Elrománosított „ősi” román föld
A történész Lucian Boia a többségiek közül talán elsőnek mondta ki legutóbbi tanulmányában, hogy a nagynemzetiek által emlegetett „ősi román földet” az utóbbi közzel 100 évben románosították el. Eredetileg nem volt sem ősi, sem román. Pontosabban a románok mellett nagy számban lakták más nemzetek is, sokszor többségben. Bukovinában például még 1910-ben is a rutének voltak többen, de majdnem negyede a lakosságnak német volt. Besszarábiában 1897-ben még a felét sem tették ki a moldovánok, nagy számban ukránok, zsidók és oroszok éltek, Dobrodzsában csak imitt-amott leltél egy-egy románt a török, tatár, orosz vagy bolgár mellett, sőt még Munténiában és Olténiában sem laktak kizárólag románok.
Erdélyről ne is beszéljünk. 1918-ban Kolozsvár 60 808 lakosából csak 7562 volt román, Marosvásárhelyen alig 1717-en laktak, Nagyváradon 3604-en, Nagyszebenben pedig, ahol az ortodox mitropolita székelt, 8824 román élt. Még Bukarestbe is nagyon sok idegen költözött, mert a románoknak semmi kedvük nem volt a szakmához, műhelyekhez, gyárakhoz, de a tanuláshoz sem. Nagy emberei közül Cantacuzino, Rosetti, I. L. Caragiale, Vasile Alecsandri görög származásúak voltak, a történész A. D. Xenopol zsidó-görög keverék, az építész Ion Mincu szerb, a mérnök Anghel Saligny francia apa és lengyel anya gyereke... 1918 után erre, a mai Ukrajnához nagyon hasonlító, a győztes nagyhatalmak által összetákolt országra mondták ki, hogy nemzetállam, s kezdték meg a kisebbségbe került népcsoportok elrománosítását hazugsággal, erőszakkal, ígérgetésekkel, majd ezek be nem tartásával.
A román iskolareform kidolgozója, Spiru Haret már Erdély annektálása előtt fel volt háborodva, hogy a Regátban élő rutének, bolgárok és magyarok, akiken a csángókat értette, nem románul tanulnak. A görög katolikus románokat is idegennek tartották (ezt a felekezetet fel is számolták), és 1909-ig a királyságban nem is engedtek ilyen templomot építeni. És erre még rájött a legendákból összetákolt történelem, a be- és áttelepítések, az erdélyiek teljes elnyomása. Bukarest, bármelyik rezsim alatt, minden eszközzel csak románosított tovább, és hordtak el mindent a náluk gazdagabb, csatolt területekről. És teszik ezt mind a mai napig. Hát ezt megünnepelni, megünnepeltetni elég nehéz lesz…
Román Győző
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Elhunyt Antal Sándor
Súlyos, gyógyíthatatlan betegségének következtében hunyt el Antal Sándor, a BBTE udvarhelyi karának tanulmányi igazgatója.
Antal Sándor Kőrispatakon született 1957. május 16-án. 1982-ben fejezte be tanulmányait a kolozsvári BBTE bölcsészettudományi karán. Székelyudvarhelyen a rendszerváltást követően a Benedek Elek Tanítóképzőben tanított magyar nyelvet és irodalmat, 1995-1999 között a tanintézmény igazgatója volt.
A tanítóképző főiskolán, 1999-ben doktorált, majd a felsőfokú tanintézmény oktatója lett. Eközben 1999-2001 között a Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium igazgatói tisztségét is betöltötte. A Babeș-Bolyai Tudományegyetem Pszichológia- és Neveléstudományok udvarhelyi kihelyezett tagozatának volt a tanulmányi igazgatója 2007-től, de ez idő alatt is tanított a református kollégiumban.
Antal Sándor földi maradványait június 10-én 14 órától helyezik örök nyugalomra a székelyudvarhelyi belvárosi református temetőben.
Székelyhon.ro

Könnyárus sátor az ószeren – Tompa Andreával találkoztak a kolozsvári olvasók
A dokumentarista irodalomról és színházról beszélgetett Tompa Andrea kolozsvári származású, Budapesten élő írónő, színikritikus Balázs Imre József költővel, egyetemi tanárral a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét utolsó, vasárnap délutáni rendezvényén.
Ezen belül természetesen az írónő eddigi két regényéről, A hóhér házáról és a Fejtől s lábtól című könyvről esett legtöbb szó, de Tompa Andrea általánosságban elmondta, hogy a magyar irodalomban nincs nagy becse a dokumentarizmusnak. A hóhér háza kéziratát például egy kiadó vissza is dobta azzal, hogy ezt a fajta irodalmat ők nem adják ki.
A magyar színház is ódzkodik a dokumentarista megközelítéstől, ezzel párhuzamosan viszont a román színház nagyon is kedveli ezt a fajta színjátszást, elég ha csak Gianina Cărbunariu rendező-drámaíró nevét említjük. Az írónő szerint olykor valóban nem könnyű az ilyen művek befogadása, hiszen a valóság olyan – akár ismeretlen, akár kényelmetlen – részleteit „hozzák közel” a befogadóhoz, amelyek nagyon megdolgoztatják.
„Ugyanakkor kockázatos csak ilyet írni, mert egy idő után a legvadabb fikciót is készpénznek veszi az olvasó” – mutatott rá Tompa Andrea, majd egy történettel támasztotta alá ezt. A hóhér házának egyik igen szürreális fejezetében egy férfi könnyeket árul a kolozsváriak által igen jól ismert ószeren, egy közönségtalálkozón pedig valaki megkérdezte tőle, hol állt a regényben említett könnyárus sátor.
A hóhér háza egyébként a 70-es, 80-as évek Kolozsvárján felnövő kamasz lány élményeit tárja az olvasók elé, de a Fejtől s lábtól is Kolozsvár-regény, csak éppen egy Trianon előtti Kolozsvárra röpíti vissza az olvasót. Az írónő szerint még mindig nincs „egy koherens történészi narratíva” az 1989-es romániai forradalommal kapcsolatban, most sem lehet tisztán látni, mi is történt akkor valójában, holott „sokunknak meghatározó élményei vannak azokból a napokból”.
Az írónő azt is elmesélte, hogy a Kalligramnál megjelent első regényét miért a Libri adta ki újra: tulajdonképpen Nagy Boglárka szerkesztő miatt ment át a másik kiadóhoz, vele ugyanis nagyon jól tud együtt dolgozni.
A második megjelenés javított kiadás is egyben, egy jobb, gondozottabb szöveget kap az olvasó. Ugyanakkor tárgyi tévedéseket is tisztázott benne a szerző, sokszor olvasói visszajelzések alapján, hiszen volt, hogy egy kolozsvári olvasó megírta neki, hogy a 4-es troli nem állt meg ott, ahol ő írta – márpedig ez egy dokumentarista regény esetében Tompa Andrea szerint szarvashibának számít.
A Fejtől s lábtól című regény, bár komoly kutatásokra, korabeli dokumentumokra támaszkodik, mégis egy „fikciós várost” jelenít meg a szerző szerint. Ebben igyekezett bemutatni a főváros és a provincia, azaz Kolozsvár „küzdelmét”, vitáit, amely szerinte valamilyen szinten ma is meghatározza a kincses város életét.
Tompa Andrea inspirációs forrásairól is beszélt, kiemelve, hogy egy író nem feltétlenül az irodalomból tud ihletet meríteni. „Egy képzőművészeti vagy fotókiállítás sokkal jobban inspirál például, mint mondjuk az új Spiró-regény, amit olvasva sokan felkiálthatnak, hogy így kell írni. Igazából úgy csak Spiró írhat, a többieknek máshogyan kell” – fogalmazott.
Elárulta: jelenleg az 50-es, 60-as években játszódó regényen dolgozik, női szemszögből bemutatva az akkori eseményeket, holott a történelemalakítók elsősorban a férfiak voltak ebben az időszakban is.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

A magyar beteg
Tökéletesen megértem Cseke Attila felháborodását a magyar kormány által Romániában építendő úgynevezett magyar kórház indoklásával kapcsolatban. A hírt bejelentő magyarországi államtitkár szerint ugyanis Erdélyben már alig vannak magyar orvosok és ápolók, ezért a határon túliak nem tudják megértetni a panaszaikat. Hogy teljesen tiszta legyen a kép: a volt egészségügyi miniszter nem a kórházépítés tényén, hanem a megideologizálásán gurult dühbe – és teljesen igaza van. A kórházépítéssel ugyanis semmi gond. Az adatok meglehetősen széles szórásúak, de úgy tűnik, jelenleg Romániában négyszáz-ötszáz magánkórház, magánlaboratórium és diagnosztikai központ működik, többek között Erdély számos nagyvárosában, és a tulajdonosok között találni olaszokat, görögöket, törököket, németeket stb., sőt magyarokat is. A magánkórházak az egészségügyi szolgáltatások széles skáláját lefödik, beilleszkednek a romániai akkreditációs és biztosítási szabályozásokba, meghívott vendég professzorokkal gyakran a betegek kérésére olyan műtéteket végeztetnek el Romániában, mint Párizsban, Londonban vagy Rómában. Mindezek a kórházak természetesen profit-központúak, és akit érdekel, a világhálón megkeresheti azt a top20-at, amelyet Románia gazdasági napilapjai minden évben nyilvánosságra hoznak ezeknek az egészségügyi intézményeknek a működésével kapcsolatban. Az 1990-es fordulat óta, amikor az egyházfők és más közismert személyiségek alapította Segítő Jobb Alapítvány segítségével a környező országokból többen keresték a gyógyulást Magyarországon (nem csupán magyarok), alaposan megváltozott a helyzet Romániában is. Például számos, akkor csak Magyarországon elérhető diagnosztikai eljárás vagy sebészeti beavatkozás ma már mindennaposnak vagy rutinműtétnek számít. (Fogalmam sincs, évente hány stentet ültetnek be, vagy hány bypass műtétet végeznek a szívbetegeken Marosvásárhelyen, de úgy gondolom, hogy naponta egynél mindenképpen többet, nem beszélve olyan agyműtétekről, amelyekhez képest a Karinthyt műtő Olivecrona beavatkozása is mindössze orvostörténeti és persze irodalmi hagyomány.) Kolozsváron, Nagyváradon, Szatmáron, Nagybányán nem csupán románt, hanem magyart is gyógyítanak, mint ahogyan a zömmel magyar orvosokkal és ápolókkal működő székelyföldi kórházakban sem nemzetiségük szerint veszik fel és kezelik a betegek. Mint ahogyan sem Romániában, sem Magyarországon, sem a világon sehol nem kérdik meg az azonnali ellátást igénylő betegtől, kicsoda, micsoda és milyen nyelven beszél. A kórházi ellátás ugyanis mindenekelőtt ember- és nem nemzetközpontú. Nyilván el tudok képzelni olyan kórházat Nagyváradon vagy bárhol Erdélyben, amelyet tulajdonosként a magyar kormány, a magyarországi költségvetés működtet valamiféle csatornán keresztül, de nem tudok elképzelni olyan magyar kórházat, amelybe csak magyar betegeket vesznek fel, amelynek intenzív osztályán csak magyar betegeket próbálnak újraéleszteni. Megismétlem: a gyógyítás nem nemzet-, hanem emberfüggő. Jöjjenek csak a kórházak, bármiféle tulajdonban, hiszen egy országban minél több kórház van, annál jobb – írnám le ezt a mondatot, de tudom, hogy az állítás nem teljesen igaz, hiszen minél több a kórház, annál gyatrább a megelőzés és a hozzá szorosan kötődő életminőség. Egyébként éppen a magyarországi és a romániai román, valamint magyar orvosok és egészségügyiek nagymérvű munkavállalása más uniós országokban igazolja ezt a tételt: a dán, a norvég, az angol, az ír, a francia, a német beteg, az illető kórházak vezetőségei a szakértelmet, az emberi tulajdonságokat, az együttérzési képességeket, a munkabírást, esetleg az elvégzett egyetemek jó hírét, minőségét keresik a tőlünk érkezett orvosokban, ápolókban és korántsem a nemzetinek tartott jellemvonásokat. Tehát jöjjön a magyar kormány, csak nem föltétlenül kell mindent megideologizálni. Talán emlékszünk még, úgyszintén, a romániai rendszerváltás utáni évekbeli gazdasági csodavárásra: Székelyföldet az lendíti majd előre, ha lesz egy magyarországi bank előnyös hitelekkel a székely vállalkozók számára. Magyarországi bank lett, keveset beszélünk róla, hogy bizony más pénzintézmények mellett ez is szórta a svájci frank alapú hiteleket székelynek, románnak egyaránt. Azaz úgy viselkedett, mint a magyarországi vagy romániai bankok egyike. A magyar költségvetéssel működtetett kórház sem lehet más, mint a romániai kórházak egyike. Hadd legyen, csak éppen ne tekintsük a romániai magyarság megmentőjének, nemzeti mankónak, hanem egy szereplőnek a romániai egészségügyi piacon. Friss a hír: Ferenc pápa úgy döntött, hogy éjszakai menedékhelyet létesít a Vatikán falai mellett. Nem mondta, hogy csak katolikus, csak olasz, csak dél-amerikai, csak öreg vagy csak fiatal hajléktalanoknak. Hanem elesett, rászoruló embereknek. Az emberség, emberiesség ugyanis egyetemes és nyelvfüggetlen.
Székedi Ferenc
Előzmény: maszol.ro, 2015. jún. 5. - Kórházat építene Erdélyben a magyar kormány
maszol.ro

