Könyvek és hiányzó fényképek
Szakkönyvek vására várja az érdeklődőket a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem folyosóján az idei évfordulós ünnepségsorozat keretében. A Bookfest címet viselő vásáron jelen van az egyetem saját kiadója, az University Press, amely román és magyar nyelvű szakkönyveket kínál az érdeklődőknek. Meg lehet vásárolni az egyetemi felvételire szükséges tananyagot tartalmazó anatómia- és kémiakönyvet is.
A könyvünnepen jelen van a Petru Maior Egyetem kiadója, valamint az orvosi szakkönyveket megjelentető FarmaMedia és a Studium Alapítvány kiadója is.
A FarmaMedia 35 címmel szerepel, főleg német nyelvből fordított hasznos zsebkönyvekkel, családorvosoknak szóló román nyelvű szakkönyvekkel és az egyetem magyar oktatóinak az Erdélyi Múzeum Egyesület által kiadott orvosi szakkönyveivel – tájékoztatott Székely László, aki hozzátette, hogy az EKG-ról szóló zsebkönyv örvendett a legnagyobb érdeklődésnek.
A Studium Alapítvány standján a szív- és érrendszeri, valamint a központi idegrendszeri betegségek gyógyszertanáról szóló könyvek fogytak tegnap a legjobban, valamint a rögzített fogpótlásokról szóló szakkönyv, a Gyermeksebészeti útmutató és az orvosoknak írt angol nyelvkönyvet vásárolták a hallgatók – sorolta Vészi Bernadette. A kiállított könyvekkel a Studium – Prospero Alapítvány szakkönyvtárát is népszerűsítik egyben, az alapítvány ugyanis azzal az egyezséggel járult hozzá az egyetem akkeditációjához, hogy könyvállományát a hallgatók rendelkezésére bocsátotta – egészítette ki a mondottakat Vass Levente, az alapítvány igazgatója.
Elhallgatott történelem
A MOGYE frissen felújított előcsarnokában sajnos továbbra is ott látható a történelmi valóságot elferdítő emléktábla, amely Mihály királynak tulajdonítja a mai egyetem alapítását. Az első emeleti folyosón rendezett régifénykép-kiállítás, az Old UMF az egyetem múltjának történelmi hűségre törekvő bemutatása helyett a célzatos elhallgatást választotta. A nem román vonatkozású tényekről egy szó sem esik, a képek zömét az egykori alreáliskola épületébe az impériumváltást követően beköltözött Mihai Viteazul Katonai Líceum fekete-fehér képei teszik ki. Arról nem értesülhetnek a hallgatók, hogy dr. Bernády György polgármestersége idején (a városi törvényhatóság által a magyar hadügyminisztérium rendelkezésére bocsátott területen) a Kosárdombon emelt épületbe 1908-tól a Kismartonból áthelyezett császári, királyi alreáliskola költözött be. Az intézmény olyan nagy becsben állt, hogy az odáig vezető utat Bernády György a menhelytől kezdődően sárga téglával köveztette ki. A kadétiskola 1918-ban hagyta el az épületet, amely 1919-ig üresen állt, majd ingyenes orvosi rendelőként működött, ahol Osváth Kálmán orvos-író, a Zord Idő című folyóirat szerkesztője szegény sorsú betegeket gyógyított, ahogy az Sebestyén Mihály lapunkban közölt írásában olvasható (Néhány szó a kadétiskoláról, Színes Világ, 2011. IV. 15.).
Az épületbe 1919 szeptemberében I. Ferdinánd román király rendelete alapján költözött be a román katonai líceum, amely felvette Mihai Viteazul nevét. Az 1941-ig tartó időszakról gazdag képanyagot láthatunk, az 1941–45 közöttiről viszont semmit. Ekkor ugyanis a Magyar Királyi Csaba Királyfi Honvéd Gyorsfegyvernemi Hadapródiskola működött az épületben. Ezekről Vécsey László az iskola történetét képekkel is bemutató részletes könyvet írt, ami 1998-ban jelent meg Tatabányán. A szóban forgó éveket a nagyszabású építkezés (1.660.000 pengő értékben) jellemezte: szaktantermek, istállók, fedett és nyitott lovarda, vívóterem, gépjárműszínek, tiszti étkezde, lakások, utak, kerítések épültek. Kicserélték a vezetékeket, bebútorozták az üresen maradt épületet, központi fűtést szereltek, s tiszti étkezdének megvásárolták a Székely kioszkot, amelynek képét kiállították. A katonák kiköltözése után a Mihály király rendelete alapján létrejött kolozsvári magyar tannyelvű orvosi egyetem vette birtokába az épületet, amelyet az új céloknak megfelelően kellett átalakítani. Ha az egyetem vezetősége a történelmi hűségre törekedett volna, ami nem szégyen, csak egyeseknek kellemetlen, egy felhívás nyomán valószínű sokan segítették volna korhű fotókkal az említett időszakról is a szervezőket.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Székelyföldi munkaerőhiány
Óriási munkaerőhiánnyal kell megküzdeniük a székelyföldi vállalkozóknak – jelentették ki egybehangzóan a Hargita és Maros megyei munkaerő-elhelyező ügynökségnél, amikor arról faggattuk az illetékeseket, hogy szembesültek-e hasonló tapasztalatokkal, mint Kovászna megyei kollégáik.
Amint arról beszámoltunk, Kelemen Tibor, a Kovászna megyei munkaerő-elhelyező ügynökség vezetője nemrég arról panaszkodott, hogy hiába hirdetnek meg több száz posztot, alig néhányra akad jelentkező. Az okok többrétűek.
Jánó Edit, a Hargita megyei munkaerő-elhelyező ügynökség igazgatóhelyettese elmondta, egy nemrég készült felmérésükből is kiderül, hogy a munkaadók többsége valóban nem tudja betölteni meghirdetett szabad állásait, mert nem kapnak szakembert. Hargita megyében főként kamionsofőröket, biztonsági őröket, varrodai munkásokat, pincér- és szakácssegédeket keresnek. Asztalosokból is nagy a hiány, nemcsak Csíkszeredában, hanem a környékbeli falvak famegmunkáló műhelyeiben is ez tapasztalható.
„Sok esetben csak azért keresnek segédeket, mert nem kapnak megfelelően szakképesített személyt. A cégek vállalják a betanítást is, de csak azokra a műveletekre képezik ki az alkalmazottat, amelyet el kell végeznie. Felnőttoktatásra, továbbképzésre nem küldik" – magyarázta Jánó.
Mint megtudtuk, a regisztrált álláskeresőknek közel 60 százaléka szakképzetlen, számukra a legnehezebb az elhelyezkedés. Az ügynökség éppen ezért felnőttképzéseket szervez, legutóbb leendő biztonsági őrök számára zajlott ilyen, amelyre nagyon sokan jelentkeztek, ugyanakkor nemsokára elárusítói és szakácstanfolyamokat indítanak, mert úgy látják, van igény ezekre a szakmákra. Ezek mellett időszakosan angol nyelvtanfolyamokat is szerveznek.
A legnehezebb helyzetben azok vannak, akiknek nincs meg a nyolcosztályos végzettségük sem, Jánó elmondása szerint tavaly ugyanis módosították a vonatkozó jogszabályt, és annak értelmében tanfolyamot legkevesebb nyolcosztályos végzettséggel lehet elvégezni, így sokak számára az átképzés is nehézkes. „Több évvel ezelőtt is hasonló szakemberhiány volt a megyében, 2009-ben a válság miatt nem voltak munkahelyek sem, de már két éve nagyon sok az üres állás. Megyei szinten átlagban 500 állást hirdetnek meg a honlapunkon, amely egy alacsony lakosságszámú megyéhez képest nagyon jó arány" – magyarázta Jánó.
Visszahúzó erő az írástudatlanság
Nehezen találnak Maros megyében is szakképzett munkásokat a cégek. A munkaerő-elhelyező ügynökség megyei kirendeltségének holnapján közzétett lista szerint főként szakácsokat, asztalosokat, varrónőket, szabókat, sofőröket alkalmaznának, de szakképzetlen munkásokat is nagy számban keresnek.
Megyeszinten összesen 141 állást akartak betölteni, a legtöbbet Marosvásárhelyen, majd Segesváron és Szászrégenben, Szovátán csupán egy betöltetlen munkahely volt. A rendszeresen megszervezett állásbörzéken kevés állást hirdetnek meg felsőfokú végzettséggel rendelkezőknek, ez részben azért van, mert ezeket könnyen be tudják tölteni. Sok esetben a cégek, főleg a nagyüzemek vállalják, hogy betanítják a szakképzetleneket egy-egy munkafolyamatra.
Bogdán Erzsébet, az ügynökség vezetője megkeresésünkre elmondta, hogy a legnagyobb gondot a vidéki, írástudatlan munkanélküliek jelentik, akik az önkormányzatok által biztosított szociális segélyből élnek. Mivel nem tudnak sem írni, sem olvasni, sőt legtöbb esetben dolgozni sem akarnak, nehéz számukra képzéseket szervezni. Nem akarnak beiratkozni a Második esély program keretében meghirdetett iskolába sem, ahol legalább nyolcosztályos végzettségre szert tehetnének. Ők inkább a szociális segélyből és a gyermekpénzből élnek.
Jobban fizetett állások kellenének
Amint arról beszámoltunk, első ízben Kovászna megyében hívták fel a figyelmet a hatóságok, hogy megfordult az irányzat, és míg évekkel ezelőtt nem volt elég állás, jelenleg egyre gyakoribb, hogy a meghirdetett munkahelyeket nem tudják betölteni.
Elsőként Kelemen Tibor, a Kovászna megyei munkaerő-elhelyező ügynökség vezetője számolt be arról, hogy a vállalkozók egyre nehezebben találnak munkaerőt. Az ügynökség által falvakon szervezett állásbörzékre még Brassó megyéből is érkeztek szálloda- és panzióvezetők, abban bízva, hogy szakácsokat, pincéreket, szobaasszonyokat, mosónőket tudnak alkalmazni, hiszen egy vidéki nő ezeket a teendőket különösebb képzés nélkül is elvégzi.
A meghirdetett 550 állás közül azonban csak 12-t tudtak betölteni, a legtöbben arra hivatkozva utasították vissza a munkahelyet, hogy nem vállalják az ingázást, nem engedi a férjük, vagy nem hagyják el a háztartást, a gyerekeket. Hasonló tapasztalatokat szereztek a fiataloknak szervezett börzéken: a pályakezdők sem szívesen állnak munkába, inkább egy évet otthon tanulnak, abban bízva, hogy sikerül az érettségijük, bejutnak egyetemre, másrészt nem is vállalnak el bármit, nagyok az elvárásaik, még akkor is, ha nincs semmilyen szakképesítésük.
Hasonlóképpen látja a helyzetet a Kovászna megyei kereskedelmi és iparkamara elnöke. Édler András szerint csak az nem talál állást a megyében, aki nem akar. De – tette hozzá – az átlagbér továbbra is alacsony, ezért meglátása szerint meg kellene változtatni a háromszéki munkaerőpiac képét.
„Ne azért jöjjenek Kovászna megyébe a befektetők, mert itt olcsó a munkaerő. Az olcsó munkaerő már mind foglalt, csak az jöjjön, aki egyebet keres, és nagyobb béreket kínál" – szögezte le a kamara elnöke. Sztakics Éva sepsiszentgyörgyi alpolgármester is úgy látja, hogy a városban 3 százalék körül van a munkanélküliségi ráta, nehéz egy-egy állást betölteni, ám továbbra is gondot jelent, hogy a fizetések nem túl magasak.
Belefásult munkáltatók
A munkaadók pedig ilyen körülmények között már-már kezdenek belefásulni a szélmalomharcba. Az általunk megkérdezett cégvezetők tapasztalatai szerint több szektorban is egyre növekvő munkaerőhiánnyal kell számolni, főként a szakképzés, a rátermettség, a motiváció hiányában, illetve a hazainál jóval jövedelmezőbb külföldi lehetőségek miatt. Többeknek az utánpótlás biztosítása jelenti a legnagyobb gondot: úgy látják, a fiatalokat egyre kevésbé vonzza a kétkezi munka. A betanítás pedig egy cégnek nem csak jövedelemkiesést, de egyre nagyobb kockázatot is jelent – fejtette ki Bardoczi Tibor János, az egyik udvarhelyszéki faipari cég vezetője.
Mint ismertette, nem csak ők, hanem a térség faipari vállalatai is folyamatos munkaerőhiánnyal küszködnek: úgy fogalmazott, szerinte bármelyik cég azonnal felvenne három-négy szakképzett, munkájához értő asztalost. Szakképzés hiányában azonban az utánpótlás nem biztosított, így a famegmunkálással foglalkozók átlagéletkora jelenleg negyven év fölötti.
A cégvezető nem lát esélyt a helyzet rövid távú javulására: próbálkoznak ugyan a képesítetlen, többnyire fiatal munkakeresők betanításával, ami azonban hatalmas rizikóval jár. Előfordul ugyanis, hogy mire beletanulnának a munkába, külföldről jobb ajánlatot kapnak, és otthagyják a céget – vázolta Bardoczi. Vagy ahhoz, hogy megtartsa alkalmazottait, a cég kénytelen évente két hónapra „elengedni" őket, hogy külföldi szezonmunkát vállaljanak – ez általában az őszi–tavaszi szezonban történik, amely a faiparban is főszezonnak számít.
Hasonló tapasztalatokról számolt be Mihály János, az egyik székelyudvarhelyi varroda vezetője is: ők is folyamatosan keresik az alkalmazottakat az aránylag nagy számú csapatba, amelynek összetétele a szülési szabadságok, más magánéleti okok vagy külföldi munkalehetőségek miatt szinte folyamatosan változik. Mint elmondta, a nyári vakációban rendszeresen alkalmaznak fiatalokat szezonmunkára, de viszonylag kevés az, aki néhány hétnél tovább marad. Az álláskeresőket – ha nincs is szakképesítésük –, „kipróbálják" két-három munkafázisban, de vannak, akik egyik feladatra sem bizonyulnak fogékonynak.
A folyamatos humánerőforrás-változás, illetve a nyugdíjazások miatt pedig egyre kevesebben vannak, akik betaníthatnák a következő generációt – panaszolta Mihály. Hozzátette, egyre kevesebb fiatal akar kétkezi munkát végezni – aki csak teheti, egyetemre megy, még akkor is, ha nem biztos benne, hogy később el tud majd helyezkedni a szakmájában.
Kölcsönös az elégedetlenség
A munkavállalók körében azonban másféle véleményeket is hallani. Például a családosok havi kötelező kiadásait sok esetben nem fedezi a munkaadók által felkínált fizetség, emiatt az alkalmazottak kénytelenek másodlagos pénzkereseti lehetőséget keresni, esetleg külföldön szerencsét próbálni – mindez a főállásként végzett munka rovására mehet.
Emellett helyenként kifogásolják a fizetések rendszertelenségét, a méltánytalanul hosszú munkaidőt, illetve a cégvezetők érdektelenségét az alkalmazottak panaszai iránt. Egy olvasónk véleménye szerint a munkaadó és -vállaló kölcsönös elégedetlensége szorosan összefügg, így az ebből adódó ellentétek feloldása közös feladat, amelyhez együttműködésre lenne szükség.
Krónika (Kolozsvár)

Kivonult a vásárhelyi tanácsülésről az RMDSZ
Az RMDSZ-es marosvásárhelyi önkormányzati képviselők csütörtökön kivonultak az októberi tanácsülésről, s addig nem kívánnak újra asztalhoz ülni, és szavazni, amíg a városháza nem alkalmazza az általuk benyújtott, és megszavazott határozatokat, főként a kétnyelvű utcanévtáblákra vonatkozót. Követelik azt is, hogy tűzzék napirendre a vegyipari kombinát ügyében benyújtott népszavazás-kiírási tervezetet.
Soós Zoltán a tanácsülés első perceiben elmondta: sérelmezik, hogy a városháza nem lépteti életbe az általuk benyújtott és közösen elfogadott határozatokat: a Bodor Péter kútjának visszaállítását, a Margaréta utcai házak felújítását, a kerékpárutak kialakítását, a zöldövezetek kataszterének elkészítését, a Sütő András-szobrot felállítását. „Fontosnak tartjuk kikérni a város lakosságának véleményét az Azomureş vegyipari kombinát működésével kapcsolatban. Szeretnénk tudni, hogy a város lakossága, magyarok és románok mit akarnának. Ennek érdekében benyújtottuk a határozattervezetet, amely egy népszavazás megszervezéséről szól. Annak ellenére, hogy lejárt a törvény által előírt 30 nap, a tervezet nem került fel a napirendi pontok közé” – hangoztatta Soós Zoltán.
Andrei Mureşan, a városháza jegyzője azt mondta, azért nem került fel a napirendi pontok közé, mert ő nem kapott választ kérdéseire: konkrétan mit akarnak kérdezni, s milyen jogi következménye lesz ennek a referendumnak. Közölte, hogy a népszavazás eredményét egy helyi tanácsi határozatba kell foglalni, s azt a képviselők meg kell hogy szavazzák.
Dorin Florea polgármester kifejtette, hogy szerinte semmi értelme nincs referendumot kiírni, s ahelyett, hogy már elkezdenék a kampányt, a város dolgaival kellene foglalkozzanak, és felelősségteljesen kellene dönteniük bizonyos dolgokban. „Készítsenek felmérést, gyűjtsenek aláírásokat, de a referendumnak semmi lényege nincs.”
A napirendi pontok megszavazása előtt Soós Zoltán bejelentette: bojkottálják a tanácsüléseket, és az RMDSZ-es tanácsosok felálltak, és kivonultak a teremből. A folyosón Soós Zoltán azt mondta, hogy addig tart a bojkott, amíg a referendumot nem tűzik napirendre. Az RMDSZ-es tanácsosok csütörtökön reggel átiratban kérték a városháza szakigazgatóságát, hogy egyértelműen foglaljanak állást, milyen utcanévtáblákról van szó, milyen határozatok alapján írták ki a közbeszerzést. November 8-án lenne a közbeszerzés, így gyors választ várnak, hogy amennyiben törvénytelenség történt, közbe tudjanak lépni.
Normális közszállítást követelnek a marosvásárhelyieknek
Jelzés értékű a csütörtökön Marosvásárhelyen történt baleset – állítja Soós Zoltán. Mivel a járművek ritkán közlekednek, a menetrendet sem tartják be, az utasok gyúródásra vannak ítélve. Csütörtökön délután az 5E jelzésű maxitaxi járaton az utolsóként felszálló utas után nem tudta bezárni az ajtót a járművezető, s az illető egy kanyarban kiesett a zsúfolt kisbuszból. Felmerül a sofőr felelőssége, aki nem figyelt, a társaságé, amely rozoga járműveket üzemeltet és a polgármesteré is, aki mindezt másfél évtizede szó nélkül tűri. „Felszólítom Dorin Florea polgármestert, hogy azonnal indítson vizsgálatot a további balesetek megelőzése végett! Nem tűrhetjük, hogy a nemtörődömség és a rossz műszaki állapotok a marosvásárhelyi utasok fizikai biztonságát, adott esetben életét veszélyeztessék” – áll Soós Zoltán nyilatkozatában.
Simon Virág
Székelyhon.ro

