A második bécsi döntés 2.
Bevonulás Háromszékre
A magyar hadvezetés már szeptember első napjaiban felvázolta az erdélyi bevonulás forgatókönyvét, melyben a Tiszántúlon felvonultatott csapatoknak majdnem egésze részt vett. A légvonalban mintegy 375 kilométer mély terület megszállását a döntés időpontjától számított 14 nap alatt, tehát szeptember 13-áig be kellett fejezni.
Az első csapatrészeknek – a magyar 1. hadsereg miskolci VII. hadteste – vitéz primor szotyori Nagy Gyula altábornagy vezérletével szeptember 5-én Técsőnél (Máramarossziget felett) kell átlépniük a határt, majd Naszód, Óradna és Beszterce elérése után Szászrégennél kettéválva (Marosvásárhely, Sóvidék, Székelyudvarhely, Barót, Mikóújfalu, Sepsiszentgyörgy, Kovászna, Zágon, illetve Maroshévíz, Gyergyószentmiklós, Csíkszereda, Csíkszentsimon, Csíkkozmás, Kászonújfalu vagy Kászonjakabfalva, Szárazpatak, Kézdiszentlélek, Kézdivásárhely, Bereck, Sósmező vonalon) nyomulnak elő Székelyföldre. A jelentősebb erdélyi városok közül Nagyváradot 6-án, Kolozsvárt 11-én vették birtokukba a magyar 1. és 2. hadsereg kijelölt alakulatai. Marosvásárhelyre szeptember 10-én a Gyorshadtest, majd szeptember 15-én a szekszárdi 12. gyalogdandár vonult be vitéz lófő nagybaczoni Nagy Vilmos gyalogsági tábornok vezényletével. A háromszéki bevonulásban részt vevő magyar 1. hadsereg 1940. március 10-én alakult Szolnokon nagybaczoni Nagy Vilmos tábornok parancsnoksága alatt. Alárendeltségébe tartozott a miskolci VII. és a kassai VIII. hadtest (az előbbi parancsnoka szotyori Nagy Gyula altábornagy, vezérkari főnöke vitéz felsőtorjai Kozma István vezérkari ezredes), valamint a vitéz lófő dálnoki Miklós Béla tábornok parancsnoksága alatt álló Gyorshadtest. Ennek két gépkocsizó dandárja, a budapesti 1. gépkocsizó dandár (parancsnoka vitéz Major Jenő tábornok), illetve a munkácsi 2. gépkocsizó dandár (parancsnoka vitéz Heszlényi József tábornok), valamint két lovasdandárja (a nyíregyházi 1. és a kecskeméti 2.) volt.
Miután a rossz útviszonyok, a gyakori torlódás, az utánpótlás elmaradása, az emberek és lovak kimerültsége miatt félő volt, hogy a magyar csapatok nem tudják a bevonulást időben végrehajtani, nagybaczoni Nagy Vilmos gyalogsági tábornok utasítására Székelyföld megszállására a dálnoki Miklós Béla tábornok vezette Gyorshadtestet küldték előre. Az 1. gépkocsizó dandár, a lovasság egy része Major Jenő tábornok és Zsombolyai Béla ezredes irányításával szeptember 11. és 13. között a Marosvásárhely, Korond, Székelyudvarhely, Oklánd útvonalon haladt, szeptember 12-én belépett a már erdővidéki Vargyasra, majd onnan a Barót, Nagybacon, Málnásfürdő, Málnás vonalon továbbmenve 13-án felszabadítják Sepsiszentgyörgyöt. Itt szétválva egyfelől Illyefalva–Kökös, Uzon–Bikfalva, másrészt Réty, Nagyborosnyó, Zágon, illetve Réty, Barátos, Kovászna, Kommandó a haladás iránya A 2. gépkocsizó dandár Heszlényi József tábornokkal az élen a Szászrégen, Gödemesterháza, Maroshévíz, Gyergyószentmiklós, Csíkszereda, Csíkszentsimon vonalat követte. Innen a csapatok két irányba haladnak: egy rész Csíkkozmás, majd Kászonjakabfalva érintésével szeptember 13-án Szárazpatakon át belép Felső-Háromszékre, és Kézdiszentléleken át Kézdivásárhelyre érkezik. A másik Tusnádfürdőn, Sepsibükszádon, majd a Nagy-Csomád déli lejtőin, Torján át jut Kézdivásárhelyre. Innen a felszabadítók Nyujtódot, Lemhényt, Berecket, illetve Ojtozt elhagyva a történelmi Magyarország legkeletibb helységébe, Sósmezőre érve befejezik Észak-Erdély visszafoglalását. A szeptember 12–13-án érkező gyorsalakulatok általában csak a kijelölt útvonalakon levő településeken haladtak át. A VII. hadtest csapattestei viszont – amelyek a bevonuló honvéd hadsereg zömét képezték, és melyből a helyőrségi alakulatokat állították össze, különböző útvonalakon csak szeptember 20–21-ére érkeztek meg Háromszékre és szóródtak szét a megye településein, így rendezvényekkel egybekötött ünnepélyes fogadásukra csak ezekben a napokban kerülhetett sor. (Jegyezzük meg, hogy a megszállást követő három hónapban, november 26-áig három szinten szervezett katonai közigazgatás alatt állt Észak-Erdély. A határvédelem megszervezése mellett a hadsereg gondoskodott a közigazgatás és oktatás újjászervezéséről, a lakosság ellátásáról és biztonságáról, valamint a szociális ügyek kezeléséről.)
Sepsiszentgyörgyre az egri magyar királyi Dobó István 14. honvéd gyalogezred a Csíkszereda, Tusnádfürdő, Sepsibükszád, Málnás, illetve Oltszemnél szétválva a Zalán, Kálnok, Kőröspatak, Árkos országúton haladva szeptember 21-én vonult be szotyori Nagy Gyula altábornagy vezetésével, majd oszlott szét a megye déli és délnyugati helységeibe.
(folytatjuk)
József Álmos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Püspöki találkozás a kastélyban
Úgy indult az ez évi helikoni találkozó, mint az elmúlt esztendőben: a Marosvásárhelyi Forgatag társrendezvényeként a Teleki Téka udvarán kezdődött el. A diófaaljnyi közönség rendkívüli esemény résztvevője lehetett, amikor dr. Fekete Károly református püspök beszélt Makkai Sándorról, az egykori erdélyi református püspökről. E rendkívüli "püspöki találkozó" apropóját az adta, hogy 125 éve született Nagyenyeden Makkai Sándor erdélyi író, püspök, és Fekete Károly, a jelenlegi debreceni püspök éppen Makkai Sándorról írta doktori dolgozatát, s egyben az egykori író, tanár, püspök egyik legszakavatottabb ismerője. Ezért is volt érdekes és színvonalas a marosvécsi kastélyban megismételt előadás, hiszen a Makkai Sándor által kimondott és leírt, 1926-ban megélt Nem lehet! írás azóta is heves vitákat vált ki. Fekete Károly pedig, aki behatóan áttanulmányozta levéltárak és magánlevelezések Makkaira vonatkozó iratait, e felkavaró vita rejtélyét nyitotta fel, és megbízható igazolások alapján hozta emberközelbe a misztikus titokzatossággal körülvett életet. A néhai püspökről szóló püspöki előadás legnagyobb ajándéka az volt, hogy egy debreceni tudós ember tárta fel és mutatta meg erdélyieknek Makkai Sándor debreceni életét, aki 1936–1951 között ott volt teológiai tanár. Érdekes életsors tárult fel élete végének közvetlen ismertetésében, amiről eddig még a szakmabeliek is oly keveset tudtak.
A helikoni leszármazottak találkozójának második előadója az évente visszatérő vendégként érkező Pomogáts Béla volt, aki Makkai Sándor Holt tenger című regényéről beszélt. A Makkai Sándor mezőségi, vajdaka-marási lelkipásztori szolgálatának élményeiből és fájdalmaiból összeállt regény azóta is megkerülhetetlen, sőt egyfajta jelképe, szimbóluma lett az erdélyi Mezőség sajátos világának. Az Erdély irodalmát ugyancsak ismerő előadó Kuncz Aladár kőasztala és Kemény János sírja között a százados tölgyek oltalmában állapította meg a helikoni íróról szóló beszédében: "nekünk mindig az íróink voltak az államfőink és szolgálóink, ezért él a magyar nemzet".
Végh Balázs Béla Makkai Sándor ismeretlen arcát mutatta fel – a költőt. Mindmáig talán csak az irodalomtörténet tartotta számon, hogy 1912-ben, alig huszonkét évesen a Számadás című verseskötettel jelentkezett, de a regényíró, a közéleti személyiség, a mozgalmas egyházi tevékenység teljesen háttérbe szorította ezt, sőt elfeledtette. Viszont éppen Végh Balázs Béla gondozásában és bevezető tanulmányaival jelentek meg Makkai Sándor nagyon fontos esszéi a Kriterion kiadónál 2003-ban és 2009-ben: Magyar fa sorsa és Erdélyi szemmel.
A marosvécsi találkozó kedves színfoltja volt Zika Klára dokumentumfilmje, amely a marosvécsi Helikon 15 évét mutatta be, azt a másfél évtizedet, amióta megalakult a Helikon – Kemény János Alapítvány, és amióta évente augusztus utolsó hétvégéjén a helikoni leszármazottak találkoznak. Így történt ez most is, amikor éppen a 125 éve született író, püspök unokája, Makkai Lilla lelkipásztor tartott megható áhítatot a kastélykertben. Ezért is volt hiteles az igehirdető bizonyságtétele az egykori 55 helikoni íróról, költőről, amikor így fogalmazott: "nagyapám és társai próféták voltak".
Mivel az elmúlt ősszel az örökösök használatba vehették a marosvécsi Kemény- kastélyt, így ott zajlott a teljes találkozó, s mintha egyre jobban ráérezne a mai Marosvécs, milyen áldott lehetőség és kincs számára az Erdélyi Helikon két világháború közötti hősi korszaka. Csak egyetlen példát említek: a marosvécsi református iskolát a falu népe építette báró Kemény János által adományozott területre, Kós Károly tervei alapján, és Makkai Sándor szentelte föl. Akár szó szerint is benne élnek a helikoni írók a mai és holnapi Marosvécs hétköznapi életében. Egyre aktívabb is a helybéliek részvétele ezeken a találkozókon. Az iskolások Kemény János Fenyőmuzsika című verses történetét adták elő, majd két néptánccsoportjuk tette emlékezetesebbé a 15. helikoni találkozót. Illesse köszönet ezért Zsigmond Székely Edit és Méra Ilona tanárnőket.
Székely ruhába öltözött tizenévesek énekeltek, szavaltak a frissen kaszált széna illatában, hátterük volt a kert, hol egykor vitázott a "bősz kalotaszegi" Kós és Bánffy Miklós gróf, vagy felolvasott Áprily és Dsida. Ma Marosvécsen így él tovább az erdélyi irodalom.
Ötvös József
Népújság (Marosvásárhely)

Nagy Pál halálára
Elmentél hát te is, Pali bátyánk. Hosszú, küzdelmes életed végén a Rád jellemző módon, szinte észrevétlenül hagytad el az élők sorát. Vagy, és egyszerre csak nem vagy? Vagy, Pali bátyánk, Te vagy! Vagy nekünk, barátaidnak, tisztelőidnek és újra vagy legjobb barátodnak, Sütő Andrásnak. Halk szavadra mindig figyelt, véleményedre mindig adott, legyen szó irodalomról, színházról, forradalomról, fekete márciusról.
Szerkesztőségi gyűléseken, színházak sötét nézőterén vagy épp fehér asztal mellett hallgatta megértő, bölcs, halk szavaidat.
Mi, barátaid nagyon elszomorodtunk, mivel távozásoddal Marosvásárhely, Erdély magyar szellemi életében újabb sötét, betölthetetlen űr keletkezett. Hiányozni fognak esszéid, tanulmányaid, amelyekben megfogalmazott ítéleteid, gondolataid ma is érvényesek.
De valahol fent a végtelenben András már vár. Fehér felhő lesz az abrosz. Balázs Imre hozza már a butéliát, a félszáraz fehérbort és a borvizet, ahogy illik. S az első koccintás után beszélgetni kezdtek, hallgatjátok egymás szavait, csendjeit – az idők végezetéig immár.
Tiszteletbeli elnöke emlékét megőrzi a Sütő András Baráti Egyesület
Népújság (Marosvásárhely)

A publicista paráznasága
Megint tele lett az internet a Kárpát-medencei magyar médiatársadalom egyik… majdnem azt írtam: fenegyerekével, de hát a képzavart elkerülendő muszáj lesz egy idétlen truvájjal élnem: feneleányával, Parászka Borókával.
Akinek az olvasóktól kapott parodisztikus „beceneveit” hadd ne soroljam fel most, mert nem mindegyik tűri a nyomdafestéket, ám az egyik, amit már évekkel ezelőtt ráaggattak, és amit azóta sem tudott levedleni – a Magyargyűlölő Amazon – vélhetően mégiscsak zavarja, mert imitt-amott néha megpróbálja „igazi magyar” voltát demonstrálni. Ám mivel ezt csak különféle lábjegyzetekben, replikákban, kommentekben teszi, miközben cikkeiből csöpög a zsigeri magyarellenesség, Parászkával kapcsolatban folyton felmerül a kérdés: kinek, minek az ügynökeként garázdálkodik a nyilvánosságban?
Rövid wikipédiás életrajza szerint Parászka Boróka Gyergyószentmiklóson született 1976-ban, „Bossányi Katalin-díjas újságíró, publicista, kritikus”. Parászka Miklós fogarasi születésű főiskolai hallgató lányaként jött a világra, apja Szatmárnémetiben volt színész, majd társulatvezető és rendező, aztán Marosvásárhelyen főiskolai tanár, jelenleg az egyik Hargita megyei önkormányzati teátrum, a Csíki Játékszín igazgatója, aki a nyilvános térben többször is megvédte a bírálatok kereszttüzébe került lányát. Boróka Debrecenben és Budapesten tanult filozófiát és esztétikát, pályafutása RMDSZ-es hátszéllel indult.
Dolgozott külügyi referensként, tanárként, irodalmi szerkesztőként. 2008-as megszűnéséig a Bukarestből Marosvásárhelyre és a világhálóra „mentett” hetilap, A Hét felelős szerkesztője volt, azután a szintén a keze alatt kimúlt Manna.ro liberális bulvárportálban folytatta publicisztikai ámokfutását, párhuzamosan több magyarországi szoclib lapban, köztük a Magyar Narancsban, a Mozgó Világban, a 168 Órában publikált. Megnyilvánulásai a folyamatos botránykeltés és provokáció jegyében zajlottak, mivel a „nekem semmi sem szent” felfogású véleményformálók közé tartozva úgy tetszelgett a külső megfigyelő pózában, hogy közben vörös posztóként lebegtek a szeme előtt a „nemzet”, a „magyarság”, a „polgári” fogalmak.
A mértéktartó szakmabeliek ítélete is megoszlik: eszerint Parászka vagy feltűnési viszketegségben szenved, vagy megbízást teljesít. Bár a kettő nem zárja ki egymást, az világos, hogy szélsőséges liberalizmusa sosem került ellentétbe sem a magyarországi baloldallal, sem a mindenkori román főhatalommal és annak erdélyi reprezentánsával, az RMDSZ-szel. Nem is kerülhetett, hiszen egzisztenciálisan függ ezektől: Parászka Boróka jelenleg minimum hármas elkötelezettségben tesz eleget – teljesen „szabadon és elfogulatlanul” – a vele szemben támasztott elvárásoknak: szerkesztő-műsorvezető a közszolgálati Marosvásárhelyi Rádióban, illetve az ultraliberális budapesti Magyar Narancs és az RMDSZ-szócső nagyváradi Erdélyi Riport publicistája.
Neve legutóbb a rádióbeli mesterkedéseit kísérő, összeférhetetlenségét és politikai elfogultságát leleplező botrány kapcsán merült fel, de ezt a felsőbbségek eltussolták, a liberális körök kedvenc drámaírójára, azaz férjére, Székely Csabára való tekintettel is, aki szintén megszólalt neje védelmében.
Ám Parászka Boróka csak tegnapig volt képes többé-kevésbé türtőztetni magát: a domináns közösségi hálón egy olyan, magyarul, angolul és románul is megfogalmazott „állásfoglalást” tett közzé, ami azóta is széles körben terjed –magyar embertől származó felelőtlen magyarellenes támadásként. Ami nemcsak a hivatalban lévő polgári-nemzeti magyar kormány ellenfeleinek szolgáltat muníciót, hanem az egész magyar nemzet és a magyar állam ellenségeinek is. Az amúgy is napok óta gyalázkodó román nacionalisták és a gátlástalanul fröcsögő bukaresti média máris diadalittasan propagálja Parászka nyilatkozatát, ami így hangzik:
„A romániai magyar kisebbségi közösség tagjaként kijelentem, hogy nem lépem át Magyarország határát mindaddig, amíg azt az Európai Unión belül határfallal barikádozzák el. Elítélem a magyar kormány menekült-ellenes politikáját, amely egyszersmind kisebbségellenes politika is. Szeretném kifejezni mély szolidaritásomat mindazokkal, akik most Magyarország határainál szenvednek.”
A jelenleg Marosvásárhelyen élő újságírónő egyenes folytatója annak az akciónak, ami a székelyudvarhelyi Nágó Zsuzsa gesztusával vette kezdetét, s amelynek célja az egész erdélyi magyar közösség áttolása abba a táborba, amely az orbáni nemzetpolitika ócsárolója. E táborba a nemzetközi fináncoligarchiától a kisantant-államokig sokan beletartoznak. Mint ismeretes, az említett „erdélyi leány” azzal hívta fel magára a figyelmet és tette közmegvetés tárgyává a közösséget, amelyből vétetett, hogy dörgedelmes nyilatkozatok közepette lemondott arról a magyar állampolgárságáról, amit a kedvezményes honosítás lehetőségével élve maga igényelt nemrég. „A Babeș-Bolyain végeztem újságíróit, aztán a kalandvágy kivitt Angliába”, nyilatkozta korábban az Orbán-kormány ellen tüntető internacionalista Nágó, aki a migránsok pátyolgatásában véli megtalálni életcélját. Parászka Boróka azzal überolja eszmetársát és kolléganőjét, hogy nemcsak menekültellenesnek, hanem kisebbségellenesnek is nevezi az ország határait és állampolgárainak biztonságát őrző magyar kormányt – miközben még a fogalmakkal is manipulál: falnak nevez egy ideiglenes drótkerítést, menekülteknek a gazdasági bevándorlókat és kisebbségeknek meg nem határozott entitásokat.
Szellemi paráznaságában nemcsak Magyarország és az összmagyarság ellenségeivel adja össze magát, hanem azokkal is, akik „a romániai magyar kisebbségi közösség tagjaként” ennek a közösségnek az elemi érdekei ellen munkálkodnak.
A Facebook-bejegyzése kiváltott reagálások között nemcsak olyanok vannak szép számmal, amelyek kitessékelnék Parászkát abból a közösségből, amihez tartozóként „hülyeségeket beszél”, hanem olyanok is, amelyek ironikusan vetik fel: akkor most hogyan fogja felvenni a Júdás-pénzt Pesten, ha hosszú évekig nem fog Magyarországra utazni?
R. Balogh Mihály
itthon.ma//szerintunk