Harag György kolozsvári rendezései
Elmaradt bevezető a színház büféjében látható kiállításhoz
Harag György idén, június 4-én lett volna 90 éves. Margittán született 1925-ben. 19 éves korában, 1944-ben, családjával együtt deportálták.
Szilágysomlyóra, Auschwitzba, Mauthausenbe, majd Ébensee-be kerültek, itt látta utoljára a szüleit és két fiútestvérét. Ő csodával határos módon megmenekült a haláltól, és 1945-ben hazatért.1 Miután felépült, jelentkezett a kolozsvári Zene- és Színművészeti Akadémiára, színészhallgatónak. Két év múltán a rendezői szakra is felvételt nyert, így 1950-ben diplomás színész, majd 1952-ben rendező lett. A Kolozsvári Állami Magyar Színházban 1953-ban rendezte első darabját, a C. Constantin–A. Rogoz: Martin Rogers felfedezi Amerikát című színművet, Jánosházy György fordításában. Ez a kezdete annak az együttműködésnek, amely a kolozsvári színház és Harag György közt kisebb nagyobb megszakításokkal a rendező haláláig tart majd.
Harag György összesen 29 darabot rendezett Kolozsváron, de akár harmincra is kerekíthetnénk, hiszen ő fejezte be Szigligeti Ede Fenn az ernyő, nincsen kas című darabjának a színrevitelét is, 1981-ben, Horváth Béla elkezdett munkáját, ennek váratlan halála miatt, bár ez nem jelenik meg az előadás dokumentumaiban. Ezenkívül további két darabot állított színre közös rendezésben, egyiket Taub Jánossal, a másikat Márton Jánossal. A Kolozsváron rendezett darabok közül 13-at 1975 előtt, meghívott rendezőként, 16-ot pedig azután vitt színre, hogy 1975-ben a színházunkhoz szerződött. Ezek időrendi sorrendben a következők: C. Constantin–A. Rogoz: Martin Rogers felfedezi Amerikát (1953), Al. Kornejcsuk: Ukrajna mezőin (1953), Marcel Pagnol: Topaze tanár úr (1958), Konsztantin Szimonov: Egy szerelem története (1959), Molière: Tartuffe (1963), Földes Mária: Baleset az Új utcában (1963), Pavel Kohout: Ilyen nagy szerelem (Taub Jánossal közösen) (1963), Pagogyin: A Kreml toronyórája (1963), Paul Everac: Láthatatlan staféta (1964), Camil Petrescu: Erős lelkek (1965), Deák Tamás: Demetrius (1965), Victor Hugo: Királyasszony lovagja (1968), Páskándi Géza: Tornyot választok (1973), Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja (1975), Asztalos István: A fekete macska (Márton Jánossal közösen) (1975), Sütő András: Csillag a máglyán (1976), Eugene Gladstone O’Neill: Vágy a szilfák alatt (1977), Csiki László: Öreg ház (1978), Sütő András: Káin és Ábel (1978), Mihnea Gheorghiu: Pathetica 77 (1978), Gorkij: Éjjeli menedékhely (1979), Bajor Andor: Egy szürke délután (1980), Móricz Zsigmond: Nem élhetek muzsikaszó nélkül (1980), Huszár Sándor: A mennybemenetel elmarad (1981), Sütő András: Szúzai menyegző (1981), Labiche–Michel: Olasz szalmakalap (1982), Lőrinczi László: A szerető (1982), Tomcsa Sándor: Műtét (1983), Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde (1984).
Salat-Zakariás Erzsébet, a kiállítás kurátora
Szabadság (Kolozsvár)

Verslevelek a szomszéd szobából
Viszonylag későn, 37 éves korában jelent meg Dimény H. Árpád első verseskötete Apatológia címmel, amely tavaly decemberben elnyerte a Méhes György-debütdíjat. A kézdivásárhelyi születésű, feleségével és három gyermekével jelenleg Csernátonban élő alkotót hétvégi kolozsvári könyvbemutatója után kérdeztük kötete megszületésének körülményeiről, további terveiről.
– Viszonylag későn jelentkezett az első verseskötettel, bár irodalmi lapokban régóta közöl. Mi volt az oka ennek az eltolódásnak?
– Hadd kapaszkodjak bele a viszonylag szóba, kortársaimhoz képest valóban később jelent meg kötetem, de ezzel még nem váltam csodabogárrá, merthogy ez sem új az irodalmi nap alatt. Joseph Heller 38 évesen debütált A 22-es csapdájával, William Golding is 44 évesen vált íróvá, akkor jelent meg A Legyek ura, addig csak verselgetett. A hazai tájakon is akad példa bőven, Petőfihez viszonyítva Arany is későn, 28 évesen indult, Kálnoky László 36 évesen, Nádasdy Ádám 40 évesen, de említhetném Tudor Arghezit is, aki 47 évesen robbant be az irodalmi életbe.
Az okát még mindig fogalmazgatom magamban, főként az újságírás számlájára írnám, a kettő nálam nem működött együtt, nem maradt erőm a versekre, ugyanakkor nem is tettem ez ellen semmit. Talán egy adag sértődöttség is volt bennem, mely a kortárs irodalomra irányult, a költőtársakra, költő és íróbarátokra, úgy gondoltam, nem foglalkoznak velem, hogy nem akarnak maguk közé emelni. Lám, nem kérik a verset, nem akarja kiadni senki a kötetem. Holott alig írtam, a kötetre való anyag sehol sem volt, csak duzzogtam magamban, amikor egyszer csak olyan dolgok történtek az életemben, amelyek kimozdítottak ebből a megrekedt állapotból. Elsősorban azt emelném ki, hogy újságíróból szerkesztővé léptem elő, így több időm maradt a versírásra.
– Meglátása szerint miben változott az erdélyi irodalmi élet azóta, hogy első versei nyomtatásban is megjelenhettek, azaz a ’90-es évek közepe óta?
– Sok minden változott és mégsem. Amikor én tejfölösszájúként becsöppentem a nagyok közé, akkor tombolt a transzközép irodalom forradalma – (főképpen Orbán János Dénes, Sántha Attila és Bréda Ferenc által kidolgozott irodalmi-művészeti irányzat, majd csoportosulás – a szerk.), ma ugyanezt látom a slam poetry esetében. Akkoriban kevesebb lehetőség volt a publikálásra, nem voltak ennyire átjárhatóak az irodalmi határok, egy kezdő költő nem is álmodhatott arról, hogy Magyarországon is számba vegyék, ottani lapokban is közöljék verseit. Ma már sokan ott próbálnak szerencsét. Azóta van Facebook is, amely szintén nagyon sok lehetőséget kínál egy induló költőnek, írónak. – Az apa elvesztésének traumája, illetve ennek a feldolgozása a könyve vezérfonala. Miért volt szükség rá, hogy versekben oldja fel ezt a traumát, és menynyire sikerült? A „terápiás írás” kivitelezhető ön szerint?
– Ha lehet ezt mondani, versben sokkal tárgyilagosabb tudok lenni, szinte kívülről szemlélem a bennem zajló történéseket, viharokat. Az apám haláláról előbb tudtam írni, mint beszélni. És mindenféle érzéssel így vagyok, megharcolom magamban, és ennek a harcnak a része az írás, ezt nevezhetjük terápiának is akár.
– Mennyi idő alatt állt össze a kötet tényleges anyaga? Úgy látom, eleve koncept-kötetben gondolkodott, ami elsőköteteseknél ritka. A továbbiakban is ilyen kötetekre számíthat öntől az olvasó?
– Az életemben erősen sok változást hozó két év versei sorakoznak ebben a könyvben, és érdekes, hogy a korábbi írásaimból mindössze egy verset emeltünk be a szerkesztőmmel, Gáll Attilával. Úgy érzem, akkora változás ment végbe bennem az utóbbi években, hogy az ezt megelőző időben írottak – és itt csak a publikált versekre gondolok –, nem találták volna meg a helyüket a könyvben, sem hangulatukban, sem hangnemükben, sem pedig mondanivalójukban.
Bevallom, nem gondolkodtam koncept-kötetben, a két év történései minden színtéren kapcsolódtak, egyedül a verslevelek (a könyv utolsó ciklusa – a szerk.) írásakor tudtam, hogy ez egy ciklus lesz, merthogy a szüleim szerelmi történetét akartam megörökíteni. Új tervek vannak, és nemcsak tervek, versek, sőt ciklusok is, tehát a következő már inkább lesz konceptkötet. A verslevelezést is tovább gondolom, ezúttal magam leszek feladójuk, a kötet munkacíme, a Levelek a szomszéd szobából is erre játszik rá.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

Két székely – dokumentumfilm
Marossy Géza és Lukács Csaba filmje 2014-ben készült. Két székellyel, Amerikában és Erdélyben
Látszólag homlokegyenest ellenkező irányba indul el a két székely ember (jellemző módon mindketten a „káoszelmélettől”), s teremtenek mindketten egy-egy olyan világot, amelyre érdemes odafigyelni. Egyikük, igazi posztmodern felfedező módjára, a tudomány számára szűz területeket tár fel – az egész emberiség hasznára és épülésére, a másik a hagyományt építi át a múltból a jövőbe –, hogy példát és utat mutasson kiútkereséssel bajlódó szűkebb közössége számára. Mindkettőjükre büszke, mindkettőjüket sikeres embernek tartja az őket kibocsátó székelyföldi közösség. De vajon mindeközben milyen életet élnek, megtalálták-e a boldogságukat? Hiszen a siker nem külső ajándék, hanem belső lelkiállapot kérdése…
2015. június 16-19. között kerül sor Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön, Kovásznán és Kolozsváron LUKÁCS CSABA rendező és MAROSSY GÉZA operatőr Két székely című dokumentumfilmjének bemutatójára. A vetítések után a két szerző közönségtalálkozón vesz részt.
A vetítések és közönségtalálkozók időpontjai és helyszínei:
2015. június 16. (kedd) – Csíkszereda, Sapientia EMTE előadóterme, 18 óra;
2015. június 17. (szerda) – Sepsiszentgyörgy, Székely Nemzeti Múzeum Bartók-terme, 20 óra;
2015. június 18. (csütörtök) – Kovászna, Városi Művelődési Ház, 18 óra
2015. június 19. (péntek) – Kolozsvár, Sapientia EMTE előadóterme, 18 óra.
A rendezvény fő szervezője és támogatója: Balassi Intézet – Magyarország Kulturális Központja, Sepsiszentgyörgy. Szervezőpartnerek és támogatók: Csíkszeredában – Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, Sepsiszentgyörgyön – MUKKK Kulturális és Ifjúsági Egyesület, Székely Nemzeti Múzeum, Kovásznán – Városi Művelődési Ház, Fábián Ernő Népfőiskola, Kolozsváron – Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, Kincses Kolozsvár Egyesület.
Lakatos Mihály
Székelyhon.ro

