Játék, kaland, bolondság ( Háromszéki diáknapok 12.)
Megszokott, de megunhatatlan rendezvénye Sepsiszentgyörgynek a Háromszéki Diáknapok nyitó felvonulása, amelyre rendszerint május első felében kerül sor. Az idén tizenkettedik alkalommal meghirdetett, játékos, de egyáltalán nem könnyű vetélkedőre tizennégy, zömmel középiskolásokból álló csapat jelentkezett, ebből tizenegy sepsiszentgyörgyi, két kézdivásárhelyi és egy kovásznai; a versenyzők összlétszáma 252, ami az előző évekhez mérten kevés, hiszen olyan is volt, hogy ötszázan neveztek be. Ám ez a tegnapi hangulatból mit sem vont le, sőt, a legrosszabbkor érkező eső sem tudta elrontani az általános jókedvet.
A vetélkedő késő estig tartott, ma pedig majálissal és ügyességet, kreativitást követelő próbákkal folytatódik; vasárnap csendesebb, kulturális jellegű versenyszámokkal, végül pedig a gálának nevezett döntővel zárul a rendezvény. Ott derül ki, hogy melyik Háromszék legügyesebb csapata, melyik a legjobb nem sepsiszentgyörgyi, és ki érdemli meg a fair play díjat. Addig azonban 93 versenyszámban kell a lehető legjobban teljesíteni. A feladatok között olyan is lesz, amelyhez a járókelők csatlakozását kérik majd, aki tehát Dandana, Diszkó Patkányok, Grove Street, HeroInn, M1(egy), Mahakala, Mihasznák, Tabula Rasa, The Bombers, Tagmen, We-kings, TranSZILVAnikum, Hullámreccsentők vagy ICEameg! feliratú, olykor különös megjelenésű fiatallal találkozik (egy bocskorba és narancssárga bugyogóba öltözött fiú a haját is csapatjelének formájára nyíratta), segítsen neki a pontszerzésben: még néhány percre is érdemes ezen a hétvégén diáknak lenni. Bizonyosság rá, hogy több egyetemista hazajött erre az alkalomra, régi vagy megújult csapatát erősíteni, pedig most tartják Kolozsváron és Marosvásárhelyen is a diáknapokat...
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tiszta kamaszok, megváltott közösség (Beszélgetés Haáz Sándorral, a szentegyházi Gyermekfilharmónia alapító igazgatójával)
Három és fél évtizede dirigálja a székelység egyik legismertebb kultúrnagykövetének számító szentegyházi „Fili” zenekarát és kórusát. Haáz Sándor zenetanárral könnyes gyakorlásokról, tisztára mosott körmökről és közösségi léleképítésről is beszélgettünk.
– Nagyapja múzeumalapító volt Székelyudvarhelyen, édesapja néprajzkutató Marosvásárhelyen. Ön hogyan menekült meg?
- Egyáltalán nem menekültem meg, sőt, azt hiszem, meglehetősen veretes helyet vívtam ki magamnak a néprajzos sorban. Mert hát a népdal is a néprajz része. Gyermekkoromból viszont hiányoztak a népdallal kapcsolatos élmények, a paraszti létvilág, pedig az ötvenes években még sok mindent fel lehetett volna szippantani. A falu hangulata azóta is életem meghatározó eleme, népdal szempontjából azonban a szüleim nem számítottak különösebben inspirációs vagy motivációs forrásnak. Nagyapám és apám is a néprajz tárgyi vonatkozásainak gyűjtője és feldolgozója volt elsősorban, előbbi a fából készült tárgyakra koncentrált, édesapámat pedig a népi ruha, a viselet érdekelte. Engem anyai nagyanyám unszolására tereltek zenei pályára, századfordulós óvónőként ő vélt felfedezni bennem némi zenei tehetséget. Így aztán a gyermekkorom a hegedűórák és a gyakorlás körüli végeérhetetlen cirkusz jegyében telt. De úgy tetszik, beérett a dolog, másképp aligha lett volna belőlem zenetanár.
– A gyűjtések kalandja sem ragadta meg annak idején?
– Még lázadó kamaszkorom előtt sokat jártunk kirándulni, apám a kirándulások nagy előadóművésze volt, mindig elmagyarázta egy-egy székely kapu faragásait, a zsúpfedeles ház szerkezetét, a különféle vidékek építési stílusát. Mégsem tudott a népi viselet köré édesgetni, a bátyámmal és a két húgommal inkább motoroztunk. Míg azonban a testvéreim játszottak, élték az életüket, nekem maradt az örökös gyakorlás nyűge. A bátyámat sportra adták, evezős volt, jött haza izmosan, lebarnulva, én meg nyekeregtem a fürdőszobában a könnyeim és szeplőim közepette. Éveken át klasszikus zenét tanultam a marosvásárhelyi zenelíceumban. Népzenét kevésbé, akkoriban „takarították ki” az eredeti népzenét, néptáncot, divatba jött a Mojszejev-féle iskola. Nekem soha nem is sikerült klasszikus zenészből népzenésszé átvedleni. Most, „vénségemre” próbálgatom a fektetett csuklós, ujjvibrátós öreges muzsikálást, és nagyon élvezem. Prímásként azonban soha nem tudtam labdába rúgni, szívesebben állok be kontrásnak háromhúros brácsámmal bármilyen zenei műfaj házi muzsikálásához.
– Tudatos választás volt a Szentegyházára kerülés, vagy ezt „dobta” a kihelyezési gépezet?
– Mi még annak félelmében nevelkedtünk, hogy ha diplomázás után nem fogadod el a kihelyezést, munkanélküli maradsz és földönfutó. Amikor 1978-ban végeztem a tanárképzőn, kiderült, hogy nem maradhatok Vásárhelyen. Marosszentgyörgyön nyílt volna lehetőség, de felmerült a család egyik székelyudvarhelyi ingatlana megmentésének szempontja, aminek érdekében apám azt tanácsolta, próbáljak meg Hargita megyében pályára lépni. Székelyudvarhely is úgynevezett zárt város volt, Szentegyházasfalu iskolájába viszont meghirdettek egy zenetanári állást, s mivel centire ez a település volt a legközelebb Udvarhelyhez, ezt választottam.
– Mit talált 1978 őszén a kor Vlahicáján?
– Nagy létszámú iskolát, tehetséges gyermekeket. Kádár Levente iskolaigazgató számára fontos volt szakos zenetanár odakerülése, mivel abban az évben alakították újra az ötvenes években megszűnt fúvószenekart. Párhuzamosan beindult az iskolai fúvószene-tevékenység is. Nekünk is jutott néhány kiselejtezett hangszer a kultúrháztól, meg néhány újonnan vásárolt is, így 1979-ben már tizennégy tagú együttes fújta hangszerét – ma is pontosan ennyi tagot számlál a banda. Kitűnő csapat iskolai ünnepélyekre, hangulatteremtésre, és a felnőttegyüttes utánpótlását is remekül biztosítja. Rövidesen megalakítottam az iskolai vonósegyüttest is. Mellékesen meg a tantestületi kollégáktól megtanultam tanítani, hiszen az egyetemről igen szegényes pedagógiai tudással érkeztem. – Hogyan fest ma egy Haáz-féle zeneóra?
– „Régimódi” szabályaim vannak, amelyeket mindenkinek be kell tartania – a megmosott kéz és a levágott köröm alapkövetelményén túl. Amúgy onnan lehet tudni, hogy hol van zeneórám, hogy az az osztály énekel. Becsengetés után veszem a naplót, a hegedűmet, a cédéket, egyebeket, s megyek az osztályba, ahol már vígan dalolnak. Két tanuló áll a táblánál, az egyik a hetes, aki a táblára írja a „rosszak” nevét. Aki közülük egy percig megjavul, annak a neve letörölhető. Akinek a nevét a táblán találom, felel vagy guggol, vagy szünetben szemetet gyűjt. Hogy mit jelent rossznak lenni? A tanulók egynegyedének nincs hangja, nem tud, nem szeret énekelni, de a baj az, ha kergetőzéssel, rohangálással vagy kocsmatöltelékszerűen üvöltözve nem hagyják a többieket sem énekelni. Ha egyetlen név sincs a táblán, miközben világvége van odabenn, a hetes szenvedi meg. Mellette áll a másik, az énekvezér, aki három ének címét írja fel a táblára: a múlt órán vett dalt, a saját, illetve az osztály kedvencét. Ha még mindig nem érkeztem meg, újabb hármat ír fel. Előfordult, hogy egy gyűlésben ragadtam, mire befutottam, a huszonkilencediket énekelték, s épp kicsengettek. Ha egy osztály fele tud énekelni, az olyan élményt jelent a másik fele számára, amelyért hajlandó bekapcsolódni, abbahagyni a „hitványkodást”.
– Mi változott a település zenei kultúrájában az elmúlt évtizedekben?
– Kénytelen vagyok tudomásul venni, hogy a gyermekek egyre kisebb százaléka tud énekelni. Ritkultak a közös énekléssel záruló családi összejövetelek, otthon a tévé vagy számítógépes hanggenerátor dönget. Nagy örömömre azonban a gyerekfilharmóniából származó fiatalok a közösségi megmozdulásokra, születésnapokra is kezdik visszahozni a hangszeres zenét. A „kiöregedett” filisek örömmel nézik, hogy a gyerekük részben visszavarázsolja az ő gyerekkorukat, próbára jár, gyakorol. A ma már tévénéző apukát nagyobb eséllyel lehet felállítani a fotelből, ha otthon együtt zenélhet a csemetéjével. Van egy négygyermekes családunk, ahol az apuka a karmester, az anya és a kicsi lánya a kórus, a másik három gyermek pedig hegedül. Tudatosan úgy is ültek be a zenekarba, hogy minden szólamot megtanuljanak, majd kipróbálják, hogyan szól az a „házifiliben”. Baráti társaságokról is tudok, ahol a filis harmóniák felidézése után elkezdenek népdalokat muzsikálni, énekelgetnek. Ezeken az estéken pedig meg van váltva a közösség. Tanári pályám legfontosabb eredményei közé sorolom ezeket a jeles eseményeket. – Hány fiatal kapta meg ezt az esélyt a közel negyven év folyamán?
– Több mint 1200-an fordultak meg a zenekarban és a kórusban. Az iskola tanulóinak egyharmada, hatvan gyermek énekel ma együtt. A zenekar érdekes módon a nagyobb, nyolcadikot végzett gyermekekből áll, sokan közülük érettségizettek, egyetemisták is visszajárnak. Ez némi gondot okoz, mert foglalják a helyet a kisebbek elől. A nagyokkal szembeni fegyelmi elvárások azonban változatlanok, nincs festett haj, tetkó, piercing, a lázadók azonnal helyettesíthetőek. Így aztán szép tiszta kamaszaim vannak, akik inkább vállalják ezt az áldozatot, mintsem lemaradjanak közös hangversenykörútjainkról. – Egy-egy új darab elsajátítása milyen mértékben társul elméleti képzéssel, nemzetitudat-fejlesztéssel? – Igyekszem sokrétűvé tenni a tanulási folyamatot. Nem csak zeneelméleti, hangzástani, hangszerismereti kihívásokat fogalmazok meg, az is nagyon fontos, honnan ered az a zene, mit ábrázol, melyek a feldolgozási, hangszerelési kritériumaim. Nagyon érdekesek az ezekről szóló beszélgetések, közben jó tippeket is kapok. Kétségtelenül elsősorban a turnék erősítik, a taps keményíti a Filit, de a fegyelem és figyelem zenekari-kórusi változatai is különleges és élvezetes kihívások a gyerekek többsége számára. Ennek a magas fokú egymásra figyelésnek rendkívüli a nevelő hatása, folyamatos biztosítása állandó feladatom.
– A turnék ugyanakkor a közösségi együttlét „tanórái” is…
– Valóban. Kiszállásaink korántsem azonosak egy-egy iskolakirándulással. A busz hasában, az utánfutóban utazó hangszerek, pódiumok, ruhák egyfajta hadviselésre induló csapat fegyverei, kellékei. Igyekszünk beleképzelni a honfoglalás, a hadviselés romantikus elemeit, amit főleg a kisebbek vesznek nagyon komolyan. De az is az együttélés fegyelmezettségének kialakítását szolgálja, hogy a Filiben alakuló szerelmeknek is tekintettel kell lenniük, hogy körülöttük kicsik, testvérek, szomszédok ülnek. Nagyon izgalmas látni az önfegyelem tanulásának folyamatát, még ha időnként kiabálni is kell, vagy szélsőséges esetben időlegesen kilökni egyiket-másikat a csapatból.
– Mennyire befolyásolja a Fili munkájának színvonalát egy-egy nemzedék tehetségessége?
– Nem nagyon voltak színvonalhullámzásaink, most viszont úgy érzem, 38 éves sikersorozatunk vége felé közeledünk. Idén ugyanis két olyan ötödik osztályt kaptam, amelyekből összesen hat kórustagot tudtam verbuválni. Márpedig három gyermek nagyon kevés ahhoz, hogy egy osztály éneklési kedvének élesztője lehessen.
– Egy sztártársulat a műsorrend összeállításánál az elvárásokra is tekintettel van. A Fili is?
– A repertoár szempontjából sohasem tettem minőségi engedményeket. Hiába szabad ma mindent, nálunk csak azt szabad, amit megengedek. Ebben diktatórikus vagyok. Műsoraink legyenek ízlésesek, gyermekszintű repertoárjuk könnyen muzsikálható. Tőlünk senki ne várjon misét vagy oratóriumot. A kórus és zenekar elsődleges feladata ugyanis a közösségépítés és annak megéneklése. Így eshet meg az, hogy a kórusban akad gyengébben éneklő gyermek is, a „mankós” gyerekek jó énekesek közé állítva gyakran kitisztulnak.
– Látja már az utódját?
– Mi tagadás, sokat gondolkodom rajta, keresgélem. A fiaim nem jöhetnek szóba, de megértem őket, én sem voltam vevő az apám ruháira. Elsősorban azt figyelem, van-e a környezetemben olyan ember, aki mindent hajlandó feltenni erre a közösségi feladatra. Ugyanakkor van-e emberi tartása, szakmai tudása. Humorérzéke, akarata. Képes-e hiteles lenni 140 gyermek előtt, a családok előtt. Mert itt megannyi családtagról van szó, hiszen a szülőkkel együtt érezzük a Gyermekfilharmónia fenntartásának felelősségét. Nekem mindenesetre nagy örömöm telik benne, hat-hét évet szívesen adnék még magamnak. Talán addig a váltás is jelentkezik.
Haáz Sándor
Karnagy, zenetanár. Székelyudvarhelyen született 1955. december 24-én. Nagyapja a festő és múzeumalapító, etnográfus Haáz Rezső, édesapja idősebb Haáz Sándor tanár és néprajzkutató volt. A marosvásárhelyi Művészeti Líceum zene szakos diákjaként hegedűt és brácsát tanult. Felsőfokú tanulmányait a marosvásárhelyi tanárképző főiskola zene szakán kezdte. Diákként részt vett a marosvásárhelyi régizene-együttes megalakításában, amely elsők között szólaltatott meg 16. századi erdélyi reneszánsz muzsikát. 1978 óta Szentegyházán általános iskolai zenetanár, a híres szentegyházi Gyermekfilharmónia alapítója és igazgatója. Három fiú apja. Díjak, kitüntetések: a Hargita Megyei Tanfelügyelőség kitüntetett tanára (1983 és 1992), Magyarok Világszövetsége-díj (1993), a Széchenyi Társaság díja (1997), a Romániai Dalosszövetség Rónai Antal-díja (1999), Julianus-díj (2001), Romániai Magyar Pedagógusszövetség – Ezüstgyopár-díj (2001), Szentegyháza Városi Tanácsa – Pro Urbe díj (2002), Magyar Örökség Díj (2003), Bartók Béla Emlékdíj (2006), Nagy Lajos-emlékérem – Pécs (2006), Nagy István-díj (2008), EMKE-díj (2009), Mentor-díj (2011), a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje, polgári tagozat (2011), Gábor Áron-díj (2016). A Magyar Művészeti Akadémia tagja.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erkölcstelen kampányfogás
Félrevezetik a nyugdíjasokat
Több marosvásárhelyi szépkorú jelezte, hogy aktivisták keresték fel otthonaikban, és arra figyelmeztették őket, hogy amennyiben nem Florea lesz a polgármester, az új városvezető, bárki is legyen az, minden támogatást megvon a nyugdíjasoktól – olvasható Soós Zoltán független polgármesterjelölt sajtóirodájának közleményében.
A továbbiakban a marosvásárhelyi összefogás jelöltje leszögezi: "Sem a közszállítás, sem a város által biztosított más kedvezmények tekintetében nem lesz változás. Változás abban lesz, hogy DNA helyett Marosvásárhely polgárai lesznek a polgármesteri hivatal rendszeres látogatói, akikkel közösen irányítjuk városunkat. Változás abban lesz, hogy minden egyes bani felhasználásáról beszámolunk. Változás lesz abban is, hogy nem a haveroknak osztjuk a közpénzt, hanem átlátható módon a város és lakói javára fordítjuk azt.
Véget kell vetnünk a megfélemlítések, zsarolások és rémhírterjesztések korszakának. Véget kell vetni Dorin Florea regnálásának Marosvásárhelyen".
Népújság (Marosvásárhely)

"Pár sor az életemről"
Székely-Benczédi Endre költő, nyugalmazott matematikatanár rövid önvallomása fölött áll a fenti cím. Április 26-án a felújított marosvásárhelyi várban, Kedei Zoltán festőművész szellempezsdítő műtermében tollforgató kollégák és irodalombarátok társaságában beszélt önmagáról, olvasott fel köteteiből, új verseiből néhányat. Aki jelen volt az összejövetelen, Kilyén Ilka színművésznő ihletett tolmácsolásában e líra eddig talán nem is észlelt különleges hangulataira, iróniájára, humorára is ráhangolódhatott. Bölöni Domokos, illetve Kaáli Nagy Botond korábbi írásai is eszünkbe juttathatták, az eddigieknél több figyelmet érdemel ez a vidéki magányban ritkán megszólaló lírikus. Érdemes beleolvasni tömör önéletrajzába, választani egyet versei közül.
"Egykori házunk küszöbén, a Kis- Küküllő menti Csokfalván még ott virít a kopott patkó, amely arra volt hivatva, hogy megóvjon az ártó szellemektől, s az életem fonalára hurkolt csomókból néhányat kibogozzon. Sikerült valahogy átúsznom a sötétségen, s csak akkor voltam éber, ha valami világosság is mutatkozott az égen. Gyávaság talán, vagy velem született óvatosság a porból? Nem vagyok rá büszke, de valahogy égetni kezdett már a régi tüzek üszke.
Ezért írok ma újra verset. Unokáim is kezdtek botladozni a nagyvilágban, s nem biztos, hogy még leszek, amikor az eszük is kérdez.
Ars poetica? Megírni mindent, ami volt, van és lehetséges. Próbálok rátákolni régi szárakra virágot ígérő rügyeket. Minden apróság érdekel, még a szép is, ha él.
Nem akarom megváltani a világot, de szeretném olyannak mutatni, amilyennek látom. Voltak, vannak és lesznek apró, mindennapjainkba nyúló részletek, amelyekre odafigyelni érdemes. Még akkor is, ha egyikét-másikát én csak megfogalmazom. Vagy Te. Vagy Ő. Költészet mindannyiunkban lakozik, s ha sikerül így, együtt, az EGÉSZET megértenünk, talán a javunkra változik – a világ, vagy mi magunk.
1949-ben születtem Marosvásárhelyen. Szovátán jártam középiskolába. A marosvásárhelyi hároméves Tanárképző Főiskolán matematika szakot végeztem 1971-ben. Azóta tanárkodom. Feleségem is tanár. Három gyermeket neveltünk fel. A csíkfalvi iskolában tanítunk, a vele összenőtt Nyárádszentmártonban élünk.
1968-ban jelent meg első versem az akkori Maros megyei napilapban, közöltem az Albatros című főiskolai lapban is. 1972-ig folytatódott ez, amikor sikerült a Szekuritáté egyik dossziéját felduzzasztanom. *1986-tól újra írtam, verseimet folyamatosan közölték a romániai magyar lapok (Igaz Szó, Ifjúmunkás, Utunk, Vörös Zászló), majd a fordulat után a Látó, Helikon, és újabban a Népújság is.
Kötetem: Kökényvár a senki földjén. Juventus Kiadó, Marosvásárhely, 2007."
Székely-Benczédi Endre
Népújság (Marosvásárhely)

