Merre tart a magyar nemzet?
Harmadik állomásához ért a Professzorok Erdélyben elnevezésű előadás-sorozat, amelyet Náray-Szabó Gábor vegyészprofesszor, a Professzorok Batthyány Körének elnöke tart Merre tart a magyar nemzet? címmel január 18-án, szombaton 17 órától a Vártemplomban. Az előadásokat Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa és a Professzorok Batthyány Köre szervezi.
– Professzor úr, Merre tart a magyar nemzet? címmel tart előadást Marosvásárhelyen. Miért tartja fontosnak ezt a témát? Milyen válaszokra számít a közönség részéről, illetve milyen jövőképet kapnak majd az érdeklődők, ami a magyar nemzetet illeti?
– Az anyaországi jobboldal kétharmados választási győzelme után alapvető változások tanúi lehettünk. Fontos tehát elvégezni a számadást: jó vagy rossz irányba megyünk, kell-e helyesbíteni, esetleg alapvetően változtatni rajta. Én egyértelműen abban hiszek, hogy a nehézségek ellenére jó az irány, remélem, a közönség soraiban is sokan osztják majd e véleményemet. Két fontos érvem: a gazdaság sikeresen kilábalt a 2008-as válságból, nő az össznemzeti termék, csökken az infláció, kezdenek jönni a befektetők, az unió megszüntette az ellenünk folyó túlzottdeficit-eljárást. Az új alkotmány a keresztény Európában határozza meg a nemzet helyét, hatásosan védi az alapvető természeti erőforrásokat, megteremti a magyarság habitusának megfelelő jó kormányzás előfeltételeit. – Száz év után először a külhoni magyar állampolgárok is élhetnek szavazati jogukkal a magyarországi országgyűlési választáson. Hogy látja, ez mennyiben határozza meg a magyar nemzet jövőjét?
- Az alkotmány megteremti a magyar nemzet szellemi újraegyesítésének elvi alapjait, melyekre építve úgy tudjuk kibontakoztatni nemzeti létünket, hogy nem sértjük a Kárpát-medencében élő más népeket, ellenkezőleg, összekötő kapcsot képezünk közöttük. Erre nagy szükség van, mert súlyos kihívások érik a régiónkat, amelyekre csak úgy tudunk megfelelő választ adni, ha összefogunk. Ez persze nem megy egyik napról a másikra, de az elmúlt tizenöt évben számos jelét tapasztaltam annak, hogy haladunk. A külhoni magyar állampolgárok szavazataikkal aktív részt vállalnak a nemzet életében, ez erősíti az összetartozás érzését.
– A magyar nemzet több világhírű tudóst, felfedezőt adott a világnak. Hogyan látja a mai fiatalságot, „méltó” lesz elődeihez?
- Fiatalságunk hasonló kihívásokkal néz szembe és hasonló bajokkal küzd, mint a nyugati civilizáció többi fiatalja. A gyors változások okozta bizonytalanság, az értékek válsága próbára teszi az életét most tervező, vagy éppen a felelősség elől menekülő ifjúságot. Ha mi, idősebbek világos és biztató jövőképet, vonzó életcélt tudunk eléjük tárni, megtalálják a helyüket és sikerrel küzdenek meg a problémákkal. Minden baj és probléma ellenére létezik a tenni akaró magyar fiataloknak az a kritikus tömege az anyaországban és a határon kívül egyaránt, mely képes felépíteni a jövőt, és amely méltó lesz az elődeihez.
– Ön, mint a Professzorok Batthyány Körének elnöke, hogyan látja a tevékenységüket, miért tartja fontosnak egy ilyen kör létezését?
– A kör célja, hogy a polgári értékrendet magukénak valló egyetemi tanárok közös munkájának keretet biztosítson, a jelen kihívásaira hosszabb távon is érvényes megoldásokat keresve előmozdítsa a nemzet erkölcsi és gazdasági felemelkedését. A kör tagjainak tekintélyét, tudását és tapasztalatait felhasználva, szakmai és erkölcsi támogatást ajánl a polgári Magyarország megteremtését céljuknak tekintő, és azt hitelesen meghirdetni képes politikai pártoknak és politikusoknak. A rendszerváltás hosszúra nyúló, feszültségekkel és ellentmondásokkal terhelt, sokszor zavaros időszakában, a kiforratlan gondolatok kavalkádjában fontos az ilyen következetes szellemi termékek tevékenysége.
Forró Gyöngyvér
Népújság (Marosvásárhely),

Hazarendelték Romániából a kínosan bakizó magyar diplomatát
Hazarendelték a bukaresti magyar nagykövetség mezőgazdasági attaséját – értesült a maszol.ro budapesti külügyminisztériumi forrásokból. Szabó József Andor az a diplomata, akinek egy interjúja hatalmas vitát váltott ki Romániában. A Krónikának az év elején ugyanis azt nyilatkozta: Magyarország életjáradékért vásárolna fel áruba bocsátott erdélyi mezőgazdasági területeket.
A mezőgazdasági attasé távozásának hírét megerősítette lapunknak pénteken a bukaresti magyar nagykövet is. „Hatéves kiküldetés ért véget Szabó József Andor hazatértével” – jelentette ki a maszol.ro-nak Zákonyi Botond, aki nem kívánta bővebben kommentálni az ügyet.
Az attasé kijelentéseit óriási felháborodás fogadta ezekben a napokban a román sajtóban. Kínos helyzetbe került Zákonyi Botond is, aki a Népszabadság kérdésére tagadta, hogy az attasé interjút adott volna a Krónikának és hibaigazítást kért. A napilap újságírója, Szucher Ervin azonban hangfelvétellel bizonyította, hogy interjút készített a földvásárlás kérdéséről Szabó József Andorral. Utóbb a magyar külügy cáfolta az attasé kijelentéseit.
Az ügyben Traian Băsescu államfőtől Mircea Geoană szenátorig az ország több hangadó politikusa megszólalt. Utóbbi többek között azt kérte, hogy a kormány kezelje nemzetbiztonsági kérdésként a külföldiek földvásárlási ügyét. Állást foglalt az ügyben Dacian Cioloș mezőgazdasági biztos is.
Szabó József ötven éves, Marosvásárhelyről települt át Magyarországra a rendszerváltás után. Életrajza szerint 1990 májusában belépett a Fideszbe, a kaposvári szervezet ügyvivője lett; az 1994. évi önkormányzati választásokon listáról bejutott Kaposvár Megyei Jogú Város Önkormányzata Közgyűlésébe; 1998 és 2006 között a párt képviselője volt az Országgyűlésben.
Cs. P. T.
maszol.ro,

Kádár Gyula: lesz autonómia, mert akarjuk
Nincs más út, csak az autonómia a Székelyföld számára – jelentette ki Kádár Gyula sepsiszentgyörgyi történész Csíkszeredában, legújabb kötetét bemutató előadása során.
A Honfoglalás előttől az Európai Unió utánig című előadássorozat pénteki meghívottja Prés alatt a magyarság. Nemzeti elnyomás Romániában című kötetéről beszélt, amely az elmúlt évek alatt megjelent könyvsorozat ötödik része. A történelem, a nemzeti elnyomás ismerete nem csak kultúra kérdése, azért is kell ismerni ezt, mert amit nem tudunk, azt felhasználhatják ellenünk – vallja a szerző. Kádár Gyula Andrei Șaguna sepsiszentgyörgyi szobrával példálózott, amelynek felállítását úgy engedélyeztek, hogy nem is tudták valójában, hogy a magyarok ellen fordult püspök szorgalmazta a cári csapatok behívását az 1848-49-es szabadságharc leverésére.
Történelmi példákkal, így Dobrudzsa esetével is illusztrálta, miképp történt Romániához csatolt terület nemzetiségi arányainak erőszakos megváltoztatása, és hogyan élt és él tovább az Antonescu által is megfogalmazott idegengyűlölet. Az 1976-ban elindított Tiszta Románia programról is beszámol a könyv, amely 20 év alatt 5 nemzeti közösség felszámolását célozta, de a németekkel és zsidókkal ellentétben a magyarok esetében csak 12 százalékos sikert ért el. „Ez ma is folytatódik, csak más módszerekkel. Nem tudom, létezik-e ennyire elnyomott, őshonos nemzeti közösség, mint a miénk, amely saját történelmi elnevezéseit nem használhatja?” – tette fel a kérdést, arra utalva, hogy sokan most is tagadják Székelyföld létezését.
„Székelyföld nem kitaláció, nem földrajzi fogalom, hanem egy létező valóság” – mondta a történész, figyelmeztetve, a területi autonómiáért küzdeni kell, mert kevés az idő. Szerinte 10-20 év múlva enélkül Háromszék is Marosvásárhely sorsára juthat, és ha a többség megszűnik, a nyelvi jogok nem érvényesülnek. A történész szerint a honfoglalás előtt igazolhatóan már külön népként meghatározott székely népnek önálló államisághoz volna joga, de a mostani történelmi helyzetben azt kell tenni, amit lehet. Az önrendelkezés kivívásához kedveznek a nemzetközi körülmények, a katalán, skót és más függetlenségi törekvések, ez egy dominó-effektust indíthat el Európában – véli a szerző. „Lesz Székelyföld, lesz területi autonómia, mert akarjuk” – zárta előadását Kádár Gyula.
Kovács Attila
Székelyhon.ro,

Civil kurázsi
A hét elején újra hallatott magáról a Civil Elkötelezettség Mozgalom. Ezúttal azt követelte a marosvásárhelyi városházától, hogy változtasson a jelenlegi jogsértő gyakorlaton, s a „multikulturalitás, a megértés, harmónia és békés egymás mellett élés szellemében” eljárva, a román és angol nyelvű dalok mellett, magyar nyelvűeket is játszasson a Ligetben működő korcsolyapályán. A civil szervezet ezúttal sem csak a kifogásolt jogsértésre hívta fel a figyelmet, hanem megnevezte a mulasztót, végeredményben a felelőst is. Tetszik, nem tetszik ez egyeseknek, de ezúttal is a magyar érdekképviseletet ellátó RMDSZ-t, annak alpolgármesterét, név szerint Peti Andrást terheli a felelősség.
„A város RMDSZ-es alpolgármesterének hatásköréhez tartozik a magyar közösség szempontjainak hatékony képviselete a hivatal szolgáltatásainak megszervezése során. Ez esetben elmaradt a magyar érdekképviselet, hasonló mulasztással találkoztunk a karácsonyi díszkivilágítás elindításakor sugárzott zenéknél” – áll a közleményükben.
Az eset kapcsán lehet lekicsinylően legyinteni, az viszont tagadhatatlan, hogy hűen tükrözi mindazt, ami a magyar nyelvhasználat terén történik Marosvásárhelyen. A magyar nyelv szinte teljesen kiszorult a közösségi terekről, előbb a hivatalokból, oktatási intézményekből, majd a boltokból. Emlékszem az amerikai üzletember megjegyzésére, miszerint az utcán, hivatalokban tapasztalt feliratozásból ítélve, nem úgy tűnik, hogy jelentős számú magyar közösség élne a városban. Ezen elrágódtunk egy kevés ideig, s végül arra a következtetésre jutottunk, hogy lehetséges, hogy a magyar közösség még számos, de már nem jelentős. Legalábbis annyira, hogy érdekeit érvényesítse. Az említett helyzeten próbál változtatni a CEMO, közleményükben azt ígérik, hogy idén „monitorizálni fogják a városháza szolgáltatásait, az általa szervezett kulturális és sportrendezvényeket, nyomon követik a magyar közösség szempontjainak megjelenését, a magyar nyelvhasználatot, a promóciós anyagokat, a közpénzeken szervezett reklámkampányokat, az előadások tartalmát, megvizsgálják a város multikulturális jellegének megjelenítését”. S végül, ami a legfontosabb: a monitorizálás eredményeit rendszeresen nyilvánosságra hozzák. A nyilvánosság köztudottan nagy hatalom, a közösség hangulatának befolyásolására kiválóan alkalmas, a politikumra gyakorolt kényszerítő hatása nem elhanyagolható. Ezzel próbál – a jelek szerint eredményesen – élni a CEMO.
Az említett civil szervezet három éve van az átlagember számára is érzékelhetően jelen a város közéletében. Az elszánt, kitartó csapat a nyelvi jogok érvényesítéséért lépett, lép fel sorozatosan. Túlzás nélkül állítható: többet tettek a kétnyelvű iskolai feliratozásért, a Bernády iskoláért, mint a politikum. Ha ők nincsenek, ma Bernády iskolánk sincs, ez tagadhatatlan. Elsősorban nekik köszönhető, hogy az utóbbi időben mintha megélénkült volna a vásárhelyi magyarság, mintha feléledt volna benne a hajlandóság a jogaiért való cselekvő kiállásra. Az általuk demonstrált civil kurázsi, reméljük, követőre talál majd szélesebb körben is.
Szentgyörgyi László
Központ
Erdély.ma,

A Kárpát-medence népei a honfoglalás előtt
A Kárpát-medence népei a honfoglalás előtt volt a címe annak az előadásnak, amelyet Bálint Csanád egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia tagja tartott csütörtökön délután Marosvásárhelyen, a Bernády Házban.
Az előadás a Kós Károly Akadémia 2014-es történelmi előadás-sorozatának első, nyitórendezvénye volt. Az előadó a nép fogalmát boncolgatva próbálta tisztázni, hogy általában kik voltak a népek, miért fontos erről beszélni és tudni, hogyan hasznosítható, illetve gyarapítható ezáltal mai tudásunk. Az előadó beszélt a török-görög konfliktusokról, illetve a konfliktusok lezárását célzó lakosságcseréről a két ország között, amikor a törökországi görögöket Görögországba, a görögországi törököket Törökországba költöztették, ami azonban az elköltöztetett népek számára nem jelentett megoldást.
Beszélt ugyanakkor a hódító gótokról, az avarok feltételezett származásáról, a népek (ki)ala-kulásáról. Ehhez az elmélethez példának a Szent István megkoronázását követő századot hozta fel, amely során a régészek olyan leleteket tártak fel, amelyek mintha egy egészen más népre vonatkoztak volna. Felhívta a figyelmet a tudományos kutatások fontosságára, nehézségeire és buktatóira, amikor nem kellőképpen megalapozott vagy elhamarkodott következtetések nyomán tévhitek alakulhatnak ki, amelyeket szinte lehetetlen utólag eloszlatni. A történelmi előadás-sorozat következő előadását Tóth Endre egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia doktora tartja január 30-án, A dákó-román kontinuitás elmélete címmel.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely),

