Az Ezer Székely Leány Napjának életben tartásában benne van Domokos Pál Péter nagy kultúraszervező személyisége iránti tisztelet is. Százöt éve született a ma Csíkszereda részét képező Csíkvárdotfalván Domokos Pál Péter Széchenyi-díjas néprajztudós, zenetörténész /1901. jún. 28. – Budapest, 1992. febr. 18./ 1919-ben szerzett kántortanítói oklevelet. Budapesten a főiskolán 1926-ban matematika–fizika–kémia, valamint ének–zene szakos tanári diplomát szerzett. Hazatérése után ének–zene tanár volt, 1936-tól az Erdélyi Katolikus Népszövetség titkára. 1929-ben indult első gyűjtőútjára a moldvai csángó magyarok falvaiba, s ettől kezdve e népcsoport elismert tudósa lett. Nagyjelentőségű könyve /A moldvai magyarság/ 1931-ben jelent meg Csíkszeredában. A könyvnek nagy visszhangja volt, sokan felfigyeltek a csángókra. Ő gyűjtötte össze Moldvában a 18. század hangszeres tánczenéjét. 1933-ban a románok felismerték, milyen veszélyes számukra Domokos munkássága a magyar-székely nemzeti öntudat erősítése terén, ezért eltiltották a katedrától. Ezután kántor lett Gyergyóalfaluban, később egyházmegyei tanfelügyelő, majd 1940–44 között a kolozsvári Tanítóképző igazgatója lett – itt védte meg néprajzi, majd magyar irodalmi és történelmi doktorátusát. Népművészeti kiállításokat rendezett, lerakta a csíkszeredai Székely Múzeum alapjait. A háború alatt segítette a bukovinai magyarság hazatelepülését. Népzenével, néprajzzal, történelmi zenével, nyelvészettel és irodalommal, Erdély nemzetiségi és vallási kérdéseivel, Csíksomlyóval mint a katolikus székelység lelki központjával foglalkozott. 1945–49 között Budapesten a Népjóléti Minisztérium tisztviselője lett, majd elbocsátották. Ezután a Baranya megyei Szárászpusztán több tucat, Moldvából áttelepült csángó család között gazdálkodott, itt folytatta a gyűjtést, de 1951-ben az ávósok elvitték. Hamarosan szabadon engedték, de földjét elvették. Az építőiparban dolgozott, majd 1951–1961 között, nyugdíjazásáig Budapesten általános, majd középiskolákban tanított, s írta néprajzi, népzenei és irodalomtörténeti munkáit, olykor ezekért is zaklatták. A határon túli magyarság élő lelkiismerete lett. Lefordította és közreadta a Bandinus-kódexet és több, a moldvai katolikusok múltjára vonatkozó okmányt. Dallamokkal kiegészítve adta ki Kájoni János 17. századi csíkcsobotfalvi énekgyűjteményét, a Cantionale Catholicumot /”...édes hazámnak akartam szolgálni...” Szent István Társulat, Budapest, 1979/. A Kájoni-gyűjtés révén került Kodállyal, majd Bartókkal is kapcsolatba. Márton Áron erdélyi püspökről Rendületlenül címmel írt könyvet, 1988-ban a történelem-, illetve néprajztudományok doktora lett, a Széchenyi- és a Bethlen Gábor-díjat 1991-ben kapta meg. /Százöt éve született Domokos Pál Péter. = Hargita Népe (Csíkszereda), jún. 30./

Futásfalvát 1992 januárjában nyilvánította kegyhellyé dr. Jakubinyi György, Erdély római katolikus érseke. Július 2-án tizenötödik alkalommal tartottak Sarlós Boldogasszony napján fogadalmi nagybúcsút. Tifán Lajos plébános fogadta a moldvai falvakból érkező csángómagyarokat, valamint a más erdélyi helységekből érkezett zarándokokat. /Iochom István: Sarlós Boldogasszony-napi fogadalmi nagybúcsú. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 3./

Több mint félszáz csángóföldi gyerek és szórványban élő iskolás nyaralt a július 1-jén zárult erdőcsinádi táborban. A táborlakók az Erdőcsinádi Ifjúsági Központ udvarán bemutatták, hogy mit tanultak a táborozás ideje alatt. A csángó gyerek Frumószáról érkeztek. Utánuk a Mezőmadarasról és a mezőségi szórványtelepülésekről, érkezettek szerepeltek. Eljött és fellépett az Öves együttes, moldvai és gyimesi csángó muzsikával-dalokkal. A Lukácsy lelkész házaspár, Szilamér és Anna immár 13. éve szervezi a csángó, szórvány és anyanyelvi táborokat Erdőcsinádon. A lelkész csak azt sajnálja, hogy mára már mindössze ők és a szászrégeni plébános, Pakó Benedek karolja fel a csángómagyarok és szórványban élő gyerekek ügyét Maros megyében. /Bakó Zoltán: Az összetartozás öröme. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 4./

Nemrég újabb oktatási központnak alkalmas házat vásárolt a Csángó Magyarok Szövetsége. A moldvai Csík (Ciucani) falu központjában immár három ingatlan áll rendelkezésre az iskolai tanórákon kívüli magyartanításra. Az 1200 négyzetméteres telket és a házakat az úgynevezett keresztszülő program révén vásárolták. A kezdeményezés lehetővé teszi, hogy bárki jelképesen keresztgyermekévé fogadjon csángó magyar gyermekeket, és ennek fejében anyagilag támogassa anyanyelvi oktatásukat. Sokan vélik úgy, hogy nincs esély a csángó identitás megtartására Moldvában. A helyzetet nem látja ilyen sötéten Diószegi László, a Teleki László Alapítvány ügyvezető elnöke, aki immár hosszú évek óta a helyszínen is tapasztalatokat szerez a csángó magyarok helyzetéről. Legutóbb június elején az alapítvány szervezésében Bákóban és Pusztinán tartottak csángókonferenciát. Diószegi László Pusztai János nyelvészprofesszor előadását idézte fel. A professzor emlékeztetett arra, hogy a világon beszélt mintegy öt-hatezer nyelvből ötezret beszélnek százezernél kevesebben és háromezret tízezernél kevesebben. Ma már az Európai Tanácsban is téma e veszélyeztetett népcsoportok megmentése, s erre a kutatók és politikusok látnak is esélyt. Diószegi szerint a Kárpát-medencei tizenhárommilliós magyarsághoz viszonyítva sem elhanyagolható a több mint hatvanezres magyarul beszélő csángó népcsoport létszáma. Hangsúlyozta, a csángóknál nincs demográfiai probléma, ma sem ritka a hét-nyolc gyermekes család. A nyári konferencián meglepetésszerűen hatott a fiatal csángó magyar értelmiségiek és a vélük társuló erdélyi, anyaországi fiatalok tudományos felkészültsége. Vladimir Peterca a kolozsvári Krónikának nyilatkozva elmondta, „lehet, hogy még éveknek kell eltelniük a magyar nyelvű misék ügyének megoldásáig, de egy-két hónapon belül is megtörténhet az áttörés”. Petru Gherghel iasi püspök álproblémának tartja az egész csángókérdést. /Pataky István: Esély a moldvai csángók megmaradására – Jók a demográfiai mutatók, kialakult egy fiatal értelmiségi réteg. = Magyar Nemzet, júl. 6./

A baróti új református templom felszentelése előtti napon a Zathureczky Gyula énekkar által szervezett hagyományos kórustalálkozó zárószavaként Krizbai Imre tiszteletes azt kérte, hogy azokra a magyarokra, akik Erdély olyan részén laknak, hol lélekszámuk igen alacsony, ne mondjuk azt, hogy szórványságiak – utalt az eseményre meghívott fogarasi–kőhalmi összevont kórusra. Elég, ha szűkebb szülőföldjüknek megfelelően barcasági, mezőségi vagy éppen moldvai magyarságot mondunk. A székelyföldi közösségszervezőknek nagyobb szerepet kell vállalniuk abban, hogy az erdélyi tömbmagyarságtól távolabb szakadtak is nemzetünk részének érezzék magukat. Ennek egyik leghatásosabb módja, ha saját egyházi, ifjúsági, kulturális és közéleti rendezvényekre meghívják őket. /Hecser László: Ne legyen a szórvány – szórvány! = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 6./

