Búcsú Szabó Miklóstól
Folyó év július 9-én, 84 éves korában elhunyt Szabó Miklós, a történelemtudományok doktora, ny. tudományos főkutató. Tudományos tevékenységét levéltárosként kezdte, főiskolai tanárként folytatta, és tudományos főkutatóként több évtizeden át tanulmányozta múltunk forrásait. Az erdélyi magyar oktatás- és elittörténet, pontosabban az erdélyi diákok külföldi egyetemjárásának a feltárása terén végzett kimagasló eredményei szellemi műveltségünk történetének példaértékű megvalósításai.
Miki, ahogy szólítottuk mindnyájan, ismerősei és barátai, nemcsak szakmabeli kolléga volt, hanem jó barát is. Ismeretségünk túlnőtt a levéltáros–kutató viszonyon. Évek hosszú során több alkalommal dolgoztunk együtt kutatási tervek megvalósításán, kéziratok szakvéleményezésén, szakmai megbeszélések szervezése és lebonyolítása terén, valamint tanulmánykötetek szerkesztésén. És tettük mindezt kollégaként és jó barátként.
Ezen soraimmal búcsúzom tőled, mivel távollétem megakadályoz abban, hogy ravatalodnál mondhassam el búcsúszavaimat. És önkéntelenül eszembe jutnak az együtt töltött alkalmak, megismerkedésünk, sűrű szakmai és baráti beszélgetéseink. Nagy megtiszteltetés volt számomra, amikor kezdő levéltárosként hasznos tanácsokat kaptam tőled, a tapasztalt levéltárostól. És mindig úgy éreztem, hogy szakmai eszmecseréink tanulságosak voltak számomra. Rendezvényeink, kutatási témáink tervezésénél, elgondolásaink megbeszélésénél véleményedre, helyes meglátásaidra mindig számíthattunk.
Forráskiadásaid a ma és a jövő kutatói számára nélkülözhetetlen adatbázisokká váltak. A dolgozataidon végig nyomon követhető igényességed példaképpen áll előttünk. A tudományos kutatómunkát folytattad akkor is, amikor ezen tevékenység útjába számtalan akadályt gördített a múlt század nyolcvanas éveiben a totalitarista rendszer. Tudományos munkásságod 1990 után kiterebélyesedett. Sikerült befejezned az erdélyi diákok külföldi egyetemjárását összefoglaló többkötetes munkát.
Sajnos az utóbbi években megrendült egészséged megakadályozott terveid mAradéktalan megvalósításában. De nem feledjük, hogy hittel és az eredményeiddel szemben érzett felelősséggel tetted mindazt, amit a tudományművelés terén végeztél. Ennek megfelelően jártad végig a nemegyszer göröngyösnek bizonyult tudományos pályát.
Ami mAradandóan tanúskodik e földön végzett munkád értékéről, ami fenntartja emléked, az a szellemi alkotásod. Munkásságod eredményét hasznosan gyümölcsöztethetjük nemcsak mi, hanem utódaink is.
Miki barátom, munkádat becsülettel bevégezted, adjon neked békés nyugodalmat a drága anyaföld!
Dr. Pál-Antal Sándor akadémikus
Szabó Miklós /Sáromberke, 1932. nov. 13. – Marosvásárhely, 2016. júl. 9./
Főbb művei
Szabó Miklós-Tonk Sándor: Erdélyiek egyetemjárása a korai újkorban 1521-1700 /Szeged, 1992/
Szabó Miklós, Simon Zsolt, Szögi László: Erdélyiek külföldi egyetemjárása 1849-1919 között 1-2. /Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2014/
Szabó Miklós-Szögi László: Erdélyi peregrinusok /Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1998/
Sáromberke 1319–1994 (társszerzők Berekméri István, Nagy Géza, Tonk Sándor, Kolozsvár, 1994);
Búzásbesenyő (társszerző Pál-Antal Sándor, Marosvásárhely, 1995);
Mesél a múlt. Csíkjenőfalva 800 éves története (társszerző Jakab Sámuel, Marosvásárhely, 2001);
A Maros megyei magyarság történetéből (társszerző, társszerkesztő, Marosvásárhely, 1997);
Marosvásárhely történetéből (társszerző, társszerkesztő Pál-Antal Sándor, Marosvásárhely, 1999)
Népújság (Marosvásárhely)

Az újratemetés kálváriája
Síron túli honvédsors
Tavaly július 1–10. között mintegy kilencven magyar honvéd földi mAradványait hantolták ki a Kolozsvári új zsidótemetőben. Erre a Kolozsvári Szabadság napilap szerint azért volt szükség, mert a parcella új rendeltetést kapott. A Jobbágytelkére tervezett gyűjtőtemető nem készült el, ezért Mezőpanitban szándékoznak újratemetni a honvédok földi mAradványait.
A katonák 1944 szeptemberében–októberében a Torda környéki csatákban estek el, nagy részük súlyos sérülésüket követően a Kolozsvári katonai kórházban halt meg. Az ásatásokat Illésfalvi Péter hadtörténész, a magyar honvédelmi minisztérium hatáskörébe tartozó kegyeleti főosztály főosztályvezetője végezte. A román és a magyar kormány közötti egyezség alapján a kihantolást és a hősök újratemetését engedélyezte a román honvédelmi minisztérium alárendeltségében működő Hősök Kultuszát Ápoló Országos Hivatal (ONCE) kegyeleti osztálya.
Ugyancsak a két ország közötti kölcsönösségi egyezmény alapján mind Románia, mind Magyarország területén a két hatóság arra törekszik, hogy központi gyűjtőhelyeket alakítsanak ki, ahova azoknak az első, illetve a második világháborúban elhunyt katonáknak a mAradványait temetnék el, akiknek olyan területen vannak a sírhelyeik, amelynek rendeltetése az évek során megváltozik. Annak érdekében, hogy megfelelő helyet találjanak, a magyarországi Honvédelmi Minisztérium Társadalmi Kapcsolatok és Háborús Kegyeleti Főosztályának illetékesei felvették a kapcsolatot a Csíkszeredai székhelyű Erdélyi Kutatócsoport Egyesülettel, amely 2006 óta foglalkozik első és második világháborús harctérkutatással, a két világháború relikviáinak gyűjtésével, hadisírok felkeresésével és rendbetételével. Vásárhelyi Gábor József, az egyesület elnöke lapunknak elmondta, hogy több helyszínt bejártak, és a HMTKHKF illetékesei úgy vélték, leginkább a Hodos községhez tartozó jobbágytelki római katolikus temetőben kijelölt rész lett volna alkalmas arra, hogy egy impozáns, országos szintű gyűjtőtemetőt alakítsanak ki. Megbízták az Erdélyi Kutatócsoport Egyesületet, hogy készítsen egy tervet. Ezzel a feladattal az egyesület Hadnagy Judit műépítész irodáját bízta meg. A helyszínen geológiai fúrásokat, egyéb szükséges felméréseket is készítettek és a látványtervvel együtt átadták a költségvetést is az egyesületnek. A terv szerint 2734 négyzetméter területet bocsátottak az ügy rendelkezésére. Teraszosítást követően, három fázisban összesen 367 sírhelyet alakítottak volna ki. Emellett a tervben szerepelt több csontkamra, egy emlékmű, amely tartalmazta volna az elhunytak nevét, ezenkívül a megemlékező eseményeknek helyet adó nagy teret is kialakítottak volna. Az egyesület elnöke szerint a tervet a magyar fél láttamozásra elküldte a romániai Hősök Kultuszát Ápoló Hivatalhoz.
Ennek tudatában a Hodosi Polgármesteri Hivatal is lépett. Telekeltették a temetőt, és beszereztek minden szükséges engedélyt az építkezés elkezdéséhez. Vásárhelyi Gábor József szerint ha az ONCE (a romániai hivatal) engedélyezteti a temető megnyitását, akkor elkészült volna a kivitelezési terv is, és a hodosiak hozzáállásából ítélve megkezdődhettek volna a munkálatok.
Időközben a magyar honvédelmi minisztérium élén váltás történt. Hende Csaba minisztert dr. Simicskó István váltotta fel, aki átszervezte a minisztériumot. A HMTKHKF-et Társadalmi Kapcsolatok Hivatalává alakították át, a vezetőséget is lecserélve. Az ügyet addig Töll László ezredes, Maruzs Roland alezredes és a már említett Illésfalvi Péter hadtörténész karolta fel, akiket menesztettek hivatalukból.
Időközben a honvédelmi minisztérium illetékesei a hivatal átalakítását követően, valamikor tavasszal felkeresték a Mezőpaniti Polgármesteri Hivatalt, ahol Bartha Mihály polgármesterrel tárgyaltak, majd ezt követően a református egyházközség gondnokával, ifj. Adorjáni Bélával két helyszínt is kijelöltek. Egyiket a régi temető aljában, ami alkalmatlannak bizonyult, míg a másikat az új ravatalozóhoz közel, egy hozzávetőlegesen 6x3 méteres területen. A mezőpanitiak megrendeltek egy kriptaszerű tervet is a ravatalozót tervező Zolcsák Pétertől, hogy a két építmény egy stílusú legyen.
Az exhumálást, illetve a jobbágytelki temetkezési hely kijelölését követően a csontokat a Marosvásárhelyi Alfa Funerar temetkezési vállalkozó nagyernyei központjában tárolták, ahonnan, miután kiderült, hogy mégsem Jobbágytelkén hantolják el újra, június 28- án a magyar honvédelmi minisztérium illetékesei Mezőpanitba vitték, annak ellenére, hogy az ONCE által kibocsátott engedélyben az áll, hogy "a 81 katona földi mAradványait újrahantolásukig egy erre szakosodott és feljogosított cégnél kell tárolni".
Az ügyet 2016. július elsején Papp Annamária, a Kolozsvári Szabadság napilap – az exhumálásnál is jelen levő – munkatársa hozta ismét nyilvánosságra, amikor megtudta, hogy nem az eredeti terv szerint, Jobbágytelkén, hanem Mezőpanitban helyezik örök nyugalomra a katonákat. A sajtóból tudta meg a honvédelmi minisztérium pálfordulását Barabási Ottó, Hodos polgármestere és Orbán József alpolgármester is, aki személyesen foglalkozott az üggyel. A helyszínváltás okáról mindeddig egyikük sem kapott magyarázatot. Megkeresésünkre Bodó Előd Barna, Mezőpanit új polgármestere sem tudott válaszolni, csupán annyit mondott: a község partnerként fogadta a magyar honvédelmi minisztérium megkeresését, és megtesz mindent annak érdekében, hogy az igényeknek megfelelő kegyhelyet alakítsanak ki és zarándokhellyé váljon a síremlék. (Sz. m.: Panitban van síremléke egy magyar és három ismeretlen német katonának is, amelyet a község szépen ápol.)
Szerettük volna megtudni, hogy miért változtatták meg az eredeti helyszínt. Erről az MTI, a Szabadságra hivatkozva, azt írta: "A magyar honvédelmi minisztérium egyik illetékese annyit közölt a lappal, hogy nem várják meg a jobbágytelki központi gyűjtőtemető elkészülését, így Mezőpanitban lesz az újjátemetés". Tudomásunk szerint szeptember utolsó hetére – az említett tordai csata évfordulójára – időzítik.
Közben telefonon elértük Magyarország Bukaresti nagykövetségének katonai és légügyi attaséját, Kóka Zoltán alezredest, aki kérésünkre felvette a kapcsolatot a magyar honvédelmi minisztérium illetékes ügyosztályával, ahonnan azt a választ adták, hogy "folyamatban van az ügy rendezése, ezért a szaktárca teljes hírzárlatot rendelt el". Az alezredes azt ígérte, ha van fejlemény, tájékoztatnak.
Mindezek ellenére érthetetlen számunkra a honvédelmi minisztérium illetékeseinek titkolózása. Nemcsak a nagy nyilvánosság előtt, hanem az ügyet felkaroló egyesülettel és az érintett önkormányzatokkal szemben is. Sejtjük, a személyzeti cseréken túlmenően a szaktárca átalakítását követő lefaragott költségvetés lehet az oka annak, hogy a korábbinál jóval olcsóbb kivitelezésű, kriptaszerű emlékmű alá helyezik majd a katonák földi mAradványait. Pedig az eredeti elképzelés szerint a látványtervben szereplő jobbágytelki központi gyűjtőhely, ha jóval költségesebb is, mint a tervezett mezőpaniti sírhely, talán az erdélyi civil társadalom, az önkormányzatok összefogásával közös ügyként megvalósulhatott volna. Mert ezt a MÉLTÓ végtisztességet megérdemlik azok a honvédek, akik a közös hazáért estek el.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Hatvaniak és Kolozsváriak közös hangversenye a Piarista templomban
Annak ellenére, hogy aznap több zenei rendezvény is volt városunkban, szép számú hallgatóság gyűlt össze az Egyetem utcai remek akusztikájú Piarista templomban július elsején, ahol a hatvani Polifónia Vegyeskar és a Kolozsvári Guttmann Mihály Pedagóguskórus hangversenyezett.
HALMOS KATALIN
Szabadság (Kolozsvár)

