Lövétei hétköznapok
2017. május 4-én nyílt meg a Lövétei hétköznapok című fényképkiállítás Hargita megye tanácsa és a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont szervezésében. Az Orbán Balázs nyomdokán Lövéte községben című, tavalyi dokumentációs fotótábor válogatott anyagának az utóbbi intézmény biztosít helyszínt (Székelyudvarhely, 1918. December 1. utca 9. szám, 2. emelet), a tárlatot Róth András Lajos könyvtárőr (Haáz Rezső Múzeum Tudományos Könyvtára, Székelyudvarhely) nyitotta meg, az eseményt népdal-összeállítással lövétei iskolások tették hangulatosabbá, emlékezetesebbé. A kiállítás anyaga Lövétének és környékének hétköznapjaiba nyújt betekintést, ad ízelítőt változatos életképeken és tájrészleteken keresztül. Az évente más-más tájegységen szervezett fotótáborok elsődleges célja a még meglévő, múltat idéző építmények, tárgyak, motívumok, mesterségek, élethelyzetek, a változó és tünékeny emberi arcok, tájak megörökítése. A mulandósággal számot vetve, a megőrizhetetlen megőrzésére tett kísérletként is felfoghatjuk ezeknek a képeknek a létrejöttét, megszületését. A fényképészek a folyton változó-haladó életből ellesték, kiválasztották az általuk rögzítésre érdemesnek ítélt pillanatokat, melyeket képekké alkottak. A kép dokumentatív funkcióján túl a mindenkori céljuk az, hogy esztétikusan örökítsék meg, adják vissza a látottakat: a népélet mindennapjait, az ember által alkotott és alakított környezetet. Mindemellett a tábor résztvevői fényképezőgépeik lencséivel, a kétajtójú jelent is pásztázva, annak nemcsak a múltba tor-kolló, hanem a jövőre nyíló ajtóin túlra is átkandikáltak. A 33. fotótáborban részt vevő fényképészek: Balázs Ödön (Székelyudvarhely), Csíki Csaba (Csíkszentdomokos), Egyed József (Lövéte), Erős Zoltán (Gyergyószárhegy), Fekete Réka (Székelyudvarhely), Kerekes István (Kazincbarcika – Magyarország), Kibédi Sándor (Székelyudvarhely), Szabó Béla (Öttevény – Magyarország), Tordai Ede (Marosvásárhely), Vinczefi László (Sepsiszentgyörgy), Vitos Hajnal (Csíksomlyó), „hagyományukhoz híven átfésülik a falut” és vizuális értékmentést végeznek, mivel a megörökítésre érdemes pillanatokat, a múló jelent fényképezőgépeik segítségével rögzítik, ugyanakkor nem maradhatnak ki a sorból a jelenkor ízlésvilágát, vívmányait reflektáló képek sem.
Lövéte Hargita megye délnyugati részén terül el, és az egykori Udvarhely vármegye (1876. évi megyerendezés előtt Udvarhelyszék) egyik legszínesebb természeti és néprajzi kistájának, a Homoród mentének, ezen belül pedig a Kis-Homoród völgyének legnépesebb községe. Fekvése, „mely magas, sűrűn egymás mellé és egymás fölé épített házaival, különösen a távolból festőileg szép tájat alkot”, viszonylag kedvezőnek mondható. Alaprajzát tekintve a község halmaztelepülés. Vagyis belsőségei és házai rendszertelen összevisszaságban állnak, telkei és telektömbjei többnyire szabálytalan alakúak, utcái zegzugosak (kivételt képeznek az 1913. évi, valamint az 1970–72-es földcsuszamlások után épült falurészek, mint Pósfalu, Tófalva vagy Újnegyed). A telkek felaprózódása következtében, besűrűsödés útján vált halmazfaluvá. Jellegzetes emeletes kőházai régebb építészeti szempontból is érdekessé tették. Manapság egyre kevesebbet látni belőlük. A XIX. század elején még a rideg és félrideg állattartás dívott itt. Ökrök, tehenek, lovak, juhok, kecskék, disznók nagy számban legeltek a nyomáshatáron és a tágas füves havasi legelőkön. A teleltetés a havason gyűjtött szénával folyt. Ez új havasi szállások, tanyák építéséhez vezetett (Vargyas völgye, Kékvize, Gyepü pataka, Szerepreze, Gyékoskő, Cifrabükk, Vészmező stb.). Ezek rendszerint az irtásokon jöttek létre. Az irtásföldek az erdős, bokros területek kaszálókká való átalakítása során keletkeztek. A kezdetleges „nyári szállások” a későbbiekben, mivel a széna hazahordása túl költséges lett volna, s az állatok trágyájára a sovány füvű havasi kaszálókon is nagy szükség volt, állandóan lakottá váltak. Az állattartásból származó jövedelem mellett az erdőgazdálkodás (deszkametszés, zsindelykészítés, szénégetés, hamuzsírfőzés, fafaragás), a vasbányászat, bizonyos időszakokban pedig a mészégetés, szekeresség és a sóbányászat nyújtott alapot a megélhetéshez. Mindezek ellenére a legbiztosabb megélhetési alapnak, bármilyen szűkös is volt a jó szántóföld errefelé, a földet, a földműves munkát tartották évszázadokon át. A foglalkozás terén két évtizede még a vasipar és a bányaipar volt a meghatározó, ugyanis a férfiak többsége a szenkeresztbányai vasüzembe és a hargitafürdői kaolinbányába járt dolgozni. 1990 után általánossá vált a Magyarországon való munkavállalás. A község I–VIII. osztályos iskolája 1993-tól hivatalosan a Székely Mózes nevét viseli. A névadás nem volt véletlen, ugyanis az iskolaépületek a Lövétét egykoron birtokló Székely Mózes, az egyetlen székely származású fejedelem udvarházának „romjai” szomszédságában állnak (Udvarkert). Lövéte határa a megye turisztikai zónáinak szerves része. Nemcsak a táj lenyűgöző szépsége, sajátos klímája, az üdülésre alkalmas helyek, a nádasszéki gyógyfürdő, a község sajátos népi építészete vagy a több mint 15 borvízforrás vonzza ide a turistákat (a leghíresebbek Kirulyfürdő környékén törnek a felszínre), hanem az a hagyományos vendégszeretet is, amely a község székely-magyar lakosságát határainkon kívül is ismertté tette. Lövéte és környéke az év bármely szakában kiválóan alkalmas turizmusra, minden évszaknak megvan itt a maga varázsa és szépsége. Aki csak egyetlenegyszer is ellátogatott Lövétére, a Vargyas völgyébe (Székely-Szeltersz), vagy aki Sólyomkő sziklabércéről betekintett Tolvajos (Kéruly vize) haragoszöld völgyébe, az újra visszakívánkozik erre a vidékre.
Az Orbán Balázs nevét viselő 33. dokumentarista fotótábor Lövéte község önkormányzatának, valamint Hargita Megye Tanácsának a támogatásával kerülhetett megszervezésre 2016. április 22–29. között. A képanyag 2017. július 31-ig tekinthető meg Székelyudvarhelyen, majd ezt követően Lövéte falu következik, ott kerülnek bemutatásra a fényképek. Népújság (Marosvásárhely)

Aki a világot hozta
Születésnapi beszélgetés a 70 éves Káli Király István íróval, szerkesztővel, irodalomszervezővel
– Már az elején tisztázzunk egy dolgot: honnan jön a Káli név, mert az Ön családi neve Király.
– Amikor szóba került, hogy az Utunk közölné az írásaimat, keresni kellett egy nevet – a Király István név a neves irodalomtörténész, az Ady-monográfia írója által foglalt lévén az irodalomban. „Keresztapám”, Vári Attila 1973 októberében elsőként olvasta az írásaimat. Ő vitte el őket Hornyák Józsefnek, aki tudta, hogy Székelykál az édesapám szülőfaluja, az ő anyai ágának is oda nyúlnak vissza a gyökerei.
– Marosvásárhelyen született, ott is érettségizett, milyen volt a gyermekkora, hogyan emlékszik iskolás éveire, Bolyai szellemiségére?
– Bármiféle szellemiség csak utólag fogalmazódott meg, körvonalazódott bennem. Tizenegy évig abba az iskolába jártam, el sem tudtam volna képzelni, hogy másmilyen is lehet. Tanultunk, sportoltunk, színházat csináltunk, vásottkodtunk, nevettünk, izgultunk a jegyekért, ahogy a gyermekek, aztán a kamaszok szoktak. Fegyelem volt és közben nevelés. Osztályfőnöki órán olykor enni, viselkedni, vagyis illemet tanultunk. És mindig volt akire felnézzünk. És azokra, akik jók voltak, fel is néztünk. Volt egy értékrend, amit érdemes volt tisztelni és megtartani.
– Sokan nem tudják: 1970-ben vegyészmérnök lett, s csak jóval később adta fejét irodalomra. Minek vagy kinek a hatására választotta a temesvári Műszaki Egyetemet?
– Az irodalomra még azelőtt adtam a fejem, hogy mérnök lettem volna, hála magyartanárnőmnek, Kálmán Viktóriának, aki nem rikácsolva volt szigorú, és ezért el tudtuk hinni neki mindazt, amit arról mesélt, ami szép. Az érettségi előtt csak a megélhetés volt az egyedüli szempont. Viszonylag jól tudtam a mateket, fizikát, kémiát, s mert úgy gondoltam, a kombinátban mérnökként munkát, fizetést kaphatok, az ipari vegyészetet választottam. Temesvár úgy került a képbe, hogy elég jól fociztam is, oda hívtak az első ligás csapathoz. A felvételin nem segítettek, de nem is volt szükségem rá, az iskolából vittem magammal annyi tudást, ami elég volt ahhoz, hogy bejussak.
– Első írása az Utunkban jelent meg 1975-ben. Mivel dobbantott, s azelőtt próbálkozott-e kisebb elbeszéléssel vagy novellával a hazai magyar sajtóban?
– Akit a mezei nyúl szeret című írásom volt az első, amit az Utunk közölt abból, amit Vári Ata leadott. Sokáig kéthetente jelen voltam a lapban. 1968-tól szerkesztője voltam a temesvári napilap Diákszó című mellékletének, közöltem néhány versnek gondolt kis szöveget, egyikkel harmadik díjat nyertem egy pályázaton.
– Első kötete 1979-ben jelent meg a Forrás-sorozatban, amely abban az évben KISZ-díjat nyert. A következő négy évben egy regénye, két kisregénye és egy újabb novelláskötete jelent meg, a ‘89-es változásokig pedig mérnök-író és író-mérnök volt marosvásárhelyi vállalatoknál. Hogyan tudta párhuzamosan végezni mindkettőt?
– Húsz évig e kettősségben élve nem volt arra energiám, hogy az irodalom ágán az érvényesülésre gondolhassak. A mindennapi kötelező munka, ami a szakmámnál, a beosztásaimnál fogva szellemi megerőltetést igényelt, a családdal kapcsolatos gondok, a gyerekeim iránt érzett szeretet, amely mindenekfölötti volt, nem hagyott sok esélyt irodalmárkodni. Amikor éreztem a túltelítődést, tudtam, hogy a szelepnek ki kell fújnia, ha nem akarok becsavarodni. Olyankor, a napi csatazaj elülte után nekiveselkedtem, és írtam, amiről úgy gondoltam, segít rajtam, s talán másokon is, ha elolvassák. Nem vágytam különösebb érdemekre, tudtam, mire vagyok képes és azt is, hol a helyem.
– A ’89-es fordulat politikai, kulturális és irodalmi téren is meghozta a nyitás lehetőségét. Az RMDSZ egyik alelnöke lett, de egy bírósági döntés miatt nem indulhatott a városi polgármesteri székért. Miért?
– Különös és nagy kegye a sorsnak az a három év, amíg ezt a hármasságot élhettem. Minden pillanatomban hasznosnak érezhettem magam. Voltak, akik szerették, hogy olyan vagyok, amilyen, voltak, akik nem. Amikor én már nem szerettem magamat, mert éreztem, hogy lélekben túl kevés vagyok a nagy feladatokhoz, visszavonultam. Ez volt a meghasonulás szakasza, amibe majdnem belepusztultam. De addig hittem, hogy akár jó polgármester is lehetek. Lehet, odaát, az elleneink is ráéreztek erre. Az mindenképpen nyilvánvaló volt, hogy nincs olyan múltam, amivel zsarolhatnak, és érdeklobogtatással sem vagyok befogható. Ilyen emberre akkor, a manipulációk korában, nem volt szükség. Találtak egy ürügyet, amivel törölhettek a választási listáról. Olyan súlyosat, hogy azzal a váddal egy igazi bűnperben életem végéig hűvösön ülhettem volna. A mai napig sem rehabilitáltak, senki nem tett egy lépést sem ezért.
– 1990-ben Sütő Andrással együtt ott volt azon 77, padlásra felszorult személy között, akiket a felbőszített, manipulált, Bolyait kereső tömeg a szó szoros értelmében el akart tiporni.
– Azt nem lehet néhány szóban elintézni úgy, hogy mindenki értse. Előzménye és következménye volt. Valamennyit megfogalmaztam belőle a Marosvásárhely fekete márciusáról szóló Fehér könyvben, az Ellopott tavasz című írásomban, amelynek második kiadását én szerkesztettem. A tények 27 év után is tények maradnak, noha ma már mélyebben belelátok az okokba. Senkinek nem kívánom, hogy azt átélje, amit mi ott fent hetvenkilencen. A 77-es szám azért maradt fent, mert én annyi nevet jegyeztem fel bezártságunkban a kis zöld noteszembe. Volt, aki egy karcolás nélkül megúszta közülünk. Én nem. Nem szívesen vállaltam volna mártíromságot. Mégis lejöttem, át a véres szeműek dühöngő kordonján, egyik felől Judea ezredes fogta a karomat, hogy ne védekezhessem, a másik felől a derék Moldovan Mihai rendőr alezredes fogta fel a nekem szánt ütéseket, rúgásokat. Abban a néhány percben ők voltak számomra a jó és a rossz megtestesítői. De az már a múlté. Vannak vélemények, amelyek csak egy adott pillanatra érvényesen egyértelműek.
– Kulturális téren új lehetőségek adódtak a nemzeti kisebbség szellemi értékeinek új alapokra helyezése terén. Elsősorban az oktatást, a korábban visszaszorított magyar kultúra kiteljesedését, a történelmi értékek egy nemzethez való tartozását hozom fel. Ön hogyan látta akkor, és hogyan látja most ezt a fontos kérdéskört?
– Akkor is úgy láttam, ahogyan most. A kultúrák békében élhetnek egymás mellett, de a békés együttélésnek kicsi az esélye. Akárha pusztán azért is, mert az azonos szótári alakoknak kultúránként más-más a tartalmi töltetük. Mindegyik kultúrában megvannak az értékek. És azt elvitatni, hogy melyik érték a nagyobb, fölösleges: mindenkinek a magáé. A ‘89-es fordulat után természetes volt, hogy vissza kell szereznünk, állítanunk mindazt, ami a miénk. Időben eszméltünk, a nagy és ellenséges nekünk feszülés dacára sikerült sok intézményünket viszonylag „olcsón” visszaszereznünk, visszaállítanunk. És ehhez nem kellett ténylegesen a vérünket áldoznunk, csak a szellemi és a lelki vérünket! Sajnos, olykor egymás ellenében is, mert ilyenkor mindig kerül olyan egyén, aki azt hiszi, nem az a fontos, hogy a közös célt elérjük, hanem az, hogy az ő szerepe mindenek fölötti legyen.
– Harmadikként a irodalmi élet béklyóktól való „felszabadulását” látom – gondolok elsősorban a Mentor Kiadó megalakítására, a félretolt anyagok megjelentetésére, a pályázatok beindítására és a könyvterjesztésre.
– Ezt én is úgy tekintem, mint életem egyik nagy, ajándékba kapott esélyét. A Látó és annak szellemi köre határozta meg ezt az esélyt. Voltak ott néhányan, jobbak, mint én, akik gondolkodtak. Menet közben szállt át rám a döntés terhe. Merem remélni, hogy sokat tanulván tőlük, helytálltam. Abban nem kell győzködnöm magam, hogy a legjobb tudásom, mérhetetlen szellemi energiám van benne a kilencszáznál több Mentor-kötetben. Hogy mindez mennyit ér, nem tisztem megítélni. Volt egy kitűnő csapat, s ami utánunk marad, az közös érdem. Amit a Romániai Magyar Könyves Céh jelentett és jelent ma, abban egy nagyon kevéssel több az érdemem. De a hangsúly ott is a közösségen van. Erre éreztem rá, amikor az alapszabályt írtam, abban nincs jelen a demokratikus többség uralma, addig beszélünk mindenről, amíg konszenzussal eldöntjük, hogy mi a legjobb mindnyájunknak.
– Erdélyi irodalmi életünk egyik fontos színfoltja a Wass Albert-művek kiadási jogának megszerzése és a kötetek megjelentetése.
– 1996 nyarán, gróf Bethlen Anikó javaslatára, megkerestek az író fiai – először és utoljára voltak együtt Erdélyben, Holtmaroson találkoztam velük –, hogy kiadnánk-e Wass Albert valamelyik művét; az apjuk nagyon ragaszkodik ahhoz, hogy itt jelenjen meg, s a bevételt erdélyi jótékonysági célokra fordítsuk. Eleinte bizalmatlanok voltak, aztán a közel háromórás beszélgetés feloldotta bennük a bizalmatlanságot, megegyeztünk a Kard és kasza kiadásában. Én ragaszkodtam ahhoz, hogy személyesen a szerző kérjen fel minket. Akkor még egy kiadói tanács – Gálfalvi György, Kovács András Ferenc, Láng Zsolt, Markó Béla, Vida Gábor – döntött a kiadásról. Szeptember 19-én megkaptuk a levelet, és Láng Zsolt szerkesztésében december 11-re elkészült a kétkötetes könyv. Heroikus munka volt! Ezt követte a Farkasverem, majd az Adjátok vissza a hegyeimet! Az életműsorozat kiadásáról és az európai terjesztéséről szóló szerződés megkötésére a jogutód Czegei Wass Alapítvánnyal az író halála után, 1998. március 17-én került sor.
– Gondolom, nem titok: a Mentor Kiadó egyik legsikeresebb vállalkozása volt a Wass-kötetek kiadása, tegyük hozzá, szép, tetszetős kötésben. Mire fordították az innen származó jövedelmet?
– Az erdélyi magyar könyvkiadásban kevés az olyan könyv, amelyik „eltartja önmagát”, azaz van belőle annyi bevétel, hogy a ráfordítás megtérüljön. Ez főleg az értékes, de nem piacos könyvek esetében érvényes. Jól jött az a kis többletbevétel, hogy az Erdélyről szóló, hiánypótló történelmi, néprajzi, művészettörténeti, egyéb humántudományi műveket megjelentethessük.
– 1998-tól évi 40-50 kötet jelent meg a Mentor Kiadó égisze alatt, ami a magyar könyvkiadók legnagyobbjai közé emelte a céget. Meséljen az alakulásról, a kiadó arc-éléről, nehézségeiről…
– 1991 végén Gálfalvi Györggyel és Markó Bélával – én akkor a Látó szerkesztőségi titkára voltam – úgy láttuk, hogy sürgősen kellene a lapnak egy kiadóvállalat, mert a Román Írószövetség megvonta támogatását. 1992 februárjában már – az akkor éppen a Látónál dolgozók személyes befektetésével – létre is hoztuk, bejegyeztettük a Mentor Kiadót. A krízishelyzet közben megoldódott, a megyei tanács vállalta a lap kiadását. Adott volt a lapnál egy kiváló szerkesztőségi struktúra, arra gondoltunk, bizonyára rengeteg a fiókokban heverő kiadatlan, eredeti erdélyi szépirodalmi mű, mi lenne, ha ezeknek az új kiadóval, ha már bejegyeztük, teret biztosítanánk. Másfél évnek kellett eltelnie, hogy az első könyvünk – Egyed Emese: Madárcsontú versek – megjelenjen. Ezt abban az évben másik négy követte, a címek száma évről évre emelkedett, közben kiderült, hogy nincs annyi a fiókokban, mint amire számítottunk, és az új művek sem hemzsegnek, adott volt viszont a kiadó kapacitása, illett kihasználni, így kalandoztunk el az értékes tényirodalom felé is. 1998-ban értük el a 45-50-es kiadványszámot. Ezt a szintet tartottuk 2010-ig, akkor vált egyértelművé a hanyatlás, amely már 2007-ben jelentkezett.
– 2015 elején zárolták a kiadó vagyonát, ami azt jelentette, hogy egy csődbiztos előkészítette a cég állóalapjának és könyvkészletének elárverezését. Jelenleg mi a helyzet a Mentor Kiadóval?
– A felszámolási folyamat a végénél tart, remélem, nemsokára megszületik a végleges ítélet, hogy törlik a cégjegyzékből, mert számomra ez így már lelkileg és fizikailag is nagyon terhes. Az elárverezett készletet, 68.000 kötetet, ami ténylegesen nagyjából az én tulajdonom volt – egy élet alatt gyűjtött megtakarításommal hiteleztem meg 2007-től kezdődően a céget ahhoz, hogy működőképes maradjon –, visszavásároltuk a közben a fiam által létrehozott Mentor Könyvek Kiadó nevére, mert sajnáltam volna, hogy akkora érték a bezúzás sorsára jusson.
– Irodalomszervezői munkásságának egyik legismertebb színfoltja az 1995-ben indult, idén a 23. évébe lépő Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár megszervezése és éltetése, amelynek minden alkalommal a Nemzeti Színház ad otthont.
– A Romániai Magyar Könyves Céh 1994. évi megalakulását követően, amelynek már a kezdetkor elnökévé választottak, a szakma előtt egyértelművé vált, hogy komolyak a tennivalók, ha fel szeretnénk zárkózni az európai vagy a világszínvonalhoz. A ‘90-es évek elején, amikor az olvasáséhség óriási volt, az avatatlanok azt gondolták, hogy a papírra nyomtatott betű már kész könyv, s a meggazdagodás reményében belekontárkodtak a szakmába, az emberek pedig mindenre – jóra, rosszra – vevők voltak. Tudtuk, hogy meg kell ismertetnünk az olvasni vágyókkal, milyen egy jó könyv. Nem lehetett mindenkit kivinni a világba, a világot kellett ide hozni, mintegy mércét állítva magunk elé, hogy mit, milyen színvonalat követeljenek tőlünk. Erre a legalkalmasabbnak az a helység ígérkezett, ahol Erdélyben a legtöbb magyar lakik. A kezdeti vegyes vásár alakult át aztán jobbára a magyar könyv seregszemléjévé, 2012-től pedig, amikor a Marosvásárhelyi Kulturális Központot is bevontuk a szervezésbe, megújhodott az arculatunk, és egy kicsit fesztivál jellegűvé is alakult a rendezvény.
– Fennáll a veszély, hogy előbb-utóbb ez is veszteségessé, netán kevésbé látogatott könyvvásárrá váljék, ami az esemény megszűnéséhez vezetne?
– Egyelőre nem hiszem. Ez a vásár maga a csoda! Ezt a marosvásárhelyi magyarok tartják el azzal, hogy ott és akkor könyvet vásárolnak. A látogatók száma az utóbbi években fokozatosan növekedett, ezzel párhuzamosan az összforgalom is, megéri a kiadóknak standot bérelni. Nem tudjuk eléggé áldani az eszünket, hogy a fiatalok számára annyi csalogató rendezvényt kitaláltunk. Hihetetlenül nagy elégtétel ez! Talán a legnagyobb. Ma, amikor az elektronikus információdömping mindent felülír, a mi gyermekeink kézbe veszik és olvassák a könyvet. Valamilyen hallgatólagos büszkeség is van a marosvásárhelyiekben, tudják, hogy az ő érdemük ez a hagyomány, az összmagyar nyelvterület harmadik legrangosabb rendezvénye.
– A családban ketten is kötődnek a könyvhöz: lánya, Király Kinga Júlia befutott író, műfordító, István pedig a Mentor Könyvek Kiadó vezetője, aki csak nemrég úszott be a könyvkiadás, -forgalmazás mélyvizeibe. Kérem, meséljen családjáról.
– A ‘80-as évek második felében, amikor a kövesdombi tömbházlakásunkban délutánonként, esténként áramszünet volt, azt mondtam: a 20. század végén nem fogtok petróleumlámpa fényénél tanulni, tessék az iskolában úgy odafigyelni, hogy ne legyen baj. A főtérre mentünk, ott volt áram, beültünk valamelyik moziba, megnéztünk minden színielőadást, meghallgattunk minden koncertet. A gyermekeink a kultúrától fertőzötten nőttek fel. Ez lett életük kegye is, átka is egyben, mert azt csinálják, amit szeretnek – Kinga író, műfordító, dramaturg, István színházi rendező, zenét is szerez, a közeljövőben egy meseregénye is megjelenik –, csak éppen megélni nem tudnak belőle. Fohászkodom, hogy boldoguljanak, mert tudom: a teljes élethez másfajta feltételek is szükségeltetnek.
– Milyen tervei vannak, amelyeket a közeljövőben szeretne megvalósítani?
– Az idei Ünnepi Könyvhétre, vagyis május végén jelenik meg a válogatott novellákat tartalmazó kötetem Megvárom, amíg fütyül a feketerigó címmel, és egy nagyobbacska regényem, A szemfényvesztett címmel. Nem tervezek, csak remélek. Szeretném a megjelent könyveimet dedikálni, majd még újabbakat írni, ameddig van mondanivalóm, ihletem és józan tudatom. És szeretném megérni, hogy a most négy és fél éves unokám, az egyedüli, akivel életemben eddig a konfliktusmentességet megéltem, nagykorú lesz. Persze ez nem tőlem függ... Egyetlen konkrét tervem így az lehet, hogy minden napomat teljessé tegyem.
SZÉKELY FERENC / Népújság (Marosvásárhely)