Terjedelmes kötetet jelentettek meg Parajd múltjának elkötelezett kutatói, Csiki Zoltán magyartanár irányításával mindent begyűjtöttek, ami e sóvidéki nagyközség történetével kapcsolatosan fellelhető. A Rapsóné öröksége /Corvin Kiadó, Déva, 2006/– így, egy n-nel él a hétköznapi nyelvhasználatban e név – című kötet tudományos igényességgel dolgozza fel a település földrajzát, történelmét, művelődési hagyományait. A legtöbb írás szerzője a kötetet gondozó Csiki Zoltán, kívüle Horváth István, Ozsvát Pál, Vécsei András vállalkozott egy-egy szakterület feldolgozására. Esetenként nem volt könnyű hozzájutni a forrásanyagokhoz. Ezzel kapcsolatban megjegyezte Csiki Zoltán: „Jó lenne, ha a Csíkszeredai Állami Levéltárban csökkenne a bürokrácia, és elkelne egy-két magyar nemzetiségű alkalmazott is. A csak bizonyos napokban működő, napi 3-4 órai konzultálási lehetőség évekre nyújtja a kutatást, amit másképpen néhány hét alatt is el lehetne végezni.” /Borbély László: Tanulmányok Parajd múltjából. = Hargita Népe (Csíkszereda), júl. 7./ Egy fejezet a könyvből:Adalékok a tanügyben uralkodó légkör megismeréséhez az 1989 előtti évtizedekben Új élet, új nevelő című füzetecske (1946), majd a Hogyan tanítsunk? lesz az új rendszer nevelési vezérkönyve. Kezdetben még a lelkészek oktatják a vallást az iskolában, megünnepelhetik március 15-ét, október 6-át, a reformáció napját, mindenszentek, halottak, Gyümölcsoltó Boldogasszony, húsvét, áldozócsütörtök, pünkösd, gyertyaszentelő, karácsony, madarak és fák napját. Az olvasmányok, versek között még ott van A rab gólya, Árpád sírja, Mátyás anyja, E rab föld mind az én hazám, és a Hideg szelek fújdogálnak című dalt is énekelhetik. Földrajzból még Erdély, a vármegyék, Küküllő vidéke, Udvarhely vármegye a kiindulópont. Történelemből a fontosabb magyar királyok, Szent István, A magyarok Levédiában típusú leckék szerepelnek. Új: Sf. Dumitru, január 24-e mint nemzeti ünnep, Mihály román király, november 7. és augusztus 23. az átállás napjának megünneplése. A falon még a román király arcképe van. Megtiltották a Bocskai-sapkák hordását (1946), Magyarország térképének el kell tűnnie az iskolákból, és rendelkezés szerint „a tanszemélyzet engedély nélkül állomáshelyét nem hagyhatja el”. Felettesekkel csak a fokozatokat betartva léphettek kapcsolatba. A tanítóktól életrajzokat kérnek, összeszedik és máglyán égetik el a tiltott könyveket, a múlt emlékeit, a nyugdíjasoknak megtiltják a tanítást (1947), külön rendelkezés foglalkozik a megszólításokkal és köszönéssel (1949), az orosz nyelv kötelezővé válik a IV. osztálytól, újjászervezik a tanfelügyelőségeket (1948. XI. 15.), megszüntetik az iskolatanácsokat (1949), kötelező a Szovjetunió népszerűsítését szolgáló ARLUS helyi szervezeteinek megalakítása (1948), Lenin halálának, a szovjet hadsereg megalakulásának megünneplése. A tanítók fejadag szerint kapják a cukrot, a kenyér- és ruhapótlékot, 1947-ben három hónapig nincs fizetés, vezényszóra alakulnak a szövetkezetek, amelyeknek létrehozásában a kádereknek elöl kell járniuk: iskolaszövetkezetek, „Összetartás” fogyasztási szövetkezet, Székelység elnevezésű szövetkezet, Economat (1946–1947). 1948-ban a román király képét kötelezően Groza Petru képe váltja fel az osztályfalakon, a címerek is megfelelően változnak. Annyi gyűjtést kell végezni, hogy még a puszta felsorolásuk is nehéz, s ma már kevesen tudnák megmondani ezek hasznát: vadgesztenyegyűjtés, fahamu-, cserebogár-, üveg-, csont-, szurok-, kalász-, bükkmag-, gyümölcs-, gyümölcsmag-, később kökényvirág- és csalánlevélgyűjtés, kötelező selyemhernyó-tenyésztés ott, ahol az egész faluban két kézen meg lehet számolni az eperfákat. De gyűjtöttek a napközi otthon, a moldovai magyar tanítók és iskolák megsegítésére, míg kimondatott, hogy a csángóság nem „igényli” az ördög nyelvének tanítását. Kötelező gyermek- és ifjúsági kórusok megfelelő repertoárral, állandó kórusünnepségekkel, színjátszó versenyek, szervezett rádióhallgatások felnőttek és tanulók számára, havi jelentések a népművelésről, faliújságversenyek, a kádereknek részt kellett venniük a vetési mozgósításokban (ún. vetési csata), állandó ideológiai előadások, a vizuális agitáció frissen tartása stb. Aki saját fejével mer gondolkozni, annak az eltávolítás, nehéz börtönévek, emberi lényének megsemmisítése következnek. Nem egyedülálló Parajd tanügyi helyzetében Fülpösi Jenő magyar szakos esete. (Kilenc évre ítélték el nyelvtanórán diktált példamondatai miatt.) A tanító mozgósító plakátokat ír, gyűlésekre hívó megjelenésre kilincsel, házal a szükségletek szerint. A falvakat a „fekete autók” járják, s ha valaki ellene mer agitálni, azonnal elviszik, kanálisokban hálatják, a fogait az első találkozáskor beverik, sortüzeket adnak le a falvakra, éppen templomból távozó lakosságára, hogy aztán a kultúrotthonokba térített közösségekkel aláírassák a belépési nyilatkozatot. Az erdőcsináldi, nyárádszeredai vagy a vadasdi tanítót és másokat főbelőttek, ezrek élnek a Kárpátokon túli csupasz területekre száműzve (soknak az új nevét és megválasztott nemzetiségét is a hatalom adja a kezébe), mások a Duna-deltában vívják élethalálharcukat a létért! Például Fülöp Ferenc innen való későbbi erdőszentgyörgyi református esperes, sok más környékbeli különböző rangú emberrel együtt. Parajdon sokan átmenetileg nem mutatkoznak, s ha nappal is zárt kapuk előtt népesebb agitáló csoport jelenik meg, a gazda begyakorolt mozdulatokkal távozik a telek hátsó részén valamelyik erdőrengeteg felé. Az évtizedekig uralkodó politikai szellemet jól bizonyítják a kor tankönyvei. Az V. osztály számára írt Énekeskönyv, Állami Tanügyi és Pedagógiai Könyvkiadó, Bukarest, 1960, a hangszerek bemutatása mellett a nagy tömegeket mozgató kórusok képe, Románia állami himnusza és a kötelező Internacionálé mellett, román és magyar nyelven hirdeti a határtalan derűlátást. Ennek az alapja a közösbe terelt gazdálkodás, a hadsereg, a bányászat, a traktorokról, szovjet hatalomról, pártról szóló dicshimnuszok, indulók.

A hét végén tartották a fiatal néprajzkutatók III. szemináriumát Zabolán, a Csángó Csűrben. A fiatal néprajzosok elsősorban a moldvai csángómagyarok életvitelének tanulmányozására figyelnek, különös tekintettel a csángók tárgyi és szellemi néprajzára. A rendezvényen bemutatták dr. Zakariás Erzsébet Csángó hétköznapok /Koinónia Könyvkiadó, Kolozsvár/ című könyvét. A csángó kutatási vonulatot erősítette a moldvai tanulmányút, valamint az, hogy a kutatók – doktoranduszok, egyetemi hallgatók – egy része hosszabb ideig Moldvában marad. A dr. Pozsony Ferenc szervezésében lebonyolított rendezvény programjában több székelyföldi néprajzi téma is szerepelt. A népviselet néprajzi kutatásának problémáiról Szőcs Levente, a háromszéki csempekészítő központokról Szőcsné Gazda Enikő, Folklorizmus­jelenségek a modern háztartásban egy korondi példán címmel Miklós Zoltán, ,,Székely” falukapuk Háromszéken címmel Kinda István értekezett. /(sylvester): Fiatal néprajzosok a Csángó Csűrben. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 10./

Karácsonfalván a táborozás zárónapján, július 9-én is élénk munka folyt. A kézművesműhelyben egy bohóc készítésébe kezdtek, a zeneteremben pedig az esti záróműsorra készülnek, amelyen a hatodikosok Budai Ilona Magyar Örökség- és Kodály-díjas népdalénekesnővel közösen lépnek fel. Budai Ilona elmondta, hogy minden évben, szabadsága idején is Erdélyben járt, tavaly megálltak Karácsonfalván. Pásztor Judit tanárnő összehívott néhány lányt, s egy egész délután éneket tanultak. Budai Ilona évente öt-hat tábort vezet, arra gondolt, miért ne lehetne itt, Erdélyben is szervezni egyet. Kővári Edit és Marosvölgyi Ágnes közreműködésével, akikkel a magyarországi táborokban évek óta együtt dolgozik, ellenszolgáltatás nélkül, szeretetből jöttek el ide. A táborban 17 népdalt és megzenésített verset tanítottak meg a gyerekeknek. Felvidéki, délvidéki, gyimesi, moldvai csángó dalokat, hogy a népdalkincs gazdagságát érzékeljék. A karácsonfalvi iskolában nincsen zeneszakos tanár, aki foglalkozna ezzel a tehetséges osztállyal, a sors különös kegye folytán a szakma egyik legkiválóbb képviselőjétől tanulhattak énekelni. /(bodolai): Vannak még csodák. Budai Ilona Nyárádkarácsonban. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 10./

Feszültségeket gerjeszt a moldvai csángómagyar közösségben a Pusztinán felépített közösségi ház. Az impozáns ingatlant a magyar állam támogatásával építették, és noha már június másodikán ott tartották a csángókonferencia rendezvényeit, hivatalosan még nem avatták fel. Nyisztor Tinka néprajzkutató, a pusztinai Szent István Egyesület elnöke jelezte, megpályázza az intézményvezetői tisztséget. A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége viszont az építkezés idején kulcsszerepbe került Nyisztor Demetert bízná meg az intézmény vezetésével. A létesítmény építését finanszírozó Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma egyelőre salamoni döntést hozott: Karda Emesét, a Hargita Megyei Kulturális Központ igazgatóját kérte fel a működtetési terv elkészítésére. A ház felépítésében a Teleki László Alapítvány játszott kulcsszerepet. Az MCSMSZ Nyisztor Demeterre bízná az intézményvezetést. „Ő a legaktívabb emberünk Pusztinán, és meggyőződésem, hogy az adminisztratív feladatokat is jobban el tudná látni, mint Tinka – érvelt Róka Szilvia a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének (MCSMSZ) elnöke. Nyisztor Tinka egyébként az MCSMSZ-nek is vezetőségi tagja, de a bákóiak nehezményezik, hogy ritkán vesz részt a gyűléseiken, sokat tartózkodik Magyarországon. Távolléte egyébként jórészt a doktori vizsgákkal áll összefüggésben. Ha jövő év szeptemberéig sikerül a budapesti akadémiai bizottság előtt megvédenie dolgozatát, ő lehet az első csángó csúcsértelmiségi. Pályája abban is különbözik a külföldön tanult társaiétól, hogy visszatért szülőfalujába. A megkérdezettek kerülik, hogy Nyisztor Tinka pénzügyeiről nyilatkozzanak. A Krónika azonban megtudta, többek között az szól a Szent István Egyesület elnökének intézményvezetői kinevezése ellen, hogy pert vesztett a NKÖM-mel szemben. A minisztérium nem fogadta el egy évekkel ezelőtt megpályázott támogatás elszámolását, és a két évvel ezelőtt kimondott bírósági ítélet szerint immár nemcsak a 350 ezer forintos támogatási összeget, hanem annak kamatait, és a perköltséget is, összesen egymillió forintot követel a pusztinai egyesületvezetőtől. Nyisztor Tinka „jóakaróinak” tulajdonítja az ügyet, és azt sem zárja ki, hogy annak politikai háttere van. Feszült a viszony közötte és a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma csángóreferense, a szintén pusztinai származású Szőcs Anna között. /Gazda Árpád: Ki üljön az igazgatói székbe? = Krónika (Kolozsvár), júl. 14./