Tucatnyi magyar gyerekkel a fásultság ellen
Mezőméhes, Cegőtelke, Aranylábú Tuson, Madarasi Fekete, Szászlekence, Mezőörményes, Mezőszentpéter – ízlelgetem a Belső-Mezőség településneveit Nagysármás felé. Közben arra gondolok, hogy míg Székelyföldön a gyermekek nem tudnak románul megtanulni – mert nincs hol román szavakat halljanak –, Mezőségen a magyar gyermekek csak nagymamájukkal, jobb esetben édesanyjukkal beszélnek magyarul, így túl gyorsan és hosszútávra veszik át a román közösség szavait. A beolvadás, elrománosodás legfőbb ellenszere a magyar iskola és a helyben lakó református lelkész. Sok helyen mindkettő hiányzik, így a belső-mezőségiek számára a mentőövet a Nagysármáson 2014 őszén beindított szórványkollégium jelenti.
Nincs elég magyar gyermek
A nagysármási pedagógusok hosszú évekig kongatták a vészharangot, hogy a kisvárosban már nincs elegendő magyar gyermek ahhoz, hogy fennmaradjon a magyar tannyelvű általános iskola. A gyermeklétszám-csökkenést jól bizonyítja a nagysármási demográfiai helyzet alakulása: az 1900-as évek elején az önálló református egyházközségben a szórványokkal együtt 1600 magyar református élt. A hívek lélekszáma ma is hasonló, de míg az 1900-as években 250 magyar gyermek tanult az iskolában, most alig van 50.
A nagysármási iskolában, 2011-ben következett be pozitív fordulat, amikor veszélybe került az elemi osztály léte és lépni kellett. Többek között Tamás Lukács Melinda helyi óvónő kezdeményezésére szerveztek konferenciát, ahová meghívták a Diaszpóra Alapítvány elnökét, Vetési Lászlót és más döntéshozókat is. A találkozón felmerült egy szórványkollégium létrehozásának a lehetősége. Vetési László a Kallós Zoltán Alapítványt ajánlotta, amelynek szakemberei nagy tapasztalattal rendelkeznek ezen a téren.
Alapítványi támogatással
A házigazdánk, Balázs Lajos református lelkész mutatja be a második éve működő szórványkollégiumot, amely a régi, 114 éves református parókia átalakításával jött létre. A földszinten ebédlő, tanulótermek, valamint egy gyülekezeti terem fogad, az emeleten fürdőszobákkal ellátott szobákat alakítottak ki. A földszinti folyosó falain régi iskolaképek köszönnek ránk. Konrád Béla és felesége – egykori nagysármási tanítók – ajándékozták a kollégiumnak. Az 1954-es, 1955-ös és az 1959-es felvételeken jól látszik, hogy mennyire zsúfoltak voltak az egykori osztálytermek. A kollégiumban jelenleg 11 bentlakó gyerek van a környékről, testvérpárok is. Inkább a szegényebb családokból engedik el szívesebben a kisgyermekeket, hiszen tudják, hogy itt megfelelő ellátásban részesülnek: nemcsak tanulnak, hanem ruhát, tanszereket, teljes ellátást kapnak. A gyerekeket vasárnap délután hozza az autóbusz, s pénteken délután térnek haza.
Az idáig vezető út elsősorban a Kallós Zoltán Alapítványnak köszönhető, amelynek nagy tapasztalata volt a szórványkollégiumi oktatás terén. Balla Ferenc igazgató arról beszél, hogy Válaszúton 1999-ben indították be a kollégiumot, s 2011-ben már száznál több gyermeknek biztosították a magyar nyelvű oktatást, a bentlakást és a teljes ellátást.
„A nagysármásiak arra panaszkodtak, hogy nincs elegendő magyar gyermek. Amikor körbejártuk a falvakat és szó szerint bekopogtattunk mindenhova, kiderült, vannak magyar gyermekek, csak többnyire vegyes családokban. A nagysármásiak számára első lépésben egy iskolabuszt biztosítottunk, hogy megoldhassák a magyarul tanulni akaró gyermekek ingázását. Természetes volt, hogy ez csak a kezdet, és tovább kell lépni. Tudtuk, hogy nagy szükség van a szórványkollégium beindítására. A Bethlen Gábor Alap nagy összegű támogatásával és természetesen a helyiek lelkes segítségével átalakítottuk a nagysármási régi református parókiát” – magyarázza az igazgató. A szórványkollégiumot végül is úgy lehetett beindítani, hogy a budapesti Bethlen Gábor Alap felvállalta a működési költségeket. Az igazgató szerint így sem vezetett egyenes út a kollégium zavartalan működéséhez, mert az iskola népszerűsítése és a gyermekek toborzása során szembetalálták magukat a szülők nagymértékű fásultságával. Nagysármás környékén későn kezdődött el a szórványgondozás, emiatt nagymértékű a beolvadás. A szülők inkább román iskolába járatják gyermekeiket, de nem engedik el maguk mellől. Sokan nem tartják fontosnak a magyar anyanyelven történő taníttatást.
Tájszólás és román szavak
Az egyik teremben Tekei Erika délutáni pedagógus a 13 éves Borbély Józsival tanulja a leckét. Józsi három testvérével lakik a kollégiumban, s épp a Hej Páva, hej páva című verset ismétli. Erika az idei tanévtől csatlakozott a szórványkollégium csapatához: a napi leckék elkészítésében segít, de népi gyermekjátékokat is tanít, mesét olvas, s nagy hangsúlyt fektet az anyanyelvfejlesztésre. Szükség van erre, hiszen a bentlakó gyermekek egy részének hiányos az anyanyelvismerete: van olyan gyerek, aki inkább románul beszél. „Különböző korú gyermekekkel különféleképp kell foglalkozni. Megpróbáljuk megtalálni a mindenkinek megfelelő fejlesztő foglalkozásokat: van néptánc tanulás, szabad játék, mondókázás, de társasjátékozunk is” – magyarázza a pedagógus.
A nagyobb teremben Kecskés Izabella köré csoportosulnak a gyermekek. A helybéli óvónő önkéntesként segíti a bentlakó kisdiákokat. Bevallja, nehéz velük dolgozni, hiszen van, akinél hiányzik az otthoni nevelés, nincs alap, amire építkezni lehet. Mégis azt tapasztalja, hogy a gyerekek ügyesen fejlődnek a foglalkozások nyomán. Az óvónő szerint általában könnyen tanulják a verseket, de nehezebben megy az írás, olvasás, a matematika. „Mindennap van azonban sikerélmény is. Ma például az elsős Román Arnoldot megtapsolták az iskolában, olyan ügyesen olvasott. Itthon is megtapsoltuk.”
Jó ez a hely
A Madarasi Feketéről beköltözött Román Arnold és osztálytársa, a mezőszentmártoni Pásztor Norbi büszkén beszél arról, hogy elsősként olvasni és írni tanulnak. Szeretik az iskolát és a kollégiumot is. „Ámult-bámult a tanító néni, hogy milyen jól olvasok” – magyarázza Arnold, míg Norbi arról mesél, hogy ő inkább a matematikát és a testnevelésórát szereti. Amikor megérkezik Erika, a délutáni pedagógus, Norbi az ölébe ül, és vidáman meséli, hogy szereti az autókat, és szívesen rajzol is. Beszélgetésünket kíváncsian figyeli a 11 éves cegőtelki Ibolya, akinek a bentlakásról kellett fogalmazást írnia, s azt rögtön meg is mutatja a lelkésznek. „Szeretem itt, szép a szoba, mindenki kedves, sokat tanulunk. Nagyon szeretem a meseolvasást, s szeretek az udvaron játszani. Finom az étel, jók a gyermekek. Otthon van két testvérem, ők csak az első napon hiányoznak, aztán hamar visszaszokok” – magyarázza Ibolya, s addig nem tágít, amíg meg nem mutatja az állatkölykökről szóló kedvenc könyvét. Megmutatja a szobáját is: mindenhol rend és tisztaság van, mindhárom ágyban szeretni való kis plüssállatok anyapótlékként. Szoba- és osztálytársa, Darlóczi Izabella kissé félénkebb, de megtudjuk tőle, hogy ő is szereti a kollégiumot, és nagyon szeret kézimunkázni.
Természetesen a fiúk szobáját is meg kell néznünk, s a szépen leterített ágyakat, amelyeken néha lehet ugrálni és bukfencezni. Előkerült az előző nap papírból készített béka is. Igaz, ottlétünk miatt kissé szégyenlős volt, és sehogy nem akart ugrálni.
Visszafogott optimizmus
Vannak üres szobák, jöhetne több magyar gyermek is a nagysármási szórványkollégiumba, hogy erősítse a magyar tagozatot. A szülők azonban nagyon nehezen engedik el őket. A lelkész azt meséli, hogy az Egri-Kászoni családnevet viselő kissármási gyermeküket inkább román iskolába íratták szülei, minthogy elengedjék maguk mellől. „A helyi demográfiai adatok alapján biztosított lenne az utánpótlás, hiszen van magyar gyerek. Idén például 12 keresztelés volt és csupán 14 temetés,ez nagyon jó arány. De 2003–2007 között olyan évjáratok voltak, amikor csupán 4–5 gyermek született. Mindenképp szükség van a környező településeken élő magyar gyermekekre is. Ez csak kitartó és meggyőző munkával lehetséges: a sármási magyar tagozat és szórványkollégium csak úgy maradhat fenn hosszabb távon, ha a szomszédos településekről is sikerül ide hozni a magyar gyerekeket” – fogalmaz Balázs Lajos református lelkész.
De nemcsak a szülőket, hanem a tanügyi döntéshozókat is meg kell győzni arról, hogy létszükséglet a nagysármási magyar oktatás fenntartása. Balla Ferenc, a Kallós Alapítvány igazgatója szerint Maros megyében ez a munka mintha nehezebben menne, mint máshol. Idén például összevonták az ötödik és hatodik magyar osztályt, holott kis jóindulattal maradhatott volna külön a két osztály. „Változott az iskola vezetősége, de tanárok is mentek el, és ilyen körülmények között a jómódú szülők egy része bevitte Marosvásárhelyre tanulni a gyermekét. Elég, ha egy-két gyermek elmegy, s máris összevonják az osztályokat. Szűk a mozgástér, a tanfelügyelőségen döcögős az érdekérvényesítés, kormányzati szinten sem vagyunk jó helyzetben. Ezt az összevonást nagyon nehéz visszafordítani, de minden eszközt megmozgatunk” – ígéri határozottan az alapítvány igazgatója.
Mezőségi utánpótlást kell keresni
Vendéglátóim felemlegették, hogy a szórványkollégium megnyitóján Jakab István, a Maros-mezőségi Egyházmegye esperese kiemelte: válságos időket élünk és a Mezőségen különösen nagymértékű a szórványosodás. De az összefogás és a közös munka eredményeként Nagysármáson is megvalósult az álom, ami nélkül nincs építkezés. Az esperes Váci Mihály Még nem elég című versét idézte: Nem elég álmodozni!/Egy nagy-nagy álom kell!/Nem elég megérezni,/de felismerni kell,/Nem elég sejteni,/hogy milyen kor jön el,/Jövőnket – tudni kell!
Az egyház azt vallja, hogy a megépült szórványkollégiumot minden áron fenn kell tartani. Tisztában vannak vele, hogy ez sokkal nehezebb munka, mint maga az építkezés volt. Abban bíznak, hogy idővel, ha sikerül hírnevet szereznie az intézménynek, a mezőségi szülők szívesen viszik oda gyermekeiket. Lenne utánpótlás, és talán még a mezőméhesieket is meg tudnák győzni az anyanyelven tanulás fontosságáról.
Hazaindulás előtt még egyszer visszanézünk a templom árnyékában felújított sármási kollégium épületére, amely szép körvonalaival bizakodásra ad okot. Késve bár, de Segesvár, Szászrégen és Magyarfülpös után Nagysármáson is elindult a szórványban szétszóródottan élő magyar gyermekek összegyűjtése, nevelése, oktatása. Megvan tehát a mag, s hozzá a lelkes emberek: a Kallós Alapítvány munkatársai, Sallai Imre nagysármási alpolgármester a helyi lelkészházaspár, a kollégiumban nevelő pedagógusok s mellettük még sokan mások, akik szívügyüknek tekintik a szórványt és a magyar oktatást. Akik tettekkel, adományokkal vagy akár imáikkal segítik a magyar közösség megmaradását.
Simon Virág
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Értékes leletek a gyalui kastélyban
Az erdélyi kastélyok sorsáért civilként is sokat tehetünk – mondja Weisz Attila művészettörténész. A szakemberrel az erdélyi kastélyok sorsáról, felújítási lehetőségeikről, a feltárt örökség konzerválási módozatairól beszélgettünk.
– Művészettörténészként mennyire van rálátása a kastélyok visszaigénylési fázisaira?
– Az államosított műemléképületek visszaigénylése még ma sem lezárult folyamat. Az ingatlan visszaadása csupán az első lépés a helyreállítás felé, hiszen a több évtizedes állami tulajdonból az épületek romosan vagy lepusztulva, bútorzatuktól, gyűjteményeiktől megfosztva kerülnek vissza jogos tulajdonosukhoz. Kártérítést mindezért a pusztításért vagy több évtizedes használati bért remélni sem lehet, sőt a visszatérítések körüli (ál)visszaélések és az azt követő újraállamosítások nyilván azt a célt szolgálják, hogy elriasszák az esetleges visszaigénylőket. Szakemberekhez általában hamarabb eljut a híre egy-egy újonnan visszaszerzett épületnek, vagy a különféle helyreállításokról is több információnk van, mint az átlagembernek, de ez minden szakmában, így az örökségvédelemben is így van.
– Civilként mit lehet tenni a kastélyok megóvása érdekében?
– Nagyon sokat: látogatni kell a kastélyokat (a romosakat is), hogy a helyi hatóságok ráébredjenek, mennyire szégyenteljes az, ahogy pusztulni hagyják az értékeket. Támogatni kell a helyreállítást felvállaló civil szervezetek munkáját, és „elégedetlenkedni” kell, hogy ha nemtörődömséget vagy éppen ordítóan helytelen „helyreállítási” megoldásokat látunk: műanyag ablakokat vagy ajtókat, újonnan vágott nyílásokat, oda nem illő burkolatokat, díszítőelemek eltűnését vagy éppen rongálásokat.
– Az erdélyi irodalom fő mecénásának, Nagy Eleknek köszönhetően a gyalui várkastély is épül-szépül, az I. Várkert Fesztivál keretében rövid ideig meg is nyitotta kapuit a nagyközönség előtt. Miben egyedi a gyalui kastély?
– Én művészettörténészként veszek részt ebben a munkában, és a feltárásainkat még nem tekintjük befejezettnek, ezért a következtetéseink sem véglegesek. A ma látható épület számtalan építési fázis eredményeként jött létre, és a legkorábbi fázisokhoz tartozó falak közül valószínűleg ma már semmi nem áll. A Dacia római provincia idejéből itt álló castrum mellé a középkorban, a 14. században egy püspöki birtokközpont létesült, ez a 15. századi forrásokban már várként, illetve palotaként szerepel. Mára mindebből nem maradt fenn álló épület, s a mai kastélyudvaron belül remélik megtalálni a régészek a maradványaikat. Ám szórványleletek arra utalnak, hogy igen igényes késő gótikus és reneszánsz részletei voltak ezeknek az épületeknek, a reneszánsz faragványok jó része Hunyadi Mátyás budai építkezéseiről ismert gyönyörű faragott kőemlékek formavilágát követte.
A középkori várat az 1530–40-es években Statileo János püspök idején övezhették a mai is látható szabályos alaprajzú, négy saroktornyos várral. Erre bizonyíték lehet a püspök várnagyának, Móré Péternek az újonnan feltárt, gyönyörű címere, amelynek eddig csupán a feliratát ismertük. Ennek azért van különös jelentősége, mivel ez bizonyíthatja, hogy a szamosújvári Martinuzzi-vár mellett a gyalui Erdély legkorábbi ilyen jellegű erődítménye, és ez még nem volt ennyire nyilvánvaló a kutatás számára. Ebből az időszakból sikerült néhány faragott kőajtókeretet is azonosítanunk.
1541-ben a vár Izabella királyné birtokába jutott, végül fiskális tulajdonba került. Lényegi változás akkor állt be, amikor I. Rákóczi György fejedelem (1630–1648) pompás rezidenciát rendezett be itt: a várfalakhoz boltozatos teremsorokat kapcsoltak, kaputornyot emeltek, a várudvar régi épületeit elbontották, több emeleti helyiséget habán bokályokkal (mai szóval falicsempével) vagy bőrkárpitokkal díszítettek. A korábbi lőréseket ekkor falazhatták el. Sajnos ma már nem sok maradt fenn mindebből, de sikerült beazonosítanunk több boltozattartó konzolt ezekben a helyiségekben.
A fényes rezidencia azonban Várad 1660-as török elfoglalásával gyakorlatilag végvárrá vált, amelyet Bánffy Dénesnek, Kolozsvár főkapitányának, kolozsi és dobokai főispánnak zálogosítottak el az erdélyi rendek. A kastély Bánffy György kormányzó idejében, az 1704-es és 1705-ös kuruc ostromok következtében elpusztult, de az uradalom tovább működött. A 18. század legvégén csupán a nyugati szárny egyik részét tették lakhatóvá, ekkor készült a mai barokk főlépcsőház. Később, a 19. század folyamán több ízben is dolgoztak a kastélyon, ekkor telepítették a hatalmas parkot, betemették a szárazárkot. Az északi fal mellé és helyébe istálló, emeletére magtár került. Ekkor épült a délkeleti, hatszög alaprajzú torony a régi körtorony helyére, és ekkor történt a keleti homlokzat félköríves díszítése és továbbépítése, illetve több helyiség mennyezetének kifestése.
– A kastélyok fenntartásához legtöbbször hiányoznak az egykori gazdasági alapok. Szakemberként hogyan látja, kastélyainkat a felújítás után hogyan lehetne gazdaságossá tenni?
– Ha egy hatalmas méretű, eredeti rendeltetését elvesztett épület helyreállításáról beszélünk, akkor a legfontosabb kérdés az új funkció. A gyalui és más erdélyi, partiumi kastélyok körüli uradalmakat már az 1920-as évek földreformjában államosították, így az a gazdasági alap egyik napról a másikra semmivé lett. A megmaradt birtokból sokszor elég, ha a karbantartásra futotta. A helyreállításnak éppen ezért az új, lehetőleg gazdaságilag is életképes funkció a kulcskérdése. Legtöbben a turisztikai hasznosításban gondolkodnak (amibe a kastélyszállótól a konferenciaközpontig minden belefér), mások az épület szociális hasznosításának a lehetőségét használják ki (szanatórium, üdülő árvák részére stb.). Néhány esetben múzeum működik a kastélyokban. Még kevesebb az olyan hangsúlyosan kulturális célközpont, mint amit a gyalui kastélyból próbál varázsolni a beruházó, a Traditio Transylvanica Alapítvány, amelyben az épület régi életét bemutató múzeum ugyanúgy helyet kap, mint az előadóterem vagy a fesztiválszínpad. Szerencsére hatalmas, látványos helyszínről beszélünk, ahol amúgy is rengeteg a látnivaló, a római castrumtól a reneszánsz várkastélyon át az évszázados gyönyörű parkig. Bizakodni kell.
– Milyen hozadéka lehet egy ilyen kutatásnak? Mi derülhet ki például a Rákócziak, a Bánffyak életéről, amit még nem tudunk?
– A műemléki törvény megköveteli a műemléklistás épületeknek a művészettörténeti kutatását. Míg ez sok esetben csak nyögvenyelősen vagy egyáltalán nem valósul meg, addig Gyaluban mindez természetes volt, diák- és munkáscsapat is a rendelkezésünkre állt, amit a beruházó, Nagy Elek, nagylelkűen biztosított. A kutatás keretében az épületről hatalmas felületekben távolítottunk el cementes vakolatokat, amely segíti a falak kiszáradását a konkrét kiviteli munkák megkezdéséig. A feltárt leleteket a helyszínen szeretnénk bemutatni, és egy múzeumot is szeretnénk berendezni. Ezen kívül tervezzük egy tanulmánykötet megírását, ahol szakszerűen tájékoztatjuk a közönséget az eredményeinkről. Persze kisebb, olvasmányosabb publikációkat is tervezünk, ezek közül néhány már meg is valósult.
– Olvasom, a hajdani latrinákból sok érdekes adatra derült fény....
– A latrinákat eleve a régészek kutatták, de talán nem gond, ha néhány látványos leletet felidézek. Ma már tudjuk, a falak belsejében a latrinákat csupán a Rákóczi-korban képezték ki. Ezek a faluhelyen ma is gyakori pottyantósok mintájára működtek, a lényegi különbség az volt, hogy az emeleten, a falvastagságban vagy elkülönített kamrákban voltak berendezve, és egy, a külső falban kialakított függőleges csatorna csatlakozott hozzájuk, melynek az alsó vége a vársáncba nyílt. A használatát talán nem részletezném, de azt megjegyzem, hogy háztartási hulladék, törött edény, betörött ablakszem is bőven került ide, s ez igen értékes lelőhellyé teszi őket. Itt gyakorlatilag a mindennapi élet keresztmetszetét lehet megfogni régészeti módszerekkel. Előkerültek ablakszemek, habán kerámiadarab és több más érdekes lelet is.
– Egy felújítás során minek van prioritása: a művészettörténeti elemek kortól független konzerválásának vagy létezik egy egységes koncepció, ami mentén a kastélyokat felújítják, s csak az ebbe beleillő elemek lesznek láthatóak?
– A gyalui kastélyra vonatkozó levéltári források egy részét már kiadták, ezek alapján tájékozódunk az épületben. A kastélyleltárak pontos, szobáról szobára leírt képet adnak a korabeli épületről, nekünk csupán azt kell megállapítanunk, hogy most éppen melyik szobában is járnak, hiszen főleg a keleti és északi szárnyat a 19. században teljesen átalakították, míg a nyugati szárnynál egy teljes helyiségtraktust elbontottak. A dolog azonban nem ilyen egyszerű, faragványok, feliratok, elfalazott nyílások, díszítőfestés bukkan elő a vakolat alól. Nyilván nemcsak a lelet lényeges, hanem a lelőkörülmény is, egy régi vakolatréteg számunkra majdnem ugyanolyan fontos, mintha elfalazott kincset találnánk.
A helyreállítási koncepció két lábon áll: a hasznosítási lehetőség és az értékek konzerválása és bemutatása. A helyreállítás csapatmunka, ahol a művészettörténész általában ez utóbbiak mellett, az építész az előbbiek mellett kardoskodik. Ezért nagyon fontos a jó együttműködés. Az építész sem szeretne készakarva tönkretenni vagy eltakarni értékeket, de minden épületbe kell konyha, fürdőszoba, hőközpont, iroda stb., ahol ezen értékek bemutatása nem mindig lehetséges, sőt nem is javallott. Ezért kihívás az építészek számára is egy ilyen jellegű feladat.
– Egy ilyen volumenű munkához sok pénz és szakember szükséges: kik vesznek részt a régészeti, művészettörténeti munkákban?
– A munkákat uniós pályázatból támogatja a Traditio Transylvanica Alapítvány, hiszen ezt magán- vagy önkormányzati forrásokból lehetetlen lenne megvalósítani. A régészeti feltárásokat Felix Marcu és Csók Zsolt kollégák vezették, míg a falkutatásokat Kovács Zsolt és jómagam végeztük egy diák- és munkáscsapat segítségével, a levéltári kutatásokat Szász Anikó történész-művészettörténész folytatta. A falfestések feltárását Kiss Lóránd, a sürgős kőrestaurátori beavatkozásokat, kőkiemeléseket Kiss Zoltán restaurátorok végezték. Kitűnő volt az együttműködés a csapatok között, a leletek sok esetben nagyon szépen kiegészítették egymást, és külön jó lehetőség volt, hogy egyszerre zajlottak a kutatások, így alla prima értesülhettünk az új eredményekről.
– Terveik szerint, ha sikerül az európai uniós forrásokat megpályázni, mikor láthatja a nagyközönség a gyalui várkastélyt teljesen felújított állapotban?
– Ha az uniós pályázat összejön, abban konkrétan le lesz szögezve a határidő. Általában egy-két éves futamidőre számíthatunk, ami alatt át kell adni az épületet. Különféle parki rendezvényeket azonban tudomásom szerint tervez a Traditio Transylvanica Alapítvány, úgyhogy még számos alkalom lesz a nagyközönség számára akár a helyreállítások műhelytitkaiba is bepillantani.
Dr. Weisz Attila
Kolozsvári művészettörténész, műemlékvédő szakember. 1975-ben született Marosvásárhelyen. 1999-től a BBTE történelem–művészettörténet szakos hallgatója, 2013-ban szerzi meg PhD-fokozatát Torda város középkori egyházi épületei témából a Román Tudományos Akadémia Kolozsvári Történeti Intézetében. 2014-ben Zádor Anna-díjas. A kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezői Egyetem oktatója.
Demeter Zsuzsa
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Lemondásra szólította fel az RMDSZ Bretfelean rendőrfőnököt
Lemondásra szólította fel a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) marosvásárhelyi szervezete és a marosvásárhelyi önkormányzat RMDSZ-frakciója csütörtökön Valentin Bretfelean helyi rendőrparancsnokot – írja a Maszol.ro portál.
Az RMDSZ-szervezet szerint a rendőrfőnök megszegte a hivatali esküjét, és elvesztette a marosvásárhelyiek bizalmát, amikor a kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezésének a megakadályozásával dicsekedett egy székelyföldi románokat tömörítő egyesület hét végi marosvásárhelyi rendezvényén.
Az RMDSZ-szervezet hangsúlyozta: Valentin Bretfeleannak mint a helyi rendőrfőnöki funkciót betöltő hivatalnoknak nem az etnikai többséget, hanem minden marosvásárhelyi polgárt kell képviselnie, ám a napokban nyilvánosságra került hang- és videofelvétel arról tanúskodik, hogy a köztisztviselői esküjét megszegve méltatlanná vált tisztsége betöltésére.
A marosvásárhelyi önkormányzati testület csütörtöki ülésén Peti András RMDSZ-es alpolgármester javasolta a rendőrfőnök lemondását, és ezzel egyórás vitát váltott ki.
Dorin Florea polgármester kijelentette, büntetést szabott ki a rendőrfőnökre a hét végi kijelentései miatt, és megtiltotta neki, hogy politikai rendezvényekre járjon. A városvezető nem részletezte, hogy miben áll a büntetés.
A rendőrfőnök beszédének videofelvétele az interneten került nyilvánosságra. „Nem engedem meg soha, hogy Paul Chinezut elmagyarosítsák, s azt írják fel az utcanévtáblára, hogy Kinizsi Pál. (.)
Álljunk ellen a nyomásnak és az elnemzetietlenítésnek" – jelentette ki a rendezvényen a rendőrfőnök.
Valentin Bretfeleant korábban súlyos fegyelmi vétségek miatt mentették fel a Román Hírszerző Szolgálat Máramaros megyei részlege éléről. A Máramaros megyei sajtó arról is cikkezett, hogy hírszerzői pályafutása előtt Bretfelean a Securitate kommunista politikai rendőrség szolgálatában állt.
MTI
Erdély.ma