Pasztellképek „a fametszés koronázatlan királyától”
Gy. Szabó Béla-kiállítás nyílt a főkonzulátuson
Bár többnyire grafikusként, illetve az „erdélyi fametszés koronázatlan királyaként” ismert tájainkon és a világban, Gy. Szabó Béla pasztellezéssel is foglalkozott, még ha életében csupán egy ilyen jellegű kiállítása is volt. Első pasztellje 1925-ben, húszéves korában készült, Édesanyám címmel, ezt követően aztán szülővárosa, Gyulafehérvár, a környék tájai, majd pedig külföldi utazásai szolgáltak ihletforrásul.
Ezek a munkák láthatók egy csokorban a kolozsvári főkonzulátus rendezvénytermében, a kiállításmegnyitóra kedden délután került sor, ahol Mile Lajos Magyarország kolozsvári főkonzulja köszöntötte az egybegyűlteket, hangsúlyozva: Gy. Szabó Béla személyében olyan alkotóval van dolgunk, aki több művészeti ágban is bizonyított. – Akár azt is mondhatjuk, hogy az itt látható művek „hazatértek”, tekintettel arra, hogy ebben a teremben működött mintegy tíz éven át a Gy. Szabó Béla Galéria – jegyezte meg Mile Lajos.
A megnyitón Ferenczy Miklós, a hagyaték gondozója köszönetet mondott a főkonzulátusnak a lehetőségért, hogy a 110 évvel ezelőtt született és 30 éve elhunyt művészre a hajdani, nevét viselő galéria helyszínén szervezhettek tárlatot. Ferenczy ezt követően Gy. Szabó Béláról és munkásságáról tartott előadást, majd felkérte Németh Júlia műkritikust, hogy nyissa meg a kiállítást.
KÖLLŐ KATALIN
Szabadság (Kolozsvár)

Népzenei tanévzáró: sose késő hangszert tanulni!
Tízévestől 73 évesig mindenféle korú és foglalkozású diákja van a válaszúti Kallós Alapítvány kolozsvári népzene tanfolyamának, ahol az idén 48-an végeztek, és tegnap este a Reményik Galériában be is mutatták, amit tanultak.
A tavaly januárban indított képzés népszerűnek bizonyul: az ősszel már 54-en kezdték első- és másodévesként a tanfolyamot – tudtuk meg Kisfaludi Attilától, az iskola vezetőjétől. Nemcsak népi éneket és hangszeres népzenét tanulnak, hanem a tájegységek népzenei sajátosságaival is ismerkednek a diákok. Heti egy alkalommal találkoznak tanáraikkal – akik elismert népzenészek (Harmadik, Tokos zenekar tagjai) –, egy–másfél órás foglalkozáson: Kisfaludi Attila brácsát, bőgőt, Ficzus László haladó hegedűt, Tókos Csongor hegedűt, Nagy Noémi Kriszta éneket tanít. Az alapoktatáson túl zenekarban is játszanak a diákok, hiszen a képzés egyik célja, hogy a tanulók majd bandákat alakítsanak. Új diákokat októberben vesznek fel.
ke
Szabadság (Kolozsvár)

Bemutatták Borbély Zsolt Attila könyvét
Borbély Zsolt Attila politológus, közíró Az erdélyi magyar politikai érdekképviselet negyed évszázada című könyvét mutatták be Szatmárnémetiben.
A kötet lépésről lépésre végigköveti az elmúlt 25 év történetét. A politológus elmondta, annak ellenére sem esett nehezére elemzőként tekinteni a politikai történésekre, hogy kezdetben az RMDSZ–ben politizált, jelenleg pedig az EMNT országos alelnöke. 1992. október 25–ét fontos fordulópontként említette, amikor az RMDSZ döntéshozó szerve, a Küldöttek Országos Tanácsa elfogadta a kolozsvári nyilatkozatot. A dokumentum először állt ki határozottan az autonómia mellett. Az elvont autonómiakövetelést az 1993–as brassói kongresszus fordította le a program és az alapszabály nyelvére. A kongresszus kétéves határidőt adott azoknak az autonómia–centrikus lépéseknek a megtételére, amelyek nem ütköznek a román törvényi szabályozásba. Ezeket a lépéseket azonban, mint például a nemzeti kataszter összeállítása, az RMDSZ vezetése elmulasztotta megtenni. Az RMDSZ 1996–ban úgy lépett be a kormánykoalícióba, hogy semmiféle előzetes garanciát nem kapott programja részleges megvalósítására sem. Ezzel a szövetség feladta legfontosabb eszközét: a külpolitikai nyomásgyakorlás lehetőségét. Borbély az autonómia nemzetstratégiai szükségszerűségéhez mérte az elmúlt 25 év eseményeit, mert úgy gondolja, az erdélyi magyarság nemzeti érdeke az autonómia elérése. 1989 óta az autonómiánál többet nem lehet követelni, kevesebbet viszont nem érdemes, mert az egyenlő a felmorzsoltatással. Bár sokan vitatják, ő meghatározhatónak tartja a nemzeti érdeket: ez a nemzet szellemi, kulturális, morális és lélekszámbeli gyarapodása. Az erdélyi magyar politikai érdekképviselet első, távlati hatású, fontos momentumaként 1989. december 25–ét említette, amikor a megalakuló magyar szervezet Romániai Magyar Demokrata Szövetségként (RMDSZ) határozta meg magát. Szerinte szerencsésebb lett volna a „romániai” helyett az „erdélyi” önmeghatározás, mert ez a közösség őshonosságát hangsúlyozhatta volna. A szerző előadásában és könyvében az elmúlt huszonöt év erdélyi magyar politikájának tanújaként nyilvánult meg, hiszen aktív közszereplő, 1989 óta a nemzeti érdekek és értékek mentén politizál. Könyve azt is bemutatja, hogy a nemzeti érdekérvényesítés nagy esélyét hogyan szalasztottuk el. A történelmet mindig a győztesek írják, de ez a könyv nem az RMDSZ sikertörténete, hanem az RMDSZ és a polgári–autonomista politikai közszereplők történetét és egymással vívott harcát jeleníti meg.
Elek György
frissujsag.ro

Bibliával és festményekkel az emberek között
Pusztakamarási és kolozsvári református lelkészként több mint negyven éve szolgál. Gy. Szabó Béla hagyatékának gondozójaként közben Erdély-szerte szervez képzőművészeti kiállításokat. Ferenczy Miklóssal a megalkuvás nélküli igehirdetésről, a kisember felkarolásáról, művészetekről és hitről beszélgettünk.
– A kolozsvári képzőművészeti kiállításokat látogatók – ha nem ismerik önt református lelkészként – arra gondolhatnak, hogy megrögzött műgyűjtő. Honnan ez a nem mindennapi párosítás?
– Képzőművészet iránti elkötelezettségem gyerekkori hozomány. Úgy kerültem el szülőföldemről, a Nyárád-mentéről Kolozsvárra, a Farkas utcába, hogy nagynéném, Ferenczy Júlia képzőművész maga mellé vett, mivel nem volt gyereke. Öten voltunk testvérek: odahaza igen szerény anyagi körülmények között éltünk, így jöttünk fel hárman Kolozsvárra, Imre és István bátyámmal, akikből zenész lett. Júlia néném és férje, Fuhrmann Károly iparművész műterme kiváló alapozást nyújthatott volna festészethez és grafikához egyaránt, ha igazi tehetséget éreztem volna. Édesanyám amatőrként jól rajzolt, én is örököltem némi készséget: mind Júlia néném, mind másik nevelőszülőm, Gy.Szabó Béla felajánlotta, hogy foglalkoznak velem, ha rajzolni, festeni akarok. Amikor láttam, hogy ez nekik milyen könnyen megy, nekem meg mennyire nehezen, elillant a bátorságom. Nem lett belőlem festőművész, de a családi talentumot Botond fiam vitte tovább azzal, hogy elvégezte a kolozsvári képzőművészeti főiskolát.
– A művészet iránti elkötelezettsége viszont töretlen. Gy. Szabó Béla hagyatékának gondozójaként ez édes teher is?
– Amikor 1985 novemberében meghalt, Gy. Szabó Bélát én temettem el a Házsongárdi temetőben. Lelkészként a legnehezebb temetésem volt ez, hiszen életem egy darabkáját veszítettem el. Teológus korom óta a műterme mellett állt a szobám, és amikor elutazott valahova, mindenben rám hagyatkozott. Sokat segítettem neki a kiállítások megszervezésében. Júlia néném, a Gy. Szabó hagyaték örököse mindent rám testált. Akkor nagy teher nehezedett rám, de később értettem meg a jézusi tanítást, miszerint ha a terhet felveszed, egyszercsak könnyűvé válik, és gyönyörűséges lesz. Most itt tartok: nemrég szerveztük meg a 101. Gy.Szabó Béla-kiállítást Nagybányán, a Teleki Házban, és ezen a héten nyílik a 102. kiállítás a kolozsvári magyar főkonzulátuson. Amíg 1990 és 2010 között a kolozsvári esperesi hivatalban a Gy. Szabó Galériát működtettük, tíz év alatt mintegy 135 kiállítást szerveztünk, a Pata utcai gyülekezeti ház Fehér Galériájában pedig további harmincat. Már gyerekkoromban sok képzőművészt megismertem nevelőszüleim műtermeiben. A rendszerváltás után ez a szellemi örökség késztetett arra, hogy bemutatkozási lehetőséget kínáljunk az új nemzedékek számára is.
– Hogyan került lelkészi pályára egy 1969-ben érettségizett székely fiatalember, akinek a kolozsvári polgári-intellektuális környezet nemcsak zenei és képzőművészeti műveltséget, hanem nagyon jó angol nyelvtudást is adott?
– Pályaválasztásomra a Farkas utcai református templomban szolgáló László Dezső lelkész volt a legnagyobb hatással. A Nyárádszentbenedeken negyven éven át köztiszteletben álló lévita tanítóként szolgáló nagyapámtól tudtam, hogy őseink a 16. század végétől nyomon követhetően papok, tanítók, kántorok voltak. Úgy gondoltam, teológusként én is beillek e sorba. László Dezső és az akkor fiatal oktató, Juhász Tamás készített fel a felvételire. Jó tanuló lévén nem az volt a kérdés, hogy bejutok-e, hanem hogy milyen eredménnyel. Nem akartam csalódást okozni mentoraimnak. Kiváló évfolyam volt az 1969-es. A végzősök közül a többség vezető tisztségeket töltött be később az egyházi hierarchiában, sokan lettek esperesek. Az ötvenes-hatvanas évek eleji sztálinista egyházellenesség csökkenésével nőtt az érdeklődés a teológia iránt. Tanárunk, Dávid Gyula püspökhelyettes akkor még megtehette első éven, hogy mindannyiunkat behívott magához és elmondta: a Szekuritáté egyenként meg fog keresni, és felajánlja az együttműködés lehetőségét, azaz legyünk besúgók. Jól gondoljuk meg, mit írunk alá! Az évfolyamunkról egy-két később „elcsúszott” lelkészen kívül, tudtommal, senki nem kollaborált az állambiztonsággal.
– Gondolom, önt is megkörnyékezték...
– Igen, de miután nemet mondtam, a teológián nem zaklattak. Később, első gyülekezetemben, Pusztakamaráson az odaérkezésem után a falunkért felelős szekustiszt megkeresett és elmondta: ő mindent tud arról, mi történik a faluban, csak azt nem tudja, mit gondolnak az emberek. Ebben tudnék én neki segíteni. A válaszom egyértelmű volt: nem tudok és nem is akarok ilyesmiben segíteni. Miután a szekusdossziémhoz hozzájutottam, láttam, hogy rólam sokat és sokan jelentettek, de az én lelkiismeretem tiszta.
– Sütő András szülőfaluja nem jelentett kiemelt műveleti területet a magyar veszélytől tartó állambiztonság számára?
– Nem hiszem, hogy Pusztakamarás különlegesebb falu lett volna a hatalom számára, mint a többi mezőségi település. Sütő András évente néhányszor jött haza, őt nem itt kellett szemmel tartaniuk. Amikor hazatért szüleihez, templomba ritkán járt, de velem jó kapcsolatot ápolt. Főleg karácsony táján gyűlt össze a nagycsalád: ilyenkor a szüleivel együtt összeültünk és jót beszélgettünk. Ha otthon járt, rendszerint megkeresett a parókián. Nyomon követte és elismerte a gyülekezetben kifejtett munkám. Pusztakamaráson gyakori volt a vendég, hiszen Erdélyből és Magyarországról sokan ellátogattak Kemény Zsigmond sírjához. Az Anyám könnyű álmot ígér szerzője, Sütő András akkoriban már Magyarországon is ismert volt, így bekopogtattak a szülőházához is.
– Makkai Sándor Holttengere, a Mezőség milyen benyomást tett önre?
– Soha nem tudtam azonosulni a Holttengerrel, merthogy a mezőségi magyar emberről más véleményem alakult ki. A tömbmagyar vidékek egyházhoz való viszonyulásuktól eltérően a mezőségi ember mindig érezte, hogy az egyházon belül van az igazi és egyetlen megtartó erő. Egyféle búvópatakként láttam a Mezőséget, amely a föld alatt eltűnik, aztán tiszta vizű, éltető forrásként jut a felszínre. A Pusztakamaráson eltöltött nyolc és félből hat éven át beszolgáló lelkész is voltam parányi gyülekezetekben: vasárnaponként 25 kilométert is gyalogoltam esőben, hóban, mégis ez volt életem legszebb időszaka. Nemcsak azért, mert akkor született meg három gyerekünk, hanem mert ezek az egyszerű és nagyszerű emberek igazi nagycsaládot jelentettek.
– Jól választott, amikor 1982-ben ismét Kolozsvárra költözött, immár Pata utcai református lelkészként?
– Amikor 1982 májusában bejöttünk a városba, a feleségem, Annamária, aki Kolozsváron nőtt fel, sírva hagyta ott a pusztakamarási parókiát. Gyerekeim később is, éveken át kijártak nyaralni pusztakamarási családokhoz. Ma is élő kapcsolatunk van sok mezőségi családdal, akiknek az elmúlt három évtizedben lehetőségeink szerint mindig segítettünk. A Pata utcai gyülekezet hívott meg lelkésznek, miután két presbitere inkognitóban meghallgatta az istentiszteletem Pusztakamaráson. Akkor került iskolás sorba Eszter lányunk, gondoltuk, Kolozsváron könnyebb lesz. De nem volt ebben tudatosság, hogy mi feltétlenül Kolozsvárra szeretnénk jönni. Életelvem, hogy az Úristen intézi a dolgaimat: ha ő így rendezte, akkor az így van jól. Ebben a hitben költöztünk Kolozsvárra.
– Emlékszem, a nyolcvanas években azt rebesgették a kolozsvári magyarok, hogy a Patai utcai református imaház lesz az első, amelyet lebontanak. Hogyan úszták meg?
– 1986-tól 1989 decemberéig tartott a gyülekezet térdre kényszerítésének kísérlete. Körülöttünk már mindent lebontottak, cserébe már mindent felajánlottak, de a presbitérium egyemberként állt ki mögöttem: nem tágítunk. Ebben az is szerepet játszott, hogy azelőtt már lebontották a parókiánkat. Nem tudott mit kezdeni velünk a hatalom, és valószínűleg nem akart cirkuszt, így aztán körbevettek tömbházakkal, de nem bontottak le. Hihetetlen egység volt akkor a gyülekezetben. Az oktatásból, a kultúrából, minden más területről száműzött kolozsvári magyarságnak az egyháza lett az utolsó menedéke.
– Régi fényképeket láttam a nyolcvanas évek konfirmációs istentiszteleteiről, ahol népviseletbe öltözött fiatalok hatalmas csapata állja körül az úrasztalát. Hányan konfirmáltak akkoriban?
– Egy-egy évben annyian, mint ahányan manapság konfirmálnak Kolozsvár tizenkét gyülekezetében összesen, azaz százötvenen is. Három iskola magyar diáksága járt hozzánk vallásórára és konfirmációra. Kiránduló lelkészként ismertek Kolozsváron, mert nagyon sokat utaztam Erdélyben a fiatalokkal. Igazi csapattá kovácsolódtunk. Ma is sokukkal tartom a kapcsolatot, követem az életútjukat. Igaz, többségük már rég külföldön él. Nem véletlen, hogy az egykori 3400 lélekből mára 2000 maradt a gyülekezetben. Huszonöt év alatt 1500 személlyel többet temettem, mint ahányan születtek. Öröm az ürömben, hogy a rendszerváltás körüli években tapasztalt rengeteg vegyes házasság – a gyülekezetben akkoriban minden második magyar fiatal nyelvileg vegyes házasságba lépett – mára jelentősen megváltozott.
– Az 1953-ban épült imatermet ötven évre rá, 2013-ban alakították át tágas templommá, toronnyal, több funkciós gyülekezeti házzal. A lebontott, régi parókia helyett új épült. Miközben nyugdíjba készül, nem aggasztja, hogy néhány évtized múlva ki lakja majd be ezt a magyar oázist a Pata utca sarkán?
– Úgy szeretnék mindent átadni utódomnak, hogy az építkezések, a felújítások befejeződjenek, és ő csak lelkigondozással törődhessen. Úgy gondolom, ma ez az egyház legfontosabb feladata. A gyerekekkel kell kezdeni, mert ők lesznek a leendő keresztény családok alapjai. Minden lelkész számára nagy kihívás, hogy a régi gyülekezeti életet miként tudjuk megtartani. Ugyanakkor látni kell, hogy az Úristen az, aki megtart bennünket. Egy lelkész ebben hisz, ebben bízik, és ezt hirdeti híveinek.
Ferenczy Miklós
Nyárádszentbenedeken született 1950-ben. Tíz éves korában került kolozsvári nevelőszüleihez, Ferenczy Júliához, majd Gy. Szabó Bélához. 1969-ben érettségizett, és a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet hallgatója lett. Püspöke Marosvásárhelyre akarta segédlelkésznek kinevezni, ő inkább mégis Pusztakamarást választotta. Nyolc és fél év mezőségi szolgálat után 1982-ben került Kolozsvárra a Patai utcai református gyülekezetbe. A Szekuritáté szorosan figyelemmel követte tevékenységét, amiről vastag szekus dosszié árulkodik.
1990 után Gy. Szabó Béla hagyatékára alapozva létrehozta a Gy. Szabó Béla Galériát. Az elmúlt 25 évben mintegy 250 erdélyi képzőművészeti kiállítás megszervezésnél bábáskodott.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Ballagtak a BBTE mesterképzősei
Az Egyetemiek Házának nagytermében búcsúzott el diákéveitől a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) 375 mesterképzős végzőse. Közreműködött a Visszhang kórus (karnagy: Molnár Botond), verset mondott Veres Lehel másodéves színművészetis hallgató.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

