Istennek áldása legyen a mi nemzetünkön!
Augusztus 20-i ünnepség a Színház téren
Több száz ember gyűlt össze szerda este a Színház téren, hogy részt vegyen az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Maros megyei szervezete által az államalapító Szent István király emlékére szervezett ünnepségen. A rendezvényen a magyar történelmi egyházak képviselői megáldották a nemzetiszínű szalaggal átkötött megye kenyereit, amelyeket a kétszeres világbajnok pékmester, Tőkés Tibor készített.
"Dicsőítünk téged, Atyánk, Jézus Krisztus, a te fiad által, aki a pusztában megáldotta az öt kenyeret és megszaporította, hogy táplálja velük az összegyűlt sokaságot. Urunk, aki megadtad, hogy Szent István királyunk ünnepén összegyűlve itt ünnepeljünk, aki hétről hétre meg- megszaporítod és szétosztod köztünk az eukarisztia kenyerét, áldd meg ezeket a kenyereket, mindennapi életünk táplálékát, és taníts meg arra, hogy mindennapi kenyerünket mi is megosszuk másokkal, hogy megízlelhessük az igazi testvéri szeretet ízét…" – hangzottak az áldás szavai, majd a megszegett kenyereket szétosztották a megjelentek között.
A téren kiállított, Hunyadi László marosvásárhelyi szobrászművész által készített Szent István-szobrot, illetve Szabó Albert képzőművész alkotását, a Szent Korona másolatát a gernyeszegi 15-ös Mátyás huszárezred hagyományőrző csapata "őrizte" Balogh József főkapitány vezetésével.
Fellépett a Hajdó Károly vezette marosszentgyörgyi Soli Deo Gloria vegyes kar, Samu Etel Imola, Kilyén Ilka, Ritziu Ilka Krisztina, Bokor Barna, a beresztelki Lángvirág néptáncegyüttes.
Magyarország csíkszeredai főkonzulátusa képviseletében dr. Farkas Balázs konzul méltatta a nap jelentőségét. Arra biztatott, hogy a jövőbe tekintve, Szent István szellemiségét követve, őrizzük meg az itt élő népek közötti szolidaritást, a magyar nemzet összetartását. Hozzátette: a magyar kormány Szent István szellemiségében kívánja a nemzetet továbbépíteni, stabilitását megőrizni.
Cseh Gábor, az EMNT megyei elnöke ünnepi beszédében kiemelte: "A mai napon azért gyűltünk össze, hogy közösen állítsunk emléket annak a több mint egy évezredes Szent István-i akaratnak, amely egyben tartott minket itt, a Kárpát-medence ölelő karjaiban. (…) A mi nemzetünk túlélte a történelem viharait, megmaradt, és reményeim szerint megmarad itt, Erdélyben is, a mi tündérországunkban". Szent István király intelmeit ma is példaértékűnek nevezte, Marosvásárhelyt viharsaroknak, ezért kell ragaszkodnunk értékeinkhez, szimbólumainkhoz, a hitünkhöz... Ugyanakkor Széchenyi István szavaival üzente "megalkuvó, áruló magyar vezetőinknek", hogy akit magyarnak teremtett az Úristen, és nem fogja pártját nemzetének, nem derék ember.
Tőkés Tibor pékmester a Népújságnak nyilatkozva mondta: Augusztus 20. a magyarok szent ünnepe, pékmester vagyok, ez a nap az újkenyérnek is a napja. István királyunk megáldotta ezzel az ünneppel a népet. A legnagyobb 38 kilós, a másik 28 kilós, a harmadik 32 kilós kenyér, a hozzávalókat az Eldi pékség biztosította, az Eldi pékség jóvoltából készítettem el ezeket a kenyereket.
A rendezvényen jelen volt Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke is. A kérdésre, hogy miért Vásárhelyre jött ünnepelni, azt válaszolta: Augusztus 20. a magyar államiság ünnepe, nemzeti ünnep is ugyanakkor, nemcsak Magyarországon ünneplik, hanem szerte az egész világon. Itt, Erdélyben is egyre szívesebben gyűlnek össze ilyenkor az emberek, hiszen a magyar nemzet egységét is jelképezi. "Azt hiszem, hogy mindenhol, ahol magyarok élnek, ez az a nap, amikor együtt vagyunk lélekben, és ha lehet, akkor ilyen szép helyen, mint Marosvásárhely, jó, ha fizikai közelségben is érezzük egymást. Marosvásárhelyre azért jöttem, mert vásárhelyi barátaim hívtak, és úgy éreztem, itt a helyem mellettük".
Az augusztus 20-i rendezvény a magyar és a székely himnusszal zárult.
Mózes Edith, Népújság (Marosvásárhely)

Az István, a király rockopera jégtörő, ikonikus alkotás
Augusztus 20-i, ünnepi rendezvényként szervezte meg az Euro Media Advertising Egyesület és az RMDSZ marosvásárhelyi szervezete az István, a király rockopera (film) levetítésével egybekötött beszélgetést, amelyen a témát kutató magyarországi Csatári Bence történésszel, újságíróval Novák Zoltán történész beszélgetett a mű születésének történetéről, hátteréről.
Csatári Bence a magyarországi kommunista rendszer rock- és popzenéjének világát kutatja, kiemelten foglalkozott az István, a király rockoperával, amely azóta a műfaj egyik ikonikus alkotásává vált. Több ezer cikk jelent meg róla, a kutató a szerzőkkel, az ősbemutató szereplőivel beszélgetett el részletesen a keletkezés körülményeiről. A résztvevők a "kulisszatitkok" közül tudtak meg néhányat. Novák Zoltán kérdéseire válaszolva Csatári Bence elmondta, hogy Boldizsár Miklósnak a rockopera alapját képező Ezredforduló című drámája egy évtizeddel korábban született, s egy rockopera megírásának ötlete már az 1970-es években megfogalmazódott. Az sem véletlen, hogy ez a darab került a Szörényi–Bródy szerzőpáros figyelmébe, hiszen Boldizsár Miklós Koncz Zsuzsa férje volt, így mondhatni "családban" zajló beszélgetéseken merült fel, hogy jó lenne ebből valamiféle zeneművet alkotni. Több ok miatt váratott magára az ősbemutató. Egyrészt felbomlott az Illés, majd létrejött a Fonográf, az együttesváltás miatt egy kicsit "jegelték a témát". Másrészt a rendszernek is enyhülnie kellett, mivel a ’70-es évek végén a szakmában a cenzúrát képviselő táncdal- és sanzonbizottság olyan dalok nyilvános bemutatását, játszását is tiltotta, mint Petőfi Sándor Nemzeti dala, vagy akár az Illés zenekar Utcán című száma.
Mint ismeretes, először a lemez készült el, alig néhány hónap alatt. Bródy a szöveget írta, míg Szörényi a zenéjét szerezte, a kottákat be kellett mutatni, s csodák csodájára zöldutat kapott. S bár a lemez anyagát elkészítette a hanglemezgyártó, két hónapot kellett várni, amíg a dupla bakelit boltba került. Annyira sikeres volt, hogy egy hónapon belül aranylemez lett, s sokáig még Magyarországon is csak pult alatt lehetett megvásárolni. A sikert követően merült fel a színpadi változat is, amelynek megrendezésére Koltay Gábor vállalkozott, ő sem véletlenül, hiszen testvére az Illés tagjaként jó kapcsolatban volt Szörényiékkel. Három helyszín közül kellett választani. Felmerült a Népstadion, ahol egyrészt a rendező nem merte vállalni, hogy sikerül 70.000 embert bevinnie, másrészt a karhatalom is igen veszélyesnek ítélte, hogy annyi embert összegyűjtsenek egy ilyen alkotás megtekintésére. Aztán ajánlották az óbudai Aquincum melletti amfiteátrumot. Ez a helyszín azért nem bizonyult jónak, mert attól tartottak a műemlékvédők, hogy a nagy hangerő generálta rezgések kárt tehetnek a szomszédos ókori római romokban. Maradt a zuglói szánkódomb, ahol hét előadást engedélyeztek. Természetesen nagy sikerrel játszották a hét ősbemutatót, s ebből készült az a film is, amelyet a marosvásárhelyi Művész moziban újra láthattak az érdeklődők.
A film is megszenvedte az akkori művelődési minisztérium filmeket engedélyező bizottságának gáncsoskodásait. Nemeskürty István történész volt az, aki elsősorban az eredeti alkotás koncepciójával nem értett egyet, ugyanis ez a film inkább István király életéről szólt, nem az István és Koppány közötti konfliktusra helyezte a hangsúlyt. Végül annak a Maróti Lászlónak a közbenjárására engedtek a hatóságok, akit annak idején az MSZMP-ben Kádár János utódjának jelöltek ki.
Csatári Bence elmondta, sokat vitatkoztak a kritikusok a műről, de tudni kell, hogy az akkori állam és párt támogatása nélkül nem jöhetett volna létre, ezért túlzás lenne azt állítani, hogy "ellenzéki" szellemiségű volt. A kritikák 80%-a pozitívan értékelte az alkotást, mindössze 20%-a marasztalta el, leginkább túlzottan nacionalista üzenete miatt. Volt, aki a 20. század Bánk bánjának nevezte, hiszen a témája hasonlít Katona József drámájához, ott is a nemzeti érdekek ütköznek az "idegen" hatalommal, míg az István, a királyban Koppány képviseli a "hazai" érdekeket a német lovagokat behívó István királlyal szemben. Sokan azt állították, hogy a darabot azért engedélyeztette az akkori politikai hatalom, mert "hozzájárult az egészséges nemzeti érzés kialakításához", bár az sem tagadható, miként egy 1984-ben megjelent újságcikk állította, hogy 1956-os forradalombeli áthallásai is vannak. Akkor hívta be Kádár János a szovjet tankokat, majd Nagy Imrét és társait kivégezték, akárcsak Koppányt. Érdekes Réka (Koppány lánya) szerepe is, hiszen ez eredetileg nem volt a darabban, és egyesek úgy vélik, hogy azzal, amikor kikéri legyőzött atyjának holttestét, a szerzők arra a megalázó epizódra utaltak, amikor Maléter Pál felesége az akkori párthatalomhoz fordult, hogy kivégzett férje holttestét adják ki, és ezt elutasították, mi több, felajánlották, hogy legyen sírásó a Farkasréti temetőben.
A beszélgetésen szó volt még a szereplőkről is, arról, hogyan kapta meg Torda szerepét Deák Bill Gyula, Vikidál Gyula pedig a lázadó Koppány szerepét, az a Vikidál, aki, mint utólag kiderült, Dalos néven jelentgetett az akkori államvédelmi szerveknek. Csatári Bence, tanulmányozva ezeket a "be-adványokat", megállapította, hogy jelentéktelenek, szinte használhatatlanok voltak a titkosrendőrségi beszámolók. Ennél érdekesebb a fekete bárányok egyikének, Nagy Ferónak a szereplése, akit nem sokkal azelőtt polgárpukkasztó megnyilvánulásai miatt a szakma is kizárt köreiből, és a rendőrség is letiltotta együttesét (az 1981-es popmajálisra nem kapott meghívást a Beatrice). Ennek ellenére sikerült szerepet kapnia, sőt még a büntetésként bevont útlevelét is visszakapta, ugyanis az egyik bemutatót megnézte az akkori belügyminiszter is, aki ezt követően gratulált a szereplőknek, s a találkozón Nagy Ferónak "volt mersze" direktben felvetni a kérdést, aminek köszönhetően néhány napon belül megkapta úti okmányát.
Időszűke miatt nem hallhattunk többet a rockoperával kapcsolatos kulisszatitkokból, de a szervezők arról is tárgyaltak, hogy egy másik alkalommal felidézik még ezt a korszakot, amelyre már történelmi távlatokból tekinthetünk vissza. Tény, hogy az István, a király rockopera megtörte a befagyott kommunista ideológiát, és a Szörényi által nem a legsikeresebb alkotásának titulált mű önálló életre kelt. Az 1983. augusztus 18-i ősbemutatót követően a Városligetben, Szegeden (1984), a Nemzeti Színházban (1986), a Népstadionban (1990), a világkiállításon Sevillában (1992), újra a Nemzeti Színházban (2000), Esztergomban (2002), Szegeden és Kaposvárott (2008) is bemutatták. Különleges és vitát kiváltó újabb változat került színpadra Alföldi Róbert rendezésében 2013-ban a Szegedi Szabadtéri Játékokon. Az erdélyiek számára pedig nagy esemény volt a 2003-as csíksomlyói bemutató, ahol először Erdélyben több mint 250.000 néző láthatta a rockoperát, azóta még egyszer a kolozsvári magyar napokon 2013-ban játszották erdélyi közönség előtt. Mindig nagyszámú közönség előtt játszták, ami azt igazolja, hogy mindig van és lesz üzenete a magyarok számára, és ez leginkább augusztus 20-a körül erősödik fel.
Vajda György

Hat színmű a Látóban
Pontosítsunk: a szépirodalmi folyóirat idei, hagyományosan összevont, dupla számában. Az olvasó jó ideje megszokhatta, hogy a Látó a lap nyárvégi, kora őszi megjelenésekor a színházi, drámaírói műhelyekre koncentrál, több új darab megjelenését teszi lehetővé, és ezek között mindig van figyelemre méltó teljesítmény, ígéretesnek tűnő próbálkozás. Most sincs másképpen. A 2014/8-9. szám 222 oldalán hat szerző – Demény Péter, Peca Stefan, Kincses Réka, Márton László, Henry Fielding és Christopher Marlowe – valamint három műfordító – Jánosházy György, Patkó Éva és Mesterházi Márton – drámai szövege kap nyilvánosságot. Persze a művek ilyen besorolása, minősítése megtévesztő, hiszen ahány közölt színmű, annyiféle. Műfaj, hangvétel, nyelvezet, tematika, helyszín, idő- és térbeli elgondolások, szerzői szándékok tekintetében, egyszóval minden vonatkozásban lényegesen különböznek egymástól. Ezt már rögtön az elején a lapszerkesztő, vagy maga az író igyekszik tisztázni. Hamar kiderül, hogy Demény Péter Királynője reménydráma, Peca Stefan írása, a Patkó Éva fordította Nils elbaszott napja alter-komédia, Kincses Réka szövege, A Pentheszilea Program egyszerűen színmű, Márton László Tristan, a bábu című írása színjáték bábokra és élő színészekre, a Henry Fielding mű, A tragédiák tragédiája, avagy a Nagy Hüvelk Matyi élete és halála Mesterházi Márton tolmácsolásában rádióra alkalmazott munka, Marlowe irodalomtörténeti határkőnek tekinthető jelentős színpadi alkotása, a Nagy Tamerlán pedig, amelynek második részét itt szólaltatja meg először magyarul Jánosházy György, rímtelen ötös jambus műformájú dráma. A változatosságnak bizonyára örül az olvasó. A szerzők meg feltételezhetően pályájuk fontos momentumának tartják színpadra szánt művük megjelentetését. Jánosházy, akinek gazdag életműve jelentős részeként Shakespeare magyarra átültetett drámáinak összességét éppen a Látó tette közzé hosszú éveken át, erről is vall a darab elé helyezett rövid eligazító bevezetőben: "Az angol drámaköltészet terén végzett több évtizedes fordítói munkám záróköve ez". Vagyis a Nagy Tamerlán II. része, amely mindeddig ismeretlen volt nyelvünkön. Egyfajta premier ez most tehát, mint ahogy erről beszélhetünk a közölt írások legtöbbje esetében. Kincses Réka munkáját ellenben a színházi közönség egy része már ismerheti, a nemrég zárult évadban A Pentheszilea Program egyik lehetséges színpadi változatát Marosvásárhelyen eljátszották. A lapnak köszönhetően az eredeti szöveget is megismerheti a közönség. Talán a többi mű is megszólal színpadon valamikor. A drámák sorsa kiszámíthatatlan. Sokáig lapulhatnak valamilyen kiadvány oldalain, aztán egyszer csak felfedezi őket egy vállalkozó kedvű színházi ember, és a nagyközönség elé kerülnek. Mint a jelenlegi Talált vers is a folyóirat utolsó oldalán, Sir Walter Raleigh (1552? – 1618) Színpad a világ című költeménye Tóth Judit fordításában.
(mk)
Népújság (Marosvásárhely)