Új művészeti igazgató vezeti a Harag György Társulatot
Egészségügyi okok miatt nem vállalja a jövőben a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának művészeti igazgatását Bessenyei István színész. Bessenyei 2012. július 1-től vette át a társulat igazgatását az akkor Marosvásárhelyre szerződött Keresztes Attilától.
„Mindig is nagyon szerettem és most is szeretek ezzel a társulattal dolgozni, éppen ezért a jövőben sokkal inkább a színészi munkára, és ha lehetőségem adódik rá, a rendezésre koncentrálnék. Úgy érzem, már nem az én koromnak és egészségi állapotomnak való a színházigazgatás, az egyre szövevényesebbé váló adminisztráció és ügyintézés. A jövőben meghagyom a fiatalabbaknak ezeket a feladatokat, de természetesen bármikor kész vagyok tanácsaimmal, tapasztalataimmal segíteni az engem követő generációt. Azt hiszem, még hasznos évek állnak előttem színészként, alkotóként, és talán a tanácsaimra is szükség lehet. Most tehát kifújom magam, kihagyok egy, esetleg egy-két próbafolyamatot is talán, de addig is segítek, ahol tudok. Nem félek különösebben a jövőtől, mert elfogultság nélkül mondhatom, szerintem a legjobb kezekbe kerül a társulat” – fogalmazott a leköszönő művészeti igazgató.
Bessenyei Istvántól a társulat irányítását fia, Bessenyei Gedő István veszi át, aki korábban PR-vezetőként, művészeti tanácsosként és dramaturgként tevékenykedett a szatmárnémeti színházban, és aki jelenleg a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem doktorandusza. „Fontosnak tartom az elődeim által elkezdett színházpolitika erényeinek megőrzését, és nem kívánok szakítani a társulat legfontosabb hagyományaival sem. Személy szerint és igazgatóként is előnyben részesítem a művészszínházi törekvéseket, a színházról, mint művészetről, nem pedig mint szórakoztatóiparról való gondolkodást, ugyanakkor a közönséggel is megfelelő párbeszédet szeretnék kialakítani, megtalálni a jó egyensúlyt a nézők igényeinek kielégítése és az ízlésformálás feladata, kötelessége között. A mérleget úgy lehet egyensúlyban tartani, hogy miközben a társulat művészeivel, illetve a meghívott, szakmailag elismert alkotókkal korszerű, élő színházi műhelyt építünk, nem feledkezünk meg a hagyományos, közönségbarát programokról sem. Utóbbiak tekintetében van néhány fontos, rögzült momentum egy évadban, mint például a szilveszter, vagy az évadzáró gála, amiket nem lehet és nem is kell megkerülni” – véli a frissen kinevezett művészeti igazgató, aki továbbra is számít az édesapja által visszahívott örökös tagok munkájára, ugyanakkor folytatni kívánja a társulat fiatalítását is.
„Ahogy azt a társulatnak is elmondtam, számos fontos vívmányt meg szeretnék őrizni az elődeim eredményeiből. Sokszor nagyon káros tud lenni, ha egy-egy új vezető mindent kidob az ablakon, amit nem ő talált ki, ilyenkor könnyen megtörténhet, hogy a fürdővízzel kiöntik a gyermeket is. Nekem szerencsém volt két, egymást követő elődöm munkáját figyelemmel követni az elmúlt évadok során, és azt hiszem, látni vélem azokat az eredményeket, amikre építeni lehet a jövőben, mint ahogy persze azokat a hibákat is, amiket el szeretnék kerülni. Fiatal koromnál fogva főként az elődeim munkájából indulhatok ki, és mindkettejüktől sokat tanulhattam. Keresztes Attilától egyfajta művészszínházi felfogást, és azt a hitet, hogy színházba nem csupán szórakozni, de gondolkodni, vagy avíttabb kifejezéssel élve „művelődni” is jár az ember. Édesapámtól pedig a nyitás politikáját, ha úgy tetszik: a közönséggel való aktívabb párbeszéd igényét, a kollégákra való fokozottabb odafigyelést, a fiatalítás fontosságát és az örökös tagok megbecsülését. Mindezeket az eredményeket megtartva és továbbgondolva fogom a magam vezetői elképzeléseit megvalósítani” – fogalmazott az új társulatigazgató, hozzátéve, hogy az elsődleges feladatnak természetesen a már futó évad zavartalan lebonyolítását tekinti.
Bessenyei Gedő István, mint mondta, kötelességének tartja továbbá az önálló szatmári magyar színház megalakulásának elősegítését, és minden tudásával és erejével elő kívánja mozdítani az Északi Színház két társulatának önállósulását, különálló jogi személyként működő intézményekké alakulását. „Régi álom válna valóra az önálló Harag György Színház létrehozása által, és én valóban abban bízom, hogy most végre elérkezett az idő, hogy erről ne csak beszélni és álmodozni tudjunk, hanem konkrét lépéseket is tegyünk érte. Keveset beszélünk erről, de ki kell mondanunk, hogy már eddig is túl sok értékes intézményvezető és színházi alkotó ment el innen azért, mert rádöbbent, hogy ebben a helyzetben a hosszú távú fejlődés meglehetősen behatárolttá vált, kvázi plafonálódott a társulat: ez a struktúra ennél többet már nem tud nyújtani. Én szatmári lévén, nem mentem el, és nem is szándékozom egyhamar, inkább itthon szeretnék tenni azért, hogy a dolgok jó irányba mozduljanak el. Ha eddig nem tettem, ezután sem fogom egykönnyen feladni azt a meggyőződésemet, hogy itt, Szatmáron igenis lehet értékes színházi műhelyt teremteni, hosszú távon is. Tény, de talán nem is baj, hogy ma már jónéhány illúzióval szegényebb vagyok, mint pályakezdésem idején. Nehéz pillanatoknak voltam tanúja az elmúlt néhány évadban, amikből ugyanakkor tanultam is. Ez végülis jó, mert ennek köszönhetően mostmár nem egy lánglelkű nagykamasz veszi át a társulat vezetését a személyemben. A realitásokból indulok ki, de biztos vagyok benne, hogy az áldatlan állapotokat és körülményeket is meg lehet és kell haladni. Azt hiszem, ha az illúzióimból veszítettem is, az elszántságom szerencsére nem kopott. Ha valamit elhatározok, azt végig szoktam vinni, és ez esetben szerencsére nem is egyedül kell ezt megtennem: a társulat egyöntetűen támogatja ezt a kezdeményezést, ahogy igazgatótársam, Stier Péter is, akinek komoly és elszánt aknamunkája van abban, hogy ma erről egyáltalán szó lehet, méghozzá reális esélyek mellett. Nem akarom elkiabálni, de úgy tűnik, hogy ma már a politikai közélet szereplői közül is többen felismerték a célkitűzés fontosságát, és vannak, akik feladatuknak tekintik, hogy előmozdítsák ezt az ügyet. Azt hiszem, egy város életében kevés ilyen lehetőség adatik, és ezt minden közéleti szereplőnek és minden felelős értelmiséginek fel kell ismernie. Egyszerű példával élve mondjuk az útburkolás vagy a közszállítás is fontos dolog, egy város életében adott esetben nélkülözhetetlen lehet. De egy színház, sőt, mindjárt két színház megalapítása valóban történelmi tett, amire méltán emlékezhet meg a színház- és helytörténet. Meggyőződésem, hogy ezzel a lépéssel mindenki csak nyerhet, hiszen az önrendelkezés és a felelős, hosszú távú tervezés előmozdítja a fejlődést. Erre a legjobb példa a nagyváradi színház esete, ahol mindkét új intézmény megerősödött az önállósulást követően” – érvelt a kezdeményezés mellett az új igazgató.
Bessenyei Gedő István január 16-i hatállyal vette át a társulat igazgatását. Leköszönő elődje a művészeti tanács tagjaként és a társulatot támogató Proscenium Alapítvány elnökeként segíti tovább a Harag György Társulat munkáját.
maszol.ro,

Hogy ledöntsük a hallgatás falát
Újabb nagyszabású autonómiatüntetésre hív a Székely Nemzeti Tanács, március 10-én, a Székely Szabadság Napján ismét Marosvásárhelyen nyomatékosíthatjuk önrendelkezés iránti igényünket. A tavalyi, sokak számításait messze felülmúló részvétel mellett lezajlott akció, majd a székelyek nagy menetelése immár egyszer s mindenkorra egyértelművé tette, hogy az autonómia közösségi támogatottsága igen erős, olyan társadalmi igény, amelyet egyetlen magyar párt sem kerülhet meg.
Mindez azért is fontos, mert egy évvel korábban még nem minden magyar szervezet hozzáállása volt pozitív. Az EMNP és az MPP kezdetektől támogatta az SZNT kezdeményezését, de az RMDSZ viszonyulása nem volt teljesen egyértelmű: ugyan nem ment szembe az akcióval, de központi vezetése távol maradt, csak a székelyföldi szervezetek vettek részt a mozgósításban és az eseményen. Ennek ellenére is 30 ezerre becsülhető a tavalyi megmozdulás résztvevőinek száma, és ez már elég volt ahhoz, hogy a következő tömeges demonstrációt, az október 27-i nagy menetelést immár az RMDSZ is teljes mellszélességgel támogassa. Idén tehát remélhetőleg még csak fel sem merül a kérdés, hogy a magyar pártok aktívan részt vesznek-e a szervezésben – a belső vitákra szánt energiákat így a mozgósításra és az ügy nemzetközi népszerűsítésére lehet fordítani. Annál is inkább, mert arra fel lehetünk készülve: a román államhatalom ezúttal is megpróbálja majd bagatellizálni, elhallgatni az eseményt. Meg kell tehát találnunk az ellenszert az elhallgatás, hazudozás szekus módszereire – és ehhez a tömeges részvétel mellett erőteljes külföldi médiaérdeklődés, határozott anyaországi kiállás, nemzetközi szövetségeseink támogatása is szükséges. A kormány jogállamiságot veszélybe sodró intézkedései, az igazságszolgáltatás fölötti ellenőrzés megszerzéséért indított küzdelem miatt egyre több európai ország és Amerika is fokozott figyelemmel követi a romániai fejleményeket – ha ezt az aggodalmat javunkra tudjuk fordítani, ha világosan el tudjuk magyarázni a bennünket ért jogsérelmeket, akkor sikerrel járhatunk, és Bukarest nem teheti meg többé, hogy semmibe veszi beadványainkat, követeléseinket. De ehhez előbb összehangolt cselekvési tervre, munkamegosztásra lenne szükség az erdélyi magyar politikai szervezetek között.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Kultúraünnep határok nélkül
Határon átívelő programsorozattal ünnepel Nagyvárad és a magyarországi Berettyóújfalu a magyar kultúra napja, január 22-e alkalmából. Nagyszalonta és Gyula együttműködési szerződést ír alá, Marosvásárhelyen pedig a magyar–román kapcsolatokat erősítenék.
Határon átívelő programsorozattal ünnepel a magyar kultúra napja, január 22-e alkalmából Nagyvárad és a magyarországi Berettyóújfalu. Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei ügyvezető elnöke a programsorozatot ismertető hétfői sajtótájékoztatón kiemelte: büszkék arra, hogy a hagyomány tovább él, hiszen a Bihar, illetve a Hajdú-Bihar megyei város 2000 óta ünnepli közösen a hagyomány és a megújulás jegyében a magyar Himnusz születésének napját.
Muraközi István, Berettyóújfalu polgármestere szerint az emberek érdeklődése eziránt „nem is kérdéses”. „Tudjuk, hogy Nagyváradon nem áll mellé az önkormányzat, de ettől függetlenül biztos vagyok abban, hogy a határ mindkét oldalán telt házas rendezvények lesznek” – fejtette ki Muraközi István A magyar kultúra ünnepe elnevezésű közös programsorozat kapcsán.
Miközben Újfaluban gyakorlatilag már múlt csütörtökön elkezdődött az ünnepség, addig Nagyváradon a kedden 17 órakor kezdődő, A kultúra, nemzeti megmaradásunk és felemelkedésünk záloga című programmal indítanak. Ezen felszólal a főszervező Fleisz János, a Bihar Megyei és Nagyváradi Civil Szervezetek Szövetsége (BINCISZ) elnöke és Muraközi is, civil érdemérmeket adnak át, Pomogáts Béla irodalomtörténész előadással készül, míg az újfalui zeneiskola tanárai koncertet adnak az Ady Endre Gimnázium dísztermében.
„Újfaluban az önkormányzat komoly szerepet vállal benne, de Váradon a BINCISZ nélkül nem is lenne magyar kultúra napja” – véli a polgármester, aki rámutatott: az ünnepség több rendezvényét mindkét városban megtartják.
A partiumi megyeszékhely szerdai eseményei 13 órakor kezdődnek, amikor a Partiumi Keresztény Egyetem udvarán – a Sapientia Varadiensis Alapítvány szervezésében – felavatják Erkel Ferenc portrédomborműves emléktábláját, majd 17 órától a Tibor Ernő Galériában kiállítás nyílik az újfalui Igazgyöngy Alapfokú Művészeti Iskola munkatársainak alkotásaiból. (Cserébe csütörtökön Újfalun a váradi Tibor Ernő Galéria művészeinek csoportos kiállítását nyitják meg a Nadányi Zoltán Művelődési Központban.)
Szerdán 19 órakor a váradi Szigligeti Színházban gálaestet szerveznek, amelyen gazdára találnak a Magyar Kultúráért Díjak és a tavaly alapított Jakobovits-díj. Szabó Ödön elmondta: idén két életműdíjat és három Magyar Kultúráért Díjat osztanak.
Újra „menő” a színház
A szerda esti ünnepi előadás a Színház az iskolában, iskola a színházban program keretében helyi magyar középiskolások és egyetemisták közreműködésével készült Liliomfi-remix jelenti lesz. A Szigligeti Színház hétfői tájékoztatóján elhangzott: a névadójuk színművéből készült produkcióra már minden jegy elkelt. A hat csoport által külön-külön, a társulat egy-egy színészének irányításával kidolgozott jeleneteket a művészeti vezető, Szabó K. István „gyúrja össze” egyetlen közös előadássá.
Gajai Ágnes színész először vesz részt a három éve indított programban, de tanítványai „lazára vett” indulása után most úgy érzi, hogy összekovácsolódott a csapata. „Ez a nap róluk szól, arról amit elértek ezalatt a két és fél hónap alatt. Óriásit léptek előre” – magyarázta a színművész.
A programot a diákok is maguknak érzik, egy diáklány megfogalmazása szerint „nem is maga a bemutató, hanem az odáig vezető út a fontos”, és ahogyan azt Szotyori József színművész mondta: „életre szóló élménnyel gazdagodnak”. Pál Hunor, bevallása szerint nagyon kreatív, lelkes csapattal dolgozott együtt, akiktől ő is tudott tanulni, „belőlük építkezett”.
A társulat munkatársai hétfői sajtótájékoztatójukon arra is emlékeztettek, hogy amikor októberben ismét meghirdették a szereplőválogatást, sok diák jelentkezett – Csatlós Lóránt kijelentette, hogy talán ennek a programnak is köszönhető, hogy „Nagyváradon újra menő lett színházba járni”.
A Magyar Kultúra Ünnepe pénteken zárul Nagyváradon – Szabó Ödön tájékoztatása alapján két könyvbemutatóval, amelyek révén „a történelmi Bihar vármegye további örökségét fedezzük fel”: 16 órától az Ady Endre Gimnáziumban V. Szilágyi István A lelkiismeret ösvényei című könyvét méltatja Tuduka Oszkár nyugalmazott irodalomtanár és zenekritikus, míg 18 órától a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központban Dukrét Géza mutatja be Emődi János, Wilhelm Sándor és Sándor Mária A margittai fazekasság című kötetét. Utóbbi kötetet Berettyóújfaluban is ismertetik egy nappal korábban.
Magyar–magyar, magyar–román közeledés
A Bihar megyei Nagyszalonta és a Békés megyei Gyula is erősíteni kívánja határon átívelő kapcsolatait a magyar kultúra napja alkalmából. Török László szalontai és Görgényi Ernő gyulai polgármester a szerdán, a nagyszalontai Arany Palota nagygalériájában megszervezésre kerülő ünnepi programsorozat keretében írja alá a két város együttműködési megállapodását.
Az ünnepségen elhangzik a Himnusz zeneszerzője, Erkel Ferenc Hazám, hazám című műve, Nagy Xénia elszavalja a város nagy szülötte, Arany János A walesi bárdok című balladáját, de gyulai képzőművészek is bemutatkoznak a bihari település közönségének egy közös kiállítással.
Nemcsak a határon átívelő kapcsolaterősítést segíti azonban a kultúra ünnepe. A megszámlálhatatlan kultúra napi programkínálatból Marosvásárhely is alaposan kiveszi a részét. Az utóbbi időben a román–magyar konfliktus újbóli kiéleződéséről elhíresült városban a Studium Alapítvány szervezésében három éve indult a magyar kultúranapi 24 órás felolvasómaraton, amelyet idén a két nemzet kultúrájának közelítése érdekében román nyelven is megszerveztek január 15-én, a román kultúra napján.
A harmadik magyar felolvasómaraton szerdán éjfélkor kezdődik, és csütörtök éjfélig kapcsolódhatnak be mindazok, akik marosvásárhelyi magyar írók, illetve román szerzők magyarra fordított műveiből kívánnak felolvasni – ezzel nemcsak a megbékélést, de a műfordítók szerepének fontosságát is hangsúlyozni szeretnék a szervezők.
Varga László, Vásárhelyi-Nyemec Réka |
Krónika (Kolozsvár),

A mi cégünknél március 10-e SZABAD – Kerüljön fel a dicsőséglistára!
Az elmúlt évekhez hasonlóan, ebben az évben is elindítjuk – az idén jóval korábban – azt a dicsőséglistát, amelyre olyan székelyföldi székhelyű cégek, vállalatok, intézmények iratkozhatnak fel, amelyek vezetősége minden munkatárs számára munkaszüneti nappá nyilvánítja március 10-ét. A korábbi években március 15-ére hirdettük meg ugyanezt, de mivel a Székely Nemzeti Tanács a Székely Szabadság Napjává nyilvánította ezt a napot – és az idén munkanapra esik –, ezért mostantól mi is erre a napra fogunk koncentrálni. Azt reméljük, kezdeményezésünk elősegíti, hogy március 10-én nagyon sokan lehessenek jelen a Székely vértanúk emlékművénél Marosvásárhelyen.
A céget, intézményt bárki felírhatja. A listát március 9-én este zárjuk le, és feltesszük az Erdély.ma főoldalára, olyan módon, hogy hozzá lehessen szólni – ugyanúgy mint a többi cikkekhez – tehát ha netalán valaki valótlan információt közöl, az olvasók azt megcáfolhatják, és kérjük, hogy tegyék is meg. Kérjük, ne írjanak fel olyan vállalkozást, egyesületet, alapítványt, vallási vagy egyéb intézményt, amelynek esetében sem különösebb veszteség nem származik a kiesett munkanap miatt, sem „felülről jövő" megtorlás veszélye nem fenyegeti az egység vezetőjét.
Feliratkozás: http://erdely.ma/alairas.php?al_id=18
Erdély.ma,

