szervezet által működtetett speciális óvoda, illetve a szociális irodájuk szomszédságában.
A központ a Szatmárnémetiben több mint 15 éve működő Szent József Gyermekrehabilitációs Központ fiókja, és – mint elhangzott – azért döntöttek úgy, hogy Nagykárolyban is kialakítanak egy korai fejlesztésre szakosodott központot, hogy a környékbeliek számára is elérhetővé tegyék a segítséget.
Számos családnak jelent ugyanis komoly terhet, hogy a megyeszékhelyre kellett hordaniuk a gyereküket, és minden bizonnyal vannak Nagykárolyban és a város környékén olyan rászorulók, akik mindeddig nem vették igénybe ezt a szolgáltatást. Az 50 férőhelyes központban testi, valamint szellemi fogyatékkal élő, illetve viselkedészavaros, hétévesnél nem idősebb gyerekeket fogadnak.
Fazekas Csillától, a szatmár egyházmegyei Caritas szóvivőjétől megtudtuk, a jelentkezőket egy szakemberekből álló csapat vizsgálja meg, és mindegyik gyerek számára egyéni fejlesztési tervet dolgoznak ki, ez alapján végzik a terápiát. A központnak jelenleg három alkalmazottja van – egy gyógypedagógus, egy gyógytornász és egy szociális munkás foglalkozik a páciensekkel.
A szülők hozzájárulását a családok anyagi lehetőségeinek függvényében állapítják meg. Kovács Jenő nagykárolyi polgármester a központ avatóján kifejtette: nagyra értékeli a segélyszervezetek, főleg a Caritas és a piarista nővérek munkáját, mivel óriási segítséget jelentenek az önkormányzatnak, a szociális kiadásokra ugyanis szinte soha nem elég a rendelkezésükre álló pénz.
Babos Krisztina
Krónika (Kolozsvár),

Irodalomtörténeti városháza Nagykárolyban
Lekerültek az állványok Nagykároly felújított műemléképületéről, teljes pompájában mutatja magát az új-régi városháza, az egykori Szarvas fogadó. A 200 éve Ybl Miklós tervei alapján emelt objektum önmagában is értéket képvisel, ám igazi rangját irodalomtörténeti vonatkozása adja meg. Az erdélyi körútra indult Petőfi Sándor 1846. szeptember 8-án az itt rendezett megyei bálon ismerkedett meg Szendrey Júliával, későbbi feleségével, aki az akkor már országosan ismert költő számos szerelmes versének ihletője lett. Csak néhány címe a legközkedveltebbek közül: Szeptember végén, Reszket a bokor, Rózsabokor a domboldalon, A virágnak megtiltani nem lehet, Fa leszek, ha fának vagy virága.
Maga a költő úti levelében így írja le a találkozás pillanatát: „A fogadóval átellenben a fák alatt pillantottam meg, délután hat és hét óra között. Ez időtől számítom életemet, s a világ életét. Azelőtt sem én, sem a világ nem lévén. Akkor lett a nagy semmiben a világ, s az én szívemben a szerelem.” Azt már barátja, Töröklaki Papp Zsigmond feljegyzéséből tudjuk, hogy később, a bál kezdetétől egy pillanatra nem vette le szemét Júliáról, mígnem Riskó Ignác megyei jegyző személyesen is bemutatja őt szerelmének. Innentől kezdve minden Petőfi-rajongó ismeri a történetet.
A Szarvas felváltva volt fogadó és városháza is. Sorsa az 1948-as államosításkor pecsételődött meg, amikor, mint megannyi értékes épület abban az időben, mindenkié volt, vagyis senkié. Sem iskolaként, sem irodaházként nem igazán törődtek vele, híres báltermét tornateremként használták, amíg használhatták. Legutóbb, a rendszerváltás előtt kaszárnyaként működött, egyre elhanyagoltabb állapotban. Időbe telt, amíg állam végül is a városnak adta. Elsősorban Kovács Jenő polgármesteré az érdem, hogy nem jutott a lebontás sorsára.
„Többször is megpróbáltuk pályázatok révén felújítani, de soha nem kaptunk rá pénz, mivel túlságosan kockázatosnak találták”– mondta a maszol.ro-nak, – „ekkor megvizsgáltattam statikusokkal, akik más véleményen voltak. Kultúrtörténeti jelentősége miatt mindenképpen meg akartuk tartani. Nem volt más választásunk, mint összébb húzzuk a nadrágszíjat és a városi költségevetésből próbáljuk felújítani. Elvégre nem vagyunk olyan szegények, mint látszunk. Minden évben lecsípünk rá egy kisebb-nagyobb összeget, aztán csak elkészül!” Íme, érdemes volt kivárnia, a Szarvas fogadó öt év munka után elkészült és mostani székházából rövidesen ide költözik a polgármesteri hivatal, amelyet eredeti tulajdonosa visszakapott.
A nagykárolyiak az uniós pályázatoknál is igen sikeresek, most is hét-nyolc más épületet ilyen pénzekből újítanak meg. Köztük a múlt években szépen rendbetett Károlyi kastélyhoz tartozó lovardát és virágházat és a városi színház épületét. Miként a kastélynál, a városvezetés a Szarvas-fogadó esetében is odafigyelt minden apró részletre, benne arra, hogy az immár ismét városházaként működő épületben utalás történjen irodalmi és történelmi nevezetességére. Ennek köszönhetően nemcsak emléktábla, de Petőfi-Júlia szobor is emlékeztet a történelmi eseményre.
Sike Lajos. maszol.ro

Hazatértek a Károlyiak
Családtalálkozó Nagykárolyban
A Károlyi grófok mintegy hetven számon tartott leszármazottja közül tizennyolcan vettek részt a hétvégén a partiumi Nagykárolyban tartott családi találkozón – számol be a Krónika nyomán az MTI.
A világban szétszórtan élő Károlyi-leszármazottak a Károlyi Sándor Alapítvány meghívására jöttek Nagykárolyba. A kétnapos rendezvény keretében megtekintették a város és a környék nevezetességeit, konferencián vettek részt, és igyekeztek megismerni az őseik által alapított település jelenlegi helyzetét, fejlesztési terveit. A család hazalátogató tagjait a Szatmár megyei önkormányzat román elnöke is magyarul köszöntötte.
A civil szervezetet az egyik családtag, a Svájcban élő Francesca Dürckheim hozta létre a nagy előd hagyatékának ápolására, valamint Nagykároly fejlődésének elősegítésére. Az alapítvány korábban támogatta a kaplonyi ferences kolostor felújítását és az egyházi iskolák taneszközökkel való felszerelését. A kaplonyi ferencrendi templom kriptájában nyugszik a nemesi család 29 tagja.
Francesca Dürckheim elmondta, bár a család fiatalabb tagjai nem, vagy alig beszélnek magyarul, a mai napig Nagykárolyt tekintik otthonuknak, és készek dolgozni a város fejlődéséért. Azt is megjegyezte, mindeddig eredménytelenül igényelték vissza azokat az ingatlanokat, amelyek a család tulajdonában álltak az államosításkor. Hozzátette, ha sikerülne visszaszerezni a család ingatlanait, azokat a helyi közösség szolgálatába állítanák. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Szoborháború alakul ki Nagykárolyban?
Még az is megtörténhet, hogy szoborháború alakul ki Nagykárolyban. A helyi tanács foglalkozik az európai uniós támogatás révén megújuló Főutca egyik terével. Egész pontosan két különböző szoboralkotást is szívesen látnának a hajdani Deák-téren, a későbbi Ion C. Brătianu-téren: az egykori román politikusnak, illetőleg Szent Flóriánnak.
Már a legutóbbi tanácsülésen is heves szóváltás és veszekedés alakult ki annak kapcsán, hogy két új mellszobrot állítana fel Nagykárolyban a Nemzeti Liberális Párt helyi szervezete, mégpedig Ferdinánd román király mellszobrát a kastélykert egy kiemelt helyére képzelik el, míg vele szemben Ion C. Brătianu egykori miniszterelnököt az egykoron róla elnevezett téren látnák szívesen. A június tanácskozás alkalmával a városvezetőség jelezte, hogy a román katonai emlékmű melletti teret tartaná a királyi mellszobor számára megfelelőnek, illőnek.
Nemrégiben beszámoltunk arról is, hogy egy helyi vállalkozó nagylelkűségének köszönhetően ismét közterületre kerülhetne a Szent Flórián-szobor.
A tanácsban „legnagyobb szava" a Romániai Magyar Demokrata Szövetség frakciójának van, hiszen a 19 fős tagságból 11-en a tulipános listán szereztek mandátumot. Poósz Szabolcsot, a frakció vezetőjét, az RMDSZ nagykárolyi szervezetének alelnökét faggattuk mindezek kapcsán. Elmondta, hogy még nem dőlt el véglegesen, milyen álláspontot képvisel majd a csoport. Ő maga a tűzoltók védőszentjének köztéri alkotása mellett fog érvelni. Mint indoklás gyanánt kifejtette: Szent Flórián köztéri alkotása nagykárolyi sajátosság, ellenben a politikusembernek nem sok köze volt ehhez a városhoz. Hírportálunk felvetésére elmondta, hogy sajnos nem tartja kizártnak azt, hogy egyfajta szoborháború alakuljon ki önös pártérdekek mentén.
Sérelmezi ennek kapcsán azt, hogy egy bizonyos kör kizárólag olyan alkotásokat szorgalmaz, amelyek jelképességükben nem a város egészének a lakosságához szólnak. Mint mondta, mások is újraállíthatnának több köztéri alkotást. Meglátása szerint eleve szerencsésebb lenne, ha politikusok helyett például írók, művészemberek mellszobrai kerülnének ki a városba. Vagy például szenteké.
nagykaroly.szatmar.ro, Erdély.ma