Hazatérő „erős osztályok” a Római Katolikus Teológiai Gimnáziumban
A Római Katolikus Teológiai Gimnáziumban is elkezdődik az oktatás az idei tanévtől Marosvásárhelyen. Tamási Zsolt, az újrainduló oktatási intézmény igazgatója elmondta, hogy szeptember 14-én 13 osztályban összesen 351 diák kezdi meg a tanévet.
Ebből tíz osztály az egyházi ingatlanban, három pedig továbbra is a Bolyai Farkas Gimnáziumban folytatja tanulmányait, majd az elkövetkezendőkben az Unirea Főgimnáziumba kerül a tanintézet teljes diáksága. A már működő osztályok az illető iskolák akkreditációját öröklik meg, a cikluskezdők számára pedig folyamatban van az akkreditáció jóváhagyása, magyarázta az igazgató.
„A 2015–16-os tanévre a terv szerint a cikluskezdő osztályokat írattuk be, az előkészítő, ötödikes és a két kilencedikes osztályban tartottuk meg a felvételivel is járó beiratkozást, ugyanis túljelentkezéssel számoltunk, és az ötödik osztályba is felvételizni kellett. A kilencedik osztályba való jutáshoz képességvizsgára is szükség volt, a természettudományi osztályba számítógépes elosztással jutottak be a diákjaink. Az utolsó bejutó általánosa 8,43 volt, így ez eléggé erős osztálynak indul” – számolt be Tamási Zsolt.
Érdeklődésünkre elmondta, hogy a következőkben az intézmény elnevezése jelenti a kihívást, ugyanis Marosvásárhelyen csupán néhány iskola van magyar személyiségről elnevezve. A római katolikus egyház javaslata II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Teológiai Gimnázium lenne. Az oktatási intézmény tanári kara kiváló szakemberekből áll, ami kitűnő minőséget garantál, jelentette ki Haller Béla, a Bolyai Farkas Gimnázium jelenlegi, a Római Katolikus Teológiai Gimnázium jövendőbeli tanára.
„A katolikus osztályokat egyenlőként kezelte a Bolyai vezetősége. A Bolyai a maga részéről vállalta a teológia profilú pedagógusok biztosítását és felkészítését, másrészt az Unirea gimnázium magyar tagozatos tanárai is vállalnának további órákat olyan mértékben, amilyen mértékben a katolikus iskola átveszi az osztályokat. Tulajdonképpen egyesített tanári kar lesz a Bolyai és az Unirea gimnázium hozzájárulásával” – mutatott rá a pedagógus.
Városházi cáfolat csempekályha ügyben
Az egyházi tulajdonban lévő épületek felújítására nem pályázhatnak uniós forrásokat – hívja fel a figyelmet a témában kiadott közleményében a marosvásárhelyi polgármesteri hivatal. A városvezetőség a cáfolattal a replika jogán a Dorin Florea polgármester múlt heti, az egyházi tulajdonban lévő iskolák állapotára vonatkozó kijelentéseit, és a sajtóban megjelenteket kívánta pontosítani. Kifejtették, az elöljáró azért beszélt a sajtótájékoztatón az egyházi tulajdonban levő iskolákról, mivel érdekli az oda járó gyermekek sorsa.
„Tamási Zsolt iskolaigazgató azt nyilatkozta a cikkben, hogy európai uniós pénzalapokat kell lehívni az iskola teljes felújítása érdekében. Ennek kapcsán szeretnénk a közvélemény tudomására hozni, hogy Marosvásárhely polgármesteri hivatala vagy más közintézmény csak akkor hívhat le uniós pénzalapokat, ha bizonyítani tudja, hogy tulajdonosa annak az épületnek, amelynek felújítására pályázik” – mutat rá közleményében a polgármesteri hivatal. Mint arról beszámoltunk, Dorin Florea polgármester rendszeresen szóvá teszi az egyházi iskolák állapotát, szerinte ezen akkor lehetne javítani, ha visszakerülnének az önkormányzathoz.
Simon Virág
Krónika (Kolozsvár)

A másokért aggódó - (Nagy Pál író, 1923–2015)
A szelíd írók közé tartozott az a Nagy Pál is, aki most hunyt el, és temetik Marosvásárhelyen, 92 leélt esztendő után. Azért említem béketűrését és a hitványság kényszerű elviselését jelzőiként, mert mindkettő egyre ritkább errefelé írói berkekben.
Két nemzedék Nagy Palija volt, panaszok meghallgatója szerkesztőségekben vagy bor mellett, tanácsokat osztogató fiatal korunkban, örvendező a sikereink mellett. Szerkesztő volt az egykori Igaz Szónál, aztán az Új Élet hetilapnál. Írt irodalomkritikát és irodalmi publicisztikát sok lapnak. Színikritikusként bejárta a hazai magyar színházak prérijét. Nem tudott lelkesedni bizony minden idétlenül új színpadi újításért. Ebben sem volt egyedi élő eset, itt sem volt egymagában.
Itt térek vissza szülőfalujához, az esdve szeretett Mezőkölpényhez, melyet annyira szeretett, és annyira aggódva, hiszen a 20. század elején már elindult a cigányosodás, a románosodás göröngyös útján a 760 lelkes falu, akár maga a szelíd, az egész lomha Mezőség. Ha nem lett volna annyira elfoglalt az irodalommal és annak közeli, távolabbi történetével, a szerkesztéssel is, áldozott volna bizony Ő több időt a magyar Erdély elsüllyedő, Atlantisz-sorsának.
Legalább annyit, mint tette azt a szintén mezőségi Sütő András, a mi Palink barátja. Egyszer volt alkalmam részt venni a Beke Györggyel, a 20. század Orbán Balázsával folytatott beszélgetésén. Félelmetes mélységekről tudtak adatolni a kisebbségi, szórványosodási, csángósodási folyamatról.
Halála, temetése, példája és sok aggodalma talán fölkelti a mai fiatalok figyelmét is: ez a sors vár bizony Székelyföldre is; ha vigyáznak, talán nem olyan ütemben érkezik ide, mint a többi ajándéktartományba…
A tisztelet mellett szerethető író volt Nagy Pál. Szeretem az emlékét is. Hallatlan energiával megáldott ember volt az utolsó óráig. Az is jellemző lenne, hogy a világháló egyetlen szót nem őriz róla a számítógépen?
Immár nyugodhat békében. Azt kívánom, hagyatékát ne hagyjuk parlagon.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Így oldaná meg Soós Zoltán a marosvásárhelyi magyar oktatás kérdését
A marosvásárhelyi magyar oktatás legnagyobb problémája, hogy szinte minden iskolában kisebbségben (40 százalék alatt) vannak a magyar osztályok. Az átcsoportosítással könnyen orvosolható lenne a helyzet, véli Soós Zoltán, az RDMSZ polgármesterjelöltje.
„Ahhoz, hogy a magyar oktatás Marosvásárhelyen jól működjön, létre kell hozni egy olyan egészséges nyelvi környezetet, ahol a magyar diákok az adott intézményen belül, többségben vannak. Ez könnyen megoldható, hiszen a negyedekben több egymáshoz viszonylag közel épített általános iskola van. Az osztályokat pedig át lehetne csoportosítani. Így lehet kialakítani, többségében román és magyar nyelvű iskolákat. Utóbbiakban magyar iskolaszéket lehet létrehozni, magyar igazgatót lehet kinevezni, az iskolákat magyar személyiségekről elnevezni” - írta pénteki közleményében Soós.
A politikus emlékeztetett: az iskolahálózat kialakítása a városi tanácstól függ, a döntések végrehajtása pedig a polgármestertől. Leszögezte: nem fogják kisajátítani az iskolákat. „Nem veszünk el senkitől semmit, csak esélyt adunk a magyar oktatásnak. Ehhez kell az átcsoportosítás” – fogalmazott.
Soós szerint hasonló a helyzet a szakoktatás terén is. A magyar diákok rossz hírnevű szakiskolák felé kényszerülnek, mivel más lehetőségük nincsen. A meglévő román szakiskolák nagy kampuszokkal rendelkeznek, melyek szinte teljese üresen állnak. Itt is az átcsoportosítás a megoldás – szögezte le.
Javaslata szerint amagyar osztályokat át lehet vinni egy jelenleg üres kampuszba, a román osztályokat pedig egy másikba. Magyar szakoktatás indítása csak akkor lehetséges, ha magyar vezetősége van a szakiskolának, mert új osztály indításakor mindig az iskolaszék hozza meg a beiskolázási tervet. „Ahol pedig román többség van, ott nem szokták a magyar nyelvű szakoktatást javasolni. Nem érdekük. Ezekből minket magyarokat kihagynak”- hangsúlyozta Soós.
Statisztikák szerint Marosvásárhelyen óriási igény lenne a pénzügyi, adminisztrációs, könyvelői, közigazgatással kapcsolatos szakokra, és agrármérnöki végzettségre. Ezeket jelenleg kizárólag románul lehet tanulni, elemben nagyon sok magyar diáknak biztos megélhetést jelentene. Az elméleti líceumok a törvény értelmében pedig, nem indíthatnak szakosztályt. Új oktatási intézményeket építeni pedig értelmetlen, ha átcsoportosítással megoldható a helyzet, fogalmazott Soós Zoltán, az RMDSZ polgármesterjelöltje az előválasztásokra.
maszol.ro

Óradnai Magyar Napok – Nem magyarul magyarok
Tizedik alkalommal szervezték meg Óradnán a Magyar Napokat. Ez alkalommal mutatták meg a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete kiadásában napvilágot látott Nem magyarul magyarok című riportkötetet is.
Mezőbergenyéből érkeztek a Domahidi-lányok, - Kata, Zsuzsa, Sára és Anna - akik előadásával vette kezdetét a szombat délelőtti eseménysorozat Óradnán.
A művelődési otthonban székelyudvarhelyi, salgótarjáni és marosvásárhelyi vendégek előtt mutatták be a MÚRE-táborban született riportokból szerkesztett kötetet, amelynek szerzői többek közt a magyar tannyelvű oktatást, az anyanyelv-használat korlátait és a nyelvcserét, Óradna és Radnaborberek jelenlegi gazdasági helyzetét járták körül.
Ahogy Gáspár Sándor, a Marosvásárhelyi Rádió szerkesztője fogalmazott, kilométerszámban nincs nagyon távol, a tudatokban mégis messze fekszik az a vidék Marosvásárhelytől, Kolozsvártól, Sepsiszentgyörgytől, vagy Brassótól. De leginkább azoktól a tömbmagyar településektől, ahol mi sem természetesebb, mint az anyanyelvű kommunikáció, a magyar oktatás az óvodától az egyetemig.
Arra is kíváncsiak voltak az újságírók a júniusban szervezett riporttáborban, hogy a bányák bezárása ellenére miért maradnak otthon a radnaiak, illetve a borberekiek, miből élnek, miből építik nagy és szép házaikat, és főleg mire, milyen jövőre számíthatnak.
A könyvről, amelyben 18 szerző írása olvasható, és amelyet Szűcs László szerkesztett, elsőként Rácz Éva, a MÚRE elnöke beszélt, aki elmondta, voltak újságírók, akik már többször is megfordultak Óradnán és Radnaborbereken, míg másoknak a két hónappal azelőtti tábor jelentette az első alkalmat.
A kötet létrejöttére alig két hónap állt a szerzők és szerkesztők rendelkezésére, ezért gyorsan kellett dolgozniuk, annál is inkább, mert elhangzott az ígéret: az Óradnai Magyar Napok alkalmából kerül sor az első könyvbemutatóra. A riportjaik témájáról, a vidékkel való találkozásról a jelenlevők, Bögözi Attila, a vasarhely.ro, Szucher Ervin, a Krónika, Gáspár Sándor és Gáspár Melinda a Marosvásárhelyi Rádió, Rácz Éva, a Kolozsvári Rádió, valamint e tudósítás szerzője, a Maszol munkatársa beszélt.
A kötetben olvasható többek közt Szekeres Attila riportja az óradnai beszélő kövekről, Sarány István Ahol az Úr lépked hallgatag című írása, Ambrus Attila Ami arany, arany marad című riportja, Farkas-Ráduly Melánia Óradna elmozdult a holtpontról című riportja.
Deák Gyöngyi és Maksay Magdolna arról írt, hogy a borbereki víz visszavár, Sarány István és Sarány Orsolya a bányászfeleségekről, Kovács Péter az Ünőkőről, Moldován Zenkő a besztercei magyarokról kérdezte Antal Attila tanácsost, Prózsa Lilla-Zsuzsanna és Vadas Henrietta a borbereki és óradnai gasztronómiáról írt színes riportot.
maszol.ro

Feliratozom
Említettem futólag egy (s)írásomban, hogy a fogyasztóvédelmi hatóság a sepsiszentgyörgyi taxisofőrökkel azonnali hatállyal és hatalmas büntetések kilátásba helyezésével levetette a fél tenyérnyi székely jelképet, a Terra Siculorum feliratot a saját kocsijukról. Hogy mi baja ennek a hatalmaskodó, hatalom­éhes kormánynak már a latin írással is?!
Gondoljunk csak bele, hogy Marosvásárhelyen, az egykori székely fővárosban tilos magyar utcanév- és cégtáblákat kirakni. A híres Orvostudományi és Gyógyszerészeti Egyetemen tilos a magyar nyelvű előadás. Ott IS. Arra is emlékeztetem a fiatalokat, hogy az ott végzett magyar hallgatókat egyenesen Óromániába helyezték, óceániai körülmények közé még 26 évvel ezelőtt is, és nem Erdélybe. Ide a bukaresti végzetteket, mindmáig! Ezért kérek emitt elnézést, hogy annyi bajom gyűl föl időközönként a feliratokkal.
Várom a városi autóbuszt a vasútállomáson, veszem észre magam mögött a szemetes ládát, rózsaszínre festve, azon angol és román nyelvű felirat. Jegyzem ide azokat: gunoi menajer/ reziduary waste, hârtie/ paper, ziare/newspaper (nem akármilyen paper ám) stb. Most ezredszer is ideképzelem az íreket, angolokat, amerikaiakat, akik tolonganak ezen a romák tömegével uralt területen, tolonganak a vonatainkra –, hát nyilván tájékoztatni kell őket, hova is dobja a román, magyar lapokat, miután elolvasta azokat. Odébb másik táblán ez a szöveg: SC CANTEX HANGE.
És mi jut eszembe? Na, mi? Jöhet az a skót Romániát látni, de egyetlen magyar felirat nincs sem itt, általában és általánosan a belvárosban sincs, vagy alig van magyar nyelven. A legképtelenebb angol cégtáblák mindenütt. Mert mondottam, csődülnek ide az angolok nyaralni. Mégis, van egy kedves söröző, kávézó a városkában a sok között, ahol – az utcáról látom – kiírva WC, és alatta hasonló nagy betűkkel: ÁRNYÉKSZÉK. A cégtáblán pedig ez: PICI BÁR. No, bár ennyi, magunktól magunknak.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Művészet és nemzeti lét
– beszélgetés Dávid Júlia képzőművésszel –
Lakóhelyei tekintetében változatos életútja ellenére Dávid Júlia emberként és képzőművészként egyaránt megmaradt székely-magyarnak. Olyan személyiség, aki felkutatja és magába szívja ősi kultúránk rejtett értékeit, akinek léptei irányát a nemzethűség és szülőföldszeretet határozza meg, aki büszkén vállalja hovatartozását, és műveivel, valamint magatartásával másokat is erre buzdít.
– Hol ringatták a bölcsőjét, és hol érzi igazán otthon magát?
– Marosvásárhelyen születtem, ott jártam a képzőművészeti líceumba, majd ott is érettségiztem, azonban gyerekkori emlékeim Nyárádmentéhez kötnek, mindkét szülőm odavaló, jómagam is ott nevelkedtem a nagyszüleimnél. Talán ezért érzem úgy, hogy a gyökereim, melyekből a mai napig táplálkozom, mindkét helyhez kötnek, és szellemi eszmélésem, művészi szárnybontogatásom is ennek a vidéknek, valamint szülővárosomnak köszönhetem. Évekig laktam Törökországban, jelenleg a Szeged melletti Ülésen élek.
– A kolozsvári főiskolán iparművészeti, pontosabban textil szakon végzett 1985-ben, később mégis az üvegfestészet mellett döntött. Miért?
– Az, ahogy egy képzőművész a gondolatait, a mondanivalóját megfogalmazza, nem annyira anyagfüggő, mint ahogy ezt a kí­vül­állók gondolják, a lényeg ugyanis az, hogy mindez sikerüljön, és hiteles legyen.
– Alkotásaiban és a bennük fellelhető motívumokban tetten érhető a magyar őstörténet iránti érdeklődés. Mióta van ez így, és minek a hatására?
– Munkásságomat nemcsak a szűkebb szülőföld, hanem Székelyföld egésze meghatározza, hiszen a szakrális tájon kívül már gyermekkoromban lenyűgözött a székely monda- és balladavilág, s később, talán a hatásukra, mintegy ösztönösen kezdtem egyre élénkebben érdeklődni a népművészetben használt ősi motívumok iránt. Törökországi tartózkodásom alatt pedig felfedeztem a mély és nagyon szoros kapcsolatot a székely, magyar és török motívumok között. Ezért kezdtem el egyre mélyebbre ásni, s ennek eredményeként rádöbbentem, hogy a török Göktengri-hit, valamint a magyar ősvallás egy és ugyanaz, ami a jelképek és az általuk alkotott rendszerek azonosságában is megmutatkozik. Ugyanakkor tudatosult bennem, hogy őseink az égből eredő energiákat használták fel az alkotás során, valamint tiszta anyagból és tiszta lélekkel dolgoztak, egy olyan szellemi kincsestárat hozván így létre, melynek nyomai még a tudatunkban és a lelkünkben egyaránt megtalálhatók, csak felszínre kell hozni őket. Én ezen munkálkodom.
– A világ első, 2014. február 27-én forgalomba került székely bélyegén a Táltos, a világ első rovásírásos székely bélyegén pedig a Székely tulipán nevet viselő festményei láthatók. Hogy születtek meg ezek a bélyegek?
– Egy régi székely ismerősömnek, Borbély Leventének támadt ez az ötlete, hogy létre kellene hozni a székely bélyeget, és arra az én festményem kerüljön. Megbeszéltük, átküldtem a festményt, és ő megalkotta a bélyeget, amit nekem Angliából Magyarországra egy levélen elküldött, s az lepecsételve meg is érkezett, tehát a bélyeg betöltötte a szerepét, ami óriási dolog. A második bélyeget Székelykeresztúrra küldte, és szintén célba ért, ismét bizonyítván, hogy bármit meg lehet valósítani, csak akarni kell.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A szülőföldet művelni kell (Tanévnyitó a Sapientia-egyetem sepsiszentgyörgyi központjában)
A magyar kormány abban érdekelt, hogy képzett, a hagyományokat integráló, de a modern dolgokban jól tájékozódó fiatal felnőttek kerüljenek ki az iskolákból, egyetemekről, akik környe­zetükben minőséget képviselnek, és így gyarapítják a világ magyarságát – hangsúlyozta Grezsa István, a budapesti Miniszterelnökség határon átnyúló beruházások ellenőrzéséért felelős miniszteri biztosa tegnap a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Sepsiszentgyörgyön tartott tizenötödik tanévnyitóján. Kolozsvár, Marosvásárhely és Csíkszereda után a háromszéki megyeközpont a Sapientia negyedik oktatási helyszíne, ahol négyéves agrármérnök szakkal indul az első évfolyam.
Az első erdélyi magyar nyelvű agrármérnökképzést az egykori Gámán János Szakközépiskola felújított Csíki utcai főépületében indítja a Sapientia EMTE. Az első felvételin betelt mind a 25 tandíjmentes és az öt tandíjköteles hely.
Kató Béla, a Sapientia Alapítvány elnöke megnyitóbeszédé­ben elmondta: a rendszerváltás óta több ezer hektár föld és erdő került vissza az emberek tulajdonába, de nem azért, hogy ez a terület parlagon maradjon vagy esetleg eladják olyanoknak, akik nem kötődnek ehhez a földhöz. A szülőföldet őrizni és művelni kell – hangsúlyozta. Az alapítvány szeretné hozzásegíteni az agrárszakon végző fiatalokat, hogy amikor elhagyják az egyetemet, hozhassanak létre mintagazdaságokat Erdély-szerte, és az első pillanattól tudjanak gazdálkodni, ezért tervezik földek, erdők vásárlását, amelyeket kedvezményesen bérbe adnának említett célra – ismertette Kató Béla. Elmondta, az első ilyen jellegű adományt már megkapta az alapítvány, és számítanak többre is, Simon Katalin Kolozsváron élő bikfalvi származású idős tanár húsz hektárnyi erdőt ajándékozott a Sapientiának.
Dávid László az új oktatási helyszín kiválasztását azzal indokolta, hogy biztosítani kívánják a régió felemelését, az értelmiség utánpótlását és az elvándorlás megállítását, ezért nem indul az új szak egy már működő Sapientia-központban, bár az könnyebb lett volna. Az EMTE rektora elmondta, a sepsiszentgyörgyi képzés a marosvásárhelyi és a csíkszeredai Sapientia összefogása és szakmai segítségével, az önkormányzatok, valamint a magyar kormány támogatásával jött létre. A Sapientia-egyetem a határon túli magyar felsőoktatás zászlóshajója – mondta Grezsa István miniszteri biztos, aki szerint az egyetem tizenöt éves sikertörténete azt bizonyítja, hogy a magyarságnak szüksége van egy, az erdélyi szellemiséget meghatározó intézményre. „A magyar kormány nevében annyit ígérhetünk meg, hogy minden segítséget megadunk az itt tanuló diákoknak, és mindent elkövetünk azért, hogy emelkedő és gyarapodó nemzet legyünk a közeljövőben.” Zákonyi Botond, Magyarország bukaresti nagykövete a Sapientiára jellemző kitűnő tanár-diák kapcsolatot és a folyamatos innovációt emelte ki, Jávor András, a Debreceni Egyetem rektorhelyettese pedig szakmai segítséget ígért az egyetemnek, és azt mondta, a Sapientia eddigi története garancia arra, hogy dinamikus lesz a fejlődés.
Székelyföldön abból fogunk megélni, amit a karunk erejével, az eszünkkel és a műveltségünkkel magunk megteremtünk – szögezte le Tamás Sándor megyeitanács-elnök. A kiművelt ember, a jó szakember Székelyföld legjobb tartaléka – mondotta, és hátrányként említette, hogy régiónkban a lakosság alig tíz százaléka rendelkezik felsőfokú végzettséggel. Székelyföldnek több mint ötszázezer hektár magántulajdonban levő erdőterülete és több mint ötszázezer hektár mezőgazdasági területe van. A szentgyörgyi Sapientia azt a célt szolgálja, hogy ez a vagyon jövedelmező legyen. Eddigi polgármesteri pályafutása legnagyobb eredményének tartja a Sapientia-egyetem sepsiszentgyörgyi központjának megnyitását – mondta Antal Árpád, aki szerint „ma Romániában a Sapientia-egyetem az igaz­ságtalanság szimbóluma. Nem elfogadható az, hogy mi, erdélyi magyarok a román államnak fizetjük az adónkat, de ha magyarul akarunk tanulni, bizonyos szakok esetében csak a magyar kormány pén­zén biztosított egyetemen tudjuk ezt elérni. Mi itt, Székelyföldön rendelkezünk mindennel, ami a világon egyre inkább hiánycikknek számít. Van vizünk, tiszta levegőnk, félmillió hektár erdőnk, legalább ennyi termőföldünk. Ha mindezt jól képzett szakemberekre bízzuk, akik szeretik szülőföldjüket, biztos a siker”.
Székely Gyula, a Sapientia EMTE rektorhelyettese, a sepsiszentgyörgyi oktatási központ igazgatója elmondta, a helyi önkormányzat az épület külső felújítását vállalta, a belső kivitelezést és a felszerelést a magyar kormány biztosította, és olyan egyetemi központ kapuját nyitják meg, amelyet vonzóvá kívánnak tenni minél több erdélyi fiatal számára. A első sapientiás tanévnyitón közreműködött a Mácsafej zenekar.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Eltávolíttatták az iskolabeli feliratokat
A kétnyelvűség ellenzői
Hétfőn délelőtt a Civil Elkötelezettség Mozgalom munkatársai tartottak sajtótájékoztatót a Deus Providebit Tanulmányi Házban, melynek keretében ismertették a kétnyelvű feliratok marosvásárhelyi alkalmazásának helyzetét, a politikai akarat hiányát, illetve az Egyesülés negyed általános iskolájában a kétnyelvű feliratok eltávolításának előzményeit.
Amint Szigeti Enikő és Barabás Miklós, a CEMO képviselői elmondták, az általuk adományozott és felszerelt kétnyelvű feliratokat iskolakezdésre el kellett távolítaniuk a volt 8-as számú iskolából, ugyanis júliusban az Iskolákért felelős igazgatóság aligazgatója körlevélben utasította a tanintézmények vezetőit, hogy a polgármesteri hivatal szakosztályának engedélye nélkül semmilyen feliratot ne helyezzenek el, illetve távolítsák el a CEMO által adományozott és felszerelt kétnyelvű feliratozást. Feltehetőleg a román nemzetiségű diákok szüleinek beadványa nyomán küldhette a polgármesteri hivatal a felszólítást, melyben a 2001. évi 215-ös törvényre hivatkozva megtiltják, illetve csak a polgármesteri hivatal írásos beleegyezésének birtokában helyezhetnek ki bármilyen jellegű feliratot a tanintézményekben. A körlevél nyomán a szóban forgó iskola igazgatója utólagos engedélykérelmet küldött, amire mind ez idáig nem kapott választ. A válaszadási határidő leteltével az igazgatónő úgy döntött, hogy mivel sokan kritizálták, nem vállalja a szélmalomharcot, ezért iskolakezdésre leszereltette a magyar–román nyelvű feliratokat, helyükbe a régiek kerültek. A CEMO képviselője is számon kérte az Iskolákért felelős igazgatóság aligazgatóján a több mint két hónapja késlekedő választ, mint elhangzott, etnikai jellegű beadványokra nem hajlandó válaszolni.
A CEMO Kétnyelvűség az Oktatásban Programja 2009- ben indult, melynek keretében tárgyalásokat folytattak a marosvásárhelyi iskolák vezetőségével, petíciókat kezdeményeztek, illetve a teljes marosvásárhelyi iskolahálózatot feljelentették az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál, mely számukra kedvező döntést hozott. Ez idáig négy általános iskolában sikerült elhelyezni a kétnyelvű feliratokat. Amint a civilek kifejtették, nemcsak egyszerű táblácskákról van szó, hanem a kétnyelvűség eszmerendszerét, esélyegyenlőséget jelent az együttélésben, a középiskolák zömében ugyanis egyértelmű az egynyelvűség. Érthetetlen, hogy a polgármesteri hivatal megtilthatja a törvény által szavatolt kétnyelvű feliratok elhelyezését, amikor előírás szerint el kellene rendelnie azok kihelyezését – hangsúlyozták a CEMO munkatársai. Pozitív példaként említették az Európa és a Művészeti Iskolában megoldott kétnyelvű feliratok helyzetét, a művészetiben bekerült az iskola szabályzatába is a kétnyelvűség. Mindkét esetben helyi tanácsos segítette munkájukat, Karácsony Erdei Etel kiállt a kétnyelvűség ügye mellett, ami ellenben nem mondható el azokról a tanácsosokról, akik tanintézményeket képviselnek a városi tanácsban. Amint elhangzott, a magyar közösség legfontosabb jogainak alkalmazására, a marosvásárhelyi iskolákban megvalósuló kétnyelvűségre nincs kellő politikai akarat. Ennek érdekében felkérik az RMDSZ vezetőségét, a magyar tanácsosokat, hogy a helyi iskolahálózat szintjén dolgozzanak ki hatékony iskolai kétnyelvűségi stratégiát, amely megszünteti a jelenlegi diszkriminatív gyakorlatot.
Amint Horatiu Lobont mérnök, az Iskolákért felelős igazgatóság aligazgatója a Népújság kérdésére elmondta, az iskolákért az önkormányzat felel, következésképp az igazgatóknak előzetesen engedélyeztetni kell bármilyen feliratozást. Az Egyesülés negyed iskolájának igazgatói levele kapcsán kifejtette, hogy megkapta ugyan, ám azt a Helyi Rendőrséghez továbbította. Méltatlankodásunkra, hogy az általa aláírt körlevél nyomán a neki címzett kérelemre személyesen és közvetlenül a kérelmezőnek kellett volna harminc napon belül válaszolnia, a hivatal szerkezeti felépítését ismertette az aligazgató. Mint jelezte, a Helyi Rendőrség is a hivatal keretében működik, következésképp – véleménye szerint – az engedélykérés ilyen jellegű továbbítása megoldás végett természetes folyamata az ügyintézésnek. Ez a válasz nem kielégítő, sokkal inkább tűnik a felelősség áthárításának a helyi rendfenntartók irányába.
Szer Pálosy Piroska
Népújság (Marosvásárhely)