Szeptemberben indul a „magyar Erasmus-program"
Szeptembertől indul a Makovecz Imre Kárpát-medencei felsőoktatási együttműködési program – jelentette be egy péntek délutáni marosvásárhelyi fórumon Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere.
A magyar kormány által támogatott program keretében 300 külhoni és magyarországi egyetemi hallgató kap lehetőséget ahhoz, hogy öt hónapig egy másik Kárpát-medencei magyar egyetemen tanuljon. Balog Zoltán elmondta, hogy „a magyar Erasmus-programot" a Makovecz család beleegyezésével nevezték el néhai Makovecz Imre építészről. A programba minden olyan Kárpát-medencei egyetemet bevonnak, amelyen magyar nyelven lehet tanulni.
Az MTI által idézett tárcavezető hozzátette, ezzel az egységes Kárpát-medencei oktatási tér kialakítását próbálják szolgálni. Balog Zoltán elmondta: szerződést kötnek a programba bekapcsolódó magyarországi és határon túli egyetemekkel, és az intézmények maguk döntik el, hogy honnan fogadnak vendéghallgatókat.
A rendszer lehetővé teszi, hogy a magyarországi diákok határon túli egyetemeken, a határon túliak pedig magyarországi vagy más határon túli régió egyetemein tanuljanak. A vendéghallgatók havi 90 ezer és 160 ezer forint közötti ösztöndíjat kapnak. A kormány a programban 1500 vendéghallgatói hónap költségeinek a fedezésére 234 millió forintot szán. Balog Zoltán arra is kitért, hogy a program keretében az egyetemi oktatók mobilitását is támogatják, és ezzel kívánják biztosítani az akkreditációs feltételek teljesítését a határon túli, magyarul is oktató egyetemeken.
A fórum házigazdája Soós Zoltán, a város magyar polgármesterjelöltje volt. Soós Zoltán megállapította, hogy Marosvásárhelyen a kultúra terén történt összefogás vezetett el a magyar pártok politikai összefogásához. Arra utalt, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) és az RMDSZ vezetői között a Vásárhelyi Forgatagnak nevezett magyar napok közös szervezése során alakult ki az a bizalmi kapcsolat, amely a közös polgármesterjelölt állításához vezetett.
Balog Zoltán a Marosvásárhelyt épp 400 évvel ezelőtt várossá nyilvánító Bethlen Gábor fejedelmet idézve kijelentette: „az emberek gyakori nyomorúságba jutását csak a törvényesen összefogó közösségek csökkenthetik". „Ha mi nem állunk ki az érdekeinkért, mások nem fogják ezt helyettünk megtenni. Ezért kell elmenni szavazni" – jelentette ki a miniszter.
Balog azt is megállapította, hogy Európa arra sem volt képes, hogy a saját őshonos nemzetiségeinek a problémáját megoldja. „Hogyan tudna hát olyan embereket integrálni, akik más kultúrából jönnek?" – tette fel a kérdést a miniszter. Előadása végén az emberi erőforrások minisztere reményét fejezte ki, hogy az idei Vásárhelyi Forgatagon nemcsak a magyar kultúrát, hanem Soós Zoltán polgármesterré választását is megünnepelheti a marosvásárhelyi magyar közösség.
Krónika (Kolozsvár)

Balog Zoltán: a magyar kormány támogatja a marosvásárhelyi összefogást
A magyarországi és külhoni nemzetrészek közötti kapcsolatokról, a magyar kormány által nyújtott kulturális támogatásokról értekezett Marosvásárhelyen Balog Zoltán, a magyar kormány emberi erőforrások minisztériumának minisztere, aki Soós Zoltán polgármesterjelölt meghívására érkezett Marosvásárhelyre.
A magyarországi és külhoni nemzetrészek közötti kapcsolatokról, a magyar kormány által nyújtott kulturális támogatásokról értekezett Marosvásárhelyen Balog Zoltán, a magyar kormány emberi erőforrások minisztériumának minisztere, aki Soós Zoltán polgármesterjelölt meghívására érkezett Marosvásárhelyre.
Portik Vilmos konferálta fel Balog Zoltánt, az emberi erőforrások minisztériumának vezetőjét a látogatás alkalmával tartott eseményen, majd Soós Zoltán köszöntötte a vendéget, aki a magyar kormány támogatásáról biztosította a marosvásárhelyiek összefogását a polgármesterség megnyerésének ügyében. A Kultúrpalota kistermében lelkészek, orvosok, pedagógusok, egyetemi tanárok, politikusok, újságírók előtt osztotta meg gondolatait a tárcavezető, aki először nyolc évesen járt Marosvásárhelyen, majd a rendszerváltást követően többször is.
Együtt húzni a szekeret
A miniszter az összefogást köszöntötte, azt, hogy Marosvásárhely magyar közössége képes volt arra, hogy közös jelöltet állítson a hamarosan sorra kerülő helyhatósági választásokon. Bethlen Gáborra hivatkozott, amikor úgy fogalmazott, hogy „az emberek gyakori nyomorúságba jutását csak a törvényesen összefogó közösségek csökkenthetik”, hozzátéve, hogy az igazi összefogás nem az, amelyet kívülről erőltetnek egy adott közösségre, az igazi összefogás belső kényszerből jön létre. „Különbség van azok között, akik a szekeret egy irányba húzzák, és azok között, akik a szekeret tolják” – figyelmeztetett Balog Zoltán arra, hogy nem mindegy, hogy húzzuk-e a közös szekeret, vagy toljuk, hiszen a „szekértolás” kifejezésnek pejoratív az értelme a magyar nyelvben.
Egységes kárpát-medencei magyar tér
A magyar kormány egységes kárpát-medencei magyar térben gondolkodik, vagyis valamennyi támogatási programjából egységesen részesíti az anyaországi és a határon túli intézményeket, nem tesz különbséget azok között, akik a határ egyik vagy másik oldalán találhatók. Példaként az egyházaknak nyújtott támogatást említette, amelyek révén nem csak az egyházi személyeket segítik, de az egyházközösségek megmaradását is szolgálják. Hiszen ott, ahol van lelkipásztor, megmarad a közösség is, míg ha megélhetés hiányában távozik az egyházi személy, a közösség is feloszlik, idővel akár meg is szűnik létezni. Az első Orbán-kormány által elfogadott magyarországi egyházközösségek támogatása után a szocialista kormány bevezette a határon túli egyházközségek támogatását is, amelyet az új Fidesz-kormány megkétszerezett, hamarosan az anyaországiaknak nyújtott összeget is megduplázza – számolt be a miniszter.
Magyar „Erasmus-program”
Akár magyar Erasmus-programnak is nevezhető az a kezdeményezés, amely 2016 szeptemberétől 300 anyaországi és külhoni egyetemi hallgatónak és oktatónak nyújt cserelehetőséget, vagyis külhoniak magyarországi egyetemeken tanulhatnak, illetve taníthatnak a vendéghallgatói jogviszony révén, de magyarországiak is választhatnak a külhoni egyetemek közül, valamint a külhoniak a Magyarország határain kívüliek közül. Például erdélyiek mehetnek felvidéki egyetemre, anélkül azonban, hogy annak az ügyintézését Budapesten keresztül bonyolítanák. A részképzés idejére ösztöndíjat biztosít a magyar kormány, legkevesebb havi 90 ezer forintot, legtöbb 160 ezret. Ezzel a programmal is a szülőföldön maradást szeretné támogatni, lehetőséget biztosítva a tapasztalatszerzésre, amit otthon kamatoztatnának a résztvevők. A programban szerepel többek közt a Sapientia EMTE, a Babeș- Bolyai Tudományegyetem, a Partiumi Keresztény Egyetem, a Protestáns Teológia, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem, valamint Felvidéken, a Vajdaságban, Kárpátalján működő egyetemek is az anyaországiak mellett.
Magyarország, Európa és a migránsok
A jelenleg Európát és Magyarországot is leginkább foglalkoztató kérdésre, a migráns-kérdésre is kitért a miniszter. Ennek kapcsán elmondta, Európának ebben a részében nagyobb a szuverenitásra való érzékenység, hiszen „történelmi tapasztalatunk van, mit jelent a szuverenitás, a függetlenség elvesztése, illetve megszerzése” – fogalmazott Balog Zoltán, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy ha Szlovákia és Magyarország is ugyanazon az állásponton van, nagyon komoly lehet a probléma. Ebben a kérdésben „hajlandók vagyunk összefogni mindenkivel” – mondta a miniszter, aki arról beszélt, hogy veszélyeztetve látja a keresztény hitet, hogy Európának hiányos az önvédelmi reflexe, illetve hogy nem képes kiállni az őshonos nemzeti kisebbségek jogaiért sem, most mégis a máshonnan érkezőket szeretné integrálni. „Ebben az országban mi döntünk, hogy mi történjen” – tette hozzá. Majd visszakanyarodva Marosvásárhelyhez, ígéretet tett arra, hogy újból idelátogat, ha meghívják a Vásárhelyi Forgatagra.
Antal Erika
Székelyhon.ro

Bolyai-parkkal gazdagodott Marosvásárhely
Több száz résztvevő jelenlétében avatták fel május 7-én, szombaton a Sapientia egyetem épülete előtt a Bolyai János mellszobrot és a körülötte levő kopjafákat. A diákok, tanulók, oktatók mellett számos marosvásárhelyi lakos, bel- és külföldi meghívott vett részt a felemelő ünnepségen. Több száz résztvevő jelenlétében avatták fel szombaton a Sapientia egyetem épülete előtt a Bolyai János mellszobrot és a körülötte levő kopjafákat. A diákok, tanulók, oktatók mellett számos marosvásárhelyi lakos, bel- és külföldi meghívott vett részt a felemelő ünnepségen.
Dávid László, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektora köszöntésében méltatta a város – ha nem is szülötteinek, de illusztris és immár örökös lakóinak – életét, érdemeit, az egyetemes tudomány fejlődéséhez való hozzájárulásukat. Elmondta, ha az életben útjaik nem is fonódtak össze, de itt szoborba öntve a magyar nép két dicső alakja, Kossuth Lajos és Bolyai János talán „csak átköszön egymásnak, s megpróbálják megfejteni ennek a népnek a jövőjét”. Szólt arról is, hogy a szobor alkotója, a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem Bolyai János Katonai Műszaki Főiskolai Karának volt dékánja, Berek Lajos, aki egyúttal képzőművész is, a Bolyaiak és az egyetem iránti elismerése, tisztelete jeléül adományozta a szobrot Marosvásárhelynek.
Kilyén Ilka színművésznő, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) Maros megyei elnöke beszédében kiemelte: a történelem során oly kevés szó esett és esik az illusztris személyiségek női felmenőiről, pedig életük alakulásában azok a nők meghatározó szerepet játszottak. Ezt a hiányosságot pótolja Bandi Árpád nyugalmazott tanár, az emlékpark kezdeményezője, aki szorgalmazta, hogy a Bolyaiak női felmenőinek kopjafákkal állítsanak emléket a Bolyai János szobor körül. Az egyetem vezetésének elévülhetetlen érdeme, hogy a kezdeményezést felkarolta, pártolólag állott a közös ügyhöz.
Bandi Árpád nemes egyszerűséggel kezdte beszédét: „Nagy dolog, amikor valakinek az álmai valóra válnak...”. És elmesélte, miként kezdett el kutatni a női felmenők után egy szinte véletlenszerű, Pávai Vajna Krisztinához kapcsolódó történet kapcsán. Majd derűsen ígérte: szándékában áll felkutatni a férfiági felmenőket, az emlékhelyet kibővíteni az ő kopjafáikkal is, a munkát pedig már el is kezdte, amikor megtalálta Farkas nagyapját, akit Maros és Fehér megye közös határszélein, Magyarherepén temettek el 1797, március 21-én.
A kopjafákról:
A női felmenők kopjafái, a félkörívben, jobbról balra, amint az a matematikában szokás: Pávai Vajna Krisztina, János nagyanyja, felsőkápolnai Kakutsi Klára, János dédnagyanyja, melegföldvári Földvári Erzsébet, János ükanyja, apanagyfalusi Apafi Erzsébet, János szépanyja és Sarolta, Szent István nővére, János ősnagyanyja.
Bakó Zoltán
Székelyhon.ro

Szeptemberben indul a Makovecz Imre felsőoktatási együttműködési program
Szeptemberben indul a Makovecz Imre Kárpát-medencei felsőoktatási együttműködési program – jelentette be egy péntek délutáni marosvásárhelyi fórumon Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere.
A magyar kormány által támogatott program keretében 300 külhoni és magyarországi egyetemi hallgató kap lehetőséget arra, hogy öt hónapig egy másik Kárpát-medencei magyar egyetemen tanuljon. Balog Zoltán elmondta, hogy "a magyar Erasmus-programot" a Makovecz család beleegyezésével nevezték el néhai Makovecz Imre építészről. A programba minden olyan Kárpát-medencei egyetemet bevonnak, amelyen magyar nyelven lehet tanulni.
A miniszter hozzátette, ezzel az egységes Kárpát- medencei oktatási tér kialakítását próbálják szolgálni.
Balog Zoltán elmondta: szerződést kötnek a programba bekapcsolódó magyarországi és határon túli egyetemekkel, és az intézmények maguk döntik el, hogy honnan fogadnak vendéghallgatókat. A rendszer lehetővé teszi, hogy a magyarországi diákok határon túli egyetemeken, a határon túliak pedig magyarországi vagy más határon túli régió egyetemein tanuljanak. A vendéghallgatók havi 90 ezer és 160 ezer forint közötti ösztöndíjat kapnak. A kormány a programban 1500 vendéghallgatói hónap költségeinek a fedezésére 234 millió forintot szán.
Balog Zoltán arra is kitért, hogy a program keretében az egyetemi oktatók mobilitását is támogatják, és ezzel kívánják biztosítani az akkreditációs feltételek teljesítését a határon túli, magyarul is oktató egyetemeken.
A fórum házigazdája Soós Zoltán, a város magyar polgármesterjelöltje volt. Soós Zoltán megállapította, hogy Marosvásárhelyen a kultúra terén történt összefogás vezetett el a magyar pártok politikai összefogásához. Arra utalt, hogy az EMNP és az RMDSZ vezetői között a Vásárhelyi Forgatagnak nevezett magyar napok közös szervezése során alakult ki az a bizalmi kapcsolat, amely a közös polgármesterjelölt állításához vezetett.
Balog Zoltán a Marosvásárhelyt épp 400 évvel ezelőtt várossá nyilvánító Bethlen Gábor fejedelmet idézve kijelentette: "az emberek gyakori nyomorúságba jutását csak a törvényesen összefogó közösségek csökkenthetik".
"Ha mi nem állunk ki az érdekeinkért, mások nem fogják ezt helyettünk megtenni. Ezért kell elmenni szavazni" – jelentette ki a miniszter. Azt is megállapította, hogy Európa arra sem volt képes, hogy a saját őshonos nemzetiségeinek a problémáját megoldja. "Hogyan tudna hát olyan embereket integrálni, akik más kultúrából jönnek?" – tette fel a kérdést a miniszter.
Balog Zoltán előadása végén reményét fejezte ki, hogy az idei Vásárhelyi Forgatagon nemcsak a magyar kultúrát, hanem Soós Zoltán polgármesterré választását is megünnepelheti a marosvásárhelyi magyar közösség.
Népújság (Marosvásárhely)