Magyar Örökség
III. Erdővidéki Honismereti Szabadegyetem és Tábor
Július 14–17. között harmadik alkalommal szervezik meg Baróton, Erdővidék Múzeumában Magyar Örökség címmel a honismereti szabadegyetemet és tábort. A rendezvény négy napja alatt az érdeklődőket számos, nemzetünk és a vele rokon népek múltjába elkalauzoló, érdekfeszítő előadás és program várja.
Július 14., csütörtök
11.00: Őseink által ránk hagyott mesterségbeli tudás. Bútorfestés, nemezelés, agyagozás – műhelymunka felnőtteknek, ifjaknak, gyermekeknek Tordai Iluska népművész (Bibarcfalva), Nagy Adél tanítónő, nemezelést oktató népművész (Köpec) és Hoffmann Edit muzeológus (Barót) vezetésével; rovásírás-gyakorlatok Nagy Alpár diák (Barót) segédletével
15.00: A rendezvény hivatalos megnyitója. Köszöntőt mond dr. Zeneemyadar Batbayar, Mongólia magyarországi nagykövete, Lázár-Kiss Barna, Barót város polgármestere, dr. Obrusánszky Borbála történész, néprajzkutató, orientalista és Demeter László történész, muzeológus
16.00: Ségercz Ferenc zenész (Sepsiszentgyörgy) Kalibakutyák címmel tart előadást
17.00: Salló Szilárd néprajzkutató (Székelyudvarhely) Csíki pásztorbotok mintakincse címmel tart előadást
18.00: Harangozó Imre néprajzkutató (Újkígyós) „Kihágék egy nagy hegyre…” Vallásos népköltészetünk archaikus képei címmel tart előadást
19.00: Benedek Dezső nyelvész, antropológus, a Georgiai Állami Egyetem professzora (AEÁ) és Dáné Melinda Csilla gyógypedagógus (Kolozsvár) Táltosok, sámánok, látók, gyógyítók címmel tartanak előadást
20.00: Táncház Ségercz Ferenccel
Július 15., péntek
11.00: Őseink által ránk hagyott mesterségbeli tudás. Bútorfestés, nemezelés, agyagozás – műhelymunka felnőtteknek, ifjaknak, gyermekeknek Tordai Iluska népművész, Nagy Adél tanítónő, nemezelést oktató népművész és Hoffmann Edit muzeológus vezetésével, rovásírás-gyakorlatok Nagy Alpár segédletével
16.00: Macalik Ernő Magyar Örökség-díjjal kitüntetett biológus, gyógynövényszakértő (Csíkkarcfalva) Gyógynövények által megőrzött ősi tudás címmel tart előadást, teakóstolót is egyben
17.00: Prof. dr. Dimaadzsav Erdenebator (Ulan Bator, Mongólia) A hun és a székely kultúra hasonló jellege címmel tart előadást
18.00: Dr. Darkó Jenő történész (Budakeszi) Ki volt Anonymus? Mit írt Anonymus? címmel tart előadást
19.00: A Dizsingisz kán utódai című kiállítást megnyitja dr. Obrusánszky Borbála (Mende)
21.00: A lovasíjász című lírai dokumentumfilm vetítése. Rendező: Kaszás Géza. Szereplők: Kassai Lajos, dr. Obrusánszky Borbála. A filmvetítésre a belépő ára: 15 lej
Július 16., szombat
Arany Griff Rend (Székelyudvarhely) délutánba nyúló programja
11.00: Élő haditábor látványedzéssel, ahol karddal, lándzsával és egyéb fegyverekkel gyakorolnak a harcosok.
Az érdeklődők aktív részvételével zajló programok: páncél- és fegyvermustra (Megtekinthetők a korabeli fegyverreplikák, felpróbálhatók a páncélok, kézbe foghatók a fegyverek. Kiváló fotózkodási lehetőség!), íjászat, hajítófegyverek próbája (csatakereszt, kelevéz), címerfestészet
15.00: Reneszánsztánc-bemutató viselettörténettel egybekötve, középkori harcművészeti (hadi) bemutató: kardforgatás, lándzsaforgatás, lándzsás hadrend, párviadalok, csatajelenet, íjászbemutató, hajítófegyverek, ezt követően reneszánsz táncház, valamint középkori orvoslás- és kínzásbemutató
16.00: Könyvbemutató. dr. Darkó Jenő: A görög szertartásúak története Magyarországon (1000–1792)
17.00: Dr. Obrusánszky Borbála történész (Mende) A déli hunok Fehérvára címmel tart előadást
18.00: Dr. Czeglédi Katalin nyelvész-szlavista-turkológus (Pilisvörösvár) A földrajzi nevek és a magyar nyelv kapcsolatai címmel tart előadást
19.00: Tsevegmed Bolormaa (Ulan Bator, Mongólia): Mongólia értékei, látnivalói – vetített képes előadás
21.00: Tábortűz és szalonnasütés a múzeumkertben
Július 17., vasárnap
10.00: Honismereti kirándulás: Vargyas (református templom), Rika (Attila vára, Réka vára), Felsőrákos (népviselet-bemutató)
A szervezők fenntartják a műsorváltoztatás jogát!
Szervezők: Gaál Mózes Közművelődési Egyesület, Erdővidék Múzeuma
Támogatók: Communitas Alapítvány, Barót Város Önkormányzata, Kovászna Megye Tanácsa, Nagy-Balázsi Közjegyzői Iroda – Barót
Részvételi díj: A tábor teljes időtartamára 25 lej, napi díj 7 lej. Diákoknak napi díj 5 lej, a tábor teljes időtartamára: 20 lej.
Szálláslehetőség Baróton és környékén különböző árkategóriájú szálláshelyeken lehetséges, étkezés a tábor helyszínéhez közel (Party Pub vendéglő). Szállásfoglalásban az érdeklődők segítségére lesznek a szervezők.
Jelentkezés: magyaroroksegtabor@gmail.com
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Riporttábor Temesváron
Kötet készül a nagyvárosi szórványról
Az elmúlt hét végén Temesvár volt a helyszíne a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete idei riporttáborának. A szervezők célja az volt, hogy betekintést nyújtsanak a nagyvárosi szórvány életébe, és az elkészült riportok egy kötetben rögzítsék a múlt– jelen–jövő metszéspontjában tapasztalt pillanatképet, amely a sokadik lesz abban a sorozatban, amelyet az újságíró- szövetség a különböző erdélyi helyszínekről megjelentetett.
A táborban hat megye 11 szerkesztőségéből a nyomtatott és az elektronikus sajtó 25 képviselője vett részt, és három újságíró szakos egyetemi hallgató Kolozsvárról. A vendégfogadó Temesvári kollégák kitettek magukért. Bartha Csaba Temesvári rádiós kolléga, a MÚRE területi képviselőjének vezetésével olyan gazdag programot szerveztek, hogy nehezen mAradt idő a résztvevők által jobbára előzetesen kiválasztott témában elmélyülni és beleszippantani a színes, vonzó, soknemzetiségű nagyváros pezsgő életébe. Arról viszont meggyőződhettünk, hogy a villamosjáratok és a sűrű gépjárműforgalom miatt zajos Temesvár belvárosát hogyan alakította emberarcúvá a helyhatóság kövezett sétálóutcák, tágas, forgalommentes terek kialakításával, amelyeken este a vendégfogadók előtt zajlik az élet, a mediterrán városokhoz hasonló módon.
A "nagy furcsaságok és pAradoxonok" városának kialakulásáról, a két folyó, a Temes és a Bega által határolt területen Szekernyés János helytörténész, újságíró tartott tartalmas, érdekes előadást. A városban, amely Károly Róbert idején a magyar királyság székhelye volt, s hosszú török és Habsburg-uralom után került vissza Magyarországhoz, majd Trianon után a nagyhatalmak Romániához csatolták, ő vezette a többórás sétát is. Ez a város nevének utótagját adó vár megmAradt falaitól a történelmi emlékekban gazdag utcákon át a Dózsa György kivégzésének helyszínétől nem messze levő református templomig tartott, ahonnan a romániai rendszerváltás elindult. Közben megtekintettük a szoborparkot, amelyben Róbert Károly magyar király mellett a város történetében fontos szerepet játszó magyar személyiségeknek is szobrot emeltek.
A szakmai tevékenység már a pénteki megérkezés után megkezdődött. A Rácz Éva egyesületi elnök vezette média-kerekasztal során Temesvári kollégáink mutatták be a helyi sajtót. Nem könnyű, de érdekes a munkájuk – számolt be Bartha Csaba és Lehőcz László kollégánk az 1989. december 22-én magyarul is megszólaló Temesvári Rádió magyar adásáról. A napi kétszer egyórás magyar nyelvű műsort három főállású szerkesztő és egy Aradi tudósító, valamint a bedolgozó munkatársak készítik. Szavukat a szomszédos megyékben hallhatják, de megtörténik, hogy messzi magyarországi régiókból is kapnak visszajelzéseket. Az írott sajtó hőstörténetét Graur János, az 1994- ben hetilappá alakult Heti Új Szó főszerkesztője és kollégája, Makkai Zoltán mutatta be. A négy belső munkatársat foglalkoztató lap népszerű szerkesztője volt a nemrég elhunyt Koczka György, aki utolsó percig, betegágyából is elküldte írását a lapba. Napilapként az Aradon kiadott Nyugati Jelent olvashatják a Temesváriak, erről Pataki Zoltán szerkesztő beszélt. Hogy olvasóit maga köré gyűjtse és megtartsa, a Heti Új Szó az állandó előfizetőkből létrehozta a lap Baráti Körét, amelynek tagjaival kölcsönös előnyöket biztosítanak egymásnak, rendszeresen kiadják a Baráti Kör adatbázisát, és évente találkozót tartanak.
Temes megye lakosságának öt százalékát teszi ki a 36.000 körüli magyar nemzetiségű személy. Számuk az 1992-ben nyilvántartott 62.000-ről csökkent megyei szinten 44, Temesváron 51 százalékkal, és mára már nem mAradt olyan közigazgatási egység, ahol a többséget képviselné. A beolvadás, az elvándorlás megtette a hatását, és mindössze 11 településen működik magyar iskola – ismertette a statisztikai adatokat Halász Ferenc, az RMDSZ megyei szervezetének elnöke, főtanfelügyelő- helyettes. Mivel vannak olyan helységek, ahol az elfogyó gyermeklétszám miatt megszűntek a magyar osztályok, a fakultatív magyar oktatás bevezetésétől remélték azt, hogy idővel újraindíthatják, de elképzeléseik e téren nem váltak valóra. Ennek ellenére továbbra is fontosnak tartják az 1997-ben elkezdett fakultatív oktatást, amelyben 20 településen 388-an vesznek részt, és előfordul, hogy nem magyar szülők is beíratják a gyermeküket – számolt be Marossy Zoltán, volt alprefektus, a fakultatív magyar oktatás ötletgazdája. Ottjártunkkor Iakab Ilona, a líceum igazgatónője, Magyari Sára szakmai irányító, továbbá a gyermekekkel foglalkozó pedagógusok jelenlétében műsoros esttel zárult a Gerhardinum Római Katolikus Teológiai Líceumban szervezett Tanulj meg írni, olvasni magyarul! egyhetes tábor, amelyet a fakultatív oktatásban részt vevő gyermekek számára szerveztek.
A kerekasztal-megbeszélésen azt az átfogó tevékenységet, amely a Temesvári magyar tannyelvű Bartók Béla Elméleti Líceumban folyik, dr. Erdei Ildikó igazgatónő ismertette.
Tudatosan számolják, keresik a diákokat, meggyőző munkát végeznek a családokban, hogy magyar iskolába írassák a gyermeküket. Ehhez fel kell venni a versenyt a más tannyelvű iskolákkal, s a színvonalas oktatás mellett a közösségépítés feladatát is vállalni kell, hasonlóképpen a differenciált oktatást, a magyarul kevésbé jól beszélő gyermekek felzárkóztatását. A Józsefvárosban levő tanintézményben 600 diák tanul, és alapítványi támogatással 15 kilométeres körzetből naponta iskolabusz szállítja őket. Néptánccsoport, citeraegyüttes, diákszínpad működése teszi színesebbé a diákéletet, vetélkedők, versenyek, gyakori ünnepi alkalmak helyszíne az iskola, amelynek felszerelése az évek során fokozatosan bővült. Évkönyv, diáklap kiadásával népszerűsítik a tanintézményt, az elemi osztályok felkaroltak egy-egy elszigetelten működő óvodai csoportot, kétnyelvű kiadványban biztatják a vegyes családokat arra, hogy kisgyermekkorban kell mindkét szülő nyelvét megtanítani a gyermekeknek – említhetünk néhányat a beszámolóban elhangzott tevékenységek közül.
A beszélgetésen részt vett Farkas Imre, Temesvár újonnan megválasztott alpolgármestere.
Az utolsó napon a tábor fő témája, a szórványkérdés szerepelt a napirenden. A meghívott dr. Bodó Barna egyetemi docens, a Szórvány Alapítvány keretében működő Kisebbségi- szórványkutató Műhely vezetője volt.
Átfogó és részletes beszámolójában a téma minden vetületére kitért, és bemutatta a szórványkérdésről szóló igényes kiadványokat, a FESS (Feleljünk Együtt Saját Sorsunkért) Füzetek sorozat különböző példányait, beszélt az e téren futó európai projektekről. A hatodik FESS- füzet hat pontban foglalja össze a szórványmentés eszközeit: szórványiskola-program, szórványgondnokprogram, szórványhelyzetkutatási program, szórványok gazdasági helyzete program, szórványképviseleti program, értelmiség- képzési program a szórványok számára. A konkrét projektek kidolgozása az egyes történelmi régiók képviselőinek a feladata – vonja le a következtetést a szerző, amit jó lenne, ha a döntéshelyzetben levő tisztségviselők is felvállalnának.
A többórás vita kérdéseire nincs mód egy beszámoló keretében kitérni, de tanulságai valószínűleg megjelennek az őszire elkészülő újabb riportkötetben.
A rendezvény borkóstolóval egybekötött vacsorával zárult, amelyen egy fogyatékos fiatalokat segítő alapítvány számára gyűjtöttek támogatást.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

MÚRE-riporttábor Temesváron
Nagyvárosi szórvány-bevetésen a magyar újságírócsapat
A Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) az elmúlt hét végén, a kalotaszegi Farnas–Zsobok és a Beszterce-Naszód megyei Óradna–Borberek után nagyvárosi környezetben, Temesváron szervezte meg sorozatban harmadik riporttáborát. Hat erdélyi megyéből és a Vajdaságból érkezett 26 magyar újságíró vetette be magát a nagyvárosi dzsungel sűrűjébe, hogy pillanatfelvételt készítsen a Temesvári magyar szórványközösség életéről. Az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala és a Bethlen Gábor Alap támogatásával megvalósuló riporttábor nyomán egy kötet is születik, amelynek bemutatását kíváncsian várjuk, elsősorban mi, Temesvári magyar újságírók, akik e szórványközösség mindennapjainak és ünnepi alkalmainak régi krónikásai vagyunk.
A riporttábor július 8-án, pénteken média-kerekasztallal indult, ahol a vendégek (majdnem) mindent megtudhattak a Temesvári írott és audiovizuális sajtó aktuális helyzetéről. Az újságírókat a továbbiakban Szekernyés János helytörténész, Halász Ferenc helyettes főtanfelügyelő, Erdei Ildikó és Jakab Ilona iskolaigazgatók, Marossy Zoltán volt alprefektus és Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke tájékoztatták a Temesvári magyar közösség múltjáról és jelenéről, a magyar oktatás helyzetéről, a civilszervezetek életéről. A sajtósoknak alig két napjuk volt rá, hogy kívülállóként, remélhetőleg újszerű látásmódot tükröző Temesvári szórványriportjaikat elkészítsék.
– Miért éppen a nagyvárosi szórvány lett ennek a riporttábornak a központi témája– kérdeztük Rácz Évától, a MÚRE elnökétől.
– A riporttáborok hagyománya a 90-es évekre nyúlik vissza, de az utóbbi két évben kezdtük újra ezeknek a megszervezését. Első alkalommal a Kalotaszeg végében található, de a Szilágysághoz tartozó Farnason voltunk, amely egy halódó, pusztuló félben levő közösség, ugyanakkor a szomszédos Zsobok a magára talált magyar közösség példáját mutatta meg. Tavaly Beszterce-Naszód megyében Radna Borbereken és Óradnán jártunk, ahol azzal szembesültünk, hogy ők románul mondják, hogy ők magyarok. Nem beszélik a nyelvet, de a magyarságtudatuk eleven! Azt mondtuk, hogy legyen egy olyan példa is, ahol a nagyvárosi szórvánnyal ismerkedünk. Újdonságot jelent, hogy a nagyvárosban hogyan lehet megtalálni a magyarokat, mindenki azt mondta, hogy valóban ez nagyon nehéz feladat. Nem könnyű két nap alatt megtalálni azokat az embereket, akik azon dolgoznak, hogy ezt a szórványközösséget összetartsák, ezért előre szerveztük a lehetséges interjúalanyokat, meghívtuk őket a riporttáborunkba, hogy megkönnyítsük a kollégáknak a dolgát és még több, gazdagabb anyag szülessen.
– Honnan érkeztek a Riporttábor résztvevői?
– A távolabbról érkezett sajtósok Hargita, Kovászna és Brassó megyékből jöttek, de erős újságíró csapat van itt Marosvásárhelyről, Kolozsvárról és Nagyváradról, akik összesen 11 szerkesztőséget képviselnek. Itt vannak velünk a riporter iskolások, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem újságíró szakos hallgatói, akik itt gyakorlatoznak, az a feladatuk hogy a tábor történéseit dokumentálják, fotózzák, arról számolnak be, hogy mi hogyan dolgozunk. A Riporter Iskola idén beindított programunk, amelynek Temesvár a harmadik helyszíne Kolozsvár és Marosvásárhely után. A Riporter Iskola folytatódik azzal, hogy októberben Torockón a Kolozsvári BBTE újságíró szakának táborához csatlakozik a MÚRE, majd Nagyenyeden tartunk novemberben egy kiértékelő találkozót.
– A nagyvárosi szórványléttel kapcsolatban mi mozgatta meg az újságírók fantáziáját?
– Egyesek az egyházi közösségeken keresztül próbálják megfogni a magyarságot. A Vajdaságból érkezett kollégák a soknemzetiségű Bánságot, a szerb közösséggel való kapcsolatot is behozzák a képbe, de van akit a Nőszövetség munkája vagy a Máltai Segélyszolgálat munkája érdekel. Természetesen az is történelmi pillanat, hogy hosszú évtizedek után magyar alpolgármestere van Temesvárnak és két líceumban is van magyar nyelvű oktatás, ezek mind olyan kérdéseket vetnek fel, amelyekre szeretnénk választ kapni.
– Mi lesz ennek a Riporttábornak a hozadéka?
– A tábor nyomán kötetet szeretnénk megjelentetni a Communitas Alapítvány támogatásával, ami arról szólna, hogy mit mutat az a pillanatfelvétel, amit itt Temesváron el tudtunk készíteni. Egy ilyen riportkötet nem leíró, hanem ezt a pillanatot megragadó tud lenni, amelyben benne van a történelem és egy lehetséges jövőkép, majd kiderül, hogy milyen.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Visszatekintő – Németh Ferenc képei a Stars Galériában
Négy kontinens 22 országában szerepeltek nemzetközi fotókiállításokon Németh Ferenc alkotásai, amelyeket július 14-ig, csütörtökig tekinthetnek meg az érdeklődők a Kolozsvári Stars Pincegalériában (Farkas/¬¬Kogălniceanu u. 13–15. sz.). A Kolozsvári születésű, Vulkányban élő fényképész Visszatekintő tárlata péntektől Zsobokra költözik, ahol a nemzetközi alkotótábor résztvevői is szemügyre vehetik. Essig Klára szervező elárulta: a tíznapos festő- és fotótáborban idén 20 képzőművész és 20 fényképész lesz jelen.


Szabadság (Kolozsvár)

Kolozsváron is várják a jelentkezőket a Sapientiára
Július 18-án kezdődik és két hétig tart a jelentkezési időszak a Kolozsvári Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) Kolozsvári karán.
Az oktatási intézmény Kolozsváron 185 helyet hirdetett meg a következő tanévre, ebből 120-at alap- és 65-öt magiszteri képzésen. A felvételi 26–29. között zajlik. A meghirdetett helyek fele-fele arányban ingyenesek, illetve tandíjkötelesek.
Tonk Márton dékán keddi sajtótájékoztatóján arra hívta fel a figyelmet, hogy ősztől a Kolozsvári kar minden szakához magiszteri képzés társul, mivel a környezetvédelem és monitoring szakon is akkreditálták a mesterképzést. Továbbá hangsúlyozta, valamennyi magiszteri képzés nemzetközi együttműködéssel valósul meg, vagyis minden szakon partneregyetemekkel működnek együtt. Mint mondta, a tandíj értéke nem változik, továbbra is szaktól függően 250 és 450 euró között mozog évente. A Kolozsvári kar dékánja elmondta, továbbra is követik azt a filozófiát, miszerint a hatékony és minőségi oktatás érdekében kis létszámú csoportokat hirdetnek meg minden szakon. Tonk Márton hangsúlyozta, bármely hallgató – függetlenül attól, hogy ingyenes vagy tandíjköteles helyet foglalt el – jogosult az egyetem bármilyen típusú ösztöndíjára.
A dékán szerint a Sapientia a magas szintű oktatással párhuzamosan a tehetséggondozásra is hangsúlyt fektet. Példaként említette, a Kolozsvári Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválon (TIFF) a helyi filmek versenyében idén is egy sapientiás diák nyert, többen részt vettek az Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencián (ETDK), ahol 9 díjat gyűjtöttek be, így megméretkezhetnek az Országos Tudományos Diákköri Konferencián (OTDK) is. „A Sapientia Kolozsvári kara a minőségi oktatáson kívül jó közösséget biztosít, ahol a hallgató képes fejlődni és megkap minden segítséget céljai eléréséhez” – mondta Tonk Márton.
Karácsonyi Tímea
Krónika (Kolozsvár)

Az európai zene hordozói
Vasárnap a nyárádandrásfalvi református templom felújított orgonáján koncertezett, augusztus 6-án pedig a kibédi református templom Bodor Péter építette és szintén most rendbe hozott orgonáját szólaltatja meg Molnár Tünde Marosvásárhelyi orgonaművész.
Molnár Tünde Marosvásárhelyi orgonaművész 2004 óta várja a zenekedvelőket a Nyáresti orgonahangversenyek című sorozatára. Eredetileg a Kultúrpalota Rieger Ottó építette műemlék orgonáján játszott, majd miután elkezdték a városképet meghatározó szecessziós épület nagytermének felújítását, Marosvásárhely templomaiban koncertezett.
Azokban lépett fel, amelyek klasszikus, sípos orgonával rendelkeznek: a Vártemplomban, a belvárosi plébánián, a minorita, a ferences, a Gecse utcai és a Szabadi úti templomban. A művész minden évben más-más tematikára építi ezeket a hangversenyeket, volt esztendő, amikor az orgonák hangszínét emelte ki, vagy a zenei formákat tömbösítette, máskor zeneszerzők szerint választotta ki a repertoárt. A sorozat az idén átlépi a város határát.
Nem lehet helyettesíteni
Idén Molnár Tünde bemutat két vidéki, igen értékes, frissen felújított orgonát. Vasárnap este a nyárádandrásfalvi református templomban lépett fel, ahol Gecző András lelkipásztor meghívására mutatta be a Tordai Nagy Mihály építette értékes, műemlék hangszert. Augusztus 6-án a kibédi református templomban a Bodor Péter-orgonát szólaltatja meg, miután azt a Rotary Téka Klub anyagi hozzájárulásával Papp Zoltán udvarhelyi orgonaépítő rendbe hozta.
A fellépésekkel Molnár Tünde arra szeretné felhívni a figyelmet, hogy Maros megyeben sok értékes hangszer van, és bár nem könnyű az anyagi alapokat megteremteni, a gyülekezetek ne hanyagolják el, hanem lehetőleg újíttassák fel azokat. „Nagyon sok helyen az a gyakorlat, hogyha elromlik az orgona, nem fordítanak gondot annak restauráltatására, inkább hoznak egy villanyorgonát. Ez csak átmeneti megoldás lehet, ahol sípos orgona van, ott érdemes megjavíttatni, mert ez a hangszer a több mint kétezer éves történetében magában hordozza az egész európai zenei kultúrát” – magyarázta a Vásárhelyi Hírlapnak az orgonaművész.
Madarak két orgonára
Ritka az, hogy egy templomnak két orgonája legyen. A Marosvásárhelyi Vártemplom – akárcsak a Budapesti Mátyás-templom vagy a debreceni Nagytemplom, a Nagyváradi bazilika vagy a Kolozsvári Szent Mihály-templom – két értékes műemlék orgonával büszkélkedhet. A Nyáresti orgonahangversenyek című sorozatának keretében Molnár Tünde csütörtök este ezeket is megszólaltatta. A hangverseny első részében a barokk hangszeren kora barokk műveket adott elő, majd a második részben a karzaton lévő orgonán játszott, miközben Bereczki Tollas László, a Vártemplom orgonistája és Strausz Imre István, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem tanára a barokk hangszeren működött közre. Terényi Ede Madarak című, Molnár Tündének dedikált darabját adták elő, két orgonára és ütőhangszerekre alkalmazva.
Folytatódnak a hangversenyek
A legközelebbi hangversenyt július 14-én, csütörtök este 7 órától a Kultúrpalota nagytermében tartja Molnár Tünde. Azt követően július 17-én, vasárnap este 7-től a Keresztelő Szent János-plébániatemplomban koncertezik, július 24-én, vasárnap este 6-tól a Szabadi úti református templomban, július 28-án, csütörtökön ismét a Kultúrpalotában. Augusztusban Kibéden, majd a Bolyai téri unitárius templomban, és végül két alkalommal a Kultúrpalotában játszik. A hangversenyekre a belépés ingyenes.
Antal Erika
Krónika (Kolozsvár)