Főpróba volt a marosvásárhelyi véres zavargás
Az 1990. júniusi bukaresti bányászjárás dossziéjának újranyitása után indokolt, jogilag pedig lehetséges lenne a márciusi marosvásárhelyi véres zavargások ismételt kivizsgálása is – véli Kincses Előd ügyvéd, az akkori események emblematikus alakja.
Mint a Népszabadságnak elmondta: ebben az esetben is érvényes az indoklás, amelyre hivatkozva az Emberi Jogok Európai Bírósága arra kötelezte Romániát, hogy 25 év után végre folytassa le a nyomozást az ellenzék bukaresti tüntetéssorozatának vérbe fojtása ügyében.
Ennek kapcsán a múlt héten vádlottként idézték be a rendszerváltás utáni ideiglenes kormányzótanács vezetőit, élükön Ion Iliescu volt államelnökkel és Petre Roman exkormányfővel. Emberiesség elleni bűnökkel vádolják őket, ami nem évül el.
Hasonló besorolás alá esnek Kincses szerint az 1990. március 19–21. közötti marosvásárhelyi események is. – Pogromkísérlet volt, ami szintén nem évül el – hangsúlyozta. Az ügyvéd úgy látja, hogy Marosvásárhely volt a főpróbája a demokratikus ellenzék elleni, több halálos áldozattal járó 1990. júniusi atrocitásoknak.
Márciusban ugyanúgy vonatokkal szállították a bányászokat Marosvásárhely felé, csak végül a székelykocsárdi (Razboieni) vasútállomásról visszafordították a szerelvényeket, miután kiderült, hogy a székelyudvarhelyi gyárak feltüzelt munkásai mégsem mennek az erdélyi városba – idézte fel Kincses, aki személyesen beszélte le a székelyeket a marosvásárhelyi bevonulásról.
Így már a készültségbe helyezett zalatnai mócok sem indultak el Marosvásárhelyre. Őket Kincses szerint – a bányászjárás kapcsán szintén vád alá helyezett – Gelu Voican-Voiculescu egykori miniszterelnök-helyettes értesítette, hogy már nincs szükség rájuk.
Az egykori hatalom által a magyarok „provokációinak” számlájára írt konfliktus esetleges irányítottságát soha nem vizsgálta romániai hatóság. Magánszemélyek ellen folyt eljárás, de elmarasztaló ítéletet kizárólag magyarok ellen hoztak.
Legutóbb 2010-ben élt panasszal az ügyben Kincses Előd és Smaranda Enache emberi jogi aktivista, de a legfőbb ügyészség válaszra sem méltatta őket.
Pedig az utóbbi években rengeteg tanúvallomás és egyéb bizonyíték került elő, amelyek arra utalnak, hogy Marosvásárhelyen nem helyi konfliktus volt, hanem egy Bukarestből irányított eseménysor, amely ürügyként szolgált a Ceausescu-rezsim bukása után felszámolt titkosrendőrség újraalakításához. Ez meg is történt 1990. március 26-án, Román Hírszerző Szolgálat néven.
Az új hatalom viszonya a hírhedt Securitatéval kezdettől fogva ellentmondásos volt. A diktatúra legrettegettebb és leggyűlöltebb intézményét 1989. december 26-án a védelmi minisztérium alá rendelték, majd 30-án elnöki rendelettel feloszlatták. Az ügynököket azonban nem eresztették szélnek, hanem csak három hónapos fizetett szabadságra küldték.
– A román közvéleményt meg kellett győzni arról, hogy a „magyar veszély” miatt szükség van a titkosszolgálatra – emlékezik vissza Kincses Előd. Az ügyvéd szerint az áldozatok örökösei, özvegyei kérhetnék, hogy a román ügyészség vizsgálja ki az öt ember halálával és több száz megsebesülésével járó, a köztudatban „fekete márciusként” élő eseményeket.
nol.hu
Erdély.ma

Florea megrótta, de nem meneszti a városi rendőrfőnököt
RMDSZ-bojkott a városi tanácsülésen
A tegnapi marosvásárhelyi közgyűlést nem tartották meg, mivel az RMDSZ-frakció testületileg kivonult a teremből a napirend megszavazása előtt. A bojkott mindaddig tart, amíg a kétnyelvű utcanévtáblákra kiírt közbeszerzés kapcsán tisztázzák a nézőpontokat, amíg a kombinátügyben szorgalmazott referendum esetében a jegyző alá nem írja az RMDSZ javaslatát, illetve amíg a frakció nem látja a "jövőképet" az évekkel ezelőtt jóváhagyott, de gyakorlatba nem ültetett tanácsi határozatok alkalmazásáról. Marosvásárhely polgármestere tegnap a közgyűlést megelőző vita során kijelentette: Valentin Bretfelean, a helyi rendőrség vezetője túllépte hatáskörét, emiatt felelősségre vonta.
Majdnem kétórás veszekedés előzte meg tegnap a marosvásárhelyi tanács soros ülését, amire végül is nem került sor, mert az RMDSZ-frakció kivonult a teremből. Ezt megelőzően Peti András alpolgármester azzal vádolta meg Valentin Bretfeleant, a helyi rendőrség igazgatóját, hogy megszegte közalkalmazotti esküjét, a helyi rendőrség működésére vonatkozó törvény, illetve a helyhatósági törvény egyes előírásait, és kérte a rendőrfőnök becsületbeli lemondását, kilátásba helyezve, hogy amennyiben ez nem történik meg, az RMDSZ-frakció kérni fogja Dorin Florea polgármestert, hogy vonja vissza Bretfelean megbízatását. Ugyanakkor Peti András közölte, a gazdasági és közterületkezelési igazgatóságoktól kérik, hogy indokolják meg, milyen jogszabályok alapján indították el a közbeszerzést a kétnyelvű utcanév-táblák elkészítésére. Soós Zoltán azt kifogásolta, hogy az RMDSZ-nek az Azomures-ügyben kért népszavazási javaslata még mindig nem került a tanács elé, és kijelentette: a frakció addig nem vesz részt a tanácsüléseken, amíg nem rendeződik ez az ügy. Soós Zoltán felvetésével kapcsolatban Andrei Muresan, a polgármesteri hivatal jegyzője hangsúlyozta: pontosításokra van szüksége, de szerinte nem a helyi tanácsnak kell ebben a kérdésben állást foglalnia, hanem a környezetvédelmi minisztériumnál kell elérni a kombinát integrált környezetvédelmi engedélyének visszavonását. Bretfelean Valentin röviden felszólalt, mondanivalójának lényege az volt, hogy a törvényeket eddig is betartotta és ezután is be fogja tartani. Beszéde alatt érkezett a terembe Dorin Florea polgármester, aki rövidre zárta a Bretfelean-ügyet: "A helyi rendőrség igazgatóját már Önök előtt leszidtam, és elfogadtam bocsánatkérését. Brassai Zsombor aggodalma jogos volt, Bretfelean túllépte hatáskörét, én pedig polgármesterként felelősségre vontam". A rendőrfőnökről áttért a kétnyelvű táblákra és a referendumra, ingerülten tiltakozva az ellen, hogy az RMDSZ-képviselők "tör-vénytelenségre akarják rávenni", majd hosszasan méltatlankodott a szerinte az RMDSZ által elgáncsolt nagy projektek miatt, úgymint a Kultúrpalota mögötti parkoló, a digitális város stb., felróva, hogy ezek helyett a képviselők inkább a kutyákkal és a fákkal foglalkoztak. Claudiu Maior békítő hangvételű beszólása elsikkadt a feszült hangulatban, dr. Benedek István pedig közölte: jó lenne, ha mindenki ismerné a tanács szervezési-működési szabályzatát, a szakbizottságok munkáját és ezek után döntene.
A felszólalásokat követően az RMDSZ-frakció elhagyta a tanácstermet, a bent maradt 12 képviselő közül pedig csupán 8-an szavaztak az ülés megtartására, illetve a napirendi pontok elfogadására, így a szükséges tanácsosi létszám híján nem tartották meg a tanácsülést. Várhatóan jövő keddre ismét összehívják a testületet, az RMDSZ-bojkott viszont valószínűleg folytatódni fog.
Dorin Florea ezután a Népújságnak nyilatkozva elmondta: polgármesteri minőségében megtiltotta Valentin Bretfeleannak, hogy a jövőben részt vegyen olyan rendezvényen, aminek esetleg nemzetiségi jelleget lehet tulajdonítani, felszólította, hogy nyilvánosan kérjen bocsánatot a tanácsülés keretében a testület előtt (amire a közgyűlés bojkottja miatt nem került sor tegnap – szerk. megj.), és kezdeményezzen személyes beszélgetést azokkal, akik a sajtóban megtámadták a történtek miatt. További adminisztratív jellegű szankciókat is foganatosított ellene a munkatörvénykönyv értelmében, nyilvánosan megrótta a tanács előtt, de nem mentette fel funkciójából.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

A családregénytől a családfakutatásig
Ki gondolná, hogy a mai világban, amikor a családok létrehozása, összetartása olyan nehézkessé válik, sőt sokak számára közömbös dolog, sokszor nemcsak konfliktushelyzet, irigység, gyűlölködés választja szét és távolítja el őket egymástól, számos családregény is születik, családfakutatásba fognak sokan, őseik, rokonaik után kutatnak, ezért messzi földre is elutaznak. Ellentétes előjelű tények, de mindkét irányzat jelen van korunk társadalmában. A családfakutatás mindenképpen az összetartozás óhaja felé mutat, és már remélhetően nem a kivagyiságot, a minél rangosabb, híresebb ősök felmutatását ösztönzi, hanem inkább honismereti kérdéseket vet fel, nemzedékek törekvéseit, kitartását, hasznos munkásságát igazolja. – Vajon melyik ősömben ismerem fel magam, esetleg gyermekeim tulajdonságát, tehetségét, hol tévedtek, hova rendelte őket hivatásuk? A kérdésekre válaszolni főleg bizonyítékokkal lehet, a családfakutató, akárcsak egy zarándok, messzi utakat jár be, megszállottként keresi és fedezi fel a levéltárakban, anyakönyvi hivatalokban, falusi parókiák anyakönyveiben, megsárgult iratcsomókban családjának múltját. Mindez rengeteg időbe telik, felkészülésre, türelemre, anyagi háttérre van szüksége, és ha letért a célhoz vezető útról, ha tévedett, újból és újból vissza kell térnie a jelzett útra. Ha vannak "útjelző táblái", dokumentumok, feljegyzések, régi házakon kőbe vésett jelek, rég nem gondozott sírok feliratai, ki nem hagyhatja a szóbeli közléseket, legendáriumokat.
A családfakutató esetünkben egy nagyvárossá, kétnyelvű várossá nőtt erdélyi kisváros megbecsült orvosa, aki hosszú idei praktizálása folytán az egyik legnagyobb iparvállalat dolgozóit kezelte, orvosolta, éjjelente ügyeletet, mentőszolgálatot biztosított. Nyugdíjas éveiből sokat szánt arra, hogy egy szerteágazó családfát a Felvidéktől Erdélyig, a történelmi Magyarországon és határain túl felidézzen, tudományos keretbe foglalva összeírjon. A kutató közben feltámasztja a régen porladó embereket, fényképekről, emlékezésekről rokoni szálakkal kapcsolja össze őket, nagy tisztelettel adózik munkájuknak, nem hagyja feledésbe merülni tetteiket. A kutató méltányos, jó emberismerő, egy cérnaszálat sem hagy elveszni abból, ami kötődést, összetartozást igazol. Számára minden adat megvilágítást, összeillesztést követel, egy hatalmas puzzle előtt állunk, hogy magunk is a megfejtés részesei legyünk az összerakásban. A kutató az ilyen jellegű munkának megfelelően összeállított, egyben mesélő könyvben teszi közzé munkáját:
A GENERSICHEK és utódaik
Szépréthy Lilla emlékének
Dr. Zsigmond Károly 375 oldalon (Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2015) hófehér borítójú könyvében megmutatja, hogy mit jelent egy hatalmas családfa tagjainak lenni a történelmi Magyarországon, a Trianon szétszabdalta határok közt, a szocialista térséggé vált településeken vagy éppen az emigrációban. Kézen fogva vezeti elő a Felvidékről származó cipszer ősök sokaságát. Lőcséről, Késmárkról, Iglóról Brassóba, a szászok, románok és magyarok közé jönnek, a legjelesebbek bemutatása mellett megállapodik, például Kolozsváron, a Ferenc József Tudományegyetem kórbonctani tanszékén, a Brassói Főreáliskola katedráján, régi és új európai vagy tengerentúli egyetem kutatóközpontjában.
Teszi ezt Marosvásárhelyről, és munkája olyan eredményes, hogy 2011-ben már láthatjuk mosolygós arcát, amint a Genersich Alapítvány különdíjával jutalmazzák a Semmelweis Egyetem Dies Academius ünnepségén. Munkásságát elismerték.
2015-ben megjelent könyve a pontos adatgyűjtés, a rendszerezés, a családfakutatás mintája marad. Olvasmánynak is kitűnő, de mindenképpen ismernie kell az olvasónak a Genersichek kutatásához vezető Szépréthyek életét is, mert ezzel kezdődik Zsigmond doktor kutatássá váló hobbijának említése.
Szépréti Lilla: Család-regény
Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1996
A regényt az 1978–1986 közötti években írja a vásárhelyi Új Élet szerkesztője, riportere, az pedig közel egy évtizeden át várja kéziratban, hogy megjelenhessen. Szépréti Lilla ezt nem érhette meg, 1992-ben autóbalesetben meghalt. A cipszer Szépréthyek története ez a családregény, ez indítja el a Genersichek családfájának kutatásában az írónő férjét, Zsigmond doktort. A regény az írónő gyermekéveit, a két világháború közti koronavárost, a szászok ősi, erdélyi fellegvárát, egyben az idetelepülő, meghonosodó felvidéki értelmiségi és itt honos magyar felemelkedő polgárság történetét szemlélteti három generáció során. A Szépréthy család férfiágon Lőcséről származik, a dédapa, Schönwisner Aba Otto Maldino a bécsi Császári és Királyi Mérnöki Akadémián tanult, földmérő mérnök lett, fia, Béla Gusztáv Brassóba kerül, tanára és igazgatója másfél évszázaddal ezelőtt a brassói magyar főreáliskolának, az ő fia pedig, az írónő apja, a grazi egyetemen szerez mérnöki diplomát, nevét Schönvisnerről már magyarosítva kapja dédapjától Szépréthyre. Cipszer eredetét, szepességi német, ún. ungar-deutsch és felvidéki rokonságát mindig számon tartja, gyermekeire örökíti. A történelmi Magyarországon a Szepesség – németül Zips – egy közepes nagyságú megye területe, ahonnan századokon át nagy személyiségek emelkednek ki – köztük a Genersich család, innen származik az írónő –, tudósok, neves kutatók, közéleti emberek vannak a sorban, immár A Genersichek és utódaik című könyvben érdekesebbnél érdekesebb életúttal, munkássággal felsorolva.
A regény, amelyet vélhetően az erdélyi olvasók jól ismernek, egyik fejezetében előrevetíti a húsz évvel később megjelent munkát. A rokon rokont tapos az utakon c. fejezetből láthatóan már eldőlt, hogy dr. Zsigmond Károly messzemenő kutatásba kezd, immár nemcsak "kiszámolva", hanem felkutatva a rengeteg Genersich rokont, kitűnően összerakja a puzzle-t évszázadról évszázadra. A rokoni látogatásra Grazba utazó házaspár útitársáról kiderül, hogy volt valaha egy kolozsvári nagynénje, emlékszik arra is, hogy hol lakott, de többet már nem tud róla. Így vesznek el a rokonok az idő múlásával és messzire költözésükkel egymástól. Megtudjuk azonban egyszerű számítással, hogy "egyetlen embernek nyolc ükanyja, tizenhat szépanyja van és így tovább". Ez regényrészlet, de a családfakönyv szerint a számítások oda vezetnek, hogy "nem is tudjuk, hányféle ember génjeiből származunk". Tovább nem idézem az említett fejezet címének bizonyítását, nagy számok jönnek ki, számtalan rokoni kapcsolat jöhet létre néhány emberöltő alatt.
A szerző mindent bebizonyít és mindent elmagyaráz. Ritkán történik meg, hogy egy tudományos munka ilyen olvasmányos legyen, hogy az olvasó többször visszatérjen egy-egy részletre, a roppant apró betűs nyomtatás ellenére.
A másik érdekes vonulat, hogy a Szepességből miként kerültek Erdélybe vagy Magyarországra a Genersichek. Az életrajzok Genersich Melchiortól (1500-as évek) napjainkig, a ma élő Genersich utódokig terjednek. Ki-ki az érdeklődése szerint meríthet ezekből. Mivel alapítványa is van a családnak, Budapesten és Kolozsváron ünnepi ülésszakokat tartottak az utóbbi években, kitüntettjei is vannak. A leggazdagabb XX. századi Genersich-életműről meg kell jegyezni, hogy a magyar kórbonctani iskola nagy egyénisége a kolozsvári orvosi egyetem tanára, ahova Késmárkról, illetve Pestről kerül Lenhossek József tanítványaként. Minden tekintélyes klinikai várost végigjárt. Ausztriában és Németországban ösztöndíjakat megnyerve az orvostudomány sok területén, neves professzorok mellett folytat tanulmányi gyakorlatot. A király 1891-ben nemesi rangra emeli, és ettől fogva dr. Genersich Antal Károly Miksa Szilárd a szepesszombati előnév viselésére jogosult. 25 évig dolgozik Kolozsváron, "a tanítás művésze" volt az orvosi egyetemen. Ezután Budapesten rektori évei alatt is kutatási és gyakorlati eredményeit rögzítve, több mint nyolcvan dolgozatot közöl a patológia, a kórbonctan, illetve a közegészségügyi viszonyok, a cornea nedvkeringései és az inak nyirokkeringése kutatási területéről. Annyira közismert volt, hogy Füst Milán, Németh László és Szabó Dezső is említette műveiben. 1918-ban végakarata szerint a Házsongárdi temetőben temetik el.
Dr. Zsigmond Károly adatai alapján 149 utódja volt, ezek közül 119 él. Az EME (Erdélyi Múzeum- Egyesület) székházában Kolozsváron felavatták mellszobrát.
Az életrajzok anyaga sok száz adatot tartalmaz az ősökről és utódokról. A családfakönyv, dr. Zsigmond Károly könyve napjaink egyik genealógiai lexikonja lehetne, a Szepesség (Késmárk) és Erdély vidékeinek olykor irodalmi értékű leírásaival. Jellemzése, arcképcsarnoka régi leírások, életrajzok, kortársak emlékezései alapján kitűnő emberismeretét, leírókészségét dicséri, azon kívül, hogy 2006-ban hasonló témában német nyelvű könyve is megjelent.
A családfákat, ősöket és utódokat rendszám szerint osztályozza, eszerint megállapítható, hogy valamely személy hányadik generációhoz tartozik. A tizedes osztályozási rendszám megmutatja, hogy egy utód a családfából milyen rokoni viszonyban van másokkal, például hányad fokon unokatestvér. Ez elég bonyolult képlet, de a genealógusnak ez is megoldható. A Szepességből indult Genersichek rendszerint tudományos pályát járnak be, küzdő, roppant nagy tudású emberek, a Monarchiában szétszóródtak. Az ősök kézművesek, iparosok, aztán bírók, tanácsosok.
A nyomon követés egyik érdekes momentuma, amikor a kutató a Teleki Tékában talál rá egy Bécsben tanuló Genersich (Gnersich) diák nevére, vagy Lőcsén alkalma van olvasni az 1523-ból származó Genersich Melchior diáriumát. Ebbe jegyezte fel emlékezéseit a család régmúltbeli őse.
Hogy és miként jut ezekhez a dokumentumokhoz Zsigmond dr., ez könyvének részletesen megírt fejezete.
A szászok és a magyarok közé került felvidéki cipszerek gyökereiket a magyarok közösségében felemelkedésük során megmaradásukért erősítették, tehetségükkel, munkásságukkal ungar-deutschként szellemi nagyjaivá lehettek.
A cipszereknek himnuszuk is volt, ezt is közli a Genersichek krónikája: "Wie schön bist du, oh Zipserland!" – az isteni vezérléstől, a Szepesség szépségeiről szól, az ősök építette székesegyházról, az Istennek adott háláról, aki hazájukat, honukat adta.
Ne hagyjuk ki, hogy abból a "szeretett honból" a második világháború után kitoloncolták őket. A csehszlovák hatalom valahogy nem értette meg, nem akarta elismerni őshonosságukat, hogy ez megilleti őket.
Az utódok nem felejtenek.
Rózsa Mária
Népújság (Marosvásárhely)