Búcsú a Babeş–Bolyaitól (10.)
A másik ötletem, hogy ha a karácsonyt az ortodoxok (de legalábbis a román ortodoxok) is december 25-én tartják, miért ne lehetne, hogy a húsvét napját is ugyanazzal az algoritmussal számítsák ki, mint a római katolikusok és a protestánsok? Sőt tovább menve, miért kell ma, a 21. században mozgó ünnep legyen a húsvét? Miért nem lehet rögzíteni, például április második vagy harmadik vasárnapjára?
Ezt sokszor elmondtam különböző helyeken, racionális érvet senki sem tudott felhozni ellene. Egyszer megemlítettem az ortodox teológiai kar dékánjának is, aki nagyon nyílt ember volt, egyáltalán nem látszott rajta, hogy ortodox pap. Legnagyobb megdöbbenésemre azt válaszolta, hogy a húsvét problémája annyira bonyolult, hogy azt nem szabad bolygatni. Az utóbbi időben olyan híreket olvastam, hogy mintha valami megmozdult volna ebben az irányban. Türelmetlenül várom az eredményt.
A harmadik ötletem teljesen új keletű. Állandóan halljuk, hogy egyesek miként rejtik el a pénzüket ilyen-olyan bankokban, hogy ne kelljen adózniuk. Mások mennyit kínlódnak, ha valahonnan külföldről kevés kis pénzt kapnak tisztességes munkáért, hogy azt ténylegesen meg is kapják (különféle engedélyek, különféle hivatalokból). Pedig ezt az egészet könnyen meg lehetne oldani, legalábbis európai uniós szinten. Ahogy mindenkinek van személyi igazolványa, úgy lehetne egy uniós szintű banki igazolványa is. Mindenhol, minden pénzügyi tranzakció csak ezzel lenne lehetséges. Bankszámlát is csak ennek felmutatásával lehetne nyitni. Minden kapott pénz után az illető országban adózna, ahol kapta a pénzt. Semmilyen más engedélyre nem lenne szükség, sem munkavállalóira, sem adóhivatalira. Aki azt mondja, hogy ez nem lehetséges, az szerintem érdekelt valamilyen pénzügyi csalásban.
1989 előtt Csehszlovákiában láttam egy nagyon érdekes és hasznos dolgot, amely mára megszűnt, pedig igen hasznos lenne ma is. Bizonyos vasúti állomásokon (én Királyhelmec környékén láttam) gyümölcs- és zöldségátvevő központok voltak. A környező falvak lakói oda vitték eladásra a kertben termesztett zöldségeket és gyümölcsöket. A központ meghirdette, hogy mikor mit vesz át, milyen minőségben, milyen formában. Például a retket egyből csomókba kötözve vették át, ahogy aztán a boltokba került. Az átvett áru másnap már Kassán vagy más városokban a boltokba került. Ma is elkelne az ilyen friss áru, csak meg kellene szervezni az átvevést, szállítást!
Irány a Sapientia!
Amikor 2004 őszén a Korunkban cikket írtam az egyetemépítési kudarcainkról, felvetettem azt a lehetőséget, miszerint ha már nem lehet visszaállítani a Bolyai-egyetemet, olyan megoldásban is gondolkozhatnánk, hogy lassanként átvisszük a szakokat a BBTE-ről a Sapientiára, s akkor az lesz a magyar egyetem. Ezt csak lehetőségként írtam, nem gondoltam végig, hogy ennek milyen következményei lennének, lehetnének. És akkor magam sem terveztem még, hogy átmegyek a Sapientiára tanítani. Utána hallottam, hogy a cikket valamelyik titkárnőnek le kellett fordítania Andrei Marga részére, aki nagyon dühös lett ettől az elgondolástól. Ennek ellenére, érdekes módon, a velem való személyes találkozásokkor sohasem volt ellenséges, még akkor sem, amikor már a Sapientián voltam főállásban.
Amikor 2000-ben a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem megalakult, semleges voltam, nem dicsértem, de nem is bíráltam a létrehozását. Ma úgy látom, hogy előrelátó, hasznos elgondolás és döntés volt. Engem is felkértek, hogy készítsem el az egyik tantárgy leírását, és nyilatkozzam arról, elvállalom a tanítását. Világosan megmondtam, hogy mindkét kérésnek eleget teszek, mivel ez szükséges az informatika szak ideiglenes jóváhagyásához, de a tanítást nem fogom vállalni. Nem tartottam összeférhetőnek sem a BBTE-s tanári állásommal, sem a rektorhelyettesi pozíciómmal. Ezt el is fogadták, a tantárgy tanítását meg tudták oldani.
A Sapientia hivatalos megnyitóján a kolozsvári Brassai Sámuel Líceum dísztermében – ahol az akkori tanügyminiszter, Ecaterina Andronescu is jelen volt – én is köszöntő beszédet mondtam az egyetem vezetőségének kérésére. Ezen a megnyitón a beszédemet egy néhány nappal előtte olvasott újsághírre alapoztam, amelyben arról volt szó, hogy Magyarországon volt egy futballbíró, akinek mindkét fia labdarúgó volt, és két különböző csapatban játszottak.
Én arról beszéltem, hogy mit érez, és hogyan viselkedik ez az apa, amikor olyan meccset vezet, amelyen a két fia egymás ellen játszik. A beszéd kicsengése az volt, hogy érzelemmentesen csak a játékra koncentrál, mert az a fontos, és nem az, hogy melyik csapat győz azon az egy mérkőzésen. A megnyitó után Wanek Ferenc, aki akkor a Bolyai Társaság elnöke volt, azt mondta, a végére odamondhattam volna azt, hogy az apa álma az, a két fia egyszer majd a nemzeti válogatottban közösen szerepeljen. Elismertem, hogy ez tényleg szép befejezés lett volna, és sajnáltam, hogy magamtól nem jöttem rá, vagy hogy előtte nem beszéltünk erről.
Ezek után a kapcsolatom a Sapientiával csak arra szorítkozott, hogy néha megkértek, legyek tagja egy-egy tanári versenyvizsga-bizottságnak. A kollégáim közül többen vállaltak órát, és el-eljártak Marosvásárhelyre tanítani. 2007 nyarán Bege Antal és Szenkovits Ferenc kollégáimmal (már nem emlékszem, milyen alkalommal) beszélgettünk a Sapientiáról, arról is, hogy ők tanítanak Vásárhelyen, milyen gyakran és hogyan mennek oda. Bege Antal elmondta, nem tudja eldönteni, hogy átmenjen-e főállásba a Sapientiára, mivel tanszékvezetőnek hívják, a rövidesen esedékes akkreditáció miatt szükségük van legalább egy docensre.
Szenkovits Ferenc (de lehet, hogy én, már nem emlékszem rá pontosan) azt találta mondani: mi lenne, ha mind a hárman átmennénk. Mivel Szenkovits Ferenc szovátai, és szívesen ment volna (és talán menne ma is) minél közelebb Szovátához, ez nem volt elvetendő gondolat. Abban maradtunk, hogy erről még beszélgetünk. Erre a beszélgetésre aztán Gyergyószentmiklóson került sor, amikor a Bolyai Nyári Akadémia rendezvényén vettünk részt. Ekkor eldöntöttük, hogy beszélünk Dávid László rektorral, és ha ő is jónak látja az ötletünket, mind a hárman átmegyünk. A rektor úr készségesen fogadta elgondolásunkat. Később aztán Szenkovits Ferenc visszalépett, mi ketten pedig jelentkeztünk versenyvizsgára. Már szeptembertől átmehettünk volna, de mivel nekem dékánhelyettesként még voltak elintézni való dolgaim a BBTE-n, csak a második félévtől foglaltuk el az elnyert állásokat.
2008 eleje a négyévenkénti választások ideje lett volna a BBTE-n, de már 2007 decemberében megtartották. Ennek az oka az volt, hogy Andrei Marga újrajelöltette magát rektornak, de az akkori törvények szerint csak azt lehetett megválasztani bármilyen egyetemi funkcióba, aki az elkövetkezendő négy évben nem tölti be a 65. évét. Ő pedig 1946 nyarán született, tehát a mandátum végén, 2012 elején már elmúlt volna 65 éves. Ha azonban a választásokat még 2007 decemberében megtartják, akkor csak az évet nézve, 2011-ben még csak 65 éves. Megtörténtek a választások kari szinten még december elején, az egyetemi szintű választást pedig december 30-ra tették. Ekkor azonban a diákok vakáción vannak, de mivel létszámuk a szenátusban 25 százalék körüli, fontos, hogy ott legyenek a rektorválasztáskor.
Nincsenek megoldhatatlan feladatok! Az egyetem ezeknek a diákoknak ingyen téli tábort ajánlott fel, december 30-án pedig autóbusszal beszállították őket Kolozsvárra, majd vissza a táborba. A választás úgy zajlott, mintha az a nagy könyvben lett volna megírva. A tanügyminisztériumban, szokás szerint, ellenőrzik a választások törvényességét, és csodák csodája, a kolozsvári BBTE választásait is teljesen törvényesnek találták.
Nem vacakoltak a hónapokkal! Érdekes módon, akik az egyetemi tevékenységet kívülről figyelték, és minden apróságért feljelentéseket tettek, pereskedtek az egyetemmel, most mintha elszunyókáltak volna. Decemberben tehát lejárt a dékánhelyettesi mandátumom, nyugodtan mehettem. Januárban kollégámmal beadtuk a kérést, hogy február közepétől szeretnénk megszüntetni a munkaviszonyunkat. Nem indokoltuk, nem is kérdezte senki az okot, és idejében, rendben megkaptuk az elbocsájtó dokumentumot. Február 18-án már Vásárhelyen voltunk, épp aznap érkezett az akkreditációs bizottság. A látogatás sikeres volt, az első akkreditált szak a Sapientián éppen az informatika volt.
Rögtön az első félévemben három előadást kellett tartanom, olyanokat, amelyeket pont abban a formában még nem tanítottam. Mivel úgy döntöttem, hogy ideje áttérni a prezentációs előadásokra, elég sok időmet elvette az órákra való készülődés. Mivel sok dolgom volt, és jó környezetbe kerültem, nem volt se időm, se szükségem nosztalgiázni. Dávid László rektor rögtön lecsapott rám, és meg akart tenni rektorhelyettesnek.
Próbáltam ellenállni, de nem ment. Azzal érveltem, ha elvállalom, senki sem fogja lemosni rólam azt a vádat, miszerint csupán azért mentem át a Sapientiára, hogy ezt a funkciót megkapjam. De a mérnöki leleményesség túltett rajtam, azt mondta, hogy vállaljam el, és nevezzük a funkciót tudományos igazgatónak. Ez nem volt éppen teljesen elrugaszkodva a valóságtól, mert a Sapientia mellett létezett a Kutatási Programok Intézete, és akkor azt átszervezték, kicsit beépítették a Sapientiába, de részben független maradt, annak lettem az igazgatója, rektorhelyettesi státusban.
Az is érdekes, hogy ismerőseim hogyan fogadták ezt a döntésemet. A magyar kollégák közül sokan dicsértek érte, mások csóválták a fejüket, de akadtak, akik emiatt egyenesen ellenségesen viselkedtek. Olyanok is voltak, akik évekkel később azt mondták, annak idején rosszallták, hogy „cserbenhagytam” az egyetemet, de ma már jónak tartják a döntésemet. A marosvásárhelyi ismerősök természetesen pozitívan reagáltak. Sokszor éreztem magam kényelmetlenül, amikor Weszely Tibor kollégám társaságban túlságosan dicsért ezért a lépésemért.
Az pedig szintén érdekes, hogy egyetlen román kolléga sem szólt meg azért, mert átmentem a Sapientiára. Szemembe soha senki sem mondta, de nem hallottam kerülőúton sem. Többségük azt gondolta, hogy sokkal nagyobb fizetésért vállaltam ezt, pedig ez nem volt igaz. A fizetésem semmivel sem volt nagyobb, mint a Babeş–Bolyain. Egy román jogász kolléga nagy kacsingatások közepette azt mondogatta, hogy háromszor annyi pénzért nyilván megéri. Lehet, hogy román magánegyetemeken kezdetben egy-egy embernek, aki fontos volt az akkreditáció miatt, sokkal nagyobb fizetést adtak, mint az állami egyetemeken, de ez nem volt jellemző minden ott tanító emberre. Ezt biztos forrásból tudom.
Kollégámmal együtt alighogy megmelegedtünk a Sapientián, villámcsapásként ért a kolozsvári napilapban, a Szabadságban 2008 márciusában megjelent támadás a Sapientia ellen. Mivel közelről ismertem az akkori magyar kormánynak az egyetemhez való viszonyulását, számomra világos volt, hogy az oknyomozónak álcázott cikk tulajdonképpen megrendelésre készült. Ez megerősített abban a hitemben, hogy jó helyen vagyok. Nagyon jól szórakoztam később a MÚRE fellebbviteli bizottságának azon véleményén, miszerint igaz, hogy az újságíró több valótlanságot is állított, de a következtetései helyesek voltak. Vajon hol tanultak ezek a MÚRE-sok matematikai logikát?
A Babeş–Bolyain még tartottam órákat ezután is, általában két (egy időben három) előadásom volt. Amikor voltak már olyan fiatalok, akik ledoktoráltak, és vállalták ezeket a tárgyakat, átadtam először az egyiket még 2009-ben, a másikat pedig 2014-ben. Így 2014-ben végleg búcsút mondtam a Babeş–Bolyainak.
„Nem siklik soha úgy a lenge csónak Jó sodrásban, erős lapát-csapástól, Még akkor se, ha fodrozódó Zephyrus Bíborszínűre festi át a tengert, Mint ahogy lovaink a szánt repítik. Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk.”
(Janus Pannonius: Búcsú Váradtól, Áprily Lajos fordítása)
Krónika (Kolozsvár)