Különböző magyarországi tájegységek kultúrájával ismerkednek ezen a héten a külsőrekecsini általános iskolások. A moldvai csángómagyar gyerekek Szász Csilla csíkdánfalvi tanítónővel érkeztek az anyaországba, ahol a nagykörűi cseresznyefesztiválon léptek fel táncelőadással. /Moldvai csángó gyerekek Nagykörűben. = Krónika (Kolozsvár), júl. 18./

Suceava városban a pártok, szervezetek házában már van RMDSZ-iroda is, ez a legújabb. A magyarok havonta itt találkoznak. A városban jól megférnek egymás mellett lengyelek, lipovánok, oroszok, bolgárok, szlovákok, zsidók, ukránok és a magyarok. A moldvai városban Adriana Happenciuc a helyi RMDSZ elnöke, Ladó Zoltán az alelnöke. 2006-ig nem volt itt RMDSZ-képviselet, a magyarok sem nagyon jártak össze. Nem tudják, hányan is vannak magyarok, egyikük 550-et mond, másikuk 490-et, de még sokan vannak olyanok, akik magyarul beszélnek. A 2002-es népszámláláskor Suceava megyében 368-an vallották magukat magyarnak, és közülük csupán 66-an éltek a megyeszékhelyen. Többnyire még a kommunizmus idején idehelyezett értelmiségiek. A Duna TV-t Suceaván nem tudják nézni, nincs a kábeltévé-csomagban, panaszolták többen, és szinte irigykedve tekintenek a dornavátraiakra, akik már a 90-es évek közepétől nézhetik a Dunát a helyi kábelhálózaton. A Kossuth Rádió még úgy-ahogy fogható. Évente érkeznek viszont magyarországi kirándulócsoportok szép számmal. Főleg Dél-Magyarországról, Bonyhád környékéről, ahol letelepedtek a bukovinai magyarok. Az ő leszármazottaik, valamint más magyarországi turisták rendszeresen visszatérnek Bukovinába – az itteniek szívesen emlegetik Potápi Árpádot, Bonyhád fideszes polgármesterét, aki szintén erről a vidékről származik. Benkő Lajos eredetileg sporttanár, székelyudvarhelyiként élt már Onesti-en, 1976 óta pedig Bukovinában. Övé a megye egyik legnagyobb kenyérgyára, emellett bútorgyárat üzemeltet, fuvarozócége van. Piron Katalint pedig Csíkból helyezték át Szucsávára. /Mihály László, Suceava: Saját vállalkozásaikban bíznak a bukovinai magyarok. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 19./

A moldvai csángók önálló kisebbségként való elismertetését szorgalmazta Gabriel Andreescu, a Helsinki Emberjogi Bizottság (APADOR CH) elnöke a Bálványosi Nyári Szabadegyetem csángóvitájában. Andreescu szerint ezt elsősorban a csángóknak kell akarniuk. Javaslatára kurtán reagált Duma András költő, a Bákó megyében bejegyzett Szeret Klézse Alapítvány elnöke. „Nekünk a magyarságunk kell” – jelentette ki határozottan. Duma azt is sérelmezte, hogy sokan a csángó nyelvet önálló nyelvnek tekintik, holott az legfeljebb nyelvjárás. Varga Andrea Bukarestben élő budapesti történész arról beszélt, hogy ideje lenne nyíltan szembenézni a csángók asszimilációjának valós folyamatával. A Dévai Szent Ferenc Alapítvány részéről Kolozsváry Tibor közölte, elkészült már a Rekecsinbe tervezett Béke Királynője iskola terve. /Gazda Árpád: Asszimilációra ítélve? = Krónika (Kolozsvár), júl. 21./

Sorin Mitu legújabb könyvét – Transilvania mea (Polirom Kiadó. Iasi) (A mi Erdélyünk) – fél évvel megjelenése után is vihar előtti csend övezi. 1999 őszén Sorin Mitu XII. osztályos történelemkönyvének bűnéül a román nacionalisták azt rótták fel, hogy lábbal tiporja a nemzeti érzelmeket. A valóságban kizárólag levéltári források alapján szertefoszlatta a román nacionalizmus rögeszméit. Végképp felháborította őket, hogy Sorin Mitu a nemzeti kisebbségeket nem jövevényeknek, hanem a románsággal egyenrangú sorstársaknak mutatta be. A lejárató kampányban maga Adrian Nastase, akkor az ellenzéki szocdemek első alelnöke készített vádiratnak beillő szintézist: a Cotidianul 1999. október 18-i számában háborgott a tankönyv ellen: „A tanulók öntudatát beoltja a magyar revizionizmus eszméivel, amelynek célja Erdély autonómiája és a Román Állam megcsonkítása. A fiatal nemzedék nem ismeri a magyar revizionizmus historiográfiai agresszióját, ezért a tankönyv téves eszméi könnyen befolyásolhatják.” Különösen veszélyesnek tartotta a roesleri tézist, miszerint a római uralom alatt és a népvándorlások során a dák nép kihalt, így az Ázsiából érkező honfoglaló magyarok a IX. században üres területre érkeztek, a románok csak azután vándoroltak be a Balkán-félszigetről. Adrian Nastase egyébként 1999. október 11-én Bukarestben, az európai geopolitikai nemzetközi szemináriumon kijelentette: Erdélyben rövidesen súlyos etnikai konfliktusok következnek be. Sorin Mitu történész, kolozsvári egyetemi tanár 1965-ben született. Mitu egyik őse 1628-ban Bethlen Gábor fejedelemtől nemesi oklevelet kapott, elismerésül a hadjáratokban szerzett érdemeiért, mintegy bizonyságául, hogy az erdélyi román családok sorsa egybefonódott a magyarságéval. Sorin Mitu megemlíti, hogy ilyen példák nyomán tudott mentes maradni a nacionalizmustól, de ebben döntő szerepet játszott házassága is Melindával, aki most pályatársa is: Mitu Melinda számos tanulmányt közölt a román-magyar művelődési kölcsönhatásokról. Sorin Mitunak meglepően sok műve jelent meg, például olyan alapvető munkák is, mint az Istoria modernizarii Romaniei (1800-1918); Geneza identitatii nationale la romanii ardeleni; Introducere in istoria Europei moderne stb. Mostani könyvében a szerző köszönetet mondott barátjának, Mihai Razvan Ungureanunak, a Polirom Kiadó Historia sorozata szintén történész szerkesztőjének (jelenleg külügyminiszter), valamint Silviu Lupescu igazgatónak azért, hogy könyve megjelenését lehetővé tették „nem Erdélyben, hanem Moldvában!” – tette hozzá a szerző, talán arra célozva, hogy ilyen könyv Kolozsváron, az ottani román környezetben nem láthatott volna napvilágot. Sorin Mitu már bevezetőjében rögzítette célját, eloszlatni az Erdéllyel kapcsolatos, eddigi rögeszmés ködösítéseket. Utalt Ion Lancranjanra, Stefan Pascura, Ilie Ceausescura, akiknek művei már címükkel is sugallják tartalmukat (Erdély, az ősi román föld), hogy szembeállítsa velük az új történész-nemzedék (Lucian Boia és társai) tárgyilagos szemléletét. Sorin Mitu szertefoszlatja a legismertebb közhelyeket, előítéleteket; ízelítőül csak néhány példa. Erdély története mintha 1918. december 1-jével kezdődne, a román történészek többsége vagy démonizálja mindazt, ami előtte volt, vagy egyszerűen nem vesz tudomást róla. Így történik többek között a kolozsvári egyetemmel. Sorin Mitu ezért külön fejezetet szentelt az egyetem történetének Az itteni felsőoktatás kezdetei 1581-ig nyúlnak vissza, mikor Kincses Kolozsváron (a szerző ezt így, magyarul írja) Báthory István jezsuita intézetet létesített. 1872-ben indult be Kolozsváron a magyar tudományegyetem, amely 1897-től Ferenc József nevét viselte. A román történetírás erről a korszakról nem akar tudomást venni – írta Sorin Mitu -, mintha Kolozsváron a felsőoktatás 1919-ben, a román egyetem megalapításával kezdődött volna. El kell mondani, hogy Kolozsváron létezett a Ferenc József Tudományegyetem, amelynek román utódja csak 1919-ben indult be, és 1927-ben kapta a Regele Ferdinand I nevet. Történetéhez hozzátartozik 1959 is, amikor a kommunista rendszer egyetlen tollvonással egyesítette a Babes és Bolyai egyetemeket, hogy engedményt tegyen a román nacionalizmusnak. Tudomásul kell venni azt is, hogy Románia mint országnév, csak 1833-tól létezik, míg Erdélyt első ízben 1190-ben említik források, írta. Ennek ellenére, némelyek fesztelenül emlegetik Románia első vonatját, első futballcsapatát, első villanyvilágítású városát, noha mindez Ausztria-Magyarország területén létezett. A Monarchia hatása nélkül Erdély ma a török és orosz befolyás nyomán úgy festene, mint Moldávia Köztársaság, azzal a különbséggel, hogy itt a román sovén-nacionalizmus nem az oroszok, hanem a magyarok ellen irányul. A regáti szellem és különösen a kommunista rendszer romboló hatása következtében a mai Erdély tökéletesen hasonult Románia többi részéhez. Sorin Mitu ebből az alapállásból vizsgálta az autonómia, illetve Erdély föderalizációjának „szép illúzióját”. Az előfutárok bemutatása után eljut a teoretikusok mai nemzedékéhez: Alexandru Cristelecan és Sabin Gherman után Molnár Gusztávhoz. A föderalizáció kérdésében Sorin Mitu nem ért egyet Molnár Gusztávval. Szerinte már az elképzelés kiindulópontja téves, miszerint Erdély különbözne Románia többi tartományától, mert ez csak 1918 előtt volt így, ma már Bukarest balkáni szelleme, a felületesség uralja Erdélyt is. A történetírással kapcsolatban Sorin Mitu a Köpeczi Béla nevével fémjelzett, Erdély története című háromkötetes monográfiát (1986) tartja legjobbnak. Ez a monumentális vállalkozás mutatja be legteljesebben és legkiegyensúlyozottabban Erdély román, magyar és szász közösségeinek múltját. /Barabás István: A mi Erdélyünk. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 26./