Egyházmegyei csendesnap a reformáció 500 éves évfordulóján
Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?!
Az öt solának (református hittételnek) jegyében zajlott Déván a reformáció 500. évfordulója alkalmából szervezett egyházmegyei csendes nap, melyre mintegy háromszázan jöttek el a térség kisebb-nagyobb gyülekezeteiből.
Gáll Sándor, egyházkerületi kancellár igehirdetésében az első hittételt – Sola Scriptura – tárta a gyülekezet elé, a Timoteushoz írt második levélben szereplő igerészre építve prédikációját: De te maradj meg abban, amit tanultál és amiről megbizonyosodtál, tudván, kitől tanultad. – A Biblia, az Isten szava az a biztos pont az életünkben, amire építeni lehet. Első lapjától az utolsóig Krisztusról szól, s bár 66 könyve több mint 2500 év alatt íródott, különböző nyelveken, különböző emberek által, a szentírást csodálatos egység, folyamatosság jellemzi. Nem csupán leírja a történeteket, de minden szava üzenetet hordoz számunkra, ami éltet, fed, vigasztal, táplál. Ezért fontos a rendszeres bibliaolvasás, az életünk belegyökereztetése a szentírásba, hogy naponta megkapjuk belőle az éltető nedűt, hogy megtaláljuk életünk értelmét ott, ahová Isten helyezett, hogy tudjuk mi a feladatunk, a célunk, hogy tudjuk Isten kezében vagyunk és Krisztus által örökéletünk van – hangsúlyozta a kancellár. A nagy reformátorokra kitérve elmondta: nem újítást, nem forradalmat hoztak, hanem visszatértek az eredetihez, a gyökerekhez, az öt tételben fogalmazva meg hitüket: sola Scriptura (egyedül a Szentírás), sola fide (egyedül a hit), sola gratia (egyedül kegyelemből), solus Christus (egyedül Kirsztus) soli Deo gloria (egyedül Istené a dicsőség).
Zsargó János Hunyad megyei esperes az úrvacsoraosztást előkészítve a szent jegyekre és Jézus Krisztusra irányította az ünneplő gyülekezet figyelmét, a technika mai vívmányaiból vett példával szemléltetve a Megváltó jelenlétét az úrvacsorában, a hívő ember mindennapi életében. – Fontos, hogy a szentírásolvasás, igehirdetés közben vagy az úr asztal mellett fellángoló hit ne szoruljon a templom falai közé. Hiszen 500 esztendővel ezelőtt a reformátorok a mindennapi életet meghatározó hittételeket fogalmaztak meg, melyek évszázadokon keresztül megtartották a református egyházat. Ma sem attól vagyunk reformátusok, hogy csillag vagy kakas díszíti fehérfalú templomtornyainkat, hanem Isten igéjének mindennapi megélése által vihetjük tovább a reformáció örökségét, üzenetét. Ha képesek vagyunk a bántásra megbocsátással válaszolni, ha szavaink, cselekedeteink Krisztusra irányítják környezetünk figyelmét, akkor biztosak lehetünk abban, hogy további 500 esztendő múlva, utódaink újra megünnepelhetik a reformáció immár évezredes évfordulóját.
A Hunyad megyei lelkipásztorok által több száz hívőnek kiszolgáltatott úrvacsora után Rátoni Csaba dévai lelkipásztor házigazdaként köszöntötte az egyházmegyei csendesnapra érkezetteket, akik Vulkánból, Petrozsényból, Lupényból, Hátszegről, Vajdahunyadról, Bácsiból, Rákosdról, Szászvárosról, Lozsádról, Piskiről, Alpestesről, Csernakeresztúrról, Pusztakalánról, Brádról, illetve a távolabbi Marosvásárhelyről, Kolozsvárról, Gerendkeresztúrról, Hadrévből és Kisgalambfalváról jöttek el együtt ünnepelni, hitben megerősödni. Az 500 éves évforduló jelmondatára utalva: Ha Isten velünk kicsoda ellenünk?! a dévai lelkész Bethlen Gábor fejedelemmel együtt vallotta meg hitét: Senki, bizonyára senki! A rövid üdvözlés után a dévai gyülekezet frissen alakult vegyes kórusa Lengyel Izabella karvezető irányításával három kórusmű előadásával gazdagította az alkalmat.
Lőrinczi István, marosvásárhelyi lelkipásztor, számos egyháztörténeti és hitvalló írás, kötet szerzője a dévai csendesnap alkalmával ismertette az egybegyűltekkel a 2016-ban Kolozsváron megjelent Barangolások Bibliai tájakon című könyvét, melyben a bibliai helyneveknek nemcsak lexikális, történeti magyarázatát találjuk, hanem a nekünk szóló személyes üzenetét is. A szerző Kálvinnal együtt vallja: csak azt szabad leírni, megfogalmazni, ami a mindennapi életben alkalmazható, és lelki életünkre nézve eligazítást ad, valamint hitünkben megerősít. E gondolat fényében nem csupán a kötetre, de annak bemutatására is a tudományos igényesség, az egyszerűség és gyakorlatiasság volt jellemző.
Rátoni Botond a 325 lelkes kisgalambfalvi gyülekezet üdvözletét hozva mutatta be a vele együtt érkezett kórust is, mely bő százéves múltra tekint vissza. Az 1900-as évek elején férfidalárda alakult Kisgalambfalván, melyet a mindenkori kántor-tanító vezetett. A száz esztendő alatt a kórus többször átalakult, jelenleg 28 tagú vegyeskarként működik, Nemes Annamária karvezető irányításával. Déván öt csodás kórusművel örvendeztették meg a gyülekezetet.
A csendesnap jó hangulatban elköltött közös ebéddel folytatódott a dévai Melite gyülekezeti házban, ahol a távolról érkezettek és helybeliek kötetlen beszélgetés mellett költötték el a Balázs Ottó és felesége, illetve segítőkész gyülekezeti tagok által főzött ízletes gulyást.
A lelki gazdagodást hozó ünnepnap Illyés Gyula: A reformáció genfi emlékműve előtt című versével folytatódott, melyet Gáspár-Barra Áron tolmácsolt a gyülekezetnek. Lőrinczi István lelkipásztor délutáni előadásában „A kálvinista ember jellemzői” cím alatt foglalta össze azt a húsz vonást, mely a református ember életét meg kellene határozza: puritán egyszerűség, hivatás- és küldetéstudat, munkaszeretet, hitből fakadó bátorság, bizalom, önfegyelem, rendszeres imaélet, az értelem megbecsülése stb.
A csendesnapot záró áhítaton Rátoni Csaba dévai lelkipásztor a sola fide hittétel jegyében megerősítette: az Istenben bízó embernek nem kell rettegnie a világi igazságtalanságoktól, csupán elfogadni a kegyelemből kapott hitet és bizalommal haladni Krisztussal az úton. Hinni és vallani: Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?!
Gáspár-Barra Réka / Nyugati Jelen (Arad)

Ha a jótevők összegyűlnek
Civilek seregszemléje Marosvásárhely főterén
Bár a szombat délutáni zuhogó eső ellehetetlenítette a szabadtéri programokat, a kora délelőtti órákban elég sokan kilátogattak Marosvásárhely főterére, a civil szervezetek seregszemléjére, ahol több mint harminc nemkormányzati szervezet mutatkozott be.
A civil szféra talán legjelentősebb eseményének számító hagyományos vásárt immár tizenötödik alkalommal szervezték meg, azzal a céllal, hogy a nagyközönség is betekintést nyerhessen azokba a szolgáltatásokba, amiket az egyes szervezetek nyújtanak, az esetek nagy részében a leginkább rászoruló rétegeknek. A szemle résztvevői közül sokan szociális téren munkálkodnak, időseket, betegeket, fogyatékkal élőket, cukorbeteg gyerekeket és fiatalokat vagy éppen nehéz körülmények között élő, de tehetséges gyerekeket karolnak fel, illetve havonta élelmiszercsomagokkal segítik azokat, akiknek másként nem adatik meg a mindennapi betevő. Tevékenységük nem látványos, mégis nélkülözhetetlen segítséget nyújtanak. A seregszemle ugyanakkor alkalom arra, hogy a szervezetek önkénteseket toborozzanak, illetve némi bevételre tegyenek szert a jövedelmi adók 2 százalékából befolyó összegekből, aminek jelen helyzetben, amikor a nemkormányzati szervezetek már-már a létüket veszélyeztető finanszírozási gondokkal küszködnek, kiemelt jelentősége van.
Az idei vásár szervezői felvállalták, hogy támogatják a Maros Megyei Cukorbeteg Gyerekek és Fiatalok Egyesületét az Igen, én is képes vagyok rá elnevezésű projekt népszerűsítésében. Rodica Molnar, az egyesület vezetője elmondta, a bukaresti Airinei család felvállalta, hogy kerékpárral tekernek végig az országon. A hölgy az első cukorbeteg személy, aki ilyen jellegű feladatra vállalkozik annak érdekében, hogy bebizonyítsa, a betegségük ellenére bármire képesek az érintettek. A terv szerint harminc nap alatt háromezer kilométert fognak megtenni. Az egyesület vezetője egy másik projektjükről is beszámolt, nemrég cukorbeteg fiatalok a Csukás hegységben túráztak, és nyár végén a Fogarasi-havasokba készülnek. Ezzel is azt kívánják bebizonyítani, hogy ha biztosítva van a szükséges kezelés számukra, akár teljesítménysportot is űzhetnek a cukorbeteg fiatalok.
A fogyatékkal élő személyeket felkaroló HIFA Egyesület sátránál lehetőséget biztosítottak bárkinek, hogy kis időre a kerekes székbe kényszerült emberek bőrébe bújjon, azaz kipróbálja a széket, továbbá íz- és szagpróbával lehetett megtapasztalni, milyen az, amikor az ember nem lát, csupán az érzékszerveire hagyatkozhat.
Akik a Braille-írást szerették volna megtapasztalni, azokat Bíró Adrienn nemlátó várta, aki tiszteletre méltó bizonyítéka annak, hogy így lehet teljes életet élni. A HIFA sátránál ugyanakkor Szőcs Blanka önkéntes tájékoztatta az érdeklődőket a HIFA-park projektről, amellyel védett lakásokat és reszpiróközpontot létesítenének azon fogyatékkal élő személyek számára, akikről családjuk nem tud már gondoskodni. A pókakeresztúri telek megvan, az építkezéshez szükséges összeget azonban pályázatok útján lehet csak előteremteni. Az önkéntes elmondta, rövidesen elkészül a http://www.hifapark.ro/ honlap, amelynek a célja, hogy népszerűsítse a projekt fontosságát, és adományokat gyűjtsenek a kivitelezéshez.
A délelőtti órákban, amikor még nem esett az eső, több helyszínen is érdekes, interaktív és szórakoztató gyerekprogramokkal várták a legkisebbeket, a többek között a Caritas, a Talentum, az Alpha Transilvana, Lurkó Kuckó, valamint a Creactivity Kids Klub sátránál is lehetett játszani, kézműveskedni.
A civil szervezetek vásárának jó hangulatához az is hozzájárult, hogy immár második alkalommal utcazenéléssel színesítették a szemlét. Zömében fiatal tehetségek léptek fel a virágóra mellett, és akinek elnyerte a tetszését a produkció, az adományozhatott a szervezetek javára.
A helyhatóságok partnerekként kellene kezeljék a civileket
Szintén az Együtt a közösségért civil vásár keretében került sor csütörtökön a Marosvásárhelyi Rádió stúdiótermében a civil kávézóra, ahol a Maros megyei civil szervezetek képviselői a 15 éves közösségi jelenlétükről beszélgettek: hogy honnan indultak, mit értek el és milyen kihívásokkal szembesülnek folyamatosan. Mint elhangzott, a civil szervezeteknek amellett, hogy a közösségért dolgoznak, van egy álmuk, az, hogy a helyi önkormányzatok a partnereikké váljanak. Ami azért is nagyon fontos, mert miközben számos feladatot vállalnak, folyamatosan az anyagi források hiányával kell szembesülniük. Koreck Mária, a vásár főszervezője szerint a megbeszélés egyik következtetése az volt, hogy fontos hálózatokat és nem intézményes kereteket kialakítani a civil szervezetek működése terén, ez ugyanis rugalmasságot jelent, és a szervezetek függetlenségét erősítené. Minden hozzászóló kiemelte a partneri kapcsolatok, az együttműködések és a rendszeres tapasztalatcserék fontosságát, hogy a szervezetek meg tudjanak birkózni a mindennapi kihívásokkal. A résztvevők elhatározták, hogy rendszeres találkozókra kerül majd sor, amelyeken pontról pontra foglalkozhatnak a felmerülő problémákkal, illetve amelyeken továbbra is keresik majd annak módját, hogy a helyhatóságokkal szorosabban együttműködjenek.
MENYHÁRT BORBÁLA / Népújság (Marosvásárhely)

Kiszállni vagy belülről keresni a megoldást?
Merre tarthat a MOGYE?
Újra elmaradt a nagykövetekkel szervezett találkozás
Miután úgy tűnt, hogy a legfelsőbb politikai és egyetemi körökben is feladták a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem önálló magyar karát alkotó főintézmények létrehozásáért folytatott küzdelmet, Ádám Valerián, a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület (RMOGYKE) vezetője 200 napon át tüntetett Marosvásárhelyen és Bukarestben a tanügyminisztérium, majd több ország nagykövetsége előtt. Ennek eredményeként kétszer kapott ígéretet arra, hogy a nagykövetek meghallgatják a MOGYE vezetőinek szempontjait, és felterjesztik az államelnöknek és az illetékes fórumoknak. Azonban a múlt hétre kitűzött legutóbbi megbeszélést is le kellett mondani, mert az egyetem vezetői a már többször kifejtett szempontok miatt nem tekintik partnernek, nem óhajtanak együttműködni Ádám Valeriánnal. Ezért a tervezettnél szűkebb körben zajlott le május 10-én a IV. tanácskozás, amelyet az RMOGYKE a magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés jövőjéről szervezett. Bár két magyarországi felsőfokú intézmény, a budapesti Semmelweis Egyetem és a Pécsi Tudományegyetem általános orvostudomány karai egy-egy dékánhelyettessel képviseltették magukat, helyi szinten az ígéretek ellenére kevés aktív egyetemi oktató tett eleget a felhívásnak. Rajtuk kívül az RMOGYKE-ben részt vevő nyugalmazott professzorok, orvosok, a diákszövetség képviselője, a tüntetésben részt vevő személyek, lelkész, a tanácskozást támogató vállalkozó volt jelen a megbeszélésen.
Egyesülni készül a MOGYE a Petru Maior egyetemmel
Nagyvonalakban két vélemény körvonalazódott. Többen kifejezték felháborodásukat amiatt, hogy az elmúlt napokban a MOGYE román többségű szenátusa zöld utat adott a tárgyalások megkezdésére a Petru Maior Egyetem vezetőségével a két felsőfokú intézmény egyesítéséről. Ennek kapcsán merült fel a kétség, hogy a kizárólag román tannyelvű Petru Maior Egyetemmel való egyesülés nyomán immár a legcsekélyebb esély sem marad arra, hogy a magyar tagozat önállósága valósággá váljék. Kérdéses, hogy az új szerkezetben megmarad-e a multikulturalitásra utaló jelző. Ettől azonban, bár sok hallgatót nyert volna, a Petru Maior Egyetem vezetősége az elmúlt évek során következetesen elzárkózott, ezért nehéz elhinni, hogy az egyesülés után bevállalja. A negatív feltételezések ellenére a multikulturalitás megőrzésére kellene törekedni akkor is, ha megvalósul az egyesülés, hiszen a Petru Maior Egyetem elődje is magyar, illetve kétnyelvű felsőfokú intézmény volt.
A süllyedő hajóból ki kell szállni!
Idejét múlta az egyetem ügyét feszegetni, hiszen a feudális módon kormányzó vezetőség a csőd felé viszi az intézményt, amelyet a szomszédos megyeközpontokban alakult új egyetemek sorra leköröznek, és a MOGYE egyre lennebb csúszik az egyetemek közötti ranglistán, ezért a süllyedő hajóról le kellene szállni. A román többségű szenátus minden magyar kezdeményezést elvet, a magyar oktatók egy része állítólag „eladta a lelkét”, és az új állásokra nem azokat a tehetséges fiatal jelentkezőket veszik fel, akiket a magyar tanárok támogatnak, hanem magyar csengésű névvel vizsgázó, a magyar nyelvet valamennyire ismerő román jelölteknek van előnyük. A politikum pedig már nem akar vagy nem tud segíteni. Ezért a felszólalók közül többen is azt a véleményt hangoztatták, hogy a Sapientia keretében magyar állami támogatással egy új magyar tannyelvű orvosi egyetemet kellene létrehozni, hasonlóképpen egy magánkórházat is.
Az is elhangzott, hogy számba kellene venni azokat az erdélyi származású oktatókat, akik hajlandóak lennének Erdélyben is tanítani, és ennek érdekében honosítanák a diplomájukat.
A létezőt nem szabad feladni
A beszélgetés során kialakult a másik vélemény is, miszerint ami megvan, azt nem szabad feladni abban az épületben, ami Bernády György polgármestersége idején épült. Kérdés ugyanis, hogy a magyar állam hajlandó lesz-e, tudja-e vállalni az új egyetem és kórház alapításához szükséges nagyon magas költségeket, miközben a határ közelében levő magyarországi egyetemek Aradról, Szatmárról is verbuválnak már hallgatókat. Ahhoz, hogy egy újonnan létesített egyetemet elfogadjanak, legkevesebb kilenc évre van szükség. Az első évfolyam után ugyanis még háromnak kell végeznie, amíg akkreditálhatják az új intézményt, ami a hallgatók számára kilenc év bizonytalanságot jelentene.
Ezenkívül tudni kell, hogy a magyar oktatók létszáma az elmúlt 11 év alatt nem nőtt, és gond van az utánpótlással is. Azok közül, akik bekerültek gyakornoknak vagy tanársegédnek, néhányan a jobb megélhetés reményében klinikai állást vállaltak, vagy külföldre távoztak.
Azt is figyelembe kell venni, hogy a kétharmados többségű szenátus mindent meg tud szavazni a magyar kisebbség ellenében. Sajnos a törvényeket, amelyekre hivatkozunk, az igazságszolgáltatás szervei úgy értelmezik, hogy a többségnek kedvezzenek, ezért a magyar fél eddig minden pert elveszített, és a bíróságok a román vezetőségnek adtak igazat.
Színvonalas diákélet
Másrészt azt sem szabad elfelejteni, hogy évente több mint száz magyar hallgató, a végzős erdélyi diákok közül a legjobbak, sikeresen felvételiznek az egyetemre, ahol még magyarul hallgatják az előadásokat. Ha sokat szidjuk, ha lemondunk az egyetemről, őket riaszthatjuk el attól, hogy Marosvásárhelyen tanuljanak, ahol rendkívül jól szervezett, színvonalas diákélet zajlik. Bár a gyakorlati órákat román nyelven tartják, és közismert, hogy a gyakorlati oktatást vezető román káderek nem bánnak kesztyűs kézzel a magyar diákokkal, a diákszövetségi élet szervezettsége miatt végzéskor mégis úgy érzik, hogy jó volt a MOGYE-n hallgatónak lenni.
A magyar egyetemek pedig azzal segíthetnének a leginkább, ha a magyar oktatókat és az egyetemi pályára készülő hallgatókat bevonnák a tudományos kutatásba, hogy előrehaladásuk ne ütközzön akadályokba. Nagy reményeket fűztek ezen a téren ahhoz a dicséretes kezdeményezéshez a Semmelweis Egyetem részéről, hogy a MOGYE néhány oktatójának kutatási ösztöndíjat ítéltek meg. Közben eltelt egy év, de az ígéret anyagi vonzata nem valósult meg, az előrelépés feltételei pedig jövőtől annyira megszigorodnak, hogy évekre lehetetlenné válik az előlépésük. A korábbi nagyvonalú, segítőkész professzorokat, akik számára fontos volt az erdélyi magyar egyetem támogatása, egy olyan új nemzedék követi, akik komoly egyetemi központokban vettek részt képzésben, kapcsolódtak be a kutatásba, és nekik már egészen más a hozzáállásuk – hangzott el többek között.
A válasz értelmében Magyarországon sem fényes a helyzet, harc folyik az egyetemeken, amelyeknek a megbecsülése devalválódott, és egyre inkább az önfenntartást, a pénzalapok megteremtését várják el tőlük. Ennek ellenére megígérték a segítséget a tudományos munka, a kutatás és az oktatás terén mindkét intézmény részéről.
Nem kell pesszimistán nézni a jövőt
Ki kell használni minden lehetőséget, amit a törvény egyértelműen lehetővé tesz, a magyar főtanszékek megalapítását is, akár azzal a feltétellel, hogy a gyakorlat nyelve kezdetben román legyen, amíg nem sikerül magyar oktatókkal minden állást betölteni. Nem azt kell nézni, hogy mit nem tettek meg, hanem egy pontos platformot kell kidolgozni a lehetséges tennivalókról, amelyek ismeretében a magyarországi partnerek is segíteni tudnak abban, hogy a marosvásárhelyi magyar nyelvű képzés színvonalát emeljék.
Csak akkor lehet jó stratégiát kidolgozni, ha egyetértés van az egyetem ügyében érdekelt személyek között. Nemzetközi összefogással el lehetne érni a román oktatási törvény diszkrimináció nélküli alkalmazásának az előmozdítását is – érvelt a tanácskozás szervezője.
„Azért gyűltünk össze, hogy a jövőbe nézzünk, és ne a jelen szennyét tárgyaljuk”, hangzott el a válasz a személyeskedő bevezető mondatokra. „Az értelem nem ismer lezárt helyzeteket”, így hát arra kellene törekedni, hogy megtartsuk, ami a miénk. Ha ezenkívül mindenki havi egy lejjel támogatná a magyar egyetem ügyét, akkor egyik vagy másik formában nem maradna el az elképzelt folytatás sem – érvelt az eseményt támogató vállalkozó.
BODOLAI GYÖNGYI / Népújság (Marosvásárhely)