Akcióban a kétnyelvűségért harcoló gerillacsoport
Szeptember elején volt a Kétnyelvű utcanévtáblákat Marosvásárhelyen gerillacsoport első akciója.
A megmozdulás során kétnyelvű matricákat ragasztottak egynyelvű, részlegesen kétnyelvű utcanévtáblákra – olvasható a szerkesztőségünkbe eljuttatott közleményben. A csoport tagjai összesen 30 utcában helyeztek ki matricákat, amelyeken a következő szöveg olvasható: Vrem bilingvism! Kétnyelvűséget akarunk. A kétnyelvűségért küzdő csoport azt ígéri, hogy az ősz és tél folyamán tovább tevékenykednek.
Simon Virág
Székelyhon.ro

Feljelentette a kétnyelvűséget kérőket Bretfelean
Ismeretlen tettesek ellen nyújtott be feljelentést a Maros megyei ügyészségen Valentin Bretfelean, a marosvásárhelyi helyi rendőrség vezetője, aki fényképekkel dokumentálta, hogy valakik kétnyelvű matricákat ragasztottak az utcanévtáblákra, forgalomirányító táblákra.
A rendőrség vezetője portálunknak elmondta, azért jelentette fel a tetteseket, mert az útjelzőtáblákra nem szabad semmit ragasztani, mivel az veszélyeztetheti a közúti forgalomban résztvevőket. „Ez bűncselekménynek minősül, és az ügyészségnek a feladata azonosítani és felelősségre vonni a tetteseket” – mondta Bretfelean.
Mint beszámoltunk róla, szeptember elején volt a Kétnyelvű utcanévtáblákat Marosvásárhelyen gerillacsoport első akciója, amelynek során kétnyelvű matricákat ragasztottak egynyelvű és részlegesen kétnyelvű utcanévtáblákra.
A csoport tagjai összesen 30 utcában helyeztek ki matricákat, amelyeken a következő szöveg olvasható: Vrem bilingvism! Kétnyelvűséget akarunk! A kétnyelvűségért küzdő csoport azt ígéri, hogy az ősz és tél folyamán tovább tevékenykednek.
Simon Virág
Székelyhon.ro

Esélyturbózás
Beleragadtunk a negyedszázados úgysem lehet változtatni a helyzeten, minek törjük magunkat? letargiás állapotba. Pedig változtak a dolgok, még ha nem is olyan mértékben, ahogy szerettük volna. Csakhogy közben a türelmünkkel együtt elfogytak mellőlünk sorstársaink is. A jobb élet reményében az anyaországban keresték a boldogulásukat. Mostanában már ott sem elég jó nekik, és továbbállnak, netán már középiskolásként megcélozzák az észak-európai egyetemek valamelyikét. Közben még belefér egy angliai tapasztalatszerzés. Természetesen nekik savanyú a hazai szőlő. Talán néha egy röpke szülőlátogatás még helyet kap a zsúfolt nyári programjukban, de a visszatelepülés már szóba sem jöhet. Vásárhely végleg elvesztette vonzerejét. Néhányan még küszködnek, hogy életet leheljenek a magyar közösségbe. A kiöregedett szervezőhad nélkül rég nem pislákolna a láng. A huszonöt éve látott arcok között néha feltűnik egy-egy új is, de kevés ahhoz, hogy falakat döntsenek.
A megújulás és a generációváltás ígéretével pártosodott néhány tehetséges fiatal. Az RMDSZ helyi szervezetében is új szelek fújnak, csak az a baj, hogy szakadozott a vitorla, és a kormányos is néha elbóbiskol. Igaz, talált egy jó irányzékot, a polgármester- előválasztást. A néppárti megyei vezér azonnal kezet adott rá, így kénytelenek voltak a polgári pártosok is belemenni az egyezségbe. A marosvásárhelyi összefogásnak szinte mindenki örvendett. Sajnos, az eltelt közel fél év alatt nem ment minden simán. A lagymatag érdeklődés miatt átütemezték, csúsztatták az időpontokat. Újabb jelentkezőket vártak a megmérettetésre, de augusztus végére is csak az első körös három jelölt maradt. Két történész és egy kommunikációs szakember. Sehol egy jogász, gazdasági vagy közigazgatási szakember. De ezért nem a pályázókon kell elvernünk a port. Lehetnek még ők is hiteles jelöltek. A most kezdődött kampányban esélyt kell adni nekik, hogy bizonyítsák rátermettségüket. Előítéletmentesen. Most nem a pártok mérkőznek, hanem az egyének. Hisz a magyar közösség jelöltjét kellene kiválasztanunk. Első alkalommal van erre esélyünk. De azért, hogy döntésünket egy felsőbb érdek utólag ne kérdőjelezhesse meg, nagy arányban kell részt venni a szavazáson. Ugyanis, ha csak egy töredék kisebbség nyilvánítja ki akaratát, bárki bármikor semmisnek tekintheti az összefogáskor kötött egyezséget. Amelyet sajnos nem elég körültekintően szerkesztettek meg a felek, és ezért félremagyarázható "aknák" is maradtak benne. Mindezek tudatában ésszel kell döntenünk, az elmúlt évek, évtizedek sérelmeit félretéve turbózzuk fel esélyeinket azáltal, hogy mi választjuk meg polgármesterjelöltünket.
Karácsonyi Zsigmond
Népújság (Marosvásárhely)

A két világháború közötti magyar revíziós törekvések
A 2. bécsi döntést 1940. szeptember 3-án hirdették ki, és az azt követő napokban Horthy Miklós kormányzó hadparancsban indította útnak a Magyar Királyi Honvédséget, hogy ellenőrzése alá vonja a Magyarország javára megítélt területeket. A 75 éves évfordulón Nagyváradon és Szatmárnémetiben tartottak megemlékező ünnepséget. Raffay Ernő történész, Trianon-kutató, a Horthy-korszak kiváló ismerője idén több erdélyi előadásban is taglalta az 1940-es események történetét. Az évforduló kapcsán a bevonulás előzményeiről és a „kis magyar világról” beszélgettünk.
– Beszélgetésünket Trianonnal kell indítanunk: miként tudott a Horthy Miklós kormányzó nevével fémjelzett korszak magyarországi politikai elitje megbirkózni az országra nehezedő megpróbáltatásokkal?
– A Horthy-korszak 1920. március 1-jén kezdődött, amikor Horthy altengernagyot megválasztották a Magyar Királyság kormányzójának. Az ezt megelőző világháború lerombolta az ország gazdaságát. Az 1918. október 31. utáni, Károlyi Mihály gróf vezette kormány katonailag feladta az ország területi integritását, amivel a Tanácsköztársaság egyetértett. Ezt Kun Béla külügyi „népbiztos” meg is erősítette egy Clemenceau-hoz írt jegyzékében. A kommunista diktatúrát leverő, Budapestet 1919. augusztus 4-én megszálló román hadsereg szabályosan kirabolta Magyarország Győrig terjedő területeit. Számításaim szerint a román katonaság 30–40 ezer vagon rabolt holmit vitt el Magyarországról, amiért a mai napig nem fizettek kárpótlást. Magyarországot tehát először gazdaságilag újjá kellett építeni. Ezzel egyidőben a magyarság lelki fölemelését, újjáépítését is meg kellett valósítani. A Horthy-korszak végéig az elvett területeink visszavétele lett a legfőbb lelki és külpolitikai célkitűzés.
– Horthy Miklós kormányzása idején egy ütőképes magyar gazdaságot és szociális ellátórendszert sikerült tető alá hozni. A trianoni előzményeket ismerve hogyan volt ez lehetséges?
– Gróf Bethlen István miniszterelnök kormánya az 1924–1927 közötti évekre elérte a különböző iparágakban az 1913. évi termelékenységet, annak ellenére, hogy az országot megfosztották legtöbb nyersanyagától. 1924-ben 30 millió aranykorona alaptőkével megalakult a Magyar Nemzeti Bank, majd a húszas évek közepén bevezették az értékálló pengőt, amely Európa egyik legerősebb fizetőeszköze lett. A húszas években megszűnt az ország pénzügyi-gazdasági, majd katonai ellenőrzése. A gazdasági világválság kezdetéig tehát a Magyar Királyság pénzügyi-anyagi és külpolitikai szempontból független ország lett. Ennek elérése történelmi jelentőségű tett volt, ugyanis ez teszi majd lehetővé a területi revíziót. A horthysta kormányok komolyan fejlesztették az oktatásügyet és az egészségügyet, annak ellenére, hogy a tüdőbaj népbetegség maradt a korszak végéig. Emiatt is növelték a kórházak és az ezekben lévő betegágyak számát. A Horthy-korszakban a szociálpolitika európai színvonalon állt, ugyanis céltudatos fejlesztését az angol szociálpolitikai helyzethez mérték. Az 1927-es kötelező betegség- és balesetbiztosítási törvény mintegy egymillió dolgozót, plusz a családtagjaikat, azaz több millió magyar állampolgárt érintett. Eszerint a táppénz fizetése a bér 55–75 százalékára nőtt, baleset alkalmával pedig járulékot kapott a dolgozó, amely a fizetés 60-66 százalékát tette ki. Ezen túlmenően a kormányok bevezették a kötelező öregségi, rokkantsági, özvegységi és árvasági biztosítást. 1920–1930 között országos lakásépítési programot szerveztek: 10 év alatt 290 ezer új ház és lakás épült, ez mintegy 25 százalékos növekedést jelentett. A Horthy-korszakban a százezer főre jutó orvosok száma a duplájára nőtt, a százezer főre eső kórházi ágyak száma 329-ről 467-re emelkedett. A szociálpolitika nagyot fejlődött; 1930 előtt csak a mezőgazdasági munkások esetében volt elmaradás. Viszont lényegesen csökkent a munkanélküliség: míg 1920-ban 15–20 százalék volt ez az arány, addig e szám 1930-ban lement 10 százalékra. Tehát a két háború közötti magyar kormányok a II. világháborúig modernizációt hajtottak végre, sőt megkísérelték a magyarok uralmát visszaállítani az élet minden területén.
Az újraegyesülés reménye az elszakított részeken
– Az utódállamokban rekedt magyarság számára mit jelentettek a következő évtizedek?
– 1918 óta a szétszakított magyarság ellenséges gyűrűben él: a (cseh)szlovák, román, szerb és horvát állam gyakorlatilag a megszállásuk alá került magyarság megsemmisítésén dolgozik. 1918 ősze óta a megszállás alatti magyarok élete küzdelem a megmaradásért, attól függetlenül, hogy az adott „utódállamban” éppen polgári demokrácia vagy kommunista diktatúra létezik-e. A két világháború között, miután a Magyar Királyságot felvették a Népszövetségbe, Horthy kormányai Genfben komoly kisebbségvédő tevékenységbe kezdtek. Sok eredményt ugyan nem lehetett elérni a korabeli európai hatalmi viszonyok között – ez a felismerés is elmélyítette a magyar politikai elit revíziós szándékait. Mindenesetre a megszállt magyar területeken élő magyarok biztosak lehettek abban, hogy a magyar királyi kormány – és persze a teljes magyar lakosság – a végsőkig mellettük áll. E tudat egységben, együttes revíziós szándékban tartotta a Kárpát-medence magyarságát.
– Mennyiben segítette ez a revíziós tudat a megszállt területek magyarságát a talpraállásban?
– Egyértelműen segítette, hiszen az anyaországtól elszakított nemzettestek néhány év alatt magukra találtak, annak ellenére, hogy a három utódállamban egyaránt meghozott ún. földreformtörvények célja a földvagyon magyar tulajdonosoktól történő elvétele volt. A román állam mind a mai napig nem fizetett kárpótlást a sok milliárdot érő, törvényi erőszakkal elkobzott földekért, birtokokért valamint házakért, vagyontárgyakért. A román megszállás után néhány éven belül anyagi katasztrófahelyzet keletkezett: ebből kiindulva a megmaradt csekély lehetőségre építve kellett megszervezni a nemzetfenntartó tevékenységet. Gondoljunk Kós Károly vagy báró Kemény János tevékenységére: a meghagyott, bár erősen lecsökkentett magyar polgári és arisztokrata vagyonok mozgósításával lehetett fenntartani, sőt kivirágoztatni a magyar szépirodalmat, a szakfolyóirat-tevékenységet, a sajtót, és ami a legfontosabb, a magyar iskolahálózatot. A húszas évektől tudják az erdélyi magyarok, hogy a román hatalom célja a magyar iskolák megszüntetése, amivel a magyar nemzettudatot legyengítve érhetik el az önfeladást.
– Hogyan készült a két világháború között a magyar politikai elit az elszakított nemzetrészek újraegyesítésére?
– Eleinte különféle társadalmi egyesületek rendezvényein beszéltek nyíltan a területi revízióról. A magyar királyi kormány legmagasabb politikai szinten először 1927-ben nyilvánult meg, tehát akkor, amikor a politikai és gazdasági stabilizáció megvalósult: Bethlen István gróf egy debreceni beszédében – minden bel- és külföldi elemző számára megdöbbentő módon – hosszan beszélt a magyar határok megváltoztatásának fontosságáról. A debreceni beszéd után nyílt lett a revíziós kommunikáció: a sajtó mellett megkezdte revíziós tevékenységét a Herczeg Ferenc író által vezetett Magyar Revíziós Liga. A magyar szándék komoly angliai és olaszországi támogatást kapott Rothermere lordtól és Mussolinitől, egy „sajtómágnástól” és egy nagyhatalom első emberétől. Sőt, az 1920. évi trianoni békéről ennek nagyhatalmi megalkotói többen nyilvánosan elismerték, hogy a románok, csehek és szerb politikusok hamis adatokkal becsapták őket. Az 1930-as évek közepére készen állt mind az európai nagyhatalmi politika, mind a hazai belpolitika és a közvélemény a revízió megvalósítására.
Katonai akciót tervezett a honvédség
– Milyen előzményei voltak a 2. bécsi döntésnek?
– Németország külpolitikája és a III. Birodalom katonai megerősítése új helyzetet teremtett Európában. A magyar állam számára – amelynek vezetői nem voltak sem nácik, sem szélsőségesek, csak a magyar érdeket képviselték – az új európai nagyhatalmi erőviszonyok lehetőségeket teremtettek az aktív, revíziós külpolitika kezdeményezésére. 1938 szeptemberében zajlottak a müncheni négyhatalmi tárgyalások. Ezen az angolok és a franciák úgymond „a béke megóvása érdekében”, de valójában gyáva meghunyászkodással Hitler hatókörébe engedték addigi szövetségesüket, Csehszlovákiát, ezt az életképtelen műállamot. A müncheni egyezményhez csatlakozva a lengyel és a magyar kormány azt kérte a négy nagyhatalomtól, hogy segítsék hozzá országaikat a csehszlovák állammal való területi vitáik megoldásához. Ez vezetett az 1939 őszi csehszlovák–magyar tárgyalásokhoz, majd 1939. november 2-án az 1. bécsi döntéshez, amelyben a csehektől visszavettünk mintegy 12 ezer négyzetkilométert, ahol a magyar lakosság aránya 86,6 százalék volt. Ez a területgyarapítás nem Hitler kezéből származott, hanem a magyar és lengyel kormány helyzetfelismeréséből és bátor cselekvéséből. A revízió 1939. március idusán, Kárpátalján folytatódott, amikor az ottani ruszin kormány Hitler elismerését kérte: a Magyar Királyi Honvédség és előtte a Rongyos Gárda bevonult a Kárpátok gerincéig. Ezzel létrejött a lengyel–magyar közös határ, amelyet Lengyelországban a mai napig nagyon fontos pozitív eseménynek tartanak, ugyanis 1939 őszén a megtámadott Lengyelországból e határon menekülnek lengyelek tízezrei az őket megvédő Magyar Királyságba. S jött az 1940-es, sorsdöntő év.
– A magyar revízió felvidéki és kárpátaljai előzményei mennyire készítették elő az Erdélyt érintő 2. bécsi döntést?
– Teleki Pál gróf miniszterelnök 1940 nyarán meglátogatta Hitlert s bejelentette, hogy Magyarország háborút indít Románia ellen, s katonai erővel foglalja vissza az elvett területeinket. Hitler nem árulta el Telekinek, hogy a Wermacht vezérkaránál már készítik a Szovjetunióval szembeni támadás katonai terveit, s mivel szüksége volt a román kőolajra, azt indítványozta a magyar delegációnak, hogy levelet ír a román királynak, amelyben azt javasolja, hogy Románia maga kérje döntőbíráskodással a román–magyar területi vita megoldását. Eközben a szovjet kormány – Molotov külügyi népbiztos révén – kijelentette, hogy az oroszok támogatják a magyar területi igényeket. A román kormány – Gigurtu miniszterelnök és Manoilescu külügyminiszter – közben húzták az időt. Emiatt a Honvéd Vezérkarnál kidolgozták a Románia elleni háború katonai tervei című dokumentumot és a m. kir. 1. és 2. honvéd hadsereget a Tiszántúlra vezényelték, együtt a három, újonnan szervezett magyar hadtesttel. Bizonyos határ menti lövöldözések után, 1940. augusztus 21-én és 27-én Románia maga kérte a döntőbíráskodást, miközben még júniusban a szovjet hadsereg egyszerűen bevonult Moldáviába.
– A magyarok az Erdélyben kért területeknek egy részét kapták meg. Ez a döntés kitől függött?
– 1940. augusztus 16-24. között a Turnu Severin-i tárgyalásokon a román kormány nagyvonalúan előbb 14 ezer, később 27 ezer négyzetkilométert adott volna át Magyarországnak, azzal az előfeltétellel, hogy utána a teljes székelyföldi lakosságot áttelepítsék Magyarországra. A magyar kormány ezt nem fogadta el, helyette a Maros vonaláig kérte a területeket, azzal, hogy Brassó visszatéréséről helyi népszavazás döntsön. (Itt érdemes megjegyeznem, hogy a teljes népességcserét ismét 1977-ben Ceauşescu vetette fel, amit Kádár nem fogadott el). 1940. augusztus 30-án a bécsi Belvedere palotában von Ribbentrop német és gróf Ciano olasz külügyminiszter visszaadott Magyarországnak 43 591 négyzetkilométert, annak ellenére, hogy a magyarok legalább 72 ezer négyzetkilométert kértek. Hitler azt mondta Ribbentropnak, mielőtt ez Bécsbe utazott, hogy a magyarok a kért területnek csak legfeljebb kétharmadát kaphatják vissza.
– Mennyire ment nehezen a 2. bécsi döntés érvényesítése?
– A döntést követően a román csapatok, amit tudtak, ismét elraboltak a visszaadandó településekről. Lehet, hogy Teleki Pál grófnak volt igaza, aki nem tárgyalással, hanem katonai támadással akarta területeinket visszavenni Romániától. Az erdélyi részleges revízióról nyilatkozta Tamási Áron a magyar rádiónak: a románok mondják meg a dél-erdélyieknek, hogy „az igazságot is meg lehet szokni.” Annyi bizonyos, hogy a magyar diplomácia fölényesen legyőzte a románt: bebizonyította, hogy amennyiben nemzetközi lehetőség keletkezik – ami a nagyhatalmak közötti érdekellentétből származik –, a magyar kormány képes komoly siker elérésére.
Visszatért erdélyiek a fontos állásokban
– A korabeli filmfelvételek azt mutatják, hogy a magyar lakosság mindenhol kitörő örömmel fogadta az érkező honvédeket. Budapest mennyire alapozott az erdélyiekre az új adminisztráció kialakításában?
– Az a híresztelés tartja magát azóta is, hogy a horthysta hatóságok nem az erdélyieket ültették a hivatalokba, hanem Magyarországról jött emberek kerültek oda. Nos, a hír nem igaz. A Magyarországról jött emberek óriási többsége olyan ember volt, aki 1918–között volt kénytelen elmenekülni a román állami terror elől. 1940 őszén nyilvánvalóan elsősorban őket hozták vissza a különféle fontos hivatalokba.
– Gazdaságilag, társadalmilag mit jelentett az észak-erdélyi magyarság számára a 2. bécsi döntés nyomán beköszöntött négyéves magyar világ?
– A „kismagyar idők” négy éve, bár rövid ideig tartott, mind a mai napig sokat jelent az erdélyi magyarság számára. Mind a négy területi revízió után a magyarság anyagilag és lelkileg egyaránt megerősödött. A visszatért területeken élő magyarok hirtelen szaporodni kezdtek, hiszen volt értelme új életeket világra hozni. Ha a terület-visszacsatolás hosszabb ideig megmarad, ez az erdélyi magyarság lényeges megerősödését jelentette volna, ma nem kellene autonómiára gondolnunk. Ennek az időszaknak a története mindenekelőtt azt a tudatot erősíti, hogy a trianoni és az 1947. évi területi döntés nem örökérvényű: megfelelő anyaországi külpolitikával ezen változtatni lehet.
– A román történetírás az elmúlt évtizedekben tudatosan felnagyított néhány olyan háborús történetet, amiben román civilek sérültek meg, vagy életüket veszítették a magyar csapatok bevonulása során. Hogyan vélekedik erről?
– Ahol a hadseregek mozognak, ott általában vér szokott folyni. Amennyiben a román állam önként belátta volna, hogy semmi joga Kelet-Magyarországra, 1918–1919-ben nem vonult volna be magyar területre. Nem volt kötelező a román haderő és hivatalnokok számára a magyar anyagi javak elrablása; nem volt kötelező a magyar elöljárók megbotozása és az a tömérdek, 22 éven át tartó megalázás, amit a megszállók a magyar őslakossággal szemben elkövettek. A magyarokban nagyon sok feszültség gyülemlett fel a több évtizedes román állami tevékenység következtében. Úgy ítélem meg ezeket az atrocitásokat, mint a hazai, 1919. évi vörösterror-fehérterror összefüggéseit: ne tessék vörösterrort csinálni, s akkor nem lesz fehérterror sem. Ellenkező esetben pedig ne tessék csodálkozni a visszavágáson…
– A román történetírás teljesen más szemszögből közelít a korabeli magyar revíziós törekvésekhez. Szó lehet egyáltalán konszenzusról ebben a kérdésben a két nép történetírói között?
– A román történészeknek nincs igazuk az erdélyi részleges magyar területi revízió minősítésében. Az én álláspontom ezzel szemben az, hogy a 43 591 négyzetkilométer visszatérése jogos tulajdonosához nem volt teljesen igazságos, mert a teljes 103 ezer négyzetkilométer visszatérése lett volna az. Azt javaslom a román történészeknek: gondolkodjanak el azon, hogy hosszú távon nem lehetséges az, hogy államuk elrabol egy szomszéd néptől egy országnyi területet, s ez így marad az idők végezetéig. Javaslom, kezdeményezzék az 1947. évi párizsi szerződés első paragrafusának újratárgyalását: a román népnek is jobb volna megegyezni a területi kérdésben a magyarokkal, mint örökös rettegésben élni a magyaroktól. Akik még a területi autonómia megadásától is elzárkóznak, azok megérdemlik a megszállt területek elveszítését. Jómagam bármikor hajlandó vagyok Bukarestbe utazni a részletek megvitatása céljából. Persze, csak akkor, ha a „horthyfasisztázás” helyett román kollégáim képesek a kultúremberi tárgyalásokra.
A magyar csapatok erdélyi bevonulásának kronológiája 1940. szeptember 5. Szatmárnémeti, Nagykároly, Máramarossziget, Érmihályfalva 1940. szeptember 6. Nagyvárad, Kapnikbánya 1940. szeptember 7. Szilágysomlyó, Dés, Nagybánya 1940. szeptember 8. Zilah, Felsőbánya, Beszterce, Naszód, Bánffyhunyad, Szamosújvár 1940. szeptember 10. Marosvásárhely, Szászrégen, Gyergyószentmiklós 1940. szeptember 11. Csíkszereda, Gyimes, Kolozsvár 1940. szeptember 12. Tusnádfürdő, Barót, Sepsiszentgyörgy, Nagyszalonta 1940. szeptember 14. Kézdivásárhely, Székelykeresztúr, Székelyudvarhely
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Közös munka, tanácskozás és lobbi
Bemutatták a szociális téren tevékenykedő erdélyi nemkormányzati szervezetek föderációját, és a közintézményekkel való kapcsolataikról beszéltek csütörtökön Vásárhelyen a Brassó, Hargita, Hunyad, Kolozs, Kovászna és Maros megyei egyesületek képviselői.
A Duna mentén fekvő országokban szociális és oktatási téren működő nemkormányzati szervezeteknek meghirdetett uniós pályázatok lehetővé tették, hogy az erdélyi idősekkel, árva gyermekekkel, elhagyott és beteg nyugdíjasokkal foglalkozó nemkormányzati szervezetek megismerjék egymást, közös tanácskozásokat szervezzenek. A kétéves pályázat nyomán felmerült a lehetőség, hogy jó lenne egy közös csoportba tömörülni, így alakult meg idén júliusban a szociális téren tevékenykedő erdélyi nemkormányzati szervezetek föderációja. A szövetségnek tíz alapító tagegyesülete van, ezek képviselői és meghívottaik tanácskoztak csütörtökön Marosvásárhelyen.
A marosvásárhelyi Szaporodásegészségtani Intézet is az alapító tagok között van, vezetője Elena Micheu elmondta: eddig külön-külön, egymást nem ismerve, úgymond párhuzamosan végezték a szociális szolgáltatásokat, most egy családként közösen akarják folytatni.
A csütörtöki találkozón részt vett Stefan Barth, a Baden-Württemberg-i szociális egyesületek föderációjának igazgatója, aki üdvözölte a kezdeményezést, és arról beszélt, hogy Németországban mi mindent sikerült közös erővel kivívniuk. Szerinte nemcsak hazai, hanem uniós szinten is lehet és kell lobbizni a szociális szolgáltatások javítása érdekében. „A Duna mentén fekvő országokban több helyen megalakultak már ezek a közös együttműködésre lehetőséget biztosító föderációk, amelyek tagjai segítik egymást. Évente találkozunk, megosztjuk tapasztalatainkat és közös nagylélegzetű pályázataink is vannak. Mi már meggyőződtünk arról, hogy közösen könnyebb, s örvendek, hogy most Erdélyben is megtapasztalják, megtapasztalhatjuk ezt” – mondta a szakember, aki a németországi Agapedia Alapítvány elnöke, s működtetnek egy alapítványt Brassóban is.
Simon Virág
Székelyhon.ro