Hitélet – Tisztújítás az Erdélyi IKE élén
Gyökeres átszervezése során tisztújítási folyamatának végéhez érkezett az IKE: miután az elmúlt egy évben 14 egyházmegye ifjúsági szövetségeiben közgyűlést tartottak, a hétvégén Kolozsváron megválasztották az országos szervezet vezetőségét.
Gáll Sándor igazgatótanácsi kancellár elmondta: az átszervezéssel kialakuló új keretben továbbra is a régi lelkesedésre van szükség a fiatalok részéről. Annál is inkább, hogy jövőre lesz 95 éves az Erdélyi IKE, és ezt szeretnék közösségileg megünnepelni.
Erdélyi Keresztyén Ifjúsági Egyesület – rövidítése IKE
Szabadság (Kolozsvár)

Visszafogott rémálom a diktatúráról
Sütő András Az álomkommandó című drámája a budapesti Vígszínház kolozsvári vendégjátékában
Nácizmus és kommunizmus egy tőről metszettségét, egyben mindennemű diktatúra belső törvényszerűségeit is elénk tárja, boncasztalra teríti Sütő András Az álomkommandó című drámája, lenyűgöző színházi szövege.
Ha ennek a tartalmi mondandónak az érvényre juttatását a színpadon ihletett képi világ és a diktatúra szellemi „anatómiájának” alapos ismerete segíti, akkor teljesedik ki az a felelősség, amellyel ezekről az egymást követő, rémségektől hemzsegő korszakokról kell és érdemes színházi nyelven szólni.
BARTHA RÉKA
Szabadság (Kolozsvár)

OTDK: diáklétszám-növekedés és nézetkülönbségek
Öt év alatt megháromszorozódott azoknak a romániai egyetemeken tanuló diákoknak a száma, akik tudományos dolgozataikkal eljutnak az Országos Tudományos Diákköri Konferenciára (OTDK) – jelentette ki Kolozsváron Weiszburg Tamás, az Országos Tudományos Diákköri Tanács (OTDT) alelnöke, a Tudományos Diákkörök Határok Nélkül (HTDK) program szakmai vezetője.
Weiszburg Tamás szerint ez annak a megállapodásnak a következménye, amelyet éppen öt évvel ezelőtt írtak alá Kolozsváron a romániai felsőoktatásban tanuló magyar diákok tehetséggondozásának segítésére. Az azóta eltelt időszak eredményeit egy kétnapos fórum keretében vették számba Kolozsváron.
A tanácskozáson az együttműködés továbbfejlesztésének a lehetőségeiről is tárgyaltak, és próbálták összehangolni az álláspontokat a szerződés 2016 tavaszán esedékes megújításához. Amint a fórum végén tartott sajtótájékoztatón elhangzott, a vita a nézetkülönbségeket is felszínre hozta.
Az OTDT magyarországi vezetői azt szerették volna, ha Erdélyben is országos tanácsot hoznak létre a különböző egyetemek szakemberei, amiként ez Felvidéken már megtörtént. „Megértettük, hogy ez most nem fog tudni megalakulni, sok szereplő ugyanis úgy ítéli meg, hogy ez nem fontos, vagy nem aktuális” – magyarázta Weisburg Tamás.
A Magyarország határain túlra is kiterjesztett tudományos verseny rendszerében megmutatkozó egyenlőtlenségeket Dávid László, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektora sérelmezte. A rektor méltánytalannak tartotta, hogy egy magyarországi egyetem hallgatója az egyetem házi versenyéről egyenesen az országos szakaszra juthat, míg a Sapientia hallgatóinak a házi verseny után egy erdélyi versenyen is meg kell mérettetniük magukat ahhoz, hogy a magyarországi OTDK-ra jussanak.
A magyarországi tehetséggondozási rendszer erdélyi leágazásának egyébként az a sajátossága, hogy itt a magyar diákszervezetek a szervezők. Ezáltal vonhatók be ugyanis a román tannyelvű egyetemek magyar hallgatói is a mozgalomba.
Mezey Barna, az OTDT alelnöke, az Eötvös Loránd Tudományegyetem rektora azt hangsúlyozta a sajtótájékoztatón, hogy a Magyarországon hatvan éve meghonosodott tehetséggondozó rendszernek fontos szerep jut a 21. században is, amikor az tapasztalható, hogy a világ egyetemein egyre fiatalabb oktatók jutnak professzori címhez. Hozzátette, a Tudományos Diákköri Konferenciák kiválogatják azokat a diákokat, akik majd doktori képzésre jelentkezhetnek.
MTI
Krónika (Kolozsvár)

Magyar állami kitüntetéseket adtak át
Magyar állami kitüntetéseket adott át tegnap Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja Németh Júlia újságíró-műkritikusnak, a Barabás-céh alelnökének az erdélyi magyarság körében végzett közösségépítő, az erdélyi magyar képzőművészet kitartó kutatását és népszerűsítését szolgáló munkájáért; dr. Ráduly-Zörgő Éva logopédusnak, a BBTE Pszichológia és Neveléstudományok Kara megbízott adjunktusának, aki nagyban hozzájárult a kolozsvári iskolákban tanuló beszéd- és tanulászavaros gyermekek integrációjához, tanácsaival nagymértékben segítette az erdélyi magyar tanintézetekben dolgozó szakemberek munkáját; dr. Sipos Gábornak, a BBTE Történelem és Filozófia Kara egyetemi docensének, az Erdélyi Református Egyházkerület levéltárosának, az EME elnökének, aki hozzájárult az erdélyi levéltárak szakszerű megőrzéséhez, és az erdélyi magyar könyvtáros-levéltáros utánpótlás képzésében végzett meghatározó munkát.
Szabadság (Kolozsvár)