Január 22. – A Magyar Kultúra Napja, a Himnusz születésnapja
A kézirat szerint Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon fejezte be a Himnusz megírását. Erre az eseményre emlékezve 1989 óta január 22-én ünnepeljük A Magyar Kultúra Napját. A Himnusz keletkezéstörténete
A XVI. századtól kezdve a korábbi templomi himnuszok nyomán Európa szerte néphimnuszok, nemzeti himnuszok keletkeztek. A XVIII. században Magyarországon az „Ah hol vagy magyarok tündöklő csillaga" és a „Boldogasszony anyánk" kezdetű vallásos énekeket éneklik néphimnusz gyanánt. A XIX. század elejétől Magyarországon hivatalos ünnepeken az osztrák császárhimnuszt éneklik.
1790. augusztus 8.: Kölcsey Ferenc születése.
1810. november 7.: Erkel Ferenc születése.
1823. január. 22.: Kölcsey Ferenc megírja a Hymnus, a Magyar nép zivataros századaiból című költeményét. Kölcsey ekkor lép 33. életévébe.
1828. december: Az Aurora című almanachban megjelenik a Hymnus.
1832: Kölcsey Ferenc első kötetében megjelenik a Hymnus.
1844. február 29.: Bartay Endre, a Nemzeti Színház igazgatója pályázatot hirdet a Hymnus megzenésítésére. A határidő 1844. május 1.
Honderű, 1844. március 9. : „20 arany pályadíjt tűz ki a legjobb népmelodiáért – Kölcsey Ferenc koszorús költőnk Hymnusára ének és zenekarra téve." 1844. február után Erkel Ferenc megírja a Himnusz zenéjét. Anekdotikus feljegyzés szerint az idős Erkel visszaemlékezése:
„Csend van. Ülök és gondolkodok: hát hogy is kellene ezt a himnuszt megcsinálni? Elém teszem a szöveget. Olvasom. Megint gondolkodok. És amint így elgondolkozom, eszembe jut az én első mesteremnek a szava, aki Pozsonyban tanított. Azt mondta: fiam, mikor valami szent zenét komponálsz, mindig a harangok szava jusson először eszedbe. És ott a szoba csöndességében megzendülnek az én fülemben a pozsonyi harangok. Áhítat száll meg. A kezemet a zongorára teszem, és hang hang után olvad. Egy óra sem telik belé, megvan a himnusz."
1844. május előtt Erkel Ferenc benyújtja pályaművét a Nemzeti Színházhoz. Jeligéje: „Itt az Írás, forgassátok érett ésszel, józanon. Kölcsey."
1844. június 15.: A Nemzeti Színház igazgatósága által felkért bizottság elbírálja a beérkezett tizenhárom pályaművet. A bizottság elnöke Petrichevich Horváth Lázár, a Honderű igazgató tulajdonosa. Jegyzője: Nádaskay Lajos, a Honderű szerkesztője. Tagjai: Binder Sebestyén, a Nemzeti Színház énektanára, Braeuer Ferenc, a belvárosi templom karnagya, Kaiser Ferenc, Mátray Gábor, a Zenede igazgatója, Schindelmeisser Lajos, a pesti német színház karmestere, Winkler Angelo, zongoraművész, Vörösmarty Mihály és Szigligeti Ede.
Döntésük: „A 20 darab arany jutalom egyhangúlag az első szám alatti, s következő jeligés pályaműnek ítéltetett oda: 'Itt az Írás, forgassátok érett ésszel, józanon. Kölcsey.', mint a melly a mellett, hogy magyar jellemű s a költemény szellemét leginkább megközelítő, a két főkívántatóságot is, a dallamegyszerűséget és hymnusi emelkedettséget legszerencsésebben megközelíté." 1844. június 16.: Szigligeti Ede, mint a Nemzeti Színház titkára közzéteszi a bizottság döntését.
1844. július 2.: A Himnusz bemutatása a Nemzeti Színházban.
Honderű, 1844. július 6. „A jeligés levélkék a színpadon a rendezőség és színházi titoknok jelenlétében, a bírálóválasztmány jegyzőkönyvének felolvasása után felbontatván, a nyertes pályamű szerzőjének derék maestronk s karmesterünk, Erkel Ferenc kiáltaték ki. Szívesen osztozunk a közönség élénk éljenkiáltásiban, mellyekkel a nyertes szerzőt kihívá. Most csak az van hátra, hogy Erkelünk gyönyörű hymnusát többször adassék alkalom hallani, megismerni, megtanulni, annak jelessége kezeskedik, hogy az nem sokára a legnagyobb népszerűséget vívandja ki magának, s valódi magyar néphymnussá válandik."
1844. augusztus 10.: A Himnusz először szólal meg nyilvános népünnepségen: az óbudai hajógyárban a „Széchenyi" nevű gőzös vízrebocsátásánál.
Honderű, 1844. augusztus 17. „Erőteljes diapasonokban kezde zengeni ama fölséges néphymnus, mellyet Kölcseynk és Erkelünk egyesült lantjai teremtének. Szent lelkesedés rezgé át a hallgatóságot, az erősmellű férfi és csengőhangú énekesnők minden szavára, melly erélyezve az érczhangszerek teljes harmóniája által, valóságos nemzeti hymnusszá magasult."
1844. szeptember.: A Himnusz kottája megjelenik Pesten, Wagner József kiadónál.
1844. november 27.: A kolozsvári Nemzeti Színházban előadás után a színészek eléneklik a Himnuszt. 1845. május 16.: Deák Ferenc és Vörösmarty Mihály erdélyi útján Kolozsvárott az ünneplő közönség a Himnuszt énekli, melyről az Erdélyi Híradó így számol be:
„Több száz fáklya világánál a helybeli hangászkar felvonulását követte megdicsőült Kölcseynk hymnuszának a tisztelgő fiatalság általi eldallása."
1848. március 25.: Marosvásárhelyen a fáklyásmenetben felvonuló ifjúság a Himnuszt énekli.
1848. augusztus 20.: A Himnusz először szólal meg hivatalos állami ünnepségen a budai Mátyás templomban. 1850. augusztus 20.: A Nemzeti Színházban a Losonc megsegítésére tartott díszünnepségen a Himnuszt éneklik.
1856. május 18.: Kölcsey Ferenc síremlékének felavatásán Csekén a pataki kántus a Himnuszt énekli. Erről a pataki kántus évkönyve így emlékezik meg:
„Csekei utunk diadalmenethez hasonlított. Nemcsak a hallgatóság, hanem az egész haza méltánylatát és dicséretét megszerzénk."
* Vörösmarty Mihály: Kölcsey
Meg ne ijedjetek, a hazaföldnek szíve dobog fel;
Kölcsey sírjától keble örökre sebes.
* Kölcsey Ferenc: Emléklapra
Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak
Hagyd örökűl, ha kihúnysz: A haza minden előtt.
1989 óta január 22-én, a Himnusz születésnapján ünnepeljük a Magyar Kultúra Napját.
Összeállította: Mikó Eszter
Felvidék.ma / gondola.hu
Erdély.ma,

Rendezvények a magyar kultúra napja alkalmából
Egyháztörténeti előadás
A marosvásárhelyi történészek Borsos Tamás Egyesülete könyvbemutatót szervez. Meghívott Nagy Alpár-Csaba református teológiai tanár. A Dél-Erdélyi Református Egyházkerületi Rész története 1940–1945 című, a L`Harmattan kiadó gondozásában megjelent könyvet Berekméri Árpád-Róbert levéltáros és hadtörténész valamint László Lóránt könyvtáros ismerteti január 22-én este 6 órától a Bolyai Klubban, a Mihail Kogalniceanu (Kazinczy Ferenc) utca 18b szám alatt.
Fotókiállítás Szászrégenben és Segesváron
Vasárnap nyílt Szászrégenben, csütörtökön pedig Segesváron lesz gyűjteményes fotókiállítása dr. Ábrám Zoltánnak, az EMKE Maros megyei elnökének. Szászrégenben szerdáig látogatható a kiállítás a DIO Házban, míg Segesváron a Gaudemus ház lesz a vendéglátó. A munkákat Szászrégenben Both Gyula, a marosvásárhelyi Marx József Fotóklub elnöke méltatta.
Örökségünk védelme
A marosvásárhelyi Kultúrpalota mögé tervezett parkolóház kapcsán szervez szakmai kerekasztal- beszélgetést a Maros Megyei Múzeum Örökségünk védelme. Hogyan tovább, Kultúrpalota? címmel. Az akcióra január 22-én 18 órától kerül sor a Kultúrpalota kistermében. Meghívottak: Guttmann Szabolcs építész-urbanista, műemlékvédelmi szakember, Nagyszeben volt főépítésze, Hegedűs Csilla, a Kulturális és Örökségvédelmi Minisztérium főtitkárhelyettese, műemlékvédelmi szakember, Keresztes Géza műépítész, műemlékvédelmi szakember, Oniga Erika, a Maros Megyei Múzeum művészettörténésze.
Az ETV műsorán
Az Erdélyi Magyar Televízió ma 20 órától különkiadással jelentkezik, amelyben a kultúra területén jártas erdélyi magyar újságírókat lát vendégül. Antal Erika, Gergely Zsuzsa, Gy. Turoczki Emese, Kiss Dénes és Székely Blanka újságírókkal kulturális témákról, problematikáról, az erdélyi magyar kultúra helyéről, szerepéről, fontosságáról beszélget Máthé Kincső. Emellett több olyan dokumentumfilmet is műsorra tűzött a televízió, amelyek a magyar kultúra sokszínűségét, kiválóságait mutatják be.
Zongorajáték a Bolyai Klubban
Január 22-én a Kultúrstaféta vetélkedő eredményhirdetésével, díjazásával egybekötött rendezvényen hivatalosan is átadják a Bolyai Klub új elektromos zongoráját, amely ezentúl rendszeres időközönként várja majd a zenekedvelőket a klubba. 19 órától Andrada Badi, Osváth Hunor és Péntek Attila zongorajátékát, illetve Madaras Ildikó szopránénekesnőt hallgathatják meg az érdeklődők. Műsoron: D. Scarlatti, Fr. Chopin és G. F. Haendel szerzeményei.
Népújság (Marosvásárhely),

Bemutatták a művészettörténeti Táguló horizontot
Soós Zoltán, a Maros megyei múzeum igazgatója, Orbán János, a Marosvásárhelyi Kulturális Központ munkatársa és Spielmann Mihály történész ismertette kedd este a Bolyai-klubban a Táguló horizont című, művészettörténeti tanulmányokat tartalmazó kötetet.
A fiatal művészettörténész-nemzedék a B. Nagy Margit örökségét viszi tovább, a Kovács András által felnevelt generáció arra vállalkozott, hogy feltérképezi mindazt az örökséget, amely a művészettörténet szempontjából fontos. Máris sokat tettek ezért, de még mindig hosszú az út, sok a tennivaló – hangsúlyozta Soós Zoltán.
A 2001-ben Marosvásárhelyen megszervezett művészettörténeti konferencia előadásait magába foglaló kötetet Spielmann Mihály ismertette. Kijelentette: „Ha ezeket a közleményeket olvasom, akkor egyáltalán nem látok törést, szakadékot, áthághatatlan ellenentétet a régiek, a László Gyulák, Entz Gézák, Gerevichek, Genthon Istvánok, Balogh Jolánok vagy Marosi Ernők művei és e maiak között. Mindet magasfokú tudományosság, józan mértéktartás és ugyanakkor tág, táguló kitekintés, összefüggés-keresésés, szemléleti bizonyosság jellemzi. Azaz a különbség legfennebb a stílusban, az egyéni megközelítésben különbözik. De ez a fajta különbözés még ebben a kötetben is közlőtől közlőig egyéníthető”.
A kötetben tizennyolc tanulmány olvasható, a köztük felbukkanó témák: a XIII. század építészete és annak elméleti-gyakorlati vizsgálata Esztergom-Gyulafehérvár összefüggésben (Raffay Endre); Nagyvárad és Firenze, olasz kalmárok, Ozorai Pipo – Philippo Scolari, és a püspöki székhely építészete (Prajda Katalin); a kecskeméti református templom és az erdélyi későreneszánsz építészet lehetséges kapcsolatai, debreceni mesterek, Kecskemét és Fogaras, Nagyenyed vagy Boroskrakkó (Székely Gábor); a Teleki Téka építészeti tervei és a megvalósulás, könyvtárépület típusok, a csarnokkönyvtár (Orbán János); a lebontott vásárhelyi ferences templom belső berendezése, rekonstrukciós kísérlet, szétszóródó műkincsek, oltárok (Barabás Kisannna); a Szentkereszty család árkosi kastélya, 19. századvégi kastélyépítészet (Bordás Beáta); a marosvásárhelyi Református Kollégium díszterme, tornacsarnoka, elemi iskolája, Nagy Győző építészmérnök, tervező „ébresztése” (Oniga Erika); Lechner-utánzók, a kiskúnfélegyházi városháza, az ún. magyaros szecesszióról, némi referenciával a marosvásárhelyi Ferenc József közművelődési palotára (Brunner Attila); Sándy Gyula építész pályájának első szakasza az első világháborúig, stílusa, építészeti megoldások, önállóság és epigonizmus (Bodó Péter); női építészek, a nőemancipáció és a Műegyetem konzervativizmusa, ismeretlen nőépítészek az I. világháború előtt Paulas Erika, Erdélyi Szerén, Préda Ilona (Mészáros Zsolt); művelődéstörténet, útinapló, európai utazás, mit tudott Teleki József, a jövendő koronaőr az építészetről, a főurak ízlésvilága a 18. században (Tóth Áron), Mikes Kelemen, a száműzött, arcképeinek festői, grafikai, éremveretes ábrázolásai időben és térben, arcképtípus a 18. században, a francia hatás (Tüskés Anna); szobrászat és szobrászok, művésztelepek Nagybánya, Kecskemét, Hódmezővásárhely és Szolnok szobrászai a festők között, miért is csatlakoztak a művészkolóniákhoz, művészetpolitika a 20. század elején, Ferenczy Béni, Telcs Ede, Ligeti Miklós, Kisfaludi Strobl Zsigmond és társaik (Gulyás Dorottya); Zsögödi Nagy Imre, festészeti, primitivizmus, életöröm, Breughel és Rabelais, hatások, kivonulás a természetbe, Székelyföld és inspiráció (Veress Ferenc); Leon Alex, grafika, expresszionizmus, baloldali elkötelezettség, Ukrajna, zsidó művészsors Erdélyben és Magyarországon a második világháború előtt és alatt (Hörcher Eszter); Vass Tamás, életút, tényleg elfelejtették, a lázadó grafikus,a művész, az ember, a tökéletes rajztudás dícsérete és átka, régi vásárhelyi kiállítások, kudarcok és szerelmek, a zseni (Portik Blénessy Ágota); kézimunka, egyházművészet, úrasztali terítők, keszkenők rátét himzései selyem alapon, hogyan készültek, a Küküllői Református Egyházmegye gyülekezeteinek inventáriuma, 17-19. századi főúri asszonyok adományai (Horváth T. Iringó) és végül csak látszólag kilógó értekezés a XIX. századvégi iparoktatás és népművészet, háziipar, a Székelyföldi Iparművészeti Múzeum és az iparművészeti múzeumok, mesterségtanulás mint a társadalmi fölemelkedés lehetősége a paraszti közegből, támogatás és iskolalapítások (Székely Miklós).
Antal Erika
maszol.ro,