Az előttünk járókra emlékezünk
Már benépesülnek a temetők, a kegyelettevők virágokat visznek a sírokra. Idén is megemlékezünk eltávozott szeretteinkről, rokonainkról, gyertyát gyújtunk a városi és falusi temetőkben a feldíszített sírokon.
Marosvásárhelyen az új kórház mögötti és a Jeddi úti köztemetőben, a Kálvária utcai katolikus temetőben két-három bejárat is könnyíti a gyertyát gyújtani akarók áramlását. Nem így a református temetőben. Itt egyetlen bejárati kapu van, ezen kell ki- és beáramolnia a tömegnek a város legrégebbi, négyszáz éves sírkertjébe. Már nagyon sokan tették szóvá a korábbi években is ezt a helyzetet. A református temető gondnokát, Bende Sándort kérdeztük erről.
„A temetőnek régen volt egy felső kapuja is. Ám a hatvanas években ide építették a kereskedelmi szakközépiskolát, a bentlakásokat, s akkor megszűnt a kapu. Igaz, hogy később is be és ki lehetett járni – pontosabban mászni – a szomszédos tömbházak közötti kerítésrész nyílásán, de a kerítés újjáépítésével ez megszűnt” – mondta el a gondnok.
Bende Sándor szerint az egykori rés helyére már nem lehet kaput nyitni, mert a kerítés mellett újabban sírok vannak. Ezért az időseknek – különösen a Tudor lakótelepről érkezőknek – igen nehéz a helyzetük. Leereszkednek a Kálvária utcán, hogy aztán az egyetlen kapun bemenve újból fel kelljen mászniuk a hegyen, ha a sír a temető felső részében van. A gondnok együttérez ezekkel az emberekkel, de megoldást a jobbulásra nemigen lát. Szerinte a kereskedelmi iskola vezetőségének és a polgármesteri hivatalnak kellene beleegyeznie abba, hogy a régi, felső kaput újra nyissák. Ha ez megtörténne, akkor még az egyházi kuratóriumnak is rá kellene bólintania – bár szerinte ez volna a legkönnyebb.
A szombat-vasárnapi programot illetően Bende úr elmondta: a temetőiroda 13 óráig áll nyitva, de a sírokat illető információkkal este 6 óráig szolgálnak. Hivatalosan mindkét napon este tízig lehet bemenni a temetőbe, de a sok évi tapasztalat azt mutatja, hogy még tíz után is sokan tartózkodnak a sírkertben.irá
Virágkavalkád Marosvásárhelyen
Marosvásárhely főterén csütörtökön megnyitották az őszi virágvásárt, s a piacokon is igen nagy felhozatallal várják a vásárlókat.
A helyi virágtermesztők mellett szép számban voltak udvarfalviak, szentannaiak, mezőcsávásiak is. A legnagyobb felhozatal krizantémból volt, a legkisebb cserépért 3, a nagyon nagy átmérőjűekért 20–30 lejt kellett fizetni. Idén visszaszorult az árvácska, sem a főtéri vásáron, sem a piacokon nem túl nagy a felhozatal. Aki szeretné, hogy egész télen dísz legyen szerettei emlékhelyén, szép száraz virágcsokrok és koszorúk közül válogathat, a csokrokat 3–5 lejért, a koszorút 15–20 lejért kínálják. Az óriási sárga krizantém szálja két lej. Cserepes erika is kapható, amely kitünően bírja a telet, s a hidegben is képes lila, fehér virágával elkápráztatni mindenkit.
Bakó Zoltán, Simon Virág
Székelyhon.ro

A nyelv mint eszköz
Ha azt hitted, hogy elméleti líceumba jársz és férfiú létedre kosztümöt viselsz, nagyon tévedsz. Komoróczy György nyelvművelő elmagyarázza, miért.
„Az egészség nem ragályos, de ragályos a betegség". Újból és újból eszembe jut a múlt század jeles nyelvművelőjének, Halász Gyulának ez a mondata, mert számos kórokozókat hordozó szó, kifejezés, intézménynév háttérbe szorítja egészséges társait szerte a magyar nyelvterületen, olykor-olykor még a magyarországi közszolgálati médiumokban is.
A Kossuth Rádióban például az iskolanevek használatában azért alakulhatott ki egy bizonyos fokú összevisszaság, mert a határon túli tudósítók szóhasználata nem egységes, az elnevezések idehaza is eltérnek a normatív változattól, és a rádiónál – úgy tűnik – nincs nyelvi szűrő, ezért az adásba kerülő elnevezések nem egészen világosak minden hallgató számára. Valós példával élve: az említett rádió csíkszeredai tudósítója Márton Áron Gimnáziumról beszél (így jó, ma így helyes!), a marosvásárhelyi munkatárs Bolyai Farkas Elméleti Líceumot említ, a temesvári a Bartók Béla Líceum eseményeiről beszél, a brassói pedig az Áprily Lajos Főgimnázium gondjairól számol be... Egy és ugyanazon típusú iskola esetében. Ilyen szempontból nem jobb a helyzet Kolozsváron, Nagyváradon vagy Szatmárnémetiben sem.
A fő baj a román nyelvi dominanciában keresendő, abban gyökerezik a fordítói hozzá nem értés, amelyet Erdély-szerte bátorít a román oktatási minisztérium iskolanevekről készült listája is. Abban sok rossz – rendszerváltás után született! – magyar iskolanév található (ezért volna jó a listát átdolgozni a kolozsvári egyetem magyar nyelvészeti tanszékének közreműködésével). Eligazító általános szabályként kellene elfogadnunk a normatív változat egységének kialakítását és megőrzését (kivételekkel természetesen számolnunk kell). Nálunk a román iskolanév helyes magyar megfelelőjét kell megkeresnünk, azt a formát, amely megfelel ma az egységes normatív változatnak.
Az általános iskola nem gimnázium
Például a román liceul teoretic normatív magyar megfelelője a gimnázium, nem az elméleti líceum. A szaklíceum helyes megfelelője a szakközépiskola, a műszaki kollégiumé (colegiu tehnic): műszaki szakközépiskola. A magyar nyelvben a líceum csak 1945 előtt volt használatos, akkor egy bizonyos 'felekezeti leányközépiskolá'-t jelentett, ma azonban nincs ilyen iskolatípus sem Magyarországon, sem Romániában. Magyarországon a mai iskolanevek egyikében sincs benne a líceum. Az elméleti líceumot (és általában a líceumot), a szaklíceumot, a műszaki kollégiumot ma talán csak az erdélyi magyarok értik, ha értik.
Ma főgimnázium sincs az iskolanevek normatív változatai közt! Valakik úgy gondolták évekkel ezelőtt, hogy a román colegiul naţional legyen főgimnázium magyarul. Valójában rangsorolt, elit gimnáziumokról van szó, amelyek közt van 6 vagy 8 osztályos (azaz évfolyamú) iskola is, de az elnevezése gimnázium. Régen a 8 osztályos gimnáziumot valóban főgimnáziumnak nevezték, abban az időben volt algimnázium is (a 4 osztályosok), ezek azonban 1934-ben megszűntek.
Más példa: Şcoala gimnazială Petőfi Sándor Gimnázium. A magyar rész helyesen: Petőfi Sándor Általános Iskola, ugyanis a román gimnaziu nem azt a középiskolát jelenti, mint a magyar gimnázium.
Az iskolaneveken kívül még számos olyan elnevezés, kifejezés van nálunk forgalomban, amelyek a rossz fordítások miatt eltérnek a csaknem egységes normatív változattól. Ez pedig megnehezíti a magyarok közti szóértést. Nem kellene megfeledkeznünk a nyelvek közti különbözőségékről, és sokszor tévedés azt gondolnunk, hogy a román és a magyar szó alakra, külső formára is kell, hogy hasonlítson egymásra (liceu – líceum, gimnaziu – gimnázium, colegiu – kollégium stb.) Ilyenkor arra is gondolnunk kell, hogy
óriási különbség van a magyar nyelvi határ és országhatár közt!
Regionális közszolgálati rádióban többször is hallottam mostanában egyetem előtti oktatásról. Magyarul ezt egyszerűen közoktatásnak nevezzük. Ugyancsak a rádióban hallottam (többször is): akik a vizsgán elestek... Aztán kiderült a mondottak alapján: azokról volt szó, akik a vizsgán megbuktak ('elégtelen osztályzatot kaptak'), nem pedig azokról, akik mondjuk megbotlottak vagy elszédültek és elterültek a földön.
Még mindig a rádió: Bikinihez hasonló fürdőkosztüm volt rajta. Helyesen: fürdőruha. Noha az erdélyi magyarban román hatásra széltében-hosszában elterjedt a kosztüm szó helytelen használata (férfikosztüm, síkosztüm), az egységes irodalmi és köznyelvben két jelentése ismert: 1. Ugyanabból az anyagból készült rövid kabátból és szoknyából álló női öltözék. 2. Jelmez (a színházi életben). Nyelvünk szokása szerint tehát kosztümöt csak a nők viselnek, ők vehetnek magukra bikinihez hasonló fürdőruhát, a férfiak viszont fürdőnadrágban strandolnak, öltönyt viselnek, és mindkét nem síruhában sízik.
A szó szerinti fordítás miatt csaknem teljesen kiszorította a használatból a küldőpapír a beutalót, az igazságügyi bélyeg az illetékbélyeget, a perfúzió az infúziót, a reanimáló az intenzív osztályt, a gripa vagy grippa az influenzát. És még lehetne sorolni a megértést nehezítő példákat (tanács – önkormányzat, municípium – megyei jogú város stb.).
Leginkább mégis azon csodálkozom, hogy közszolgálati televízió főszerkesztője néptanácsot (!) emlegetett 2015 szeptemberében egy székelyföldi rádióműsorban (a táncosok a néptanács elől indulnak...). Számára talán fordítás közben az idő is megállt?! A fentiek tükrében talán egyre többen igazat adunk a neves írónak és nyelvművelőnek, Kolozsvári Grandpierre Emilnek:„A nyelv elsősorban az emberi érintkezés eszköze, és csak századsorban a tudomány tárgya".
KOMORÓCZY GYÖRGY
uh.ro

Marosvásárhelyi utcanévtáblák – A helyi rendőrség újabb bírságát érvénytelenítette a bíróság
A marosvásárhelyi bíróság alapfokon érvénytelenítette azt a bírságolási jegyzőkönyvet is, amelyet a kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezése közben tetten ért Barabás Miklósnak, a Civil Elkötelezettség Mozgalom (Cemo) önkéntesének a nevére állított ki a helyi rendőrség.
A szerdán hozott ítéletet a honlapján tette közzé a bíróság. Kincses Előd, a megbírságolt Barabás Miklós ügyvédje az MTI-nek elmondta, ugyanaz az ítélet született, mint egy hónappal ezelőtt, a másik megbírságolt önkéntes, Benedek Lehel Csaba ügyében. Hozzátette, a korábbi ítéletnek immár az indoklását is megkapták, és abban a bíróság egyértelműen kimondta, hogy nem tekinthető reklámtáblának a kétnyelvű utcanévtábla, ezért nem vonatkoztatható rá a reklámtörvény. Barabás Miklós az MTI-nek elmondta, számított a kedvező ítéletre. Hozzátette, megítélése szerint az efféle bírságokkal csupán fárasztani próbálják a román hatóságok azokat, akik jogokat kérnek számon vagy jogkövetelésekkel lépnek fel.
A marosvásárhelyi önkormányzatnak alárendelt helyi rendőrség április közepén rótt ki egyenként ötezer lejes (350 ezer forint) bírságot a Cemo két önkéntesére, akiket március 20-án értek tetten kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezése közben. A rendőrség engedély nélküli reklámtevékenységnek tekintette a kétnyelvű feliratok kihelyezését.
A bírság eltörlésére indított bírósági eljárásban az önkéntesek ügyvédje a Regionális és Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájára hivatkozott, melynek a 2008-as ratifikálásával Románia vállalta, hogy a kisebbségek nyelvén is feltünteti a helyneveket. A charta szakértői a legutóbbi, 2012-ben készített Románia-jelentésükben kitértek arra, hogy a helyneveken nemcsak a településnevek értendők. Konkrét példaként említették, hogy nem elégséges az utcák román megnevezése után odaírni a magyar “utca” szót, hanem az utca nevét is ki kell írni magyarul. Romániában az önkormányzati törvény 2001 óta írja elő a többnyelvű feliratozást azokon a településeken, ahol egy kisebbség aránya meghaladja a 20 százalékot. A törvény azonban csak a településnevek és az intézménynevek többnyelvű kiírásának a kötelezettségét írja elő, az utcanevekről nem rendelkezik. A marosvásárhelyi magyarság 2001 óta küzd a kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezéséért. A Cemo az eredménytelen önkormányzati küzdelmet megelégelve látott neki a kétnyelvű táblák kihelyezésének.
Marosvásárhelyen a kivándorlási hullámot kiváltó 1990-es etnikai konfliktusok után került kisebbségbe a magyarság, mely a 2011-es népszámláláson az összlakosság 43 százalékát tette ki.
erdon.ro

Izsák: tudatosan zaklatnak a román hatóságok
Naná, majd teljesen véletlenül szállt ki az SZNT háttérintézményeihez pont a lármafagyújtás után az adóhivatal.
A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke szerint az utóbbi időben megsokasodtak a román hatóságok által magyar szervezetek ellen indított eljárások Székelyföldön. Izsák Balázs csütörtök délután Marosvásárhelyen az M1 aktuális csatornának azt mondta: a magyarság közéleti szereplőin keresztül akarják megfélemlíteni az ottani magyar közösséget.
Kijelentette: az SZNT azt üzeni a magyar közösségnek, hogy ne féljenek, mert ők harcolni fognak, s - ahogy korábban, úgy most is - jogorvoslattal fognak élni a háttérszervezeteiknél tartott pénzügyi ellenőrzések miatt.
A Székely Nemzeti Tanács csütörtökön közölte, hogy pénzügyi ellenőrzést tartottak a román hatóságok annál a két székelyföldi egyesületnél, amelyek legutóbbi tömegmegmozdulásaik szervezésében szerepet vállaltak. Az egyiket megbírságolták. A Székelyföld határainak október 24-i kivilágítása előtt ez a két szervezet fordult a közel 60 határ menti önkormányzathoz, illetve a megyei csendőrségekhez és rendőrségekhez, hogy a törvényes előírásoknak megfelelően bejelentse a tiltakozó akciót.
Izsák Balázs az M1-nek azt mondta: kicsi a valószínűsége, hogy véletlen az, hogy négy nappal Székelyföld határának kivilágítása után rendelték el az ellenőrzést. Az SZNT vezetője kifejtette: nonprofit szervezeteknél ritkán tartanak ellenőrzést; a román államtól semmilyen támogatást nem kapnak, nem fizetnek áfát, ezért sem érti, hogy a román állam milyen érdekből indította a vizsgálatot. Hozzátette ugyanakkor: a hatóságok által kifogásolt pénzügyi támogatás idén júniusban, jól látható, ellenőrizhető módon érkezett romániai bankszámlájukra.
foter.ro

Czegő Zoltán „himnuszíróval” tartottak közönségtalálkozót Csíkszeredában
A sepsiszentgyörgyi Czegő Zoltán költő, író volt a meghívottja a csíkszeredai Kájoni János megyei könyvtár csütörtök délutáni közönségtalálkozójának. A pár éve Magyarországról visszatelepült szerzőt a Székely Mikó Kollégium himnusza szerzőjeként is megismerhette a hallgatóság.
Élettörténetébe engedett betekintést Czegő Zoltán költő, író, csütörtök délután Csíkszeredában, a Kájoni János megyei könyvtár közönségtalálkozóján. Az utóbbi években megjelent köteteit elhozó meghívott Cseke Gábor szerkesztő-újságíróval beszélgetve számos olyan eseményről mesélt a résztvevőknek, amelyek az 1989 előtti, erdélyi irodalmi-kultúrtörténeti emlékezet részévé vált. A most 77 éves, 1988-ban Magyarországra kitelepült, majd 2006-ban újból Sepsiszentgyörgyre hazatelepült szerző például részletesen beavatta a közönséget annak részleteibe, hogyan is született meg a Székely Mikó Kollégium Himnusza.
Mint kiderült, az 1969-ben kapott megrendelésre Dancs Árpád zongoristával együtt mondtak igent, s az összehangolás estéjén az ihletet az asztalra tett – kibontatlan maradt – barackpálinka címkéje sarkán levő piros-fehér-zöld csík erősítette. A Székely Mikó Kollégium ócska pianínóján legelőször fölcsendült Himnusz azonban nem maradhatott Himnusz néven, hiszen az állambiztonsági szervek megtorlásával számoltak volna, ezért az egykori rektor és iskolaalapító, „Csutak Vilmos emlékére” címet viselte nyomtatásban.
A legendás Himnuszért Czegő Zoltán ma is aggódik – mint bevallotta. Ezért a tavaly nyomtatásban „Igazat vallani” címmel megjelent költemény lábjegyzeteként jelölte meg: „Ki tudja, mikor tiltják ki Romániából?”
A meghívottat, korábbi közös interjúik fonalán vezetve a beszélgetést Cseke Gábor, pályája állomásain vezette végig: Székelyudvarhely, Marosvásárhelyt, Kolozsvár, Korond, Sepsibükszád, Uzon, Sepsiszentgyörgy, Budapest.
Czegő Zoltán a hivatkozott művekből is felolvasott, beszélt a Medrében él, az Időrianás és a Katonabogár regényeinek keletkezéséről is. Az est dedikálással zárult a könyvtár társalgójában helyet kapó találkozón.
Gellért Edit
maszol.ro

