Az RMDSZ-szel tárgyal az MPP
A nemzeti ügyekben történő együttműködésről egyeztetett az MPP és az RMDSZ háromszéki elnöke – jelentette be tegnap Kulcsár-Terza József. Az MPP háromszéki elnöke szerint megállapodtak, hogy rendszeresen tárgyalnak, és közösen lépnek minden ilyen kérdésben.
A szerdai megbeszélésen szó esett a regionális felosztásról, és egyetértettek abban, Székelyföld csak egységes régióként elfogadható, melynek központjául Marosvásárhelyt javasolnák mindketten. Tamás Sándor kérte, juttassák el neki is az MPP regionalizációs elképzelését, hogy megismerhesse azt, s legyen tárgyalási alapjuk. Szóba került az újabb autonómiatüntetés is, az RMDSZ és az MPP háromszéki szervezete egyaránt fontosnak tartja a folytatást, de sem Tamás Sándor, sem Kulcsár-Terza József nem akarja, hogy egy ilyen akció ismét „pártrendezvénnyé” váljék. Megállapodtak abban, hogy bármelyiküknek támad egy jó ötlete, javaslata, előbb egymással tárgyalják meg, és nem a sajtón keresztül állítják kész tények elé a másik felet. Kulcsár-Terza József azt is elmondta, azért az RMDSZ-szel kezdeményezett tárgyalást, mert az EMNP-nél várják a kongresszus utáni „megújulást”, helyi szinten történt ugyan váltás, de nincs, akivel egyeztetniük, mert semmiben nem döntenek itt, a legapróbb kérdésben is a felső vezetés jóváhagyására várnak – fejtette ki az MPP háromszéki elnöke.
(-kas)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).

Megszámláltattak a szórvány napjai?

Tenyérnyi Erdély a világ tetején
Évek óta próbálom megfejteni Kőrösi Csoma Sándor titkát. Különösen tavasz kezdetén, amikor nemcsak szülőhelyén, de a Bob házaspárnak köszönhetően évek óta Marosvásárhelyen is a székelység nagy vándorára emlékezünk. Aki nagyenyedi batyujával a szívében és elméjében híres európai egyetemeket megjárva, jobbára gyalogosan jutott el a Himalája vonulatai közé. S miközben a lámakolostorokban az őshazára vonatkozó írott forrásokat kereste, az ismert 19 nyelv mellé olyan mélységeiben sajátította el a tibetit, ami lehetővé tette, hogy az első tibeti-angol szótárt összeállítsa.
Lehetetlent ostromló erőfeszítéseinek helyszíne a lélek számára "himalájakék békét" jelentő csodálatos tájban sok fiatalt ma is megérint, s a több mint 170 éve ható csodálatos vonzerőtől megbabonázva vállalják, hogy az erdélyi származású világhírű budapesti építész és felesége tervében részt vegyenek. Irimiás Balázs 2007-ben kerékpározott el a közel 4.000 méter magasságban fekvő elhagyott zanglai palotaerődhöz, amelyben Csoma Sándor szobáját az 1900-as évek elején Baktay Ervin azonosította. A magárahagyott, megrongálódott épület megmentését megálmodó építészmérnök, a Csoma Szobája Közhasznú Alapítvány révén, évről évre téglajegyet és gerendát vásároló támogatókat ösztönöz az adakozásra, s önkéntes fiatalokat nyer meg, hogy a nyári hónapokban a saját maguk gyűjtötte pénzen kiutazzanak és az erőd bontásában és építésében részt vegyenek. A városi élethez szokott önkéntesek, a szervezők lelkesedésétől s a titokzatos vonzerőtől áthatva vállalják, hogy a mostoha lakhatási és tisztálkodási feltételek mellett a hagyományos anyagokkal végzett nehéz építőmunkában részt vegyenek a "lélegzetelállító" háromezer méter fölötti magasságban. És büszkén mondhatjuk, hogy ebben a munkában a marosvásárhelyi Navratil házaspár, Kinga és János is jeleskedett, a tavaly nyáron pedig hatfős sepsiszentgyörgyi csapat dolgozott az újjáépítésen. Erről szólt az önkénteseket bemutató film, s Szabó Szilárd Bulcsú, szintén erdélyi, kolozsvári származású építészmérnök csütörtök esti előadása, aki az elmúlt évben kapcsolódott be a szervezésbe, s a zanglai iskola építését vezeti. Az Irimiás család terve ugyanis már három szálon fut, a zanglai gyermekeknek napenergiával működő korszerű iskolát terveztek a palotaerőd s a környékbeli szent helyek, a sztúpák felújítása mellett. Az önkénteseket hallgatva, akik természetes őszinteséggel vallottak a Csoma Sándor szobájában érzett meghatódottságukról, ami széppé teszi a nehéz, emberpróbáló munkát is, biztosak lehetünk abban, hogy továbbra is lesznek követőik, s mire a Zanglába vezető új út elkészül, a látogatókat a felújított Csoma-múzeum és könyvtár fogadja majd. S a bizonyosság, hogy valahol a világ tetején is létezik egy tenyérnyi Erdély az otthonosság ígéretével.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely).

Török Gáspár: Marosvásárhely a fotográfia városa
Hiánypótló kiadványként megjelent Török Gáspár Marosvásárhely a fotográfia városa című könyve, amelyben a szakterületen közölt, illetve kevésbé ismert írásait foglalta egybe. A könyvet munkatársunk Vajda György április 16-án, kedden 18 órától a Bernády Házban mutatja be. Az alábbiakban Nagy Miklós Kund által írt előszóval ajánljuk az olvasók figyelmébe a kötetet.
Ha a képíró kutatni kezd, abból remek dolgok születhetnek. Akár egy hiánypótló könyv is, amely újabb fehér foltot tüntethet el ismereteink folyamatosan frissítendő térképéről. Török Gáspár rég rájött arra, hogy nem csak a látvány megörökítése válhat szenvedéllyé, a felfedezés öröme is tartós elégtételt nyújt. Akkor különösen, ha könyvtári búvárkodásainak az eredményeit a szélesebb közönséggel is megoszthatja. Így aztán a fotózás és az ehhez szervesen kapcsolódó kiállító tevékenység mellett évek óta arra is időt szakít, hogy beleássa magát a fotográfia múltjába, szóban és írásban tegye közzé, ha valamilyen ritkaságra, a köztudatból hiányzó tudnivalóra bukkan. Természetes, hogy figyelme elsősorban arra irányul, ami a fényképészet, fényképművészet terén szűkebb pátriánkban történt, első fotótörténeti cikkgyűjteménye ezért is erdélyi, vásárhelyi központú. Kötete adatokban, tényekben kellőképpen gazdag, bárkit meggyőzhet, hogy címválasztásában nem lokálpatrióta elfogultság, hanem a helyi realitások alapos ismerete vezérelte. Marosvásárhely valóban a fotográfia városa. Átfogó írásokban bizonyítja, hogy a Református Kollégium polihisztora, Bolyai Farkas még Daguerre világhírűvé vált találmányának a bejelentése előtt foglalkozott a fényképezés lehetőségeivel, technikájával.
A fotográfia úttörői között más marosvásárhelyiek is feltűntek, mindenekelőtt az 1848-as szabadságharcos Szabó Iván, aki emigrációba kényszerülve, skót földön szerzett elévülhetetlen érdemeket a fényképezés terén. Nyilván más erdélyi szellemi központok is méltán hívták fel magukra a figyelmet a fotográfia hőskorában, Török Gáspár nem a könnyebb utat választotta, a több kutatást igénylő, kevésbé ismert jelenségekre, egyéniségekre, például a nagyenyedi képíró kiválóságokra fókuszál.
A fejlődést a XIX. századi Erdélyben neves mecénások is segítették. Nekik is köszönhető, hogy megvalósíthatta nagy művét Orbán Balázs, és lelkes követői is akadtak a Székelyföldön. Említésre méltó nevek sokasága szerepel a könyvben, itt csak jelzem a Horváth Imréét, aki szintén megszállottja volt a fényképészetnek, és része van abban, hogy Marosvásárhelyen elindították a fényérzékeny anyagok gyártását. A szerző ír a hírneves helybeli fotóklubról is, amelyet Marx József fotóművész alapított hat évtizeddel ezelőtt. A fotósutánpótlás nevelését ugyancsak szívügyének tekintő jeles mesterrel 1982-ben készített interjúját is beemelte Török Gáspár a könyvbe. A fotókat ne hiányoljuk a kiadványból. Itt nem ihletett képeit mutatja fel a szerző, azokkal a Kivárt pillanatok című átfogó fotóalbumában és tárlatokon mindegyre találkozhatunk.
Most olyan oldaláról ismerhetik meg a fotó- és könyvbarátok, amelyről eddig kevesebbet tudtak. Ezért is érdemes az elismerésünkre.
Kiss Júlia.
Népújság (Marosvásárhely).

Kádár Gyula: Az erdélyi magyarság (1918–2011) 1.
Székelyföld is veszélyben!
Dióhéjba" tömörítve bemutatjuk az elmúlt kilencvenegy év történelmét, a fő hangsúlyt a nemzetiségi elnyomásra, az asszimilációs politikára helyezve. Miért fontos ennek ismerete?
Mert sokan még mindig nem hiszik el, hogy Székelyföld is veszélyben van, ha nem vívjuk ki a belső önrendelkezés jogát. Ha nem harcoljuk ki Székelyföld területi autonómiáját. Nem hiszik el azt sem, hogy nemcsak gyermekeink, unokáink, hanem mi magunk is megtapasztalhatjuk az erdélyi szórványsors szomorú valóságát. Nem szabad ámítanunk magunkat, tudni kell, hogy az erdélyi színmagyar városokat néhány évtized alatt tették román többségűvé. Az olyan régiókban pedig, ahol számottevő magyarság élt, az számszerű kisebbségbe került. Ennek illusztrálására Barcaság etnikai változását mutatom be. A Háromszékkel szomszédos Brassó lakossága 1910-ben még 70 százalékban magyar és szász többségű volt, míg a román számarány mindössze 28,7 százalék. Mára a helyzet drasztikusan megváltozott: az említett két (többségi) népcsoport elenyésző kisebbséggé vált, alig 8 százalék. Ha Brassó város 1910-es népességi arányait hasonlítjuk össze a mai Sepsiszentgyörgyével, azt látjuk, hogy a nem románok számaránya 71,3 százalék, tehát közel azonos! Brassó megye 1910-ben szintén magyar és német többségű, 64,2 százalékkal. Ma már itt sem sokkal jobb a helyzet, mint a városban.
Az elmúlt évszázad alatt az alig néhány százalékéban román lakosságú észak-erdélyi nagy magyar városok népességi arányai szintén megváltoztak. A népességváltozásra elsősorban az 1950-es és az 1960-as években került sor. Néhány példa: az 1941-es népszámlálás szerint a népességi arányok Észak-Erdély néhány nagy városában a következők: Marosvásárhely magyarságának aránya 95 százalék, a románoké 3,9. Szatmárnémeti magyarságának aránya 92,9 százalék, a románoké 4. Nagyvárad magyar népessége 91,8 százalék, a románoké 5,2. Kolozsvár magyar népessége 86,5 százalék, a románoké 8,9.
Hogy ki kit olvasztott be – magyarosított vagy románosított –, bárki megadhatja a választ a kérdésre. A nagy tatárjárás (1241) utáni 639 év alatt az Erdélybe betelepedő románság nemhogy tömegesen elmagyarosodott volna, de 1880-ban is mindössze 5,7 százalékuk ismeri az állam nyelvét, a magyart.
Ne feledjük: az alkotmányban meghirdetett „egységes és homogén nemzetállam" megteremtésének útjában ma már csupán Székelyföld magyar közössége áll! Nem véletlen az, hogy a hivatalos okmányokban, de még a megyehatáron elhelyezett turisztikai táblákon sem tűrik meg a Székelyföld név használatát! Sokan abban a hitben ringatják magukat, hogy ha az elmúlt huszonegy évben alig észlelhető az etnikai arányok megváltozása, akkor az a továbbiakban sem módosul. Elfelejtik azt, hogy ez a rendszerváltás, a volt szocialista vagyon megszerzésével való elfoglaltság, a nagy gazdasági világválság, valamint Székelyföld tudatos elszegényítésének taktikájával magyarázható. De ha Románia gazdaságilag talpra áll, a veszélyérzet és az önvédelem hiányában „békésen álmodozó" székelységet is gőzhengerként fogják kisebbségbe szorítani, etnikailag fellazítani. Tehát addig kell kiharcolni Székelyföld autonómiáját, amíg nem késő! Ha most nem teszünk meg mindent – természetesen törvényes eszközökkel –, akkor számításaim szerint Sepsiszentgyörgyön már a 2020-as választást nem mi nyerjük meg. Márpedig, ha nincsenek választott vezetőink, akkor – amint Marosvásárhely példája is mutatja – szülőföldünkön mások fognak intézkedni, de nem a mi érdekünkben! Ne feledjük, a Székelyföld akkor már nem a mi otthonunk lesz, nem az a hely, ahol jól érezhetjük magunkat! El kell dönteni: mit akarunk?
A román nacionalizmus 1918 előtt
Ahhoz, hogy a mai agresszív, türelmetlen román nacionalizmust megértsük, ismernünk kell annak mély gyökereit. Nagyon sokan úgy gondolják, hogy a román nacionalizmus csak most, az elmúlt huszonegy évben nehezedik ránk, illetve annak gyökerei csak a Ceauşescu-diktatúráig vezethetőek vissza. A román nacionalizmus már korábban kialakult. Természetesen ennek elemzése nem célunk, csak néhány példával szeretnénk rávilágítani arra, hogy nem új keletű. Az intolerancia, az idegengyűlölet már a Horea vezette parasztzendülés és magyargyilkolás idején is létező valóság. Hasonlóképp az 1848–49-es erdélyi polgárháborús kilengések, magyarmészárlások is erre mutatnak.
A két román fejedelemség egyesítése előtt (1857-ben) a jeles román politikus, Mihail Kogălniceanu a nem ortodox polgárok jogainak biztosítására, a jogfosztottság felszámolására az ideiglenesnek nevezett országgyűlésen 52 javaslatot terjesztett be. Az 1866-os román alkotmány némi könnyítéseket hoz a nem keresztény idegenek számára, de ellentüntetésekre, pogromokra került sor. Az 1878-as berlini kongresszus arra kötelezi az új és független Romániát, hogy a zsidóknak, a mohamedánoknak biztosítsa az állampolgári jogokat. 1879-ig csak keresztények kaphattak román állampolgárságot.
Amikor 1918-ban Románia megkapta Erdélyt, a nemzetiségek felszámolásában már óriási tapasztalatok birtokában volt. Az 1877-ben megszerzett Dobrudzsa etnikai arányait 1900-ig 19 százalékról 48,2 százalékra emelte. Egy 1900-ban megjelent román kiadvány azt állítja, hogy Dobrudzsában még mindig 51,8 százalékban élnek „idegenek". Több módszert alkalmaztak. Nem adtak politikai jogokat a nem román lakosságnak, hivatalt sem viselhettek, tehát érdekeltté váltak abban, hogy a nyilvántartásokban románként szerepeljenek. Ugyanakkor nagyfokú telepítés folyt az etnikai arányok megváltoztatására. Legfontosabb eszköz az iskolai oktatásnak a román nacionalizmus szolgálatába állítása volt. 1897-ben Spiru Haret közoktatási miniszter körrendeletében nacionalista szellemű oktatásra buzdít: „Legyenek rajta, hogy a gyermekek történelmünk eseményeit sokkal többre becsüljék, mint más nemzetekét..., higgyék, hogy a román nemzet a legvitézebb és a legelőkelőbb minden nemzetek között. Ne féljenek attól, hogy túlzásokba esnek, sőt mentől tovább mennek, annál jobb lesz."
Az óvodák többségét is a románosítás szolgálatába, a román nyelv terjesztésére állították fel. Az 1911-ig létrehozott 168 óvodából 133-at a csángó magyarok és bolgárok településein alapítottak. 1906-ban Konstancán (Küstendže) a gimnázium igazgatója, V. Dumitrescu ezt írja: „Ezen iskolának az oktatáson és nevelésen kívül az ország többi iskoláival együtt az is célja, hogy románokká változtassa át a gyermekeket, akik közül legtöbben otthon a szülőiknél csak görögül, bolgárul, örményül stb. beszélnek."
1900 körül a mintegy 75 000–100 000 főnyi csángó magyarnak nincs egyetlen magyar iskolája. (2011-ben sincs!) Van olyan feljegyzés, amely szerint a csángó gyermek addig ismételte az első osztályt, amíg megtanulta a román nyelvet. Egymás között még a szünetekben sem beszélhetnek magyarul. 1848 után a csángó magyarok közé már olyan papokat küldtek, akik nem ismerték a magyar nyelvet. 1886-tól kezdve a jászvásári papneveldében csak román nyelven oktatnak. Az utolsó magyar papnak, aki még a századfordulón Moldvában működött, a püspök megtiltotta a magyar nyelvű misét. Erdélyben ugyanebben az időben a románoknak több ezer iskolájuk van. Az erdélyi román papok híveikkel nemhogy magyarul nem beszéltek, de 80 százalékban ők maguk sem ismerték az állam nyelvét.
A román nacionalizmus 1913-ban sem esett kétségbe, amikor Romániával „egyesül" a 98 százalékarányban nem románok által lakott Dél-Dobrudzsa. Habozás nélkül fogtak hozzá az új, azaz „ősi román" föld elrománosításához is.
Fegyverszünet és megszállás
Amikor az Osztrák–Magyar Monarchia 1918. november 3-án Páduában aláírta a fegyverszünetet, elismerték az önálló Magyarországot. Azonban e fegyverszünet aláírását nem tekintették érvényesnek a szövetséges hatalmak, de a magyar területek megszerzését célul tűző országok sem. A történelmi Magyarország és Ausztria területén ekkor még idegen hadsereg nem tartózkodott. Tehát nem beszélhetünk a Monarchia katonai vereségéről. A vereség a fegyverszünet megkötése után alakult ki, amikor a magyar kormány látva a hadseregben terjedő anarchista és bolsevista mentalitást, feloszlatta azt, így akaratlanul lehetetlenné tette az aktív önvédelmet. Az új hadsereg megszervezése azonban nemcsak időigényes volt, de nagyrészt eredménytelen is. Minderre épp akkor került sor, amikor megindult a szerb, a csehszlovák és a román támadás.
A magyar kormány másik nagy tévedése az volt, hogy bízott a győztes nagyhatalmakban, és úgy gondolta, ha Magyarország pacifista magatartást tanúsít, azt a béketárgyaláson méltányolni fogják. A területi egység megőrzésének céljából a magyar államvezetés a bolsevik és a szélsőjobboldali erők szervezkedései között fogott hozzá a svájci mintájú szövetségi államrendszer kiépítéséhez. Erdélyben a román, a magyar, a német és a vegyes önkormányzatú kantonok létrehozása azonban nem érdekelte a Iuliu Maniu vezette Erdélyi Román Nemzeti Tanácsot. De az előrenyomuló román hadsereget sem, sőt, igyekeztek felszámolni minden magyar önrendelkezési jellegű akciót. Ilyen történelmi helyzetben fogalmazódott meg a Székely Köztársaság megteremtésének gondolata. Néhány jeles erdélyi magyar vezető, köztük Paál Árpád politikus és újságíró is – 1918. november derekán, a Székelyudvarhelyen tartott gyűlésen – letette a hűségesküt a Székely Köztársaságra. Azonban a november 28-i marosvásárhelyi székely és a december 22-i kolozsvári magyar nagygyűlés már a magyar állam területi integritása mellett nyilatkozott. E politikai zűrzavarban, amikor az ország hadsereg nélkül maradt, miközben idegen haderők masíroztak, Kratochwil Károly vezetésével létrejött a székely és az erdélyi ezredekből, a székely önkéntesekből az a 12 000 főt számláló Székely Hadosztály, amely kis létszáma ellenére is megpróbálta a lehetetlent, szülőföldje védelmét az idegen hódító hadsereggel szemben. Nekik 1919 januárjában a Királyhágónál sikerült feltartóztatniuk a román királyi hadsereget. A magyarság jövőjének alakítására azonban nagy csapást mért az 1919. március 21-i Magyar Tanácsköztársaság megalakulása. A nagyhatalmak épp akkor vitatták meg a végleges határok kérdését. Úgy tűnik, hogy a bolsevizmus veszélye miatt még jobban büntették a magyar népet, Magyarországot. A székely hadsereggel ellenséges magatartású kommunista hatalom miatt 1919. április 25-én a Székely Hadosztály is feloszlott. A katonák némelyike beállt a Vörös Hadseregbe, és hősiesen harcolt az északi felszabadító hadjáratban, de többségüket a román hadsereg Brassóba internálta. A román hadsereg december 24-én megszállta Kolozsvárt, majd fokozatosan egész Kelet-Magyarországot. A magyarság vezetői hiába követelték Párizsban a határkérdés demokratikus, népszavazás, tehát a helyi lakosság megkérdezése általi meghúzását, kialakítását, hiába ajánlották fel, hogy a népszavazás eredményét, bármilyen is legyen, a magyarság tiszteletben fogja tartani, a magyarság meghallgatása nélkül megszületett a jelenkor történetének egyik legigazságtalanabb békediktátuma. Az 1920. június 4-én aláírt trianoni szerződés eredménye a kompakt magyar területek, köztük Székelyföld elcsatolása lett.
(folytatjuk) Kádár Gyula
Háromszék
Erdély.ma.