Megaláztatás és otthontalanság között
Miért mennek az orvosaink Nyugatra, és aggasztó-e mindez a szakember-utánpótlásra nézve? Úgy tűnik, nemcsak a kecsegtető anyagi körülmények, hanem a szakmai fejlődés lehetőségei is motiválják a fiatal szakembereket az elvándorlásra. Németországban dolgozó orvosokat is kérdeztünk.
A Die Zeit hetilap internetes változata idén év elején közölt statisztikájából kiderül, hogy 2012-ben a legtöbb, Németországban dolgozó külföldi orvos romániai állampolgár volt (szám szerint 2074). „Németország hetek óta a Romániából és Bulgáriából érkező úgynevezett szegény-migráción vitázik. Sokszor feledésbe merül azonban, hogy az ezekből az országokból érkező bevándorlók többsége jól képzett szakember: mérnökök, matematikusok és orvosok” – közelíti meg a problémát igencsak érdekes szemszögből a német lap.
Tények és vélemények
A kivándorlási hullám számtalan további statisztikai adattal illusztrálható. A tavalyi év első harmadában több mint ezer orvos hagyta el az országot, és szintén 2013-as adatok szerint az utóbbi hét évben több mint 14 ezer orvos és 50 ezer asszisztens választott jobban fizető országot szakmája gyakorlására. Maros megyében, tavalyi mutatók szerint, az eltelt négy évben több mint 250 orvos kérte ki iratait annak érdekében, hogy az Európai Unió valamely tagországában dolgozhasson.
Szilágyi Tibor, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem rektorhelyettese úgy véli, az orvosmigráció nem csak Romániára és Erdélyre jellemző. „A magyarországi orvosok Nyugatra mennek, a romániaiak Magyarországra és még Nyugatabbra, hozzánk pedig Keletről érkeznek szakemberek” – mondta Szilágyi. A kérdésre, hogy aggasztónak tartja-e a jelenséget, a rektorhelyettes nemmel válaszolt, mivel szerinte Marosvásárhelyen nincs orvoshiány. „Mindenképp érdemes lenne megvizsgálni azt, hogy Székelyföld vagy a megye kisebb városainak kórházai küzdenek-e szakemberhiánnyal. Sok helyre azért nem mennek ugyanis a fiatal kollégák, mert maga a hely nem népszerű” – tette hozzá a MOGYE rektorhelyettese.
Megbecsültség vagy hosszas megaláztatás?
Télen fűtetlen lakás, gyakran üres hűtő és fárasztó munkanapok – röviden így összegezhető Boros Tímea rezidens orvos itthoni élete. „Az egyetem elvégzése után majdnem két évig dolgoztam Romániában. Nehezen döntöttem el, hogy mindent feladok, és nekivágok a nagyvilágnak. Az elhatározásomnak két fő oka volt. Először is eldöntöttem, hogy soha nem fogok elvenni hálapénzt a betegektől. A fizetésem azonban 800 lej volt, a számláim kifizetése után havonta mintegy 200 lejem maradt a megélhetésre. Másodsorban szakmai szempontok is befolyásolták a döntésemet. Romániában a kezdő orvos csak egy rezidens. Németországban nem érzem azt, hogy pályakezdőként alacsonyabb rendű lennék, mint szakorvos társaim” – osztotta meg eddigi tapasztalatait a tavaly óta külföldön dolgozó Tímea, akinek tervei között egyelőre nem szerepel a hazatelepülés. „Elértem azt, hogy szakmailag fejlődjek, szakkönyveket vásároljak, megálljak a lábamon; nem tudom, hogy meg tudnám-e újra szokni az éhezést Romániában” – zárta gondolatmenetét a fiatal orvos.
„A döntésemet leginkább befolyásoló tényező a hihetetlenül megalázó rezidensi fizetés volt” – nyilatkozta portálunknak a 2011-től ugyancsak Németországban dolgozó B.E.. „Egyetemi éveim alatt gyakran hallottam, hogy az orvoslás jórészt papírmunkát jelent. Amikor gyakorló orvosként mindezt a saját bőrömön tapasztaltam, eldöntöttem: nem kérek többet a romániai egészségügy megaláztatásaiból, elég volt, hogy a szüleim továbbra is nélkülözzenek azért, hogy én az orvosi pályámat gyakorolhassam. Meglepetten tapasztaltam, hogy Németországban milyen nagy hangsúlyt fektetnek a rezidensképzésre: a főorvos a gyakorló kollégái minden lépését követi, nem beszélve a rendelkezésünkre álló diagnosztikai módszerek sokaságáról” – számolt be tapasztalatairól a fiatal orvos.
Természetesen sokan vannak, akik úgy döntenek, itthon próbálnak szerencsét. „Megfordult a fejemben az elvándorlás gondolata. Egyelőre azonban letettem róla, mindez a szakmai előrehaladásom és az anyagiak függvényében fog esetleg a jövőben változni. Nem szeretném, de ha nem lesz más választásunk, elmegyünk” – mondta Gáspár Réka rezidens orvos.
Évekig tartó nyelvtanulás
A nyelvtanároknak igencsak kedvez az évek óta tartó jelenség. „A nyelvkurzusok szempontjából az elvándorló orvosok az egyik legérintettebb csoport. Több orvosdiákom volt, különböző szakterületekről és korosztályból. A spektrum a rezidens huszonévesektől általában a negyven fölöttiekig ér. A tanulási periódus nagyjából másfél-két év. Ha már alapszinten beszélik a nyelvet, indulnak is Németországba, hisz az ottani környezetben gyorsabban fejlődnek” – mondta el megkeresésünkre Illyés Zsuzsa német szakos nyelvtanár.
Vass Gyopár
Székelyhon.ro,

Kölcsey a Föld körül – Százezer diák szavalta együtt a Himnuszt
Kárpát-medence-szerte programok ezreivel ünnepelték tegnap a magyar kultúra napját. Az eseménysorozat kiemelkedő kezdeményezése az Együtt Szaval a Nemzet program volt, amelybe a világ magyar nyelvű általános és középiskolái jelentkezhettek, a cél pedig az volt, hogy a diákok egyszerre szavalják el Kölcsey Ferenc Himnuszát, amelyet a szerző 1823-ban éppen ezen a napon fejezett be Szatmárcsekén.
A becsült adatok szerint a Google+ Hangouts on Air – azonnali internetes közvetítések létrehozására szolgáló – funkcióján keresztül 15 000 iskola 100 000 diákja skandálta együtt a Himnuszt.
Bár a résztvevőkről pontosabb adatok szerdán még nem voltak, az biztos, hogy az erdélyi iskolák közül a kolozsvári részt vett a programban. Solymosi Zsolt aligazgatótól megtudtuk, mintegy 190 diákjuk szavalt együtt, és bár a többi résztvevőről nem volt tudomása, Jordán Tamás Kossuth-díjas színművész – aki kitalálta és vezényelte a közös versmondást – köszöntőjében Marosvásárhelyt is felsorolta a résztvevő városok között, de jelentkeztek iskolák Amerikából és Ausztráliából is.
A kolozsvári tanintézet már napokkal ezelőtt regisztrált a www.egyuttszavalanemzet.hu oldalon. A kezdeményezés YouTube-csatornáján, a YouTube.com/egyuttszavalanemzet oldalon a vezénylésnek helyet adó Budajenői Általános Iskola diákjai Jordán Tamás vezetésével elszavalták a Himnuszt, az itteni idő szerint délelőtt 11 órakor kezdődő élő kapcsolást látva pedig valamennyi résztvevő tanintézet bekapcsolódott a szavalásba.
Solymosi Zsolt elmondta: a vetítés hangját levették, hogy a hangeltolódás ne okozzon kellemetlenséget, így a felirat és Jordán Tamás kézmozdulataihoz igazodva szavaltak, apró kellemetlenséget, parányi elbizonytalanodást mindössze az okozott, hogy a rendszer túlterheltsége miatt néhány másodpercre lefagyott az élő közvetítés. „Minden esetre nagyon megható, felemelő érzés volt ennyi ünneplőbe öltözött diákot látni, amint Kölcsey művét szavalják” – összegezte az aligazgató.
A Magyar Televízió egyébként a kolozsvári helyszínen – és a Kárpát-medence több más iskolájában – is forgatott, így a szerda esti Híradóba is bekerül egy összefoglaló. A tervek szerint a résztvevő iskolák feltöltik a YouTube-csatornára saját kisfilmjeiket, amelyekből a későbbiekben egy kollázst állítanak össze a projekt szakemberei.
Április 11-ig – a magyar költészet napjáig – a részt vevő iskoláknak lehetőségük van további szavalatokat is feltölteni, és a legnézettebbeket, illetve a legnagyobb tetszést kiváltókat jutalmazzák. A díjakat a magyar költészet napján adják át.
Az Együtt Szaval a Nemzet programot a következő években is folytatni kívánják, a vezénylésnek helyet adó következő iskolát pedig a mostani résztvevők közül választják majd ki. „Célunk a kultúra népszerűsítése és a magyar közösségek összekapcsolása szerte a világon. A világ több ezer magyar nyelvű iskoláját figyelembe véve ezzel egy hosszú távú programot indítunk útjára, melynek évente újabb és újabb határon belüli és külhoni település ad majd otthont” – fogalmazott Szőcs Géza kormánybiztos, miniszterelnöki főtanácsadó a rendezvénnyel kapcsolatos korábbi közleményében.
Határon átívelő kulturális együttműködés
A szerdai ünnepnapon írt alá együttműködési megállapodást Gyula és Nagyszalonta polgármestere, hogy ápolják és sikeresen közvetíthessék Európa felé közös kulturális értékeiket, hagyományaikat, gazdag népművészetüket. Görgényi Ernő, Gyula polgármestere az aláírás előtt az MTI-nek elmondta: Gyula és Nagyszalonta magyar zenetörténet és irodalom két nagy géniuszának, Erkel Ferencnek és Arany Jánosnak a szülővárosai.
Kiemelte: Gyulát sokan Erdély kapujának tekintik, itt lépik át az utazók a magyar–román határt. A Gyulára érkező turisták szívesen kalandoznak át a Partiumba és Erdélybe, a két város közös programokat kínál a gyógyfürdőbe látogató turisták és az Erdélybe átutazók részére. A polgármester a megállapodást részletezve kiemelte a közös kulturális és területfejlesztési konferenciák, kiállítások és egyéni tárlatok szervezését.
Az Arany János Társaság közreműködésével nagyszalontai és gyulai irodalmi programok lesznek, a múzeumok éjszakáján az emlékhelyek közös programmal várják az érdeklődőket. Görgényi Ernő hozzátette: a megállapodás egyik kiemelt fejezete a gyulai románság kapcsolatfelvételének erősítése a romániaiakkal Nagyszalontán, valamint az ottani magyarság kapcsolatainak erősítése az anyaországiakkal.
A turisztika területén a határ két oldalán élő lakosság és a vendégek részére a jövőben látogatóprogramokat szerveznek idegenvezetéssel. A gyulaiak a várfürdőbe, a várszínházba és az Erkel Ferenc zeneszerzőhöz kapcsolódó városi eseményekre szerveznek látogatásokat, a nagyszalontaiak az ottani hasonló rendezvényekre – beszélt a részletekről Görgényi Ernő. Az együttműködési megállapodást a gyulai polgármester és Török László, Nagyszalonta polgármestere írta alá a nagyszalontai Arany-palotában.
Váradi emléktábla Erkelnek
A szakadó esővel dacolva ünnepelték a magyar kultúra napját a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem udvarán, ahol szerdán felavatták a Himnusz zeneszerzője, Erkel Ferenc emléktábláját. Az egybegyűltek ernyőikbe kapaszkodva, a tanintézet vegyeskarával közösen énekelték el a „nemzeti imát”, majd sorra helyezték el koszorúikat a berettyóújfalui szobrászművész, Kurucz Imre alkotása körül.
Nagyvárad idén is a magyarországi Berettyóújfaluval közösen állította össze a kultúranapi programjait. Noha az eseményt a Partiumi Magyar Művelődési Céh szervezte – többek között a Bethlen Gábor Alap támogatásával –, ezúttal a két rivális magyar párt, az EMNP és az RMDSZ is képviseltette magát, közösen rótták le tiszteletüket a zeneszerző előtt.
Marosvásárhelyen négy napon át tartó rendezvénysorozatot szerveztek – a szerdai ünnepnapon pedig a Studium Alapítvány harmadik alkalommal szervezte meg a 24 órás felolvasómaratont. Az Olvass fel Marosvásárhelyért! Elnevezésű akció idei tematikája szerint a résztvevők marosvásárhelyi magyar szerzők, illetve román alkotók magyarra fordított műveiből olvashattak fel.
A rendezvényen politikusok, írók, költők, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház több színművésze mellett a Sapientia egyetem rektora, Dávid László, illetve több tanára, és diákja is felolvasott, de bárki bekapcsolódhatott a felolvasásba néhány perc erejéig.
Varga László, Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár),

Trianon-regényéért díjazták
Tizenöt éves kora óta írogat Vida Gábor, s valamikor közben „író” is lett. Hogy mikor és miként, nemigen foglalkoztatja, mint ahogy az írói státus sem. Annál inkább foglalkoztatják a történetek. Októberben első regénye is megjelent, nem akármilyen témát dolgozva fel: Vida Gábor a trianoni Erdélyről írt. Többek között ezért díjazták a magyar kultúra napján. A húsz éve Marosvásárhelyen élő szerzőt a díjról, a regényéről, s az írói mibenlétről is kérdeztük.
Idén második alkalommal osztották ki az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díjat a magyar kultúra napja alkalmából. A három díjazott közül egy marosvásárhelyi, irodalom kategóriában ugyanis Vida Gábor vehette át a díjat az RMDSZ elnökétől, Kelemen Hunortól. Laudációjában elhangzott, regényéért díjazták az írót.
Vida Gábor első regénye ugyanis múlt év októberében jelent meg Ahol az ő lelke címen. „Írtam egy Trianon-regényt. Nagyjából. Vagyis egy olyan történetet, amely az első világháború végén, Erdélyben, itt Romániában játszódik. Ez a legújabb regényem, vagy inkább a regényem. Ekkora formátumú, ilyen nagy történetet ugyanis még nem írtam” – mondta az ominózus könyvről a szerző. Bevallotta azt is, hogy évekbe telt a történet megírása, ugyanis nem ismerte azt a korszakot, amelyben játszódik. „Nem ismerjük a kort, nem éltünk benne, nincsenek már szemtanúk sem, akik arról valójában mesélnének. S ahhoz, hogy megértsem, mi történt, hogyan éltek akkor az emberek, 1920-ban Kolozsváron például, ahhoz rengeteg anyagot kellett feltúrnom. Úgy tűnik, hogy mindent tudunk róla, de valójában nem tudunk semmit. Annyit tudunk, hogy Trianon. De mennyi volt a bor, s a sör? Volt-e fűtés? Mit csináltak az emberek? Hogyan közlekedtek? Mit ettek? Hogyan éltek? Minderről sok mindent elő kell szedegetni” – fogalmazott Vida. hozzátette: Trianon önmagában nem érdekes. Megtörtént, ami megtörtént az első világháború lezárásaként, de az emberek közben éltek. Minden nap enni, ruházkodni kellett. Az életnek millió egy gondja volt, s a szerzőt ez izgatta. A történetben van egy apa, aki elindul Amerikába, és egy fiú. Együtt indulnak el, aztán valamin összekapnak és szétválnak. És aztán megint találkoznak Kolozsváron.
Szász Cs. Emese |
Székelyhon.ro,