Több mint plébániatörténet
Derzsy András A székelyudvarhelyi Szent Miklós római katolikus plébánia rövid története a kezdetektől napjainkig című könyve, mely (amint az előszóban olvasható) „15 éve tartó gyűjtőmunka eredménye”, több, mint plébániatörténet. Több, mert századokat átfogó korrajz is egyben, s nemcsak Székelyföld szóban forgó jelentős egyházközségéről, hanem az egész erdélyi egyházmegyében lezajlott jelentősebb eseményekről, illetve történelmet alakító egyházi és világi személyiségekről.
A kötet első része a plébánia közel hét évszázados múltjáról szól (az első írásos feljegyzés 1332-ből való), s ezen belül: keletkezése feltételezhető időszakáról, a reformációtól a jezsuita rend beszüntetéséig (1773) tartó küzdelmes korszakról, valamint a gyönyörű templomot fölépíttető papról, Kadicsfalvi Török Ferencről, aki 1774–1804 között volt székelyudvarhelyi plébános. (1793. május 27-én Gróf Batthyány Ignác püspök szentelte fel a reneszánsz, barokk és késő rokokó elemeket is magán hordozó istenházát).
A könyv másodikés nagyobbik részét kifejezetten a 20. század tárgyalásának szentelte a szerző. Gróf Mikes Jánossal kezdődik a két világháborút is átélt vérzivataros udvarhelyi 20. század, aki 1906–1911 között volt főesperes és plébános. Az ő idejében épült fel egyébként a ma Tamási Áron nevét viselő római katolikus gimnázium. Sorrendben őt követték: Pál István (1911–1934), Sándor Imre (1934–1939), akit később Márton Áron általános püspöki helynökké nevezett ki. A Gyulafehérvárra áthelyezett főpapnak Sass Antal (1939–1968) lett az utóda. Átmenetileg Leitner János volt egy ideig az iskolaváros lelkipásztora. Őt követte László Ignác, 1978-ig, majd Erdély későbbi első érseke, Bálint Lajos, és a titokzatosnak vélt betegségtől súlyosan megkínzott, nagy hírnevű Pálfi Géza (1981–1984).
Derzsy András egyik lapalji megjegyzése szerint 1982–2007 között, tehát jórészt Pálfi idejében (is!) a plébánia alkalmazottja volt, s mint ilyen, a korabeli történések egyik fontos szemtanúja.
Pálfi Géza halála után a 20. század utolsó udvarhelyi plébánosát Jakab Antal püspök nevezte ki Kovács Sándor, jelenlegi kolozsvári plébános személyében. Az azóta eltelt viharos időket és az ő ottani 23 éves közösség- és templomépítő tevékenységét jól fejezi ki az általa felújított plébániaépület nyugati falán olvasható felirat szövege: „Régi idők viharait kibírtam állva szilárdan – megújítva leszek oltalom, újra erős.”
A könyv harmadik részében szó esik még az Udvarhelyhez tartozó leányegyházakról, az egyesületi életről, az egyházközség dalárdáiról és kántorairól, valamint katolikus iskoláiról, az egyházközség birtokairól és legutoljára, de nem utolsósorban a papok és hívek végső nyughelyéről, a temetőről.
Pálfi Géza betegségéről és haláláról
Részlet Derzsy András könyvéből
1983 augusztusában betegség vett erőt rajta, gyakran belázasodott, néha be is sárgult. A feleségem ekkor még a kórházban dolgozott asszisztensként, és hosszas rábeszélés után orvoshoz vittük. Alapos vizsgálat után, a betegség ismerete nélkül engedték haza. November hónapban ismét kórházba került, akkor a fertőzőosztály főorvosa, dr. András Zoltán sárgaságra gyanakodott, és ebben az irányban próbálta kezelni, de sajnos, eredmény nélkül.
Karácsony előtt két héttel engedték ki a kórházból: értse meg, nem tudom, mi baja lehet Pálfi plébánosnak – mondta a főorvos a feleségemnek. Otthon ágyban feküdt, a láza nem jött le. Karácsony vigíliáján felkelt, mert az ünnepek alatt misézni akart. Az éjféli szentmisét a következőkkel kezdte: néhány perccel ezelőtt minden valamire való rádió azzal köszönt, hogy boldog karácsonyi ünnepeket kívánunk. Ez a bátor kijelentés, mellyel a Román Rádióra célzott, mindenkit meglepett, mert – mivel karácsony első napja vasárnapra esett, és akkoriban a gyárakban a vasárnapi munka is kötelező volt –, ilyen bátor kijelentés szokatlan és veszélyes volt. Másnap a nagymisét ugyancsak ő végezte, de már 40 fokos lázzal. A szentmise bevezetőjében kérte a híveket, hogy emlékezzenek meg azokról, akik saját hibájukon kívül nem vehetnek részt a szentmisén, mert a kormány intézkedése folytán dolgozniuk kell. Ez még nagyobb meglepetést okozott. Ez volt az utolsó nyilvános szentmiséje. A hívek többet nem látták őt.
1984. január 2-án a kadicsfalvi plébános – Pálfi Géza falujabelije – Simon Dénes, kocsival vitte Marosvásárhelyre a kórházba, ezen az úton Kovács Judit főasszisztensnő kísérte el. Marosvásárhelyen már várta Gáspár Mária mallersdorfi nővér, és beutalták az egyes klinikára. Ettől kezdve elindult a szóbeszéd, hogy a plébánost letartóztatták a karácsonyi kijelentései miatt. Sokan azt feltételezték, hogy Temesvárra vitték börtönbe. Hetente látogattam, telefonon közölte, hogy mire van szüksége. Egy alkalommal megjegyeztem, hogy nem is tudom, mit keresek én Marosvásárhelyen, amikor otthon azt mondják, hogy Temesváron van, mert az állambiztonsági szervek, a Securitate börtönbe csukatta. Nagy kacagásba tört ki, hogy miket híresztelnek róla. Minden egyes látogatásomkor közöltem vele az újabb és újabb fejleményeket, amiket távollétéhez fűztek. Annyi bizonyos volt, hogy a kórteremben, ahol feküdt, egy securitatés is feküdt, aki figyelte, hogy kik járnak hozzá és miről beszélgetnek. Az orvosok figyelmeztették is erre Mária nővért, hogy tudjunk róla. Egyik ottlétem alatt sokat beszélgettünk erről, és akkor elmondta, hogy gyulafehérvári tartózkodása alatt több ízben is kihallgatták, kényszeríteni akarták, hogy szálljon szembe Márton Áron püspökkel, de Udvarhelyen egyszer volt csupán a rendőrségen, amikor odaköltözött, és a személyi igazolványba be kellett íratnia az új tartózkodási helyét.
Március elsején átszállították az egyetemi klinikára, hogy megműtsék, de ott sem fedezték fel betegségének okát. Ide is kísérte a megfigyelő. Az orvosok lemondtak róla, és közölték Lestyán Ferenc marosvásárhelyi főesperessel, hogy felkészülhetnek a legrosszabbra, mert a plébánost nem tudják megmenteni. Ezt közölte az udvarhelyi plébánián szolgálatot tevő Réthi György káplánnal, és kérte, hogy a ruháját vigyük oda, hogy ha bekövetkezik a halála, legyen mibe felöltöztetni. Magam vittem el a ruháit, ekkor látogatóba jött Csató Béla sepsiszentgyörgyi plébános is, akit megkért Léstyán, hogy közölje Pálfival az orvosok megállapítását, hogy egy paphoz illően tudjon felkészülni a nagy találkozásra. Csató vállalkozott e nem könnyű dologra – mint jó barátja –, tudatta Pálfival a rideg valóságot. Csendben és nyugodtan vette tudomásul, csupán egy könnycsepp gördült le az arcán, majd megköszönte az őszinte baráti figyelmeztetést.
Március 10-étől többször elvesztette eszméletét, félrebeszélt, és 13-án reggel háromnegyed kilenckor meghalt. Azonnal közölték velünk, mi pedig értesítettük az édesanyját és rokonait. Az egyik unokatestvérének volt egy IMZ gépkocsija, azzal mentünk utána. A kórház hullaterméből kihozták, Mária nővérrel felöltöztettük, közben részvétnyilvánításra odajött hozzánk a boncolóorvosa, egy katolikus magyar ember, ő tudatta a fel nem ismert betegség okát: mirigyrák okozta halálát. A gyomra tele volt alma nagyságú mirigyekkel.
Délután 5 órára érkeztünk haza. A templom előtt közel száz hívő várta a koporsóban hazaérkező plébánosát. Harangszó közben vittük be a templomba, s ott ravataloztuk fel. A temetés napjáig, 15-éig, egész nap tele volt a templom azokkal, akik utolsó búcsút akartak venni tőle. Ezek között nemcsak katolikusok, de más felekezetű hívek is voltak, és természetesen nem hiányoztak a Securitate emberei sem.
A temetés napja egybeesett a magyar szabadságharc ünnepével, amit abban az időben Romániában tilos volt még emlegetni is. A temetési menet egy igazi magyar papot és hazafit gyászolt, és ugyanakkor ünnepelt is. Délelőtt 11 órára zsúfolásig telt a templom: több mint kétszáz pap volt jelen. A temetési szentmisét, szertartást és szentbeszédet Bálint Lajos segédpüspök végezte. A volt osztálytársai vállukon vitték a koporsót a sírig, és a többi, Udvarhelyen szolgálatot tevő pap mellé temették.
Temetése után néhány nappal a Szabad Európa Rádió úgy jelentette be, hogy Pálfi Gézát az udvarhelyi Securitatén agyonverte egy Fekete István nevű „szekus”, a mája leszakadt, és meghalni vitték a kórházba. Minket, a plébánia alkalmazottait, főleg Illyés István kántort és engem az utcán állítottak meg az emberek, hogy mondjuk meg az igazságot, ami Pálfi Gézával történt. Bármennyire is ragaszkodtunk a valósághoz, senki nem hitt nekünk, azt mondták, hogy félünk a Securitatétól és azért nem merünk nyilatkozni.
Jakab Gábor, Vasárnap (Kolozsvár)

Mikházi varázs
Már a tavaly megfogadtam, ezután jobban oda fogok figyelni, hogy beütemezhessem a mikházi csűrszínházi rendezvényeket más teendőim közé. De szép lassan mindjárt ez az év is lejár, én meg csak olvasom az értesítéseket a jobbnál jobbnak ígérkező programokról. Két héttel ezelőtt, csütörtökön azonban toppantottam egyet, és azt mondtam magamnak: – Legyen már elég az „úgy elmennék, úgy szeretnék elmenni, de...”-féle nyávogásból, irány Mikháza! A Szentegyházi Gyermek-filharmónia ének- és zenekara tette tiszteletét a Csűrszínházban. Svájci turnéra indultak, és betértek ide, mintegy főpróbát tartani. Ajándékot hoztak, vendégségbe hívtak, így lett a házigazdából megvendégelt, jókedvű sokaság. A gyönyörű nyári este kicsalt a csűrből mindenkit, az előadók a csűrnek hátat fordítva, rögtönzött színpadról szórakoztatták a fák alatt ülő közönséget a cirpelő tücskök ámulatára. Érkezésünkkor, fél nyolc tájban maguk az előadók, a kicsiny kis leányok cipelték ki a nehéz padokat a kertbe. Szóltam is nekik: – Jaj, ti kislányok, ne cipekedjetek olyan erősen, hát ki fog itt nekünk énekelni, ha kifogy a szusz belőletek? Sopánkodásomra csak nevetéssel válaszoltak, aztán szaladtak, hogy még egy sort hozzanak. Így lettek a vendégekből másodszorra is mosolygós kis házigazdák. Bizony a faluból is elkelt volna segítségnek pár legényke! Hiányoztak, vagy talán csak én nem vettem őket észre.... De nemcsak a legénykék, a polgármesteri hivatal segítsége is jól fogna már. Nem padok cipeléséhez, nem, dehogy. Inkább a mikházi főút leaszfaltozásához, mert igaz, hogy az út köves és kemény, de esőben sáros, azon az emlékezetes estén pedig poros volt. Talán ez egy szép gesztus lenne azok felé, akik itt programokat szerveznek, és sok vidámsággal, jókedvvel ébresztgetik a falucska szunnyadó utcáit. Fél nyolckor még alig néhányan jöttek, de aztán, mintha valaki jelt adott volna, özönleni kezdett a nép az utcáról, az udvarról, a kertek aljából. Sokan Vásárhelyről, Szovátáról érkeztek, és ismerősként, jó barátként, a hazatérők örömével köszöntötték egymást. Jaj, hogy szerettem abban a pillanatban mindenkit, aki jött! Aztán a rezesbanda indulót fújt, és bevonult a száztagú kórus. A gyönyörű kis székely ruhás leányok karmesterük biztató intésére rázendítettek az egymást követő, szebbnél szebb népdalokra, népdalfeldolgozásokra, indulókra. Sokat közülük a közönséggel együtt, a szűnni nem akaró tapsban énekeltek. Dalaikat a lenge szellő szárnyra kapta, vitte a faluba és azon is túl, hét határon át! Az első sorban egy pici, barna hajú kislány szívét-lelkét beleadva formálta a szót, a hangot. Nem tudtam a szemem levenni róla, és talán másokat is megfogott kedves előadásmódja. Kora estébe hajlott az idő, mire az előadásnak vége lett. A sötétbe burkolózott főutcán, talán a mezőről jövet, megkésve, még bandukolt megfáradtan egy-egy mikházi ember villával, gereblyével a vállán. Aztán egymás után gyúltak ki az autók lámpái, és sorjáztak csendben a vasúti átjáróig. Bennük az ember, egymagában maradva, de a közösen énekelt dalokat még mindig dúdolva. – Még jövünk... – ígérték egymásnak a búcsúzók, aztán elindultak, ki balra, Vásárhely fele, ki jobbra, Szováta irányába. Csendben, még az élmény varázsa alatt, az este meghittségét vitték otthonaikba. Fogarasiné Bereczki Irma
Népújság (Marosvásárhely)

Szőcs István: Az irodalom emlékezete – és a történelemé (II.)
Minden nemzetnek megvannak a maga al- vagy fiók-etnikumai, pót-népcsoportjai; ezek gyakran az unokaöcs: „szépséges mákvirág”, vagy a nagybácsi: „vén ütődött” jellegzetességeit viselik, de ugyanilyen gyakori az idillista általánosítás, a „fönn a magas hegytetőn, hangzik a havasi kürt” s hasonlók. Ismertem sok olyan jóhiszemű magyarországi értelmiségit, akiknek képzeletében „a székely” hatgyermekes családapa, a havason rovásírásos pásztorbotjával elűzi a feles számú medvéket, szellemes aforizmákban fejezi ki magát, és mindegyre a Szűz Máriához fohászkodik! Az „új idők” e képen legelőször a „hatgyerekeseket” ritkították meg – bizony a Székelyföld sok vidéken is baranyás egykézés terjedt el –; rovásírásos bot legfennebb a parajdi múzeumban van, s az is hamisítvány; medve még akad a kukák meg a gyümölcsösök körül; ami pedig a Szűz Máriás fohászkodásokat illeti, csak temérdek …-tal adhatók még ma is vissza. Az viszont nem igaz, hogy a székely „soviniszta és elzárkózó”, ez legfennebb egyes színigazgatókra és kultúrfelelősökre lehetett érvényes! Éppen ellenkezőleg! A közismert adomákkal szemben mindenki tud olyan eseteket, mint amelyek velem is meg-megtörténtek, például: este a sötét kézdivásárhelyi utcán megkérdek magyarul valakit, van itt valahol trafik? – és: „pázsiná csélélalta” felelik elemi iskolai reminiszcenciával, mert érzik a kiejtésemen, hogy nem helybéli vagyok. (A román kifejezés értelme: „a másik könyvoldalon”!) A Fekete-tenger partján egy tudományos kutató intézetben négy óra hosszat beszélgettem egy szakemberrel a kontinentális talapzat érdekességeiről, s a búcsúzáskor elárulta, hogy udvarhelyi származású, s ugyanaz a vezetékneve, mint nekem! 1989-ben egy sepsiszentgyörgyi banketten, ahol asztaltársaim csak románul voltak hajlandók csevegni, holott csupa Molnár meg Császár nevűek voltak; ugyanekkor mellém húzódott a brassói román színház egyik művésze s azt duruzsolta a fülembe, hogy ezek a szentgyörgyi magyarok milyen soviniszták, például csak azért hozták létre a magyar színház román tagozatát, hogy a brassói román színház közönségét elcsábítsák, s ezzel gyengítsék színházuk munkájának értelmét! (Azért egyes történelmi pillanatokban hangsúlyozták a magyar nyelv jelentőségét is. Évekkel azelőtt Király Károly volt a megyei párttitkár, utána Nagy Ferdinánd, majd egy Rab nevű, abból a bizonyos zajzoni családból. Érzelgős hangon emlegették, hogy a „Királyság” és a „Nagyság” korszakai után, ím elérkezék a „Rabság ideje”. Viszont, amikor 1989 decemberében a forradalmi hangulatú tömeg behatolt a megyei pártbizottság épületébe, az első titkár felkiáltott: „Jaj, jóemberek! Ne bántsatok!” A helybeliek így viszonozták: „Ne is bántsátok, mert né milyen okos ez! Egy perc alatt megtanult magyarul, de azelőtt évek alatt sem volt képes!” És nem is bántották!) Beke György termékeny és népszerű riporter volt, aki akkoriban minden lapot, folyóiratot teleírt, és 40 év alatt 26 kötete jelent meg, mégis mindég mellőzöttségről panaszkodott; utolsó panasza: a Változás után kiköltözött Budapestre, egyszer csak hallja a nyitott ablakon keresztül a tömbház udvaráról, két szomszédasszonya társalgását: „Mondja csak Mariska, hogy hívják ezt a román írót, aki fölöttem lakik?” Uzoni születésű volt s a székelység ideológusának tekintette magát. (Népszerű is volt, de olyasmikért is, hogy bizonyos kölcsönzött szófordulatokat súlyosan félreérthető módon alkalmazott, s ezt, sok olvasó szellemességnek vélte; pl. Számba venni jó és A miniszoknya sem fenékig tejfel! Voltak azonban komolyabb „szembenézései” is. Középiskolai dolgozatok alapján készült felmérésekben szóvá tette, hogy a végzős osztályok magyar nyelvű dolgozataiból az a megdöbbentő tény derül ki, hogy nyelvezetük szegényesebb, sablonosabb, ízetlenebb, mint a néhány évvel alattuk tanuló osztályoké!)
Nagyon komoran hallgatott eleinte, amikor arról beszéltünk neki, hogy a „székelyei” sok fele nem adják gyerekeiket magyar iskolába, ha nagyvárosba kerülnek; nem olvasnak magyar újságot, nem járnak magyar színházba… Eleinte csak morgott: „A székelyek számára a társadalmi megbecsülés, az elismertség mindég is fontosabb volt, mint bármi más”… „A 19. század végén a székely leesett a fejlődés körhintájáról.” „Székelyföld, Marosvásárhely kivételével, kiesett az urbanizációból, a technikai civilizációból!” „Ha elmegy ma Bukarestbe, Temesvárra, a modern civilizáció, az urbanizációs erő össze van kötve a román nyelvvel!” Igen! – és felemelte a hangját és kezdett kivörösödni: „Az emancipáció a varsági, az atyhai, a kászonaltízi, az oklándi székely számára: a román nyelvvel együtt jelentkezett, ezért nézhetik le?”… És már ordítozott: „Bezzeg, hogy röhögtetek a múltkor, hogy a színi akadémista lányokat fölvitték Bukarestbe tapasztalatcserére, és amikor megkérdeztétek az egyik székely lányt utána, hogy mi jelentette számára a legnagyobb élményt a főváros művészeti életéből, azt felelte: az, hogy az Ambasador szálloda fürdőszobájában két vécé volt, »az egyikbe pisiltünk, a másikba az izénket mostuk«, na ugye, micsoda röhej!... De hogy honnét jöttek ezek, mi van az agysejtjeik mélyén? Te is – fordult felém –, te magad mondtad, milyen nevetségesnek tartottad, ha nagyanyád, amikor még háromszáz éve sincs, hogy igenis hajtott! A lányokat Giraj kán »színi akadémiájára« vitték Bahcsiszerájba, sürgetted, menjenek már valahova, mindég azt felelte: »Minek siessünk, nem hajt a tatár!« Pedig de ott is csak arra tanították őket, mint Vásárhelyen a te művész-pedagógus barátaidat, hogy Hopsza Sári sarokra!... a gyerekek arcába pedig horgot akasztottak és úgy hurcolták őket a rabszolga kereskedők elé!... Mit tudjátok tiii!” Jól van Gyuri, feleltük, mindenki őseinek megvan a maga szörnyű történelme! De a szenvedésen kívül mást is műveltek! Miket építettek máshol! Festettek, utat vágtak! Ott van például a csíksomlyói búcsújáró hely! Háromszáz év nem volt elég ahhoz a székelyeknek, hogy a szeredai letérőtől egy pár kilométernyi tisztességes „zarándok-utat” építsenek a Csíksomlyói Szűz Mária templomáig, s onnét fel a kápolnáig!... Nézd meg máshol, bárhol a világon; az ilyen helyekhez vezető utakat: kapuk, oszlopok, emléktáblák, díszkapuk, fogadalmi oszlopok, padok, lugasok… oszl… Ám Beke arca ekkor már sötétvörös lett és ordított: „Az egyház mért nem gondoskodott róla? A híres nagy papjaitok! Azok azt mondták, ha a csángók Moldova felől azokon a szűk ösvényeken is fel tudnak jönni, akkor a székelynek is legyen jó az a mellékutca, elég széles!” – és felkapta a szerkesztőségi telefon-kagylót és többször hevesen a villára sújtott vele. Beke, sajnos, azóta elment, végleg… S ma, megint írja az újság: Csíkszeredában régizene fesztivál! Ehhez különleges jussuk is van, ottan őrzik a Kájoni-kódexet, a magyar zeneirodalom első nagy monumentumát: háromszázötven évről ezelőttről tartalmaz kortárs nyugati zenét, saját szerzeményeket, gyűjtött népdalokat… És akkor, kérdezzük megrettenve, hogy lehet, hogy noha itt született Kolozsvár környékén, a kalotaszegi Jegenyén, sőt Kájon is errefelé van, hogyan lehetséges, hogy az utóbbi ötven-hatvan évben Kolozsvár zenehallgató közössége – itt, ahol több ezer magyar diák tanul –, csakis úgy részesülhetett rangos, gazdag műsorú Kájoni-esetben, hogy egy francia – ismétlem: francia! – misszió tartott néhány éve egy Kájoni-estet? Nem a csíkiak és nem is a helyiek, ahol annyi zenei intézmény és annyi ilyesmire váró hallgató létezik? Ezt kellene most valahogy kimagyarázni…