Megújult az Erdély FM
Az idei esztendő szűk öt hónapja alatt megújult az Erdély FM. A Janovics Jenő néhai világhírű filmgyárosról, rendezőről, színművészről és színházigazgatóról elnevezett alapítvány által működtetett, közel tíz évvel ezelőtt létrehozott rádióstúdió Marosvásárhelyen és Csíkszeredában frekvencián is szól, ugyanakkor az internet világában ma már bárhonnan elérhető és saját applikációja is működik. A nemrég bekövetkezett változásokról az Erdély FM új főszerkesztője, Jakab Orsolya tájékoztatott bennünket.
– Idén teljesen átalakult a rádió belül és kívül is. Az új vezető, valamint a régi és új csapattagok közösen alakították át az Erdély FM legújabb arculati és hangzásbeli elemeit. Ezek többek között új logóból, honlapból és új szlogenekből állnak. Azért a többes szám, mert hat új szlogenünk van: Egy másik rádió, Hiszünk a hétköznapokban, Átlagos, de csintalan, A közös nevező, Zenében utazunk és végül Erdély színes, a világ tarka – mindezek a hallgatókról, a hallgatóknak, valamint rólunk is szólnak. Új hangzásban is gondolkodtunk, gondolkodunk, az eddigi zenei kínálat átalakult. Továbbra is alternatív jellegű rádió vagyunk, azok is maradunk, de az eddigi szűk, igencsak rétegzenei világból igyekeztünk kitekinteni, ezért kissé közismertebb, kedveltebb, mondhatni slágeresebb dalok is felkerültek lejátszási listáinkra. A zenei alternativitásunk ugyan megmaradt, de szélesebb körű és sokkal több magyar zenével fűszerezett repertoárral rendelkezünk.
Ugyancsak az e hónap elejétől bevezetett új hangzáshoz kapcsolódik a nemrég elindult Naplopó című „ébresztő” műsorfolyamunk, amely reggel 7 órától délután 2 óráig tart, és az aktuális információktól az életmód jellegű tematikákon keresztül a kultúrát is magába ölelő koncepciót képez hármas, illetve páros felállásban. Ezenkívül több új, tematikus zenei műsorral is rendelkezünk. Ilyen a bluesműsorunk – az Esti mojo, a filmzeneműsorunk – az Álombrigád –, a rendszeres dzsesszestjeink – a Jazzmenet –, a kísérleti zenei műsorunk – a Metrognóm –, és van heti rendszerességgel sugárzott elektronikus zenei műsorunk is – a Szcéna.
A csapatunk jól szervezett, minden megvalósításunk közös munka és közös döntések eredménye. A jövőre nézve pedig több tervünk van, az idén további új műsorokkal is jelentkezünk – mondta az Erdély FM új főszerkesztője.
K. NAGY BOTOND / Népújság (Marosvásárhely)

Erdélyre is kiterjesztik (Budapest gazdaságfejlesztő programjai)
A Vajdaság és Kárpátalja után Erdélyre is kiterjeszti a magyar közösségek megerősítését szolgáló gazdaságfejlesztési programjait a magyar kormány. A Mezőség Maros megyei részét felölelő első, egymilliárd forintos keretösszegű mintaprogram beindítását tegnap jelentette be Marosvásárhelyen Magyar Levente, a Külgazdasági és Külügyminisztérium gazdaságdiplomáciáért felelős államtitkára.
Nem időszakos beavatkozásról van szó, mostantól a nemzetpolitika stabil pillére lesz az a támogatás, amely a magyar közösségek gazdasági értelemben vett megerősítését szolgálják – mutatott rá az államtitkár. Magyar Levente kifejezte meggyőződését, hogy 2017 – az egész közösség gazdasági megerősödését megcélzó, a magyarokat sújtó gazdaságpolitikai hátrányokat és sérelmeket kiegyensúlyozó fejlesztési program beindulásának éveként – történelmi jelentőségű, sorsfordító esztendővé válik az erdélyi magyarság életében. A Vajdaság példájára alapozva, ahol ötvenmilliárd forintnál tart már a kifizetett támogatások összege, a gazdaságdiplomáciai államtitkár úgy vélekedett: hosszabb távon az erdélyi gazdaságfejlesztési programok a százmilliárd forintos nagyságrendet is elérhetik. „Évtizedek óta először fordul elő, hogy Magyarországnak olyan nemzeti kormánya van, amely nemcsak elkötelezett a nemzeti ügy mellett, hanem anyagi erőforrások tekintetében képes is arra, hogy végrehajtson egy ilyen nagyszabású beavatkozást” – jelentette ki Magyar Levente. Hozzátette: nemcsak a politikai akarat, és a gazdasági képesség szintjén adottak a feltételek, hanem az RMDSZ-ben megtalálták azt a felkészült és elkötelezett helyi partnert is, amely egy ilyen programot képes végigvinni.
A Mezőség szórványtelepülésein élő magyar gazdák és kisvállalkozók június közepétől egy hónapon keresztül nyújthatják be pályázataikat az erdélyi programok lebonyolítására létrehozott Pro Economica Alapítványnál. Az alapítvány Marosvásárhely főterén, a Köpeczi-Teleki-házban rendezte be székhelyét. Az irodát Magyar Levente Kelemen Hunorral, az RMDSZ elnökével közösen avatta fel. „Mindannyiunknak az a közös célja, hogy az emberek jobban éljenek, hogy megalapozhassák a jövőt családjaik számára, hogy a szülőföldön boldoguljanak, ne kelljen elvándorolniuk máshová ahhoz, hogy az anyagi jólét feltételeit megteremtsék” – magyarázta az erdélyi politikus, köszönetet mondva a magyar kormánynak, hogy eszközöket rendelt ezen cél megvalósításához. Megjegyezte: a most induló program a román gazdaságra is jótékony hatással lesz, ezért bízik abban, hogy ezt a romániai hatóságok is nyitottsággal fogadják. Amennyiben a mezőségi „főpróba” sikerül, a gazdaságfejlesztési programokat Székelyföldre, Partiumra, Dél-Erdélyre is kiterjesztik, a stratégiai tervezésnél mindenütt figyelembe véve a helyi sajátosságokat és közösségi igényeket – ígérte az RMDSZ elnöke. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megnyílt a Zichy-tárlat!
„A művészet nélküli ország olyan, mint a virág nélküli kert.” (Gróf Zichy Edmund)
Noha az idei Múzeumok éjszakája csak pénteken vette kezdetét, a rendezvénysorozat talán legjelentősebb és legnívósabb tárlatának megnyitójára már csütörtökön sor került. A Zichy-gyűjteményről van szó, amelynek festészeti anyaga a Maros Megyei Múzeum kiállítótermében látható, a Kultúrpalota második emeletén. A méltán hírneves és rendkívül értékes képző- és iparművészeti kollekciót a XIX. században gyűjtötte a mecénás, arisztokrata Zichy család, gróf Zichy Jenő pedig halálakor Budapest városára hagyományozta. Ezen gyűjtemény egy részét állították ki Marosvásárhelyen.
A tárlatnyitóra a galéria szomszédságában, a Kultúrpalota kistermében került sor teljes telt házas közönség előtt, ahol elsőként Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója üdvözölte a megjelenteket, köszöntötte a meghívottakat és bemutatta a szervezőket, illetve azok képviselőit.
– Első alkalommal láthatjuk Marosvásárhelyen ezeket az európai műremekeket. Köszönöm a Maros Megyei Tanács segítségét, a vásárhelyi, budapesti és bukaresti kollégáknak, hogy segítettek megszervezni ezt a kiállítást, hatalmas munka volt az anyag szállításának megszervezése, a katalógusanyagok megszerkesztése és román nyelvre fordítása – e gigászi munkát hat hónap alatt sikerült elvégezni. A Zichy család a magángyűjteményéből a 19. században nagyon sokat adományozott a magyar államnak, a kollekció ezen részét tekinthetik meg. Köszönjük, hogy a budapesti Szépművészeti Múzeum másodszor is lehetővé tette egy itteni kiállítás megszervezését, hiszen a Zichy család mottója szerint a művészet nélküli ország olyan, mint a virág nélküli kert. A bukaresti Nemzeti Múzeum a harmadik partnerünk, a tárlat szeptemberben Bukarestben lesz látható, a télen tér vissza Magyarországra.
Péter Ferenc megyei tanácselnök hozzátette: – Megtisztelő számomra, hogy részt vehetek ezen a kiállítás-megnyitón. A Maros Megyei Tanács mindig partnere volt a múzeumnak és más megyei kulturális intézményeknek a filharmóniától a Maros Művészegyüttesig. Örvendek és gratulálok Soós Zoltánnak és csapatának, hogy sikerült az együttműködést megkötni, és elhozni ide ezt a nagyszerű kiállítást, amelyet egy olyan gyönyörű épületben mutathatunk be, mint a Kultúrpalota.
– Minden kiállítás rendelkezik egy olyan érzelmi töltettel, amely nemzeti érzelmeink felé mutat – mondta Magyarország csíkszeredai konzulátusának képviseletében dr. Flender Gyöngyi konzul. – Egy hosszú távú partnerség újabb sikeres lépése ez a több helyen is bemutatandó tárlat, amely főhajtás egy nagyszerű gyűjtő és donátor család előtt. Zichy Edmund gróf monarchiaszerte csodás gyűjteményt teremtett. Rendkívüli tisztánlátással közelített a művészekhez, a művészetek bőkezű támogatója és művelt mecénás volt, kiállításokat kezdeményezett, valamint jelentősen hozzájárult a köz javára megvalósuló képzőművészet támogatásához. Erdélyi felmenőit is szem előtt tartotta, a két erdélyi vasútvonal üzleti részével foglalkozott és publikált is a témáról. Fia, gróf Zichy Jenő számos kezdeményezésében apja nyomdokain haladt. A hatalmas gyűjteményt megnyitotta a közönség előtt, miután pesti palotáját új szárnnyal bővítette. Végrendeletében a teljes gyűjteményt Budapest városára hagyta. A XX. század viszontagságai ellenére a gyűjtemény megmaradt, és külön öröm, hogy egy részét ezúttal Marosvásárhelyen is megtekinthetjük.
Kósa András Lászlónak, a Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Intézet igazgatójának szavai szerint a tavaly a magyar szecesszió világhírű alkotójának, a XIX. század világ-sztár designerének, Róth Miksának a méltó megemlékezésére került sor a világ legszebb szecessziós épületében, a marosvásárhelyi Kultúrpalotában. De a Zichy család gyűjteménye is itthon van Marosvásárhelyen, a kollekció megtekintésekor fedezzük fel Zichy Jenő személyiségét is. Intézményeket alapított és támogatott, többször járt Ázsiában és utazásairól könyveket is írt, hatalmas összeggel segítette és részt vett az osztrák–magyar északi-sarki expedíció megszervezésében – ennek az expedíciónak köszönhető, hogy egy kis sziget a Ferenc József-föld nevet viseli –, valamint iskolát is épített. A műpártoló és műgyűjtő tevékenysége rendkívüli jelentőségű. A kollekció egy olyan mecénás, arisztokrata család gyűjteménye, amely feladatának tekintette a műpártolást és műgyűjtést. A Balassi Intézet mindig is partner lesz az ilyen jellegű kezdeményezésekben, és reményeink, terveink szerint a bukaresti Román Nemzeti Galériában ezek a kiállítás-sorozatok folytatódni fognak.
Gosztola Annamária és Cora Fodor művészettörténészek, a tárlat kurátorai a kiállítás szakmai részéről szóltak. Gosztola Annamária elárulta, hogy a Zichy család tagjai – a családról bővebben olvashatnak majd a kiállítás katalógusában – elkötelezett hívei voltak a tudománynak és művészeteknek. – A hatalmas gyűjtemény Jenő halála után ugyan megőrződött, de kívánsága ellenére nem maradt egyben, művészeti ágak szerint különböző részekre szakadt szét. A mostani kiállítás a gyűjtemény festészeti anyagából áll, bő három évszázadot fog át, és nem kevesebb, mint nyolc iskola munkáiból merít a flamandtól a németen keresztül a magyarig. Bibliai jeleneteket, portrékat, csataképeket, tájképeket, életképeket, csendéleteket egyaránt tartalmaz, és három szekcióra oszlik: az olasz emlékanyag remeke, a német, osztrák, cseh és magyar iskolákhoz tartozó művek, valamint a flamand és németalföldi alkotások – hallottuk az idei Múzeumok éjszakája első tárlatnyitóján.
K. NAGY BOTOND / Népújság (Marosvásárhely)

Ünnepi kínálat a X. Csíkszeredai Régizenei Nyári Egyetemen
– 2017. július 9–14. –
Idén július 9–14. között zajlik a csíkszeredai Régizene Fesztivál, melynek immár X. éve kísérője az egyetlen Romániában szervezett Régizenei Nyári Egyetem. Az ünnepi kiadásra készülve a szervezők összefoglalták az évtized tapasztalatait – erről tájékoztatunk, valamint áttekintjük a jubileumi kínálatot, melyből a leendő hallgatóknak június 12-éig, hétfő éjfélig lehet válogatni.
Háromszorosan is jubileumi hangulatban zajlik idén Csíkszeredában a Régizene Fesztivál, és a nemzetközi oktatói palettáról mesterkurzusokat immár tizedszerre ajánló Régizenei Nyári Egyetem: az 500 éves reformáció emlékéve mellett a 450 éve az itáliai Cremonában született Claudio Monteverdi, valamint a 250 éve Hamburgban elhunyt Georg Philipp Telemann zeneszerzők évfordulói. A Hargita Megyei Kulturális Központ szervezésében zajló régizenei képzés tizedik évfordulója ugyanakkor az eredmények kiértékelésére, mérlegkészítésre is alkalmat ad.
– A csíkszeredai Régizene Fesztiválnak néhány olyan jellemzője van, amelyek ezt a rendezvényt a romániai zenei élet élére teszik. Fontossági sorrendben véve, a leglényegesebb tényezője a fesztiválnak, hogy a Régizenei Nyári Egyetemmel „szövetkezik” – nyilatkozta a www.regizene.rofesztiválhonlapnak Şorban Elena Maria kolozsvári muzikológus, aki visszatérő oktatója, valamint tolmácsa is a csíkszeredai képzésnek. Romániában ugyanis egyértelműen hiánypótló ez a képzés: a felsőoktatásban ugyanis mindmáig nem létezik kimondottan régizenei szakirány, mely másutt Európában régóta bevett gyakorlat.
Tehetségek kibontakoztatására figyelnek
A tizedik kiadás beharangozójaként nemrégiben csíkszeredai sajtótájékoztatón foglalták össze a kurzus- és fesztiválszervezők a tapasztalataikat, ugyanakkor megvonták a tíz esztendő eredményeinek mérlegét is.
A Hargita Megyei Kulturális Központ, Hargita megye tanácsa és a Cultura Nostra Egyesület által szervezett Régizenei Nyári Egyetem indításának történetéről megtudtuk: 2008-ban, amikor átvette a Hargita Megyei Kulturális Központ vezetését Ferencz Angéla, a fesztiválnak nem volt művészeti vezetője, keresni kellett a korábban lemondott László Ferenc tisztjére egy méltó utódot. Így történt, hogy a Kulturális Központ Filip Ignác Csabát, a mester egykori tanítványát kérte fel a csíkszeredai Régizene Fesztivál művészeti vezetőjének. A választást csak megerősíti, hogy maga László Ferenc is őt bízta meg munkásságának folytatásával, a régizene ügyének felkarolásával. Lévén, hogy sok neves zenész megfordul évente Csíkszeredában a Régizene Fesztiválon, már évekkel korábban megérlelődött annak az igénye, hogy fontos volna mesterkurzusokat is tartani a fesztivál ideje alatt. Rövid, de intenzív tervezési idő alatt összeállt a kurzusok rendje, amelyet Filip Ignác korábbi európai mesterkurzusok tapasztalatai alapján a HMKK munkatársaival igazított a helyi viszonyokhoz, és nevet is kapott az új intézmény: Régizenei Nyári Egyetem.
Növekvő igények és kínálat
Az első képzéstől folyamatosan növekvő nyári egyetem statisztikai adatairól Ferencz Angéla elmondta: 250 diák vett részt a mesterkurzusokon, ám köztük visszatérő diákok is vannak, így az intézmény összesen 420 oklevelet adott ki számukra. Az összesítés szerint a résztvevők mintegy fele Hargita megyéből, a többiek Románia más szegleteiből és Magyarországról érkeztek.
„Ez egy több nyelven zajló nyári egyetem, mely magyarul, románul és adott esetben – előadótól függően – angolul, franciául, spanyolul zajlik – mutatott rá a kulturális központ menedzsere. Mint kiemelte, az évtized alatt számos együttműködést is jegyeztek, például azt az ösztöndíjas programot, amely Románia Kormánya Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalával közösen valósult meg, és amely keretében a Románia területén élő nemzeti kisebbségekhez tartozó diákok juthattak ösztöndíjas képzéshez a csíkszeredai mesterkurzusokon – és, mint remélik, az idei, elkövetkezőkben megjelenő kiíráson is sikerrel létrejön ez az együttműködés.
A diákok részéről egyre nagyobb az érdeklődés: míg az első évben közel harmincan, a legutóbbi nyári egyetemen már több mint hetvenen vettek részt. A kínálat is duplájára növekedett: míg 2008-ban hat, 2016-ra tizenkét mesterkurzust indítottak. Mivel minden mesterkurzuson főleg egyéni foglalkozások vannak, ezért korlátozott a résztvevők száma, és idéntől bevezették az eltérő költségvonzattal járó aktív és passzív hallgatói státust: a jelentkezők eldönthetik, csak megfigyelő résztvevők, vagy egyéni hangszeres gyakorlást is igényelnek.
„A tizedik nyári egyetemet szeretnénk méltóképpen megünnepelni: a fesztiválon is részt vesznek az egyetem diákjai, ez is egy bejáratott különlegesség, hogy egymással kapcsolatban áll a két rendezvény: a fesztivál koncertjei előtt is fellépnek a diákok, utcazenélni is szoktak, a kurzuszáró koncert pedig, amelyen bemutatkoznak a diákok és megmutatják, hogy mit tanultak, az is a fesztivál hivatalos programjának a része” – összegzett Ferencz Angéla.
A csíkszeredai Márton Áron Főgimnázium gyönyörű épülete tehát idén is várja a historikus régizenei tanulmányokat mesterszinten folytatni kívánó, 10 évet betöltött hallgatókat. E tanintézménnyel, valamint a csíkszeredai Nagy István Művészeti Középiskolával folytatott erős stratégiai partnerség pedig nagyon fontos, és nagyon erős biztonságot ad a nyári egyetem lebonyolításában mind a teremhasználat, mind a hangszerek biztosítása tekintetében – hangsúlyozta a menedzser.
A kezdeményezők a tehetségek kibontakoztatását tartják szem előtt, és a tanítványok szakmai pályáját is követik: számontartják, ki milyen külföldi ösztöndíj-lehetőséget kap a csíkszeredai képzéseknek köszönhetően, és hogyan sikerül régizenei projektekhez, együttesekhez csatlakozniuk – tette hozzá.
Ahol „Bach is másként szól”
A régizenét a XX. század elején „fedezték fel”; zenetörténeti érdekesség, hogy a történelem folyamán addig soha nem játszottak régizenét (kevés kivétellel), a korabeli közönség azért ment koncertre, hogy új művet halljon – emelte ki az idei képzés ismertetőjének bevezetőjeként dr. Filip Ignác Csaba.
Mint rámutatott, a két világháború között, majd a második világháború után kezdett ez a stílus divattá válni: elővették a korabeli hangszereket, kezdték „újraépíteni” a korabeli leírások alapján, és kiderült, hogy elég nagy a különbség eleve a között is, ahogyan a zenét akkoriban értették, illetve ma értjük.
A csíkszeredai fesztivál és a képzés is a korabeli igény elve mentén szerveződik – például a fesztivál törzsközönsége is évről évre megtapasztalja a rendezvény teljes időtartamában, hogy hogyan hangozhattak a historikus hangszerek hangosítás nélkül.
Filip Ignác kiemelte: Romániában a régizene-mozgalom Marosvásárhelyen, Brassóban, Kolozsváron és Bukarestben jelent meg először, Csíkszeredában pedig az 1970-es években a Kájoni, majd későbbi Barozda együttessel. A Mikó-várban már 1979-ben volt egy régizenekoncert, majd 1980-ban megtartották az első régizene-fesztivált is.
A művészeti vezető fölhívta a figyelmet arra, hogy Romániában nem szerepel a zenei középiskolák oktatási programjában a középkor és a reneszánsz zene előadása. S míg iskolák nyíltak Európa-szerte, ahol régizenét oktatnak – például a bázeli Schola Cantorumon kizárólag régizene-oktatás folyik –, Romániában mindmáig nemcsak hogy nincs különálló régizene-egyetem, de külön szakként sem lehet választani. Ezt tanúsította a jubileumi képzést beharangozó sajtótájékoztatón jelen levő Vizi Norbert XII. osztályos csíkszeredai zene szakos hallgató is, jelezve, hogy rendszeresen részt vesz a nyári egyetemen, ahol „Bach is teljesen másként szól”.
Ajánlat 2017-re: abszolút nóvum – népszerű különlegességek
A fiatal és pályakezdő zenészeknek idén is neves előadóművészek és tanárok tartanak mesterkurzusokat Csíkszeredában. A régi korok zenéjét és a korhű, historikus előadásmódot ismertető mesterkurzusok is részben a fesztivál 2017-es fő témájához, az 500 éves reformáció emlékévéhez illeszkedve az egyházi megújulással járó zenei hatásokkal is hivatottak foglalkozni.
Abszolút nóvum idén a mesterkurzusok sorában a tanárok és a diákok javaslatára meghirdetett kóruséneklés mesterkurzus. Vezetője Ványolós András énektanár és kórusvezető, aki a fesztivál visszatérő fellépője, ugyanakkor „a térség talán egyik legaktívabb és műfaji szempontból a legszínesebb kórusvezetőjének számít” – fogalmazta meg Fazakas Gabriella, aki a Hargita Megyei Kulturális Központ munkatársaként több éve programvezetője a régizenei egyetemnek és a fesztiválnak. „Talán ebben az évben a legidőszerűbb e kurzus bevezetése, ugyanis az egyházi megújulásnak az egyik alappillére volt a kóruséneklés, de azon belül is az anyanyelven való éneklés” – tette hozzá. A különböző egyéni kurzusok mellett a nyári egyetem valamennyi hallgatója részt vehet a reneszánsz együttes foglalkozáson (kezdő és haladó hangszeres vagy énekes), valamint közös reggeli tánckurzuson.
Választható képzések:
ÚJ! Kórus – Ványolós András (Csíkszereda)
INGYENES! Régizene előadására alkalmazott zenekritika-kurzus – Şorban Elena Maria (Kolozsvár)
Reneszánsz együttes mesterkurzus (főtárgy) – Csörsz Rumen István (Budapest)
Furulya és fuvola – Széplaki Zoltán (Budapest)
Barokk hegedű – Vitárius Piroska (Budapest)
Ének – Palócz Réka (Budapest)
Ének – Kiss Noémi (Budapest)
Csembaló – Fülöp Mária (Bázel)
Lant és gitár – Kónya István (Budapest)
Viola da gamba és violone – Csata István (Kolozsvár)
Ütőhangszerek a régizenében, ütőhangszeres kamarakurzus: zenei játékok, rögtönzés, szólamszerkesztés – Kasza Roland (Budapest)
Reneszánsz és barokk táncok (min. 6 résztvevővel indul) – Szabó Anikó (Kolozsvár)
A nyári egyetem mesterkurzusainak, oktatóinak bemutatása a fesztivál honlapjáról érhető el: www.regizene.ro
Szakmai előadások – közönségre nyitottan
A nyári egyetem alatt az oktatáson kívül idén is lesznek szakmai előadások. Míg Fodor Csaba magyarországi előadóművész Internetes források és digitális eszközök a régizene szolgálatában címmel tart előadást, Sam Chapman svájci lantművész az Alexander-technikát ismerteti meg a hallgatósággal. A romániai előadók közül a lamentációk műfaját Szabó András csíkszeredai zenetanár, a reformáció zenéjét Péter Éva kolozsvári egyetemi előadótanár ecseteli majd. A szakmai előadásokra nem szükséges előzetes bejelentkezés.
Jelentkezési határidő a Régizenei Nyári Egyetemre: 2017. június 12., hétfő, éjfél (24:00 UTC+2).
A képzés díját érintő részletek megtalálhatóak a www.regizene.ro honlapon. Kiegészítő információkért kérjük, írjanak a
nyariegyetem@regizene.ro e-mail-címre, vagy keressék a szervezőket az alábbi telefonszámokon: +40-266-372044 (vezetékes), +40-0746-244235 (mobil), illetve Csíkszeredában személyesen, a Temesvári sugárút 4. szám alatt.
A szervezők / Népújság (Marosvásárhely)