Csíksomlyói Mária-búcsú
Az 1440-es évektől Somlyóra telepedett Ferenc-rendi szerzetesek az évszázadok során olyan anyagi és szellemi értékeket halmoztak fel, amelyek egyedülállóak egész Erdélyben. A csíksomlyói kegytemplomban látható Madonna-szobor, amely az 1520-as évekből származik és méretei alapján Közép-Európa legnagyobb gótikus szobra, nemcsak művészeti értéke, hanem a neki tulajdonított csodatevések folytán is méltán vívta ki azt a hírnevet, amelynek az egész katolikus világban örvend.
A kolostor, a kegytemplom, valamint a körülöttük álló figyelemre méltó épületek megtekintésén kívül nagy vonzerőt gyakorol a vendégekre a közeli Somlyó-hegy a maga különleges alakjával és a rajta található kultikus helyek folytán. Tulajdonképpen két hegyről van szó, a Nagy- és Kissomlyóról, s ezek közül ez utóbbi tarthat számot nagyobb érdeklődésre. Lábánál bővizű ásványvízforrás van, amelyből a helybeliek és a vendégek kedvenc ivóvize bugyog elő. Oldalában van a Kálvária (helyi nevén Krisztus- hágó) és tetején három kápolna (Szent Antal, Salvator és Szenvedő Krisztus), ugyancsak fenn a tetőn áll a remeteház.
A két csúcs közötti nyeregben, ahol az utóbbi években a nagy búcsús szentmiséket tartják, látható a Hármashalom-oltár, amely modern építészeti stílusával vonja magára a figyelmet (Makovecz Imre építész tervei szerint készült).
Ha a fentiekhez hozzászámítjuk a kegytemplommal átellenben épült Jakab Antal Tanulmányi Házat, számtalan konferencia és találkozó színhelyét, a hozzá kapcsolódó KALOT épületével, amely az 1930-as években épült Kós Károly tervei szerint, egy olyan együttest ismerhetünk meg, amelyhez hasonló csak kevés van Erdélyben.
Mindez elég bizonyíték arra, hogy Csíksomlyó óriási szellemi és idegenforgalmi potenciállal rendelkezik.
Mint ismeretes, a csíksomlyói pünkösdi búcsú, különösen az 1989-es fordulat után, minden évben több százezres római katolikus, sőt más testvéregyházhoz tartozó zarándoknak nyújt lelki megújulást.
Rövid történelmi visszatekintés
A székelyeknek I. (Szent) László király 1092-ben kiadott oklevelében történő első említése után az első híradás a csíki katolikusság létezéséről az a kőlap lehet, amely a régi zárda lakásházának falában állt C.C. 1202 felirattal. A rövidítés – Conventum Cistercientium – ciszterci zárdát jelent, és arra is utalást tesz, hogy Szent Ferenc hívei előtt kik telepedtek itt le – egyébként róluk "fehér barátok"- ként maradt fenn feljegyzés.
Csíksomlyót először az 1332–33-as pápai tizedjegyzék említi, több csíki falu nevével együtt. Az akkori megnevezés – Somlov – a település szláv eredetére is utalhat, hiszen a környéket a honfoglalás előtt gyér szláv népesség lakta, akiknek emléke ma már csak a helynevekben lelhető fel: Taploca – melegvízforrás, Szereda – középső, Somlyó – sűrű zúgó erdő, Delne – völgy, Borzsova – gyors vizű patak stb.
A ferencesek csíki tartózkodásáról okmánnyal alátámasztott adatunk 1400. október 29- ről van. Ebben az esztendőben IX. Bonifác pápa Alvernai Bertalan bosnyák helynöknek engedélyt adott, hogy négy ferences klastromot alapítson, egyet a kelet- magyarországi Chichiense tartományban.
1442-ben a Gyulafehérvár közelében fekvő Marosszentimrénél Hunyadi János kormányzó fényes győzelmet arat az Erdélybe betört török hadak ellen. Az ütközet előtt fogadalmat tett, hogy győzelme esetén hálából négy templomot építtet Isten dicsőségére. Az egyiket éppen Csíksomlyón építik fel gótikus stílusban, de ez a templom később, az 1661-es és az 1692-es tatár betörések alkalmával elpusztult (a vele egy időben épített marosszentimrei és tövisi templomok még ma is állnak).
1444-ben IV. Jenő pápa levelében a somlyói ferences templom építését sürgeti, s teljes búcsút engedélyez mindazoknak, akik segédkeznek a somlyói atyák templomának kivitelezésében. Tehát már akkor szó esik a szent helyen való búcsú elnyerésének lehetőségéről.
1919-ben a nagyszebeni levéltárban került elő egy 1562-ben keltezett kézirat, amelyet P. Fabricius, Izabella királyné udvari papja jegyzett fel és tudósít: "Csíki csodálatos Boldog Asszony képe – Erdélyben, a székelyek között, kik a régi igaz hitet megtartják, Csíkszékben, a páter franciscanusok templomában, tisztelik a boldogságos Szüzet, kik közül sokan lelki, s testi vigasztalásokat is vésznek, nem kicsiny csoda lévén az is, hogy annyi eretnekek között, a régi igaz pápista hitben, mind ekkoráig is megmaradtanak, amit bizonyára a boldogságos Szűz Mária értük való törekedésének, esedezésének lehet tulajdonítani".
Egy másik régi híradás Cserei Farkas történésztől származik, aki a Geographia Marianna Regni Hungariae 1780-ban megjelent könyvében így ír: "Vagyon Csík Székben, Somlyó nevezetű hegy alatt boldog Asszonynak szép temploma a páter franciskánusok Klastromával. Tiszteltetik abban a nagy oltáron a dicsőséges szent Szűznek egy gyönyörű csodálatos régi faragott képe".
A somlyói két vulkanikus kúp különlegessége, hogy a Csíki-havasok amolyan előhegyeként mélyen benyúlnak a medencébe, amolyan viszonyítási, tájékozódási pontot képezve, például a nagyobbik kúp a maga 1032 méteres magasságával. Kultikus szempontból a Nagysomlyónak ma már kevés szerepe van. A szerzetesek letelepedésekor – egyes feltételezések szerint a XII. században – ez a hegy nyújtott menedéket számukra, ugyanis ekkor Európa-szerte a kolostorok magaslatokra, az emberi településektől távol épültek. A mintát számukra kétségtelenül Assisi Szent Ferenc és kezdeti közössége szolgáltatta, ugyanis "Isten szegénykéje" sziklás magaslatokat választott ki elmélkedése, önmegvalósítása számára (Greccio, Fonté Colombo, Alverna stb.).
Később a szerzetesek a hegy lábánál építették fel kolostorukat, mert ily módon jobban be tudták tölteni küldetésüket. A hegy iránti igényükről azonban nem mondtak le, csak most már a nagyobbik csúcs helyett a közelebbit, a kisebbet választották. A 834 méter magasságú Kissomlyó minden szempontból megfelelt hivatásuknak. A kolostor felőli oldalának meredeksége tökéletes feltételeket kínált a kálvária stációinak kiépítésére. A hegy lapos tetején kápolnák épülhettek. A helyhez kapcsolódó jelenések (égből alászálló lajtorja), a kultikus építmények, a napkultusz színhelye együttesen teszik azt, hogy a Kissomlyót a népi hagyomány szent hegyként tartja számon. A kolostor felőli lábánál fakadó borvizet a néphagyomány "Krisztus verejtékének" tekinti. A környék lakossága ezt a vizet issza.
A hegytömböt mind északi, mind déli oldaláról a keletebbre fekvő hegyekből eredő patakok völgyei határolják. Az északi völgyet a Somlyó-pataka alakította ki, s tette emberi településre alkalmassá. A Somlyó név tulajdonképpen a templom és környékének megjelölésére szolgált. Később az egész környéki település egyesülése után ezt a nevet vette fel. Somlyónak van plébániatemploma is, amely a csobotfalvi részen, a falu feletti magaslaton áll.
A csíksomlyói kegytemplom
Magától értetődik, hogy Csíksomlyóval való közelebbi ismerkedésünket a kegytemplommal és a körülötte található egyházi és világi épületekkel kezdjük. Első hiteles adatunk az itt álló templomról 1448-ból való, amikor felszentelték a Hunyadi János anyagi támogatásával, a marosszentimrei csata (1442) zsákmányából épült gótikus templomot. Ennek a templomnak Sarlós Boldogasszony volt a védőszentje és július 2-a, az akkori templom búcsús napja, amely a mai napig a csíksomlyói kegytemplom nagy ünnepe. Sajnos, ez a csúcsíves épületa történelem viharában elpusztult, ezért alaprajzi rekonstruálása is nehézségbe ütközik. Szerencse viszont az, hogy a somlyói templommal egy időben a nagy törökverő fogadalma alapján még két olyan templom épült Erdélyben, mint említettük, amelyek a mai napig fennmaradtak. Ezek alapján és a korabeli feljegyzések felhasználásával készült el az az ábra, amely ma a kegytemplomban látható, a főbejárattól közvetlenül jobbra. Ezt a templomot magas kőfal övezte, amely válságos időkben menedéket nyújtott a környék lakosságának. A védelmi célokat szolgáló kerítőfalak építése általános szokás volt a XV–XVI. században mindenütt a Székelyföldön, ahová minden bizonnyal a sokkal urbánusabban építkező szomszédos szászoktól terjedt át. A Hunyadi-féle templomot a környező falvakkal együtt 1661-ben a tatárok felégették, feldúlták, a földdel egyenlővé tették. Nagyszámú székelyt megöltek, és még többet rabszíjra fűzve elhurcoltak. Akkor négy ferences atya is a támadás áldozatául esett, négyet pedig magukkal hurcoltak a támadók. Talán ez volt Csík régi történetének legszomorúbb eseménye.
Most vegyük szemügyre a jelenlegi templomot. Hadd lássuk először építésének történetét. Az említett gótikus templom nagyon rozzant állapotban 1802-ig állott fenn, amikor a hívek számának állandó növekedése is szükségessé tette egy nagyobb templomnak az építését. Sajnos a régi templomot teljesen lebontották, faragott ajtóiból, ablakaiból semmit sem őriztek meg, az egészet beleépítették az új templomba. Csupán egy szemöldökkő – kibetűzhetetlen írással – maradt fenn a kórusfeljáró lépcsőjének alján. Az építkezés 1804-ben kezdődött Schmitt Konstantin építész tervei szerint. A munkálatok viszonylag lassan haladtak, s csak 1876-ban fejeződtek be. A kegytemplomot ünnepélyesen 1876. augusztus 20-án szentelte fel Fogarassy Mihály gyulafehérvári püspök. A templom belső berendezése a barokk korra jellemző, legnagyobb részét Papp Miklós brassói festő és szobrász készítette. A diadalív két oldalán a ferences rend nagyjainak oltárai láthatók: balról a rendalapító Szent Ferencé, jobbról, a sekrestye felőli oldalon a Szent Antal-oltár áll.
A szentélyben a főoltár fölött található a templom legértékesebb tárgya, Szűz Mária kegyszobra. A világon ismert kegyszobrok között a legnagyobb, magassága 2,27 m. Mind alkotója, mind pontos keletkezési dátuma ismeretlen. Stílusjegyei alapján a szakértők XVI. század eleji reneszánsz alkotásnak tekintik, egyesek szerint tiroli mester műve, mások a helyi képfaragó iskola termékeként tartják számon. Ábrázolása is egyedi. Máriát napba öltöztetett királynőként mutatja be, lába alatt van a hold, feje fölött tizenkét csillagból álló koszorú, fején korona, a jobb kezében jogar. Bal karján ül a kisded Jézus.
1798-ban az egyház csodatevőnek ismeri el, és a "Csodálatos és az eretnekek ellenében megsegítő Anya" feliratot kapja. Ekkortól gyűjtötték össze azokat a fogadalmi jelvényeket (ex voto), amelyeket a szobor két oldalán láthatunk. A bal oldali táblán a nagyméretű láb Batthyány Ignác erdélyi püspök adománya, aki a szobor csodatevő erejét is hirdeti. A lépcsőfeljáró két oldalán nagyon sok és egyre sokasodó táblácska van elhelyezve, amelyek a székelységnek a Szűzanya iránti tiszteletét és megsegítő hatalmát igazolják.
A kegyszobor a Mária-zarándoklatok központjában áll. Ősi szokás szerint a zarándokok könyörgéseik elmondása után megsimogatják a szobor lábát, vagy valamilyen ruhadarabjukat, kegytárgyaikat hozzáérintik. Ez a gesztus megerősíti őket hitükben, erőt nyernek belőle mindennapi életükhöz. A krónikások több, a szoborhoz kapcsolódó csodatételt jegyeztek fel az évszázadok során, amelyeket a zarándokok is ismernek és a maguk számára hasonlókat remélnek.
A Mária-szobor jobb oldalán Szent István király, bal felén Szent László szobra áll, a múlt század elején Tirolban készült jó minőségű alkotások, amelyek Joseph Runggaldier keze alól kerültek ki. Magasságuk 2,6 m.
A templom más értékei közül külön kell szólnunk a labarumról, amely a búcsús körmenetnek is az egyik fő szimbóluma. Állandó helye a kegyszobor jobb oldali részén, a lejárati lépcső mellett van. Henger alakú, nyéllel ellátott fémszerkezet, szövet bevonattal. Neve minden valószínűség szerint a latin "labrum" szóból származik, ami magyarul üstöt jelent. Tudjuk, hogy már Nagy Konstantin (306–337) császár idejében hasonló hadi jelvényt vittek a csatasor élén a győzelem szimbólumaként. A csíksomlyói labarum a hagyomány szerint a katolikus hit védelméért vívott nagyerdei győztes csata (1567) emlékére készült, és ennek évfordulóját ünneplő pünkösdszombati körmenet élén viszi a katolikus gimnázium mindenkori legerősebb végzős diákja.
A kegytemplomban található az ország egyik legnagyobb orgonája, amelynek hangja méltó hangulatot teremt az áhítathoz, a meditációhoz. Kitűnően alkalmas az egyetemes zeneirodalom legjelentősebb műveinek megszólaltatására, ezért gyakran rendeznek a templomban orgonakoncerteket. Több előző orgonáról van tudomásunk, az egyiket 1664-ben a polihisztor Kájoni János atya építette. A mostanit Gergely József, a budapesti zeneművészeti főiskola tanára tervezte, és 1931-ben készült el Temesváron a Wagenstein Lipót és fia cég műhelyében. Negyven szólóváltozatával és 2824 sípjával hívja fel magára a szakértők figyelmét.
A kegytemplommal épült össze a zárda, amelyet 1733- tól kezdtek építeni, mai formáját 1770-ben kapta. A zárt belsejű klastromokhoz hasonlóan négyszögű (kvadrát) udvara van, amelynek közepén a rend életében olyan nagy szerepet játszó Kájoni János páternek, a híres orgonaépítőnek, a nyomda alapítójának, zeneszerzőnek és írónak a mellszobra áll. A kvadrát érdekessége a három falra festett napóra, amely bármelyik napszakban mutatja az időt.
A szép barokk berendezésű zárda egyik látványossága a stukkódíszes refektórium (ebédlő), valamint az a leszelt ívű késő gótikus ajtókeret, amely a keleti szárny földszinti folyosójának falába van beépítve. Minden bizonnyal a régi kolostor egyik bejárati ajtaja volt.
Miklós József
(Folytatjuk)
Népújság ( Marosvásárhely), 2016. máj. 11.
(Folytatás május 9-i lapszámunkból)
Csíksomlyó nemzetközi hírét, amint már hangsúlyoztuk, a minden év pünkösdszombatján sorra kerülő nagy zarándoklatnak, a csíksomlyói búcsúnak köszönheti.
A katolikus hagyomány szerint (sz.m.: amelyet napjaink történetírása cáfol) János Zsigmond erdélyi fejedelem 1567-ben, a hitújítás korában haddal akarta a színtiszta katolikus Csíkot, Gyergyót és Kászont kényszeríteni az unitárus vallás felvételére. A három tájegység népe, István, gyergyóalfalvi plébános vezetésével, fegyverrel védte meg hitét. A gyülekező pünkösd szombatján Csíksomlyón volt. Isten kegyelmébe ajánlották magukat és a Szűz Mária segítségéért esedeztek, majd elindultak a hegy irányába (Tolvajos-tető, Hargita), szembeszállni a hitújítók hadával. Ezalatt az idősek, az asszonyok, a gyermekek Somlyón maradtak, és a győzelemért imádkoztak. Miután csellel sikerült az ellenséget szétzilálni, majd megfutamítani, a győztes sereg diadalmenetben vonult le Csíksomlyóra. Lobogóikat frissen hajtott nyírfaágakkal díszítették, ezért a menet távolról mozgó erdőhöz hasonlított. A nyírfaág azóta is az örömérzés kifejezése maradt, a zarándokok tömege ágacskákkal tér haza Csíksomlyóról, miután azokat hozzáérintik a Szűzanya szobrához. A keresztaljak is nyírfaágakkal díszítik zászlóikat. A győzelem utáni első búcsúsmenetet ugyanaz az István pap vezette Gyergyóalfaluból, aki egy évvel korábban hadba szólította a székelységet. Természetesen a zarándoklat gyalog zajlott, ami a mai napig a közelebbi falvak esetében fennmaradt. Habár János Zsigmond hadserege elleni győzelmet Csíkszék és a hozzá tartozó két fiúszék (Gyergyó, Kászon) népe vívta ki, a somlyói zarándoklat hamarosan össz-székely katolikus ünnepé vált, mert csatlakoztak a kezdeményezőkhöz a Nyárád völgye, Udvarhely vidéke és Felső-Háromszék katolikus falvainak lakosai is, később a gyimesi és moldovai csángók.
A csíksomlyói zarándoklat töretlenül zajlott még a forradalmak, háborúk idején is, hiszen az önmagára utalt székelység kitől várhatott lelki megerősítést, ha nem a csíksomlyói Madonnától? A második világháború után uralomra került kommunista rezsim mindent megtett, hogy akadályozza a búcsút. Persze, minden akadály ellenére a hívek sokasága szervezetlenül is özönlött Somlyóra. Az 1949-es búcsún még Márton Áron püspököt is le akarták tartóztatni, de a gyimesi csángóság és Csíksomlyó lakói megvédték.
Az 1989-es fordulat után soha nem tapasztalt erővel újult meg a csíksomlyói búcsú. A zarándokok száma évről évre nő, amolyanösszerdélyi magyar ünnepé vált. Egyre több nem katolikus magyar is eljön, és az anyaországból 20-25 ezerre tehető a zarándokok száma. Nem hivatalos adatok szerint az utóbbi években több mint negyedmillió ember gyűl össze évente a két Somlyó-hegy közötti nyeregben tartott ünnepi szentmisén.
A fentiekből kitűnik, hogy a búcsú fokozatosan elveszítette kizárólagos egyházi jellegét, bizonyos szempontból a tömegturisztika területére csapott át. Nyilván az ide érkezőket áthatja a hely szelleme, többségük meghatódottsággal, áhítattal kapcsolódik be a rendezvényekbe.
A búcsú megszervezése most már új rendszabály szerint történik. Társasgépkocsival, más járművekkel érkező zarándokok a Márton Áron Főgimnázium előtt, a taplocai úton gyülekeznek, itt keresztaljába szerveződnek és a Székútján keresztalja formájában haladnak végig. A keresztalják, a más egyéni zarándokok sokasága gyalog, megállás nélkül folytatják útjukat egészen a kegytemplomig. Itt a szervezők korszerű kommunikációs eszközökkel köszöntik az érkezőket. Tájegységenként, a tradíció szerinti sorrendben indítják a Kissomlyó-hegy két feljárója felé, azaz a hagyományos körmeneti útra és az újabban megnyitott autóútra. A nyeregben, vagyis a szentmise helyszínén a számukra kijelölt ún. "szektorban" helyezkednek el. Itt is hangosbemondóval köszöntik a zarándokokat, majd közös imádsággal és énekléssel töltik a szentmise kezdetéig fennmaradt időt.
A papi méltóságok tömege külön vonul az úgynevezett kordonon belül. Itt viszik a kisbazilika jelvényt és a labarumot. A kordon a hagyományos körmeneti utat teszi meg, felvonul a Salvator kápolnához, ahol kórus köszönti a főpapokat. Innen jönnek le a szentmise színhelyére.
Az egész ünnepség során külön figyelem illeti a gyergyóalfalvi keresztalját, a búcsú kezdeményezőit, akik mind a felfelé, mind a lefelé vezető úton az élen haladnak. A jelenlegi több százezres méreteivel a búcsúnak van egy olyan fogyatékossága, amit a szervezők sem tudnak egyelőre kiküszöbölni. Arról van szó tulajdonképpen, hogy a zarándokokat, elenyésző kivétellel, a Szűzanya iránti szeretet vonzza ide, azonban a hatalmas áradat miatt nem mindenkinek sikerül bejutnia a kegytemplomba és felmenni a szoborhoz. Sokan éppen ezért nem távoznak szombaton délután, este, éjszaka, sőt még vasárnap sem addig, amíg nem jutnak fel a Szűzanyához.
Pünkösd szombatjának Csíksomlyón van még három nevezetes eseménye. Az egyik a "csángó mise", amelyet a gyimesi és moldvai csángó magyaroknak tartanak este a Szent Péter- plébániatemplomban. Ennek a misének az a különlegessége, hogy a nagyszámú bákói magyar csángó csak itt vehet részt, évente egyszer, magyar nyelvű szentmisén. Ők, sajnos odahaza, templomaikban csak román szót hallanak, habár pópáik nagy többsége közülük való. Ezek a pópák Iasi-ban végzik a teológiai tanulmányaikat, s lehet, hogy nem is tudnak, de nem is akarnak magyarul misézni.
Papjaik nem támogatják híveik Csíksomlyóra való zarándoklását, innen nem indulnak szervezett keresztalják, ezért szervezetlenül indulnak útnak, és az általuk jól ismert hegyi ösvényeken szelik át, gyalog, a Kárpátokat. A kegytemplom előtt szerveződnek keresztaljába, miután átadják nekik a Szent Péter-templomban őrzött zászlójukat.
A másik jelentős esemény a csíksomlyói passió előadása, amelyre fent a nyeregben kerül sor, ugyancsak szombat délután. Az 1720-as években igen népszerűek voltak a passió-előadások, amelyek főleg a nagyhéthez és virágvasárnaphoz kötődtek, és Krisztus kínszenvedésének és kereszthalálának eseményeit elevenítették fel. Csíksomlyón az újraindított passiójátékot 1996-ban a Művészeti Líceum, a Segítő Mária Líceum és a Márton Áron Főgimnázium diákjai adták elő, tanáraik által írt szöveg alapján. A minden évben a kissomlyói amfiteátrumban tartott passió sajátossága az, hogy a nézők Krisztussal együtt teszik meg a keresztutat, mintegy magukra vállalva szenvedését. A passiójáték feltehetően német nyelvterületről került át a mi vidékünkre. A mai Magyarország területén is csak a budaörsi svábok vitték színre. 1996-tól a csíksomlyói passió komoly támogatást kapott az olasz, német és francia passióközpontoktól, és meghívásra részt vett az Európassió nemzetközi rendezvényein.
A pünkösdi búcsú másik érdekes tartozéka a szombat éjjeli virrasztás és a napfelkelte bevárása. Ez a hagyomány valószínűleg a magyarság őstörténetére vezethető vissza, a pogány kori napimádásra. S az a tény, hogy éppen itt honosodott meg, arra enged következtetni, hogy a kereszténység felvétele előtt Csíksomlyó pogány kultikus hely volt. Ezt az ősi szokást aztán a keresztény vallás új tartalommal töltötte meg, s pünkösd hajnalára lokalizálva, a Szentlélek eljövetelével azonosította.
A virrasztásra a Csíksomlyó hegyén kerül sor, a Salvator kápolnában és környékén. A több száz virrasztó imádsággal és énekléssel tölti az éjszakát, majd hajnalban kivonulnak a Szenvedő Jézus kápolnája mögé, s ott bevárják a napkeltét. Sokan az éppen a láthatáron megjelenő napkorongban a Szentlélek Istent vélik megpillantani, galamb formájában.
Más, nem a pünkösdi búcsúhoz kapcsolódó rendezvények is növelik Csíksomlyó vonzerejét, és az év más időszakában is kiemelik rendkívüli fontosságát. Nevezetesen a csíksomlyói ifjúsági (CSIT) és az Ezer Székely Leány találkozókról van szó.
Az ifjúsági találkozóra Erdély minden részéről jönnek a fiatalok. A találkozón az ifjak csoportokba szerveződve vitatják meg a hit és az élet alapvető problémáit, ifjúsági miséken vesznek részt, szabadtéri műsorokat rendeznek, virrasztanak a hegyen. Éppen fiatalos jellege és meglehetős kötetlensége folytán ez az augusztus eleji rendezvény nagy népszerűségnek örvend.
Az Ezer Székely Leány ünnepség ötlete a ’30-as években született meg. Domokos Pál Péter néprajzkutató és Vámszer Géza rajztanár abból az elképzelésből indult ki, hogy a hagyományos székely népviselet az urbanizáció következtében kezdett kiveszni. Tehát sürgősen kellett valamit tenni, legalább a huszonnegyedik órában. Ezért indítványozták, hogy évente gyűljenek össze Csíksomlyón a székely fiatalok népviseletbe öltözve, és egy seregszemle keretében mutassák be falujuk táncait, dalait, a hagyományos népművészeti alkotásokat. Ezt a seregszemlét is betiltotta a múlt rendszer, ilyen-olyan fesztiválokkal helyettesítette, mint pl.: Megéneklünk, Románia, Tavasz a Hargitán stb. Az Ezer Székely Leány somlyói ünnepének felújítását az egyház kezdeményezte 1992-ben, s bár közben többször gazdát cserélt, mégis megmaradt annak, aminek elindítói szánták: egy színpompás székely, magyar népművészeti seregszemlének, amely egyre nagyobb tömegeket vonz mind a nézők, mind a résztvevők táborából.
Bibliográfia:
• Domokos Pál Péter: Rendületlenül – Márton Áron, Erdély püspöke. Eötvös Kiadó – Szent Gellért Egyházi Kiadó, Budapest, 1989
• Szádeczki Kardoss Lajos: A székely nemzet története és alkotmánya. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1927, reprint 1993
• Hankó Vilmos: Székelyföld. Akadémiai Kiadó 1993
• A szálfaember, Ábrahám Ambrus önéletírása, JATE Szeged, 1993
• Dr. Endes Miklós: Csík–Gyergyó–Kászon-székek földjének és népének története 1918-ig, Akadémiai Kiadó, Budapest 1994
• Orbán Balázs: A Székelyföld leírása, Pest, 1868, II. kötet – Csík
• Hargita megye útikönyve, Csíkszereda, 1973
• Hazajöttünk. Pünkösd Csíksomlyón, Glória Könyvkiadó, Kolozsvár, 1992
• Pünkösdi búcsú Csíksomlyón, Szent Gellért Kiadó, Budapest, 1998
• Csíkszereda – Szeklerburg – Miercurea Ciuc, ProPrint Könyvkiadó, Csíkszereda, 1995
• Barangolás a Székelyföldön: Hargita megye, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 1998
• A csíkszeredai Márton Áron Főgimnázium évkönyvei
Népújság (Marosvásárhely)