Senki nem cáfolt, de senki nem folytatta
A Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének főmunkatársa, Dr. Stefano Bottoni, jelenkorkutató Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság kérdéskörben tartott előadást Nagyváradon. Szilágyi Aladár beszélgetések alkalmával tudományos pályájának fordulatairól, kutatói tapasztalatairól is faggatta a román levéltárak búvárlóját.
- Azt tudom, hogy vannak magyar kötődései – nem is akármilyenek – az édesanyja révén. De Stefano Bottoni bolognai történészhallgatónak hogyan került az érdeklődési körébe Közép-Kelet-Európa, azon belül Magyarország és Románia, illetve Erdély? - 1977 nyarán születtem Bolognában, vegyes házasságból. Édesanyám magyarországi magyar, ami a történet szempontjából talán nem érdektelen, édesapám pedig olasz volt. Ez egy klasszikus vegyes házasság, a 70-es évek elején gyakran fordultak elő, így lehetett legálisan emigrálni Magyarországról, több ezren használták ki ezt a lehetőséget. Én úgy ismerkedtem meg Magyarországgal, hogy már kicsi gyerekkorom óta minden nyaramat ott töltöttem. Tehát megtanultam a magyar nyelvet édesanyámtól, és volt egy rokoni, baráti köröm. Számomra a magyarországi kapcsolat teljesen élő volt a nyolcvanas évektől kezdve. A szakmai oldala, az egy többlépcsős folyamat. Mindig érdekelt a politika, a közélet, a történelem. Az iskolában kizárólag a humán és társadalomtudományos tárgyak érdekeltek, tizenévesen már elhatároztam: vagy újságíró, vagy történész leszek. Amikor a bolognai egyetemre kerültem, 1996-ban, akkor felerősödött ez az érdeklődés. Jelenkoros voltam, Európa történetével és kicsit közelebbről Kelet-Európa múltjával is kezdtem foglalkozni. A tanáraim is arra terelték a figyelmemet, többen is többször mondták: te jól tudsz egy olyan nyelvet, amelyik nálunk teljesen ismeretlen, jól ismered a térséget, használd ki ezt az előnyödet. A szakdolgozatom 2001-ben végül egy négyszáz oldalas könyv lett, akkor még komolyan vették ezt a feladatot. Majdnem két évet dolgoztam rajta. Összehasonlító kisebbségtörténetet írtam volt a Kárpát-medencei magyar kisebbségi közösségek 1944 és 1950 közötti fejlődéséről, összevetettem a romániai, a csehszlovákiai, a jugoszláviai meg a szovjet kisebbségpolitikát.
- Javaslom, térjünk át váradi előadásának a tematikájára. Valóban ön volt az első és talán az egyetlen külföldi állampolgár, aki a CNSAS irattárába bejutott?
- Talán az elsők között, de nem az egyetlen, ez egy városi legenda. 2002 őszén pályáztam először a CNSAS-ba való bejutásra, akkor tettem le a doktori vizsgát. Elhatároztam, hogy nagy erővel nekimegyek a Magyar Autonóm Tartománynak és az erdélyi nemzetiségi politikának. Közlik velem, hogy rendben van a téma, lehet kutatni a magyar kisebbségi kérdést, de külföldi állampolgárok számára egy nagyon magas kutatási díjat állapítottak meg. 2002-ben egy román állampolgárnak egy millió régi lejt kellett fizetnie, külföldi állampolgárnak meg tizenhatot. Nem akarták elhinni, hogy akad egy olyan őrült, aki tizenhatmilliót akar befizetni azért, hogy bekerülhessen egy levéltárba. Nagy nehezen elintéztem, kaptam „chitanţát” és mentem vissza a levéltárba.
- Mennyire céltudatosan ment oda, avagy arra gondolt, először körülnéz, aztán kiválaszt valamilyen pászmát, amelyik érdekli?
- Igen, ez egy jó kérdés: Nekem volt egy eredeti kutatási témám, a Magyar Autonóm Tartomány. Viszont hamar kiderült számomra, hogy nem ilyen anyagokat adnak, mert az 1950-es években a Magyar Autonóm Tartomány mint olyan nem jelentett állambiztonsági kérdést, csak később lett az. Ami megváltoztatta a kutatásaim keretét, az az, hogy sokszor elsőként megkaptam sok 56-os periratot. S akkor kezdtem rájönni, hogy 1956 után egy olyan kisebbségpolitikai váltás következett be Romániában, ami nélkül nem értjük meg például a Bolyai Egyetemnek a felszámolását 1959-ben, vagy pedig a Magyar Autonóm Tartomány átszervezését 1960-61-ben. Amivel én ott szembesültem, az ledöbbentett. Én addig életemben nem találkoztam állambiztonsági iratokkal, illetve olvastam szaktanulmányokat, tudtam, hogy nagyjából hogyan kell kinéznie, de az iratok mögött emberek százainak a tragikus sorsára bukkantam.
- Javasolom, beszélgetésünk további fordulatainak adjuk a „román 56” munkacímet. Miért tartotta ezt – mint fogalmat – kiemelendőnek, hogy a magyar 56 mellett román 56-ról írjon?
- „Romániai 56” – talán ez pontosabb lenne, mert ebben benne van minden. Általában erdélyi 56-ról szoktak beszélni, de én ilyenkor mindig megállok, hiszen van egy olyan filológiai kérdés, hogy Temesvár nem Erdély, Várad se, Szatmár se. A másik az, hogy van egy romániai 56, ami nagyrészt független az itteni magyar fiatalság egy részének a megmozdulásaitól. Magyarázom: azt tudjuk, hogy például Bukarestben egészen komoly diákmozgalom kezdett volna kibontakozni november elején, tüntetést is szerveztek, ami azért nem lehetett sikeres, mert a Securitate már október végén lefüleli az egészet. November első napjaiban, amikor több százan találkoznának az egyetem előtt, a népi milícia, az UTM-nek a rohamosztagai, a munkásőrség mindenkit letartóztat, sok diákot brutálisan bántalmaz, és ellehetetleníti a tervezett szolidaritási tüntetést. Ebből születik egy nagyobb politikai per, néhány hallgatót, köztük Paul Gomát is akkor ítélik el. Iași-ban is volt egy kisebb megmozdulás. Azért fontos a romániai 56, mert olyan megtorlásrendszer alakul ki miatta, ami egészen 1964-ig kísérti az országot, és ami csak részben kötődik a magyarországi folyamatokhoz. Hogy egyebet ne említsek, Biszku Bélát és Alexandru Drăghici-et szinte ugyanazon a napon nevezik ki belügyminiszternek 1957. február végén. Akkor, amikor beindul a nagy henger. - Gondolom, minden szempontból nehéz feladat volt a költő Szilágyi Domokos ügyével foglalkoznia. Habozott-e, konzultált-e valakivel, mielőtt a nyilvánosságra hozta a dokumentumokat? Utólag tapasztalhatta, hogy mekkora kavart okozott, és milyen sokféleképpen reagált a közvélemény a publikálás tényére.
- Évekig haboztam, és a fél világgal konzultáltam emiatt. Persze, volt egy előző esetem, Sütő András ügye, amiben csak az iratokra hagyatkoztam. Bizonyos értelemben jól tettem, mert – ne értsenek félre – a transzilván legendák világa eléggé félrevitte volna a dolgokat. Én akkor kizárólag a közgyűjteményekben fellelhető, mindenki számára hozzáférhető okmányokat használtam fel, és megírtam azt a tanulmányt, ami elég nagy port kavart 2005-ben. Paradox jelenség a következő: akkor teljesen polarizálódott a közvélemény. Volt, aki elfogadta, igen, mi tudtuk Sütő Andrásról, hogy volt neki egy ilyen „előélete”, és volt egy hangos és befolyásos kisebbség, amelyik nemcsak hogy nem fogadta el, hanem a legnagyobb elutasításban részesített, pont emiatt. Én előtte úgy gondoltam, ez egy szakmai munka, nem közéleti elszámolás, nekem semmi közöm hozzá. Egyszerűen ez az eset rávilágított bizonyos mechanizmusokra. Körülbelül hetven írás született a Sütő-cikk után, hónapokig jelentek meg a különböző sajtóorgánumokban Magyarországon és Erdélyben. Amikor egy évvel később előkerült a Szilágyi Domokos ügye, én már tudtam, többen is azonosították, egymástól függetlenül. Tehát egyértelmű volt ez az összefüggés. Én közzétettem ezt az anyagot – ez nem is volt tanulmány, mert nem volt annyi anyag, összesen 13 jelentésről van szó különböző korszakokból. Ez az volt, amit én három egymástól független megfigyelési dossziékból láttam. Merem állítani: a legnagyobb körültekintéssel jártam el, a szöveget is nem tudom, hányszor ellenőriztük. 2006 szeptemberében jelent meg az a pár oldalas szöveg, amit a költő utolsó élettársa, Nagy Mária, valamint Szilágyi Domokos öccse, Kálmán is jóváhagyott, hosszas konzultációk után.
- Én csak azt akartam elérni, hogy foglalkozzanak ezzel, mert nem lehet figyelmen kívül hagyni a kollaboráció tematikáját, másrészt egy nagy embernek, legyen költő, legyen író, legyen szobrász, bárki, az életrajzkutatásában ezeket a mozzanatokat bele kell építeni, mert nem függetlenek az egyébként nagyszerű életműtől.
- Meg kell mondanom, ezután néhány évig azért nem foglalkoztam ilyen ügyekkel, mert az elutasítás, sőt ami még rosszabb: a közöny mutatkozott igen erősnek. Valahogy úgy gondoltam, ha ti erdélyiek nem akartok a közelmúlt kellemetlen oldalával semmit se kezdeni, nem az én dolgom, én elvagyok, kutatnivalóm van bőven. Akkor kezdtem bele a két ország belügyi együttműködésének kutatásába, amiből két hosszabb tanulmány is született. Befejeztem a székely autonómiáról írt könyvemet, ami 2008-ban jelent meg Sztálin a székelyeknél címmel. Azóta is hiába várom hogy irodalomtörténészek és esztéták Sütő vagy Szilágyi Domokos egyes emblematikus szövegeit akár egy hermeneutikai vizsgálat tárgyává tegyék. Nem tette senki. Vagy nem merte, vagy nem akarta. Rendkívül erős az öncezúra, és ezzel sem tudok mit kezdeni, mint empatikus kívülálló. Nyilván, ahogy Sütő András fogalmazta a tanulmányomra reagálva, én csupán „marslakó” vagyok, bár talán kevésbé vagyok az ma, mint tíz, tizenegy évvel ezelőtt. Amikor még tényleg nem ismert senki, és én csak úgy belecsöppentem. Mostanára úgy vélem, valamit letettem az asztalra, bárhogy vélekednek a kutatásaimról, de én nem akarok egy botrányhős lenni ebben a dologban. Én akkor próbáltam rávilágítani valamire, s kimondottan azzal a szándékkal tettem, hogy… folytassátok, értelmezzétek ti is a jelenséget, vagy cáfoljatok meg. Senki nem cáfolt, de senki nem folytatta.
- Hadd térjünk vissza néhány kérdés erejéig az 56 utáni történésekre. Vannak-e már viszonylag pontos adatok a kivégzettek, az elítéltek, vagy „csak” bírói ítélet nélkül fogva tartottak számát illetően? Hiszen eltérő információk olvashatóak erről.
- Vannak adatok, de meg kell határozni, mit értünk „56” alatt. Ha 56 alatt azt értjük, hogy megvizsgáljuk, egy adott évben hány embert ítéltek el a hadbíróságok politikai ügyekben, akkor pontos, számszerű adatokat mondhatunk. Tudjuk, hogy 1958-ban van a rekord, azt hiszem, 4200, 1959-ben júliusig további háromezer, vannak ilyen statisztikák. Tudjuk, hogy három év alatt több mint tízezer ítélet született országszerte. Azt is tudjuk, hány embert tartóztattak le. Majdnem 30 ezret, 1956 novembere és 1962 között, utána már jóval kevesebbet. Mindig vitatkoznék azokkal, akik „magyar 56”-ot emlegetnek Romániában. Egyrészt voltak perek, amelyeknek egyaránt voltak román és magyar elítéltjei, de voltak olyanok is, mint Marosvásárhelyen az a bizonyos Faliboga-ügy, az tiszta 1956-os per, románokat ítéltek el, a több mint 60 tagú csoportnak csupán két magyar tagja volt, az egyik Frunda Károly, Frunda György édesapja. Erről nem tudunk semmit, még a román közvélemény sem. Az egész romániai, erdélyi 56 még mindig nincs kellően feldogozva, elégedetlen vagyok a saját és az erdélyi, vagy román kollégáim teljesítményével. Itt van a legnagyobb, célzott politikai megtorlás, s még egyszer hangsúlyozom: nem csak magyar vonatkozásban. És vannak fontosabb perek, ügyek, amiket ma már nyugodtan lehet kutatni. Bukarestben, a CNSAS-nál nagyon jól lehet kutatni, még a Pitești-en található katonai levéltárban is. Mit jelent 56? Tudjuk, hogy mi történt, de nagyon sok mozzanat nincs még kiderítve. Az a kérdés is felvetődik, van-e értelme politikai ügyeket szétválasztani nem politikai ügyektől? Rengeteg embert ítélnek el például gazdasági bűncselekményekért. Ez azért van, mert sokszor nem akarnak politikai ügyeket kreálni. 1956 után kezdődik az a folyamat, amit Ceaușescu majdnem tökéletesre fejleszt: nincsenek politikai ügyek, hanem XY-t elkapják, mint pedofilt, homoszexuálist, üzérkedőt, valutát, aranyat adott el illegálisan stb., és így osztogatják a két, három, négy, öt év börtönbüntetéseket. Vagy könnyű volt korrupció miatt valakit elítélni, hiszen Románia akkor is korrupt ország volt. Egy-egy korrupcióval vádolt állami hivatalnok tíz, tizenöt, húsz évet is kapott az 1950-es évek végén. Drákói módon szigorították a gazdasági bűncselekményekért járó büntetési tételeket, több embert ítélnek halálra, többnyire ki is végzik őket. Nagyon sokan kapnak 20-25 évet, és gyakran nem szabadulnak 1964-ben, az amnesztia kihirdetésekor, mert az nem a köztörvényesekre, csak a politikai foglyokra vonatkozik.
- A börtön- és a lágeréletről már sok memoár, interjú jelent meg, de még rengeteg feltáratlan dolog van. Az 58 nyarán kitört szamosújvári börtönlázadást feldolgozta-e valaki? - Komolyan nem. Megjelent előbb románul, majd magyarul is Alexandru Maier könyve, Orvos voltam Szamosújváron címmel. Sokan emlékeznek erre, van egy nagy memoárirodalma, de azt sem tudjuk pontosan, hogy mikor történt. Egyesek szerint június 14-én, mások szerint július 14-én. Meg kellene nézni az iratokat. Ezzel egy gond van, a börtönparancsnokságok iratai nagyon korlátozottan kutathatóak. A börtön- és lágerparancsnokok valóságos hóhérok voltak, hozzájuk képest a tartományi igazgatóságokon, vagy kulturális téren dolgozó szekusok úriemberek. Ők már ritkán vernek az 1950-es évek végén, inkább csak kihallgatnak, vagy irányítják a hálózatot. Ami a román börtönvilágban ment az 1960-as évek közepéig, az rendkívül brutális volt. Azt szoktam mondani a magyarországi hallgatóságnak, hogy ami itt volt, az Recsk szorozva tízzel vagy hússzal. Ezzel nem akarom relativizálni Recsket, de a magyar börtönvilág nem ismer olyan fogalmakat, mint a folyamatos botozás. A legkegyetlenebbek a pitești-i börtönőrök voltak (Szerk. megj.: kínzással, megalázással próbálták „átnevelni” áldozataikat, fogolytársaikat is arra kényszerítették, hogy részt vegyenek benne). Nem is tudom, hogyan lehetett túlélni, nagyjából épen kijönni onnan. És gondoljunk a máramarosszigeti börtönre, ahol az éheztetés, az éhhalál egyfajta programmá avanzsált. Oda gyűjtötték a múlt rendszer fontos embereit, akiket ki kellett végezni, nem szó szerint, hanem éhenhalatás útján. A román gulág az valóban helytálló kifejezés, mert Európában –Albánia kivételével – azt a brutális terrort, mint amilyet a román kommunisták bevezettek, csak a Szovjetunióban múlták felül.
Szilágyi Aladár
Erdélyi Riport (Nagyvárad),

Széles Anna és Steiner Béla kapta az idei Bessenyei-díjat
Romániai magyar származású színésznő, Széles Anna, valamint Steiner Béla zeneszerző, karnagy, zenepedagógus kapta idén a Bessenyei Ferenc Művészeti Díjat Hódmezővásárhelyen.
Az elismerést B. Élthes Eszter, a hódmezővásárhelyi születésű, 2004-ben elhunyt színész özvegye és Almási István polgármester adták át az alföldi város a magyar kultúra napja alkalmából rendezett szerdai ünnepi közgyűlésén.
A hódmezővásárhelyi önkormányzat 2008-ban alapította meg a Bessenyei Ferenc Művészeti Díjat. A kétszeres Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művészről, Hódmezővásárhely szülöttéről és díszpolgáráról elnevezett elismerést minden esztendőben az amatőr és hivatásos színjátszás, népdal, magyar nóta, instrumentális zene, kórus, néptánc, vers- és prózamondás területeiről jelöltek közül két személy, illetve csoport érdemelheti ki.
A magyar kultúra fejlesztésében és terjesztésében, a magyar nyelv ápolásában, a magyar nemzet és nyelv fennmaradásáért folytatott munkában kimagasló teljesítményt nyújtóknak odaítélhető díjjal – a város pecsétjével ellátott oklevél és a Bessenyei Ferenc portréját ábrázoló plakett mellett – 500 ezer forintos pénzjutalom is jár.
Széles Anna Nagyváradon született, Marosvásárhelyen szerzett színész diplomát, 1965-ben a Kolozsvári Állami Magyar Színházhoz szerződött, amelynek 1989-ben történt Magyarországra való áttelepüléséig tagja volt. Az anyaországban előbb a Karinthy Színpad, 1990-től a Thália, majd az Arizona Színház tagja lett.
1962-től szerepelt filmekben és néhány esztendő alatt Románia egyik legtöbbet foglalkoztatott, leghíresebb, legkedveltebb női filmszínészévé vált. A hatvanas évek végétől Magyarországon forgatott filmekben is játszott, és ő volt a Németh László Irgalom című regényéből készült tévésorozat főszereplője is.
maszol/MTI,