Érdemes volt elvállalni
Jó két éven át nem volt magyar alprefektusa Szatmárnak, egy olyan megyének, ahol a lakosság közel 40 százaléka magyar. Hogy mennyire szükség lett volna erre, már csak a demokratikus elvek betartása miatt is, ez az alábbi beszélgetésből is kiderül. ALTFATTER TAMÁS FERENCET az RMDSZ kormányra kerülése után nevezték ki tavasszal, s az azóta eltelt rövid idő alatt is bebizonyosodott, hogy a kormánybiztosi hivatalban is fontos az arányos képviselet. Sike Lajos interjúja.
Mikor kinevezték, kvalitásai közt elsőnek említették szakmaiságát és jó kommunikációs készségét, ami ezen a poszton fölötte fontos. Honnan került a megye házába?
A helyi adók hivatalában dolgoztam, mint főtanácsadó. Ami önmagában is feltételezi, hogy nemcsak jogi, de közgazdasági ismeretekkel is rendelkezem. Szóval két egyetemet végeztem, mert úgy éreztem, hogy szükségem van rá, ha nem akarok egy szintem megrekedni. Kiderült, jól döntöttem, mert alprefektusként is mindkét végzettségem előnyömre válik, természetesen első helyen a jogi ismeretek.
Mi a hatásköre az alprefektusnak, milyen területeket bíztak Önre, egyáltalán meg van ez határozva?
Hogyne. Fontosabb feladataimat a törvény is meghatározza. Először is a megyei földvisszaadó bizottság titkára vagyok, ami a rendszerváltás után huszonöt évvel is elegendő munkát ad. Annyi más mellett az idősek problémája is rám tartozik. Én felelek az útlevél-ügyekért, felügyelem a járművek forgalomba íratását és a gépkocsivezetési engedélyek kiadását.
Nem hivatalos feladatom, de fontos része munkámnak a társadalmi párbeszéd, a különböző egyeztetések, az elvtelen viták és konfliktusok megelőzése. S akkor még nem is soroltam fel mindent, hisz az élet bőségesen ad témát. Például a lakossági meghallgatások, amelyeket hetente tartok. Ezek által hiteles képet kapok a problémákról. Ezért igyekszem mindig pontosan megtartani, s amennyiben lehet, kellő időt szakítani rá, hogy mindenkit meghallgassak. Kilencven százalékban olyan, főleg idősebb magyarok keresnek meg, akik már csak életkoruk és helyzetük miatt sem beszélnek jól románul. Például olyan nagyobb magyar közösségben élnek, ahol csak ritkán használják a román nyelvet. Van, aki meg is mondja, azért jött hozzám, mert velem jobban megérti magát, részletesebben kifejtheti véleményét, előadhatja problémáját. Méltánytalan, sőt megalázó lenne ezeket az idős embereket kioktatni, hogy miért nem tanultak meg románul. Olykor eszembe jut, vajon hányszor kerültek az életben olyan helyzetbe, amikor nem volt lehetőségük anyanyelvükön előadni gondjaikat és sérelmeiket. Ezért is fontos, hogy mindenütt legyen képviseltünk, s ne engedjük, hogy innen is, onnan is kiszorítsanak bennünket...
...miként a városvezetésből. Mert szégyen és gyalázat, hogy a negyvenezer magyart számláló Szatmárnémetinek most sincs magyar alpolgármestere, pedig még a „vatrás” időszakban is volt. De menjünk tovább. A helyi lapokban olvasom, a lakossági meghallgatásokon az egyik fő probléma továbbra is a föld.
Ennek oka elsősorban az, hogy egy évig gyakorlatilag állt az ilyen vitás ügyek rendezése. Ennyi időt kaptak az önkormányzatok, hogy a tényleges helyzet alapján pontos kimutatást és térképet készítsenek a hatáskörükben lévő földek tulajdonosi állapotáról, hogy aztán tisztán lássuk a valós helyzetet: hol van plusz, hol van mínusz. Ez a munka csak nemrég fejeződött be, minek nyomán újraindult a függőben lévő földügyek rendezése. Az elmúlt napokban néhány ügyet már megoldottunk, ami azt bizonyítja, helyes volt az egyéves moratórium. A meghallgatásokon másik gyakori téma ezekben a hetekben a nyugdíjjal kapcsolatos problémák. Pár éve egy törvény hibás értelmezése miatt sokan több nyugdíjat kaptak, mint amennyi járt volna. Most a különbözetet vissza kell fizetniük. Nálunk Szatmár megyében eddig több mint száz ilyen személlyel találkoztunk. Nincs hatáskörünk ahhoz, hogy ezt semmissé nyilvánítsuk, de ahhoz tanácsokat adhatunk hogyan tehetik könnyebbé a visszafizetést. Egyébként, mint tapasztaljuk a kormány is igyekszik elviselhetőbbé tenni az ilyen nyugdíjasok helyzetét. Az RMDSZ javaslatára törvénymódosítás jelent meg, hogy a kisnyugdíjú volt téesz-tagokat mentsék fel a visszatérítés alól.
A prefektúra az önkormányzatoktól is átvállal feladatokat. Mi másnak véljük azt, amikor az önök intézménye a sajtón át hívja fel a lakosság figyelmét, hogy szárazságban ne rakjanak tüzet a határban, a tarlót ne égessék le, mert ezzel károkat okoznak az állat- és növényvilágban. Vagy takarítsák ki az árkot, hogy ott folyjon a víz, ahol folynia kell, ne az úttesten, vagy a gazdák kertjében. Mindez az önkormányzatok feladata volna, amit egyébként szabályoznak a vonatkozó törvények. Nem arról van itt szó, hogy a helyhatóságok nem tesznek eleget az előírásoknak, holott elsősorban az ő érdekük volna, hogy ne legyen tűz vagy árvíz saját területükön?
Felvetése érdekes, de csak részben igaz. Az önkormányzatokkal kapcsolatos megjegyzései többé-kevésbé megfelelnek a valóságnak, vannak települések, melyek vezetői jól ellátják feladataikat, mások kevésbé. A mi esetünkben nem arról van szó, hogy rátelepszünk az önkormányzatokra és hatásköröket vennénk el tőlük. Inkább arról, hogy ezek a területek a prefektúra kompetenciáját is érintik, amennyiben a prefektus a megyei katasztrófavédelem elnöke. Ebből következik: érdekünk, hogy az említett területeken is jól menjek a dolgok, lehetőleg megelőzzük a bajt, ne legyen tűz, árvíz, más szerencsétlenség. Többek között ezt szolgálják a sajtóban közölt felhívásaink is. Próbálunk minden eszközzel hatni a lakosságra.
Meglepő, hogy ezekben a dolgokban milyen nehezen lépünk előre. Az Avasban jártam egy osztrák vendéggel, aki némi iróniával dicsérte, hogy a külföldön keresett pénzből milyen kacsalábon forgó palotákat építenek az itteniek, ám azt sem hagyta szó nélkül, hogy a legtöbb előtt az árkok gondozatlanok és tele vannak szeméttel. Egyszerűen nem értette: miként lehetséges ez? Nem találtunk rá mást választ, mint azt, hogy nyugaton szigorúan megbüntetik, ha nem a kijelölt helyre teszi, mi meg engedékenyek vagyunk. Ezért a derék avasiak külföldön az ottani szokásokhoz, hazájukban pedig az itthoniakhoz igazodnak.
Ez nálunk sem mindenütt így van, a Nagykároly környéki sváb falvakban mindig tiszták az árkok és virágok nyílnak a házak előtt. Úgy látszik, kell egy idő, amíg bizonyos jó szokások tartósan meggyökeresednek. Ám, ha arra gondol: a helyhatóságoknak megvannak a törvényes eszközeik, hogy ezt a folyamatot meggyorsítsák, akkor igaza van. Egyik feladatunk, hogy ezt számon kérjük a helyhatóságoktól. Elvégre a törvényesség minden területen kötelező.
Akkor hadd mondjak mást. Falun lévő szőlőmhöz, Muzsdalytól a rövidebb utat választva úgy szoktam kijárni, hogy a Tálna folyócska pallóján is át kell egyensúlyozzak. Nem ez okoz gondot, hanem az, hogy a Tálna medre gyakran olyan erőteljesen cefreszagú, hogy az ember szinte berúg, mire átér. Szigorú törvények védik az élővizeket mindenféle szennyezéstől, de itt a Tálna és Túr mentén még most sem tartja be minden pálinkafőzős!
A környezetvédelmi hatóság dolga ezt ellenőrizni és számon kérni, de szükség esetén mi is beavatkozhatunk. Ám eddig, tudomásom szerint egyetlen panasz sem érkezett amióta itt vagyok. Ez azzal is magyarázható, hogy a nyár a pálinkafőzésnél is szünet. A sajtón át is bátorítanám a lakosságot, ne legyen elnéző, ha a helyi szervek nem intézkednek, jelentse a prefektúrának az efféle szennyezéseket is, elvégre a folyóvizek tisztasága mindannyiunk érdeke. Az élővizek szándékos szennyezéséért kemény büntetések szabhatók ki. Ha elénk kerülnek ilyen ügyek, nem leszünk elnézőek. Egyébként mind jobban figyelünk a környezetvédelmi törvények betartására is, amit tényekkel is tudunk igazolni. Nem állunk azok mellé, akik elnézőek és engedékenyek, még kevésbé, akik tudatosan rombolják a természetet.
A tavaly súlyos támadások érték az egyik leghatékonyabb természetvédő szervezetet, az Erdélyi Kárpát Egyesületet, mely a megye legnagyobb természetvédelmi övezetének, a Túrmentének a felügyelője. Az ok az volt, hogy az EKE nem adott építési engedélyt védett területre, amit egy időben többen is kértek. A megyei tanács egyik vezetője, nem ismerve a természetvédők jogkörét és a vonatkozó törvényeket, a kérelmezők mellé állt, nyilvánosan elmarasztalva az egyesületet. A vitának a prefektúra vetett véget, amikor a természetvédők mellé állt.
Hallottam az ügyről, bár a részleteket nem ismerem. Ám azt tudom, hogy a természetvédelem területén az is sok vitát okoz, hogy az érintett gazdák nem teszik le időben a védettség kárpótlását igénylő kérvényeket. Mert az állam jelentős kárpótlás fizet azoknak, akiknek földjük van a védett területen és nem változtathatják meg annak rendeltetését. Mondjuk a legelőt vagy kaszálót nem szánthatják fel, hogy búzát vagy kukoricát termesszenek benne. Nem mondhatok mást, mint azt, hogy tessék igényelni a kárpótlást. Ha úgy tetszik, a törvényes utat választani, ne az akadékoskodást és a jelentgetést.
Pár hónap után van már valamilyen sikerélménye, ami nyomán azt mondhatja: ezzel érdemes volt foglalkozni!
Hogyne, jó érzéssel tölt el, hogy több idős embernek nem csak tanácsokat adhattam, de konkrétan is segíthettem régóta húzódó ügyének megoldásában. Legnagyobb elégtétel mégis az volt számomra, hogy felügyeletünk mellett, visszaélések nélkül, sikeresen lebonyolítottuk Szatmár megyében az EP-választásokat. Nekem külön öröm volt, hogy azok, akiknek bizalmából kormánybiztos lehetek, az átlagnál is nagyobb számban szavaztak. Ilyenkor csakugyan átérzem, hogy érdemes volt elvállalni ezt a feladatot.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Balog: Partium akkor is középen van, ha csak egy résznek is érzi magát
Az Isten azt akarja, hogy a magyarok kiválasztottak legyenek és benne legyenek az élet közepében – mondta Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere Bere felújított református templomában augusztus 16-án, szombaton.
A politikus, református lelkész igehirdetésében szorongató érzésnek nevezte, hogy a magyar nemzet az idők folyamán az „élet közepéről" a történelem szélére került, ezzel pedig a Partiumban élő magyarok is a periférián, Magyarország és Románia közé szorulva érezhetik magukat.
Partium neve az önismeretre és az alázatra vall, de azt üzeni számára az ige, hogy ez a vidék akkor is középen van, ha csak egy résznek is érzi magát, azaz „kézbe van véve" – fogalmazott Balog Zoltán. A miniszter szavai szerint „ha követjük az Isten igéjét, akkor rájöhetünk, hogy a magyarok sorsát, sodortatását nem a történelem alakítja", nem Washingtonban, Moszkvában, Bukarestben vagy Budapesten intézik, hanem ott, ahová a templomnak a tornya mutat.
Azért mutat felfelé, hogy „tudd, hogy a te sorsodat ott intézik Jézus Krisztus által" – mondta a miniszter, hozzátéve, „a te sorsod a megtartatás, a te sorsod az élet, a te sorsod a megmaradás". Balog Zoltán szavai szerint az egyháznak az a küldetése, hogy egyfajta felemelt mutatóujjként, figyelmeztető jelként ott legyen a világban, a tágabb és szűkebb közösségekben és rámutasson arra az igazságra és teljes üdvösségre, ami nélkül az élet nagyon keveset érne.
Az egyház szolgálata mellett Istennek és a Bibliának a szava is egy mutatóujj – folytatta -, egy igazodási pont, amely egyedül az üdvösség szerzőjére, a szabadítóra, Jézus Krisztusra mutat. Ez a rámutatás azonban nemcsak például a papok, hanem „mindannyiunk dolga".
Ezért figyelni kell az Isten által elmondottakra, mert ha nem így teszünk, akkor elsodródunk a célunktól – figyelmeztetett Balog Zoltán. Az összefogás fontosságára utalva Balog Zoltán jelezte, „ha együtt vagyunk és együtt maradunk, akkor nagy baj már nem történhet."
A magyar-román határ mellett, Nagykároly közelében fekvő Bere református műemlék templomát a Magyarország-Románia Határon Átnyúló Együttműködési Program keretében, mintegy 100 ezer euró költséggel újították fel. A munkálatok során a templom falain páratlan, Zsigmond-korabeli freskókra bukkantak.
A szentelési ünnepségen Balog Zoltán mellett részt vett és beszédet mondott Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke, Seszták Oszkár, a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei közgyűlés elnöke, illetve több világi és egyházi méltóság is.
MTI, Erdély.ma