A diktatúrára emlékezteti az EMNP-t a hatósági zaklatás
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) szerint a letűnt diktatúra módszereire emlékeztetnek azok a pénzügyi ellenőrzések, amelyeket a román hatóságok a múlt szombati székelyföldi őrtűzgyújtás szervezőinél tartottak.
A párt elnöksége egy pénteken közzétett nyilatkozatban megállapította: „Romániában egyre inkább bevett gyakorlatnak számít az autonómia ügye mellett kiálló vezetők és szervezetek hatósági zaklatása, hiszen nem először történik meg, hogy rendőri vagy egyéb ellenőrző szerv fellépésével próbálják megfélemlíteni az önrendelkezésért – egyébként törvényes módon – küzdőket".
Az EMNP titkosszolgálati koordinációt sejt a pénzügyi hatóság fellépése mögött. „Felkérjük a román hatóságokat, hogy a célirányosan megtervezett, etnikai hátterű zaklatásoknak vessenek véget!" – áll az MTI-hez is eljuttatott nyilatkozatban. A párt ismételten felhívta a román hatóságok figyelmét arra, hogy a nyugaton működő autonómiaformák romániai meghonosítása a többség és kisebbség viszonyának normalizálását segítené elő, és tűrhetetlen, hogy Romániában továbbra is nemzetbiztonsági kockázatként tekintsenek a magyarság jogos autonómiaigényére.
„Ez úton is a zaklatottak melletti szolidaritásvállalásra kérünk mindenkit, és az Erdélyi Magyar Néppárt nevében támogatásunkról biztosítjuk a meghurcoltakat" – közölte az EMNP. A párt azt is kinyilvánította, hogy a magyar közösséget semmilyen megfélemlítő akció nem tántorítja el Székelyföld autonómiájának békés megvalósításától.
A román adóhivatal (ANAF) csalás elleni főosztályának Nagyszebenből kivezényelt ellenőrei szerdán ellenőrizték az Izsák Balázs SZNT-elnök által képviselt marosvásárhelyi Siculitas Egyesületet, és a Gazda Zoltán által képviselt sepsiszentgyörgyi Sepsireform Egyesületet. A Siculitas Egyesületet 10 ezer lejre (700 ezer forint) büntették, a Sepsireform Egyesület gazdálkodásában nem találtak hibát.
Székelyföld határainak az október 24-i kivilágítása előtt ez a két szervezet fordult a közel 60 határmenti önkormányzathoz, illetve a megyei csendőrségekhez és rendőrségekhez, hogy a törvényes előírásoknak megfelelően bejelentse a tiltakozó akciót.
MTI
Erdély.ma

Apor-konferenciára került sor Csíkszeredában
Csíkszeredában az Erdélyi Múzeum-Egyesület Csíkszeredai Fiókegyesülete, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa és a Sapientia EMTE Csíkszeredai Kara megemlékező Tudományos Konferenciát szervezett Magyar Tudomány Napja Erdélyben rendezvénysorozat alkalmából „Apor Károly, a kiváló erdélyi jogász, közgazdász, születésének 200., Apor Vilmos, az első székely boldog halálának 70. évfordulója” címmel.
Apor Károly Apor Lázár erdélyi kancellár fia volt. Iskoláit Nagybányán kezdte, középiskolai és jogi tanulmányait 1835–1836-ban a pozsonyi jogakadémián, majd Bécsben végezte.
1837-ben az erdélyi udvari kancelláriánál gyakornokoskodott; a következő évben már Kolozsvárra, az erdélyi főkormányszékhez tették át és még azon évben Marosvásárhelyre, a királyi táblához joggyakornokul, 1842-ben pedig számfeletti táblai ülnökül kineveztetvén, az erdélyi országgyűlésnek is hivatalból tagja volt. Itt a konzervatív párthoz csatlakozott.
Az 1848–1849-es szabadságharcban mint nemzetőr vett részt, majd Bécsbe menekült. 1849 végén visszatért Erdélybe s törvényszéki szolgálatot vállalt. 1853-ban elnök lett a fogarasi törvényszéknél; 1854-ben a nagyszebeni törvényszékhez került előadónak, majd a marosvásárhelyi törvényszék elnökévé nevezték ki; 1857-ben az úrbéri törvényszéknek, 1860. július elején pedig a főtörvényszéknek lett elnöke. 1861. június 17-én az erdélyi törvényes királyi tábla elnökévé; végül 1869. május elején az újonnan fölállított marosvásárhelyi királyi ítélőtábla elnökévé nevezték ki.
Egyike volt Erdély legkitűnőbb gazdáinak, különösen a gyümölcs- és bortermelés terén. Az ország egyik első amatőr fényképésze volt.
Jelentős szerepe volt 1879-ben a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság alakulásánál, amelynek első elnökévé választották.
Apor Vilmos boldoggá avatott magyar vértanú püspök Segesváron született, 1915-ben Nagyváradon szentelték pappá. 26 évesen nagy tekintélyre tett szert, amikor a román katonák túszszedő akciója után, az elfogott gyulai polgárok ügyében Bukarestbe utazott, s román királynénál kieszközölte a túszok szabadon bocsátását. 1918-ban nevezték ki plébánosnak. Kiemelten foglalkozott az egyház szociális felelősségével, gyermek-ínségkonyhát működtetett, számos közösséget hozott létre, templomot újított föl. 49 éves korában Gyulán szentelték püspökké.
A német megszállás és nyilas hatalomátvétel után felekezetre és etnikumra való tekintet nélkül állt ki az üldözöttek mellett. Keményen bírálta és ostorozta a fennálló rendet, személyesen kelt a kiszolgáltatottak védelmére a német és nyilas vezetőkkel szemben.
1945. március 28-án megkezdődött Győr ostroma. Március 30-án, miután a rezidenciájára menekült asszonyok kiadását megtagadta, egy szovjet katona dulakodás közben halálosan megsebesítette. Április 2-án, húsvét hétfőn, hajnali egy órakor belehalt sérüléseibe. Holttestét a győri kármelita templom kriptájában temették el. 1986. május 23-án a székesegyházban helyezték végső nyughelyére.
1997-ben II. János Pál pápa boldoggá avatta.
Az eme.ro és a hu.wikipedia.org nyomán
Erdély.ma

Marosvásárhely esélye
Közelednek a választások, így végre keményebb hangot ütött meg a marosvásárhelyi RMDSZ a hatalmával már több ízben visszaélő Valentin Bretfeleannal, a marosvásárhelyi helyi rendőrség vezetőjével szemben.
A szövetség színeiben megválasztott alpolgármester, Peti András a hét elején még mintaintézménynek nevezte a Bretfelean által irányított rendőrséget, csütörtökön azonban már ő is kérte menesztését. Sőt, az RMDSZ-frakció a testületi ülést is elhagyta, bejelentették, addig nem vesznek részt a tanácskozásokon, amíg a városháza nem ülteti életbe a testület által is elfogadott, kétnyelvű táblákra vonatkozó határozatokat.
Bretfelean múlt hétvégi nyilatkozatával ütötte ki a biztosítékot, a Kovászna, Hargita és Maros megyei románok Marosvásárhelyen megrendezett civil fórumán dicsekedett azzal, hogy megakadályozta a kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezését. Csakhogy a bíróság immár második esetben mondta ki, törvénytelenül rótt ki bírságot azokra a civilekre, akik házukra magyarul is kifüggesztették utcájuk elnevezését. Az ítélet nyomán az is egyértelmű, hogy az utcák feliratai nem tekinthetőek reklámtáblának, így törvénytelen reklámozás ürügyén nem büntethetőek meg a polgárok. Bretfelean a jelek szerint ez ügyben bakot lőtt, ám mégis eredményes volt: sikeresen elodázta a magyar feliratok kikerülését. Újabb botrányával pedig a polgármester ténykedéseiről is eltereli a figyelmet, mindenki az ő leváltásával foglalkozik, és nem azzal, hogy Dorin Florea alig egy hete nyilatkozta: nem lesznek magyar táblák, csupán a román elnevezés mellé biggyesztik oda magyarul, hogy utca vagy tér. Hiába teremt jogot a törvény a magyar utcanevek kiírására, fölöslegesen fogadott el erről határozatot a helyi tanács, Marosvásárhelyen ez huszonöt évvel a rendszerváltás után is megvalósíthatatlannak látszik. Jó, hogy végre felébredt az RMDSZ, és erősebb lépésekre szánta el magát, túl sokáig hallgatott, nyelte a békát a rosszul értelmezett békesség jegyében. Ha jövő évben választásokat akarnak nyerni, és valóban szeretnék, hogy ismét magyar polgármestere legyen Marosvásárhelynek, nagyon fontos lenne megmutatniuk, hogy mernek és tudnak tenni az általuk képviselt közösségért. Ha nem így lesz, marad Florea és Bretfelean, az egykori szekustisztből lett rendőrségi vezető, maradnak a tiltások, az értelmetlen perek, és mindinkább fogy, háttérbe szorul az egykori Székelyvásárhely magyarsága. Ha nem állnak most a sarkukra, amikor még van erejük, és a Florea által óhajtott utcanévtáblák kikerülnek, harminc-negyven év múlva már nem is lesz, akinek feltűnjék, hogy a Paul Chinezu utca tulajdonképpen a magyar hős Kinizsi Pálról kapta egykor nevét. Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A szabadságra vágyó erdélyi magyarság 1956-ban (3.)
Kolozsváron a Bolyai Egyetemet ítélték el (II.)
A kolozsvári diákszervezkedési kísérletek a diákszövetség megalakulásához vezethetőek vissza. Története az 1956 júniusában megtartott prágai értekezlethez kapcsolódik, ahol Románia kérte, hogy beléphessen a nemzetközi diákszövetségbe: jelentkezését nem fogadták el, mert az országban akkor még nem léteztek diákszövetségek, az egyetemi ifjúság, akár a gyári munkások, az RMP által irányított és pórázon tartott szakszervezetekbe tömörült. A nemzetközi diákszövetségbe való belépés feltétele a demokratikus úton megszervezett román diákszövetség létrehozása volt. Ezért jöttek létre az 1956 őszén induló tanévben a romániai diákszövetségek.
Az 1956. november 5-én megtartott gyűlésen Miron Constantinescu oktatásügyi miniszter, miután értékelte a magyarországi eseményeket, rátért, hogy a diákszövetségek vezetői mérjék fel és tárják írásban a legfelsőbb párt- és államvezetés elé az egyetemi hallgatók szakmai, tudományos és szociális gondjait. „Tárgyalni akartak az ifjúsággal – emlékezik Várhegyi István –, hogy az elégedetlenség talaján kialakult politikai helyzet nehogy a varsói, budapesti eseményekhez hasonlóan alakuljon. Az egyetemi élet, a diákság problémái Leningrádtól Budapestig élő eleven sebként léteztek... A Bolyai Egyetem diákszövetségi programtervezete is, amely később ellenforradalmi tettnek minősült, erre a hivatalos ösztönzésre született.”
Az egyetemi hallgatók súlyos szociális gondjai országszerte valóban robbanásveszélyt jelentettek. Bukarestben, Kolozsváron, Jászvásáron, Brassóban, Marosvásárhelyen több ezer, illetve több száz diáknak nem jutott hely a kollégiumokban, a diákmenzán az étel igen gyakran ehetetlen volt, az ösztöndíjakat a szülők havi jövedelmének függvényében állapították meg, s nem vették figyelembe, ha a családban egyszerre több gyermek tanult.
A Várhegyi István által összeállított programtervezet jóval túlmutat e sérelmeken. Felvetette az értelmiségi hivatás, a tudományos kutatómunka kérdését is. Ehhez először a tanároknak kellett megszabadulniuk a merev, dogmatikus, a sztálinizmus minden sajátosságát magán viselő ideológiai kötöttségektől. A programtervezet ezért tartalmazta a tanári normarendszer felszámolását. Az orosz nyelv kötelező és minden karon egyenlő óraszámban történő tanítása természetesen a kolozsvári programtervezetben is külön pontként szerepelt.
A magyar forradalom és szabadságharc 1956. november 4-én történt leverése után a romániai magyarságot s ezen belül az egyetemi ifjúságot gyakran illették nemcsak az irredentizmus, revizionizmus, ellenforradalmiság vádjával, hanem antiszemitizmussal, szeparatizmussal is. A gyűlésen tételesen is megfogalmazta Miron Constantinescu a jól bevált diverziós vádat. 1956. november 17-én este letartóztatták Várhegyi Istvánt, 18-án pedig Kelemen Kálmánt, Koczka Györgyöt, Nagy Benedeket. A Ioan Cameniţă hadbíró alezredesből, Lazăr Tudorache hadbíró őrnagyból, Gherciciu hadbíró századosból és Nicolae Iscrulescu katonai ügyészből álló bírói testület a programtervezet szövegét a koncepciós céloknak megfelelően átírta, „kiegészítette”, egyes részeket kihagyott, másokat felnagyított. Bár a programtervezetet Várhegyi István az Utunk szerkesztőségében két példányban gépelte – a Securitate mindkét példányt elkobozta! –, a vádiratban és az ítéletben mégis az szerepel, hogy Kelemen Kálmán terjesztette is. Az ítélet szerint Várhegyi Istvánt 1952-ben azért zárták ki a Bolyai Tudományegyetemről és az Ifjúmunkás Szövetségből, mert az „ellenforradalmi tevékenységéért” börtönben ülő Erős Lajos római katolikus plébános befolyása alatt állt. A diákszövetség 1956. október 24-én alakult meg, amelynek vezetésébe – az ítélet szövege szerint – a „vádlottak befurakodtak”, s „ahol Várhegyi István vádlott egy egész sor javaslatot terjesztett elő, amelyeket a bizottság tagjai minden további nélkül megvitattak és elfogadtak. Így Várhegyi István vádlottat bízzák meg, hogy szerkessze meg és iktassa a munkatervbe az általa javasolt gondolatokat. Ezzel valójában az RMP Központi Vezetősége Politikai Bürója utasításaival ellentétben ahelyett, hogy elkészítették volna a diákszövetség munkatervét, programjavaslatot készítettek, amely egész sor antidemokratikus, a diákszövetség céljaival és érdekeivel ellentétes, teljesen idegen követelést tartalmazott.”
Ilyen „teljesen idegen követelés” volt – a kommunista hatalom szemében –: „A magyar ifjúság nemcsak nyelvében és irodalmában egy, hanem élethivatásában is. Meg kell teremteni a testvéri országok: Felvidék, Délvidék, valamint erdélyi ifjúságunk baráti, testvéri összefogását: Erdély Bukarest felé, Délvidék Belgrád felé, a Felvidék pedig Prága felé...” Mindez az oly gyakran hangoztatott proletár nemzetköziség szellemében akár dicséretes kezdeményezésnek is tekinthető. A vádiratban azonban a koncepciós perek szellemében teljesen átírták a fenti mondatot: „közvetlen külföldi kapcsolat az összes országgal, a felettes szervek ellenőrzésének mellőzésével”. A „felettes szervek” fogalmán nyilvánvalóan az egyetemi, tartományi, központi pártbizottságot, egészen pontosan a Securitatét értették.
A Bolyai Tudományegyetem hallgatóinak pere, a vádirat és ítélet szövege iskolapéldája annak, hogy a Securitate – a KGB módszereit követve – minden reformkísérletnek, próbálkozásnak összeesküvés-jelleget kölcsönzött, rendkívül szigorú büntetésekkel próbálták elejét venni bármilyen megmozdulásnak. A vádlottak fellebbezési kérését elutasították, Várhegyi Istvánt 7, Nagy Benedeket 5, Koczka Györgyöt és Kelemen Kálmánt 3–3 évi börtönbüntetéssel sújtották felbujtás bűntettének elkövetéséért. Kelemen Kálmánt a büntetés letöltése után még négyévi kényszerlakhelyre is ítélték, amelyet Fundatán, egy világtól elzárt bărăgani faluban töltött le.
A négy bolyais egyetemi hallgató peréhez szorosan kapcsolódik a három tanársegéd, Dávid Gyula, Lakó Elemér, Varró János és az akkor már befutott és elismert írónak számító Páskándi Géza pere. Dávid Gyula 1956. szeptember 3-a és október 5-e között Budapesten tartózkodott, doktori disszertációjához gyűjtötte az anyagot. Visszaemlékezése híven tükrözi azt a hangulatot, amely az erdélyi magyarság nagy részének magatartását jellemezte: „Október 23-a a döbbenet erejével hatott rám. Nemcsak az elemi erővel feltörő tiltakozás a természetét levetkezni képtelen párthatalom ellen, hanem az is, hogy azokban, akik Rákosit felváltották, szintén nem volt politikai bölcsesség az erőszak eszközeinek félretevésére. Nem voltam egyedül azok között, akik a forradalom küszöbén még hittek egy békés kibontakozás lehetőségében, amely »megmenthette« volna a szocializmus eszméit, amelynek megvalósíthatóságában – oly sok figyelmeztető jel ellenére akkor még én is hittem. Következett tíz nap, amely alatt az összes lehetséges rádióadó sugározta hírekre tapadva szorongtunk azért, hogy »odaát« sikerüljön...”
A három tanársegédet és Páskándi Gézát „nyilvános fölbujtás” vádjával állították bíróság elé és ítélték el. A vádirat szerint Dávid Gyula már 1953 nyarán, amikor a Bolyai Tudományegyetemen megkezdte az aspirantúrát, „bírálta a kormány azon intézkedéseit, amelyek révén csökkentették a magyar tannyelvű iskolák és fakultások számát”, „ellenségesen és tendenciózusan állította különböző körökben, hogy a román állam nem gondoskodik az RNK-beli magyar tudományos élet fejlődéséről”, „nacionalista szellemben széles körű propagandát fejtett ki az egyetemi oktatók körében, hogy minden középfokú és egyetemi oktatási szinten vezessék be a magyarok történetének oktatását”. 1956. szeptember 3-a és október 5-e között Magyarországon „befeketítette és rágalmazta az RNK-beli népi demokratikus rendszert, azt állítva, hogy az országunkbeli rendszer nem biztosít lehetőséget a magyar klasszikusok műveinek kiadására, hogy a középiskolák tanulói anyanyelvükön nem jutnak hozzá a könyvészethez”. „A magyarországi események idején – olvasható az ítéletben – a vádlott nyilvános felbujtó tevékenységet folytatott, a népi demokratikus országokban és a Szovjetunióban lévő népi demokratikus erők ellen lázított. Ebből az alkalomból kifejezte együttérzését a magyarországi ellenforradalmár elemekkel, Nagy Imre reakciós kormányával, annak programjával. (...) A vádlott 1956. október 26-án 20–25 egyetemi hallgatóval kiment a kolozsvári városi temetőbe, ahol megkezdték egyes magyar burzsoá-nacionalista írók sírjának megtisztítását. (A koncepciós per során így minősült burzsoá-nacionalista írónak Bölöni Farkas Sándor, Dsida Jenő, Brassai Sámuel, Kriza János.) Ekkor határozta el, hogy 1956. november elsején, halottak napján újból kijönnek a temetőbe, és a Magyarországon elesett ellenforradalmár elemekkel való szolidaritás jeleként ezekre a sírokra virágokat helyeznek el és gyertyát gyújtanak. Ugyanakkor az elesett ellenforradalmár elemek emlékére egyperces néma tiszteletadással adóztak, a ruhájuk hajtókáján gyászszalagot viseltek, nacionalista verseket szavaltak, s végül elénekelték a magyar himnuszt.” Mindezek – így az ítélet – „zavargásokat idéztek elő Kolozsváron, amelyek szorosan kapcsolódtak a magyarországi eseményekhez.” Egy halottak napi megemlékezésből így kreáltak hazaárulással egyenértékű vádat, rendeztek kirakatpert. Dávid Gyulát hétévi börtönbüntetéssel sújtották, mind a hét évet letöltötte. Páskándi Géza egyik „fő bűne” a Várhegyi Istvánnal fenntartott kapcsolat volt. A vádirat szerint Várhegyi megmutatta a programtervezetet Páskándi Gézának is, aki „együttérzését fejezte ki a nacionalista és ellenséges programtervezettel kapcsolatosan (...), ráadásul uszító módon jegyzéket is írt, s kérte a programtervezethez való csatolását, valamint annak felolvasását az összes egyetemi hallgató előtt. Ebben a jegyzékben azt írta, hogy ezt a programtervezetet a »szabadság nevében« fogják megvalósítani, azt a látszatot sugallva, hogy az RNK-beli népi demokratikus rendszer nem biztosít elég szabadságot...”
Mit tartalmazott Páskándi Géza kiegészítő jegyzéke? A tanári normarendszer felülvizsgálását, az embertelen tandíjak és megalázó ösztöndíjak eltörlését, az előadások szabad hallgatását, s kérte, hogy a történelmi materializmus mellett iktassák tantervbe az egyetemes filozófiatörténetet, „vagyis a burzsoá ideológia maradványait, mivel a vádlott véleménye szerint a dialektikus materializmus nem nyújt megfelelő lehetőséget a magyar fiatalok számára az objektív valóság megismerésére”. Az ítélet meghozatalánál további terhelő „bizonyítékként” emlegették: a programkiegészítésben javasolta bizonyos pénzalap létrehozását, amelyet „a felsőbb szervek által nem ellenőrzött kapitalista országokba tervezett kirándulásokra használtak volna fel”. Letartóztatásakor – 1957. március 19. – találták meg az Egy egyetemi hallgató feljegyzéseiből címet viselő kéziratot, amelyben – a vádirat szerint – „alattomosan, demagóg mondatok közé rejtve lázította a tanuló ifjúságot az orosz nyelv, a marxizmus és politikai gazdaságtan kötelező tantárgy jellegének megszüntetésére...” Az egyetemes magyar irodalomtörténet talán egyedülálló fejezete, hogy valakinek az írói minősége, írói besorolása a legsúlyosabb terhelő „bizonyítékok” egyike. Páskándi Géza és Dávid Gyula esetében ez történt: „Páskándi Géza vádlott, amellett, hogy a történelem–bölcsész kar hallgatója volt, elismert író, újságíró, költő, akivel nagyon sok egyetemi hallgató szimpatizált, s benne egy felkészült kollégát láttak, tehát az ő szavainak nagy súlya volt a becsületes egyetemi hallgatók körében is.” Dávid Gyulánál tanársegéd mivoltát hozták fel terhelő bizonyítékként. Mindezek alapján a Macskási Pál elnökből, Szilágyi Dezső és Grigore Iancu népi ülnökökből álló bírói testület úgy döntött, hogy Dávid Gyula és Páskándi Géza „nyilvános bujtogatás” bűntettével vádolható, ami súlyosan veszélyezteti az ország biztonságát. Dávid Gyulát és Páskándi Gézát a büntető törvénykönyv III. fejezetének 327. paragrafusa alapján ítélték el 7, illetve 6 évi börtönbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra.
Tófalvi Zoltán
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Látogatóban a 70 éves Györffi Kálmán írónál
Gyergyószentmiklóson jártam szeptemberben, és köszöntöttem a 70 éves Györffi Kálmán írót. Talán ő a múlt század utolsó negyedének egyik legnagyobb erdélyi magyar novellistája.
Györffi Kálmán 1945. március 26-án született Erdőszentgyörgyön. Alig néhány évet él a nagyközségben, mert a család beköltözik Marosvásárhelyre. Az Unirea líceumban érettségizik 1963-ban, majd elvégzi az építkezési technikumot. Néhány évi sepsiszentgyörgyi technikusi munka után beiratkozik a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem magyar-francia szakára, amit 1976-ban végez el. 1980-tól az Előre munkatársa. Több éven át tanít Gyergyószentmiklóson. Első írása 1968-ban jelenik meg az Ifjúmunkásban, majd az Utunk és a Igaz Szó is közli karcolatait és novelláit. Később az Igaz Szó szerkesztője lesz, ahonnan – kitelepedési szándékáról értesülve – meneszti a lap főszerkesztője. Másfél évi magyarországi tartózkodás után (ahol egy szombathelyi újságnak dolgozott) visszatér Gyergyószentmiklósra. 2006-ban vonul nyugdíjba.
Művei: Csendes hétköznapok (novellák, 1973), Házavatás. Ágnes (két kisregény, 1975), Visszatekintő (regény, 1978), A nagy kórház (elbeszélések, 1981), Sodoma, avagy kiáltás az emberért(dráma, Igaz Szó, 1982), Intoarcerea (Visszatekintő román nyelven, George V. Volceanov fordítása, 1983), Mézízű napjaink (elbeszélések, karcolatok, 1987), Ne üldözz, Hermann! (novellák, Gálfalvi György válogatása, 2001).
Györffi Kálmánnal 2015. januárban beszéltem telefonon, s jeleztem, hogy kerek évfordulós lévén, születésnapi interjút szeretnék készíteni vele. Nem gondoltam, hogy kerek-perec nemet mond, ahogy ő fogalmazott: nem akar születésnapi "szereplést": – Nagyon ritkán írok, két-három évente egy novellát, csak azért, hogy kipróbáljam magam, tudok-e még írni. De nem adom le sehová, hanem fölolvasom a kutyámnak s elégetem... – No, itt valami mást kell kitalálnom – biztattam magam –, személyesen kell találkoznunk.
Erre idén szeptemberben adódott alkalom, amikor Gyergyószentmiklóson jártam, és felkerestem lakásán. Végül kint az udvaron, kényelmes kerti asztalnál, gyümölcsérlelő szeptemberi melegben telepedtünk le. Itt beszélgettünk múltról és jelenről, a sepsiszentgyörgyi, a kolozsvári egyetemi és az Igaz Szónál töltött évekről, a kitelepedés szándékáról értesülő főszerkesztői döntésről (H. Gy. azonnal menesztette a laptól), a '89-es zavaros időkben való "átsétálásáról" egy Szombathely melletti kis faluba (fia és lánya most is ott él), a magyarországi másfél év után hozott döntéséről, miszerint visszatelepedik Gyergyóba, itt folytatja tanári pályáját. Azóta keveset publikált, néha a Székelyföldben jelentek meg írásai. Hosszúra nyúlt baráti beszélgetésünk alkalmával nem tehettem, hogy ne kérdezzem meg:
– Mikor olvasom a következő novelládat?
– Soha!
– Miért?
– Az íráshoz három dolog kell. Az első a legfontosabb: az olvasó. Aki nincs! Régebb volt olyan, hogy az írók egymásnak írtak, számon tartották egymást, tartották a kapcsolatot. Például én nagy örömmel olvastam Kányádit, ő is olvasta az én írásaimat. A harmadik: a pénz. Mikor az ember bemegy egy nyomdába, azt kérdik: mennyi pénze van?
– Ebből a háromból most mi hiányzik neked?
– Az olvasó. Én is olyan vagyok,mint Szávai Géza. Szerettem azokat az időket, amikor háromezer példány fogyott el egy kötetből, most nem fogy el háromszáz.
– Ha már szépirodalmat nem írsz, nem gondoltál arra, hogy összeállítod a családfádat? Erdőszentgyörgyön születtél, vadasdi gyökereket hordozol...
– Nem kell megtegyem, mert édesapám már összeszedte az adatokat.
– Kész van, használható?
– Apámnál van. Azért kellett neki, mert Horthy tisztet csinált belőle, s be kellett bizonyítsa, hogy nem tudom hány száz évre nem voltak zsidók az ősei.
– Mi volt édesapád?
– Tanító.
– Mit olvastál utoljára?
– Kosztolányit és Babitsot. De már nagyon régen!
– És az egyetemes irodalomból?
– Dosztojevszkijt. Szerettem az elbeszéléseit...
Bár két dedikált Györffi Kálmán- kötetet őrzök a '80-as évekből, amikor H. Gy. és "igazszós" csapata író-olvasó találkozókra járt magyar vidéken, magamhoz vettem a Házavatás. Ágnes című kötetét azzal a céllal, hogy kései dedikást kérjek a szerzőtől. Szó nélkül beleírt, bár jelezte, hogy ez az utolsó "irománya". Íme az ajánlás:
Hál Istennek ez az utolsó "íromány" s erre se vagyok büszke. Barátsággal Györffi Kálmán 16. IX. 2015. Gyergyószentmiklós
Kismagnós interjút szerettem volna a hétkötetes Györffi Kálmán íróval, de most nem jött össze. Talán legközelebb...
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