Bözödi-centenárium
A székely sors krónikására emlékeztek
A méltatlanul elfeledett, esetleg csak nagy ritkán emlegetett Bözödi György, a Baumgarten-díjas író, költő, szociográfus, történész száz éve született. Bármit írt, bármivel foglalkozott, szülőfaluja, Bözöd, szélesebben a székely nép élete, sorsa, életérzései, történelme volt mozgatórugója munkájának. Leghíresebb szociográfiai – néprajzi, történelmi munkája a Székely bánja, a ’30-as évek székely székeinek bajait, állapotát, iskolázottsági és műveltségi szintjét, gazdasági helyzetét tárja fel a szemtanú igényességével. A tunyaságban, belső kis hatalmi harcokban, tehetetlen, önző értelmiségiek mellett a falu, a székely ember élete felőrlődik, elveszíti értékeit, könnyen idegen kézre kerül, lelkét adja el, figyelmeztet például Romlás című regényében. Versei, egész életműve a népéért felelős rendkívüli egyéniségét bizonyítja. Humorát, kutatási kedvét sem a Duna-delta, sem a börtön, sem a sok vége-hossza nincs rosszindulatú meghurcoltatás nem vette el. Élete utolsó pillanatáig tervei, álmai voltak, bár a betegségtől jártányi ereje sem volt.
Erre a jeles személyiségre, Bözöd és Marosvásárhely valamikori kedves Gyurka bácsijára emlékeztek vasárnap a Bolyai téri unitárius templomban a 11 órás istentisztelet keretében. Nagy László tiszteletes úr a lelkekben szunnyadó hitről beszélt János evangéliumára alapozva beszédét, a hitről amit a veszély, a baj, a fájdalom felszínre hoz a lélek mélységeiből, még azoknál is, akik imádkozni sem szoktak, és olyankor így szólnak hitetlen Tamással: "Én Uram és én Istenem!". A fehérvasárnapi vagy Tamás vasárnapi prédikáció üzenete "boldogok, akik nem látnak és hisznek" .
A Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület fontosnak tartotta az emlékezés megszervezését. Így ez a megemlékezés a harmadik az erdőszentgyörgyi és bözödi után. Ha valaki száz éve született és fontos helyet foglal el kultúránkban, de nem elég közismert, jó az, ha a hálás utókor többször, gazdag programmal emlékezik, elgördítve a követ a feledés mély kútjáról.
Bözödi György életútjáról Kuti Márta irodalomtörténész, publicista beszélt, akinek köszönhető egyébként, hogy a kövesdombi unitárius templomban termet neveztek el Bözödi Györgyről. Nemcsak Bözödi György életéről és műveiről beszélt, hanem kedves, jó humorú egyéniségét is felvillantotta.
Gálfalvi György interjúja a már nagyon beteg Bözödi Györggyel nagyszerűen hozza elénk az író, az ember igazi arcát. Ebből az interjúból olvasott fel részleteket Boros Csaba és Kinda Szilárd, a Művészeti Egyetem két végzős diákja. Bözödi György, a költő, a pillanat, a hangulat tettenérője versben szólalt meg Ritziu Ilka Krisztina végzős egyetemi hallgató tolmácsolásában.
Itt kerítettek sort a Bözödi György a népéért felelős társadalomkutató című, ugyancsak a Lorántffy Egyesület által, középiskolás diákok számára megszervezett vetélkedő díjkiosztására. Bár a feladat nem volt könnyű, akadt, aki sikerrel birkózott meg vele, alaposan felkészült a Székely bánja Marosszék című fejezetéből és jól válaszolt a feltett kérdésekre. A díjazottak – Mezei Dávid-László, Nagy Zsuzsanna, Labancz Eszter, a Református Kollégium diákjai –, pontosan látták és megfogalmazták, hogy a hajdani és mai Marosszék közös gondja a szegénység és a székelyeket is elért népbetegség, az egyke. Ahogy Nagy Zsuzsanna fogalmazott "sokat kell harcolnunk nyelvünk megmaradásáért", de Mezei Dávid-László szerint jó lehetőségekkel indulhatnak "harcba": hiszen iskolát végeznek a mai fiatalok, nem úgy, mint a ’30-as években, amikor megkérdőjelezték az iskolázottság fontosságát, és talán a kivándorlást is meg lehet állítani.
Kiss Julianna
Népújság (Marosvásárhely).

Székelyföldből nem engednek (Polgári engedetlenségre edz az SZNT)
Több mint 30 ezer internetes aláírást és az eddigi összesítés szerint több mint hatezer, papírra fektetett kézjegyet sikerült összesíteni a március 10-i marosvásárhelyi kiáltvány támogatására – jelentették be szombaton a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) vezetői az Állandó Bizottság (ÁB) ülése után. A petíciót, immár az aláírások kíséretében, újra eljuttatják a román kormányhoz. Egy következő autonómiatüntetés megszervezéséről csak az érdemi válasz megérkezése után döntenek – jelentette be Izsák Balázs, az SZNT elnöke.
Az ÁB tagjai egybehangzóan úgy ítélték meg: a március 10-i autonómiatüntetés rendkívül sikeres volt, és új lendületet adott az önrendelkezési harcnak. Szombaton éjfélkor lezárták az aláírásgyűjtést, az e célra létrehozott honlapon 30 226 támogató jelentkezett. Még nem érkezett be az összes, terepen levő aláírási ív, hétfőre ígérték a pontos számot, de a sepsiszentgyörgyi SZNT-székházba szombatig begyűjtött papírok több mint hatezer nevet tartalmaznak. Izsák Balázs elmondta: az összest továbbítják Bukarestbe a román kormánynak. Újabb autonómiatüntetésről csak akkor döntenek, ha érdemi választ kapnak beadványukra, eddig minden, a kabinethez eljuttatott dokumentumukra érkezett ilyen felelet – fejtette ki Izsák Balázs. Az ÁB arról is határozott, hogy újra felkéri az RMDSZ-es képviselőket és szenátorokat, terjesszék be a parlamentbe Székelyföld autonómiastatútumát. Az SZNT ismételt állásfoglalása szerint Románia tervezett regionális-közigazgatási átszervezése során csak az a megoldás elfogadható, amelyben Székelyföld mint önálló, autonóm jogkörökkel felruházott közigazgatási egység szerepel. A Székely Nemzeti Tanács szerint mind a nyolc székely széknek az önálló Székelyföld közigazgatási egységbe kell tartoznia, és e célkitűzésért minden magyar politikai pártnak egységesen kell fellépnie. Az SZNT elnöke azt is elmondta, hogy a kormány eddig nyilvánosságra került elképzelései ilyen szempontból aggasztóak, megtörténhet, szükség lesz a polgári engedetlenség különböző formáira és eszközeire, a mostani aláírásgyűjtést egyfajta „bemelegítésnek” szánták, igyekeznek ébren tartani a március 10-i hangulatot, lendületet. Az Állandó Bizottság arról is határozott, hogy az SZNT soros ülését június közepén tartják vagy Marosvásárhelyen, vagy Kézdivásárhelyen, s akkor elnökválasztásra is sor kerül. Addig, ahol szükséges, megszervezik a helyi és széki tisztújító üléseket. Márton Zoltán, Makkfalva polgármestere, az SZNT alelnöke bejelentette: május 4-én ötödik alkalommal szervezik meg a Székely majálist. Fontos és jó hangulatú rendezvényre számítanak idén is, tavaly például már több mint háromezren vettek részt. Öt esztendővel ezelőtt az első majális címe az volt, hogy Marosszék Székelyföld része, idén a régiósítás lesz a fő téma, amelyről – a figyelemfelkeltésen túl – egy majálisnak megfelelő, oldott hangulatban kívánnak eszmét cserélni a résztvevők.
Farkas Réka.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).

Székely autonómia: elküldték a kormánynak az aláírásokat
Az akció meghirdetése, március 21-e óta csaknem 40 ezer személy támogatta aláírásával a Székelyföldnek autonómiát követelő, a román kormánynak címzett beadványt.
Elküldték kedden a román kormánynak a március 10-i marosvásárhelyi autonómiatüntetésen elfogadott petícióhoz összegyűlt aláírásokat – tájékoztatta az MTI-t Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke.
Az akció meghirdetése, március 21-e óta csaknem 40 ezer személy támogatta – papír alapú és internetes – aláírásával azt, a Székelyföldnek autonómiát követelő, a román kormánynak címzett beadványt, amelyet a március 10-i Székely Szabadság Napja elnevezésű marosvásárhelyi demonstráció résztvevői közfelkiáltással fogadtak el. Az aláírók névjegyzékéhez mellékelt kísérőlevélben a demonstrációt kezdeményező SZNT azt kérte a bukaresti kormánytól: fogadja küldötteit, hogy bemutathassák a tüntetők álláspontját a Székelyföld jövőjével, a romániai területi-közigazgatási átszervezéssel kapcsolatban.
A petíciót a demonstráció szónokai személyesen adták át március 10-én a kormány Maros megyei képviselőjének. Corneliu Grosu, Maros megye prefektusa később megjegyezte, hogy a dokumentumon sem aláírás, sem pecsét nem szerepelt. „Harmincezer tüntetőnek nincs fejléce, sem bélyegzője. Szerintünk a nyilvánosság előtt, a kamerák kereszttüzében lezajlott felolvasása és elfogadása kellően hitelesíti a beadványt" – mutatott rá Izsák Balázs. Hozzátette: azért gyűjtöttek mégis aláírásokat, mert ezzel is nyomatékot lehet adni a beadványnak, használ az autonómia ügyének. Elmondta: a Magyar Polgári Párt támogatásával a Székelyföldön összegyűlt hétezer aláírás másolatát és a több mint 32 ezer internetes aláíró névjegyzékét postán küldték el a bukaresti kormánynak, amelytől eddig semmilyen választ nem kaptak március 10-i beadványukra. A hatóságok álláspontjára csak a sajtóban tett megjegyzéseikből következtetnek. „Azt várjuk a román kormánytól, hogy tartsa tiszteletben a nemzetközi kötelezettségvállalásait és a közigazgatási reformot a helyi közösségek akaratára építse: helyi népszavazáson dőljön el az, hogy egy helyi közösség milyen régióhoz fog tartozni" – mondta az SZNT elnöke. Úgy vélekedett, lehetőséget kell teremteni arra, hogy a helyi közösségek szabad társulásokat hozzanak létre, ami időigényes folyamat. „Ha nincsenek felkészülve a régiók kialakítására, akkor azt el kell halasztani, de nem szabad ráerőltetni az országra egy elképzelést, csak azért, mert egy párt, vagy politikus presztízse ezt követeli – mondta Izsák Balázs.
A román kormány a székelyföldi megyéket három másik megyével közös régióba tagolná, amelyben a magyarság aránya nem érné el a 30 százalékot. A történelmi Székelyföldön a magyarság az összlakosság csaknem 75 százalékát teszi ki.
MTI
Erdély.ma.

Jakab István: felelősek vagyunk a marosvásárhelyi magyar közösségért
Új vezetőségnek szavazott bizalmat az EMNP marosvásárhelyi tagsága, a szervezet elnöki tisztségére Jakab Istvánt választották meg. A közgazdászt terveiről, célkitűzéseiről kérdeztük.
– Miért döntött úgy, hogy szerepet vállal a Néppártban?
– Nézze, én egyszerű ember, kétgyermekes családapa vagyok. Keresztény ifjúsági egyesületekben – és most is – a közösségemért tevékenykedek, nap mint nap azért dolgozom, hogy a magyar fiataloknak legyen jövőjük idehaza. Naponta találkozom az emberekkel, akik elmondják, már annak is örvendenek, hogy valaki egyáltalán szóba áll velük. Meggyőződésem, hogy csak a közösség érdekében kifejtett tisztességes politizálásnak van értelme. Új lendületre van szükség az alkudozásokban megfáradt politikum helyett. Fiatalokra van szükség, akiket nem sározott be a bukaresti háttéregyezkedések polipja. Azért mondom ezt, mert látjuk, hova vezetett az elmúlt évek „okos” és „jogos” politizálása: oda jutottunk, hogy Marosvásárhelyen a magyar közösség akarata egyáltalán nem érvényesül, Kossuth Lajosnak már csak a neve kiejtését és leírását is fesztültségkeltésnek minősítik.
– Mit tart kiemelt fontosságúnak a marosvásárhelyi szervezet élén? Melyek a tervei? – A marosvásárhelyi magyar közösség akaratának érvényesítésén fogok dolgozni. Ennek rendelem alá a szervezetépítést, hisz csak olyan szervezetépítésben hiszek, amely a közösség épülését is eredményezi. Erős magyar politikai szervezet csak ott és úgy tud lenni, ahol maga a magyar közösség – ismétlem: a közösség, és nem annak kiválasztott kedvezményezettjei – összességében erős. Az önmagáért való szervezetre sem szükség, sem igény nincsen. Olyan szervezet építésén dolgozom, dolgozunk csapatommal, amely a marosvásárhelyi magyarok partnere kíván lenni a hétköznapokban, amely a közösségért van. Nekem egyetlen tervem és programom lehet: életerős marosvásárhelyi magyar közösséget építeni. – Milyen célokat tűzött ki maga elé, mit szeretne megvalósítani mandátuma alatt?
– Marosvásárhely nagy vesztese az elmúlt 23 évnek. Elkerültek a befektetők, családok ezrei emigráltak, az itt élők elszegényedtek, miközben az erdélyi városok sorra megelőztek. Sajnos, ez egy fapados város, fapados élettel – ezen kell változtatnunk. Olyan szemléletet kell felmutatnunk, amely a város és magyar polgárainak jövőjét, felemelkedését jelenti. Ehhez olyan eseményeket kell kapcsolnunk, mint amilyen az augusztus végi Vásárhelyi Forgatag. Emellett szeretném újra meghonosítani, vagy ha úgy tetszik, visszahonosítani a kalákát, felmutatva, hogy városunk sorsával mindannyiunknak törődni kell.
A néppárt városi struktúráját úgy fogjuk kiépíteni, hogy az emberekkel együtt tudjunk döntéseket hozni. Biztatni, bátorítani szeretném a marosvásárhelyi magyarokat, hogy érdemes itt élni, érdemes családot alapítani, gyerekeket vállalni, hogy segítsék egyházukat, védjék iskoláikat, használják és óvják anyanyelvüket. Egy politikai pártnak csakis olyan céljai lehetnek, amelyek az embereket hozzásegítik a jobb élethez. – Vannak-e próbálkozások, lát-e lehetőséget az együttműködésre az RMDSZ marosvásárhelyi szervezetének új vezetőségével?
– Amikor az egymás iránti tisztelet eltűnik, akkor biztosak lehetünk abban, hogy egészen más működik, mint a magyar közösség érdekérvényesítése. Ha elfogadjuk, hogy az EMNP és az RMDSZ nem képes együttműködni a marosvásárhelyi magyar közösség problémáinak megoldásán, akkor ezekre a szervezetekre nincs szükség. Ha beletörődünk abba, hogy politikai szervezeteink kizárólag saját érdekeik mentén hoznak döntéseket, akkor nincs szükség sem politikára, sem politikusokra. A mai közgondolkodás arra épül, hogy a pártérdekek csak egymás kárára, egymást gyengítve érvényesíthetők. Ez nem csoda a szeretetlenség társadalmában. Ezzel szemben azt állítom, hogy itt, Marosvásárhelyen az EMNP és az RMDSZ erősíthetik egymást, ha világos a politikánk. Nekünk az itt élő magyar közösségért van felelősségünk.
Gáspár Botond
Székelyhon.ro.

Tegyük ki a zászlót! – Megdöbbentő Markó kijelentése
Mindenki tegye ki a házára a székely zászlót, és addig tartsa ott, amíg ki nem vívjuk az autonómiát – mondta tegnapi sajtóértekezletén Derzsi Sámuel. Az EMNP háromszéki elnöke felszólította a vállalkozókat, adakozzanak székely zászlók vásárlására azok számára, akik használnák a székelység e szimbólumát, de nincs pénzük megvenni azt.
Házról házra járnak az EMNP emberei, hogy felmérjék: hol áll fenn az a helyzet, hogy a házigazda kitűzné a székely zászlót, de nincs lehetősége megvásárolni azt. „Arra kérem a vállalkozókat, adakozzanak, tudjunk zászlót vásárolni azoknak, akiknek ez gondot jelent” – mondta Derzsi.
Az EMNP Kovászna megyei elnöke megdöbbenését fejezte ki amiatt, hogy Markó Béla, az RMDSZ volt szövetségi elnöke a magyarországi médiának azt nyilatkozta: „az nem megoldás, hogy néhány ezer ember Marosvásárhelyen rázza az öklét és követelőzik”. – Lehetnek ennél jobb módszerek, de annál, amit az RMDSZ 23 év alatt elért, minden jobb – kommentálta Derzsi. Az elnök szolidaritását fejezte ki a székely zászló miatt meghurcolt gyergyószentmiklósi intézményvezetőkkel, mert, mint mondta, nemcsak a szimbólumokat kell megvédeni, hanem azokat az embereket is, akik kiállnak mellettük.
Az EMNP elnöke tiltakozik az osztrák fafeldolgozó cég rétyi megtelepedése ellen is, mert szerintük ez nem szolgálja a közösség érdekét. Véleménye szerint ki kell dolgoznia egy jövőbemutató projektet, és az mellé kell beruházót keresni, mert minden „kívülről, önként érkező” befektető kizárólag saját hasznát nézi.
Erdély András
Székely Hírmondó
Erdély.ma.