Felavatták a Sapientia előtti Bolyai parkot
Több száz résztvevő jelenlétében avatták fel szombaton a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) koronkai épülete előtti öt kopjafát és a Bolyai János-mellszobrot. Az egyetemi hallgatók, oktatók mellett számos marosvásárhelyi lakos, bel- és külföldi meghívott vett részt a felemelő ünnepségen.
Dávid László rektor köszöntésében méltatta a város illusztris és immár örökös lakóinak életét, érdemeit, az egyetemes tudomány fejlődéséhez való hozzájárulásukat. Elmondta, ha az életben útjaik nem is fonódtak össze, szoborba öntve a magyar nép két dicső alakja, Kossuth Lajos és Bolyai János talán csak átköszön egymásnak. Szólt arról is, hogy a szobor alkotója, a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem Bolyai János Katonai Műszaki Főiskolai Karának volt dékánja, Berek Lajos képzőművészként a Bolyaiak és az egyetem iránti elismerése, tisztelete jeléül adományozta a szobrot Marosvásárhelynek.
Kilyén Ilka színművésznő, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) megyei elnöke beszédében kiemelte: a történelem során oly kevés szó esett és esik az illusztris személyiségek női felmenőiről, pedig meghatározó szerepet játszottak életük alakulásában. Ezt a hiányosságot pótolja Bandi Árpád nyugalmazott tanár, az emlékpark kezdeményezője, aki szorgalmazta, hogy a Bolyaiak női felmenőinek kopjafákkal állítsanak emléket a szobor körül. Bandi Árpád elmondta, szándékában áll felkutatni a férfiági felmenőket is, és az ő kopjafáikkal kibővíteni az emlékhelyet, a munkát pedig már el is kezdte, amikor megtalálta Farkas nagyapját, akit Maros és Fehér megye határán, Magyarherepén temettek el 1797. március 21-én.
Dávid László rektor köszöntésében méltatta a város illusztris és immár örökös lakóinak életét, érdemeit, az egyetemes tudomány fejlődéséhez való hozzájárulásukat. Elmondta, ha az életben útjaik nem is fonódtak össze, szoborba öntve a magyar nép két dicső alakja, Kossuth Lajos és Bolyai János talán csak átköszön egymásnak. Szólt arról is, hogy a szobor alkotója, a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem Bolyai János Katonai Műszaki Főiskolai Karának volt dékánja, Berek Lajos képzőművészként a Bolyaiak és az egyetem iránti elismerése, tisztelete jeléül adományozta a szobrot Marosvásárhelynek.
Kilyén Ilka színművésznő, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) megyei elnöke beszédében kiemelte: a történelem során oly kevés szó esett és esik az illusztris személyiségek női felmenőiről, pedig meghatározó szerepet játszottak életük alakulásában. Ezt a hiányosságot pótolja Bandi Árpád nyugalmazott tanár, az emlékpark kezdeményezője, aki szorgalmazta, hogy a Bolyaiak női felmenőinek kopjafákkal állítsanak emléket a szobor körül. Bandi Árpád elmondta, szándékában áll felkutatni a férfiági felmenőket is, és az ő kopjafáikkal kibővíteni az emlékhelyet, a munkát pedig már el is kezdte, amikor megtalálta Farkas nagyapját, akit Maros és Fehér megye határán, Magyarherepén temettek el 1797. március 21-én.
Krónika (Kolozsvár)

Bukarest színeváltozása
Először tizennyolc éves koromban jártam Bukarestben. Nővéremmel Szatmárnémetiből Tarom-géppel érkeztünk hivatalos hazánk fővárosába. A Calvineumban laktunk, és igyekeztünk megismerkedni a főváros nyújtotta előnyös lehetőségekkel. A Herăstrău parkban tett séta, a technikai múzeum és a diktátornak szentelt külön múzeum meglátogatása maradandó élményeim közé tartoznak.
Azóta tucatnál többször megfordultam Bukarestben: átutazóban, vízumügyben, intéznivaló végett, szakmai rendezvényen, sőt még a szekus dossziém megtekintése miatt is. Az Északi pályaudvar bűzei, a szemetes, koszos és rendezetlen városkép, a gödrös és poros-sáros járdák, az utakon falkákban közlekedő kóbor kutyák, az előkelő szállodák és omladozó épületek ellentéte, a városképi és emberi rendezetlenség többnyire vissza-visszatérő motívumok voltak számomra. Nem tagadom, pozitív élményekkel együtt. Hiszen a fővárosok mindig nyújtanak érdekességet, többletet, látni- és élveznivalót. Értékes múzeumokat és gyűjteményeket, kulturális élményeket, képtárakat és választékos boltokat, nyüzsgő életet, divatcikkeket és a kor kihívásainak megfelelő lehetőségeket.
Nemrég „munkautazás” kapcsán jártam a román fővárosban. Doktorandusomat, egyetemi munkatársamat kísértem el, aki kéthetente megjárja a Marosvásárhely–Bukarest-utat, hogy rendszeresen sugárzott egészségügyi tévés műsorokban szerepeljen. Egy bevált és keresett, jól reklámozott étrendkiegészítő képviselőjeként. Az úton nemcsak a szakmai teendőket egyeztettük, hanem személyes élményeinkről és a világ dolgairól is elbeszélgettünk. A România tévében a szerkesztő, a titkárnő és a stáb kedvesen fogadtak, a becsületes és értékteremtő erdélyieknek kijáró tisztelettel, és két adásra valót lefilmeztek. Munkatársam a megszokott menetrendje szerint átautózott a főváros másik szegletébe, és néhány órai szünetet követően élő műsorban szerepelt. Nekem négy és fél óra állt a rendelkezésemre, hogy barátkozzak a fővárossal, és eljussak metróval a leparkolt autóhoz, hogy a műsor végeztével mindjárt indulhassunk haza.
Az általam megszokotthoz képest Bukarest ezúttal túlnyomóan pozitív élményt nyújtott. Az értékes ikonokat és néprajzi tárgyakat felsorakoztató Román Parasztmúzeumának, valamint a hozzá tartozó fényképkiállításnak és modern művészeti alkotásoknak a megtekintését követően a Calea Victoriei (Győzelem sugárút) irányába vettem az utam. Meglepett a biciklisáv látványa. Igaz, az éppen rajta sétálgató gyalogos úgy az oszlopnak szorított egy merész kerékpárost, hogy káromkodása hangjánál csak a vele együtt érző autós tülkölése bizonyult hangosabbnak.
Újabb kellemes élmény: egyre több épületet tataroznak, ráadásul megjelentek a műemlékeknek kijáró kétnyelvű ismertetőtáblák, nem tagadván a többnyire német, francia, olasz tervező, építtető kilétét. Az egyik, szépen felújított egykori bojárházban hónapokon belül a Korosztályok Múzeumának a megnyitására készülnek. Üdvözlésre méltó ötlet, hiszen „nemcsak a húszéveseké a világ!” Arrább az 1989-es forradalom során tönkretett emblematikus épület felújítása évek óta tart, az 1926-ban leégett Királyi Palota további történetéről nagyméretű pannók számolnak be, és megbizseregtetik az előkelő látnivalókra áhítozó turista vérét: Royal Palace. Innen ballagott ki az utcára és tartott az Athenée Palace felé az egyetlen kóbor kutya, amelyet mostani látogatásom során láttam. Ráadásul chip volt a füle tövén...
Az Erzsébet királyné sugárútra térve a Bukaresti Egyetem környékének már megszokott hangulatát ízlelgettem: könyvárusok, golán szövegek, kommunistaellenes jelszavak. A felújított aluljáró szokatlanul tiszta és civilizált volt, és nagy örömömre turisztikai információs iroda is működött benne, sokféle ismertetővel, képkiállítással. Az Intercontinental szálloda mellett, a Nemzeti Színház előtt általam még nem látott, öt éve odavarázsolt kompozíció látványa késztetett a megközelítésére: Caragiale és elveszett levele korabeli szereplőinek a szoboregyüttese.
A megtekintésre érdemes kiállításokat hirdető Bukarest Múzeumot, átellenben pedig a szépen felújított Colţea kórházat elhagyva újabb általam még nem észlelt alkotás: a szoptató farkas szobra. A Lipscani utca, városrész bejáratánál. Valamikor bizonytalan kinézetű emberek kereskedtek az utcát uraló zsibvásáron, mostanra sétálóutcák, szemre tetszetős kocsmák, csinos üzletek együttese a környék. A parlagi kofakáromkodások helyét átvette az angol, a spanyol és persze az egykorinál jóval szalonképesebb román. Máris „megbeszéltem magammal”, hogy a kedvenc kocsmám a Taverna Covaci, a Covaci utca ékessége, amelyet legközelebb belülről is megismerek majd. Mert mindig hagyni kell valamit a következő találkozásra...
A már régebben is látott fejedelmipalota-maradványok, a szomszédos templom és Manuc-hán érintésével jutottam ki az Egyesülés térre, és addig gyalogoltam, amíg ráláthattam a Fehér Házra. Ha Ceauşescu feltámadna... Grandiózus tervénél csak a nemzet katedrálisa projekt merészebb a maga 120 méteresre tervezett magasságával, amiből tizenvalahány méter már megépült. A bukaresti Fehér Ház egyelőre takarja, de nem sokáig. Az ortodox székesegyház azonban jól látszik a Mitropolita-dombon. Eközben továbbgondolom a távolabb elhelyezkedő parkokat, szökőkutakkal ékesített pihenőzónát, az egykori Ifjúsági park érdekes múzeumait, Gheorghe-Gheorghiu Dej valamikori mauzóleumát és a Hősök temetőjét.
Ami viszont nem változott még az európai uniós csatlakozás után sem: csak menettérti jegyet lehet vásárolni a metróban öt lejért. Pedig csak egyetlen utazás áll előttem. Az árak viszont alacsonyak, a budapesti, párizsi, londoni metróárak fele, harmada, negyede. A beléptetés civilizált, nincs szemét, és van szemeteskuka. Sőt a sorban elhelyezett képernyőkön folyik a reklám. A szerelvények érkezését előrejelzik, igencsak jól öltözöttek az utasok, és ugyanúgy nyomogatják maroktelefonjuk billentyűzetét, mint a világ bármely metróállomásán és metrókocsijában. Annyi különbséggel, hogy a megállókat előre jelző hölgy csak románul beszél, a feliratok pedig kizárólagosan román nyelvűek.
Elvégre a román fővárosban vagyunk. Amelynek újabban van Trikolór tere óriászászlóval, sőt olyan ajándéktárgyüzlete is, ahol a piros-sárga-kék kavalkád része a harminc éve legyártott, eddig sorsát türelmesen kiváró vörös pionírnyakkendő nemzeti színű csíkkal. Az árcédula szerint az aranykorban nyolc lejért árulták. Most hét lej ötven baniért jutok hozzá. Még mondja valaki, hogy azóta nem változott a világ...
Ábrám Zoltán
A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár
Krónika (Kolozsvár)

Lemaradtunk a kutatással
Székely középkor: sok kérdés, kevés válasz
A baróti Tortoma Önképző Kör legutóbbi vendége Fehér János művészettörténész volt, aki előadásában Háromszék és Erdővidék középkori településtörténetének kérdéseit taglalta, megjegyezve, hogy előadásának címe – Székely középkor: sok kérdés, kevés válasz – nem véletlen, hiszen a témában mi, háromszékiek leginkább csak kérdéseket tudunk megfogalmazni, ugyanis mind a régészeti ásatások, mind az írott források kutatása tekintetében még Székelyföld többi részéhez képest is jócskán le vagyunk maradva.
Fehér János elmélete szerint a székelyek megjelenésekor Háromszéken már létezett egy településhálózat: csak Erdővidéken négy, ma már elpusztult faluról szólnak a források, éspedig Dobóról, Valálról, Uzonkáról és Kisköpecről. Utóbbi a 16. század közepén még létezett, talán ott, ahol ma Köpecbánya található. De hiába keressük ma már Orbaiszéken is Borcfalvát vagy Domokosfalvát, egyiket sem találjuk.
Fotókon több régi oklevelet is bemutatott. Például egy 1455-ben Hunyadi János által kibocsátottat, mely Cófalva alapításával kapcsolatos. A település a nevét az oklevélben szereplő Có Jánosról kaphatta – magyarázta.
Kézdikővárról, avagy régi nevén Peselnekről is beszélt, melynek környéke az első katonai felmérés (1769–73) térképén még mintegy enklávéként jelenik meg, a terület ugyanis nem Háromszékhez, hanem Fehér vármegyéhez tartozott. Mint mondta, egykor úgy gondolták, itt besenyők éltek, gróf Kemény Józsefnek is tulajdoníthatóan, akiről viszont kiderült, jártas volt az oklevelek hamisításában. Egy 1324-ből származó eredeti oklevél azt bizonyítja, hogy nem besenyők, hanem ruténok voltak a hely őslakói.
A települések „életkorainak” tekintetében is elővigyázatosságra intett. Halljuk például, hogy Sepsiszentgyörgy 555 éve város, holott már egy 1427-es oklevél is in opido- nak, azaz vásáros helynek említi. Érdekes az esete Kézdivásárhelynek is, melyet vásáros helyként egy 1427-ben kibocsátott oklevél említ először, aminek viszont csak a 17. századi másolata van meg – az eredeti Fehér szerint feltehetően hamis.
Mátyás király 1462-ben kibocsát egy oklevelet, amiben ugyanaz szerepel, mint az 1427-es oklevélben, de hiányzik belőle a Torjavásárra vonatkozó rész, egy 1618-ban kibocsátottban pedig Marosvásárhely szerepel Torjavására helyett. Az előadó úgy véli, Torjavásár birtokosai a marosiaktól érdeklődtek vásártartási szokásaik felől – erre bizonyíték is van –, azok alapján aztán a később újra kibocsátott oklevelekbe már belefoglalták a torjavásári privilégiumokat is.
– Oda kell tehát figyelni a levéltári forrásokra – hangsúlyozta, majd összegzésként megállapította: Székelyföld középkori kutatása még nem kezdődött el, ha egyszer sor kerül rá, azt összehangoltan kell végezni, összekötve a levéltári kutatást a régészeti kutatással.
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Bethlen Gábor-szobor: a jegyző nem írja alá a főtéri helyszínt
Nem láttamozza a városháza jegyzője, Andrei Mureşan a marosvásárhelyi magyar tanácsosok határozattervezetét, amelynek értelmében Bethlen Gábor szobrát a főtéren helyeznék el.
Peti András alpolgármester az RMDSZ-es marosvásárhelyi tanácsosok nevében határozattervezetet nyújtott be, amelyben azt kéri, hogy a szabad királyi városi cím elnyerésének 400. évfordulójának évében a város állíttasson a cím adományozójának, Bethlen Gábor fejedelemnek szobrot.
Azt kérték, hogy a szobrot a főtérre, a Baross Gábor (Horea) utcai betérővel szembeni parkban állítsák fel, s azt is megjelölték, hogy a szobor talapzata maximum 18 négyzetmétert fog elfoglalni. A főtéri helyszínt tartalmazó határozattervezetet benyújtották az iktatóba, s a tanácsüléseken többször kérték napirendre tűzését. Ahhoz, hogy napirendre tűzzék, és a szakbizottságokban tárgyaljanak róla, szükség van a városháza jegyzőjének, Andrei Mureşannak az aláírására.
A városháza honlapján az elmúlt hétvégén jelent meg az RMDSZ-es tanácsosok által benyújtott irat és a városháza jegyzőjének véleményezése. Andrei Mureşan szerint „a főtéri helyszínnel kapcsolatban nyilvánvaló, hogy a városi területrendezési terv (PUG) szerint a zöldövezetek besorolását nem lehet megváltoztatni, területüket nem lehet csökkenteni. Bármilyen beavatkozás a zöldövezetekbe előzetes szaktanulmány meglétét feltételezi. A 2006-os törvény értelmében a köztéri szobrokat a törvényes előírások betartásával lehet elhelyezni, felállítása városi építkezési engedélyhez kötött, s a szakminisztérium és kihelyezett intézményeinek beleegyezésére is szükség van. A benyújtott, a főtéri helyszínt tartalmazó határozattervezet nem teljesíti a fent felsorolt követelményeket, így nem lehet láttamozni.”
Megkeresésünkre Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója, a Bethlen Gábor-szobor felállításának ötletgazdája elmondta, hogy a városháza jegyzőjének érvelése nem állja meg a helyét, hiszen ahhoz, hogy a szakminisztériumtól, a műemlékvédelemtől vagy a várostól engedélyt kérjenek, szükség van egy elvi beleegyezésre a helyszínt illetően. „A sorrendet be akarjuk tartani, ez azt jelenti, hogy lesz egy elvi beleegyezés a szoborállításról, utána beszerezzük az engedélyeket. Peti András alpolgármester egyeztetett a jegyzővel, s ennek nyomán be fog nyújtani egy második variánst. Remélhetőleg ezt a változatot láttamozza.”
Simon Virág
Székelyhon.ro