Pert indít Tőkés László a váradi zászlóügyben
Tőkés László is pert indít zászlóügyben: az európai parlamenti képviselő a közigazgatási bíróságtól kéri annak a szabálysértési jegyzőkönyvnek az érvénytelenítését, amelyben a nagyváradi irodájának a homlokzatára két hónappal ezelőtt kitűzött székely zászló eltávolítására szólította fel a helyi önkormányzat.
„Természetesen nem vesszük le. Európai országban élünk, semmilyen kifogásuk nem lehet ellene, hiszen az irodám nem állami intézmény. Arra időt se vesztegetek, hogy cáfoljam a zászló reklámjellegét. Ez egy mondvacsinált ok” – szögezte le az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke keddi sajtótájékoztatóján.
Tőkés emlékeztetett arra, hogy júniusban egy, az EMNT és az Erdélyi Magyar Néppárt Bihar megyei szervezetei által összehívott utcai villámcsődület alkalmával tűzte ki a lobogót, mintegy szolidaritást vállalva ezáltal a székelyföldi zászlóügyek meghurcoltjaival, és tiltakozva a romániai kisebbségeket érő jogsértések ellen.
Noha ugyanaznap lobogót tűztek ki a váradi demokrácia-központ székhelyére is, valamint Partium több más településén is hasonló megmozdulást tartottak, felszólítást a lobogó eltávolítására egyedül Tőkés László kapott.
Az augusztus 20-án kiállított, majd másnap a helyi rendőrség által kézbesített jegyzőkönyv Tőkést, mint magánszemélyt szólítja fel arra, hogy egy héten belül „semmisítse meg” az irodájára kitűzött „reklámzászlót”, mivel annak kihelyezésére nem kért és kapott engedélyt a polgármesteri hivataltól, megsértve ezáltal a hirdetési eszközök engedélyeztetését és kihelyezését szabályozó 2013/185-ös törvényt.
A székely lobogó reklámzászlóként való meghatározása, mint ismert, Marosvásárhelyről származik, ahol Valentin Bretfelean, a helyi rendőrség parancsnoka ugyanezen indokkal büntette a néppártosokat a székházaikra kitűzött jelkép miatt. Ahogyan ugyanis azt a váradi polgármester, Ilie Bolojan és a főépítész, Adriana Lipoveanu nevében kiállított jegyzőkönyv is leszögezi: amennyiben a kihágás miatti figyelmeztetés kevésnek bizonyul, úgy a hatóság 30 és 50 ezer lej közötti bírságot róhat ki.
„Találgattam, hogy milyen indokot fognak kitalálni, de az számomra is meglepetés volt, hogy ennyi idő elteltével épp ebbe kapaszkodnak bele. A pénzbüntetés viszont komoly fenyegetést jelenthet minden civil személy számára” – mutatott rá lapunknak Tőkés. A hatóságok szerint állampolgári bejelentés nyomán indítottak eljárást, és bár a többi helyszínen elhelyezett székely zászlók egyelőre még zavartalanul loboghatnak, Csomortányi István, a néppárt megyei vezetője szerint ezek után már bármi megtörténhet.
Szilágyi Zsolt, az EMNP országos alelnöke és államfőjelöltje az ügy kapcsán nehezményezi, hogy nem tapasztal kisebbségvédelmi szándékot a kormánypártok részéről. „Huszonöt évvel a rendszerváltás után, a 2014-es államelnök-választás küszöbén ugyanúgy alázzák jelképeinket, mint a ’90-es évek elején. A zászlóügynek országos képviselője nincs, nem láttuk azt, hogy az RMDSZ kihasználta volna a kormányzati szerepkörét a kisebbségek megvédése érdekében” – mutatott rá. Meggyőződése, hogy a közszereplőknek a közösséget kell szolgálniuk, államelnöki jelöltségével pedig következetes képviselője lehet a „magyar ügynek”.
Vásárhelyi-Nyemec Réka, Székelyhon.ro

Marosvásárhelyiek Világtalálkozója – Vissza a gyökerekhez!
Sokan értesültünk arról, hogy az augusztus 28 – szeptember 1-je között megrendezendő Vásárhelyi Forgatagon, a több síkon zajló kulturális események mellett, első alkalommal kerül sor a Marosvásárhelyiek Világtalálkozója. Hogy ez pontosan mit is fed, kinek szól, milyen programokra számíthatnak az idelátogatók, arról Kirsch Attilát, a találkozó felelős szervezőjét kérdeztük.
-Mit is takar pontosan a Marosvásárhelyiek Világtalálkozója nevű rendezvény, milyen indíttatásból született a kezdeményezés?
- A találkozó ötlete a szervezők fejéből azért pattant ki, mert az elszármazott marosvásárhelyiek figyelmét is a Vásárhelyi Forgatagra akarták terelni, erre pedig egy világtalálkozó alkalmas lehetőség. Mivel az Öregdiákok Baráti Körével több világtalálkozót is szerveztem, tapasztalatomra alapozva a szervezőcsapat engem kért fel az esemény lebonyolítására.
- A rendezvényig még bő két hónap van. Milyen fázisban van a szervezés? - Tudni kell, hogy csupán május elejétől indítottuk el a szervezést, tehát négy hónap alatt kell tető alá hoznunk a rendezvényt, ami egy esemény előkészületeire igen szűkös időkeret. A találkozóval szemben támasztott elvárásainkat is annak tükrében állítjuk fel, hogy az idei az első alkalom, amely egy indulás, egy kezdet, alapot szolgáltat a hosszú távú terveinknek. De azt elmondhatom, hogy eddig és ezután is keményen dolgozunk, és magasra tesszük a lécet. A szervezés konkrét mozzanata például, hogy májusban több mint ezer személyre szabott és szóló, célirányos meghívót küldtünk ki azoknak a Vásárhelyen születetteknek, akik a világ különböző tájain élnek, ugyanakkor kisebb csoportoknak is, akik majd továbbítják a hírt az érdekelteknek. Csapattársaimmal egy több száz nevet tartalmazó címtárat nyálaztunk át, amely tartalmazza a városban született, de elköltözött személyek névsorát és elérhetőségét.
- Kinek, kiknek szól a találkozó?
- A külföldön élő vásárhelyiek mellett teljesen természetes, hogy az itt élő személyekhez is szól a rendezvény, épp ezért nem vagyunk híve semmiféle kategorizálásnak, mindenkit várunk, aki Marosvásárhelyhez kötődik, és velünk együtt szeretne ünnepelni, kortól, nemtől, foglalkozástól, iskolázottságtól függetlenül. Egyébként a teljes rendezvénybe belecsempésszük az interkulturalitást, így a világtalálkozóra akár román nemzetiségű, magyarul beszélő személyeket is szívesen látunk, mert Marosvásárhely az a város, ahol az együtt élő nemzetiségek beszélik egymás nyelvét, és a románok is büszkék lehetnek arra, hogy létezik egy ilyen fajta magyar rendezvény.
- Milyen programokon vehetnek részt az idelátogatók?
- Elsősorban teret szeretnénk biztosítani egy nagyszabású rendezvénynek, amely a Kultúrpalotához kapcsolódik: Emlékező marosvásárhelyiek! lenne a címe a régi Vásárhelyre való visszatekintő eseménynek, hisz a hazajáró személyek, külföldön élő vásárhelyiek szeretnek nosztalgiázni. A második témakör a város jelene és jövője köré csoportosul, emellett pedig művészeti vonatkozású programok is lesznek: a városhoz köthető színészek, művészek, énekesek kulturális műsorral színesítik majd a rendezvényt. Ez utóbbi esemény rendezője Kovács Levente, aki teljesen szabad kezet kapott mindazon művészek kiválasztásában, akit érdemesnek tart bevonni a világtalálkozó menetrendjébe. Nyilván a programok szintjén is a jövő évi világtalálkozónak szolgáltat alapot az idei, a fejlődést tűztük ki célunkul.
- Fiataloknak milyen programok szólnak?
- A szervezőcsapat fiataljai kiemelték, hogy föltétlenül szükséges olyan rendezvényekben és programokban gondolkodni, amelyek célirányosan szólítják meg az ifjúságot. A közeljövőben ez végleges formát fog ölteni, kiforr, és a következő gyűlés alkalmával pontosítjuk az ötleteket. Egyébként ízelítőként elárulhatom, hogy olyan programszámunk is lesz, amely során a fiatalok bemutatják, hogy miért érné meg a külföldön élő fiataloknak hazajönni, és miért jó ma nekik Marosvásárhelyen élni. Nagyon jó lehetőséget látok ebben, mert hiánypótló és aktuális.
- Milyen helyszíneken, illetve pontosan a forgatag melyik napján fog zajlani az esemény? - Szem előtt kell tartanunk, hogy egy több helyszínen, témakörben párhuzamosan futó nagy forgatagos programhoz kell idomítanunk az eseményt, így elképzelés szerint a célirányos program a szombati (augusztus 31-i) napra fog összpontosulni, nyilván optimális időpontokban, hogy elkerüljük az átfedéseket, és hogy mindenki részt tudjon venni. Helyszínként a Kultúrpalota a legalkalmasabb, mert ez minden vásárhelyinek emblematikus emlékképe, de a Bolyai líceum udvarában is lehetőség lesz a találkozásra, amely intézmény ugyancsak büszkeséggel tölti el az itt születetteket. - Milyen visszajelzések érkeztek ezidáig?
- A résztvevők számát egyelőre lehetetlen megsaccolni, de a visszajelzések kizárólag pozitívak. Az első dolog a magvetés, ismertetni kell a rendezvényt, utána meg mérlegelniük kell az érdeklődőknek, hogy ide tudnak-e látogatni vagy sem. Ausztráliából, Magyarországról is kaptunk visszajelzést, és mindenkinek az a véleménye, hogy jó ötlet, és ha idénre nem is, jövőre biztosan hazajön. Már a szervezés második fázisában vagyunk, a forgatagnak is megszületett a honlapja, ahol lehetőségünk lesz arra, hogy a jelzések szintjén próbáljuk felmérni a résztvevők számát.
- Aki ellátogat a rendezvényre, valószínűleg büszke a városára, gyökereire. Ön szerint miért jó vásárhelyinek lenni?
- Mindenkinek a saját belső lelki világában fogalmazódik meg ez, de én azt hiszem, hogy a gyökerekhez való ragaszkodás, a lokálpatriotizmus, a közösségért való tenni akarás, a múlt tisztelete mindenkinek szívéhez közel álló ügy. Bennem ez munkálkodik, én vérbeli vásárhelyinek tartom magam, ami leginkább egy életérzés, amit nem is lehet konkrét szavakkal megfogalmazni, kimondani.
forgatag.ro / kozpont.ro, Erdély.ma

Az első ötven teljesítménye (Székelyföldi cégek)
Érdekes és a maga nemében úttörő elemzést, illetve adatsort tett közzé honlapján az Omnibus. A székelyföldi cégkatalógus már évek óta a történelmi székek cégadatait igyekszik a közvélemény elé tárni, ezúttal az ötven legnagyobb árbevételt megvalósító vállalat listáját, illetve rövid elemzést tett közzé.
Ugyanakkor a székek vonatkozásában is közlik az árbevétel és a munkahelyek száma szerinti első ötven cég névsorát. A megközelítés azért újszerű, mert először jelenik meg olyan adatsor, amely nem megyei, hanem székelyföldi, illetve széki lebontásban sorolja be a legnagyobb forgalmat lebonyolító cégeket (igaz, amint az eddig kiadott katalógusoknál is, gyakorlati okokból az adatsorban, illetve az elemzésben Sepsi- és Kézdiszék, Alsó- és Felső-Háromszék néven kiegészül Erdővidékkel, illetve Orbaiszékkel). A továbbiakban az adatsorok segítségével nem csupán a különböző kisrégiók közötti összefüggéseket, hanem ágazati bontásban, illetve a nyereségességi adatokat is figyelembe véve igyekszünk elemezni Székelyföld 2013-as gazdasági helyzetét. (Hangsúlyozzuk, hogy az elemzés az első ötven, a legtöbb árbevételt megvalósító vállalat adataira alapoz, amelyeket a közpénzügyi minisztérium adatbázisából állítottak össze saját szempontok szerint.)
Székelyföld nagyjai
A toplistán szereplő, legnagyobb árbevételű ötven vállalat tavaly összesen valamivel több, mint 14,17 milliárd lejt valósított meg, vagyis átlagosan 283 millió lejt. A nagyvállalatok kimagasló eredményeit az is jelzi, hogy már a lista tizenötödik helyezettje az átlag alatti forgalmat hozott, félmilliárd lej fölött pedig csupán hat vállalat teljesített, ők egyébként az első ötven összárbevételének a hatvan százalékát adták. Mindez jelzi, hogy Székelyföldön néhány mamutvállalat viszi a prímet, legalábbis az üzleti forgalom vonatkozásában. Ágazati szempontból az első hatból három vállalat energiával kereskedik, egy vegyipari cég, egy ásványvizet és egyéb, nem alkoholos italokat gyárt, egy pedig elektronikai cikkek kereskedelmével foglalkozik. Az első tizenötben továbbá megjelenik a gyógyszer- és élelmiszeripar és -kereskedelem, az optikaikábel-gyártás, a közúti áruszállítás, a dohánykereskedelem, na meg a nyomdaipar. Összességében egyébként az első ötven cég árbevétele 2012 és 2013 között enyhén csökkent, gyakorlatilag stagnál. Nyereség tekintetében más sorrendet lehet felállítani, sőt, az ötvenes lista közel egyötöde, kilenc vállalkozás hiányt termelt, nem is keveset, hiszen a tavaly elkönyvelt bruttó veszteség meghaladja a 180 millió lejt. Összességében az elemzett vállalatok „mérlege” természetesen pozitív, meghaladja a 137 millió lejt. Ebből a szempontból az is érdekes, hogy az egy évvel korábbihoz képest az össznyereség két és félszer kisebb.
Székek versenye
A székek „versenyében” az árbevétel szempontjából egyértelműen és toronymagasan Marosszék vezet, hiszen az első három helyet itt bejegyzett vállalatok foglalják el. A méreteiket jelzi, hogy az első ötven székelyföldi vállalat összárbevételének közel felét ez a három vállalat adja. Két nagy energiaszolgáltatóról, illetve egy vegyipari óriásról van szó, a villany- és gázszolgáltató természetesen regionális szereplő, magyarán nem csak Székelyföldön szolgáltat, ám székhelye Marosvásárhelyen van. A negyedik helyen egy gyergyószéki ásványvíz-palackozó üzem áll, az „első” felső-háromszéki cég üzleti forgalom szempontjából pedig az elektronikai termékeket forgalmazó üzletlánc. Udvarhelyszékről szintén egy energiaszolgáltató, Csíkszékről közúti áruszállító, Alsó-Háromszékről pedig tejgyár áll az élen. Az Omnibus külön listákat állított össze minden vizsgált szék első ötven vállalatáról. Itt is Marosszék vezet, az árbevétel szerinti első ötven cég összforgalma megközelíti a 11 milliárd lejt, Udvarhelyszék nagyvállalatainak árbevétele meghaladja a 2,5 milliárd lejt, a további sorrend: Alsó-Háromszék (1,8 milliárd), Felső-Háromszék (1,4 milliárd), Csíkszék (1,3 milliárd), Gyergyószék (1,2 milliárd).
Munkaerő A munkaerő-foglalkoztatás szempontjából is meglehetősen nagyok a székek közötti különbségek. Itt is az első ötven cég adatait foglalták táblázatba székenként és csökkenő sorrendben (ezek egyébként megtalálhatóak az Omnibus honlapján). Marosszék itt is toronymagasan vezet, hiszen az első helyen álló vegyipari cég közel 2,5 ezer alkalmazottal dolgozik, további hat cég 500-nál több alkalmazottat foglalkoztat (itt is fontos szempont, hogy az energetikai cégek például regionális szolgáltatók, így alkalmazottaik nem csak székelyföldiek). Beszédes összehasonlítás, hogy míg az ötvenedik marosszéki vállalat alkalmazottainak száma 165, addig Felső-Háromszéken már a 26 munkavállalót foglalkoztató cég is felkerülhetett az ötvenes listára. A sorrend egyébként itt is hasonló az árbevétel szerintihez, Marosszék után Udvarhelyszéken a munkahelyek számát tekintve az első ötven vállalat összesen közel tízezer alkalmazottal szerepel, Alsó-Háromszék valamivel több, mint nyolcezerrel, Felső-Háromszék közel hétezerrel, Csíkszék valamivel több, mint hatezerrel, Gyergyószék pedig közel hatezerrel. A két háromszéki kisrégió árbevétel szerinti első ötven vállalata összesen 3231 millió lejt valósított meg, Alsó-Háromszék cégei mintegy 400 millióval többet, mint a felső-háromszékiek.
Összegzés helyett
Az adatokból természetesen aligha lehet messzemenő következtetéseket levonni Székelyföld gazdasági tevékenységéről. Az viszont tény, hogy az árbevétel szempontjából kevés az igazán nagy vállalat, alig valamivel több, mint harminc cég forgalma haladja meg a százmillió lejt évente, az első ötvenbe már 14 millió eurós „teljesítménnyel” is be lehetett kerülni. Ugyanakkor a székek között nem túl nagyok a különbségek, kivételt képez Marosszék, ám a teljesítmény ott is elsősorban a regionális energiaszolgáltatóknak köszönhető.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az Utolsó bástyák az antikváriumok
Van-e jövője a nyomtatott könyvnek?
Ezt a kérdést teszik fel leginkább azok, akik ma is a könyvek kiadásával, szerkesztésével, nyomtatásával foglalkoznak. Egyesek úgy vélekednek, hogy a számítógépek és különböző elektronikai cikkek elterjedésével egyre inkább háttérbe szorul a papíralapú könyv. Az utóbbi időszakban jóval kevesebben vásárolnak könyveket, mint mondjuk egy évtizeddel ezelőtt, és a könyvtárak látogatottsága is csökkent. Ezek az intézmények is arra törekednek, hogy az állományukat digitalizálják.
Ennek ellenére, azok számára, akik anyagi helyzetük miatt nem tudnak új könyveket vásárolni, de érdeklődnek a nyomtatott termék iránt, léteznek antikváriumok, ahol kis szerencsével potom áron megtalálható a keresett kötet. Nemrég Marosvásárhely főterén, a Rózsák tere 53. szám alatt egy újabb antikvárium nyílt meg a könyvbarátok előtt. A könyv iránti szeretetből alakult meg 2010-ben a Bookman Kiadó, amelynek fő célja a magyar írók könyveinek terjesztése, újrakiadása olvasóbarát áron. A cég úgy döntött, hogy első lépésként Marosvásárhely főterén antikváriumot rendez be, ahol minél nagyobb választékban elérhetővé teszik a mások által kiolvasott köteteket. Alig féléves működése során sikerült az irodalmi témájú kötetek mellett igen széles kört lefedő tematikában köteteket polcra tenni és forgalmazni. Újdonság, hogy a cég internetes honlapot és Facebook-oldalt is működtet, ahol a raktáron levő köteteket online is meglehet vásárolni, illetve újabb köteteket lehet feltölteni. Az érdeklődők a www.antikvarius.ro oldalon, illetve az antikvarius.ro Facebook-elérhetőségen vásárolhatnak és adhatnak el köteteket. Ezeken az oldalakon témák szerint is feltölthetők, illetve kereshetők a kötetek. Az árak átlagban 2–20 lej között vannak. Nyáron árleszállított kötetek akár 1,5–3 lej között is kaphatók.
A főtéri üzletben a könyvbarátokat kávéval, teával is kínálják, ezeket a helyszínen, asztal mellett lehet elfogyasztani, közben pedig alaposabban is megismerhető a polcokon eladásra kínált kötetek tartalma. Ebben segítenek az üzletvezetők is.
– Reméljük, hogy kínálatunkkal ösztönözzük a könyvszeretetet, az olvasási kultúrát, és a digitalizált forma ellenében sikerül a hagyományos, „kézzel fogható” kötetek iránti érdeklődést megőriznünk a fiatalabb nemzedék körében – mondta Varga-Orbán Enikő üzletvezető.
Vajda György, Népújság (Marosvásárhely)