A szóra bírt Pinokkió
Félszáz oldalnyi, tetszetős kis könyv hozta gyermekközelbe, szólaltatta meg újra a világszerte ismert, közkedvelt mesehőst. Vásárhelyi szerzőpáros – Kedei Zoltán és Bölöni Domokos – víziója kelti életre ismét úgy, ahogy elképzeltük a hazugságon mindig rajtavesztő kedves figurát, és úgy is, ahogy a festőművész évtizedekkel ezelőtt készült rajzaiból emlékezhetünk az esetlenségében is szerethető, rokonszenves alakra. Kedei Zoltánt a nyolcvanas években ihlette meg kisunokája, Virág kedvenc játéka, barátja, a hosszú orrú rongybábu. Huszonkét napon át ugyanannyi rajzban "hozta helyzetbe" Pinokkiót, általa próbálva pótolni a három hétig távol levő kislány hiányát. Füzetbe gyűjtve őrizte meg a színes grafikákat, amelyeket később az azonos témára alkotott tucatnyi olajképpel együtt ki is állított az egykori Új Élet Galériában. Most újra lehetőségünk van találkozni velük a Szivárvány kapujában. A művész, aki pár héttel a 86. születésnapja előtt is képes lenyűgözni irigylésre méltó vitalitásával, a korábbinál lényegesen jobb nyomdatechnikai minőségben emelte kötetbe a játékszerből főhőssé előlépő, hangulatemberré avanzsáló játszótársat. Meg is szólal Pinokkió. Ez a prózaíró Bölöni Domokosnak köszönhető, aki játékos kedvében gyermeki örömmel szellemesen versel, és azonosul a Kedei- grafikákon 22 alakban, megannyi hangulatban ugráló, hajladozó, sziporkázó bohócocskával. Nem csodálkoznék, ha ez a derűt keltő kiadvány rövidesen bekerülne a kisgyerekek és szüleik, nagyszüleik leggyakrabban lapozgatott könyvei közé. Íme egy bekezdés a tollforgató képzőművész kötetajánló bevezetőjéből: "A bohócvilág öntisztító folyamatában meghívlak egy érzelmes menetelésre. Induljunk el a fénypikkelyekkel kirakott úton. Közben-közben horgonyozzunk le a mesefa tövéhez, hol megszelídülnek gondolataink, magukra ölthetik a nyárnak sárgáját, a tél ezüst színeit. Újból Kis Hercegnek fogjuk érezni magunkat, s a szürke homályban a sárga korona pehelysúlyúvá válik fejünkön, miközben a fénysugarak besurrannak hétköznapjainkba s pillanataink reménnyel töltődnek fel".
Ha netán Kedei Zoltán festészetébe szeretnének mélyebben betekinteni, olajkompozíciói világához közelebb kerülni, erre ismét jó lehetőséget nyújt a műteremlátogatás. Egyesek már tudják, mások talán ebből az írásból értesülnek arról, hogy a megújuló marosvásárhelyi várban, ahol éveken át hangulatos műtermében találkozhattak a festővel, pár hete megint elérhető a Vár-lak, Kedei teljesen megújult, korszerű és kényelmes alkotótere. Biztos ugyanolyan vendégváró hajlékká válik nemsokára, mint amilyen hosszú időn át a korábbiakban volt. Kedei Zoltán: Szivárvány kapuja. Pinokkió-rajzok. Juventus Kiadó, Marosvásárhely, 2015. A versek szerzője Bölöni Domokos. A fedőlapot Donáth Nagy György készítette a szerző grafikájának és Kiss Gellért Győző ötletének felhasználásával.
(N.M.K.)
Népújság (Marosvásárhely)

Nyitott napot tartottak a Marosvásárhelyi Rádiónál
Fotókiállítás nyílt a Gurul a rádió projekt tizenötéves történetéről a Marosvásárhelyi Rádió előterében, amelyet a nyitott kapuk alkalmából tekinthettek meg az érdeklődők.
A látogatókat kisebb-nagyobb csoportokban vezettek végig a Marosvásárhelyi Rádió épületében az intézmény munkatársai. Sármási-Bocskai János szerkesztő-riporter arról számolt be, hogy voltak olyanok, akik szinte mindent tudtak a rádióról, ismerték a műsorokat, azok készítőit, ám azt is szerették volna tudni, hogy műszakilag miképpen áll össze az adás, hogyan néz ki egy adáskabin, milyen műszaki eszközöket használ a szerkesztő. Az érdeklődő gyerekek kipróbálhatták, milyen a számítógépes vágóprogram, miként szól a hangjuk, miután azt a gép rögzítette, hogyan lehet kivágni a dadogást, hebegést az interjúból.
A látogatók azokat a fotókat is megtekinthették, amelyekből csütörtök este nyílt kiállítás a rádió előterében, és amelyek a Kádár Zoltán kezdeményezte Gurul a rádió projekt tizenöt évét kísérik végig. A tárlat ötletgazdája Rákóczi Kinga volt, aki úgy vélte, a sok-sok fotóból érdemes bemutatni néhány „morzsát” legalább, hogy láthassák az érdeklődők, mit jelentett évről évre több száz kilométert végigpedálozniuk a rádiósoknak, hogy a hallgatóikkal találkozva népszerűsítsék a Marosvásárhelyi Rádiót és nem utolsósorban a biciklizést, a kerékpáros turizmust.
Antal Erika
Székelyhon.ro

Ne legyünk a magunk ellenségei (A reformáció napja Sepsiszentgyörgyön)
Ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk? – a rómaiakhoz írt levélből vett igerészletre építette Incze Zsolt, a Sepsi Református Egyházmegye esperese szombaton, a reformáció napján tartott igehirdetését a sepsiszentgyörgyi belvárosi református templomban, ahová a mintegy öt-hatszáz főnyi ünneplő közösség fáklyás felvonulással érkezett Kálvin János szobrától. A résztvevők megálltak gróf Mikó Imre szobránál, ahol a Székely Mikó Kollégium visszaállamosítása elleni felszólalásában Bucsi Zsolt református lelkész azokért imádkozott, akiket korábban a visszaszolgáltatás miatt meghurcoltak.
A négy sepsiszentgyörgyi református gyülekezet és a helyi evangélikus közösség együtt tartotta a reformáció nagyhetét, ennek záróeseményeként vettek részt a reformáció napján, október 31-én a fáklyás felvonuláson és úrvacsorával egybekötött ünnepi istentisztelen. Kálvin János szobránál Pap Attila, a belvárosi református gyülekezet lelkésze mondott imát, hálát adva Istennek, hogy az ige világosságot hozott a sötétség ellen, amikor az emberek lelki rabságban éltek, és felkérte a jelenlevőket, gyújtsák meg az emlékezés fáklyáit, „hogy azok fénye által másokat is emlékeztessünk az egyetemes nagy igazságra és azon túl a mi igazságunkra is”.
A fáklyás felvonulás első állomásán, gróf Mikó Imre szobránál Bancea Gábor, a Gyöngyvirág utcai református gyülekezet lelkipásztora felolvasta Markó Attila, a Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatása okán meghurcolt volt parlamenti képviselő levelét, aki a reformáció lényegét három gondolat köré csoportosította: megújulás, kitörés és szabadság. Ezeket kifejtve hangsúlyozta: képesek vagyunk mindig új energiát, új erőt és új eszközöket felmutatni céljaink érdekében, és minden eltipró, elnyomó kísérlet ellenére fel tudtunk állni, emelt fővel tovább tudtunk lépni, ugyanakkor szabadságot akarunk embernek, közösségnek, vallásnak, gondolatnak, lelkiismeretnek, hitnek, dalnak, lobogónak, az életnek.
A Székely Mikó Kollégium visszaállamosítása ellen felszólaló Bucsi Zsolt lelkipásztor imájába foglalta: „Ha igaz az, hogy sötét erők által megszállott emberek, emberi hatalmasságok komoly energiát, pénzt fektetnek abba, hogy elvegyék épületeinket itt, Sepsiszentgyörgyön vagy éppenséggel Marosvásárhelyen, ahol szintén elkezdődött e folyamat, akkor, igazságos Istenünk, akinek a szavára még az ördögök is engedelmeskednek, kérünk, törd össze, semmisítsd meg az ördög minden munkáját, deríts fényt minden aljas és szánalmas mesterkedésére, mely az igazság ellen történik. Tudjuk, hogy akik épületeink visszaszolgáltatásáért harcoltak, most milyen helyzetben vannak. Eléd hozzuk az ő ügyeiket, helyzetüket, különösen Markó Attila hittestvérünkért könyörgünk, aki nem lehet itt közöttünk, mert bujkálnia kell azért, mert ebben az országban elveszett az igazság. Urunk, Istenünk, te légy az oltalmazója, az oltalmazónk.”
A Református Kollégium Szilágyi Andrea vezényelte kórusa fellépése után a fáklyás menet elindult a belvárosi református templom felé, ahol az udvaron meleg teával fogadták az érkezőket. Ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk? (Róma 8,31) – indította igehirdetését Incze Zsolt esperes. Kifejtette: ellenségünknek érezzük az egész világot, a társadalmat, a környezetünket, a szomszédot, a családot, mindenkit, és olykor jogosan, mert lám, „imádkozni kell azért, hogy visszaadják azt, ami a miénk volt, hogy visszaadják, amit őseink nekünk hagytak, a gyermekeinknek, unokáinknak építettek. Végtelen az ellenségképünk tára, de olyan kevéssé szoktuk számbavenni, hogy önmagunk ellenségei vagyunk. Amikor szembe kell néznem magammal a tükörben, és el kell mondanom, hogy nem vagyok jó református, nem vagyok jó lelkipásztor, nem vagyok jó ember. Nem merek szembenézni a tükörrel, mert annyira igaz, amit ott látok. És nem akarok szembenézni a lelkemmel, a nemzeti öntudatommal, annak hiányával. Ne legyünk a magunk ellenségei! Merjük vallani életünkkel, szavunkkal, cselekedetünkkel, hogy velünk van az Isten. Bárki is ellenünk van, olyan sokan, olyan sokféleképpen, de mindenekfölött veled van az Isten, és éppen a reformáció nagy vívmánya, hogy tudtak hinni. Nem intézményben, nem bűnbocsátó cédulákban, hanem a kegyelmes Istenben.” Úrvacsorai ágendát tartott Simon István lelkipásztor, a gyülekezetek közös úrvacsoravétele után áldással és a himnusz eléneklésével ért véget a reformáció napi ünnepi istentisztelet.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Emlékünnepség és kopjafaavatás Sáromberkén
Október 29-én a sáromberki ravatalozó termében az erdélyi vitézi rendek, hagyományőrző huszárok, valamint helyi lakosok tisztelegtek néhai Mózes Károly emléke előtt, aki 1969-ben a kommunizmus áldozata lett.
A vitézi rendek (Udvarhelyszék, Marosszék, Szováta-Sóvidékszék és Régenszék) ünnepélyes bevonulását követően Porkoláb Levente helyi református lelkipásztor rövid áhítata, majd ünnepi beszéde következett. A lelkész elmondta, hogy Mózes Károly a legnehezebb időkben is hazafias eszméket táplált, egy olyan csoportnak volt tagja, amely a magyar közösség javát kívánta szolgálni. "A fiatalember életével fizetett, mert érezve a rendszer kegyetlenségét, bűneit, volt bátorsága tiltakozni. Mózes Károly mert nagyot gondolni, mert magyarnak lenni, hős volt, akire méltán emlékezünk a mai napon" – hangsúlyozta a tiszteletes, aki beszédében megemlékezett Nagy Géza politikai elítéltről is, aki több mint három évtizeden át volt Sáromberke református lelkipásztora.
A Török-csoport tagja volt
Az emlékünnepség főszervezője, vitéz Vayda Domokos lelkész, Régenszék székkapitánya részletesen beszélt a 27 éves korában elhunyt fiatalember életútjáról. A jelenlevők megtudhatták, hogy Mózes Károly a 7 elemi osztály elvégzése után háromévi faipari szakképzésben részesült Marosvásárhelyen, ahol bútorasztalosi oklevelet szerzett. Ezt követően a galócási fafeldolgozó üzemben dolgozott, ahol kapcsolatban került Török Józseffel, akinek vezetése és irányítása alatt egy 40 fős csoport szerveződött. A Török-csoport a ’60-as évek közepén fejtette ki kommunistaellenes tevékenységét, soraiból 12 személyt, köztük Mózes Károlyt, 1965 őszén letartóztattak és bíróság elé állítottak. A vádirat szerint kapcsolatot tartottak fenn olyan ellenséges és kalandvágyó magyar állampolgárokkal, akik 1956-ban részt vettek az ellenforradalomban, és akiknek sugallatára felforgató tevékenységet folytattak az ország szocialista rendszere ellen és a román állam területi megcsonkítása érdekében. Károlyt négy évre ítélték, 1968-ban szabadult. Visszatért galócási munkahelyére, de rövid idő után, múltja miatt, menesztették állásából. Később segédmunkásként dolgozott Marosvásárhelyen, de alkalmazása rövid ideig tartott, politikai okokból felbontották munkaszerződését, ellehetetlenítve megélhetését, tönkretéve jövőjét. Vayda Domokos elmondta: a sáromberki férfi tisztázatlan körülmények között halt meg 1969 márciusában. Testi bántalmazást, verést követően vonat gázolta halálra, ismeretlen körülmények között. "Köszönetképpen áldozatos tettéért, magyarságának megvallásáért, önfeláldozó bátorságáért a Történelmi Vitézi Rend a sáromberki Mózes Károly egykori politikai foglyot, a kommunizmus áldozatát 2015. május 9-én post mortem vitézzé avatta és a vitézi rend tagjainak sorába felvette" –tájékoztatta a jelenlévőket Vayda Domokos.
Post mortem vitézi oklevél a családnak
Ezt követően vitéz Máthé Lóránt és vitéz Lázár Elemér törzskapitányok a post mortem vitézzé avatás oklevelét nyújtották át ifj. Mózes Domokosnak, a család képviselőjének, a következő szavak kíséretében: "Ma egy olyan ember emléke előtt tisztelgünk és hajtunk fejet, aki a vörös terror áldozata lett. Nem sikerült megtörni kiállását, szellemét a legkegyetlenebb módszerekkel sem, ezért eltették láb alól. Mózes Károly nemes példakép számunkra, az utókor az, amely emlékét éltetni tudja" – tisztelgett a kommunizmus áldozatának emléke előtt vitéz Máthé Lóránt.
Az emlékünnepségen jelen volt a Török-csoport egykori vezetője, Török József, a volt politikai foglyok országos szövetsége sepsiszéki elnöke is, aki elérzékenyülve, könnyes szemmel szólt egykori barátjáról, sorstársáról. "A hatvanas évek elején ismertem meg Karcsit. Karakán ember volt, becsületes, szavahihető, jó barát. A munkahelyen mindenről tárgyaltunk, együtt szidtuk a kommunizmust, az akkori rendszert, a tét az volt, hogy megakadályozzuk a Magyar Autonóm Tartomány felszámolását. Azon töprengtünk, hogy mit tehetünk az itt élő magyarság érdekében" – emlékezett vissza Török.
Díszes kopjafát avattak
A kommunizmus sáromberki áldozatának sírjánál vitéz Vayda Domokos ny. lelkipásztor vitéz Török Józsefet és vitéz Lázár Elemért, a Történelmi Vitézi Rend erdélyi törzskapitányát kérte fel a díszes kopjafa leleplezésére. A vitézi rendek, a marossárpataki Mátyás- huszárok, a Mózes család, sáromberki lakosok a tiszteletteljes emlékezés jeléül koszorúkat, virágcsokrokat helyeztek el a 46 évvel ezelőtt elhunyt fiatalember sírhantján. Megható pillanat volt az egykori áldozat két rabtársának, Török Józsefnek és Zakariás Dezsőnek a temetői találkozása azzal a sáromberki fegyőrrel, Laczkó Imrével, aki a börtönévek ideje alatt emberségből jelesre vizsgázott. A rendezvényen Berekméri Réka alkalomhoz illő dalokat énekelt, sáromberki fiatalok szavaltak. A szervezők nem feledkeztek meg a magyar és a székely himnusz elénekléséről sem. Az emlékünnepség szeretetvendégséggel zárult.
Történelmi Vitézi Rend
A vitézi tetteket Magyarország királyai Szent István óta nemességgel és földbirtokkal jutalmazták. Az első világháború ismét időszerűvé tette a vitézi magatartás jutalmazását, ezért Horthy Miklós kormányzó 1920-ban a Vitézi Rend megalapításával újjáélesztette a hagyományokat. A második világháború után, 1945-ben a Vitézi Rend tevékenységét a magyar kormány betiltotta, a Nyugatra került tagok azonban továbbra is életben tartották a szervezetet, amelyet 1962-ben felvettek a nemzetközi lovagrendek sorába. A rendszerváltás után a Vitézi Rend újra megkezdhette működését Magyarországon is. Romániában a Történelmi Vitézi Rend – mint jogilag elismert és bejegyzett egyesület – egész Erdély területén működik, jól megszervezett, hierarchikus felépítéssel.
Berekméri Edmond
Népújság (Marosvásárhely)