Maros megyei RMDSZ: Márpedig lesz Bernády iskola!
Olvasva a 2-es számú általános iskola átnevezését szorgalmazó szülői akciócsoport április 12-i állásfoglalását, melyben kizárólagosan az RMDSZ politikusait teszik felelőssé az átnevezés akadozása miatt, mindenekelőtt az a gyanú merül fel bennünk, hogy a tiszteletre méltó kezdeményezés szóvivői elhibázták a célpontot, nem azonosították pontosan a valódi ellenfélt! De reméljük, hogy azok a mozgalmárok, akik részt vettek az április 11-i marosvásárhelyi tanácsülésen, szem és fültanúi lévén a kormányzó pártszövetség, az USL egyes helyi politikusai által megjelenített merev, elutasító és sértő álláspontnak, most már tisztában vannak azzal, hogy nem az RMDSZ politikai akaratán múlik a mindnyájunk által óhajtott és támogatott átnevezés.
Sőt, az ügy a láthatónál is sokkal összetettebb, hiszen azt is tudni kell, hogy az oktatási intézmények átszervezése rendjén olyan elképzelések is lábra kaptak, melyek következtében több marosvásárhelyi iskola nemcsak jogi identitását, de nevét is elveszítené, illetve a névadás esélyét is. Az RMDSZ-nek ezt a veszélyt is ki kell védni! Ha ennek a felismerésnek tudatában értelmezik újra az ügy történetének eddigi epizódjait, minden bizonnyal érthetővé válik két fontos szempont: oktalanság diszkreditációval gyengíteni a politikai érdekvédelmet, lévén a legutóbbi választások alkalmával sem tudtuk megszerezni a helyi tanácstestületben bár az egyszerű többséget, ami valóban számon kérhető politikai tőkét szavatolna az RMDSZ-nek; és ugyanakkor világos, pontosan az előbbi felvetés okán, hogy mi, politikum és civilek, egymásra vagyunk utalva, csakis egymást kiegészítve tudunk eredményesek lenni!
Határozottan elutasítjuk azt az állítást, mely szerint az RMDSZ nem vállal politikai felelősséget a 2-es számú általános iskola átnevezéséért, hiszen az elmúlt időszakban sajnos bebizonyosodott, hogy nem elég sem a kisebbségi oktatásnak kedvező törvény, sem a tiszteletreméltó polgári kezdeményes ahhoz, hogy az iskola felvehesse a marosvásárhelyi magyar közösség által óhajtott Dr. Bernády György nevet. Attól kezdve, hogy sikerült az iskola vezetőtanácsának összetételét úgy kialakítani, hogy a magyarok többségbe kerüljenek, addig el, hogy megszületett az elnevezésre vonatkozó tanácsi határozat, mind az RMDSZ politikai küzdelmének az eredménye.
Az eljárás utolsó szakaszába értünk, hiszen már csak a Főispánság fennhatósága alá tartozó megyei névadó bizottság véleménye kell a procedúra lezárásához, vagyis a kormányzó párt, az USL megyei politikusain múlik, hogy mennyi időn belül fejeződik be a névadási eljárás. Amint erről meggyőződhettünk, a valódi ellenfél kákán a csomót is megkeresve késlelteti ezt a folyamatot. Azt is tudni kell, hogy a marosvásárhelyi iskolahálózatot csak azért nem véglegesítette a Helyi Tanács, mivel az RMDSZ frakciója elutasít minden olyan tervezetet, melyben a 2-es számú általános iskola nem Dr. Bernády György nevét viselő iskolaként van feltüntetve. Mindezek ellenére, meggyőződésünk, hogy most a 2-es számú általános iskolába járó diákok hamarosan a hajdani városépítő polgármester nevét viselő, Dr. Bernády György iskola diákjaiként folytathatják tanulmányaikat. Kérjük a CEMO-t, a szülői akciócsoportot, a marosvásárhelyi magyarokat, higgadt, az idők szavát értők bölcsességével ne gyengítésük, hanem bölcs összefogással erősítsük a marosvásárhelyi magyarok politikai képviseletét.
Brassai Zsombor, megyei elnök
Peti András, marosvásárhelyi elnök
Erdély.ma.

Fegyelmezetten élni, a nemzeten segíteni
„A halál egyforma. Mindegy, hogy fagyhalál, éhhalál, golyó által hal meg valaki vagy a gázkamrában; mi sem önként mentünk a harctérre, minket is vittek. Belesodródott az ország egy háborúba, és mi tettük, amit kellett, amit lehetett, és amit a becsület megkívánt: védtük a hazánkat.” Beszélgetés Szőts Dániel sepsiszentgyörgyi orvossal, közíróval. (Orvos, közíró. 1925-ben született Marosvásárhelyen. Középiskolai tanulmányait a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban végezte. Az érettségi után behívták katonának, 1944-ben a szovjet fronton megsebesült, hadifogságba esett; hazatérése után elvégezte a marosvásárhelyi orvosi egyetemet. Öt évig körorvos, majd Sepsiszentgyörgyön tiszti főorvos. Több kiadványban jelentek meg közéleti írásai és szakdolgozatai. Kötetei: Sohasem felejtem el, Úz völgye térsége 1944 kora őszén, Sorsok napfény és sötétlő árnyak között, Hatvanöt év meg nyolc esztendő, Múltam emlékei.)
– A család, az iskola és a közéleti szerepvállalás határozta meg eddigi életét. Kovásznainak tartja magát, de évtizedek óta Sepsiszentgyörgyön él, erdőmérnöknek készült, mégis az orvostudományt választotta. Hogy látja, milyen hatással volt az Ön és családja életére a történelem?
– Háromszékinek és kovásznainak tartom magam. A családunk Kőrösről származik, ott kaptunk ármálist, nemesi levelet. A Szőtsök Rákóczi-pártiak voltak, a nagymajtényi fegyverletétel után elhagyták Kőröst, az egyik ősünk az 1700-as évek elején átköltözött Kovásznára, azóta kovásznaiak vagyunk. Jelenleg a bátyám nagyobbik fia és a családja élnek Kovásznán, a többiek elköltöztünk, én először Csíkba, majd Sepsiszentgyörgyre kerültem. Második hazámnak Sepsiszentgyörgyöt tartom, hiszen itt élek már több mint hetven éve. Édesapám magyar időben, 1940–1944 között Kovásznán volt főerdőmérnök. Az ő nyomdokain haladva, miután 1943-ban a Székely Mikó-kollégiumban leérettségiztem, elmentem Sopronba, fel is vettek, két hétig látogattam az erdőmérnöki kart. Oda jött utánam a behívó egy fenyegető levél kíséretében, miszerint a tanulmányi szabadság iránti kérelmemet elutasították, ez ellen fellebbezéssel nem élhetek. Ott kellett hagyjam az erdőmérnöki egyetemet, és bevonultam katonának. Két évig szolgáltam, megjártam a frontot, megsebesültem, mire a fogságból hazaértem, Erdélyt visszacsatolták Romániához. Romániában akkor nem volt erdőmérnöki egyetem, de éppen akkor nyílt meg Kolozsváron a Bolyai Tudományegyetem, amelynek orvosi karát leköltöztették Marosvásárhelyre, és én akkor döntöttem el, hogy orvos leszek.
– Sok szállal kötődik ma is a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumhoz, a véndiák-társaság elnöke, Hatvanöt év meg nyolc esztendő címmel könyvet is írt az iskoláról. Mit kapott ettől az alma matertől?
– Édesapámnak köszönhetem, hogy mikós diák lettem, ő is, a bátyja is ott tanult, a bátyámat és engem is oda íratott, mint ahogy én is a lányomat és a fiamat. Családi hagyomány a Székely Mikó Kollégium. Egyenes, becsületes, fegyelmezett közösségi szellemet kaptunk ebben az iskolában. A nagyobb diák nevelte a kisebbet, íratlan törvény volt, hogy negyedik osztályig, amíg nem konfirmáltunk, nem viselhettünk hosszú nadrágot, csak rövidet vagy buggyosat. Most sem szégyellem, hogy a konviktusban tízéves első gimnazistaként megmostam a mosdótálban Ferenc úr, a szobafőnököm lábát. Aztán amikor én lettem nyolcadikos és szobafőnök, nekem is megmosták a lábamat. Nem haragudtunk ezért egymásra. Mindig elmondom, hogy a munka iránti szeretetet, a tudomány iránti tiszteletet, Istenben való bizalmat, a haza, szülőföld iránti hűséget, egészséges közösségi szellemet tett a tarisznyánkba a Mikó. Beke György kiváló író, akit nagyon szerettem, Magyarországra történt kitelepedése után azt írta, hogy parasztkollégium a Székely Mikó. Akkor válaszoltam neki, hogy Gyuri, ilyent ne mondj, mert mi parasztnak azt neveztük, aki műveletlen és rosszmájú, a Mikóban az arany- és ezüstkalászos székely gazdák gyerekei jártak. Szerte a világba szétszóródtak a mikós diákok, de az is viszi magával a mikós szellemet, aki Pesten vagy New Yorkba él; érzi, hogy összetartozunk. Ma már nem éppen olyan a mikós szellem, mint régen, de nem is lehet, hiszen mi akkor egyenruhát, egyensapkát, karszalagot viseltünk, a konviktusban minden év elején friss szalmával megtöltöttük a szalmazsákunkat, és egész évben azon aludtunk. De a lényeg ma sem változott.
– Az Úz völgyi harcok veteránjaként több könyvet is írt a háborúról. Hogy emlékszik a katonaévekre, a frontszolgálatra?
– A katonaság szigorú, kemény kiképzést jelentett. Emlékszem, három szegény falusi gyerek is volt velünk, nem bírták a súlyos fegyelmet, hazaszöktek, a tábori csendőrök hozták vissza őket. Számunkra, akik a Mikóban éltünk tíz évestől tizennyolc éves korunkig, az ottani nevelés, a mindennapos életforma olyan edzést jelentett, hogy nem volt már teher a katonai kiképzés vagy a frontszolgálat. A Mikóban is reggel hatkor volt ébresztő, este kilenckor takarodó. Reggelire nem tejeskávét ettünk kaláccsal és habcsókkal, hanem köménymagos levest, este túrós puliszkát, tehát hozzászoktunk a fegyelemhez, a szerény étkezéshez, ez segített át a nehéz háborús viszonyokon, a frontszolgálaton és a fogságon. Mára az Úz völgye éppen olyan zarándokhely lett, mint Csíksomlyó, a Perkő, a Nyergestető vagy néhány éve Gyimesbükk. Minden évben elmegyünk augusztus 26-án az Úz völgyébe, emlékművet is emeltettünk ott, ahol először betörtek az oroszok. Tavaly 120 sátort számoltam össze, jöttek Magyarországról, Kárpátaljáról. Az első világháborúban a 11. Munkácsi Gyalogezred harcolt az Úz völgyében, az elesetteknek hadi kápolnát építettek, most is áll. Tavaly jöttek a munkácsi magyarok, és zsákban hozták a hazai földet elesett honfitársaik sírjára.
– Volt-e hatással később például az orvosi hivatására vagy közéleti szerepvállalására, értékrendjére, hogy harcolt a fronton?
– A halál egyforma. Ezért haragszom azokra, akik azt mondják, más a holokauszt, és más a harctéren elesett katonák sorsa. Nem igaz. A halál egyforma. Mindegy, hogy fagyhalál, éhhalál, golyó által hal meg valaki vagy a gázkamrában, mert mi sem önként mentünk a harctérre, minket is vittek. Belesodródott az ország egy háborúba, és mi tettük, amit kellett, amit lehetett, és amit a becsület megkívánt: védtük a hazánkat. Nem lehet semmit különválasztani. Az oroszok tudták, hogy az Úz völgye sebezhető pont, sokkal gyengébben van felszerelve, mint északra a Gyimesi-szoros vagy délre az Ojtozi-szoros. Persze a Gyimesi- és az Ojtozi-szoros is elesett, áttörték a védelmet, ez elkerülhetetlen volt, hiszen 1942 decembere után Sztálingrádnál megfordult a hadiállapot, és az oroszok Berlinig meg sem álltak. Tudtuk ezt akkor mi is. De nem azt néztük, hogy fizetnek-e nekünk, zsoldoshadsereg vagyunk, vagy sem, mi védtük a hazánkat, nem mentünk sehova, itt a Kárpátoknál vívtuk a harcot. Tizennyolc–tizenkilenc évesek voltunk. Van egy széles körben elterjedt tévedés: minket gyakran leventekatonáknak neveznek, holott nem voltunk azok. Mi az 1924 és 1925 között születettek előrehozott korosztálya voltunk: rendes katonák. A leventekatonák azok a szerencsétlen gyerekek voltak, akik 1926, 1927, sőt 1928-ban születtek, és bevitték őket mint leventéket, majd kiképzés nélkül bedobták a frontharcokba. Az Úz völgyében Aklosnál, Szentmártonnál, Pottyandnál meg tudtuk állítani a hős szovjet hadsereget, két hétig tudtuk védeni ezt a vonalat, majd szeptember 11-én este kaptuk Pottyandnál a parancsot, hogy vonuljunk vissza a Maros völgyébe, mert bekerítettek bennünket. Szeptember 8-án elesett Sepsiszentgyörgy, a kászoni erőd, az Ojtozi-szoroson is bejöttek az oroszok, muszáj volt visszavonulni.
– A diktatúra évei alatt került-e összeütközésbe a hatalommal, amiért minden évben kijárt az Úz völgyébe, és megemlékezett az elesettekről?
– Én nem, de az egyik barátomat behívták a Szekuritátéhoz, mert valaki besúgta. Aztán valahogy ez ellaposodott, és továbbra is jártunk az Úz völgyébe. Számomra a legszomorúbb, hogy 1995 óta, amikor felállítottuk az Úz-völgyi emlékművet, a titkosszolgálat minden évben lefilmezi a megemlékezést. Még mindig figyelnek, három évvel ezelőtt beidéztek Csíkszeredába, majd a sepsiszentgyörgyi rendőrségen is kihallgattak. Ennek aztán az lett az eredménye, hogy korábban nem tettük, de azóta rendszeresen elénekeljük a székely és a magyar himnuszt. Nem hagyjuk magunkat! Megtartjuk a megemlékezést, amíg élünk. Nekem a nyolc év mikós diákélet adta az alapot, majd ezt folytatta a magyar honvédség. Belénk rögzült, hogy a hazát meg kell védeni, a magyarságtudat úgy belém ivódott, hogy később hiába jött a kommunizmus, a Szovjetunió, mindig az volt a fontos, hogy fegyelmezetten éljek, és próbáljak a nemzetemen segíteni. Ezért írtam, erre alapoztam a közéleti tevékenységemet is. Benedek Elek, Csutak Vilmos, Kós Károly, Orbán Balázs, Gábor Áron, Mikes Kelemen, Kőrösi Csoma Sándor – mi tőlük tudunk szellemi erőt meríteni.
– Orvosi tárgyú szakdolgozatokat is közölt. Miért választotta szakterületének a közegészségügyet és a járványtant?
– Öt évig voltam körorvos, hét falu tartozott hozzám. Nem volt villany, aszfalt, jöttek utánam szekérrel, de fiatal voltam, bírtam. Gyimesfelsőlokon Gyimes egész völgyét egyedül kellett ellátnom. Aztán egyszer bevittek Csíkszeredába, akkor rajonközpont volt, és kineveztek a nemrég létesült közegészségügyi és járványtani központ élére. Azzal biztattak, hogy nem maradok ott sokáig, belgyógyász vagy röntgenorvos leszek. Amikor el kellett volna mennem röntgentanfolyamra, kisütötték, hogy nincs, aki helyettesítsen, így lemaradtam. Telt múlt az idő, jött egy törvény, hogy három év gyakorlat után lehet levizsgázni szakorvosnak, én már három éve dolgoztam közegészségügyi vonalon, és akkor Temesváron elvégeztem a szak-, később Bukarestben a főorvosi vizsgát. Nem bántam meg, hiszen azért akartam erdőmérnök lenni, hogy szabadon járhassak az erdőben. A közegészségügyi központban, vagy ahogy akkor mondták, a Sanepidnél állandóan terepre kellett mennem, tehát nem egy folyosón és nyolc kórteremben éltem le az életemet, mint egy belgyógyász vagy egy sebész, hanem Csíkban és Háromszéken is felkerestem minden falut. Kotormánytól Hetéig minden falu körorvosával jó barátságban voltam, megismertem a települések értékeit, hírességeit.
– Mivel foglalkozik jelenleg, közel a kilencvenhez?
– Idén lesz harminc éve, hogy a Székely Mikó Kollégium osztálytalálkozóján felállítottuk az első kopjafát a sepsiszentgyörgyi Vártemplom falai mellett. Ezzel hagyományt teremtettünk, így alakult ki a Székely Mikó-kopjafasor, amely már 77 kopjafát számlál. Idén lesz a hetvenéves érettségi találkozónk, ezt ünnepeljük június 22-én, de több évfolyam jelezte, hogy csatlakoznak hozzánk. Balázs Antal, az ügyes kopjafadoktor vállalta, hogy felújítja a megrongálódott, tönkrement öreg kopjafákat. Megkértem a presbitériumot, hogy alakítsanak ki egy sétányt, ne kelljen mászkálni a várfal tövében. A Múltam emlékei című legújabb könyvemet a születésnapomon az árkosi Szentkereszthy-kastélyban szűk körben bemutattuk, akkor csak ötven darabot nyomtattunk, amit akkor el is ajándékoztam. Várom, hogy kiadják még háromszáz példányban, és akkor tartunk még egy könyvbemutatót Sepsiszentgyörgyön, a könyvtár Gábor Áron Termében. Nekem a génjeimben van az írás. Mikor kérdezik a barátaim, hogyan írok, azt szoktam válaszolni, nekem Isten diktál. Ezen aztán nagyokat nevetnek. De én mindenről írok, az én könyveimben nincs internet, csak a saját tapasztalataimat vetem papírra. Közben eljárok a szemészetre, és ellenőriztetem a három éve behelyezett pacemakeremet.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár).