Kenyér az autóból (1.)
Pipe – jelen a múlt tükrében
Amikor 1991-ben először jártam a két Küküllő közti Partium tájegység kicsi településén, Pipén, Fóris Géza unitárius lelkész 106 személyt tartott nyilván. 2014 júliusában utódja, Jenei László Csaba lelkész adatai szerint már csak 37-en lakják a Nádasi-patak keskeny völgyében szorongó falut, amely a községközponttól, Szásznádastól négy kilométernyire rejtőzik a világ elől. A rendszerváltás után az eltérőnél – mintha nem is létezne – nem jelezte tábla a falu nevét, s poros zsákút vezetett a szűk patakvölgybe. Azóta kitették a táblát, s aszfaltburkolat került az úttestre, de a lakosság fogyása, a falu elnéptelenedése nem állt meg.
A falu gerince megroppant
A számok szerint évente másfél lélekkel vannak kevesebben, amiből arra következtethetnénk, hogy 10-15 év múlva a boltíves kapuk által őrzött házak szinte mindenikére lakat kerül. De a valóság árnyaltabb egy kicsit, hisz van néhány fiatal, középkorú személy, akik kényszerűségből, vagy szerencsét próbálni költöztek vissza, járnak ki nap mint nap Pipére. Ki rózsát termesztve, ki gazdálkodva, ki juhfarmot alapítva és gyarapítva, a közbirtokosságot irányítva próbálja az életet fenntartani a jobbára üres, lehunyt szemű házakból álló faluban, amelyben csak a túlsó végén álló roma porta körül látnak kisgyermeket. Pedig a régi fényképekre alig fért fel az iskolások népes serege. Egy 1930-as évekből származó fotón például 71 gyermek veszi körül Jobbágy Sándor tanítót. A konfirmált fiatalok is általában 15-17-en állnak, ülnek a szolgálatot teljesítő lelkész körül egészen a nagy romlás kezdetéig, ami a falu addigi egészséges fejlődését megállította. A független, önálló gazdálkodásra, a szőlő- és gyümölcstermesztésre, a termékek eladására épülő falu gerincét az 1960-ban bekövetkezett erőszakos közösbe terelés roppantotta meg. A közösben a korábban keserves egyéni munkával, nagy odaadással és hozzáértéssel megdolgozott földek, szőlősök tönkremennek. Ekkor kezdődött el az elvándorlás, ami a hagyományok szerint élő falusi közösség fokozatos felbomlásához vezetett. Ezt a folyamatot az 1990-es rendszerváltozás, a földek visszaszolgáltatása sem fékezte meg. A falu még helyben élő idős lakói már képtelenek voltak a régi állapotok visszaállítására.
Fokozatosan megszűnt minden. Elnéptelenedett, majd bezárt az iskola, az üzletet is felszámolták, s a hetente kétszer kijáró autóból vásárolják a kenyeret és a legszükségesebb élelmiszereket a falu idős lakói, akik azt mondják, hogy másra nem futja a sovány tsz-nyugdíjból. Víz, csatornázás nincsen, a patak medre is gyakran száraz, s az enyészet bitorolja az üresen álló papilakot. A templom viszont szépen karbantartva fehérlik a falu fölé, s a régi iskola tönkrement épületén dolgoznak, hogy faluházat, szálláshelyet alakítsanak ki, amely fogadni tudja a nosztalgiázni hazatérőket, a csend birodalmában megpihenni vágyókat. Fekvése, természeti adottságai révén akár üdülőfaluvá is válhatna Pipe – néhány idegen már fel is fedezte –, de ahhoz, hogy a jelenlegi tulajdonosok komfortosra alakítsák át a szülőházat, mások pedig e célra vásárolják meg az üresen állókat, sok feltételre lenne szükség.
Mindenekelőtt a közbiztonságra. Hisz manapság a félelem és rettegés nehezíti az ott élők amúgy is kesernyés életét. A rendfenntartó szervek pedig, ahelyett, hogy a garázdálkodók kilétét kiderítenék, a kárvallottak elhallgattatásával tesznek pontot a történtekre.
Kis falu nagy emberei
Amilyen kicsi és elöregedett Pipe, olyan szeretettel emlékeznek rá azok, akiknek a szülőhelye, s akik lelkészként, tanítóként a településen éltek. Kevés falu van Erdélyben, amelynek történetéről, egyházi múltjáról, szokásvilágáról, hagyományairól olyan részletes és alapos munkák születtek volna, mint Pipéről. Az írásokat Adorjáni Rudolf Károly unitárius lelkész gyűjtötte össze Pipe, egy Kis- Küküllő menti unitárius falu száz éve (Kriza János Néprajzi Társaság, MTA Néprajzi Kutatóintézet Bp. – Kolozsvár, 2011) című kötetében. Még átfogóbb művön dolgozik Burus János csíkszeredai magyartanár, akinek gyökerei ugyancsak Pipéről erednek. Egyébként a Burusok (a hét testvérnek 84 leszármazottja van) évi rendszerességgel találkoznak az ősi telken – mondja Orbán Sándor, aki édesanyja révén szintén a családhoz tartozik. A faluban éltek a jelenlegi unitárius püspök, Bálint Benczédi Ferenc szülei, ott született dr. Gyulai Zoltán fizikus, egyetemi tanár, akadémikus, egyetemi és középiskolai tanárok, tanítók, lelkészek, iparosemberek, vállalkozók.
Adorjáni Rudolf Károly, aki tíz évig volt unitárius lelkésze a falunak, s felesége tanítónőként a falu szellemi életét alakította, sziszifuszi munkára vállalkozott. Könyvében a település XX. századi történetét mutatja be, házról házra, családról családra, 1870-től 1990-ig, hat nemzedéken át, az 1-es házszámtól a 84-esig. A több mint száz év családtörténete mellett az unitárius valláshoz, az anyanyelvhez való ragaszkodás szép példája is kirajzolódik a kötetből, amely leírja az egyházi és népszokásokat, a szőlőművelést, s pontos statisztikát közöl a születésekről, keresztelésről, házasságkötésről, a halotti anyakönyv adataiból. A szerző munkatársai ezt a képet egészítik ki a pipei unitárius egyházközség történetéről (Fóris Géza), a farsangi szokásokról (Barabás László), a pipei hiedelmekről (Adorjáni Juliánna), Pipe helyneveiről (Burus János).
Jenei László Csaba unitárius lelkész 2000-ben vette át a pipei (37) és a nádasi (150 lélek) egyházközséget. Családot alapított, Nádason bővítette a papilakot, s igyekezett beilleszkedni a helyi közösségbe.
Mégis elment
– 13 éven át arra törekedtem, hogy az évi javítások nyomán a pipei templom állagát megőrizzük, de sajnos a papilakot nem sikerült rendbe tenni, pedig, ha jó állapotban lenne, ki lehetne adni, s még jövedelmet is hozhatna az egyháznak. Ha nem költöznek vissza az elszármazottak, ha nem támogatják a közbirtokosság vezetőségét, a falut nem lehet megmenteni a kihalástól. Az istentiszteleten 10-12 személy van jelen, pünkösdkor 37-en voltak. A község polgármestere is a pipei egyházközség tagja, s házát a Pipére vezető út mentére építette.
Bár Nádason lett volna elég iskoláskorú gyermek, a csalódottság hangja szól a lelkészből, amikor arról beszél, hogy a magyar szülőket nem sikerült meggyőznie arról, hogy magyar osztályba írassák a gyermeküket, s a saját kisfiát adta idő előtt iskolába, hogy megmentse az összevont elemi osztályt. Munkáját kántorként a felesége segítette. A lelkész 2013. december elsejétől megpályázta és meg is kapta a magyarsárosi egyházközséget. Bár Sárosra költöztek, Jenei László Csaba vállalta, hogy továbbra is beszolgál Nádasra és Pipére, ahol kéthetente vasárnap délután 2 órától, illetve 3 órától tart istentiszteletet.
A pipeiek közül sokan, akik ingázni kényszerültek, a községközpontba telepedtek át. Köztük Pázsint Jánosék, akik 35 évig éltek a faluban, s a munkahely könnyebb megközelíthetősége miatt választották Nádast, ahol a telkük előtti szép kert dicséri a pipeiek szorgalmát.
– Kicsi, erős falu volt, dolgos emberekkel, akik állatokat tartottak, meredek domboldalakon nehéz körülmények között szőlőt műveltek, mégsem maradt tenyérnyi föld sem megdolgozatlan. A kollektivizálás után kezdett szétszéledni a lakosság Segesvárra, Szebenbe, Petrozsényba, és sokan Nádasra jöttünk le – emlékezik, majd sorolja a híres szőlőhegyek, az Alsószőlő, Csillaghegy, a Laj, Gyétyem, Dátyem stb. nevét.
Gergely János és felesége a hetvenes évek kezdetén kötözött Nádasra. A férj kőművesként Segesvárra ingázott, s azért hagyták el Pipét, hogy könnyebb legyen az ingázás, s mert Nádason gázfűtés volt, Pipén pedig fát kellett vágni.
– Sokan voltunk gyermekek, 5, 6, 7 is egy családban, s az osztatlan elemi osztályba 73-an jártunk. A lelkész felesége, Adorjáni Juliánna szerepet, táncot tanított nekünk. Emlékszem, alig vártuk, hogy letegyük a lábunkról a hitvány cipőt, annak dacára, hogy estére véres lett a talpunk.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Régi igék új köntösben
Viszonylag rövid időn belül már másodszor revideálták a protestáns egyházak által használt 1975-ös magyar Bibliát. A generációnkénti felülvizsgálat szükségességéről és a revízió módszereiről Pecsuk Ottót, a Magyar Bibliatársulat főtitkárát kérdeztük.
A protestáns egyházak esetében alapvetően kétféle Bibliáról beszélhetünk. Egyrészt a Károli Gáspár-féle fordításról, amely még a 16. században látott napvilágot, és az 1975-ös új fordítású Bibliáról. A Károli féle fordításnak számos kiadása és revíziója jelent meg, az új fordításút megjelenése után 25 évvel, 1990-ben revideálták, ennek újabb revíziója idén húsvétkor jelent meg. Ez utóbbi elnevezése „revideált új fordítású Biblia (RÚF, 2014)”: az évszám a zárójelben tehát indokolt, hisz nem az első revideált új fordításról beszélünk, s lehet, hogy nem is az utolsóról. Ennek oka, hogy a nemzetközi gyakorlatnak megfelelően 20-25 esztendőnként felülvizsgálják a legutóbbi változat tartalmát, s eldöntik, nem szorul-e javításra. A bibliarevízió során nem készítenek teljesen új fordítást, a használatban lévőt újítják meg.
„Húsz-huszonöt évente fontos átvizsgálni azt, hogy tükrözi-e a ma használatos nyelvet, mert a nyolcvanas-kilencvenes években beszélt mai magyar nyelv nem tökéletesen fedi már a ma használatosat – indokolta megkeresésünkre Pecsuk Ottó (portrénkon) az újabb revízió szükségességét. – Ez az egyik szempont. Másrészt a bibliatudománynak az elmúlt 20-25 évben végbement felismeréseit, egzegetikai újdonságait kellett összevetnünk a régebbi bibliai szöveggel, és azokon a helyeken, ahol úgy látjuk, hogy a bibliatudomány pontosabban érti a Biblia szövegét, igyekeztünk módosítani. A többi ok inkább technikai jellegű. A bibliatudományi és nyelvi változások tették igazából szükségessé, de fontos, hogy a Biblia szövegének digitális változata is a legújabb formátumban álljon rendelkezésre. Tehát egyfajta technikai adatbázis-frissítés szempontjából is nagyon lényeges volt a Biblia teljes szövegállományának újra feldolgozása, illetve könyvészeti szempontok is fontossá tették, hogy ne a ’90-es évek ízlését tükröző kiadványt jelentessünk meg, hanem a 21. század igényeinek is megfelelőt.” Az újított szöveg már elérhető digitálisan, mobiltelefonos alkalmazással és elektronikus könyvként is.
Hogy kell-e újabb bibliarevízióra számítani húsz-huszonöt év múlva? Attól függ. A szabályszerűség ugyanis ezt sugallja, ám ma nem lehet megjósolni, hogy akkor milyen döntésre jutnak a felelős szerv, azaz a bibliatársulat képviselői. Minden bizonnyal megvizsgálják majd a revízió szükségességét, és eldöntik, hogy nyelvi „korszerűsítést” vagy egyenesen új fordítást kezdeményeznek. Az idei kiadás az új fordítás mélyrehatóbb revíziója, mint az előző: míg 1990-ben 4500 helyen változott a Biblia, addig idén közel 16 ezer ponton. „Az 1990-es szövegállapothoz képest nagyon sokféle a változás. A pusztán szórendi vagy a névelők, központozási változtatások mellett elég jelentős fordítási változás is történt” – állapította meg az adjunktus.
RÚF 2014
Az új fordítású Biblia 2014-es revíziójának (RÚF 2014) munkálatai az olvasói észrevételek gyűjtésével kezdődtek 2006-ban, 2009-ben indult el az érdemi revíziós munka, amely 2014 húsvétján, a RÚF 2014 megjelentetésével ért véget. Az Ószövetség alapszövege az 1997-es kiadású Biblia Hebraica Stuttgartensia, az Újszövetségé pedig a 27. kiadású Nestle-Aland Novum Testamentum Graece volt. A revideált újfordítású Bibliát legelőször a Magyarországi Református Egyház XIII. zsinati ciklusának 11. ülésén április 23-án mutatták be a zsinati székházban, majd 25-én a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon, és 27-én ökumenikus hálaadó istentisztelet keretében a budavári evangélikus templomban.
Merész váltás
Pecsuk Ottó szerint az 1975-ös új fordítású Biblia legnagyobb újdonsága az volt, hogy először igyekezett függetleníteni magát Károli bibliafordítói hagyományától. A 29 évvel ezelőtti dátumot megelőzően minden magyar bibliafordítás úgy határozta meg magát, hogy a Károli-fordításhoz képest hol és hogyan áll. „Nagyon sok, úgymond Károli-revízió több tekintetben eltért a Károlitól, mégsem igazán volt ildomos azt mondani egy Bibliáról, hogy más fordítás, hanem mindig a Károli tiszteletben tartása mellett készültek. A protestáns egyházak között is nagy nóvum volt a felismerés, hogy nem lehet a mai modern magyar nyelv kívánalmainak megfelelő fordítást úgy készíteni, hogy a fordítók folyamatosan visszatekintenek, és azt mondják: ezt eredetileg így mondta Károli, tehát ehhez kell hasonlítani annak is, amit mi mondunk. Számos olyan fordítás jelent meg 1975 óta, amely nyíltan vállalta, hogy nem a Károli revíziója kíván lenni, hanem egyéni utat akar járni” – vázolta Pecsuk az új fordítás merészségét. Kiemelte: a revízióknak nem a beszélt nyelv éppen aktuális divatjait kell követniük, de egy generációnyi idő alatt átalakulnak a kifejezések jelentései. „Ez az elv a modern mai nyelvet követő bibliafordítások esetében természetes, míg a régi fordítások esetében bizonyos értelemben ellentmondásnak is tekinthető, hogy megpróbálják időnként újra és újra revideálni. Miközben revideálni akarják, igyekeznek megőrizni a régi Bibliának a veretességét, szépségét, archaikusságát, ami az értékét adja. Ilyen értelemben egy régi fordítás revíziója sokkal nehezebb feladat, mint egy mai magyar nyelven született bibliafordítás revíziója, mint amilyen az új fordításé” – mutatott rá a bibliatársulat főtitkára.
Vizsolyi első
A legelső teljes magyar nyelvű bibliafordítás Károli Gáspár nevéhez fűződik. Az 1529 körül Nagykárolyban született református lelkipásztor hat lelkésztársával kezdte 1586-ban a fordítói munkát Rákóczi Zsigmond erdélyi fejedelem és Dobó István erdélyi vajda támogatásával. A nyomtatást 1589. február 18-án kezdték el és 1590. július 20-án fejezték be Vizsolyban, összesen 700-800 példányban – ezért ezeket a köteteket vizsolyi Bibliáknak is hívják. Ötvenegy fennmaradt példányról tudunk, értékük ma igencsak jelentős: több tízmillió forintos összegre rúg egy-egy ilyen Biblia. A ma ismert példányok közül legtöbb Magyarországon található, de Erdélyben és Felvidéken is őriznek vizsolyi Bibliákat.
Határon innen és túl
A Magyar Bibliatársulathoz tizenkét tagegyház tartozik: a református egyház, evangélikus egyház, baptista egyház, metodista egyház, adventista egyház, orthodox egyházmegye, unitárius egyház, pünkösdi közösség, keresztyén testvérgyülekezetek, szabadkeresztyén gyülekezet, élő Isten gyülekezete, evangéliumi testvérközösség. Mint a tagegyházak felsorolásából is kiviláglik, a katolikus nem tagja a Magyar Bibliaszövetségnek, így az idei új revízió sem érinti őket. „A katolikus egyházban a bibliakiadás és fordítás egészen más folyamatot jelent – magyarázta Pecsuk Ottó. – Ez némileg kánonbeli problémákat is felvet, hisz az Ószövetségük bővebb, mint a protestáns, több könyvet tartalmaz. A katolikus egyház hivatalos bibliakiadását a Szent István Társulat végzi, mellette működik még a Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat, és a pannonhalmi bencések is adnak ki Újszövetséget. Augusztusban például teljesen új fordítást jelentetnek meg”.
A revízió centruma a Magyar Bibliatársulat budapesti székháza volt, itt találkoztak évi három-négy alkalommal a munkatársak, év közben pedig egy online bibliarevíziós felületen folyt a munka. 2006-tól kezdőben több tízezer visszajelzés érkezett be a bibliatársulathoz a lehetséges változtatásokról, az adatgyűjtést 2008-ban zárták le, a revíziót 2009-ben kezdték el. Aki kíváncsi az idén lezárult folyamat részletes eredményeire, a Magyar Bibliatársulat honlapján közel 17 ezer oldalas dokumentumban vetheti össze tételesen az 1990-es kiadáshoz képest eszközölt változtatásokat. „Sajnos nem kommentárral, bár mindegyik változtatáshoz rendelkezünk indoklásokkal, de az már kezelhetetlen terjedelmet jelentene” – jegyezte meg Pecsuk Ottó.
Hivatalos formában csak a magyarországi teológiai intézetek tanárai alkották a szöveggondozói bizottságot, de visszajelzések, észrevételek küldésére lehetőség volt bárhonnan a világból. „Hivatalos formában a bibliatársulat nem öleli fel a határon túli területeket, de nyitott vállalkozás volt, megjelentettünk próbakiadásokat az interneten, ahhoz is hozzá lehetett szólni. Így akinek ez a folyamat szívügye volt, vagy szeretett volna jobbító szándékkal részt venni benne, megtehette. És azt is látni kell, hogy az új fordítású Biblia Erdélyben mai napig kevésbé van használatban, mint a Károli-Biblia, és a határon túli magyar egyházak képviselői az adott ország bibliatársulatának tagjai. A romániai felekezetközi bibliatársulatban szerepelnek a magyar egyházak képviselői, akárcsak Felvidéken. Ezekkel a bibliatársulatokkal nagyon jó a kapcsolatunk, így a bibliaterjesztésben együttműködünk velük. A határokon túl nem közvetlenül a Magyar Bibliatársulat terjeszt, hanem a román felekezetközi bibliatársulatot segíti, és a magyar nyelvű egyházakkal is egyeztetünk.”
Bibliaválaszték
A revideált új fordítású Biblia igazán széles szín- és formaválasztékban kapható a Kálvin Kiadóban. „A revideált 1908-as Károli többnyire fekete, az új fordítású Biblia pedig inkább sötétkék volt. Az utóbbi években az új fordításnak megjelentek bordó és sötétzöld változatai is. A mostani kiadásnál bővítettük a kínálatot, azt szerettük volna, ha kicsit fiatalosabb is, elegánsabb, drágább és olcsóbb is. Így megjelent például egy 1500 forintos missziós papírkötésű, ami fele-harmada egy átlagos Biblia árának, de akik elegánsat szeretnének, azoknak ott a jóval borsosabb áru bőrkötésű, aranymetszésű”. A két véglet közt is széles a spektrum: tizenegy különböző kötésben érhető el a legújabb Biblia.
A húsvéti bemutató óta Pecsuk Ottó szerint szinte csak pozitív visszajelzések érkeztek a legújabb kiadással kapcsolatban. „Azt halljuk, hogy tényleg szebb lett a Biblia, tartósabb kötésű, könnyebben olvasható kiadásban jelent meg és a szövege is tetszik az embereknek, gördülékenyebb sok ponton. Nagyon jó hír az is, hogy eddig egyetlenegy sajtóhibát találtunk. A kilencvenes kiadásban elég sok sajtóhibát kellett kijavítanunk, pedig az is nagyon gondos munka volt, de a hosszú évek alatt felhalmozódtak a felismert hibák. Mi egyelőre egynél tartunk” – jegyezte meg a Magyar Bibliatársulat főtitkára.
Évente minden bibliatípusból 40-50 ezer példány fogy el, ezek közt vannak szövegválogatások, Újszövetségek és teljes Bibliák. „Magyarországon ez a szám bizonyos értelemben csökkenő tendenciát mutat, mert a Károli-biblia kelendősége nagyobb ütemben csökken, mint ahogy nő az új fordításúé. 2008 óta nálunk ugyanis az új fordítású Biblia a népszerűbb. Ez nyilván a generációs váltást is tükrözi: a Károlin felnőtt idősebb nemzedék egyre fogy. A legújabb revideált új fordításból húsvét óta 8-10 ezer példány fogyott el, de vannak olyan kötéstípusok, amelyek teljesen elfogytak, úgyhogy karácsony előtt mindenképpen szükség lesz egy második nyomásra. És ez nagyon biztató.”
Dénes Ida, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Tovább dúl a szoborvita Nagykárolyban
Nem csitul az etnikai felhangoktól sem mentes szoborháború Nagykárolyban: I. Ferdinánd román király és I.C.Brătianu exminiszterelnök büsztje után most a második világháború alatt a magyar hatalom által állítólagosan elüldözött románok tervezett emlékműve borzolja a kedélyeket.
Kovács Jenő polgármestertől megtudtuk, a Nagykárolyi Menekültek Egyesülete engedélyt kért a napokban az önkormányzattól, hogy emlékművet állíthassanak a városból 1940 és 1945 között elüldözöttek emlékére a Mesterrészi temetőben, közvetlenül a deportált svábok emlékműve mellett.
Az elöljáró kifejtette: nem tud arról, hogy a magyar hatóságok bárkit is elüldöztek volna a településről és úgy véli, egy ilyen emlékhely számára semmiképp sem megfelelő helyszín a második világháború után ezrével kényszermunkára elhurcolt svábok tiszteletére emelt emlékmű környéke.
Kovács Jenő szerint az utóbbi időben elszaporodott soviniszta provokációk egyikének nevezte a kezdeményezést. Leszögezte továbbá: mivel a római katolikus egyház tulajdona az említett temető, a kezdeményezőknek a püspökségtől kell engedélyt szerezniük, nem az önkormányzattól.
Józsa János, a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye sajtószóvivője a Krónikának elmondta: a válaszadásra jogosult személyek közül – hivatali teendők, illetve szabadságolások miatt – épp senki sem elérhető, annyit viszont közölt, hogy tudomása szerint nem érkezett megkeresés hozzájuk a károlyi emlékmű ügyében.
Amint arról beszámoltunk, a nyár folyamán két alkalommal is komoly vitához vezetett a városi képviselőtestületben Nemzeti Liberális Párt (PNL) által kérvényezett szobrok ügye. A liberálisok először bejelentették, a Károlyi-kastély főbejáratával szembeni kis parkrészen Ferdinánd királynak állítanának szobrot, majd I.C. Brătianu volt miniszterelnök büsztjét próbálták volna elhelyezni a város történelmi főutcáján levő Deák téren.
Az RMDSZ-es és német fórumos képviselők alkotta többség azonban leszavazta indítványaikat, a szobrok számára a román katona emlékműve melletti részt jelölve ki, arra hivatkozva, hogy a Nagy-Románia megteremtőiként tisztelt figurák számára a legmegfelelőbb hely „az utolsó felszabadított román barázda” emlékét őrző Vida Géza-alkotás környéke.
A kezdeményezők kijelentették: ezt a lehetőséget nem hajlandóak elfogadni. Kovács Jenő kérdésünkre elmondta: mivel politikai indíttatású provokációnak tekinti mindhárom indítványt, nem hajlandó ezekkel foglalkozni.
Babos Krisztina, Krónika (Kolozsvár)