Az erdélyi anyanyelvű agrártudományi oktatás fejlesztése
Nemzeti fontosságú stratégia
Még mindig nagyon sok termőföld hever parlagon Erdélyben, annak ellenére, hogy a 2014-2020-as európai uniós pályázati kiírások kifejezetten előnyösen támogatják a kis farmok kialakítását, új mezőgazdasági vállalkozások létesítését, a fiatal gazdákat. Ahhoz, hogy megfelelő hatékonysággal használják ki mind az anyagi lehetőséget, mind a földrajzi adottságot, megfelelően képzett szakemberekre van szükség, akik a piacgazdálkodás jelenlegi körülményei között fenn tudják tartani a vállalkozásaikat. Reménykeltő, hogy 2015-től önálló magyar agrármérnökképzés indult a Sapientia EMTE marosvásárhelyi karához tartozó sepsiszentgyörgyi új tanulmányi központban. A magyar szakoktatás jelenéről, jövőjéről dr. Nyárádi Imre-István adjunktussal, az agrármérnökképzés oktatási felelősével beszélgettünk.
– Miért Sepsiszentgyörgyön indították el az agrármérnöki szakot, amikor Marosvásárhelyen jóval korábban elkezdődött a mezőgazdasági képzés?
– Az agrártudományi oktatás tulajdonképpen Nyárádszeredában indult, a budapesti kertészettudományi kar kihelyezett kertészmérnöki szakával. Erre alapozva kérte fel a Sapientia EMTE vezetősége dr. Jakab Sámuelt, a nyárádszeredai kihelyezett tagozat vezetőjét, hogy állítsa össze a kertészmérnöki szak engedélyeztetéséhez szükséges dossziét, mivel volt előzetes tapasztalata e téren. Többek között, ennek köszönhetően, a hivatalos eljárást követően, a 2002/2003-as tanévvel kezdődött a kertészmérnökképzés a Sapientián. Miután ezt akkreditálták, az agrárképzés kiegészült a tájépítészmérnöki szakkal és a kétéves növényorvosi mesterképzéssel. A Sepsiszentgyörgyi Tanulmányi Központ alapításáról 2013 augusztusában értesültem. Az egyetem szenátusa és az alapítvány kuratóriuma elhatározta, hogy új tanulmányi központokat hoznak létre Erdélyben. Több helyszín is szóba került, köztük Sepsiszentgyörgy. Bár valóban az lett volna a logikusabb, ha a meglevő marosvásárhelyi agrárvonalat erősítjük tovább, az alapítvány és az egyetem vezetősége úgy döntött, hogy ennek a szaknak abban a térségben jóval nagyobb feladata van. Több érv is szólt amellett, hogy Kovászna megye székhelyére kerüljön az agrármérnöki szak. Ennek egyik indoka az volt, hogy Háromszék igen jó termőfölddel rendelkezik. Mindemellett az is fontos, hogy az egyetem és az alapítvány mellett a szak létrehozásához, a központ kialakításához közel fele-fele arányban hozzájárult a helyi és a megyei önkormányzat is. A sepsiszentgyörgyi városi tanács, a polgármesteri hivatal és a Kovászna Megyei Tanács 10 évre díjmentesen használatba adta a volt Gámán János Líceum ingatlanjait. Ez egy egyhektáros területen fekvő épületegyüttes, teljes infra- struktúrával. Mindemellett elvégezték a főépület és az ehhez csatolt épülettömb külső felújítását. Az egyetem megejtette a belső felújítást, teljesen felszerelt és berendezett 17 szaklaboratóriumot, továbbá három előadói és egy szemináriumtermet, amfiteátrumot, korszerű előadások tartására alkalmas felszereléssel. Az épületkomplexum négy különálló épületből áll, amelyekből bentlakást lehet kialakítani, olyan éttermet, amelyet a saját tangazdaságból származó alapanyagokból, termékekből lehet majd ellátni. Különálló épületben lehetne elhelyezni majd a gazdasági osztályt, a dékáni hivatalt és ugyanitt kaphatnának helyet a tanári lakások is. Ezenkívül megvan a teljes mezőgazdasági gépsor, vadonatúj traktorral, a hozzá csatolható sor- és precíziós vetőgéppel, talajmaróval, ekével, permetezővel, ehhez pedig az emberi segédlettel működő rotációs kapa, láncfűrész és egyéb munkaeszközök is a diákok rendelkezésére állnak. Ilyen körülmények között kezdhette meg az idén szeptembertől a 37 jelentkező közül 30 az agármérnökképzést.
– Kik oktatnak Sepsiszentgyörgyön?
– A működési engedély megszerzésére leadott dossziénak megfelelően a négyéves képzést 28 oktató, főként a marosvásárhelyi kar kertészmérnöki tanszékének, illetve más tanszékeinek tanárai végzik, akikhez csatlakozott hét magyarországi oktató (a gödöllői Szent István Egyetem Mezőgazdasági Karának egy professzora és négy docense, valamint két nyíregyházi professzor). Jelenleg, átmenti jelleggel, az igazgató dr. Székely Gyula rektorhelyettes, tanulmányi felelős én vagyok, a szakkoordinátor dr. Pásztor Judit, a tanárok közül pedig megemlítem még dr. Balog Adalbertet, dr. Fazakas Csabát, dr. Kentelki Endrét és dr. Kovács Lorántot. Hozzájuk társulnak a helyi oktatók: dr. Abod Éva, dr. Bartha Csaba, dr. Bíró Enikő, dr. Csiszér Levente és dr. Erdély Judit.
– Valóban dicséretre méltó, hogy a sepsiszentgyörgyi és a Kovászna megyei önkormányzat támogatta az oktatást szolgáló korszerű infrastruktúra kialakítását. Sikerül-e mindezt hosszú távon fenntartani?
– Bízom benne, hogy a központ 10 év alatt önfenntartó lesz. Ehhez a meglevő agrármérnöki szakra továbbra is maximális kell legyen a beiskolázottság. Emellett hosszú távon kötelezően társszakokat is be kell indítanunk, amelyekkel a fenntartható gazdasági működést is megvalósíthatjuk. Itt elsősorban az erdőmérnöki szakra gondolok, de hosszú távon az állattenyésztő mérnöki, valamint az állatorvosképzést is megszervezhetnénk. Ez utóbbihoz azonban más infrastruktúra is kell. A tanerő mellett szükség lenne megfelelő bázisra: állatkórház, speciális patológiai, hisztológiai és más laboratóriumok berendezésére. Mindez az egyetem stratégiájától és attól is függ, hogy milyen prioritásként fogja bevállalni az oktatási intézmény az említett szakok létrehozását. Még az is kérdés számunkra, hogy lesz-e megfelelő számú érdeklődő, figyelembe véve, hogy román nyelven Bukarestben, Jászvásáron, Kolozsváron, Craiován és Temesváron is van ilyen képzés.
– Mindezek tükrében valóban lenne igény rá?
– 2008-ban a marosvásárhelyi kertészmérnöki tanszék munkatársai készítettek egy olyan kiadványt, amelynek a statisztikai adataiból kiderült, hogy a kolozsvári agrártudományi egyetemen az agrármérnöki, illetve a kertészmérnöki szakra jelentkező magyar anyanyelvű diákok aránya viszonylag magas. Hasonló a helyzet az állatorvosi szakon, ahol a diákok egy része a Székelyföldről származik. Színvonalas oktatási ajánlatunkra ezek potenciális diákjaink lehetnek.
– Korábban említette, hogy a kar kihelyezésének stratégiai döntését Kovászna megye mezőgazdasági potenciálja is befolyásolta.
– Székelyföld természeti adottságai kiválóak az állattenyésztésre, másrészt az iparinövény-termesztésre. Romániában 4,8 millió hektár legelő és kaszáló van, ennek nagy része nagyon jó minőségű hegyvidéki legelő, amiből bőven van a három magyarok által lakott megyében is. A növény- és gyümölcstermesztés mellett, gyakorlatilag jelentős input nélkül, a természeti adottságok ésszerű kihasználásával, megfelelő legeltetésmóddal, takarmánykészítéssel, az ehhez alkalmazkodott állatfajta tartásával, szakszerű tenyésztéssel, termékfeldolgozással, jó marketinggel, kevés beruházással lehetne kihasználni ezt a lehetőséget. Valójában a Székelyföldön – az említett körülményeket figyelembe véve – az állattenyésztés az ott lakók megélhetését biztosíthatná. Bízom benne, hogy a Sapientia EMTE keretében ezt a hiánypótló oktatási vonalat is beindíthatjuk.
– A 2014-2020-as időszakban az uniós kiírások kiemelten támogatják a közepes méretű farmok kialakítását, a fiatal gazdákat. Ez a lehetőség ösztönzően hat a szakoktatásra?
– Erre is odafigyelünk, hiszen valóban, a 2014-2020-as programban jelentős uniós alapokat lehet lehívni, többek között a meglévő farmok korszerűsítésére, új farmok, kezdő gazdák támogatására. Mi ezt próbáljuk népszerűsíteni a diákok körében. Az a gond ezekkel, hogy ha valaki alaposabb ismeretekkel rendelkezik és mérlegel, akkor legtöbbször annyit haboz, hogy nem egy esetben a "tett halálához vezet". Mert bár valóban megéri pályázni, hiszen a fiatal farmerek akár 90%- os támogatásban is részesülhetnek, bonyolult az eljárás. Ezért olyan tantárgyaink is vannak, amelyek a hallgatók pályázatírói készségeit is fejlesztik.
– Van-e olyan diák, aki elvégezte a kertészmérnöki szakot, majd mezőgazdasági vállalkozásba kezdett?
– A szaktantárgyak mellett konkrét példákkal is népszerűsítjük az elméleti tudás gyakorlatba ültetését. Nemcsak a kötelező terepgyakorlatokról van szó, hanem arról, hogy mentoráljuk végzett diákjainkat. Balázs Bécsi Csongor volt kertészmérnök hallgatónk az RMGE-Maros vállalkozásfejlesztő központján keresztül nyert egy magyarországi pályázatot, aminek révén munkagépeket vásárolhatott, amelyekkel kertépítési és fenntartási szolgáltatást nyújtó vállalkozást működtet. Koroka Illa és Joó József Áron fekete ribizlit telepített, a gyümölcsből természetes sűrítményt is készítenek, Friss Zsuzsa Marosvásárhely mellett levendulatermesztéssel próbálkozik. Vannak követendő példáink.
– Akkor elképzelhető hasonló mentorprogram az agrármérnöki szakon is?
– Ez a program jól működik Marosvásárhelyen. Hogy az új tanulmányi központban mennyire lehet hosszú távon fenntartani, stratégiai kérdés is. S ez kapcsolódik az egyetem önfenntartó tevékenységeihez. Míg a kertészmérnöki szakosoknak elég kisebb terület is, hiszen néhány ár, egy-két hektár terület dísznövény, gyógynövény termesztése elegendő jövedelmet hozhat, addig az intenzív szalmásgabona-, kukorica-, napraforgó- stb. termesztéshez több tíz hektár terület szükséges. Első lépésként az agrármérnökképzés gyakorlati helyszínét kellett biztosítanunk. Az egyetemi központ 1 hektáros ingatlanjában elkülönítettünk egy kisebb területet, ahol a tantermekhez közel tudunk bemutatóparcellákat létesíteni. Ezenkívül Illyefalván van egy bérelt területünk, ahol kialakítjuk a tangazdaságot. Az ideális viszont az lenne, ha Sepsiszentgyörgy környékén egy tömbben kaphatnánk egy 30-50 hektáros területet. Szerződésünk van több környékbeli nagy farmmal, ahol a diákok gyakorolhatnak. A hosszú távú mentorálási program azt jelentené, hogy az egyetem vagy az alapítvány felvásárolna földterületeket, amelyeket bérbe adnánk meghatározott időre vállalkozó szellemű végzetteknek, akik ezeken üzemszerű, üzletszerű gazdaságokat működtetnének. Ehhez csatlakozhatnának más, helyi földtulajdonosok is, és így nemcsak a Sapientia EMTE-nek jelentene jövedelemforrást a földterületek megművelése, hanem az adott településen is biztosíthatná a megélhetést az ottani közösségnek.
– Sajnos, más egyetemeken az tapasztalható, hogy a végzettek – bár lenne munkahely – a külföldi állásokat választják, és kivándorolnak. Nem áll fenn ez a veszély az agrároktatás terén?
– Elsősorban arra szeretnénk ösztönözni hallgatóinkat, hogy maradnak itthon. Induló szakként az is elképzelhető, hogy a legjobbak az egyetemen maradjanak, akár tanársegédekként, majd később teljes katedrával rendelkező oktatókként. Sajnos az a tapasztalatom, hogy végzettjeink nem annyira elszántak, elkötelezettek az egyetemi pálya mellett. Tény és való, nem jönnek vissza a nálunk végzett diákok. S mindez annak ellenére, hogy segítjük részképzéssel, külföldi tanulmányúttal, szakdolgozat-mento-rálással. Meg kell teremteni azt az alapot, aminek az egyik pillére a bérezés, de ehhez elsősorban elszántnak kell lennie a pályázónak, a hallgatónak, mert ha ebben perspektivikusan lát lehetőséget, akkor akár az egyetem keretében szolgáltatást is ki tudna építeni, amivel pótolhatná az esetleges alacsonyabb oktatói fizetését. Az egyik a már említett földbérlet. Mert ha az egyetemet végzett szakember profi módon megdolgoz nagyobb területet, feldolgozóüzemet létesít, kiépíti termékeinek a terjesztői hálózatát, saját megélhetésének biztosítása mellett akár munkát teremthet másoknak is így nem vándorol el a munkaerő. Persze, ehhez először fel kell ülni a traktorra, de eljöhet az az idő is, amikor a vállalkozó csak szervezi a munkát és megél ennek gyümölcséből. 50 hektár terület szakszerű művelése során havonta akár 3000–4000 lej jövedelem is elérhető, ami nem kevés. Csak ehhez olyan hozzáállás is kell.
– Említette a mezőgazdasági szolgáltatásokat, amelyeket az egyetem agrártudományhoz tartozó szakjai keretében nyújthatna.
– Elsősorban a kutatási tevékenységbe tudnánk bevonni az érdekelteket, de akár az is elképzelhető, hogy a tájépítészmérnök elkészíti egy lakótársuláshoz tartozó zöldövezet revitalizációs tervét, felvállalhatunk talajtani vagy vetőmag-, illetve termésvizsgálatot, szaktanácsadást. A sepsiszentgyörgyi központunkban pedig mezőgépészeti szervizműhely is üzemelhetne. Ez nemcsak az egyetem számára lenne hasznos, hanem a környékbeli gazdáknak is.
– Más marosvásárhelyi szakokra jelentkeztek magyarországi hallgatók is…
– Az agrár szakon erre még nincs példa. Hosszú távon lehetőséget viszont abban látok, hogy a Kárpát-medence magyarok lakta területeiről, ahol nincs anyanyelvű oktatás, hozzánk jönnének diákok. Bentlakást biztosíthatunk, a jogi lehetőség adott. Diák- és tanárcsereprogramunk már van a budapesti, a gödöllői agrártudományi egyetemekkel, a nyíregyházi főiskolával. Az Erasmus program jól működik. Nyitottak vagyunk, várjuk azokat, akik nálunk szeretnének tanulni.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Rácsok és fények
Az Erdélyi Református Egyházkerület néhai püspöke, Csiha Kálmán friss diplomás lelkészként 1956-ban, Aradon kezdte szolgálatát, ahol megszervezi az arad-gáji egyházközséget, amelynek első lelkipásztora lett. A református magyarságot összefogó fiatal pásztor emiatt is szálka volt a román hatóságok szemében. A szekuritáte 1957 decemberében letartóztatta, államellenes összeesküvéssel vádolták, mivel nem jelentette föl Fodor Pál lelkésztársát, aki Márton Áron római katolikus püspöktől jövet meglátogatta őt. A kirakatperben 10 évre ítélték. Végigszenvedte Kolozsvár, Marosvásárhely, Szamosújvár, Jilava, Periprava Lucia, Giurgeni börtöneit és a negyvennapos magánzárkát is, végül hat és fél év rabság után amnesztiával szabadult.
Szenvedéseinek súlya alatt nem roppant össze, mert bizonyos volt abban, hogy nem véletlenül születtünk a világba, Istentől mindenki feladatot kapott. Így életünk nem magánvállalkozás, hanem küldetés, amiről egyszer számot kell adnunk.
A Fény a rácsokon előszavában élete filozófiáját így határozza meg: „Életem a rácsok és fények világa volt. A rácsoké, amelyek a földből nőttek, s amelyeket gyűlöletből, haszonlesésből, lélekárulásból, hiszékeny emberek félrevezetéséből, megfélemlítéséből ácsolt egy magát egyedül megmentőnek nevező ideológia. A rácsoké, amelyek a Keleten előre elkészített sablon szerint nemcsak börtönajtókat zártak le, hanem országokat tettek börtönné. A rácsoké, amelyeknek az volt a hivatásuk, hogy átnőjenek időn és lelkeken, s engedelmes fogollyá tegyék a térben szabadon mozgó embereket is…
De életem a fények világa is volt. A fényé, ami egy szép gyermekkor emlékéből most is visszasüt… A fényé, amely sötét napokban a lelkembe költözött elvehetetlenül és kizárhatatlanul, amely széppé tett egy szegény küzdelmes ifjúkort, amely a legsötétebb börtönrácsokon is áttündökölt.
A rácsok a földből nőttek, a fény az égből jött. A magasság, a hatalom, a tiszta jóság s az örök új erő: Isten volt benne. A rácsok világában ez a fény mentett meg, nem engedte átnőni a rácsokat a lelkemen. Ezért, bár a fogságom történetét írom, be kell vallanom, hogy valójában soha nem éreztem magam fogolynak. Mert fogollyá nem az lesz, akit rácsok mögé zárnak, hanem akinek átnőnek a lelkén a rácsok.”
Áldott állapotban volt a felesége, amikor őt elvitték. Raboskodása idején született meg Emese nevű kislánya (1958-ban), akit hatéves korában pillanthatott meg először.. Börtönévei alatt hazatérését úgy tervezte, hogy hazaérve meg fogja lesni a játszó gyermekeket, és ki fogja találni, melyik az ő Emese lánya. Aztán mégsem így történt. Amikor hazaérkezett, lerogyott egy székre, és nem volt ereje felkelni, hogy megnézze a játszó gyerekeket. Ennek ellenére is felejthetetlen, csodás élményben volt része, amikor a kislánya első látásra: „Édesapa, vegyél fel” – az ölébe kérezkedett és átölelte. Aztán az ablakból megmutatta a többi gyermeknek és így dicsekedett: „Látjátok, nekem is van édesapám!”
2015. november 3-án, kedden 18 órától az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete a „Szeretőm, Földem, Erdély” rendezvénysorozat keretében, Az 1956-os forradalom és szabadságharc erdélyi és aradi visszhangja címmel video vetítéssel egybekötött tényfeltáró előadást tart az ’56-os események romániai kihatásáról és annak tanulságairól. Meghívott előadó Tófalvi Zoltán nyugalmazott történész az események világszerte elismert kutatója.
Közreműködik: Czernák Ferenc Lajos Petőfi díjas versmondó. Házigazda: Borbély Zsolt Attila politológus, az Arad megyei EMNT elnöke.
Minden kedves érdeklődőt sok szeretettel várunk.