Másfél-kétezer hektárnyi erdő, illetve havasi legelő a tétje annak a vitának, amely a festői szépségű Úz-völgy tulajdonlásáról zajlik évek óta a Hargita, illetve Bákó megyei hatóságok között. A vitának nemcsak egyszerűen tulajdonjogi, hanem gazdasági, sőt történelmi, ezen belül magyarságtörténeti vonzatai is léteznek. Az 1968-as megyésítéskor ezt a részt, ahol egykoron székelyek ezrei születtek, nevelkedtek, és hazát védtek, Bákó megyéhez csatolták. Nemegyszer fordult már elő, hogy Hargita, illetve Kovászna megyei volt tulajdonosok, illetve örökösök fizikai ellenállásba ütköztek a szomszédos moldvai, illetve havasalföldi megyékben, valahányszor visszakérték a jussukat – az örökség jogán. A Kárpátok túloldalán levők is jól tudják: a székely közbirtokosságoknak, a Csíki Magánjavaknak, továbbá a megyei és helyi önkormányzatoknak bevételi forrást is jelent az eredeti tulajdonviszony helyreállítása. /Benkő Levente: Örökség jogán. = Krónika (Kolozsvár), aug. 11./

Megújult külalakban jelenik meg a Moldvai Magyarság – Gazeta ceangailor din Moldova című kétnyelvű folyóirat. Továbbra is a Hargita Kiadóhivatal adja ki, a Székelyföld Alapítvány támogatásával (igazgató: Ferenczes István), főszerkesztője Sántha Attila, szerkesztő Iancu Laura, munkatársak Bartha György, Oláh-Gál Elvira, Sylvester Lajos, grafikai szerkesztője Ádám Gyula. Duma-István András a júliusi, 7. számban Képek a csángó-magyar világból, című írásában kifejtette, hogy 1992 és 2002 között 230.000-re emelkedett a moldvai magyar eredetű katolikusok száma. Közülük a magyar nyelvet beszélő katolikusok lélekszáma 70.000 lehet, akik között a 18 éven aluliak aránya 50 százalék, azaz 35.000. Így iskoláskorú kb. 20-22.000 fő, ez a moldvai magyarság igazi potenciálja, és nem 9.000. A magyar oktatási programban 12-13 faluról esik szó, valójában 60-70 falu van, ahol még beszélik a magyar nyelvet. A másik oldalon viszont a Iasi Püspökségnek van 13 óvodája, 5 középiskolája, két felsőoktatási intézménye és egy egyeteme. Itt nem tanítják a csángók eredeti történelmét, sem a magyar nyelvet, hanem valami teljesen mást. /b.d.: A másik gépezet is működik. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 18./

A Szeret-Klézse Alapítvány klézsei székházában a hét végén nyílt meg Petrás Ince János emlékszobája. A moldvai csángómagyarok között a tizenkilencedik században szolgáló pap halálának 120. évfordulóján az egybegyűltek a balladagyűjtőre, nyelvjáráskutatóra emlékeztek. Az alapítvány kertjében felavatták Csoma Gergely magyarországi szobrászművész emlékoszlopát. Petrás Ince János munkásságát Pozsony Ferenc, a Kriza János Néprajzi Társaság elnöke méltatta, beszédet mondott Sántha Attila, a Moldvai Magyarság főszerkesztője és Salamon Ferenc, a kézdivásárhelyi Vigadó igazgatója. A kétnyelvű szentmisét Gergely István csíksom-lyói esperes celebrálta, felléptek a klézsei, frumószai, külsőrekecsini és pusztinai, valamint a kézdivásárhelyi és a csernátoni táncosok. /(Fer-): Petrás Ince János-emlékszoba Klézsén. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 29./