Véget érnek a Szimfonikus Napok
Újra Háromszéki zenészektől lesz hangos a főtér
Ma 20 órától a hetedik alkalommal megrendezett Szimfonikus Napok rendezvénysorozat zárókoncertjét tartják Sepsiszentgyörgy központjában.
A Sepsiszentgyörgyi komolyzenét kedvelő közönség az évad során gazdag kínálatban részesült, ez most kiegészül, és a nyarat is élénk hangszeres zene és kórusmuzsika kíséri. A záróhangversenyt tíznapos műhelymunka eredményeként mutatja be a Sepsi Kamarazenekar és meghívottai.
– A Sepsi Kamarazenekar azzal a céllal indult 2010-ben, hogy összefogja a Háromszékről elszármazott, más városban tanuló vagy dolgozó fiatal zenészeket – mondta Cserkész Emese szervező. – A hangszeresek a magukkal hozott szakmai tapasztalatot a Sepsi Kamarazenekarban összesíthetik, az együttes műhelymunka produkciójaként be is mutathatják muzsikájukat. A koncerten a helyi közönség is részese lehet egy-egy Kolozsvári, Nagyváradi, Marosvásárhelyi filharmóniában játszó, vagy hazai zeneegyetemen tanuló Háromszéki zenész szakmai fejlődésének.
A rendezvény művészeti vezetője úgy látja, a Szimfonikus Napok egyre nagyobb tömeget mozgósít Háromszéken, ahogy nő a résztvevő muzsikusok száma, úgy a közönség is évről évre gyarapodik. A fiatal zenészek jó ötletnek tartják a csapatban való klasszikus muzsikálást, hogy eltanulhatják a más-más zenei intézményekből hozott hangszeres technikát, előadásmódot.
A Sepsi Kamarazenekarban idén 21 hangszeres vesz részt, ők Kolozsvárról, Marosvásárhelyről, Székelyudvarhelyről, Nagyváradról, Brassóból érkeztek haza. A Sepsiszentgyörgyi zenészekkel Puja Barna, a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia trombitaművésze működik közre. Az est meghívottja a miniSnaps gyerekegyüttes két tehetséges diákja: Áda Bálint és Gergely Zsolt szólóénekes és a Voces női kar. A hangversenyen a Kézdivásárhelyi Fekete Vince költő A világ újra című verse is elhangzik, amelyet Cserkész Emese megzenésítésében Kolcsár József színművész és a Voces női kar ad elő. A teljes műsor: F. Geminiani – Concerto Grosso Op. 3 No. 6, G. Ph. Telemann – Concerto in D, K. Jenkins – Palladio, P. Barker – Massive.
A Szimfonikus Napok záróhangversenyét rossz idő esetén az unitárius templomban tartják.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Ezerhétszáz új hallgatót vár a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem
Ezerhétszáz új hallgatót vár a 2016-2017-es tanévre a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem. A tanintézetben a jövő héten kezdődnek a beiratkozások.
Az alapképzésre meghirdetett 3010 helyből 505-öt, a mesterképzésre meghirdetett 390 helyből 166-ot ajánlanak tandíjmentesen. Ezeket a helyeket a legjobb eredményeket felmutató diákok foglalhatják el. A fennmAradó helyeken tanuló diákoknak költséghozzájárulást kell fizetniük. A magyar állam által fenntartott erdélyi egyetem Csíkszeredai, Marosvásárhelyi és Kolozsvári karán, valamint Sepsiszentgyörgyi kihelyezett tagozatán 31 alapképzésre és 12 mesterképző szakra lehet jelentkezni.
Dávid László, az egyetem rektora az MTI-nek elmondta, újdonságnak a Kolozsvári karon induló környezettudomány, környezeti monitoring mesterszak számít, amely elindítására az Eötvös Loránd Tudományegyetemmel (ELTE) kötöttek megállapodást. A rektor hozzátette, reményeik szerint a 2017-2018-as tanévtől indíthatják el Sepsiszentgyörgyön az erdészmérnök-képzést. A rektor elmondta: az egyetem legtöbb szakán felvételi vizsgát is tartanak. Ezzel szeretnék kiszűrni azokat a diákokat, akik beiratkoznak az egyetemre, aztán az első év során lemorzsolódnak.
A rektor elmondta, továbbra is várják a Kolozsvári fotó- és filmművészet szakra a Kárpát-medence más országaiból származó hallgatókat. Hozzátette, tavaly pályázati forrásból biztosították öt külhoni diák tanulmányi költségeit, de nem volt jelentkező. Megjegyezte, az egyetemnek van pár tucat magyarországi diákja is, akik többsége erdélyi származású, Magyarországra telepedett hallgató. A rektor szerint pár román anyanyelvű diákja is van az egyetemnek, akik számára román nyelvű felvételit is szerveznek. “Ha vállalja valaki, hogy megtanulja a magyar nyelvet, és ezen a nyelven tanul, akkor mi segítjük ebben. Ha románok, vagy vegyes családokból származó fiatalok is vállalják azt a szellemiséget, amit a Sapientia képvisel, azzal mindenki nyerhet” – jegyezte meg a rektor.
Dávid László elmondta: ebben a tanévben két épülettel gazdagodik az egyetem. A Marosvásárhelyi campusban épül egy olyan épületszárny, amelynek a földszintjén étkezdét, az emeletein pedig tantermeket rendeznek be. Emellett egy kutató-innovációs-fejlesztő központot is építenek Marosvásárhelyen.
erdon.ro

Tanár Úr, a fésűssegéd
Túl a kilencvenen, mind a mai napig Bihar megye egyik legtermékenyebb közírója, irodalomtörténésze, az Arany-irodalom búvárlója a Nagyszalontán élő tanár, irodalomtörténész, Dánielisz Endre, akit élő irodalmi-múzeumra emlékeztető otthonában Szilágyi Aladár és Szűcs László keresett fel.
A Kálvin János utca, ahol Endre bátyánk otthona megbúvik két arctalan-jellegtelen tömbház árnyékában, egyenesen a templom melletti parkra szolgál. Oda, ahol Nagyszalonta nagy szülötteinek szabadtéri panteonja áll, örvendetesen gyarapodó szobraival. Jó kis hely ez a város térképén: a Kálvin utcát északról a Kossuth Lajos, délről a Bocskai István utca fogja közre, s ha innen az emberfia átsétál az orvos/természettudós/nyelvész/költő Földi János és a „fekete bojtár”/költő/író/szerkesztő Sinka István szalontafiak nevét viselő kurta sikátorokon, egyenesen az Arany János utcára, a költő hajdani szülőházát pótló épület portájáig jut. – Ennél eszményibb szellemi életteret, értéksűrítőbb környezetet, töményebb kulturális hátteret Kárpát-medence szerte nehéz volna fölfedezni…
Házigazdánk várakozással átitatott hevülettel fogadja némi késedelemmel érkező kettősünket. „Már kihűlt a kávé!” – dohogja sajnálkozva, miközben keresztül terelget bennünket gyümölcsfás-virággruppos udvarán. Fürgén, szinte szökellve lépked, járásában szinte nyoma se mAradt a nemrégiben megesett combnyaktörésnek. Nem, szellemileg sem torpant meg a 92. életévét taposó Tanár Úr, hiszen alkotóereje teljében küldözgeti folyóiratunk, a Várad számára – a költő születésének bicentenáriumára készültében – a Közkinccsé lett a teljes Arany-életmű című sorozatát. Viszont menten kiderül: Dánielisz Endre „nem kényelmes” interjúalany. Nem mintha anyanyelvünk őreként nem volna képes „nyomdakészen”, „szabatosan” fogalmazni, hanem annyira gyorsan, annyira sokfelé pörögnek az esze kerekei, hogy riporter legyen a talpán, aki képes egy ilyen rakoncátlan alany csapongó emlékezetét, asszociációváltásait mAradéktalanul nyomon követni…
Genitivus singularis
„Ami a gyökereimet illeti, eleim felvidéki cipszer kisiparosok voltak – válaszolja beszélgetésindító kérdésemre –. Őseim 1730-40 körül kerültek Békésbe a törökvilág elmúltával. Békéscsabát és környékét szinte teljesen kiirtották a törökök. Az idetelepített szlovákokkal együtt cipszerek is jöttek, mint kereskedők, mesteremberek. Ritka családnév a mienk, kevesen vagyunk mi, Dánieliszek. Az ótestamentumi ‘Dániel’ névből ered – héberül is tudok egyet s mást, hiszen teológiára is jártam –, azt jelenti, hogy ‘Isten a bírám’. Ezt a nevet genitívuszba tették: ‘Andreas filius Danielis’, ‘Dániel fia, Endre’. Tehát én genitivus singularisba vagyok téve. A személynév mögül kikopott a ‘filius’ így rögzült a ‘Andreas Danielis’ forma – Latintanár is valék, ezért büszkélkedhetek a latintudásommal.”
Biztatnám, ösztökélném, „foglaljon már helyet, Endre bátyám, mert elfárad!”, hiába teszem. Nem ül le, hevesen gesztikulál. Nem céltalan sétifikál fel s alá: ahogy témát váltunk, szerre előkotorja a témába vágó, a témát illusztráló dokumentumokat, fotókat, kiadványokat. Az egyik A szarutól a fésűig. Egy kisipar virágzása és elhalása című kismonográfia. Tanulmány és családi krónika egyben. Szerzője a néprajzos Dánielisz Endre. „Ezt a kis füzetet Békéscsabán adták ki, a Munkácsy Mihály Múzeum Chronica Bekesiensis sorozatának első kötetként, majd Váradon is megjelentettük, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő Bizottság Partiumi füzetek című sorozatában. Az én ükapám fésűs volt, a kerek szaruból egyenes fésűt remekelt. A mesterség nemzedékről nemzedékre öröklődött. Édesapám is örökölte a mesterséget. Sőt, hadd verjem a mellem fél téglával: nekem is van fésűssegédi diplomám!”
A platnitól a kraccerig
Lapozgatom, ízlelgetem a fotókkal és rajzokkal gazdagon illusztrált könyvecskét, egyre-másra számomra ismeretlen, jobbára németes hangzású kifejezésekre, szakszavakra bukkanok. „Igen – bizonygatja Dánielisz Endre diplomás fésűssegéd –, annak idején, amidőn kezdett fejlődni a magyar kézműipar, (mint megannyi más mesterség esetében, ebben a szakmában is), a szerszámok, az eszközök, az eljárások, a műveletek elnevezését, a szakma tolvajnyelvét többnyire a németből kölcsönzött, magyarított szavakból alakították ki. Tetszenek tudni, mi az a kraccer? A kraccolás kezdeti lépése a faragás volt, amit egy tőkén éles szekercével végzett a kisiparos, baljával tartva a platnit. Ehhez egy faragófogó kellett. A munka a sikálónak nevezett bakon folytatódott, ahol a platni hasa részéről a felpuhult hártyát lesikálták, a melegítés során keletkezett hólyagokat, az égett felületet a kraccer segítségével kikaparták.”
„Ezen a fotográfián Dánielisz Endre I. látható a feleségével. A harmincegy éves legényember 1887 nyarán költözött át Békéscsabáról Nagyszalontára. Feleséget is Békéscsabáról hozott magának, aki 13 gyereket szült, ebből 11-et felneveltek. A kisiparosoknál az egész család be volt fogva. Édesanyám is besegített édesapám műhelyébe, ő vágta a fogat. Ezen a fotográfián én volnék, ez bizonyítja, hogy már 14 éves koromban csináltam a fésűt.”
Cukrászinasi kitérő
Miután gazdag leckét kaptunk a fésűművesség műhelytitkaiból, a saját életének fordulatai felé terelem kisipar-történeti előadónkat. „Amikor óvodáskorú lettem, nem volt magyar óvoda, hiába lakták a várost nyolcvan százalékban magyarok. Egyébként a nemzetiségi gyerekeket csak hétéves korukban írathatták be az elemibe, a románok már hatéves korukban elkezdték a betűvetést. Az első elemit a református iskolában kezdtem. Négy év után azt mondták a szüleim: ha te iparos leszel – annak szántak, hogy folytassam a mesterséget – mégis menjél gimnáziumba, végezd el a négy gimnáziumi osztályt. Igen ám, de efféle állami tanintézmény akkoriban csak románul működött. Becsöppentem egy román nyelven tanuló közösségbe, ma is csodálkozom rajta, hogy bírtam. Nagyszalonta magyar volt, de a környéke román. A törökök kiűzését követően, 1700 után valósággal megszállták a hajdan magyarok lakta falvakat, Belényes környéki románok. A román diákok számára internátust is működtettek, magyar diák kevés volt, öten-hatan jártunk egy-egy negyvenes létszámú osztályba. Bár néha lekommunistáztak vagy leboanghenoztak bennünket, megvoltunk egymással. A szüleimnek tandíjat kellett fizetniük, de három év múltán elfogyott a pénzük, búcsút kellett vennem a gimnáziumtól. Mit volt mit tenni, fésűssegéd lettem. Apám váltig vakarta a fejét: hiába kisgépesítette a műhelyét, a hetipiacot is elárasztják a gyárilag tömegesen gyártott, olcsó műanyag fésűk, a hajviselet, a szokások is megváltoztak. Mert hát ki igényel manapság finomra kveccsolt, spiccfállal gondosan megreszelt, fényezett, díszített kontyfésűket? Kiveszik a kenyeret a kezünkből, mondta, válassz más mesterséget! Így adtak be cukrászinasnak az Oszaczky-féle híres műintézetbe… Sose felejtem el: éppen a cukrászinasi alkalmasságomhoz szükséges orvosi bizonyítványra várakoztam a rendelőben, amikor valaki azt pusmogta, a rádió bemondta, hogy Szalontát Magyarországhoz csatolják! Szeptember 6-án délelőtt be is vonultak a magyarok. Még két hónapot inaskodtam, amikor elkezdtem könyörögni a szüleimnek: legalább a négy gimnáziumot járhassam ki! Novemberben kezdődött a tanítás. Végül le is érettségiztem.”
A gálosházi barlang felfedezője
Endre bátyánk ifjúkori kalandozásai között külön fejezetet érdemelnek a barlangászként aratott babérjai, amikor a legjelesebb kutatókkal járta be a bihari karsztvidéket. „Nem csak a gyáripar, hanem a bécsi döntés is betartott apámnak, hiszen a határ öt kilométerre volt Szalontától, a dél-bihari románság, a fésűsműhely legszámottevőbb vevőköre elszakadt tőlünk, a Biharországhoz visszacsatolt magyar falvak népe pedig hozzászokott, hogy a békéscsabai vagy a gyulai piacon vásároljon. Komoly válságba jutottunk, de egy élesdi rokonunk mentőövet nyújtott: üzente, hogy a révi barlanghoz és turistaszállóhoz gondnokot keresnek. Édesapám felszámolta a szalontai műhelyét, és családostól odaköltözött. Ő a szállóval foglalkozott, édesanyám lett a szakácsnő. A vakációban én voltam a Zichy-barlangban az idegenvezető. Jeles Kolozsvári geológusok, dr. Balogh Ernő és Tulogdi János végzett ott rendszeres tudományos kutatást, valamint Kessler Hugó, az aggeteleki barlang igazgatója. Magam 16 évesen tapasztalt barlangjáróként, jó segítségnek bizonyultam a kutatók számára. Tovább hatoltunk a révi barlang még ismeretlen járataiba, de számomra a legszebb élményt, a legizgalmasabb kalandot az jelentette, amikor Kesslerrel feltártuk a tudományosság és a barlangkedvelők számára eddig teljesen ismeretlen csarnóházi, illetve gálosházi barlangot. A szalontai újság el is hírelte, hogy Dánielisz Endre felfedezte a gálosházi barlangot, ahová Xántus Jánossal tértem vissza, aki a Tündérszép tájakon című könyvében örökítette meg. A révi jó világ hamar elmúlt, a menedékház fölötti gerincen húzódott a határ, a románok át-átcsaptak, mindent elhordtak. Amikor bejöttek az oroszok, híre ment a szálló italkészletének, s miután már semmi sem mAradt, akkor is a nyakunkra jártak, követelőztek. Előbb egy erdészházba, majd Élesdre menekültünk. Ott – mivel kiderült, hogy a nagyváradi kefegyárat, amely fésűket is gyártott, háborús károsodás érte, jóapám – mivel magával hurcolta minden szerszámját – még egyszer beindította a fésűsműhelyét.”
Tárkányi tanítóskodás
A dánieliszi pálya következő, fontos és életélményekben gazdag stációja a köröstárkányi tanítóskodás volt. „Azt olvastam a Kolozsvári Világosságban: nincs Erdélyben elég magyar tanító! Arra biztatták az érettségizetteket, végezzék el Kolozsváron a tanítói tanfolyamot. Az Erdélyi Kárpát Egyesület (a Zichy barlang gazdája) jóvoltából szállást is kaptam, másfél hónapot tanultam a gyorstalpalón. Idealista voltam, kitaláltam, hogy én köröstárkányi tanító szeretnék lenni, mert abban a dél-bihari faluban nagyon megnyomorították a magyarok iskoláját. De tartottam attól, hogy semmit nem értek a paraszti élethez, nem ártana, ha előbb még tapasztalatokat szereznék valahol. Végül Tamásdára helyeztek. Este érkeztem, az idős tanító bácsi nem nagyon örvendezett nekem, féltette a kenyerét. Mondta, hogy itt most negyven gyerek van, azokkal egymaga is elboldogul. Elgyalogoltam Erdőhegyig, de az ottani református iskolába se kellettem, ugyanígy jártam Zerinden is. Kétségbeesetten jelentkeztem a tanfelügyelőségen, ahol azzal fogadtak, hogy épp most távozott innen a három köröstárkányi tanítónő. Kiderült, olyan sok gyerek van, hogy ők hárman nem győznék, kellene még egy kollega!”
Endre bátyánk nem tudta, hogy Belényesben kell leszállnia a vonatról, onnan gyalogolni öt kilométert Tárkányig. Tájékozatlanságában ott szállt le, ahol a Tărcaia megálló nevet írták, holott az Kistárkányra szolgált. Éjfél is elmúlt, amire célhoz ért, és bekopogott a református parókia ablakán. A lelkész, Szablyár Kornél fogadta, és nyomban kinevezte igazgatónak. A papot ugyanvalóst lefoglalta a napi politizálás – a kommunista párt tagja lett –, ezért az is elfordult, hogy… a tanítójára bízott egy-egy temetést.
„Mindössze húsz esztendős voltam, a kolleganők szépek voltak, de nem mertem udvarolni, mert… féltettem a tekintélyemet. Egy évig voltam én az igazgató, azalatt egy ácsmester segítségével színpadot állítottunk, és elkezdtem a fiatalokkal foglalkozni. Egyfelvonásos színdarabokat tanítottam be, néptánccsoportot alapítottunk, irodalmi rendezvényeket tartottunk. Bunta Trézsi, Oláh Teréz volt az én primadonnám… Ajjaj, de szép lány volt! Hoppá, ezt a jegykendőt nékem készítette! De hát kinek ajándékoznak jegykendőt a tárkányi lányok? Annak, aki megkéri a kezüket.”
(A Trézsit felidéző közjáték alatt Endre bátyánk szemlátomást felélénkül, ugyanúgy, mint később, amikor egy ifjú helybeli kolleganőnkről ejtünk szót. „Tündérszép lány, Szalonta legszebb lánya” – áradozik a 92. életévét taposó férfiú.)
„Számomra, későbbi néprajzos számára Köröstárkány maga volt a pAradicsom. Gyűjtöttem a népdalokat, a balladákat, a szokásokat, a babonákat, az állatok neveit. Magammal vittem a hegedűmet is, húztam a talpalávalót, nem engedtem a fiatalokat tangózni, inkább a tárkányi ugrósat jártam a lányokkal, fiatalasszonyokkal. Mindemellett majdnem belehaltam Tárkányba! Rendszertelenül táplálkoztam, senki nem főzött rám, csak a disznóvágások idején terhelték túl a gyomromat kóstolóval. Végül kilyukadt tüdővel kellett abbahagynom néptanítói pályafutásomat.”
A bolygatott Bolyaiban
„1947-ben megcéloztam a Kolozsvári egyetemet. Úgy véltem, az igazi tudományosság alapja a filozófia, az esztétika, az etika. Beiratkoztam, de nem volt lakásom. Emiatt beiratkoztam a teológiára is, ott laktam, rohangáltam a Bolyai és a Teológia között, két év után jelesen letettem a lévita vizsgát. Ekkoriban már elkezdték bolygatni a Bolyait, megalakult a KISZ, be kellett iratkozni az ifjúsági szövetségbe, és sokaknak szemet szúrt ez az én kétlakiságom. Az nem lehet, hogy miközben nálunk Gaál Gábort és Csehi Gyulát hallgatod – háborogtak –, az alatt a teológián Tavaszi Sándortól és Maksay Aberttől tanulod az idealizmust. Igaz, abbahagytam a teológia tanulmányaimat, de a filozófiáról is lemondtam, hiszen nem a nagy görögöket tanították. Ami érdekelt, a néprajzoktatást abbahagyták, mert Gunda Béla visszament Debrecenbe, a filozófiát én töröltem, mAradt a pedagógia és a lélektan. Zörgő Benjámin tanította a pszichológiát. Heten voltunk összesen, Szőcs István, a későbbi vérmes kritikus volt a legokosabb közöttünk. Sikeresen államvizsgáztam, első fokozatú tanárként helyeztek Arad megyébe. Ott beindították a tanítóképzést, hiszen annyira kihaltak a tanítók, hogy két párhuzamos osztályt is indítottak. Négy évig tanítottam Aradon. Nem csak pedagógiát, hanem oroszt, magyart, történelmet, állampolgári ismereteket.”
*
Félbeszakítjuk a beszélgetést, megegyezünk, hogy legközelebb Dánielisz Endre hazaérkezésével folytatjuk. Nem, Endre bátyánk egyáltalán nem fáradt el, annyira nem, hogy amikor előszedett iratgyűjtőibe kezdi visszarakni a dokumentumokat, az egyikből kifordulnak a lapok, és szétszóródnak a szőnyegen, mire Szűcs Laci kollégám ugorna, kilencvenkét esztendős házigazdánk egy huszonkét éves ifjonc fürgeségével mindent összegyűjt…
(Folytatjuk)
erdelyiriport.ro