MÚRE: szakmai találkozó díjkiosztással
A Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) szeptember 19. és 21. között Nagykárolyban tartotta szakmai találkozóját, Épített örökség: a kulturális turizmus és népszerűsítési lehetőségei címmel. A rendezvényre a hazai magyar média munkatársai, a MÚRE-tagok mellett Magyarországról, a Vajdaságból, Felvidékről és Kárpátaljáról is érkeztek kollégák.
A találkozó keretében a hazai szakmai szervezet pénteken megtartotta évi közgyűlését, valamint sor került a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) és a Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) között 17 éve, 1997. október 13-án Nagyváradon aláírt együttműködési megállapodás megújítására.
Szabadság (Kolozsvár)

A legnagyobb kaland (2.)
Beszélgetés Sebestyén Spielmann Mihállyal az erdélyi zsidóság történetéről
A marosvásárhelyi zsidóság múltjáról tartott két sikeres előadást a Vásárhelyi Forgatag tavalyi és idei rendezvényén Sebestyén Spielmann Mihály történész, író, a Teleki Téka nyugalmazott vezető könyvtárosa. A volt Iskola utcai zsinagógát mindkét alkalommal megtöltötte az érdeklődő közönség. A beszélgetés múlt héten közölt első részében a zsidóság megtelepedéséről, nyelvéről, vallási irányzatairól és életéről volt szó az első világháborúig. Mai számunkban az ezt követő időszakról beszél Sebestyén Spielmann Mihály.
– Hogyan alakult a két világháború között a zsidók száma?
– Az 1941-es népszámlálás szerint több mint 5.780 zsidó élt Marosvásárhelyen. 90 százalékuk magyarul beszélt. A férfiak 18-52 év között 1941-től kezdve fegyvertelen munkaszolgálatot teljesítettek, eleinte egyenruhában, később saját ruhájukban. A legtöbb férfi Magyarország történelmi határain kívül, elsősorban a keleti fronton végzett kisegítő munkát. A doni menekülés során ezeket az embereket éppúgy magukra hagyták, akárcsak a közhonvédeket. A második doni hadsereg áldozatai magyarok és zsidók, észak-erdélyi románok vagy németek.
1940-ben az egyik fontos változás az volt, hogy Erdély Magyarországhoz való csatolása révén a magyar parlament 1938-39-ben hozott zsidótörvényei automatikusan Erdélyre is kiterjedtek. Ezek megakadályozták, hogy a zsidó közösség beváltsa a magyar visszatéréshez fűzött álmait. Következményként a zsidókat sorra minden szervezetből kizárták. Jellemző példa, hogy a Kereskedők Társulatából, amely 1860 óta folyamatosan működött, s amelynek 1920 után Rosenfeld Jenő volt az elnöke, kivált egy csoport, s létrehozta a keresztény kereskedők szervezetét, amely megindította a konkurenciaharcot minden eszközzel, állami segítséggel s az úgynevezett Baross szövetség támogatásával a zsidó kereskedők ellen. A végeredmény, hogy 1944-ben az összes üzletet elvették, s ezeket a magyar állam kegyként osztogatta a hívei között.
– Mennyire tartották a vallásukat ebben az időszakban?
– 1944 előtt az egész zsidóság vallásos volt, az jelentette a kapcsot és az etnikai lét megélhetésének fórumát. A ’30-as években szocializálódó nemzedék, az apáink nemzedéke azonban már szakított a vallásos formákkal, s akár nyíltan ateista is volt, ami összefüggött a baloldal felé fordulással, illetve ezek az emberek úgy gondolták, hogy a vallásos lét már nem megoldás a nemzetiségi kérdésre, ugyanis kettős kisebbségben éltek, egyszerre voltak zsidók és magyarok. Az a fajta mély vallásosság, amely a hasszidokat jellemezte, nálunk Marosvásárhelyen nem volt általános jelenség. A fiúkat 14 éves korban felnőtté avatták (bar- miczvah). Ez a főbb imák elmondásából állt, s a zsinagógában fel kellett olvasni egy szakaszt a Tórából, ami nagy megtiszteltetést jelentett, s ezért harc is folyt érte. A templomi helyeket évekre bérelték, a temetéshez, amelynek során az egyszerűséghez mindig ragaszkodtak, tíz férfiember kellett. Két jelentős temető volt, a kövesdombi, ahova az ortodoxok temetkeztek, s a Széll Kálmán utcai, amely a neológoké volt, de ma már ez az egyetlen működő zsidó temető Marosvásárhelyen. A vallásos zsidók külön temetkeztek, külön sorba férfiak és nők, nincsen rátemetkezés, ezért a temetők nagy kiterjedésűek kell legyenek. A köztemetőkben például, a Házsongárdiban vagy a Kerepesiben külön részt kaptak. A rabbik a ’30-as évekig részt vettek a város közéletében, de 1940 szeptemberében, a bevonuláskor megtiltották, hogy üdvözöljék a bevonuló honvédeket s a kormányzót.
1944 áprilisában kellett felvarrni a sárga csillagot, akkor kezdődött el a listázás. Zsidó tanácsot is választottak, hogy a gettóba zártak és a német parancsnokság között közvetítsenek, a két hitközség elnöke, néhány rabbi és jelentősebb személyek vettek részt benne. Voltak hitvány zsidók is, egy Lax nevű ékszerész például, aki pontosan megsúgta, hogy kinek milyen ékszerei vannak, hiszen évtizedekig nála vásárolták, javíttatták az ékszereket a nők, s ezeket az eldugott pénzzel együtt valósággal "kiverték" a zsidókból. Voltak, akik a kerítésen át dobtak élelmiszert a gettóban levőknek, akik a meleg ruhát is nélkülözték, hisz május vége abban az évben esős és hideg volt. A koronkai téglagyári gettó 600 ember befogadására volt alkalmas, de 4.000-et zsúfoltak össze, s meg kellett nyitni egy második gettót, az egykori marhavásártéren (ma a December 22. utcai lakótelep).
A holokauszt lebonyolításához Magyarországon (Észak-Erdélyt is beleértve) elég volt 2.500 csendőr, ugyanis a zsidó lakosság fegyelmezett volt, nem fejtett ki ellenállást a gettóba zárás, a deportálás ellen. Néhány család szökött meg, és néhány embert bújtattak. Voltak egyéni akciók, amelyek során orvosok, elöljárók, katonák mentettek zsidókat, de a történelem szempontjából nem elegendőt.
Marosvásárhelyről, a koronkai téglagyár területén levő gettóból 1944-ben három szállítmánnyal 7.000 embert vittek el, amelyben benne vannak az udvarhelyi és a Marosvásárhely környéki zsidók is. Hogy hányan értek el Auschwitzba a négy-öt napig tartó út során, azt már nem lehet tudni, de az elhurcoltaknak alig az egyhetede tért vissza.
– Itt fejeződött be döbbent csendben az előadás, majd valaki feltette a kérdést, hogy mi történt azután. Hát mi is történt?
– A folytatás a kivándorlás és az elöregedés volt. A kivándorlást a Ceausescu-rendszer gyorsította fel, amely a hazai németekhez hasonló sorsot szánt a zsidóknak is, s ezért pénzt kapott mind Izraeltől, mind Németországtól, amit a szocialista nagyipar fejlesztésére fordított.
Marosvásárhelyen utoljára 1952-ben szolgált saját rabbi, Bukarest megszüntette az istenhitet illető különállást, s csak egyféle ortodox hitközség létezik. Ennek a jegyzőkönyvei kerültek elő, amelyek a marosvásárhelyi hitközség belső életének elsőrendű forrásai.
– Azok számára, akik lemondtak a vallás gyakorlásáról, mi jelentette a megtartó erőt?
– Megtartó erő volt az ünnepek megülése, a szokások, az, hogy mindenki olvasta a héber betűket. Megtartó erő volt a külvilág taszítása, az a tény, hogy az 1930-as évek második felétől kezdve a zsidókat kizárták a város mindennapi életéből. Erre a román törvények is lehetőséget adtak, 1938-tól kezdve a Iorga-kormány bevezette a romanizációt, ami azt jelentette, hogy minden vállalatba, intézménybe meghatározott számban kellett románokat fölvenni, ami akár a szakértelem rovására is mehetett. A Iorga- kormány és Gogáék elrendeltek egy állampolgári revíziót is, s a királyi diktatúra bevezetésével megszüntették a különféle szervezeteket, megalkották a Nemzeti Újjászületési Frontot mint egyetlen, kizárólagos országos szervezetet.
A vallásváltoztatás az első világháború előtt nem volt túlságosan gyakori Erdélyben. 1944-ben, a zsidótörvények alkalmazása idején a katolikus és a református lelkészek, szerzetes rendek nagy számban adtak ki hamis keresztlevelet, hogy az embereket mentesítsék a gettótól és a deportálástól. Így tett például Csíky József vártemplomi lelkész, Léstyán Ferenc plébános. Kevésbé volt megszokott az unitárius egyháznál, mivel annak püspöke nem javallotta ezt az utat. A katolikus egyház mentőtevékenységére nagy hatással volt Márton Áron bátor kiállása, aki 1944 májusában a kolozsvári Szent Mihály-templomban elítélte a deportálást. Apor Vilmoson kívül ő volt az egyetlen főpap, aki aktívan mentett. A magyar főispáni karból ketten mondtak le a deportálás elleni tiltakozásképpen, Bethlen Béla, Észak-Erdély utolsó kormánybiztosa és Mikó László, Maros-Torda vármegye főispánja. Korábban 1938-ig Bernády György nagyon jó kapcsolatokat ápolt a zsidókkal, s amikor már régen nem volt polgármester, György napján a hitközség vezetői rendszeresen felköszöntötték. A nagy városépítés idején ugyanis, a hozzáértést részesítve előnyben, munkát adott a zsidó szakembereknek.
– Gyerekként hogy alakult ki benned a zsidó öntudat?
– Mesélős család voltunk. Nem volt titok, hogy kik vagyunk, olyan családokkal szemben, ahol szemérmesen elhallgatták azt. Nálunk mindenki átesett valamilyen módon a deportáláson, munkaszolgálaton, nekünk nem voltak idős rokonaink, a nagyszüleinket egyszerre vitték el és ölték meg. Anyámat is elvitték, a kezén ott volt a szám, azt nem kellett megkérdezni, hogy miért, mert ő elmesélte. Az apánk valamikor ifjú cionista volt, onnan lépett át a baloldali mozgalmakba, de a könyvtárában megvoltak a könyvek, amelyeket olvastunk. Másik nagybátyám, aki egy véletlen folytán életben maradt, Kasztner Rezső svájci csoportjához tartozott, aminek történetét a halála előtt mondta szalagra.
Anyám zsidó iskolai tanítónő volt. A román tanítóképző elvégzése után, 1940-ben helyezték Marosvásárhelyre. Apám ugyancsak 1940-ben kapta meg az orvosi diplomát Kolozsváron, és Marosvásárhelyen érte a bécsi döntés. Két évig munkanélküli volt, aztán munkaszolgálatos lett. Mivel tudott románul, elküldték egy román faluba, ahol orvosként dolgozott, amíg vissza nem tért a nagybányai századához, ahol kitűnő parancsnoka, Reviczky Imre, a költő unokája a rábízott munkaszolgálatosokat megmentette. Anyám a lipcsei gettóban volt, s kényszermunkásként egy repülőgépgyárban dolgozott. 1944 végén megszökött, és visszament az üres gyárba, ahol az amerikaiak szabadították fel, és azt követően jött haza. Amikor a románok kiugrottak a német szövetségből, apám megszökött, bujkált, majd egy zsidó szervezet megbízta, hogy keressék meg a munkaszolgálatosokat. A csoportot letartóztatták az oroszok, és Munkács várába zárták, de mivel tudott oroszul, a parancsnok elengedte.
A családban mindent elmeséltek, tudtuk, hogy mik vagyunk, a környezet is, amiért olykor csúfolódtak. Ez nagyon rosszulesett, de igazából azt, hogy mi mások lennénk, a társadalom nem nagyon éreztette.
– Soha nem akartál végleg külföldre telepedni?
– Az én mesterségem olyan, hogy beszélni kell, engem ez a világ, ez a történelem érdekel, és odaátról ezt nem tudtam volna művelni. A Teleki Tékában annyira jól éreztem magam, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy kitelepedjek, holott mindenkim elment, még a testvérem is. De nem szakadt meg velük a kapcsolat, jó, ha hazajönnek, jó, ha az embernek a világban vannak barátai, én viszont úgy éreztem, hogy itt van dolgom, itt alapítottam családot, s bár beszélek idegen nyelveket, ezt a megtanulhatatlanul szép magyar nyelvet imádom. Nem tudnék más nyelven gondolkodni, ez ad számomra biztonságot, s valóban úgy érzem, hogy a legnagyobb kaland itthon maradni.
– A bevezetőben nem szóltunk az életed során művelt sok mesterség közül az újságírásról, holott közel két évtizede írod jegyzeteidet a Népújságban és a Romániai Magyar Szóban. Ezt a tevékenységedet értékelte a Romániai Magyar Újságírók Egyesülete. Milyen érzés volt az idei újságíró-nívódíjat a nagykárolyi kastélyban átvenni?
– Nem tagadom, felmelő volt, és meghatódtam. Éreztem, hogy a publicisztika meghozta számomra az elismerést egy olyan területen, amelyet viszonylag későn kezdtem el művelni, szeretni. Jó volt ott állni a sok-sok szakmabeli tekintetének kereszttüzében. Azt mondtam köszönő válaszomban: azt szeretem, ha az olvasó reagál ezekre. Így vagy úgy. De a közöny halálos.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Tanácskozott a MÚRE
Az épített örökség védelme és a sajtó
Szeptember 19–21-e között a Communitas Alapítvány, a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt., a Nagykárolyi Polgármesteri Hivatal és helyi tanács támogatásával, illetve a Spectator Alapítvány közreműködésével Nagykárolyban szervezte meg évi tanácskozását és közgyűlését a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete. Tekintettel arra, hogy a Károlyi-kastély látta vendégül a tanácskozást, az újságírók Az épített örökség, a kulturális turizmus és népszerűsítési lehetőségei címmel hallgattak meg szakmai előadásokat. A pénteken és szombaton zajló tanácskozásra ötvennél több újságíró érkezett Nagykárolyba, a hazai magyar médiaműhelyek munkatársai mellett magyarországi, vajdasági, felvidéki és kárpátaljai kollégák is.
Miután péntek délután a vendéglátó település polgármestere, Kovács Jenő és a MÚRE elnöke, Rácz Éva köszöntötte az egybegyűlteket, a MÚRE elnöke és Győrffy Gábor, a Babes-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) újságíró szakának adjunktusa együttműködési megállapodást írt alá az egyetem és az újságíróegyesület között, amelyet szeretnének majd a Sapientia EMTE-vel és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemmel is megkötni. Ezt követően szakmai előadóként elsőnek Vágner Mária, a Magyar Rádió (MR 1) szerkesztője A hely című műsorát ismertette a kollégákkal. Ennek az a sajátossága, hogy igen gazdag képi eszközökkel illusztrálja a tudósításokat, és a helyszíneket nemcsak a riportalanyok szemszögén keresztül mutatja be, hanem a felvezető és összekötő szövegekben valósággal "élőben" láttatja a helyszínt a szerkesztő. Vágner Mária az újszerű megközelítés kulisszatitkaiba vezetett be. Szombaton a Károlyi-kastélyban a városmárkázásról tartott érdekes előadást Kádár Magor, a BBTE egyetemi oktatója, aki kifejtette, hogy minden településnek van valamilyen sajátos épülete, jellegzetes hangulata, amely kizárólag csak arra a helységre jellemző. Ehhez társulnak múltbeli vagy akár jelenbeli történetek, amelyek egyedivé tehetik az adott várost, községet. Ezeket használja ki az idegenforgalom is, hiszen elsősorban ezeknek a márkajegyeknek köszönhetően népszerűsíthetők az adott települések. Ez is az építettörökség-védelem, értékesítés egyik módszere lehet – foglalhatnánk össze Kádár Magor előadását. Hegedüs Csilla, a Kulturális Minisztérium örökségvédelmi államtitkára azokat a lehetőségeket vázolta fel, amelyekkel jogilag vagy akár a gyakorlatban felújíthatók, megőrizhetők a műemlék épületek.
Ennek egyik sikeres megoldását láthatták a konferencia résztvevői, akik szombaton délben jelen lehettek a közös, határon átnyúló román-magyar kulturális együttműködési projekt keretében felújított, érmindszenti (most Ady Endre) községben levő Ady Endre-szülőház és a múzeum avatóünnepségén.
Az újságíró-tanácskozás ezt követően a nagykárolyi Károlyi-kastélyban folytatódott, ahol bemutatták dr. Vallasek Magdolna jogász, a Sapientia EMTE adjunktusa által szerkesztett Médiajogi kalauz című kiadványt. A szerzővel Szűcs László, a MÚRE igazgatótanácsának tagja beszélgetett. A kötet az eligazító szándékú jogi tanulmány mellett a médiára vonatkozó egyes törvényszövegrészek fordítását tartalmazza. A bemutatót követő beszélgetésen érdekes felvetések hangzottak el a sajtószabadságról, a médiaetikáról.
A bemutató után – a Spectator Alapítvány szervezésében – az első világháború kitörésének 100. évfordulója alkalmából szerveztek megemlékezést. Sebestyén Spielmann Mihály történész, ny. főkönyvtáros arról tartott igen érdekes előadást, hogy miként tükrözték elsősorban a marosvásárhelyi lapok az első világháborút, mi jelenhetett meg és mit cenzúráztak annak idején azért, hogy ne mindenről értesüljön a front mögött maradt lakosság. Benkő Levente szerkesztő tanulmányozta mind az első, mind a második világháború emlékiratait. Elárulta, hogy nemrég került kezébe egy első világháborúban harcoló magyar és egy román honvéd naplója, amelyekből igen érdekes részleteket tudott meg arról, hogy a fronton levő katonák miként viszonyultak a lövészárkok körülményeihez, az ellenség elejtéséhez, vagy arról is, hogy mik történtek a fogolytáborokban. Karácsonyi Zsigmond, a Spectator elnöke elmondta, azért kezdeményezték ezt a beszélgetést, mert mindkét esemény történelmi időkben számítva még közel áll hozzánk. Az első világégésről még találhatók eddig nem közölt dokumentumok, és a második világháború veteránjai közül még van, akit meg lehet szólaltani. Ezek az információk nemcsak a jelenkornak lehetnek érdekesek, fontosak, hanem a jövőnek is, hiszen ha bárhol megjelennek a médiában, dokumentumértékűvé válnak. A beszélgetésben részt vevők arra ösztönözték a romániai magyar média képviselőit, hogy karolják fel az ilyen adatgyűjtő kezdeményezéseket és adjanak teret, helyet a memoároknak.
Hagyományosan évente egyszer a MÚRE nívódíjakat is átad. Az idén az ünnepélyes momentum helyszíne a Károlyi-kastély impozáns előcsarnoka volt. Ezt megelőzően a nagykárolyi önkormányzat és a helyi múzeum által meghirdetett, turisztikai célpontokat népszerűsítő médiaalkotások vetélkedőjének nyerteseit díjazták. A pályázat egyik díjazottja Antal Erika, a maszol.ro munktársa lett, mellette Bögözi Attila (vasarhely.ro) és az Egyedifilm alkotói, Egyedi Bernadette és Egyedi Zsolt (az MTVA szatmári tudósítói) részesültek elismerésben.
Az írott sajtó nívódíját Sebestyén Spielmann Mihály vehette át a maszol.ro portálon, illetve a Népújságban és a Brassói Lapokban rendszeresen megjelenő publicisztikáiért. Az alkotó laudációját Ambrus Attila, a Brassói Lapok igazgató-főszerkesztője olvasta fel. Az audiovizuális díjat Benkő Judit, a Kolozsvári Rádió munkatársa vehette át, akit Rostás-Péter István, a Kolozsvári Rádió főszerkesztő- helyettese méltatott.
Az idén Szűcs László, a Várad kulturális folyóirat és az Erdélyi Riport főszerkesztőjének javaslatára, többéves szünet után átadták a román–magyar közeledést szolgáló tevékenységért járó Pro Amicitia-díjat is, amelyet a Maghiaromânia blog szerkesztői vehettek át. A javaslattevő méltatta a fiatal bloggerek munkáját, foglalkozását.
A találkozó alkalmával a MÚRE megtartotta közgyűlését is, ahol elsősorban szervezési kérdésekben hoztak döntéseket, és körvonalazták a jövő évi tevékenységeket, amelyben szerepel a következő hasonló találkozó.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