AKI HATALOMRA TÖR, SZOLGASÁGRA TÖR – Markó Bélával Kőrössi P. József beszélget
Markó Béla tizennyolc éven keresztül volt az RMDSZ elnöke, ez idő alatt két alkalommal is a román kormány miniszterelnök-helyettese – nem mellesleg költő –, 2011 februárjában nem indult újabb mandátumért a szövetségi elnökválasztáson. 2012 őszén, több alkalommal korareggeltől délig marosvásárhelyi irodájában faggattam.
- Amikor elkezded a politikusi pályát, a kiegyezések embere vagy, hiszel és bízol a kompromisszumos megoldásokban, alkatilag is olyan ember, aki tárgyal, empatikus, szeret és tud is belehelyezkedni a tárgyalófél helyzetébe. Az elmúlt öt-hat évben azonban hangnemet váltottál, radikalizálódtál. Hangsúlyozom, hogy ez nem a korábbihoz képest határozottabb fellépést jelenti, az addig is megvolt, hanem kifejezetten radikális megoldást kereső politikussá lettél, erre váltottál.
– Meglep, amit mondasz. Éppen ellenkezőleg, azt tapasztalom, hogy túlzott mérséklettel vádolnak, túlzott párbeszédpártisággal. Minden bizonnyal arra gondolsz, hogy egyre határozottabban szólalok meg minden olyan esetben, amikor úgy érzem, ránk akarnak oktrojálni valamilyen véleményt, akár Magyarországról is. Az utóbbi időben mind konfrontatívabb a viszonyom az éppen kormányon lévőkkel, és ennek egyre inkább hangot is adok. Ez így van. Féltem azt, amit eddig felépítettünk. Azzal a politikai eszköztárral, amelyet az RMDSZ választott magának – és ebben a választásban nekem is szerepem volt –, történelmileg is minden előzmény nélkül értünk el fontos eredményeket.Lehetséges egyfajta radikalizmus, ami a célokat illeti, és lehetséges egy másik, ami a használható eszköztárat illeti. Az RMDSZ az eszközeiben sohasem volt radikális, ha ez alatt azt értjük, hogy ne politikai tárgyalással, egyezkedéssel, politikai kompromisszumok révén próbáljunk eredményt elérni, hanem erődemonstrációval, el egészen az ultraradikális, vagyis erőszakos föllépésig. Persze, erődemonstrációra is vállalkoztunk, amikor szükségesnek láttuk. Tüntetést szerveztünk, aláírásokat gyűjtöttünk. De akik az elmúlt évek során radikálisabb fellépést kértek számon rajtunk, ha nem is mondják ki, többnyire kurdokra, csecsenekre vagy akár koszovói albánokra gondolnak. Bevallom, el nem tudom képzelni amai Európában, hogy valaki józan ésszel erre a következtetésre jut. Már-már parodisztikusnak tartom: ülünk a kocsmaasztalnál, és néhány pohár bor után arról ábrándozunk, hogy lőni kellene, vagy robbantani. –
- Magyar politikus eddig talán nem jut, inkább más érdekek vannak a háttérben.
– Politikusok általában nem jutnak eddig, de egyik-másik politikus nyilatkozataiból lehetne idézni az elmúlt huszonvalahány esztendőből, amikor burkoltan erre utal. Az a szólásmondás jut eszembe, hogy: fogjuk meg, és vigyétek. Értsünk egyet abban, hogy így kellene csinálni, aztán majd csináljátok ti. Ami viszont a célokat illeti, valóban radikális vagyok, és azt hiszem, hogy ez volt az én politikusi helyzetemnek és politikai kapcsolataimnak a mindenkori paradoxona. Az MDF-fel, amikor még a saját ideológiai arcát kereste, jól kijöttem, mert egyúttal az eljövendő Magyarország helyét is kereste, és sok volt a személyes kapcsolat. Másrészt pedig az MDF-esek többsége nem politikai érdekből építette a határon túli magyarokkal a kapcsolatot, hanem – bár a politikában nem szabad ilyet mondani – őszintén próbáltak velünk együtt megoldást találni, és ez kellő alap volt akkor is, ha számos dologban nem értettünk egyet. Én az MDF egyik nagy hibáját abban látom, hogy amikor visszanyúltak a történelemhez, lehorgonyoztak a két világháború közti időszaknál. Ha már múltbéli támaszokat kerestek, sokkal hasznosabb lett volna a Deák Ferenc-i hagyományokhoz vagy akár 1848 üzenetéhez visszamenni. Én elfelejtettem volna a két világháború közti politikát a helyükben, vagy erős kritikával közelítettem volna meg. Antall József szándékai, ami a külpolitikai építkezést, Magyarország európai elfogadtatását vagy a határon túli magyar közösségek támogatási rendszerének kiépítését illeti, mind fontosak voltak, és azt hiszem, Antall a külpolitikában helyes úton járt. Nem tagadom, hogy a magyarországi szocialista-liberális kormányokkal, az eszközök dolgában, ha nem is mindig jól, mert voltak éles nézetkülönbségeink, általában jobban megértettem magam, mint a jobboldali, magukat konzervatívnak nevező Fidesz-kormányokkal. Ők egyértelműen támogatták a párbeszédet a szomszéd népekkel, a kétoldalú kapcsolatok minél teljesebb kiaknázását, az adott országok politikájába való integrálódást, a parlamenti eszközök, és ha lehetséges, a kormányzati eszközök használatát. Abban volt köztünk véleménykülönbség, hogy mennyire élesen, mennyire karcosan kell, például Európában, fogalmaznunk ezzel kapcsolatban. Sokszor lehettek volna jóval határozottabbak. De abban, hogy tárgyalásra, párbeszédre és politikai nyomásgyakorlásra kell építeni a szomszéd országokkal a kapcsolatot, így kell átrendezni az ottani magyar közösségek helyzetét, egyetértettünk. A jobboldalon viszont nem érzékeltem, hogy ezt komolyan vennék. Nem szívesen fogalmazok úgy, hogy jobboldal, baloldal. Azt gondolom, hogy ezek csak munkamódszerek. Máig nincsenek koherens jobboldali és baloldali programok. Magyarországon sincsenek, és Romániában sincsenek. A jobboldal irányából, konzervatív irányból – és most nem gazdaságpolitikai kérdésekről beszélek, és nem arról, hogy együttműködünk-e a Duna szabályozásában vagy autópálya-építésben, hanem a magyarság kérdéséről – az MDF a maga módján próbált tárgyalni a szomszédos államokkal. De konzervatív oldalon szerintem mindenki más kilátástalannak vagy érdektelennek tartotta, hogy tárgyalásokkal rendezzük ezeket a kérdéseket, én legalábbis komoly szándékkal nem találkoztam. És ez máig megfigyelhető Szlovákia viszonylatában, de Románia viszonylatában is. Az én mérsékeltnek tekinthető koncepciómat valóban inkább a baloldali-liberális kormányok támogatták. Ugyanakkor a célok tekintetében nem feltétlenül értettünk egyet a baloldali-liberális politikusokkal. Ebben én sokkal radikálisabb vagyok, mint akik liberális szemszögből közelítik meg az etnikai közösségek problémáit, és úgy vélik, hogy az egyéni szabadságjogok kiteljesítésével ez a kérdés is fokozatosan megoldódik, tompulnak a szembenállások. Én ebben nem hiszek. Amennyiben érvényesülnek az egyéni szabadságjogok, annak természetesen jelentős fájdalomcsillapító hatása is lehet, és ez is fontos, de ami a célokat illeti, másképpen gondolkodom. Van, aki kétkedve hallgatja ilyenkor, amit mondok, pontosan azért, mert a fejekben összekeverednek az eszközök és a célok, de én tényleg azt gondolom, hogy az igazi megoldás Erdély külön státusa lenne, és ezen belül a magyarság külön státusa, beleértve a magyar többségű régiók külön autonómiáját is.
- Közigazgatásilag gondolod?
- Közigazgatásilag minél szélesebb és minél stabilabb autonómiákra lenne szükség. Az egy másik kérdés, én is látom, hogy Erdélyben nem szálazhatók szét, nem válogathatók szét az etnikumok úgy, hogy exkluzív – kizárólag magyar vagy román – autonómiák jöjjenek létre. A Székelyföldön is élnek románok, másutt is élnek magyarok, de hogy olyan típusú autonómiákra lenne szükség, amelyeken belül egyenjogúak ezek az etnikumok – kultúrák, nyelvek –, az biztos. Senki sem tud igazán elfogadható érvet felhozni arra, hogy ez miért nem megoldás, és miért kell nekem elfogadnom itt Erdélyben, hogy a román nyelvnek, a román kultúrának, a román identitásnak az én nyelvemhez, kultúrámhoz, identitásomhoz képest mindig elsőbbsége, előjoga van. Sem történelmi, sem politikai, sem államjogi, sem másfajtaérvekkel nem tudja senki megmagyarázni, hogy ezt nekem miért kellene elfogadnom. Az a liberális megközelítés, hogy az egyéni jogok kiteljesítésével ezek a gondok megoldódnak, ott hibádzik, hogy mi Romániában ebben a pillanatban nemzetállamban élünk, és Magyarország is nemzetállam. Tehát vannak kollektív jogok ebben az országban, ezek a kollektív jogok a román többség kollektív jogai, és rendkívül kemények. Ha liberális megközelítésben valaki azt javasolja, hogy ezt bontsuk le, és utána beszéljünk arról, hogy az egyéni jogok alapján felépítünk valami mást, arról vitatkozhatunk. De az nem működik, hogy tényként fogadjam el az országon belüli status quo-t, és csak azon dolgozzam, hogy az egyéni jogaink kiteljesedjenek. A lényeg az, hogy egyetértek a legradikálisabb elképzelésekkel is, amennyiben ez azt jelenti, hogy teljes körű jogokat adunk a magyaroknak, és teljes mértékben tiszteletben tartjuk a románok jogait Erdélyben bárhol.
- Gálfalvi Gyuriék házának kapujában 1989 legvégén, talán forradalmi hevületben, azt mondtad, minden megváltozik. Gyuri a maga szkepszisével, tapasztalatával próbált meggyőzni arról, hogy nem változik semmi. És te ezt nem fogadtad el. Most már mintha te is megtapasztaltad volna, hogy semmi sem változott, és semmi sem változik. Tehát radikálisabb eszközökre van szükség. Keserűséget is érzek egy ideje a hangodban. A románokkal csak addig lehet együttműködni, amíg ők a saját érdekeiket látják, amint a román érdekkel szembe menni látszanak az események, akkor kiszállnak. De ki az, melyik nemzet az, amelyik hasonló helyzetben, hasonló történelmi múlttal maga mögött nem így cselekedne?! Sokat nem változott a román–magyar viszony, Románia arról, hogy nemzetállamként definiálja magát, nem hajlandó lemondani, sőt ma ez már nem is lehet tárgyalási alap, hiszen az RMDSZ most éppen nem kormányzati tényező.
– Van bennem csalódottság, de nem szójátéknak szánom, amikor azt mondom, hogy nem a közelmúltban csalódtam, hanem a jövőben. Azt hiszem, eleve bennem volt a hiba, amikor én magam is úgy szemléltem a történelmet, hogy lehetséges a folyamatos és visszafordíthatatlan előrehaladás. Ebben egy ideje már nem hiszek. Ma már félek attól, hogy amit felépítettünk, hamar lebontható. Hiába alakítottunk ki 1989 után az azelőttiekhez képest – és nemcsak a Ceaușescu-korszakhoz képest, hanem mindenhez, ami az első világháború után volt – új helyzetet, hiába építettünk fel olyan anyanyelvű oktatási rendszert, amilyen Trianon óta sohasem volt Romániában, ha ez is ugyanolyan könnyen lebontható, mint ahogy széthordták azt, ami az ötvenes évek elején – a szovjet kirakatpolitika részeként, szovjet mintára és szovjet utasításra – működött. Gyorsan szétszedték, az önálló egyetemünket is elvették, illetve egyesítették a román egyetemmel. Ehhez képest mi 1989 után fontos jogokat vívtunk ki, alkotmányba, törvénybe foglaltuk ezeket, kiterjedt intézményrendszert építettünk föl. Soha nem volt olyan stabil törvényes keret az anyanyelvhasználatban, mint amelyet 2001-ben elfogadtattunk. Ez 20 százalék fölött hivatalos jogokat ad a magyar nyelvnek. Legalább ennyire fontos, hogy ez a több mint két évtized a korábbihoz képest teljesen új román–magyar viszonyt hozott az országon belül. Számos helyzetben a magyarok valóban lerázták magukról a másodrendűséget, és a románok egyenlő partnereivé válhattak. Ehhez hozzájárult, hogy történelmileg is minden előzmény nélkül az erdélyi magyarság az RMDSZ által képviselte magát a különböző román kormányokban. Miniszterelnök-helyettesünk volt, más vezető tisztségviselőink voltak. A kommunizmus első korszakában ugyan voltak magyar vezetők, csakhogy most mindezt választások útján értük el. Ezeket az embereket a magyarok küldték Bukarestbe, magyarok választották meg őket képviselőnek, szenátornak. Ebből a szempontból nincsen bennem keserűség. Ma is mondogatják, hogy Románia európai uniós felvételét jobban ki kellett volna használni. Maximálisan kihasználtuk. Magyarországon is motyognak, suttognak itt-ott olyasmit, hogy Románia fölvétele előtt kérni kellett volna Székelyföld autonómiáját. Kérni lehetett volna, de nem kaptuk volna meg. A falig mentünk el az anyanyelvű oktatás, az anyanyelvhasználat kérdésében. És ebben az európai integrációs kényszer valóban segített. Ismerve belülről aromán politikát, a maximumot hoztuk ki. Nem szeretem, amikor máshol mondják meg, hogy mit lehetett volna, és mit nem. A románok nem léptek volna be az Európai Unióba, ha valaki a kilencvenes évek végén, a kétezres évek elején feltételül szabja nekik az autonómiát.
– A te retorikádban Tőkés kihívásainak van-e szerepe? Ő kezdettől fogva folyamatosan provokál téged. Szemtanúktól tudom, gyakran előfordul, hogy az „előszobában” mézes-mázas, kedves, szinte már hízelgő, majd amikor kiléptek a sajtóképviselői elé, azonnal megváltozik, tücsköt-bogarat rád olvas. Erre talán az ő személyiségi zavara a magyarázat, annak az oka pedig az, hogy az ő ambíciói egy sértett ember ambíciói. De a lényeg, hogy sokszor érezhető úgy – és ezt nem csak a magam nevében mondom, sokan beszélgetünk erről –, hogy a te retorikádat befolyásolja, gyakran meg is határozza az ő kihívása. Van-e ebben részedről tudatosság, szándékosság, vagy csak kívülről látszik így?
– Persze. Minden megszólalás egyben viszonyulás is. Ami a hangom radikalizálódását illeti, ha van ilyen, az utóbbi egy-két évben többek közt azzal is magyarázható, hogy letettem egy nagy nyűgöt, ugyanakkor a felelősséget is átadtam másnak, nem vagyok az RMDSZ elnöke. Egy ilyen szervezet elnökeként, készséggel elismerem, sosem vagy teljesen a magad ura. Akik hatalomra törnek, nem tudják, hogy tulajdonképpen szolgaságra törnek.
- Minden esetben?
– A diktatúrában a legfőbb szolga maga a diktátor.
- Minek a szolgája?
– A saját hatalmának a szolgája. Azt meg kell tartani, annak érdekében cselekszik. Nem igaz, hogy a diktátor kénye-kedve szerint cselekszik. Sohasem cselekszik úgy. A hatalom érdekében cselekszik, annak érdekében, hogy a hatalmat megtartsa. Szembemegy akár az elveivel, szembemegy az álmaival is. De ne sajnáljuk a diktátort. A hatalom gúzsbaköt, nem mutathatod meg magadat úgy, ahogy vagy, és olyannak, amilyen vagy. A hatalomszerep, alakoskodás, folyamatos maszk. Ezzel nincsen mit tenni, ez így igaz, és ez rám is vonatkozott. Megpróbáltam őszinte lenni, mindig meggyőződéssel cselekedtem. Állítom, hogy maga a hatalom nem érdekelt, de eszközként én is éltem vele bizonyos közösségi célok megvalósításához. Az is igaz, hogy feladtam magamból sok mindent, igazodtam a közösségi elvárásokhoz, tompítottam a hangomat, nem mindig ütöttem vissza, ha ütöttek. Az RMDSZ elnökeként mindig szembekerültem egy másik véleménnyel, és ennek megtestesítője a leggyakrabban Tőkés László volt. Ez sokszor meghatározta az én megnyilatkozásaimat is, és, ennek a fordítottja is igaz. Rég nem vagyok az RMDSZ elnöke, de még mindig velem van baja, velem harcol, továbbra is én vagyok az ellenfele. Ebben van is igazság, mert hosszú időn át mégiscsak én képviseltem egy koncepciót, és ha megszólaltam, ha mondtam valamit, az válasz is volt, akkor is, ha nem az volt a szándékom, hogy neki válaszoljak.
– Kelemen Hunor az RMDSZ új elnöke. Kell-e neki új irányban gondolkodnia? Ahhoz, hogy akkora súlya legyen a romániai politikai életben – és a magyarországiban –,mint neked volt, és van még, hogy karakteres erőt vigyen a romániai magyar politizálásba, meg kell-e tagadnia, ami eddig történt?
– Kelemen Hunornak ebben a pillanatban az egyik nagy dilemmája az lehet, hogy állandóan Markó Bélához hasonlítják. Komoly jellempróba, hogy ezt elviselje, hogy mit tud kezdeni ezzel a teherrel. Ugyanakkor rendkívül rossz döntés lenne, ha Kelemen Hunor vagy az RMDSZ új vezetősége úgy próbálna ettől a vádtól szabadulni, hogy egyúttal megszabadul a mögöttünk lévő esztendőktől. Az RMDSZ azáltal van, az adja a súlyát és erejét, hogy ott van mögöttünk ez a huszonvalahány esztendő. Ezért szavaznak ránk, és nem szavaznak az új pártokra. Hiába hoz létre a Fidesz időről időre új pártot Tőkés László segítségével, aki úgy váltogatja a pártokat, mint más az alsóneműjét. Az emberek arra a küzdelemre szavaznak, arra a múltra, amelyet az RMDSZ képvisel, ezt a múltat újból és újból föl kellene használni. Nem véletlen, hogy Tőkés László összevissza kapálózik, összevissza hadakozik, és eposzi nyilatkozatsorozatot ír. Az sem véletlen, hogy csak nagy ritkán veszek róla tudomást, többnyire elhajlok, mert a kettőnk párharcát nem akarom megint behozni a romániai magyar közélet erőterébe. Ő is nagyon jól tudja, hogy az RMDSZ ma azon a magaslaton áll, legyünk őszinték, amelyet nem egyedül én, hanem közösen, az RMDSZ-t választó emberek együttépítettek föl. Az a vicc jut eszembe, valamikor a ko