Európa-nap
Átadták az ALAE- kitüntetéseket
A Maros Megyei Tanács legrangosabb kitüntetését adták át tegnap a marosvásárhelyi Kultúrpalota Tükörtermében. Az ALAE- kitüntetéssel azon személyiségek iránti tiszteletet és megbecsülést fejezik ki, akik kiemelkedő teljesítményt nyújtottak szakmai téren, és személyiségük meghatározó közösségünkben. A megyei tanács nemrég létrehozott kitüntetését első ízben két jeles személyiség kapta meg: dr. Kolozsváry Zoltán mérnök és dr. Horatiu Suciu szívsebész professzor. Az ALAE latin kifejezés, magyarul szárnyakat jelent.
Dr. Kolozsváry Zoltán – a szakma és közösség szolgálatában
Elsőként dr. Kolozsváry Zoltán laudációja hangzott el, amelyet Szabó Árpád, a Maros Megyei Tanács alelnöke ismertetett. A kitüntetést is ő vette át, lévén, hogy dr. Kolozsváry Zoltánt szakmai kötelezettsége és egy új projekt kivitelezése Svédországba szólította.
– Dr. Kolozsváry Zoltán rendkívüli tudományos szaktekintély a kohászat, a fémek felületi hőkezelése terén. Annak ellenére, hogy közel jár a nyolcvanadik életévéhez, tudományos munkája mellett a Plasmaterm Részvénytársaságot is vezeti.
1937-ben, Marosvásárhelyen született, általános és középiskolai tanulmányait a Bolyai Farkas Líceumban végezte. Ezt követően a bukaresti Politechnikai Főiskolán szerzett gépészmérnöki oklevelet. 1959–1993 között a marosvásárhelyi Metalotechnika könnyűipari gépgyártó vállalat keretében működő kutatórészleget vezette, amely az átszervezést követően a bukaresti Központi Kutatóintézethez tartozott, amelynek tudományos igazgatója volt.
1994-ben kollégáival együtt létrehozta a Plasmaterm Rt.-t, melynek ma is vezérigazgatója. A marosvásárhelyi Műszaki Egyetem, majd a Petru Maior Egyetem, 2005-től a Sapientia tanára.
Kolozsváry Zoltán aktív részese volt a marosvásárhelyi közéletnek, 1992-2012 között helyi tanácsosként tevékenykedett. Számos tudományos és akadémiai testületnek tagja, így a Román Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja, a Magyar Tudományos Akadémia különböző testületeinek tagja és tiszteletbeli tagja, a Nemzetközi Hőkezelő- és Felületkezelő Szövetség elnöke, 2004 óta az Európai Bizottság anyagismereti és felületi kezelések szakértője, 2008-ban már 14 szabadalommal és mintegy 200 szakmai közleménnyel rendelkezett.
Számos kitüntetés birtokosa, 1973-ban tudományos érdemrenddel, 2000-ben tudományos lovagrenddel tüntették ki, 2014-ben Bernády György- emlékplakettet, 2015-ben a Román Műszaki Tudományos Akadémia kiválósági díját vehette át. Dr. Kolozsváry Zoltán mérnök szabadidejében hobbijának él, szabédi botanikus kertjében öt kontinensről összegyűjtött 800 növényfajt ápol.
Tekintettel arra, hogy dr. Kolozsváry Zoltán rendkívüli munkássága hozzájárult Maros megye országos és nemzetközi népszerűsítéséhez, méltó a Maros Megyei Tanács kitüntetésére – fogalmazott laudációjában Szabó Árpád alelnök, aki pár mondatban magyar nyelven is méltatta a kitüntetettet.
Új esélyt és életet adó szívsebész: dr. Horatiu Suciu
A másik kitüntetett dr. Horatiu Suciu szívsebész, egyetemi tanár, akinek laudációját mentora, dr. Deac Radu fogalmazta meg, azonban objektív okok miatt dr. Serban Banu ismertette.
– A kitüntetett 1993-ban szerzett orvosi diplomát a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen. Tanárai ambíciós diákként tartották számon. Szorgalma, tehetsége és odaadása orvosi pályájának felfele ívelését vetítette elő. Tanárai nem csalatkoztak benne, 2014-ben egyetemi tanár lett. A szívsebészet terén elődei nyomdokaiba lépett, szakmailag az ország leismertebb klinikáján, a marosvásárhelyi Szív- és Érsebészeti Intézetben teljesedett ki. 2000 óta ő vezeti az intézetet. Nevéhez számtalan sikeres szívműtét és szívátültetés fűződik, amivel életet ajándékozott pácienseinek. Munkájában tökéletességre törekedett, ami elengedhetetlen az orvoslásnak e rendkívül nagy tudást igénylő területén. A szakmai elismerésen túl, az igazi elismerés azoktól származik, akik neki és csapatának köszönhetik, hogy újjászülettek, hogy életben maradtak és hosszabb földi életnek örvendhetnek. A klinikavezető professzor szakmai kiválósága egész csapatára kihat, hiszen olyan szellemben dolgoznak körülötte, amivel nemzetközi viszonylatban is a legrangosabb klinikák közé sorolják az intézetet. Szakmai elismerésének folytán a Román Orvostudományi Akadémia levelező tagjává választotta. E kitüntetés dr. Horatiu Suciu eddigi munkásságának szakmai elismerése – hangzott el a laudációban.
Dr. Horatiu Suciu köszönetet mondott a kitüntetésért mindazoknak, akik rá gondoltak és erre érdemesítették. Az elismerést nem sajátjának, hanem egész szívsebészeti csapatának tulajdonítja.
Ciprian Dobre tanácselnök egy latin közmondással Omnia mea mecum porto! (Mindenemet magammal viszem!) arra kívánt reflektálni, hogy minden ember annyit ér, amit magában hordoz. Suciu doktor akkor is kitűnő és nagy tudású szívsebész lenne, ha elvennék tőle a címeit, kitüntetéseit. A közösségnek meg kell becsülnie az értéket, az itt dolgozó értékes embereket, ezért létesítették az ALAE-kitüntetést.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

Soós Zoltán szerint a polgármesteri hivatal ki akarja szorítani a Bethlen-szobrot a főtérről
Kiszorítaná Marosvásárhely főteréről a Bethlen Gábor-szobrot a polgármesteri hivatal – véli Soós Zoltán függetlenpolgármesterjelölt a szerkesztőségünkbe tegnap eljuttatott közleményben, mivel az önkormányzat jegyzője elutasította az RMDSZ-frakciónak azt a javaslatát, hogy a Bethlen Gábor-szobrot a Rózsák terén állítsák fel.
Andrei Muresan azzal érvelt, hogy az érintett terület zöldövezetként van nyilvántartva és a törvény értelmében a rendeltetésén nem lehet módosítani.
"A jegyző kijelentése már csak azért is meglepő, mert a kiszemelt területet jelenleg aszfalt borítja" – jelentette ki Soós Zoltán.
A jegyző továbbá kifogásolta az építkezési engedélyhez szükséges szakdokumentáció hiányát is.
"A tanács csak elvi beleegyezést kért a helyszínre. A műszaki terveket, engedélyeket ezt követően kell elkészíteni és beszerezni, tehát ez az érvelés nem elfogadható. Jól mutatja azt, hogy a hivatal minden eszközzel próbálja akadályozni a szobor felállítását" – szögezte le Soós Zoltán. Hozzátette, reméli, hogy az RMDSZ-frakció mielőbb új határozatot nyújt be, melyben pontosítják, hogy a korábban a Vár sétányra elképzelt szobor végső helyszíne a főtér lenne.
"A hivatal akciója jól mutatja Dorin Florea cinizmusát, hogy pont a 400. évfordulóra időzíti a szoborállítást szabotáló akcióját" – mondta még Soós Zoltán.
A Bethlen Gábor-szobor felállítására az önkormányzat 500 ezer lejt ítélt meg. A szoborterv végleges változatáról még nincs döntés, a szoborpályázatra beérkező alkotások közül a zsűri kettőt választott ki nyertesként. A művészeket felkérték, gondolják tovább, dolgozzák ki részletesebben a terveiket, és készítsenek újabb maketteket. Ezek alapján dönti majd el a szakmai zsűri, hogy melyik szobor felállítását javasolja a város főterére.
Népújság (Marosvásárhely)

Kilépett az RMDSZ-ből Soós Zoltán
Nem csak az RMDSZ marosvásárhelyi önkormányzati frakciójából, a szervezetből is kilépett Soós Zoltán, a magyar összefogás polgármesterjelöltje. Szerinte erre azért van szükség, mert hitelesen szeretné képviselni a felvállalt függetlenséget.
Lemondott RMDSZ-tagságáról Soós Zoltán, mert szerinte a hitelesség egyik fontos feltétele, hogy az összmagyar független jelölt valóban független legyen. A Vásárhelyi Hírlap érdeklődésére Soós elmondta: a szövetséggel a kapcsolata nem változik, továbbra is együtt gondolkodnak azokon a stratégiákon, amelyekkel a marosvásárhelyi és az erdélyi magyarság életén javítani lehet.
A polgármesterjelölt kedden mutatta be választási stratégiáját, amellyel egyaránt szeretné megszólítani a magyar, a román és a roma közösséget is. A jövő alapköve Soós Zoltán szerint a modern Marosvásárhely, amelyben mindenki otthon érzi magát, és aktív tagja a közösségnek. „Marosvásárhely Erdély szíve lehetne, de nem az, hiszen az elmúlt 16 évben, Florea polgármestersége idején 25 ezerrel csökkent a város lakossága, magyarok és románok egyaránt elhagyták a várost. Ez részben azért van, mert ma a városvezetőnek több DNA-kivizsgálása van, mint amennyi uniós projektje. A közösség erejével ezen változtatni lehet, s akkor elmondhatjuk, hogy Marosvásárhelyen miénk a jövő” – fogalmazott a jelölt.
Megkérdeztük, amennyiben megnyeri a választásokat, szándékszik-e tovább képviselni a városházán a kampányban felvállalt függetlenséget. A polgármesterjelölt kifejtette: a függetlenség alapfeltétele, hogy a független személy ne vállaljon tisztségeket politikai alakulatok keretében, a hitelesség egyik fontos feltétele pedig az, hogy a független jelölt ténylegesen független legyen. „Jelen pillanatban nem vagyok RMDSZ-tag. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy nem támogat az RMDSZ, a néppárt vagy a polgári párt. De nem az a célom most a választások előtt, hogy elhatárolódjam a politikai alakulattól, hanem hogy minden alakulat álljon mellém, és támogasson. Független polgármestere akarok lenni Marosvásárhelynek, a munkát így szeretném tovább folytatni. Saját döntésem ez. Nem határolódom el, ugyanúgy együtt gondolkozom az RMDSZ-szel azokon a stratégiákon, amelyekkel fejleszteni lehet Marosvásárhelyt és az erdélyi magyar közösség életét” – fogalmazott Soós Zoltán.
Simon Virág
Székelyhon.ro

Szoborcsapda
Mintha csak ismétlődne a Sütő-szobor esete: a marosvásárhelyi tanács először elvileg jóváhagy egy bizonyos helyszínt, majd új ötlet születik: az író szobra – méltán – jobb helyet érdemel, mégpedig a városközpontban, a Színház téren. Nagy nehezen "ment át" az első változat is, a második azonban már kiverte a biztosítékot a testület bizonyos részében, heves viták révén fogadtatta el az RMDSZ-frakció. Azóta sem került ki Sütő András szobra, sem az első, sem a második helyszínre.
A legfrissebb, a jelek szerint "üggyé" duzzadó Bethlen Gábor-szobor hasonló kört látszik lefutni: miután először a vár mellett szerették volna felállítani, a tanács weboldalán jól látható, hogy a legutóbbi tanácsülésen a napirendre tűzött határozattervezetben már a főtéri park a helyszín, az indoklásban azonban még a Bernády tér. A tanács jegyzője, az urbanisztikai szabályzatnak a zöldövezetekre vonatkozó előírásaira, valamint az emlékművek elhelyezésére vonatkozó törvényre hivatkozva, május 5-én elutasította a testület határozatát, amelynek értelmében a főtéren kapna helyet Erdély volt fejedelmének szobra. Bár a helyszín a központi park aszfaltozott része, nem pedig zöldövezet, a terület ráadásul éppen "szabad" is, egyeseknek mégsem tetszik a szoborállítás gondolata. A szakbizottságok mégis rábólintottak a tervezetre, és fel sem merült, hogy a kezdeményezők nem állítják össze az engedélyekhez szükséges dokumentációt, hogy jóváhagyások vagy tervek híján állítanák fel a szobrot. Nem szakadt volna le az ég, ha mondjuk a jegyző, a törvényesség e buzgó őre, nem utólag, hanem például a tanácsülésen, a tervezet vitája során figyelmezteti a képviselőket a jogszabályokra, az esetleges szabálytalanságokra, ami lehetőséget ad azok kijavítására helyben, a határozat jobb megszövegezésére, ezáltal is rövidre zárva a folyamatot. Korábban ez volt a gyakorlat a tanácsüléseken. Mind a városin, mind a megyein.
Soós Zoltán tavalyi kiváló ötlete, hogy emlékművet állítsanak a volt fejedelemnek, elsősorban a rossz időzítés és a tanácsi dokumentumokban megjelenő módosítások miatt válhat tehát kedélyeket borzoló "üggyé", egy olyan városban, amely Bethlen Gábor idején kapott szabad királyi városi rangot. A Kultúrpalotában megszervezett ünnepségen, a 400 évvel ezelőtt adományozott kiváltságlevél ismertetőjét követően elhangzott polgármesteri ígéretről, hogy Erdély fejedelmének szobra az Erdélyi Iskola nevű román kulturális mozgalom képviselőinek szoborcsoportjával egyetemben (természetesen nem maradhat el a tandem szituáció) helyet kap Marosvásárhelyen, azt hihette a résztvevő, hogy komoly a szándék erre, hogy a román közösség is megértette, mekkora jelentősége van Bethlen Gábor gesztusának a város történetében. De lehet, az ígéret is csak kampányfogás volt.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

A Teleki Téka új kiállítása
Egy ifjú tudós útján
Milyennek látta a XVIII. századi Magyarországot, Erdélyt, mit gondolt Marosvásárhelyről, mit gyűjtött és mit viselt a kor egy sokat utazó huszonéves tudósa? – erre kaphatnak egyebek mellett választ a Teleki Téka új időszakos kiállításának látogatói. A könyvtáralapító Teleki Sámuel legidősebb – felnőttkort megért, de fiatalon elhunyt – fiának szellemi hagyatékát bemutató, Teleki Domokos, egy ifjú nemes utazásai című tárlatot péntek délután nyitották meg szépszámú közönség előtt. A nagybetűs út töredékeit felvillantó kiállítás anyagát Petelei Klára, a tárlat kurátora ismertette.
Teleki Sámuel életrajzát Deé Nagy Anikó kutatásaiból ismerhetik meg az érdeklődők. 1773-ban Sáromberkén született, neves oktatók irányítása mellett, többek között a bécsi egyetemen tanult. Egészségi okokból kezdett utazni, 1793–95 között Magyarországot, 1795-ben Németország számos városát járta be. Három évvel később a Jénai Ásványtani Társaság elnökévé választották. Utazásai során feljegyzéseket készített, a magyarországi utat rögzítők Egynéhány hazai utazások le-irása. Tót és Horváth országoknak rövidesmertetésével egygyütt címmel nyomtatásban is megjelentek, éppen 120 évvel ezelőtt – hangzott el a megnyitón. Az egyik tárlóban egyéb dokumentumok mellett a magyar tájak első magyar nyelvű útleírásaként számon tartott kiadvány is megtekinthető. A kiállítás kurátora kiemelte, hogy a három évszázaddal korábbi, soknemzetiségű, sokvallású Magyarországot gazdagon megrajzoló művelődéstörténeti munka ma is érdekes olvasmány. Szintén széles érdeklődésre tarthat számot Teleki Domokos kéziratban fennmaradt színdarabja, illetve kiadatlan közigazgatási munkája, akárcsak az első alkalommal közszemlére tett ásványgyűjtemény. Egy másik tárlóban a látogató Teleki Sámuel családi bibliáját tekintheti meg, amelyben a könyvtáralapító gyermekei születését is feljegyzi, a kiállítás anyagához tartozik továbbá apa és fia, Domokos köntöseinek 1818-ban kelt listája is.
Teleki Sámuel a fiatal tudós elhunyta után gyűjtötte össze a gazdag szellemi örökséget, amelynek jelentős része található meg a Teleki Tékában, de a magyarországi Széchényi Könyvtárban, illetve a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárában is őriznek belőle dokumentumokat. Teleki Domokos utazásainak és életútjának bemutatását az esztétikailag is élményt nyújtó, idézeteket és térképeket is tartalmazó négy óriáspannó, Márton Krisztina, a Teleki Téka restaurátorának munkája teszi érzékletesebbé. A homoródi borvízről, a veresvágási opállelőhelyekről is mesél nekünk ezeken a pannókon az egykori utazó, aki Marosvásárhelyről így vall: "Nem lehet szép városnak mondani, azonban sok nagy és derék épületekkel bír. A vásárhelyi r. Kollégium esméretes, jó karban helyheztétett, és érdemes tudós tanítókkal dicsekedhetik; válogatott és számos könyvekből álló bibliotékáját is méltán említhetem..."
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Elismerés az értékteremtő tevékenységért
Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Maros megyei szervezete évek óta köszönti és díjban részesíti azokat a művészeket, tudósokat, orvosokat, egyetemi tanárokat, akik tevékenységükkel hozzájárultak közösségük értékeinek gyarapításához. Az idén Olosz Katalin néprajzkutató, Kerekes Péter Pál fotóművész és Bölöni Domokos író, publicista vehette át az elismerést.
Az ünnepi eseménynek a Kultúrpalota kisterme adott otthont. Kilyén Ilka, az EMKE Maros megyei elnöke köszöntötte a díjazottakat, és ismertette az elismerés jelentőségét, majd Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója szólt az egybegyűltekhez.
Olosz Katalin néprajzkutató érdemeit Barabás László ismertette, kiemelve azt a hatalmas munkát, amelyet az erdélyi magyar folklór kutatása jelentett. Olosz Katalin háromszéki származású, Sepsiszentgyörgyön érettségizett. Kolozsvárra ment egyetemre, a Bolyaira, amelyet időközben változtattak Babeș-Bolyaira. Pályafutásának első 25 évében tanított a marosvásárhelyi pedagógia főiskolán, amelynek megszűnése után a Román Akadémián dolgozott tudományos kutatóként. Kötetei jelentek meg az erdélyi magyar folklórról, feltárta mindazt, amit a szakma sem ismert, hatalmas adatanyagot gyűjtött össze. A rendszerváltást követően, 1990 után pályája fölfelé ívelt, nyugdíjasként sem hagyta abba a munkát. Jelenleg az erdélyi magyar ballada katalógus összeállításán dolgozik.
Kerekes Péter Pál fotóművészt Gáspár Melinda méltatta, felsorolva mindazt, amit a természetjáró fotográfus a közösségéért tett. A marosvásárhelyi születésű fotóművész életét meghatározta születési helye, gyermekkori környezete, a cukorgyár, a közeli Maros, a gyümölcsös, az erdő, a rét, a természet. A Bolyai Gimnáziumban érettségizett, a műszaki főiskola után a cukorgyárban dolgozott, majd a Both Károllyal való találkozása végképp a természet felé irányította. Túrázott, fotózott, lefényképezte például a város összes ritka fáját, fotóklubot irányított, kiállításokon vett részt, újraalapította az Erdélyi Kárpát-Egyesületet. Kerekes Péter Pál hatvan éve járja a természetet, ötven éve lóg a nyakában a fényképezőgép. Nem csak a természetet és a természetjárást szerettette meg nagyon sok emberrel, de a szeretet képességét is átadta.
Bölöni Domokos író, publicista érdemeiről Nagy Miklós Kund beszélt. Az első 70 év a legnehezebb, a többi jön magától – mondta volt kollégájáról a méltató. Bölöni Vámosgálfalván végezte az elemi iskolát, Dicsőszentmártonban érettségizett, Marosvásárhelyen szerzett tanári diplomát, Korondon tanított, majd 1990-től a Népújság munkatársa volt. Öt éve nyugdíjas, de egy vérbeli tollforgató nem tud nyugdíjba vonulni. Annyi mindent megélt, rengeteg embert megismert, memóriája őrzi a számtalan emléket, és mindehhez még hozzájön a végtelen fantáziája – akár több kötetet is megírhatna, hangsúlyozta Nagy Miklós Kund, aki egy nagyobb regényt vár a díjazottól. Humor nélkül lehet, de nem érdemes élni – tette hozzá a méltató, aki humoros megfogalmazásban sorolta fel Bölöni Domokos megjelent köteteit.
A díjátadó második felében Ritziu Ilka Krisztina kalotaszegi népballadát adott elő, majd a Kántor-tanítóképző Főiskola kórusa lépett fel Csíki Csaba karnagy vezetésével.
Antal Erika |
Székelyhon.ro