Identitáserősítő Székelyföld Napok
Maros megye „visszakapcsolódik” a Székelyföld Napok rendezvénysorozathoz, ezáltal megerősítve, hogy a régió szerves része, az itt élőknek azonos a múltjuk és a jövőt is a Hargita és Kovászna megyeiekkel közösen képzelik el.
Első alkalommal tartott együtt sajtótájékoztatót, ráadásul közös rendezvényről az RMDSZ Maros megyei elnöke, Brassai Zsombor, Hargita és Kovászna megyék tanácselnökei, Borboly Csaba, illetve Tamás Sándor, és a Maros megyei RMDSZ kulturális alelnöke, Soós Zoltán múzeumigazgató augusztus 27-én Marosvásárhelyen.
Az október 9. és 19. között ötödik alkalommal megrendezendő Székelyföld Napok eseménysorozattal igazolni kívánják, hogy a három megye közös érdeket és értéket képvisel. „Célunk bemutatni térségünk igazi értékeit, felhívni a figyelmet az összetartozása, ezért is választottuk jelszónak a Közösség a Székelyföldért jeligét. Szokásaink, életkörülményeink, hétköznapjaink azonosak, ezért Maros megye újra részt kell vegyen az eseménysorozatban, mert ezzel csak nyer és Marosvásárhelynek is előnyére válik, ha nem periféria Brassó és Szeben mögött, hanem központtá válik. Közös a múltunk, a hagyományaink és a jövőnk is, összenő, ami összetartozik” – mondta Borboly Csaba, hangsúlyozva, hogy az utóbbi két évben kevesebb az együttműködés a Maros megyei önkormányzat vezetésével, mint Lokodi Edit Emőke elnöksége idején.
„A Székelyföld Napok identitáserősítő programsorozat. Az elmúlt időszakban is voltak ilyenek, mint a grafikai és fotóbiennálé, székely búza a magyarok kenyerében, a Székely Vágta, az Ezer Székely Leány Napja, a Székelyföldi Vadásznapok, a Székelyföld Konferencia, a Székely Családok Napja” – fogalmazott Tamás Sándor, majd bemutatta azokat a meghívókat, amelyeket Konstanca és Tulcea, illetve Sucsáva megye vezetőségétől kapott. „A dobrudzsai szüret és bor ünnepére, valamint a bukovinai hora ünnepére hívtak. Ezt azért hangsúlyozom, hogy mások is történelmi tájegységben gondolkodnak ebben az országban, több megye közösen szervezi a régió identitáserősítő programjait. A Székelyföld Napok nem csak a székelyeké, hanem a Székelyföldön élőké, Kovászna megyéből több román egyesület és iskola is bekapcsolódott, így saját kérésükre Kisbaconban megismerkednek Benedek Elek örökségével” – ismertette Tamás Sándor, aki szerint a 2012-es helyhatósági választások után „vékonyodott el” a Maros megyével való kapcsolat. Hozzátette, minden megye a saját területén levő eseményeket finanszírozza, és cél, hogy átvigyenek egy-egy rendezvényt a megyehatárokon.
Soós Zoltán szerint „meg kell nyitni új kapukat is”, és akkor talán a Maros megyei magyarság és románság is megérti, hogy jobb központként szerepelni, mint kulturális, gazdasági periféria lenni. „A programtervünk még kezdetleges, de tervezünk Gernyeszegen Huszárbált, irodalmi, művészeti eseményeket összekapcsolni a képzőművészettel. Cél az identitást újra felfedezni és összekapcsolni, mert a régiók újjászületése egy természetes folyamat” – fogalmazott Soós, Borboly pedig hozzátette: erre a tíz napra belföldről és külföldről is turista-csoportokat lehet szervezni, mert lesz bőven látnivaló.
Gáspár Botond, Székelyhon.ro

Wetzel: Marosvásárhely továbbra is erős központja lesz a magyarságnak
Amikor képes összefogni a magyarság, olyan mint egy katalizátor – emelte ki a helyettes államtitkár
Marosvásárhely továbbra is erős központja lesz a magyarságnak, a nemzet erős bástyája marad, és ehhez összefogás szükséges – jelentette ki szerdán Wetzel Tamás a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára Marosvásárhelyen.
A helyettes államtitkár részt vett a Vásárhelyi Forgatag elnevezésű marosvásárhelyi magyar kulturális napok nyitóünnepségén. A helyi Kultúrpalota nagytermében megtartott gálán Wetzel Tamás kifejtette, hogy amikor képes összefogni a magyarság, olyan mint egy katalizátor. Példaként említette a Kolozsvári Magyar Napokat, amelyeknek sikeressége példaértékű. Kiemelte: fontos, hogy Marosvásárhelyen is sikeresek legyenek a magyar kulturális napok.
Biztató jelnek nevezte, hogy Marosvásárhely belvárosában magyar nyelvű utcanév-táblák is vannak már, hiszen a kétnyelvűség – mint mondta – természetes dolognak számít Európa-szerte. Reményét fejezte ki, hogy Marosvásárhely román városvezetése még nagyobb segítőkészséggel fog hozzájárulni a jövőben a vásárhelyiek közös ünnepéhez, a Forgatag megszervezéséhez.
Semmi nem pótolhatja a kulturális párbeszédet
Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke, romániai miniszterelnök-helyettes beszédében elmondta: szükség van Marosvásárhelyen és Erdélyben a kulturális párbeszédre, ezt nem pótolhatja semmi. El kell foglalni azokat a multikulturális tereket, ahol a magyar kultúra értékei felmutathatók – tette hozzá.
Az RMDSZ elnöke a közösségépítés intézményeinek nevezte az Erdély több városában újonnan alapított magyar kulturális napokat, amelyek alkalmából – mint mondta – a politikai szereplők félre tudták tenni a nézeteltéréseket.
Fontosnak nevezte, hogy a magyar kormány támogatja a határon túli magyar közösségek törekvéseit, beleértve az autonómiát. Mint mondta, a román politikának nem szabad ezt beavatkozásnak tekintenie. Rámutatott: a gyanakvás megszüntetéséhez elsősorban arra van szükség, hogy a kelet-közép-európai országok teljes nyitottsággal folytassanak párbeszédet.
Ami a politikában nem, az a kultúrában sikerült
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke az összefogás fontosságát hangsúlyozta beszédében. Mint mondta, a Vásárhelyi Forgatag hozzájárul a nemzet- és közösségépítéshez, és ennek megvalósításához szükség volt összefogásra. Mint mondta, Marosvásárhelyen nem sikerült a politikában megvalósítani azt az összefogást, ami a kulturális napok alkalmából viszont létrejött. A fesztivál szervezői bebizonyították – hangoztatta az EMNP elnöke -, hogy lehetséges az együttműködés. Hozzátette: ezt meg kell tenni a 2016-os önkormányzati választásokon Marosvásárhelyen, és a néppárt nyitott erre.
Az ünnepségen Bíró Zsolt, a Magyar Polgári Párt (MPP) elnöke is részt vett.
Peti András, Marosvásárhely alpolgármestere bejelentette: bízik benne, hogy a jövő évben már a marosvásárhelyi középkori várban és a város főtéren is meg lehet szervezni a Vásárhelyi Forgatagot, amelynek jelenlegi fő helyszíne a város szélén található Maros-part.
magyarhirlap.hu, Erdély.ma

Ne hagyjuk el ősi hitünket (Úz völgye kötelez)
A Csíki-havasok hegyvonulatainak ölelésében, a Keleti-Kárpátok legvéráztatottabb völgyében idén is összegyűltek az első és második világháborúban hősi halált halt székely leventekatonák, magyar honvédek emlékét őrző háromszékiek, csíkiak, udvarhelyszékiek, az egyházak, valamint határon inneni és túli civil szervezetek, hagyományőrzők és intézmények képviselői. Az 1944. augusztus 26-i Úz-völgyi orosz támadás hetvenedik, az első világháború kitörésének századik évfordulóján tartott keddi megemlékezés fő üzenete: legyünk hős utódai eleinknek, hősök megmaradásunk, a szeretet és családjaink védelmében, de mindenekelőtt ne hagyjuk el ősi hitünket!
A Rugát-tetőről Moldva felé tartó Úz folyó mentén kialakult zarándokhelyre már hétfőn érkeztek táborozók, köztük homoródi-csíkszeredai hagyományőrzők, akik lóháton tették meg a százhatvan kilométeres távolságot. A Rugáton átvezető út járhatatlansága miatt az alcsíki és felcsíki zarándokok, miként a légvonalban legközelebbi csíkszentmártoniak is, a Gyimesek felől közelítették meg a völgyet, a háromszékiek többsége az Ojtozi-szoroson keresztül, Oneşti irányából Dormánynál tért le a moldvai főútról, és tizenkét kilométer gödörkerülgetés után látta meg az 1917-ben emelt hadi kápolnát és a közeli sírkertet. Ismrősök, évente visszatérők üdvözölték egymást, pontban délben pedig a soproni hagyományőrzők felhúzták a magyar zászlót, székely férfiak egy csoportja galambokat eregetett, és a himnusz eléneklésével megkezdődött az emlékező szentmise. Az igazi cél: megmaradásunk
Szabó Lajos sepsiszentgyörgyi plébános, kanonok a paptársa által felolvasott evangélium elhangzása előtt hangsúlyozta: „mi, keresztények hisszük, hogy ezek a hősök, akik itt, az Úz völgyében és más csatatereken estek el, nem haltak meg, Istennél tovább élnek”, ezért a szentmiseáldozatban újra Istennek ajánlotta őket, majd kérte a közösséget, imádkozzanak bocsánatért amiatt, amit a becsület, a hűség, a helytállás, az egymás iránti szeretet ellen vétettek. A Szent Máté könyvéből idézett írás, miszerint az okos ember a házát sziklára építi, és nem homokra, arra figyelmeztet: ne hagyjuk, hogy az élet szele, a kenyérharc, a bírvágy harca lesodorjon és győzzön fölöttünk, mert akkor az életünk homokra kezd épülni – emelte ki a plébános. Nem elég csupán emlékezni azokra a hősökre, akik a helytállás, a hazaszeretet, az áldozatvállalás, a család és a jövendő építésében, Istenszeretetben voltak hősök, egy szebb világban, békésebb korszakban, a jövőben bízva áldozták életüket, nem elég az emlékezés, a koszorúk, a zászlók sokasága, nem elég a szép szó, mi ezeknek a hősöknek hős utódai szeretnénk lenni – hangoztatta. A jelenkor hidegháborút visel, fogynak, globalizálódnak a családok, elvesznek értékeink, ezért nekünk harcolnunk kell, nehogy a modern szellem, amely nem beszél hazáról, népekről, kultúráról, úgy hatalmába kerítsen bennünket, hogy megfeledkezzünk az igazi célról, megmaradásunkról. És harcolnunk kell a hitünkért, amely ezer éven át megtartott, harcolni azért, hogy ne kerítsen hatalmába a mai liberalizmus, amely hirdeti, hogy nem kellenek már az ősi templomok, nem kell a vallás, az erkölcs. De harcolnunk kell az ember és Isten iránti szeretetért is, ami egyre inkább kihalóban, egyre több a megszomorodott öreg, akiket elhagynak, megvetnek, egyre több a kitett gyermek és a meg nem született gyermek – hangzott a szentbeszédben.
Bucsi Zsolt sepsiszentgyörgyi református lelkész arra figyelmeztette a jelenlévőket, emlékezzenek minden alkalommal úgy a háborúk áldozataira, merítsenek annyi erőt ebből, hogy a helytállás tettekben is megnyilvánuljon. „Mutassuk meg, ha kell, kiállunk, és elmondjuk, hogy mi itt élni szeretnénk együtt, békességben.” A lelkipásztor kérte az emlékezőket, imádkozzanak a kárpátaljai magyarokért is, akiknek elei közül több százan estek el az Úz völgyében az első világháborúban, és akik közül többeket jelenleg tartalékosként hívnak háborúba.
A hetven évvel ezelőtti, a székely hadosztályt megsemmisítő orosz támadás túlélői közül négyen vettek részt a megemlékezésen, nevükben dr. Szőts Dániel, Úz völgye szellemének egyik legbuzgóbb ápolója szólt, aki azt mondta, Trianontól igazságtalan békediktátumot kaptunk, Párizstól az ateizmust és a kommunizmust, de a székely akkor sem hal meg, ha elárulják, ezért kérte Istent, hogy tartson meg minket továbbra is, „mi, székelyek pedig külön kérjük magunk számára az autonómiát”. Fájdalommal említette, hogy amióta szabadon lehet megemlékezni a háború áldozatairól, azóta huszonöt bajtársuk hunyt el. Úz völgye térparancsnoka mellett a szintén szentgyörgyi Bartha Mihály, valamint Pál Sámuel (Málnás) és Lőrincz Gábor (Kápolnásfalu) foglalta el a veteránok széksorát, mindannyian élő tanúi annak a vérengzésnek, mely hét évtizeddel ezelőtt történt az Úz völgyében.
Hatszáz fakereszt
Az Úz-völgyi hadisírok gondozásáért a magyar honvédelmi minisztérium társadalmi kapcsolatok és háborús kegyeleti főosztálya részéről Maruzs Roland alezredes, főosztályvezető és Illésfalvi Péter főtanácsos emléklapot adott át az Erdélyi Kutatócsoport Egyesület tagjainak, a szervezet pedig szintén emléklappal tüntette ki azokat az egyházi és polgári személyeket, közbirtokosságokat, civil szervezeteket, akik az elmúlt több mint két évtizedben a legtöbbet tettek az Úz-völgyi zarándokhely rendbetételéért, az úzi szellemiség népszerűsítéséért. Vásárhelyi Gábor, az Erdélyi Kutatócsoport Egyesület irányítója lapunk érdeklődésére elmondta, 2008-tól folyamatosan munkálkodnak az Úz völgyében, kitakarították az első világháborús sírokat, helyreállították a még meglévő kereszteket, néhány éve pedig megkezdték a sírkert benépesítését fakeresztekkel, amelyekből eddig hatszáz készült el. „Amikor idejöttünk, a halmokon apró keresztek voltak összekötözve cérnával, nemzetiszín szalaggal, ezeket az idezarándokolók helyezték el. A munka még nincs befejezve, mert hiába van meg a hatszáz kereszt, sok még a tennivaló. Minden évben ápolni kell ezeket, mert kikezdi a téli hideg.” Az egyesület célja az erdélyi hadisírok rendbetétele, sok helyszínen dolgoztak már, többek között Csíkszépvízen, Marosvásárhelyen, Háromszéken pedig Lemhényben takarítottak meg jeltelen katonasírokat, és állítottak keresztet rájuk. „Ezeket a sírokat jeleztük a magyar hadisírgondozó hivatalnak, hogy tudjuk meg, a levéltárukban milyen információk lelhetők fel az elhunytak kilétéről.”
Maruzs Roland alezredes szerint nem csak Erdélyben, az egész Kárpát-medencében sok még a tennivaló, mert a magyar katonatemetők, hadisírok állapotát kikezdte a negyvenöt év: 1945–1990 között a hadisírgondozás tiltott volt, intézményesített formában egyáltalán nem létezett. Akkor több tízezer katona sírja tűnt el Magyarország területén, de ez a környező országokban sem történt másként. A magyar honvédelmi minisztérium képviselője lapunk kérdésére kifejtette: „Úz völgye nem csak az itteniek számára fontos, az otthoniak számára is fontosnak kell lennie, de a hadtörténet számára is jelentős, hisz 1990 előtt úgy tanították, hogy a korabeli Magyarország területére szeptember végén Battonyánál törtek be a szovjet csapatok, ami nem igaz, hisz az akkori Magyarország területére az Úz völgyében törtek be a szovjet csapatok 1944. augusztus 26-án. És az első világháború miatt is fontos az Úz völgye, hisz itt bizonyos számítások szerint mintegy ezer osztrák–magyar hősi halott nyugszik.”
A fakeresztek nem csak az Úz-völgyi áldozatok emlékét idézik, évről évre olyanok is elzarándokolnak e véráztatta földre, akiknek más csatatereken harcoltak, illetve estek el családtagjaik, rokonaik. Erdély Anna a gelencei nyugdíjascsoporttal érkezett az augusztus 26-i megemlékezésre, nagyapja az első világháborúban, édesapja a második világégésben harcolt, férje nagybátyja a Don-kanyarban esett el. Hét gyermeke közül négy fiú, a legnagyobb 1989 decemberében katonaként szolgált Bukaresttől nem messze, két hétig a család nem tudott róla semmit. „Itt, az Úz völgyében azokra az édesanyákra gondolok, akiknek nagyon nehéz lehetett, ott maradtak árván, várták haza a férjüket, fiukat. Ha ilyen helyzetbe kerülnék, nem is tudom, hogy tudnám kibírni. Ez is ideköt engem az Úz völgyéhez, szívből megérint az itteni megemlékezés.” A koszorúzással és a székely himnusszal véget érő kegyeleti főhajtáson nem hangsúlyozták sokszor és különösképpen a hetven- és a százéves évfordulót, minden bizonnyal azért, mert a fájdalom és az, amit az Úz völgye üzen, nem évfordulóhoz kötött. Nem hiányzott senkinek a kürtőskalács illata, a mititej- és flekkensütők füstje, a sör, a pálinka – a csendes megemlékezés helye ez. A csíkszentmártoni templomkórus miseszolgálata és a Poszogó fúvószenekar indulói, a szentivánlaborfalvi férfikórus katonadalai, a gelencei nyugdíjasok halk éneke, a kézdivásárhelyi, gidófalvi, homoródi-csíkszeredai, soproni hagyományőrző alakulatok, a sepsiszentgyörgyi és munkácsi cserkészek tisztelgése, a vitézi rendek, dr. Csige Sándor Zoltán, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának vezető főkonzulja és a magyar honvédelmi minisztérium már említett képviselőinek jelenléte, az általuk és mások által elhelyezett koszorúk elegendőek voltak ahhoz, hogy a csíkszentmártoniak által szervezett megemlékezés kegyeletteljes legyen. Méltó ahhoz az áldozathoz, amit ebben a völgyben eleink hoztak a hazáért.
Fekete Réka, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tanszeradomány Lévai Anikótól
A nehéz sorsú családok iskolakezdését kívánja segíteni nálunk is a magyarországi Ökumenikus Segélyszervezet, amelynek nagykövete, Lévai Anikó maga adott át csütörtökön százötven tanszercsomagot a Maros megyei rászoruló családoknak. Az értékes ajándék mellé egy-egy érdeklődő kérdés, biztató szó is járt mindenkinek a miniszterelnök feleségétől.
Csütörtök délután a Református Diakóniai Központ Bocskai-termében gyűltek össze a Lídia Otthon és a Pici Ház gyerekei, valamint a környékbeli nagycsaládosok, azok, akik a marosvásárhelyi Lazarenum Alapítvány Diakóniai Szolgálatához tartoznak. Majd mindegyik gyerek egy-egy nagy zacskó tanfelszereléssel távozott. Füzetcsomagot, tollakat, ceruzákat, színes papírt, vonalzókészletet, vízfestéket kaptak, mindenki korcsoport és a megfelelő osztály szerint – méghozzá magától Lévai Anikótól. Orbán Viktor miniszterelnök felesége ugyanis az Ökumenikus Segélyszervezet nagykövete. Bár ő csak úgy szereti emlegetni, hogy önkéntes. Meglátszik ez abból is, hogy maga is kiveszi részét a munkából, nem csak elhozta a nagy értékű adományt, de válogatja, összerakja, majd át is adja a csomagokat.
„Már több éve, hogy az ökumenikus Segélyszervezet Magyarországon augusztus utolsó hetében tanszercsomagokkal segíti azokat a rászoruló családokat, ahol több gyerekeket is indítanak iskolába. Idén az ezer segélycsomagból százötvenet hoztunk Erdélybe, ötvenet pedig Kárpátaljára viszünk. Iskolakezdéshez szükséges ceruzák, vonalzók, különböző rajzeszközök találhatók a csomagokban, azokat válogatjuk szét korosztály szerint” – mondta Lévai Anikó. Hozzátette: az Ökumenikus Segélyszervezetet cégek támogatták, valamint magánszemélyek is, akik egy adományvonalon gyűjtöttek pénzt, hogy megkönnyítsék a rászoruló diákok iskolakezdését. A Marosvásárhelyre hozott tanszercsomagok értéke összesen mintegy egymillió forintra rúg.
„Nagy segítség ez ezeknek a családoknak, ugyanis ahol van hat vagy tíz gyerek, ott az iskolakezdés nagyon nagy kiadással jár, nem is tudják sokan megoldani úgy, ahogy kell” – fejtette ki a Lazarenum Alapítvány vezetője, Fülöp Ilona. Hozzátette: nagy megtiszteltetés számukra az is, hogy maga Lévai Anikó jött el az adományt átadni, ő viseli szívén a kicsik gondjait.
Szász Cs. Emese, Székelyhon.ro