A néma színészet szolgálatában
Múlt héten megcsörrent szerkesztőségünkben a telefon. – Érdemes lenne Hunyadi László marosvásárhelyi fémműves és szobrászművésszel elbeszélgetni, ugyanis véglegesítették akadémiai tagságát. A javaslat nyomán kopogtunk be a marosvásárhelyi művész műtermébe, ahol kész és készülő szobrok, plakettek, domborművek társaságában fogadott. Nem csak a hír kapcsán, hanem a több évtizedes munkássága előtti főhajtás, közelgő nyolcvanadik születésnapja előtt is érdemes volt találkozni és beszélgetni vele.
– Hunyadi László 2005-től a Magyar Művészeti Akadémia tagja. 2009-től Magyar Örökség-díjas művész. Újabb tagságról, címről számolhatunk be az olvasóknak?
– Az intézményt nemrégiben átszervezték, állami intézménnyé vált, azonos rangot kapott a Magyar Tudományos Akadémiával. Tulajdonképpen most véglegesítették az akadémiai tagságot. A tagok ezután ugyanolyan jogokban részesülnek, anyagiban is. De nem csak én, hanem tájainkról a szovátai Bocskai Vince és Kuti Dénes is e megtisztelő cím birtokosai. Jövő héten Budapesten az akadémia hivatalos ülésén veszünk részt. De nem csak emiatt utazom a magyar fővárosba, hanem azért, mert május 9-én a Koller Galériában Koller-díjasok munkáiból szerveznek kiállítást. Koller György emlékének ápolására 50 évvel ezelőtt egy alapítványt hoztak létre, s minden évben kiosztanak egy díjat. A kiállításon mindenki egy munkával jelentkezhet. Én egy népies ihletésű, bronzba öntött Szent-György- domborművet állítok ki.
– Mit jelent Ön számára az akadémiai tagság?
– Mit mondjak? Mindig jólesik az embernek, ha szakmailag elismerik. Most a szobrászat, de általában a képzőművészet eléggé háttérbe szorult, a modern technika felváltott mindent. Alig van igény a szobrászatra. Néha-néha még egy köztéri munkát felállítanak, de a közönséget már nem nagyon érdekli, különösképpen az ifjúságot.
– Számos köztéri alkotása áll Erdély-szerte és Magyarországon, kezdve az agyagfalvi Székely Nemzetgyűlés emlékművétől, a székelyudvarhelyi Orbán Balázs-szobortól, a kiskunfélegyházi Szent István-szobortól, egészen a marosvásárhelyi Petőfi-szoborig, vagy a havadi Kossuth Lajos-mellszoborig. Melyik munkája áll legközelebb a szívéhez?
– Amikor a köztéren egy általam készített munkát látok, azon gondolkodom, mit kellett volna másképp csinálni. Mert ugye, a képzőművészet és a szobrászat nem tartozik az egzakt tudományok közé, százféleképpen lehet valamit megoldani, csak energia és kifejezőerő legyen hozzá. Nem csak az embert kell bemutatni, hanem az embernek beszélni, sugározni kell. A modern koncepciónak sohasem tudtam behódolni, őriztem a tradíciókat, és ebből próbáltam valamit továbbvinni és azon az úton haladni. Nem állítom, hogy a nonfiguratív térplasztikában nincsenek remekművek, de ahhoz nagyon kell érteni és nagyon sok érzék kell hozzá. Mondjuk, a Petőfi-szobrot elfogadhatónak tartom. Orbán Balázs is az. Annak idején, amikor mintáztam, Sütő eljött, hogy megnézze. Megnézte, s kijelentette, na, megnyugodtam. Kérdem, miért? – Azért mert azt gondoltam, akkora bajuszt fogsz mintázni, hogy a madár egyensúlyozni tud rajta! És nem lett akkora bajusza.
– Most min dolgozik a művész?
– Megtisztelő megbízásom van, vagy volt, itt van letakarva: Klebelsberg Kunó mellszobra. A bécsi Collegium Hungaricum elé akarták felállítani, de valamiért leállt az egész. Ezt kellene befejezni. Budapesten talán... lesz valami belőle. Igaz, egy szobrot sohasem lehet befejezni. Bizonyos részleteket meg kell még oldani, de amíg agyagban van, lehet módosítani rajta.
– Az idén kerek évforduló elébe néz, közelgő nyolcvanadik születésnapján ünneplik a művészt. Milyen tervei vannak?
– Nagyon sok tervem lenne még. Azon gondolkodom állandóan, hogy mit mulasztottam el és mit kéne még megcsináljak.
– Mit mulasztott el?
– Nagyon sok mindent. Vásárhelynek vannak jeles emberei, nekik kellene emléket állítani. Molter Károly szobrát szeretném feltétlenül elkészíteni. Vagy ott van például Gecse Dániel, aki rengeteget tett a városért, semmi emlék nem maradt róla. Sós Jóskának nem készülök szobrot mintázni... Úgy van, hogy az érdem mindig azoké, akik a szoborállítást finanszírozzák és eszmeileg támogatják. A művész mindig háttérbe szorul. Meg lehet nézni egy szoboravatásom meghívóját. Minden rajta van, csak a szobrász neve nincs! A szoboravatásokról szóló tévétudósításokban is a szobor mindig háttérbe kerül.
– Ez nem azt jelenti, hogy nem ismerik el a szobrász munkáját, hiszen önt Magyar Örökség- díjjal is jutalmazták. Ez nagy elismerés.
– Örömmel fogadtam a díjat, hiszen a magyar örökségért próbáltam tenni, évtizedeken át azokat a történelmi, irodalmi személyiségeket örökítettem meg, akik kiemelkedtek a magyarság életében. Tegyem hozzá, ezzel a díjjal növeltem irigyeim számát. Pedig csak egy pohár pezsgőt meg egy kis Szent Koronát kaptam a díj mellé. Mégis mindig azt kérdezték, mennyi pénz járt vele. A pályafutásom során kapott sok díjjal még egy rendes műtermet sem engedhettem meg magamnak. Ezt saját kezűleg készítettem. De most már jó, mert már szezon vége...
– Nincs szezon vége! Akinek ennyi terve és mondanivalója van még, nem beszélhet szezonvégről. Generációk nőttek fel a művész nyomában, ők méltó követők lesznek?
– Tanítványaim közül már sokan nem élnek, például Bardócz Barna ötvös, Tornai András kiváló szobrász. Régen nem tanítok, nem ismerem a fiatalokat. Néha látok egypár munkát, de nem vagyok meghatódva. Nagyon modernizálódott minden.
– Lehet-e szobrászatot tanulni, vagy ezzel születni kell?
– Tehetséggel kell születni, adottság kell és megszállottság. Aztán jöhetnek azok a bizonyos szabályok, amelyeket el kell sajátítani, be kell tartani. Én Küküllődombón a kerámiaiparba születtem bele, téglagyár, cserépgyár, edénygyár... Elemista koromban elcsentem a krétát és bicskával figurát faragtam. Otthon vettem egy darab agyagot, s abból próbáltam formálni valamit. Amikor bekerültem Vásárhelyre a kollégiumba, olyan szerencsém volt, hogy a rajz- és kézimunkatanárom éppen Bandi Dezső lett. Az volt a tervem, hogy építész leszek, de ő azt mondta édesanyámnak, hiába akar a gyermek építész lenni, úgyis szobrász lesz belőle. És úgy lőn!
– A néma színészet szolgálatában.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely).

Hiánypótló a magyar nyelvű tájépítészeti képzés
Az erdélyi tájépítészeti oktatás jövőjéről, a végzősök elhelyezkedési lehetőségeiről folytatott kerekasztal- beszélgetéssel zárult szombaton a Sapientia Egyetem marosvásárhelyi Műszaki és Humántudományok Kar kertészmérnöki tanszéke által immár második alkalommal megszervezett Erdélyi Kertész- és Tájépítész-konferencia.
A dr. Kentelky Endre adjunktus által vezetett beszélgetésen a tájépítészeti képzés helyzetéről, illetve azokról a nehézségekről esett szó, amelyekkel a szakma képviselői szembesülnek. A Sapientián ebben a tanévben indult a tájépítészmérnöki szak, ami úgymond hiánypótló, ugyanis jelen pillanatban Romániában nem létezik magyar nyelvű tájépítészeti felsőoktatási képzés. Ugyanakkor a román nyelven működő hasonló szakok száma is viszonylag kevés. Ezek tulajdonképpen az öt állami Agrártudományi Egyetem Kertészmérnöki Karán működő szakok (Bukarest, Craiova, Iasi, Kolozsvár, Temesvár). Ily módon a szak szervesen illeszkedik a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem szakkínálatába, amely piacképes szakok indítását vállalta fel. A cél olyan szakemberek képzése, akik megfelelő ökológiai, környezettudományi, agrártudományi (kertészettudományi), műszaki, építészeti és esztétikai ismeretekkel és kreatív tervezői készséggel rendelkeznek a tájépítészeti feladatkörök ellátásához, és jól felkészültek a kertépítészet, a településgazdálkodás, a települési környezetvédelem, a táj- és természetvédelem, a tájrehabilitáció, a tájtervezés, a regionális tervezés és a területfejlesztés területén. Elhangzott, hogy Marosvásárhelyen az alapozó tantárgyak megegyeznek a kertészeti szakon oktatottakkal, viszont a továbbiakban a tervezésre kell fektetni a hangsúlyt, ugyanis az akkreditáció elnyeréséhez követelmény, hogy a tantárgyak legalább ötven százaléka tervezési tárgy legyen.
Itthon is van igény tájépítészekre
Dr. Benedek Klára tanársegéd, a konferencia főszervezője elmondta, a helyi piacon is van igény tájépítészekre, egyre nagyobb a kereslet olyan szakemberek iránt, akik képesek a különböző intézmények parkjait, magánszemélyek udvarait szakszerűen rendezni. A képzés során a szakmai gyakorlatokat is úgy szervezik, hogy minél jobban felkészítsék a diákokat erre, például a Maros menti kastélyparkok restaurálásával is meg kell majd birkózniuk. Dr. Benedek Klára hangsúlyozta, a konferencia célja is az, hogy a hazai és külföldi szakemberek által megosztott tapasztalatok révén bővítsék a diákok látókörét, hiszen fontos, hogy hallgatóik megismerkedjenek a szakterület újdonságaival, a kutatások legújabb eredményeivel.
Aki dolgozni akar, megállja a helyét
A tájépítész szak még az elején jár, viszont a kertészmérnökin már végzett néhány évfolyam. Milyen arányban sikerült elhelyezkedniük a hazai piacon a pályakezdő kertészmérnököknek? – kérdeztük a főszervezőt.
– Kertészmérnökis diákjaink egy része saját vállalkozásba kezdett Vásárhelyen, Székelyudvarhelyen, számos példa van arra, hogy a végzős saját munkájával felépítette a jövőjét és sikeres vállalkozó. Kertészeti cégeik, kertrendezési vállalkozásaik vannak, de akad olyan is, aki különféle kultúrák telepítésével foglalkozik. Akik nem tudtak elhelyezkedni, azok általában az egyetemen sem teljesítettek úgy, ahogy kellett volna, hozzáállási gondok is adódtak. A kertészmérnökség kétkezi munka, dolgozni, küszködni kell. De más szakmákhoz viszonyítva nagyobb önállóságot biztosít a fiatalok számára. Több hallgatónk továbbtanul, mesterképzésre, doktoriskolába jelentkeztek, van mesterképzés Bukarestben, Kolozsváron, Temesváron, Craiován, és magyar egyetem lévén, jó viszonyban vagyunk magyarországi szakirányú egyetemekkel, így egyesek ezeket választják. Vannak hallgatóink, akik vidéken élnek, eddig is gazdálkodtak, de úgy gondolták, szükségük van arra, hogy a képzésen elsajátított ismeretekkel kiegészítsék eddigi tapasztalataikat – vázolta fel a tapasztaltakat dr. Benedek Klára.
Százkilós harang kerül a toronyba
Szombaton, a konferencia utolsó napján Gagyi József antropológus moderálásával Harang a tájban címmel kerekasztal-beszélgetésre került sor. Mint ismeretes, a Sapientia kommunikáció szakának négy harmadéves hallgatója (Gidófalvi Tamás, Sófalvi László, Dobos Levente, Tóth Lehel), tanáruk, Gagyi József támogatásával, megálmodta a harangprojektet, adományokat gyűjtöttek, hogy az egyetem koronkai épületének tornyában egy harangot helyezzenek el. Mivel a projekt a végéhez közeledik, szombaton Gidófalvi Tamást, az egyik ötletgazdát arra kértük, számoljon be az eddigi eredményekről.
– Több mint hétezer lej gyűlt össze, ami pontosan egy százkilós harang öntéséhez elegendő. Eredetileg az öntést hétfőn szerettük volna elkezdeni, de végül még nem zárjuk le a projektet, mert jövő hétre egy koronkai támogató jelentős, 3-5 ezer lej közötti összeget ígért, ezért kitoltuk a határidőt. Eredetileg 300 kilós harangot szerettünk volna, de így is elégedettek vagyunk, magánszemélyek, vállalkozók is támogattak bennünket – számolt be a projekt menetéről az ötletgazda.
A harangot marosvásárhelyi mester fogja önteni, s a Sapientia koronkai épületének tornyában helyezik el. A hétvégi konferencia keretében sor került egy beszélgetésre ebben a témában, ugyanis a tájépítészek számára is téma, hogy a harang EMKE-díjjal miként szerepel mint szimbólum az egyetemi tájban.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely).

Trójától Pán-Európáig a Kolozsvári Magyar Történeti Intézetben
VIII. Tanárköri Tudományos Konferenciájukat tartották meg április 12-én az új tanügyi törvény folytán egységes keretek közé szerveződött Kolozsvári Magyar Történeti Intézet tanárai. A hagyományteremtést is célzó rendezvénysorozat lehetőséget ad arra, hogy az intézet munkatársai egymásnak és diákjaiknak is bemutathassák legújabb kutatásaikat, kedvenc témáikat – fejtette ki Rüsz-Fogarasi Enikő, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Történelem–Filozófia karának dékánhelyettese.
A 20. század elejének erdélyi vendégmunkásairól értekező Nagy Róbert előadásában kifejtette: a 19. század végén, 20. század elején a nagy vasútépítkezésekkel kezdődött el a tömeges munkaerő-vándorlás Erdélybe. Az Osztrák–Magyar Monarchia legkülönbözőbb területeiről származó idegen munkaerő mindenekelőtt az ipari vállalatok, főként bányakitermelések telepeire érkezett. Megállapítása szerint abban az esetben telepítettek az alkalmazók vendégmunkásokat Erdélybe, ha a helybeli lakosság számaránya vagy képzettsége nem felelt meg az adott munkakörnek, és nem is lehetett volna olyan gyorsan betanítani őket, ahogy azt elvárták volna.
Kós Károly, Tamási és az erdélyi autonómia kérdése című kutatásában Lönhárt Tamás a központosított magyar állampolitikával szemben megfogalmazódó, a helyi önszerveződésre való törekvéseket vizsgálta, amelyek már a 20. század első évtizedében jelentkeztek, majd a Tamási Áron által 1942-ben megszövegezett, fokozatosan „szelídített” beadványban csúcsosodtak ki. Egyebek mellett a túltengő bürokratizmus ellen tiltakozó író arra hívta fel a magyar kormány figyelmét, hogy a központi támogatást, kormányprogramot a sajátos erdélyi igényekhez kellett volna rendelni.
Csucsuja István professzor az 1872-ben alapított kolozsvári tudományegyetem bölcsészkarán megszerezhető doktori cím elnyerésének feltételeit, a doktorátus intézményét vázolta előadásában. Mint kifejtette, a történészeknek a disszertáció megvédését megelőzően a fő (Magyarország történetéből és egyetemes történelemből) szaktárgyakból és egy választott melléktárgyból is szigorlatot kellett tenniük. A bölcsésztudori cím elnyerését követő habilitációs vizsga az illetőt feljogosította arra, hogy egyetemi magántanárként működhessen, ami nagy hajtóerőt, mobilitást biztosított az egyetemi életnek – magyarázta. A régi egyetem utolsó doktori avatása 1919 tavaszán volt.
A BBTE udvarhelyi kirendelt tagozatáról érkezett Hermann Gusztáv Mihály történész a székely „virtuális múlt” fogalmát vezette be, ennek a szépirodalomba való leszűrődését vizsgálta. Az Anonymus, Kézai, Thuróczy által közvetített eredetmondákra, ugyanakkor hamis történelmi dokumentumokra, így az 1533-ra keltezett, 1796-ban felbukkant Csíki Székely Krónikára is alapozó székely „virtuális múlt” a legkülönbözőbb irodalmi alkotásokban elevenedik meg, mint például Jókai Bálványosvárában. – A mítosz identitásunk, nemzeti vagy közösségi énképünk fontos része, amelyet azonban a maga helyén és idején, identitáselemként, meseként és nem történelemként kell kezelni – hangsúlyozta a történész.
Hunyadi Attila az európai főutak ’30-as évekbeli kiépítésének vonatkozásairól, mindenekelőtt Európa egységesüléséről értekezett. Mint mondta, az európai csatlakozás funkcionalista értelmezésének egyik megnyilvánulása az infrastruktúra megszervezése volt. A gépkocsizás fejlődésének, és az autóutak kiépítésének legfőbb hozadéka a vasút által nem érintett közép-európai kistérségeknek az európai áru- és személyforgalomba való bekapcsolása volt – fejtette ki.
Tóth Szilárd az erdélyi magyar politikai elit 1919–1922 közötti önszerveződéséről tartott előadásában az Új Világ hetilap körül szerveződött politikai alakulat, az Egyesült Székely Nemzeti és Magyar Demokrata Párt 1919-es megalakulását ismertette. A párt tagjai „a román állam mélyen hűséges polgárainak” vallották magukat a bukaresti parlamentben, de ha valóban hitelesen képviselték volna a romániai magyarság érdekeit, nem tűntek volna el már a következő parlamenti választások alkalmával – magyarázta a történész, aki úgy vélte, ennek a pártnak a tagjai egyszerű politikai kalandoroknak tekinthetők.
Bajusz István a zilahi református egyházközség klenódiumait, az 1700-as évekből fennmaradt remekművű ötvösmunkákat, úrasztali kelyheket, tányérokat mutatta be a hallgatóságnak, ismertetve azok készítőivel, adományozóival kapcsolatban kiviláglott adatokat, analógiákat.
Kovács András professzor Az én házam, az én váram című előadásában az erdélyi reneszánsz rezidenciák formai jegyeinek alakulását, a korabeli szóhasználatban észlelhető változásait vázolta. Az udvarház és kastély, olykor a vár kifejezés az erdélyi reneszánsz építészetben olyan heterogén rezidenciális együttest jelöl, amely a várépítészetből kölcsönzött, de immár erősen leegyszerűsített, lekicsinyített formákat alkalmaz – fejtette ki a művészettörténész.
Sipos Gábor az egykori kolozsvári unitárius, jezsuita, valamint a református kollégium könyvtáraiban összegyűjtött 16–17. századi helveticákat, azaz svájci nyomtatványokat mutatta be. Az iskolák fő célja a lelkészképzés lévén, a helveticák között a bibliakiadások dominálnak, de bőven akadnak bibliai kommentárok, egyházatyák művei is, illetve vallástól függetlenül mindenhol megtalálhatóak Erasmus közmondás-gyűjteményei – magyarázta.
Rüsz-Fogarasi Enikő a városokban (Besztercén, Marosvásárhelyen, Kolozsváron) működő hitelezést vizsgálta a fejedelemség korában. A készpénzre való utalások jellemző módon a végrendeletekben, a vagyonelosztások alkalmával tűnnek fel, nagyobbrészt adósságjegyzékek formájában – fejtette ki. Az általa kutatott forrásanyag Besztercén kevés hitelezésre utaló adatot tartalmazott. Marosvásárhelyen egy özvegy papné és egy deákné végrendelete azonban több személy tartozásait is jegyzik. A vizsgált kolozsvári források szintén arra utalnak, hogy voltak deákok, akik a legkülönbözőbb rendű-rangú embernek kölcsönadtak, adósjegyzékeik széles körű kapcsolatrendszerre utalnak. A néhány magánszemély mellett hitelezőként működtek egyébként a korban bizonyos közintézmények, egyházak is. Kolozsváron megtörtént, hogy a város birtoktesteket engedett át az unitárius egyháznak adósságtörlesztés fejében.
Vekov Károly a Humanisták és sátánok című értekezésében kifejtette: egyes humanisták a nagyenyedi „kastélyról” mint gazdag gyűjtemények tárházáról referáltak, amelyben „sárkányfejeket” is őriztek. Felvetette a gondolatot, hogy a „kastély” a humanista szellemiség egyik fellegváraként működhetett, a sárkánymaradványokra való utalások pedig nem véletlenszerűek, hiszen azokat a legutóbbi paleontológiai (a Vremir Mátyás által felfedezett zömök sárkány és egy pterozauruszfaj) leletek is alátámasztják.
Molnár Kovács Zsolt régész a homéroszi költemények által bemutatott társadalom, a trójai háború történeti alapjairól tartott színes előadásában vázolta a legújabbkori rekonstrukciós kísérleteket, a homéroszi utalások értelmezésére való törekvéseket, illetve azok csapdáit. Mint megállapította, Homérosz a poliszok kialakulásának korából egy megálmodott, ideális társadalomképet körvonalaz, és példaképeket tolmácsol az éppen regnáló elitnek; ezek a viselkedési minták szolidaritásról, vendégbarátságról, az ajándékozás nemes gesztusáról, a lovagiasságról szólnak. A harcok, csaták nyilván a valóságban nem olyan módon és arányokban zajlottak, mint a nagy eposzíró előadásában.
ZAY ÉVA
Szabadság (Kolozsvár).