Katolikus értékek világi közegben
A Verbum kiadó köteteit is bemutatták a kolozsvári könyvhéten
Kettős könyvbemutatót tartottak az V. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét rendezvényei keretében június 5-én a kolozsvári Szent Mihály Római Katolikus Nőszövetség dísztermében.
Ferenczi Sándor Moloch-Isten kihívója. Szabó György plébános rendkívüli életútja című könyvét Gábor Csilla egyetemi tanár, a Megmenekültem az oroszlán torkából. Az erdélyi katolikus egyház a megpróbáltatások idején. 1848, 1948 című tanulmánykötetet Bodó Márta és Marton József, a kötet egyik szerkesztője ismertették. Ezt megelőzően Marton József professzor a Kolozsvár Társaságnál a Márton Áron hagyatékát kitevő sorozat legújabb kötetét is bemutatta.
Bodó Márta mindkét újonnan, a Verbum és a Szent István Társulat együttműködésében megjelentetett kötetről elmondta, hogy hazai szellemi termékek, a hazai katolikusság szellemi erejét mutatják. Arról is tájékoztatta a közönséget, hogy a Verbum kiadó először mutatkozott be a könyvvásáron, ezért még a kezdet nehézségeivel küzd, de mindenképpen szeretne a szélesebb közönség elé lépni, munkásságát ismertebbé tenni.
Marton József elmondta: a tanulmánykötet a 2014. március 28–29-én Gyulafehérváron Katolicitás és etnocentrizmus Erdélyben címmel tartott nemzetközi tudományos konferencián elhangzott előadások egy részét tartalmazza. A konferencián a történelmi szekcióban azt vizsgálták, hogy az erdélyi katolikus egyház egyetemessége miként érvényesült a megpróbáltatások idején, illetve miként és hogyan került veszélybe. Ezt a témakört boncolgatják a kötetben olvasható tanulmányok: Nemes István: Nemzeti liberális elit és katolikus egyház a reformkori vallásügyi vitákban; Tamási Zsolt: Az 1848-as magyarországi zsinat előmunkálatai; Balogh Margit: A szovjet birodalmi egyházpolitika és a romániai katolikus egyház; Marton József: Békepapi magatartás; Klestenitz Tibor: Az újrakezdés reménye. A katolikus újságírás helyzete 1945 után; Bánkuti Gábor: Közelítések a román jezsuita provincia történetének vizsgálatához; Ferenczi Sándor: Az alkoholellenes mozgalom kezdetei az erdélyi egyházmegyében. Balogh Margit tanulmánya, mely a moszkvai levéltárban végzett kutatásain alapszik, fényt vet arra, hogy a Kreml miként látta az akkori magyarországi vagy erdélyi helyzetet, miként viszonyult Mindszenty bíboros Márton Áron helyzetéhez követein keresztül.
Moloch-Isten kihívója – Szabó György plébános rendkívüli életútja kötet szerzőjét, Ferenczi Sándort személyes hangnemben mutatta be Gábor Csilla. Majd szakmai értékelésében elmondta: Carlo Ginzburg A sajt és a kukacok című művével beírta nevét a történetírás klasszikusai közé, és Nathalie Zemon Davis Martin Guerre visszatérése című művével megalapozta a mikrotörténet-írás új formáit. Ilyen alapokon született meg a Szabó György életművét bemutató kötet is, mely a kronológiai biográfiát követi: egy olyan pap életpályáját rekonstruálta a szerző, aki előbb járt koránál. Szociális érzékkel és lelkipásztori buzgósággal megáldott pap volt Szabó György. Nyers és meredek szókimondásáról és igazságérzetéről volt ismert kortársai előtt, akik nemegyszer élesen bírálták ezért. Elsősorban alkoholellenes magatartása és a szövetkezetek alapításának gondolata jellemzi életpályáját. Céljai elérésének érdekében ezért alapított mára teljesen feledésbe merült szövetkezetet, alapítványt. A kötet külön értéke, hogy a szerző számos dokumentumot szólaltat meg: ezek beszélnek, vezetnek végig az életpályán, s így magukban újból és újból felkeltik az érdeklődést. A könyv Szabó György életpályáján keresztül tükörképet is mutat az erdélyi társadalom bizonyos korabeli szegmenseiről.
Fábián Róbert
Vasárnap (Kolozsvár)

Ezerszáz gyermek ropta (Gyermek- és Ifjúsági Táncegyüttesek Találkozója)
A Kolompos együttes A pünkösdi királykisasszony című mesejátéka indította szombaton a Perkő Erdélyi Gyermek- és Ifjúsági Táncegyüttesek Találkozóját. A tizedik találkozón a perkői nyeregben található kőszínpadon rekordszámú, közel ezerszáz gyermek és fiatal lépett fel. A rendezvény lehetőséget kívánt teremteni a székelyföldi gyermek- és ifjúsági néptáncegyütteseknek a bemutatkozásra, a kapcsolatteremtésre, arra, hogy a résztvevők megélhessék néptáncörökségünk gazdagságát és sokszínűségét.
A jubileumi találkozón összesen negyven együttes lépett fel Maros, Hargita, Kovászna és Bákó megyéből. Visszatérő vendégcsapatok voltak Kisújszállásról, és egy-egy fegyverneki és törökszentmiklósi gyermek-néptáncegyüttes is eljött az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő erdélyi táncos seregszemlére. Háromszéket huszonegy együttes, tánccsoport képviselte, amelyek többek között moldvai, Nyárád menti, szatmári, Küküllő menti, szilágysági, bukovinai, felcsíki, mezőségi és erdővidéki táncokat mutattak be. Fellépett a magyarországi Kolompos Együttes és a Téka zenekar, a kolozsvári Tokos Zenekar, valamint a huszonöt éves Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes Sóvidéki kalapács című előadásával.
A két nap négy részre osztott gálaelőadásait Lévai Péter, a Magyar Táncművészeti Főiskola Néptánc Tanszékének adjunktusa, táncpedagógus értékelte, szakmai tanácsokat adott az együttesvezetőknek, ugyanakkor elemezte és összehasonlította az erdélyi és a magyarországi gyerek- és ifjúsági táncoktatást. A programból nem hiányoztak a háromszéki civil szervezetek által biztosított népi játékok és kézműves-foglalkozások, volt szalmafonó, arcfestő, nemezlabda-készítő, angyalkakészítés, gyöngyözés, drót ékszerek, népi hangszer készítése, hajgumi filcből és számos „népi olimpiás” vetélkedő. A kézdivásárhelyi Zöld Nap Egyesület idén is felállította környezettudatos standját. Vásári árusokból sem volt hiány, a lacikonyhák telt házzal üzemeltek. Mindkét nap tábortűz melletti táncházzal ért véget, a talpalávalót a budapesti Téka zenekar és a sepsiszentgyörgyi Spontán zenekar biztosította. A szervezők a Bertis cég munkatársai által készített babgulyással kínálták meg a fellépőket.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Visszaépíteni a szakképzést
Egyeztető tanácskozás Szovátán
A sok problémával küzdő romániai magyar szakoktatás is reflektorfénybe került azáltal, hogy 2015-öt a külhoni szakképzés évének nyilvánította a Magyar Állandó Értekezlet. Ezt követően Kárpát-medencei megbeszélések egész sora következett annak a hosszabb távú együttműködésnek a kezdeteként, "amelyet a magyar nyelvű szakképzés terén az anyaország és a külhoni magyar közösségek között" terveznek. Grezsa István, a magyar Miniszterelnökség határon túli beruházásokért felelős miniszteri biztosa Potápi Árpád nemzetpolitikáért felelős államtitkárral együtt a Szakképzés – gazdaság – társadalom címmel megtartott székelyföldi egyeztető fórumon vettek rész június 10-én a szovátai Teleki Oktatási Központban.
A szakképzés helyzetét feltérképező megbeszélések megszervezésében és lebonyolításában a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségét (RMPSZ) kérték fel szakmai partnernek. A hét erdélyi helyszín közül a szovátai volt az utolsó, ahol a szakképzés intézményi, gazdasági és társadalmi szereplőinek a közreműködésével megvitatták és összegezték a helyzetértékelés során felmerült kérdéseket, megfogalmazták a fejlesztési célokat és területeket. A három székelyföldi helyszínen (Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Székelyudvarhely) tartott kerekasztal- beszélgetéseken elhangzott vagy írásban megfogalmazott 80 vélemény, elemzés, problémafelvetés, jövőre vonatkozó elképzelés azt jelzi, hogy a szakképzés fejlesztését Székelyföldön az egyik legfontosabb kihívásnak tartják. Az egész Erdélyt átfogó országos szintű összegzés szeptemberre várható, amikor az RMPSZ olyan javaslatot készül tenni egy 2020-ig érvényes hosszabb távú stratégia kidolgozására, amelynek irányítását a szövetség vállalná.
A gazdasági fellendüléshez jó szakemberek kellenek
A nemzetpolitika alapját képező eredményes honosítási eljárás után (730.000-en kértek magyar állampolgárságot) arra a következtetésre jutottak, hogy e szimbolikus jelentőségű gesztust követően sokkal nagyobb erőfeszítéseket kell tenni azért, hogy szülőföldjén tartsák a magyarságot valamennyi határon belüli és túli régióban. Az elvándorlás miatt ugyanis az őshonos magyar lakosság száma csökkenőben van, s az apadás a szórványban a legérezhetőbb. A demográfiai helyzet orvoslásának egyik legfontosabb eszköze a magyarság gazdasági megerősítése, ami lehetővé teszi, hogy a vállalkozások sikeresek legyenek, és minél több személyt tudjanak foglalkoztatni. A gazdasági fellendülésnek fontos feltétele a szakképzés megerősítése – hangsúlyozta Potápi Árpád államtitkár.
A témával kapcsolatosan Kántor Zoltán, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója és Csite András, a Hétfa Kutatóintézet vezetője mutatta be az e területen végzett kutatásaikat az egy főre eső nemzeti össztermék, a GDP megoszlásáról és a viszonylag alacsony GDP következményeiről. A mára kialakult helyzet vesztese a szakképzés, ami leépülőben van, a diákok és szülők elfordulnak ettől az oktatási formától, holott az EU-ban is a jól képzett technikusok iránt a legnagyobb a kereslet.
Összehangolni és vonzóvá tenni a szakképzést
Grezsa István miniszteri biztost a tapasztaltakról kérdeztük:
– A romániai magyar szakképzés az anyaországihoz hasonló problémákkal küszködik: egyrészt, mert a képzési tematikát illetően nem követi a gazdasági igényeket, másrészt igencsak szegényesek a körülmények a tanműhelyekben, a hiányt pedig szakiskolák építésével, új szakok indításával kellene pótolni.
A megbeszélés-sorozat célja egy stratégia elkészítése az RMPSZ és a helyi erők segítségével. Szeretnénk összehangolni a két oktatási rendszerben levő szakképzést, és megnövelni annak tekintélyét, hogy vonzóvá váljon a diákok és a szülők számára is. Fontosnak tartjuk, hogy a szakma oktatása a román tanügyi rendszerben is anyanyelven történjék… A megbeszéléseken fény derült egy sor hiányosságra az alaptantárgyak tankönyveire vonatkozóan, s elsősorban a gyakorlati képzés terén.
Hogy mennyire komoly a magyar kormány szándéka, jól bizonyítja a kolozsvári Szász Domokos szakképző iskola átadása tavaly októberben, amely iránt a második beiskolázási évben is nagy az érdeklődés, és nem csökkentette a magyar középiskolákba jelentkezők számát. Ily módon nemzetpolitikai nyereségként is értelmezhető a beruházás, amely jól működik az erdélyi református egyház gondozásában és tulajdonában. Bízunk abban, hogy hasonló kezdeményezéseket támogathatunk Erdélyben.
Tisztában vagyunk azzal, hogy a szakképzésnek a román oktatási rendszer keretében kell működnie, ezért kértük meg a pedagógusszövetséget az együttműködésre. A cél egy Kárpát- medencei közös oktatási hálózat kialakítása a szülőföldön maradás érdekében, hisz jól képzett szakmunkásokban ugyanolyan hiány mutatkozik Romániában is, mint Magyarországon – mondta a miniszteri biztos.
Ne csak a leggyengébbek válasszák
– A magyar kormány határozottan kijelentette, hogy meg kívánja fordítani azt az elvet, hogy a szakiskolákba a leggyengébb képességű diákok kerüljenek be. Ezt elkerülendő teljesen átalakítja a magyarországi szakképzést, amely részben a gazdasági minisztériumhoz, részben a földművelődési szaktárcához kerül át. Magyarországon pozitív folyamatok indultak el, hogy a gyakorlati képzés irányába tereljék a diákokat, s ebben a duális szakképzés kiépítése (elméleti oktatás az iskolában, gyakorlati oktatás a cégeknél berendezett műhelyekben) a slágertéma – tette hozzá.
– A diákoknak olyan szakmákat kell oktatni, amelyekben jobban el tudnak helyezkedni, s ebbe a folyamatba be lehet vonni a gazdasági élet szereplőit. Fontos, hogy el tudják érni őket, s együtt határozzák meg, hogy milyen szakmákra van szükség, a vállalkozásokat pedig meggyőzzék arról, hogy anyagilag is támogassák a képzést – mondta Potápi Árpád.
– Azt viszont látni kell, hogy a Székelyföld városai körül nincs olyan erős ipar szerveződve, mint Kolozsváron például, ami a duális képzés problémáját megoldaná. Az RMPSZ-szel közösen kialakítandó tervezetben figyelembe kell venni a tömbmagyarság, a Partium, illetve a szórvány magyar közösségek különböző igényeit – válaszolta érdeklődésünkre Grezsa István.
Az előadásokban elhangzott, hogy az anyanyelvű szakképzés hírnevének az erősítése, az intézmények színvonalas működtetése a közösségépítés szempontjából is fontos.
Összehangolt tevékenység
Kérdésre válaszolva Burus-Siklódi Botond, az RMPSZ elnöke kifejtette, hogy adottak az egyedi célok, amelyek keretében mindenki a maga fejlesztési elképzelései szerint saját intézményének a megtartására, megerősítésére törekedik. De ezeken túl az egyedi pontok halmazát rendszerben kellene összesíteni, olyan képzési központokat létrehozva, ahol a szakoktatás iránt érdeklődők igényeit jobban meg lehet közelíteni. Fontos a közös, belső tájékoztatási rendszer, a közös adatbázis kialakítása és az intézmények közötti tapasztalatcsere. Az egyedi, intézményi szintű megközelítés mellett a közösségi érdeket is figyelembe kell venni, amit nemzetpolitikai vagy akár kisebbségpolitikai, oktatáspolitikai szempontok szerint érdemes kezelni. Elmondta, hogy örömmel vállalták a megbízatást, hiszen korábban is foglalkoztak a témával, s a szakpolitika irányában javaslattal is éltek. A hároméves szakoktatási formára való visszatérés lényegét tekintve jogszabályi-adminisztratív fordulat volt, kismértékű szakmai és anyagi erőforrás-támogatással. Ezért tartja jó alkalomnak a nemzetpolitikai államtitkárság támogatási szándékát, ami a helyi elképzelésekkel találkozik. A pedagógusszövetség elnöke szerint ki kell mozdulni a jelenlegi holtponról, s olyan területeket kell felkarolni, amelyek az adott térségben szükséges fejlesztési lehetőséget kínálnak, s amely területeken kevés az ajánlat; a példák között az agrárképzést is említette.
Fontosnak tartja a szakképzés tekintélyének a visszaállítását. Bár minden szülő azt szeretné, hogy a gyermeke többet érjen el, mint ő, látni kell, hogy nem minden diák alkalmas arra, hogy az elitképzésben vegyen részt, s érettségire álljon, amire a korábbi évek oktatáspolitikája miatt rákényszerítették. A tankönyvek, taneszközök hiányára megoldást jelenthet az OFI (Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet). Mivel továbbra sem lehet olyan kiadót találni, amely egy osztály vagy egy képzési terület számára néhány példányban tankönyvet nyomtat ki, az e területtel foglalkozó magyarországi intézmény olyan tárhelyet hoz létre, ahol a különböző képzési területekre vonatkozó szakkönyveket elektronikus formában el lehet helyezni, s onnan le lehet tölteni. Mivel Erdély-szinten is több olyan képzési program van, ahol a pedagógusok segédanyagot dolgoztak ki, az is felkerülhet a kínálatba – nyilatkozta Burus- Siklódi Botond.
A székelyföldi fórumokon elhangzott véleményeket, javaslatokat a Sapientia EMTE csíkszeredai Társadalomtudományok Tanszé-kének egyetemi tanárai, dr. Bodó Juliánna és dr. Bíró A. Zoltán összesítették.
Az összefoglalóban megfogalmazták, hogy a romániai magyar szakképzés tartalmi és szervezeti átalakítása érdekében figyelembe kell venni az uniós szakpolitika alapján formálódó romániai keretrendszert. "A magyar Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkárságával kötendő megállapodás várhatóan rögzíteni fogja Magyarország elvi, szakmai és anyagi hozzájárulását a szakképzés rendszerré szerveződéséhez, fejlesztéséhez és Kárpát-medencei integrálódásához."
A már működő egyedi, helyi tervezés és a közösségi tervezés összekapcsolásához, a képzési központok kialakításához pótolni kell az egyes szakképzési intézményeknél jelentkező hiányosságokat, ki kell alakítani a térséget átfogó adatbáziskezelő és tájékoztatási rendszert, létre kell hozni a kölcsönös segítség és együttműködés kereteit a képzés tartalmát illetően (tananyag, oktatók, szakmai rendezvények, versenyek), s a versenyképesség megteremtésével, népszerűsítéssel kell elérni a szakképzés társadalmi elfogadottságát.
Maros megyei sérelmek
A szovátai egyeztető fórumon többek között a megyénket képviselő szakemberek is felszólaltak. Dr. Dávid László egyetemi tanár, a Sapientia EMTE rektora beszámolt arról, hogy a szaktanár- utánpótlás biztosítása érdekében a műszaki szakokon bevezették a pedagógiai modult, s az első szakemberek e téren az egyetem végzősei lesznek.
A rektor adatokat sorolva bosszúsan kifogásolta a Maros megyei magyar nyelvű szakoktatás szerkezetét, amelyben kevés a vonzó műszaki osztály. Amióta az Elektromaros szakközépiskolát átalakították, villamosságtant mindössze egy osztályban oktatnak, s a magyar tannyelvű matematika-informatika és számítástechnikai osztályok számának csökkentésével az egyetem utánpótlását vágták el – tett szemrehányást a rektor, aki szerint nem lenne szabad megengedni, hogy 10-15 év múlva a műszaki értelmiségi réteg megszűnjön.
Kerestély Irma volt Kovászna megyei tanfelügyelő hozzászólásában kioktatta Dávid Lászlót, hogy nem a szovátai fórum tud ezen a gondon segíteni, a megyei tanfelügyelőségen kellett volna közbelépni. Amire a válasz sem késett, hogy sok kérés, közbenjárás történt az osztályok megőrzése érdekében, továbbá, hogy kijátszották, félrevezették a rektort és a közvéleményt.
A megbeszélésen felmerült a mezőgazdasági oktatás visszaépítésének a szükségessége. Soós Zoltán, a megyei múzeum igazgatója a kulturálismenedzser- képzés bevezetését ajánlotta.
Elhangzott, hogy nagyméretű a gyereklétszám- csökkenés, továbbá, hogy nehéz lesz visszaszerezni a bizalmat a szakoktatás iránt, s a kétely is, hogy sikerül-e a szakképzés központosítása érdekében kompromisszumokat kötni.
Vannak jó példák is
A jelenlevők megismerkedhettek pozitív példákkal is: az újonnan indult kolozsvári szakképzés, a székelyudvarhelyi Bányai János Műszaki Szakközépiskola népszerűsége, a sepsiszentgyörgyi példa a gazdaság és szakoktatás összefonódására. Kovászna megye székhelyén ugyanis a cégek kérésére indítanak az ősztől húsipari szakmunkásképzést.
A résztvevők tájékozódhattak arról, hogy a külhoni szakképzés évében Erdélynek szánt 120 millió forint a kolozsvári Báthory István Líceum, a csíkszeredai Kós Károly szakközépiskola, a válaszúti Kallós Zoltán Alapítvány és a marosvásárhelyi Constantin Brâncusi építészeti szakközépiskola között oszlik meg.
A tapasztalatcsere, a kölcsönös intézménylátogatási programok keretében 18 csoportot várnak a nyár folyamán magyarországi képzési gyakorlatra, meg kívánják erősíteni a már működő kapcsolatokat és újak kialakítására biztatják az iskolákat – nyilatkozta Grezsa István.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