Főképpen a Romania Mare hetilap 16 év óta következetesen démonizálja a magyarságot. A szélsőségesség térhódítását jelzi, hogy július elején a közvélemény-kutatások kimutatták, hogy a Nagy-Románia Párt (NRP) népszerűsége meghaladta a szociáldemokratákét. Corneliu Vadim Tudor, az NPR elnöke 15 éve jósolja, hogy ő lesz Románia elnöke. Megszállottságában a véres eszközöktől sem riad vissza. 1999. január 15-én felhívást intézett a Zsil völgye tüntető bányászaihoz, hogy foglalják el Bukarestet, a hatalom fényűző irodáit. Miron Cozma szakszervezeti vezetővel (akkor egyben a Nagy-Románia Párt alelnöke volt) az élen mintegy kétezer bányász el is indult Bukarest főváros felé, miközben állandó kapcsolatban álltak C.V. Tudorral. A karhatalomnak csak az olténiai Stoeneti-nél sikerült a menetoszlopot szétszórnia, és Miron Cozmát őrizetbe vennie. Az esemény után több személyiség követelte a Nagy-Románia Párt törvényen kívül helyezését, de ezt nem tudták elérni. Barabás István emlékeztetőnek idézett a szélsőséges lapok előző évfolyamaiból. Romania Mare, 1990. november 9.: Mikor magyar fiatalok Sepsiszentgyörgyön valamilyen államellenes akcióba kezdenek, a házak ablakaiba gyertyát vagy asztalilámpát helyeznek, hogy veszély esetén a harcosok oda menekülhessenek. Hargita és Kovászna megyei erdők mélyén olyan fiatalok sátoroznak, akik budapesti akcentussal beszélnek, a lakossággal nem érintkeznek, hanem beintésre várnak, hogy elinduljanak célpontjaik felé. Mivel az RMDSZ segíti őket, követeljük e szervezet azonnali betiltását, ellenkező esetben „a nagyon közeli jövőben” Erdély-szerte súlyos zavargásokra kerül sor. A Nagy-Románia Párt lapjában, a Politica címűben 1992. március 14-én Eugen Barbu /azóta elhunyt/ író felhívással fordul olvasótáborához: „Testvérek, készítsétek elő fegyvereiteket, és vonuljatok ki az utcára, mert ez így nem mehet tovább: mindenféle idegbetegek éjjel-nappal álmodoznak sokat próbált ősi földünk megszerzéséről!” A hang nem változott az évek során. Romania Mare, 2006. június 23.: „Hargita és Kovászna megyében kitört az autonómia hisztériája. Ennek szellemében, az RMDSZ üldözi a románokat, leváltja őket tisztségeikből, szükség esetén tettlegességtől sem riad vissza. Megmentésük csak úgy lesz lehetséges, ha a NRP kerül hatalomra, és az RMDSZ vezetőit nyakukon kővel a Balatonba veti.” Vasile Mateinek, a Román Nemzeti Egységpárt képviselőjének 1997. november 18-i sajtónyilatkozatából: A román állam elvesztette befolyását Hargita és Kovászna megyében, a helyi hatalom irányító központja Budapest lett. A két megyét félkatonai jellegű magyar alakulatok hálózták be, de van már belőlük Moldvában és a Duna-deltában is. Valamennyien felkészültek egy esedékes polgárháborúra. Ziua, 1997. december 16.: Miután találkozott a Vatra Romaneasca tagjaival, George Pruteanu szenátor a marosvásárhelyi ortodox esperesi hivatalban tartott sajtóértekezletén úgy értékelte, hogy a Székelyföldön náci, rasszista mentalitás érzékelhető. Tricolorul, 2005. január 15.: A NRP felhívja a figyelmet a magyar irredentizmus egyre veszélyesebb terjedésére. Ha Traian Basescu elnök nem zárja ki a kormányból a terrorista RMDSZ-t, úgy napjai az állam élén meg vannak számlálva, mert egy minden eddiginél hevesebb népfelkelés végképp elsepri székéből. Gheorghe Funar (jelenleg szenátor, a NRP főtitkára) kezdettől reményteljes harcosa az extrémizmusnak. Egyik jellemző megnyilvánulása a szatmári Informatia Zilei 1994. október 27-i számában: „A magyar nép és romániai kisebbsége nomád, barbár szelleme nem tűnt el az ezer év alatt. Nekünk, románoknak kell kigyógyítanunk, hogy civilizált, európai, békés néppé változzék és ne fájjon a foga idegen területekre. Isten óvja attól, hogy mancsát még egyszer román területek felé nyújtsa.” Funar bálványa, C.V. Tudor közben a roma közösséget vette célba (Romania Mare, 1998. augusztus 21.): „A cigányokat munkatáborokba kell küldeni.” National, 1997. szeptember 14.: Lazar Ladariu képviselő, a Vatra marosvásárhelyi ideológusa: „A magyar szeparatisták régi terve, hogy saját külön iskoláik legyenek. Így térünk vissza Marosvásárhely 1990. márciusának mini-államcsínyjéhez. Ha az erdélyi fejlemények veszélyes méreteket öltenek, megtaláljuk a módját, hogyan lépjünk fel az RMDSZ provokációi ellen, mert ez így nem mehet tovább!” C.V. Tudor rálicitál (Romania Mare, 1997. november 21.): „Mikor kormányra kerülünk, megalakítjuk Erdély Újjáépítésének Minisztériumát, hogy végre lecsillapítsuk a magyarokat, vegyük el Ázsia szülöttjeinek kedvét attól, hogy beavatkozzanak a mi kétezeréves nemzeti konyhánk dolgaiba. Vegyük kézbe a puskát!” Gheorghe Funar hozzáfűzte (Jurnalul National, december 10.): Hargita és Kovászna megyében szükségállapotot kell bevezetni, amíg nem késő! Evenimentul Zilei, 1998. október 15.: A NRP Kovászna megyei szervezetének elnöke ismerteti a helyi Román Nemzeti Gárda felépítését. 127 tagja közül heten zsoldosok, akik harcoltak Jugoszlávia megmentéséért is. A gárdák állandó készenlétben állnak, miközben kapcsolatot tartanak fenn Brassó és Bákó megyei alakulatokkal. Joguk van védelmezni őseik földjét, ahogy a kurdok, baszkok és palesztinok is teszik. Ha az RMDSZ gyakorlatba ülteti autonómia-terveit, vezetőit lakásukon fogják el és kivégzés céljából törvény elé állítják őket. A soviniszta-rasszista uszítás mindmáig legfőbb fóruma, a Romania Mare hetilap első száma – Ion Iliescu államelnök engedélyével – 1990. június 8-án jelent meg az erőszak kultuszának és az Erdély-hisztériának teljes fegyvertárával. Június 22-én már arról cikkezett, hogy a magyarok mozgolódnak, „veszélyben vagyunk államként és nemzetként egyaránt.” Atentie la Ungaria! (Figyeljünk Magyarországra!) cím alatt szeptember 7-én kezdi el közölni cikksorozatát, mint a „védekezés” stratégiáját és taktikáját. 1990. december 7-én C. V. Tudor írta: „Az ország veszélyben. Vegyük hát kézbe Horea lándzsáját, védjük meg magunkat nemcsak Magyarország, hanem az ENSZ ellen is!” Felhívta Ion Iliescu elnök figyelmét arra, hogy ha nem tudja elfojtani a magyar sovinizmust, ahogy Ceausescu tette, katonai diktatúrára lesz szükség. 1998. szeptember 13.: „Az RMDSZ hiába határolja el magát Tőkés Lászlótól, mert ugyanazokat a revizionista eszméket hirdeti. A helyzet súlyosságát fokozza, hogy Budapesten horthysta kormány került hatalomra. Mivel az RMDSZ halálos veszély a román államra, követeljük, hogy vezetőit állítsák bíróság elé, szervezetüket helyezzék törvényen kívül, Tőkés Lászlót sürgősen toloncolják ki az országból, az etnikai tisztogatásnak alávetett Hargita és Kovászna megyében vezessék be a sürgősségi állapotot, és legkésőbb 1998 novemberéig szervezzük meg az előrehozott választásokat. Ha az RMDSZ-t nem sikerül megfékezni, a NRP erkölcsi és politikai kötelességének érzi, hogy a lakosságot önvédelemre mozgósítsa, ahogy a világon mindenütt történik, a terrorista szervezetek ellen.” Ez a hang nem változott: 2006. június 23-án C.V. Tudor a Romania Mare vezércikkében büszkén hirdette, hogy mindaz, amit ő 1990-ben az Atentie la Ungaria! cikksorozatban jósolt, mind beigazolódott, mert a magyar revizionizmus ma is Trianon revízióját hirdeti, hogy Erdélyt bekebelezze. Az erőszak hirdetésében már 1990 őszétől új erők csatlakoztak C. V. Tudor mellé. Zig-Zag, 1993/20.: Radu Sorescu, a frissiben alakult Noua Dreapta neofasiszta párt vezére nyilatkozott programjáról: „Szükségesnek tartjuk az erőszakot, hogy fajtánk megtisztuljon erkölcsileg. A demokrácia a nemzeti szellem árulója. Ha egymillió magyar nem ismeri el a román államot, egymillió magyart ki kell tiltani az országból. A cigányok számára rezervátumokat kell létesíteni. A csavargók és az idegen elemek megfékezésére javasoljuk nemzeti gárdák létrehozását. Mi nem irodai politikát akarunk művelni, hanem nyílt harcba kezdünk, első lépésként katonai diktatúra segítségével.” Ion Solcanu szociáldemokrata szenátor 1997 novemberében a parlamentben politikai nyilatkozattal és a sajtóban felhívással fordult a Demokrata Konvenció kormányához: „Nemzeti érdek megtartani Hargita és Kovászna megye román lakosságát a maga iskoláival, templomaival, ortodox püspökségével, múzeumaival és román katonai alakulataival együtt, ideje lenne tehát felépíteni a sepsiszentgyörgyi csendőr-zászlóalj laktanyáját. Megtörténhet, hogy szükség lesz a csendőrökre, hamarább, mint bárki is gondolná”. National, 1997. szeptember 17.: Sergiu Nicolaescu szociáldemokrata szenátor nyilatkozatából: „Erdély kérdésében Románia rendkívül nehéz helyzetben van. Még néhány év, és elveszíthetjük, mert Magyarországé lesz. A megelőzésre legjobb megoldásnak látom azt, amit 1990-ben is javasoltam az akkori hatalomnak: Erdély militarizálását. Telepítsünk be ezredeket, hadosztályokat, növeljük meg a helyőrségek állományát, tehát helyezzük ide a Román Hadsereg súlypontját. Nem háborús meggondolásból, mert egy NATO-tagállam ellen nem győzhetünk, hanem megfélemlítés céljából. Jó volna nagyvállalatokat is létesíteni és oda más tájakról román munkásokat hozni. Ameddig nem szórjuk szét Erdély magyarságát, addig nem tudjuk asszimilálni és nem szabadulhatunk meg az ősi román föld elvesztésének rémálmától.” 1999. március elején Anghel Andreescu tábornok meglátogatta a Hargita és a Kovászna megyei csendőrparancsnokságokat, majd Marosvásárhelyen találkozott a sajtóval. „A régió specifikumával” kapcsolatban bejelentette, hogy a csendőrség kötelékében külön alegységeket képeznek ki a szeparatista próbálkozások meghiúsítására. C. V. Tudor 1999. november 29-én megjelent kiáltványából: „Ha a magyarok abszurd módon kikiáltják Erdély autonómiáját, ti, románjaim, hogyan reagáltok? Tudom, én mit teszek: fogok egy gépfegyvert, mert megelégeltem, hogy csúfot űzzenek belőlünk; inkább haljak meg oroszlánként, mintsem patkányként. Nem vagyunk extrémisták, de azt akarjuk, hogy a magyarok, cigányok, zsidók, egyéb kisebbségek tiszteljenek bennünket, románokat, mert mi vagyunk a házigazdáik. A NRP készen áll, hogy átvegye a hatalmat.” Ziua, 2006. március 10.: Bizonyára közelgő nemzeti ünnepünkre való tekintettel, riportot közöl a Hargita és Kovászna megyei interetnikai konfliktusok megelőzésére kiképzett PSYOPS rohamosztagról. Ugyanebben a lapszámban a kolozsvári Sarmisegetuza hazafias alapítvány figyelmezteti az államelnököt, hogy napirenden van a Székelyföld autonómiájának kikiáltása. A megelőzés érdekében fel kell oszlatni a félkatonai Székely Légiót, és román nemzeti gárdákat kell alapítani. Romania Mare, 2006. március 3.: Az Ungurii oldal szalagcíme: Közeledik március 15.: riadó, fegyverbe! Revizionista utcai tüntetések várhatók, hogy átalakuljanak területi követelésekké! 1998. október 29-én Kerekes Károly, az RMDSZ Maros megyei képviselője politikai nyilatkozatban figyelmeztette a parlamentet a veszélyre: a Nemzeti Egységpárt (PUNR, akkori elnöke Gheorghe Funar) Maros megyei szervezete sajtóértekezleten jelentette be, hogy egyetért a NRP kezdeményezésével az Erdélyi Nemzeti Gárda megalakítására. A képviselő hozzátette: az erdélyi magyarok bőrükön érezték, mit jelentett számukra a Vasgárda meg a Maniu-gárda, ezért fenyegetésnek fogják fel a tervet, annál inkább meglepő, hogy sem az Államelnökség, sem a kormány, sem a politikum nem foglal állást ellene. Hogy mi lett a figyelmeztetés foganatja, bizonyítja Kónya-Hamar Sándor képviselő 2000. március 7-i politikai nyilatkozata: Kolozsvárott, a NRP keretében újra szervezkedik a legionárius mozgalom, első lépésként megalakult a Keresztény Nacionalista Klub. Az extrémizmus térhódításával egyidejűleg, Ion Iliescu elnök a Tineretul Liber 1992. június 5-i számában megnyugtatta a kedélyeket: „Mind törvényhozási, mind intézményi szempontból, de társadalmi-politikai gyakorlatunkban is, a kisebbségeknek minden jogot megadtunk.” /Barabás István: Az extrémizmus vért kíván. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 30./