Felélénkítenék az erdélyi gazdaságot a magyar kormány támogatásával
Az erdélyi magyarság gazdasági felvirágoztatása a hosszú távú célja annak a magyar kormányzati programnak, amelynek „főpróbáját” a Maros-Mezőségen tartják. A térség gazdálkodói, vállalkozói számára hamarosan 4,5 millió forint áll rendelkezésre, a projektet pedig ezután egész Erdélyre kiterjesztik.
„Számba kell vennünk erőinket, szerveznünk kell a munkát, tudnunk kell a célt, amit el akarunk érni” – Kós Károly ezen gondolatait választotta mottójául a marosvásárhelyi Pro Economica Alapítvány, amelynek hétvégi székhelyavatóján ismertették a magyar kormány RMDSZ-támogatással megvalósuló erdélyi gazdaságélénkítő programját. Az alapítvány Marosvásárhely főterén, a Köpeczi-Teleki-házban rendezte be székhelyét
A nemzetpolitika stabil pillére
A magyar kormány gazdaságdiplomáciáért felelős államtitkára, Magyar Levente elmondta, a Vajdaság és Kárpátalja után a legnagyobb külhoni magyar közösség számára, Erdélyre is kiterjesztik a „sorsfordító jelentőségű” projektet. „Ezzel is igyekszünk az erdélyi magyarságot sújtó sérelmeket kiegyensúlyozni, és most van egy olyan nemzeti kormány Magyarországon, amely gazdaságilag képes is arra, hogy ezt végrehajtsa. Elkötelezettek vagyunk megtenni ezt a történelmi lépést, mert anyagi értelemben is felelősséget vállaltunk a külhoni magyarságért, jelenleg pedig a politikai akarat és képesség egybeesik, és helyi partnerre is leltünk. Gigantikus vállalkozás, mert Erdély nagyobb Magyarországnál, éppen ezért évtizedes távlatban tervezünk, ez a kiszámítható, átlátható, hatékony program stabil pillére lesz a nemzetpolitikának. Olyan anyagi fellendülést eredményez, amilyen még nem volt, célunk az erdélyi magyarságot érezhetően megerősíteni.Hatalmas léptékű fejlesztések lesznek, ezért ez jó lesz Romániának is – fogalmazott az államtitkár.
Romániának nincs félnivalója
A megnyitón az RMDSZ elnöke, Kelemen Hunor úgy fogalmazott, azt szeretnék elérni, hogy az anyagi jólét megteremtéséhez ne kelljen elvándorolni. Mi úgy tervezünk itthon, hogy döntéseinknek köszönhetően a magyar emberek – bárhol is éljenek Erdélyben – érezzék a gazdasági programok nyújtotta gondoskodás hatását. Vannak identitásunkból fakadó gondjaink, amelyek orvoslása mellett olyan befektetéseket kell elindítanunk, támogatnunk, olyan erőfeszítéseket kell tennünk, amelyek közösségünk jólétét teremtik meg. A ma (pénteken, szerk. megj.) induló gazdaságfejlesztési program, amelyet Magyarország Kormánya támogat, ilyen. Az igények régiónként különböznek, ezért a pénzforrások hatékony felhasználására törekszünk.Abban is bízom, hogy az új gazdaságfejlesztési programunkat nyitottsággal fogadja a román fél is, hiszen amennyiben a főpróba, azaz a Maros-mezőségi Gazdaságfejlesztési Program sikeres lesz, és képesek leszünk eredményeket felmutatni, továbblépünk Székelyföld, Közép- és Dél-Erdély, de Partium fele is” – mondta a szövetségi elnök. A Maros megyei tanács elnöke, Péter Ferenc megköszönte és külön megtiszteltetésnek vette a lehetőséget, hogy a Maros-Mezőségen indulhat a program, a szórványvidék ugyanis specifikus odafigyelést igényel.
A Maros-mezőségi Gazdaságfejlesztési Program megvalósítását a marosvásárhelyi Pro Economica Alapítvány végzi, amelynek a hétvégén avatták fel a Köpeczi-Teleki házban található székhelyét. „Egyéves munkafolyamat után ez mérföldkő és komoly bátorságpróba számunkra, hiszen Erdély gazdasági felvirágoztatása a program célja” – mondta az alapítvány ügyvezető igazgatója, Kozma Mónika.
Akár 100 milliárd forint
A Maros-mezőségi kisgazdálkodók, magánszemélyek, kisvállalkozók nyílt pályázati rendszerben 4,5 millió forint értékben pályázhatnak eszközbeszerzésre, fejlesztésre, a földbirtokviszony rendezésére 15 százalékos önrész biztosítása mellett a június 15-től egy hónapon keresztül a gazdaságélénkítő programban, majd kiértékelik az eredményeket. A cél az, hogy minden jó pályázatot támogassunk Erdély-szerte, mindenki számára nyújtsunk kézzelfogható támogatást, minél több embert érjünk el. A mintaprogramra összesen egymilliárd forint (mintegy 3,2 millió euró) van erre jóváhagyva, de szerintem már idén is lesz többletigény, s addig fogjuk emelni a keretet, amíg minden jó pályázót támogatni tudunk. Ha azt vesszük figyelembe, hogy a jóval kisebb Vajdaságban 50 milliárd forintot osztottunk szét, akkor Erdélyben elérhetjük a 100 milliárd forintot (mintegy 324 millió euró – szerk.megj.)” – ismertette Magyar Levente. A gazdaságfejlesztő program részletei hamarosan elérhetők a www.proeconomicaalapitvany.ro honlapon.
Gáspár Botond / Székelyhon.ro

Megbeszélésen vesz részt Marosvásárhelyen Vatikán romániai nagykövete a katolikus gimnázium ügyében
A Keresztelő Szent János plébánia épületébe hívja munkamegbeszélésre a Római Katolikus Státus Alapítvány és a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Gimnázium szülői bizottsága az iskola ügyében érintett intézmények képviselőit – számol be a Vasárnap hetilap online kiadása, a romkat.ro.
Mint írják, a megbeszélésre meghívót kapott Lucian Goga, Maros megye prefektusa, Nagy Zsigmond alprefektus, Péter Ferenc, Maros Megye Tanácsának elnöke, Dorin Florea, Marosvásárhely polgármestere, valamint Horaţiu Lobonţ a marosvásárhelyi városháza iskolákért felelős aligazgatója, Ioan Macarie, Maros megye főtanfelügyelője és Illés Ildikó főtanfelügyelő-helyettes, valamint a marosvásárhelyi önkormányzat pártfrakcióinak képviselői.
A meghívóban szerepel, hogy a találkozón részt vesz Miguel Maury Buendía érsek, a Szentszék romániai apostoli nunciusa. A szülőkkel való május eleji megbeszélésén az apostoli nuncius azon túl, hogy ígéretet tett arra, hogy közbenjár az ügyben, kilátásba helyezte azt is, hogy amennyiben nem oldódik meg a helyzet, Marosvásárhelyre is elmegy találkozni az illetékes intézmények képviselőivel. Ez történik meg a szülők kérésére, május 31-én – nyilatkozta a Vasárnap megkeresésére Holló László, a Státus alapítvány igazgatótanácsának elnöke.
Ez egy újabb erős jelzés arra vonatkozóan, hogy a nuncius úr az iskola ügyét – amint azt korábban már ismételten kifejezésre juttatta – a Vatikán képviselőjeként figyelemmel kíséri, sőt, most már ezzel a gesztussal arról is tanúságot tesz, hogy azt katolikus ügyként sajátjának tekinti – fejtette ki a Vasárnapnak Holló. Székelyhon.ro

Diaszpóra
A magyar többségű településeken élők mintha nem vennének tudomást arról, hogy miként, milyen körülmények között élnek, milyen áldozatok révén élhetik meg magyarságukat a számbeli kisebbségben élő nemzettársaik. Elképzelhetetlen számukra, hogy a magyar nyelv mint kommunikációs eszköz a közterekről a templom és az iskola falai közé szorul vissza, egyre kevesebb az a hivatal, bolt, vendéglátóhely – a nyelvhasználat megannyi tere –, ahol magyar nyelven tudna érvényesülni, ügyeit intézni, bevásárolni vagy enni-innivalót kérni. S nem feltétlenül amiatt, mert a román többség elutasító vagy rosszindulatú volna, hanem mert számbeli kisebbségéből fakadóan egyre kevesebb hivatalnokot, bolti eladót, vendéglátó-egységbeli alkalmazottat tud kitermelni magából a közösség. Pedig ilyen közösségek tőlünk karnyújtásnyi távolságra is élnek, nem kell értük a nagyvárosi szórványokba – Brassóba, Kolozsvárra, Temesvárra – vagy a mezőségi falvakba menni. Tanulságos beszélgetésen vehettem részt a hét végén Maroshévízen: helyi értelmiségiek – köztük a római katolikus és a református lelkész, valamint a magyar iskola igazgatója – hazai és magyarországi politikai döntéshozókat, szórványügyekben jártas, elkötelezett és egyházukban a témában illetékes tisztségeket betöltő lelkészeket, jó tapasztalatokról beszámoló pedagógusokat ültettek egy asztalhoz, hogy ki-ki elmondja véleményét a kérdésben és vázolja a megoldásokra vonatkozó elképzeléseit. Az elhangzott számokból az derült ki, hogy a Székelyföldre jellemző elvándorlási hullám – ami elsősorban a fiatalok körében dívik – rátevődik a gazdasági szempontból peremvidéknek számító térségre jellemző kilátástalanságra, kiúttalanság-érzetre, s együttes hatásként a közösség gyors fogyását eredményezte. Röpke tíz év alatt a hévízi magyar közösség egyharmadával csökkent – 3000 főről 2000-re –, s bár a helyi román közösséget is sújtotta a fogyatkozás, a magyarok elvándorlásának mértéke nagyobb volt, így a magyar közösség számaránya is a város lakosságának egynegyedéről egyötödrészére apadt. Még egy kicsi, s már a nyelvi jogokat szavatoló 20 százalékos küszöb alá kerül a magyarság számaránya. Nem veszünk erről tudomást, minthogy arról sem, hogy a Székelyföld városaiban is rohamosan csökken számarányunk. Pedig csak figyelni kellene egy kicsit arra is, hogy mi történik körülöttünk, a szomszédunkban – ha már nem vagyunk hajlandóak szemünket a szórványvidékekre, azok gondjaira, küzdelmeire vetni, ha már nem veszünk tudomást arról, hogy miként változott meg a délvidéki, felvidéki, korábban magyar többségű települések etnikai összetétele. Pedig észre kellene vennünk és tudatunkba vésnünk, hogy ami Marosvásárhelyen, Maros megye mezőségi részén történt, történik, hamarosan nálunk is bekövetkezik. Nem egy településen már eltemették az utolsó magyart, nincs már kinek szóljon az évszázados templom harangja, üresen tátong a visszaszolgáltatott iskolaépület. Tehát ne hagyjon hidegen senkit a szórványtelepülések kiürülése, ugyanis ezek a települések mintegy lakmuszként mutatják, mi vár önelégültségbe, érdektelenségbe és a magyarországi kereskedelmi adók sorozatainak álomvilágába merült közösségeinkre. De egyelőre azt tapasztalni, hogy a magyar többségű településeken élők mintha nem vennének tudomást arról, hogy miként, milyen körülmények között élnek, milyen áldozatok révén élhetik meg magyarságukat a számbeli kisebbségben élő nemzettársaik.
Sarány István / Hargita Népe (Csíkszereda)

Mondom a magamét, mert mondhatom
Születésnapi beszélgetés a 70 éves Sebestyén Spielmann Mihály történésszel, íróval, ny. könyvtárossal
– A múlttal kezdeném, a gyökerekkel…
– Apám Spielmann József volt, orvos, ma lenne 100 éves (május 9-én készült az interjú – a szerk.). Egy mezőségi kis faluban született, Mezővelkéren, Rücs mellett. Ma, tudomásom szerint, egyetlen magyar sem él már abban a faluban. Nagyapám ott volt földbérlő az Ugron családnál. Ők Mezőméhesről származtak, ahol dédnagyapám szintén földbérlő volt ugyanannál az Ugron famíliánál. 1922-ben, a román földreform eredményeként, édesapám családja beköltözött Marosvásárhelyre. Innen deportálták őket 1944. május 3-án. Senki sem tért vissza nagyszüleim családjából. Anyám családja Parajdon élt, őket is deportálták. Szüleim 1945-ban házasodtak össze, övék volt az első zsidó esküvő a holokauszt után Vásárhelyen. Apám 1940-ben végezte a kolozsvári orvosi egyetemet, de ’45-ig gyakorlatilag munkanélküli volt. Hazatérte után Dóczy Pál professzor vette maga mellé a Marosvásárhelyi Orvosi Egyetem belgyógyászati klinikájára. Innen került át az Ideológiai Tanszékre, ahonnan ’53-ban kispolgári származása miatt kirúgták, és oda tették, ahová egész életében kívánkozott: az orvostörténeti katedrára. Itt dolgozott 1981-es nyugdíjazásáig. Az erdélyi magyar orvosi múlt érdekelte, a marosvásárhelyi orvoslás kezdetei, Mátyus István és körének a tevékenysége. De foglalkozott Semmelweis Ignác orvosi tevékenységével, a fertőző betegségek elleni küzdelemmel, közegészségtannal és szociológiával is. Éveken keresztül ő búcsúztatta a végzős orvostanhallgatókat. Anyám ’40-ben Kolozsváron végezte a tanítóképzőt, ’48-ig a vásárhelyi zsidó iskolában tanított. Közben tanítványaival együtt deportálták, de csak ő tért vissza, tanítványai nem. Egy Prága felé haladó gyalogos menetből szökött meg ’45 tavaszán, visszament a lipcsei lágerbe, ott szabadították fel az amerikaiak. ’48-tól magyar-történelem szakos tanárként a leánylíceumban tanított, miközben levelező tagozaton tanárképesítést szerzett a Bolyai Egyetemen.
– Milyen volt a gyermekkora?
– Az Albina téren laktunk. Egy szűk udvarra emlékszem, ahol kevés volt a mozgásterünk. Aztán ’53-ban felköltöztünk az orvosi egyetem melletti szolgálati lakásba. Felhőtlen, derűs gyermekkorom volt a város végén.
– 1965-ben került a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem történelem szakára, 1970-ben pedig a bukaresti televízióhoz.
– Utolsó évesek voltunk, ’70-ben, amikor embereket kerestek a bukaresti televízió magyar adásához. Gáll Ernő, a Korunk főszerkesztője Rostás Zolit és engem javasolt. Jó volt ott, megismerkedtünk egy csomó emberrel, mindenki mindent csinált, mi a „szakmaiságot” képviseltük. Sokat lehetett tanulni Bartha Józseftől, Fischer Istvántól, Öllerer Józseftől. Együtt kezdtem a televíziózást Máthé Évával és Vári Attilával, ott dolgozott Birta József, Kabai Annamária, Aradics József, Tomcsányi Mária, Bisztricsányi Klára. Aki mindannyiunkat összefogott, az Bodor Pál főszerkesztő volt. Majtényi Erik nagy szalont működtetett, nagyszerű anekdotái és történetei voltak. Jóban voltam Szász Jancsival, Földes Lászlóval, Dankanits Ádámmal és Domokos Gézával. Bejártam A Héthez, a Petőfi Házba. 1972-ben Tonk Sándor a Teleki Tékából átment az Akadémiához, és engem hazahívtak. Azon év február elsején beléptem a Tékába, és onnan mentem nyugdíjba 2011. augusztus elsején. 40 évet töltöttem ott. A kéziratok és az okmányok feldolgozásánál kezdtem – így visszazökkentem a történelmi világba.
– Mivel foglalkozott könyvtárosi évei során?
– Régi könyvek feldolgozásával, katalógusok készítésével. Megjelent a XV. századi könyveink katalógusa, s most fejezték be kollégáim a XVIII. századit, ami 4-5000 tételt foglal magában. Óriási munka van benne! Ezenkívül több tanulmánykötetet adtunk ki, s részt vettünk ülésszakokon is. Kéréseket teljesítettünk, idegenvezetőt játszottunk, télen havat lapátoltunk, könyvet, folyóiratot cipeltünk ki és vissza tonnaszám. Végeztük a munkánkat, nem törődtünk a hatalommal. Igazi akadályokat senki sem gördített elénk. Az intézmény híre-neve kötelezett, még védett is. Ugyanakkor kellett a propagandamunka is, hogy ismerjék a könyvtárat, becsüljék, tudjanak róla. Leveleket váltottunk; nekem az angol nyelvű levelezés volt a feladatom, mindenki ismert egy-két világnyelvet. Fontos volt, hogy ennek a soknyelvű könyvtárnak a könyveit ki tudjuk aknázni, és információt szerezhessünk, adhassunk értékeinkről és -ből.
– Ha már itt tartunk, hány nyelvet ismer?
– A magyaron és a románon kívül a legjobban ismert nyelv az angol, utána a francia és a latin. Olvasásszinten a német, és ha nagyon muszáj, az olasznak is nekidurálom magamat.
– Jiddisül nem beszél?
– Már a szüleim sem beszéltek. A dédszüleim egymás közt jiddisül beszéltek, de magyar iskolába jártak. A nagyszüleim nemzedéke teljes egészében magyar iskolába járt, mert ők az Osztrák–Magyar Monarchiában szocializálódtak, városi környezetben éltek vagy ahhoz közel. A parajdi nagyapám az Országos Magyar Párt parajdi részlegének volt a tagja, asszimilált magyar zsidó, magyar könyvtárral, amit a csendőr csak úgy írt be, amikor nagyapámékat behozták a gettóba Vásárhelyre és vagyonzárlatot rendeltek el, hogy „valami könyvek”. Szinte látom, mérgesen nyálazta meg a tintaceruzáját. Sebestyén Áron nagyapám a magyar úri kaszinóba járt, s úgy viselkedett, úgy kártyázott, mint egy magyar úr – úgy is kártyázta el a vagyonát. Spielmann nagyapámnak olvastam a leveleit, az első szót vagy a címzést még héber betűkkel jiddisül írta, de már ő sem beszélt. Amikor a barátaim, a velem egykorúak kimentek Izraelbe, akkor mindenki alapszintről kezdte az újhéber tanulását. Meg kellett tanulni írni-olvasni.
– Térjünk át az irodalomra.
– Nagyon későn indultam, kortársaim már első kötetüket adták ki. Sosem készültem írói pályára. Kolozsvári egyetemista voltam, amikor az Echinoxban közöltem Sebestyén Mihály néven. Ez volt édesanyám leánykori neve, s azért vettem fel, hogy ne legyen az apámé, akiről azt mondták volna: biztos ő segítette be az irodalomba… A Gaál Gábor-körben Láng Gusztávtól tanultam rengeteget. Ezen a körön ismertem meg Király Lacit, Kenéz Ferit, gyakorlatilag a második Forrás-nemzedéket. Folyamatosan publikálni 1970-ben kezdtem, amikor a televízióhoz kerültem. A Hét főszerkesztője, Huszár Sándor megkért, hogy francia és angol lapokból szemlézzünk tudományos híreket, meg mindenféle szenzációt. Ez nagyon jó iskola volt, mert megtanultunk tömören fogalmazni, megtanultuk a közírást. A tévénél Bodor Pál tanított erre. Amikor hazakerültem, az Igaz Szó felkért, hogy frissen megjelent történelmi és irodalmi kiadványokat szemlézzek. Ezek mind jó ujjgyakorlatok voltak.
– Mikor jelent meg első kötete?
– 1981-ben a Kriterionnál, Bethlen Gábor levelei címmel. A Tékában találtam egy 1626-ból való, a székelykeresztúri Unitárius Gimnázium levéltárából származó, aláíratlan levélrészletet, amelyről sejteni kezdtem, hogy Bethlen Gábor kancelláriáján született. Elkezdtem nyomozni, végül feltevésem valósnak bizonyult. Akkor épp jó hátszelet kaptam: Bethlen Gábor születésének 400. évfordulóját az RKP itthon engedélyezte. A Kriterion jelentette meg. Salamon Anikó és Kiss András volt a szerkesztő, a szaklektor.
– Milyen emlékei vannak még könyvtárosi éveiből?
– Egy összejövetelen megismerkedtem egy Rothmann Liviu nevű fickóval, aki azt mondta, hogy a Bukaresti Nemzeti Könyvtárban dolgozik, de készül kivándorolni Izraelbe, s hagyna rám egy feladatot. Megmutatott egy könyvet, ami a romániai zsidók történeti okmánygyűjteménye II. kötetének készült. Mondta, hogy a középkorral kellene folytatnom. Néhány emberrel nekiálltunk és megcsináltuk. Román nyelven két kötetben jelent meg, ’84-ben és ’89-ben. Akkor ismerkedtem meg a főrabbival, Moses Rosennel, akinél ravaszabb politikussal aligha találkoztam életem során…
– Miért mondja ezt?
– Egyszer azt kérdeztem tőle: Excellenciás uram – mert így kommunikáltunk –, mit csináljak azokkal a dokumentumokkal, amelyekben a zsidók nem éppen a legpozitívabb színben tűnnek fel? Kérdően tekintett rám. Mondom, hogy Iorgának vannak olyan okmányközlései, amelyekben a zsidók váltót hamisítottak. Azt mondta: maga ne törődjön ezzel, fiatalember! Azt úgy kell beállítani, hogy a zsidók már akkor olyan jól tudtak írni, hogy váltót is hamisíthattak…
– Több évig tanított egyetemen és főiskolán...
– 1990 után többen felkértek, hogy tanítsak náluk. A Babeş–Bolyai egyetemen könyv- és írástörténetet, a színművészeti akadémián művelődéstörténetet, a Sapientián hasonló tantárgyat, az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen pedig apám örökében még orvostörténelmet is oktattam. Közben meséltem, valami mást adtam, mint a szokott lexikális tudásanyag. A jövendő értelmiségi munkához adtam módszertani bölcsességet. A visszajelzések szerint nem volt teljességgel haszontalan…
– Kitől örökölte csodálatos humorérzékét?
– Apámtól és anyámtól. Mesélő emberek voltak, és számos történetük volt, amelyek csattanóra végződtek. Nem utolsósorban, ha akarja, etnikai vonás is. Azt mondják: az olyan kisebbségek számára, amelyek mögött nem áll erő, ott van a humor. A verbális erőszak a hatalommal szembeni ellenállást bizonyítja.
– Mennyire kell a humor a hétköznapi életben?
– Nagyon! Fegyver, túlélési lehetőség, életkedvcsináló és a szociális kapcsolatokhoz elengedhetetlen segédeszköz. Fontos az írásban, a közírásban, túl komor a közélet. A humor velejárója az emberi nemnek, ugyanis az ember az egyedüli lény a földön, amely tud nevetni. Egy jó poén nagyon sokat lendít az élet minőségén.
– Könyveit tekintve, az utolsó években a helytörténeti munkák vannak túlsúlyban.
– 2007 óta intenzíven foglalkozom helytörténettel. Szeretném rendezni azt az eseménytömeget, ami az idők kezdetétől 1989-ig történt Vásárhelyen. A nyomtatásban megjelent adatokat gyűjtögetem, rostálom, méregetem, ezeket kellene időrendbe szedni, beosztani és az olvasók asztalára tenni. Ez egyfajta kronológiai segédkönyv lenne, ami csomó embernek megkönnyítené a munkáját. Gondolok a művészettörténészekre, helytörténészekre, építésztörténészekre, életmódkutatókra, művészekre. Fontos, hogy az ember mindent tudjon a szülővárosáról. És azért ’89-ig, mert akkor véget ért a 20. század. Tehát egy rövidített 20. századról van szó.
– Hogy értsem?
– Mert sűrítve megtörténik benne minden, ami megtörténhet, a két világháborún kívül el a szocializmus bukásáig. 1989. december 31-én beköszöntött egy más rendszer. Politikailag és kulturálisan is egy új világ kezdődött, az emberek elkezdtek másként gondolkodni, másképp beszélni. Egymásról is beszélhetünk félelmek nélkül, mert megszűnt, ha úgy tetszik, öt évszázad félelme. Jártatom a pörös számat, mert jártathatom, mondom a magamét, mert mondhatom, hathatok másokra, mert hatni tudok, ötleteket adhatok és kaphatok, szabadon informálódhatok, utazhatok, kinyílt előttem a világ. És a XXI. században a történések még csak most kezdődtek el. Ami ’89-ig történt, arról többé-kevésbé tudjuk, hogy milyen kifutása van. Kell a perspektíva, amiben az ember az eseményeket szemléli.
– Ezt hogyan értelmezi Marosvásárhely esetében?
– Vásárhelynek nincs várostörténete. Egy modern várostörténete van, amit Pál-Antal Sándor írt, de az 1848 előtt megáll. Utána annyi a történés, hogy PAS is azon gondolkodik, hogy 1918-ig vinné a kötetet, mert akkor is volt egy jelentős paradigmaváltás. Akkor kezdett el többségi létünk sorvadni, s ez a sorvadás a mai napig tart. De ezt meg kell írni! Az én Időtáram ebben segít(het), mert megadja az összes mérföldkövet. A várostörténet nemcsak a nagy eseményeket jegyzi, hanem a kicsiket is. 1903-ban pl. a Singer varrógép képviselője lejön Marosvásárhelyre, s az összes boltot ellenőrzi, nem árulnak-e hamis portékát boltjukban. Az apróságok is érdekelnek, a köztisztaságtól a köztudatig. Kész van hat kötet, meg is jelentek, most állítjuk össze segítőtársammal, Diamantstein Györggyel a hetediket. Eddig összesen több mint 6000 oldalról van szó.
– Mi van a fiókban, mit szeretne megjelentetni?
– Makkai Sándornak a Bethlen Gábor lelki arca c. kötetét, amely 1929-ben jelent meg az Erdélyi Szépmíves Céh gondozásában, és azóta sem. Erre be is adtam a pályázatot, remélem, támogatják. Egy emlékirat, amit Berzenczey László, a szabadságharc kormánybiztosa hagyott az utókorra, ennek első része 1867-ben jelent meg Vásárhelyen. Bözödi György kutatta fel az eredeti változatot, ott maradt a Kriterionnál, sohasem adták ki. Van még egy fordításom, 600 oldalról van szó, amit Sorin Mitu kolozsvári történész írt: Transilvania mea. És közben felfedeztünk egy kis könyvecskét, amit egy unitárius lelkész írt az 1843-44-es bukaresti és óromániai utazásáról. Ebben a bukaresti és a havasalföldi magyarok sorsáról ír.
– A sok elfoglaltság mellett marad még idő a napi sajtóra is. Gondolok elsősorban a Csütörtöki kimenőre, amit szeretnek, várnak az olvasók.
– 2001-ben Makkai János főszerkesztő és Nagy Miklós Kund kért fel, hogy töltsek meg egy állandó rovatot. Én akkor a csütörtöki napot választottam, mondván, hogy volt nekünk egy idős házvezető nénink, aki 1929-től ’82-ig szolgált nálunk. Ágnes nevelte apámat, engem és az öcsémet is. Ő mondta, hogy Vásárhelyen kétféle cselédlány van: a szerdai cselédlányok és a csütörtöki kimenőben a „nájlonmarik”. Emezek nem szeretnék, ha cselédlánynak néznék, s ezért nem a szerdai kimenőnapot kérik a naccságától, hanem a csütörtökit. És nem a cselédoldalon sétálnak, hanem a másikon. A cselédoldal a főtérnek az Apolló előtti része, ők a másik oldalon sétáltak, a rendőrség oldalán. Ebből kifolyólag úgy gondoltam, hogy az enyém legyen a csütörtöki kimenő… Így született meg és így él tizenhetedik éve, sosem maradt ki; nemrég New Yorkból küldtem át a heti penzumot, ott voltam a feleségemmel.
– Egy fölöttébb aktuális téma: a migránsok érkezése és befogadása. Hogyan látja ezt történészként, európai magyarként?
– Az európai népek nagy többsége, akár a germánokat veszem, akár a latinokat, így vagy úgy egyszer bevándorolt erre a földrészre. Az más kérdés, hogy 1000 év alatt kialakítottak egy összefüggő, működő kultúrát. Most jön egy olyan társaság, amelyik minden formában különbözik tőlunk. Az nem baj, hogy különbözik, az jó dolog, az a baj, hogy ezek az emberek nem hajlandók, nem is akarnak hallani arról, hogy megváltozzanak, illetve valamit is elfogadjanak abból, ami számunkra fontos. Márpedig nemkívánatos az ellenség ittléte. Ezek az emberek Kelet felé imádkoznak, de Nyugatra vágynak, ma még ellenségesen viszonyulnak hozzánk, látjuk: hosszú ideje asszimilált hitemberek, akik nem találják meg a helyüket, egyszerre és hirtelen felfedezik gyökereiket, a nem európai gyökereiket, és egyetlen ideológia nevében hajlandók-képesek gyilkolni és öngyilkosok lenni. Ez a fajta magatartás nem Európára vall! A migránsok csak akkor számíthatnak az európaiak jóindulatára, ha hajlandók a minimális befogadásra, arra, hogy elfogadjanak bennünket úgy, ahogy vagyunk. Én nem azt mondom, hogy mi vagyunk a létező világok legjobbika, de valószínű, ez a fajta demokrácia, amit kitaláltunk magunknak, európaiaknak, ez még mindig a legjobban működő modell. Az összes többi modell előbb vagy utóbb felrobban. Itt ez a modell működik! Én romániai magyarként azt mondom, hogy nekünk az jó, hogyha itt demokrácia van, s abban bízom, hogy hamarabb fogunk megegyezni a románokkal, mint teszem azt, a migránsokkal.
– Díjak, elismerések...
– Kaptam egy Mikes Kelemen-díjat a hollandiai Mikes-körtől, kitüntetett a megyei tanács, EMKE-díjat kaptam, három Látó-nívódíjat, és havonta kapom a… vízdíjat.
– Most beszéltünk a humorról… Kedves Sebestyén-Spielman Mihály, Isten éltesse sokáig! Mit kérne a jó tündértől, ha találkozna vele Marosvásárhely utcáin?
– Elsősorban azt kérném a jó tündértől, hogy hosszabbítsa meg az életemet addig, ameddig a feladatomat be és el tudom végezni. És ehhez adjon annyi szellemi frissességet, mint ami akkor volt, amikor 40 éves voltam. S nem utolsósorban azt kívánnám: ne lássam szenvedni szeretteimet, ne okozzak nekik szomorúságot. Lássam a kis unokáimat az érettségi előtt elballagni. Idehaza. Nem az Antillákon.
– Úgy legyen!
Székely Ferenc / Népújság (Marosvásárhely)