Szatmár 20 – egy eltűnt város nyomában
Marosvásárhelyről utazom érettségi találkozóra Szatmárnémetibe. Nem csak az egykori iskolám emlékeit keresem a határ menti városban. A rendszerváltás „maturandusaiként” tanúi voltunk annak, mit ígért ez a hármas-határ menti vidék, eljött az ideje a számvetésnek. Parászka Boróka írása.
„Több esélyt is kaptunk, egyikkel sem éltünk” – Szatmárnémeti főterén hangzik el ez a mondat, ahova 19 év után térek vissza – húsz éves érettségi találkozóra. Az egykori Kölcsey sarkán várom az egykori osztálytársaimat, elsőként érkezem a régi helyre, az utánam jövőket inkább a mozgásukról, a lépteikről ismerem meg, mint a vonásaikról. Mintha a saját szüleink jöttek volna el a megbeszélt találkára, tévedésből. Az is lehet, hogy valamilyen tehetségtelen színházi maszkmester űzne rossz tréfát velünk. Sötét karikák, mély ráncok, húsz fárasztó, gondokkal terhes év az arcokon. – Mi lett veletek? – kérdezném, az első percek zavara után. Többen ismételgetik a jól nevelt „semmit sem változtál” mondatot, akiknek erre nem futja, azok inkább tapintatos hallgatással méregetik a többieket. Végül én sem szembesítem az osztályt azzal, milyen messzire sodródtunk önmagunktól. Megbecsülöm azt, hogy sokan jelen vannak. Kivéve azokat, akik meghaltak, vagy nyomtalanul eltűntek a külföldi munkavállalás ködében, a belföldi családi és egzisztenciális drámákban, vagy egyszerűen csak hátat fordítottak a múltnak, és eszük ágban sincs találkozókra járni.
Ez a város nem az a város
Az idő nyomai követhetőek, a tér, a város viszont eltűnt körülöttünk. Feldolgozhatatlan, amivel Szatmárnémetiben húsz év után szembesülünk. A rendszerváltás maturandusaiként, a forradalom utáni első évfolyam voltunk, velünk indult az új oktatási intézményalapítási láz, a magyar iskolarendszer újjáépítése. A hármas határ mentén éltünk, és 1990-ben úgy tűnt, Szatmárnémeti az ígéret földje, ha valahol, hát itt aztán közelednek majd az országok, kibomlanak a lehetőségek, visszatérnek a hajdani dicsőségek. Ma nyoma sincs mindennek. A magyar szecesszió megbecsült épületei mállanak, a belváros omlik. Mintha háborús vidékre érne az ember, amelyet súlyos bombatalálat ért. Az osztálytársak „magánöregedésének” drámája mögül a közhalál tragédiája bontakozik ki. Valami visszahozhatatlanul most tűnik el ebből a városból. Valami olyasmi, aminek nyomait középiskolásként még láthattuk, vagy sejthettük. A 19. század végi, 20. század eleji magyar polgárosodás vágyai, terei, ígéretei még kiolvashatóak voltak akkor a belváros üzletházaiból, bérházaiból. Azt ugyan senki sem mesélte el, tanította meg a rendszerváltás éveiben, hogy a „zsidó korzót” belakó zsidók kik voltak, miből, miért és kiknek építették fel üzleteiket.
Bvételeikből hogyan épült, fejlődött valaha a város. De még járhattunk az egykori üzlethelységekben. A rendszerváltás előtt az „átkos” hiánygazdaságával szembesülhettünk ezekben, 1990 után pedig a zsigeri, kispályás posztszocializmus-prekapitalizmus torzóival. Azt sem tudtuk, hogy kik lehettek azok, akik az Északi Színház szerény, a város méretéhez szabott léptékű, biztos ízlésű nézőterét, páholyait, színpadát felépíttették. De megérthettük azt itt, hogy a kultúra a város szíve, agya, hogy színházba járni kell, és jó. Éreztük, hogy mennyire fontos a méretarányosság, a lépték, az ízlés. Nevelt a város, amelynek építői, kitalálói rég eltűntek. 18 ezer zsidót a szatmári gettóból hajtottak haláltáborokba. (Sorsukról keveset tudhattunk, nem volt tananyag, mesélni alig mesélt valaki). A svábok Németországba, a szatmári magyarok közül sokan Magyarországra költöztek.
Ámodók és gyanakvók
Húsz évvel ezelőtt a magyar nyelvű közoktatás azzal a lendülettel indult újra, hogy a város közössége visszaveszi, amit a korábbi évtizedekben elvesztett. 1989 őszén, nyolcadikos diákként úgy tudtuk, csak az Eminescu líceumban lesz magyar nyelvű elméleti oktatás, aki nem képes maximális teljesítményre, az nem is álmodhat arról, hogy ott tovább tanulhat. 1990 első hónapjaiban rengetegen dolgoztak fegyelmezett csapatmunkában azon, hogy a „magyar lici” – ahogy a városi szleng nevezte – újraindulhasson. Sikerrel jártak, a tanévet már a bőség zavarában zártuk: reál és humán tagozat is indult, sok-sok osztály várta a jelentkezőket. Volt némi vita arról, hogy az új intézmény hol működjön. Reménytelennek tűnt, hogy az egykori katolikus gimnázium impozáns épületét kapja akkor a magyar közoktatás. Megegyezés született arról, hogy a kisebb, szerényebb egykori református iskola lesz a régi-új magyar oktatási központ. Így indult el megint a Kölcsey líceum, ahol 1990 szeptemberében Lovas János tanár úr elmagyarázta nekünk, micsoda történelmi vidék ez a Szamoshát, a Károli Biblia-fordítások bölcsője, ahol az irodalmi magyar nyelv érlelődött. Akkor még álmában sem gondolta senki, hogy a Kölcseyt húsz év múlva nem találjuk a helyén. A költő szobra ugyan még ott áll a Láncos-templom előtt (rajta a felirat közben megkopott), a közoktatást biztosító iskolát azonban több éves magyar-magyar vita után elköltöztették. Ma újra a katolikus egyház egyik épületében működik. Nem a katolikus gimnázium egykori, általunk már Eminescu líceumként ismert épületében, hanem a jezsuita konviktus ingatlanában. Ott, ahol a „mi időnkben” az Unió szakközépiskola működött, és amellyel 1990 tavaszán ijesztgettek a tanáraink. Ha nem tanulunk elég jól, oda kerülünk, a bukottak közé. (Ennyit a szakoktatás korabeli megbecsüléséről.) Az egykori Kölcsey helyét mára a Református Gimnázium vette át. Hogy hogyan zajlott a két iskola szétválasztása, az ingatlanok elosztása körüli vita, az hozzánk, a városból elszármazottakhoz, csak hírfoszlányokban jutott el. Most az érettségi találkozó szervezésekor, és a helyszínre érkezésünkkor tapasztalhattuk: barátságok, évtizedes szakmai kapcsolatok mehettek rá erre a konfliktusra. Hónapokkal a találkozó előtt még az is elterjedt: nem is mehetünk vissza az egykori osztályunkba, az osztályfőnöki órát sem tarthatjuk meg ott, hiszen már nem ott működik a mi iskolánk jogutódja. A hírekkel és félelmekkel ellentétben nagyon barátságos volt a fogadtatásunk, a véndiákszövetség tagjai kis kitűzővel a bejáratnál vártak. Téglás tanár úr, osztályfőnökként mégis a „mi helyünkre”, az egykori „magyar kabinetbe” vezetett. Ez – a helyszíni tájékoztató szerint – nem osztályteremként működik, egyházi hivatal kapott itt helyet. Az íróportrék, amelyek a kilencvenes évek elején díszítették a falakat, mindenképpen eltűntek. Nem láthattuk a saját tablóinkat sem: „mindent elköltöztettek innen” – magyarázza egy volt osztálytárs, kicsit csípősen, mert a forradalomban tragikusan elhunyt Sófalvi György emléktábláját sem találjuk. Később kiderült, az előítéletek beszéltek belőle, az emléktábla csak más helyet kapott, de maradt ugyanennek az ingatlannak a falán.
A gyanakvás, a másikra mutogatás alig enyhül ott tartózkodásunk alatt. Régi kölcseys tanáraink örömmel üdvözölnek („lám, milyen jó volt az az iskola, ha ma is így ragaszkodtok hozzá”), és aggodalmaskodva kérdik, a helyben maradó, immár szülővé váló kölcseysek hova íratják a gyerekeiket? A régi iskolába, vagy a „refibe”? Nem szünetel a gyerekekért folytatott harc, kezelhetetlen helyzet. Van, aki büszkén mondja, hogy ragaszkodik a Kölcseyhez, van, aki arról panaszkodik, hogy a közintézménybe nem, csak az egyházi, református iskolába fogadták be a gyerekét. Annak, aki nem itt élte le az elmúlt két évtizedet, érthetetlen ez a vagy-vagy dilemma, a magyar-magyar vetélkedés.
Erre futotta
Osztályfőnöki órán számvetés, ki merre vetődött, kivel mi történt, a rendszerváltás kamaszaival, akiknek arcát mára sötét árnyékok, mély ráncok keretezik? 1990-ben Lovas tanár úr sokszor elmondta, nekünk, humánosoknak, sok mindent kell bepótolni, kevés a magyar tanár, történelem szakos tanár, a pszichológus, a tanító. Érettségi után valóban, többen diploma nélkül állást kaptak, „segédtanítóként”. Évekig szolgáltak a Szatmár környéki falvakban, amíg szükség volt rájuk. Aztán, aki időben kapcsolt, oklevelet szerzett, és maradt állásban, aki nem, az kisodródott a pályáról. Bölcsész szakon kevesen végeztünk. A rendszerváltás gazdasági válságának éveiben gyorsan munkába kellett állni, nem volt pénz egyetemre. Így a többség művelt proletárrá, polgárrá lett.
Az érettségi vacsora helyszíne egy remek helyi étterem, állítólag az ország egyik legjobb konyháját vezetik itt. Két osztálytársam bábáskodott az elindulásakor. 1994-ben még tanárok akartak lenni, aztán nagyon hamar pincérként kerestek állást, megjárták a magyarországi vendéglátóipari képzés lépcsőfokait. Nem lett belőlük tanár, de nagyot alkottak, ha van sikeres helyi vállalkozás Szatmárnémetiben, akkor az általuk erősített étterem az. Gyárban dolgozó osztálytársnőm demonstrálja, milyen volt az irodalomtanítás húsz éve: először Kassáktól idéz, aztán Nichita Stănescuról beszélgetünk. Meg arról, hogy férje (ugyanennek az évfolyamnak a diákja) kamionosként járja Európát, hátha a most érettségiző fiuk legalább esélyt kap az egyetemi tanulásra. A pszichológus diplomával rendelkező osztálytársnőnek nekiszegzi a kérdést az osztályfőnök, „meg lehet élni ezzel a képesítéssel?” A legtöbbet három éve elhunyt osztálytársunkról, Fodor István újságíróról beszélgetünk, aki naponta járta a vidéket, írta a krónikáját Szatmárnak, rögzítette a mindennapok nyomait. „Egyszer nálam is volt, magamra se ismertem, mi mindent írt rólam” – mondja mosolyogva az egyik „bejárós”, a Kaplonyból ingázó osztálytárs. Barátjával és padszomszédjával, egy másik sváb fiúval (mára meglett családapák) ma egy német vállalkozásban dolgoznak közösen. Büszkék, mosolyogva, lelkesen mesélnek. Jó látni az örömük, közben azon merengek: annak idején miért nem beszéltünk-beszéltek arról, hogy ők svábok?
A város helyzetéről kevés, keserű szó esik. „Nem idevalósi” a polgármester, nem értékeli a város hagyatékát – magyarázza valaki. Van, aki a helyi üzleti élet visszáságairól mesél, arról, hogyan falják fel egymást a vállalkozások. Rémtörténet kering arról, hogyan csempész cigarettát Ukrajnából a helyi elit egyik ismert képviselője szolgálati autóval. Nem tudom, igaz-e, vagy sem, de ha igaz – gondolom – akkor ennyi lett a hármas határ előnyeiből húsz év alatt. Rossz érzéssel állok fel az ünnepi asztal mellől. Mi lett volna, ha a magyar közösséget nem osztják meg a felekezeti, politikai és üzleti érdekek? És mennyi a felelőssége a város pusztulásában azoknak, akik elmentek innen? Én Marosvásárhelyen élek, az én felelősségem hol kezdődik? Tipikus erdélyi családtörténetünk során sok várost hagytunk magunk mögött egy évszázad alatt. Éltünk Fogarason, Gyergyóban, Marosvásárhelyen, Csíkszeredában, Kolozsváron, Nagyváradon. Szatmárnémeti sokadik „átmeneti” otthonunk. Romlásán úgy szörnyülködünk, hogy eredeti fényéről csak halvány benyomásaink lehetnek. Azok közül, akiknek családi, személyes örökségük ez a város, csak kevesen élnek már itt. Némileg vigasztal, hogy aludni a városvégi Gellért Sándor utcában található szállodába mehetek. Lám, a nyolcvanas években épített gyári munkásszálló-negyedben kapott utcát a Bözödújfaluból-Debrecenből ide származó költő, műfordító. Örömöm csak addig tart, amíg az Északi Színház mellett elhaladva a híres-hírhedt negyedbe, a 16-os „mikróba” érek. A színház épülete zárva: még a művészbejáró előtti pihenőpad is eltűnt. Felújításra vár ez az ingatlan is, a falakon a tavalyi évad plakátjait felejtették. Felépült viszont a 16-os negyedben a kilencvenes évek elején elkezdett, a Szamos-töltés mellé épített, hihetetlen méretű ortodox templom. Nyoma sincs rajta annak az arány- és stílusérzéknek, amellyel évtizedekkel és rendszerekkel korábban az Északi Színházat megtervezték
A munkásnegyedet azért húzták fel mérnöki pontossággal, és a Ceauşescu rendszerben szabványnak számító igénytelenséggel, hogy a vidékről, a szamosháti falvakról ide költözőknek biztosítsák az élhető komfort-minimumot. Mára nyoma nincs ennek a társadalomszervezésnek. Aki éri-marja alapon szigetelik a paneleket, a központi fűtésrendszer rég megszűnt. Aki tud magánkazánnal fűt, akinek erre nem telik, az a szomszéd lakás melegében bízik. A fűtőházat – mi mássá? – görög-katolikus templommá alakították át. Ezen a vidéken évtizedek óta dúl az ortodox–görög-katolikus háború, a negyed egyik végén az egyik felekezet hatalmas katedrálisa, a negyed másik végén a másik felekezet fűtőház-temploma: a világnézeti egyensúly bizonyos értelemben megvalósult. A proletárkomforttal pedig ma már ki törődik?
A Gellért Sándor utcai szállón sajnos nyoma sincs annak, mire kötelezné az utcanév az intézményt. Szűkös, penészes a szoba, drága az ellátás. Másnap kényelmetlenül hagyom magam mögött iskolám városát. Alkudozom magammal, mivel tartozom én, az Erdély közepére menekülő, ennek az Erdély peremvidékén lévő közösségnek. Legalább annyival, hogy megírom én is – immár Fodor István helyett is – miféle pusztulás folyik ott az utolsó utáni órákban.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Fergeteges forgatagkezdet
Politikamentes rendezvény – pártnyilatkozatokkal
Csütörtök este a Kultúrpalota nagytermében ünnepélyes keretek között megnyitották a második Marosvásárhelyi Forgatagot, a város magyarságának művelődési rendezvénysorozatát. S bár a főszervezők – Soós Zoltán és Portik Vilmos – hangsúlyozták, hogy a politikamentes rendezvény célja az, hogy visszanyerjük a város tereit, a kulturális programokkal pedig felhívjuk a figyelmet a jelenlétünkre és közelítsünk a többségiek fele, ennek dacára a pulpitushoz lépő vendégek kampányízű nyilatkozatokat tettek a túlságosan hosszúra nyúlt megnyitón. Ezt némiképp ellensúlyozta a Maros Művészegyüttes fergeteges, 50 perces műsora. Kilyén László színművész műsorvezetőként nagyjából összefoglalta mindazt, amit az általa bemutatott addigi felszólalók igen részletesen kifejtettek, mindenki a maga politikai nézetének szemszögéből. Amint már az elején hallhattuk, a Forgatag a város vásárjogához kapcsolódva azt célozza, hogy felidézze a korabeli hangulatot, lehetőséget teremtve a világba szakadt marosvásárhelyieknek a találkozóra. A kulturális rendezvényekkel hangsúlyozzuk a jelenlétünket és „foglaljuk vissza a várost”, hogy „ne érezzük magunkat másodrangú polgároknak” benne. Portik Vilmos örömét fejezte ki, hogy politikusokat is lát a nézőtéren, hiszen az első rendezvény megszervezéséhez „bátorság” kellett. Vissza kell venni Marosvásárhelyt! – hangsúlyozta – és ehhez a politikai erők összefogására van szükség – mondta. Soós Zoltán, ezt a gondolatot folytatva, a Székelyföld kulturális értékeinek az előtérbe helyezését emelte ki. Vásárhelyt megilleti a Székelyföld kulturális központja titulusa, s erre jó igazolás lehet a Forgatag. A marosvásárhelyi románság bizalmatlanul közelít a magyarok kultúrájához, párhuzamos kultúrafogyasztó közönsége van a városnak, ennek a leépítését is célozzák a szervezők a Forgatag rendezvényeivel – mondta többek között Soós Zoltán.
Magyarország kormányának nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára, Wetzel Tamás Tamási Áron gondolata nyomán a szülőföldön maradásról beszélt, arról, hogy a magyar kormány kötelességének érzi a külhoniakat erősíteni, ösztönözni az összefogást, amelynek köszönhetően sikerül eredményeket elérni a kisebbségi jogok terén. Erre jó példa a Kolozsvári Magyar Napok, a Forgatag, a kétnyelvűség érvényesítése is, mindezekért támogatták a rendezvényt. Balaicz Zoltán, Zalaegerszeg alpolgármestere a két város között kialakult mély és sokrétű baráti kapcsolatról, arról a szellemi, érzelmi kapocsról beszélt, ami valójában mindazt erősíti, amiről az államtitkár említést tett. Peti András alpolgármester annak a szellemi örökségnek az ápolását tartotta fontosnak, amelyet eleink, többek között a Kultúrpalota építői hagytak hátra. Épületeinket, tereinket be kell laknunk, és erre jó alkalom a Forgatag – mondta, és kitért a kulturális párbeszéd fontosságára, amelyet a hivatal is szorgalmaz. Reményét fejezte ki, hogy a nemsokára megújuló várban is lehetőség lesz arra, hogy hangsúlyozzák: Vásárhely Erdélyben fontos kulturális központ. Toró T. Tibor, az EMNT elnöke a szervezőket dicsérte „amiért csodát teremtettek” és „feladták a leckét a politikusoknak”. Négyszer próbálkoztak a politikusok, hogy összefogjanak, de ez a mai napig nem sikerült, ezért is kellett „bátorság” a Forgatag megszervezéséhez. Aztán részletesen ecsetelte az autonómia gondolatát, ami szerinte csak erősítheti azt a törekvést, amelyet a szervezők is célul tűztek ki. Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke arról a sokéves munkáról beszélt, amelynek következtében sikerült elérni, hogy lehessen Kolozsvári Magyar Napokat és Forgatagot szervezni. Ez a mindennapi megélhetésért folytatott küzdelem eredménye is. De ahhoz, hogy megértsék a többségiek, hogy mit akarunk, elfogadják a politikai törekvéseinket, valóban szükség van az interkulturalitásra, a kulturális párbeszédre. Jeleznünk kell a román társadalomnak, hogy nem kell félniük a céljainktól, mert semmit nem akarunk elvenni tőlük – mondta, majd hozzátette: ez csak a kezdet, a párbeszédet folytatnunk kell. A szövetség elnöke kifejtette, szükség van arra, hogy a magyar kormány támogassa a törekvéseinket, de fontos, hogy a románok is elfogadják ezeket. Aztán kitért arra is, hogy a mi és az apáink nemzedékének felelőssége, kötelessége megmagyarázni az 1989 után születetteknek, hogy honnan indultunk el – mondta, utalva az 1990-es marosvásárhelyi eseményekre –, hova jutottunk, mi az az örökség, amelyet ápolnunk kell, de világossá kell tenni a célokat is.
A majdnem egy órát tartó megnyitóbeszédeket a Maros Művészegyüttes műsora követte. Varró Huba válogatásában, Moldován Horváth István zenei szerkesztésében Maros menti, sóvidéki és mezőségi néptáncokat láthattunk, énekelt Kásler Magda és Fekete Orsolya. Barabás Attila Csaba, a Maros Művészegyüttes vezetője lapunknak elmondta, kötelességének érezte, hogy a Forgatag „családtagjaként” népi kultúránk és hagyatékunk legjavát vonultassa fel a színpadon. Hogy valóban nagy az érdeklődés a színvonalas kulturális rendezvények iránt, jelezte az is, hogy a megnyitót követően Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint dzsesszelőadására zsúfolásig megtelt a Teleki Téka nagyterme is. A szervezők remélik, hogy ilyen nagy lesz az érdeklődés a további rendezvények iránt is.
Vajda György, Népújság (Marosvásárhely)