Az alkotás beszéljen, vagy az agyagosládában a helye
Szent István királyt, Márton Áront, Apor Vilmost, Orbán Balázst, Petőfi Sándort, Tamási Áront, a II. világháború áldozatainak emlékszobrát már megformázta, s számos terve van még. Alkotóműhelyében rajzok, plakettek, vázlatok sorakoznak, s úgy érzi, hogy igen gyorsan telik az élet. Kőből dolgozik a legszívesebben, textilművész felesége láthatja elsőként alkotásait. Hunyadi László marosvásárhelyi szobrászművész nemrég magyar állami kitüntetésben részesült, ennek kapcsán (is) beszélgettünk életútjáról.
– Amikor nem volt színes gyurma, a gyerekek akkor is megtalálták a módját, hogy állatokat, kis figurákat „alkossanak” maguknak. Hol születtek a gyermek Hunyadi László első alkotásai és miből?
– Küküllődombón, ahol születtem, óriási tradíciója volt a kerámiaiparnak, még a 19. század végétől működött ott edénygyár, amely gyermekkoromban egy ideig a családom tulajdonában volt. A gyárban készítettek téglát, cserepet, kupáscserepet géppel is, hiszen apám, amikor hazajött Amerikából, gépeket vett, modernizálta a kis üzemet, s ott volt gázközelben, egyszerű volt az égetés. Beleszülettem „az anyagba”, s már 4–5 éves koromban elkezdtem gyurkálni. Kis állatokat, lovat formáztam, a napon megszárítottam. Később készítettem olyant, amit kiégettem. Kisiskolás koromban elcsentem mindig a krétát, s abból faragtam, csodálkoztak is néha, hova tűnik a sok kréta. A háború után bekerültem a református kollégiumba, s mit ad Isten, a rajz és kézimunka tanárom nem más lett, mint Bandi Dezső, ő irányított a mintázásban, akkor kezdtem el portrékat is mintázni. Próbálkoztam faragászattal is, de az nem ment. Akkoriban építész akartam lenni, hiszen ott nőttem fel az építőiparban, gyermekkoromban vittem a téglákat a kertbe, ahol kis épületeket építettem. Jött apám, lebontatta, visszavitette a téglákat a helyükre, aztán amikor nem látta, újra kihordtam őket a kertbe. Érdekelt a fémipar is: amikor elvégeztem az alsó tagozatot, eljöttem a fémipari iskolába a Dózsa György utcába. De azért foglalkoztam a szobrászattal is. 1950-ben alakult meg a Művészeti Iskola, akkor még a Kultúrpalotában székelt, ott voltak a műtermek, átiratkoztam oda. De mivel nem voltak felsős osztályok, az elméleti órákat az ipariban töltöttem, szakórára jártam a művészetibe. Első voltam, aki a Művészeti Középiskolában érettségizett, egyedül ültem a tanárok előtt, sokat kérdeztek, én mindenre válaszoltam.
– A Művészeti Főiskolára kétszer felvételizett, mindkétszer sikeresen.
– Kolozsvárra felvételiztem a szobrász szakra, fel is vettek, de mielőtt kezdődtek volna a félévi vizsgák, hívattak a dékáni hivatalba. Azt mondja a dékán, sajnálja, de osztályellenségnek minősítettek, többet nem járhatok egyetemre. Hazajöttem, elmentem Izsák Mártonhoz, akinél azelőtt is segédkeztem, gipszet cipeltem. Felajánlotta nekem, napi négy órában segítsek neki, és kapok egy fél tanári fizetést: ez nagyon jó ajánlat volt. A következő évben, nyár végén, kérdi Izsák: na, készülsz a félvételire? Mondom, nem készülök, mert úgysem vesznek fel. Ő biztatott, hogy menj csak, próbáld meg. Elmentem, s ösztöndíjjal felvettek. Később tudtam meg, hogy Izsák elment Bukarestbe, s a minisztériumban elintézte, hogy felvegyenek. Pártfogóm volt, s nemcsak nekem, hiszen amikor Kemény János szenet lapátolt, Izsák kivette onnan, s munkát szerzett neki, s a Kemény gyermekeket is segítette, hogy iskolába járhassanak, dolgozhassanak. A főiskolán nagyon sokat tanultam. Most is ott van a műhelyem falán az első portrém, amit egy fizetett modellről készítettem. Öten voltunk a szobrász szakon, s Ion Irimescu volt az évfolyamvezetőnk, kiváló szobrász volt. Egyszer portrét mintáztunk, ő ment mindenkihez, s szólt, hogy ezt vagy azt kell változtatni. Utolsónak jött hozzám, körbenézte a munkám, aztán elfordult, s ment ki a teremből. Az asszisztensének, aki ott állt az ajtóban, valamit mondott. Én kétségbe voltam esve, hogy arra sem méltatta az alkotásom, hogy valamint mondjon róla. Kérdem Egontól, az asszisztenstől, hogy mit mondott. Kiderült, azt, hogy ehhez nincs mit hozzátenni. Akkor megnyugodtam.
– A főiskola elvégzése után hogyan tudott elhelyezkedni egy frissen végzett szobrászművész?
– A bábszínházhoz kerültem. Már középiskolás koromban is bedolgoztam a bábszínházhoz, kellékeket és bábokat készítettem papírmaséból. Nem tartott sokáig, onnan is kirúgtak, újra kiderült, hogy osztályellenség vagyok, alkalmatlan vagyok a bábkészítésre. Közben pár barát segítségével, szüleim marosvásárhelyi kis házának udvarán berendeztem a műhelyem. Akkor kezdődtek a bontások, s bontott anyagból építettük fel. Aztán dolgoztam a Bandi Dezső által irányított népművészeti iskolában. Akkoriban félállásban két évig jártam ki Korondra, ahol népművészeti köröket szerveztünk. Kihoztuk a kerámiákat az udvarhelyi és keresztúri múzeumból, és azokat másolták le az érdeklődők. Azelőtt Korondon nagyon kezdetleges volt a színes edény festése, a tanfolyamon eredeti sóvidéki kerámiamintákat ismertettük meg velük, s akkor tértek rá a tradicionális zománcos festésre.
– Közben szobrokat is készített?
– Amikor segítettem Izsák Mártonnak, nagyjából megismerkedtem a követelményekkel, azzal, hogy milyennek kell lennie térben elhelyezve egy alkotásnak. Sok nagyobb méretű szobrot készítettem, de nem volt hol tárolni, így évek alatt tönkrementek, megette a fagy és az eső őket. Agyagból készítettem őket, s utána átmásoltam a kőbe. A követ nagyon szerettem, a márványt, ami nálunk a Déli-Kárpátokban található meg, abból elég sokat dolgoztam, s a puhább követ, ami Borszéken található – abból készítettük Kiss Leventével, Kulcsár Béla fiatalon elhunyt szobrász vázlata alapján az agyagfalvi emlékművet. Az három éves munka volt, ha jól emlékszem, 21 köbméter kő került bele.
– Hároméves munka alatt elfárad a művész, belefárad az alkotásba?
– Elfáradunk, megpihenünk, folytatjuk tovább. Amikor kapok egy felkérést, hogy valakinek elkészítsem a szobrát, akkor a róla szóló dokumentumokat át szoktam tanulmányozni. Megnézem, hogy eddig mi készült róla, ha már készült egyáltalán. S vázlatokat készítek, kiválasztom a jobbat, megcsinálom nagyobban, alakítgatom, s vagy sikerül, vagy nem. Van, amikor nem él. Gyakori, hogy nem tudom megcsinálni azt, amit érzek, a szobor nem sugallja azt az érzést. A szobor némán kell beszéljen, érzéseket előidézzen a nézőben. Ha ez nem sikerült, akkor visszakerül az agyagos ládába, bedöngölve. S kezdődik az újabb próbálkozás. Vagy lemond az ember róla. Ha nem tudom megcsinálni, amit szeretnék, akkor lemondok róla. Sokszor olyan érzéseim vannak, amit agyagban nem lehet elmondani. Konzervatív vagyok, azt a szobrászatot képviselem, ami kapcsolódik a társadalomhoz, a történelemhez és az építészethez is.
– Nemcsak szobrokat készített, hanem ékszereket, plaketteket is.
– Volt egy időszak az életemben, amikor tíz évig nem készítettem szobrot, mert nem volt lehetőség erre, akkor fémmel dolgoztam. Készítettem ékszereket, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház bejárati ajtaját, a vásárhelyi Házasságkötő terem csillárait, s még sok mindent. Ötvösnél nem jártam, ezt könyvekből tanultam meg. De volt olyan periódus a szocrealizmus idején, amikor évente készítettem egy szobrot, s azt az állam megvásárolta. Akkor az állam áldozott erre, a munkák általában múzeumokba kerültek. A marosvásárhelyi múzeumban van egy Vlad Þepeş szobrom, amit színes mázberakásokkal készítettem.
– Magyarországon sok szabadtéri szobra van.
– A rendszerváltás után és a millennium alkalmával is sok szobrot állítottak ott, a helyi szobrászok már nem győzték, tele voltak megbízással, így hívtak minket is. Kalocsán készült egy kis park, ott van két alkotásom, de Szentistvánon, Hajdúhadházán, Kiskunfélegyházán, Keszthelyen, Budapesten is áll szobrom. Itthon pedig Marosvécsen, Székelyudvarhelyen (Orbán Balázs egész alakos szobra), Ákosfalván, Márkosfalván, Csíkszeredában, Marosvásárhelyen (többek között Petőfi Sándor egész alakos szobra).
– Számos elismeréssel értékelték már alkotásait, munkásságát, legutóbb a magyar állami ünnep alkalmából Áder János köztársasági elnök tüntette ki tevékenysége elismeréseként.
– Nem számítottam erre. Soha nem törekedtem babérokra. Amikor felvettek a Magyar Művészeti Akadémiára, Koller-díjat kaptam. Amikor még Ion Iliescu volt a román államelnök, sok erdélyi magyar művész kapott kitüntetést, én is megkaptam a kultúra tiszti keresztjét.
– Milyen alkotáson dolgozik most?
– Sokat gondolkozom, azon, hogy mit kellene még csinálni abból a sok mindenből, amire valaha is gondoltam, amit elképzeltem. S persze, hogy mit kellett volna másképpen csinálni még. A hónap végén megyek Burgenlandba, ott is elhelyezik egy szobromat Szent Istvánról, a régi Szent István-szobor másolatát. A helikoni arcképekből sok megvan, de még néhányat el kell készítenem. Van egy megbízásom is, Simándy Józsefről kell egy plakettet készítenem, hamarosan hozzáfogok. Nagy csodálója voltam.
– Marosvásárhelyen egy Bethlen Gábor szobrot szeretnének felállítani a szabad királyi város rang odaítélésének 400 éves évfordulójára. Tagja volt a zsűrinek: hogyan értékeli a beérkezett pályamunkákat?
– Nem éppen nagyon jók, de vannak közöttük jók is. Kettőt választottunk ki, s három hónapot szabtunk meg, hogy kisebb módosításokat eszközöljenek. Fontos, hogy a kiválasztandó szobor illeszkedjen a környezetbe.
Hunyadi László
Küküllődombón született 1933-ban. A Magyar Művészeti Akadémia tagja (2005). Készít fa- és fémszobrokat, használati és díszítő jellegű iparművészeti tárgyakat, ékszereket. Legnagyobb érdeme, hogy szobraival hozzájárul a romániai magyar kisebbség történelmi, néprajzi, irodalmi, zenei és iparművészeti hagyományainak megőrzéséhez és ápolásához.
Simon Virág
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Példa a cselekvésre
Dr. Papp Vilmos öröksége
A "Kárpát-medence kálvinista vándorprédikátora", a "református újságírás ezredese" – pályatársai, szerkesztőkollégái nevezik így dr. Papp Vilmos református lelkészt, tiszteletbeli teológiai doktort, a Magyar Református Presbiteri Szövetség volt elnökét, aki 84 éves korában március 15-én adta vissza lelkét teremtőjének. A tudós igehirdető, a tanító misszionáriusnyomtatásban megjelent hagyatéka több mint ezer újságcikk és tíz kötet. A lelkekben felépített öröksége, példamutatása, a református hitért, magyarságért, hazáért való kiállása mennyiségi mutatókkal kifejezhetetlen értéket képvisel.
Mi Erdélyben konferenciák előadójaként, a halk szavú, de határozott és mindig figyelmes, érdeklődő "Vilmos bácsiként" ismertük, aki éveken keresztül tisztelője és hűséges társa volt az erdélyi Mezőség megmentéséért munkálkodó Kövesdi Kiss Ferencnek. Gépkocsijával Budapestről menetrendszerű pontossággal érkezett minden mezőségi rendezvényre, ahol tartalmas, tartásos, léleképítő prédikációival emelte a találkozók színvonalát. Amikor egy alkalommal arról kérdeztem, hogy idős kora ellenére miért vállalja a hosszú utazást, életének azt a három és fél évtizedes korszakát említette, amikor Magyarország délnyugati csücskében (és a határokon túl is) több mint 30 falu szórványban élő gyülekezetét pásztorolta. Ebben az időben vált szívügyévé a szórványgondozás emberpróbálóan nehéz, de a magyar református jövő szempontjából különösen jelentős feladata.
Rendkívüli tudásánál, műveltségénél, tájékozottságánál csak a szerénysége volt nagyobb, az a mód, ahogy látványos gesztusok nélkül tudott segíteni nemcsak szavakkal, a tettek sokaságával is.
A mezőségi reformátusok hűséges támogatója 1932-ben született Budapesten. Egyetemi tanulmányait a Budapesti Református Akadémián végezte. Szépen induló egyetemi pályáját az 1956-os forradalom törte meg. Tudós professzorának felfüggesztése miatt, akit ellenforradalmi tevékenységgel vádoltak meg, őt, a fiatal utódot is elbocsátották. Lelkészének 1960-ban az őrségi, bajánsenyei egyházközség választotta meg, ahol 1985-ig szolgált. Elképzelhetetlenül nehéz feladat volt összetartani az 56 kilométeres területen szétszórtan fekvő 30 szórványközség református lakóiból álló gyülekezetet, amelyet az elszigeteltség, az elöregedés, a tartalmas tevékenységek hiánya, az identitás feladása jellemzett. Eltérően gondolkozó, eltérő érdekű, életmódú, más múlttal, hagyományokkal, szokásokkal rendelkező, szétszóródott egyháztagokat kellett egy nagyobb közösségbe összefogni. A lelkésznek, aki egyik első kötetének azt a címet adta, hogy Légy Kőszikla és Krisztus jó vitéze, mindez sikerült. Felismervén, hogy a diszpóra legnagyobb veszedelme az identitás feladása, a Kerka menti szórványban a közösségi emlékezet frissítésére törekedett, hogy a múlt újra közkinccsé és a jelen éltető erejévé válhasson. Kötelességének tekintette a határ túlsó oldalán élő, valamikor az Őrséghez tartozó leányegyházakkal való lelki közösség ápolását oda-vissza történő látogatások szervezésével, könyv- és újságadományokkal. Az Őrségben végzett szolgálatáról a Szabad egyház rab(tartó) államban – Az őrségi, Kerka-völgyi reformátusság élete 1960-1985 között című kötetében számol be, ahonnan a fenti gondolatokat idéztük, és amelynek előszava a következőképpen végződik: "A Kerka menti reformátusok megtanulták, hogy az egyház: megtartó közösség".
A fővárostól 250 kilométerre, az országhatár mellett élő igehirdetőt 1985-ben választották meg a budapest-kőbányai egyházközség megüresedett lelkészi állásába. Holott ekkor már nem kívánta elhagyni gyülekezetét, ahol 35 évi szórványszolgálat alatt két templomot tetőtől talpig, kettőt részben felújítottak, két imaházat építettek, ahol tervszerűen és rendszeresen folyt a 32 település szórvány reformátusainak gondozása. Mint utólag kiderült, az új állásba való beiktatása felsőbb utasításra történő rehabilitációnak számított. A kőbányai lelkészséggel párhuzamosan nyolc éven át a Károli Gáspár Egyetem Hittudományi Karának ószövetségi tanszékén tanított, hallgatóinak igehirdetési-szónoki gyakorlatot vezetett a kőbányai templomban.
A nagyvárosi gyülekezetben korántsem a pihenés időszaka várta. A gyülekezetépítést a jól szervezett presbitériumra alapozta, a presbiterképzésre a továbbiakban is nagy hangsúlyt fektetett. Megindította a gyermekek és felnőttek hittanra oktatását, és a lelki építkezés mellett a templomfelújítás irányítása is szívügyévé vált. 25 év alatt a kőbányai templom teljesen megújult, faragott kazettás mennyezetet kapott a gyülekezeti nagyterem, újraöntötték a harangokat, felújították az orgonát, amely Budapest "legjobb hangzású", "tech-nikai kivitelben is elsőrendű" orgonájává vált. Megszépült a templomkert, és amikor nyugdíjba vonult, a költséges munkálatokra felvett hitelt is sikerült visszafizetni.
A gyülekezeti életet szellemi és irodalmi vetélkedők, színvonalas hangversenyek, előadóestek, szeretetvendégségek színesítették, a lelkész munkáját a jószolgálati és a rendkívüli szolgálati utak tették változatossá. Évente 20-25 alkalommal látogatott el Kárpátaljára és Erdélybe, ahol 50 templomban legalább 150 alkalommal hirdette az igét Szászrégentől Háromszéken, Kolozsváron át Marosvásárhelyig és a Mezőségig. A kőbányai templomkerti "panteonban" a gyülekezethez kapcsolódó személyiségek mellett Erdély is helyet kapott. Emléktábla őrzi Wass Albert, kopjafa Kövesdi Kiss Ferenc emlékét, akit dr. Papp Vilmos javaslatára választottak a Magyar Református Presbiteri Szövetség örökös tiszteletbeli tagjává, és a magyarországi Református Egyház Zsinatának Makkai Sándor-díjával tüntettek ki.
Mindezen feladatokon túl a kőbányai lelkész időt tudott áldozni a mezőségi missziónak is. Évente 5-6 napot töltött a Mezőségen, hogy Kiss Ferencnek segítőtársa legyen, mert úgy érezte, hogy Budapesten nem távoli, idegen országok lakóival, hanem elsősorban "a mezőségi sínylődő magyarokkal" kell foglalkozni. A fiatalokat, akikről úgy gondolták, hogy a szórvány vezetői lehetnének, öt éven át Kőbányán fogadta egyhetes képzésre. Vendéglátásukról a gyülekezet tagjai gondoskodtak, az építő jellegű programról dr. Papp Vilmos. Meghívták a nagysármási református ifjúsági fúvószenekart, amely térzenét adott a templom előtt a reformáció ünnepén. A kőbányai lelkész állandó résztvevője volt a frátai mezőségi találkozóknak, amit Kövesdi Kiss Ferenc egyfajta mezőségi Csíksomlyónak álmodott meg, de halála után nem volt aki folytassa a munkáját. Dr. Papp Vilmos, aki hűséges társként kísérte éveken át, elérte, hogy a Magyar Református Presbiteri Szövetség támogatásával 1995-ben megjelenjen Kövesdi Kiss Ferenc első Mezőségről szóló kötete:Még szólnak a harangok! A bővebb második válogatást – Riadóra szól a harang! – a Kőbányaiak Kőbányáért Egyesület adta ki 1997-ben. E két kötetet megismerve vállalta Turcsány Péter, a Kráter Kiadó igazgatója a Mezőségről készült, száz évre visszatekintő monográfia 500 oldalnyi teljes szövegének a megjelentetését, amit már nem érhetett meg a szerző. És a 2006-ban Marosvásárhelyen megtartott mezőségi konferenciát sem, amelyen a budapesti hűséges társ idézte az emlékét.
Dr. Papp Vilmos kőbányai munkásságáról az Ország(újjá)építés – A Budapest-Kőbányai református egyházközség élete (1885–2007) című kötetében számolt be. A "Kárpát-medence zarándokprédikátoraként" minden útját írásban is megörökítette. Bár az egyetemi katedráról fiatalon eltanácsolták, esszéinek, előadásainak közlésével a folyamatos tanításra vállalkozott. Őrállók című könyvében ötven jelentős munkát végző presbiter portréját rajzolta meg. A Hétköznapi hitvallókban bölcs őrségi földműveseknek, a református egyház alapembereinek az életét örökítette meg.
Írói munkásságának felbecsülhetetlen értékű alkotása az ötkötetes Negyvenegy prédikátor, amely a XX. századi magyar "gályarab"-prédikátorok, a meghurcolt, hosszú börtönévekre ítélt vagy munkásságukban ellehetetlenített lelkipásztorok életét és szenvedését mutatja be megható pályaképekben. A megidézett prédikátorok között van dr. Csiha Kálmán, Fülöp G. Dénes, Herman János, Varga László, Adorján Gábor, Nagy Géza lelkészek élettörténete is. Ha sziszifuszi munkával nem gyűjti össze, és nem adja ki a sorozatot, a keresztyén hitükért kiálló, a hatalom "öklével" szembesülő református lelkészek közül soknak az élete feledésbe merülne.
Dr. Papp Vilmos tudós igehirdetőt, sikeres közírót március 30-án, Bajánsenyén helyezték örök nyugalomra. Méltatója (dr. Békefi Lajos PhD, a Presbiter című lap felelős szerkesztője) szerint soha nem kapta meg a megérdemelt elismerést. Ő maga azt vallotta, hogy "a híven végzett munka számára elegendő". Erdély-szerte kedves barátunkat, lelkiismeretes és megbízható támogatónkat, a sorsunkért aggódó, megértő társat veszítettük el, azt a kálvinista "sziklaembert", akinek példája nem siránkozásra, hanem a cselekvésre kell ösztönözzön.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Epilógus Virág György színházi emlékiratához
A marosvásárhelyi közönség vis-a-vis operett
(Papp Mária megjegyzései a Székely Színház "operettes korszakáról" )
Arról már sokan és nálam illetékesebb személyek írtak, hogy a marosvásárhelyi színház- és zenekedvelő közönség milyen egyletek, dalkörök és vendégszereplő színházi társulatok tevékenysége folytán jutott el a "saját" színház, filharmónia és zeneoktatás megteremtésének igényéig. Írtak már az elődökről, a városunkban megforduló színtársulatokról, világhírű zenészekről, énekesekről, de arról senki sem írt, hogy a vásárhelyi "nagyérdemű" miért özönlött a Székely Színház 1946–48-as két évadának operett-előadásaira olyan előszeretettel és lelkesedéssel. Egyik fontos tényező nyilván a háború utáni feloldódás, szórakozni vágyás volt. Másik fontos tényező, hogy 1927-től kezdődően teremtődött meg Marosvásárhelyen az operett műfaj máig tartó kultusza, ugyanis a marosvásárhelyi Római Katolikus Templomi Dalárda műkedvelő gárdája ekkor mutatta be Robert Planquette operettjét, a Cornevillei harangokat.
A zenei anyagot Tóth Sándor kántor-karnagy tanította be, és ugyancsak ő vezényelte a kibővített színházi zenekart. A rendező Fodor István, a Színházi Világ – Marosvásárhelyi Társaság szerkesztője volt. Ezután kb. húsz zenés művet és operettet vittek színre a műkedvelők Tóth Sándor karmesteri pálcája alatt (pl. Leányvásár, Cigányszerelem, Iglói diákok, Sztambul rózsája stb.). Ezek az előadások 1927–1940 között zajlottak, a korabeli sajtó beszámolói szerint igen nagy közönségsikerrel. Megállapítható tehát, hogy az operettek közönségtoborzó vonzereje nem a Székely Színház 1946-os évadjával kezdődött, hanem ráépült egy jól kimunkált hagyományra, amit kiváló műkedvelők és Tóth Sándor karnagy valósítottak meg sok munkával és lelkesedéssel a megelőző két évtizedben.
A színházalapító Kemény János báró jól tudta, hogy a város közönsége szereti, sőt rajong az operettért. Ha Tompa Miklóssal sikerre akarták vinni az állandó magyar színház létrehozását Marosvásárhelyen, az operetthez szokott közönség hagyományos elvárásait kellett figyelembe venniük. Az első, csonkának nevezett 1946-os évadot Lehár Ferenc operettjével, A mosoly országával indították, vezényelt Tóth Sándor – és az 1947/48-as évad befejezéséig még 16 operettet és zenés művet dirigált a Székely Színház zenekara élén.
Tompa Miklós haladó szellemű színházat akart, nagy színházi alkotások reményében. Az operett-előadások közé beillesztett prózai színművekkel fokozatos és óvatos átmenetet teremtett a realista színjátszás meghonosításához. Az operett ugyanis, mint dekadensnek minősített műfaj (felsőbb utasításra!) hamarosan eltűnt a színház repertoárjából, s Tóth Sándornak is mennie kellett. Az általa vezényelt utolsó előadás a Székely Színházban Fényes Szabolcs operettje volt (Az utolsó Verebély-lány, 1947. május 24).
Az egyházi iskolák államosítása (1948) után Tóth Sándor középiskolai tanárként dolgozott tovább, több munkáskórust vezényelt, és munkás- műkedvelőivel bemutatott két nagy sikerű operettet, a Cigánybárót és a Csárdáskirálynőt. 1958-tól nyugdíjazásáig, 1966-ig az Állami Székely Népi Együttes karmestere volt. Tagja lett a Romániai Zeneszerzők Szövetségének, zenét írt táncjelenetekhez, több zenekari feldolgozás és átirat szerzője volt, és 1972-ben bekövetkezett haláláig ezen a téren tevékenykedett.
A Székely Színház legelső karnagyának neve kimaradt mind a 25, mind az 50 éves jubileumi műsorfüzetből. Gergely GézaKollégiumtól a Nemzetiig című színháztörténeti összefoglaló írásában (A vásárhelyi színjátszás története, Színház, 1996/7) említésre sem méltatta működését és szerepét. Úgy tűnik, a legilletékesebbek teljesen megfeledkeztek az operett vásárhelyi hagyományának megteremtőiről, a lelkes műkedvelőkről és Tóth Sándor országos karnagyról, édesapámról, aki a Székely Színház színházavató előadását vezényelte 1946. március 10-én.
*
Szerk. megj.: Virág György emlékiratának szerkesztőjeként, de még inkább színháztörténészi/szakmai elfogultságom okán nagyra értékelem Papp Mária ny. cantotanár tanulmányértékű hozzászólását. Tóth Sándor karnagy leányaként nemcsak gyermeki, hanem szakmai kötelessége is volt megszólalni és elmondani mindazt, amit édesapja, a lelkes és méltatlanul elfeledett zenei szakember négy évtizeden keresztül Marosvásárhely zenei életéért tett. Papp Mária hozzászólásához korabeli dokumentumokat is mellékelt. Alább az az igényes színházkritika olvasható, amely a Tóth Sándor által betanított legelső operett 1927-es bemutatóját méltatja.
Cornevillei harangok
Alig másfél éve, hogy e lap hasábjain szóvá tettük, mennyire szükség lenne egy művésztársaságra, mely a színpadi zeneirodalom kultiválását tűzné ki céljául. Rámutattunk arra a szerencsés körülményre, hogy városunk zenei kulturáltsága folytán (zeneiskola, dalkörök, zenei képzettséggel bíró amatőrök stb.) minden adottság megvan, csupán valakinek meg kellene szervezni a tehetségeket.
Nos, végre előkerült a komoly szervező is Tóth Sándor rom. kath. templomi karmester személyében. Lázas ambícióval gyűjti maga köré az énekesek, a dalárdisták tömegét, kiosztja a Cornevillei harangok stimmjeit, leül a zongora mellé, s három hónapos komoly tanulás után a szkeptikusan várakozó közönség előtt szétmegy a függöny…
Lendületes nyitány, majd egy tömör, fegyelmezett együttes lepi meg szerény dinamikai méretekhez szokott füleinket. A szín pergő élénksége, a precíz összjáték s a zökkenés nélkül egymáshoz simuló jelenetek már az első negyedórában eldöntik az előadás sorsát. A közönség meglepetése nőttön nő, a tapsok mind lelkesebben törnek ki, s az első felvonás után régi meleg premier-hangulatban gyúlnak fel a csillárok.
Nem akarunk részletesen foglalkozni a szereplőkkel, hiszen csupán a napilapok lelkesedő szavait ismételnők. Röviden csak annyit, hogy a kitűnő Bedő Emma s a nagyon komoly jövőt ígérő Máthé Margit, továbbá az intelligensen közvetlen, meleg orgánumú Gámentzy dr., a finoman lírikus Hajdó, aztán régi kedves ismerősünk: a 25-ik műkedvelő évet jubiláló Krón, a nagy sikerrel bemutatkozó Nemes és Fodor István (a színpad pedáns rendezője), végül a kórus minden egyes tagja komoly művészi ambícióval állta meg a helyét.
Az előadás nemes lendülete s a karnagy és szereplők meleg odaadása mellett eltörpülnek a tempók, kihangsúlyozások és a dinamika apróbb mulasztásai. Meg kell állapítanunk, hogy Tóth Sándor és teljes tábora a kezdet kezdetén is messze túl van a középszerűségen, s a start tempója után nincs kétségünk a komoly győzelem felől.
(M. I.)
[Korabeli újságkivágás, betűszignós szerző, jelöletlen megjelenési hely és időpont]
*
Szerk. megj. E kritika, amely érzékeltetni képes a színházi élmény eleven közelségét, nem sokkal a bemutató után jelenhetett meg. Bár a közlésnek sem helye, sem keltezése nem ismert, feltételezem, hogy az [M. I.] betűszignó mögött a zenészcsaládból származó, közismerten sokoldalú Metz István rejtőzhet. A bemutató vasárnapi megismétlését leginkább a jótékonysági cél indokolta.
Mindkét előadás helyszíne feltételezhetően a Transsylvánia Szálló színházterme volt.
A mellékelt, szintén Papp Máriától származó anyagok alapján biztonsággal megállapítható a bemutató időpontja: 1927. szeptember 24., szombat. Ez tehát azt jelenti, hogy téves az eddig feltételezett 1926-os keltezés.
*
Szerkesztői utószó a Virág György- emlékirathoz
Megtisztelő volt számomra Virág György felkérése, amellyel rám bízta színházi tárgyú emlékiratának közreadását és az ezt előkészítő szerkesztői munkát. Megbízóm bizonyosan nem tudhatta, hogy közel másfél évtizeddel ezelőtt volt egy kétéves "kalandom" a Székely Színház archívumba költözött történetével.
A kaland egy kétéves, csoportos színháztörténeti projekt volt (2002–2004), kicsit hosszú, de legalább annyira ambiciózus címmel: A marosvásárhelyi Székely Színház (1946–1962) – színháztörténeti adattár és tanulmányok. Kutatásvezetőként két egyetemi kolléga (Albert Mária, Balási András), két teatrológus diákunk (Andrészek István, Horváth Beáta) és két színházi alkalmazott (Ferencz Éva, Zeno Fodor) munkáját hangoltam össze. A projekt eredményeit most – terjedelmi okokból – csak címszószerű tömörséggel ismertetem.
Munkánk első, alapozó szakasza a vizsgált időszakban játszott valamennyi bemutató dokumentumainak szigorú időrendbe vétele, majd ennek alapján sorszámozott újrarendezése volt (külön e célra rendelt strapabíró borítékokban). Erre a sorrendre és erre a számozásra épültek rá a projekt második szakaszában azok a névmutatók (indexek), amelyek a Székely Színházban dolgozó bármely színész/rendező/díszlet- és jelmeztervező/zeneszerző/karnagy/koreográfus minden fellépését/munkáját digitálisan visszakereshetővé teszik (az előadások időrendben növekvő sorszáma alapján).
Az adattári részt egy előadáscímek szerint visszakereshető fotó- és cikkgyűjtemény, illetve egy kronologikusan összeállított plakátkatalógus egészíti ki (325 színlap adataival). A projekt befejezésekor természetesnek vettem, hogy az elkészült kutatás anyaga másolatban a színház irodalmi titkárságán is ott marad. E kutatás keretében készült el, de végül ettől függetlenített formában jelent meg Horváth Bea adattára, amelynek törzsanyaga a vizsgált korszak bemutatóinak szerepkatalógusa (Színházművészeti Egyetem kiadója, Marosvásárhely, 2006).
A kétéves kutatást finanszírozó Sapientia- Kutatási Programok Intézete – kutatási jelentésünk elfogadása mellett – munkánk kiadását már nem tudta vállalni. Most már be merem vallani: Virág György felkérése, majd a kilencrészes sorozat állandó szerkesztői tennivalói szinte terápiás erővel oldották fel bennem az egykori, be nem teljesült kutatási projekt frusztrációját. Az adattári indexek és statisztikai adatok ismerős, de zárt rendszerét szétfeszítették bennem a gyermekszínész színes emlékei: szerkesztés közben egyre inkább egy időutazás részesének éreztem magam. Otthon lettem a Székely Színház hétköznapjaiban. Köszönet az élményért.
*
A sorozat indulásakor nem üres ígéretként írtam le, hogy a hozzám vagy a szerkesztőségbe eljutó minden dokumentum végül a Székely Színház egyetlen jogutóda, a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat archívumába kerül. A nekem küldött/átadott minden fotót – a tulajdonosokkal teljes egyetértésben – másolatban eljuttattam az archívumot gondozó Ferencz Évának, a sorozatot tartalmazó Népújság-számokat pedig személyesen adtam át neki. Saját kérésére itt jelzem, hogy Szabó Duci főiskolai leckekönyvét – amelynek belső címlapját az utolsó részben közöltük – Gáspárik Attila találta meg és adta át a Nemzeti Színház kutatóközpontjának.
A forrásoknak ezt a gondos számon tartását fordított irányban is fontosnak tartom. Kérem, valahányszor a Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának honlapján a 2002–2004-es kutatási projektből származó színháztörténeti anyagot vagy adatot használnak, az íratlan pályázati etika szellemében mindig tüntessék fel az egykori projekt finanszírozójának fentebb már jelzett nevét (rövidítve:SAPIENTIA-KPI – K/ 450/2003-2004 kutatási projekt adatai). A Virág György-emlékirat részleteinek átvétele esetén csupán a szerző nevének feltüntetéséhez ragaszkodom.
Lázok János
Népújság (Marosvásárhely)