Laczó Júlia „A színház jó házasság, a kés, vágódeszka őrült szerelem”
A Kolozsvári Állami Magyar Színház pénteki esti A mélyben című előadását követően a teátrum emeleti előcsarnokában az egyik legcsaládiasabb Livingroom zajlott: Laczó Júlia színésznőt férje, Orbán Attila és volt egyetemi csoporttársa, jelenlegi kollégája, Dimény Áron faggatta. Az est családias hangulatához hozzájárult, hogy a beszélgetésbe a színművésznő fia, Iván is bekapcsolódott. A rendezvény alatt fény derült arra, hogy a művésznő egy szerep miatt vágatta le a haját, így régi álma valósulhatott meg, illetve arra is, hogy terhessége alatt nem édességet, hanem sorozatot kívánt. Az est egyik legfontosabb, így legelsőként feltett kérdése az volt: ki szolgáltatja a szokásos, beszélgetés-végi vacsorát a Livingroomon, ha Laczó Júlia a meghívott. Mint köztudott, általában ő szokott lenni a beszélgetőestek „főszakácsa”.
Laczó Júlia, a 19. Livingroom meghívottja, és egyben az eddigi rendezvények „főszakácsa” viccesen megjegyezte: erre az estére legalább Gordon Ramsey-t vagy Jamie Olivert kellett volna meghívni, ha nem ez történt, akkor vagy kamillateát kap, vagy a Via étterem személyzete lepi meg. A színművésznő nem tévedett: a számára sokat jelentő Via étterem munkatársai készítették az est résztvevőinek a vacsorát.
– A ma esti menü összeállításakor figyelembe vettük Juli kedvenceit. Azt az ételt készítettük el, aminek a receptjét Juli először kérte el tőlünk. A desszert pedig épp ennek a fordítottja: az volt az első recept, amit mi kértünk el tőle, és ami idén nyáron fel fog kerülni az étlapunkra. Így lett a ma esti menü: palócleves és mojito mousse – árulta el az étterem munkatársa.
Amint a beszélgetés elején kiderült, Laczó Júlia színészgyerekként hamar eldöntötte, hogy nem akar szülei nyomdokaiba lépni, nem vonzotta a színészvilág, ám a jog annál inkább, ügyvéd szeretett volna lenni. Az érettségi előtt aztán megtanult egy Eminescu-verset, amely lenyűgözte, akkor érezte először, hogy ezt meg akarja osztani a világgal. A verset legelőször szüleinek adta elő, majd közölte: színész lesz belőle is.
– Édesapám erre azt mondta: legyél fiam inkább kritikus – mondta a színésznő. Persze, mint hozzáfűzte: a szülei azt mondták, ha ezt a pályát akarja választani, ők nem állnak az útjába, támogatják elhatározásában, ugyanakkor azt is pontosan tudták, hogy a lányuk tudatában van annak, milyen nehézségekkel jár ez a szakma.
Érettségi után nem vették fel a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemre, így egy évig Szatmárnémetiben volt segédszínész. A következő évben újra próbálkozott Marosvásárhelyen, szintén sikertelenül, majd elkezdett Kolozsváron felkészítőkre járni. Laczó Júlia elmondta: Szatmárnémetiben jó csapat volt, rengeteget tanult, viszont a kolozsvári felkészítők, a bemelegítő és levezető feladatok, a koncentrációs gyakorlatok számára addig ismeretlen szabadságot nyújtottak.
Végül sikerült a felvételi, és bekerült a kolozsvári főiskolára, ahol többek között az est kérdezői, Dimény Áron és Orbán Attila voltak a csoporttársai. Ami a házasságukat illeti, kiderült, hogy Laczó Juli utálta Attilát, pökhendi volt, idősebb, és mindenkinél okosabb. Mire Orbán Attila bevallotta, nem személy szerint Julival volt problémája, ő az egész csoportot utálta. Juli ellenszenvét látva egyik tanáruk „párosította össze” őket egy egyetemi feladathoz, konkrétan addig kellett gyakoroljanak egy jelenetet, amíg Juli szembe nem nevet társával. A közös gyakorlást végül sörözés követte, majd a titkos kézfogásokból házasság lett.
Nászajándékba kaptak egy lakást Tenkeszéplakon, amely településhez gyerekkori emlékek is kötik. Laczó Júlia a beszélgetés elején elárulta, nem lokálpatrióta, inkább a települések különböző helyszíneihez kötődik, nem tud ragaszkodni egy helyhez, ott szeret lenni, ahol fellélegezhet. Szüleivel rengeteget kirándult a Fekete-Körösnél, sátorban laktak, úsztak, horgásztak. Ezt a hagyományt folytatva Juli családjával évente egy hónapot tölt a Fekete-tenger partján.
Az egyetem befejezése után, 1997-ben csatlakozott a kolozsvári társulathoz, ám rövid idő múlva, 2000-ben Nagyváradra költözött férjével.
– Szerettünk volna változtatni valamit az akkori váradi színházi életen, meg szerettük volna váltani a világot és a színházat. Persze nem sikerült, három év után nem hosszabbították meg a szerződésünket. Parászka Miklós felajánlotta, hogy menjünk el Csíkszeredába. Akkoriban volt egy kicsi Seat Ibizánk, abba bepakoltunk: kislábos, nagylábos, kutya, minden. Mikor becsuktuk a kocsiajtót, szólt a telefon, hívott Tompa Gábor, hogy szálljunk ki Kolozsváron, és itt pakoljunk le – mesélte a színésznő.
Végül egy évadot töltöttek Csíkszeredában a Csíki Játékszín társulat tagjaiként, visszafelé jövet pedig Kolozsváron pakoltak ki.
„Szakmailag a legjobb periódusodat éled” – jegyezte meg Dimény Áron, aki szerint tapintható a változás, ez annak is köszönhető, hogy Juli megtalálta második, életre szóló szerelmét. A Via étteremmel az első Színház Világnapi vacsorán találkozott, akkor változott meg az élete, vallotta be a meghívott. Ott járt szakácsiskolába, az étterem munkatársai segítették, rengeteget tanult és mindig meg tudott újulni. Előd, a Via munkatársa szerint: „Juli a konyhában olyan, mint egy brazil focista, aki a grundon tanult meg focizni, mozdulataiban látszik az élet.” Laczó Júlia pedig bevallotta: a színház számára olyan, mint egy jó házasság, de a kés és vágódeszka, mint az őrült szerelem.
Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár)

Biró Zsolt írásban kérdezte a tanügyminisztert: Mit tesz a diszkrimináció megszüntetése érdekében?
Biró Zsolt képviselő, a képviselőház tanügyi bizottságának tagja szerdán bejelentette: írásos kérdéssel fordult Pavel Năstase tanügyminiszterhez, akitől azt kérdezte: mit tesz a diszkrimináció megszüntetése és a törvény által szavatolt jogok biztosítása érdekében?
A képviselő diszkriminatívnak nevezte a Maros megyei beiskolázási tervet, amely, mint mondta, hátrányosan érinti a magyar diákokat, és ezáltal a magyar közösséget is, hiszen a nyolcadik osztályt magyar tagozaton elvégző diákok 15%-a nem folytathatja a tanulmányait magyar nyelven a beiskolázási terv szerint, míg a román tagozaton ez az arány 105 százalé- kos, vagyis több a hely, mint a diák. Hangsúlyozta, hogy a Maros megyei beiskolázási tervnek egyik kiemelt összetevője a Római Katolikus Teológiai Líceum körül kialakult helyzet, az, hogy nem engedték elindítani a cikluskezdő osztályokat. Ezért fordult az oktatási minisztériumhoz, és a katolikus iskola ügye mellett a beiskolázási terv egészében évek óta létező anomáliákra is választ kért Pavel Năstase tárcavezetőtől. Ugyanakkor bejelentette, hogy a napokban találkozni fog Ioan Macarie főtanfelügyelővel is. „Diszkrimináció, hogy Maros megyében 253 hellyel kevesebbet hirdettek a magyar tagozaton a VIII. osztályt végzett tanulók számára, miközben ugyanez a román tagozat esetében nem áll fenn, sőt, ott jóval több a meghirdetett helyek száma, mint a végzősöké! Nekik 150-nel több hely jut, mint a végzősök száma!” Ezért fordult írásos kérdéssel Pavel Năstase tanügyminiszterhez, akitől azt kérdezte: mit tesz a diszkrimináció megszüntetése és a törvény által szavatolt jogok biztosítása érdekében? Biró korábban is interpellált a katolikus iskola ügyében Biró Zsolt képviselő, a Magyar Polgári Párt elnöke már korábban is interpellált a parlamentben, arra hívta fel a figyelmet, hogy egy jog-államban nehezen értelmezhető, ami Marosvásárhelyen történik. – Egy jogállamban nehezen értelmezhető az, ami Marosvásárhelyen zajlik, ahol az Országos Korrupcióellenes ügyészség (DNA) egyenként hallgatja ki a római katolikus iskolában tanuló diákok szüleit” – jelentette ki napirend előtti felszólalásában a képviselő a líceum körül kialakult botrányos helyzet kapcsán. Parlamenti beszédében, felelevenítve a tanintézet történetét, kiemelte: az iskola létjogosultsága – amelynek védelmében tavaly novemberben tízezrek vonultak utcára – nem kérdőjelezhető meg. *** Emlékeztetjük olvasóinkat, hogy Tamási Zsolt iskolaigazgató és Ştefan Someşan volt Maros megyei főtanfelügyelő ellen tavaly november elején indított eljárást a DNA. A vád szerint annak ellenére járultak hozzá a Római Katolikus Teológiai Líceum működéséhez, hogy tudták: valójában az iskola nem rendelkezik az ehhez szükséges engedélyekkel. Később a szülőket is kihallgatták az ügyben. Biró Zsolt szerint természetesen a vádhatóság dolga az igazság kiderítése, de „megengedhetetlen a szülők zaklatása csak azért, mert gyermekeik számára egy egyházi szellemben működő, és e szellemben nevelő oktatási intézményt választottak”. Biró Zsolt a 2011-es tanügyi törvénynek az oktatáshoz való jogra és esélyegyenlőségre vonatkozó kitétele megszegését rója fel a Maros megyei tanfelügyelőségnek, mivel idén magyar tagozaton 1653 diák végzi a nyolcadik osztályt, ennek ellenére a középiskolai beiskolázási tervben csak 53 kilencedik osztályt irányoztak elő, ami 28-as létszámmal számolva 1484 helyet jelent. Mivel azonban a tanfelügyelőség megtagadta a Római Katolikus Teológiai Líceum három kilencedik osztályának elindítását, ez a szám 1400-ra csökkent. „A diszkrimináció egyértelmű, a lemorzsolódást említő eddigi válaszok nem megnyugtatóak, mivel a román tagozat esetében azzal indokolják a túltervezést, hogy a környékbeli megyékből is érkeznek diákok” – mondta Biró Zsolt.
Mózes Edith / Népújság (Marosvásárhely)

Nyugalom, na persze!
A legaprólékosabb részletesség, a zseniális „kisszereplők”, a finom gesztus- és képismétlések, a tragédia és humor, a lent és fent erős kontrasztja tetszett a leginkább a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat A nyugalom című előadásában (rendező: Radu Afrim), amelyet hétfő este Kolozsváron is bemutattak.
Még most is pironkodom miatta, de nem tudott nem eszembe jutni a szentségtörő banalitás: órákig tarthat csak magának a díszletnek a felállítása, majd függöny legördültével az összepakolása – olyan aprólékossággal megtervezett A nyugalombeli otthon elképesztő méreteket öltő rendetlensége. A konyhakredenc fiókjai nem csak úgy vannak, üresen, na jó, esetleg egy élére hajtogatott törlőkendő lapul az egyikben, mert éppen kellékként van rá szükség egy-két jelenetben, nem, itt minden tömve van, fiókok, polcok, és rengeteg bútor – már első pillantásra minden ez, csak nem nyugalom. És ez még csak a kezdet.
Nem nyugalom az sem, hogy néha tíznél is többen vannak a nagyszínpadra berendezett stúdiószínpadon, és senki sem csak úgy mellékesen tölti ott a helyet, mindenki mozog, mond, jelen van. Ez az az előadás, amit jobb lett volna az utolsó sorból nézni, hiszen csak úgy kellett kapkodni a fejem, hogy éppen mi zajlik a színpad másik felében, és egész biztosan még így is lemaradtam pár dologról.
Berekméri Katalin Jordán Évaként úgy váltogatja az alteregóit, hogy elhisszük róla, hangját szétbagózott, görbehátú vén matróna, amikor két mozdulatból váratlanul teljes átalakuláson megy keresztül, és bizisten meg is nő legalább félméterrel, hogy a nézőtér diszkréten felhördül bele. Aztán még oda-vissza elműveli ezt néhányszor.
Galló Ernő úgy játszik le több jelenetet méteres magasságú fogyatékos kisnagyfiúként, hogy egyszer sem „lóg ki az emberláb”. Biluska Annamária a vagány Jolika, aki hosszasan meséli letűnt ifjúsága páratlan szerelmi történetét, és csak kicsit zsörtölődik a locsoló társasággal, amikor izomgyúrt kétméteres plakátnővel érkeznek húsvétkor a kétszer háromméteres kocsmába. A kanári kétméteres férfiember, kalitkában lakik, pedig a kalitka a szokásos méretű darab. Sok a zene, ének, hangtorna – jól illenek az éppen zajló jelenetekhez. Megannyi apró jelzés, trükk, fogás, mozdulat, beszédmód teszi a kisebb szerepeket naggyá, lényegessé, sokszor felejthetetlenné.
Az évezred rendezői szívesen nyúlnak a modern technikai eszközökhöz, itt is hatalmas képernyők nyílnak a szekrényajtók mögött, a kivetített képkockákkal ráerősítenek a színpadi noir hangulatra. Mégis a képernyőről áradó fekete-fehér fénnyel mintha cseppet szabadulhatnánk B. Fülöp Erzsébet, a szakma és a társadalom számkivetettje, az önmagát négy fal közé száműzött egykori sikeres színésznő, a gyermekét megtagadó anya kreálta pokoli hangulatból, akinek lelke és tudata is meghasad, és annyira megteremti a megvilágosodás pillanataival kevert őrület minden rettenetét, hogy az a percnyi pixelkép olyan, akár a nyitott ablakon beáramló levegő. Erre még a „tisztító” víz sem képes, amiből oly sok van a színtéren, de ahogy haladunk a történetben, egyre piszkosabb, belekerül és előkerül belőle mindenféle, palackposta, hányás, feladott életek. Andor (Bányai Kelemen Barna) szétmarcangolódik világában: az önfeláldozó fiú az anyja iránti szeretet, a tehetetlenség béklyójában vergődik, az otthonból lett börtön rabja, de Eszteré (Kiss Bora) is, akivel szenvedélyesen megélt szerelmükben valahogy mintha mindig kergetőznének egymással, csak nagyritkán vannak egyazon hullámhosszon, közben még az alkotás kínjai-kételyei is gyötrik.
A nyugalom Bartis Attila azonos című regénye, annak színpadi változata, és a szintén Bartis Attila Anyám, Kleopátra című színdarabjának ötvözéséből született. A színház honlapján ezt írják a 18 éven felülieknek ajánlott előadásról: „Az előadás – cenzúra nélkül kezelve a regény nyelvezetét – a marosvásárhelyi származású szerző által teremtett világ szereplőit vonultatja fel. Az irodalmilag igen értékes realista szöveg tipikusan afrimi hangulatban a misztikumnak, az efemer létezés groteszkségének, az emberi kapcsolatok törékenységének ad helyet. Az előadásnak nem célja a tabudöntögetés; érzelmileg kívánja megérinteni nézőjét: érzelmeket, erotikát, humort, zenét, szövevényes cselekményt, valamint anya-fiú, nő-férfi kapcsolatokat mutat be a szétesés, a szexualitás viszonylatában. Az érzelmileg felforgató előadás a nézői értelmezést, gondolkodást provokálja.”
Bár azt megtanultam magamról, hogy ilyen sok meztelen hátsót – ha mégoly csinos is... – inkább nem szeretek ilyen közelségből látni, sem a macskajaj biológiai folyamatait ilyen életszerűen, mindez kétségtelenül megteszi a hatását, az érzelmi hullámvasút nagyon megvan. A szerelem, a szeretet, a magány, gyötrődés, elmegyógyintézet, élet, halál, mind-mind olyan nyomasztó, hogy a felemás végkifejlet már szinte felszabadít. És a provokáció is bejött, aznap, másnap, azóta is.
A majdnem három óra szünet nélkül a stúdiós széken nagyon hosszú tud lenni. Mégis bármikor újra megnézném. Kár, hogy csak egyszer adták elő Kolozsváron. Akinek Marosvásárhelyen van útja, ki ne hagyja.
Bartis Attila: A nyugalom, rendező: Radu Afrim, díszlet: Adrian Damian, jelmez: Márton Erika. Szereposztás: Andor: Bányai Kelemen Barna; Anya: B. Fülöp Erzsébet; Eszter: Kiss Bora; Jordán Éva: Berekméri Katalin; Rebeka: Nagy Dorottya; Jolika: Biluska Annamária. További szereplők: Bartha László Zsolt, Galló Ernő, Ruszuly Ervin, Varga Balázs, Huszár Gábor, Kölcze Kata, Nagy Péter.
Kerekes Edit / Szabadság (Kolozsvár)

Marosvásárhelyen vendégszerepel a Tamási Áron Színház
Marosvásárhelyen turnézik június 1-6. között a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulata, olvasható az intézmény közleményében. A turné során június 1-én, csütörtökön 19 órától, 2-án 17 órától és 3-án 19 órai kezdettel a Bocsárdi László által rendezett Vízkereszt, vagy amire vágytok című előadást, június 4-én szintén 19 órától a Sardar Tagirovsky által színpadra vitt Úrhatnám polgárt játszák a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház nagytermében. Június 6-án 19 órától pedig a Rajtammaradt télikabát című Cseh Tamás-előadóestet tekinthetik meg az érdeklődők a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Studio Színház színpadán.
Legutóbb 2014 nyarán léptek fel hasonló „csomaggal” a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban, amikor több alkalommal bérletben játszották a Bocsárdi László rendezte A fösvény és az Ilja próféta című előadásaikat. Ezúttal is az utóbbi két év legfontosabb produkcióit mutatják be a marosvásárhelyi közönségnek, áll a társulat közleményében.
Shakespeare egyik legnépszerűbb vígjátékát közel két évvel ezelőtt mutatták be a Gyulai Várszínházban a Shakespeare Fesztivál keretében. A produkciót azóta is teltházas közönség előtt játsszák mind a Tamási Áron Színház színpadán, mind különböző fesztiválok közönségei előtt. Pálffy Tibort, az előadás Malvolioját felterjesztették a Gábor Miklós-díjra, amellyel az év legjobb Shakespeare-alakítását méltatják. Pálffy Tibor mindemellett jelölést kapott a Színikritikusok díjára a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában is. A Sardar Tagirovsky által rendezett, 2015. szilveszterén bemutatott Úrhatnám polgár című vígjáték szintén sok helyen vendégszerepelt már, és bekerült a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljának a versenyprogramjába is, ahonnan Sardar Tagirovsky rendezői díjjal, Pálffy Tibor férfi alakításért járó díjjal, Bajkó Blanka Alíz a legjobb jelmezért járó díjjal, valamint Bartók György és alkotótársai a Kisvárdai Várszínház zenei díjával tértek vissza. Derzsi Dezső jelölést kapott a Színházi Kritikusok Céhétől a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában. Bajkó Blanka Aliz, az előadás jelmeztervezője pedig átvehette a Színikritikusok Díját a legjobb jelmez kategóriában.
A Rajtammaradt télikabát című Cseh Tamás-előadóest Gajzágó Zsuzsának, a Tamási Áron Színház színészének a kezdeményezésére jött létre 2016 őszén. A Cseh Tamás és Bereményi Géza műveit felidéző koncert vendégszerepelt már a kézdivásárhelyi Vigadó Művelődési Házban és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Kistermében. Az előadás alkotói: Gajzágó Zsuzsa (ének), Simó Lakatos Barna (gitár), Katona Dávid (gitár) és Ráduly Zsófia (hegedű). Szabadság (Kolozsvár)