XIII. Zsil-völgyi Magyar Kulturális Napok
Gazdag, sokszínű kínálat
A Zsil-völgyi magyar közösség idén szeptember 19. és 27. között XIII. alkalommal szervezi meg a Zsil-völgyi Magyar Kulturális Napokat. A rendezvénysor nyitóünnepségére szombaton, szeptember 19-én 12 órakor kerül sor a Lupényi Szakszervezeti Házban.
Szintén szombaton, délután 4 órakor kezdődik a kulturális hét egyik legrangosabb eseménye, a Megújuló épített örökségünk – Értékmentés a Kárpát-medencében című kiállítás megnyitója. A polgármesteri hivatal márványtermében berendezett kiállítás a Kárpát-medencében 1999–2012 között a Magyar Kormány támogatásával megújult építészeti örökséget mutatja be. A vándorkiállítás eddigi helyszínei között szerepelt Budapest, Beregszász, Munkács, Kassa, Nagyvárad, Kolozsvár, Marosvásárhely, Székelyudvarhely, Csíkszereda. A petrozsényi megnyitón köszöntőt mond Zákonyi Balázs nagykövet, Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke, valamint Tiberiu Iacob-Ridzi, Petrozsény polgármestere. A kiállítást megnyitja Csibi Krisztina, a Magyarság Háza igazgatója és Szász János plébános. A tárlatot bemutatja dr. Diószegi László, a Teleki László Alapítvány igazgatója.
Szombaton este 19 órától a Mustármag együttes lép fel Romokon című műsorával a petrozsényi római katolikus templomban.
Vasárnap délelőtt 10 órától szintén a petrozsényi Szent Borbála templomban kerül sor tanévnyitó szentmisére, melyet Fodor Balázs várpalotai plébános celebrál.
Kedden, szeptember 22-én Szórványélet Petrillán és Lónyatelepen címmel tartanak előadást a petrillai római katolikus templomban.
Csütörtökön, szeptember 24-én, a petrozsényi magyar estek keretében a helyi római katolikus templomban bemutatásra kerül a Márton Áron püspökről készült dokumentumfilm.
Szeptember 25-én a várpalotai Gyermekkórus tart előadást a petrozsényi Jézus Szíve Iskolában.
Szintén 25-én délután 5 órától szüreti bálra várják az érdeklődőket Lupényban, a Cinci Sud étteremben.
Szeptember 26-án délután 6 órától a vulkáni római katolikus templomban lép fel a várpalotai gyermekkórus, 27-én, vasárnap pedig a petrozsényi Szent Borbála templomban énekelnek a 10 órától kezdődő szentmisén.
A rendezvénysort szintén rangos esemény zárja: szeptember 27-én, délután 16 órától Székely Árpád és Gazda József könyveinek bemutatására kerül sor a szerzők jelenlétében a lupényi Szakszervezeti Házban.
A Zákonyi Botond, Magyarország bukaresti nagykövetének és Winkler Gyula EP-képviselőnek védnöksége alatt zajló rendezvénysort a Communitas Alapítvány, a Bethlen Gábor Alap, valamint az RMDSZ megyei, illetve helyi szervezetei és a helyi magyar civilszervezetek (Eben Haezer Egyesület és Carbo Grémium Humanitárius Egyesület) támogatják.
Nyugati Jelen (Arad)

A befogadó Székelyföld
Nem festjük az ördögöt a falra, mert megjelenik. Ugyanis az ördög nem alszik. És ami az emberi társadalmakban egyes ártatlan népcsoportok ellen lavinaként elindul, az az ördögtől való. Szóltam arról, hogy a következő Nagy-Románia-egyesítés – Bukovina, Moldávia, vagy amit akartok – óhatatlanul Székelyföld újbóli és erőszakos átnépesítését jelentené. Most meghozták félig titkos hatalmak Európa ázsiai beözönlőkkel való „felfrissítésének” katasztrófáját. Előbb Băsescu, volt román államelnök óvta Romániát az idegen áradattól, igen helyesen. Minap Johannis mostani államelnök tagadta az Európai Unió elosztási rendszerének teljesítését, igen mérsékelten. Lesz kvóta, vagy nem lesz kvóta? Ez a kód. Ám a kormány bekérte a három székelyföldi megyétől – Maros, Hargita, Kovászna – a szír vagy nem szír, baskír vagy afgán, pakisztáni és másmilyen sok ezer menekült elszállásolására szolgáló székelyföldi lehetőségeket. Mondom, mi sem alszunk nyugton, de az ördög röhögve virraszt. És mentek a szállásolási lehetőségek Székelyföldről, kivéve Kovászna megyét! Elképesztő, hogy több ezer helyet jelentett Marosvásárhely és Csíkszereda. És itt is, újból is megkérdezhetem: állva alszanak azok a székelyföldi vezetők?
És máris követhetjük a hatványozást, Bukarest szellemében. Ha ennyi helyet vallanak be amott meg amott, akkor lehet több hely is ám!
Akkor pedig tereljük az ázsiai turista, idegen pénzen átriasztott emberáradatot Székelyföldre, Erdély más területeire! Minek szennyeznének a bangladesi vendégek (onnan jöttek a romák, más néven cigányok ezelőtt sok évszázaddal) levegőt Moldvában, Havasalföldön, Bukarestben?!
Aki akkor is térdet s fejet hajt itt nálunk, amikor nem éppen kötelező, attól jót nem várhatunk. Hogy mindig is voltak zsebelő fajtársaink? Igaz, talán igaz. De ez nem turáni átok. A széthúzás mellett többen voltak, akik kardot ragadtak, nem bocskortalpnyalók voltak.
Apológiával, szóbeli önvédelemmel nem megyünk sokra. Az ördög pedig nem alszik, röhögve virraszt.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Domonkos László: Az ördög kútja
REVÍZIÓ – Hetvenöt éve került vissza Magyarországhoz Észak-Erdély
A magyarul értő milliók 17 óra 20 perckor értesülhettek a hírről a rádióból. Kozma Miklós, a Magyar Távirati Iroda és a Magyar Rádió elnök-igazgatója jelentette be a bécsi Belvedere aranytermében délután három órakor nyilvánosságra hozott döntést.
„Kedves Magyar Hallgatóim! Kedves Idegen Nyelvű Testvérek! Elfogódva, reszkető szívvel és mélységesen meghatva, azt mondhatnám, előkészületek nélkül közlöm a Magyar Rádió mikrofonján keresztül a történelem kerekének egyik legújabb fordulását. […] Az Úristen igazságossága, a történelem logikája, a magyar nemzet kitartása – amely egy tál lencséért a legnehezebb órákban, hónapokban, esztendőkben sem adta el a jövőt – és a magyar kormányok egyenes vonalú, kitűnő politikája megérni engedte azt, hogy ma majdnem ötvenezer négyzetkilométernyi, a régi Magyarországhoz tartozó terület nagyszámú lakossal rövid időn belül visszatér az anyaországhoz. Meghatott szívvel jelentem be ezt a történelmi tényt, és meghatott szívvel gondolok és gondol az egész magyarság mindazokra, akiknek érdeméből egy új, igazságosabb helyzet előállott. Meghatott szívvel gondolunk azokra, akik húsz esztendő alatt odakint, a csonka határon túl vérükkel és könnyeikkel segítettek a magyar feltámadáshoz. […] Kedves Hallgatóim! Hallgassák meg az új határt, amelyet a rádió nagy vonalakban abban a percben, amidőn Bécsből az első közlés megérkezett, már világgá szórt, de amelynek pontos vonalát most be fogom diktálni, és még egyszer el fogom ismételni, hogy idejük legyen elővenni a térképet, és arra berajzolni azt az új határt, amelyért húsz esztendeig éltünk, dolgoztunk, harcoltunk és szenvedtünk. […] Most egy percre álljon le minden munka, és egy imával teljes csöndes gondolattal köszönjük meg a Magyarok Istenének, hogy megértük a mai órát!”
Ezután egyperces adásszünet következett, majd felhangzott a Szózat. 1940. augusztus 30. volt.
Egy 35 éves hallgatóhoz a Balaton partján érnek el a rádióelnök-igazgató mondatai. A gyermekkorát Kolozsvárott töltő, Cs. Szabó László néven publikáló írástudó úgy emlékezik: „…délután félálomból felkopogtak. – Várad, Kolozsvár, Vásárhely a miénk. Valamit mondtam, azt hiszem, nem volt sok értelme. Nem éreztem semmit. – Öltözz, s nézd meg a térképet! Te jobban ismered Erdélyt. Láttam az arcokon a megrökönyödést. Mást vártak: sírást, kacagást. Megmondták a határpontokat, s nagyjában meghúztam a határt. Egy pillanatig úgy éreztem, hogy pihegő, dobogó, meleg testhez érek. Erőltettem, hogy valami eszembe jusson. […] Üres volt a fejem, a sima térképen kővé meredt Erdély. Elvont, lapos, kicsi és megfoghatatlan volt, mint Alaszka. Kimentem a levegőre. […] Mentem a partszakadás alatt, zúgtak a kanadai nyárfák. A nád a világoszöld vízre dőlt. Egy tisztáson nyírfa kereszt állt, táborozó cserkészek hagyták ott. A fák hosszú, vörös sugarakat szórtak szét. Vad lárma volt a levegőben, madártalan lárma, a fák őszi panaszdala. Már nem tudom, mit kiabáltam. Bukdácsoltam az úton, bokáig léptem a nádasba, nyeltem a könnyeimet. A hír a szívemig ért.”
Összesen 43 541 négyzetkilométer, 2,633 millió lakos. Az egész Székelyföld, Kolozsvár és környéke, Kalotaszeg legnagyobb része, a történelmi Partium, Beszterce-Naszód, Szilágy, Szolnok-Doboka, Máramaros megyék, Nagyvárad és környéke, Szatmárnémeti és Szatmár megye. A román csapatok 14 nap alatt kötelesek kiüríteni ezt a területet. A magyar egységek és hatóságok bevonulása 1940. szeptember 5-én reggel 7 órakor kezdődhet meg. Horthy Miklós kormányzó szeptember 3-i dátummal Gödöllőn bocsátja ki hadparancsát.
„Honvédek! A trianoni igazságtalanság egy újabb része jóvátételt nyert. Indulunk, hogy újból birtokba vegyük ezeresztendős jussunk egy újabb részét. Felszabadítást viszünk 22 év óta rabbilincsben élő erdélyi magyar testvéreinknek és szeretetet a határainkon belül élő, hozzánk hű nemzetiségeknek. Ezt tartsátok szem előtt, amikor elindultok Isten és a Haza nevében: Előre a Keleti-Kárpátok gerincéig!” Feljegyzik: legelsőként Csenger térségében Király Béla főhadnagy lép a trianoni határ túloldalán a visszatért földre…
A bevonuló csapatok Nagyváradtól Háromszék délkeleti csücskéig tomboló lelkesedésben, megrázó és megható jelenetek közepette, virágszőnyegen vonulnak be a visszatért észak-erdélyi falvakba és városokba. Kós Károly így írja le azokat a mámoros napokat: „Zászló és zászló mindenütt, és tenger zöld ág, virág az erkélyeken, a nyitott ablakokban és az emberek kezében. Az egész piac egyetlen hullámzó, zsibongó, mosolygó vidám embertenger. S az ősz eleji nap is vidáman süt az Égből le reánk. Azután egyszer csak jöttek, akiket vártunk: én és mindenki és a város és az egész Erdély. A piacra hallottam a zúgást, amely előttük járt, mint a zivatar előtt a szél. Sebesen jött és nőtt, erősödött orkánná ez a zúgás. És itt volt. A piacon. És láttuk és láttam őket, az első magyar századot. Láttam és mindenki látta őket, és virágokkal borította őket, és ölelte őket, és végigsimogatta őket, ahogy elhaladtak ott mellettünk. És mindenki kiáltott és ordított. És a levegő reszketett attól a rettenetes hangorkántól, amelyben benne jajgatott minden kín, amit huszonkét esztendő óta belefojtottak millió emberbe, és minden öröm, ami huszonkét esztendő óta várta a maga felszabadulását. És minden imádság és minden átok ott ordított tombolva, mámorosan, részegen és szerelmes önkívületben. Ott állottam az utcán én is: százezer magyar embertestvérem között egy. És ordítottam velük én is, és ujjongtam velük, és szememből csorgott a könny, mint százezer testvérem szeméből.” Tamási Áron pedig a rádióban beszél a hazatért Ábelről: „Nemcsak a Hargita tért vissza, hanem maga Ábel is visszatért. Azután eszébe jutott neki, hogy számadást csináljon: vajon minden terület visszatért-e a magyar hazához, olyan területek, amelyen ő járt. Akkor eszébe jutott, hogy Amerika se tért vissza, de Dél-Erdély különösen nem tért vissza. Akkor azt gondolta, hogy Amerikát nem bánjuk még, de Dél-Erdélyt, azt semmi esetre, soha nem fogjuk hagyni. Tovább gondolkozott, s az jutott eszébe, hogy Surgyélánt fel fogja keresni, akivel együtt szenvedett a Hargitán, és meg fogja neki mondani, hogy most már ide, Észak-Erdélybe a magyarok bejöttek, s őt fel akarják kérni arra, hogy […] menjen el Dél-Erdélybe, és mondja meg ottan a románoknak, hogy térjenek vissza a magyar impérium alá, mert ott nem lesz nekik rossz dolguk: hiszen az igazságot is meg lehet szokni.”
Bánffy Miklós a Romániai Magyar Népközösség elnökeként szeptember 2-án az alábbi nyilatkozatot teszi közzé: „Adjuk bizonyítékát ebben a történelmi órában annak, hogy mi, magyarok mindenütt és minden körülmények között meg tudjuk őrizni azt a férfias fegyelmet és magyar méltóságérzést, amelyről mindenkor tanúbizonyságot tettünk! Legyünk bölcsen megértők azok iránt, akiknek szintén otthona Erdély! Csak így maradunk méltók Erdély földjéhez.”
A román és a szász lakosság (42,7, illetve 3,6 százalék) csendben, viszonylag passzívan fogadja és viseli a magyar örömünnepet. Mindössze két Szilágy megyei községben, a később – nem csekély mértékben a magyarellenes román propaganda hatására – közismertté lett Ippen és Ördögkúton történtek halálos áldozatokkal járó atrocitások. Amelyekkel kapcsolatban alighanem az eseményeket feldolgozó, 2007-ben elhunyt nagyszerű erdélyi riporter-szociográfusnak, Beke Györgynek kell igazat adnunk: „A korabeli hadijelentések arról szólnak, hogy tűzpárbaj alakult ki a román franktirőrök, lesből tüzelő gerillák és a magyar csapatok között, ennek során huszonnégy honvéd elesett, a magyar csapatok pedig megtorolták hátbatámadásukat (Ördögkút, Szilágyipp).” Az ördög kútját persze ennél jóval mélyebbre ásták: román emlékművek, „elemzések”, tanulmányok sora szól máig „a fasiszta Horthy-csapatok mészárlásairól”.
A második bécsi döntés következtében létrejött, azóta is „kis magyar világként” emlegetett négyesztendős magyar államhatalom Észak-Erdélyben felbecsülhetetlen jelentőségű volt az akkoriban 1,3 milliós magyar közösség számára. Nemcsak a többek között Beke György által is kifejtett gazdasági, szellemi-kulturális és lélektani hatások, hanem az általános felszabadultság, bizakodás és társadalmi-élettani reneszánsz hét és fél évtizednyi erőt adó tényezőinek szempontjából is. Látványosan igazolva Für Lajos 2000-ben leírt tételét: az államjogi értelemben is az anyanemzethez tartozás képes megnyugtatóan garantálni egy-egy nemzetrész megmaradását, önazonosságának szabad, maradéktalan érvényesítését. És végül, de távolról sem utolsósorban: a 75 esztendővel ezelőtti eseménysor – a többi visszacsatolással együtt – meghozta az egyetemes magyarságnak azt, amiben a huszadik század során még egyszer, 1956 varázslatos napjaiban lehetett része: azt, amit legújabb kori történelme során oly fájdalmasan hiányolnia kellett: a siker élményét. Hogy e sikernek mi volt az ára, az már más lapra tartozik.
Magyar Idők (Budapest)