Tizenegyedik alkalommal tartották meg a szlovéniai Alsólendván, augusztus 24–27. között, a Kárpát-medencei Magyar Művelődési Napokat. A rendezvénysorozatot immár harmadik alkalommal szervezték Magyarországon kívül, régen a Magyar Kultúra Alapítvány égisze alatt Budapesten a Várban, a Szentháromság tér adott otthont e rangos fesztivál jellegű programsorozatnak. Felvidék (Révkomárom, 2004), Vajdaság (Zenta, 2005) után az idén a muravidéki Alsólendva várta a magyar határon kívülről érkezett kulturális csoportokat. Erdély, Felvidék, Vajdaság, Kárpátalja, Burgenland, Muravidék és a horvátországi magyar közösség közművelődési ernyőszervezetei vettek részt a program összeállításában. A rendezvény házigazdája a helybéli Magyar Művelődési Intézet volt. Erdély részéről az EMKE volt a társszervező. A rendezvénysorozat keretében a különböző régiókból érkezett művelődési csoportok színházi produkciókkal, zenés irodalmi összeállításokkal, film- és könyvbemutatókkal, népdalok és népi táncok előadásával szórakoztatták a helybéli magyar közönséget. Nagy sikerrel szerepelt a Zurboló néptáncokkal. Hamar a közönség kedvence lett Érsek Csaba Sándor gyimesi és moldvai csángó népdalaival. Megrendezték az Eszmecsere a határon túli magyar kultúráról című tanácskozást, ahol nemcsak a különböző régiók ernyőszervezeteinek a képviselői vettek részt, de a magyarországi új és leköszönő, határon túli ügyekkel foglalkozó, intézmények képviseletei is jelen voltak, mint az Oktatási és Művelődési Minisztérium, az Illyés Közalapítvány, a Határon Túli Magyarok Hivatala, a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága – Anyanyelvi Konferencia. A rendezvény közös záródokumentum elfogadásával ért véget, amelyet a különböző magyarországi és határon túli régiók intézményeihez fognak eljuttatni a szervezők. /Dáné Tibor Kálmán: Kárpát-medencei Magyar Művelődési Napok Alsólendván. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 30./ Az elfogadott állásfoglalás: Zárónyilatkozat 1. Ismételten bebizonyosodott, hogy a magyar kultúra egy és oszthatatlan, tekintet nélkül arra, hogy milyen földrajzi-államigazgatási keretek között nyilvánul meg. Ezért rendkívül fontos, hogy Magyarország döntéshozó testületei ennek értelmében döntsenek stratégiai, szervezeti és anyagi kérdésekről. 2. Az illetékes magyar állami szervek a szomszédos államokkal történő bilaterális kapcsolatok keretében fordítsanak külön figyelmet az adott országban élő magyar közösség nemzeti és kulturális jogainak tényleges megvalósulására. 3. A Magyarország határain túl élő magyar közösségek kulturális tevékenységük keretében érvényesíteni kívánják a szakmaiság, a tevékenységek szervezésénél a fontossági sorrend betartásának és a helyi sajátosságok érvényesítésének az elvét. E tekintetben előrelépést kizárólag a magyarországi állami szervekkel és a szakintézményekkel karöltve lehet elérni. 4. Az illetékes magyarországi állami szervek a határon túli magyar kultúra támogatása során legyenek tekintettel a helyi sajátosságokra, amelynek feltétele a régiókban tevékenykedő legitim kulturális szakemberek és képviselők álláspontjának ismerete és figyelembe vétele. Minél rövidebb időn belül el kellene jutni a szubszidiaritás elvének lehető legteljesebb megvalósításához. 5. Létfontosságú követelmény, hogy a határon túli magyar kultúra támogatási kerete ne szűküljön, mi több, reális és stratégiailag indokolt program szerint szükségszerű annak fokozatos növelése. A jövőbeni támogatáspolitika szempontjából nagyon fontos az egyre jobban hozzáférhető európai keretek igénybevétele. Másrészt úgyszintén fontos, hogy a határon túli magyar kultúra segítése, támogatása jól szervezett és szakszerűen működő magyarországi intézmények, alapítványok révén valósuljon meg. 6. Az adott helyzetben rendkívül fontos, hogy a jelenleg legveszélyeztetettebb határon túli magyar közösségek (Vajdaság, Kárpátalja) az illetékes magyar állami szervek és szakintézmények megkülönböztetett figyelmét és támogatását élvezzék. Alsólendva, 2006. augusztus 27. Csemadok – Görföl Jenő, főtitkár; Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület – Dáné Tibor Kálmán, ügyvezető elnök; Horvátországi Magyarok Szövetsége – Csörgits József; Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége – Dupka György, elnök; Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet, Alsólendva – Göncz László, igazgató; Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség – Dudás Károly, elnök. /Szabadság (Kolozsvár), aug. 30./

Göncz Kinga egynapos hivatalos bukaresti látogatása után hazatérve, otthon folyamatosan Szlovákiával kapcsolatos, súlyos gondokról beszélt. A magyar külügyminiszter asszony bukaresti látogatása utáni ,,mellébeszélésének” viszont más oka is van. A találkozó napirendjén szerepelt a romániai magyar nyelvű felsőoktatás, a romániai kisebbségi törvény elfogadása. Göncz Kinga és a magyar diplomácia konkrétumokat várt ettől a találkozótól. A magyar diplomáciának szüksége van sikerélményre. A magyar mosolydiplomáciának az az ,,eredménye”, hogy Traian Basescunak más a véleménye a kisebbségi törvénytervezet parlamenti elfogadásáról, mint a román kormányfőnek. Ráadásul az egyik román parlamenti képviselő Göncz Kingát kioktatta, hogy a román törvényhozásnak ne szabjon feltételeket. A román-magyar kapcsolatok alakulását tekintve Varga Andrea bukaresti-budapesti levéltári kutatásokra alapozott elemzései tűnnek irányadónak. A szerző előzőleg a moldvai csángók ,,román eredetének” kidolgozásában a Szekuritáté és a moldvai papság szánalmas szerepét tárta fel. Most az Új Magyar Szóban (A mosolydiplomácia nem talál fogást) – hívta fel a figyelmet arra, hogy a magyar küldöttségek tárgyalási és megegyezési szándékait a román partner szinte minden alkalommal a magyar bátortalanságra épülő tétovaságnak tekintette. S ez a magatartás mindmáig érvényes. A román politikumnak a magyar veszélyre való hivatkozása mint állandó fenyegetettségi tényező van jelen a sajtóban, közpolitikában, parlamenti vitákban, nemzetközi kapcsolatokban. A fél évszázados történetre visszanéző mosolydiplomácia kudarcsorozata, Kádár és Kállai 1958-as, Grósz Ká­roly 1988-as látogatásának szégyene legyen intő példa. /Sylvester Lajos: Bátortalan tétovaság (Határhelyzetek). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 1./

A ferences rend mindig a segítségre szorulókhoz állt közel. Az alapító Szent Ferenc a leprásokat ápolta, nekünk a ma legelesettebbjeit, a magukra hagyott gyerekeket kell gondoznunk. Akkor is, ha nem vagyunk tanító rend – mondta Dévai Szent Ferenc Alapítvány vezetője, Böjte Csaba szerzetes. Mintegy kétszáz gyermek jött el az iskolaévkezdés előtt a Böjte Csaba atya által életre hívott intézményekből Szovátára, a találkozóra. A dévai, parajdi, torockói, petrozsényi és szászvárosi gyerekek mutatták be műsorukat a színpadon. Böjte Csaba elmondta: az általa vezetett Dévai Szent Ferenc Alapítványhoz naponta érkeznek félő, szorongó gyermekek, akik képtelenek tanulni, az elvárások szerint teljesíteni. Az atya szerint felöltöztetni, jóllakatni, megnyugtatni, szeretni kell őket, és így az öröm és az eredmény sem marad el. Az erdélyi ferences tartomány provinciálisa, Leó atya szerint Csaba atya munkáját bűn lenne meggátolni csak azért, mert nem fér bele a forma szerinti rendi regulába. Csaba atya esetében az előírt kolostori közösség a gyermekekből áll. – Nélküle, az ő személyisége, varázsa nélkül nem lenne tető a fejük fölött és leves a tányérjukban – mondta Leó atya. Szent Ferenc regulája alapján több, önálló jogi személyiséggel működő szerzetesrend létezik. Erdélyben a ferences rendet a kisebb testvérek Szent Istvánról nevezett tartománya jelenti, saját szervezettel. A minoritáknak vagy más néven konventuálisoknak Aradon van egy rendháza, ők kevesen lévén, a miskolci rendtartományhoz tartoznak. A ferences nővéreket a millesdorfi apácák képviselik, rendházuk Székelyudvarhelyen van, a világi vagy harmadik rendként ismert laikus ferenceseknek még nincs Romániában önálló szervezetük. A moldvai román ferencesek létszámban meghaladják az erdélyi rendtartományét. Leó atya elmondása szerint a két rendtartomány között nem teljesen felhőtlen a viszony: volt eset, hogy a lujzikalagori plébános, aki ferences szerzetes is, halálos bűnné nyilvánította a csíksomlyói búcsújárást. /Kovács Csaba: A ma rászorulói: az elhagyott gyerekek. = Krónika (Kolozsvár), szept. 4./