Életműveket ismertek el a magyar kultúra napján
Gazda József Kovásznán élő író, művészettörténész, publicista kapta idén a Háromszék kultúrájáért díjat. A kitüntetést szerda este, a magyar kultúra napján adták át a sepsiszentgyörgyi színházban.
A Kovászna megyei önkormányzat által alapított életműdíj a háromszéki kultúráért kifejtett több évtizedes tevékenység elismerése. Az ezer euróval járó díjat – amelyet tavaly ítéltek oda először – Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke adta át Gazda Józsefnek (képünkön).
„Gazda Józsefet az érdekelte, hogyan, milyen körülmények között él a szétszabdalt magyarság, hogyan lehetett megmaradni ebben az elmúlt, borzalmas évszázadban" – méltatta a rendkívül gazdag életpályát Bogdán László író, kiemelve a világban szétszórt magyarok krónikájának tekinthető A Harmadik ág – Magyarok a szétszórattatásban című könyv és a díjazott egyéb elismert szociográfiai és művészeti írásait. Szerinte Gazda József az oral history műfajban alkot, és egy intézmény munkáját végezte el egyedül.
„Meg tudunk maradni, ha akarunk, sorsunk a saját kezünkben van, én legalábbis hiszem ezt" – fogalmazott a díj átvevésekor Gazda József, aki hangsúlyozta, ezt a hitet szerette volna átadni írásain keresztül, és bár tragikusnak látja a magyarság jelenlegi helyzetét, mindig kereste, és ezután is keresni fogja a reménysugarat.
A kitüntetett elmondta, hogy a magyar nép a lelkében hordja a tehetséget, az alkotó erőt, a magyarság művészeket, hősöket, tudósokat adott a világnak, és neki megadatott, hogy ezt a folyamatot végigkövesse, és ereje szerint könyvekben megörökítse. Zsigmond Barna Pál. Magyarország csíkszeredai főkonzulja ünnepi beszédében emlékeztetett, a múlt öröksége mellett a jövő nemzedék felelősségét is hordozza nemzeti imánk. Az ünnepség az Evilági együttes Kincs című lemezének bemutatókoncertjével folytatódott. A csapat harmadik albumán tizenöt, Sepsiszentgyörgyön élő vagy a városhoz valamilyen módon kötődő művész működött közre.
Életműdíjat kapott Csíky Ibolya
A nagyváradi Szigligeti Színházban rendezett kultúranapi gálaesten a Bihar megyei RMDSZ által 2002-ben alapított díjakat osztották ki. A Jakobovits Miklós-díjat – amelyet tavaly alapítottak a váradi festőművész emlékére – Ujvárossy László képzőművésznek, a PKE tanárának ítélték, aki beszédében visszaemlékezett arra, amire még Jakobovits tanította: „A művészetben soha sem szabad kompromisszumot kötni."
Életműdíjat kapott a nagyváradi Premontrei Öregdiákok Egyesületének alapítója és elnöke, Pásztai Ottó és a nagyváradi színművész, Csíky Ibolya, akit a szobor átvételekor percekig állva tapsolt a közönség. Munkásságáért emlékplakettet vehetett át a népi mesterségek ápolásáért a nagyszalontai Fekete Mária, Szabó István ottományi és Wilhelm Sándor székelyhídi nyugalmazott pedagógus és a műemlékvédőként ismert Kordics Imre.
Magyar Kultúráért díjat kapott a Dukrét Géza vezette Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság, a Partiumi Magyar Nyugdíjasok Egyesülete és a Mezőtelegdi Pacsirták néptánccsoport. A díjátadó után a Szigligeti Társulat Színház az iskolában, iskola a színházban programjának keretében diákszereplők bevonásával készült Liliomfi-remix című előadást mutatták be a közönségnek.
Magyarországon díjazták Széles Annát
A magyar kultúra napja alkalmából a 2008-ban Hódmezővásárhely város által alapított Bessenyei Ferenc Művészeti Díjat Steiner Béla magyarországi zeneszerző mellett Széles Anna nagyváradi születésű színművész is megkapta. Az elismerést B. Élthes Eszter, a hódmezővásárhelyi születésű, 2004-ben elhunyt színész özvegye és Almási István, a magyarországi település polgármestere adták át az alföldi város szerdai ünnepi közgyűlésén.
A 2008-ban alapított díjjal a város pecsétjével ellátott oklevél és a Bessenyei Ferenc portréját ábrázoló plakett mellett 500 ezer forintos pénzjutalom is jár. Széles Anna Nagyváradon született, Marosvásárhelyen szerzett színészdiplomát, 1965-ben a Kolozsvári Állami Magyar Színházhoz szerződött, amelynek 1989-ben történt Magyarországra való áttelepüléséig tagja volt.
Az anyaországban előbb a Karinthy Színpad, 1990-től a Thália, majd az Arizona Színház tagja lett. 1962-től szerepelt filmekben, és néhány esztendő alatt Románia egyik legtöbbet foglalkoztatott, leghíresebb, legkedveltebb női filmszínészévé vált. A hatvanas évek végétől Magyarországon forgatott filmekben is játszott, és ő volt a Németh László Irgalom című regényéből készült tévésorozat főszereplője is. 1975-től tíz éven át Florin Piersic román színész felesége volt.
Krónika (Kolozsvár),

Még várni kell az új erdélyi konzulátusokra
Nem valószínű, hogy a választásokig megnyílik Nagyváradon és Marosvásárhelyen a Magyarország által megnyitni kívánt konzuli iroda – derült ki csütörtökön.
Németh Zsolt, a magyar külügyminisztérium parlamenti államtitkára (képünkön) a magyar külképviseletek helyzetéről szóló sajtótájékoztatón elmondta: mindkét hely jelentős nemzetpolitikai és gazdasági szempontból egyaránt. A Külügyminisztérium folyamatos kapcsolatban áll az ügyben a román külügyi tárcával, de fel kell készülni arra, hogy ezek a képviseletek már nem nyílnak meg a választásig – közölte.
Mint arról beszámoltunk, Budapest tavaly áprilisban jelezte, hogy konzulátust nyitna a partiumi és az erdélyi városban. Az államtitkár kiemelte, a magyar külképviseleti rendszer újjáépítésének komoly célja volt a nemzetpolitika segítése: a diaszpórával ápolt kapcsolatok és a kedvezményes honosítás támogatása, a segítségnyújtás a választási előkészületekben, továbbá a külképviseleti szavazások lebonyolítása. Egészen újszerű feladattal is szembesülnek a külképviseletek, ugyanis főleg a Kárpát-medencében gyakran közigazgatási feladatokat kell ellátniuk, mivel az új állampolgárok „ügyes-bajos dolgaikat" a képviseleteken keresztül intézik – mondta.
A külképviseleteken az állandó magyarországi lakóhellyel rendelkezők szavazhatnak, akiknek nincs ilyen, azok levélben adhatják le a voksukat. Az előző választáson Nagy-Britanniában mintegy kétezren szavaztak, most ennek a számnak a kétszerese-háromszorosa várható a londoni nagykövetségen, ami nem kevés – magyarázta. Kitért arra: Németország és Nagy-Britannia hozzájárult, hogy adott esetben egy megfelelő intézményt béreljenek a szavazás lebonyolítására – fűzte hozzá.
A tájékoztatón az államtitkár elmondta: befejezéséhez közeledik a magyar külképviseleti rendszer újjáépítése, amelyre a „szocialista kormányok rombolása miatt" volt szükség. Hangsúlyozta: az ennek érdekében az elmúlt időben tett lépésekkel helyreállították a külképviseleti rendszert, megteremtették a globális nyitás feltételeit, és a nemzetpolitikai célok megvalósulását is segítették. Legközelebb Lendván nyílik kihelyezett konzuli iroda, Krakkóban pedig március 14-én főkonzulátus – közölte.
MTI
Krónika (Kolozsvár)

A feladatokat a sors jelöli ki (Interjú GAZDA JÓZSEFFEL, a Háromszék Kultúrájáért Díj idei kitüntetettjével)
Kovászna Megye Tanácsa 2013-ban alapította a Háromszék Kultúrájáért Díjat, melyet évente a magyar kultúra napján, január 22-én adnak át azoknak, akik tevékenységüket a régió művelődésének szolgálatába állították, életművükkel hozzájárultak az egyetemes magyar kultúra gyarapításához.
A mindenkori díjazott személyét a megyei kulturális intézmények javasolják, tavaly az életműdíjat Szilágyi Zsolt tenor, karnagy vehette át, az idei kitüntetett pedig Gazda József nyugalmazott tanár, művészeti író, szociográfus.
A sors áldása
– Felsorolni szinte lehetetlen mindazt, amivel Gazda József foglalkozott életében: tankönyvírástól a Kőrösi Csoma Sándor Napokig, a szétszabdalt és szétszóratott magyarság enciklopédiájának megírásától – miként Bogdán László fogalmazott a Háromszék Kultúrájáért díjazottjának méltatásában – a művészettörténetig, a diákszínjátszástól a közösségszervezésig... – ... És mondjuk azt, hogy még tanítottam is.
– Melyiket tartja a legfontosabbnak?
– Az egyetem elvégzése után két laphoz is fel akartak venni, a Korunkhoz és az akkoriban Sütő András által indított Művészethez, az Új Élet elődjéhez. De „pártunk és kormányunk” megakadályozta, hogy én újsághoz, szerkesztőségbe kerüljek, ezért tanárként kellett elhelyezkednem. És mégis mondom, sorsom áldásának tartom, hogy tanárnak mentem. Ezért nem merem azt mondani, hogy fontosabb az írásos munka, mert ugyanolyan fontos a tanári is, hogyha azt valaki hittel, szeretettel, meggyőződéssel végzi. Azt pedig a kor mondja meg, és az utókor fogja eldönteni, hogy az az írásos munka, amelyet én letettem a nemzet asztalára – mert nemzetben gondolkodó embernek érzem magam –, az képvisel-e egy olyan súlyt, amelyet maradandónak lehet nevezni. Ha igen, akkor talán ez lenne a legfontosabb. De a diákszínjátszást ugyanolyan fontosnak tartottam, mert sikerült elérnünk, hogy adott pillanatban mi voltunk Erdély kis falvainak népszínháza. Az alatt a húsz év alatt, míg a diákszínjátszó csoportot vezettem, öt-hatszáz közötti előadást tartottunk, ami egy nagy színháznak sem válna szégyenére. Faluról falura jártunk, de Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában, Marosvásárhelyen a nagy színpadokon is bemutatkoztunk, hogy nehogy valaki azt mondja, azért megyünk csak falvakra, mert szégyellünk nagyobb közönség elé lépni. És a kritikák is mutatták, hogy nem az alsó szintet képviselte a mi diákszínjátszásunk; még olyan megállapítás is hangzott el a Tamási Áron százéves születése évfordulóján pont Sepsiszentgyörgyön egy magyarországi színházkritikus szájából, hogy tizenhat színháznál látta a Tamási-darabokat, mégis számára a legnagyobb élményt egy diákcsoport, a kovásznai Énekes madár előadása nyújtotta, mi közelítettük meg legjobban azt az eszmét, amit ő Tamásiban elképzel. Vagy a Kőrösi Csoma Sándor Egyesület. Kérdezték már, miért csinálom. A feladatokat nem én választom, hanem a sors jelöli ki, tudniillik az lehetetlen, ha valaki itt él Kovásznán, Kőrösi Csoma szülőágyától két és fél, három kilométerre, ne vegye tudomásul, hogy van Csoma. Amiként megengedtetett, az 1989-es változás után két hónapra már összeültünk, hogy alakítsuk meg az egyesületet, a feladat adva volt, és muszáj volt elvégezni. Az egyesületi munka, a tudományos konferenciák szervezése azonban óriási időelvonó tényező, olyan munka, amit más is végezhetne, de nem találom meg azt a másik embert. Azzal vigasztalom magam: összejárván a nagyvilágot magyar közösségeket keresve igazolódott előttem, hogy a nemzeti munkát Tokiótól Sydneyig és Buenos Airesig mindenki szolgálatként végzi, nem fizetés ellenében. Ami bánt, hogy itt nem akad egy tehetséges, ügyes fiatalember, aki például a tanári munka mellett átvenné ezt is. Na de összefoglalva: amit az ember hittel és lélekből jövő teljes odaadással végez, az egyformán fontos kell hogy legyen.
Emlékező történelem
– Bogdán László is jelezte laudációjában, az interjúkötetekre utalva, hogy egy intézmény munkáját végezte el egy személyben, magánemberként. Miért kellett ezt csinálni, mert pénzért, tudom, hogy nem, és úgy vélem, a majdani taps reményében sem. – Erre rá kellett döbbenni, és ezt is a sorsomnak köszönhetem. Sepsiszentgyörgyön nőttem fel, kolozsvári, nagyenyedi tanárkodás után kerültem Kovásznára 1964-ben, itt tapasztaltam meg a magyar közösségnek a szuszogását, azt, hogy milyen fantasztikus dolog az a hagyományrend, amely összetartja és cselekvővé teszi az embereket; mint egy gépezet, úgy működött ez a közösség akkortájt. Erre akkor döbbentem rá, amikor apósom meghalt, és hazajövet az iskolából azt láttam, egyik szomszéd sepri az udvart, a szomszédasszony főzi az ebédet, mások takarítják a házat, mert akkor még otthon volt felravatalozva a halott, és érkezik a harmadik szomszéd, hogy beszélt a pappal. Óriási élmény volt rádöbbenni, hogy az egyén feladatát adott nehéz helyzetekben átvállalja a közösség. És ez az élmény mozdított arra, hogy ennek a minden eszközzel szétzúzásra szánt közösségnek a hagyatékát, hagyományát, működő gépezetét én valamiképp megörökítsem, papírra vessem, így született meg az első szociográfiai kötetem, az Így tudom, így mondom. Én még beszélhettem olyan öregekkel, akik tűzvilágnál fontak, mert még mécses is alig volt a múlt századfordulón, úgy éreztem hát, hogy ütközőpontban élek, amikor még él a régi, de az új már ököllel ver szét mindent maga körül, és ennek a határvonalnak a felismerése késztetett arra, hogy megörökítsem a régi magyar falu emlékezetét, hogy a művészeti írói ambícióimat pillanatnyilag átrakjam más skatulyába, és a fontosabb munkát végezzem. Én ezt emlékező történelemnek vagy emlékező irodalomnak nevezem. Kezdetben a könyveimben magamat kikapcsoltam, és csak az adatközlőket beszéltettem, montázstechnikával alakítva ki a folytonosságot. Később rájöttem, azért okoz ez nekem nehézséget, mert a már felgyűlt tapasztalatokkal sokban hozzá tudok járulni a könyvek mondanivalójának kiteljesítéséhez, így született meg az oral history műfajom, amely kezdődött Az Istennel még magyarul beszélgetünkkel, A tűz októberével, később pedig A harmadik ággal, amelyikben már a magam szövegeibe építem be az emlékező anyagot.
– Mintegy igazolásaként a felépített elképzelésnek.
– Igen, de azt is el kell mondanom, hogy amikor a legelsőt, az Így tudom, így mondomat írtam, alig akarta elfogadni a kiadó, szöveggyűjteményként szándékozták közölni, mert nem értették, hogy ez egy építmény. Ezt a műfajt én találtam ki, megkomponálom a könyveimet, ezek nem interjúsorozatok, hanem a szerkesztés által válnak művekké. Határeset a szépirodalom és a dokumentumirodalom között, mert én tulajdonképp esztétikai élményt akarok nyújtani amellett, hogy tárgyi élményt is adok. Aki szelektíven szemelget a könyvekben, az csak a dokumentáris értéket kapja, aki megtenné azt, hogy folyamatosan olvassa, annak kizárt, hogy az esemény sodrása egy ívelő élményt ne okozna.
– Akár egy regény.
– Az én könyveim lehetnének magyar sorsregények is, hiszen megdöbbentő, ami velünk történt, megdöbbentő az egész magyar történelem. Az én vágyam az lett volna mindig, hogy ne csak dokumentumanyagot, hanem lelki táplálékot is adjak. Valamiképpen ezt a nemzetet lelkileg is rá kell döbbenteni arra, mit jelent magyarnak lenni.
Magyarnak lenni jó
– Magyarok nyomában, mondhatni, körbejárta a földet. Hol nem élnek magyarok?
– Mindenütt vannak. Egy nem magyar amerikai mondott egy számomra emlékezetes, szép mondatot: ti is olyanok vagytok, mint a zsidók, mindenütt ott vagytok és lehet látni titeket. Mi cselekvő nép vagyunk, ha valahol vagyunk, hát nem azért, hogy eggyel több ember legyen jelen, valami mindig ránk irányítja a figyelmet. Láttam, tapasztaltam, hogy teljesítményünk nem annyi ezrelék, amekkora az arányunk az egyetemességben, hanem annak a sokszorosa. Mindenütt észrevesznek bennünket, jó képességgel megáldott nemzet vagyunk, ami tény. Sokan azt mondják, ezt a nyelvünknek köszönhetjük, mert a nyelvünk annyira kreatív, annyira gondolkodásra késztető, hogy logikája vezet rá a dolgok lényegének meglátására, és ezért van az, hogy a mi tudományos teljesítményünk messze felülmúlja a számarányunkat. Tehát én azt mondom, hogy még ebben a viharvert korban, amikor annyi minden történt ellenünk az utóbbi évszázadban, vagy akár évszázadokban is, valahogy még ilyen körülmények között is szerintem jó magyarnak lenni.
– Miért mondta a Háromszék Kultúrájáért Díj átvételekor, hogy pillanatnyilag tragikusnak látja a magyarság helyzetét?
– Azért, mert Trianon nem véletlenül történt. Semmi oka nem volt, amiért büntessenek minket, hát mi voltunk az egyedüliek, akik elleneztük a háborút az induláskor, s a végén ránk varrták, hogy miattunk történt a háború, ami egy hazugság. Az egész magyarokkal szembeni történelmi büntetőhadjárat, ahogy a második háborúban Tito negyven-ötven ezer embert belelövet a Tiszába, aztán a málenkij robot, itt a földvári láger... Tamásfalván például, az én gyűjtésem szerint, hét áldozatot követelt a második világháború, ennyien haltak meg a frontokon, és 62 embert összeszedtek, elvittek Földvárra, megöltek. Én úgy látom, hogy a Kárpát-medence nagyon fontos hely, és az egész Trianon azért történt, mert erre szemet vetett valamilyen erő, ezt meg akarja szerezni, ezért kellett – hogy gyenge legyen – szétdarabolni, és most soron van a kicsi országnak a lerohanása, ezt mutatja, hogy 1989 után kirabolták az országot, a magyar nemzeti javak nagy része idegen kézre került. A mondás szerint azé a föld, aki birtokolja, tehát folyik a földnek a birtokba vétele, és ki tudja, hogy mi lesz még. Tudatosítani kell bennünk, hogy célpont vagyunk, de ha ismerjük a helyzetünket, ellen tudunk állni. Ez ránk, erdélyi magyarokra is vonatkozik, és amikor a székelyek nagy menetelése történik, akkor Kovásznáról nem száz embernek kell elmennie, hanem hatezernek kell ott lennie. A helyzet tragikus, de nekünk tudnunk kell, hogy bennünket el akarnak pusztítani, és ezt nem szabad hagynunk. Nem szabad hagynunk a nyelvünket elvenni, a kultúránkat elvenni, az akaratunkat elvenni, a beolvasztást megengedni.
– A történelem során volt már egy ilyen kísérlet: töröld el a népnek a múltját, és nem lesz jövője. Ha tudatosodik bennünk e veszély: hogyan tudjuk kivédeni?
– Önvédelem mindenképpen, hogy a magunk ügyét képviseljük. Ragaszkodni a nyelvhez, nem úgy, mint a legtöbb boltban, ahol csak románok a feliratok, bár nemcsak a vásárlók magyarok, de sokszor a bolt tulajdonosa is. Múltkor kaptam egy felszólítást a szemételszállító cégtől románul. Áthúztam, ráírtam a hátára, hogy kétnyelvű város, tessék két nyelven írni, postára adtam, nyilván, nem válaszolnak. Hát hogy lehet, hogy nem harcolunk azért: a nyelvünk legalább regionális szinten hivatalos legyen? Odaadják az ortodox egyháznak a szállodát, ez nemzeti megkülönböztetés. Miért adnak Kovásznán egy ötemeletes szállodát az ortodox egyháznak? Akkor tessék egy másikat odaadni a városnak legalább, hogy annak jövedelme a közösség épülését szolgálja. Minden szállodánkat vagy Ploiești-ből, vagy Bukarestből, vagy Brassóból irányítják, még nem is a megye gazdasági erejét erősítik, tehát mi gyarmat vagyunk itt. Ez a gyarmatosított állapot nem szűnik meg, míg mi határozottan fel nem lépünk. Ha egyszer azt mondjuk, hogy vasárnap tüntetés, akkor Kovásznán is tessék ötezer embernek lemenni a központba, Szörcsén is háromszáz embernek, mert a jogainkért való kiállással tudjuk csak a jogainkat megszerezni.
– Erre utalt a díjátadáskor, amikor a cselekvő tenni akarást kérte számon?
– Az kellene tudatosodjék mindenkiben: legyen egy óra ideje, hogy adott esetben ott legyen, ahol szükség van rá. Amikor volt a Mikó-tüntetés Szentgyörgyön, úgy haragudtam, hogy az ablakon nagyságák, kisasszonyok s urak néznek ki, hát ne az ablakon nézzenek ki, hanem menjenek le a térre. Ezért mondom, nem vagyunk öntudatos nép.
– Hogy elkanyarodtunk a kultúrától, vagy sem, az most maradjon nyitott kérdés. Minden díj kötelez, azt mondják. A Háromszék Kultúrájáért Díj mire kötelezi Gazda Józsefet? – Hogy valószínű, jó úton járok, és míg élek, van erőm ezen az úton továbbmennem. Mert ha a közösség méltónak tartott a díjra, akkor ez arra figyelmeztet, hogy a közösség tudomásul vette és nem tartja fölöslegesnek a munkámat. Ama hídról kell a történelmet szemlélni, többre nem vagyok képes, mert irányítani nem adatott meg, de nem is feladatom, hanem az én feladatom az, hogy szemlélődjek és a magam következtetéseit levonjam, papírra vessem. Azt szeretném, hogy a jelenhez is tudjak szólni, de talán fontosabb lejegyeznem azt, ami történt. Ahogy írtam egyik könyvem címében: Jaj, mik történtek, jaj, mik is történtek.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Hárítani a felelősséget
A mellébeszélés iskolapéldája Dorin Florea beszéde, amelyet az Egyesülés Nemzeti Kollégium szülői bizottsága előtt január 23-án, az egyesülés napjának előestéjén mondott. A polgármester ígéretet tett, hogy egy gyermek sem fog elmenni az Egyesülés Nemzeti Kollégiumból, nem fognak osztályokat átrendezni, s az iskolát sem költöztetik el. Tette ezt, miközben a Római Katolikus Egyház és képviselője a Római Katolikus Státus Alapítvány arra vár, hogy aláírja azt a – minden szempontból jogos – kérésüket, hogy a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnáziumot önálló jogi személyiségként újraindíthassák. Természetesen nem szanaszét, hanem abban az épületben, amelyet nem kis erőfeszítések árán 1903–1905 között az egyház építtetett, majd 1948-ban államosítottak, 2006-ban visszaszolgáltattak, s amelyre a polgármesteri hivatallal megkötött bérleti szerződést – a vállalt feltételek be nem tartása miatt – 2012. augusztus elsejétől jogerősen hatálytalanították.
Dorin Florea nyilatkozatából az derült ki, hogy a státus hiába reménykedik abban, hogy a Bolyai Farkas Elméleti Líceumban működő katolikus osztályokat, az Egyesülés kollégiumban működő magyar tannyelvű osztályokkal összevonva a saját tulajdonát képező épületben volt iskoláját újraindíthassa, még akkor sem, ha leszögezték: szándékuk nem ártana az Egyesülés Nemzeti Kollégiumnak, és nem irányul annak felbontására. Az erre vonatkozó nyilatkozatukat azonban, amelyet minden érintett félnek és a sajtónak is elküldtek, csak a magyar média közölte. A román nyelvű sajtó nem tartotta érdemesnek a teljes igazság bemutatását, vagy valaki megakadályozta őket ebben.
A valós helyzet vállalása helyett, miszerint nem akarja jóváhagyni a katolikus gimnázium újraindítását, Dorin Florea felelőtlen híreszteléseket emleget, és arra tesz ígéretet, hogy továbbra sem fog beavatkozni az oktatásügy kérdéseibe. Ilyen és hasonló választási ízű szlogenekkel akarja elhárítani a felelősséget, miközben a hivatal térfelén van a labda. A megyei tanfelügyelőség ugyanis a státus kérésének figyelembevételét a polgármesteri jóváhagyáshoz köti. További aggodalmai, miszerint az épület tulajdonosa, a Római Katolikus Státus a polgármesteri hivatal által fizetett bérleti díjakból nem fogja tudni fenntartani az épületet, nem felelnek meg a valóságnak. A legutóbbi nagy befektetéseket, a tetőszerkezet, a díszterem, a mellékhelyiségek, a kisebbik épület felújítását a katolikus egyház végezte el. A továbbiakban azonban egy nem létező szerződésre nem lehet bérleti díjat várni. Szerződés hiányában pedig az Egyesülés Kollégium teljesen törvénytelenül van az épületben, s szeptembertől már nem is kaphatott volna működési engedélyt, ami fölött a hatóságok sűrűn szemet hunynak. S végül igencsak elcsodálkozhatunk Dorin Florea azon kijelentésén, hogy szemben a katolikus egyház tulajdonával, a város birtokában levő iskolaépületek a legjobb körülményeket biztosítják a diákoknak. Sajnos, Marosvásárhelyen egyetlen minden szempontból korszerű iskolaépület sincsen, amilyeneket egy-két határral odébb Európában látni lehet. Itt nálunk a várost elborító díszkövekre kell a pénz. Mert a gyermek felnő, s kirepül az iskolából, de a "kő marad". Amíg a szakszerűtlen munka miatt ki nem billen a helyéből.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely),