Az anya vagy a tanár nyelvét tanulja-e a gyermek?
„Diákjaink az iskolába lépés pillanatában ismerik anyanyelvüket, édesanyjuktól megtanulták azt, nem kell tehát mást tennünk, mint a tudat raktárából a részrendszereket felszínre emelni, a gyakorlatok segítségével műveleti szintre hozni és ismeretként tudomásul venni, tudássá nemesíteni” – beszélgetés Málnási Ferenc nyugalmazott kolozsvári magyartanár-nyelvészdoktorral.
– Nem kérdéses, hogy az anyanyelv fogalma akkor is a családi környezetre utal, ha esetleg nem az édesanyjától tanulja a gyermek az első szavakat. A család viszont egy nagyobb közösségben él, úgyhogy mire iskolába kerül, már egészen szép nyelvi útravalóval rendelkezik a kicsi. Röviden: úgy beszél, ahogy az ő mikrokozmoszában (majdnem) mindenki. Az iskolában aztán megkezdődik ennek a gazdag útravalónak ha nem is a fosztogatása, de egyféle csereberéje. Egy-egy hangról kiderül, hogy nem úgy kell ejteni, az otthonos szavakat jobb, ha elfelejti, mondatának szórendje nyakatekert, helyére kell csavarintani. Adódik tehát a kérdés, hogy az anyanyelvének hitt hang-, szó- és fogalomhalmazból mi marad meg az édesanyától tanultakból, és mennyire változik át „tanárnyelvvé"? Más szóval: a sokat emlegetett globalizáció begyűrűzik-e az anyanyelvhasználat esetleges egységesítésébe, elszíntelenedésébe, vagy épp fordítva, megengedett lesz minden rendű és rangú beszédforma?
– Már Apáczai Csere János is figyelmeztetett az „anyjok tejével szopott nyelv", illetve az „anyai nyelv" fontosságára: „...oly könyvet adnék a magyar ifjúságnak kezébe, melyben az anyai nyelvén többire minden szép és hasznos tudományokat olvashatna". A nyelv az ismeretszerzés, az ismeretközvetítés megkerülhetetlen eleme, s erre az anyanyelv, a beszélő elsődleges nyelve a legalkalmasabb, a leghatékonyabb.
A világ birtokbavételét azonban megelőzi a nyelv birtokbavétele: az anya, a család anyanyelvére – vagy a családban használt nyelvekre – épül rá az óvoda és az iskola nyelve, amely egyben más világot is jelent, hisz a nyelv írott formája, s Erdélyben a második nyelv tanítása is belép a gyerek életébe. A feladat: úgy átvezetni a diákokat a közös nyelvi változatba, majd az írás-olvasásba, hogy ne sérüljön az elsődleges változat, a szűkebb anyanyelv, például a nyelvjárás.
Később úgy ajánlatos átvezetni a második nyelvbe, majd a továbbiakba, hogy ne csökkenjen az anyanyelv elsődlegessége, fontossága, hiszen köztudott, hogy más nyelvet is csak az anyanyelvre építve lehet megtanulni.
Ehhez rengeteg tanítói, tanári tapasztalat kell, megfelelő programok, tankönyvek, segédeszközök, térképek, szótárak stb. S itt kerül előtérbe a tanári nyelv kérdése, de ha az említett tankönyvek stb. nincsenek tekintettel a tanulók elsődleges nyelvváltozatára, nyelvjárására, akkor nagy baj van. Gondoljunk arra is, hogy vannak diákjaink, akik hallási, látási nehézségekkel küszködnek, beszédhibásak, később az olvasással, a szövegértéssel kapcsolatos nehézségek is előtérbe kerülnek/kerülhetnek.
Péntek János professzor intelmét tartom irányadónak, aki az Anyanyelv és oktatás című művében feltett szónoki kérdésre, miszerint Milyen magyar nyelvet tanítsunk?, a következőket válaszolja: „Nem az üres, nem a konzerv, nem a túlszabályozott köznyelvet, hanem a változatos, a kifejező, a sokhúrú, a beszélőre, a tárgyra, a helyzetre szabott magyar nyelvet". Az ideál a természetes változatosság, a heterogén harmónia, vagyis összhang a változatosságban.
– A nyelvjárásokkal kapcsolatban mi a legújabb nyelvművelési divathullám? Csak egyetlen példát említenék, az ikes igét: székelyföldi hajszálpontos használata maga mögött hagyja talán még az akadémiai előírásokat is. Az emigrációs, idegen nyelvi közegben Faludynak – tanúsítja az Óda a magyar nyelvhez című verse – épp az ikes ige az anyanyelvi szabadság egyik biztosítéka, Budapesten viszont egyértelműen nyelvjárási sallangnak tekintik, szinte tudomást sem véve róla – ezt pedig József Attila verse, a Tiszta szívvel igazolja, melynek rímhelyzetbeli, iktelenül használt „eszek"-je erősítette egyetemi elbocsátásának casus bellijét. Mit mond ezzel kapcsolatban a mai nyelvjárástan?
– A nyelvjárásokkal kapcsolatban fel-felbukkannak nyelvművelési divathullámok, melyek feltornyosulnak, szökőárként letarolnak sok mindent, de a szüleink ajkán szóló magyar nyelv, az otthoni hangok íze, a nyelvi táj változatossága, ahonnan származunk, azt nem homályosíthatja el semmiféle divathullám, ha az oktatás megismerteti, felcsillantja, megőrzésre méltónak tartja a nyelvjárásokat.
Kodály Zoltán „a magyar nyelvet is tanulni kell" gondolata mellett azt is írta: „A városi beszélő ajkán kopog a nyelv, mint a Morse-távíró. A falusiak ajkán zeng, ömlik, mint az orgonaszó. A városi ritmusa bizonytalan, ingadozó, a falusiaké acélos, rugalmas, törhetetlen. A városi hanghordozása tétova, nem mindig jellegzetes, néha idegenszerű, a falusiaké kristályos, tévedhetetlen. Minden hang a maga helyén, másképp nem is lehetne. Érezzük: ezt a beszédmódot követeli a nyelv természete, minden sajátsága. Így hangzik a legszebben."
Ezt ajánlom fiatal kollégáim figyelmébe is, akik a globalizáció hatására beszélgetés közben angol vagy román szavakat idéznek rokon értelműként, holott használhatnának magyar tájszavakat is, különösen, ha mindketten székelyek, mezőségiek, kalotaszegiek, bihariak. És Reményik parancsszavát se feledjük: „Úgy beszéljen ma ki-ki magyarul, / Mintha imádkozna".
– Málnási Ferenc munkásságának gerince a különböző osztályok számára összeállított munkafüzetsor. Nincs-e ezeknek is egységesítő, elszíntelenítő szerepe? Az általános iskolás ugrásra készen csap le minden újdonságra, és nagyon szívesen veszi, ha az órákon szabadon megnyilvánulhat, elmondhatja saját véleményét, vagyis ösztönösen hajlik az interaktivitásra. A félig-meddig „előrágott" feladatokhoz hogy viszonyultak?
– Az anyanyelvi munkafüzet, tankönyv nekem vesszőparipám. Takács Etel ajándékozott meg anyanyelvi munkafüzeteivel, ennek nyomán sikerült a hazai tanterv alapján megírni és 1973–74-ben megjelentetni általános iskolai munkafüzeteimet. Abból indultam ki, hogy ma már az anyanyelvi nevelést biztosító tantárgy nem a nyelv leírása, hanem a nyelvről való helyes gondolkodás, a nyelvhasználati készség fejlesztése egy társadalmi nyelvművelés igényével. (Sajnos tankönyveink nem ilyen céllal készülnek.)
Kuszálik Piroska 1975-ben javasolta, hogy a nyelvi feladatok, játékok, fejtörők megfejtése, a gyakorlatok megoldásainak számtalan variációja, az átalakítás, a hibás szövegek javítása, az átírás, a nyelvvel való bíbelődés, munka lehet csak a nyelvtanulás cselekvő útja. Ugyanakkor Szende Aladár szerint is az anyanyelvi nevelés-oktatás alapvető módszertani egysége a feladat. Diákjaink az iskolába lépés pillanatában ismerik anyanyelvüket, édesanyjuktól megtanulták azt, nem kell tehát mást tennünk, mint a tudat raktárából a részrendszereket felszínre emelni, a gyakorlatok segítségével műveleti szintre hozni és ismeretként tudomásul venni, tudássá nemesíteni.
Már Comenius is hangoztatta: sapere, agere, loqui, vagyis megérteni, cselekedni, beszélni, egy kínai közmondás pedig azt tartja, hogy amit olvasok, elfelejtem, amit látok, arra emlékszem, amit csinálok, azt tudom. Nos ezen a nyomon elindulva, az anyanyelvi tankönyvek (olyanok, amilyenek) mellett kitűnő segédeszközként használtam és használom ma is a munkafüzeteimet, amelyek a tanításnak, tanulásnak és ellenőrzésnek is eszközei.
A munkafüzet olyan készletet kínál, amelyből az osztály igényeinek, a tanulók munkatempójának megfelelően válogatni lehet. Megteremthető a szóbeli és írásbeli feladatmegoldás egyforma aránya, összhangja, hiszen a gyakorlatok megoldásakor, a különböző vélemények meghallgatásakor a tanulók körében kialakulhat beszélgetés, megbeszélés – ez a mozzanat fontosabb, hatékonyabb, mint önmagában a feladat megoldása, leírása. Véleményem szerint tehát az anyanyelvi munkafüzet akkor válik a tanár, az oktatás számára jó baráttá, ha meri és tudja a többi között eszközként, módszerként használni.
A lényeg az alkotó felhasználás. A mai digitalizált világban Balázs Géza professzor például helyesírást is oktatott a televízióban, a világháló nyújtotta lehetőségekről nem is szólva. Nagyon széles körű, közös munka ez, melyben kísérletező kedvű tanerőkre, jobban megírt tankönyvekre, anyanyelvi munkafüzetekre van szükség, gyakorlati kipróbálásukra és ami mindennél fontosabb: anyanyelvünk és tantárgyunk szeretetére!
– Saját tapasztalatból tudom, milyen titáni feladat magyart tanítani olyanoknak, akik nem magyar ajkúak. Olyan kérdésekkel lepik meg a tanárt, amelyek esetleg soha fel sem merültek benne, mivel édesanyjától tanulta a nyelvét. Segédeszköz viszont alig van, ami pedig van, azon megérződik, hogy a szerzők maguk sem sokat foglalkoztak más szerkezetű nyelvet beszélők magyarra tanításával. Ennek a hiányosságnak a pótlására nem gondolt, esetleg tegyem többes számba: nem gondoltak?
– Igen, a nem magyar ajkúak számára írt magyar nyelvkönyvek – bár nem sok –, de léteznek. Balázs János kolozsvári tanár nyelvtankönyve mellett nekem is van egy háromkötetes, Erdős József, Kozma Endre, Prileszky Csilla, Uhrman György szerzők Színes magyar nyelvkönyve és munkafüzete. Magam is oktattam a révi román kollégáimat e könyv alapján.
– Végezetül szeretném még az előbbiekhez nagyon sokban kapcsolódó fordításról, a köznyelvi, szaknyelvi, irodalmi fordításról megkérdezni, hogy ezek külön területei a nyelvművelésnek? Vagy oldja meg minden fordító, ahogy tudja? Nyelvészként mi erről a véleménye?
– A fordításhoz is tanári szempontok alapján szólnék hozzá. A szövegértés itt még fontosabb, mivel a fordítónak egyszerre kell figyelembe vennie a két nyelv szerkezetét, rendszerét, hangállományát, szójelentéseit, mondatszerkesztését és a szövegek világát is a köznyelvi, a szaknyelvi és az irodalmi szövegek fordítása során is. Legendás annak a lengyel fordítónak az esete, aki elakadt a „Sári itatja az egereket" mondatnál. Szó szerint sehogy sem „akart" hangzani. Felhívta a szerzőt, aki érthetőre fordította, magyarról magyarra: Sári sír. A fordítónak pedig azonnal eszébe jutott az ennek megfelelő lengyel szófordulat.
Málnási Ferenc
1940. július 14-én született Kolozsváron, 1965-ben végzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakán. 1990-ig a Bihar megyei Gyantán és Réven, majd a kolozsvári Brassai Sámuel Gimnáziumban tanított. 1998-ban szerezte meg a filológiai tudományok doktora címet. Nyugdíjba vonulása után óraadó tanárként dolgozik, illetve folytatja a hosszú évek óta kezdett munkafüzet-összeállítást, szakoktatással és nyelvműveléssel foglalkozó írásainak közreadását. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület, az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága és a Magyar Tudományos Akadémia határon túli köztestületének tagja a Kolozsvári Akadémiai Bizottság keretében.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)