Klézsén a Szeret-Klézse Alapítvány udvarán augusztus 26-án megnyílt az első csángó múzeum, és ezzel egyidejűleg kopjafát avattak Petrás Incze János emlékére. A múzeumot a Szeret-Klézse Alapítvány épületének két szobájában adták át a közönségnek. A kiállított tárgyak a csángók viseletét, és néhány helybéli mesterség sajátos eszközeit szemléltetik. A múzeum létrehozását a Szeret-Klézse Alapítvány kezdeményezte, a megnyitón Duma András elnök hosszan sorolta azok neveit, akik munkával vagy pénzzel segítették a múzeum létrejöttét. Az alapítvány székházának udvarán felállított kopjafa felszentelését Gergely István csíksomlyói plébános végezte. A magyar nyelvű szentmisét eredetileg a római katolikus templomban tervezték megtartani, de erre a helyi plébános nem mert engedélyt adni. Klézsén szabadtéren került sor a szentmisére. A mise után a klézsei gyermekek, majd a felnőttek kórusa énekelt. Ezt követően Gergely István egy fokossal jelölte meg a klézsei temetőben azt a helyet, ahol Petrás Incze János sírja lehetett. Az 1813-ban a moldvai Forrófalván született Petrás János Kézdivásárhelyen tanult, minorita szerzetessé Egerben képezték, fogadalmat 1834-ben tett, két év múlva ugyanott szentelték pappá. Misszionáriusként visszatért szülőföldjére, ahol élete végéig dolgozott. Egyházi tevékenysége mellett nagyon jelentős segítséget nyújtott a Magyar Tudományos Akadémia ez időben megkezdett néphagyományok megőrzését célzó nagyszabású gyűjtőmunkájában. Idős korában, 1886-ban ismeretlenek rátörtek szobájában, félholtra verték. Feltételezhető, hogy magyarságát nyíltan vállaló, a csángó magyarok érdekében kifejtett állhatatos tevékenysége okozta vesztét. A klézsei temető kis fakápolnájának oltára alatt helyezték örök nyugalomra. A kápolnát röviddel ezután felgyújtották, és annak helyére mára egy jellegtelen modern kápolna épült. A kápolnában semmi nem utal az egykori sírhelyre. A bezárt kápolna külső oldalán, az oltárhoz közeli részre helyezték el a fokost, amely emléket állít Petrás Incze Jánosnak. A temetőtől nem messze Gergely István megszentelte azt a 2001-ben felállított útszéli fakeresztet, amely Klézse egyetlen magyar nyelvű felirattal ellátott vallásos emléke, emlékeztetője: „Jézusom, őrizd meg a csángó magyar nemzetet.” A keresztet Csicsó Antal klézsei tanár és felesége állíttatta, de felszentelését a helyi pap nem vállalta, mostanáig kellett várniuk e fontos eseményre. Ezután Gergely István meglátogatott néhány olyan rekecsini családot, ahol a sok gyermek eltartása immár megoldhatatlan, és szükséges a gyermekek bentlakásban való elhelyezése. Ebben kíván segíteni a plébános nevéhez fűződő, Csíksomlyón működő Csibész Alapítvány, amely idén ősztől újabb öt-tíz moldvai csángó gyermek befogadását vállalja. /Rodics Gergely: Moldvai Csángó Múzeum nyílt Klézsén. = Hargita Népe (Csíkszereda), szept. 5./

Cs. Gyimesi Éva szerint az RMDSZ „kezdettől fogva az összes potenciális hazai régiót megillető általános decentralizáció helyett csupán a székelyek javára követel területi önkormányzatot. Nagy hiba. Ez a jog nem csupán egy nemzeti kisebbség joga.” A Bánság, a Partium, Havasalföld, Moldva, Dobrudzsa stb. ugyanilyen jogon lehetne külön régió. „Csak magunkra vethetünk, ha mindezidáig – kevés kivétellel – még a román értelmiségi elit sem érti, miről is van szó.” Erről kellene értekezni a román lapokban. /Cs. Gyimesi Éva: Önkorlát.= Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 7./

Tavalyhoz viszonyítva jóval több szülő járatná gyerekét magyar iskolába Csángóföldön, ezért több osztályra lenne szükség. Azonban az iskolaigazgatók és a Bákó megyei tanfelügyelőség nem ismeri el az igény jogosságát. Azt is megkérdőjelezik, hogy a kérvények számának megfelelő gyerek el kezd majd járni magyar órákra. Kételyüket bizonyos mértékben Matekovits Mihály, az oktatásügyi minisztérium kisebbségügyi főosztálya vezetője is osztja. „Csángóföldön leülni egy fehér papírlap mellé, és azt írni rá, hogy azt akarom, hogy a gyerekem magyarul tanuljon, jár valamiféle rizikóval, ezért nem engedhető meg, hogy ebből az akaratból csúfot űzzünk” – fejtette ki felháborodva Hegyeli Attila, a Moldvai Csángó-magyar Szervezet oktatási felelőse. „Ezt a rizikót 390 szülő vállalta, és ehhez a mi munkánk is hozzájárult, akkor, hogy mondjuk azt, hogy mégsem lehet magyarul tanulni?” – tette fel a kérdést. Hegyeli hangsúlyozta, az ugyanannyi óraszámmal rendelkező román tanárt elismerik, a magyar tanároknak pedig évente vizsgázni kell, mert az ő óráikat bizonytalan jövőjűnek tartják, ez diszkrimináció. Hegyeli hozzátette: a központból a magyar hivatalnokoktól sem kaptak eddig semmilyen segítséget. Igényeiket jelezték a Diszkriminációellenes Tanácsnak, és az Oktatásügyi Minisztériumnak, úgy az akkori RMDSZ-es államtitkárnak, Kötő Józsefnek, mint Matekovits Mihálynak, az oktatásügyi minisztériumi kisebbségügyi főosztály vezetőjének. Az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál bejegyezték a vizsgálati kérést, de Hegyeli Attila szerint egy lépést sem tettek az ügy kivizsgálására. „El sem jöttek Bákóba” – mondta. A lap nem tudta elérni Asztalos Csabát, a tanács elnökét, hogy reagáljon erre a vádra. Matekovits Mihály szerint Hegyeli nyilvánvaló túlzásokba esik, és inkább a sajtónak panaszkodik, mint az illetékeseknek. Azonban a helyi szinten megnyilvánuló gáncsoskodásokat ő maga is elismeri. Hegyeli Attila megjegyezte, Matekovits Mihály ki sem látogatott Bákó megyébe. Matekovits magyarázkodott: ezek a dolgok már csak részben tartoznak a minisztérium hatáskörébe. Pásztor Gabriella oktatásügyi államtitkár elmondta, hogy találkozott Hegyelivel, aki megígérte, hogy jegyzékben fordul hozzá, amelyben jelzi majd a problémákat. Ez még nem történt meg. Pásztor Gabriella a jövő héten Bákó megyébe utazik. /Isán István Csongor: Elmaradhat Csángóföldön a magyar iskolakezdés. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 8./

A csángók asszimilálása érdekében szövetkeztek a szélsőjobb szimpatizánsai, a Ceausescu-rezsim szolgái, a Szekuritáté és a katolikus klérus, állította az ÚMSZ-nek adott interjújában Varga Andrea történész. A 30-as évek intoleráns nacionalizmusát átvették a Ceausescu-időszak kommunista nacionalizmusának ideológusai. Ennek az ideológiának első tétele a történelem újbóli feltalálása. Az első célpont Magyarország volt. Magyar nemzeti kisebbségként a csángóknak az erdélyi magyarsággal azonos volt a sorsuk. A Szekuritáté a katolikus egyházra, az ottani román papokra épített, és fordítva, a moldvai katolikus hierarchia kihasználta az állambiztonsági szervek lehetőségeit, csakhogy bevégezze a Moldvában évszázadok óta élő, magyarul beszélők asszimilációját. A Szekuritáté a klérus soraiban beszervezett informátorokból álló aktív és nagy létszámú hálózattal dolgozott. Elég Dumitru Martinasra gondolni, aki tevékenységét még az 1935-1940 közötti időszakban kezdte el. Az ő munkáit vették elő a Szekuritáté UM 0544 alakulatának emberei, amikor kitört a magyar-román ellentét – a Ceausescu-éra második évtizedében. Az állambiztonság – hogy semlegesítse a csángók tiltakozásának bármilyen formáját – kidolgozta az ellenőrzés és a megfélemlítés komplex terveit. Ezek a „Trotus”, „Siret”, „Montaj” stb. fedőnévvel indított akciók megkövetelték, hogy kivitelezésükhöz az egyház minden köréből résztvevőket szervezzenek be. /Isán István Csongor: Egyházi hozzájárulással asszimilálták a csángókat. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 13./

Az utóbbi időben halmozódtak azok az esetek, amelyek vélhetően az Országos Diszkriminációellenes Tanács hatáskörébe tartoznak: magyarverés Érmihályfalván, magyar sorompóőr bántalmazása Csíkszentsimonban, romák elleni pogromgyanús hatósági túlkapás Szászrégenben. Asztalos Csaba, az Országos Diszkriminációellenes Tanács elnöke a vele készített interjúban közölte, az érmihályfalvi esetben szerinte a Diszkriminációellenes Tanács nem illetékes. Büntetőjogi esetben ugyanis csak a rendőrség illetékes. Ugyanaz a helyzet a szászrégeni romák elleni feltételezett hatósági túlkapással is. Korábban Asztalos hangsúlyozta: nem kell olyan képet kialakítani, hogy Romániában a magyarverés napi rendszerességű. A besztercei polgármesteri hivatal azzal utasította el az Új Magyar Szó hirdetési ajánlatát, hogy magyar lapban nem hirdetnek. Asztalos erre úgy reagált, hogy a törvény szerint az általa vezetett tanács nem foglalkozik a kereskedelmi társaságok, cégek hátrányos megkülönböztetésével. A Moldvai Csángó-Magyarok Szövetsége június 14-én a tanácsot hivatalosan értesítette arról, hogy a magyar oktatást akadályozzák a hatóságok. Asztalos elmondta, hogy volt kint a vizsgálóbizottságuk a Tanügyminisztériumnál, és készül a válasz. /Salamon Márton László: Diszkrimináció: nem minden az ő asztala? = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 15./