Az összetett igazság
Fiatal művészettörténészek tanulmánykötete
Táguló horizont – ez a címe annak a tartalmában igen értékes, tipográfiájában kiváló minőségű kötetnek, amelyet a magyar kultúra napja alkalmából szervezett rendezvénysorozat keretében mutattak be kedd délután a Kazinczy utcai Bolyai Klub Bernády György-termében. A kiadvány tanulmánykötet: a fiatal művészettörténészek marosvásárhelyi konferenciájának előadásait tartalmazza Kovács Zsolt és Orbán János szerkesztésében.
A tárlatnyitón a teljes telt házas közönséget a Maros Megyei Múzeum igazgatója, Soós Zoltán üdvözölte, aki bevezetőként elmondta: a '80-as években mindössze húsz, román szakon meghirdetett helyre felvételizhetett az, aki történész, művészettörténész kívánt lenni. Emiatt akkora hiány lépett fel, amit a korábbi neves generáció már nem tudott pótolni. A Kovács András által kinevelt fiatal generáció B. Nagy Margit örökségét viszi tovább. A jelenlegi a második, koncepciójában hasonló kötet, sok marosvásárhelyi vonatkozású kutatást tartalmaz. Hosszú még az út, rengeteg a lemaradás, de a jelek biztatóak.
A kötetet Spielmann Mihály mutatta be (méltatása az alábbiakban olvasható), szerkesztőként pedig Orbán János szólalt fel. Mint utóbbi megjegyezte, a kiadvány nem generációs kötet, nem a fiataloknak az idősektől való elhatárolódása miatt született. – Azon konferenciák sorozatát, amelynek a marosvásárhelyi rendezvényén bemutatott tanulmányokat tartalmazza a könyv, fiatalok szervezték, fiataloknak. Azért, hogy lehetőségük nyíljon bemutatni kutatásaikat. A harmadik konferenciának adott otthont a Maros Megyei Múzeum, e kiadvány előzményének pedig a B. Nagy Margit-emlékkötet tekinthető, amelynek koncepciójához e második kötet is csatlakozik. Nagy hálával tartozunk a nyomdának és a tördelőnek, grafikusnak egyaránt, a végeredmény, azt hiszem, önmagáért beszél. Az anyagi hátteret a Communitas Alapítvány, a Bethlen Gábor Alap, kétharmad részben pedig a Maros Megyei Múzeum biztosította. A kötet nagyon kis példányszámban jelent meg, Marosvásárhelyre kétszáz példány jutott, ezért is buzdítunk minden érdeklődőt a megvásárlására.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely),

A szecesszió remekeit mutatták be
A történelmi Marosvásárhely építészeti díszítő művészetéből nyílt vasárnap délben fotó- és designtárlat a Bolyai téri unitárius egyházközség kiállítótermében.
Novák József ötletgazda és grafikai szerkesztő, valamint Plájás István fotóművész a belvárosi csodálatos paloták és középületek részleteit mutatják be a nagyközönségnek, azokat a vásárhelyi vagy Borsos Tamás-féle címereket, a székelység jelképeit, a napot és a holdat, a vitrál üvegablakokat, stukkókat, domborműveket, kovácsoltvasból készült korlátokat, cifra csatornákat, tulipános motívumú díszítéseket vagy éppenséggel harangokat, amelyek mellett a siető gyalogos gyakran úgy halad el, hogy szinte észre sem veszi. A tárlat a város építészeti alfájával és ómegájával, a százéves Kultúrpalotával és annak csodálatos díszítőelemeivel kezdődik, de egy múlt század eleji képről azt is láthatjuk, miként készültek megönteni a Bernády György polgármester által megálmodott Közművelődési palota alapját.
„A kiállítás eredetileg a százéves Kultúrpalotára, annak csodálatos homlokzatára és belső díszítő elemeire korlátozódott volna. Aztán rájöttem, Bernády Marosvásárhelye sokkal több szép szecessziós épülettel büszkélkedhet. A legszebb házak és díszelemek fotózására kértem fel Plájás István barátomat, akinek képei révén olyan kis részletekkel ismerkedhet meg a nagyközönség, amelyek mellett vagy elhalad, vagy a járdáról nincs rálátása” – indokolta indíttatását Novák József.
A valamikor Széchenyi nevét viselő főtér szecessziós remekei között ott láthatjuk a Bányai-palotát, amely a gyönyörű francia-barokk stílusú Toldalagi-ház szomszédságában kirívóan túlnőtte annak magasságát, a bécsi Gärtner Jákob által tervezett zsidó hitközségi kaszinót, a 19. században még László-féle vendéglő és bálteremként ismert későbbi Maros éttermet, a szülészettel szemben lévő sarkon álló impozáns bérházat, a Sanepid-székházként ismert, díszes íves vonalú oromfallal épült Csiszár-villát, a ’70-es évek pionírházát, az egykori Csonka-villát és sok más épületet. Nem maradt ki a sorból a múlt századi városépítő polgármester Szentgyörgy (Forradalom) utca 31. szám alatti emeletes háza sem, melynek homlokzatát, tervezője, Radó Sándor nagyon finom vonalú és rajzolatú díszekkel, íves vonalú erkéllyel ékesítette, hogy annak kiképzése méltó legyen a polgármesteri lakás részére. Bár nem az volt a célja, de a képanyag helyenként az utókor műemlékek iránti tiszteletlenségére is rávilágít. A kommunista rendszerben levert díszítőelemeket és bevakolt címereket az elmúlt negyed évszázad alatt senki nem állította vissza, mi több az építészeti barbarizmust számos ajtó és ablak „termopánosításával” gazdagította.
A kiállításnak – hála az épített örökség kínálta bő nyersanyagnak – folytatása is következhetne, állítja Novák József. Minden a szervező megyei önkormányzaton és múzeumon meg a költségvetési tételeken múlik.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro,

Ajánlatok az RMDSZ-nek: MPP–SZNT-egyeztetés az autonómiastatútumról
A készülő autonómiastatútumnak rögzítenie kell, hogy a Székelyföldnek jogszabály-alkotási és végrehajtói hatásköröket kell kapnia, és regionális parlamentjét szabad, általános, közvetlen, titkos szavazással kell megválasztani – szögezte le Biró Zsolt, a Magyar Polgári Párt (MPP) elnöke és Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke.
Hétvégi egyeztetésük alkalmával egyetértettek abban, hogy nem képezheti vita tárgyát a Székelyföld határainak kijelölése – erről véleményük szerint helyi népszavazásokon kell dönteni –, a magyar nyelv pedig a románhoz hasonlóan hivatalos nyelv kell hogy legyen a Székelyföldön.
Amint arról beszámoltunk, az RMDSZ 2013 májusában tartott csíkszeredai kongresszusán döntött arról, hogy törvénytervezetet készít a Székelyföld autonómiájáról. A szövetség vezetői korábban többször is azt ígérték, hogy 2013 végéig közvitára bocsátják a tervezetet, amelyet február legelején nyújtanak majd be a parlamentnek. Erre azonban nem került sor, Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke pedig január 16-án úgy nyilatkozott, tovább dolgoznak a törvénytervezeten, majd a törvényhozás tavaszi ülésszakán nyújtják be azt a román parlamentben.
Izsák Balázs SZNT-elnök továbbá vasárnapi keltezésű közleményében leszögezte: a március 10-én Marosvásárhelyen sorra kerülő székely szabadság napján „csakis a székely nép autonómiatörekvéséről lehet szó, és nem pártok, szervezetek vagy ideológiai csoportok üzeneteiről". Rámutatott: bízik abban, hogy az SZNT céljaitól idegen üzeneteket egyetlen politikai szervezet sem fog megfogalmazni.
„Ezt a napot mindenkinek úgy kell megélnie mint a szolidaritás, az összetartozás napját, ezért nincs helye egyetlen olyan jelszónak vagy bekiáltásnak sem, amely bárkinek az emberi méltóságát sérti, legyen szó román nemzetiségű honfitársainkról vagy akár magyar közéleti személyiségről" – fogalmazott Izsák.
Krónika (Kolozsvár),

Visszakapják a tulajdont –
Visszaszolgáltatja a román állam a zsidóknak a kommunizmus idején elkobzott ingatlanokat. Erre tett ígéretet Izraelben Traian Băsescu államfő.
A román elnök szerint 2024-ig sikerül majd lebonyolítani a visszaszolgáltatási folyamatot. Traian Băsecu az Israel Hayom napilapnak nyilatkozott erről.
„A bürokráciával kapcsolatos nehézségek ellenére, az ingatlanoknak már csaknem 20 százalékát visszaszolgáltattuk a jogos tulajdonosaiknak és megígérhetem, hogy egy évtized alatt elérjük a 100 százalékot. Aki be tudja bizonyítani, hogy a volt tulajdonos, megkapja a kártérítést. Abban az esetben, ha az ingatlant nem lehet visszaszolgáltatni, a tulajdonos két féle kártérítésben részesülhet: pénzt vagy más földterületet kaphat”. – nyilatozta Traian Băsescu államfő.
Marosvásárhelyen a zsidó hitközség évekkel ezelőtt kapta vissza a jelenlegi Ariel Bábszínház épületét, amelyet a kommunizmus idején koboztak el. Schwartz Theodor, a hitközség volt alelnöke a visszaszolgáltatást nem kiváltságnak, hanem a tulajdonjog egyik legfontosabb pillérének tartja.
Schwartz Theodor elmondta: „mindenkinek, akinek jogos, aktákkal bebizonyítja, hogy neki az volt és azt elvették jogtalanul, annak vissza kell adni, mindegy, hogy ki”.
Van azonban még számos olyan zsidó származású magánszemély is, aki több évig tartó pereskedést követően még várja volt tulajdonának a visszaszolgáltatását.
Vas-Gál Lóránt
erdely.tv
Erdély.ma,