Másfél évtized a fogyatékkal élők szolgálatában
Tizenöt éves a Hifa Románia
A hét folyamán színes rendezvénysorozattal ünnepli fennállásának 15. évfordulóját a Hifa Románia Egyesület, amely több mint másfél évtizede munkálkodik a fogyatékkal élők és hátrányos helyzetű családok megsegítése érdekében. Hogy honnan indultak és miként próbáltak az évek során több száz sérült életén, mindennapjain könnyíteni, arról Csata Éva pszichológussal, az egyesület ügyvezető igazgatójával beszélgettünk.
– Hogyan született az egyesület létrehozásának az ötlete?
– 2000-ben Simon Judit és néhány fogyatékkal élő barát leültek és megosztották egymással az élményeiket, hogy milyen volt fogyatékkal felnőni, beilleszkedni a társadalomba, milyen esélyek vannak továbbtanulásra, esetleg munkavállalásra. Felmérve ezeket az esélyeket, ráébredtek arra, hogy nemcsak nekik volt nehéz, hanem valójában minden sérült ugyanazokkal a nehézségekkel szembesül, és úgy döntöttek, hogy létrehozzák a Hifa Románia Egyesületet. Ennek akkor volt egy külföldi védelmező szervezete, a tulajdonképpeni ausztriai Hifa Egyesület és ennek a magyarországi fiókja, amely szintén támogatta a kezdeményezést. Segítettek az egyesület létrehozásában, de ma már csak lelki támaszként vannak jelen az életünkben. Az első évek azzal teltek, hogy jogi hátteret próbáltak találni, illetve képezni azokat, akik az egyesületet létrehozták, hogy el tudjanak jutni egy olyan szintre, hogy önerőből pályázni tudjanak, programokat szervezni, ezeknek anyagi hátteret biztosítani és minél több sérült emberen segíteni. Az elején elsősorban Vásárhelyről, illetve a Maros megyei településekről kerültek ki az egyesület haszonélvezői, de ezt követően bővülni kezdett a kör, és egyre több megyéből csatlakoztak sérültek. Ma már az ország legtöbb megyéjéből vannak tagjaink, és ha mi nem tudunk segíteni, mivel esetleg az adott támogatás nem fedi azt a régiót, felvesszük a kapcsolatot olyan partnerszervezetekkel, amelyek helyben orvosolni tudják a problémáikat. Szintén fontos mérföldkő volt, hogy az egyesület létrejöttével egy időben elindult a Hifa-Ro Info folyóiratunk, ami egy negyedévi lap, és ebben az évben megjelent az ötvenedik lapszám. Ez szép teljesítmény, hiszen ha azt nézzük, hogy az első szám egy nyolcoldalas, fehér-fekete, illusztrációkban szegény kiadvány volt, mára kinőtte magát, sikerült 24 oldalasra gyarapítani. Ez már egy színes folyóirat, interneten is megnézhető, sőt tavalytól a nemlátók számára is elérhető, hangoskönyv formájában. Igyekeztünk hangot adni a fogyatékkal élőknek, akik egyrészt életükkel példát tudnak mutatni, hogyan lehet pozitívan megélni ezt a helyzetet, beilleszkedni és azokat a lehetőségeket megkeresni, amit egyenlő esélyekként emlegetünk, viszont sajnos nem így vannak jelen a társadalomban.
Jelenleg hivatalosan a tagjaink száma 150-200-ra tehető, és van egy 54 személyből álló szubvenciós listánk, ami azt jelenti, hogy a polgármesteri hivatallal együttműködésben ezt az 54 személyt – fogyatékkal élők, krónikus betegek és ezek családtagjai, akiknek az egy főre eső jövedelme alacsony – ellátjuk havonta élelmiszerekkel és tisztálkodási szerekkel. Számunkra nem az a fontos, hogy legyenek bejegyzett tagjaink. Az elv az, hogy ha bárki betér hozzánk, azon próbálunk segíteni.
– Melyek azok a területek, ahol segítséget nyújtotok a fogyatékkal élőknek?
– Két évvel ezelőtt a polgármesteri hivatal jóvoltából kaptunk egy központi irodát. Az azelőtti székhely egy magánlakásban kialakított iroda volt, nem volt alkalmas arra, hogy találkozókat szervezzünk. Az új, Enescu utcai székhelyen hétfőtől péntekig 9-től 17 óráig jelen vagyunk. Megtalálhatók vagyunk azok számára is, akik esetleg csak interneten keresztül tartják a külvilággal a kapcsolatot, hiszen vannak fogyatékkal élők, akik nem igazán tudnak kimozdulni az otthonukból. Működtettünk adminisztrációs tanácsadást, ha bárki megkeres azzal, hogy hivatalos ügyeit nem tudja elintézni, nem tud mozogni, vagy nem beszéli az ország nyelvét, tanácsot adunk, vagy eljárjuk vele a hivatalos szerveket. Emellett van jogi tanácsadásunk is, az egyesület szintén fogyatékkal élő alkalmazottja, a jogász kollégánk segít minden hozzá fordulón, legyen az sérült, annak a gondozója vagy hátrányos helyzetű személy, aki nem tudja megengedni magának, hogy az ügyvédi illetékeket kifizesse. Vannak olyan jogaik a fogyatékkal élőknek, amivel sajnos nincsenek tisztában, és attól való félelmükben, hogy félretájékoztatják őket, legtöbbször nem indulnak el, hogy kiharcolják maguknak például a nekik járó támogatásokat. A jogász kolléga ebben is segít, sok esetben elkíséri őket, és segít a jogok kiharcolásában. Emellett működik a pszichológiai tanácsadás, sokan keresnek meg telefonon, interneten, vannak szociális esetek, amikor nagy szükség van az ilyen jellegű tanácsadásra. Azt tapasztaljuk, hogy egyre nagyobb bizalommal fordulnak hozzánk az emberek. Ilyen esetekben felmérjük a család helyzetét, meg kell nézni, milyen problémákkal küzdenek, mi az, amin külső tényezők bevonásával lehet segíteni.
– Kizárólag sérülteken vagy hátrányos helyzetű családokon is segít az egyesület?
– Rendszerint az, hogy egy családban fogyatékkal élő van, maga után vonja, hogy az édesanya nem tud dolgozni, a gyereke, férje mellett kell legyen. Magától értetődő, hogy a család jövedelme lecsökken: kiesik az a jövedelem, amire addig lehetett számítani, kapnak helyette csekély beteggondozói támogatást, szintén minimális juttatást kap a sérült. Olyan kis összegekkel szembesülünk, hogy sokszor elgondolom, egy középréteghez tartozó egyén gyakran annyit költ el egyetlen nap alatt, amiből sok esetben egy család egy hónapig kell megéljen, számlákat fizessen, esetleg gyógyszert, kötszert beszerezzen. Voltak az évek során gyűjtési akcióink, amikor külső segítséget kértünk, hogy egy-egy családon segíteni tudjunk. Például ott volt a Swimathon, amelyen több ízben részt vettünk, és nemcsak a Hifa- parkért gyűjtöttünk, hanem úsztunk egy Down- kóros kisfiú gyógyszeréért, egy műtét előtt álló gyerekért, akinek a szülei nem tudták állni a vizsgálatok költségeit. Ez esetben sikerült annyit összegyűjteni, hogy nemcsak a vizsgálatokra jutott, hanem, mivel a műtét Kolozsváron zajlott, fedeztük az oda- vissza út költségeit, a kötszerek beszerzését. Volt családunk, ahol a nagymama nevel három unokát, az apa börtönben ül, az anya eltűnt. A nagymama kínlódik egy nyugdíjból és három gyermek után járó gyerekpénzből, hogy az unokáit eltartsa, iskoláztassa. Gyűjtöttünk nekik adományokat, tanszereket, volt jóakaró, aki felajánlotta, hogy a gyerekeknek az arra az évre szükséges ruházatot vásárolja meg. Nyáron táboroztattuk ezeket a gyerekeket, besegítettünk, hogy az alapcsomagjuk, bőrönd, ágynemű meglegyen.
– Vannak állandó támogatóitok, akiknek köszönhetően az adományokat be tudjátok szerezni?
– Vannak cégek, amelyek támogatnak és vannak magánszemélyek is. Van egy mag, amely rendszeresen segít, másokat pedig bizonyos esetek megérintenek és felajánlják a hozzájárulásukat. Arra biztatjuk azokat, akik segíteni szeretnének, hogy ne pénzt adjanak, hanem menjenek el a rászorulóval az üzletbe és vásárolják meg azt, amire éppen szüksége van. Vannak hátrányos helyzetű családok, amelyek folyamatosan segítségre szorulnak, de olyanok is, amelyek csak úgy bejönnek, hogy bajban vannak. Minden esetet alaposan kivizsgálunk, hogy valóban rászorulók-e.
– Tudomásom szerint évente szerveztek tábort a sérülteknek...
– Az egyesülettel egyidős a Fraternitás mozgalom keretében évente megszervezett tábor, 15. táborát tartotta meg az idén. Ennek az a lényege, hogy egy hétig megpróbáljuk tehermentesíteni, más környezetbe helyezni mind a sérültet, krónikus beteget, mind a beteggondozót. Nyilvánvaló, hogy ez idő alatt az önkéntesi segítségnek köszönhetően megoszlik a gondozóra háruló teher. Tudni kell erről a rétegről, hogy nem engedhetik meg maguknak a kikapcsolódást, kirándulást, egyrészt az anyagiak, másrészt a sérült szállítása körüli nehézségek miatt. Meg szokott keresni minket a polgármesteri hivatal szociális osztálya, hogy két-három évente levezessünk a beteggondozók számára egy lelki-jogi-orvosi tanácsadást magába foglaló képzést, és folyamatosan azzal szembesülünk, hogy a Vásárhelyen beteggondozóként alkalmazott 200 személy mindenike arra panaszkodik, hogy a beteg mellett 24 órából 24-et kell felvigyázniuk, sehova nem tudnak elmenni, a kulturális életben nem tudnak részt venni. A táborban végre felszusszanhat a beteggondozó is. A sérültek nagy része, akikkel kapcsolatban állunk, felnőtt, tehát a gondozóik, szüleik általában idősek.
– Éppen emiatt van óriási szükség a Hifa-parkra…
– A Hifa-park ötlete 2003-ban amiatt merült fel, mert egyre több lett az olyan beteggondozó, aki idős, ő maga is megbetegedett, nehezen tudja az időközben felnőtté vált, fogyatékkal élő gyermekét rendezni. Folyamatosan felmerül a kérdés, hogy ma van a szülő, de holnap lehet, hogy nincs, és mi történik akkor a sérültekkel. A fogyatékkal élők nagy része gondozóra, segítőre szorul abban is, hogy a mindennapi teendőket, mint a tisztálkodás, étkezés, elvégezze. Miközben mindenki igyekezett lebeszélni a projektbe való belelendülésről, egyre inkább azt éreztük, hogy ez egy olyan cél, amit feladatul kaptunk, és amit el kell végeznünk, meg kell valósítanunk. Amint Csaba testvér szokta mondani, ha valami jóba belefogsz, számítani kell arra, hogy az elején ellenállásokba ütközöl, de valami erő visz tovább ezen az úton. Így történt velünk is. A 2014-es év legfontosabb teljesítménye, hogy a Hifa- park projekt bekerült a Maros Megyei Tanácsnak a 2014–2020-as fejlesztési tervei közé, tehát végre tudatosodott ennek a projektnek a jelentősége, hiszen nemcsak 75 bentlakó sérültet tudna ellátni az otthon, hanem a projekt részét képező Respiro központ további 69 fogyatékkal élőt is, akiknek tehermentesíteni kell ideiglenesen a gondozóit. Ez utóbbi szállodarendszerben működne, például ha a családban krízishelyzet áll elő, a gondozónak el kell utaznia, ideiglenesen el lehetne helyezni itt a sérültet. Tavaly két kalákára is sor került, a Romániai Magyar Falugondnokságok Szövetsége, Balázs Sándor unitárius lelkész megkeresett bennünket, hogy kezdeményezzünk egy meghívásos pályázatot, hogy az érdekünkben kalákát tudjanak szervezni. Nekünk kellett az anyagokat beszerezni, ők az ingyen munkaerőt biztosították. A pókakeresztúri terület infrastruktúrája elő van készítve, a kapusszoba áll, és most arra várunk, hogy ősszel, ha megnyílik a pályázati vonal, benyújtjuk a pályázati csomagot, ami készen van, és megpróbáljunk uniós forrásokat szerezni a Hifa-park létrehozására. Az elmúlt évben rengeteg partnert szereztünk, akik ezen a területen jártasak, tudják, milyen lehetőségeket kell kiaknázni, hogy ezt a projektet kivitelezhessük.
Menyhárt Borbála
Hifa-Info-Ro, Marosvásárhely - kétnyelvű – magyar-román – kiadvány - Főszerkesztő: Simon Judit-Gyöngyi Főszerkesztő-helyettes: Csata Éva
Népújság (Marosvásárhely)

Zsil-völgyi magyar kulturális napok
Budapestről és Kolozsvárról is felfigyelnek a szórványra
Lakossági fórummal, tárlatmegnyitóval és rockoperával kezdődött szombaton díszvendégek jelenlétében Lupényban és Petrozsényban a Zsil-völgyi magyar kulturális napok egyhetes rendezvénysorozata.
Budapest és Kolozsvár is felfigyel a bányavidéki szórványra, a nyitórendezvényeken részt vett Zákonyi Botond, Magyarország bukaresti nagykövete és Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke. Van is mire felfigyelni, hiszen az ezeréves határ tövében a Zsil-völgyi szórványmagyarság büszkén ápolja nemzeti identitását. Köszöntője után Benedekfi Dávid, a lupényi RMDSZ elnöke, a rendezvénysorozat főszervezője filmben mutatta be a helyi magyarság közösségi összefogásának pillanatait: szüreti és farsangi bálok, nemzeti ünnepek, tematikus közösségi összejövetelek, történelmi örökség felkarolása és sok hasonló, magyarságot összetartó esemény.
Vannak-e még magyarok, van-e közösségi jövő a Zsil-völgyében? A lupényi közösség utóbbi éveiről bemutatott képsor nagyszerű válasz ezekre a kérdésekre. Megmutatja azt is, hogy vagyunk, igényünk van anyanyelvű oktatásra, fiataljaink támogatására, az egyház és helyi szervezett együtt dolgozik. Vendégeink jelenléte is bizonyíték arra, hogy a jelentős közösségi élet és jövőépítő szándék látszik Kolozsváron és Budapesten, mondta Winkler Gyula EP-képviselő, a Hunyad Megyei RMDSZ elnöke.
Csodatevés helyett folyamatos munka
Csodákat nem tudunk művelni, dolgozni, építeni viszont tudunk, és ebben mindig számíthatnak ránk, üzente Kelemen Hunor a szakszervezeti ház zsúfolásig megtelt dísztermében az egybegyűlt magyaroknak. RMDSZ-elnökként ugyan először, magánemberként viszont már a nyolcvanas évektől rendszeresen jár a bányavidéken, ismeri tehát az itteni szórványmagyarságot, sorsát szívügyének tekinti. „Az RMDSZ a lupényi magyarság és valamennyi szórványközösség partnere kíván lenni bajban és örömben, amikor építkezni kell, de akkor is, amikor értéket kell menteni”, hangsúlyozta Kelemen Hunor. Elismervén, hogy a Zsil-völgyében a jövőépítés igen kemény feladat – s nemcsak a magyarságnak, hiszen országos szinten sem világos, hogy a nehézipar leépülése után melyek lehetnek a fejlődési alternatívák. A magyarság megerősödését viszont közös intézményi erőfeszítéssel lehet biztosítani.
Zákonyi Botond nagykövet megtisztelőnek nevezte azt, hogy első magyarországi nagykövetként járhat a Zsil-völgyében, amely szerinte az eddigi legnehezebb negyedszázadát élte át a nehézipar leépülése révén. Ezért is fontos, hogy Budapest figyelme kiterjedjen erre a régióra, a dél-erdélyi magyarságra is. Magyarország – mármint a budapesti politikum, az üzleti szféra vagy a turistaként érkező egyszerű lakosok – felfedezte már Aradot, Nagyváradot, Kolozsvárt, vagy a Székelyföldet, immár itt az ideje, hogy a dél-erdélyi szórványt is felfedezze, ezt a lassan ugyan, de mégis épülő autópálya is elősegíti.
A lakossági kérdések viszont csak kisebb részben vonatkoztak a magyar oktatás vagy a történelmi örökség problémáira, legtöbben a migráns-válságról kérdezték a vendégeket.
Mellékvágányon is halad a magyar élet
A lupényi rendezvényt követően a vendégek délután Petrozsényban, a Zsil-völgyi Magyar Kulturális Napok hivatalos megnyitóján és a Megújuló örökségünk: értékmentés a Kárpát-medencében című fotóművészeti kiállítást bemutató ünnepségen vettek részt a városháza dísztermében. Wersánszki Eduárd helyi RMDSZ elnök és Winkler Gyula köszöntője után Kelemen Hunor és Zákonyi Botond is hangsúlyozta, hogy a jövőépítés és intézményi keretének biztosítása után a magyar történelmi örökség megmentése kiemelt szempont Kolozsvár és Budapest számára is, erre komoly anyagi ráfordítások is történtek az utóbbi években.
1999 óta, a magyar kormány több mint 300 határon túli magyar műemléket mentett meg a Teleki Alapítvány révén, ismertette a helyzetet Csibi Krisztina, a budapesti Magyarság Háza igazgatója. A Petrozsényban bemutatott kiállításon ezek közül mutattak be néhányat. A kiállítás 2013 áprilisában nyílt meg Budapesten, s azóta vándorútra indult a hátáron túli magyarság körében. Szombaton Petrozsényban mutatta be Diószegi László, a Teleki Alapítvány elnöke.
Szerencsére le tudtuk téríteni a Kolozsvár, Marosvásárhely, Pozsony, Kassa stb. főútvonalakról a Zsil-völgyi mellékvágányra is, hangsúlyozta Szász János plébános, a rendezvény főszervezője. Kétszeresen jelképes fordulat: Budapest jelzi, hogy nemcsak a nagy és erős határon túli közösségek számítanak, hanem a szórvány is, s ugyanakkor a szórvány is jelzi Budapestnek, hogy létezik és magyar jövőt épít mostoha körülmények között is.
A Zsil-völgye büszke az itteni magyarságra, 150 éve a románság mindig is példának tekintette, hangsúlyozta Tiberiu Iacob Ridzi, Petrozsény polgármestere, leszögezvén, hogy az általa vezetett önkormányzat továbbra is támogatja a magyarságot kultúrája és nemzeti önazonossága megőrzésére teendő kezdeményezéseit. A bányavidék elképzelhetetlen a magyarság nélkül, a magyarok rengeteget tettek annak felemelkedéséért, s remélhetőleg a jövőben is így marad, hangsúlyozta a magyarság rendezvényein rendszeresen résztvevő polgármester.
Este a római katolikus templomban folytatódott a rendezvénysorozat, ahol a marosvásárhelyi Mustármag együttes Márton Áron püspökről szóló rockoperával lépett fel a lelkes közönség előtt.
Nyugati Jelen (Arad)