Aggódik a magyar diákokért a Civil Elkötelezettség Mozgalom
A korábban felröppent hírekkel ellentétben még mindig nem végleges a beiskolázási terv Maros megyében, így nem lehet pontosan tudni, hogy hány magyar osztály indul ősszel a megyében és Marosvásárhelyen – hívta fel a figyelmet hétfőn a Civil Elkötelezettség Mozgalom (Cemo).
A szervezet állásfoglalásában rámutatott: a szaktárca a gyereklétszám alapján megállapította, hogy Maros megyében 170 kilencedik osztály indul a következő tanévben, ebből 53 vagy 54 magyar nyelvű lesz. Ezeket a számadatokat a minisztérium még azelőtt közölte, hogy a Római Katolikus Teológiai Líceumnak megtiltották volna a kilencedikes osztályok indítását. „A fenti számadatokból az következik, hogy a magyar nyolcadikosoknak lesz lehetőségük magyar tannyelvű osztályban továbbtanulni, ha ezt választják.
Az viszont nem mindegy, hogy milyen szakok közül választhatnak, a város mely iskoláiban folytathatják majd a magyar fiatalok a tanulmányaikat” – jegyzik meg a közleményben. A Cemo emlékeztet: mivel a katolikus iskola idén nem indíthat 3 kilencedikes osztályt, félő, hogy a magyar fiatalokat a népszerűtlenebb szakiskolák felé fogják irányítani, velük fogják „feltölteni” az osztályokat. „Érdemes elgondolkodniuk a döntéshozóknak azon, hogy ezeket a kimaradó osztályokat vegyék át azok a magyar tanintézetek, amelyek hasonló profillal rendelkeznek, például a Bolyai Gimnázium vagy a Református Kollégium” – közölte továbbá a Cemo. Krónika (Kolozsvár)

Tiltakozunk a Dózsa György utca kétnyelvű utcanévtábláinak eltávolítása miatt
A Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal ma elkezdte leszerelni a Dózsa György utca kétnyelvű utcanévtábláit, és helyükre román nyelvű táblákat helyeztek ki, illetve helyenként csak a Gheorghe Doja feliratot hagyták meg. Felháborítónak tartjuk, hogy az önkormányzat még azokat a kétnyelvű táblákat is leszereli, amelyeket több éves küzdelmet követően függesztettek ki, miközben a városban a mai napig kevés olyan utca van, ahol valós kétnyelvű felirat jelölné az utcák nevét.
A Dózsa György utcára 2014-ben kerültek fel a kétnyelvű feliratok, az akkori ígéretek szerint ezek kihelyezése csak egy első lépés kellett volna legyen, ebben az első körben olyan utcák feliratait „kétnyelvűsítették”, amelyeket magyar történelmi személyiségekről neveztek el.
A kétnyelvű utcanévtáblák ügye az említett 2014-es táblacserék után nem sokat lépett előre, ami önmagában is aggasztó, de az önkormányzat szerdai lépését botrányosnak tartjuk. Értesülésünk szerint a Maros Megyei Prefektúra utasította a polgármesteri hivatalt a táblák leszerelésére. Amennyiben ez így volt, nem csak a helyi önkormányzat, hanem a prefektus hozzáállását is elítéljük ebben a kérdésben, hiszen meggyőződésünk, hogy a törvények jóhiszemű értelmezése lehetővé teszi a kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezését. Marosvásárhelyen él a legnagyobb magyar közösség Romániában, a lakosság közel fele magyar. A közösséggel szembeni tisztelet jele lenne a kétnyelvű utcanévtáblák kifüggesztése.
A marosvásárhelyi RMDSZ szervezet mindent meg fog tenni azért, hogy az eltávolított magyar feliratok visszakerüljenek a helyükre.
Vass Levente, RMDSZ marosvásárhelyi Szervezetének elnöke / Erdély.ma

Marosvásárhelyi iskolaügy - A Vatikán romániai nagykövete jelenlétében tárgyaltak a felek
Miguel Maury Buendía érsek, a Szentszék romániai apostoli nunciusa jelenlétében tárgyaltak szerdán Marosvásárhelyen az érintett helyi intézmények képviselői a marosvásárhelyi római katolikus gimnázium helyzetének rendezéséről, anélkül, hogy konkrét eredményre jutottak volna.
A Vatikán nagykövete a munkamegbeszélést követően úgy nyilatkozott a médiának, hogy sikerült helyreállítani a felek közötti bizalmat, és megállapította: van szándék a helyi intézmények részéről az iskola helyzetének rendezésére.
Holló László, az iskolaalapítást kezdeményező római katolikus Státus Alapítvány igazgatótanácsának elnöke az MTI-nek elmondta: erősödött a résztvevők párbeszédkészsége, ugyanakkor a találkozó konkrét eredmény nélkül zárult, és a felek a szerdai találkozón is többnyire kitartottak eddigi álláspontjuk mellett.
Rámutatott: a mostani megbeszélésen is úgy tűnt, hogy mindenki meg akarja oldani a kérdést, de ez a jóindulat eddig a nyilatkozatok szintjén maradt.
Holló László szerint az iskola továbbra sem indíthat cikluskezdő osztályokat, és ezt az álláspontot a Maros megyei tanfelügyelő a szerdai tanácskozást követően is megerősítette. Rámutatott: ezeket a tanulókat más tanintézmények között oszthatják szét, ami elfogadhatatlan a szülők és az alapítvány számára.
A romániai korrupcióellenes ügyészség (DNA) tavaly november elején indított eljárást Tamási Zsolt, a marosvásárhelyi római katolikus gimnázium igazgatója és Stefan Somesan volt Maros megyei főtanfelügyelő ellen, mert szerinte annak ellenére járultak hozzá az iskola működéséhez, hogy tudták: valójában a tanintézet nem rendelkezik a működéshez szükséges engedélyekkel.
Az igazgató elleni eljárás hónapokra ellehetetlenítette a tanintézet működését. Jelenleg fennáll annak a veszélye, hogy az iskola elveszíti jogi személyiségét. MTI

Elveszett Haller-emlékek nyomában
Marosszékről Brassó irányába autózva az ember úgy robog át egy kis falun, hogy a nevén kívül szinte semmit nem jegyez meg belőle: a szász települések karéjában fekvő Mihai Viteazu nem hivalkodik sem impozáns erődtemplommal, sem jellegzetes szász portákkal. Az átutazók közül sokan még azt sem tudják, hogy a havasalföldi uralkodóról elkeresztelt falu öt évszázadon keresztül a Zoltán nevet viselte.
A Hallerek egykori birtokát képező faluról és a 16. század közepén épült hatalmas udvarházukról aránylag kevés levéltári adat maradt az utókor számára. Annyit lehet tudni, hogy az egykori szász falu lakóit 1560 és 1580 között pestisjárvány pusztította; helyükbe a későbbiekben a magyar nemesek jobbágycsaládokat telepítettek. Az 1850-es népszámlálási adatok egyetlen német ajkúról tanúskodnak a 362 román, az 52 cigány és a mindössze két magyar mellett. A márciusi forradalmat követő fegyverletétel, majd kiegyezés után csak a magyar lakosság aránya nőtt, a pesti kormány politikája valamelyest változtatott a falu etnikai összetételen. A 19. század végére az 1890-es cenzus alkalmával a 459 román mellett már 87 magyart találunk Zoltánban, míg a szászok száma egyről háromra nő.
Mára nem csak a szászok meg a Hallerek koptak ki Zoltán életéből, magyarokból is mindössze annyi maradt, hogy senki ne mondhassa, még egy fél darab sincs.
Fehér folt a Hallerek színes történelmében
„Sajnos, mi sem tudunk szinte semmit Zoltánról, sem a családi birtokról. Az államosítás egyetlen Hallert sem ért a faluban. Lehetséges, hogy a gazdaság már jóval azelőtt tönkrement” – bocsátkozik feltételezésekbe a család Marosvásárhelyen élő leszármazottja, Haller Béla. A tanár, aki egyben az erdélyi magyar történelmi családokat tömörítő Castellum Alapítvány elnöke is, határozottan emlékszik: apja soha nem emlegette a Segesvár melletti birtokokat, sem a fehéregyházit, sem a zoltánit. Bár azzal sincs tisztában, honnan származhat a falu eredeti neve, Haller biztos abban, hogy nem valamelyik ősétől. Még akkor sem, ha az udvarházat a falubeliek következetesen Zoltán gróf kastélyának tartják. Mint mondja, a családban – ahogy általában a nemes famíliákban – az uralkodót jelentő ótörök sultanból származó Zoltán nem volt túlságosan kedvelt név.
A kölcsönös tisztelet eredménye A falu és a helyi jellegzetességek, hagyományok egyik legjobb ismerőjének a szomszédos Szászkézden tanító Gheorghe Mihai számít. Fiatalkorában Zoltánban kezdte tanítói pályáját, de a már negyven évvel ezelőtt összevont elemi osztályok mára teljesen elfogytak. Az a kevés gyerek, aki délutánonként a falu poros utcáin rohangál, délelőtt a szászkézdi iskola padjait koptatja. Amikor évekkel ezelőtt a helyi önkormányzat eldöntötte, hogy megíratja Szászkézd és a hozzátartozó két kisebb település, Miklóstelke és Zoltán monográfiáját, a polgármester a középkorú pedagógust kérte fel az egyik fejezet megalkotására. Egyértelmű volt, hogy a tanítónak Zoltán jut, hiszen innen származnak szülei, nagyszülei, s ő maga is itt töltötte gyermekkora színe-javát. „Már gyermekként érdekelt Zoltán, grófja és udvarháza története – kezd bele mondandójába a Monografia comunei Saschiz (Szászkézd község monográfiája) című kötet társszerzője. – Órákig hallgattam az öregeket és a falu ortodox papját, amint a régmúlt időkről mesélnek. Tudom, a grófék – akik csak nyáridőben tartózkodtak Zoltánban – nagyon ragaszkodtak a falubeli románsághoz, tiszteltek és becsültek mindenkit. Különben ez kölcsönös volt, mindenki csak szépen nyilatkozott az utolsó Hallerekről. Én még ismertem azokat az öregeket, akik jól emlékeztek, hogy miután özvegy maradt, a grófnő itt ragadt, s gyakran sétált végig a falun a kutyáival. Lehetetlen volt észre nem venni, mert méltóságteljesen vonult végig az aranylánccal felkötött szemüvegével”.
A Hallerek és a helyi románság kölcsönös tisztelete a régmúlt időkre vezethető vissza. Leginkább a 19. század derekán érhető tetten – tudjuk meg Gheorghe Mihai falumonográfiájából. A Nagyszebenből érkező Ioan Popovici ortodox lelkész 1835-ben például a grófi család által adományozott telekre építi a falu első kőtemplomát. Ezért a ’48-as forradalomban a pópa volt az, aki megálljt parancsolt annak a néhány felbőszült román parasztnak, aki fel akarta dúlni a Haller-birtokot. A helytörténész búvárkodásai szerint éppen ezért kerülte el a zoltáni románságot a székelyek későbbi bosszúja.
Egyébként Gheorghe Mihai azt sajnálja, hogy kutatásai során nagyon kevés levéltári adatot talált a nemes családról. Ő maga sem emlékszik a kúria utolsó lakóinak a keresztnevére, de az egyedül maradt grófnőt mindenki csak egyszerűen Grofoaianak nevezte, azaz grófnénak – egy picit pejoratívabb vagy talán inkább mókásabb változatban. „Van egy hely az udvarház körül, amely róla kapta a nevét. De nem Hallernek hívják, hanem Grofoaianak” – neveti el magát a tanító. Gheorghe Mihai nagyapja sokat mesélt az érdeklődő unokáknak a pompásan berendezett udvarházról, a gondozott parkjáról és hatalmas gyümölcsöséről, ahol a több száz éves diófák katonákként sorakoztak. Mára alig három-négy maradt ezekből, a többit mind eltüzelték. Az Erdély bekebelezését követő agrárreform alkalmával a nemes család földjeinek egy részét kiosztották a falubelieknek. Gyermekként a tanító itt látott életében először emberi csontokat, miután kertészkedés közben egyik játszótársának édesanyja valami keménybe vágta a kapáját. Valamikor Zoltán központja nem ott volt, ahol ma van – véli a helytörténész, aki a négy régi temető létével támasztja alá állítását.
Aki még bálozott a „kastélyban” A helytörténészben van annyi alázat és bölcsesség, hogy belássa: nem ő az, aki a legtöbbet tud a faluról. Nicolae Porához kalauzol, aki a maga 86 esztendejével nem csak a település egyik legtöbbet megélt lakójának számít; ő Zoltán két lábon járó lexikonja. Ha végtagjai már nem is a régiek, agytekervényei olajozottan működnek. A neveket, számokat, eseményeket csak úgy kapásból fújja, s csak akkor akad el, amikor a grófnőfejezethez érünk. De akkor is csak azért csuklik el a hangja és buggyan könnycsepp a szeme sarkában, mert mindmáig a sors és a magyar nemes asszony kegyeltjének érzi magát. „Ezt mind-mind tőle kaptuk – mutat körbe az udvaron. – Egészen pontosan a feleségem nagyanyja kapta ajándékba, mert annyira ragaszkodott hozzá a grófnő. Meg is hálálta az öregasszony, mert ő volt az, aki mindvégig a grófnő mellett volt, gondozta, majd eltemette”. Ana Bărdaş jókora telket kapott ajándékba, pont a falu szívében, ahova aztán férjével takaros házat húzott fel, és gazdaságot alakított ki. Fél évszázaddal ezelőtt sem számított kicsinek, mára viszont már hatalmasnak tűnik a megözvegyült öregnek. „Még tiszta szerencse, hogy finom borom van, s a faluban sokan vannak, akik szeretik látogatni a pincémet. Így, ha valamit mozdítani kell a házban vagy a kertben, jönnek és segédkeznek” – jelenik meg egy huncut mosoly az öreg arcán. Nem volt ő mindig ilyen botra szorult szerencsétlen, ahogy nevezi magát; fiatalkorában nem csak a munka égett a keze alatt, szívesen eljárt szórakozni is.
Átszellemülve mesél a Hallerek szemet gyönyörködtető parkjában tett sétáiról, a kastélyban tartott bálokról és esküvőkről s az ingatlan utolsó tulajdonosáról. Amikor kijavítom, hogy az nem kastély, mindössze udvarház, határozottan rám szól: „De igenis, az kastély! Legalábbis a helyiek számára” – teszi hozzá.
Pusztulásra ítélt romhalmaz.
„Most már egy romhalmaz. Jöttek a kommunisták, tönkretettek mindent, épületet, kertet, családi temetőt. Előbb 1946–1947-ben oda szállásolták el az éhség elől menekülő szerencsétlen moldvai családokat, aztán beköltöztették a kollektív gazdaságot, a téeszelnök istállót épített melléje, s így, szép lassan az évtizedek alatt tönkretették a kastélyt”. Az embernek valóban sírva fakad a lelke, amikor beteszi a lábát a düledező épület elhagyatott udvarába. A barokk vonalú kapuépítmény már csak a múlté; ugyanúgy sok minden, ami a környék építészeti különlegességévé tette a kúriát. Visszaigénylő híján a Haller-kúria a ’89-es rendszerváltást követően is állami tulajdonban maradt. A falumonográfia szerint a kúriát jóval 1990 után a téeszelnök vásárolta meg potom pénzért, néhány éve azonban túladott rajta. A faluban azt rebesgetik, hogy valami idegen vette meg, de csak azt látják, hogy juhakolnak használja – még az egykori báltermet is. Ott jártunkkor egyetlen állat sem volt az udvarház területén, csupán az ember pusztító keze nyoma. Néhány évvel ezelőtt csakugyan egy távolról érkezőnek, egy írországi férfinek a fantáziáját és pénztárcáját keltette fel a „kastély”. Az új tulaj merész terveket dédelgetett: turisztikai látványosságnak szánta a főúttól alig húsz-harminc méterre fekvő udvarházat. Elképzelése szerint vidéki vendégfogadóként működtette volna, ahova főként nyugati turistákat vonzott volna. Egy ideje viszont eltűnt, a faluban senki nem látta.
A Zoltánt magába foglaló Szász­kézd polgármestere, Ovi­diu Şoaită sem emlékszik pontosan, mikor találkozott utoljára a messze földről érkező idegennel. „Már nem is tudom, hogy hívják az illetőt. Amikor itt megjelent, előadta az elképzeléseit, megvásárolta az épületet, állítólag valamiféle felmérést is végzett. Mára viszont semmit nem tudok róla. Azt hallottam, szeretné eladni, de ki tudja…” – bizonytalanodik el a községi elöljáró. Míg az ír férfi vacillált a fogadónyitással, egy helybéli fiatalember lekörözte. Ionică Pălăşan a falu egyik csendesebb részében egy parasztházat pofozott ki és alakított át. Elébe pedig az erdő széléről, traktorral a gazból kimenekített 18. századi határköveket állított fel.  A Conacul Grofului (A gróf kúriája) névre keresztelt, kimondottan faluturizmusra alapozó egység, bár csinos is, ízléses is, mégis többet áll bezárva, mint nyitva. „Nincs elég időm vele foglalkozni” – vallja meg a tulaj, aki épp a juhaitól érkezik. Mint mondja, az állattartás, ha rengeteg gond is van vele, még mindig biztosabb jövedelmet jelent, mint a vendégfogadás.
Még a sírkertnek sem kegyelmeztek.
Bár háromszor is körbejárom, Ionică hatalmas, ám megkopott homokkövei között nem sikerül felfedeznem olyat, amely esetleg valamelyik Haller sírhantjáról került volna ki. A családi sírkertnek nyoma veszett, a második világháború után berendezkedő kommunista pribékek a földdel tették egyenlővé. Csak a grófnő nyughelye maradt meg, mert őt a román temetőbe helyezték végső nyugalomra. „Amíg élt, a feleségem gondozta a sírját, de hét és fél éve ő is elment… . – szomorodik el ismét Pora bácsi. – Aztán amíg ki tudtam mászni a domboldalra, én tisztítgattam, de talán már csak akkor jutok fel oda, ha visznek.” Amikor felvetem, hogy segítsége nélkül is nekivágnék megtalálni a sírt, leint. A fejfa elkorhadt, nincs, aki kicserélje, a hantot benőtte a gaz, ne menjek, úgysem találom meg – beszél le az öreg. „Jó asszony volt Rozália, Isten nyugtassa” – teszi hozzá, s azt veszem észre, hogy ő az első falubeli, aki név szerint is ismerte azt, akit a zoltániak csak Grofoaiának neveznek. Mint ahogy az utolsó magyart is, hiszen esküdni merne, hogy az nem a 98 éves Kovács Lajos volt, ahogy a tanító állítja, hanem a megözvegyült neje, aki egy néhány hónappal túlélte. „Rozália néni volt az utolsó, de ha jól belegondolok, mégsem ő az, hisz néhány évvel ezelőtt a városról visszaköltözött a molnár lánya, Margaréta” – jut eszébe az öregnek.
Az utolsó magyar utáni fél magyar
Dan Margit, férje után Rădulescu, ötvenhárom esztendőn keresztül élt Brassóban, s csak azután tért haza a szülői fészekbe, miután párja távozott az élők sorából. A 84 éves hölgy a kozmopolita nagyvárosban töltött bő fél évszázad minden egyes jelét magán viseli. Életfelfogása, öltözködési stílusa, választékos beszédmódja, frizurája, sminkje könnyen megkülönböztetővé teszi falustársaitól. Arról nem is beszélve, hogy húsz esztendőt simán letagadhatna a korából. Érkezésemkor éppen egy kanál szódabikarbonát csúsztat le a torkán szénsavmentes víz segítségével, s mint mondja, ha külsőleg, az arcára is használná, az a kevéske ránc is eltűnne. „Amióta visszatértem falura és naturista életmódot élek, jobban érzem magam, mint fiatalkoromban. Addig hol itt, hol ott fájt, alig bicegtem” – újságolja örömmel, majd rövid bemutatót tart a lépcsőzésből. A tornácán töltött egy órácska alatt megismerem Margit molnár édesapját, Haller gróf bizalmasának számító vadász nagyapját, akit az uraság mindenüvé magával vitt, Bukarestben elhunyt bátyját, Nagyszebenben élő húgát, a tíz évvel ezelőtt távozott unokaöccsét, a ’89-es forradalom egyik misztikus figuráját, Ion Iliescu megbízható támaszát, a fehérsálas Dan Iosifot, a grófot és nejét, a házát megvásárolni szándékozó vállalkozó szomszédját, a szebeni ferences zárda apácáit és nem utolsó sorban a Yellow névre hallgató sárga macskáját. Ahogy telnek a percek és kerekednek a hol románul, hol magyarul előadott történetek, már-már az az érzésem, hogy évtizedes ismeretség köt a hölgyhöz. A bemutatott személyek mellett emlékek, szép és kevésbé kellemes élmények elevenednek fel. Ilyen volt például az is, amikor gyermekként megismerte a grófnőt. „Mindössze négyéves voltam, amikor először találkoztam vele. Apámmal sétáltunk a faluban, amikor megkívántam az almát. Édesapám azt mondta, belépünk a grófnőhöz és kérünk tőle, elvégre nagy gyümölcsöse volt. De a grófnő nem adott még egyetlen árva szem almát sem. Ez 1937-ben történt. Az apám attól a naptól kezdve soha többé nem lépte át a Hallerek küszöbét” – meséli a molnár lánya, s hangjából most is érződik a gyermeki csalódás. A keserű emlék dacára, amikor a Hallereknek akadt gondja, Danék nem fordultak el tőlük. „Nem sokkal a második világháború kitörése után, 1940-ben egyszer arra ébredtem, hogy szüleim és közöttem egy számomra ismeretlen fiatalember fekszik. Maradj csendben! – intett le anyám, majd a szívemre kötötte, hogy az égvilágon senkinek ne áruljam el, ki aludt azon az éjszakán nálunk. A grófék katonaköteles fia volt, aki éppen megszökött a hadseregből.” Margit akkor látta életében utoljára a Haller-fiút, s azóta sem tudta meg, merre vetette a sors, mi lett vele. A hölgynek mindössze az emlékek maradtak és néhány angol nyelvű könyv, amelyet a fiútestvére mentett ki a kúriából, amikor a háború után betörő kommunisták némi helyi segédlettel szétdúlták az épületet. Mindent elpusztítottak, ami útjukba és kezükbe került. Nemcsak az épületet és a Hallerek sírjait, hanem a parkot, a sétányokat, a gyümölcsöst, mindent. Amivel nem végeztek az oroszok, befejezték a mieink, élen egy Baciu nevű párttitkárral. Sajnos ilyen ez a nép; míg a magyar a semmiből valamit teremt, a román azt is tönkreteszi. A helyükbe beköltöző cigányoktól pedig nincs mit várni” – állapítja meg Rădulescuné, aki lényegében semlegesként mond véleményt, hiszen apja környékbeli román, anyja atyhai székely nő volt, ő maga pedig csak tizenéves korában, a nagyszebeni zárdában tanulta meg anyanyelvét. Mint mondja, tiszta szerencse, hogy a fosztogató parasztoknak nem volt mit kezdeniük a könyvekkel, ezért a 15 esztendős bátyjának egy máig gondosan őrzött, ölnyi kötetet sikerült kimentenie. Margit néni nem csak a Hallerek kisemmizése miatt érez mély ellenszenvet a kommunisták iránt. Pedig a vállalkozó apja is illegalista harcossá vedlett át, testvérbátyja pedig a központi bizottság egyik tagját vette el feleségül. „Azért nem mentem az orvosira, mert a szüleim azt akarták, legyek közgazdász, hogy én vezethessem malmunk könyvelését. Mire Szebenben elvégeztem a kereskedelmit, elvették a malmunkat. Férjhez mentem, ám ’69-ben rendszerellenes tevékenység miatt börtönbe vetették az uramat. Végül a sógornőm, a pártaktivista Benkő Rozália szabadította ki úgy, hogy másfél év után aláíratta Ceauşescuval az amnesztia kérvényét” – mondja a szebeni ferences nővérektől vallásos nevelésben részesült asszony. Olyannyira vallásosban, hogy egy adott pillanatban ő maga is apácai szolgálatba szeretett volna állni.
„Lánynevén” emlegetett falu
A Hallerek eltűntek, de mi lett Zoltánnal? Hogy lett belőle Vitéz Mihály? – ez a falu másik rejtélye. Legalábbis azok számára, akik tudják, hogy a két név között mindössze annyi az összefüggés, hogy mindkettőt nagybetűvel írják. „Nem a helyiek kérték a névváltoztatást, ők ma is Zoltánként emlegetik falujukat. Az impériumváltás után valamelyik hazafinak eszébe jutott, hogy egy olyan román falunak, amelynek a határában komoly csaták zajlottak, nem lehet magyar neve. Pedig nekünk semmi bajunk nincs a magyarokkal, szüleim, nagyszüleim, a feleségemnek a családja, szóval minden egyes öreg tudott magyarul. Én nem tanultam meg, mert nem volt kivel gyakorolnom” – mondja Pora bácsi. Amikor Gheorghe Mihaitól is azt kérdezem, román emberként miért nem Mihai Viteazulként emlegeti a település nevét, megáll, rám néz és nyomatékosítva tudtomra adja: „azért, mert az Zoltán”. „Már az 1341-es dokumentumokban Zoltánként szerepel, így nevezi a helyi románság is. A Mihai Viteazu nevet a múlt század harmincas éveiben kapta, ám azon túl, hogy hivatalosan így hívják, senki nem nevezi így. Meg lehet kérdezni bármelyik helyit: hova valósi vagy? Tízből kilenc azt fogja válaszolni, hogy zoltáni”. A helytörténész pedagógus mindezt nem a magyar érdeklődővel szembeni esetleges hízelgésből tálalja ily módon, a község román nyelvű monográfiájában is következetesen a zoltáni megnevezést használja. Kutatásai alapján úgy tudja, a Kőhalomból, a szászokkal való egyezkedéséről hazatartó Károly Róbert magyar király volt az, aki bizonyos Zoltán nevű parancsnokának adományozta azt a területet, amelyen később megalakult Zoltán, Zoltendorf, vagy ahogy a szászok emlegették, Zultendorf. A település hat évszázadon keresztül a Zoltán nevet viselte. Az impériumváltás után viszont a faluba kerülő Eugen Bologa ortodox lelkész egyik első intézkedése a Zoltán név megváltoztatása volt. A pópa, aki több mint fél évszázadon keresztül szolgált a faluban, 1932-ben eljárta a központi hatóságoknál, hogy a falut kereszteljék Mihai Viteazura. A papnak egyetlen érve volt: a román uralkodó és serege állítólag 1600-ban végigvonult a falun. A vajda – akinek neve némi helyesírási hibával, azaz Mihai Viteazuként került ki a falunévtáblára – akkoriban még nem is sejtette, hogy erdélyi portyázásának 332 év múlva érik be a gyümölcse.  
Szucher Ervin Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A Vatikán közvetítése eredménytelen (Magyar gondok Marosvásárhelyen)
Nincs előrelépés a marosvásárhelyi római katolikus iskola ügyében: noha szerdán Miguel Maury Buendía érsek, a Szentszék romániai apostoli nunciusa jelenlétében tárgyaltak az érintett helyi intézmények képviselői a kialakult helyzet rendezéséről, a találkozón nem jutottak konkrét eredményre. Ugyanazon a napon a polgármesteri hivatal elkezdte a magyar és kétnyelvű utcanévtáblák lecserélését a városban.
A Vatikán nagykövete a munkamegbeszélést követően úgy nyilatkozott a médiának, hogy sikerült helyreállítani a felek közötti bizalmat, és megállapította: van szándék a helyi intézmények részéről az iskola helyzetének rendezésére. 
Lucian Goga Maros megyei prefektus elmondta: az érintett felek megállapodtak, hogy a Római Katolikus Teológiai Líceum tanulói az épületben maradnak mindaddig, amíg sikerül megoldást találni az iskola működtetésére. A prefektus szerint „az egyetlen járható és törvényes út” a helyzet rendezésére az, hogy a helyi tanács fogadjon el egy határozatot az iskola megalapításáról. A prefektúra jogi osztálya segít abban, hogy az új határozat megkaphassa a törvényességi jóváhagyást.
Holló László, az iskolaalapítást kezdeményező római katolikus Státus Alapítvány igazgatótanácsának elnöke úgy látja: erősödött a résztvevők párbeszédkészsége, de a találkozó konkrét eredmény nélkül zárult, és a felek a szerdai találkozón is többnyire kitartottak eddigi álláspontjuk mellett. Rámutatott: a mostani megbeszélésen is úgy tűnt, hogy mindenki meg akarja oldani a kérdést, de ez a jóindulat eddig a nyilatkozatok szintjén maradt. Holló László szerint az iskola továbbra sem indíthat cikluskezdő osztályokat, ezt a Maros megyei tanfelügyelő a szerdai tanácskozás után is megerősítette. Az oda jelentkező tanulókat más tanintézmények között oszthatják szét, ami elfogadhatatlan a szülők és az alapítvány számára. A katolikus iskola ügye tavaly november óta megoldatlan. Akkor a korrupcióellenes ügyészség eljárást indított az intézmény igazgatója, Tamási Zsolt és a volt főtanfelügyelő, Ştefan Someşan ellen, mert a vádhatóság szerint annak ellenére hozzájárultak az iskola működéséhez, hogy tudták: nem rendelkezik a szükséges engedélyekkel. Jelenleg fennáll annak a veszélye, hogy az iskola elveszíti jogi személyiségét.
Utcanevek csak románul
A magyar utcanévtáblák leszerelésébe, illetve a kétnyelvű utcanévtáblák román nyelvűre cserélésébe kezdett szerdán a marosvásárhelyi polgármesteri hivatal. Elsőként a város Kolozsvár felőli bejáratától a városközpontig vezető Dózsa György úton láttak neki a magyar utcanév eltávolításának.
Az eset kapcsán Vass Levente parlamenti képviselő, az RMDSZ marosvásárhelyi szervezetének elnöke tett közzé tiltakozást, és fényképeket is közölt. Emlékeztetett: a Dózsa György utcában 2014-ben kerültek fel kétnyelvű utcanévtáblák, és az akkori ígéretek szerint ezek kihelyezése csak az első lépés volt az utcanevek kétnyelvűsítésében. Az ígért folytatás azonban elmaradt. Az egynyelvűsített utcanévtáblákon Dózsa György neve Gheorghe Dojaként szerepel. Szigeti Enikő, a marosvásárhelyi utcanevek kétnyelvűsítéséért évek óta küzdő Civil Elkötelezettség Mozgalom (Cemo) vezetője elmondta: a több mint öt kilométer hosszú Dózsa György úton 2014-ben Peti András akkori RMDSZ-es alpolgármester fellépése következtében jelent meg pár kétnyelvű utcanévtábla. 2016 áprilisában és májusában azonban a sugárút teljes hosszán kétnyelvűsítettek úgy, hogy a román utcanévtáblák alá vagy mellé azonos kivitelezésű magyar táblákat helyeztek el. Szigeti Enikő városházi forrásokból arról értesült, hogy a polgármesteri hivatalt a prefektus utasította a táblák kicserélésére. A városházán kedden iktatták a prefektus átiratát, tartalmát azonban a gyermeknapi munkaszünet miatt nem tudta megnézni. Maros megye alprefektusa, Nagy Zsigmond nem tudott arról, hogy Lucian Goga prefektus ilyen tartalmú átiratot küldött volna a marosvásárhelyi polgármesteri hivatalba. Az önkormányzati törvény 2001 óta írja elő a többnyelvű feliratozást azokon a településeken, ahol egy kisebbség aránya meghaladja a 20 százalékot. A törvény csak a települések és az intézmények nevénél követeli meg a kétnyelvűséget, az utcanevekről nem rendelkezik. Románia 2008-ban olyan formában ratifikálta az Európai Kisebbségi és Regionális Nyelvek Chartáját, amelyben vállalta, hogy a hagyományos kisebbségi helyneveket is használja, amelyek mellett – szükség esetén – a hivatalos elnevezéseket is feltünteti. A charta szakértői a 2012-ben készített Románia-jelentésben külön kitértek arra, hogy a helynevek alatt nemcsak a településnevek értendőek. Konkrét példaként említették, hogy nem elégséges az utcák román megnevezése után odaírni a magyar „utca” szót, az utca nevét is ki kell írni a kisebbség nyelvén. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mit ér az utcanév?
Már-már a nevetségesség határát súrolja, amit a Maros megyei prefektus utasítására a marosvásárhelyi önkormányzat művel a kétnyelvű utcanévtáblák ügyében. Miután évekig nem volt hajlandó kihelyezni a kétnyelvű utcanévtáblákat a közel 50 százalékban magyarlakta városban, az önkormányzat alárendeltségébe tartozó helyi rendőrség a konfliktust fokozandó törvénytelen reklámnak minősítette azokat a kétnyelvű utcanévtáblákat, amelyeket egy civil szervezet szerelt fel, és vérlázítóan horribilis összegű bírsággal fenyegetőzve próbálta kierőszakolni, hogy az ingatlantulajdonosok maguk szereljék le a normalitást jelképező táblákat. Aztán úgy tűnt, megoldódhat a helyzet, mivel az önkormányzat elkezdett valóban kétnyelvű táblákat kihelyezni, első körben olyan utcákban, amelyek magyar személyiségek nevét viselik. Most viszont újabb visszalépés történt: az utcák ismét „elfelejtettek” magyarul, így aztán az a tragikomikus helyzet állt elő, hogy Dózsa György már megint kizárólag Gheorghe Dojaként szerepel. Nem arról van szó, hogy ne fordíthatnák le románra a magyar történelmi személyiségek nevét – a magyar történetírásban is István vajdaként, illetve Mihály vajdaként szerepel Ştefan cel Mare és Mihai Viteazul.
Hanem arról, hogy a kizárólag román változatban feltüntetett magyar személynév egyrészt a történelmi tények tagadásának minősül, másrészt újabb kisstílű provokáció, amellyel azt akarják elérni, hogy a marosvásárhelyi magyar közösség tagjai még rosszabbul érezzék magukat a saját városukban. Nem utolsósorban pedig újabb frontvonal nyitása az erdélyi nyilvános terekért zajló szimbolikus háborúban, hiszen a kétnyelvű utcatáblák azt bizonyítják, hogy nem csupán múltja, hanem jelene és jövője is van a magyar közösségnek az adott településen – míg az egynyelvűség erőltetése azt üzeni, hogy a magyarok nem egyenrangú polgárok a saját városukban, azt jelzi, hogy a hatóságok mindent meg akarnak tenni a jelenlétük tagadása érdekében. Hasonló szimbolikus küzdelmek szinte minden, jelentős magyar közösség lakta, de román többségűvé tett erdélyi és partiumi városban zajlanak. Kolozsvárott és Zilahon az elmúlt hetekben éppen a magyar közösség ünnepelhetett: előbbiben ugyan bírósági ítélet nyomán, de mégiscsak kikerült a magyar helységnévtábla, míg utóbbiban önszántából döntött az önkormányzat annak kihelyezéséről. Másutt – például Nagyváradon – az önkormányzat még a részben kétnyelvű utcatáblák kihelyezéséről szóló saját korábbi határozatát is szabotálja. Marosvásárhelyen pedig, a „szokásos” frontvárosban az illetékesek a jelek szerint úgy látták: itt az ideje ismét gerjeszteni egy kicsit a magyar–román konfliktust. Mintha nem lenne már amúgy is eléggé puskaporos a levegő a katolikus gimnázium állami hatóságok általi vegzálása miatt – persze valóban megtörténhet, hogy az iskola létrehozásakor bürokratikus mulasztások is történtek, de az, hogy az ügyben a korrupcióellenes ügyészség vizsgálódik, az ágyúval verébre lövöldözés minősített esete, és határozottan nem a román hatóságok jóhiszeműségét jelzi. Ebben a kontextusban és éppen a trianoni diktátum évfordulójára időzítve újabb támadást indítani a magyar közösség ellen egyszerre cinikus és ostoba lépés is, hiszen az ország által nemzetközi szerződésben vállalt kötelezettség megszegésével újabb érvet adnak a magyar közösségnek annak cáfolatára, hogy Romániában példásan megoldott lenne a kisebbségi jogok ügye. Bennünket most csupán az érdekelne: kik és miért gondolják még 2017 nyarán is úgy, hogy jelentős részben őshonos magyar közösségek lakta településeken az infrastruktúra, az életminőség, az oktatás és az egészségügyi ellátás javítása, a magyar közösség számára a kétnyelvűség révén a románokéval megegyező jogok biztosítása helyett a konfliktus szítása, az amúgy sem felhőtlen magyar–román viszony további mérgezése a helyes és járandó út? Krónika (Kolozsvár)