V. Székelyföld Napok
Orbán Balázs-díjátadó gála
A magyar és székely himnusszal indult és Dzseztán-koncerttel zárult hétfő este az V. Székelyföld Napok keretében megszervezett Orbán Balázs-díj-átadó gála. Az eseményre a Kultúrpalota nagytermében került sor. A megtisztelő díjat idén Ráduly-Baka Zsuzsanna (Kovászna megye), Laczkó Albert-Elemér (Hargita megye) és Ludescher László, a Gyulafehérvári Caritas szociális ágazatának vezetője vehette át.
A rendezvényen fellépett Kilyén Ilka színművész, Buta Árpád előadóművész, a Tiberius Quartet, valamint a Dzseztán együttes. Műsorvezető B. Szabó Zsolt volt.
Székelyföld a múltunk, Székelyföld a jelenünk, és Székelyföld a jövőnk
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke ünnepi beszédében kiemelte: – Akkor, amikor ilyen neves díjak átadására ülünk össze, óhatatlanul ki kell mondanunk, hogy Székelyföld a múltunk, Székelyföld a jelenünk, és Székelyföld a jövőnk. Mi, akik Székelyföldön élünk, Székelyföldön gondolkodunk, határozottan állítjuk, hogy van elképzelésünk Székelyföld jövőjéről, mert tiszteljük, becsüljük múltját, tudjuk, ismerjük és vállaljuk az örökségét, mert a mindennapokban azért dolgozunk, hogy hozzáadjunk Székelyföld értékeihez: mindenki a maga helyén, a maga módján, a maga tehetségével, de minden egyes alkalommal elkötelezetten a szülőföld iránt. Itt maradtunk ezen a földön, apáink, nagyapáink, dédapáink, szépapáink földjén, és itt akarunk maradni, a szülőföldön akarunk jövőt tervezni mindazoknak, akik utánunk következnek, és hiszünk abban, hogy ezen a földön magyar emberként tudjuk ezt a jövőt megtervezni. Amikor arról beszélünk, hogy van elképzelésünk, akkor azokra az intézményes garanciákra gondolunk, amelyek szükségesek ahhoz, hogy nemzeti identitásunkat biztonságban tudjuk. Ezt nevezhetjük területi autonómiának akár, de a lényeg az, hogy ezt csupán a románokkal közösen tudjuk elképzelni, és az érvek erejét próbáljuk használni akkor, amikor meg akarjuk győzni őket, hogy ezek az intézményes garanciák előbbre viszik, erősebbé teszik ezt az országot. Ma még nem áll itt a megválasztott román tanácselnök, de biztos, el fog jönni az a pillanat, amikor az Orbán Balázs- díjakat együtt fogjuk átadni. Eljön az az idő, amikor az őszinte párbeszéd meggyőző tud lenni, ezért kell nekünk tenni mindennap, hogy ettől a jövőképtől ne féljen senki. Azok sem, akik itt élnek, de azok sem, akik nem Székelyföldön élnek, és úgy tekintenek Székelyföldre, mint valami csodabogárra – jelentette ki az RMDSZ elnöke.
Lukács Bence Ákos konzul Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának részéről köszöntötte az eseményt. A maga és a főkonzulátus nevében gratulált a díjazottaknak, és azt kívánta, kísérje őket továbbra is az egész magyar közösség megbecsülése.
Nem kell kitalálni Székelyföldet és a székelységet
A Magyar Polgári Párt elnöke, Bíró Zsolt Széchenyit parafrazálva úgy fogalmazott, nem kell kitalálni Székelyföldet és a székelységet. Viszont felhívta a figyelmet, hogy Marosvásárhelyen és Marosszéken van tennivaló a székely öntudat erősítése érdekében. Ezért külön üdvözölte, hogy Marosvásárhely és Marosszék újra bekapcsolódott a Székelyföld Napok rendezvénysorozatba, és hogy idén ebben már a város önkormányzata is partner. Véleménye szerint Székelyföld az erdélyi magyarság életében a belső anyaország szerepét tölti be, de ezt a szerepet csak akkor tudja hatékonyan ellátni, ha megteremtik annak gazdasági alapjait. Ezért kérik Székelyföld területi autonómiáját, azt az autonómiát, amely nemcsak erős önkormányzatiságot jelent, hanem gazdasági megerősödésünket, kulturális és oktatási intézményeink önállóságát is jelenti, illetve azt, hogy Székelyföld lakói legyenek azok, akik saját sorsukról döntenek. Rámutatott: vannak olyan helyzetek, amikor együtt kell lépni, ugyanolyan egységben, mint tavaly a székelyek nagy menetelésén. – Meneteljünk tehát együtt tovább az autonómia felé ugyanolyan egységben, ahogy sikerült azt tavaly megteremteni a Bereck és Kökös közötti szakaszon. Lehet, hogy kis lépés ez az Orbán Balázs-díj-kiosztó gála, de a nagy menetelés során kihagyhatatlan, és biztos vagyok benne, hogy egyet előre lépünk – mondta az MPP elnöke.
Csak nyugodt családi háttérrel lehet eredményesen dolgozni
Péter Ferenc, az RMDSZ Maros megyei szervezetének politikai alelnöke Orbán Balázs Székelyföld leírása című művét olyan történeti, néprajzi, régészeti, földrajzi és természetrajzi leírásnak, olyan dokumentumgyűjteménynek nevezte, ami ma is kiindulópont bármiféle, Székelyföld egészére, egy részére, de akár egyetlen településére vonatkozó vizsgálódásnak. Hangsúlyozta: Orbán Balázs arra törekedett, hogy népét fölemelje, ráébressze saját erejére, fölmutassa szellemi, kulturális értékeit, önbecsülésében megerősítse, és föltárja annak a földnek a gazdagságát, amelyen és amelyet ősei vére és verejtéke által magukénak tud. Idén a család és a munka összehangolásának jegyében olyan személyiségeket díjaztak, akik életükkel bebizonyították, hogy a család és a munka összeegyeztethető, és csak nyugodt családi háttérrel lehet eredményesen dolgozni – sommázta Péter Ferenc.
Annyit ér az ember élete, amennyi örömet szerez másoknak
Tamás Sándor, a Kovászna Megye Tanácsának elnöke szerint kinek-kinek annyit ér az élete, amennyi örömet szerez másoknak. Ezért is tartotta fontosnak, hogy az idei Orbán Balázs-díjat a hivatás és a család köré szervezték. Felhívta a figyelmet a Székelyföldön belüli szórványra, ahol kihívás magyarnak lenni. Székelyföldet egy "jó sütetű, éltető házi kenyérhez" hasonlította, kijelentve, hogy Székelyföldnek csak egyben van esélye, tömbre és peremvidékre egyaránt szükség van. Azért, hogy Székelyföld talpon tudjon maradni, mindenkire szükség van, ezért az elkövetkező időszakban "átírják a politika logikáját", vagyis nem a napi pártpolitikát fogják promoválni, hanem a nemzetpolitikát, mert Székelyföldnek minden becsületes emberre szüksége van.
Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács elnöke kijelentette: látszik, hogy Székelyföld az együttműködés útján halad, a Székelyföldbe vetett hit megkerülhetetlen tényezővé vált. Mint mondta, Orbán Balázs kívánsága teljesülőben van, az Orbán Balázs-díj átadása a Székelyföld legfontosabb és talán legrangosabb eseménye, hiszen a három megye együtt adja ezt a díjat, és az együtt szóban ott van az erő.
Brassai Zsombor, az RMDSZ megyei elnöke hangsúlyozta, hogy az idén a marosvásárhelyi önkormányzat nyitottabb volt, ami mind az augusztusi Vásárhelyi Forgatagon, mind az őszi fesztivál keretében tartott Székelyföld Napok rendezvényein megnyilvánult. Ezeket, mondta, értékelni kell, ezekre oda kell figyelni, és Maros megyében ezekre hangoltan kell folytatni a politizálást. Ugyanakkor Maros megye és a Székelyföld szociális problémáira, az odafigyelés, az együttérzés, a megoldások keresésének szükségességére figyelmeztetett. Ennek a felismerésnek a jegyében
Maros megye díjazottja Ludescher László
Ludescher László Nagykárolyban született 1973. május 3-án. A temesvári Műszaki Egyetemen szerzett mérnöki oklevelet 1996-ban, majd a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen szociális munkás felsőfokú képesítést 2003-ban. Menedzseri tanulmányokat végzett Linzben, az idősgondozásra történő szakosodás mellett a pszichodrámai képzéseken túl a különböző típusú egyesületekkel való kommunikáció terén is szakmai ismeretekre tett szert.
2003-tól a Gyulafehérvári Caritas marosvásárhelyi kirendeltségének vezetője, 2009-től a Főegyházmegyei Caritas szociális ágazatának a vezetője, hat megye – Fehér, Kolozs, Hunyad, Maros, Hargita, Kovászna – szociális munkáját koordinálja. Ebben a minőségében hozzájárult a Caritas tevékenységi palettájának a lényeges bővítéséhez, szakszerűsítéséhez, elsősorban a fogyatékos ellátása, a korai nevelés- fejlesztés, a családsegítés, a romaprogramok és az önkéntes programok területén. Ágazati igazgatóként felel továbbá a Főegyházmegyei Caritas által működtetett öregotthonokért, valamint a vidékfejlesztési programért.
A Székelyföldi Orbán Balázs-díj
A Székelyföld Napok alkalmával átadott Székelyföldi Orbán Balázs-díjat Hargita, Kovászna és Maros megye tanácsa 2011-ben közösen hozta létre. Azoknak adományozzák, akik sokat tesznek a közös székelyföldi ügyekért.
A közös történelmi múlt és kultúra révén összetartozó három megye a régió egyik legjelentősebb kitüntetésének szánja a térség érdekében folytatott kimagasló tevékenységért. A 2014-es év a család és munka összehangolásának éve. Az idei Orbán Balázs-díjat olyan személyeknek ítélték, akik bebizonyították, hogy munka és család területén is lehet sikeresnek lenni, ugyanakkor lehet közösségi feladatokat vállalni, társadalmunk jövőépítésén, értékeink megőrzésén, hagyományaink ápolásán dolgozni.
A díj kör alakú, 70 mm-es átmérőjű, 4,5 mm vastagságú, kétoldalas ezüstből készült vert érme, amelyet emléklap és pénzjutalom kíséretében adományoznak a megyei önkormányzatok vezetői a külön erre az alkalomra szervezett ünnepségen a Székelyföld Napok keretében.
Az emléklap szövegét Sepsiszéki Nagy Balázs néprajzkutató, a Kovászna Megyei Tanács munkatársa, az emléklap látványtervét Botár László csíkszeredai képzőművész tervezte.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Karácsonyi Péter vigyázza a nagykárolyi kultúrházat
Helyére került végre az egykori zenetanár, a Kastélylakók irányzatának megteremtője, alapítója, Karácsonyi Péter alakjáról mintázott mellszobor, melynek kialakítását tanítványai, Bogdan Georgescu igazgató és Szűcs József kulturális szakreferens, zenetanár indítványozták.
Kiemelkedő alakja volt Karácsonyi Péter Nagykárolynak. Olyan személyiség, aki országos szinten ismertté és elismertté tette a városka nevét, mint könnyűzenei központ és olyan kulturális fellegvárrá emelte, mely révén sorra nyerték a Kastélylakók a zenei díjakat a különböző hazai fesztiválokon.
Nyaranta a Fekete-tenger partján megszervezett zenei fesztiválok ünnepelt sztárjai voltak a Kastélylakók, akik közül többeknek jelent meg lemeze, s hazai szinten olyan ünnepelt csillagok voltak, mint mondjuk a magyarországi ismert táncdalénekesek. 
Ez a tény olyan elévülhetetlen érdemeket szerzett Karácsonyi Péternek, amelyek révén nem csak a mellszobrot érdemli meg, hanem azt is, hogy mihelyt lehet, az ő nevét viselje a vasárnap átadásra kerülő Kulturális Központ. Ebben alighanem közös véleményen vannak mindazok, akik szónokként álltak a hétfői szoborleleplezés céljából összegyűlt ünneplők elé álltak, hogy röviden méltassák az egykori zenetanárt.
A mellszobrot a nagyváradi szobrászművész, Deák Árpád készítette. A költségeket a Kastélylakók egykori tagjai közül néhányan, illetve támogatók adakozásából finanszírozták. A mellszobor leleplezésének procedúráját, a város elöljárói, Kovács Jenő és Keizer Lajos végezték el.
Az ünnepség végén, Karácsony Péter növendéke, szellemi örököse, Szűcs József tanítványai kedveskedtek zenei műsorral a jelenlévőknek.
szatmar.ro