Harcolnak a kultúráért Marosvásárhelyen
Nehéz periódusban kezdi az új évadát a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház. Nem divat már sem a kultúra, sem a színház, és bár országszerte az elmúlt évben harminc százalékkal kevesebb színházjegyet adtak el, a marosvásárhelyi teátrumnál még növekednek a mutatók.
„A kulturális barométer szerint Románia lakosságának 73 százaléka az elmúlt évben nem volt moziban egyáltalán, 88 százalékuk meg semmilyen színházi rendezvényen nem vett részt. Ezen belül az eladott színházjegyek száma harminc százalékkal csökkent egy év alatt. Láthatjuk, a színházak kiürültek, a mozik kiürültek, a kultúrafogyasztás egyéni, otthoni, számítógép előtti elfoglaltság lett. Mi pedig ebben a környezetben próbálunk új fogyasztói stratégiát kidolgozni, mert hisszük, hogy kultúra nélkül lehet élni, de nem érdemes” – fogalmazott az évadnyitó sajtótájékoztatón a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója, Gáspárik Attila.
Hozzátette: míg országos szinten harminc százalékkal csökkent a színházlátogatók száma, a marosvásárhelyi teátrum össznézőszáma ugyanennyivel növekedett, majdnem hatvanezer nézője volt az elmúlt évadban az intézménynek, ebből kétharmad a magyar társulat előadásait látogatta meg. Az igazgató szerint akiket nem sikerült továbbra sem megszólítaniuk, azok az egyetemisták, bár sok egyetemistával rendelkezik a megyeközpont, igen nehéz őket színházba csalogatni.
A nézőszám-növekedést szeretnék elérni a következő évadban is, éppen ezért már el is indították a magyar és román társulat évadismertető és bérletkampányát. Hétvégén például a Promenada Mallban ismertették az évadterveket, amelyekről a Tompa Miklós Társulat művészeti vezetője, Keresztes Attila is beszélt.
A művészeti vezető szerint a város jól reagál arra a művészi programra, amit elkezdtek két évvel ezelőtt, így idén is hasonlóképpen folytatják. „Az ember és hatalom viszonyát boncolgatja számos évadban szereplő előadásunk, mint például a Szeget szeggel, a Tartuffe, de a Pál utcai fiúk vagy a Mágnás Miska is” – mutatott rá Keresztes.
A művészeti vezető hozzátette: nem csak arra figyeltek az évad összeállításakor, hogy műfajilag széles skálán mozogjanak – hiszen a szatíra, az operett, vígopera is szerepel a komoly színművek mellett a tervezett felhozatalban –, de arra is, hogy a legjobb alkotókat hívják meg. Így rendez a magyar társulatnál a lengyel Tadeusz Bradecki, az orosz Tufan Imamutdinov vagy épp Radu Afrim, aki jelenleg az ország egyik legelismertebb rendezője.
Amint arról korábban már beszámoltunk, a Tompa Miklós Társulat is átalakult az utóbbi időben, négy színész vett búcsút a társulattól László Zsuzsa, Csíki Hajnal, Kovács Botond és Meszesi Oszkár személyében. Helyettük négy másik színész érkezik: Simon Boglárka, Kis Bora, Csíki Szabolcs és Varga Balázs.
Szász Cs. Emese, Krónika (Kolozsvár)

Árva Bethlen Katát és örökségét mutatják be
Árva Bethlen Kata életét, sokoldalú munkásságát hivatott bemutatni az a kiállítás, amelyet pénteken és szombaton lehet megtekinteni a marosvásárhelyi Posta utcában, a volt bábszínház udvarán.
A Vásárhelyi Forgatag keretében szervezett tárlat csütörtöki megnyitóján Tatár Anna lelkésznő mutatta be a három évszázaddal ezelőtt élt asszonyt, akinek életútját, cselekedeteinek ragyogását nem halványította el az évszázadok pora.
„Ma, a magát művelt, de legalábbis tanultnak valló közösség számos tagjának fogalma sincs arról, hogy kicsoda Árva Bethlen Kata. Tudják, hogy ki írta Toldit, ki volt Bethlen Gábor, Bernády György és Teleki Sámuel, talán azt is, hogy hol áll Kós Károly által tervezett templom, de Árva Bethlen Kata neve nem mond semmit nekik. Ezen szeretnénk a mai kiállítással változtatni. Megismertetni egy olyan 18. századi nemesasszony alakját, sorsát, gondolatait, hagyatékát, aki méltó arra, hogy emlékezete eleven maradjon és példaként szolgáljon. Árva Bethlen Kata mai, legjobb értelemben vett modern nő. Patróna. Pontosan számon tartja cselédeit, ingó és ingatlan javait, terjedelmes családfájának minden egyes tagját, református gyülekezetet kovácsol, imakönyvet szerkeszt, támogatja az iskolákat, templomokat épít, könyveket gyűjt, papírmalmot működtet, harangokat öntet, terítőket varr, fiatal diákokat támogat, orvosságot kever. Képzett, gyakorlatias, erős, megfontolt nemesasszony. A kiállításon élete egy egy szegmense jelentik meg, megpróbáltuk megfejteni személyiségének sokoldalú, sokszínű vonásait, ízelítőt adni a kor hangulatából” – ajánlotta a tárlatot az érdeklődők figyelmébe Tatár Anna.
A ProMissio Egyesület által szervezett, a marosvásárhelyi református egyházak kuratóriuma által támogatott kiállítás pénteken és szombaton 9–12 óra között látogatható, a helyszínen Nagy József Levente lelkész válaszol az érdeklődők kérdéseire.
Szász Cs. Emese, Székelyhon.ro

1940. augusztus 30. – A második bécsi döntés
1940. augusztus 30-án született meg a második bécsi döntés, melynek értelmében Magyarország visszaszerezte Romániától a trianoni békével elcsatolt Észak-Erdélyt. Amellett, hogy Magyarország jelentős revíziós sikert ért el, a döntés számos negatív következménnyel is járt, elsősorban abból a szempontból, hogy Magyarország szorosabbra fűzte viszonyát a Berlin–Róma tengellyel.
Románia számára az 1940-es esztendő súlyos válságokat hozott, ugyanis Jugoszlávia kivételével valamennyi szomszédja területi követeléseket fogalmazott meg vele szemben: a Szovjetunió Besszarábiára – a mai Moldovára –, Bulgária Dél-Dobrudzsára, Magyarország pedig Erdély lehető legnagyobb részére pályázott. Bukarest a három oldalról várható fegyveres konfliktus elkerülése érdekében kénytelen volt engedni a nyomásnak, így például a Szovjetunió – a Molotov–Ribbentrop-paktum záradékában foglaltak nyomán – 1940. június 28-án egyetlen puskalövés nélkül szállhatta meg Besszarábiát. A szovjet sikereken felbátorodva a Teleki-kormány is agresszívabban lépett fel Romániával szemben, és elérte, hogy augusztus 16-án Szörényváron – Hory András és Valeriu Pop vezetésével – a két állam delegációi tárgyalóasztalhoz üljenek. A nyolcnapos konferencia végül „a süketek és némák párbeszédének” bizonyult, így a határvitában az utolsó szó Németországot és Olaszországot illette meg.
Hitler kiegyensúlyozott döntést akart, mert el akarta kerülni, hogy szövetségesei háborúba keveredjenek egymással, hiszen egy ilyen konfliktus komolyan veszélyeztette volna az Anglia elleni küzdelem sikerét. Románia tengelyben tartása elsősorban a havasalföldi olajmezők miatt volt fontos, míg Magyarország földrajzi helyzetének köszönhette kedvező alkupozícióját. Ciano gróf olasz külügyminiszter naplójából mindenesetre kitűnik, hogy a kérdés mind neki, mind Ribbentropnak elsősorban a román olaj zavartalan szállítása és a nyugalom miatt volt érdekes.
II. Károly román király (ur. 1930–1940) és kormánya bízott is a tengelyhatalmak kedvező döntésében, miközben Horthynak és Telekinek szembe kellett néznie a német–olasz bíráskodás számos negatív következményével. Budapesten úgy vélték, akár még a háború is kedvezőbb lett volna a nagyhatalmak döntésénél, hiszen ezzel Magyarország még inkább elkötelezi magát Hitler irányában. A náci befolyás növekedése miatt érzett félelem nem is volt alaptalan: erről a magyar delegáció – Teleki és Csáky István külügyminiszter – már augusztus 29-én meggyőződhetett, amikor meglátta a német–magyar kisebbségvédelmi egyezmény tervezetét.
A második bécsi döntés kihirdetésére a Belvedere-palotában 1940. augusztus 30-án délután 3 órakor került sor. A német–olasz bizottság határozata értelmében Magyarország – keleten a Kárpátok hegyláncáig, délen a Nagyvárad–Kolozsvár–Marosvásárhely–Sepsiszentgyörgy vonalig – Erdély területéből mintegy 43 ezer négyzetkilométert kapott vissza, melynek 2,4 milliós lakosságából – az 1941-es népszámlálás szerint – 54 százalék, azaz 1,3 millió fő vallotta magát magyarnak. Ez a döntés tehát főként Magyarország számára volt kedvező, nem véletlen, hogy – a korabeli beszámolók tanúsága szerint – az új határvonalak kihirdetésekor Mihail Manoilescu, Románia külügyminisztere a sokktól el is ájult.
Az első, felvidéki területnyereséget eredményező bécsi döntéshez képest a második kevésbé volt igazságos, de ebben az erdélyi népesedési viszonyok is komoly szerepet játszottak, hiszen a romániai magyarság zöme – a Partium mellett – a Kárpátok délkeleti sarkában fekvő Székelyföldön élt. Számottevő különbség volt az is, hogy míg a Csehszlovákia elleni revízió a müncheni konferencia függvénye volt – tehát ahhoz a britek és a franciák is áldásukat adták –, addig Észak-Erdély visszaszerzése a tengelyhatalmak nyomása révén valósult meg. Igaz, a jövőben ennek nem volt gyakorlati jelentősége, hiszen a világháború után a győztesek nem tettek különbséget a revíziós sikerek között.
Magyarországon a második bécsi döntést természetesen kitörő örömmel fogadták, a közvélemény azt igazságosnak és jogosnak ismerte el. A hatalmas revíziós siker ellenére ugyanakkor voltak elégedetlenkedő hangok is, és a Teleki-kormány sem adta fel a lehetőségét annak, hogy a későbbiekben Dél-Erdélyt is megpróbálja visszaszerezni; ennek tudható be, hogy a kormányzat sokáig meggátolta az új határokon kívül rekedt 200 ezer fős magyar kisebbség repatriálását.
Másfelől ugyanakkor Telekiéknek szembe kellett nézniük a bécsi döntés negatív következményeivel is: Németország hamarosan „benyújtotta a számlát”, azaz minden lehetőséget felhasznált arra, hogy a nemzetiszocialista ideológia terjesztésének, a magyarországi német kisebbségek védelmének és a szomszédos államokkal fennálló érdekellentétek eszközeivel növelhesse befolyását. Észak-Erdélybe időközben – 1940 szeptemberében – bevonultak a Magyar Királyi Honvédség egységei, ezzel megkezdődött a „kis magyar világ” négyéves időszaka.
Tarján M. Tamás, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Marosvásárhelyiek II. világtalálkozója
A Vásárhelyi Forgatag keretében tartják a marosvásárhelyiek II. világtalálkozóját. A rendezvénysorozat augusztus 30-án, szombaton délelőtt 10 órakor a Fülöp György életpályáját bemutató könyv ismertetésével indul a Református Kollégium – Bolyai Farkas Elméleti Líceum dísztermében, ezt követően, 11 órától interaktív beszélgetés kezdődik a tanintézet udvarán Marosvásárhelyiként itthon és a nagyvilágban címmel. A rendezvénysorozat kiemelt mozzanata a 17 órakor a Kultúrpalotában kezdődő gálaműsor. 31-én, vasárnap reggel 8.45-kor ökumenikus imát tartanak a Vártemplomban, majd 10 órától a Keresztelő Szent János-plébániatemplomban hálaadó szentmise, ugyanebben az időpontban a Vártemplomban, illetve a Régi Kórház utcai evagélikus templomban, 11 órától pedig a Bolyai téri unitárius templomban hálaadó istentisztelet kezdődik. A világtalálkozó zárómozzanata Grossmann Péter zongoraművész verses előadóestje, amelyre 17 órától várják a nagyérdeműt a Kultúrpalota kistermébe.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tékaforgatag
Könyvbemutató a könyvtár udvarán
Szerda este Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint dzsesszkoncertjével kezdődött a Vásárhelyi Forgatag részeként ez évben is megszervezett Tékaforgatag a Teleki Téka udvarán. A rendezvénysorozat csütörtök délben folytatódott, ekkor nyitották meg a történelmi könyvek vásárát (amelyen tíz könyvkiadó vesz részt), ezt követően pedig a Mentor kiadó mutatta be könyvújdonságait. A könyvtár udvarán Lázok Klára, a Téka és Káli Király István, a kiadó igazgatója, valamint Sebestyén Spielmann Mihály történész fogadta az érdeklődőket és szólt a szóban forgó kötetekről. Mint azt Káli Király István elmondta, a kiadó vezetői 1997-ben döntöttek arról, hogy teret kell biztosítaniuk Erdély történelmének – e döntés eredményeként született meg az Erdély emlékezete sorozat, amelyet eredetileg 20-25 kötetesre terveztek ugyan, de mára már a századik kötetet is meghaladták: a múlt ismerete nélkül nincs jelen, sem jövő. A sorozat elsősorban Marosvásárhely, illetve a Maros megyei magyarság történetére összpontosít, a kötetekben megjelent azon tematikus konferenciák anyaga is, amelyek a fenti tematikákkal foglalkoztak. Sebestyén Spielmann Mihály pedig arra is vállalkozott, hogy megírja Marosvásárhely történeti kronológiáját, ez lett az Időtár sorozat, amelynek eleddig három kötete jelent meg, az idei könyvvásárra valószínűleg elkészül a negyedik is, amely a huszadik század második felét, a diktatúra korát dolgozza fel. Ennek hozadéka, hogy rádöbbentek, a szóban forgó időszakról feltűnően kevés hiteles információ áll a rendelkezésükre, ezért lehetőség adódott az oral history közzétételére, amely kiegészíti a fellelt dokumentumokat. Ennek következménye pedig egy új sorozat lett: a Mentor Emberek, életek című sorozata. A kiadó új könyveiről Sebestyén Spielmann Mihály beszélt. Az első kötet, amelyről szólt, az Erdélyi testamentumok sorozat ötödik kötete, amely erdélyi nemesek és főemberek végrendeleteit tartalmazza, ezúttal a kora újkori Marosvásárhelyről. A könyv célja a marosvásárhelyi levéltárakban található fejedelemség kori végrendeletek vizsgálata és közlése. Hiteles dokumentumok találhatók benne, hiszen roppant őszinte műfaj a végrendelkezés. A kötetben közölt végrendeletekből következtethetünk az 1586-1689 közötti város anyagi és szellemi kultúrájára. A testamentumok nyelvéből azt is megtudhatjuk, milyen volt Vásárhely nyelvi állapota a 17. században. Itt az emberek magyarok voltak, magyarul beszéltek. A kötet anyagát a marosvásárhelyi levéltárból válogatták, Rüsz-Fogarasi Enikő rendezte sajtó alá.
A bemutatandó második kiadvány Pál-Antal Sándor A székelyek földje és népe című könyve, amely a szerző kötetben eleddig meg nem jelent, az elmúlt 25 év során írt tanulmányait tartalmazza. A székelység mindennapjairól szól, és a miskolci könyvvásár egyik legkelendőbb könyvének számított, megérdemelten. A szerző levéltári munkássága alatt írta ezeket a tanulmányokat, amelyek levéltári hitelessége meggyőző és megkérdőjelezhetetlen. A harmadik kötet, amelyről szó esett, ugyancsak Pál-Antal Sándor munkája. A Székely székek a 18. században sorozat 6. kötetéről van szó, amely ezúttal névmutatót takar – több mint negyvenezer nevet tartalmaz, egyedülálló népességforrás, egyfajta székely népszámlálás a 18. századból. A kötet nagy segítséget jelent például a nyelvészek számára. A családnevek hihetetlen változatosságról árulkodnak, segítségükkel az olvasó is megkeresheti őseit, családjának felmenőit. Sebestyén Speilmann Mihály röviden szólt a kiadó többi sorozatáról is, valamint megemlítette: az Időtár negyedik kötete hatszáz nyomtatott oldalt tesz ki, és megjelenés előtt áll, valamint elkészült az első három kötet kiegészítőjével is, ami ugyancsak hatszáz oldalnyi. A könyvbemutató Borsos Tamás végrendelete egy részletének felolvasásával ért véget.
K. Nagy Botond, Népújság (Marosvásárhely)