Csaba és Árpád célkeresztben (Egy megfigyelt család /14./)
A Securitate két újabb „nacionalista magyar” megfigyelésére kapott megbízást, amikor 1964-ben a 310-es közkegyelem – függetlenül az elítélt büntetésétől – szabadon engedte a politikaiakat.
Én Kolozsvári rövid tartózkodásom után Sepsiszentgyörgyre, feleségemhez utaztam, aki nem vált el tőlem, és fogva tartásom öt éve alatt számtalan kérvénye ellenére sehol nem kapott állást. Varrónő édesanyja tartotta el. Így rólam a Kolozsvári Securitate levette a kezét. MAradt azonban Csaba öcsém, aki szintén nem lehetett többet tanár, és átmenetileg kőfaragó munkával foglalkozott. Őt is rábízták „Marin”-ra (Csortán Márton, 1913–2001). Megbízóit az érdekelte, hogy „milyen elemekkel” tart kapcsolatot, milyen politikai elveket vall, és mit akar kezdeni a jövőjével. Kiemelten érdekelte a „fiúkat”, hogy ugyan ki lehet Boronkay Magyarországról, akitől pénzt kap, és aki különböző látogatókat küld hozzá. (Boronkay József Budapesten élő, gyermektelen villamosmérnök nagybátyánk volt, akinek a segítségével Csaba öcsém az életét Magyarországon szerette volna folytatni.) Csabát, aki súlyos, az egész fejét érintő, vöröses allergiás jellegű betegséggel jött haza a peripravai rabtáborból, egyelőre a nehéz anyagi körülmények között élő szüleim megsegítése és munkavállalása, nem a politika érdekelte.
Árpád, a kisebbik öcsém családunkban a legcsendesebb, legalkalmazkodóbb, igazi „jó gyerek” volt, soha nem voltak politikai jellegű megnyilvánulásai. Nem is nagyon foglalkoztatta a román állam elnyomó politikája, igyekezett megfelelni munkahelyén. Gyógyszerésztechnikus volt, de a Kolozsvári kórház vegyszer- és orvosieszköz-raktárát vezette. Ám volt neki is egy szenvedélye: gyűjtötte a városokat, tájakat ábrázoló képeslapokat. Rengeteg külföldi levelezőtársa volt e témakörben cserealapon. Íme, mi áll a Kolozsvári 0916-os katonai egység jegyzékében azzal a címmel, hogy Egyes nacionalista megnyilvánulásokra vonatkozó jegyzék, 1973. szeptember 3. Kipécézik egyik levelét, amelyben írja: ha valamire büszke lehet, az a tiszta székely vér, mivel édesapja ditrói Puskás, így ő is 50 százalékban székely. (Persze, a mondata kissé ellentmondásos, hiszen édesanyánk Szatmári Majercsik, akinek házassága előtt nem sok köze volt a székelyekhez, de az az igazság, hogy a nemes lófő ditrói Puskás névre valamennyien büszkék voltunk.) A továbbiakban megjegyzi a II. iroda (a belföldi elhárítás ügynöki hálózatát irányító), hogy Magyarországról, Jugoszláviából, Csehszlovákiából, Chiléből vannak levelezőtársai, és a követését az S1 (Scrisori – levelezés) ügyosztályra bízza.
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kolozsvári „boldog békeidőkről”
A kincses város múltjába, a dualizmus kori Kolozsvár életébe nyújt betekintést a Kolozsvári Krónika blog, amelynek értelmi szerzője, működtetője Fazakas László történész.
Célja: összegyűjteni azokat az írásokat, képeket, illusztrációkat és linkeket, amelyek Kolozsvár történelmi múltjához köthetők. A fiatal kutató lapunknak elmondta azt is: a blog tematikája egyre inkább bővül, így már nemcsak a város dualizmus kori életéről, hanem Kolozsvár középkoráról, újkoráról és jelenkoráról is fognak közzétenni cikkeket ezáltal hasznos segédletként szolgálva a város történelmét kutató történészeknek és egyetemi hallgatóknak
„Leginkább azok a kérdések foglalkoztatnak, hogy Kolozsvár mikor és hogyan vált igazi modern nagyvárossá”
Kolozsvár az 1870-es népszámlálási adatok szerint Magyarország tizenharmadik, míg Erdély harmadik legnagyobb városa volt.
(-y-a)
Szabadság (Kolozsvár)

Bábos hangulat a Művészeti Múzeumban
A Puck Bábszínház elmúlt évadában bemutatott előadások különleges bábjait, díszleteit, valamint az elmúlt 66 évben készült plakátokat tekinthetik meg az érdeklődők Kolozsváron, a Művészeti Múzeumban. A Bábok múzeuma július 31-ig látogatható a múzeum Főtér/Piaţa Unirii 30. szám alatti székhelyén, szerdától vasárnapig 10 és 17 óra között.
Szabadság (Kolozsvár)

A magyar zenei élet legnagyobbjai a Kolozsvári Magyar Napokon
Az idén hetedjére megszervezendő Kolozsvári Magyar Napok zenei nagyszínpadán a magyar könnyűzene legismertebb alakjai lépnek fel, hogy együtt ünnepeljék a Főtérre sereglő érdeklődőkkel a 700 éves kincses várost.
Amint azt a rutinosabb fesztiválozók már megszokhatták, augusztus 16-ától (keddtől) teljes gőzzel üzemelni kezd a Főtéren felállított nagyszínpad. Elsőként (19.30-tól) a Kolozsvári Knock Out csap a húrok közé, mely az ízig-vérig erdélyi rockzenéjének köszönhetően igen hamar az országrész egyik legismertebb bandájává nőtte ki magát. Őket követi a Nagy Feró által vezetett Beatrice zenekar (21.00 órától), melyet nem kell bemutatnunk a magyar rockzenében kicsit is jártas közönségnek, hiszen tavaly nyáron a legtöbbet koncertező zenekar volt Magyarországon és a határon túl.
Augusztus 17-én ismét erdélyi zenészekkel találkozhat elsőként a közönség, hiszen 19.00 órától a Bagossy Brothers Company lép színpadra. A 2013 májusában alakult zenekar rövid idő leforgása alatt lett Erdély egyik legismertebb és legnépszerűbb fiúbandája, azóta pedig a hazai és magyarországi fesztiválok rendszeres fellépőivé váltak. A Budapest Bár és meghívottaik első alkalommal lépnek fel a Kolozsvári Magyar Napokon, szintén augusztus 17-én. A Farkas Róbert alapította zenekar régi klasszikusok feldolgozásával és az autentikus cigányzene újragondolásával vált ismertté és a minőségi magyar zene egyik kiemelkedő képviselőjévé. Ezen az estén a zenekarral régi kedvencek lépnek fel – például Szűcs Krisztián a Heaven Street Sevenből, Mező Misi a Magna Cum Laude zenekarból, Frenk (azaz Torma Gábor) pedig a Hiperkarmából.
Augusztus 18-án ismét megszervezik az immár hagyományosnak számító Szent István-napi Néptáncgálát, majd 21.00 órától a Zenevonat Szuperprodukcióra kerül sor az LGT sztárjaival. A műsorban három eredeti LGT-tag (Somló Tamás, Karácsony János és Solti János), valamint a fiatal generáció egyik méltó képviselője, Heincz Gábor Biga gitáros-énekes játssza a legismertebb LGT-számokat az Abrakazabra zenekar kíséretével.
Augusztus 19-én a 700 éves Kolozsvárt ünnepelhetik a Főtérre látogatók: a 21.00 órától kezdődő gálaműsor után a Hunyadi László című operát mutatják be a nagyszínpadon, majd 23.00 órától a Szent Mihály-templom falán látványos videomapping (vetítés) lesz látható. A jubileumi ünnepet számos program egészíti ki, ezekről a későbbiekben tájékoztatnak a szervezők.
Nemzeti ünnepünkön, augusztus 20-án 21 órától a magyar könnyűzene talán legismertebb előadója, a számos zenei stílusban megmutatkozó Ákos lép színpadra, aki együttesével kilenc magyar és egy angol, szólistaként pedig tizennyolc magyar és hat angol nyelvű albumot készített. A magyar nyelvű kiadványai többsége aranylemez lett, de több platina is van köztük.
A Kolozsvári Magyar Napok zárógálájára vasárnap 20 órától kerül sor, ezt követően pedig, 21.00 órától az Omega együttes csap a húrok közé. A zenekar fellépéseire már a 70-es évek óta jellemző volt a különleges látványvilág, a 90-es évek hatalmas stadionkoncertjei után pedig az elmúlt évtizedben előtérbe kerültek azok a városi rendezvények, amelyeken az Omega-koncert valóságos népünnepéllyé vált. Így lesz ez augusztus 21-én Kolozsváron is, a főtéri emblematikus helyszínen, ahova először jut el az Omega együttes.
A zenei kínálat nem merül ki csak a főtéri koncertprogramban, hiszen a rendezvény további két helyszínén (a Farkas és a Fogoly utcákban) szintén színpadok működnek majd. Hamarosan – várhatóan a hétvégén – elindul a Magyarnapok.ro honlap, ahol folyamatosan frissülő tartalommal szolgálnak a szervezők.
Krónika (Kolozsvár)

Szomorú évforduló
Emlékezés Baász Imre grafikusművészre
Baász Imre grafikusművész, művészeti szervező emlékére tartanak szimpóziumot július 16-án, szombaton 10 órától Sepsiszentgyörgyön, az Erdélyi Művészeti Központ (EMŰK) földszinti kiállítótermében.
Az eseménynek otthont adó intézmény vezetője, Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész elmondta, nem véletlenül választották június 16-át a főhajtás időpontjának. Ezzel is az erdélyi képzőművészetben betöltött fontos szerepét akarták hangsúlyozni, ugyanis egy szerencsétlen kimenetelű baleset következtében Baász ezen a napon hagyott itt minket.
A meghívott előadók között mások mellett olyan személyiségek szerepelnek, mint Mircea Dumitrescu grafikus, festő és szobrász, a Bukaresti Nicolae Grigorescu Művészeti Akadémia professzora, aki egyetemi társa és jó ismerőse volt az elhunytnak. Közéjük sorolható továbbá a Budapesti Martos Gábor művészeti író, illetve a Marosvásárhelyi illetőségű, de szintén Budapesten élő Nagy Árpád Pika képzőművész, Lőrincz Lili Kolozsvárról, aki a mesteri dolgozatát Baász Imre Kalevala-illusztrációiról írta meg. A művész megfigyelési dossziéjából összeállított könyvet annak szerkesztője, Kopacz Attila, az Árkosi Művelődési Központ vezetője ismerteti.
A Baász özvegye, Szigeti Pálma által szervezett rendezvény Sepsiszentgyörgy Polgármesteri Hivatala és Kovászna Megye Tanácsa támogatásának köszönhetően vált lehetségessé.
Bedő Zoltán
Baász Imre (Arad, 1941. febr. 22. – Sepsiszentgyörgy, 1991. július 16.)
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Visszavonul Máté András
Parlamenti mandátumának lejárta után visszavonul a politikai élettől Máté András Levente, az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetője. A 42 éves Kolozsvári politikus tegnap jelentette be, hogy az év végi parlamenti választásokon nem indul újabb mandátumért.
Bár tagja mArad az RMDSZ-nek, a szövetségben sem akar semmilyen tisztséget vállalni. A honatya nem részletezte elhatározása okait. Máté Levente András egyike azon honatyáknak, akiknél az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség összeférhetetlenséget állapított meg, amiért parlamenti irodájukban családtagjaikat foglalkoztatták. Tavaly februárban jogerősen hat hónap felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte a legfelsőbb bíróság, amiért feleségét alkalmazta irodájában. Az RMDSZ frakcióvezetője és további több mint ötven törvényhozó esete nyomán a képviselőház idén júniusban egy értelmező törvény elfogadásával a 2013 augusztusa utáni időszakra korlátozta a családtagjaikat alkalmazó képviselők és szenátorok büntethetőségét. A jogszabályt egy alkotmányossági óvás miatt nem hirdette ki Klaus Iohannis államfő.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megnyílt Csíkszeredában az ország legrangosabb régizene fesztiválja
Vasárnapig 10 ország 132 zenésze 18 hangversennyel várja a hallgatóságot a Csíkszeredai Régizene Fesztiválon. A cél: „harmóniákon merengés, és az öröm” – derült ki a csütörtök esti megnyitón. Beköltöztünk négy napra a Mikó-várba.
Hivatalosan is megnyílt csütörtök este a Csíkszeredai Régizene Fesztivál 2016-os koncertsorozata. Azért állították a német zenét a fesztivál középpontjába, mert Erdélyben sok minőségi német régizene íródott a szászok révén – és voltak olyan központok, ahol hétről hétre új barokk műveket komponáltak.
A Hargita Megyei Kulturális Központ és Hargita Megye Tanácsa által, Csíkszereda Város Polgármesteri Hivatalával partnerségben szervezett rendezvény mottója idén Hans Leo Hassler madrigáljából származó részlet:
„Táncolj és ugrálj, táncolj és ugrálj/
Dalolj és pendülj, dalolj és pendülj!/
Hegedűk, lantok / Ne hallgassatok,/
A zenélésre / És ünneplésre vár/
Egész lényem!”
A fordítást Hanke Katalintól kaptuk, aki maga is – hegedűművészként és egyetemi tanárként – éppen az erdélyi német régizene-történetről tartott nyitott előadást, és tolmácsként is segít a reggeli sajtótalálkozókon. A szervezők ugyanis idén, nóvumként, minden reggelre találkozóra hívják a sajtót, a fő meghívottakkal biztosítva találkozási lehetőséget.
„Lélek van benne”
A Mikó-várban csütörtök este korabeli hangulatú előjátékkal, és az idei Régizenei Nyári Egyetem diákjainak zenei közreműködésével vette kezdetét a nyitány. A tavaly meghonosult szokás szerint, a vasárnap késő este záruló rendezvényen a meghívott együttesek fellépése előtt is szerre bemutatkoznak majd a kilencedik alkalommal megrendezett nyári kurzusokra idén rekordszámmal jelentkező növendékek.
„Lélek van benne, és azt kívánom, ezt önök is megérezzék” –mondta köszöntőjében Ferencz Angéla, a fesztivál menedzsere. A Hargita Megyei Kulturális Központ igazgatója jelezte: annak a csapatnak a nevében szól, akik a megnyitó pillanatáig álmodtak, kérdéseket oldottak meg, és lélekkel szerveztek.
Beszédében Lőrincz Csilla, Hargita Megye Tanácsa képviseletében hangsúlyozta: a megyei testület figyelmet és forrásokat szentel ennek a rendezvénynek. „A zene gyógyít, eltereli a figyelmet a napi gondokról, feltölt és boldogít” – mondta a megyei tanácsos, rámutatva, hogya Csíkszeredai Régizene Fesztivál pedig méltán lehet Székelyföld kulturális nagykövete a világ felé.
Mozgalom és rang
A fesztivál művészeti vezetője, Filip Ignác Csaba emlékeztetett arra, hogy a 33. ízben megszervezett fesztivál – melyet először 36 éve szerveztek meg, de 3 évre be volt tiltva -, két európai szakmai minősítéssel is bír: a REMA (Réseau Européen de MusiqueAncienne), és az EFFE (Europe for Festivals, Festivals for Europe) platformok égisze alatt is működve.
Mint azt a megnyitó közönségének összefoglalta: a régizene újra fölfedezésére az 1940-as években indult el egy mozgalom a világban, és az áramlat Romániában a 60-as években, Bukarestben, Marosvásárhelyen, Kolozsvár központokkal jelentkezett. Csíkszeredában már 1979-ben a Kájoni Együttes, illetve a Barozda, koncertet tartott a Mikó-várban – a két együttest ugyanazok az erdélyi zenészek alkották, nevüket aszerint változtatván, hogy régizenét, illetve népzenét játsztak-e. 1980-ban a Barozda szervezte meg az első Csíkszeredai Régizene Fesztivált a Mikó-várban.
Az elveszett „valami”
„Gondolkodtam azon, miért van reneszánsza a reneszánsz zenének? Nem csak fejlődés van a zenében, hanem valami elveszett – és ez a valami nagyon fontos nekünk. A modern hangszerek pedig a megtalálásra nem alkalmasak, ezért fedezték fel újra a reneszánsz hangszereit”- mondta a művészeti vezető. Mi az a valami, ami elveszett? – tette fel a kérdést, válaszában a diákjaival folytatott egyik beszélgetését példázva. A növendékeknek ugyanis nehéz elképzelniük, hogyan lehetett telefon, Facebook, internet nélkül élni.
„A Fesztivál előzeteseként volt a Harmóniákon merengve címet viselő kávéházi koncert – én azt hiszem, ez az, ami elveszett” – mutatott rá Filip Ignácz Csaba. Mint mondta, ma már nem tudunk harmóniákon merengeni, mert mindig megszólal a telefon, és „a belső hangot, a lant mögötti csöndet” is meghallani, ehhez szükséges a régizene – ahogyan azt a kávéházi lantkoncerten is megtapasztalhatta a közönség.
„Ezt próbáljuk újra felfedezni, és a harmóniákon merengést társítjuk az örömmel is a mottó révén: Tanzen, und springen…” – mondta a művészeti vezető. Mint összegezte: a Fesztivál 2016-os kiadásán 132 zenész fog felvonulni a 4 nap alatt, 18 hangversenyt kap a közönség, Romániát is beleszámítva, 9 országból érkező előadóművészekkel (mely voltaképpen 10 ország, mert bizonyos együttesen tagjai nem egyazon országból érkeztek).
A Régizene Fesztivál programja a honlapjukon követhető. A Fesztivál fenntartóinak és támogatóinak köszönhetően a koncertek ingyenesek. A fesztivál ingyenes osztott, igényesen kivitelezett, háromnyelvű katalógusokkal várja a közönséget. A megnyitó előtt gyakran halottuk, hogy a belépők akár 10 lejt is fizettek volna a katalógusért, amelyben az összes fellépőről és koncertről gazdag tájékoztató is található.
Családbarát és zenepárti megoldás
Ugyancsak népszerű volt már az első napon, a rendhagyó módon bevezetett, vár előtti gyerek-foglalkoztató. A családbarát és zenepárti megoldást a szervezők – a Csíki Anyák Egyesülete és a fesztivál önkéntes fiataljai közreműködésével – arra találták ki, hogy a kihangosítás nélkül zajló koncerteken a gyerekhangok se zavarják, de a felnőtt közönség is részesülhessen a muzsikában.
Az első napon este 6-10 között külön gyerekvilág alakult ki a pázsiton. Lázár Attila egri bábos közreműködésével a kicsik maguk készíthettek marionettet: egyszerű, háztartási kartonhengerekből. Egyedi a megoldás amiatt is, mert a színpadon zajló koncertet kivezették a sátrakhoz, így a zene is tökéletesen élvezhető. A két esti koncert között egy gyerekfocimeccset is lebonyolított úgy az animátorként segítő Váli Csongor, hogy a várudvarba egyetlen kiáltás se hallatszott be. A sátrakban pénteken nem – a város többi helyszínein zajló programok miatt -, de szombat-vasárnap újból várják a kicsiket.
PÉNTEKI AJÁNLÓ: A pénteki programban 17 órától a Csíki Játékszín előtti téren, Egyszer egy királyfi – címmel bábfoglalkozás lesz kicsiknek és nagyoknakvárja a Magyarországról érkező Lóci-színpad, Lázár Attilával. Különböző régiók német zenéje18 órától csendül fel a Szent Ágoston-templomban, a Barokk Fesztiválzenekar és Fesztiválkórus előadásában. A Mikó-vár, délkeleti bástyatermében, a 22 órakor kezdődő koncerten Cipriana Smărăndescu (Olaszország) és Hegyi Gábor (Németország)…nichtnur Bach…, azaz Nem csak Bach címmel koncertezik.
Gellért Edit
maszol.ro