Băsescu: Moldova román föld
Moldova ősi román föld – jelentette ki Traian Băsescu államfő szombaton Nagykárolyban a román hadsereg napja alkalmából tartott rendezvényen.
„Mandátumom lejártának közeledtével veszem magamnak a bátorságot, hogy kimondjam: nagyon keveset beszélünk a második világháború kezdetéről. Ott is estek el a politikusok parancsát teljesítő román katonák. És sohasem győz meg senki arról, hogy a Pruton való átkelés történelmi hiba volt” – mondta az elnök annak kapcsán, hogy a román hadsereg 1941-ben megszállta a Prut folyótól keletre fekvő területeket.
Băsescu hozzátette: a Dnyeszter átlépése talán már vitatható, de a román hadsereg hagyományosan az ország területét védte, „a Prut és Dnyeszter közötti terület pedig román föld volt és az is marad.”
Mint ismeretes, Románia 1940 júniusában, a Szovjetuniótól kapott ultimátum nyomán harc nélkül átadta az 1918-ban megszerzett Besszarábiát, Bukovinát és a Herţa-vidéket. 1941. június 22-én azonban Románia a náci Németországgal szövetségben támadást indított a Szovjetunió ellen, és ismét elfoglalta a kérdéses területeket, ahol a román csapatok vérengzéseket rendeztek az ott élő zsidó lakosság körében.
Szombaton egyébként Nagykárolyban a román katona emlékművénél zajlottak a rendezvények, amelyeken az államfő mellett Victor Ponta miniszterelnök és kormányának több tagja is részt vett. Az eseményen arra emlékeztek, hogy az akkorra a szovjetek oldalára átállt román csapatok a szovjet hadsereg erőinek oldalán 1944. október 25-én foglalták el Nagykárolyt, ami a hivatalos román történelemszemlélet szerint a Trianonban megszerzett, de 1940-ben Magyarországhoz visszakerült területek közül az utolsó olyan város, amelyet „felszabadítottak.”
Băsescu a rendezvényen arról is beszélt, hogy a román hadsereg nem csupán Románia területéért, hanem Európa más országaiért is a vérét áldozta, mai feladatai között pedig a hágai perben megszerzett új területek, a Fekete-tenger kontinentális talapzatához tartozó, olajban gazdag régió védelmét is megemlítette.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Felavatták a felújított művelődési központot Nagykárolyban
Felavatták vasárnap Nagykároly korszerűen felújított művelődési központját. Az események részt vett Kelemen Hunor volt kulturális miniszter, államfőjelölt is.
„Nagykároly polgármesterének és önkormányzatának van elképzelése a közösség jövőjéről, ahogy az RMDSZ-nek is határozott elképzelése van a magyarság és az ország jövőjéről. Az a fejlődés, amely az elmúlt időszakban ebben a kisvárosban beindult, bizonyítja: ha egy közösségnek van terve arról, hogy milyen irányba szeretne haladni, akkor bizonyára megtalálja azokat a helyi, országos és európai uniós eszközöket, amelyekkel ezeket gyakorlatba tudja ültetni” – hangsúlyozta Kelemen Hunor a nagykárolyiaknak a helyi, korszerűen felújított művelődési központ avatóünnepségén, amelynek meghívott fellépőjét, az erdélyi néptánc büszkeségét, a nyárádszeredai Bekecs néptáncegyüttest is üdvözölte.
Az RMDSZ államelnök-jelöltje beszédében azt is hozzátette, hogy a városvezetés  által eszközölt befektetések hozzájárulnak ahhoz, hogy Nagykároly visszanyerje a régióban betöltött jelentős szerepét, a nagykárolyiak pedig büszkék legyenek egyre szebbé váló szülővárosukra.
„Amit én kiemelnék ezekben a helyreállításokban – a városháza felújított épületének, a kulturális központ korszerű berendezésének és a megerősítési munkálatok alatt lévő, szép, régi színházépület láttán –, az a lélek és emberközeliség, ami ezekben megfigyelhető. Látszik, hogy Nagykárolyban a fejlesztési alapok mellett nem feledkeztek meg az otthonosságról sem, és azt kívánom, hogy a város fejlődése ugyanezen az úton haladjon tovább” – jelentette ki Kelemen Hunor, aki az esemény előtt Szatmár megye polgármestereivel találkozott a felújított városházán, ahol az államelnök-választás tétjéről, kihívásairól beszélt.
Nagykárolyban és egész Szatmár megyében bátorítani kell a magyarokat a választásokon való részvételre, az RMDSZ-nek megvan ehhez a kellő szavahihetősége, mert fel tud mutatni olyan fejlesztéseket, amelyek a kitartó önkormányzati munka eredményei – jelentette ki Kovács Jenő, Nagykároly polgármestere.
  „Nekünk valójában a 2016-os önkormányzati és parlamenti választások terepét kell most előkészítenünk. Ezért is fontos elmondanunk a magyar embereknek, hogy november 2-án többletlegitimitást szavaznak meg a teljes magyar érdekképviselőetnek. Erre az új erőre, új legitimációra szükségünk van most, egy új korszak kezdetén. Szatmár megye magyar közösségeihez azt az üzenetet kell eljuttatnia valamennyi településvezetőnek, hogy a jelentős választási részvétel megerősít minket az önkormányzatokban és fontos jelzés Bukarest felé is. A siker egy csapat munkája és eredménye lesz” – mondta a polgármestereknek a szövetségi elnök.
A politikus szerint minden magyar szavazat eldöntheti azt, hogy az RMDSZ tisztségviselői ott ülnek-e a továbbiakban is annál az asztalnál, ahol a fontos döntéseket meghozzák, a közösségi beruházásokhoz szükséges alapokat elkülönítik.
Kelemen Hunor a polgármesterekkel való találkozót követően a nagykárolyi evangélikus templomban megtartott, az 1956-os forradalom emlékére szervezett ünnepi istentiszteleten vett részt.
maszol/közlemény

Nagykárolyban jártunk - a jubileum folytatódott
Idén kettős jubileumot ünnepelnek a piarista nővérek. 1889. június 24-én, Firenzében, Boldog Celestina Donati megalapította a Piarista Családhoz tartozó Kongregációt, melynek lelkisége Kalazanci Szent József sajátos nevelői szolgálatából forrásozik. Hivatásukkal, életükkel arról a Jézusról tesznek tanúságot, aki befogadja, magához öleli és megáldja a gyermekeket. Ezért küldetésüknek érzik főleg a szegény gyermekek és fiatalok érzelmi, kulturális, szociális és vallási értékekben való harmonikus és teljes növekedését. Tíz éve szolgálnak Nagykárolyban, ahol egy családtípusú gyermekotthont és egy napközit működtetnek. Az alábbiakban Kürti-Bokor Judit nagykárolyi piarista nővér beszél nekünk rendjük történetéről, múltjáról, jelenéről és hivatásáról.
Rendünk 1889. június 24-én született meg Firenzében, a város patrónusának, Keresztelő Szent János születésének az ünnepén. Tizenkét éve jöttünk haza Tünde nővérrel, két évet a gyulafehérvári egyházmegyében szolgáltunk, és 2004-ben, tíz éve telepedtünk le Nagykárolyban.
Celestina anyának egy szentéletű piarista lelki vezetője volt, Celestino Zini, aki olyan nagyon szerette Kalazanci Szent Józsefet, hogy ezt a ragaszkodást, szeretetet átültette az ő szívébe is. Celestina anya tulajdonképpen miatta lett piarista. Tizenkilenc évesen határozta el, hogy nővér lesz, és negyvenegy éves korában alapította a rendet. Nem volt szándékában egy új rendet alapítani, de rá kellett jönnie, hogy egy olyan sokoldalú hivatás, mint az övé, mindenképpen piarista. Ezért alapította a kongregációt, és ezért létezünk ma mi is.
Celestina anya tanítónői oklevéllel rendelkező fiatal nő volt, aki 1890 januárjában egy ingyenes népiskolát hozott létre a nővértársaival együtt fiatal lányok számára. Első művét követte még számtalan iskola, majd megszületett az első bentlakásos iskola lányok számára. Létrejöttek ezt követően az első óvodák, az első művészeti és szakmai iskolák, melyek a fiatal lányokat varrni, hímezni tanították, hogy meg tudjanak élni. 1899-ben nyitotta meg kapuit az első gyermekotthon a bebörtönzöttek lányai számára. Ez már olyan ház volt, ahol a gyerekek a mindennapjaikat élték. Olaszország-szerte nagyon sok ház nyílt, hisz sok volt a hivatás. Celestina anya életében már tizennégy ház működött. A külföld felé történt nyitást 1985-re tesszük: Olaszországon kívül Brazíliában, Nicaraguában és Kongóban is vannak közösségeink.
Kürti-Bokor Judit - Szathmáry Melinda
piarista.hu/node/1963

Erdélyi körúton népszerűsít a Sapientia
Egész Erdélyt átölelő kampánykörútra indult a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem mindhárom kara, amely során másfél száz középiskolában mutatják be a felsőoktatási intézmény szakjait. A interaktív bemutatásban az egyetemi hallgatók is részt vesznek.
A november 17–28. között zajló körúton három régióba látogatnak el az egyetem képviselői. A csíkszeredai kar a keleti régiót, a marosvásárhelyi kar a középrégiót, a kolozsvári kar pedig a nyugati régiót fedi le. Eddig csak két régióban népszerűsítették az egyetemet, azonban Az egyetem házhoz jön elnevezésű programot idéntől a középrégióra is kiterjesztették.
A felvételi tájékoztatók programját előzetesen egyeztették a látogatott iskolákkal, ezáltal is építve a kapcsolatot a szaktanárokkal és osztályfőnökökkel – tudtuk meg Palkó Rékától, a marosvásárhelyi kar közkapcsolati felelősétől. „Előre meg volt hirdetve a diákokkal való találkozó, ezért már vártak bennünket. Én a középrégió csapatának vagyok a tagja, eddig jártunk Besztercén, Bethlenben és két szászrégeni középiskolában. Az tapasztaltuk, hogy a beszterceiek inkább a kolozsvári kar iránt érdeklődnek, a marosvásárhelyi kar a szászrégeni diákok érdeklődését keltette fel. A hallgatóinkat is bevontuk a kampánykörútba, mert szeretnék, ha a fiatalok személyes tapasztalatait is hallanák a végzős diákok. Egy interaktív bemutatóval készültünk, amely tulajdonképpen egy virtuális séta az egyetemen. Ezen kívül vittünk magunkkal  felvételi tájékoztatót, és poénos, sapientiás motívumokkal  ellátott lehúzósokat, amelyeket a diákok különösen élveztek” – mondta a közkapcsolati felelős.
A körút tovább folytatódik, november 19-én Gyergyóalfalu, Csíkdánfalva, Medgyes, Nagyszeben, Zilah, Szilágysomlyó, Szilágycseh, Nagybánya és Máramarossziget végzőseivel találkoznak a Sapientia képviselői. November 20-án Barótra, Brassóba, Négyfaluba, Nyárádszeredába, Szovátára és Erdőszentgyörgyre látogatnak a népszerűsítők, 21-én pedig Maroshévízre, Gyergyószentmiklósra, Gyergyóditróba, Sáromberkére és Marosvásárhelyre. A székelyudvarhelyi, marosludasi és dicsőszentmártoni végzősök 24-én hallhatnak az egyetemről, 25-én Székelykeresztúron, Marosvásárhely további középiskoláiban, Margittán, Nagykárolyban és Érmihályfalván folytatják útjukat. Zetelakán, Korondon, Szentegyházán, ismét Marosvásárhelyen, Szatmáron 26-án járnak a népszerűsítők, 27-én pedig Gyimesfelsőlokon, Csíkszeredában, Székelyhídon, Nagyszalontán és Nagyváradon. Az egyetem képviselői 28-án zárják körútjukat, ekkor Dévára, Nagyenyedre, Aradra, illetve Temesvárra látogatnak.
Becze Dalma
Székelyhon.ro

Ybl Miklós és a magyar építészet éve
Szerda délután nyitották meg, és december 17-ig látható a nagyváradi keresztény Egyetemen (PKE) megnyitott, Ybl Miklós építész munkásságát bemutató tárlat.
A Partiumi Magyar Művelődési Céh (PMMC) a Bihar Megyei Építész Kamarával és a Hajdú-Bihar Megyei Építész Kamarával közösen szervezte meg a szerdán megnyitott Ybl Miklós (1814–1891): Bicentenárium – című tárlatot, melyen a budapesti Metró Galéria tulajdonát képező anyagot állították ki. A PKE emeleti előcsarnokában lebonyolított tárlatnyitón Horváth István az Ybl Miklós születésének századik évfordulója alkalmából írt, a Vasárnapi Újság 1914. április 12-iki számában megjelent méltatást idézett: „A magyar építőművészetnek olyan lendületet tudott adni, alkotó erejének szinte túlcsapó termelésével annyira gazdaggá tudta tenni a magyarországi építkezésnek ő előtte csaknem teljesen ellanyhult birodalmát, mint senki más. Budapest akkori építkezéseinek, restaurálásának igen jelentős része az ő nevéhez fűződik. Csaknem hatvan évig döntő, irányító szerepe volt a főváros építkezésében. Amit alkotott – nagy részben a klasszikus stílusok jegyében – mindig egységes és harmonikus volt s művészettel telt. Monumentalitása, nagyszabású lendülete két leghatalmasabb alkotásában: az Operaház épületében és a lipótvárosi bazilikában érte el legtökéletesebb fokát.” Radics Beatrix, a Hajdú-Bihar Megyei Építész Kamara titkára a szép számban megjelent érdeklődőknek elmondta, hogy az általa képviselt intézmény évek óta együttműködik a Bihar Megyei építészkamarával, mely együttműködés eredménye a most megnyíló tárlat is. Hangsúlyozta, hogy az Ybl Miklós bicentenárium okán 2014-et Magyarországon a Magyar Építészet Évének nyilvánították, melynek keretében több nagyszabású, a magyar építészetet népszerűsítő rendezvényt tartottak, köztük az Ybl Miklós előtt tisztelgő vándorkiállítást is, amelyik most első alkalommal látható Magyarország határain kívül
Gazdag életmű
Pafka Ernő nagyváradi építész, a Bihar Megyei Építész Kamara alelnöke a megnyitón kifejtette, hogy a tárlat harminchat pannót tartalmaz, amelyek bemutatják Ybl Miklós legszebb munkát. Hangsúlyozta, hogy a kiállított pannókon Ybl Miklós által tervezett szakrális épületek, lakóházak, bérházak, kastélyok és középületek fényképei és tervei, alaprajzai láthatók. E gazdag építészeti anyag is bizonyítéka annak, „hogy Ybl Miklós nem csak tehetséges építész volt, hanem szerencsés is, mert vajon milyen épületeket tervezett volna, ha itt és most született volna? Szerencsés helyzetben volt, hogy egy olyan országban született, ahol óriási gazdasági fellendülés volt, és tehetsége mellett ennek köszönhetően is nagyon sok szép megbízást kapott mecénásoktól, az államtól, az egyháztól” - fogalmazott Pafka Ernő. Az építész felhívta a figyelmet arra, hogy a mai Románia területén három Ybl Miklós tervezte épületet ismerünk: ezek egyike a zsombolyai Csekonics kastély, amelyik ma már nem áll, mert a tulajdonosok lebontották a múlt század közepén. A másik épület a nagykárolyi Károlyi kastély, melynek helyreállítását és átépítését Ybl Miklós tervei alapján készítették el. A harmadik pedig a szintén Szatmár megyei Kaplonyban lévő ferences rendi kolostor, amelyet ugyancsak az ő tervei alapján alakított át a Károlyi család, ennek az épületnek az alagsorában található egyébként a Károlyi család mauzóleuma is. Az Ybl Miklós munkásságát bemutató tárlat december 17-ig látható a Partiumi Keresztény Egyetemen.
Pap István
erdon.ro