Megtartja vezetőit a Sapientia Alapítvány
Megerősítette tisztségükben a Sapientia Alapítvány kuratóriumának tagjait az alapítók közgyűlése – közölte lapunkkal az erdélyi magyar egyetemet létrehozó alapítvány. A kuratórium elnöke további négy évre Kató Béla református püspök maradt.
A Sapientia Alapítvány kolozsvári székhelyén megtartott közgyűlésen az alapítók megerősítették tisztségükben a 2013 októberében megválasztott kuratórium tagjait is.
Így Brendus Réka, a Magyar Kormány Nemzetpolitikai Államtitkárságának főosztályvezető-helyettese, Csenteri András Levente, a Combridge Kft. vezérigazgatója, Daradics Kinga Ágnes, a Mol Románia ügyvezető igazgatója, Diósi László, az OTP Bank Románia vezérigazgatója, Gyerő Dávid, a Magyar Unitárius Egyház főjegyzője és Jakab Ilona, a temesvári Gerhardinum Római Katolikus Teológiai Gimnázium igazgatója is marad a testületben.
Továbbá Kállay Péter, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet gazdasági vezetője, Kun Imre Zoltán orvos, egyetemi tanár, Lászlófy Pál István, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének tiszteletbeli elnöke, Szilágyi Éva, a szatmárnémeti Református Kollégium igazgatója és Szilágyi Pál, a Sapientia EMTE volt rektora egészíti ki a kuratórium tagságát.
Mint ismeretes, 2000. április 14-én az erdélyi magyar történelmi egyházak nyolc vezetője által Kolozsváron létrehozott Sapientia Alapítvány kuratóriuma határozta el az Erdélyi Magyar Tudományegyetem megalapítását kolozsvári központtal három erdélyi városban, Csíkszeredában, Kolozsváron és Marosvásárhelyen létesülő karokkal.
A Sapientia Alapítvány kolozsvári székhelyén megtartott közgyűlésen az alapítók megerősítették tisztségükben a 2013 októberében megválasztott kuratórium tagjait is.
Így Brendus Réka, a Magyar Kormány Nemzetpolitikai Államtitkárságának főosztályvezető-helyettese, Csenteri András Levente, a Combridge Kft. vezérigazgatója, Daradics Kinga Ágnes, a Mol Románia ügyvezető igazgatója, Diósi László, az OTP Bank Románia vezérigazgatója, Gyerő Dávid, a Magyar Unitárius Egyház főjegyzője és Jakab Ilona, a temesvári Gerhardinum Római Katolikus Teológiai Gimnázium igazgatója is marad a testületben.
Továbbá Kállay Péter, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet gazdasági vezetője, Kun Imre Zoltán orvos, egyetemi tanár, Lászlófy Pál István, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének tiszteletbeli elnöke, Szilágyi Éva, a szatmárnémeti Református Kollégium igazgatója és Szilágyi Pál, a Sapientia EMTE volt rektora egészíti ki a kuratórium tagságát.
Mint ismeretes, 2000. április 14-én az erdélyi magyar történelmi egyházak nyolc vezetője által Kolozsváron létrehozott Sapientia Alapítvány kuratóriuma határozta el az Erdélyi Magyar Tudományegyetem megalapítását kolozsvári központtal három erdélyi városban, Csíkszeredában, Kolozsváron és Marosvásárhelyen létesülő karokkal.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Váradi emlékhely a szabadságra vágyóknak
Emlékművet lepleztek le a nagyváradi ’56-os emlékparkban a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete (SZVISZ) egykori kiállásának és áldozatvállalásának tiszteletére.
A réti református templom udvarán vasárnap délelőtt ünnepség keretében avatták fel a Deák Árpád szobrászművész készítette emlékkövet, amelyre az 1961 őszén összesen 550 év börtönre és kényszermunkára ítélt 58 személy neve van felvésve.
Az ünnepséget megelőző istentisztelet keretében Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke emlékeztetett köszöntőbeszédében: míg Magyarországon a forradalmat torolták meg, Romániában nem is volt forradalom 1956-ban, mégis megtorolták. „A magyar ’56-tal való romániai szolidaritás durva megbüntetésével a kommunista rezsim azt célozta, hogy megfélemlítse az erdélyi magyarságot és mindenkit, aki a szabadságról egyáltalán álmodozni mert” – fogalmazott.
Tőkés szerint a múltba nézés megköveteli, hogy felleltározzuk: mivel rendelkeztünk a trianoni sorscsapás előtt, illetve után, mit vettek el tőlünk a diktatúrák, mit sikerült visszaszerezni és visszaépíteni. „Vannak eredményeink, de nem lehetünk elégedettek, ráadásul az európai és világpolitikai fejlemények is aggodalomra adnak okot. Hitünk és nemzetünk hőseinek szabadságszeretete, bizonyságtétele, bátorsága, kitartása és kiállása, tettrekészsége és elszántsága kell hogy lebegjen szemünk előtt kétségeink közepette” – mondta Tőkés László.
Tófalvi Zoltán marosvásárhelyi közíró, az erdélyi ’56 kutatója és történésze kiemelte: a forradalom leverését követő romániai perek kimondottan azt szolgálták, hogy a nacionalista diktatúra szétverje, felszámolja, ellehetetlenítse a magyar intézményeket, szervezeteket, közösségeket. A történelmi magyar egyházakon kívül a román értelmiséget is megérintette a megtorlás jeges szele.
Felsorolta a legdrasztikusabb eseteket, emlékeztetve: a brassói központú Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége után a nagyváradi SZVISZ volt a legnagyobb szervezkedés, amely 1956 után is próbált országos hálózattá terebélyesedni. Ezeket a rezsim titkosszolgálata fokozatosan göngyölítette fel, hogy aztán „a népi demokratikus rendszer megdöntése és Erdély visszacsatolása egy burzsoá Magyarországhoz” vádjával 1960 októberében – a diákok nagykorúvá válásával – megkezdje letartóztatásukat.
Krónika (Kolozsvár)

Két keréken az erdélyi autonómiáért
Ferkó Zoltán magyarországi fiatalember, Marosvásárhelyről származó felesége és saját meggyőződése révén is szoros szálakkal kötődik Erdélyhez, az itteni emberekhez és természethez.
Sok kerékpáros zarándokút fűződik nevéhez. Kedden este egy erdélyi körútról érkezett a Mátyás-szobor elé, miután négy napon keresztül ötszáz kilométert tekert le Nagyvárad, Szatmárnémeti, Dés, Gyergyószentmiklós, Brassó érintésével Kolozsvárig, hogy a biciklijére erősített zászlóval Erdély kívánt autonómiáját hirdesse, amely szerinte is teljesen jogos és törvényes óhaj, mert Európa sok vidékén sikerrel „virágzik”. Útja során bebizonyosodott, hogy sem a civil emberek, sem a rendőrök részéről nem tapasztalt rosszallást vagy atrocitást, sőt, sokan biztatták a folytatásra. Szerinte Kolozsváron a leghatásosabban úgy lehetne elérni, hogy minél szélesebb körben terjesszék az általa népszerűsített gondolatokat, ha minél több kerékpáros kitűzné járgányára a zászló kicsinyített mását (a YouTube-on videófelvétel ismerteti a tartószerkezet elkészítésének módját).
Szabadság (Kolozsvár)

A Szekuritáté hálójában a Király család
Király Károly volt háromszéki megyei pártitkár, a Ceauşescu-rendszer legendás ellenállója szeptember 26-án tölti 85. életévét. Testvére, Király István, szekusdossziéjának néhány részletével emlékezik a hetvenes és nyolcvanas évek családi üldöztetéseire, amikor a beépített besúgók és mikrofonok előtt nem volt titok. Az archív felvételen Király Károly Fazekas János egykori miniszter társaságában.
Király István
Tíz évig, 1977 és 1987 között tartott megfigyelés alatt Ceuşescu hírhedt állambiztonsági szervezete, a Szekuritáté. De lehet, hogy még ezt követően is, miután családommal 1988 januárjában hivatalosan áttelepedtünk Magyarországra. Legalábbis erre lehet következtetni abból a feljegyzésből, miszerint szükséges a további megfigyelésem. Ha van ilyen anyag, azt a SRI nem adta át a CNSAS-nak, így nem juthattam hozzá.
A megfigyelési dossziékat feldolgozó szerzők közül sokan úgy vélik, hogy ezeket az anyagokat fenntartással kell kezelni, mert nem minden szempontból megbízhatóak. Nem szeretnék senkivel polemizálni, de a 7 kötetből álló és több mint 2500 oldalt magába foglaló dossziém iratanyagának alapos áttanulmányozása után a fentiekkel ellentétes következtetésre jutottam. A „fiúk” igen alapos és a körülményekhez képest korrekt munkát végeztek: „3 D”-ben rögzítették a megfigyelt személyt, azaz családja, barátai, ismerősei életét, tevékenységét, gondolkodásmódját és kapcsolatrendszerét követték figyelemmel. A háromdimenziós megfigyelés hangot, írást és képet egyaránt tartalmaz. A hanganyagot írássá átalakítva közlik, a fényképek az írásos anyag kiegészítéseként jelennek meg.
Az ellenőrzés dimenziói
Az operatív technikai eszközök (TO) bevetése az átfogó, mindenre kiterjedő lehallgatást, a levelek felbontását és tartalmuk teljes vagy kivonatos feljegyzését jelentette. A megfigyeltnek teletűzdelték a lakását mikrofonokkal, és telefonbeszélgetéseit lehallgatták.
A második dimenziót a besúgók, kollaboránsok és ügynökök jelentései képezték. Ezek alapján készültek a tartótisztek, az ügyosztályok, az igazgatóságok és a megyei parancsnokok összefoglalói. Bármely megszerzett információ – ha áttételesen is kapcsolatba lehetett hozni a célszeméllyel – bekerült a nyilvántartásba. Ezért szerepel az én dossziémban is más megyékből származó információ és megszámlálhatatlanul sok személy neve függetlenül attól, hogy ismertem-e őket vagy sem.
Ameddig 1975. november 1. és 1980. november 30. között a Csíkszeredai Állami Levéltár vezetője voltam, elsőként a szászrégeni származású beosztottamat, Giurgiu Aurelt (konspiratív nevén „Dunăreanut”) állították rám. Két év múlva, a helyébe került Boar Liviut vagy meg sem próbálták beszervezni, vagy ellenállt a kísérletnek. Igaz, az intézménynél velem együtt mindössze öten dolgoztak. Amikor később a Hargita Megyei Munkaügyi Igazgatóságnál dolgoztam (1980. december 1.–1987. december 31.), a negyven alkalmazott közül három személlyel figyeltettek. Tájékoztatást kértek mindenről, saját kézírással. Kíváncsiak voltak, hogyan viszonyul hozzám a vezetőség, a munkatársaim, miről beszélgetünk, mi a véleményem az éppen aktuális bel- és külpolitikai eseményekről és intézkedésekről? A „Sabău”, a „Mureşan” és a „Stanciu” fedőnevű besúgók mellett más intézményektől beszervezett informátorok is jelentettek rólam, például a Hargita napilaptól egy rám állított újságíró, akinek „Fekete”, illetve „Botos” név alatt aláírt jelentéseire bukkantam a dossziémban. Akadt egy túlbuzgó gyermekgyógyász orvosnő is, aki a Jégpálya- negyedbeli egyesített gyermekorvosi rendelőben dolgozott – „Coman Zsófia” fedőnévvel volt nyilvántartva –, és a János Pált leváltó múzeumigazgató, „Áron” fedőnév alatt, valódi nevén Barabási László, aki 1944-ben született és 2013-ban halt meg. Ez utóbbiról érdemes több szót ejtenünk, mert nem hétköznapi kis besúgó volt. Annyira megbízhatónak tartották, hogy 1988-ban ügynökként átdobták Magyarországra azt követően, hogy Magyarország bejelentette, menedéket nyújt a romániai menekülteknek. A rendszerváltás után visszahívták, majd később újra visszaküldték, és a Magyarok Világszövetségének lett a munkatársa! Mindezekről a halálával kapcsolatban, az MVSZ Sajtószolgálatának 2013 július 16-i kommünikéjéből szereztem tudomást, amelyben felvázolták életútját. A világszövetség saját halottjának tekintette, és a Csíkszereda Kalász-negyedi köztemetőjében temette el. Sírja ott árválkodik egymagában, egy olyan parcellában, amelyet tudomásom szerint a város jövendőbeli díszpolgárai számára tartanak fenn.
Volt a szekuritátés megfigyelésnek egy harmadik dimenziója is, az úgynevezett szoros megfigyelés (filaj), a másik kétféle megfigyelési módszerhez képest azonban elenyésző mennyiségben. Itt már kiegészítésként fényképek is szerepelnek, amelyekre azért lehetett szükség, mert utcán, parkban vagy egy lokálban beszélgettem. Nem tudom, hogy általános gyakorlat volt-e vagy sem, de az én esetemben ezt mindig más megyékből érkezett szekus csapat végezte. Talán azért, mert a megyei szekuritátés tisztek nagy részét látásból ismertem. Léteztek korszerűbb megfigyelési eszközök is, például a filmfelvevő készülék, de esetemben ezt nem használták.
Tény, hogy azokban az időkben szervezkedni nem sokan mertek. Jómagam is mindig arra törekedtem, hogy ennek a látszatát se keltsem. Tudtam, hogy azonnal lecsap az állambiztonság. Hargita megyében is megtörtént, hogy szervezkedő csoportok tagjait sújtottak nehéz börtönévekkel. A legközismertebb politikailag elítéltek: Borbély Ernő, Buzás Balázs és Bíró Katalin.
Áttelepedésünk után Magyarországra, 1988 nyarán célszerűnek láttam 50 oldalnyi papírra vetni mindazt, amit fontosnak tartottam a kommunista Romániában átélt tapasztalatokról. Természetesen az idő sok mindent kirostált emlékezetemből, most viszont összevethetem az általam szubjektíven leírtakat az igen precízen dolgozó állambiztonságiak rögzített adataival. Vannak olyan epizódok, amire én jól emlékszem, de ezek a dossziémból már nem köszönnek vissza. Lehetséges, hogy bizonyos dolgokról mégsem szereztek tudomást? Vagy tudatosan nem rögzítették azokat? Volt ezek között olyan is, amivel az intézkedési terveikben mindegyre visszatérő céljukat – személyem kompromittálását, lejáratását, ez által pedig elszigetelésemet – tudták volna elérni. Nem hiszem, hogy erre a kérdésre valaha is megtalálom a választ.
Király Károly és az amerikai külügy
Dossziém áttanulmányozása alapján megbizonyosodtam arról, hogy a szerv behatolt az emberi élet legintimebb szférájába is. Számukra nem volt semmi sem szent: meghitt családi eseményeken – keresztelő, házasság, lakodalom vagy temetés – egyaránt jelen voltak. Mindig találtak olyan résztvevőt, akitől megszerezzék a számukra fontos információkat. Már akkor felmértem ezt, amikor 1980 februárjában a marosvásárhelyi református temetőben édesanyánk temetése egy csendes szimpátiamegnyilvánulás volt bátyám, Király Károly „disszidensi” tevékenysége mellett. Sok gondot okozott az állambiztonsági szerveknek a rá három hónapra, 1980 májusában Burján József temetése is. Burján József párttitkárként bátyám mellett dolgozott a Gyergyó-rajonban. A megyésítéskor, 1968-ban Hargita megye szakszervezeti elnöke lett, de nemsokára megyei pártitkári tisztségbe került. A párt Központi Bizottságának instruktoraként halálozott el 1980-ban, Gyulafehérváron a Nicolae Ceauşescu által a megyei pártbizottságokkal tartott telekonferencia idején. Szülőfalujában, Galócáson temették el. Temetésén részt vett bátyám és jómagam is, számtalan megyei és gyergyói párt és állami funkcionáriussal együtt.
Az előzményekhez hozzátartozik, hogy Ceuşescuék nem tudtak kitérni az Egyesült Államok által nyújtott legnagyobb kereskedelmi kedvezmény előtt, ezért belementek abba, hogy 1980. április 24-én este, Marosvásárhelyen a Maros vendéglőben az Egyesült Államok Kongresszusának két szakértője és a bukaresti amerikai nagykövet, Hall Pattison vacsorával egybekötött, családias jellegű beszélgetésen tájékozódjon a romániai nemzetiségi kérdésről. A beszélgetésre magas rangú szekuritátés tisztek jelenlétében került sor. Király Károly ezúttal a szokásosnál mérsékeltebben, de kellő határozottsággal fejtette ki álláspontját, ami így is szenzációként hatott a világsajtóban. A Szabad Európa Rádió és Amerika Hangja világgá kürtölte bátyám bírálatait. Nem véletlen tehát, hogy munkatársa temetésére a szokásosnál népesebb „díszkíséret” érkezett. A megfigyelési dossziémban erről több tízoldalas jelentés készült, amely részletesen beszámol arról, kivel találkozott, mit beszélt, mi a visszhangja a nyilatkozatának, ki hogyan reagált a megjegyzéseire, kik tudnak a nyilatkozatáról, és hogyan viszonyulnak az abban kifejtett bírálataihoz.
Megfigyelések kereszttüzében
Dossziém igen szerteágazó anyagaiból fontosnak tartom kiemelni egy lakodalom történetét, amivel ízelítőt adhatok arról, mire is volt kíváncsi a Szekuritáté egy családi esemény kapcsán. Bizonyára nem minden lakodalmat figyeltek ennyire elszántan és körültekintően, de ez különösen felkeltette érdeklődésüket, hiszen két közismert „magyar nacionalista és irredenta” személy vett részt rajta: Kányádi Sándor és Király Károly. És ha már Magyarországról egy volt horthysta tiszt is megjelent, érthetővé válik, hogy az ő szemszögükből ott valószínűleg „ellenséges megnyilvánulásra” is sor kerülhet. Nincs tehát semmi meglepő abban, az állambiztonsági szolgálat időben tudomást szerzett arról, hogy a Bögöz községhez tartozó Nagygalambfalván Kányádi Sándor unokahúga esküvőjére kerül sor 1980. augusztus 30-án. Az első jelzést a székelyudvarhelyi Szekuritáté adta le egy nappal az esemény előtt: Könyves Lajos őrnagy feljegyzést juttatott el a megyei szervhez arról, hogy Csomor Ilona – Kányádi Sándor leánytestvérének leánya – érettségizett hajadon, a helyi kisipari termelőszövetkezet alkalmazottja házasságra lép a volt Gábor Áron néven közismert Technoutilaj vállalatnál dolgozó Csíki Elekkel. Az esküvőt követő lakodalomra a nagygalambfalvi kultúrházban került sor. A „hálózatból” senkit nem hívtak meg az eseményre, viszont a meghívottak között mégis akadt egy személy, aki a szomszédos Maros megyei milícia hálózatában tevékenykedett. Könyves őrnagy rögtön intézkedett: másnap reggelre magához rendelte a községi milícia őrsparancsnokát, hogy a szükséges lépésekről megállapodjanak.
A jelzés alapján a Szekuritáté Hargita megyei parancsnokságán is azonnal léptek: Purle Ioan alezredes az I. Ügyosztály megyei vezetőségében még aznap akciótervet dolgozott ki. Ebben felvázolta a rendelkezésükre álló információt, többek között azt, hogy az esküvőre és lakodalomra meghívták „Károlyt” (Kányádi Sándor) Kolozsvárról és a Călătorult (Király Károly) Marosvásárhelyről és vélhetően több rokont Magyarországról.
Az akcióterv kidolgozója hat pontban foglalta össze javaslatait, amelyet a megyei vezetőség, és szóban Szász János, a megyei pártbizottság titkára is jóváhagyott. Az intézkedések arra irányultak, hogy felkészítsék a lakodalomban biztosan résztvevő szomszéd megyei milicista kollaboránst. A Szekuritáté arra volt kíváncsi, kik vesznek részt a menyasszony és a vőlegény munkatársai közül. Arra törekedtek, hogyha lehet, ezek közül újabb együttműködőket szervezzenek be, illetve megfigyeljék a székelyudvarhelyi szállodát, ahol valószínűleg az utazó, illetve a Magyarországról érkező vendégek megszállnak. Azt is leszögezték, hogy szorosan együttműködnek az intézményen belüli egyéb egységekkel, valamint a Maros és a Kolozs megyei felügyelőségekkel. Az információkat jelentik Bukarestbe az I. Ügyosztály igazgatóságának. Az esemény fontosságát jelzi, hogy Székelyudvarhelyen megjelent Popescu Stelian, az I. Ügyosztály igazgatósága részéről: szeptember elsején már ő volt jelen Könyves őrnaggyal Nagygalmbfalván a „Păduraru” fedőnevet viselő rendőrségi informátorral való találkozón. Az intézkedést tartalmazó „feljegyzés” végére kézírással valaki rávezette, hogy vélhetően 200-300 meghívott vendég lesz az eseményen, többségük nem a községből való.
Egy polgármester vallomásai
A történet így kerekedik ki: Kányádi Sándort az unokahúga kérte fel, hogy legyen a násznagya a lakodalomban. Kányádi hívta meg Király Károlyt és feleségét. Részt vett még Szőke András nyugalmazott tiszt Magyarországról, aki távoli rokona a menyasszonynak. Összesen mintegy ötszázan voltak. Király Károly a fiatal pár asztalánál ült Kányádi Sándor mellett, és ugyanott helyezték el Szőke Andrást is. Éjfél körül ők hárman kimentek, nem egyszerre, hanem egymás után. A kultúrház előtt hosszasan beszélgettek. Egy adott pillanatban egy 45-50 éves őszülő férfi odalépett hozzájuk, és melegen köszöntötte Király Károlyt, majd mintegy 15 percig beszélgettek. A lakodalomban sem Király sem Kányádi nem mondott pohárköszöntőt. Augusztus 31-én fél háromkor mindhárman elvonultak Kányádi Sándor édesapjának a házához. Király 3 óra 20 perckor érkezett meg Székelyudvarhelyre a Küküllő Szállóba, ahol már előzőleg szobát foglalt. A gépkocsiját Nagygalambfalván hagyta. 11 óra 50 perckor elhagyták a szállodát és egy magyar rendszámú, piros színű Škodában visszamentek Nagygalambfalvára – írja szeptember 1-én keltezett jelentésben Könyves Lajos őrnagy.
A lakodalomról a legtöbb információt érdekes módon nem „hálózati” személytől, hanem a község polgármesterétől, Pásztor Jolántól kapták. Vele, mint az eseményen részt vevő hivatalos személlyel „tájékoztatást” írattak. A polgármesternő számtalan új információt szolgáltatott a témában az állambiztonságiaknak. A lakodalom a helyi szokásoknak megfelelően zajlott, nem volt semmi, ami túllépett volna „a társadalmi együttélés szabályain.” Kányádi bemutatta a polgármesternőt Király Károlynak, aki érdeklődött a tevékenységéről. Arról beszélt neki, hogy Nagygalambfalván egy 8 osztályos iskolát akar építtetni, beszélt a község szisztematizálásáról és más hasonló dolgokról. Király gratulált neki, és arra biztatta, hogy továbbra is eltökélten dolgozzon: mutassa meg, a női vezetőknek is megvan a rátermettségük ahhoz, hogy jó vezetők legyenek, bár sokan kétségbe vonják képességeiket. Király szerényen viselkedett, nem mondott tósztot. Leginkább Kányádi Sándorral, Bakk Sára nyugdíjas orvosnővel és annak Anikó nevű, Kolozsváron tanárnőként dolgozó lányával beszélgetett. Szőke Ferenccel is társalgott, aki Magyarországról jött. Ő vitte be éjjel két óra körül a Király családot Székelyudvarhelyre. Szőke ezt Kányádi Sándor kérésére tette. Amikor visszatért, mondta is Kányádinak: elintéztem, ahogy kérted. A polgármester jelentéséből az is kiderül, hogy Székelyudvarhelyről jelen volt a 45 év körüli Pethő Sándor, akinek a felesége a városházán dolgozik. Ő leginkább Kányádival beszélgetett. Mivel ő jó viszonyban van Kányádi Sándorral, meg is kérdezte tőle: „miért hozta ide Király Károlyt?” Kányádi ezt válaszolta: „Ne izgasd magad, mert nem lesz emiatt kellemetlenséged. Azért hívtam meg, mert mindenki azt hiszi, hogy Király kényszerlakhelyen van, és hadd győződjenek meg arról, hogy ez nem igaz. Azt is akartam, hadd lássa, milyen egy székely lakodalom.”
A jelentés nem tartalmazott semmit arról, hogy Király miről beszélgetett Bakk Sárával és családjával, sem Szőke Ferenccel. Szőkéről annyit tudunk meg, hogy első felesége révén kötődik a székelyföldi rokonhoz, de most más asszonnyal él. Tiszt volt, de már nyugdíjba vonult. Az országból a második világháború idején került ki.
Nem mindenkit lehetett beszervezni
A polgármesternő hétfőn, szeptember 1-jén írta meg jelentését. Ez a példa is bizonyítja, hogy a hivatalosságoktól sokszor több információhoz jutottak, mint saját besúgóiktól. Az egész rendszer így volt beállítva. Minden intézményért, gazdasági egységért egy szekuritátés tiszt felelt, aki tartotta a kapcsolatot az együttműködésre kötelezett helyi vezetőséggel. Esetemben például gyakran jártak ki feleségem munkahelyére, ahol az igazgató középiskolás osztálytársam volt, és vele is írattak jelentéseket. Fedőneve is volt, tehát beszervezték, de soha nem jelentett olyasmit, ami egyébként is ne lett volna közismert. Igaz, jó viszonyunk ellenére titokként kezelte kollaboráns voltát. Nem úgy Szép Zoltán gyermekkori barátom, aki a Talajfeljavító Vállalatnál dolgozott vezető beosztásban. Mivel vállalata modern sokszorosító eszközökkel rendelkezett, megkeresték és ellenőrzés ürügyén hozzám közel álló személyként akarták beszervezni. Zoltán rögtön felkeresett a lakásomon és elmondta a dolgot. Még azt is felajánlotta, hogyha akarom, látszólag belemegy a dologba, és így ő is fog tudni számomra információkat szolgáltatni, például arról, hogy a szekusok milyen utasításokkal látják el. Én erről lebeszéltem. Mondtam, ez nagyon kockázatos. Ne higgye, hogy más feladatokkal nem fogják megbízni. Jobb, ha nem vállal ilyen kockázatot. Harminc év után a dossziémban megtaláltam a beszélgetésünk anyagát. A lakásba szerelt mikrofonokon keresztül rögzítették, majd papírra vetették. Mivel tudomást szereztek, hogy Zoltán beszámolt nekem a beszervezési kísérletükről, leszálltak róla. Ezt a kis kitérőt azért iktattam be, mert a totalitárius rendszer ellenőrző tevékenységének szerves része volt a vezetők együttműködésre való kényszerítése.
Kolozsvári besúgók Nagygalambfalváról
A lakodalom kapcsán bárkiben felvetődhet a kérdés: mi oka lehetett annak, hogy Király Károly mással vitesse be magát Székelyudvarhelyre? A válasz szinte felkínálja magát: biztosan alkoholt fogyasztott és olyan személyt kellett találni, aki nem ivott. Logikusnak tűnik, de nem ez volt a tényleges ok. A Hargita megyei Szekuritáté a választ három héttel később, Kolozsvárról kapta meg. Egy 1980. szeptember 26-i keltezésű feljegyzés rögzíti, hogy ellenőrzött „forrás” szerint Kányádi Magdolna, Kányádi Sándor költő felesége arról beszélt, hogy Marosvásárhelyről Király Károly kocsijával utaztak a nagygalambfalvi lakodalomba. Székelyudvarhely felé haladva észrevették, hogy egy szekuritátés gépkocsi követi őket. Hogy megzavarják az állambiztonságiakat, a nagygalambfalvi lakodalomról való távozáskor Királyék nem a saját kocsijukkal tértek vissza Székelyudvarhelyre, hanem beültek egy magyarországi rendszámú kocsiba, akinek a tulajdonosa is rész vett a lakodalomban.
Ezzel az ügy nem zárult le. A legfontosabb információt egy „Csepán” fedőnevű besúgó szolgáltatta 1980. október 16-án. Könyves őrnagy tájékoztatója szerint „Csepán” egy nappal korábban járt Nagygalambfalván és szóra bírt italozás közben néhány helyi férfit. A besúgó tette fel nekik a kérdést, hogy ki volt az a személy, aki a lakodalomban azt mondta Királynak: „Ön mellett vagyunk, vigye tovább a küzdelmet, a harcot”. Valaki megmondta, hogy Feleki Jánosnak hívják az illetőt, a helyi mezőgazdasági termelőszövetkezet főkönyvelőnőjének a férje. Ugyanaznap a „forrás” találkozott Pásztor Jolánnal, a községi néptanács elnöknőjével, és közölte vele: megtudta, hogy ki volt az, aki dicsérte és biztatta Király Károlyt a lakodalom idején. Meg is mondta, hogy Feleki János ez a személy és Pásztor Jolán megerősítette, hogy valóban ő volt. Könyves rávezette a tájékoztatás aljára, hogy Feleki János eddig még nem került látókörükbe, és hogy egy hónap időtartamra ellenőrzés alá vonják. Október 22-én Suciu Mihăilă alezredes, a megyei I. Ügyosztály vezetője is megjegyzést ír a tájékoztatóra, miszerint ezt a dolgot a Kolozs Megyei Felügyelőség is jelezte. Utasította beosztottjait – vélhetően Könyves őrnagyot Udvarhelyről –, hogy sürgősen mélyítsék el az ellenőrzést, és javaslatokat kér.
Itt ér véget a történetem. Más forrás nem áll rendelkezésemre. Hogy mi lett Feleki János egy hónapos ellenőrzésének a következménye, nem tudom. Vélhetően egy újabb „magyar nacionalista–irredenta” személyt vontak megfigyelés alá. Lehet, egy újabb dossziéval gazdagodott az állambiztonságiak amúgy is óriásira felduzzasztott irattára, amely várja, hogy felfedjék titkait…
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Mérgeznek és hülyítenek
Az ember azt hinné, rendezett és demokratikus társadalmi körülmények között egy szennyező ipari tevékenység betiltásához elegendő, ha az arra illetékes ellenőrző szervek kimutatják annak környezetre káros hatását. A többit megoldja a törvények tiszteletén, a jogkövető magatartáson alapuló társadalmi gyakorlat. Mindez lehet, hogy érvényes a világ valamely szerencsésebb fertályán, de itt, Romániában nem.
Ennek ékes bizonyítéka a marosvásárhelyi vegyipari kombinát esete, amelyről tudni kell: a kommunista rendszer alatt végig környezetvédelmi engedély nélkül működött. Jelenleg is mindössze „ideiglenesen” szennyezi a levegőt. A szaktárca a modern légszűrő berendezések felszereléséhez és üzembe helyezéséhez köti a működési engedély kibocsátását, amit egyébként a svájci tulajdonos szerződésben vállalt.
A nyári áramkiesés okozta pánikhangulat a kombinátra terelte a figyelmet. A szerencsés társadalmi csillagállásnak köszönhetően az érintettek – ki-ki a maga sajátos és önző megfontolásából – kényszerét érezték reagálni a helyzetre: a civilek tüntetésen követelték a termelés azonnali beszüntetését, a jövő évi választásokra készülő helyi politikum is jól kiaknázható kampánytémának tekinti az ügyet, s a svájci tulajdonú vállalat vezetése is, különösen az év végén lejáró környezetvédelmi engedély meghosszabbítása előtt, kerülni látszik a nyílt konfrontációt a városházával.
Ezúttal Dorin Florea polgármester – végzettségét tekintve orvos – is határozottabbnak tűnik, szerinte a kombinát vezetősége folyamatosan „semmibe veszi, hülyíti és főleg mérgezi” Marosvásárhely és környéke lakosságát. (Az országos statisztikai hivatal 2014-es adatai szerint Maros megyében az elhalálozottak 7,5 százaléka légúti betegségben hunyt el, ami kétszerese az országos átlagnak.) Korábban a szaktárca vezetőjeként Borbély László is a bezárással fenyegetőzött, aztán hirtelen elpárolgott az elszántsága.
Arra, hogy környezetvédelmi megfontolásokra hivatkozva esetleg bezárják a kombinátot, az illetékes szakemberek sem számítanak. Az azonban szerintük is joggal elvárható lenne, hogy egy független szakértői bizottság vizsgálja ki a vegyi üzem okozta szennyezést és annak egészségkárosító hatását.
Szentgyörgyi László
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A MOGYE sorsfordító évéről jelent meg kötet Marosvásárhelyen
Dr. Bérczes Judit Sok szálból erős kötelék című könyvét mutatták be Marosvásárhelyen a Bernády Házban. A kötet azoknak az orvosoknak és gyógyszerészeknek tartalmazza az életrajzi adatait és visszaemlékezéseit, akik 1961-ben végezték az egyetemet Marosvásárhelyen.
Rendkívül tetszetős és tartalmában is izgalmas kötet került az olvasók elé – mondta felvezetőjében Bodolai Gyöngyi újságíró, aki Bérczes Judittal, a kötet ötletgazdájával és szerkesztőjével beszélgetett. Ez a könyv már az ötödik abban a sorban, amelyek a különböző években végzett orvosok és gyógyszerészek életrajzát foglalják össze.
Az 50-ik egyetemi találkozón, 2011-ben merült fel, hogy kötetbe kellene foglalni az adatokat, az egykori kollégák ki is töltötték a kérdőíveket, ugyanakkor a szerző azt is kérte tőlük, hogy ha érdekes, közölnivaló történetük van, írják meg azt is. A határidőt 2011. december 31-ére tűzte ki, de az utolsó kéziratot 2014 decemberében kapta kézhez. Elmondta, 156 személy adatát tartalmazza a kötet, akik közül 99-en élnek még. Ám a kötet mégsem csak 156 embernek az élete, hanem mindazoké is, akik akkor, abban a korban éltek – tette hozzá Bérczes Judit.
Az 1961-ben végzett orvosok és gyógyszerészek nagyon fiatalon kerültek be az egyetemre, hiszen tízedik osztály végén érettségiztek és 16 évesen kezdték már az egyetemet, sőt olyan is volt közöttük, aki még a 16-ot sem töltötte be. A kamaszkorból kilábaló fiatalok nagyon komolyan vették az egyetemet, céljuk a tudás volt és a műveltség, hiszen a tanulás mellett koncertekre jártak, általános műveltségüket is csiszolták.
Egyik szomorú érdekessége ennek az évfolyamnak, hogy míg a korábban végzettek az egyetemen maradhattak, közülük hiába vizsgáztak 14-en sikeresen, őket mind Iași-ba helyezték ki, az ottani egyetemre. Ketten fogadták el ideiglenesen a kihelyezést. A marosvásárhelyi egyetemen a megürült állásokra pedig román nemzetiségűeket alkalmaztak, megkezdve ezzel az egyetem elrománosítását.
Antal Erika
maszol.ro