Eltűnt barokk, vásárhelyi magyar narancs
Műemlékek, díszítések és urbanisztika Marosvásárhelyen
Marosvásárhely műemléki tipográfiája – e címet viselte az a múlt hét szerdáján szervezett előadássorozat, amelyre a magyar kultúra napja vásárhelyi rendezvénysorozatának részeként került sor a Bolyai Klub Bernády György-termében. A szépszámú közönség jelenlétében Orbán János történész fogadta a megjelenteket és mondta el: a tavaly nyáron indítottak el egy műemlék- inventarizációs projektet a fenti címmel, amelynek célja számba venni azt a marosvásárhelyi épített örökséget, amely még számba vehető. – Vásárhelytől Budapestig tíz szakember foglalkozott a történelmi épületek részletes fotódokumentációjával, történetük kutatásával, további céljuk pedig a műemlékállomány népszerűsítése is volt. A tízből négyen itt vannak ma este, és rövid értekezéseiket a bemutatandó épületek, tematikák kronológiai sorrendjében adják elő – hallottuk Orbán Jánostól, aki az est sorrendben első, vetített képes értekezéséért is felelt.
Mint a XVII. század kutatója, előadásának Az eltűnt barokk nyomában címet adta, és azon vásárhelyi házakat, homlokzatokat ismertette, amelyek jellegzetes barokk díszítése az idők során eltűnt, megváltozott. Ilyen a főtér keleti felének házsora (a régi Divatház és a mellette lévő épületek), amelyeken már csak a szakember látja, hogy egykoron jelentős barokk homlokzattal rendelkeztek. Igaz, az archív fotókon ez még felismerhető. Mint hallottuk, sikerült fontos adatokat találni a levéltárban a főtéri, 58. szám alatt található házra vonatkozóan. 1785- ben német építőmester építette, először a polgármesteri hivatalnak, majd a városi vendégfogadónak adott helyett, bálteremmel rendelkezett. – Az 56. szám alatt található házról (az Inca Casino épülete) eleddig semmit sem tudtunk, igaz, 2003-ban még láthattuk az eredeti nyílászárókat. Most kiderült, Galambos József borbély tulajdona volt, és szintén Paul Schmidt építette, aki a vásárhelyi barokk elterjedésének kulcsembere volt. Ő felelt a Toldalagi-palota építéséért is, a Galambos-ház ez utóbbi homlokzatát imitálja. A polgárok pedig követték a mintát.
Oniga Erika művészettörténész a csizmadiák egykori ipartestületének székházáról szóló előadásának a Nézz fel! címet adta, hiszen érdemes megnézni a homlokzatokat is. – A Csizmadiák Céhe ipartestületté vált, ezen testület építtette a szóban forgó főtéri házat, amelyet 1890-ben fejeztek be. Szinte minden építészeti eleme, nyílászárója eredeti maradt, mindmáig a legfeltűnőbb a két erkélyt tartó herma, azaz emberalak. Kapuja nagyon míves. Emeletén irodahelyiségek, étterem és vendégszobák kaptak helyet, a földszintjén működött egykor a Select mozi, később a Lido kávézó, a kapu, a bejáratok eredetiek – mondta az előadó a különböző díszek, szeráfok vetített képes bemutatásával, elemzésével gazdagított értekezésében.
Kovács Mária a Marosvásárhely főterén látható épületek kovácsolt- és öntöttvas díszeiről beszélt. Válogatását nem stílus vagy korszak szerint állította össze, mindemellett a legtöbb bemutatott épületdísz a XIX. század második felétől a XX. század első feléig tartó időszakban készült. Ezen elemekkel díszítették, illetve egészítették ki az épületek homlokzatait. – Elsősorban a szecesszió új formavilágát követő alkotások maradtak fenn, a díszek igen színvonalas alkotások, a művészi összhang egyedülálló. Az elemek visszaköszönnek a stukkókban, illetve a homlokzat más motívumain, ahogy azt megfigyelhetjük például az egykori Agrárbank, avagy a régi New York szálló – Maros vendéglő – épületén. Az öntöttvas előnyeként felhozható, hogy gazdaságosabb volt a kovácsoltvasnál. A Rózsák tere 22. szám alatt lévő épület például egyszerű lakóháznak épült, mégis gazdagon díszített öntöttvas elemekkel, motívumokkal rendelkezik. A helyiek gyakran választottak a szentkeresztbányai vasöntöde árukészletéből: a megrendelők rajzok alapján választották ki a nekik tetsző öntvényeket.
Karácsony István a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház és környezetének építészeti értékeiről szólt. – A szocializmus korszakával kapcsolatos ellenérzéseink egyértelműek és jogosak. Mindezek mellett a korszak egy árnyaltabb megfigyelésére vállalkoztam. Az épületrombolás kontextusában is vizsgáltam a város főterének legnagyobb horderejű urbanisztikai vállalkozását: a Nemzeti Színház épületének és környezetének felépítését, kialakítását. A kérdés: hogyan viszonyulunk e műalkotáshoz? A színészek például mindmáig színháztechnikai tökéletlenségét nyögik. Másokat mindez nem érdekel, ők csak használják a színházat, előadásokra járnak. Az azonban tény, hogy a kőszínházi lehetőségeket a nagy magyar korszakok mindegyike elodázta. Az első marosvásárhelyi kőszínházat Komor Marcell és Jakab Dezső tervezte, de kitört az első világháború, az építése meghiúsult. Végül 60 év múlva épül fel, egy bukaresti építész, Constantin Savescu tervezésében. Ő a korszak egyik legfoglalkoztatottabb szakembere. Beavatkozásai nem agresszívek, terei diszkrétek, emberiek maradnak. Épületei állnak Mangálián, Nigériában lakónegyedet tervezett. A vásárhelyi színházépület beltere esetében igen kellemes, meleg miliőt teremtett, az épületen érződik a korabeli, nemzetközi architektúrai szemlélet nyoma. És igaz, hogy nem úgy, ahogyan azt elődeink eltervezték, de Vásárhelynek lett kőszínháza. Amolyan magyar narancsként – hiszen színháztechnikai szempontból már építésekor meghaladottnak számított.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely),

Megfélemlítésre játszanak
Alig kóstoltunk bele az új évbe, jóformán be sem indult az élet, és a román hatalom kisebb-nagyobb székelyföldi helytartói máris munkába lendültek, egyik magyarellenes intézkedésük követi a másikat. Ötleteik tárháza végtelen, mintha külön e célra felbéreltek ötölnék ki, hol, hogyan lehet keresztbe tenni Székelyföld többségi lakosságának.
Felszólítják a magyar pártokat, kötelező módon tegyék ki a román lobogót székházaikra, Uzonban nemcsak leszedetik a székely zászlót a községházáról, de jelentős bírsággal is fenyegetik a polgármestert, s ha mindez nem lenne elég rossz közérzetünk gyarapításához, Marosvásárhelyen is megakadályoznák a Székely Szabadság Napjára tervezett nagygyűlést. Az önkormányzatnak alárendelt helyi rendőrség ügyvezető igazgatója fenyegetően figyelmeztette Izsák Balázst, a Székely Nemzeti Tanács elnökét, hogy ne készüljenek oly nagy igyekezettel a százezresre tervezett megmozdulásra, mert egyáltalán nem biztos, hogy engedélyezik.
Törvényeket emleget, értelmez, bizottságra hivatkozik, amely megvitatja a kérdést, a polgármestert említi, kinek tiszte a végső döntés meghozatala. Tavalyelőtt, az elmúlt évben, mikor még nem számítottak valós tömegre, fel sem merült hasonló igyekezet, s Izsák Balázs is állítja: az engedély szót el kell felejteni, hisz a gyülekezési jog nem kötött jóváhagyáshoz. Megjegyzi azt is: csúszunk vissza a diktatúrához, amikor a hatóságok önkényesen értelmezték a törvényeket.
Mindent megpróbáltak a hatalom képviselői, hogy eljelentéktelenítsék a tavalyi két nagy székely megmozdulást: a márciusi marosvásárhelyi Székely Szabadság Napját és az október végi nagy menetelést. Mélyen alábecsülték a résztvevők számát, pár ezret hazudtak harmincezer helyett, a menetelés 120 ezres tömegét pedig 15 ezerre zsugorították.
A mostani akadékoskodás, a folytatásként tervezett újabb marosvásárhelyi tömegrendezvény meggátolásának szándéka jelzi, pontosan tudják, milyen sokan voltunk, és nagyon tartanak attól, hogy még többen leszünk, egyre jobban erősödik a székelység önrendelkezési harca, mind többen és többen hajlandóak akár száz kilométereket is utazni, hogy egyértelműen kinyilvánítsák a közösségi akaratot.
Egy dologgal, úgy tűnik, nem számolnak: a szellem már kiszabadult a palackból, valami elkezdődött, és ez sem hatósági tiltással, sem fenyegetéssel, sem megfélemlítéssel nem megállítható. Minden levetetett zászló, gyülekezési tiltás csak megerősíti a székelyföldi magyarságban, hogy szabadságát, megmaradását nem szavatolja a román állam, jövőjét, jólétét tehát csak az autonómia biztosíthatja.
Ellenünk dolgoznak, de minket erősítenek.
Farkas Réka

Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Románosított magyar iskolanévtáblák Vásárhelyen
A többszörös figyelmeztetés ellenére Marosvásárhelyen továbbra is hemzsegnek a helyesírási hibáktól az újdonságszámba menő magyar iskolanévtáblák feliratai.
A polgármesteri hivatal az Országos Diszkriminációellenes Tanács és a civil társadalom nyomására jelentős késéssel, tavaly novemberben kezdte el az addig csak román nyelvű táblákat két kisebb, román és magyar nyelvűre cserélni.
Horváth Kovács Ádám, a Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) vezetője elmondta, a magyar táblákon az intézmény neve a román helyesírási szabályok szerint, idézőjelben jelenik meg. Horváth már írásban és személyesen is jelezte, hogy a két nyelv helyesírási szabályai különböznek, és arra kérte a városházi illetékeseket, hogy ne rendeljenek több idézőjeles magyar táblát.
„Tavaly emiatt a Bernády Györgyről elnevezett iskola homlokzatán is ki kellett cserélni az első kétnyelvű táblát, de úgy látszik, sem a megrendelőt, sem a táblák készítőjét, aki mellesleg egy magyar nemzetiségű vállalkozó, ez nem érdekli. A Cemo egy listát is benyújtott a polgármesteri hivatalba arról, hogy melyik tanintézmény nevét miként kell lefordítani. Ennek alapján készült el a tanácsi határozat módosított melléklete is" – nyilatkozta a Krónikának Horváth Kovács Ádám.
A korábbi külső beavatkozásra azért volt szükség, mert tavaly ilyenkor egy RMDSZ-es határozattervezet alapján olyan – egyszerre siralmas és nevetséges – tükörfordítások jelentek meg, mint például „Electromureș" Technológiai Líceum, „Mihai Eminescu" Vokacionális Líceum vagy „Piţigoi" Rövid Programú Óvoda.
Miután lapunk is szóvá tette a mostani tévedéseket, Gabriela Oșan, a városháza iskolákért felelős igazgatója megígérte, hogy a táblákat hamarosan kicserélik. „Ezek szerint tényleg nem helyes idézőjelbe tenni a magyar neveket, mert másvalaki is szólt – reagált az igazgató, aki egyben meg is köszönte az észrevételünket. – A helyzet nem tragikus, az összes helyesírási hibát belátható időn belül kijavítjuk."
Kérdésünkre, hogy mikorra kétnyelvűsítik az összes marosvásárhelyi tanintézet homlokzati feliratait, Oșan elmondta, hogy legtöbb tíz nap, két héten belül be szeretnék fejezni a tavaly késő ősszel elkezdett akciót. Egy kis fennakadást okoz annak a négy, műemlék épületben működő gimnáziumnak az esete, melyek homlokzatára nem két egyszerű, de kirívónak számító kék színű táblát, hanem egy odaillő pannót szeretnének kihelyezni. Ennek mérete és alakja mind a négy iskolaépület esetében különbözik.
A megoldást szakemberekkel és a tanintézmények vezetőivel közösen keresik. A városházi igazgató azt is megígérte, hogy a közeljövőben a sportcsarnokokra is új, kétnyelvű feliratot helyeznek.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár),

Székely szabadság napja: Bretfelean szerint Izsák hazudott
Etnikai feszültség szításával és a közvélemény félretájékoztatásával vádolja Izsák Balázst, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnökét Valentin Bretfelean, a marosvásárhelyi rendőrség ügyvezető igazgatója, aki leszögezte: még egyáltalán nem biztos, hogy az SZNT idén is megszervezheti Marosvásárhelyen a székely szabadság napját.
Az önkormányzati alárendeltségű hatóság vezetője szerint Izsák hazudott, amikor azt állította, hogy a törvény értelmében a március 10-ei rendezvény lebonyolításához nem kell városházi engedélyt kiváltani.
Az SZNT elnöke a múlt héten azt nyilatkozta, hogy „az engedély szót el kell felejteni, hisz a gyülekezési jog nem kötött jóváhagyáshoz". „A törvény szerint még az előzetes bejelentés sem kötelező. Csúszunk vissza a diktatúrához, amikor a hatóságok önkényesen értelmezték a törvényeket. Az önkormányzat keretén belül működő bizottság kimondottan csak technikai dolgokba szólhat bele" – hangsúlyozta néhány nappal ezelőtt Izsák Balázs.
Valentin Bretfelean a Krónikának elmondta, az 1990/60-as törvény 8. cikkelye értelmében egy városházi bizottság vitatja meg a szervezők kérését, és a testület javaslatára a polgármester hozza meg a döntést. „Csak azt tudom javasolni Izsák úrnak, hogy egyelőre ne jelentsen be semmiféle marosvásárhelyi rendezvényt" – szögezte le Bretfelean.
Bár tavaly még azt nyilatkozta, hogy semmiféle incidens nem övezte a marosvásárhelyi autonómiatüntetést, és a szolgálatot teljesítő nyolcvan közösségi rendőrnek mindössze néhány alkalommal kellett közbelépnie, a rendőrfőnök most azt állítja, hogy a tömegből kisebb csoportosulások románellenes jelszavakat skandáltak. Példaként a „Ki a bocskorosokkal az országból!" rigmust hozta fel, amiről viszont a főszervező Izsák Balázs is csak utólag szerzett tudomást.
„A törvény világosan leszögezi, hogy a népgyűléseken szigorúan tilos a sovén magatartásra való buzdítás. Ez pont olyan sértő és büntetendő, mint a főként futballpályákról ismert »Afară cu ungurii din ţară!« (Ki a magyarokkal az országból!) skandálása" – vélekedett Valentin Bretfelean. Szerinte nem az a zavaró, hogy az egybegyűltek az önrendelkezésért tüntetnek, hanem az, hogy ezt úgy teszik, hogy közben a románokat sértegetik.
Izsák úgy véli: rendkívül sajnálatos, ha egyesek valóban így nyilvánultak meg a székely szabadság napján. Mint mondta, egyáltalán nem ez volt jellemző a békés tüntetésre. Arra is emlékeztetni kívánt, hogy néhány nappal a tavalyi rendezvény előtt Bretfelean azt ígérte, hogy egy ügyészt is kiküld a tüntetésre, hogy rendbontás esetén az nyomban intézkedhessék.
„Sem az a bizonyos ügyész, sem a vesztőhely és a főtér közötti menetoszlopban szinte mellettem lévő Pavel Dumitru megyei csendőrparancsnok semmiféle negatívumot nem tapasztalt. Ha az idén valaki olyasmit kezd kiabálni, ami ellentétes a rendezvény és a Székely Nemzeti Tanács célkitűzésivel, még a szólásszabadság jogának megsértése árán is mi leszünk azok, akik eltávolítjuk a tömegből" – fejtette ki Izsák Balázs.
Felvetésünkre, hogy Izsák szerint az SZNT 2013-ban nagyon jól együttműködött a helyi hatóságokkal, Bretfelean csak annyit mondott, a postaréti nagygyűlést megelőzően ez valóban így volt, hiszen szervezőként az SZNT vezetője megígérte, mindent megtesz a rend fenntartása érdekében. „Sajnos ez nem így történt" – vélekedett Bretfelean.
A Székely Nemzeti Tanács elnöke lapunknak elmondta, a félreértések elkerülése érdekében a napokban megbeszélést szeretne folytatni Dorin Florea polgármesterrel, azonban leszögezte: tudatában van annak, hogy a gyülekezés joga nem köthető hatósági engedélyhez. „Nekünk mindössze technikai dolgokat kell egyeztetnünk a hatóságokkal, melyeknek szintén érdeke a korrekt együttműködés" – hangsúlyozta Izsák.
Kérdésünkre, hogy mi történik abban az esetben, ha a marosvásárhelyi városatya vagy a helyi rendőrfőnök valamilyen módon mégis megakadályozza a rendezvény lebonyolítását, Izsák Balázs annyit mondott: ez esetben nekik kell felelniük mindazért, ami március 10-én a városban történik.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár),

Erdélyi menyegző: Ugron Zsolna regényének bemutatója
Ugron Zsolna „Erdélyi menyegző” című új történelmi regényét mutatják be Kolozsváron és Marosvásárhelyen. A kötet kolozsvári bemutatójára a Bulgakov télikertjében kerül sor szombaton, február 1-én 18 órától. A könyvet Lévai Anikó és Molnár-Bánffy Kata mutatja be a szerző jelenlétében. Marosvásárhelyen másnap, február 2-án délután 15 órakor kezdődik a könyvbemutató a Lazarenum Alapítvány Bocskai termében (Mihai Eminescu utca 28).
maszol.ro,