Anyaországi hozzájárulás a székely hokiakadémiához
Székelyföldi Jégkorong-akadémia létrehozását és magyarországi támogatását jelentette be vasárnap egy csíkkarcfalvi sajtótájékoztatón Soltész Miklós, az Emberi Erőforrások Minisztériumának államtitkára.
A Magyar Jégkorongszövetségben elnökségi tagsággal rendelkező államtitkár bejelentette: a magyar kormány több év alatt 1,5 milliárd forinttal támogatja a Székelyföldi Jégkorong Akadémiát, amely csíkkarcfalvi székhellyel, a római katolikus egyház által létrehozott alapítványi keretben jön létre.
Az MTI által idézett államtitkár történelmi sikernek nevezte, hogy a magyar jégkorong válogatott szombaton legyőzte Fehéroroszországot, és kijelentette: ez nem sikerülhetett volna a székelyföldi jégkorongozók sok éves hozzájárulása nélkül.
Soltész Miklós elmondta, a támogatás egy részét beruházásokra, másik részét pedig szakmai programokra szánják. Az akadémia működését évi 225 millió forinttal támogatják, és már a 2016-os évben mintegy 613 millió forint támogatás érkezik Székelyföldre. Az akadémia székhelye Csíkkarcfalván lesz, de a támogatásból a csíkszeredai, gyergyószentmiklósi, kézdivásárhelyi, sepsiszentgyörgyi és marosvásárhelyi jégkorongozók is részesülnek. Az államtitkár hozzátette, ezt nem támogatásnak, hanem a székely hokinak szóló köszönetnyilvánításnak kell tekinteni.
Tánczos Barna RMDSZ-es szenátor, a Román Jégkorongszövetség korábbi elnöke elmondta, jelenleg 500 gyermek jégkorongozik Székelyföldön, és a támogatás célja az, hogy tíz év alatt megkétszerezzék a hokizó gyermekek számát.
kronika.ro

Múzeumok éjszakája Marosvásárhelyen
Harminc kiállítás, tizenhárom koncert
Az előző éveknél jóval gazdagabb kínálattal várja a hét végén, május 20-22. között a Maros Megyei Múzeum a Múzeumok éjszakájára látogatókat. Harminc kiállítás, több mint tíz koncert, konferencia, illetve színházi előadás is szerepelnek a programban.
Pénteken sajtótájékoztatón ismertették a szervező Maros Megyei Múzeum munkatársai a 11. alkalommal sorra kerülő rendezvénysorozat programját. Soós Zoltán múzeumigazgató elmondta: idén újdonság, hogy a magánszféra is csatlakozott a kezdeményezéshez, partnerük a Petry cég, amely Marosvásárhelyen magánmúzeumot működtet. Az igazgató hangsúlyozta, tavaly 20 ezer látogatója volt a Múzeumok éjszakája rendezvénynek, és remélik, hogy az idei kínálattal még több személy érdeklődését sikerül felkelteni.
Az idei rendezvénysorozat pénteken, május 20-án veszi kezdetét, a Kultúrpalota kistermében délután 5 órától Évezredes Kaukázus – történelmi fővárosok címmel Puskás Attila tart ismeretterjesztő előadást, közreműködik Kilyén Ilka színművész. Este 7 órától a Kultúrpalota nagytermében a népszerű zenész, Vizi Imre és meghívottai koncerteznek. A marosvásárhelyi várban lévő Történeti és Régészeti Múzeumban nyílik az Egy nap dr. Csonttal című kiállítás, amelynek látogatói bepillantást nyerhetnek az osteológia fontosabb kutatási módszereibe, megismerve kiemelt patológiás eseteket, és a csontrendszer hihetetlen képességeit. Ugyanitt nyílik meg a Színek és díszek a dák korban című tárlat, amely az ókori világ dák díszeit mutatja be. A közszemlére tett kézműves-termékek között fém, üveg, kerámia és kőtárgyak szerepelnek, melyek főként Dácia fővárosában, Sarmizegetusa Regiában kerültek elő. A Horea utcai Természettudományi Múzeumban szintén pénteken nyitják meg a Virágok és könyvek a múzeumban, valamint Az emberi faj fejlődése képeken és fosszíliákon című kiállításokat. Ez utóbbi egyedi témát elevenít fel, az emberi faj fejlődését 90 arcmodell bemutatásával 69 rajzlapon ábrázolja az első ember alakú lénytől (mely kb. 7 millió éve jelent meg).
Szombaton a közigazgatási palota előtti téren oldtimer autókat állít ki a Classic Car Club, és éjjel 2 óráig húszfős csoportokban fogadják a látogatókat a palota tornyában. A Kultúrpalotában többek között meg lehet tekinteni a Róth Miksa-tárlatot, a gyerekeket pedig ugyanitt múzeum- puzzle műhelyek, kollázs, üvegfestés, agyagmodellezés, valamint arcfestés várja. A várbeli Történeti és Régészeti Múzeumban a fent említett tárlatok mellett Székelyvásárhelytől Marosvásárhelyig. A szabad királyi városi cím 400. évfordulója című kiállítás látogatható. Ugyanitt megtekinthető az a tárlat, amely félszáz kiemelkedő magyar kortárs művész (festő, szobrász, grafikus, fotós, textilművész) Boldogasszony, Szűz Mária tematikában készült alkotásait vonultatja fel. A Szűcsök bástyájában az Emberek, helyek, hagyományok című fotótárlat napjaink falvainak a világát tárja a látogatók elé. Szombaton 15 órától Györfi Zalán régész várbeli sétára várja az érdeklődőket, amely során olyan kérdésekre kaphatnak választ, hogy miként nézett ki a ferences kolostor a középkorban, milyen volt egy 17. századi polgári ház, vagy hogy hogyan festett egy szerzetes napi programja. Mindemellett a szombati nap folyamán a várban történelmi vetélkedőre, íjászversenyre, nyílröptetésre is sor kerül, a kézművesség kedvelői pedig a nemezkészítés fortélyaival ismerkedhetnek meg.
A Néprajzi és Népművészeti Múzeumban is több érdekes tárlatot kínálnak, például az Anna. Asszonysors a XX. században, A Maros megyei vásárok és falvak világa, a Hagyományos Küküllő menti szobabelsők címűeket. Ugyanitt 16 órától gyermektáncházat szerveznek, 18-20 óra között pedig a Művészeti Líceum diákjai a helyszínen megörökítik a kiállított tárgyakat, elkészítik a látogatók portréit.
A Néprajzi Múzeum bejáratától indul szombaton 11, valamint 17 órakor az Ismerjük meg városunkat! címmel szervezett szecessziós séta Oniga Erika művészettörténész vezetésével. A Nemzeti Színház előcsarnokában színházi kávézó, jelmezparádé, valamint Shakespeare tematikában szervezett kincskereső játék várja a családokat, a Maros Művészegyüttes kövesdombi székhelyén pedig népviseleteket állítanak ki. Szombaton 19 órától ugyanitt színre viszik a Szép piros hajnalban című táncszínházi előadást. A Múzeumok éjszakáján szombaton 11-24 óra között látogatható lesz az állatkert is, itt elsősorban gyerekeknek szánt szórakoztató programokkal rukkolnak elő.
A Színház téren szombaton és vasárnap 11- 19 óra között kézműves és iparművészeti, valamint színházi könyv- és plakátvásár lesz, szombaton 18 órától pedig nem mindennapi mókára várják a kalandvágyókat, újdonságként tömeges párnacsatát szervez a színház. Vasárnap koncertsorozat helyszínévé válik a Színház tér: 14 órától a Sebastian Tatar Gitáriskola diákjai lépnek fel, majd a Trio Estate, a The Nobody Elses, a The Pinwheels, a Byron, 19 órától pedig a magyarországi, hiteles cigányzenét játszó Parno Graszt lép színpadra. A marosvásárhelyi Stúdió Színházban vasárnap 17 órától a magyar kabaré világába kalauzolja a közönséget a Művészeti Egyetem magiszteri elsős évfolyama; a 20-as, 30-as évek kabarétréfái alapján összeállított és kuplé-, illetve sanzonslágerekkel színesített előadás rendezője Gáspárik Attila.
Az összes kiállításra, rendezvényre belépni az erre feljogosító karkötővel lehet, a karkötő felnőtteknek 6, diákoknak, egyetemistáknak és nyugdíjasoknak pedig 3 lejbe kerül. A hat évnél kisebb gyerekeknek ingyenes a részvétel.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely)