Fodorúr (Írói arcképcsarnokom)
Ha egy másik Világegyetem Ura lehetővé tenné, hogy a Földről magammal vihessem tárgyiasított emlékeimet, s abban a mennyországnyi végtelen térben egy varázspálca-suhintással ismét láthatóvá tenné múltamat, valós méretében ott állna virtuális Erdélyem közepén az én Kolozsvárom. Az a város, amelynek utcáira (kérésemre) csak azokat tenné újra élővé az a láthatatlan Felső Hatalom, akiket szerettem, s akkor bizony a pillanattá sűrített huszadik század végének, s az új évezred első éveinek föltámadó képsorában láthatnám, ahogy egy, a férfiéveinek delén járó úr, kezében egy szál fehér virággal, negyvenszer háromszázhatvanöt alkalommal megy valahova.
Negyven év minden napja sűrűsödne, s kezéből a virágok akkor sem tűnnének el, amikor megálljt parancsolna neki a hajdani Erzsébet út tetején a vég.
Fodor Sándor lenne az a férfi, aki negyvenes éveinek erőt sugárzó jelenségéből, e gyorsítás miatt szempillanatok alatt változna időssé, majd pedig valódi aggastyánná, de úgy, hogy tizennégyezer hatszáz nap fehér szegfűjét vinné virtuális Kolozsvárom egyik temetőjének sírjára. Azt hiszem, hogy azok, akik nem ismerték, s csak azt láthatták negyven esztendőn keresztül, ahogy kislánya sírjára viszi a virágot, úgy nevezhették magukban, hogy a „fehér szegfűs úr”. És nem is tévedtek. Egy valódi urat láthattak. Fodor urat.
Vannak emberek, akiket soha sem szólítottam keresztnevükön, pedig az a közel félszáz esztendős barátság, amely Fodor Sándorhoz fűzött, talán följogosíthatott volna erre.
Ő Fodorúr volt.
Egy szóban, megismételhetetlen tulajdonnévként, Fodorúr.
Amikor megismertem, 1964 decemberében, még éppen csak harminchat esztendős volt, de mindenki, még a vele egy szerkesztőségi szobában ülők is Fodor úrnak szólították. Azt hittem, hogy magázzák is, s mert akkor még nem ismertem annak a szertartásnak az eredetét, amely miatt néhány író „urazta” egymást, természetesen én is így szólítottam, és így fogom emlegetni halálomig.
A köztudatban úgy szerepel Fodor úr, mint a nagy sikerű Csipike gyermekkönyvek szerzője, de abban az időben, amikor a romániai magyar irodalomban még mindig a szocreál volt a maghatározó, s ez hatványozottan jelentkezett a prózában, Fodor úr néhányunknak megmutatta egy frissiben elkészült elbeszélését: A feltámadás elmArad címűt.
Revelációként hatott ránk, bölcsészhallgatók voltunk, Farkas Árpád is, Király László is, én is, amikor felolvasta, s egymás között arról beszéltünk napokig, hogy negyedszázadnyi másság után feltámadt újra az Erdélyi Helikon színvonala.
Olyan novella volt, amelynek részleteit felidézni nem is esne nehezemre.
Nem vagyok skatulyázó fajta, az egyetlen rendszer, amelyet használok, s amelynek nincsenek alrendszerei, az az, hogy szeretem vagy nem szeretem az illetőt.
És Fodor urat nem lehetett nem-szeretni. Csöndessége, fanyar humora s az a megértés, amely úgy sugárzott belőle, mint sötétben a fény, arra predesztinálta, hogy ne legyenek haragosai, hogy megjelenésének, amolyan igazi osztrák-magyar úriember jelenségének még az idegen is úgy adózzék, hogy ha nem is tudja, hogy az írók egymás között „úr”-nak szólítják már félszázada, ő is így nevezze majd: Fodorúr... Nevéhez úgy tapadt e megkülönböztetés, hogy azon sem csodálkoztam volna, ha úgy címeznek neki levelet: Fodorúr Sándor, Kolozsvár, Erzsébet út…
Most, amikor a Székely Könyvtár sorozatban újra megjelent ez a felejthetetlen írás, önéletrajzi vallomásait is újraolvasva a Székelyföldben, fölsejlett bennem annak a világnak a képe, amelyben Erdély még hasonlított hajdani önmagához. Még polgárai voltak, nem csak lakosai, s e sokszínű világban, az azóta lebontott, karakterétől megfosztott Csíkszeredában, egy gyermek él, s még nem arra készül, hogy egyszer majd ő legyen a hiteles tanúja e köddé lett világnak. Csak él. Megéli a háború előtti Somlyót.
De lát, meglát, és elraktároz mindent. Olyasmit is, ami másnak lényegtelen lett volna, de Fodor úr gyermek- és fiatalkorának ezek a hangulatok, ízek, pillanatképek adták meg a szépségét. Csíksomlyó meghatározó volt Fodor úr életében, s nem véletlen, hogy az említett novella egy passió különös története.
A Jézus és Barabás között választani kényszerülő tömeg, abban a székely faluban, ahol a passiót századok óta megrendezik, most a fiatal páter biztatására másként választ, mint eddig, de az egyházi főhatóság nem engedheti meg, hogy valahol, valakik megváltoztassák a krisztusi történetet. Pünkösdkor újra kell rendezni a passiót, s a keresztre feszített fiatal páter tényleg meghal a kereszten. Tizennégyezer hatszáz nap fehér szegfűjét említettem, de ezt fel kell szorozni. Azoknak a tízezreknek a virágaival, akiknek gyermekkorukban meghatározó meséskönyvük volt a Csipike.
Mentorom volt. Kamaszéveim végén született novelláim kötetté szervezésénél bábáskodott, s előszót írt első könyvemhez.
Ez a néhány mondat nem utószó Fodorúr életéhez, csupán egyszerű emlékeztető óhajt lenni, annak a hitnek a reményében, hogy gyermekolvasók ezreiben még ma is él.
A lényéből sugárzó szeretettel Fodor úr sem tudta megváltoztatni a történelmet. Csupán annyit tett ebben az elidegenedett világban, hogy példát mutatott szeretetből, meg abból is, hogy milyennek kellene lennünk.
No, nem úrként, hanem emberként.
Vári Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székely János: A nyugati hadtest (Székely Könyvtár)
1973-ban Székely János egy hosszú tanulmányban konstatálja a költészet halálát, azt állítva, hogy „Ars poétikám a hallgatás... Versem: a csend.” Valójában saját költészetének elapadásától jut erre a következtetésre, menti magát a „kétségbeeséstől”. Majd eltelik hat év, és megjelenik A nyugati hadtest című kisregénye, amelynek végén ott áll A vesztesek, a huszadik századi magyar költészet egyik legkatartikusabb remekműve. Akár egy mikrocsip, totálisan sűríti magába a magyarság kudarcot kudarcra halmozó, majd mindent veszejtő huszadik századát. E záró verssel a szerző tulajdonképpen megkoszorúzza az öt páros történetből eggyé ötvözött kisregényt, a zsenge kamasz, a hadapród Székely János Odüsszeiáját a második világháború vérzivataros színterein.
Szinte magam előtt látom a 13 éves Székely Jánoskát, amint a Marosvásárhelyi hadapródiskola lovardájában szemben áll a legyesszürke, betörhetetlen katonalóval, Pálinkással, napjainak megkeserítőjével. A ló a kiskatonát százegyedszer is ledobta magáról, s ha az netán mégis a nyeregben mAradt, ellenőrizhetetlen, őrült vágtákba kezdett, amelyek akár végzetesek is lehettek volna. Idők teltén derül ki, hogy Pálinkás, egy korábbi gerincsérülés miatt, teljesen alkalmatlan volt a hátasló szerepére. „...tökéletesen szörnyű volt és szörnyűségesen tökéletes”, maga is áldozat, mindenkit gyűlöl és el akar pusztítani, „Teljes életében arra kényszerítették, amire sosem volt képes.” A nyugati hadtestet akár novellafüzérként is olvashatjuk, páros történetekből – tézis és antitézis – áll össze kerek egésszé. A második párosítás – Amikor nyakon öntöttek és a Kripli – a közösségről szól, amelyből kiválni se le, se felfelé nem ildomos. A főhőst azért öntik nyakon társai, mert matematikaórán (talán mert restellte magát, „az évfolyam kollektív butaságát”, hogy a háború kellős közepén senki sem tud semmit) jelentkezik, és választ ad a feltett kérdésre. Azaz: kitűnt a szürke átlagból, és ez lett a veszte: a közösség kiutálja soraiból. A másik oldalon ott áll Monoki, az antikatona, aki soha semmire sem jó, semminek sem tud eleget tenni, akinek bűnei miatt a közösségnek számtalanszor viselnie kell a kollektív bűnhődést. Ő ezért lesz megbélyegzett, az alázattól a gyalázatig üldözik. „Két tűz között állasz, két út áll előtted, mindössze kettő, s hogy kedvedre választhatsz, a rossz meg a rosszabb között – ez épp a szabadság.” A következő történetpárban a szerző az emberséget és az embertelenséget állítja szembe egymással. Az Emberbarátok és A kutyás német a háború Janus-arcát vetíti elénk. Az első történet arról szól, hogy a tábori csendőrök elfognak egy katonaszökevényt, akit a hadbíróság halálra ítél, s akin az ítéletet saját bajtársainak kell végrehajtani. A kivégzőosztag megtagadja a parancsot, s a szakaszt vezénylő Cseke hadnagy – el akarván kerülni a parancsmegtagadók megtizedelését – saját kezűleg végzi ki az elítéltet, s ezzel háborús bűnössé válik. A háború végén önként jelentkezik a bíróságon, amely el is ítéli, hiszen megszegte a szolgálati szabályzatot, azért öl, hogy a többieket megmentse. Az emberség ütközik össze az embertelenséggel, feloldhatatlan, pAradox módon. „Mondják meg, kérem, mit tettek volna, ha a helyében vannak?” – teszi fel a megválaszolhatatlan kérdést a szerző, amelyre neki sincs válasza. Mint ahogyan A kutyás német hősének precíz, pontos parancsteljesítésre is csak rákérdezni tud. A visszavonuló hadapródiskola a lengyel hómezőkön a munkaszolgálatosok erőltetett menetével szembesül, akik megállás, pihenés nélkül vonszolják magukat, tucatjával dőlnek ki a sorból. Nyomukban motorbiciklijével, kutyájával az „értelmes arcú német”, aki az árkok partjára zuhantaknak megadja a kegyelemlövést. Miért teszi mindezt – kérdezi a felháborodott szerző –, mikor ezeknek a szerencsétleneknek a pusztulása befejezett tény, amikor már senki sem ellenőrzi a parancs végrehajtását, amikor már a parancs kiadói sincsenek sehol? A német rejtélyét Székely János a világot igazgató „fortélyos félelemben” véli megtalálni, az kényszeríti hóhérkodásra az embert, „mert mindenki fél valakitől, mert mindenkitől fél valaki”...
A negyedik novellapár, a Füstök és a Mi a szerencse?, akár háborúvégi tájképként is olvasható. Az általa látott füstök leírásával az író alapjában véve zseniálisan ábrázolja a háború lényegét, mindent pusztító komplexitását. „Füstök a lengyel síkságon, füstök a tenger felett, füstök a Dunántúlon, Bergenben, Poroszországban; ...a téboly füstjei – hányféle füstöt nem láttunk mi egykor a füstbe ment Európában!” A Mi a szerencse? már az Északi-tenger parti hadifogolytáborral szembesít, az unalommal, az éhezéssel, az őrültebbnél őrültebb helyzetekkel és egy borzalmas, orosz ruletthez hasonlatos szerencsejátékkal, amelynek a tétje egy pár új bakancs, s amelyet nem a „mindig-nyertes” nyer el, akinek nevét legelőször húzzák ki, hanem a balszerencsés, a legutolsó. Székely János pedig nem lenne az, aki, ha nem őt érné el ez a „balszerencse”: az övé lesz a bakancs. „Mindig úgy nyerek én, ha veszítek; úgy leszek első, ha utolsó leszek” – zárja ezt a fejezetet, s ezzel el is érkezünk a Sorok a gondviselésről felcímet viselő, filozofikus vétetésű töprengéseihez. Ezekben az elmélkedésekben jut el arra a felismerésre, hogy ő valójában mindent a háborúnak, a katonaságnak, a veszteseknek köszönhet: a rendszeretetet, a fegyelmet, tartást, belső autonómiát, szellemi képességeinek felismerését, Európa bejárását, megismerését... Áldássá változott „minden egyéni és kollektív tragédiám”... Szellemi épülése szempontjából a legfontosabbakat és a legkiválóbbakat kapja meg a hadifogolytáborban. Az, aki sohasem olvasott, első olvasmányként kezébe kapja „a legrosszabb körülmények között a legjobbat”, a világirodalom remekét, a Háború és békét. Megismerkedik Szervátiusz Jenővel, a Kolozsvári szobrásszal, aki megtanítja rajzolni, mintázni, rávezeti a képzőművészet értelmére, formanyelvére. A fogolytábor szomszédságában lévő kis német falu temploma által megismerkedik Európa építészeti stílusaival, ahol a pontot az i-re egy nagynevű, szintén hadifogoly művész, a kölni dóm orgonistája által adott hangverseny teszi fel a Bach-fugákkal. „Mindenből a legjobbat – és mindent épp idejében!” – ezt kapta Székely János a vesztesek hadseregében, s élek a gyanúperrel, hogy ez tette őt íróvá. Amint ő fogalmaz, vesztesből győztessé. A nyugati hadtest a huszadik századi magyar irodalom egyik remekműve. Mint ahogy remekmű Az árnyék és a Soó Péter bánata is. De említhetném az Irgalmas hazugság, a Caligula helytartója, a Protestánsok, a Vak Béla király és a Mórok című drámáját is. Prózai, drámai művei mélyén mindig ott találjuk a költőt, a költészetet, amely minden jóslata ellenére sem halt meg...
És mégis... Jelent(ek) meg olyan magyar irodalomtörténeti nagy monográfia(ák), amely(ek)ben Székely János nevét a futottak még kategóriában sem említik.
„Rendetlen, sűrű tömegben Okádják őket a völgyek. Kínlódva, tülekedve caplatnak a sárban – Hogy lehet az, Hogy a vesztesek útján Örökké sár van? Ázott posztóbűz gőzöl utánuk, Köpenyük fejre veszik. Hogy lehet az, Hogy a vesztes egéből Mindig esik?” (Székely János: A vesztesek)
Ferenczes István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyar Bukarest 18. (Hencz Hilda)
1921. március 19-én a katolikus és református püspök letette a hűségesküt a román államnak, azonban a Románia és Vatikán viszonyát szabályozó konkordátumot csak 1927-ben írták alá.
Valóban elérkezett az idő, hogy az erdélyi magyarok is elfogadják a trianoni szerződés aláírásával kialakult helyzetet. A jelt Kós Károly neves műépítész, a magyar kultúra egyik legnagyobb személyisége, a transzilvanizmus zászlóvivője adta meg, aki társszerzője volt az 1921. január 22-én megjelenő Kiáltó szónak. A röpirat jelentette a magyarság aktív részvételén alapuló új kulturális és politikai program kiindulópontját.
Bár a Bukaresti Hírlap megemlíti, a röpiratnak úgy tűnik, nem volt nagy visszhangja a megzavarodott Bukaresti magyarság körében. Kós felhívta a figyelmet, hogy mennyire fontos kimozdulni a passzivitásból, a kulturális megmAradásért harcolni: ,,...szembe kell néznünk a kérlelhetetlenül rideg valósággal, és nem szabad ámítanunk magunkat. (...) Az lesz a miénk, amit ki tudunk küzdeni magunknak. A bátraknak kiáltok hát, a harcolni akarónak, a kötelességtudóknak, a látni akaróknak, az előrenézőknek. (...) Az Élet nem vár, az Élet rohan.” A magyarok akkor lesznek lojálisak a román államhoz, írta Kós, „ha megadatik számunkra az új keretek között az a minimum, melyet mi nemzeti kultúránk, ősi szokásaink, faji öntudatunk, szociális érzéseink, gazdasági fejlődésünk szempontjából ezeresztendős múltunk tanulságaképpen nélkülözhetetlennek tudunk”.
A röpiratot elkobozták, és a román cenzort, aki engedélyezte megjelenését, elbocsátották. Még 1921-ben megalakul az erdélyi Magyar Szövetség, amelynek célkitűzése a kisebbségi jogok betartásának felügyelete volt, és amelynek Kós Károly lett a titkára. A szövetséget egy időre betiltották. A félelem legyőzése és a passzivitásból való kimozdulás létfontosságúvá vált. Az adott feltételek mellett azonban nem mindig sikerült megtalálni a legjobb megoldást. Szász István, a református egyház papja, jó tíz évvel később írta egy cikkében, hogy a Bukaresti magyarok képviselői jóhiszeműen, a közösség érdekében cselekedtek. Szemtanúja volt az eseményeknek, és részt vett a két Bukaresti magyar szövetség fúziójánál is. 1921. május 8-án történt az egyesülés, az új szövetség neve Szent Istvánnal Egyesült Magyar Társulat lett. Szabó István mestert választották meg elnöknek, a katolikus tanító Tokay Gyula lett a titkár. Szász István nem volt benne a vezetőségben, csak később lett a társulat titkára. A tagok száma 1434, közülük 897-en a katolikus szövetségből jöttek, 537-en pedig a Magyar Társaságból, amely már korábban egyesült a betegsegélyző és temetkezési egylettel és a művelődési egyesülettel.
A Magyar Társulat jelentős, 12 millió lejre becsült ingó és ingatlan vagyonnal és 40 ezer lej készpénzzel rendelkezett. A Szent István Egyesület vagyona jóval kisebb volt: 30 ezer lej készpénz és 400 ezer lej kötvényekben. Az új vezetőség első feladata elég kényes volt: bizonyítania kellett minden egyes tagja román állampolgárságát, hogy a társulatot elismerjék jogi személyként, és feloldják a Zalomit utcai székhely lefoglalását.
Az 1925-ben megjelent (a gyűjteményekben csak ez az egyetlen évszám található) Jogi személyként elismert társaságok és alapítványok évkönyvében megtalálható a Magyar Társulat is, pontatlan, Societatea de ajutor mutual Sf. Ştefan Şi Ungară – unite (Egyesült Szent István és Magyar Önsegélyző Társulat) megnevezéssel. Feltüntették a vezetőtanács tagjainak (elrománosított) nevét, foglalkozását, lakcímét és nemzetiségét is („mind románok”). Ez a lista kisebb mértékben eltér a magyar lapokban megjelent névsortól; mindenesetre egy pap sem szerepelt, a legtöbb tag kisiparos volt. A szabályzat szerint papok nem lehettek még csak egyszerű tagok sem, ami leszűkítette a kulturális tevékenységek körét, a társulat gyakorlatilag halálesetek vagy betegségek esetén működő önsegélyző egyletté alakult át. Bárki beléphetett a magyarok verejtékével és pénzével felépített társaságba, nemzetiségre, politikai hozzátartozásra vagy vallásra való tekintet nélkül. Habár történeti szempontból a Magyar Társulat a Bukaresti magyarság folytonosságának jelképe mArad, gyakorlatilag kirakatszervezetté vált anélkül, hogy bármilyen szerepet játszott volna a magyarok társadalmi-kulturális életében. A tagdíjak beszedésén túl semmi sem történik már ott, panaszolta Nagy Sándor, aki szerint az egyesítéssel és működési szabályzatával a társulat feladta régi énjét. Az egyesítést rossz házassághoz hasonlította; a szervezet, amelyet alapításától jórészt református papok vezettek, most a katolikusok befolyása alá került, akkor, amikor a román katolikus hatóságok fő célja mindenekelőtt a hívők elrománosítása volt. 1929-ben, amikor Nagy Sándor egy magyar egyetemi diákszálló megalapításához a Magyar Társulat támogatását kérte, visszautasították. Az új társulat nem érzett semmilyen felelősséget a Bukarestben rekedt hadiözvegyek és hadiárvák százaiért, sem az Erdélyből újonnan érkező, kétségbeesetten munkát kereső magyarok, köztük 13–14 éves hadiárvák tömegeiért, akik a szegény sorsú magyarok sorait szaporították. 1929-ben, a díszterem bérleti szerződésének lejártával, a társulat használni kívánta azt, és komoly összegeket fektetett felújításába. Egy év múlva azonban ismét kénytelen volt bérbe adni a Lido filmszínháznak. Az udvaron található vendéglőt is bérbe adták a Luther sörgyárnak (a jelenleg bontás alatt álló Griviţa gyár elődje), amely aztán felújította.
A Bukaresti kulturális élet, és ezen belül a román–magyar kapcsolatok némiképp eltérő módon alakultak. 1921-ben, amikor Octavian Goga költő-miniszter megnyugtató válaszokat adott a magyar sajtó számára, egy hasonlóan optimista interjú jelent meg a Nemzeti Színház igazgatójával, Victor Eftimiuval. Megtudhattuk, hogy a színház repertoárjában két magyar darab, Lengyel Menyhért és Madách Imre műve is szerepel, és a színház előcsarnokában leleplezték Madách Imre szobrát. Ez igazán merész lépés volt, ugyanis két év múlva, 1924-ben Kolozsváron irredentizmus vádjával betiltották Az ember tragédiáját. Egy másik forrásból arról értesültünk, hogy a Bulandra Társulat a Mária Királyné Színházban Molnár Ferenc darabját játszotta. Valamivel később, 1926-ban négy Bukaresti színházban is műsoron voltak magyar szerzők művei, a kedvenc Molnár Ferenc volt. Rendkívüli esemény volt 1925-ben, hogy Nicolae Iorga meghívta a Kolozsvári Magyar Színházat egy Bukaresti turnéra. A három előadást többek közt Victor Eftimiu, Mihail Sadoveanu és Petru Groza is megnézte. Nem vettek részt azonban a Magyar Párt tagjai, de távol mAradtak a román hivatalosságok is; a parasztpártiak pedig a magyarokra támadtak. Nicolae Iorga-, Móricz Zsigmond-, Lengyel Menyhért-, I. L. Caragiale- és Moliére-darabokat adtak elő.
A művészetek útján könnyebb volt a közeledés románok és magyarok közt. A legérdekesebb Bartók Béla esete. A román népzene iránt tanúsított érdeklődésének köszönhetően a zeneszerző román körökben is nagyon népszerű volt. Gyűjtéseit még 1909-ben kezdte, és az eredményesség érdekében románul is megtanult. 1924-ben fesztivált szerveztek a tiszteletére; George Enescuval közösen lépett fel, és országos turnén vett részt a Károly király művelődési alapítvány égisze alatt. Románbarát magatartása miatt kivívta a szélsőséges nacionalista magyarországi magyarok haragját, elbocsátották a Budapesti zeneakadémiáról is. Nem kímélték a román nacionalisták sem, horthysta ügynöknek titulálták. Kodály Zoltánt, Bartókkal ellentétben a románok ellenségének tartották. Az 1923-ban Pest, Buda és Óbuda egyesülésének 50. évfordulóján bemutatott Psalmus Hungaricus a bibliai Dávid 55. zsoltárának modern változata. A zsoltár szövegét Kecskeméti Vég Mihály írta át 1560 körül, és egy 1620-as vallásos énekkönyvben jelent meg. Az oratórium 1934-es, Radu Urlăţeanu vezényelte Temesvári és Aradi előadása nagy vihart kavart, ugyanis a zsoltár szövegét a trianoni Magyarország aktuális politikai helyzetének nézőpontjából értelmezték: egy elhagyott és elárult ország, amely Isten segítségét kéri. A román sajtó nyílt politikai vádakkal tűzdelt, habzó szájú kampánya miatt Urlăţeanu 1935-ben öngyilkos lett. A román hatóságok már 1923-ban elrendelték az 55. zsoltár visszavonását a református zsoltárkönyvekből. A zsoltár csak az 1999-es kiadásban került vissza a zsoltárkönyvbe, a Béza Tódor (Théodore de Bèze) szövegváltozatában, egy 1562-es genfi dallammal. Voltak formális művelődési események is, például 1931-ben a Cartea Românească Kiadónál megnyitották a Budapesti magyar művészek kiállítását Nicolae herceg patronátusa alatt; a királyi ház egyetlen képet sem vásárolt, maga a herceg is külföldön tartózkodott a megnyitó idején.
Az 1930-as gazdasági válság idején egyetlen figyelemre méltó kezdeményezése volt a Bukaresti magyarságnak: egy magyar nyelvű színház megalapítása, de a nagy költségek miatt ez az intézmény nagyon hamar csődbe ment. Nem tudjuk, ki kezdeményezte, és volt-e köze a közelgő parlamenti választásokhoz. 1930 májusában a Bukaresti Magyar Újság reklámkampányba kezdett a magyar színház megalapításáért, melynek vezetője Kovács Imre lett.
A kultuszminisztériumban főigazgatói tisztséget ellátó Liviu Rebreanu szkeptikus volt a kezdeményezést illetően, és szkeptikusak voltak a Magyar Párt vezetői is, de a magyarság lelkesen támogatta. Az előadásokat 1930 tavaszán kezdték volna el a Sărindari utcai Alhambra Színházban. A működési engedély jóváhagyását azonban túl sokáig húzták-halasztották, egyre több feltételt szabtak, egyebek mellett, hogy a társulat színészei román állampolgárok legyenek, és hogy az előadott darabok ne sértsék a románok érzéseit. Az első előadást végül a Magyar Társulat dísztermében tartották meg valamikor december vége felé. A magyarság színe-java ott volt, a bevétel 29 ezer lejre rúgott. Ezután azonban a bevételek drasztikusan csökkentek, hétezer, majd ötezer lejre, két hónappal később pedig már a színház csődjéről beszéltek. A bukás oka az volt, hogy a színházigazgatónak nem sikerült megfelelő termet bérelnie, az úri közönségnek a Zalomit utcai terem túl szegényes volt, a szegények számára pedig a jegy túl drága. Az Erdélyből érkező színészeknek még öltözőjük sem volt, a folyosón öltöztek, de elképesztően magas honoráriumot igényeltek; egy énekespáros havi 28 ezer lejt kért. Másfelől a Magyar Társulat minden előadásnál 1500 lej terembért kért, a bevétel legfeljebb azt fedezte, a honoráriumokra már nem futotta. Mégsem mondtak le végleg a színház ötletéről; e célból egy egyesületet is létrehoztak, amely rövid idő alatt 32 ezer lejt gyűjtött össze, egy megfelelőbb termet béreltek, a Posta mögötti Tesleanu Termet. A Pax Klubba tömörülő magyar zsidók is jelentős összeggel támogatták az újrakezdést. A jegyek ára eléggé magas volt, a páholyban 195 és 280 lej között; az olcsóbb helyekért 20 és 100 lej közötti összeget kellett fizetni. Az első előadást 1931. március 8-án Petru Groza is megnézte. Hamarosan ismét jelentkeztek a pénzügyi gondok, és április 19-én a Liedertafel Teremben megtartották az operaáriákból és magyar népzenéből álló búcsúelőadást. A jegy ára 60 és 150 lej között váltakozott. A színészeknek fellépőruháikat is zálogházba kellett adniuk, hogy ki tudják fizetni adósságaikat.
(folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Vásárhely fotótörténeti megközelítésben
176 éves dagerrotípia, nyolc évvel idősebb kalotípia, két olyan ritkaság, ami a fotográfia kezdeteit idézi, egy rendkívül értékes egyedi fénykép a Marosvásárhelyi Horváth-féle fotópapírgyártás első próbadarabja, Ciehulski Péter, Csonka Géza, Weinrich Sámuel, Fosztó Juliska és a fényképészet más helybeli úttörőinek műtermeiben készült felvételek, egyéni és csoportos portrék, elkopott, megsárgult amatőr fotók fogadják a belépőt a megújult vásárhelyi vár Szűcsök bástyájának I. emeleti szintjén. Török Gáspár nagybecsű gyűjteménye és a Maros megyei Múzeum fotóarchívumának gondosan őrzött példányai a Marx József Fotóklub újabb kiállításának köszönhetően kerültek közönség elé. Bennebb, a tágas csarnok benyomását keltő teremben körbehelyezett állványokon méretesre felnagyított régi és digitálisan megmunkált mai városképek bűvölik el a nézőt. A fotográfia fejlődése Marosvásárhelyen, Marosvásárhely fejlődése a fotográfiában című tárlat nem csak e látványos változásokon átment település és a fényképezés mintegy másfél évszázadának jellegzetességeit, fontosabb momentumait mutatja fel jól kiválasztott, ihletett felvételek által, azt is meggyőzően tükrözi, hogy ennek a lelkes és joggal elismert alkotócsoportnak egy kevésbé köztudott arculata is van, és erre is érdemes odafigyelni. A fotóklub nem csupán művészfotóival, hazai és nemzetközi sikereivel öregbíti Vásárhely hírnevét, hanem a fotográfia dokumentarista, tudományos igényű művelésének, népszerűsítésének is eleget kíván tenni. Ami különben el is várható a honi fotómozgalom legrégebbi és rangban is élen járó alakulatától. Ezt az elméleti, hely- és kultúrtörténeti megközelítést a szervezők azzal is hangsúlyozták, hogy előadásokkal s az azokat követő gondolatgazdag eszmecserével is igyekeztek körbejárni a témát, követendő példát nyújtva ezzel a rendezvényen jelen levő Kolozsvári, Csíkszeredai, Sepsiszentgyörgyi és máshonnan meghívott fotóművészeknek.
Gazdag és figyelemre méltó a képanyag, külön történeteket mesél mindenik fotó. Az idősebb vásárhelyiekben számos kedves vagy éppen elszomorító emléket eleveníthet föl, s persze, nosztalgiákat is kelthet. A fiatalok sok mindent inkább kuriózumként szemlélhetnek, csodálkozhatnak azon, hogy mi volt itt a régmúlt vagy a nem is olyan távoli időkben. Arról mindenki hallott, olvasott, hogy a főtéren volt a napipiac, képeslapok is fennmAradtak a Bernády előtti és az őt követő korszakról, de rengeteg egyéb fotóznivalót is találtak a múló pillanatok rögzítői, olyasmiket is, amikről talán nem is gondolták, hogy valamikor mennyire beszédesek lehetnek az utókor számára. Magam például hosszasan időztem egy 1936 tavaszán készített kép előtt. Egyszerű reklámtábla, egymásra ragasztott, itt-ott megtépázott plakátokkal. A mai bulváros, kozmopolita világ látszik visszaköszönni róla. Amit lehetett, kisilabizáltam belőle. A Pullman 12, A titokzatos kéz, a Cobra tango, a Pampák királya című filmeket vetítette az akkori Transsylvania Mozi. Vendégeket toborzott a Calul balan – a Fehér Ló vendéglő. Rendhagyó koncertet ígért a híres Guslear kórus, zenekar és balalajkaegyüttes. Felfigyeltem egy másik, jóval későbbi fotóra is. Látszólag jelentéktelen, pedig milyen sokat mond. Főtéri mészárszék előtt fázós tömeg toporog. Régóta várhatnak, nyakukat behúzva, görnyedten, átfagyva, reménytelenül tömörülnek a szürkeségben a Carne feliratú húsüzlet bejáratánál. Nem úgy tűnik, mintha a szolgálatos hentesen kívül lenne benn valami, kinn viszont mindenre és mindenkire rányomja bélyegét a korhangulat. Keltezés nincs a fotón, de kétségtelen, hogy a kommunista diktatúra idejéből, a múlt század nyolcvanas éveiből származhat. Készítője aligha gondolhatta, hogy kiállításon diadalmaskodhat a felvétel. De úgy érezhette, amit lát, azt rögzítenie kell a kamerájával is. Most meg korjellemző dokumentumként állíthatja ki.
A kiállító fotósok közül néhányan egyébként több mint fél évszázada követik nyomon a fejlődést, együtt haladhattak a fotótechnika változásaival is. A fiatalabbaknak talán könnyebb volt, ők már az újabb világba, a műszaki "csodákba" születtek, nőhettek bele. De a "régi motorosok" is képesek voltak a szemléletváltásra, a megújulásra. A jó szem, az igazi láttatás csalhatatlan érzéke, a tehetség akkor is érvényesült, amikor egy valóban igényes, világmárkájú készülék, illetve a tényleg kitűnő minőségű film és fotópapír még szinte elérhetetlen volt a romániai fotósok számára, és nélkülözhetetlen a jelenlegi elektronikus, digitális, komputeres, modern korban is, amikor már valamivel könnyebb mindenhez hozzáférni. A tárlaton a felnagyított, feljavított múzeumi fényképek éppúgy tükrözik ezt, mint a mai világ tökéletesített kütyüivel, mindentudó készülékeivel, különleges teleobjektíveivel visszaadott, átlényegített panorámafelvételek. A kiállítás nyilván a városképre koncentrál, a válogatás emiatt aránylag kevesebb figyelmet fordított a személyesebb, szubjektív, emberi dolgokra. Egy szinttel fennebb azonban a bemutatkozók művészi énjüket kiteljesítve, már e hiányokat hatványozottan pótolva összpontosítottak az emberre, kitűnő portrék egész sorával tetézve a nézők élményeit.
Csak üdvözölhetjük, hogy a Marx József Fotóklub rendezvényeit újra vendégül látja az egyre több érdeklődőt vonzó vár s az itt kialakított civilizált, szép környezet. Nemzetközileg is elismert fotósaink rég kiérdemelték, hogy újra itt legyen a székhelyük, s európai igényű legyen az a hely, ahol kiállítanak. A mostani kiállítás és szimpózium ugyanakkor ismételten eszünkbe juttatja, hogy Marosvásárhely annyi fotós értékkel rendelkezik, hogy igazán ideje lenne létrehozni egy fotómúzeumot is. Jó lenne, ha ez az elvárás tudatosulna mindazokban, akik az ügyben érdemlegesen tehetnek is valamit.
Nagy Miklós Kund
Népújság (Marosvásárhely)