Az Össznemzeti Zarándokvonat nagyváradi fogadásáról
Az elmúlt évek hagyományait követve az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt idén is ünnepi fogadtatásban részesítette a Csíksomlyóra tartó Össznemzeti Zarándokvonatot, azaz a Csíksomlyó Expressz és a Székely Gyors egymásba kapcsolt szerelvényét.
A nagyváradi főpályaudvaron több száz helybéli és környékbeli magyar gyülekezett péntek délelőtt a vonat fogadására. Türelemmel és nagy szeretettel, virágokkal, zászlókkal, nótaszóval és zenével várták annak utasait. A vonatra várók között – immár hagyományosan –  jelen volt a Királyhágómelléki Református Egyházkerület korábbi püspöke, Tőkés László európai parlamenti képviselő is. De ott voltak az EMNT és az EMNP Bihar megyei és nagyváradi vezetői is – közölte az EP-képviselő sajtóirodája.
A vonat lelki vezetője, Kóczán Árpád esperes, csepeli plébános, valamint a Kárpáteurópa Utazási Iroda vezetői és Dévai Nagy Kamilla Liszt Ferenc-díjas előadóművész fogadták a jókívánságokat. Tőkés László röviden köszöntötte a vonat utasait és az utazás szervezőit, elmondva, hogy a csíksomlyói búcsú az erdélyi magyarok, székelyek, a Kárpát-medencei magyarok „mekkai zarándoklata”, amely ez évben a nemzeti összetartozás napját a hitbéli összetartozás napjává is szenteli. „ Tarts meg minket őseink szent hitében” – ennek a kérésnek a jegyében tartják a pünkösdi zarándoklatot. Felekezeti hovatartozástól függetlenül ezt a mondatot mindannyian a magunkénak érezhetjük, hiszen erdélyi történelmi magyar egyházainkat a hithűség és a kisebbségbe szakadt, elnyomott népünk iránti hitbeli kiállás jellemzi.
Időszerű összefüggésben a nemzeti összetartozás napja, azaz június 4-e közeledtén nem lehet nem gondolnunk a marosvásárhelyi katolikus iskola kálváriájára, és arra, hogy az iskola mellett nem más, mint Buendía érsek, apostoli nuncius állott ki, aki a holnapi csíksomlyói búcsú  szentmiséjét is celebrálja. Hasonlóképpen gondolhatunk arra az örvendetes hírre, hogy a római katolikus püspöki konferencia, jelesül Jakubinyi György gyulafehérvári érsek személyesen is meghívta Ferenc pápát Csíksomlyóra a jövőre várt romániai, illetve erdélyi látogatása alkalmából. A trianoni, valamint a párizsi diktátum aláírásának 97., illetve 70. évfordulóján rendkívül fontos, hogy egyházaink kiálljanak kisebbségben élő népünk védelmében – hangsúlyozta az EP-képviselő.
A kölcsönös egyéb jókívánságok után a szerelvényt a Rákóczi Ferenc fejedelem képmását viselő mozdony és az elébe csatolt két román mozdony indította tovább Csíksomlyó felé. http://itthon.ma/erdelyorszag

Marosvásárhelyi felebarátainkért
Miközben a világ magyarsága Csíksomlyóra, a zarándoklat méltóságára figyel, érdemes újra Marosvásárhelyre pillantani. Mert ami az egykori székely fővárosban történik, több, mint ünneprontás.
Mert a marosvásárhelyi római katolikus iskola ellehetetlenítési, felszámolási kísérlete, illetve a magyar és kétnyelvű utcanévtáblák ellen indított újabb hadjárat nem csupán annyit tart, mint egy pünkösdi királyság, hanem az egy módszeres, jól kigondolt, következetesen végrehajtott nemzetiségi megalázás. Hiszen Marosvásárhelyen nem csupán az ott élőket, hanem az egész erdélyi magyarságot folyamatosan megalázzák az évszázados asszimilációs törekvések jegyében. És mindez precedensértékű, mert ma hadjáratot indítanak egy felekezeti iskola ellen Marosvásárhelyen, holnap pedig ugyanezt teszik máshol, egy másik történelmi egyházzal, egy másik kisebbségi intézménnyel. Most persze látszólag minden érintett rendezni kívánja a Római Katolikus Teológiai Líceum mesterségesen és jól irányzottan összekuszált ügyét, még a Szentszék romániai apostoli nunciusa is bekapcsolódott a tárgyalásokba – eredménytelenül –, még a felek közötti párbeszédkészség is erősödik, ám ennek ellenére mégsem körvonalazódik az az egyértelmű és tiszta akarat, amely lezárni kívánná ezt a méltánytalan helyzetet. S mintha ez az iskolaügy nem lenne elég, a marosvásárhelyi polgármesteri hivatalnak nem akadt fontosabb dolga, hirtelen elkezdte leszereltetni a magyar, illetve kétnyelvű utcanévtáblákat. Állítólag a prefektúra utasítására, de ennél fontosabb az üzenet a vásárhelyi magyarságnak: csupán megtűrt polgárai Bernády György városának. Most már nem is csak az a kérdés, min múlott, hogy a tavalyi önkormányzati választások során újra nem sikerült magyar polgármestert választani. Ennél mélyebbre kell ásni, s meg kellene tárgyilagosan vizsgálni, bő negyedszázaddal a rendszerváltás után miként juthatott ide Marosvásárhely. S ha maguk a vásárhelyiek úgy érzik, elfogadhatatlan, ami a városukban történik, önhibájukon kívül rossz a közérzetük, és többet érdemelnének, nem tévednek. Magukra maradtak, cserbenhagyták őket. És ha eddig a politikusok nem tudták vagy nem akarták életben tartani az egykori magyar várost, ma legalább azoknak az elkötelezett civil szervezeteknek kellene erőteljesen szurkolni, mi több, segítséget nyújtani, amelyeknek polgárai még hisznek abban, hogy Marosvásárhely nem veszett el végérvényesen. És ha már pünkösd és zarándoklat, ez a jó alkalom arra, hogy százak, ezrek, netán tízezrek bár gondolatban bátorítsák bajban lévő marosvásárhelyi felebarátaikat, mindazokat, akik az ottani katolikus iskoláért, a város magyarságáért próbálnak cselekedni. Mi több, szükséges lenne a templomokban, illetve Csíksomlyón megfogalmazható, határozott tiltakozás is, hiszen a marosvásárhelyi katolikus iskola ügye nem csupán a város gondja, hanem az egyház és a nemzet ügye is.
Mózes László Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. jún. 6.
A Nemzet Színháza
Kulturális kapcsolaterősítés
A budapesti Nemzeti Színház elkötelezte magát, hogy nem csak az anyaországi, de a határon túliak nemzeti színháza is lesz a szó szoros értelmében. Ezért több olyan programot is indítványozott, amelyek célja a kulturális kapcsolat felvétele és ápolása. Így határon túli színészek, rendezők, színházi szakemberek is bekapcsolódhatnak az alkotómunkába, ugyanakkor a távolság ellenére kiszállásokra, vendégszereplésekre is elmennek a budapestiek a lecsatolt országrészekbe. De ennek az égisze alatt vállalják azt is, hogy csoportokat hívnak meg saját előadásaikra, és megismertetik velük az intézményt. 
Tavaly a budapesti Nemzeti Színház a Csűrszínházi Egyesület meghívására elhozta Mikházára a Tamási Áron: Vitéz lélek című előadást, amellyel az idén márciusban újra Erdélyben turnézik több helyszínen, többek között Marosvásárhelyen is. Ennek a látogatásnak is köszönhetően kapott meghívást a marosvásárhelyi Artecotur Egyesület által működtetett diákszínjátszó csoport egy budapesti látogatásra. Hosszas egyeztetés után végül május 22-én és 23-án a csoport tagjai közül néhányan, kiegészülve a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház önkénteseivel és diákszínjátszóival, valamint a Művészeti Líceum színész szakos diákjaival, közel 40 fős csapat utazott a magyar fővárosba. Az 1898 és 1962 között élt belga Michel de Ghelderode Az Úr komédiásai – Képek Assisi Szent Ferenc életéből című előadást tekintették meg. A darabot a szerző az 1920-ban létrejött Flamand Népszínháznak írta. Az előadást megelőzően a Nemzeti Színház által bevezetett igen hasznos ráhangoló is volt, amelyen a rendező Bozsik Yvette koreográfus és a darabot fordító Rideg Zsófia is részt vett. Érdekes volt hallgatni, milyen koncepció szerint vitte színre a rendező a filozófiai és vallási eszmefuttatásokat, szimbólumokat és parabolaképeket jócskán tartalmazó szöveget. Az előadás totális színház volt, ahol közel három órában kiváló kortárs koreográfiával, kimagasló színészi játékkal – a bábjátéktól a mozgóképen és a homokanimáción keresztül a cirkuszi akrobatikáig – minden megjelent. Az előadás lenyűgöző, varázslatos volt. Ezután közönségtalálkozó következett, ahol a látottakat, tapasztaltakat meg lehetett beszélni a rendezővel, a főbb szerepeket játszó színészekkel, s aki netán ezt lekéste, a hatodik emeleti büfében is volt alkalma találkozni a fellépőkkel. 
Másnap Kováts Karolina Krisztina nézőtéri felügyelő fogadta a csoportot, majd a több mint egyórás idegenvezetés során a budapesti Nemzeti Színház épületének történetéről mesélt, elárulva néhány (kulissza-) titkot a műszaki felszerelésről, a hangtechnikáról. A Nemzeti azzal büszkélkedhet, hogy Európa egyik legkorszerűbb technikával felszerelt színpadja van, amelyet 52 emelőkar „mozgat”, illetve süllyeszti le a járófelületet. A méretek is elkápráztatóak, tízemeletes tömbháznyi magas és majdnem ugyanolyan mély, amelyen gépkocsik, motorok száguldoztak, de lovat is bevittek, sőt az egyik előadásban még mangalicadisznó is szerepelt. Aztán azt is megtudhattuk, hogy az épület és környéke a 2015-ben Matt Damon főszereplésével készült Mentőakció (The Martian) című filmben is feltűnik. Emlékezetes Jeremy Irons látogatása is, akit – bár a főpáholyban kapott helyet azon a rendezvényen, amelyre meghívták – sztárallűrök nélküli, kedves emberként ismertek meg budapesti kollégái. 
A Nemzeti igazi színházi nagyüzem, ahol négy teremben is lehet előadást tartani, egyszerre több mint egy tucat előadás van műsoron, állandó a próbafolyamat, így egy idényben a műsoron tartott előadások mellett hat-tíz előadást is bemutatnak a színházi paletta igen széles kínálatában, a musicaltől az egyéni előadásokon keresztül a közismert hazai és világirodalmi drámákig. 
A marosvásárhelyi csoport látogatását Szabó Magda stratégiai igazgató kezdeményezte, vendéglátó Pintér Szilvia drámapedagógus, az ifjúsági programok felelőse volt, aki megígérte, hogy hosszú távon is együttműködik az egyesülettel különböző oktatási és ifjúsági programokban. S a Nemzeti Színház vezetősége, Vidnyánszky Attila vezérigazgató is munkatársai által arról biztosított, hogy továbbra is szívügyüknek tekintik a határon túli „kulturális missziót”.
 VAJDA GYÖRGY Népújság (Marosvásárhely)