Hazahívta őket szülővárosuk: vásárhelyiek világtalálkozója
Vásárhely, szeretett Vásárhely, soha nem felejtünk el – ezzel az Autostop MS és Keresztes Ildikó által játszott dallal kezdődött meg a második Marosvásárhelyi Világtalálkozó gálaműsora szombat délután. S ennek a gondolatnak a jegyében zajlott az egész világtalálkozó is: hogy vásárhelyinek lenni különös érzés, amely még a távolba szakadt honfitársak életét is meghatározza.
A másodjára megszervezett világtalálkozó ismét hazahívott számtalan távolba szakadt marosvásárhelyit, legmesszebbről Amerikából érkeztek haza találkozni, de Izraelből, az Egyesült Arab Emirátusokból, valamint Európa számos országából jöttek haza a szülőváros hívására. Legtöbben természetesen az anyaországból. A hazaérkezők s a találkozni vágyó marosvásárhelyiek meg is töltötték a patinás Kultúrpalotát a találkozó szombat délutáni gálaműsorán.
A világtalálkozó ötletgazdája és főszervezője, Kirsch Attila elmondta, a találkozó sokak egykori iskolájának udvarán, a Bolyai Farkas Gimnáziumban kezdődött, ahol interaktív beszélgetések zajlottak. Többek közt ott hangzott el az is, hogy mindannyian kicsit a múltban élünk, de a találkozásokban erő volt, erő van.
A gálaműsoron Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa nevében Csige Sándor vezető konzul beszélt, megfogalmazta, mi mindennel ajándékozta meg Marosvásárhely az itt élőket. „Csak a vásárhelyiek tudják, mit jelent a Somi, vagy az, hogy a lapokhoz jártak fürödni, de csak ők tudják azt is, hogy melyik utca a bulevárd a vártemplom mellett. Ezek a kifejezések azonban nem csak szavak, hanem történetek, s aki valaha itt élt, tudja, mit jelent családhoz tartozni” – fogalmazta meg a vezető konzul.
A szombat délutáni gálaműsor a találkozás mellett a szórakozást is kívánta nyújtani a vásárhelyieknek. A műsorvezetést Nagy István és Fodor Piroska színművészek vállalták, akik poénkodva, időnként élcelődve vezették az egymást követő vásárhelyibbnél vásárhelyibb műsorszámokat. A Sebestyén Aba rendezte előadásban helyet kapott a néptánc, a klasszikus zene, muzsikált fuvós négyes, volt vers tánccal, de elhangzottak közkedvelt sanzonok, kuplék is, valamint az előadás részeként Sebestyén Spielmann Mihály a vásárhelyiségről beszélt, ugyanis – a műsorvezetők szerint – ha Marosvásárhelynek lenne kabalája, s az élő ember lehetne, Sebestyén Spielmann Mihály lenne az.
Szász Cs. Emese, Székelyhon.ro

Jókedv és minőség
Maros-parti Koncertforgatag
Annak ellenére, hogy még csak második alkalommal rendezték meg, úgy tűnik, a Vásárhelyi Forgatag végérvényesen otthonra talált Marosvásárhelyen. Erre utal a nagyszámú nézősereg szinte a legtöbb rendezvényen, a pozitív felhangok és visszajelzések sorozata, és nem utolsósorban az igencsak jó hangulat. Ez utóbbi szempontból – természetszerűen – a Maros-part vitte a pálmát, ahol sátrak és tematikus előadások, irodalmi rendezvények, gyerekprogramok és koncertek sokasága várta az érdeklődők seregét. Délelőttől hajnalig tartott a mulatság a Forgatag napjain, amely a Maros-parti ,,bejárattól’’ a gokartpályáig a mélyen tisztelt megannyi rétegének kínálta nívós programjainak sorozatát. Az élet a délutáni, kényelmes lazulásból késő délutánra, illetve estére pergőre változott: ekkor kezdődött a koncertek sorozata, és megtelt a Sörpatikával szemben elhelyezett színpad előtti tér. Csütörtök este, a testvérvárosi kapcsolat jegyében két zalaegerszegi formáció lépett fel a Forgatagon. Este héttől a Hard Chords, kilenctől pedig a Phantom együttesek szórakoztatták az ekkor még csekély lélekszámú közönséget jófajta rockmuzsikával. Péntek estétől pedig beindult a parti: a Dzsesztán és a Votska koncertjeit követően lépett a színpadra Magyarország méltán elismert, világzenébe oltott egyedi jegyeiről felismerhető együttese, a Maszkura és a Tücsökraj. A bandának marosvásárhelyi vonatkozásai is vannak, hiszen a frontember, Maszkura, vásárhelyi származású, az itteni művészeti líceum egykori diákja, sokan még a néhai, Gedeon nevű együttesből ismerhetik. A Tücsökraj fergeteges koncertjét az ugyancsak magyarországi Balkán Fanatik fellépése követte: a magyar népzenei és világzenei elemeket vegyítő formáció hatalmas bulit varázsolt a nézőtérre, amelynek méltó levezetéseként a marosvásárhelyi Cover együttes mozgatta meg pénteken utoljára a publikumot. Minőségi és pergő rockzene búcsúztatta a Forgatag első, hétvégi koncertnapját. Szombaton már kora délután szépszámú közönség vette birtokba a Maros-partot: fiatal képzőművészek díszítették a sátrak sokasága előtti Kortárs-teret, amelyet Molnár Ede fellépése, illetve muzsikája gazdagított. Az andalító napsütés, a barátságos és laza hangulat az esti partira méltó felkészítőnek bizonyult. Az Evilági együttes gyermekkoncertje után lépett színpadra a marosvásárhelyi Vecker együttes, amely – tagjainak igencsak fiatal életkora ellenére – igen meggyőzően játssza pop-rock dalait és feldolgozásait. Őket az ugyancsak vásárhelyi Koszika&The Hot Shots nevű formáció követte. Koszorús Krisztina és együttese ismét bebizonyította, hogy igen változatos, igencsak minőségi repertoárjával meg tudja mozgatni a tömeget, amely jófajta partizással készült fel az est főbandájára: Rúzsa Magdinak és társainak koncertjére. A tömeg ekkorra már a színpadtól a gokartpályáig teljesen birtokba vette a rendelkezésre álló teret, és a koncert kezdetekor azonnal bulizni kezdett. Asztalok tetején is táncoltak, egészen a leghátsó sorokig, a feltűnően dinamikus koncerten a vajdasági származású énekesnő megannyi stílben írt dalainak sokaságát játszotta el, hogy ráadásként – amikor a hangulat a tetőfokára hágott – az AC/DC-klasszikus Highway to Hell rockhimnusszal zárja a kitűnő marosvásárhelyi koncertet. Ifjak és idősebbek korosztályra való tekintet nélkül partizták végig az estét, amely a marosvásárhelyi Corax együttes fellépésével zárult. A vasárnapi Maros-parti Koncertforgatag a rock jegyében zajlott és lapzártánk után ért véget. De ezen beszámoló írója biztos benne, hogy a sepsiszentgyörgyi Folker, a vásárhelyi Autostop MS, a magyarországi Beatrice és az ugyancsak vásárhelyi BÜSZ koncertjein is az előző napokon tapasztaltakhoz hasonló tombolás és fergeteges hangulat lesz az úr, és idén is a jókedv és minőség jegyében ér véget az immár második Vásárhelyi Forgatag.
K. Nagy Botond, Népújság (Marosvásárhely)

A kultúra megszerzése öröm, nem kínos erőfeszítés
„Szabadúszó lettem, s hogy ne sokat töprengjünk azon, miért is, nagyon egyszerű a válasz: anyagi vonzatai vannak. Magyarán sem versmondásért, sem pantomimjelenetért vagy énekszámért nem adnak nekem húst vagy zöldséget a napi levesünkbe” – Beszélgetés Herman Ferenc színésszel, „közművelődési mindenessel”
– Herman Ferenc nevével nemcsak a színház plakátjain találkozhatott a közönség, de többször hívott Nagyváradra nagyszabású könyvvásárra kiadókat, legutóbb pedig az ő kezdeményezésére indult be a gyerekek számára vakációban kifejezetten hiánypótlónak mondható napközis alkotótábor. Vagyis sok mindenben benne van, igazi közművelődési mindenesként. Ennek ellenére vagy éppen ezért kérdezném meg: ha valaki álmából azzal rázná fel, hogy gondolkodás nélkül határozza meg önmagát, mit mondana?
– Gondolkodás nélkül azt mondanám, hogy színész. Annak tudom, annak érzem magam, habár jelenleg nem vagyok státusban a színháznál. Mondjam úgy, hogy szabadúszó lettem, s hogy ne sokat töprengjünk azon, miért is, nagyon egyszerű a válasz: anyagi vonzatai vannak. Magyarán sem versmondásért, sem pantomimjelenetért vagy énekszámért nem adnak nekem húst vagy zöldséget a napi levesünkbe.
– Szóval nem szakmai csalódás, esetleg megvalósíthatatlan szerepálom miatt lépett át a nagyszínpadról a legnagyobbra, a közművelődési élet „színpadára”.
Marosvásárhelyen született 1982. június 30-án, szülővárosában érettségizett, és ugyanott végezte a Színművészeti Egyetemet, majd a nagyváradi Szigligeti Társulathoz szerződött. Jelenleg szabadúszó.
– Nem, dehogy. Sőt mondhatnám: épp ellenkezőleg. Volt-van ugyan egyetlen szerepálmom, a Liliom, de már a főiskolán és utána még inkább rádöbbentem, hogy a színészet élő, „egyenes adásban” nemcsak hogy szebb, érdekesebb, teljesebb, mint ahogy előzőleg elképzeltem volna, hanem minden megkapott szerep felér egy valósággá vált szerepálommal.
Váradra úgy kerültem, hogy IV. éven feladatul kaptuk mindannyian egy egyéni műsor összeállítását. Én a Švejket választottam. Meleg Vilmos, a váradi színház akkori igazgatója látta a műsoromat, tetszett neki, és azt mondta, hogy lenne helyem a társulatban, ha kedvem volna jönni. Az ajánlatot természetesen elfogadtam, és jöttem is – a Švejk-műsorral együtt. Nagyon szerette a közönség, több mint hatvan előadásra, stúdió-előadásra futotta az érdeklődésből.
Az igazi nagyszínpaddal és a termet megtöltő nagyközönséggel a Feydeau-darabban találkoztam, mondhatnám úgy is, hogy A hülyéje című habzó vígjátékban debütáltam. Színpadra lépés előtt annyira izgultam, hogy szörnyen remegett a lábam, a kollégák természetesen észre is vették, s aztán még fel-felemlegették. Következett egy igazi komoly próbatétel, Ödön von Horvath Kazimir és Karolin című darabjában a Kövér nő szerepét kaptam. Eleinte féltem egy kicsit, de olyan előadás része lettem, ami felér egy szerepálommal.
És tulajdonképpen akkor fogalmazódott meg bennem, hogy mondhatni minden szerep ugyanolyan színes, kreatív megoldásokat igényel, mint az a bizonyos megálmodott, vagyis mindeniknek megvan a maga szerepálomszerűsége. Végül ehhez még csak annyit szeretnék hozzátenni, hogy tulajdonképpen eljátszottam a szerepálmomat: a Képzeld, beteg! című szilveszteri játékunk mindannyiunk szerepálmaiból állt össze. Én természetesen Liliom voltam a keretjátékot jelentő zárt osztályi csapatban. Kilépésem után külön szerződéssel visszatérve A dzsungel könyvében Balut játszottam. Azt is nagyon szerettem.
– Beszéljünk egy kicsit a kilépésről. Sajnálja, hogy megtette ezt a lépést vagy sem?
– Legpontosabban talán azt mondhatnám, hogy sajnálom is meg nem is. Az egy év önsajnálat végeredményben a javamra vált, edződtem egy kicsit. De elkezdtem tervezgetni, mégpedig könyvekkel kapcsolatosan. A könyv mindig is a szívem csücske volt, már gyerekkoromban is olvasósarkot rendeztem be magamnak a fürdőszobában. Most is ugyanúgy sorakoznak a fürdőben az olvasásra váró könyvek, mint régen.
A feleségemmel is a meglátni és megszeretni első pillantás után minden bizonnyal a könyvszenvedély volt a második egymás felé megtett lépésünk. Ő ugyanis könyvtáros. A könyvvásár gondolata tehát magától értetődő volt: Marosvásárhelyen nagy a hagyománya, miért ne lehetne Nagyváradon is?! Összeírtam mindenkit, meghívtam mindenkit, és csak az volt a kikötésem, hogy minél több könyvet hozzanak, de ha lehet, kedvezményes áron, mert akkor fognak többet vásárolni.
Az első könyvvásárt a városközpontban, a volt ARLUS-ban rendeztük, a következő kettőt már kint a sportcsarnokban. Húsz-harminc kiadó vett részt mind a három alkalommal, aztán beütött a válság, és nem tudtak jönni. De az idén őszre újra tervezgetek: jó volna a színház előcsarnokában megrendezni, a gyerekkönyvekre helyezve a hangsúlyt. Bár manapság nincs kizárólag gyermek- és ifjúsági könyvkiadó, de úgy tudom, valamennyi intézménynek vannak ilyen jellegű könyvei.
Úgy szeretném, ha gyereksarkot is szervezhetnénk különböző foglalkozásokra, mesesarkot, rajzolhatnánk is. A lényeg az, hogy a gyerekek ismerkedjenek a könyvvel, érezzék minél jobban magukat, és a kellemes időtöltés élményét kössék a könyvekhez, az új könyv semmihez nem hasonlítható illatához.
– Gyermekművelődés – az ötlet tündéri kislányuknak köszönhető? Miatta indult a Napraforgó alkotótábor megszervezése?
– Alapfokon talán igen, mivel amikor megtudtuk, hogy augusztusban vakációzik a bölcsőde, a párom azt mondta, sebaj, szervezzünk nekik tábort. Végül kicsit nagyobbak, 6–12 évesek számára lett meg a Napraforgó, egyelőre még nem mertem belevágni az óvodásokkal való foglalkozásba. 2009-ben már szerveztem gyerektábort, pontosabban angolnyelv- és sporttábort, negyvenöt 8–14 éves gyerekkel, két sport- és két angoltanárral mentünk ki Sólyomkővárra. Annak sikere és az, hogy máshol már évek óta szerveznek hasonló nyári táborokat, segített megszervezni az idén.
Nagyon rövid idő alatt két csoportra való jelentkező jött össze, 44 és 46-os létszámmal. Támogatást kaptunk a megyétől, az Ady Endre Gimnázium négy termét kaptuk meg, így napközben folyamatosan zajlik a négy műhely munkája, a gyerekek sorra vehetik a foglalkozásokat, egyik műhelyt sem hagyva ki. A színházsarkot Fodor Réka színművész, a táncműhelyt Székely Melinda koreográfus, az ének-zene műhelyt Jakobi Mária zongoratanárnő, az angolsarkot pedig Petru Anita angoltanárnő vezeti.
A foglalkozások reggel 9 és 15 óra között tartanak, közben a Borostyán cateringcég délben ebédet hoz, ha pedig vannak olyan családok, akik háromkor még nem tudnak a gyerek után jönni, megoldjuk a továbbmaradást. A kapott támogatásnak köszönhetően a szülőknek csak az ebédért kell fizetniük: 50 lejt hatnapi ebédért. A catering cég felajánlotta a Kings Land-i kirándulást a közeli Köröskisjenőbe, ahol csónakázhatnak, lovagolhatnak is a gyerekek.
A gyermekmentő szolgálat vezetője, Szántó Ildikó édességekkel segítette a tábort, de kaptunk háromdimenziós rajzkrétákat is, amivel még élvezetesebb a közös rajzolás. A hétvégén családi napot tartottunk, ahol a családok együtt lehettek, ismerkedtek, barátkoztak, mert van nekem még egy heppem, hogy így mondjam: itt élünk egymás mellett anélkül, hogy szót váltanánk, vagy akár ismernénk egymást. A családi napon az alkotótábor résztvevői bemutatták a szülőknek, mi mindent tanultak a foglalkozások során, megható volt a műsor, több anyuka is elsírta magát. Jó volt együtt lenni.
Tulajdonképpen a gyerekkönyvek vásárát is azért gondoltam el úgy, ahogy elmondtam, mert szerintem a kisgyerekes szülők korosztályát leginkább a gyermekeik révén lehet megszólítani. És ezáltal szinte észrevétlenül alakul, erősödik a helyi közösség is. Az elképzelésemet visszaigazolta a feleségemmel öt éve szervezett bababörze is: a sportcsarnokban szerveztük, jöttek az anyukák, hozták a kis ruhákat, játékokat, csereberéltek egymás közt, miközben beszélgettek, barátkoztak – bevallom, sokukkal mai napig tartjuk a kapcsolatot.
– A gyerekkönyvek vásárán kívül egyéb tervei vannak-e?
– Jövőre ismét megszervezzük a Napraforgó alkotótábort, de módosítunk a korcsoportokon, megpróbálkozunk ovisokkal is. És van egy még nagyobb tervem: megpróbálkoznék egy EU-s pályázattal tematikus táborok szervezésére. Szeretnék egy irodalmi tábort fiúk részére és megcsinálnám velük a Pál utcai fiúkat, lenne egy indiántábor, ahol az indián népszokásokkal, igaz vagy vélt legendáikkal ismerkednének, és talán lányok számára is lenne külön tematikus tábor.
Természetesen mindez külsősök bevonásával történne, a fő cél az volna, hogy játékosan ismerkedjenek az irodalommal, kultúrával, és ne úgy tekintsenek rá, mint az iskolai tananyag függvényére, valamiféle kötelező nyűgre. Szeretném, ha észrevétlenül, maguktól jönnének rá, hogy a kultúra megszerzése öröm, nem pedig kínos erőfeszítés.
Molnár Judit, Krónika (Kolozsvár)