Irodalmunk útjain – Erdélyben
Könyvcímet* kölcsönöztem e tömör recenzióhoz, ennél találóbbat úgysem tudtam volna kiötölni könyvajánló jegyzetem élére, hiszen elsősorban azoknak szánom, akik a nyári szellemi feltöltődés idején ismereteik felfrissítése érdekében végig szeretnének szaladni irodalmunk útjain. Mindenekelőtt az oktatókra gondolok természetesen, a magyar irodalom népszerűsítőire, akik közül nagyon sokan személyesen is ismerhetik a szerzőt, vagy azért, mert egyetemi tanulmányaik idején Kolozsváron, esetleg Nagyváradon tanáruk lehetett, vagy mert fokozati vizsgák, továbbképzések, különféle rendezvények alkalmával találkozhattak vele. Kozma Dezső neve persze a személyes ismeretség hiányában is beágyazódhatott az olvasói köztudatba, hiszen több mint fél évszázadot átölelő, gazdag irodalomtörténészi és tanári munkásságát számos fontos kötet fémjelzi. Az első, amely 1969-ben látott napvilágot, Marosvásárhelyi vonatkozásaival hatványozottan felkelthette az itteniek figyelmét. A novellista Petelei Istvánról szóló kismonográfia volt. Azóta több mint húsz jelentős kiadványa – irodalmi tanulmánygyűjtemény, monográfia, tankönyv, egyetemi kézikönyv – és számtalan szakcikke, előadása jelent meg a ma már valóban nyugalmazott, de szerzőként továbbra is aktív egyetemi professzornak. Pályája meghatározó állomásait, élményeit, megpróbáltatásait és eredményeit több átfogó sajtóbeszélgetés, életinterjú is felidézte tavaly novemberben, amikor dr. Kozma Dezső a 80. esztendejét töltötte. Születésnapi meglepetésként adódott a lehetőség legújabb gyűjteményes kötete kiadására is.
Az Irodalmunk útjain – Erdélyben 90 írást felölelő, több mint hatszáz oldalas, impozáns kiadvány. A szerző ajánlása szerint "a gyűjtemény válogatás csaknem fél évszázad alatt – változó körülmények közepette – megjelent írásaimból. Tematikailag, műfajilag sokfélék. Van közöttük tanulmány, esszé, forrásértékű közlemény, kritika, műértelmezés, alkalmi írás. A magyar irodalom különböző korszakaiba szeretném elvezetni az érdeklődő olvasót. A vizsgált témákat, írókat, műveket időrendben kísérelem meg elhelyezni". A Kolozsvári Szabadságban 2015. november 6-án Józsa Istvánnak adott interjúban Kozma Dezső azt nyilatkozta könyvéről, hogy "ez is szellemi léthelyzetek egyfajta újraélése". Alkalom, lehetőség "szembesülni egykori, máig elkísérő élményeimmel". A magyar irodalom egyik nagy korszakát bemutató, több mint három évtizeddel ezelőtt kiadott egyetemi kézikönyvének továbbgondolása a gyűjtemény, kiegyensúlyozottan ötvözi az irodalomtudós "akkori és mostani gondolkodásmódját."
A kötet az írásokat négy fejezetbe – Nagy idők vonzásában, Korok fordulóján, Régi erdélyi arcok, Új évszázad sodrában – csoportosítja. Az anyag tömörített ismertetésére talán legszerencsésebb, ha ismét magát Kozma Dezsőt idézzük. A Confessio 2016/1-es számában Aniszi Kálmánnal folytatott beszélgetéséből emeljük ki az ide vonatkozó részletet: "Jórészt a XIX. század, illetve a századelő magyar irodalmából szeretnék ízelítőt nyújtani: klasszikusainkról, ritkábban emlegetett írókról, hírlapírókról, tudósokról, jeles oktatókról, közéleti személyiségekről, egykori erdélyi szellemi műhelyekről". Összefoglaló fejezetenként taglalva az írásokat, elmondható, hogy (I. Nagy idők vonzásában) "a Petőfivel foglalkozók közül az örökség erdélyi kultuszának szenteltem nagyobb teret, az Arany-értelmezéseket hagyomány és megújhodás viszonyát vizsgáló tanulmány vezeti be, a Madách-fejezetek jórészt Madách főművének erdélyi értelmezéseire kívánják felhívni a figyelmet, az 1849-et követő évtized (Vörösmarty, Arany, Tompa, Vajda) verseit egy történelmi léthelyzet művészi megjelenítéseként idézem meg, Kemény és Jókai életműve a magyar próza útjának kétféle lehetőségeként kerül egymás mellé. Külön fejezetet szenteltem a kereszténységélménynek mint művészi élményforrásnak, illetve a két Wesselényi irodalmi megjelenítésének a XIX. század magyar irodalmában. (II. Korok fordulóján): A századforduló megújhodó magyar irodalmából a költészetét ekkor kiteljesítő Vajda János, a mesélést és megfigyelést új módon eggyé fonó Mikszáth és az erdélyi kisváros ellobbanó lelkeit felfedező novellista, Petelei István mellett az új nemzedék egész sora jelenik meg. A III. fejezetben (Régi erdélyi arcok) jórészt elfeledett nevekkel ismerkedhetünk, végül a IV. részben (Új század küszöbén) a szellemi örökségünket vállaló Adyt és a költészete körüli erdélyi vitákat, Kosztolányi, Tóth Árpád versvilágát, Krúdy, Török Gyula, Szabó Dezső és Tamási Áron prózájának egy-egy szeletét kíséreltem meg életre kelteni".
Nyilván nem a lektűrrel kikapcsolódni vágyóknak szól ez a kötet és az ismertető, de időről időre minden könyvbarátnak érdemes Kozma Dezső mellé szegődnie, mert sok érdekességet, megszívlelendő gondolatot tud újra felfedeztetni velünk irodalmi időutazásán, és képes új megvilágításba helyezni olyan értékeket, amelyeket egykori iskolai beidegződéseink érdemtelenül mélyesztettek az emlékezet süllyesztőibe.
(N.M.K.)
* Kozma Dezső: Irodalmunk útjain – Erdélyben. Válogatott írások. Madách Irodalmi Társaság, Szeged, 2015.
Népújság (Marosvásárhely)