Nyugati Jelen (Arad)

Alteregókban „rejtőzködő” költő
Felsorolni is sok, hány költő a vendégünk ma este: Lázáry René Sándor, Alekszej Pavlovics Asztrov, Jack Cole, Kavafisz, Qintus Aemilius Fabullus és a többiek – említett meg néhányat Kovács András Ferenc marosvásárhelyi költő alteregói közül László Noémi az Álljunk meg egy szóra című kolozsvári beszélgető-sorozat legutóbbi alkalmán.
A meghívott, aki egyben a Látó folyóirat főszerkesztője is, „le is tette a névjegykártyáját” a Bulgakov Irodalmi Kávéházban – ahol először lépett fel –, és legutóbbi alteregója, Alekszej Pavlovics Asztrov versei közül felolvasott kettőt, amelyekben Bulgakov is említésre kerül.
László Noémi kérdésére a meghívott elmondta: az amatőr versblogok, a pillanatnyi hírnév világában is élnek még költők, bár ő nem szívesen mutatkozik be költőként, inkább szerkesztőnek mondja magát. „Réz Pál (irodalomtörténész, az egykori Holmi folyóirat főszerkesztője – a szerk.) szokta mondani, hogy van, ami költészet, és van, ami nem az – de ő ezt a költészeten belül érti” – tette hozzá KAF.
Az elme érzései
László Noémi felvetette, hogy egyes kortársak felfogásában nem létezik ihlet, ők „csak dolgoznak a szövegen”. Kovács András Ferenc megjegyezte, hogy ez úgy hangzik, mint az asztalosmesterség, bár valóban nehéz megfogalmazni, mi is az ihlet. Szerinte a 20. századi irodalom valamiféle szégyenérzetből elveti a 19. században használt fellengzős ihletet, legalábbis nem beszél róla.
„Nem tudom, mi az ihlet, ha kérdezik, viszont ha nem kérdezik, lehet, hogy tudom. Empátia kell hozzá, az elme érzései. Egyfajta teremtő állapotról van szó – fogalmazott a költő, és a szintén költő beszélgetőtársával abban is egyet értettek, hogy nemcsak a művészeknek, de kutatóknak, feltalálóknak is vannak ihletett percei, amelyek az igazi áttörésekhez kellenek.
Szóba került, hogy a meghívott 1984-ben diplomázott, diplomamunkáját a manierizmus irodalmából írta, és bár szívesen maradt volna a kolozsvári egyetemen, ezt akkor nem lehetett. Elhangzott, hogy a régi korokban a költészet és a zene még együtt működött, a középkor magyar irodalmában igen jártas KAF maga is írt régebben meghatározott dallamokra verseket.
Első kötete 24 éves korában jelent meg Tengerész Henrik intelmei címmel 1983-ban, „egy nagyon sötét korszakban”. A Kriterion Forrás-sorozata azonban meglátása szerint nagyon jó lehetőség volt az akkoriban indulóknak, hiszen magyarországi kollégái között akadt, akinek jóval többet kellett várnia első kötete megjelenésére. A debütkötetek ráadásul akkoriban még nagy példányszámban jelentek meg, és szép honorárium járt értük, KAF-nak például a postán el sem hitték, hogy valóban enynyi pénzre jogosult, amikor ki akarta venni a könyvért járó honoráriumot, Cs. Gyimesi Éva segítségét kellett kérnie.
László Noémi kérdésére KAF azt is elmondta, hogy bár a költészet nem tekinthető civil foglalkozásnak, hiszen emellett mindenki eljár – nem dolgozni – pénzt keresni, mégsem egy félretehető dolog, legfeljebb ideig-óráig. Ha ihletett állapotban van, a költő feje úgyis a versen kattog, akkor is ha (látszólag) mást csinál. „A költészet a gyenge percek és a sérülékeny emberek nagy erőssége. A költészet hatalom, a hatalom nem költészet” – tette hozzá KAF.
Adyra hallgattak utoljára
A vásárhelyi költő, aki több versével is jelen van az Édes hazám című, közéleti verseket összegyűjtő 2012-es antológiában, kiemelte, a magyar lírában mindig is jelentős volt a közéletiség, bár az utolsó magyar költő szerinte, akinek még volt szava, akire hallgattak ilyen téren, az Ady volt. „A költészet maga nem változtatja meg a problémát, amiről esetleg beszél, de általa hangsúlyosabban vannak jelen a köztudatban ezek a gondok, így közvetve hozzájárul ahhoz, hogy később mégis megoldódjanak” – fejtegette álláspontját a meghívott.
KAF – aki egyébként nem szereti, ha KAF-ként emlegetik, ezt ugyanolyan közhelynek tekinti, mint amikor azt mondják róla, hogy „rejtőzködő költő” – jelenleg gyerekverseken dolgozik. A versek még az év végén megjelennek a Magvető Kiadónál két kötetben, Minden egér a világon, illetve Égi és földi egerek címmel. Ezek tulajdonképpen gyerekversek – fogalmazott a szerző, de azért a felolvasott ízelítőből kiderült, hogy a felnőttek is bőven találnak benne csemegét, hiszen a dallamos szövegeket bőségesen átszövik a rejtett történelmi utalások, sőt a kortárs politikai és közéleti szereplőkre is vaskos utalások tétetnek.
Az Álljunk meg egy szóra következő vendége a tervek szerint Bartis Attila író lesz.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

Kihívások, esélyek
A Maros megyei RDMSZ Területi Képviselők Tanácsa (TKT) múlt heti ülésének napirendjén a megye politikai helyzetének ismertetése, az előválasztások kiértékelése, illetve a megyei küldöttgyűlés összehívása szerepelt. A TKT november 5-re hirdette meg a megyei küldöttgyűlést, amelyen módosítják a megyei alapszabályzatot, és megválasztják a Maros megyei SZKT-tagokat.
Brassai Zsombor megyei elnököt kérdeztük.
– Mi a jelentősége, mi indokolja a küldöttgyűlés összehívását azon kívül, hogy a megújuló Szövetségi Képviselők Tanácsa testületébe meg kell választani a megyei küldötteket, illetve a legutóbbi kongresszuson módosított alapszabályzathoz kell igazítani a megyei alapszabályzatot is.
– Az erdélyi miniparlamentnek is nevezett Szövetségi Képviselők Tanácsa rendkívül fontos politikai döntéshozó testület, úgy gondolom, hogy az újratervezés folyamatában, amit a kongresszus meghirdetett, ennek a fórumnak nagy a jelentősége. Szeretném, hogy Maros megye, az RMDSZ egyik legnagyobb területi szervezete fajsúlyosan legyen képviselve ebben a testületben, tekintettel arra, hogy az erdélyi érdekvédelmi politizálás szempontjából legfontosabb közigazgatási egységének, frontmegyének és frontvárosnak szoktuk nevezni Maros megyét, illetve Marosvásárhelyt. Itt még nem dőlt el a harc, még van esély, de szükség is erősíteni a magyar érdekvédelmet. Az elmúlt 15 év számunkra azzal a tanulsággal szolgál, hogy amennyiben itt, Székelyföld fővárosában nem vesszük kezünkbe az irányítást, nemcsak a magyar ügyek szenvednek csorbát, hanem egyáltalán a térség fejlődése is kockázatos. Ugyanis Marosvásárhely, illetve Maros megye nem használta ki az elmúlt időszakban azokat az adottságait, amelyek a térség meghatározójává nemesítették volna. Úgy gondolom, hogy egy felelős politikai szervezet nem nézheti tétlenül tovább, hogy egy rendkívül kedvező premisszákkal felvértezett város a gazdasági versenyben nem tudja felvenni a versenyt a környező megyékkel.
– Úgy fogalmazott, hogy "egy felelős politikai szervezet nem nézheti tovább tétlenül". Eddig miért nézték el?
– Én a jövőre összpontosítok. Nyilván a múltat is elemezni kell, újra kell gondolni. Azért tudtam és tudom támogatni az RMDSZ által meghirdetett újratervezést, mert a múltból valóban le kell vonni a következtetéseket, és előre kell nézni. Azt hiszem, hogy a Maros megyei RMDSZ a múlt év végén meghirdetett előválasztási kezdeményezésével, vagyis, hogy egy évvel a választások előtt elkezdte a felkészülést a jövő évi küzdelemre, az újratervezésnek egy komoly lépését valósította meg, amit fémjelzett az az előválasztás, amit a másik két párttal közösen szerveztünk meg. Nyilván, ez a kezdeti összefogás is jelzi, hogy az én megközelítésemben az újratervezés hogyan körvonalazódik.
Racionálisan kell gondolkodni. Nagyon komoly kihívása az érdekvédelmi politizálásnak, hogy ésszerű adatokat, tényeket figyelembe véve tervezzük meg a jövő évi választási küzdelmet. Egy biztos: 2012-ben az RMDSZ egymagában nem tudott úgy teljesíteni, hogy érvényesüljön az érdekvédelem. Önmagában nem tudott erős lenni, sőt gyengültünk: sikerült ugyan tíz tanácsost bevinnünk a municípiumi önkormányzatba, viszont veszítettünk egy megyei tanácselnököt, veszítettünk egy szenátori pozíciót. Nyilvánvaló, hogy ezt a helyzetet a jövőben csak ésszerű magyar összefogással tudjuk kezelni.
– Gondolja, hogy mindaz, amit elveszített a marosvásárhelyi, illetve a Maros megyei magyarság, visszaszerezhető?
– A matematikai esélyünk továbbra is létezik, bár a municípiumban már 50 százalék alatt van a magyarság. Ennek dacára, ha figyelembe vesszük, hogy az összefogás milyen felhajtóerőt jelent, amely képes mozgósítani – ennek már az előválasztáson látszottak az egyértelmű jelei –, akkor a masszív részvétellel a népességi adatokban látszó hátrányainkat be tudjuk hozni. Úgy látom tehát, hogy az összefogás felhajtóerő Marosvásárhelyen, amit komolyan kell venni, és ennek megfelelően kell döntéseket hozni. Ennek a tárgyalása, előkészítése, egyeztetése elkezdődött, megfogalmazódtak a különböző szempontok. Úgy vélem, és ezt el is mondtam a testületnek, hogy számszerűsítve kell racionalizálni a körvonalazódó döntést. Véleményem szerint az előválasztás bebizonyította, hogy ha együtt megyünk, és egyeztetjük a céljainkat, akkor sokkal erőteljesebb érdekvédelmet tudunk megvalósítani, illetve a politikum vissza tudja szerezni azt a bizalmat, amit az elmúlt években elveszített.
Maros megyét 12 közvetlenül választott tisztségviselő képviseli a Szövetségi Képviselők Tanácsában. A megyét három régióra osztva – keleti (Nyárádmente és Felső-Küküllő mente), nyugati (Maros mente, Mezőség, Alsó-Kis-Küküllő mente és Nagy-Küküllő mente) és Marosvásárhely – négy-négy küldött fogja képviselni az SZKT-ban. A jelölteket a küldöttgyűlés rangsorolja.
Az SZKT-ba jelentkező RMDSZ-tagoknak november 3-án 17 óráig kell leadniuk pályázataikat a szövetség megyei székházában. A dossziénak tartalmaznia kell: 300 támogató aláírást (az aláírásgyűjtő íveket a megyei szervezet titkárságáról lehet igényelni); a jelölt önéletrajzát (ennek kötelező módon tartalmaznia kell az illető politikai tevékenységét 1989 előtt és után); az RMDSZ keretében kifejtett tevékenységét, valamint a Román Hírszerző Szolgálattal való együttműködését 1989 előtt és után; a területen működő egyik helyi szervezet által kiállított tagsági igazolvány másolatát; egy kézzel írott nyilatkozatot arról, hogy a parlamenti, illetve a helyhatósági választásokon nem indult valamely más párt vagy szervezet színeiben.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Marosszentgyörgyön fontos a művelődés
Pezseg a kulturális élet Maros megye legnagyobb községében. Szinte nem telik el olyan hét, hogy ne történne valami, ami gazdagabbá teszi a Marosvásárhely közvetlen közelében fekvő település napjait.
Múlt héten a Máriaffi-kastély körüli régészeti ásatásokról és az Angyalka bölcsőde megnyitójáról számolhattunk be, ezeket követően csütörtökön könyvbemutatóra, pénteken pedig egy hét napig tartó országos festészeti tábor záróünnepségére került sor. A könyvbemutatónak a helyi korszerű Szent György Általános Iskola könyvtára adott helyet, ahol szép számban gyűltek össze marosszentgyörgyi magyarok és románok, hogy visszautazzanak az időben. A könyv címe: Marosszentgyörgyi füzetek – utazások az idő sodrában. Moldován Péter helyi író és levéltáros a község múltbeli történéseiről, épületeiről, személyiségeiről gyűjtött össze anyagot és kötetben tette közzé, ezt mutatta be a jelenlevőknek.
A könyvben többek között Becsky Eors a református felekezeti iskola történetéről, Baricz Lajos Pupp József tanár életéről, Nemes Gyula a marosszentgyörgyi temetőkről és síremlékekről, Bartos Zoltán egy milicista haláláról ír.
A pénteken zárult festészeti táborban többnyire helyi, marosvásárhelyi, de konstancai, medgyesi és temesvári festők is részt vettek.
A könyv megjelentetését és a festészeti tábor szervezését is a Marosszentgyörgyi Polgármesteri Hivatal támogatta. Sófalvi Szabolcs polgármester mindkét rendezvényen kiemelte beszédében: nagyon fontosnak tartja, hogy a településen ilyen értékes művelődési rendezvényeket szerveznek, s ezekbe mind többen kapcsolódnak be.
(B.Zs.)
Népújság (Marosvásárhely)

Mi nem félünk!
Jobb sorsra érdemes, de a megvesztegetésektől fojtogatott országunkban egy idő óta újra fokozódott a magyarellenesség. Ennek többféle megnyilvánulási formája van, egyes elöljáróknak és tisztségviselőknek a jogainkat semmibe vevő, fennhéjázó viselkedésétől kezdve, a történelemhamisításon át, egészen a minket érintő fontos kérdésekről folytatott párbeszéd megtagadásáig. Marosvásárhely polgármestere, Dorin Florea például hallani sem akar a kétnyelvű utcanévtáblákról, mert azok szerinte félrevezetnék a turistákat, és akadályoznák a postai küldemények eljuttatását a címzettekhez. A szekusból hírszerzőtisztté, majd városi rendőrfőnökké vedlett Valentin Bretfelean pedig kijelenti, nem fogja megengedni, hogy Paul Chinezu nevét „elmagyarosítván”, Kinizsi Pálként tüntessék fel.
A székelyföldi, vagyis a Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Civil Fórumának Marosfőn lezajlott legutóbbi ülésén Mircea Duşă honvédelmi miniszter leszögezte, az autonómiának nincs mit keresnie a romániai közbeszédben, mert alkotmányellenes. Vele egy követ fúj ugyanakkor Horia Grama, a Szociáldemokrata Párt (PSD) Kovászna megyei elnöke, parlamenti képviselő is, aki szerint az autonómiáról még tárgyalni sem lehet.
Az ellenünk irányuló intézkedések közé sorolhatjuk továbbá a Székelyföld határait október 24-én megvilágítani hivatott őrtüzek egyikéhez saját fájából tüzelőt szállító és ezért megbírságolt, gyergyószentmiklósi Árus Zsolt esetét, Mircea Diacon háromszéki fogyasztóvédelmi főbiztos etnikai indíttatású túlkapásait, valamint a gyulafehérvári Batthyáneum könyvtár és csillagvizsgáló visszaszolgáltatásának a megtagadását is, hogy csak a legfrissebbek közül említsünk néhányat.
Mindezek következtében Székelyföld magyar anyanyelvű lakosságának folyamatos megaláztatásban, hátrányos megkülönböztetésben és zaklatásban van része, melyek megkeserítik és ellehetetlenítik mindennapjait. De hát ez is a cél, hiszen így akarják önfeladásra, vagy ha ez nem megy, akkor a szülőföld elhagyására kényszeríteni! Éppen ezért újra és újra, minden fórumon le kell szögeznünk: mi nem félünk, és a magyarságunk megőrzéséért, valamint a szülőföldünk megtartásáért folytatott küzdelmünket nem adjuk fel, bármi történjék is!
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Érdekérvényesítés bojkottal?
A múlt csütörtöki tanácsülés bojkottja után felmerül a kérdés: hogyan tovább, RMDSZ-frakció, hogyan tovább, marosvásárhelyi tanács? A közgyűlést ugyanis holnapra ismét összehívták, és a korábbi napirendi pontok néhány, a közösség szempontjából fontos határozattervezettel egészültek ki: a város és a katolikus egyház közötti terület- és épületcserére a tanintézetek vezetőtanácsi tagjainak kinevezésére és nem utolsósorban a köztisztasági szolgáltató szerződésének meghosszabbítására vonatkozó tervezetekkel.
A legutóbbi közgyűlést követően Peti András és Soós Zoltán kijelentették, a frakció bojkottja addig tart, amíg a kétnyelvű utcanévtáblák licitjéről be nem számolnak a szakigazgatóságok, valamint a kombináttal kapcsolatos népszavazás ügyében nem történik előrelépés, illetve a számos elfogadott, de gyakorlatba nem ültetett tanácsi határozat alkalmazásának legalább az ütemtervéről nem egyeztetnek a polgármesteri hivatal képviselőivel. Mindebből tegnapig semmi nem történt meg. Ezért a frakciónak döntenie kell arról, hogy milyen módon tiltakozik, és nem kizárt, hogy ezúttal a városi választmánnyal közösen alakítja ki álláspontját. Mivel a tanácsülés megtartásához 12 képviselő jelenléte már elégséges, a napirend elfogadásához pedig a képviselők egyszerű többségének a szavazata is elég – elvileg tehát az RMDSZ nélkül is megszavazható –, a magyar képviselők bojkottja azoknak a határozattervezeteknek a megakadályozását célozhatja meg, amelyek elfogadásához kétharmados szavazattöbbség szükséges, úgymint a költségvetési, vagyoni kérdések. Az RMDSZ-frakció néhány határozattervezetben partnerre találhat a szociáldemokratákban (legutóbb a napirendet sem szavazták meg a pészédések), de nem valószínű, hogy például a kétnyelvű utcanévtáblák ezek közé tartoznak, ezért, ha meg is tartják a tanácsülést, a költségvetéssel kapcsolatos tervezetek némelyike könnyedén elbukhat.
Az RMDSZ több forgatókönyv szerint járhat tehát el. Például nem vesz részt a tanácsülésen, nem szavazza meg a napirendet, tartózkodik a határozattervezetek megszavazásakor, ellenszavaz, de az sem kizárt, hogy a közösség szempontjából kiemelten fontos tervezetekre – de csak ezekre – rábólint. A szociáldemokraták álláspontja sem mellékes a helyhatósági törvény előírásainak ismeretében, hiszen ha két egymást követő hónapban nem sikerül megtartani a tanácsülést, vagy három egymást követő soros ülésen a testület nem fogad el egyetlen határozatot sem, a közgyűlés feloszlik, a városvezetést és a döntéshozatalt pedig egy személyben a polgármester, adott esetben a jegyző látja el. Marosvásárhely polgármestere több sajtótájékoztatón kifejtette, bővebb hatáskört szeretne, a tanácsot tehetetlennek, gáncsoskodónak látja. Ebből úgy gondolhatjuk, hogy Dorin Floreának nem lenne ellenére tanács nélkül kormányozni a várost, talán ezért is nem jött tegnapig az RMDSZ-hez semmilyen jelzés a többi politikai párt felől. Bonyolult tehát a helyzet, hiszen az RMDSZ városi képviselőinek dönteniük kell, mégpedig úgy, hogy érdeket is érvényesítsenek, és a város szempontjából fontos ügyekbe is beleszóljanak.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)