Reconditio Humana
A címben feltüntetett elnevezéssel indít tanulmányi és továbbképző központot a marosvásárhelyi Szent Erzsébet Egyesület. A központ célja a hátrányos helyzetű gyermekek és felnőttek felzárkóztatása illetve a tehetséges fiatalok gondozása. A bejelentés szombaton hangzott el a helyszínen, a Szabadság utca 86. szám alatti házban. Az ismertetőn Bakó Béla Pál ferences szerzetes pap, az egyesület alapítója és a támogatók mellett jelen volt Borsos Szabolcs tanár, a tanulmányi ház társalapítója, tanárok, pszichológusok és gyógypedagógusok. A megnyitón részt vett a Magyar Mentálhigiénés Szövetség küldöttsége Budapestről, Buza Domonkos elnökkel az élen.
A tanulmányi ház megnyitásával új tevékenységgel bővül a Szent Erzsébet Egyesület munkája, amely 15 éve működtet Marosvásárhelyen és Sárpatakon családi típusú házakat, ahol árva és félárva gyermekeket nevelnek, hátrányos helyzetű felnőtteket támogatnak. Az egyesület munkájáról, az eredményekről és nehézségekről, amelyek leküzdése a Gondviselés vezérelte jólelkű támogatók révén sikerül, Pál atya számolt be. Az egyesület alapítója elmondta, hogy két legfontosabb nevelési elvük a szeretet és a gondoskodás.
A továbbiakban ismertette, hogy 2012 decemberében Borsos Szabolcs tanárral közösen született meg az ötlet, majd a döntés is, hogy az árvák és kiszolgáltatottak gondozása mellett a nevelés, oktatás, kutatás terén indítsanak új tevékenységet. Erre a célra kezdődik el a Szabadság utcai ház átalakítása, amely 140 négyzetméter felületet biztosít.
A nevelés területén a hitéleti nevelésre és a lelki gondozásra helyezik a hangsúlyt, s lelki programok indításával szeretnének hozzájárulni a hátrányos helyzetű emberek probléma-megoldási készségének javításához.
Az oktatási program keretében a hátrányos helyzetű gyermekeket szeretnék iskolai szintre emelni. E területen olyan fiatalok felzárkóztatására is gondoltak, akiket valamilyen diploma vagy szakképesítés megszerzésében kell segíteni. Indítanak felnőttcsoportokat is, akiket a munkaerőpiacon való megjelenésben, a vállalkozásban támogatnának.
A tehetséggondozás területén először a megfelelő feltételek megteremtésére összpontosítanak (mul-timédiás szakterem, zenei stúdió stb.), azután kerül sor a tevékenységek megszervezésére.
Kiemelt projektjük a cigány kisebbség támogatása egyéni és közösségi vonatkozásban. Négy oktatási tevékenységet szerveznek számukra: hitéleti és erkölcsi nevelés, egész-ségi alapismeretek, kézműves- foglalkozások, mezőgazdasági alapismeretek.
A kutatás terén az erdélyi magyar társadalomtudományi gondolkodásban, a kisebbségfilozófiában összegyűlt több mint két évtizedes tapasztalatokat szeretnék dokumentálni, s a hátrányos helyzetű csoportok és egyének társadalmi beilleszkedése módszertanának a kidolgozásához is hozzájárulni. Ehhez tartozik annak a tapasztalatnak a rögzítése és átadása, amit Bakó Béla Pál ferences szerzetes a cigánypasztoráció terén szerzett. A tanulmányi ház célja, hogy felsőfokú oktatási intézményekkel is kapcsolatot teremtsenek, közös pályázatokat, oktatási projekteket dolgozzanak ki, szakmai kiadványokat szerkesszenek, tanácskozásokat szervezzenek – osztották meg a terveket a tanulmányi központ alapítói.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely).

Búcsú Győrffy Ilonától
Akik közelebbről ismerték, tudták, hogy az utóbbi időben gyógyíthatatlan betegségben szenved, halálhíre mégis sokakat megdöbbentett. Egy olyan személy távozott az élők sorából, aki élete folyamán sohasem felejtette el azt az iskolát, amelyben tanult, azt a várost, amelyben addig élt, és azt a nemzetet, amelyhez tartozott. Az életkörülmények nagyon sok irányba sodorhatják az embert élete folyamán. Puskás Ilona nyolcadik osztályos korától a Bolyai Farkas Líceum tanulója volt, és mint az iskola XI.E osztályos diákja 1962-ben érettségizett. 1965-ben férjhez ment Győrffy Péter orvoshoz, aki hét évvel előtte szintén a Bolyaiban érettségizett. Kezdetben mindketten Csíkszeredában dolgoztak, majd 1977-ben, akkor már két kisgyerekkel, kivándoroltak az Amerikai Egyesült Államokba. A kezdeti nehézségekkel megküzdve, megfeszített munkával sikerült valahogy anyagi körülményeiket idővel rendezni. Új környezetében azonban nem felejtette el, hogy honnan jött. 1989-ben Győrffy Ilona Amerikában létrehozta a Kulturális Alapítvány Erdélyért egyesületet, melynek célja – amint a megnevezése is sejteti – az itteni kulturális tevékenység támogatása és külföldi ismertetése. Ez tette lehetővé számos író, tudós, képzőművész, politikus és közéleti személyiség amerikai meghívását és előadói körútjának megszervezését. Létrehozta a Győrffy Zoltán-díjat, mellyel 1991-től kezdve a Bolyai Farkas Líceumban minden év ballagási ünnepségén három kiváló diákot jutalmaznak (300+200+100 dollár pénzjutalommal). Ezenkívül eddig több mint harminc szegény sorsú és jól tanuló bolyais diák részesült megszabott idejű ösztöndíjban. Marosvásárhelyen létrehozta a tizenöt évig működő angol nyelvű Bay Zoltán könyvtárat, ahol a szakembereknek nyújtott szellemi segítségen kívül a kisgyerekek részére egy angol nyelvű óvoda is működött szakpedagógus irányításával. Ennek költségeiről szintén Győrffy Ilona gondoskodott. Említésre méltó még a Borsos Tamás-szobor felállításához nyújtott támogatás is. Tevékenysége elismeréseként 2004-ben Győrffy Ilonát Marosvásárhely díszpolgárává választották.
Mint pályakezdő tanárnak, alkalmam volt tanítani abban a kitűnő diákokból verbuválódott XI.E osztályban is. Az 50 éves érettségi találkozójuk alkalmával a tavaly kiadott EMLÉKKÖNYV-ükben a következőket írja Győrffy Ilona magáról: "Erdéllyel s szülővárosommal, Marosvásárhellyel való kapcsolatom soha nem szakadt meg, s idővel egyre mélyült. … A honvágy az, amit nem lehet megmagyarázni, hogy mit is érzel. Nem lehet szabályozni, és soha nem tudod, hogy mikor jelenik meg. Kiborít egy szavalóest, a málna illata, egy hóhullás, a karácsony… A gyakori hazalátogatás meg a barátok hozzánk jövetelei sokat jelentettek. Házunkban egy kis Erdélyt hoztunk létre, hazai festményekkel, faragott bútorokkal, udvarunkon fenyőfákkal. 35 év után is európaiasan élünk."
Kedves volt tanítványom halálhírét megtudva, aki példaképe volt annak, hogy mit jelent bolyais diáknak lenni és volt iskoládért valamint nemzeti közösségedért tenni, akaratlanul is a kisgyerekkoromban a rádióban oly sokszor hallott ének szövegének kezdősorai jutottak eszembe: "Minden elmúlik egyszer, minden végéhez ér …"
Weszely Tibor.d
Népújság (Marosvásárhely).

Adománygyűjtés a pusztakamarási Sütő András Művelődési Központért
Adománygyűjtést szervez az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) a pusztakamarási Sütő András Művelődési Központ kialakításáért. Az EMKE az adományokból a 2006-ban Marosvásárhelyen elhunyt Sütő András Herder- és Kossuth-díjas író pusztakamarási szülőházát szeretné megvásárolni, amely mintegy 7 ezer euróba kerül. Dáné Tibor Kálmán, az EMKE elnöke lapunk megkeresésére elmondta: az első és legfontosabb célkitűzésük az egyre rosszabb állapotban lévő egyszerű parasztház megmentése, amelyben emlékszobát is berendeznének az író tiszteletére, de mivel a házhoz tágas kert is tartozik, fiataloknak szóló irodalmi versenyek, táborok szervezésére is alkalmas lehet.
Ha a gyűjtés sikeres lesz, és a házat sikerül megvásárolni, az ott létrehozott művelődési központot a szamosújvári Téka Alapítvány működtetné, de Dáné szerint a ház felújítására is sor kerülne idővel.
Félig elintézve
Az EMKE elnöke lapunknak elmondta: Kötő József, a művelődési egyesület főtanácsosa egyelőre az író Magyarországon élő gyermekeivel tárgyalt. A ház a hozzá tartozó kerttel és ingóságokkal együtt egyébként a becslések szerint mintegy 8 ezer eurót ér, Sütő András lánya és fia azonban kész lemondani az EMKE javára az őket illető 4 ezer euróról. Az összeg másik fele Sütő András testvére, Sütő Gergely özvegyét és fiát illeti, velük az EMKE még nem folytatott tárgyalásokat. Az egyesület elnöke szerint még mintegy 3 ezer euróra lesz szükség az ingatlan átírásához, így jön ki a 7 ezer eurós végösszeg, amelyet adományokból gyűjtenének össze, hiszen Pusztakamarás a szórványban van, így önkormányzati támogatásra nem számíthatnak.
Lapunk megkereste Sütő Gergely fiát, Sütő Gergely Zsoltot, aki kifejtette ugyan a véleményét az üggyel kapcsolatban, végül mégis visszavonta a nyilatkozatát. Az viszont kétségtelen, hogy az örökös korábban hirdetést adott fel, amelyben saját és édesanyja részének tulajdonjogát kínálja eladásra, igaz azzal a feltétellel, ha a leendő tulajdonos elfogadja az ingatlan emlékházként való működését.
Sütő Gergely Zsolt a Népszabadságnak nyilatkozva február elején elmondta: terhére van az örökség, szeretne megszabadulni tőle, de azt kéri a leendő vásárlótól, működjön együtt az író gyermekeivel és a marosvásárhelyi székhelyű Sütő András Baráti Társasággal. A tulajdonjoga eladása mellett döntő örökös szerint a baráti társaság az utóbbi időben már csak az író születésnapján szervezett megemlékezéseket a pusztakamarási házban, annak romló állapotával azonban nem törődik.
Kincses Előd marosvásárhelyi ügyvéd, a baráti társaság vezetőségi tagja ekkor ugyancsak a Népszabadságnak beszélt arról, hogy tavaly már született egy megállapodás az örökösökkel, amely szerint a házat a társaságnak ajándékozzák – így a karbantartásért és a működtetésért is ők felelnének – az író testvérének fia azonban visszakozott. Sütő Gergely Zsolt egyébként a Transindexen megjelent írásában „bulvárjegyzetnek” nevezte a Népszabadságban megjelent cikket, kifejtve, hogy az író „még életében a saját emlékházát menedzselte”, a harmadik testvér pedig jelenleg Magyarországon él – ő azonban a jelek szerint lemondott a ház őt illető harmadáról.
A Téka lesz az „elsőhegedűs”
Az EMKE elnöke egyébként már tárgyalt a szamosújvári Téka Alapítvány vezetőjével, Balázs-Bécsi Attilával arról, hogy nekik kellene működtetniük a művelődési központot, erről elvi megállapodás született, hiszen a szamosújvári szórványegyesület földrajzilag közelebb van a Kolozs megyei szórványtelepüléshez.
Az EMKE jelenleg két kolozsvári emlékházat működtet Kolozsváron: a Szabédi László erdélyi magyar költőről elnevezett házat, amely romániai magyar írók, költők, újságírók szellemi hagyatékát őrzi és dokumentációs központként, könyvtárként működik, valamint a Györkös Mányi Albert Emlékházat, amely számos kulturális és közművelődési rendezvénynek ad otthont. Dáné szerint azonban a pusztakamarási ház felügyeletében már csak azért is a Téka Alapítványnak kell vállalni az „elsőhegedűs” szerepet, mert ők ismerik a régió turisztikai lehetőségeit és kulturális értékeit, ráadásul tapasztalatuk is van ilyen téren, hiszen több táborozási lehetőséget is biztosítanak fiatalok számára a környéken.
A ház megvásárlására felajánlott adományokat elfogadnak a helyi EMKE-fiókoknál, illetve az alábbi bankszámla-számokon: (Banca Transilvania): RON: RO39 BTRL RONC RT02 1099 5101; HUF: RO02 BTRL HUFC RT02 1099 5101; EUR: RO86 BTRL EURC RT02 1099 5101. A támogatási összeget a következő megjegyzéssel utalhatják a felajánlók: „Donaţie pentru Casa Memorială Sütő András”.
Az adományok rendeltetésszerű, elszámoltatható felhasználásáról külön bizottság gondoskodik – írta korábbi közleményében az EMKE.
Varga László
Krónika (Kolozsvár).

Bernády-ügy: eredménytelen érdekvédelem
Eredménytelenséggel vádolja az RMDSZ marosvásárhelyi szervezetét a helyi 2-es számú általános iskola átnevezését szorgalmazó szülők akciócsoportja: újabb nyílt levélben szólították fel a szövetség képviselőit, hogy ne csak látszatmegoldásokkal viszonyuljanak a Bernády-ügyhöz.
„A közösség valódi ellenfelei mindig azok, akik azt hitetik el annak tagjaival, hogy őket képviselik. Ezek pedig Önök, kedves Uraim” – olvasható az RMDSZ-nek címzett, bíráló hangnemű levélben.
Az akciócsoport leszögezi: kizárólag a magyarság érdekvédelmi szervezete, az RMDSZ vonható felelősségre, hogy több be nem tartott politikai ígérete mellett azt sem tudta elérni, hogy a 2-es számú általános iskola vegye fel a volt polgármester, Bernády György nevét. „2011 óta civil csoportunk által kérdőre és felelősségre vont személyek kizárólag az Önök érdekvédelmi szervezetének tagjai voltak, jelenleg is azok, és azok is maradnak. Hiszen Önöknek számos elmulasztott politikai és erkölcsi kötelezettsége fűződik ahhoz, hogy a városban nincs egyetlenegy magyar nevű általános iskola sem – jegyzik meg levelükben a szülők. – Remélem, nem akarják a város és Erdély magyar közösségével elhitetni, hogy Marosvásárhelyen, ahol a legnagyobb számú magyar közösség él, azért nincs magyar nevű általános iskola, mert mi, civilek nem hittünk Önöknek, nem kapták meg szavazatainkat, és nem vártunk hosszú évekig arra, hogy választási kampányaik során tett ígéreteiket teljesítsék.” A szülők megjegyzik továbbá, a 10 román nevet viselő iskola átkeresztelése is szorosan kötődik „a magyarok érdekeit védeni hivatott” szövetséghez. „A román iskolanevek megszületésekor az Önök által kinevezett magyar tanfelügyelő-helyettes is aláírta az intézmények névadását. Következésképpen a marosvásárhelyi iskolaneveket nem a gonosz bukaresti román hatalom döntötte el, hanem ezek a városi, megyei RMDSZ által kinevezett hivatalnokok és helyi tanácsosok közreműködésével történtek” – olvasható továbbá a nyílt levélben. Az RMDSZ marosvásárhelyi szervezete egyébként legutóbbi közleményében elutasította az iskola átnevezését szorgalmazó szülők állítását, miszerint a szövetség képviselői nem vállalnak politikai felelősséget annak érdekében, hogy a tanintézet felvehesse az egykori iskolaalapító-polgármester, Bernády György nevét. A szervezet hétvégi közleményében rámutat: az elmúlt időszakban bebizonyosodott, hogy nem elegendő sem a kisebbségi oktatásnak kedvező törvény, sem a tiszteletre méltó polgári kezdeményezés ahhoz, hogy az iskola felvehesse a marosvásárhelyi magyar közösség által óhajtott Bernády nevet.
Amint arról korábban beszámoltunk, a marosvásárhelyi 2-es számú általános iskola vezetőségi tanácsának pozitív döntése után februárban a városi önkormányzat névadó bizottsága is elfogadta, hogy a tanintézet felvegye Bernády György nevét. Ezzel azonban még koránt sincs vége az iskola átkeresztelési folyamatának. Február 14-én hét-hat arányban szavazta meg az RMDSZ-többségű városi névadó bizottság a Bernády György Általános Iskola nevet. A javaslatot annak ellenére sikerült elfogadtatni, hogy Cornel Brişcaru, a Szociáldemokrata Párt (PSD) marosvásárhelyi szervezetének tagja, önkormányzati tanácsos kísérletet tett ennek megakadályozására. A városi névadó bizottság döntése után legtöbb hatvan napon belül a megyei névadó bizottságnak is határoznia kell az ügyben. Ha az is az átkeresztelés mellett szavaz, akkor új városi tanácshatározatot kell benyújtani, amelyet az önkormányzati képviselő-testület abszolút többséggel kell hogy elfogadjon.
Krónika (Kolozsvár).

RMDSZ: nem vagyunk ellenfél
Az RMDSZ nem az ellenfele, hanem az egyedüli partnere és támogatója a marosvásárhelyi magyar közösségnek – szögezi le Peti András, a szövetség vásárhelyi szervezetének az elnöke a helyi 2-es számú általános iskola átnevezését szorgalmazó szülők akciócsoportjának címzett válaszlevelében.
Mint ismeretes, a szülők eredménytelenséggel vádolták az RMDSZ-t, és arra szólították fel a szövetség képviselőit, hogy ne csak látszatmegoldásokkal viszonyuljanak a Bernády-ügyhöz.
„A romániai bürokrácia malmai lassan őrölnek, ennek ellenére az elmúlt hónapokban lényeges és döntő lépéseket sikerült tenni a 2-es számú általános iskola dr. Bernády Györgyről való elnevezése érdekében – írja válaszlevelében Peti András. – A városi RMDSZ eljárt minden olyan törvényes előírás teljesítése érdekében, amely az önkormányzat vagy a polgármesteri hivatal hatáskörébe tartozik. Sikerült rávenni a város polgármesterét, hogy az iskolaszékbe az önkormányzat részéről egy magyar képviselőt nevesítsen, ezáltal a testületben átbillent a nemzetiségi mérleg a Bernády György név felvételét támogatók javára.”
Peti továbbá rámutatott: a polgármesteri hivatal névadó bizottságában elérték, hogy az ügy szempontjából pozitív döntés szülessen. „Teljesült minden olyan kötelezettség, amely az önkormányzat és a polgármesteri hivatal hatáskörébe tartozik. Ezért szavaztuk meg a város 2013-as költségvetését. A törvényes eljárás utolsó fejezetéhez értünk, vagyis a prefektúra hatáskörébe tartozó Megyei Névadó Bizottság konzultatív jellegű döntése maradt hátra” – olvasható még a közleményben. A marosvásárhelyi önkormányzat egyébként épp csütörtökön terjesztette a névadó bizottság elé az iskola átnevezéséről szóló határozatot. A megyei konzultatív bizottság 60 napon belül tűzi napirendjére az előterjesztést.
Amint arról korábban beszámoltunk, a névadást sürgető szülők a hét elején levélben szögezték le: a magyarság érdekvédelmi szervezete, az RMDSZ vonható felelősségre, hogy több be nem tartott politikai ígérete mellett azt sem tudta elérni, hogy a 2-es számú általános iskola vegye fel a volt polgármester, Bernády György nevét.
Krónika (Kolozsvár).