Marosvásárhelyi „módra”: egyre szövevényesebb az utcanévtáblaügy
Jogi eljárást kezdeményezett a Cemo annak nyomán, hogy Marosvásárhely egyik utcájában folyamatban van a magyar utcanévtáblák leszerelése. Az intézkedést kezdeményező prefektúra törvényekre, bírósági ítéletre hivatkozik.
Jogi és hatósági eljárást kezdeményezett a többnyelvűségért harcoló Civil Elkötelezettség Mozgalom (Cemo) a Maros megyei prefektúra ellen, amelynek utasítására a marosvásárhelyi polgármesteri hivatal alkalmazottai a napokban nekiláttak leszerelni a magyar utcanévtáblákat a Dózsa György utcában. A Cemo közleménye szerint az ügyben indított perben várhatóan szeptemberben lesz az első tárgyalás a közigazgatási bíróságon. Ezzel párhuzamosan egyébként folyamatban van a civil szervezet által ugyancsak a vásárhelyi kétnyelvű táblák ügyében, még három évvel ezelőtt indított eljárás lezárása: a legfelsőbb bíróság előreláthatóan novemberben hoz ítéletet.
Az RMDSZ helyi szervezet eközben kedden írásban megfogalmazott kérdésekkel fordult a prefektúrához, illetve Lucian Goga kormánymegbízotthoz, akitől azt szeretnék megtudni, hogy miért és mire hivatkozva utasított a táblák leszerelésére. Vass Levente, a szövetség vásárhelyi szervezetének elnöke úgy nyilatkozott: amennyiben az RMDSZ kifogásolja majd a prefektúra válaszát, fellebbeznek, ha pedig szükséges, egy új tanácshatározatot készítenek elő, és nyújtanak be az önkormányzathoz. Vass Levente egyébként már azt követően magyarázatot próbált kérni Dorin Florea polgármestertől és Lucian Goga prefektustól, hogy múlt szerdán elkezdték leszerelni a magyar táblákat, de az elöljáróval nem sikerült beszélnie, a kormánymegbízott pedig semmitmondó átiratot küldött.
Lapcsaládunknak nyilatkozva Vass Levente elgondolkodtatónak tartotta, hogy a prefektus szeme csak a Dózsa György néven akadt meg, Goga ugyanis nem kérte a többi kétnyelvű tábla eltávolítását. A Vass Levente által az MTI-nek eljuttatott, május 29-én keltezett prefektusi átirat másolata szerint a Maros megyei kormányhivatal a közigazgatási törvényre és a törvény végrehajtását részletező kormányhatározatra hivatkozva kéri a polgármesteri hivataltól, hogy három napon belül távolítsa el a Dózsa György út magyar utcanévtábláit. Sorin Savu, a prefektus kabinetfőnöke kedden az MTI-nek elmondta: Goga tulajdonképpen egy bírósági ítélet végrehajtását kérte a polgármesteri hivataltól. Kifejtette: a prefektus keresete nyomán a bíróság érvénytelenítette azt az évekkel ezelőtt hozott önkormányzati határozatot, amely alapján a kétnyelvű táblákat kihelyezték a Dózsa György úton. A kabinetfőnök szerint az önkormányzatnak lehetősége lett volna újabb határozatban rendezni immár törvényesen az utcanévtáblák kérdését, de ezt nem tette meg, ezért szólította fel a kormány képviselője a táblák eltávolítására. Florian Moldovan, a városháza közterületekért felelős igazgatója lapcsaládunknak arról számolt be: a pünkösdre való tekintettel megszakították a táblaleszerelési akciót, azonban kénytelen folytatni a műveletet, a napokban el kell távolítaniuk az utcából az összes Dózsa György-feliratot. Ennek okára Moldovan nem tudott magyarázatot adni, mindössze annyit mondott: erre utasította őket a prefektus. Nem kérte, hanem utasított, és szankciókkal fenyegetőzött.
Tekintettel az ünnepre, leálltunk, de kénytelenek vagyunk folytatni. Érdekes módon csak a Dózsa György táblák eltávolítását kérte, a többibe nem kötött bele” – jegyezte meg a városházi igazgató. A polgármesteri hivatal munkatársai múlt szerdán a Bernády György Általános Iskola és az Avram Iancu Szakközépsikola faláról távolították el a magyar feliratot tartalmazó táblát, így csak a Strada Gheorghe Doja megnevezés maradt. A Civil Elkötelezettség Mozgalom felháborodását ugyanakkor nemcsak Lucian Goga prefektus újabb magyarellenes intézkedése váltotta ki, hanem az RMDSZ reakciója is. A Cemo közleményben cáfolja Vass Levente múlt heti kijelentését, miszerint a leszerelt magyar utcanévtáblák még 2014-ben kerültek ki, ezzel szemben arra hívják fel a figyelmet, hogy a feliratokat tavaly, a helyhatósági választások előtt függesztették ki. Fontos lenne, ha az RMDSZ tagjai tisztában lennének azzal, hogy mikor kerültek ki a leszerelésre szánt táblák, hiszen az esetleges tárgyalásaik során nem árt, ha helyesen tudnak érvelni” – bírálták a civilek a szövetség tagjait. A civilek arra is rámutattak: a politikusok csúsztatnak, amikor azt ígérik, hogy újabb tanácshatározatot fognak benyújtani a kétnyelvű utcanévtáblák érdekében. „Sajnos a marosvásárhelyi helyi tanács RMDSZ-es képviselőtestületének nem áll módjában új tanácsi határozattervezetet benyújtani a város kétnyelvű utcanévtábláinak kihelyezését illetően, hiszen eddig soha nem született Marosvásárhelyen kétnyelvű utcanévtáblákra vonatkozó jogerős határozat” Tekintettel az ünnepre, leálltunk, de kénytelenek vagyunk folytatni. Érdekes módon csak a Dózsa György táblák eltávolítását kérte, a többibe nem kötött bele” – jegyezte meg a városházi igazgató. A polgármesteri hivatal munkatársai múlt szerdán a Bernády György Általános Iskola és az Avram Iancu Szakközépsikola faláról távolították el a magyar feliratot tartalmazó táblát, így csak a Strada Gheorghe Doja megnevezés maradt. A Civil Elkötelezettség Mozgalom felháborodását ugyanakkor nemcsak Lucian Goga prefektus újabb magyarellenes intézkedése váltotta ki, hanem az RMDSZ reakciója is. A Cemo közleményben cáfolja Vass Levente múlt heti kijelentését, miszerint a leszerelt magyar utcanévtáblák még 2014-ben kerültek ki, ezzel szemben arra hívják fel a figyelmet, hogy a feliratokat tavaly, a helyhatósági választások előtt függesztették ki. Fontos lenne, ha az RMDSZ tagjai tisztában lennének azzal, hogy mikor kerültek ki a leszerelésre szánt táblák, hiszen az esetleges tárgyalásaik során nem árt, ha helyesen tudnak érvelni” – bírálták a civilek a szövetség tagjait. A civilek arra is rámutattak: a politikusok csúsztatnak, amikor azt ígérik, hogy újabb tanácshatározatot fognak benyújtani a kétnyelvű utcanévtáblák érdekében. „Sajnos a marosvásárhelyi helyi tanács RMDSZ-es képviselőtestületének nem áll módjában új tanácsi határozattervezetet benyújtani a város kétnyelvű utcanévtábláinak kihelyezését illetően, hiszen eddig soha nem született Marosvásárhelyen kétnyelvű utcanévtáblákra vonatkozó jogerős határozat” – hangsúlyozzák, hozzátéve, hogy ezt a városháza álláspontját részletező peranyagok is alátámasztják. „A válasziratokban, peranyagokban – amelyeket a város polgármestere és magyar nemzetiségű jegyezője is aláírt – az áll, hogy Marosvásárhelyen nem lehetnek kétnyelvű utcanévtáblák, mert ezek kihelyezését tiltják a hatályban lévő törvények” – olvasható közleményükben.
A Civil Elkötelezettség Mozgalom arra is kitért: az elmúlt huszonöt évben ugyan mindegyik marosvásárhelyi RMDSZ-es polgármesterjelölt és RMDSZ-es tanácsos beépítette kampányába a kétnyelvű utcanévtáblák ügyét, ám a jelek szerint csak kampánycéllal, hisz az ígéreteket „soha nem valósították meg”. A CEMO közleményére reagálva Vass Levente lapcsaládunknak úgy nyilatkozott, ő nem sajtóháborút, hanem együttműködést szeretne a közös célért harcoló civilekkel.
Szucher Ervin Krónika (Kolozsvár)

Magyar papok és tengerek
Kinek is van kedve még tengerek tulajdonjogát firtatni, mikor nincs termőföld egy kapa se! Csak belevág az élet sűrűjébe, mert hiszen dologidő, az van, de a munkát is meg kell ám keresni. Mégis eltöprengek azon, hogy hiszen a magyar ember akár tengerekben is gondolkodhat – ma is van tengere a Lujzikalagor nevű, moldvai csángómagyar katolikus falunak, csak jól bele kell gondolni.
Mert ugyebár 97 éve Isten legfelsőbb büntetéseként egy újabb keletű, Románia nevű országban kell ülnünk. Mint egykor a zsidók Egyiptomban. Vannak népek, akiknél a rabság is megszépül bizonyos idő és tengerszáradás után. A helyzet úgy adódott – másoktól, gyalázatban élőktől –, hogy „az első nagy verekedés” után (ez a csángóknál az első világháborút jelenti) földet kaptak az oláh (!) Hohenzollern királytól lenn, a Fekete-tenger partján. Konstanca tartomány az ma is, Mamaia híres fürdőhelyétől egy kőhajításnyira. Ötszáz magyar lélek, mindenki tud magyarul írni is, olvasni is, még igen! De mehetünk tovább is. Moldávia fővárosa, Chisinou (eredetileg Kisjenő) mellett a másik magyar falu a románok között Őrhely. Románra kénytelenítették, mint Udvarhelyet (Odorhei), lett belőle Orhei.
És senki nem mondhatja komolyan, hogy Ojtoz, a Fekete-tenger partján a legtávolabbi magyar település. Hiszen ott van Kazahsztánban, Mongóliában, Nepálban, Nyugat-Kínában sok Madzsar nevű magyar falu! Egy percig sem vagyok büszke reájuk, csak arra, hogy milliók tartják magukat magyaroknak a mai napig Törökországban is. Őrzik magukat és azt, ami az övék: a tisztességes magyarságukat. Aztán emitt mi, saját szülőföldünkön azért viaskodunk prefektuskkal, kormánymegbízottakkal és Marosvásárhely, Kolozsvár (!) aktivista polgármestereivel, hogy szabad-e magyarul beszélnünk. Ennek hallatán még Kínában, Ujguriában, Moldáviában is köpnek egyet-egyet félre.
De tengereink, azok vannak. – Óriási puszta föld volt itt, hát építettünk, templomot is. Papunk, az nem lehet, nem s nem. A román pap az csak bédolgozó.
Czegő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Újragondolásra vár Sütő András hagyatéka
Sütő András hagyatékát – kéziratait, fényképeit, köteteit – a Petőfi Irodalmi Múzeum őrzi, életművének kiadása eljutott a tizenharmadik kötetig, ám annak esedékes újraértékelése még nem történt meg. Az 1970–80-as években műveinek hazai és magyarországi kanonizálása főleg a román politikai hatalom és az erdélyi magyar kisebbség viszonyának allegorikus vonatkozásait emelte ki, holott – vélik az újraértékelést sürgetők – ennél sokkal gazdagabb és árnyaltabb ez az életmű.
Sütő András 1927. június 17-én született Pusztakamaráson, születésének 90. évfordulójára emlékeznek nemsokára tisztelői. A 2006. szeptember 30-án elhunyt és a marosvásárhelyi református temetőben nyugvó erdélyi magyar író, drámaíró életművéről érdeklődtünk, arról, hogy hol őrzik, vannak-e kiadatlan kéziratai, illetve az irodalomkritika megpróbálta-e újraértékelni, esetleg a rendszerváltás után született nemzedék számára is érthetővé, befogadhatóvá tenni.
Elakadt a szobor terve
Az író hagyatékát (kéziratokat, könyveket, fényképeket stb.) a család a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumnak adta át – tudtuk meg ifjabb Sütő Andrástól, az író fiától, aki a Vásárhelyi Hírlapnak elmondta, azok rendezése, feldolgozása folyamatban van, kiadatlan, vagy kiadható kézirat egyelőre nem került elő. Könyvtárának jó részét (több ezer kötetet) az örökösök a marosvásárhelyi Katolikus Gimnáziumnak ajándékozták. A Sütő-hagyaték részét képező Művészet/Új Élet folyóirat bekötött példányait a család a Teleki Tékának adományozta.
Kiadó még nem keresett meg bennünket valamely művének kiadási lehetőségével – mondta az író fia, akitől azt is megtudtuk, hogy Sütő András marosvásárhelyi szobrának tervéről a sajtóból értesültek. Kifogásuk nincs ellene, de személyes megkeresés csak a Sütő András Baráti Társaság részéről történt. „Több tervet is tanulmányoztunk, véleményeztünk, ám gyakorlati kivitelezésre a későbbiekben nem került sor” – fogalmazott ifjabb Sütő András.
A Sütő-életmű a Petőfi Irodalmi Múzeumban van a legjobb helyen - – véli Lázok János irodalomtörténész, aki szerint ott létezik a szükséges szakemberi kapacitás és anyagi lehetőség annak feldolgozására.
Melyik a végső változat?
Arról kérdeztük a Sütő-életmű kutatóját, ismerőjét, melyek azok a művek, amelyeket érdemes volna újból megjelentetni, esetleg színpadra tűzni. Lázok János – aki egyetemi diplomadolgozatát, majd 1997-ben doktori disszertációját is Sütő András műveiből írta – érdeklődésünkre elmondta, elsősorban a hetvenes években megjelent drámák és esszék érdemelnének újrakiadást.. „Gyakorlatilag az életműkiadásban szinte minden megjelent, amit Sütő az életében közölt” – mondta Lázok, hozzátéve, az életműkiadás után is nyitott kérdés maradt, hogy több mű esetében a számos szövegváltozat közül mi tekinthető az elsőnek, és melyik a végső, hitelesnek vehető szövegváltozat.
Lázok János úgy véli, az említett életműsorozat nem mindig segít ebben, mert szerkesztője kijelenti például, hogy a Káin és Ábel, vagy A szúzai menyegző esetében a szerző az itt közölt szövegét tekinti véglegesnek, holott van még olyan új szövegváltozat, amelyben a befejezés még módosult ehhez képest. „A szúzai menyegző befejezésének is két változata van, én például az 1982-es Kriterion kiadás szövegét tekintem érvényesnek, az életmű kontextusába jobban illeszkedőnek” – mutatott rá az irodalomtörténész.
Kritikai kiadás kellene
Az említett problémák esetében egy kritikai kiadás jelentené a megoldást, amely nyilván nem egyetlen ember munkája lenne, hanem egy szerkesztői csapaté, amely feltérképezi, összegyűjti mindazt, ami a szerzőtől megjelent. Erdélyben, az erdélyi magyar irodalomban nincs egyetlen szerzőnek sem kritikai kiadása.
„Ez itt nálunk hagyománytalan vállalkozás lett volna, pedig szerintem az ő életműve mindenképpen megérdemelné, vagy megérdemelte volna. Nem akarom azt mondani, hogy nem fog ezután megszületni, és reménykedem is ebben, mert rendkívül tanulságos az az életút és az a pályaív, amit befutott. Egy mindent tartalmazó kritikai kiadás segítene, hogy olyan árnyalt képet alkothassunk róla, amely a tudományosság igényének is megfelel” – fogalmazott Lázok János, aki szerint ennek a kritikai kiadásnak az alapját már megteremtette Kuszálik Péter, aki 2009-ben megjelentette a Sütő-életmű annotált bibliográfiáját.
Allegorikus kezelt művek
A Sütő- életműnek a kritikai fogadtatása, illetve kanonizálása már az 1970-80-as években megtörtént, egy olyan társadalmi-történelmi kontextusban, amikor a kritikának és az olvasóközönségnek is automatikus volt az a reflexe, hogy allegorikusan kezelte a művekben megjelenő hatalmi problematikát.
Aki a hatalmat képviselte ezekben a művekben, az nyilvánvalóan a diktatúra hatalmi csúcsát jelentette a nézők és olvasók számára, aki a hatalom ellen lázadt, az voltunk mi, a magyar kisebbség – fejtette ki az irodalomtörténész, aki ezt a fajta értelmezést olyan monolitikus olvasatnak nevezte, amelyen már túl kellene lépni. Fel kellene végre fedezni, hogy most, immár a diktatúra elmúltával milyen új jelentésrétegei tárhatók fel a műveknek. „Például a Csillag a máglyánban Szervét ugyanúgy erkölcsi győztese és vesztese is a történetnek, mint ahogyan Kálvin is, akinek sikerült egy mozgalmat, a reformációt megszilárdítani, de ebbe úgy belemerevedett, hogy pont ezáltal a hitújítását konszolidáló politikai harc erkölcsi veszteseként is szóba jöhet az értelmezésben” – adott példát Lázok. Az irodalomtörténész szerint Sütő esetében hasonló mechanizmus működik: életműve beledermedt egy hetvenes évekbeli ideológikus-allegorikus értelmezésbe, ami saját korában aktuális, de ma már múzeumi jellegű.
„Ha nem akarjuk azt, hogy egy üveglapot tegyünk rá egy múzeumi tárolóban, akkor újra kellene gondolnunk e műveket” – tette hozzá.
Önszegényítő egyszerűsítés
A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen 2014-ben szervezett Sütő András-műhelykonferencia szervezői és résztvevői megpróbálkoztak egy újfajta olvasatban is közelíteni Sütő életművéhez. Viszont voltak olyan visszhangjai is a konferenciának, amelyek azt állapították meg, hogy az erdélyi irodalomkritika nem képes saját értékeit igazán tisztelni. „Tehát azt, hogy Sütőnek van egy újraértelmezési kísérlete, sokan úgy fogták fel, mint egy olyan tiszteletlenséget, ami az életmű nemzeti érték jellegét próbálja kisebbíteni” – mondta Lázok. Holott az ifjú nemzedék számára, ha létezne rá pénz és távlatokban gondolkodó kiadói tervezés, ki lehetne adni gondos filológiai apparátussal a Sütő-trilógiának egy olyan kiadását, amely egyrészt a szöveg mikrofilológiai szintjén magyarázná a drámákat, másrészt bevezetné azt az alternatív értelmezési lehetőséget, hogy a Sütő-dráma úgy is olvasható, mint a főszereplő-párosokban megjelenő ellentett értékek dialektikája.
Önszegényítés annyira leegyszerűsíteni ezeket a műveket, hogy nincs bennük több, mint kisebbség és hatalom szembeállításának újabb és újabb formában visszatérő allegóriája, ennél ugyanis lényegesen több „titok” van bennük elrejtve.
„Tisztázni kellene végre azt, hogy a monolitikus értelmezés egy lezárt korszak hiteles és érvényes olvasata volt, de ha valamilyen módon érdekessé akarjuk tenni Sütő életművét az új nemzedék számára, akkor égetően szükséges lenne egy új értelmezés, és ezt valamiképpen elősegíteni a legnagyobb felelősség most” – hangsúlyozta Lázok János.
Antal Erika Székelyhon.ro

Jelentős számú új magyar óvodát épít a református egyház Erdélyben
Hat megyében, tizennyolc településen, huszonhat helyszínen épít vagy újít fel óvodát, bölcsődét az Erdélyi Református Egyházkerület (EREK) jövő év végéig a magyar kormány által 2016 novemberében meghirdetett Kárpát-medencei óvodafejlesztési program keretében. A közösségi fejlesztéseket a hatósági „kekeckedések” nehezítik.
Az EREK a magyar állam által meghirdetett 17,2 milliárd forintos keretből 2,8 milliárd forintot kapott óvodafejlesztésre. A befektetések egy része zöldmezős beruházás, tehát új óvodák, bölcsődék is épülnek az összegből – nyilatkozta a Maszolnak Ballai Zoltán, az egyházkerület gazdasági tanácsosa. Tájékoztatása szerint jelenleg 11 óvodát működtet az EREK, számukat 26-tal növelnék Erdély-szerte.
Ballai elmondta, a támogató kérése az volt, hogy ne a tömbmagyarságban, hanem a szórványban fejlesszenek. A tervek szerint Brassó, Fehér, Hunyad, Hargita, Kolozs és Maros megyében újítanak fel vagy építenek óvodát, és a magyar többségű régiókban a szórványtelepülésekre összpontosítanak: Hargita megyében Balánbánya, Maros megyében Segesvár és Szászrégen vidékére. Kolozsváron és Marosvásárhelyen is több új bölcsőde, óvoda épülne, de ezek helyszíneiről még tárgyalások folynak – részletezte a gazdasági tanácsos.
Ballai kérdésünkre hangsúlyozta: a helyszínének kiválasztásakor elsősorban a helyi magyar közösség igényeit tartották szem előtt. „Főként ott fektetünk be, ahol jelenleg nem működik magyar bölcsődei vagy óvodai csoport, vagy ha igen, akkor mostohák a körülmények az intézményekben” – magyarázta. Így többek között zöldmezős beruházást terveznek Aranyosgyéresen, Balánbányán, Backamadarason, Bánnfyhunyadon és Tordán is.
Több beruházás esetében helyi egyházközségek ajánlanak fel telkeket vagy épületeket a célra. „Célunk nem az egyházkerület ingatlanállományának gyarapítása, hanem – a támogató szándéka szerint – a közösségek erősítése, ezért a megépítendő vagy felújítandó épületek minden esetben a helyi egyházközségek tulajdonába mennek át” – mondta Ballai Zoltán.
Nem könnyű a telek beszerzése
A gazdasági tanácsos tájékoztatása szerint a zöldmezős beruházások esetében a telkek beszerzése jelenti a nehézséget. Legalább ezer négyzetméteres területre van szükségük az óvodaépítéshez, és Kolozsváron például nehéz egy olyan ezer négyzetméteres telket találni, hogy oda urbanisztikai szempontból is megfelelő, játszótérrel ellátott funkcionális épület kerülhessen. „Nyilván minden óvodának udvara, játszótere kell hogy legyen, ezért, ha lehet, akkor nem főút mellett, hanem csendesebb helyen építkeznénk” – magyarázta.
Gondot okoznak a magas telekárak is, amit az eladók még jobban megemelnek, ha tudják, hogy az egyház a vásárló. Ezért az ingatlankeresést „diszkréten” végzik. „Megbízunk valakit, hogy keressen nekünk telkeket. Amíg nem konkretizálódik az ára, nem mondja meg, hogy ki a vásárló, csak azt, hogy van egy megrendelője, és telket keres. Kolozsváron egy ezer négyzetméteres, házas telek 400-500 ezer euróba kerül. Nem mindegy, hogy 50 ezer eurót le tudok alkudni belőle, vagy azt mondja az eladó: én tudom, hogy neked van pénzed, a célodat meg kell valósítani, add csak ide azt az összeget” – részletezte a tanácsos.
Dorin Florea „kekeckedései”
Ballai szerint beruházásaikat nehezítik a román állam és az önkormányzati vezetők, alkalmazottak, más hivatalok (telekkönyvi hivatal, műemlékvédelmi igazgatóság, készenléti felügyelőség) „kekeckedései”. Konkrét példaként Dorin Florea marosvásárhelyi polgármestert és a hivatalát említette. Szavai szerint Florea olyan feltételeket támaszt az egyházkerületnek az építkezési engedélyek kibocsátásához, amelyeket szinte lehetetlen teljesíteni.
„Marosvásárhelyen egyértelmű ellenségeskedést tapasztaltunk. Tavaly például a régi református kollégium telekkönyvét kellett frissítenünk. Ez normális esetben 30 nap alatt elvégezhető. Eljön a topográfus, felméri, hogy hiányzik 20 négyzetméter, azt bejegyezi, hogy naprakész legyen a telekkönyv. Dorin Florea azonban a restitúciós határozatban szereplő adatokra hivatkozva ezt megtagadta. Bepereltük, és egy évbe tellett, amíg megnyertük a pert” – idézte fel a történteket a gazdasági tanácsos.
Ballai tájékoztatása szerint Dorin Florea akadékoskodása miatt húzódtak el a Bolyai Farkas líceum egyházkerületi tulajdonban lévő épületének felújítási munkálatai is. „Azért állt három évig a Bolyai javítása, mert a polgármesteri hivatal nem akart beavatkozási engedélyt adni. Hiába mondtuk, hogy szakadnak le a kémények, esnek rá az emberekre, autókra. Nem is kell mondanom, hogy 911-es Porsche javítási árát ki kellett fizetnünk egy kárvallottnak, mert ráesett egy cserép a motorháztetőre és a szélvédőre” – mondta a gazdasági tanácsos.
maszol.ro