A Tündérkert légköre fullasztó
Történelmi korok sosem ütköznek, csak emberek, embercsoportok. Bethlen Gábor tizenhat esztendeig volt Erdély fejedelme (1613–1629). Azt a századot meg az előzőt sem nevezhetjük békésnek; elszánt gondja volt erre mind a Török Birodalomnak, mind a Habsburgnak. Reformáció és ellenreformáció ütközött a magyar királyságban. Miközben vergődött a már akkor Tündérkertnek nevezett Erdély mellett Moldva és Havaselve.
Bethlen mindenképpen segítette a hozzá alázatos hitlevelekkel forduló vallah vajdákat. Nem szándékom korrajzot adni rövid írásomhoz, ám mindenképpen jelezni akarom, hogy Erdélyben a 17. század elején, Bethlen korában a kérelem és a kérés nélküli adomány ideje jellemezte a vallahok erdélyi éldegélését. Ezzel igen-igen ellentétes a mai korunk légköre, melyben tiltva a magyar szó Erdélyben…
Lássuk csak a mostani Marosvásárhelyt, ahol 400. évfordulót ünnepeltek – a román vezetők, abból az alkalomból, hogy 1616. április 29-én Bethlen Gábor fejedelem Marosvásárhelynek szabad királyi város címet, kiváltságot és fejedelmi adománylevelet adott. A mostani város Kultúrpalotája és annak Tükörterme Erdély egyik híres műemléke, a magyar szecesszió egyik gyöngye. Ott gyűltek össze az évfordulóra a román vezetők, magyar meghívottak. A belépő, üdvözlő szavakon kívül ott magyar szó el nem hangzott, csak román. Nem került senki magyar, aki azt mondotta volna: eb ura fakó, magyarul szólok én!
Elhangzott a mindenütt mindent elfedőnek szánt „multikulturális együttélés a kölcsönös tisztelet és tolerancia” jegyében stb. Az ünnepi ülés szervezője Chiorean Ioan volt, aki kihúzván magát, emlegette, hogy a város felújított magyar várának szerepe ma a kölcsönös tisztelet és harmónia védelme. Innen ugrott át 200 évet, és máris a román kultúra, a Școala Particulară Ardeleană dicséretében pancsolt. Fölemlegette, hogy bizony átutazott Marosvásárhelyen Bartók Béla, Enescu, itt volt a második szívátültetés Romániában stb. stb.
Arról egy szót sem szólt ő sem, nemzettársai sem, hogy az 1960-as, 70-es években csak a híres Marosvásárhelyi (magyar nyelvű) Orvostudományi és Gyógyszerészeti Egyetem okleveleit fogadták el Nyugaton, mást nem. Pedig a város jó hírét az is keltette.
Pál-Antal Sándor történész, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja a város rangját méltatta Erdély aranykorában. Jellemző az ellentétek mai korára, szerintem. Cornel Sigmirean egyetemi tanár Bethlen Gábor koráról beszélt. A polgármester Dorin Florea, a román jövőbe mutatván, beszélt Marosvásárhely fejlődési lehetőségeiről, de ahhoz „el kell hagyni a középszerű cirkuszokat, ellenségeskedést”. Nemes román egyszerűséggel erre a rangra degradálta a magyarság igényeit. És a Vár ma védi a harmóniát.
Gondolom, a „modern város” kategóriába tartozik az is, hogy 1989-ig „zárt város” volt Marosvásárhely is, mint Kolozsvár, Nagyvárad… Beköltöző csak román lehetett. Dorin Florea méltó utóda lett a Kolozsvárt százszor meggyalázó Gheorghe Funarnak. A városnak szobrot ígért a polgármester az ünnepi alkalomból: szoborcsoportot a Școala Ardeleană nagyjainak (Marosvásárhelyre!), illetve Bethlen Gábor fejedelemnek.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Hetvenhét rendezvény várja a látogatókat
Tizenegyedik alkalommal szervezi meg Marosvásárhelyen a Múzeumok Éjszakáját a Maros Megyei Múzeum huszonkét partnerintézménnyel együttműködve.
Május 20. és 22. között 30 kiállítás tekinthető meg, valamint vetélkedők, foglalkozások, tematikus séták, játszóházak, workshopok, illetve bor- és flekkenkóstolók várják az érdeklődőket.
Különös hangulata van a Múzeumok Éjszakája rendezvénysorozatnak, amely május 20-án, péntek délután 5 órakor veszi kezdetét a Kultúrpalotában. Az Elisabeta David és Gheorghe David házaspár jóvoltából gyűjteményes kiállítás nyílik a 2. emeleti művészeti galériában. A Kultúrpalota Tükörtermében ugyancsak 5 órától Évezredes Kaukázus – történelmi fővárosok címmel szervez értekezletet a Marosvásárhelyi Örmény Magyar Kulturális Egyesület, este 7-től pedig a nagyteremben Vízi Imre lép színpadra meghívottaival közösen.
A vármúzeum épületében Egy nap dr. Csonttal címmel a múzeum történeti és régészeti részlegének kiállítása nyílik meg délután 2 órakor, fél 3-kor ugyanabban az épületben a Színek és díszek a dák korban című tárlatmegnyitóra kerül sor. A Természettudományi Múzeumban délután fél 4-kor a Virágok és könyvek a múzeumban, 4 órától pedig Az emberi faj fejlődése képeken és fosszíliákon című tárlatnyitók várják az érdeklődőket.
A Múzeumok Éjszakája 11. rendezvényének csúcspontja a szombati nap, amikor délelőtt 10 és hajnali 2 óra között 77 rendezvény lesz látogatható a város különböző helyszínein. A program szerint a Kultúrpalotában nyitva tartó állandó és ideiglenes kiállítások mellett a városháza tornya, a vár, a természetrajzi, népművészeti, történelmi múzeumok, a Maros Művészegyüttes, a Bernády Ház, a Teleki Téka, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, a Bolyai téri unitárius templom, a Marosvásárhelyi Állatkert, a B5 Stúdió, a K’arte kiállító terem, a Színház tér, a régi városháza, a Petry Látványműhely és Múzeum, a Stúdió Színház, a Kortárs Művészetek Háza ad helyet az eseményeknek, a városismertető tematikus sétákon történészek vezetik végig az érdeklődőket és külön magyar, illetve román nyelven ismertetik a látnivalókat.
Koncertek, táncelőadások, hagyományokat bemutató produkciók, képzőművészeti-, népművészeti- és fotóművészeti kiállítások, hagyományos és kortárs művészetek tárlata, kézműves és iparművészeti vásár, színház várja a nézőket.
A belépő felnőtteknek 6, diákoknak és nyugdíjasoknak 3 lej, amiért egy olyan karkötőt kapnak, amelyet egy alkalommal kell megvásárolni és minden helyszínre biztosítja a belépést. A hat éven aluli gyerekek számára ingyenes a részvétel.
Antal Erika |
Székelyhon.ro

Kalotaszegtől Bonchidáig
Nem vagyok a táncművészet értője, csak csodálója és tisztelője. Csatlakoztam hát az értők és tánckedvelők táborához, és pünkösd másodnapján jegyet váltottam a marosvásárhelyi Maros Művészegyüttes előadótermébe, ahová a budapesti Magyar Nemzeti Táncegyüttes, a volt Honvéd együttes tánckarának a Bonchida és Kalotaszeg című előadására hívták a nagyérdeműt. Igaz, a helyek elkeltek, előadás előtt már csak pótszékre lehetett helyet kapni, de ennek is örülni kellett, hiszen sokan lábon álltak.
Egy olyan nemzet tagjaként, amely népi kultúráját ilyen fokon élteti és ragyogtatja, a látottak csak büszkeséggel tölthetnek el. A budapesti együttes dinamikus, pörgő előadásra valami őserő mozdult meg a közönségben, valami olyan érzés öntött el, ami megbizseregtet és más dimenziókba emel. Persze, tudtuk, hogy a Zsuráfszky Zoltán művészeti vezető nevével fémjelzett együttes előadása csak jó lehet, hogy Martin György hagyatéka, az eredeti adatközlőktől tanult és filmen rögzített táncanyag a sajátunk, nem csoda hát, hogy minden mozdulatra, dallamra együtt rezonáltunk a táncosokkal.
Az Élő Martin Archívum sorozat két része arról győzött meg, hogy az Erdélyben együtt élő népek kultúrája összefonódott, a kultúrák közötti átjárhatóság a tánc nyelvén is valós. Az előadás követte Martin György néprajzkutató kutatásainak helyszíneit, s az előadók a filmkockákon szereplő táncosokat élőben jelenítették meg: bonchidai magyarokat, románokat és cigányokat, akik eljártak egymás mulatságaiba, ismerték egymás kultúráját és táncolták egymás táncait. Az előadáson láthattunk még Nádas-völgyi táncokat, majd a híres és látványos kalotaszegiek léptek színre.
Zsuráfszky Zoltán, a néptáncegyüttes művészeti vezetője elmondta, hogy kiemelten fontos az értékeket azokon a helyszíneken bemutatni, ahol annak idején ő is gyűjtött, s ahol a népi kultúra még mindig szerves része a mindennapoknak. Marosvásárhelyen mindig csak átutaztak, most adatott meg először, hogy itt is bemutatkozzanak.
Megtették, nagy sikerrel.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

Iskolai diszkrimináció pünkösd másodnapján
Diszkriminatívnak, alkotmány- és törvényellenesnek tartja az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) elnöke, Asztalos Csaba, valamint az oktatási minisztérium RMDSZ-es államtitkára, Király András, hogy Marosvásárhelyen egyes iskolavezetők nem tették lehetővé a magyar pedagógusok és diákok számára, hogy otthon ünnepeljék pünkösd másodnapját.
Amikor az európai kereszténység húsvétja (és értelemszerűen pünkösdje) egybeesik az ortodox ünneppel, nem jelent gondot a törvény által biztosított szabadnapok „megszerzése". Sokkal nehezebb ezeket kicsikarni akkor, amikor a nyugati és keleti egyházak ünnepnapjai között többhetes eltolódás van.
Húsvéthoz hasonlóan a pünkösd is ,,mozgó ünnepnek" számít, ráadásul az idén felekezetenként más-más hétvégére esett. Elviekben a romániai jogszabályok lehetővé teszik, hogy ki-ki felekezete ünnepnapján kapjon szabadságot. A törvény előírja, ha egy cégnél, intézménynél román és magyar alkalmazottak egyaránt dolgoznak, a magyarok május 16-án, a románok pedig az ortodox pünkösd másodnapján, azaz június 20-án legyenek szabadok.
A hivatalos ünnepnapok kiadása szabadnapként a magáncégek esetében is kötelező, ha azonban behívják dolgozni alkalmazottaikat, kötelesek túlórát fizetni, ugyanúgy, mintha szombaton vagy vasárnap dolgoztatnák az alkalmazottakat. Ugyanakkor azok az alkalmazottak, akik kénytelenek dolgozni a munkaszüneti napokon, megfelelő szabadidőt kell kapjanak az elkövetkező 30 nap leforgása alatt. Amennyiben indokolt esetben nem lehet szabadnapot adni, a hivatalos ünnepnapon kifejtett munkáért pluszjuttatást kell adni az alapfizetésre, ennek értéke pedig nem lehet kevesebb, mint a normál munkaidőben kifejtett munka ellenértékének száz százaléka.
Mindennek ellenére – amint azt lapunkban is jeleztük – Marosvásárhelyen nem minden esetben tartották tiszteletben a római katolikusok, reformátusok, unitáriusok és evangélikusok vallási jogait. A Mihai Eminescu Pedagógiai Gimnáziumban például az óvodások és a 9–12. osztályos diákok hétfőn is iskolába mentek.
Asztalos: a törvénykönyv világosan fogalmaz
Asztalos Csaba, az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) elnöke szerint szomorú, hogy Romániában a legtöbb állami intézményben – nem csupán az iskolákban – a vallási kisebbségekhez tartozó alkalmazottaknak meg kell küzdeniük a munkatörvény által szavatolt jogok tiszteletben tartásáért. „Egyértelműen diszkriminatív a döntés, mely húsvétkor vagy pünkösdkor munkára kötelez. A munkatörvény egyértelműen és tisztán fogalmaz" – jelentette ki lapunknak Asztalos.
Mint mondta, az iskolák esetében szerencsés lett volna, ha az oktatási tárca államtitkára egyidőben kiküldött körlevélben tisztázta volna a helyzetet. Király András államtitkár ezt húsvétkor meg is tette, és nem is gondolta volna, hogy pünkösdkor ismét szükség lenne a törvény egyértelműsítére. „Húsvétkor valóban gond volt egypár iskolában, most viszont senki nem jelezte a minisztériumnak, hogy az igazgatók nem tartják tiszteletben a törvényt" – mondta az RMDSZ-es államtitkár.
Amikor felemlegettük, hogy Marosvásárhelyen bizony voltak olyan vegyes tannyelvű oktatási intézmények, ahol a magyar aligazgatók asszisztálásával érte hátrányos megkülönböztetés a diákságot és a tanári gárdát, Király érdekesen reagált. „Marosvásárhely az a település, ahol nagy a szánk, de kicsi az erőnk. Nem vagyunk képesek elmondani, hogy a törvény szerint az ünnepnap nekünk is jár. Magyarán: magunk alatt vágjuk a fát. Ha megütnek jobbról, odatartjuk a bal orcánkat, és kérünk még egy pofont, mert így egyensúlyban maradunk" – élcelődött Király András az ortodox pünkösd megünneplésébe beleegyező magyar vezetők meghunyászkodó magatartása kapcsán.
Felvetésünkre, hogy a történtek után a CNCD nem indíthat-e vizsgálatot saját kezdeményezésére, Asztalos annyit mondott, hogy fontolóra veszik. Korábban a Civil Elkötelezettség Mozgalom (Cemo) is diszkriminációt kiáltott.
A munkaügy másképp látja
Érdekes módon a munkaügyi felügyelőség Maros megyei vezetője, Eva Man meglehetősen sajátosan értelmezi az esetet. Az igazgatónő szerint az állami intézményekben fontolóra kell venni az etnikai és egyben vallási hovatartozási arányokat. „Ahol az alkalmazottak nyolcvan százaléka az ortodox pünkösdöt szeretné ünnepelni, nem lehet, hogy a többiek máskor kapjanak szabadnapot. Ami meg a tanügyet illeti, nem a mi feladatunk megmondani, hogyan döntsenek, hanem az oktatásügyi tárcáé" – vélekedett az igazgatónő. Mindemellett Eva Man védelmébe vette azokat az intézményvezetőket, akik miatt a magyar alkalmazottak nem kaptak szabadnapot hétfőn. „Ezzel nem követtek el törvénysértést" – szögezte le.
A néppárt lajstromos megoldást javasol
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) marosvásárhelyi szervezete egy, a párbeszéden és a kölcsönös tiszteleten alapuló megoldással rukkolt elő a hasonló gondok jövőbeni megelőzésére. Pálosi Csaba elnök szerint az efféle problémákat többnyire a kommunikációs akadályok okozzák. Éppen ezért a jövőben a néppárt az év elején eljuttatná a helyi, illetve központi hatóságokhoz a magyar vonatkozású egyházi és világi ünnepek lajstromát. „A cél, hogy vegyenek ezekről tudomást román ajkú polgártársaink, és akkor nem fordulhat elő, hogy húsvét másodnapján bírságolnak a parkolóőrök, behívnak ellenőrzésre a tűzoltóságra vagy a munkaügyhöz" – mondta Pálosi.
Hat héttel korábban, a nyugati kereszténység húsvétjakor a Marosvásárhely parkolóit ügykezelő Tracia Trade ügynökei megbírságolták azokat, akik – a hivatalos ünnepnapra hivatkozva – nem váltottak parkolójegyet. A tiltakozási hullámra reagálva a cég vezetői megígérték, hogy érvénytelenítik a büntetési jegyzőkönyveket. A történtek ellenére, pünkösdkor újból jegyvásárlásra késztették a gépkocsivezetőket.
Szucher Ervin |
Krónika (Kolozsvár)

Vegyes hatás
Szoros versenyt vetítenek előre a közvélemény-kutatások a magyarság számára legnagyobb téttel bíró polgármester-választásokon Szatmárnémetiben és Marosvásárhelyen.
A döntésüket már meghozó szavazók között Szatmáron Kereskényi Gábor 28, Dorel Coica pedig 27 százalékot kapna a Promoter Consult Center áprilisi felmérése szerint, míg Vásárhelyen Dorin Floreát 38, Soós Zoltánt pedig 33 százalékra „lőtte be” a Kvantum Research kutatása.
A Maszol.ro hírportál által közölt adatok szerint a partiumi városban erőteljesebben érezhető a román szavazatok megoszlása, de érdekes módon éppen annyira, hogy „kordában tartsa” a magyar kihívó esélyeit. A Maros-parti megyeszékhelyen viszont lépéselőnyben van a korrupciós ügyei súlyát jól viselő jelenlegi elöljáró, ráadásul a közös magyar jelöltnek egy, Erdélyben még gyerekcipőben járó, de ki tudja, meddig nyújtózkodó jelenséggel is szembe kell néznie.
A felmérésben a szavazatok közel 10 százalékát lekanyarító versenytárs, Dan Maşca új politikai alakulata ugyanis látványosan felkarolta a magyarság ügyeit, és a vegyes pártok aduival előrukkolva, a valós multikulturalizmus és megbékélés ígéretével vetné meg a lábát. A Szabad Emberek Pártja (POL) a „jó románok” képét közvetíti a magyarság felé, azzal kecsegtetve, hogy politikailag (is) egyesíthető a két, „párhuzamos világ”.
Bár nem vonható kétségbe a kezdeményezés őszintesége, a magyar szavazóknak tudniuk kell, hogy egy vegyes párt létrejöttének, megerősödésének nagy ára van: kontrollvesztést eredményez a közösségi képviseletben, és akarva-akaratlanul támogatja, felgyorsítja az asszimilációt – ez pedig felvállalhatatlan. Nem véletlen, hogy a budapesti kormány is elítéli az efféle berendezkedést. Köztudott, hogy például Szlovákiában a Most–Híd parlamenten kívül „tartja” a Magyar Közösség Pártját, ráadásul úgy, hogy folyamatosan veszít népszerűségéből, főleg a magyarlakta vidékeken.
A marosvásárhelyi magyarokban még van akkora erő, hogy saját kezükbe vegyék az irányítást, és ők diktálják a kompromisszumok szabályait. Erről szól a sajnos csonka, de legalább a polgármesteri szék elhódításáért létrejött összefogás.
Páva Adorján
Krónika (Kolozsvár)

Kezdődik a Határon Túli Magyar Színházak Szemléje Budapesten
Kilenc produkciót láthat a közönség szerdától a budapesti Thália Színházban a Határon Túli Magyar Színházak Szemléjén, amelyre még kaphatók jegyek – mondta el Lantos Anikó fesztiváligazgató az M1 csatorna szerda reggeli műsorában.
Közlése szerint a szemlét szeretik a nézők, a fesztiválnak kialakult már a törzsközönsége, sokan vásárolnak bérletet. Öt napba nem fér bele az összes határon túli társulat, ezért évről évre változik, hogy ki tud részt venni a fesztiválon – tette hozzá.
Lantos Anikó kiemelte a nyitóelőadást, a kassai Thália Színház Mizantrópját, amelyet Czajlik József állított színpadra. Mint mondta, aki szereti Moliere-t, az egy “jópofa, ötletes” produkciót fog látni. A nyitó napon az Arizona Stúdióban a marosvásárhelyi András Lóránt Társulat mutatja be Fade out című mozgásszínházi produkcióját, amelynek rendező-koreográfusa Györfi Csaba. A műsorban elhangzott, hogy csütörtökön a nagyváradi Szigligeti Színház Csiky GergelyBuborékok című vígjátékát adja elő a nagyszínpadon Novák Eszter rendezésében. Szintén ezen a napon az Arizona Stúdió közönsége a Marosvásárhelyi Egyetem produkcióját, Egressy Zoltán 4×100 című tragikomédiáját láthatja Sebestyén Aba rendezésében.
A Yorick Stúdió előadásában Székely János Dózsa című monodrámáját tekintheti meg a közönség pénteken Török Viola rendezésében. Az Új Stúdióban az Újvidéki Színház művészei a Piaf-marche / Piaf-menet című előadást viszik színre Mezei Kinga rendezésében és főszereplésével.
Az Arizona Stúdióban a Spectrum Színház Matei Visniec Nyina, avagy a kitömött sirályok törékenységéről című darabját láthatják az érdeklődők szombaton, a Franciaországban élő román szerző Csehov-továbbgondolását szintén Török Violarendezte. A nagyszínpadon ezen az estén Moliere Úrhatnám polgár című komédiája szerepel a repertoáron a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház előadásában, Sardar Tagirovsky rendezésében.
A fesztivál záró előadásaként vasárnap a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának produkcióját, Lev Birinszkij Bolondok Tánca című darabját tekintheti meg a közönség, amelyet a 4×100-hoz hasonlóan Sebestyén Aba állított színpadra.
erdon.ro