Intézményteremtés régi és új korokban
Beszélgetés Szilágyi Pál matematikussal, a Sapientia EMTE volt rektorával
Tanított a szép emlékű Bolyai Tudományegyetemen, majd az egyesített utódintézményben. A Babeş–Bolyai Tudományegyetemen (BBTE) oktatásért felelős rektorhelyettesként, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen pedig rektorként segítette a magyar nyelvű felsőoktatás fejlődését. Szilágyi Pál számára a szaktudás, a vezetői tapasztalat és saját lelkiismerete jelölte ki a követendő utat.
– Hamarosan betölti 80. életévét, de több mint hat évtizede él Kolozsváron. Hogyan tekint szülővárosára, Tasnádra?
– Sajnos nem fejlődött olyan mértékben, ahogyan megérdemelte volna. A rendszerváltás után az ipar teljesen tönkrement, a mezőgazdaság épp csak döcög. Pedig régi község, kisváros. Korábban főleg magyarok és svábok lakták, most már ötven százalék a román lakosság aránya, ennek ellenére megőrizte a magyar jellegét. Szívesen emlékezem arra a templomra, mely bár református, de már a reformáció előtt is állt. Dombra építették, tiszta időben, jó messzelátóval Debrecent is látni a toronyból. Szülővárosomhoz kötődik, hogy édesapámat és nővéremet közmunkára deportálták a Szovjetunióba. Mindez a város jegyzőjének volt „köszönhető”, aki minden tőle telhetőt megtett azért, hogy a közigazgatás román legyen. A sváb lakosságot mondhatni testületileg közmunkára vitték, de hogy a magyarok arányát is csökkentse, a jegyző a római katolikusok jó részét is svábnak titulálta.
– Ötven éven át, 1954-től 2003-as nyugdíjazásáig a BBTE különböző struktúráiban tevékenykedett. Annyi idő után milyen volt teljesen más terepen, a Sapientián új munkába fogni?
– Nem volt ez minden átmenet nélküli, hiszen bár 2003-ig tanítottam a BBTE-n, 2000-től, azaz a kezdetektől tagja vagyok a Sapientia EMTE kuratóriumának. A BBTE-n nemcsak professzor, hanem néhány évig dékánhelyettes és rektorhelyettes is voltam, sőt, Andrei Marga minisztersége alatt három hónapig megbízott rektorként is tevékenykedtem. Rektorhelyettesként az egyetem teljes oktatási folyamatáért feleltem, magyar, román és német tagozaton egyaránt. Ez a periódus szakmai szempontból rendkívül fontos volt számomra, Románia ugyanis akkor csatlakozott az EU-s struktúrákhoz, bevezettük a kreditrendszert, elfogadtuk a Bolognai-folyamatot. Engem tulajdonképpen ez irányú tapasztalataim miatt kértek fel, hogy járuljak hozzá a Sapientia megszervezéséhez. – Rektorhelyettessége idején a BBTE magyar tagozata részleges önállóságra tett szert. Milyennek ítéli a magyar oktatókkal való közös munkáját?
– A magyar tagozat fejlesztése szinte korlátlanul folyhatott, új szakokat indíthattunk, növelhettük a diáklétszámot, mindössze azt ellenezték, hogy olyan struktúrát hozzunk létre, amelynek törvényileg elismert döntéshozatali joga van. Mindezzel együtt a magyar dékánhelyettesekkel legalább havonta találkoztunk, és egyáltalán nem vonultunk félre: mindig ugyanabban a szenátusi teremben tartottuk meg a gyűléseinket, ahol az egyetem nagy szenátusa is. Tudományos ülésszakokat rendeztünk, szervezeti életet éltünk. Már a legelején tapogatóztunk afelől, a tanárok hogyan képzelik el a magyar tagozat kialakítását. Szinte egybecsengő vélemény volt például, hogy az oktatás terén legyünk teljesen önállóak, a tudományos kutatásban azonban a legnagyobb együttműködést kell megvalósítani, mert abból mindenki csak nyerhet.
– A Sapientia történetének legelső bekezdésében szerepel az ön neve. Milyen volt bábáskodni egy kialakuló intézmény felett?
– Nagyon szép küldetés volt. Az egyetemszervezés minden csínját-bínját ismertem, és fontos szempont volt az is, hogy a Magyar Professzorok Világtanácsának alelnöke voltam. A világtanácsnak köszönhetően nem csak a magyarországi, más határon túli, és külföldi magyar egyetemi oktatókat ismertünk meg, hanem mi, erdélyiek is sokkal közelebb kerültünk egymáshoz. Andrei Marga rektorsága idején a BBTE nyitott nyugat-európai, amerikai, más földrészek egyetemei, de Magyarország felé is. Ismeretségeimet felhasználva szerződéses, tudományos, sőt, baráti kapcsolatot építhettünk ki a Kárpát-medencei magyar egyetemekkel is. Olyan tudományos együttműködést valósítottunk meg, amelybe bevontuk a román kollégákat is, így gyorsan eltűnt belőlük a gyanakvás, hogy mit is keresünk mi magyarországi egyetemeken.
– Egy ismeretlen struktúrával szemben akár a bizalmatlanság is érthető és magyarázható lenne, mégis, a Sapientián 2001-ben meghirdetett első tanári versenyvizsgán 57 helyre 135-en jelentkeztek. Mi volt e nagy érdeklődés mozgatórugója?
– Az elszántság, hogy egyetemi hálózatot akarunk építeni az erdélyi magyarságnak, olyat, amelynek az intézményei a mi kezünkben vannak. Tudván, mit akarunk elérni, mi irányíthatjuk, és azt a célt szolgálhatjuk. Mert mi nem csak tanítani, hanem nevelni is akarunk. Nem biztos, hogy egy jó szakember a nemzet érdekére is fordítja az energiáját, a Sapientia Alapítvány statútumában viszont szerepel, és ez megragadta az embereket. Emellett sok magyar fiatal lehetőséget is látott egy dinamikusabb rendszerben egyetemi karrier építésére.
– Az első rektor, Tonk Sándor 2003-ban bekövetkezett halála után önt választották a Sapientia élére. Hogyan folytatta elődje munkáját?
– A tisztség átvétele nem jelentett különösebb törést, hiszen a teljes előkészületben részt vettem, 2003-ig a Sapientia oktatási bizottságát vezettem Tonk Sándor felkérésére. A kezdetekkor az egyetem rektora és a kuratórium elnöke egyazon személy, vagyis Tonk Sándor volt, ám rövidesen beláttuk, hogy a két szervnek jobban el kellene különülnie. Rektorunk halála olyan esemény volt, ami időszerűvé tette a kérdést, így választották az alapító egyházak Kató Bélát a Sapientia Alapítvány kuratóriumának élére, és akkor döntöttek az én rektori kinevezésem felől is. Azóta külön zajlanak a szenátus és kuratórium gyűlései: a szenátus az egyetem oktatási és kutatási feladataival foglalkozik, a kuratórium pedig anyagi jellegű és alapvető kérdésekben dönt. A politikától pedig próbálunk minél távolabb maradni. Segítségre persze olykor szükség volt, mert eleget akadályoztak bennünket a hatóságok.
– Ilyen rálátással hogyan összegezné a Sapientia eddigi 13 esztendejét?
– Felépítettünk egy önálló magyar egyetemet Romániában, így nyilvánvalóan nagyon elégedett vagyok. Szakmai szempontból talán egy kicsit többet is megvalósíthattunk volna. Egy Kolozsvárhoz hasonló egyetemi központban aránylag könnyű egyetemi szellemet megvalósítani, Marosvásárhelyen is hasonló a helyzet. Csíkszeredában viszont teljesen új állapot alakult ki, ott nem volt egyetem és olyan emberek, akiknek a tapasztalatára és hozzáállására építeni lehetett volna. Mindent a nulláról kellett kialakítani, s ez nem megy egyik napról a másikra.
– Milyennek ítéli az erdélyi magyar felsőoktatás jövőjét?
– Alapvető probléma a pedagógusképzés siralmas helyzete. Annak idején a Bolyai egyetemen az ország legjobb pedagógusképzése zajlott, a tanárképzést nem csak hivatali, de lelkiismereti kérdésnek is tekintették. Az elemi- és középiskoláknak olyan tanárokat tudott adni, hogy az intézmények mintaszerűek lehettek, a tanárok pedig olyan diákokat küldtek egyetemre, akik bárhol megállták a helyüket. Ma már ez nem így van: a tanárképzés egyáltalán nincs megfelelő színvonalon, a pedagógusokat nem becsülik meg, nem fizetik meg őket. Egy társadalom pedig itt veszíthet a lehető legtöbbet, mert nem csak az a kérdés, hogy lesz-e aki elvégezze azt a munkát, hanem hogy fejleszteni, irányítani is tudja. Ez a probléma 20-30 év alatt bosszulja meg igazán magát, de már most is látni jeleit. Tenni kell, mégpedig sürgősen, mert ez a folyamat nem csak az egyetemek működését, hanem az egész társadalmat befolyásolja. Feltétlenül gazdagítani kell az erdélyi magyar felsőoktatást olyan szakokkal, amelyeken még nem folyik magyar nyelvű képzés, mert ha például Székelyföldnek nem adunk megfelelő szakembereket és anyagi támogatást a térség adottságainak kihasználására, elszegényednek, aki pedig elszegényedik, eladja a földjét. Így veszíthetjük el azt, amit minden további nélkül meg tudnánk tartani. Optimista ember lévén azt mondom: ha mi, akik egyetemeken dolgozunk, feladatunkat nem csak szakmai, megélhetési, hanem lelkiismereti kérdésnek tekintjük, nagyon sokat tehetünk. Sokkal több lehetőség van, mint amennyit kihasználunk.
– Mivel tölti nyugdíjas napjait?
– Van egy kertem, amit nagyon szeretek ápolni, s nyugodt életet biztosít nekem. Az embereket mindig meghallgatom, de helyettem nem dönt senki. Otthon olyan nevelést kaptam, hogy az életben végezzem a saját feladatom, azzal törődjek, amit befolyásolni tudok, amit meg nem, azon ne emésszem magam. Tanácsosként segítem Dávid László rektor munkáját is, rendkívül jó a kapcsolatunk: én megosztom vele a tapasztalataimat, de soha nem veszem zokon, ha másként dönt. Van továbbá egy csomó összegyűjtött, feldolgozásra váró anyagom a Bolyai, a Babeş–Bolyai és a Sapientia történetéről. Egyik sem volt mindig viharmentes.
Szilágyi Pál
Tasnádon született 1933. június 18-án. Egyetemi tanulmányait Kolozsváron, a Bolyai Tudományegyetem Matematika-Fizika Karán fejezte be 1954-ben. Gyakornok majd tanársegéd volt a Bolyai Tudományegyetemen, az egyetemegyesítés után tanársegéd a BBTE-n, ahol 1963-ban nyerte el a matematikatudományok doktora címet, s ahol 1996 és 2000 között rektorhelyettesi tisztséget töltött be. 2003-ban a BBTE-n nyugdíjba vonult. 2000-től tagja a Sapientia Alapítvány kuratóriumának, jelenleg alelnöke. 2003 és 2007 között a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektora volt. Éveken át a Magyar Professzorok Világtanácsának alelnökeként és a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottságának tagjaként is tevékenykedett. Kisebbségekért Díjjal tüntették ki 2000-ben, 2002-ben pedig az MTA Arany János-éremmel ismerte el szakmai és intézményszervezői munkásságát. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület tiszteletbeli tagja.
Dénes Ida.
Erdélyi Napló (Kolozsvár).

Kőrösi Csoma Sándor szobra Marosvásárhelyen
1940-ben Marosvásárhelyen megalapítják a M. Kir. Állami Kőrösi Csoma Sándor Polgári Fiúiskolát. Az épület a Bernády György téren áll, ma a Petru Maior Egyetem működik benne. 1941-ben felkérték Dabóczy Mihály erdélyi származású budapesti szobrászművészt, készítené el Kőrösi Csoma Sándor egész alakos szobrát, melyet az iskola előtti kis térre állítanának fel. 1943. szeptember 26-án ünnepélyesen fel is avatták.
Ez volt az akkori Magyarországon Kőrösi Csoma Sándor első egész alakos szobra. Csupán pár hónappal élte túl felállítása első évfordulóját, mert 1944 végén a visszatérő román hatalom ledöntette, a fej letörött, a szobortestet sikerült a közüzemek udvarára menekíteni. A talapzat viszont a helyén maradt. Naponta elhaladtak mellette – az akkor még magyar nyelvű – Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézet hallgatói.
A magyar forradalmat megelőző 1956-os politikai enyhülés légkörében egy egyetemi gyűlésen az akkor hatodéves Toró Árpád mintegy testamentumként hagyta az alsóbb évesekre, hogy „addig ne nyugodjatok, amíg rendbe nem teszik a Bolyaiak sírját, amíg vissza nem állítják talapzatára Kőrösi Csoma Sándor szobrát, hadd tudja a világ, hogy kik vagyunk és mit akarunk”.
Egy hónap múltán – már a forradalom bukása után – a megyei pártbizottság ismét összehívta a diákság vezetőit, mintegy leszerelni az ellenséges hangulatot. Fazekas János jelenlétében a diákvezetők megint felsorolták elvárásaikat, köztük a Csoma-szobor visszaállításának gondolatát is, azzal érvelve, hogy nem politikus, hanem egyetemes, világhírű tudós volt. Szilárd meggyőződésem: a diákok követelése nagy szerepet játszott abban, hogy a Maros Magyar Autonóm Tartomány pártvezetése jóváhagyta a szobor újraállítását, és felkérték Kulcsár Béla szobrászművészt, faragja újra a fejet. Persze nem az eredeti helyen – a forgalmas utca melletti téren –, hanem a Bulevárdként ismert vársétányon, a Mészárosok bástyája közelében, ahol 1962 óta ma is áll. Ez az epizód is hozzá tartozik Kőrösi Csoma Sándor marosvásárhelyi szobrának történetéhez.
Dr. Nagy Lajos.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).

Toró T. Tibor maradt az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke
Toró T. Tibort választották az Erdélyi Magyar Néppárt elnökévé szombaton, a II. Országos Küldöttgyűlésen. A 392 érvényes szavazatból 374 volt az igenek száma, 10 küldött nemmel voksolt. Toró ezzel újabb pártelnöki megbízást kapott a kongresszusi küldöttektől, mandátuma két évre szól.
Toró T. Tibor egyedüli jelölt volt az elnöki posztra.
Elnökjelölti programbeszédében Toró T. Tibor a prioritások között említette az EMNP szervezeti építésének a folytatását, a romániai magyar társadalom gondjaira választ adó szakpolitikák kidolgozását.
Kijelentette, a román nemzetállami törekvésekkel szemben csakis egységesen fellépve lehet sikeres a közösség. A legfontosabb törésvonalat a bukaresti hatalomhoz való viszonyban, és az ezzel kapcsolatos jövőképben látta.
„Van egy tábor, amelyik a bukaresti kijárásos politika híve. Mi Erdélyben akarunk jövőt építeni" – vélekedett az elnök. Úgy látta, törekedni kell a jövőképek összehangolására, de nem kell bármi áron összehangolni ezeket. A nemzeti autonomista táboron belüli rendteremtést, majd e tábor megerősödését szintén feladatnak tartotta. „Ki kell egyensúlyoznunk az erdélyi magyar politikai viszonyokat. Ha ez megvan, gyerekjáték lesz akcióegységet teremteni" – mondta.
A jövő évi választásokról szólva fontosnak tartotta, hogy valamennyi erdélyi magyar megszerezze a magyar állampolgárságot, és részt vegyen a magyarországi választásokon. Úgy vélte, azt a lehetőséget sem szabad kihagyni, amelyet a 2014-es romániai elnökválasztás kampánya nyújt az erdélyi magyarságnak a román közgondolkozás alakítására. „A világ legtermészetesebb dolgának" találta az EMNP törekvését arra, hogy Tőkés László folytassa munkáját az Európai Parlamentben. Kijelentette, a párt kész összegyűjteni az indulásához szükséges aláírásokat.
Toró T. Tibor elmondta, a március 10-i marosvásárhelyi autonómiatüntetésen a közösség újra felfedezte erejét. Úgy vélekedett, a néppártnak a gyakorlatban is a nép pártjává kell válnia. Nem lévén jelen a parlamentben, a közösség erején keresztül kell befolyást gyakorolnia a romániai politikára. Megválasztása utáni sajtótájékoztatóján Toró T. Tibor az MTI kérdésére elmondta, ha Románia közigazgatási régióinak a kialakításakor a magyar közösség számára elfogadhatatlan döntés születik, az EMNP lesz az első, amelyik utcára szólítja híveit.
MTI
Erdély.ma.