Főiskolai szakok indulhatnak Nagykárolyban nyíregyházi segítséggel
Mezőgépészeti, illetve agronómia kihelyezett szakot indítana Nagykárolyban a Nyíregyházi Főiskola. Az oktatás megkezdéséhez szükséges infrastruktúráról keddi ülésén döntött a városi képviselő-testület, ennek értelmében nyolc éven át ingyenesen használhatják a Simion Bărnuţiu Iskolacsoport egyes termeit.
„Örülök a kezdeményezésnek, mivel a károlyi és a Károly környéki fiatalok ingyenesen juthatnak színvonalas képzéshez. Ez a vidék főképp a mezőgazdaságáról híres, így épp a legszükségesebb szakokat választották” – nyilatkozta a Krónikának Kovács Jenő polgármester, aki szerint a projekt sikerének garanciája többek között az, hogy egyik motorja, Sikolya László professzor nagykárolyi származású.
Gindele Imre, a széles körben csak „agróként” emlegetett Bărnuţiu-iskola igazgatója kifejtette, régi közös elképzelésük a kihelyezett szak, mely véleménye szerint optimális esetben akár jövő ősztől beindulhat, hozzátéve: ha a jövő tanévtől nem is, 2016-tól minden valószínűség szerint megkezdik az oktatást.
„Ez egy nagy dolog, hiszen a fiataljainknak lehetőségük nyílik magyar nyelven minőségi oktatásban részt venni” – adott hangot elégedettségének Gindele, aki szerint ez nem „diplomagyár” lesz. Az igazgató úgy vélte, komoly hiányosságok vannak Romániában az agráripari felsőoktatásban, főképp, ami a magyar nyelvű képzést illeti. Mint elmondta, elsőként a mezőgépészeti szakot indítják be levelezői tagozaton.
A Nyíregyházi Főiskola oktatói péntek-szombaton tartanak majd órákat, a laboratóriumi felszerelést igénylő tananyag elsajátítása végett pedig a diákok Nyíregyházára utaznak majd. Az okleveleket Romániában egyelőre honosíttatni kell, az igazgató szerint azonban elképzelhető, hogy az itteni tanügyi minisztériummal is akkreditáltatják a három és fél éves képzést, melyhez egyébként érettségi vizsga szükséges.
Babos Krisztina
Krónika (Kolozsvár)

Közel egy hétig nem volt elektromos áram Nagykárolyban
Ismét van elektromos áram Nagykárolyban. Egy meghibásodás miatt, December 30-a óta nem volt áram a Szatmár megyei városban, ahol közel 9000 ember töltötte sötétségben a szilvesztert.
Andrei Gerea energiaügyi miniszter szerint a nagykárolyi probléma legfőbb oka, hogy a vezetékek régiek és már rég ki kellett volna cserélni őket.
A tárcavezető azt ígérte, hogy jövő sürgősen kifogják cserélni a vezetékeket és jövő héten odaküld egy ellenőrző szervet, hogy megtalálják a felelősöket.
marosvasarhelyiradio.ro / rador.ro
Erdély.ma

Ha iskola nincs, tanító rend sem lesz
Jelenits István piarista szerzetes tanár, teológus a felekezeti oktatásról, a hittantanításról.
– Mi késztetett egy tizenkilencedik évében járó fiatalembert arra, hogy szerzetesrendbe akarjon belépni 1951-ben, az érettségije évében, Magyarországnak a Rákosi Mátyás nevéhez kötött legsötétebb sztálinista időszakában?
– A családi háttér. Édesapám is a piaristákhoz járt iskolába, és bár én Nagyváradon az első gimnáziumi osztályt a premontreieknél kezdtem, Budapestre kerülve a piaristáknál fejeztem be.
Úgy terveztem, hogy érettségi után azonnal belépek a rendbe, de éppen a kérdésben említett társadalmi körülmények miatt a rendfőnök azt tanácsolta, hogy ha tehetem, otthonról végezzem el az egyetemet, s majd azután lépjek be. Így lett.
– Köztudott, hogy a tanító rendek – mint amilyen a piarista és a premontrei rend – tagjainak tanári végzettségűnek kell lenniük. De a szakválasztás hogyan történik? Vagy kérdezzem egyszerűen úgy, hogy főtisztelendő atya miért az irodalmat választotta?
– Ennek is gyerekkorig nyúló oka van, ugyanis mindig sok könyv közt élő család voltunk, az irodalom szeretetét is édesapámtól kaptam örökbe. Volt egy szokása, hogy amikor nagyon megtetszett neki egy-egy részlet az éppen olvasott könyvben, akkor összecsődítette a családot, és felolvasta az illető passzust. Természetesen ismét vissza kell utalnom a Rákosi-korszakra, amikor egyértelműen minden alkotótól a szocreálnak is nevezett szocialista realista látásmódot követelték meg. A minden jó, minden szép, minden épül hurráoptimizmust. De a sorok közé, ha nem is könnyen, de el lehetett rejteni az igazi gondolatainkat és érzéseinket.
Kispapságom idején zajlott az ’56-os forradalom, mégpedig a közvetlen közelünkben, mert a rádió székháza mellett volt a mi székházunk. Nagyon sokat jelentettek nekünk azok az események. De miután láttuk, hogy segítségre nemigen számíthatunk sehonnan, beláttuk, hogy hosszabb időre kell berendezkednünk a forradalmat megelőző időszaknál is talán még kegyetlenebbnek ígérkező évekre, hisz csak úgy lehet majd – hitünk segítségével – túlélni a korszakot.
– A mi körülményeinket ismerve nagy különbségnek tűnik, hogy Magyarországon még azokban az ordas időkben is hivatalosan működhettek egyházi iskolák. Romániában elképzelhetetlen lett volna.
– Nálunk is összesen nyolc felekezeti iskolát hagytak meg, közülük az egyik volt a miénk, a piarista. Romániában valószínűleg azért államosították mindeniket, mert a görög katolikus felekezetnek az ortodoxiába olvasztása után csak magyar nyelvű egyházi iskolák maradtak volna. Egyébként én éppen iskoláskoromban döbbentem rá, mit is jelent tanárnak lenni, átadni másnak a tudást, felkelteni az érdeklődését sok minden iránt, és arra is ráébredtem, hogy bennem megvan az ehhez szükséges tehetség.
Úgy történt, hogy édesapámat a háború legvégén vitték el katonának, amerikai fogságba került, s amíg haza nem tért, de még azután is jó darabig elég nyomorúságos körülmények között éltünk. Az osztályfőnököm tudta ezt, s hogy valamiképpen segítsen rajtam, rám bízott egy gyengébb, de nagyon jó anyagi körülmények közt élő diáktársamat. Együtt tanultam vele, és akkor láttam, hogy van képességem másban is felébreszteni a tudásszomjat. Így lettem pap tanár.
– Az irodalom mellett hittant is tanított. Engedjen meg, főtisztelendő atya, egy nálunk mostanában gyakran vitatott kérdést. Lehet-e, kell-e kötelezni világi iskolában, különösen középiskolai osztályokban a hittan tanítását? Lesz-e ennek a kötelezővé tételnek hozadéka olyan esetben, ha a fiatal csak serdülőkorban találkozik a hitoktatással?
– A hittantanítás iskolai bevezetése semmiképpen sem valamiféle fenyítési módszert jelent, hanem azt, hogy a kereszténységünk által az európai kultúrához tartozunk. A másként gondolkodó vagy nem keresztény vallású gyerekek esetében viszont lassan, türelemmel juthatunk el oda, hogy igényelni fogják a hittant. Olyan eset is előfordul, hogy a szülők a maguk gyermekkorában nem jártak hittanra, és most a gyerekük révén szeretnék behozni a lemaradást. Az mindenképpen fontos, hogy a szülő döntsön, és ne a gyerek, mert sokkal kevesebb lesz a menet közben felmerülő gond. Fontos továbbá az is, hogy a pap, vagy aki tanítja a hittant, jó problémamegoldó legyen, és mindenekelőtt abból induljon ki, hogy a hittanórának az atmoszférája merőben különböző, mint például a biológiaóráé.
– Milyen ön szerint a tanító rendek jövője? Különösen nálunk, ahol bizony a hajdani felekezeti iskolák visszaszolgáltatása körül még most, huszonöt évvel a rendszerváltozás után is nagyon felfűtött indulatok kavarognak.
– Tudomásom van a helyzetről, természetesen elsősorban a volt piarista iskolák vonatkozásában. S ha innen nézem, akkor nagyon egyszerűen azt mondhatom: ha iskola nincs, akkor tanító rend sem lesz. Gyulafehérváron részletekbe menően tárgyaltunk erről az érsekkel, de a baj az, hogy ha esetleg visszakapná a rend az iskolákat, tőlünk nem jöhetne ide senki tanítani, mert diplomáink nem honosítottak. Persze különböző kiskapukkal megoldható volna, de nem simán és egyszerűen.
Egy esetet mégis el szeretnék mondani, ami talán mások számára követendő példa lehetne. Egy piarista szellemben nevelt nagykárolyi fiatal lányról van szó, aki Temesváron végezte a matematika–fizika szakot, és egyetemistaként fel-felkereste a temesvári piarista lelkészt. Hite annyira elmélyült, hogy elhatározta, piarista apáca lesz. Megkeresett minket, mi Firenzébe küldtük, mert ott van női képzés. Ott annyira megbarátkozott a főnöknővel, hogy elhatározták, Nagykárolyban nyitnak egy lánynevelő tanintézetet. Formailag árvaház ugyan, de nagyon sokoldalú nevelést adnak a lányoknak, és folyamatosan tartják a kapcsolatot a régi temesvári iskolával.
– Nemrég Nagyváradra látogatott. Annyi idő után milyen érzés volt visszajönni kisiskolás korának színhelyére?
– Voltam én sokszor közben is, a rendszerváltás előtt is nagy kerékpártúrákat tettünk a tanítványaimmal, elmentünk Brassóig, Nagyszebenig, és mindig Váradon át kezdtük az utat. Az elemi osztályokat az úgynevezett Stark iskolában jártam, azt is megmutattam a tanítványoknak, és természetesen a volt premontrei főgimnáziumot is. Sajnos már nem emlékszem az ottani tanárokra, illetve arra igen, hogy aránylag kevés pap tanárunk volt, több tantárgyat is civilek tanítottak. Levélben megkeresett a Premontrei Öregdiákok Egyesülete, de mivel én csak a mostani ötödik osztálynak megfelelő első gimnáziumot jártam ott, nem emlékeztem a nálam idősebb diákokra, a fiatalabbakra pedig még annyira sem.
– A mostani látogatás nem a városnak szólt a nosztalgia jegyében, hanem a Posticumban tartottak Dóczy Péter színművésszel együtt érdekes, lelket simogató előadást Pilinszky János költészetéről. Honnan az ötlet, és milyen emlékekkel távozik a Posticum közösségi házból? – Az ötlet Dóczy Pétertől származik, aki tanítványom volt, ő gyűjtött össze egy csokorra való Pilinszky-verset, mindenekelőtt azokat, amelyek a költő csodálatosan mély hitéletéhez kötődnek. Felkért, hogy az egymáshoz fűződő versek után mondjam el a saját gondolataimat a költeményekről, én pedig szívesen vettem az ajánlatát, és eljöttünk. A Posticum pedig őszintén szólva nagyon kellemesen lepett meg, a modern architektúrájának összeolvadása a hamisítatlan gótikus szellemiséggel, illetve külön örültem annak a nagyon közvetlen, baráti hangulatnak, amivel fogadtak és körülvettek.
Boldog vagyok, hogy eljöttem, hogy végigjárhattam a régi várost, ami sokat változott ugyan, de sok mindent még könnyen felismerni. S ha adódnak ellentétek, azt okosan mindig el lehet rendezni. És majdnem elfelejtettem mondani, milyen örömmel hallottam, hogy Nagyvárad és Berettyóújfalu között kiépült a kerékpárút. Arra gondoltam, milyen jó volna nyáron kipróbálni!
Jelenits István
1932. december 16-án született a magyar–román határ mentén fekvő, Hajdú-Bihar megyei Berettyóújfaluban. Édesapja megyei tisztviselő, ezért 1940 és 1944 között Nagyváradon él a család, iskolába is ott kezd járni, majd a háború végén Budapestre költöznek. 1951-ben érettségizik, 1955-ben fejezi be az egyetemet magyar nyelv és irodalom szakon, belép a piarista rendbe, 1959-ben szerzi meg a teológiai doktorátust.
Ötven éven át tanított hittant és magyar irodalmat a piarista gimnáziumban, majd tíz évnél tovább esztétikát a Pázmány Péter Tudományegyetemen. Tíz évig a magyar piarista rend tartományfőnöke volt, az 1989-es rendszerváltás után a közoktatási tanács tagjaként aktívan részt vesz a visszakapott rendi iskolák újraindításában. Széchenyi-díjas, december 17-én pedig Budapesten megkapta a Szeged-csanádi Egyházmegye Gelsey Vilmos Pedagógiai Intézete által adományozott első Báró Gelsey Vilmos-nagydíjat. A nyáron alapított intézet díjátadásán elhangzottak szerint Jelenits István piarista szerzetes, magyar és hittan szakos pedagógus a katolikus keresztény nevelés ügyéért, a magyar köznevelésért végzett kiemelkedő pedagógiai munkásságáért, sok nemzedék javára végzett nevelő szolgálatáért kapta az elismerést.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)