Tiberius Quartet és Zonda Attila (gitár): komolyzenei koncert a nagyváradi várban
A Tiberius Vonósnégyest (Molnár Tibor – hegedű, Lokodi Károly – hegedű, Molnár József – brácsa, Zágoni Előd – cselló) 1994-ben fedezte fel Devich Sándor a kolozsvári “Gh. Dima” Zeneakadémián.
Az ő segítségével több híres mesterkurzuson vettek részt, mindenhol teljes ösztöndíjjal. A hollandiai Orlando Fesztiválon ismerték meg Isabelle Bensát, a Bordeaux-i Vonósnégyes-verseny szervezőjét, aki a londoni Amadeus mesterkurzusra ajánlotta őket, amelyen aztán négyszer is részt vehettek. A Tiberius Quartet elvégezte a Holland Vonósnégyes Akadémiát is a lehető legmagasabb pontszámmal. A vonósnégyes Ausztriában (2004) elnyerte az Erste Wiener Klassik Preis-t. A kvartett 2008 áprilisától megkapta a Marosvásárhelyi Filharmónia Állami Vonósnégyese státust. Pályafutásuk során a világ számos országában és városában megfordultak már, ezúttal pedig Nagyváradon, a Szent László Napokon lépnek fel, közreműködik Zonda Attila gitárművész. A koncert szombaton, június 27-én, 17 órától kezdődik a nagyváradi vár Királyfia-termében. Programon: Luigi Boccherini: e-moll gitárkvintett G 451
Beethoven: B-dúr vonósnégyes, op. 18, No. 6.
(I. Allegro con brio; II. Adagio, ma non troppo; III. Scherzo. Allegro; IV. La Malinconia. Adagio;
V. Allegretto quasi Allegro).
Szervező: a Partiumi Magyar Művelődési Céh.
Szeretettel várunk minden érdeklődőt.
Szent László Egyesület
erdon.ro