A remény hal meg utoljára
Fegyelem, figyelem, nyilvánosság és kreativitás eszközeivel építkezne tovább az Erdélyi Magyar Néppárt – jelentette be Kolozsváron tartott második küldöttülésén a párt újraválasztott vezetője, Toró T. Tibor.
Igen nagy gondot fordítanának az elkövetkezőkben a szakmaiságra, összefogásra, szolidaritásra és természetesen a pártépítésre, hisz a csak másfél éve bejegyzett politikai alakulatnak valójában tizennégy megyében mindössze 179 helyi szervezte van, s bár némi eredményt fel tudtak mutatni a helyhatósági választásokon, mintegy 200 képviselőt juttatva az önkormányzatokba, a parlamentit már csúnyán elbukták. Félig-meddig elismerték, hogy őszi kampányuk erőtlen volt, de túl sok szót nem vesztegettek erre, inkább a jövőről beszéltek: a pártépítésről, szakpolitikák kidolgozásáról, partnerkeresésről a gazdasági élet szereplői körében a Mikó Imre gazdaságfejlesztési stratégiájukhoz, s elfogadták a párt koncepcióját Románia közigazgatási régióinak kialakításáról, a román alkotmány tervezett módosításáról. Nyíltan kiálltak az autonómiatörekevések mellett, hisz enélkül az erdélyi szórvány, de a tömbmagyarság is lassú halálra van ítélve. Bár megalakulásukkor a magyar politikai erők összefogását tűzték ki célul, eddig e tervük nem járt sikerrel, s ezért is hangsúlyozta Toró T. Tibor, hogy a március 10-i marosvásárhelyi autonómiatüntetésen a közösség újra felfedezte erejét, s nekik ezen erőre támaszkodva kell befolyást gyakorolniuk a romániai politikára. Az RMDSZ pont a kongresszus előtti hétre időzítette a Transindexben, Kelemen Hunor internetes portálján, valamint a román Adevărulban közzétett, leleplezőnek nevezett riportot, mely egymillió eurós, Magyarországról Erdélybe irányított pénzt kér számon az EMNP-n, megfeledkezve arról, hogy annak idején, amikor olyan magyar kormány vezette az anyaországot, mellyel ők ápoltak kifogástalan kapcsolatot, bővizű patakként folyt át a határon a nekik szánt forint vagy euró. Például a Medgyessy-kormány Erdély Televízió-alapításra szánt több mint 300 millió forintos adománya többszörösen megtérült, hisz az RMDSZ szócsöveként fittyet hányva a román audiovizuális törvényre, az ellenvéleményt teljesen kizárva csak gazdái dicséretét zengi. Az mindenesetre keserű tény, hogy a magyar szervezetek közti ellenségeskedés olyan fokra jutott, hogy a szövetség elnöke, Kelemen Hunor jelenlétével inkább a szocdemek kongresszusát tisztelte meg, s felszólalásában a magyarellenességéről elhíresült Crin Antonescut kérte fel az RMDSZ „újraértékelésére”, mint hogy elment volna az EMNP második kongresszusára. Toró T. Tibor, az örök optimista, a néppárt régi-új elnöke mindezek dacára – megeshet, talmi reménnyel – bízik abban, hogy „ki lehet egyensúlyozni az erdélyi magyar politikai viszonyokat, s ha ez megvan, gyermekjáték lesz akcióegységet teremteni”. Bár a próféta szólna belőle.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tájékoztató körút az egyetemi felvételiről
Tegnap délelőtt a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum, majd kora délután a segesvári Mircea Eliade Kollégium volt a színhelye a 16. felvételi tájékoztató körútnak, amelyet az Országos Magyar Diákszövetség szervezett. A Bolyai középiskola tanári szobája előtt felállított standokon mutatták be az Egyetemi kalauz 2013- as kiadványát, s beszédes lányok és fiúk népszerűsítették a helyi és az ország nagy egyetemi központjai által ajánlott lehetőségeket.
Az évek óta rendszeresen megjelenő Egyetemi kalauz tartalmazza a magyar alapítványi felsőoktatási intézményeket, a magyar egyházi felsőoktatási intézményeket, a magyar tannyelven is oktató állami egyetemeket, a nagyobb egyetemi központokban levő román állami egyetemeket (32), valamint a magyarországi felsőoktatási intézmények romániai konzultációs központjait. A kalauzban olvashatók az idei felvételivel kapcsolatos információk: a beiratkozás ideje, a felvételi időpontja, a beiratkozáshoz szükséges iratok, beiratkozási díj, tandíj, a felvételi átlag kiszámításának módja. Amint Constantinescu Krisztina, a diákszövetség oktatási referense elmondta, a kalauzban részletesen beszámolnak a képzésekről, ösztöndíj- lehetőségekről, az egyetemekről, a bentlakásokról, az egyetemi központok művelődési és szórakozási lehetőségeiről, a diákszervezetekről.
Azt is megtudtuk, hogy a diákszövetség két karavánt indított útra, az egyiket a Partiumban tanuló végzős diákoknak, kilenc városba, a másikat a Székelyföld tíz településére.
A felvételi kalauz mellett a népszerűsített egyetemekről külön szórólapokat gyűjtöttek, amelyeket a standokon kínáltak. A Bolyai középiskolában Marosvásárhelyről a Művészeti Egyetem, a Református Kántor- tanítóképző Főiskola, a Sapientia EMTE hallgatói álltak szóba az érdeklődőkkel, s jelen voltak a nagyváradi, bukaresti, temesvári egyetemek képviselői is.
Az országos diákszövetség felhívására más marosvásárhelyi középiskolákból is érkeztek osztályok, diákok tanári kísérettel, hogy első kézből tájékozódjanak a továbbtanulási lehetőségekről. A cél az, hogy minél több középiskoláshoz eljuttassák a pontos tájékoztatást a tudatos és felelősségteljes készülődés érdekében. Az idei egyetemi felvételi újdonsága, hogy eltörölték azt a megkötést, miszerint az elmúlt évben a négy középiskolai év átlagát nem lehetett figyelembe venni. Az egyetemek többsége képességfelmérő tesztet, interjút is szervez a felvételizők tehetségének, érvelési, logikai képességének a vizsgálatára. Újdonság az is, hogy több felvételi időszakot szervezhetnek az üresen maradt helyek betöltésére – tájékoztatott Constantinescu Krisztina.
(b.gy.)
Népújság (Marosvásárhely)

Török Gáspár: Marosvásárhely fotótörténete
Tudták-e azt, hogy a Marosvásárhelyen tevékenykedő Bolyai János még Daguerre, a fénnyel írt képrögzítés technikájának feltalálója előtt rájött arra, hogyan lehet elméletben a camera obscura képet fixírozni? S hallottak-e arról, hogy a Székelyföldet bejáró Orbán Balázs Párizsban Victor Hugo fiától tanult meg fényképezni? Ilyen és ehhez hasonló érdekes adatokat közöl a múlt kedden délután a Bernády Házban bemutatott kötet.
Török Gáspárt a marosvásárhelyieknek nem kell különösebben bemutatni, hiszen több évtizedes fotós tevékenységével – a Marosvásárhelyi Fotóklub oszlopos tagjaként – a kiállításokon való szereplésével méltán öregbítette a város hírnevét. Ezúttal fotótörténeti kutatóként, íróként mutatkozott be, a különböző alkalmakra íródott – marosvásárhelyi, romániai és erdélyi vonatkozású – dokumentációt foglalt össze egy kis könyvecskébe úttörő munkaként, hiszen ilyen jellegű kötet még nem látott napvilágot. Anyagiak hiánya miatt kevés a kötet illusztrációja, de lehet, hogy ez elvonta volna a figyelmet, azonban azok, akik eljöttek a bemutatóra – a szerzőnek köszönhetően, saját gyűjteményéből – eredeti daguerrotípiát, kalotípiát láthattak, ugyanakkor igazi kuriózumként azt a papírcsíkot is "megtapinthatták", amely a fotógyár elődjének számító Horváth testvérek műhelyében készült.
Mindaz, ami a könyvben van, alátámasztja, hogy Marosvásárhely valóban a fotográfia városa, és ennek a hobbinak, szakmának, művészeti ágnak olyan szálai indultak el innen a székely fővárosból, amelyek a fotográfia hőskorszakában behálózták Európát, s ennek ékes példázata az a marosvásárhelyi Szabó Iván, aki részt vett az 1848-as forradalomban, majd kardját Skóciában fényképezőgépre cserélte le, és így vált híressé.
A kötetet nemcsak azoknak érdemes elolvasni, akik a fotográfia iránt érdeklődnek – s van most belőlük elég –, hanem a lokálpatriótáknak is, hiszen érdekes kultúrtörténeti epizódok rajzolódnak ki a sorokból. A könyvnek több szempontból is jelzésértéke van. Egyrészt, mert számos olyan fotográfus nevét tartalmazza – köztük XIX. században tevékenykedő úttörő nőkét –, akikről a szerző is azt állítja, külön tanulmányt érdemelnének.
A kötet külön érdekessége és erről máshol eddig nem olvashattak az érdeklődők, hogy a szerző könyvbe foglalta a marosvásárhelyi fotópapírgyártás történetét, amely a Horváth testvérek kísérleteitől, egy garázsban felállított műhelyből indult, és a japán licenccel felépített, több évtizedig működő Azomures gyár bezárásával ért véget.
S ha már a jelentős fotós elődökről van szó, nem maradhatott ki a kötetből Marx József, mindenki Jóska bácsija, a Marosvásárhelyi Fotóklub alapítója. A szerző igen érdekes beszélgetést közöl vele, amiből sok érdekes kuriózumra is fény derül. Ugyancsak ebben a kötetben lát napvilágot először – alaposan dokumentálva – a Marosvásárhelyi Fotóklub hat évtizedes története is.
Jelzésértékű a kötet azért is, mert alátámasztja azt a több évtizedes kezdeményezést, törekvést, hogy létesüljön Erdélyben egy önálló fotográfiai múzeum. A kötetben szereplő fotósok neveiből ítélve van tehát, amit kutatni, és meggyőződésem, hogy több – a kötetben is szereplő fotográfusok által készített – fénykép még megtalálható magángyűjtőknél vagy a témához kevésbé értő régiségkereskedőknél. Félő, hogy a hozzá nem értés miatt ezek az értékek elvesztődnek. Ezért kellene összefogjunk annak érdekében, hogy önálló intézményként létrejöjjön a fotográfiai múzeum Erdélyben, vagy ha ez még túl merész elképzelés, a Maros Megyei Múzeum hozzon létre fotótörténeti szakosztályt.
A Török Gáspár által írt kötet is bizonyítja: Marosvásárhely is jelentősen hozzájárult az egyetemes és ezen belül a romániai, erdélyi fotográfia történetéhez, s van amit még kutatni e szakterületen is.
A könyvet Vajda György újságíró, valamint dr. Pál Antal Sándor ny. levéltáros, akadémikus ajánlotta az érdeklődők figyelmébe.
(erdélyi)
Török Gáspár: Marosvásárhely a fotográfia városa
Népújság (Marosvásárhely)

Egyelőre nem építik tovább az észak-erdélyi autópályát
A következő években sem épül meg az észak-erdélyi autópálya Torda–Brassó szakasza, helyette az Európai Unió által finanszírozott dél-erdélyi sztrádával létesítenének gyorsforgalmi összeköttetést Torda és Szászsebes között – derül ki Dan Şova miniszter nyilatkozatából.
Az országos jelentőségű infrastrukturális beruházásokért felelős tárca nélküli miniszter a Realitatea TV műsorában beszélt a Ponta-kormány autópálya-építési terveiről. Kifejtette: április 30-ig megállapodnak az amerikai Bechtel vállalattal az észak-erdélyi autópálya építésére vonatkozó szerződés felbontásáról, majd a pálya első, Kolozsvár és a magyar határ közti szakaszát, amelynek egyes részein a munkálatok mintegy 40%-a elkészült, koncessziós partnerek bevonásával próbálják befejezni.
Şova szerint a Torda–Brassó szakaszon „semmi nem történt, még a kisajátításokat sem kezdték el”, ugyanakkor közölte: „találtak egy pénzügyi megoldást” arra, hogy a Torda–Szászsebes útvonalon összekössék az észak- és dél-erdélyi autópályát. A miniszter szerint a 78 kilométeres szakasz mintegy 800-900 millió euróba kerülne, és ennek 85%-át uniós forrásokból a 2007–2013-as költségvetési keretből finanszírozzák. A miniszter szerint ezt a sztrádaszakaszt 2015-ben adnák át a forgalomnak.
A Marosvásárhelyt a Gyergyói-medencén keresztül Iaşi-sal összekötő autópálya tervéről Dan Şova annyit mondott, hogy az a Közlekedési Minisztérium hatáskörébe tartozik, és a magánszféra bevonásával, PPP konstrukcióban épülhet meg – a határidőt illetően azonban nem bocsátkozott becslésekbe.
Románia 2003-ban kötötte meg az amerikai Bechtellel a Bors–Kolozsvár–Marosvásárhely–Brassó nyomvonalon haladó, 415 kilométer hosszú észak-erdélyi autópálya megépítésére vonatkozó szerződést. A pályából mindössze a Kolozsvárt elkerülő 52 kilométeres szakaszt adták át a forgalomnak. Az eredetileg 2,2 milliárd euróra becsült szerződés alapján Románia 1,35 milliárd eurót fizetett ki az amerikai óriásvállalatnak, de a szerződés felbontásáért Bukarestnek kártérítést is kell fizetnie, amelynek mértéke egyelőre nem ismeretes.
(Transindex/MTI)
Nyugati Jelen (Arad)

Erdélyi Fiatal Közgazdászok és Vállalkozók Találkozója - Interjú Csiszér Albert főszervezővel -
CSISZÉR ALBERT főszervezőt, a Romániai Magyar Közgazdász Társaság Ifjúsági Frakciójának (röviden RIF) elnökét kérdeztem a májusban megtartandó EFIKOT-ról, Erdély legnagyobb magyar nyelvű fiatal közgazdász találkozójáról. A fiatal elnök elárulta, hogy a találkozó központi témája egy új gazdasági irányzat és gondolkodásmód lesz, mely a „Kék Gazdaság – Blue Economy” nevet viseli.
Mi is valójában az EFIKOT?
Az EFIKOT az Erdélyi Fiatal Közgazdászok és Vállalkozók Találkozója, mely idén immár 12. alkalommal kerül megrendezésre az RMKT Ifjúsági Frakciója, vagyis a RIF által. Az EFIKOT hagyományosan minden évben megrendezésre kerül, mindig más-más városban, ahova egész Erdélyből összegyűlnek a fiatal közgazdászok, vállalkozók, gazdasági témák iránt érdeklődők. A résztvevők szakmai előadásokat hallgathatnak meg, megismerkedhetnek neves gazdasági szakemberekkel, ugyanakkor kapcsolatokat építhetnek. Mint ezen a téren egyedülálló rendezvény megerősíti az erdélyi magyarságot, bővítve annak gazdasági ismereteit, kapcsolatait, tapasztalatait.
Mikor és hol lesz megtartva? Honnan vártok résztvevőket?
Az XII. EFIKOT Marosvásárhelyen lesz megtartva, a Continental Hotelben 2013. május 3-5. között. Résztvevőket várunk az egész Kárpát-medencéből, de határon túlról legfőképp Magyarországról, míg Erdélyből Marosvásárhelyről, Kolozsvárról, Nagyváradról, Csíkszeredából, Sepsiszentgyörgyről, Székelyudvarhelyről, de minden bizonnyal lesznek bukaresti résztvevők is.
Mit jelent a Kék Gazdaság?
A Kék Gazdaság egy új gazdasági alternatívát kínál a társadalmak számára a gazdasági és ökológiai válságra. Az elmélet mellett a gyakorlatban is már létező módszereket mutat be, amelyeket a természet inspirált. Günter Pauli koncepciója olyan innovációkat használ fel, melyeket a természet ihletett s melyek által teljesen ki lehetne küszöbölni a fölösleges és pazarló szemétképződést, ugyanakkor megélhetést biztosíthatna a helyi kisközösségek számára is.
Miért pont a Kék Gazdaságot választottátok témaként?
Úgy gondoljuk, hogy a fiatalok azok, akik legfogékonyabbak az újra és ők azok, akik a változást hozzák. Mert váltásra, változásra szükség van a mai világban és ez az újfajta gazdaság-elmélet egy jó alapja lehet ennek. Ezért szeretnénk megismertetni neves előadóink által ezt a gazdaság-szemléletet a fiatalokkal, hiszen a mi kezünkben van a jövő kulcsa.
El tudnál mondani egy pár szót az előadókról?
Összesen 15 előadónk lesz a konferencián, melyek 3 szekcióban fognak előadni. A konferencia fő meghívottja Charles van der Haagen, aki Günter Pauli, a Kék Gazdaság elmélet kidolgozójának munkatársa és egyben legjobb barátja, valamint dr. Kiss Tibor, aki lefordította a Kék Gazdaság című könyvet magyarra. Neves előadóink még dr. Hetesi Zsolt fizikus és matematikus, a fenntartható fejlődés kutatója, dr. Törőcsik Mária marketingszakember, a fogyasztói magatartás kutatója, egyetemi tanár, dr. Svéhlik Csaba kétszeres Európa-díjas autókonstruktőr, valamint Csibi Magor, a WWF Románia programigazgatója.
Miért éri meg eljönni a konferenciára?
A szakmai része a konferenciának és a téma önmagáért beszél. Ez egy olyan új terület, amelyről jó ha minden fiatal közgazdász tud. Egy kis izelítőt adtunk az előbbi kérdésnél előadóinkból is, akikért szintén megéri eljönni. Viszont ezen kívül a konferenciának van egy hatalmas hozzáadott értéke, mégpedig az hogy a szűk két nap során összekovácsolódik egy remek fiatal közösség és egy olyan közeg alakul ki, amely megfelelő teret nyújt az ismerkedésre, kapcsolatépítésre. Ezt fűszerezi a kitűnő hangulat és a fiatalos alternatív programok.
Mit is csináltok valójában ti, RIF-esek?
A Romániai Magyar Közgazdász Társaság (RMKT) Ifjúsági Frakciójaként (RIF) a fiatal közgazdászok országos szervezete vagyunk. Célunk összefogjni, találkozási felületet biztosítani, illetve szakmai ismereteket, programokat nyújtani a gazdaság iránt érdeklődök számára. Ami a rendezvényeinket illeti márciusban már szerveztünk egy branding témakörű konferenciát, illetve tervben van a XII. EFIKOT után ősszel egy újabb konferencia megrendezése, hogy csak a fontosabb programokat említsen. Ezen kívül még rengeteg nem konferencia jellegű rendezvényünk van, mint pl. klubtevékenységek, képzések, csapatösszerázó programok. Azon személyek pedig, akik szeretnének többet tudni ezekről követhetik eseménynaptárunk a RIF honlapján: www.rif.ro
Akinek felkeltettük a figyelmét és jelentkezne a konferenciára, hol teheti meg és mit kell még tudnia ezzel kapcsolatosan?
A konferencia Marosvásárhelyen lesz megszervezve a Continental Hotelben*** május 3-5 között. A teljes programról, előadókról, részvételi díjakról és jelentkezési lehetőségekről a rendezvény honlapján lehet olvasni: http://efikot.rif.ro/.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Magyar konzuli iroda nyílik Marosvásárhelyen és Nagyváradon
Hat új külképviseletet nyit a magyar kormány: Eszéken, Krakkóban és Torontóban főkonzulátus, Melbourne-ben, Marosvásárhelyen és Nagyváradon konzuli iroda nyílik – áll a keddi Magyar Közlönyben. A kormányhatározat értelmében az eszéki és krakkói főkonzulátusok felállításához szükséges helyi alkalmazotti létszám, továbbá az egyszeri beruházási és működési kiadások a Külügyminisztérium idei költségvetésében már rendelkezésre állnak, míg a marosvásárhelyi és nagyváradi konzuli irodákhoz szükséges kiküldötti és helyi alkalmazotti létszámot, valamint a kiadásokat szintén a tárca idei költségvetése tartalmazza.
A torontói főkonzulátus és a melbourne-i konzuli iroda megnyitásához szükséges kiadások fedezetét a tárca idei költségvetése, továbbá a Miniszterelnökség és a Külügyminisztérium közötti előirányzat-átcsoportosítás adja.
A közlönyben az olvasható, hogy az eszéki főkonzulátus kerülete Eszék-Baranya, Vukovár-Szerémség, Brod-Szávamenti, Pozsega-Szlavón, Verőce-Drávamente, Belovár-Bilogora, Kapronca-Körös és Muraköz megyékre terjed ki.
A torontói külképviselet kerülete Ontario (kivéve Ottawa közigazgatási területe), Manitoba és Saskatchewan tartomány. A krakkói főkonzulátus kerülete pedig az alsó-sziléziai, az opolei, a sziléziai, a szentkereszti, a kis-lengyelországi és a kárpátaljai vajdaságokból áll.
A konzuli irodák közül a melbourne-i a canberrai magyar nagykövetséghez tartozik, és Victoria, Dél-Ausztrália és Tasmania tartományokra terjed ki a kerülete.
A marosvásárhelyi külképviselet a csíkszeredai főkonzulátushoz tartozik, kerülete Maros és Szeben megyékből áll. A nagyváradi konzuli iroda a kolozsvári főkonzulátushoz tartozik, és Bihar, valamint Arad megyékre terjed ki a kerülete.
A kormány a határozat alapján továbbá felhívja a közigazgatási és igazságügyi minisztert, hogy gondoskodjon arról: a Külügyminisztériumnak a külképviselet-igazgatásra mindenkori engedélyezett létszámát hárommal növeljék.
Németh Zsolt, a Külügyminisztérium parlamenti államtitkára március közepén Ausztráliában és Új-Zélandon járt, látogatása alkalmával úgy nyilatkozott, hogy 2008-ban az előző kormány több magyar külképviseletet bezárt, közöttük a főkonzulátust Sydneyben, Torontóban és Sao Paulóban, pedig ezek a helyek fontos központjai a magyar diaszpórának.
Az államtitkár hangsúlyozta, tárcája javaslatot tett a kormánynak egyes képviseletek újranyitására, így a közeljövőben várhatóan konzuli iroda nyílik Melbourne-ben is.
hirado.hu
Erdély.ma