A múlt hét végi kétnapos tanácskozást rendezett a temesvári Szórvány Alapítvány Temesváron, a Kós Károly Közösségi Központban, egyúttal a szervezet székházát is felavatták. A konferencia „A nyelvi/emberi jogok és a közigazgatási jog” címet viselte, amelyen bánsági, erdélyi, magyarországi, felvidéki, muravidéki és ausztriai előadók, tudományos kutatók, pedagógusok vettek részt. A helyzetet számtalan tanulmány, kutatás eredményével elemezték, és dolgoztak ki a nyelvhasználat és nyelvi jogok védelmében irányadó stratégiákat; a Kárpát-medence különböző vidékeiről érkezett vendégek a náluk tapasztalt hiányosságokat, hátrányokat vagy előnyöket, jogi rendelkezéseket osztották meg egymással. – Kizárólag szakmai, tudományos jellegű rendezvény volt – fejtette ki Bodó Barna, az alapítvány elnöke. Péntek János kolozsvári akadémikus kijelentette: “Mi és az általunk képviselt intézmények nem küzdhetünk nyelvi jogok biztosításáért, legfeljebb bátoríthatjuk a nyelvhasználatot. Viszont az ezt a harcot megvívó politikai és érdekvédelmi szervezeteket megfelelő anyaggal, információval fegyverezhetjük fel.” A neves professzor a Szabó T. Attila Nyelvi Intézet konferenciakötetei sorában megjelent könyvek bemutatóján mondta ezt, egyebek között kifejtve azt is, hogy a magyar nyelv státusának a megerősítése, és “határtalanítása” (vagyis: ne beszéljünk magyarországi, vagy erdélyi, kárpátaljai, hanem egyetemes magyar nyelvről) a cél. Elismerte, hogy nehéz újraéleszteni a magyar nyelvet, mert mind mondta: “Tudjuk, hogy kell oktatni idegen nyelvként, tudjuk azt is, hogy kell – vagy kellene – tanítani iskoláinkban, de csak sejtjük, miként kellene tanítani azoknak, akik valamikor tudtak magyarul, de már nem beszélik, mint például a moldvai csángók.” Péntek János szerint a 20. században “szétfejlődött” a magyar nyelv, és a különböző régiókban használatos formákat egyesíteni kell. A Szórvány Napokon előadást tartott Pomogáts Béla irodalomtörténész, az Illyés Közalapítvány elnöke is, aki a rendezvényen bejelentette, hogy január elsejétől lemond az IKA élén betöltött posztjáról. A döntését azzal indokolta, hogy nem látja biztosítottnak a magyar kormány részéről a közalapítvány jövőjét, s ekként a határon túli magyarok szervezeteinek támogatását. /Pataky Lehel Zsolt: Szórvány Napok – 2006. = Nyugati Jelen (Arad), szept. 19./

Szinérváralján élt Fábián Elemér technikus, verseket írogatott egy füzetbe. Ez a füzet lett a veszte, mert corpus delictiként mutatták fel: íme, el akarja szakítani Erdélyt Romániától! Nem volt abban ilyesmi, sokkal inkább szerelmes versek és a magyar szabadságharcok dicsérete. Azonban Zrínyi, Bercsényi, Rákóczi, Kossuth neve a szekusoknak egyet jelentett a román haza elárulásával. Egy bizonyos Strempel Öcsi nevű emberről sokan tudták, hogy a szekusokkal barátkozik. Strempel látta szobatársa füzetét. Egy napon aztán eltűnt a füzet. Fábián Elemért ezért letartóztatták a szekusok. Hat vagy hét hónapig tartották a betonpincében, a napi verésektől nagyon szenvedett. Egy nap megmutatták a füzetet. Megvárták, hogy betöltse a 18. évét, akkor ítélték el. Az egész tárgyalás mindössze 15-20 percig tartott. Négy évet kapott, hazaárulással, hazagyalázással vádolták. Először Szamosújvárra, azután Nagyenyedre vitték, majd Jilava földalatti kazamatái következtek. Ott találkozott volt házigazdájával, Muzsai Pállal, akit szintén elhurcoltak, méghozzá Fábián versei miatt. Házkutatást tartottak nála és találtak egy lemezt, amelyen rajta volt a magyar himnusz. Ez volt a „bűne”. A brailai nagy sziget, Balta Brailei, a politikai foglyok nagy gyűjtőhelye lett a végállomás. Preliprava, Gradinari, Salcea neve sok ezer romániai ellenálló számára a szenvedéssel, a kínok kínjával volt egyenlő. Fábián Elemér itt találkozott Páskándi Gézával és Corneliu Coposuval. Coposuról, azaz Kornel bácsiról azt hitte, hogy magyar tanár vagy ügyvéd, mert mindig magyarul beszélt vele. S kitartásra biztatta, ilyeneket mondva: „Vigyázz nagyon magadra, mert még szükség lesz ránk!” Páskándi arra serkentette: ne engedje, hogy eluralkodjon rajta a magány, mert kikezdi az ember eszét, olvasson, amennyit csak tud. Fábián Elemér két év múlva, 1963-ban amnesztiával szabadult. Alig töltötte be a 21. életévét, de már többet megélt, mint mások egy hosszú élet során. Egy ideig eredeti szakmájában dolgozott, majd a szatmári színházhoz került közönségszervezőnek. Itt dolgozott 25 éven át, mégis Fábián Elemér egyik nagy színházi élménye a moldvai csángókhoz kötődik. 1970 után a színház frissen alakult román társulatát fel kellett futtatni, s mivel Szatmárnémetiben nem volt nagyobb közönsége, Moldvába küldték turnézni. Bákó megyében jártak, s az egyik nagy községben zsúfolásig megtelt a kultúrház. Elkezdődött az előadás, majd tíz perc múlva két markos legény felpattant a színpadra: „Ez most már elég lesz, a többit mondják magyarul!” Hiába magyarázták, hogy román társulat és csak románul tarthat előadást, nem tágítottak. „Hallottuk mi, amikor próbálták a zongorát, hogy milyen szép magyar nótákat énekeltek!” Ami igaz is volt, mert a műszaki személyzet jobbára magyarokból állt, s ráérős idejükben nótázgattak. Nem volt más választásuk, mint az, hogy átálljanak a magyar nótára. Ami azért se ment olyan nehezen, mert több román színész ismert magyar dalokat. Hatalmas sikerük volt. Mindez még további négy-öt Bakó környéki községben megismétlődött. Hazafelé tartva megesküdtek egymásnak, hogy Szatmáron egy szót nem szólnak az elvtársaknak a „sikeres turné” hátteréről. Nagy baj lett volna, ha kiderül: a szatmári román társulat magyar nótával turnézott Moldvában! Fábián Elemér megkapta a Magyar Politikai Foglyok Szövetsége (POFOSZ) Hazáért kitüntetését. /Sike Lajos: Erdélyi ötvenhatosok. Szobatársa jelentette fel. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 19./

Tizennégy Bákó megyei faluban több mint ezer diák vesz részt az új tanévtől iskolai magyarórákon. Idéntől Trun­kon és Bákóban (a Domnita Maria Általános Iskolában) is megkezdi működését egy-egy csoport, a magas gyermeklétszám miatt Külsőrekecsinben és Magyarfaluban két-két pedagógus tanítja a gyermekeket heti három órában magyar nyelv és irodalomra. Tizenöt pedagógus foglalkozik a csángó gyerekekkel, a Moldvai Csángó­magyarok Szövetsége anyagi támogatásával. Róka Szilvia, az MCSSZ elnöke elmondta, rajtuk kívül még tizenketten tanítanak magyar nyelvet, zenét és táncot a délutáni foglalkozásokon részt vevő ezerkétszáz csángó gyermeknek. /(fekete): Bákóban magyarórákat tartanak. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 21./

Szeptember 17-én, vasárnap, a Kovásznai Napok sokadalmában, felavatták Ignácz Rózsa-mellszobrát, Vargha Mihály alkotását. A szobroknak is megvan a maguk sorsa, bizonyos szobrokat el sem kellett volna készíteni, akkor nem kellene ledönteni őket. Márpedig az elmúlt véres évszázadban, a kitelepítések századában sok szoborra várt ez a sors. Ignácz Rózsa realista regényekben számolt be a Trianon utáni letargiából lassan ocsúdó erdélyi magyarság életéről (Anyanyelve magyar, Rézpénz, Született Moldovában, Urak és úrfiak), és energiáiból arra is futotta, hogy a harmincas években, a ,,keleti magyarok nyomába” szegődve, riportokban számoljon be a bukaresti, regáti, bukovinai magyarok életéről, eljutott a csángók közé is. Élményeit nemcsak a riportsorozatban, hanem egyik legfontosabb művében, a Született Moldovában című regényében is megírta. Ignácz Rózsa a kommunista rendszerben évekig csak műfordítóként lehetett jelen, Caragialét fordította többek között, és Sadoveanut, majd 1957 után népszerű ifjúsági regényeket írt (Torockói gyász, Az utolsó Daru, Orsika), a magyar színészet hőskorát térképezte fel (Prospero szigetén), nem feledve imdulásának vándorszínészi esztendőit, a Róza leányasszony után újra írt egy színházi regényt (Titánia ébredése), írt meséskönyveket is, útirajzokat, fia jóvoltából bejárhatta a világot, de nagyobb lélegzetű társadalmi regényt már csak egyet írt, A vádlottat, amely már csak a kilencvenes évek végén, majdnem két évtizeddel halála után jelenhetett meg. A csíkszeredai Pro Print Kiadó sorozatban adja ki műveit, Ignácz Rózsa végre hazatért. /Bogdán László: Szobor és mű. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 23./

Harmincadik alkalommal szervezték meg szeptember 23-án, vasárnap Gyimesközéplokon a Tatros forrásánál elnevezésű csángófesztivált. A szabadtéri rendezvényen moldvai csángó hagyományőrző együttesek, a gyimesbükki, gyimesfelsőloki táncosok, illetve a házigazda gyimesközéplokiak csoportja lépett fel, a műsort a csíkszeredai Borsika Gyermektánccsoport és a magyarországi hagyományőrzők fellépése színesítette. /30. csángófesztivál Gyimesközéplokon. = Krónika (Kolozsvár), szept. 25./