Partiumi mezővárosok útkeresése
Napi gondjaikba süppedt partiumi kisvárosok egész sora keresi az érdekérvényesítés lehetőségeit. Néhány sikeres projekt révén kiemelkedik közülük Élesd. A rohamosan fogyatkozó helyi magyar közösség sorsa azonban azt jelzi: a kisvárosi lét már egyre kevésbé jelent helyben maradásra késztető vonzerőt.
Élesden átutazva mindig eszembe jut, milyen különös fintora a sorsnak, hogy ugyanabban a régióban levő kisvárosok lakosságának etnikai összetétele mintegy száz év alatt teljesen megváltozott. A korabeli népszámlálási adatok szerint ugyanis Élesd, Margita, Nagyszalonta, Székelyhíd, Érmihályfalva és Belényes magyar lakossága a település összlétszámának 90-95 százalékát tette ki. Hogy mi történt száz év alatt? Míg Margitán, Nagyszalontán, Székelyhídon és Érmihályfalván ma is többségben magyarok élnek, Élesden 16, Belényesen pedig 7 százalékra csökkent a jelenlétük. Az 1966-ban még megközelítőleg fele-fele arányban élő két nép aránya Élesden a Ceauşescu-éra első tíz évében változott meg drasztikusan: 1977-ben már 3335 románt és 2129 magyar tartottak nyilván. Hetven év alatt a magyarság természetes gyarapodása kereken 200 fő, ennyi idő alatt viszont román lakosból 3200 fővel lett több. Nyilvánvaló, hogy létszámuk hirtelen megugrása a betelepítési politika eredménye: Élesd határában 1973-ban adták át Észak-Erdély legnagyobb cementipari kombinátját, ami még a rendszerváltás után is mintegy 2000 embert foglalkoztatott. Fénykorában, a hetvenes-nyolcvanas években távoli vidékekről is mágnesként vonzotta a többségében román munkaerőt, akik fogadására még a szocialista időszak építészeti stílusához képest is lehangolóan egyszínű, egyhangú tömbháznegyedek épültek.
Ez tehát az évszázadokon át Bocskai, Rákóczi és a hosszú ideig Bánffy-birtokként elhíresült, az 1867-es kiegyezés után robbanásszerűen fejlődő, polgárosodó magyar kisváros mai lenyomata. Amely viszont még ma is egy életképes, 1500 lelket számláló magyar közösség élettere.
Magyar feliratok a léc alatt
Két évvel ezelőtt sokat cikkeztek a magyar sajtóban a többségében román összetételű helyi önkormányzat egyhangú döntéséről, miszerint ha 20 százalék alá csökken a magyarság részaránya, ne csorbuljanak a 215-ös helyhatósági törvény kisebbségekre vonatkozó anyanyelvhasználati jogai. A romániai demokrácia „beágyazottságát” jelzi, hogy a 17 tagú helyi önkormányzati közgyűlés – amelynek három tagja magyar – által elfogadott helyi határozatot megtámadta Bihar megye román prefektusa. A román polgármester és a magyar alpolgármester azonban mégis képes volt meggyőzni a törvények betartatásának Bihar megyei őrét, hogy a jogszabály 20 százalék felett kötelezi, de 20 alatt sem tiltja a kétnyelvű település- és utcanévtáblák használatát.
Élesden tehát nem kellett leszedni a kétnyelvű feliratokat. A helyi magyarság komfortérzetét növelő intézkedés sikerét Létai Zoltán alpolgármester a 2000 óta tartó helyi együttműködéssel magyarázza. A liberális „színezetű” polgármesterrel együtt immár a negyedik mandátumát tölti, a volt két ellenzéki párt, a PNL és a PDL egyesülésével pedig a 17 tagú helyi tanácsban az eddigi 12 helyett immár 15 mandátumuk van. Létai elégedetten mesél a helyi viszonyokról. Úgy tartja, Bihar megyei viszonylatban is ritka jó együttműködés épült ki a többségi román pártokkal, aminek fontos hozadéka, hogy folyamatosan megmaradt a magyar alpolgármesteri szék.
Az augusztus első hétvégéjén rendezett Élesdi Magyar Napok és a helyi magyar közösséget megmozgató egyéb rendezvény – szüreti bálok, ifjúsági táborok és több egyházi találkozó – sem tudja azonban mérsékelni a közösség folyamatos fogyását, elvándorlását. Az óvodától nyolcadikig működő helyi magyar oktatás elemi osztályai kritikus helyzetben vannak, évről évre nehezebben jön össze a legalább tíz magyar gyereket igénylő előkészítő osztály. Néhány évvel ezelőtt egyszer már kimaradt az önálló első osztály, Létai Zoltán szerint azonban az egyre csappanó gyereklétszám miatt rövidtávon is elkerülhetetlen lesz az összevont elemi osztály. A 40 kilométerre fekvő Nagyváradra eddig csak nyolcadik után mentek továbbtanulni az ügyesebb magyar tizenévesek, az összevont elemi osztályok megjelenése azonban újabb exodust indíthat el a megyeközpont felé.
Alacsony, de biztos fizetések?
„Élesden mindenki számára van munkahely, aki dolgozni akar” – jelenti ki az elöljáró. A rendszerváltás utáni években is a munkaképes élesdi lakosság 80-90 százalékát foglalkoztató két nagy kombinát, a cementgyár és a hőállótéglagyár munkaadó státusa ugyan átalakult, a kilencvenes évek végén hátrányos helyzetű besorolást kapó város elsősorban könnyűipari cégekkel, cipőgyártó vállalatokkal gazdagodott. 1998 és 2002 között a régi leépülők helyett 1500 új munkahely jött létre Élesden.
Az 1886-ban Léderer Márton által létesített Hephaistos hőállótéglagyárat a kommunizmusban az ország legnagyobb hasonló profilú vállalatává fejlesztették, a rendszerváltás után azonban a magára hagyott állami nagycég a túlélésre rendezkedett be, és megvált alkalmazottai többségétől. A kilencvenes években előbb a Lafarge, majd a svájci Holcim tulajdonába került cementgyár nagyarányú korszerűsítési munkálatokon esett át: a jórészt automatizált gyártási folyamat nyomán a multinacionális cég helyi leányvállalata alkalmazottainak kétharmadától vált meg. Mai, karcsúsított alkalmazotti gárdája mintegy 400 főt számlál.
Akárcsak a hasonló kisvárosok többségében, Élesden is az a fő gond, hogy a városból a megyeszékhelyre, középiskolába, majd onnét egyetemre iratkozó magyar fiatalok nem térnek haza. Az elsősorban betanított munkát kínáló helyi vállalatokban elérhető alacsony fizetések csak a fiatalok helyben maradó, kisebbik részének jelentenek boldogulási lehetőséget. Sokan vagy nagyvárosokban, vagy külföldön keresnek megélhetést.
Az ipar gyökeres átalakulása azonban a város költségvetését is jelentékenyen érintette. A két nagyvállalat közigazgatásilag már nem Élesdhez tartozik, így az általuk befizetett adók sem a városi kasszában landolnak. Sőt, a cementgyár teljes járműparkját Bukarestbe jegyeztette be. Létai ennek ellenére nagyon jónak minősíti a céggel ápolt kapcsolatot, hiszen az tartja fenn a város napközi otthonát, és alkalomadtán számos más közösségi projektbe is beszáll.
Letargia elleni gyógymód
Az alpolgármester sikertörténetnek tartja a városi kórháznak a helyi önkormányzat általi átvételét: országos viszonylatban az elsők között átsorolt kórházban a néhány évvel ezelőtti négy orvoshoz képest ma húszan dolgoznak. Az Egészségügyi Biztosítópénztár által finanszírozott intézmény költségvetésébe beszáll a helyi önkormányzat is, így a két pénzforrás együtt egy sikeres projekt alapja lett. A város másik gazdasági sikertörténete az uniós projektből felépített szemétválogató üzem: a Sebes-Körös völgyében mintegy százezer magánszemély és cég háztartási hulladékát elszállító élesdi vállalat a begyűjtött szemét 70 százalékát hasznosítja újra. Cégeknek értékesíti a fémet, papírt és műanyagot, a fennmaradó műbőr- és bőrmaradványt pedig a cementgyár vásárolja meg elégethető tüzelőanyagnak.
A magyar alpolgármester összességében elégedett települése gazdasági lehetőségeivel, amely más kisvárosoktól eltérően a rendszerváltás utáni zavaros években nem zuhant mély letargiába, hanem élni próbál a kínálkozó alternatívákkal.
Bérmunka minden mennyiségben
„A partiumi kisvárosok zöme a vasútépítés korában, a 19. században kezdett el polgárosodni, és indult el a gyors fejlődés útján”– magyarázza Szilágyi Ferenc nagyváradi egyetemi oktató, gazdaságföldrajzi szakember (portrénkon). A Nagykároly, Margita, Érmihályfalva, Nagyszalonta, Élesd csomópontok a kelet-magyarországi vásárvárosok vonalát jelentették, ahonnan a fő közlekedési irány a kelet-nyugati forgalmat biztosította. A trianoni határ beálltával ez megszűnt: az évtizedeken át fejlődő partiumi kisvárosok lendülete 1920 után megtorpant, majd a kommunizmus éveiben egy-két állami nagyvállalattal igyekeztek lekötni a helyi és a környékbeli munkaerőt. 1990 után a határmenti, határközeli kisvárosok az olcsó munkaerő miatt kerültek a befektetők érdeklődési körébe. Divatba jött a bérmunkarendszer: a könnyű- és élelmiszeripari cégek az itt megtermelt árukat külföldre szállítják. A felfuttatott bérmunka közös vonása, hogy egy-egy nagyvállalat olykor többezer ember is foglalkoztat minimálbérért. Ez főleg Szatmár és Bihar megyében vált általános jelenséggé: a két észak-erdélyi megye Hargita és Kovászna, valamint a moldvai Vrancea megye társaságában az országos bérlista utolsó helyein tanyázik, Romániában itt a legkisebbek a fizetések. „A zömében a partiumi kisvárosokra jellemző, bérmunkarendszerben dolgoztató cégek előnye, hogy alig van munkanélküliség, nagy hátránya viszont, hogy a nagyon alacsony fizetések legfeljebb a túlélésre elegendők” – fogalmaz Szilágyi Ferenc. E települések számára igazi alternatívát az uniós pályázatok sem jelentenek. Legtöbbször ugyanis nem arra igényelhető uniós forrás, amire a helyi közösségnek szüksége van. Szilágyi a stadionépítést említi példaként: hiába van most éppen ilyen kiírás, ha egy kisvárosban düledezik a művelődési ház, vagy az infrastruktúra fejlesztéséhez kellene sürgősen pénz. A polgármesterek és a helyi önkormányzat csak a szerencsében bízhatnak, hiszen az államnak nincs pénze beruházásra, a helyben dolgozó nagyobb vállalatok pedig kivétel nélkül Bukarestben adóznak. Hiányzik a gazdaság egészséges szerkezetéhez nélkülözhetetlen életképes kis- és közepes vállalatok hálója, amely helyben adózva komoly finanszírozást jelenthetne a közösségi projektekhez.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A doni tragédiára emlékeztek
A hét végén a magyar történelem egyik legtragikusabb eseményére, a második világháborúban történt, 1943. január 12- i doni frontvonaláttörésre emlékeztek, amikor a náci Németország oldalán harcoló 2. Magyar Királyi Hadseregnek a Don-kanyarnál felállított védvonalát áttörték az oroszok. Mint ismeretes, a 72 évvel ezelőtti hadműveletben súlyos vereséget szenvedett a magyar hadsereg. Az áttörésben és az azt követő napok csatájában mintegy 120.000-en vesztették életüket, köztük erdélyi magyarok is.
A marosvásárhelyi megemlékezést először az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület kezdeményezte, negyedik éve bekapcsolódott a szervezésbe az időközben megalakult Marosvásárhelyi 23. Határvadász Hagyományőrző Csoport is. A rendezvény az idén is a marosvásárhelyi katolikus temető bejáratánál felállított emlékműnél kezdődött, majd a visszavonulást idéző gyalogtúrát követően Nyárádszentmártonban folytatódott, ahol a Csíkfalvi Polgármesteri Hivatal volt a rendezvény házigazdája.
Marosvásárhelyen szombaton délelőtt kezdődött a rendezvény. Imre Jenő református lelkész a Bibliából vett idézettel kezdte beszédét: "Ha Isten velünk, ki ellenünk!" Majd kifejtette, a hadba vonuló honvédek, bár sejtették, hogy milyen sors vár rájuk, kötelességtudóan teljesítették a parancsot: a hazáért, a szabadságért, az anyanyelvért szálltak képletesen síkra. Áldozatuk nem volt hiábavaló, hiszen az utókor példaértékűnek tartja hősiességüket. Ennek a gondolatnak a mentén folytatta vallási jellegű megemlékező beszédét Gyerő Attila unitárius tábori lelkész, aki többek között elmondta, hogy egy tragikus eseményre emlékezünk ugyan, de miként "az Isten az életre teremtette az embert", úgy nekünk is ezen felülkerekedve, a történelem leckéiből tanulva kell emlékeznünk és erősítenünk hitünket Istenben, hazában, a szebb jövőben.
A lelkipásztorokat követően Kilyén Ilka színművész, az EMKE elnöke – a rendezvény műsorvezetője – elszavalta Dsida Jenő Harangszentelésre című, igen találó versét, majd átadta a szót dr. Csige Sándor Zoltánnak, Magyarország csíkszeredai konzulátusa vezető konzuljának, aki tolmácsolta dr. Zsigmond Barna Pál főkonzul üzenetét. Rövid történeti emlékeztető után kifejtette, hogy tulajdonképpen a katonák mindent megtettek annak érdekében, hogy teljesítsék a parancsot. Esküjükhöz híven harcoltak, felelősségteljesen vállalták a küldetésüket, bár lehetett tudni, hogy gyenge fegyverzettel, a többszörös létszámbeli fölénnyel szemben kaotikus irányítással nem lehet sokáig tartani a frontot.
A magyar királyság minden tájáról voltak katonák a hadseregben, ami megerősítette a közösen vállalt felelősséget. A mai magyar kormány is, akár a kettős állampolgársággal, ezt erősíti, és "teszi a dolgát, azért, hogy mindenki rendben legyen". Hiszünk abban, hogy a történelem nem ismétli meg önmagát, és az elődök áldozata példát mutat az összetartozásra, egymás megerősítésére – zárta gondolatait a konzulátus képviselője.
Ifj. Benkő József történész- doktorandusz, a Marosvásárhelyi 23. Határvadász Hagyományőrző Csoport vezetője kiegészítette a konzul történelmi ismertetőjét. Többek között elmondta, hogy a magyar hadsereget a hadba lépés előtt tulajdonképpen frontvonal mögötti rendfenntartó erőnek képezték ki. A második világháború fordulata a sztálingrádi csatát követően azonban megváltoztatta a helyzetet, és a náci Németország politikai nyomására vezényelték ki a keleti front védelmére a mintegy 220.000 fős állományt. 1943 szilveszterétől 90.000 gyengén felszerelt katonára bízták 200 km frontvonal védelmét, ami igen kemény feladatnak számított. Ezt használta ki az orosz hadsereg, s az áttörés tragikumát fokozta az is, hogy a közelben levő német hadsereg nem vonult a magyarok segítségére. A veszteség elkerülhetetlen volt.
Folytatva az EMKE által kezdeményezett megemlékező sorozatot, örömmel kapcsolódott be az időközben megalakult Marosvásárhelyi 23. Határvadász Hagyományőrző Csoport is. Azóta a csoport fiataljai nemcsak a rendezvényeken vettek részt, hanem zászlót is avattak és katonasírok ápolásával is foglalkoznak, mi több, ösztönzésükre a marosvásárhelyihez hasonlóan Kézdivásárhelyen, Nagyváradon és Nagykárolyban is megemlékeztek a második világháború tragikus eseményeiről, áldozatairól. Ifj. Benkő József megköszönte mindazoknak, akik évről évre bekapcsolódnak a rendezvényeikbe, s azoknak is, akik a nagy téli menetelésre emlékezve részt vesznek a négy évvel ezelőtt kezdeményezett gyalogtúrán és a vidéki megemlékezéseken is.
A felszólalásokat követően a jelenlevők megkoszorúzták az emlékoszlopot, majd a rendezvény a székely és a magyar himnusz eléneklésével zárult.
Az idén a túra kora délután Székelysárdról indult Nyárádszentmárton felé. A zuhogó esőben mintegy húszan tették meg a közel 10 km-es utat. A túrázókat fél ötkor a faluban Balogh István, Csíkfalva polgármestere fogadta, majd a művelődési otthonban átadták a részvételi emléklapokat. Miholcsa József hagyományőrző Mátyás-huszár köszöntőjét követően a székesfehérvári Kákics népzeneegyüttes katonadalokat adott elő.
Vasárnap délelőtt a hagyományőrző alakulatok képviselői a nyárádszentmártoni unitárius templomhoz vonultak, ahol megkoszorúzták a világháborús emlékoszlopot, majd a templomban ünnepi istentiszteletet tartottak. Kiss Sándor Loránd unitárius lelkipásztor köszöntője után dr. Ábrám Zoltán, az EMKE Maros megyei szervezetének alelnöke szólt az egybegyűltekhez. Ifj. Benkő József bővebben ismertette a 72 évvel ezelőtt történteket, majd Miholcsa József huszár és Benkő Zsolt, a Marosvásárhelyi 23. Határvadász Hagyományőrző Csoport tagja arra a kérdésre válaszoltak, hogy mit tesznek, tehetnek ezek a csoportok a 21. században a katonai hagyományok megőrzéséért. A történelem alakulását befolyásoló események felidézése mellett igen hasznos a katonai sírok gondozása, a relikviák összegyűjtése, népszerűsítése és nem utolsósorban a történelmi kutatás, amely még így is, több mint 70 év távolából előhozhat érdekes mozzanatokat, meglepetéseket a második világháborúról. S ha néhány évvel ezelőtt alig egytucatnyian vállalták, hogy elkészítik eleink egyenruháját, hogy az akkori erkölcsi normáknak megfelelően ápolják a rég- és a közelmúlt emlékeit, ma már több mint 500-an vannak, többségükben fiatalok. Tevékenységük is része annak a kulturális örökségvédelemnek, amellyel megmaradásunkat erősítik. Ennek a szellemében szervezték meg a megemlékezést is. A hagyományt folytatják…
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)