Fiatal nyolcvanasok
Vannak ilyenek, nem is kevesen. A művészek közt különösen. Mindegyre kiderül, egyik is, másik is elérte a nyolcadik X-et, és dolgozik rendületlenül. Az a kivételes tehetségű alkotó nemzedék is, amely a múlt század ’50–’60–’70-es éveiben emelte magasra Marosvásárhely művészeti életének minőségi mércéjét, a nyolcvanas esztendeit tapossa immár. Ritkultak soraik, többen sajnos korábban elhunytak, mások rég elhagyták az országot. De a magunkéiként tartjuk számon az égieket és a külhonba szakadtakat is. És ők, a határon túl élők sem felejtik erdélyiségüket, vásárhelyi gyökereiket. A minap Ambrus Imre festőművésszel volt levélváltásunk a világhálón. Ő július 6-án ünnepelhette 80. születésnapját. Örült, amikor köszöntésekor jeleztem, a Múzsában megemlékezünk az eseményről. Nem titkolja vásárhelyi nosztalgiáit, a gyergyóalfalviakat sem. Ott született 1936-ban, városunkban 1949-1953 között járt a művészeti iskolába. Barabás Istvánt tekintette mesterének. A Kolozsvári egyetemen Kádár Tibor és Miklóssy Gábor volt rá nagy hatással. Marosvásárhelyre visszatérve a festészet mellett a bábszínház díszlet- és bábtervezőjeként is gazdagon kamatoztatta tehetségét. 1977-től már a Budapesti Állami Bábszínház művészeként folytathatta művészi stíluskorszakai kiteljesítését.
Kísérletező alkat, kedveli az alkotói kihívásokat, a fővárosi nagy művészeti pezsgésben is sikerült mind ismertebbé válnia. Egyéni kiállításai kedvező visszhangot keltettek, csoportos tárlatokon is gyakran hallatott magáról. Pár évvel ezelőtt a Budapest Galériában találkozhattam nagyméretű absztrakt munkáival. Mint írja, a tavalyi szívműtéte után most inkább kisebb formátumú portrékban éli ki alkotókedvét. Figyelemre méltó ez az újabb váltás is. Rendkívül kifejező, szuggesztív arcok tűnnek fel az Ambrus Imre által küldött reprodukciókon. Megannyi sors, kor, életérzés és sok-sok érzelem sejlik fel láttukra a nézőkben. Jó egészséget és további sikereket kívánva a művésznek, néhány képet közülük mellékletünkben is bemutatunk.
(nk)
Népújság (Marosvásárhely)

Kun György tárlata a Korunk galériában
Kun György bonchidai születésű, Kolozsváron élő szobrász, keramikus Metamorfózis című tárlata tekinthető meg augusztus 15-ig, munkanapokon 9 és 14 óra között a Korunk Stúdiógalériában (Rákóczi/E. Grigorescu út 52. szám).
Az alkotó, akinek a munkái a Stúdiógaléria belső terében és udvarán egyaránt helyet kaptak, ritkán állít ki. Autodidakta módon kezdte pályafutását, majd jóval később, érett művészként végezte el a Kolozsvári képzőművészeti akadémiát. Tagja a Romániai Képzőművészek Szövetségének.
Szabadság (Kolozsvár)

Hitélet – Hármas ünnep Kolozson
Templomot és „segítő” harangozólakot újítottak, ravatalozó épült
Hármas ünnepre gyűltek össze július 10-én a kolozsi reformátusok. A 300 lelkes közösség az elmúlt években felújította 190 éves templomát, ravatalozót épített, valamint a kántori lak belsejét is felújította, amelyet a Diakónia Keresztyén Alapítvány tevékenységei számára ajánlott fel – írja a reformatus.ro.
Fiatalok éneke kísérte be a kolozsi templomba az egyházi és világi elöljárókat, akik a református közösséggel jöttek együtt ünnepelni. Bibza Gábor Kolozsvári esperes liturgiai szolgálata után Kató Béla püspök a Jer 7,1-7 alapján hirdette az igét a gyülekezetnek. Prédikációjában arról beszélt, hogy a templom egy szimbólum, amelybe Istent nem lehet bezárni, hiszen Isten nem lakik ember által készített épületben. Istennek nincs szüksége épületekre, nekünk van, hiszen a templom az Istenhez való közelebb kerülésnek az eszköze. Ez a templom egy ajándék, amelyet 190 éve őseink építettek, és ránk hagytak, hogy könnyebben rátaláljunk Istenre. A templom a megszentelt emlékezés helye.
KISS GÁBOR
Szabadság (Kolozsvár)

Hitélet – Haydn páratlan oratóriuma a Szent Mihály-templomban
Tisztelgés Guttman Mihály és Gabriella emléke előtt
Mind zeneművészeti, mind hitéleti szempontból rendkívüli hangversenyre kerül sor a Kolozsvári Szent Mihály-templomban július 22-én este 7 órától. Haydn remekművét a hittfeldi kórus (Németország) és a Kolozsvári Szent Cecília kórus adja elő, nemzetközileg elismert énekesek együttműködésével. A belépés ingyenes. A további részletekről a templom karnagyát, dr. Potyó István zenetanárt kérdeztük.
Joseph Haydn: Die Schöpfung – A teremtés oratórium, azeneirodalom egyik legismertebb és legfenségesebb műve csendül fel pénteken. Az oratórium az 1798-as bécsi bemutató óta az egyik legragyogóbb természetfestő, leíró és ábrázoló zenei alkotásként írta be magát a zenetörténet örök értékű remekművei közé.
FODOR GYÖRGY
Szabadság (Kolozsvár)