Pörgött Marosvásárhely
Rúzsa Magdi csinálta a legnagyobb bulit, szombat este egy tűt sem lehetett volna leejteni a Maros-parti színpad előtt, de nem hiányzott a kultúra, a népzene, a kortárs művészet, s gasztronómia sem a fesztiválról.
Marosvásárhely különböző intézményeiben, valamint a Maros-parton zajlott a második Vásárhelyi Forgatag a Marosvásárhelyért Egyesület szervezésében. Az ötnapos rendezvény a legkisebbektől, a fiatalságon át az idősebbb korosztályig mindenkit megmozgatott színes programkínálatával.
A zsúfolt megnyitó után pénteken a magyar nótaestre begyűlt marosvásárhelyiek töltötték meg a Kultúrpalotát, szombaton meg a világtalálkozó gálájára érkezők, vasárnap pedig a táncházzenészek találkozója töltötte meg muzsikaszóval és közönséggel a patinás épületet.
Közben a Teleki Tékában zajlott a történelmi könyvek vására, s különböző tematikus beszélgetések, az Arielben csütörtökön Filmforgatag zajlott, magyar filmek maratonjával, de az öt nap alatt hét színházi produkciót is megnézhetett a közönség. A városban az egyik legnépszerűbb programnak idén is a történelmi témájú városnéző séták bizonyultak, csaknem százan gyűltek össze alkalmanként, hogy megismerjék a város középkori, szecessziós, barokk és szocreál arcát.
Közben a Maros-parti programok is elkezdődtek csütörtökön, a megváltozott és csaknem kétszer akkora helyszínt idén is belakták a forgatagozók. A gáttól a Marosszentgyörgy tábláig a vásári forgatag kapott helyet, különböző kézművesek szépségeit, valamint helyi termelők portékáit lehetett megvásárolni. A vásár mellett zajlottak a színes civil tevékenységek, ott kapott helyet a Kortárs tér, amelyet kifejezetten a fiatalok megcélzására hoztak létre idén, de ugyanez a terület adott otthon a borudvarnak is, ahol esténként népzenészek húzták a talpalávalót.
A gokartpálya környékén a családi és sportprogramok kaptak helyet, idén is rengeteg szülő hozta ki csemetéjét a különböző foglalkozásokra, amelyek közt mindenféle játék, tehetségkutató, bábos előadás, de sokféle vetélkedő is helyet kapott. Sőt nem csak a kicsiket mozgatták meg idén, a Marosvásárhelyen csak Fit Life Bogiként ismert Kádár Krisztina a fesztiválozó közönséget is megmozgatta, amikor a nagy színpadon tartott zumbaórát.
Természetesen a legnagyobb tömeget idén is a koncertek vonzották: a magyarországi Balkán Fanatik, Maszkura és a Tücsökraj, Rúzsa Magdi, valamint a Beatrice mellett számos marosvásárhelyi zenekar is megtáncoltatta a Forgatag közönségét.
Szász Cs. Emese, Székelyhon.ro

Belföldi hírek
Kelement támogatja a HARGITA MEGYEI KULTURÁLIS KÖZPONT
Az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója (FUEN) támogatja Kelemen Hunor indulását a romániai elnökválasztáson. Erről Vincze Lóránt, a FUEN alelnöke beszélt tegnap, aki szerint az RMDSZ elnöke az erdélyi magyarok érdekeinek legmegfelelőbb képviselője.
Ezt tükrözi az is, hogy Kelemen mindvégig „az együttműködést és a párbeszédet szorgalmazza, valamint minden alkalommal elmondja, hogy a romániai kisebbségvédelemben még sok a tennivaló” – hangsúlyozta Vincze Lóránt. Az szövetség külügyi titkára emlékeztetett, az RMDSZ az elmúlt években az élén állt annak az erőfeszítésnek, amely a FUEN ernyője alatt az európai kisebbségvédelmi keret kidolgozását célozta. A FUEN alelnöke szerint Románia érdeke, hogy a kisebbségekre államalkotó tényezőként tekintsen, elfogadja közösségi igényeit, és az egész társadalom javára fordítsa a nemzeti közösségek értékeit, erősségeit. „Hiszem azt, hogy Kelemen Hunor államelnökjelöltként ezt a gondolatot hitelesen fogja megjeleníteni” – összegzett Vincze Lóránt.
Legyen kötelező a szavazás
Kötelezővé tenné a szavazást Ioan Munteanu, a Szociáldemokrata Párt képviselője. A honatya tegnap ismertette, törvénytervezetet nyújtott be a parlamentbe – jelenleg a szenátus asztalán –, amely kötelezővé tenné a szavazást az állampolgárok számára, és pénzbírsággal sújtaná azokat, akik nem járulnak az urnák elé. Munteanu úgy véli, hogy a kötelező szavazással felelősebbé válna mind a politikai osztály, mind a választótábor. „Évek óta egyre kevesebb ember megy el szavazni, és a választók 28 százaléka dönt az ország sorsáról, míg a többiek elégedetlenségüknek adnak hangot a szavazás után. Ötszáz lejtől ezer lejig terjedő bírságot javasolok azok esetében, akik nem mennek el szavazni” – mondta a képviselő.
Tízezrek a Forgatagon
Tavalyhoz képest jelentősen megnőtt az érdeklődés a vasárnap zárult Vásárhelyi Forgatag rendezvényei iránt, a szervezők szerint a több mint kétszáz programra megközelítőleg 40 ezren voltak kíváncsiak. Portik Vilmos, a marosvásárhelyi magyar kulturális napokként tavaly alapított Forgatag egyik főszervezője szerint a legnépszerűbbnek a szombat esti Rúzsa Magdi- és a vasárnap esti Nagy Feró- és Beatrice-koncert bizonyult, amelyekre mindkét este több mint 10 ezren látogattak ki. Portik pozitívumnak tartja, hogy a fesztivál fő helyszínén, a Maros-parton sok román is megfordult, mert ez azt jelenti, hogy a marosvásárhelyi románok is érdeklődnek a magyar kulturális napok iránt. Ez megerősíti a szervezők azon elhatározását, hogy a románok számára is vonzóvá lehet tenni egy ilyen rendezvényt anélkül, hogy feltétlenül csak nekik szóló programot szervezzenek. Mint mondta, a román látogatók leginkább a magyar konyha ízeire voltak kíváncsiak, így a bajai és a zalaegerszegi sátornál, ahol magyar ételeket és borokat lehetett kóstolni. A főszervező reményét fejezte ki, hogy jövőre még jobb lesz a marosvásárhelyi polgármesteri hivatallal való együttműködés, miután idén javult a szervezők és a hivatal közötti viszony a tavalyhoz képest. A szervezők ugyanis azt szeretnék, hogy a rendezvény fő helyszíne a belvárosba költözzék, de ezt a román városvezetés már a tavaly ahhoz a feltételhez kötötte, hogy legyenek román programok is.
Idén több volt a turista
Közel öt százalékkal nőtt az év első hét hónapjában 2013 azonos időszakához képest a romániai kereskedelmi szálláshelyeken megfordult turisták száma. Az országos statisztikai intézet szerint az említett időszakban 4,5 millió turistát fogadtak. A vendégéjszakák száma elérte a 10,56 milliót, ami 5,8 százalékos növekedés éves összevetésben a tavalyi év első hét hónapjához képest. A turisták csaknem 77 százaléka belföldi volt, a külföldi látogatók aránya 23 százalék, ez megegyezik a tavalyival. A vendégéjszakák 80 százalékát a román turisták töltötték el a szálláshelyeken, a többi 20 százalékot külföldiek. A román turisták átlagban 2,4 napot töltöttek a kereskedelmi szálláshelyeken, a külföldiek két napot. A hazai kereskedelmi szálláshelyek kihasználtsági aránya 24 százalék volt, ami 1,1 százalékponttal magasabb a tavalyinál.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

38. Unitárius Ifjúsági Konferencia
„A magyar unitárius ifjúság és más felekezetű, szabadelvűen vallásos fiatalok szervezeteként működő Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (ODFIE) 2014. augusztus 29–31. között a Jobbágyfalva melletti Tündér Ilona Völgyében szervezte meg a XXXVIII. Unitárius Ifjúsági Konferenciát. A rendezvényen az ODFIE helyi egyleteinek képviseletében, illetve a központi szervező csapat tagjaiként 120 fiatal vett részt. A konferencia a következőkből állt: istentiszteletek, áhítatok, előadások, valamint szórakoztató programrészek. A konferencia zárómozzanataként kopjafát avattunk.
A konferencia munkálatainak összegzéseként az alábbi nyilatkozatot tesszük közzé. Az 1929–1939 között, majd az 1991 óta évente megszervezett unitárius ifjúsági konferenciák elsősorban egy-egy megadott téma feldolgozását célozzák, többnyire olyan területekről, amelyek az ifjúság életében fontos szereppel bírnak. Az idei rendezvény a körülöttünk rejlő sokféleséget kívánta előtérbe helyezni.
A rendezvény megnyitóján Albert-Nagy Ákos István V. éves teológiai hallgató tartott ifjúsági istentiszteletet, ezt követte Kovács István sepsiszentgyörgyi lelkésznek, a Magyar Unitárius Egyház közügyigazgatójának előadása Hagyománytisztelet és fiatalos vallásosság címmel. Este Paul Iorapuu (Nigéria) bevezette a résztvevőket a nigériai kultúra zenei életébe, tánclépéseibe és más rejtélyeibe. A szombati előadások párhuzamosan zajlottak és szünet után megismétlődtek, hogy a fiataloknak lehetőségük legyen több tevékenységen is részt venni. Andorkó Júlia (Vargyas) jógát vezetett, Pitó Attila (Tarcsafalva), az Erdély Mentőcsoport alelnöke a szervezet tevékenységéről beszélt és alapszintű elsősegély-tanfolyamot tartott, Bustya János (Sepsiszentkirály) Fészbuk dzsenerésön címmel tartott előadást a fiatalok mindennapjaivá vált közösségi oldal kelepcéiről, dr. Kovács Réka Rozália a párkapcsolatokról kialakult tévhitekről beszélt.
A szombat délutánt Rácz Norbert (Kolozsvár) XXI. századi spiritualitás című előadása nyitotta, majd rövid szünet után három program közül lehetett választani. Benkő József (Marosvásárhely) történész élő történelemórára hívta a résztvevőket, Udvari Izabella (Magyarsáros) kézműves-tevékenységeket irányított. Mindeközben az érdeklődő fiatalok Palkó Zalán Koppány (Székelykeresztúr) és Gergely Noémi (Székelyudvarhely) vezetésével egyletezhettek és ifjúsági énekeket tanulhattak. Este is választhattak a fiatalok: hogy tábortűznél gitárszó mellett énekelnek-e vagy közösen filmet néznek. A napot Fülöp Júlia ifjúsági lelkész éjszakai áhítata zárta. A vasárnap délelőtti záró istentiszteletet Buzogány-Csoma István szentivánlaborfalva–kézdivásárhelyi unitárius lelkész tartotta. Ezt követően a rendezvény emlékére kopjafaavatásra került sor. Délután vetélkedőn tettük próbára az egyletes fiatalok kreativitását és tudását. Ezt követően sporttevékenységek után Fit Life Bogival zumbáztak a résztvevők. Este az eredményhirdetést és az oklevelek kiosztását követően a Bagossy Brothers Company együttes lépett fel. A rendezvényt lampioneregetéssel zártuk.
További részletek a konferencia.odfie.hu honlapon találhatók. A konferencia főtámogatói a Magyar Unitárius Egyház, a Bethlen Gábor Alap, a Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézet, a Nemzeti Erőforrás Minisztériuma és a Nemzeti Együttműködési Alap voltak. Isten áldása legyen a konferencia résztvevőin, támogatóin és kivitelezőin egyaránt!” – áll az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet elnöksége által szerkesztőségünkbe eljuttatott közleményben.
Népújság (Marosvásárhely)

Csakazértis magyar Maros
40 ezer ember a Vásárhelyi Forgatagon
Miután a románok jóformán kiszorították a magyarokat a városnapokból, a marosvásárhelyi magyarság immár másodszor szervezte meg a magyar kulturális napokként tavaly alapított Vásárhelyi Forgatagot. Nem is akármilyen sikerrel, mintegy 40 ezer ember vett részt a rendezvényeken.
Portik Vilmos, az egyik főszervező elmondta: tavalyhoz képest sokkal többen látogattak el az augusztus 27. és 31. között lezajlott fesztivál több mint kétszáz rendezvényére.
Sok román is megfordult
Portik szerint a Forgatag elején nehézséget okozott az esős idő, de összességében jól sikerült a fesztivál. A legnépszerűbbnek a szombat esti Rúzsa Magdi- és a vasárnap esti Nagy Feró- és Beatrice-koncert bizonyult, amelyekre mindkét este több mint 10 ezren látogattak ki. Mindenképp pozitívumnak tartja, hogy a fesztivál fő helyszínén, a Maros-parton sok román is megfordult, mert ez azt jelenti, hogy a marosvásárhelyi románok is érdeklődnek a magyar kulturális napok iránt. Kiemelte: ez megerősíti a szervezők azon elhatározását, hogy a románok számára is vonzóvá lehet tenni egy ilyen rendezvényt, anélkül hogy feltétlenül román programot szervezzenek számukra. Mint mondta, a román látogatók leginkább a magyar konyha ízeire voltak kíváncsiak, így a bajai és a zalaegerszegi sátornál – ahol magyaros ételeket és borokat lehetett kóstolni – sok román szót lehetett hallani.
A koncertek mellett a Marosvásárhelyiek Világtalálkozója és a családi programok örvendtek a legnagyobb népszerűségnek.
Hivatali kekeckedések
Ugyan az idén javult a szervezők és a polgármesteri hivatal közötti viszony a tavalyhoz képest, ám a szervezők azt szeretnék, hogy a rendezvény fő helyszíne a belvárosba költözzön, de ezt a román városvezetés már a tavaly is ahhoz a feltételhez kötötte, hogy legyenek román programok is.
Portik elmondta, az idei Forgatag már bizonyos infrastrukturális támogatást is kapott a polgármesteri hivataltól. Ennek ellenére úgy érzi, még hosszú az út addig, amíg – kolozsvári kollégájához és pártbeli társához hasonlóan – Dorin Florea valamennyi marosvásárhelyi lakó polgármestereként viszonyul a magyar napokhoz.
„Mi még a tavaly ősszel kérvényeztük a Színház teret, a nyári színházat és a Ligetet, mint rendezvényeink lehetséges helyszíneit. Beadványunkra 2014 elején azt a választ kaptuk, hogy rossz helyen iktattuk a kérvényt, amit nyilvánvalóan egy cinikus, rosszalló hozzáállásnak tekintettünk. Ezért már nem is akartunk időt és energiát pazarolni a belvárosi helyszínek kicsikarásáért, inkább az idén is a vízügyi igazgatósághoz tartozó Maros-part mellett döntöttünk” – mondta Portik.
„Bizonyos támogatás fejében az önkormányzat az idén is próbált elfogadhatatlan feltételeket szabni. Ne más mondja meg nekünk, mit és hogyan szervezzünk a magyarországi adófizetők pénzéből! Ha jövőben is megpróbálják befolyásolni a Forgatag programját némi támogatás ellenében, már most megköszönjük, de nem kérünk belőle” – üzent a magyar napok kétnyelvűsítését szorgalmazó városvezetőségnek Portik Vilmos.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Marosvásárhelyen is több a magyar iskolaigazgató
Két újabb marosvásárhelyi oktatási intézménynek van magyar vezetője – tájékoztatott a vasarhely.ro. A Tudor Vladimirescu gimnáziumban Boczog Szabolcs némettanárt, a Nicolae Bălcescu gimnáziumban pedig Kupán Edit korábbi aligazgatót nevezték ki igazgatónak, a 7-es számú Általános Iskolában pedig Dr. Tamási Zsolt helyét Körtési Sándor vette át. Erről Illés Ildikó Maros megye főtanfelügyelő helyettese tájékoztatta a vasarhely.ro-t. „Ez egy természetes, teljesen normális folyamat. Nem kaptunk semmi többletet, csupán azt, amit megérdemeltünk” – kommentálta Illés Ildikó az új kinevezéseket. Hangsúlyozta, feladatának tekinti, hogy minél több intézménynek legyen magyar igazgatója, ahol pedig ez nem lehetséges, magyar aligazgató legyen az iskola vezetőségében.
A főtanfelügyelő helyettes megerősítette a vasarhely.ro azon feltételezését, hogy Tamási Zsolt a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium igazgatója lesz, azt azonban nem tudta megmondani, hogy mikor kapják meg a minisztériumtól az iskola beindításához szükséges átiratot. „Remélem, hogy erre mielőbb sor kerül, az utolsó métereken vagyunk” – fogalmazott Illés Ildikó.
Mint korábban megírtuk, Szatmár megyében az idén több magyar aligazgatót neveztek ki az iskolákban.

Erdélyi kisvárosok és a nagyobbak, a székelyföldiek (Sepsiszentgyörgy, Kézdivásárhely, Székelyudvarhely) mellett Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyvárad került a Korunk idei első őszi számának középpontjába. Minthogy pedig átjárhatóvá váltak a határok, és az országhatárok is átjártak fölöttünk, szükségszerűen tágul az a kör, amit a Városaink címszó jelent. Markó Béla emlékező írása Transzszilván városálom címmel szól múltról és jelenről, de hasonló visszapillantásokat olvashatunk Láng Zsolttól, Kántor Lajostól, Varga Gábortól, Lőrincz Györgytől, Kőrössi P. Józseftől, Bogdán Lászlótól. Bejön a képbe Gömöri György írásában Cambridge is, a híres angliai egyetemi kisváros, Csapody Miklós szövegében Selmecbánya és Sopron. A város szociológiai kérdéseiről, elméleti és gyakorlati szinten, Pásztor Gyöngyi és Zörgő Noémi értekezik. Ilyés Sándor a régi kolozsvári munkásklubokról közöl tanulmányt. Kötő József Szabédi László színműkísérleteit elemzi a Mű és világa rovatban.
Népújság (Marosvásárhely)