Kincses Előd: Király Károly 85 éves
A Szovjetunió által kommunista rendszerbe kényszerített országokban tudtom szerint a vezető pártfunkcik csak abban az esetben szálltak szembe a párttal, ha már kikerültek a hatalomból. Király Károly viszont hatalma csúcsán, Kovászna megyei első titkárként és az Államtanács befolyásos tagjaként fordult szembe a rettegett diktátorral. Két okból tette ezt: elfogadhatatlannak tartotta Nicolae Ceauşescu egyre barátságtalanabb, beolvasztó nemzetiségi politikáját és diktatórikus döntéshozatalát.
Pacepa tábornok leírta a Vörös horizontokban, hogy Ceauşescu kiadta a parancsot, Királyt el kell tenni a láb alól. Életét az mentette meg, hogy Washingtonban közzétették tiltakozó memorandumát, és így nemzetközi ismertségre tett szert. Ennek következtében a diktátor visszavonta a gyilkos parancsot. Király küzdelme, a Szabad Európa Rádió által ismertetett beadványai sokunk számára lelki muníciót adtak a diktatúra legsötétebb időszakában.
Király kikezdhetetlen tekintélyének következtében nemcsak a magyarok, hanem a románok is természetesnek tartották, hogy a diktátor házaspár elmenekülése után ő legyen Maros megye első számú vezetője. 1989. december 22-én délelőtt a tüntető tömegnek bejelentette, hogy létrehozta a Frăţia-Testvériség fórumot. (Jellemző, hogy azt a cikkemet, amelyben ismertettem a közös román–magyar fórum létrejöttét, és hogy csatlakoztunk a hatalomba kerülő Nemzeti Megmentési Fronthoz, már 1989. december 26-án sem volt hajlandó közölni a bukaresti Adevărul, a „volt” kommunista pártlaputód.) Ma már Ioan Scrieciu tábornoktól, aki az NMF Maros megyei tanácsa első alelnöki tisztségét töltötte be, tudjuk azt, hogy Király Károly Maros megyei elnök bukaresti „felfelé buktatásában” az is közrejátszott, hogy így akarták őt kivonni a marosvásárhelyi, Maros megyei magyarság jogszerző küzdelméből, hiszen országos alelnökként állandóan Bukarestben kellett tartózkodnia. Az volt vele a gond, mondta Scrieciu, hogy a forradalom vezetője megváltozott, és a magyarság jogaiért kezdett küzdeni, „izgatni”. Ezért hozták meg Iliescu elnökkel közösen az eltávolítási döntést. Fontosnak tartom felidézni, hogy a hatalmat megragadó Ion Iliescu vezette Nemzeti Megmentési Front január 7-ei nyilatkozatában még azt állította, hogy „határozottan elítéli az előző, diktatórikus rendszernek a nemzeti kisebbségekkel szemben folytatott politikáját és ünnepélyesen kinyilvánítja: valóra váltja és garantálja az egyéni és kollektív nemzetiségi jogokat. Következőképpen az NMF szükségesnek véli:
1. Az ország új alkotmánya ismerje el és garantálja a nemzeti kisebbségek egyéni és kollektív jogait és szabadságjogait.
2. Ki kell dolgozni és meg kell szavazni az alkotmány előírásait, konkrét formában kifejtve a nemzeti kisebbségi törvényt. E törvénynek a parlament által való elfogadása történjék meg az új alkotmány életbelépésétől számított hat hónapon belül.
3. A törvényes előírásoknak megfelelően biztosítani kell a kisebbségek alapvető jogainak gyakorlásához szükséges intézményrendszer létrehozását, s ezáltal az anyanyelv szabad használatát, a nemzeti kultúra ápolását, a nemzeti identitás megőrzését. E célból Nemzetiségügyi Minisztérium is létrehozandó.” stb.
Elmondhatjuk, ez a program is írott malaszt maradt, akárcsak az 1918. december elsejei gyulafehérvári nyilatkozat.
Király Károly Nyílt kártyákkal című visszaemlékezéseiben is leírta és nekem is elmondta, hogy az eredeti szövegtervezetben szerepelt az autonómiához való jogunk. A szöveg véglegesítésekor Ion Iliescu azzal érvelt, hogy ezt óvatosságból ki kellene hagyni. Király határozottan ellenezte a fogalom törlését, de Domokos Géza, az RMDSZ akkor még ideiglenes vezetője közbeszólt, hogy szerinte is jobb lesz törölni a nemzetiségi programból az autonómiát. Iliescu Domokos baklövését azonnal kihasználta, és kijelentette, ha Domokosnak ez a véleménye, akkor törli az autonómiát a Nemzeti Megmentési Front programjából. Pedig ha ez akkor bennmarad, az autonómia gondolatát idejében megismeri/megszokja a román közvélemény, és ma egészen másként állhatna a szülőföldünkön magyarként való megmaradásunkat biztosító autonómiánk ügye. Király Károly visszaemlékezését Demény Lajos történész is alátámasztja.
Nem akarom megkerülni azt a tényt, hogy vannak, akik kifogásolják, hogy Király Károly és Ion Iliescu 1990. március 20-án nem utaztak le Marosvásárhelyre azért, hogy megakadályozzák az etnikai összecsapást.
Engem Székelyudvahelyről azzal hívtak haza Marosvásárhelye, hogy a főtéren tüntető magyarok kérésére Ion Iliescu és Király Károly ideutazik, és okvetlenül velem is tárgyalni akarnak. Ahogy hazaérkeztem, én is felhívtam Ion Iliescu elnököt, és kértem, jöjjön Marosvásárhelyre, ahol nagyon veszélyes a helyzet, az etnikai csoportok közötti összecsapásokra kerülhet sor. Hangsúlyoztam, hogy a március 19-ei, Sütő András súlyos sérülését okozó román randalírozás nem használt az ország hírnevének. Ajánlatos lenne elkerülni az ilyen incidensek megismétlődését. Iliescu azt válaszolta, hogy amikor ilyen feszült a légkör, nem utazhatnak Marosvásárhelyre. A mai eszemmel azt gondolom, hogy Iliescu és Király részére kockázatos lett volna a marosvásárhelyi leutazás, mert ha az államelnök és alelnöke nem tudták volna lecsitítani, hazaküldeni a felbőszített tömeget, akkor politikailag lenullázódtak volna! Az ideiglenes elnök feladata az lett volna, hogy adassa ki a parancsot Victor Stănculescu hadügyminiszterrel és Mihai Chiţac belügyminiszterrel, akadályozzák meg a Görgény-völgyiek, tordaiak stb. Marosvásárhelyre való szervezett beszállítását. Ion Iliescu és az őt hatalomba segítő/tartó securitatés társaság viszont úgy döntött, a magyar kártya kijátszása a siker kulcsa. Számításuk helyességét a néhány hónappal később sorra kerülő parlamenti választások eredménye sajnálatos módon, de igazolta.
A magyar kártyát napjainkban Victor Ponta próbálja kijátszani. Reméljük, nem lesz oly sikeres, mint Ion Iliescu.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)