Laza, nyári társalgás Cziszter Kálmánnal
„A pozitív gondolkozás és cselekvés híve vagyok” (I.)
– A „laza, könnyed csevegés, társalgás”, amit előrevetítettél mára, minden szempontból jó, főleg egy 75-höz közelítő alaknak, mint én.
– Azt hittem, még nem érted el a 70-et.
– 1943 januárjában születtem.
– Mérföldkő az életedben, hogy 24 év után abbahagytad tanácsosi tevékenységedet.
– Pontosabban, mint tanácsos elfogadtattam a kollégáimmal, hogy minden tisztségben van bizonyos tisztes határ, amit átlépve már kötelező az utánunk jövő nemzedéket elindítani.
– Aradiak vagyunk jó pár éve, mégis, sajnos, elég kevés közelebbit tudok rólad… Arra jól emlékszem, hogy közvetlenül az úgynevezett forradalom után engem is lehívtatok az alagsorba, a sajtóklubba egy találkozóra, ahol azt javasoltad, hogy válasszanak be engem is az RMDSZ Aradi vezetőségébe. Nem tudtam elvállalni, mert akkoriban rendkívüli módon lekötött a tanítás.
– Az első hetekben Bognár Leventét is invitáltam, ő ezt eleinte azzal hárította el, hogy inkább szakszervezeti úton szeretne aktiválni.
– Hol születtél?
– Aradon.
– Óvoda?
– Az óvodát a Zárdában jártam, Bosnyák Erzsi, később Steinhübelné, azaz Böbe óvó néni felügyelete mellett. A nővérem a Zárdába járt, negyedikes volt akkor. Amikor véget ért az óvodai program, átvittek a nővérem osztályába, s beültettek az utolsó padba. Sokat szipákoltam emiatt, de végül a nővérem mindig hazavitt Mosóczra. Guttmann Pirike, Bognár Levente akkor még hajadon édesanyja volt a tanító nénije.
– Következett az elemi, illetve az általános iskola.
– Öt percre laktam a Gizella utcai iskolától. Ha otthon felejtettem az uzsonnámat, szünetben hazaszaladhattam érte… Akkoriban kétpárhuzamos magyar osztály működött ott. Kitűnőtanítóim voltak: Győri Irénke, Kovács Mihályné, későbbi matematikatanárom, Kovács Miska felesége, Gémes Géza két éven keresztül.
– Kedvenc tanáraid az általános iskolában?
– Osztályfőnököm Csóthy János volt, majd Farkas Ágoston („Guszti”). Kovách Géza („Gazsi”) is tanított, mint újdonsült mosóczi-lakos.
– Következett a középiskola.
– ’56 nyarán komoly felkészítőn vettünk részt Ficzay Dénes vezetésével. Sok mindent tanultunk tőle. Sikerült közel kerülnöm mindahhoz, amit Ficzay képviselt… A felvételi vizsga sikerült, bár Schön igazgató megrovásban részesített, mert valamit elhibáztam a matekdolgozatomban. A Gimnáziumban kitűnő kezekbe kerültem: Miska bácsi négy éven át volt az osztályfőnököm. Tanított még a „nagyok” közül Fábián, Kovách Géza… Merem állítani, hogy remek iskolám volt.
– Melyik egyetemre felvételiztél?
– Temesvárra, az építőmérnöki karra iratkoztam. És kérvényeztem, hogy magyarul vizsgázhassak. Fizikából Peter Lamoth feleltetett. Megkérdezte, ki tanította a fizikára líceumban? Megmondtam, hogy Fábián György. Erre azt válaszolta a professzor: felelhet bármilyen nyelven, maga biztosan tudja a fizikát…
– Hogyan teltek egyetemi éveid?
– A Temesvári építőmérnöki karnak az volt az aranykora.
– Milyen szakra jártál?
– Civil, azaz polgári, ipari, mezőgazdasági építőmérnökire.
– Mi késztetett arra, hogy építőmérnöki egyetemet végezz el?
– Ezt tulajdonképpen annak köszönhetem, hogy itt, Aradon nem vettek be a KISZ-be. Egy jóakaróm kijelentette, hogy én, mint osztályellenség, egykori „kizsákmányoló” család leszármazottja, be akarok furakodni soraikba. Emiatt leszavaztak. Atomfizikus vagy történész szerettem volna lenni, de ahhoz, hogy jelentkezhessek ezekre a szakokra, szükséges volt a KISZ-szervezet ajánlása. Így aztán mAradt az építőmérnöki.
– Hova helyeztek az államvizsga után?
– Az évek során elért eredményeim alapján az ötös élmezőnyben („Top 5”) végeztem. Ennek köszönhetően a Bánság Megyei Tervezőintézethez kaptam kinevezést.
– Nagy dolog volt ez akkoriban.
– Ennek az intézetnek volt egy Aradi fiókja, sikerült átjönnöm ide. Sok kiváló építész dolgozott itt: Ujj Jenő, Kígyósi Pál, Angel István, Neulender József stb. Magyar, német, zsidó, román vegyes társaság – remek hangulatban dolgoztunk itt együtt.
„Elszomorít, hogy egyre kevesebben vagyunk”
– Hogyan kerültél kapcsolatba a politikával?
– Anélkül, hogy tagja lettem volna a KISZ-nek, 42 éves koromban arra kényszerültem, hogy felvételemet kérjem a Román Kommunista Pártba. Ugyanis akkor, ’85-ben már négy éve vezettem az Aradi Szabadegyetemen egy magyar nyelvű tanfolyamot. A téma: kulturális, műszaki, tudományos előadások. Ezen a Korunk szerkesztőitől, a Kolozsvári történészektől és filozófusoktól kezdverészt vett az erdélyi magyar tudományos élet sok jeles képviselője. Előadást tartott Imreh István, Gaál Ernő. Toró Tibor atomfizikus professzor minden évben eljött az évadnyitóra, és bemutatta a legújabb Nobel-díjasokat. A meghívásokat magam intéztem. Segítségemre volt a Kolozsvári szerkesztők közül a megboldogult Csép Sándor, Veres Zoltán, mindaddig, míg nem települt Svédországba s nem utolsósorban Aradi (Schreiner) Jóska… 150 előadást ért meg ez a tanfolyam – ’81-től ’89-ig. Egy adott pillanatban a hivatalunk pártszervezetének a titkára a megyei titkárral egyetértésben megkérdezte: hogyan vezethetek én egy magyar tanfolyamot tudományos témákról, a tudományos szocializmus eszközeit felhasználva, ha nem vagyok tagja a pártnak? Akkor kénytelen voltam elfogadni a párttagságot. S volt egy második érvem is: be akartam iratkozni a doktorátusra, és kihoztak egy rendeletet Bukarestben, miszerint a jelentkezéshez kérték a pártszervezet ajánlását… Egyébként „csendes tag” voltam.
– Sikerült a vizsgád?
– Az 1985-ös Bukaresti felvételim nem sikerült, de 1990 őszén Temesváron bejutottam a doktorátusra. (Ekkor a felvételinek már nem voltak politikai feltételei.) A Temesvári Építéstudományi Kutatóintézet doktori iskolájában húszan voltunk öt helyre. És sikerült.
– Végül megszerezted a doktori címet?
– Mivel beléptem a politikába, elkapott a gépszíj, s nem jutott időm tanulmányokat, dolgozatokat, szakcikkeket írni. Le is szidott jól a tudományos vezetőm, amikor kiderült, hogy lemondok erről a lehetőségről… Azt mondhatnám, hogy kisebbségi közösségszervezéssel foglalkoztam ’81-től ’89-ig, s aztán jött az úgynevezett forradalom.
– Első perctől benne voltál az Arad Megyei RMDSZ vezetőségében?
– Gazdasági alelnök voltam, társa a néhai Tokay Györgynek, aki politikai alelnök lett, Hosszú Zoltánt választottuk elnöknek. Rövid időn belül, májusban parlamenti választások következtek, és Hosszú Zoltánt rekord-, 30 000-nél több szavazattal szenátorrá választották. Miután ő a fővárosba költözött, én ügyvezető elnök lettem, és rá egy évre megválasztottak a megyei szervezet elnökének. Tíz évig töltöttem be ezt a funkciót. De hangsúlyozni szeretném, hogy én ezt sosem tekintettem politizálásnak, hanem közösségi szolgálatnak. A közösségszervezésről elmondhatjuk, hogy a manapság számtalan faluünnepség, egyéb kulturális események, rendezvények sorozata, amely zajlik a megyében, tulajdonképpen akkor, a kezdetekkor indult el, és nőtte ki magát. Ma vannak intézmény szerepet betöltő folyóirataink, napilapunk, kulturális és szakmai egyesületeink. Érdekvédelmi szervezetünk, az RMDSZ szorosan együttműködik az egyházzal, különböző civilszervezetekkel. Ez nagyon nagy dolog! Ami elszomorít, az, hogy egyre kevesebben vagyunk, az iskola padjait egyre nehezebben tudjuk feltölteni…
– Hány évig voltál tanácsos?
– Tizenkét évig megyei és szintén tizenkét évig városi tanácsos voltam. Mindig fontosnak tartottam, hogy ott legyünk a tanácsban, hogy ne dönthessenek távollétünkben.
– Rengeteget tettél az Aradi és az Arad megyei magyarságért, kultúránkért. Hogy érzed, megbecsülik munkádat az emberek?
– Legnagyobb gondunk a kommunikáció. Kezdetben ennek a szintje sokkal kezdetlegesebb volt, mint manapság, amikor az internet, a Facebook behálózza életünket. Hiába volt akkoriban több mint 30 000 szavazónk és közel 70 000 magyar a megyében, a kezdeti időszakban, amikor gyerekcipőben jártunk, nem sikerült elég közel hozni a közösségi ügyekhez a magyar lakosság jelentős részét. A későbbiekben is csak alkalmilag tudtuk megszólítani az embereket, például egy-egy választást megelőzően.
– Mi a véleményed arról, hogy az egyre kisebb számú Aradi magyarokat, enyhén szólva, nem túlságosan érdeklik a magyar kulturális események?
– A lemorzsolódásnak nem csak migrációs és biológiai okai vannak. Az Aradi magyarság nem úgy él, mint egy 1000-1500 lélekszámú falu lakosai, hanem elszórva a tömbházakban. Jól tudjuk a rendezvényeinkről, hogy Aradon a kulturálisan aktív közösség pár százra tehető.
– És nagy részük az idősebb nemzedéket képviseli.
– Nem tudjuk a fiatalokat megfelelően motiválni, hogy nagyobb számban vegyenek részt a magyar kulturális életben.
– Azért vannak pozitív előjelű kivételek.
– A pozitív gondolkozás és cselekvés híve vagyok.
„Ideköt a szülői ház, az alma materek sora”
– Milyen fontosabb elismerésekben részesültél?
– 1994-ben Pro Urbe Díjat kaptam Budapesten a két ország közötti közeledés érdekében tett lépéseim elismeréseként. Akkoriban, mint megyei tanácsos, szoros kapcsolatokat építettünk ki Békés és Csongrád megyékkel. Utána alakult meg a Duna–Körös–Maros–Tisza eurorégió. A két magyarországi megye önkormányzatának javaslatára adta át a díjat Boross Péter, Göncz Árpád jelenlétében, a Belügyminisztérium dísztermében.
– Erre büszke lehetsz. Meg mi is…
– Talán ennél is fontosabbnak tartom azt, hogy 2002-ben az elsők között megkaptam az RMDSZ Ezüstfenyő-díját. Ez egy szép térbeli bronzplakett a következő szöveggel: „A szülőföld visszaszerzéséért”. Elérzékenyülök, ha visszaemlékezem, hogy Tempfli József püspökkel együtt részesültem ebben az elismerésben.
– Mi az, ami legjobban köt szülővárosodhoz, Aradhoz?
– Ideköt a szülői ház, az alma materek sora, tulajdonképpen minden emlékem ehhez a városhoz köt, hisz időm 95%-át itt töltöttem. Szinte mindegyik utcában van egy olyan épület, amelyhez kapcsolódom egy-egy tervvel, legyen az átalakítás vagy hozzáépítés. Tehát a munkám eredménye is itt van. No meg a barátaim! Ha valaki felajánlaná, hogy átköltözzek, például, Gyulára, egy gyönyörű házba, egy hét után biztosan visszajönnék. Annak ellenére, hogy alelnöke vagyok az Arad–Gyula Baráti Társaság nevű civilszervezetnek, és az egyik nagyapám gyulai születésű volt.
– Mondanál pár szót a Cziszter családról?
– A Cziszter ritka név. Tudomásom szerint az enyém az egyetlen Cziszter család a környéken. Lényegében kisjenői gyökerű. Ott volt nagyapám asztalosmester. Kilenc gyermeke volt. Felesége Aulich Berta, akinek az apja unokatestvére volt Aulich Lajos Aradi vértanúnak. A sok gyerekből négy fiú tanulta ki az asztalos mesterséget. Egyikük kereskedő lett, de időskorára ő is beállt asztalosnak. Dédapám is asztalos volt. Szóval asztalos dinasztiából származom. Az Aradiak apámat, Cziszter Kálmánt és nagybátyámat, Cziszter Józsefet ismerhették. Sok helyen még megtalálhatók a hársfából készült redőnyök, amelyeken fémlemez s rajta a felirat: „Cziszter Coloman” vagy „Cziszter Iosif”.
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad), 2016. júl. 19.
Laza, nyári társalgás Cziszter Kálmánnal
„A pozitív gondolkozás és cselekvés híve vagyok” (II.)
– Meghatározó volt életedre a családi környezet?
– Egy életre kiható tényező volt az, hogy otthon a szüleim érdeklődésének köszönhetően a könyvszekrényben ott volt egy Jókai-sorozat, egy Mikszáth-sorozat, egy Victor Hugo-sorozat, id. Dumas, a Tolnai világlexikon… Ez lehetővé tette, hogy megismerjem a magyarság történelmét. Sokat köszönhetek az otthoni kispolgári környezetnek. Anyámat érdekelték jobban a művészetek, ő ugyanis divattervezőként kezdte egy nagy Aradi divatcégnél, amelyik a királyi udvarnak is dolgozott. Később ő is nyitott egy varrodát. Apám, a legnagyobb fiú a családból, hat osztályt végzett. ’18-ban, tizenkét éves korában oda kellett állnia apjához a gyalupad mellé. Hamarosan elküldték Marosvásárhelyre egy kiváló műbútorasztaloshoz, ahol közel egy évet dolgozott, és tanulta a mesterséget. Ott szabadult fel. Huszonnyolc évesen, apja támogatásával, a Mosóczy-telepen felépítette azt az asztalosműhelyt, amely azután még közel nyolc évtizedig működött. Mára, sajnos, megszűnt létezni. Visszatérve kérdésedre, családi környezetem a kezdeti eszméléstől a mai napig meghatározó számomra. Családom – feleségem, gyermekeim – támogatásának köszönhetem mindazt, amit sikerült elérnem.
– Emlékszem, egyszer egy magyar bálban nyertem tombolán egy fenyőfa kisasztalt két hokedlivel, amelyek a mosóczi műhelyben készültek.
– Ide tartozik egy keserű emlékem: ’52-ben egy este megüzenték apámnak, hogy ha másnap nem lép be a kisipari szövetkezetbe, akkor egy napra rá elviszik a Duna-csatorna építőtelepére. Ezt a megyei pártfőnök, Balogh Lajos üzente, aki egykor asztalossegédje volt. „Kálmán bácsi, be kell iratkozni!” Úgyhogy elkerülte a Duna-csatornát, de a műhelye a kisipari szövetkezet használatába került… Nagy nehezen, perek sorozata útján, a ’90-es évek végén tudtuk visszaszerezni a műhelyt. Akkor a feleségem irányításával beindult ott az asztalosipari tevékenység. Tíz-tizenkét évig működött.
– Gyerekek?
– Három gyerek. Sorrendben: Kálmán fiam matematikusként dolgozik Budapesten az Akadémia Matematikai Kutatóintézetében, de egyetemi oktató is. Ő az, aki megszerezte a családban a doktorátust. Van egy kis, Kálmán nevű unokám. Lányom bölcsészetet végzett, jelenleg francia és angol nyelvet oktat különböző helyeken, még a külügyminisztériumban is. Szintén Magyarországon él, és készül a családalapításra. Kisebbik fiam 36 éves, ő itt él velünk. Jogot végzett, meg informatikát, meg épületrestaurálást. Több mint 20 éve ő a munkatársam a magáncégemnél. Nagy örömömre hamarosan leteszi az államvizsgáját mérnöki szakon is. Ő lesz az utódom a szakmában.
– Mivel foglalkozik a céged?
– Mérnöki konzultanciával. Idetartoznak elsősorban a mérnöki, statikai szakvélemények, statikai tervellenőrzés, épületek energetikai vizsgálata, egyszóval mérnöki szolgáltatások.
– Vannak-e olyan gyerekkori emlékeid, amelyek nyomot hagytak szívedben? Szép gyermekkorod volt?
– Nagyon szép. Szüleimnek, nővéremnek köszönhetően… MAradandó emlékem 1954-ből, amikor a svájci foci-vb-n döntőt játszottak a magyarok a németekkel. A Kultúrpalotában az Aradi magyar iskolák év végi ünnepélyét tartották. Tizenegy éves gyerekként többnyire nem a teremben, hanem a Maros-parton tartózkodtam, ahol harsogott a „difuzor”: magyarul közvetítették a magyar–német meccset. Amelynek, tudjuk, számunkra szomorú eredménye lett.
„Ambícióm, hogy megtanuljak angolul”
– Lokálpatriótának tartod magad?
– A gyökereim itt vannak. Azt hiszem, ezzel mindent elmondtam. Akinek szülei, nagyszülei itt éltek, aki itt dolgozott le egy életet, annak természetszerűen adatik meg, hogy közösségének, településének sorsa foglalkoztassa. Azt hiszem, ezt hívják lokálpatriotizmusnak.
– Vannak-e példaképeid?
– Igen, vannak. A politikában Domokos Géza. Ha visszamennénk a történelemben, akkor Deák Ferenc.
– Igazi barátaid vannak-e?
– Ez fájó kérdés, mert a mai elidegenedett világban az, aki kellő társadalmi érzékenységgel éli az életét, rendkívül fontosnak tartja a barátokat és újabb barátok szerzését. Én beértem a hagyományos környezetemmel: az egykori iskolatársakkal, akikkel évente összejövünk. A legszorosabb a kapcsolatom Molnár Csabával, akivel az egyetemen is megosztottam egy évig az albérleti szobámat.
– Mi a véleményed a jelenlegi politikai helyzetről? Például, a migránsáradatról? Hogyan kellene megoldani?
– Szerintem a migránsválságot ott, a helyszínen, azaz a kiinduló országokban kellene kezelni: Szíriában, Irakban, Afganisztánban, sőt Líbiában, vagy a környező, befogadó országokban, Törökországban, Jordániában. Hiszem, hogy a világ közvéleménye ki fogja kényszeríteni a helyes megoldást.
– Megvalósulatlan álmaid?
– Vannak. Iskolában sosem tanultam angol nyelvet. Ambícióm, hogy megtanuljak angolul. Már el is végeztem egy tanfolyamot itt, Aradon. Most bekapcsolódtam egy digitális, online kurzusba.
– Terveid?
– Miután betöltöm a 80. évemet, leülök és megírom az emlékirataimat. Addig dolgozni akarok.
– Értek-e kudarcok életed során?
– Természetesen, voltak. De minden kudarc alkalmával elmondtam magamnak, hogy ez csak egy elvesztett csata. Az egyetemen az első évben kaptam helyet a kollégiumban, de hamar „kiderítették”, hogy osztályidegen vagyok. Két kollégámmal együtt albérletbe kényszerültünk. A kis szoba falára papírlapot ragasztottam egy Hemingway-idézettel: „Az embert el lehet pusztítani, de legyőzni soha”. Más: annak idején rendkívül nehezen haladtunk a Szabadság-szobor felállításának ügyében, de a végén mindig beértek azok a feltételek, amelyek a sikerhez vezettek.
– Mondanál erről valami konkrétumot?
– A szobor visszaállítását engedélyező kormányrendelet előírta, hogy a már megépített szobortalapzatot el kell forgatni 45 fokkal. Szerencsénkre ismertem azt a Iordăchescu nevű mérnökembert, aki templomokat meg lakóházakat is költöztetett az évtizedek során. Vállalta a feladatot. Kidolgozott egy módszert, amellyel sikerült elfordítani a kb. 350 tonna tömegű posztamentumot. Három hét alatt kellett megoldanunk ezt a kemény mérnöki feladatot. Mindenképpen megemlítem itt a néhai Sándor István műépítész és Bálint György mérnök érdemeit is.
– Templomjáró vagy?
– Bevallom, gyakran a West TV közvetítésében követem a misét, amelyet Király Árpád főesperes úr celebrál a ségai római katolikus templomban. Különben az összes fontos ünnepen ott vagyok személyesen is. A hitre szüksége van mind a politikusnak, mind a magánembernek. Hinnünk kell abban, hogy Isten segítségével előbb-utóbb elérhetjük céljainkat. Egyetemista koromban minden vasárnap elmentem a templomba. Templom után séta a haverokkal, egy kávé, egy kiskonyak és megvettük az Utunkat…
– Mit csinálsz legszívesebben szabadidődben?
– Leginkább internetezem: követem a híreket, levelezem, főleg olvasom a beérkező leveleimet. Nagyon aktív levelező partnereim vannak. De szívesen olvasok jó könyveket is.
– A zenét szereted?
– Gyerekkoromban zongoráztam, hegedültem, benne voltam az iskola zenekarában. A Temesvári Opera színpadára is eljutottunk.
– Szoktál-e tévét nézni?
– Kedvelem a hírműsorokat és a jó akciófilmeket.
– Hogyan élsz mostanában?
– Néhány hete, mint tanácsos, nem veszek részt a bizottsági üléseken, ez igencsak új helyzet. Úgy érzem, hogy megfelelő alkalmakkor tanácsokat kell adnom az újraválasztott alpolgármesternek és tanácsos utódomnak. Remélem, ezentúl több alkalmam lesz beleszólni a városi épített örökség sorsába. Amíg városi tanácsos voltam, nem vállalhattam el megbízatásokat a városi tanács részéről. Már vannak különféle szakmai felkéréseim tervellenőrzésekre. El kell mondanom itt, hogy talán egyik legszebb munkám, amely rendkívül sokrétű koncepciós és dokumentációs tapasztalatszerzést is hozott, az a radnai kolostornak és templomnak a restaurálási és megerősítési, konszolidációs tervének ellenőrzése, szakvéleményezése, a kivitelezés műszaki asszisztenciája volt.
– Mi az, amit másképpen tennél, ha most kezdenéd pályádat?
– Gondolkodtam már azon, mi lett volna, ha atomfizikus leszek. Most már nem bánom, hogy nem jött össze. Olyan keveset tudtunk az ötvenes-hatvanas években az atomfizikáról… A jelenlegi munkám sokkal több lehetőséget biztosít a kreativitásra.
– Van még valamilyen funkciód az RMDSZ-ben?
– Keresni fogom a lehetőséget arra, hogy – ha szükség van rá – jelenléttel, tanáccsal, munkával segítsem a kollégákat. Folytatódik viszont, megszakítás nélkül tevékenységem a Szabadság-szobor Egyesület vezetőségében. Nagyon komoly terveink vannak.
– Elárulnál erről valamit?
– Már a tavasz folyamán Király András megszervezte egy kötet megjelenését az Aradi Magyar Napok alkalmával, amely a XIX. század második felének Aradi magyar történelmét mutatja be.
– Van-e valami más közéleti tevékenységed az „étlapon”?
– Az Arad–Gyula Baráti Társaság szervezésében indítani szeretnénk egy nyelvtanfolyamot magyarul tanulni kívánó Aradiak részére… Örülök, hogy sikerült összehoznunk a Gyulai Bălcescu Líceum, illetve a Csiky Gergely Főgimnázium diákjait és tanárait.
– Milyen a viszonyod szakmailag, politikailag a román kollégákkal?
– Nagyon jó. Ez is empátia kérdése.
– Elégedettnek érzed magad közéleti pályafutásoddal?
– Úgy érzem, hogy az elmúlt 35 évben minden tőlem telhetőt megtettem a magyar közösség érdekében. És úgy érzem, hogy van még bennem elég energia, hogy a következő években is, erőmhöz mérten, besegítsek a fiatalabbaknak… Hiszek abban, hogy a világon minden tökéletesíthető, a hibák korrigálhatóak, és ha a jó szándékoknak van bizonyos konvergenciája, akkor meglesznek a várt eredmények is.
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)

Magyar Örökség tábor Baróton
Hagyományaink, történelmünk útjain
Lezajlott Baróton, Erdővidék Múzeumának udvarán a Magyar Örökség elnevezésű honismereti szabadegyetem és tábor. A harmadik alkalommal megszervezett rendezvény csütörtöki megnyitóján Demeter László, a múzeum igazgatója köszöntötte a vendégeket, az előadások meghallgatására érkezetteket.
Elmondta: ez a tábor némileg folyománya az évekkel korábban Erdővidék településein hat alkalommal megrendezett Középkori- és Reneszánsz Napoknak, azzal a különbséggel, hogy azokon több volt a szórakoztató jellegű rendezvény, itt azonban a tudományos népszerűsítő előadások kaptak nagyobb teret. Ennek, mint hangsúlyozta, oka is van, hiszen a tudományos munkásságnak nagy múltja van Erdővidéken.
Az erdővidéki „nagyok” szellemében
Erdővidék ugyanis amellett, hogy természeti értékekben, kulturális örökségben gazdag vidék, számos tudós embert, írót, művészt, katonát, történészt adott a magyarságnak.
Megemlítette a Bardocon született Benkő Józsefet mint Erdély egyik legjelentősebb tudósát, az Olaszteleken született Hermányi Dienes Józsefet, aztán az író és utazó Bölöni Farkas Sándort, a valamikori Magyarországon a legnépszerűbb írók közé tartozó Benedek Eleket és Gaál Mózest, a Széken született, de köpeci felmenőkkel rendelkező, és aztán Köpecen is élt Keöpeczi Sebestyén Józsefet, Románia címerének megalkotóját, akik szellemiségükkel, munkásságukkal mindannyian a fejlődést, hazájuk haladását segítették.
– A múltunk tehát kötelez – emelte ki –, ezért is rendezzük ezt a tábort, de azt se felejtsük el, hogy Székelyföld két legrégebbi települése is Erdővidéken van. Miklósvár öt éve ünnepelte első írásos említésének 800. évfordulóját, nyolc év múlva Barót következik. Erre az eseményre is méltóképpen hangolódnunk kell” – emlékeztetett.
A megjelenteket a Lázár-Kiss Barna polgármester, a helyi tanács és a maga nevében is köszöntő Szakács László, Barót alpolgármestere is kitért a település csaknem nyolc évszázados múltjának jelentőségére, amelyre, mint fogalmazott, büszke a város, ugyanakkor úgy értékelte, megtiszteltetés a polgármesteri hivatal számára, hogy támogatója lehet a Magyar Örökség tábornak. A megnyitón az eredeti terv szerint részt vett volna Mongólia magyarországi nagykövete is, ám végül sem ő, sem a többi mongol meghívott nem tudott eljönni.
Pásztorbotoktól a táltosokig
A megnyitó után rögtön kezdődött is az első előadás, amelyet Salló Szilárd Székelyudvarhelyi néprajzkutató tartott a Csíki Székely Múzeum gyűjteményében található faragott pásztorbotokról. Százegy ilyen botot őriznek a múzeumban – tudtuk meg –, amelyek 1818 és 1981 között készültek.
„Legtöbbjének, a rajtuk található felirat szerint, magyar pásztor volt a készítője” – mondta az előadó, aki aztán részletesen mesélt a hallgatóságnak a pásztorbotok alakjairól, a rajtuk található mintákról, díszítőelemekről és a díszítési technikákról is.
Ezután Harangozó Imre magyarországi néprajzkutató előadása következett, majd Benedek Dezső, Amerikában élő nyelvész, antropológus és Dáné Melinda Csilla Kolozsvári gyógypedagógus bilincselték le a hallgatóságot a táltosokról, sámánokról, „látó” emberekről tartott előadásukkal. Benedek Dezső professzor már tartott előadást Baróton: négy évig egy kőkorszaki búvártörzzsel élt együtt egy Csendes-óceáni szigeten, ezúttal is az ott tapasztaltakról, az ott élő sámánok erejéről, tudásáról beszélt. Dáné Melinda személyes élményeit osztotta meg a hallgatósággal: többször előre megálmodott dolgokat, amik aztán meg is történtek vele, de arról is beszélt, mi a teendőnk, ha gyermekünk lát vagy érez valamit, amit mi nem.
„Támogassuk abban, amit észlelnek, hiszen ők sokkal nyitottabbak, sokkal közelebb állnak a természethez vagy Istenhez vagy a mindenütt jelenlévőhöz” – vélekedett.
Kis kézművesek a múzeum udvarán
Csütörtökön és pénteken délelőtt is kézműves tevékenységeknek adott otthont a múzeum: a kicsik arcukon látható örömmel, kíváncsisággal agyagoztak, nemezeltek, bútort festettek, vagy éppen a rovásírást tanulták. Hoffmann Edit, Nagy Adél és Tordai Iluska türelemmel irányították őket, a foglalkozás végén pedig mindannyian büszkén mutatták fel munkájuk végeredményeit: a nemezből készült tarisznyákat, rajtuk a csodaszarvassal, a megfestett, erdővidéki virágmintákkal díszített falapokat, az agyagból készült kóborszekeret, egyebeket.
A még csak diák Nagy Alpárnak is akadt dolga, sokan kipróbálták ugyanis, milyen, ha rovásírással kell kitölteni egy keresztrejtvényt, ő segített eligazodni az érdeklődőknek a rovásbetűk érdekes birodalmában.
Anonymustól Mongóliáig
A péntek délután a barótiak által már szintén ismerősként üdvözölt Macalik Ernő biológus előadásával kezdődött, majd dr. Darkó Jenő történész Anonymus művéről, a Gesta Hungarorumról beszélt. „A geszta szó arra utal, hogy Anonymus milyen elbeszélő műfaj szerint írta meg a magyarok történetét. Anonymus nem a magyarok viselt dolgait írja le, hanem egyetlenegy momentumról, a honfoglalásról beszél, ami ebben az esetben az őshaza, Szkütia elhagyását jelenti, majd az újhaza elfoglalását, ami jogos örökség, mert az Árpádok dinasztiája Atilla hun királytól származik, és Árpád csak az örökségéért jött. Ha ezt valaki nem fogadja el, nem érti meg, akkor nincs, miért elolvasnia Anonymust!” – mondta többek között.
Ezután, már estébe nyúlóan, dr. Obrusánszky Borbála kiállítása nyílt meg a múzeum Kászoni Gáspár Termében: az ismert orientalista húsz éve járja Mongóliát, a kiállításon személyes gyűjteményét, a mongol nép történetével kapcsolatos tárgyait mutatta be, fotókon pedig a mongóliai Gol Mod 2 hun királysírok feltárásainak részleteit. A nap filmvetítéssel ért véget.
A szombati nap már inkább a szórakozásé volt: a Székelyudvarhelyi Arany Griff Rend tagjai öltöztek be páncélba, és mutattak be középkori harci jeleneteket, de előbb reneszánsz táncokkal kezdték, azokat természetesen könnyebb viseletben. Délután újabb előadások zajlottak, azokra és a többi előadáson elhangzottakra is visszatérünk lapunk hasábjain.
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)