Elhunyt Koczka György
Tegnap hajnalban, 76 éves korában tragikus hirtelenséggel elhunyt Koczka György, a Temesvári Rádió magyar műsorának alapító szerkesztője, a temesvári Heti Új Szó munkatársa, a Román Televízió magyar adásának volt szerkesztője, a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház volt irodalmi titkára – közölte internetes oldalán a Temesvári Rádió magyar szerkesztősége.
Koczka György /Karánsebes, 1938. jún. 28. – Temesvár, 2015. jún. 15./ Temesváron végezte a középiskolát, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv- és irodalom szakának másodéves hallgatójaként 1956 őszén a magyarországi forradalommal szolidaritást mutató kolozsvári diákmegmozdulások szervezésben vállalt szerepéért a kommunista hatalom meghurcolta. Börtönbüntetését (1956–59) Szamosújváron töltötte, majd két évig a Bărăganra száműzték kényszerlakhelyre. Később nyomdászként, színházi kellékesként dolgozott Temesváron, amíg lehetővé vált, hogy felsőfokú tanulmányait levelezői tagozaton befejezze, ezt követően, 1970-ben a Temesvári Állami Magyar Színház irodalmi titkára lett. Az 1989-es temesvári forradalom idején Fall Ilona színművésszel közösen Koczka György indította el a rendszeres magyar adást a közszolgálati rádió temesvári körzeti stúdiójában, jelentős anyanyelvű médiumot és közéleti fórumot teremtve ezáltal a bánsági magyarságnak.
1990 őszétől nyugdíjazásáig a Román Televízió magyar adásának tudósító-szerkesztőjeként dolgozott, de az általa indított magyar rádióadásnak is hűséges munkatársa maradt haláláig. Az 1956-os kolozsvári diákszervezkedésekben játszott szerepéért 2006-ban Koczka György megkapta a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét, publicisztikai, rádiós és televíziós tevékenységéért pedig a Magyar Újságírók Országos Szövetsége 2008-ban Aranytoll életműdíjjal tüntette ki.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Józsa Nemes Irén-emlékkiállítás Szovátán
1918 őszén, a spanyolnáthajárvány idején menekíti Bedébe családját Nemes Mihály marosvásárhelyi geológus. Itt, a világtól elzárt kis nyárádmenti faluban születik meg a család második gyermeke, Irénke. Habár Józsa Nemes Irén festőművész /Bede,1918. október 11. – Marosvásárhely, 2003. október 30./ Marosvásárhelyen élt és alkotott, következetesen bedeinek vallotta magát. A szülőhely meghatározó erejűvé vált egész életére, munkásságára, és tette őt a "Nyárádmente nagy festőjévé".
Nemes Irén Szovátával való kapcsolata 1938-ban kezdődött. Dr. Bernády György, Marosvásárhely egykori polgármestere, a szovátai református templom építésének kezdeményezője kéri fel Nemes Irénkét, leányának iskolatársát, a marosvásárhelyi festőiskola egyik legtehetségesebb tanítványát és Bartha Péterné tiszteletes asszonyt (Józsa Gerő magyartanár édesanyját) a templom kazettás mennyezetének megfestésére. Ezzel a munkával vált a család szovátaivá. Bartha Péterné házát Szovátán építi fel, Józsa Gerő, Marosvásárhely legendás hírű magyartanára több nyarat is tölt családjával Erdély legnevesebb fürdőhelyén.
A kiállítás képeit a százhalombattai Takács Péter gazdag erdélyi gyűjteményéből válogatta össze. A jeles műgyűjtő is hazajárónak számít Szovátán. Az 1989-es fordulat után az elsők között kereste fel egy segélyszállítmány kísérőjeként városunkat. A látogatásból egy testvérvárosi kapcsolattá szélesedő barátság született Bodó Lajos helybéli tanárral. Szovátán keresztül szerette meg Takács Péter a számára mindaddig ismeretlen Erdélyt, és vált az erdélyi festmények szenvedélyes gyűjtőjévé.
A június 13-án megnyitott kiállítás a Medve-tó 140. születésnapjára szervezett ünnepségsorozat egyik legkiemelkedőbb eseménye volt.
Péter Ferenc, Szováta város polgármestere megnyitóbeszédében kiemelte az alkotó és a műgyűjtő szovátai kötődéseit. Nemes Irén egyik első jelentős alkotása a helyi református templom kazettás mennyezete.
Siklódi Zsolt szovátai festőművész a marosvásárhelyi festőiskola jelentőségét emelte ki és jelölte meg helyét az erdélyi festőiskolák történetében. A nagybányai festőiskola meghatározó szerepű volt Magyarország és Erdély művészettörténetében. Amennyire ismert a Hollósy Simon kezdeményezte nagybányai festőiskola, éppannyira hiányos, feldolgozatlan a művészettörténeti írásokban kevésbé tárgyalt, Bordi András és Ciupe Aurel vezette marosvásárhelyi festőiskola története. A világháború után Kolozsvárra összpontosították az erdélyi magyar művészeti oktatást. (Szép feladata lenne a művészettörténetnek a nagybányai festőiskola hagyományainak anyaországi folytatói mellett a marosvásárhelyi festőiskola történetének, jelentőségének kutatása is.)
Weisz Attila kolozsvári művészettörténész, egyetemi adjunktus, a művésznő unokája Józsa Nemes Irén életpályáját vázolta a résztvevőknek.
– Nemes Irénke nyolc évig járt a vásárhelyi festőiskolába. Nagybányával ellentétben, itt iskolai katalógus és jegyek is voltak.
Nemes Irén kiforrott, érett festőre utaló munkái már a harmincas években megjelentek. A negyvenes évek akvarell- és olajfestmény-sorozatai már túlmutatnak a festőiskolában tanultakon. A negyvenes évek végén az állami támogatások rákényszerítik a vásárhelyi festőket a szocreál stílusú képek festésére is. Ez alól a háromgyermekes családanya sem lehetett kivétel. A hatvanas évektől már érett alkotások a művei, témáit a szülőfalu, gyermekkori élményei adják. A hetvenes években születnek legértékesebb alkotásai.
Az 1990-es évek a reménység évei voltak. Egyre több gyűjtő fedezi fel alkotásait, témáit továbbra is a gyermekkorában megismert hagyományőrző, rendtartó székely falu adja, kiegészítve tájképeivel, természet után festett faluábrázolásokkal.
2003-ban bekövetkezett halálakor a számtalan újságcikken kívül nem jelent meg róla átfogó monográfia. A Mentor könyvkiadó felkérésére írtam meg 2014-ben megjelent, a művésznőt bemutató kötetemet. Akárcsak a marosvásárhelyi festőiskoláé, a művésznő igazi felfedezése még hátravan. A hozzáértők, a szakemberek jól tudják ezt. Ezt igazolja Takács Péter gazdag J. Nemes Irén- gyűjteménye is.
A művészettörténész könyveivel, a műgyűjtő képeivel írja a művészettörténetet, jelentette ki Takács Péter műgyűjtő, a kiállítás képanyagának tulajdonosa. Tíz éven át fűzték baráti szálak Józsa Nemes Irénhez. Mikor a művésznő kis nyugdíját elvitték a gyógyszerek, Takács Péter festékeket, ecseteket, vásznat vásárolt neki, és biztatta munkája folytatására. Rendszeresen vásárolta is a Nemes Irén-képeket mind Erdélyben, mind az anyaországban. Jelenleg egy több mint negyven darabból álló, a művésznő teljes életútját átfogó gyűjteménnyel büszkélkedhetik.
"Biztos, hogy Irénke most figyel bennünket" – zárta meghatóan szép beszédét a hajdani jó barát.
A város mindent megtett a kiállítás méltó körülmények közötti megrendezéséért. Kiss János, a szovátai kulturális élet örökmozgó mindenesének figyelme a legapróbb részletekre is kitért. Az önkormányzat, a városvezetők támogatásával, Siklódi Zsolt kivitelezésében, gyönyörű plakátok, meghívók, művészi kivitelű prospektusok várták a látogatókat.
(jandrás)
Népújság (Marosvásárhely)

Lebontják és újraépítik a részben beomlott Árpád hidat
Horváth Anna: teljesen lebénulna a forgalom, ha most elkezdenénk
Minden alapfeltétel adott ahhoz, hogy elkezdődjön a Kis-Szamost átszelő, mintegy két évvel ezelőtt részben beomlott Árpád/Traian híd helyreállítása, a munkálatok mégsem kezdődhetnek el – tudtuk meg Horváth Annától.
Kolozsvár alpolgármestere lapunkkal közölte: a kivitelezési szerződést már aláírták a Diferit-Kiat cégtársulással, viszont előbb átfogó és részletes forgalmi tehervizsgálatra, illetve a Kolozsvári Közszállítási Vállalat (CTP, volt RATUC) véleményére van szükség. Ugyanakkor korántsem elhanyagolható szempont a Román Vízművekkel kötendő megállapodás annak érdekében, hogy szükség esetén a Kis-Szamos medrében munkagépek üzemelhessenek. – Kérdés viszont, hogy érdemes-e nekifogni a munkálatoknak, amíg be nem fejeződnek a Ferenc József/Horea úti útjavítási munkálatok. Amennyiben mindét helyen dolgoznak, a belvárosi forgalom teljesen megbénulhat – mondta az alpolgármester.
Szabadság (Kolozsvár),

Politikusok mesélték el, mi zajlik a színfalak mögött
Miért hagyta ott polgári foglalkozását, hogyan került a politikába, miként kezeli a sikereket és a csődhelyzeteket? Erről vallott szerda eset közönség előtt három kolozsvári politikus: Horváth Anna kolozsvári alpolgármester, Vákár István, a Kolozs megyei tanács alelnöke és Lőrinczi Zoltán, a Kolozs megyei tanács tagja, a magyar frakció vezetője.
Világos beszéd magunkról címmel szervezett beszélgetés a kolozsvári Járosi Andor Keresztyén Kulturális Műhely. Adorjáni Dezső lelkész a meghívottak apropóján úgy indított: azt szokták mondani, hogy az RMDSZ akkor látszik leginkább, ha kampány van.
Szerda este azonban három olyan politikus – Horváth Anna kolozsvári alpolgármester, Vákár István, a Kolozs megyei tanács alelnöke és Lőrinczi Zoltán, a Kolozs megyei tanács tagja, a magyar frakció vezetője – beszélgetett a közönség előtt, akik a mindennapi problémák megoldásánál is jelen vannak.
Rostás-Péter István, a Kolozsvári Rádió magyar szerkesztőségének vezetője, az est moderátora első körben azt kérdezte meg a meghívottaktól, miért szorították háttérbe a szűk értelemben vett szakmáikat, hogy politikusi karriert vállaljanak.
Miért éppen politika?
Horváth Anna a közgazdaság területén – eredeti szakmájában – sosem próbálta ki magát, és mivel az édesapja, Nagy Benedek parlamenti képviselő volt azokban az években, „megfertőződött” ezzel maga is, az általa hősnek tekintett emberek körében. Ezt az időszakot úgy szokta jellemezni, hogy az RMDSZ akkori frakciójában, bár erős viták voltak, soha senki nem kételkedett a másik jó szándékában, a közös célban. Az RMDSZ kormányra kerülése után Tokay György, az RMDSZ akkori parlamenti képviselőcsoportjának frakcióvezetője kérdezte meg tőle, vállalna-e munkát a frakciónál – azóta is mindig a politika területén dolgozott, és ezt szereti a legjobban, mondta Horváth Anna.
Szerelemből ment kertésznek, a mai napig is a politikát kertészként végzi: úgy érzi, jó magot kell használjon, jó földdel kell dolgozzon, és jó termése lesz – fogalmazott Vákár István, a Kolozs megyei tanács éléről nemrég leváltott alelnök. Ő megkapta a feladatokat a politikában, és a mai napig egyfajta misszióként fogja fel ezt a foglalkozást. „Sokszor nincs idő mérlegelni és taktikázni. Nagyon könnyű: ha akarjuk a magyar közösség életét javítani, akkor tenni kell. Sose tanultam politikát, ezt érzem – persze van, amikor mellé is fogunk” – fogalmazott Vákár.
Hozzátette, sok politikusnak meg kellene tanulnia bocsánatot kérni és tárgyalni a másként gondolkodókkal. Véleménye szerint a románok is elfogadták, hogy egy magyar is vezethette a megyét, ha fel van készülve és tisztességesen végzi a munkáját. Hozzátette, elegáns politizálással még a román pártok közt is csendet tudtak teremteni – a jövőben derül ki, hogyan esnek egymásnak a felek.
Lőrinczi Zoltán arról beszélt: másodéves korától dolgozott civil egyesületnél, később a Krónikánál, később pedig Vákár István kereste fel pályázati munkák elvégzésére. Így került a vidékfejlesztési irodába, amelyet öt éven keresztül vezetve felkérték arra is, hogy megyei tanácsos legyen.
Nem csak a kampánykor kell látszani
A továbbiakban sikerekről, csődhelyzetek elkerüléséről beszélgettek. Horváth Anna szerint a politikus számára négyévente egyszer adatik meg az a kegyetlen mutató, amivel megmérik a munkáját. „A két ciklus között találgatunk, ösztönösen újratervezünk, mint a GPS, illetve az RMDSZ-szlogen” – fogalmazott. Kiemelte, közvetlen kapcsolatot kell ápolni intézményekkel, választókkal egyaránt. Már évekkel ezelőtt elhatározta, hogy minden erejével azt az érzés igyekszik megváltoztatni az emberekben, hogy csak négyévente foglalkoznak velük.
Éppen ezért szólal meg a Kolozsvári és a Paprika rádiókban is rendszeresen, mert az emberek azt kell érezzék, hogy értük dolgozik. Kiemelte, a rendszeres rádiózás során jött rá, hogy a táblaügyre senki nem kérdez rá – és nem azért, mert a magyar közösség számára ez nem fontos, de az emberek mindig a közvetlen problémáikra várnak visszajelzést – mondta Horváth Anna.
Sikerek és félsikerek
A félsikert szépen le lehet menedzselni. Jó hallgatni a másik felet, és nem erőből politizálni - a műemléképületek többnyelvű tábláival is kivárták a megfelelő pillanatot, aztán átvitték a román megyei tanácselnökön és polgármesteren is – magyarázta Vákár István. A személyes kapcsolat sokszor fontos, amikor alkuba kell elegyedni, és kisebbségben vagyunk, emelte ki Vákár. Egy sarkalatos kérdésben, mint az említett többnyelvű táblák, nem lehet túllépni, ha nincsenek partnerek.
Lőrinczi Zoltán azt vallotta, nem a félsikert kell sikerként eladni, hanem a sikert sem kell eladni – csak kell beszélni eredményekről, ha már meg is valósulnak, adott esetben a publicitás hátráltathatja is a folyamatokat.
A betakarítási kampány
Volt olyan idő, amikor azt gondolta, hogy ha nincs anyagi érdekeltség, nem történhet meg vele, hogy beviszik, vizsgálatot indítanak ellene, de a Mikó-ügy, a Nagy Zsolt-ügy, és a következő ügyek után úgy érzi, nem lehet biztonságban – Horváth Anna elmondta, a tragédia az ebben, hogy olyan törvénykezéssel dolgoznak, ami sokféleképpen lehet értelmezni. Egyszerű kiegészítést nem fogalmaznak meg érthetően, akkor hogyan beszéljünk olyan törvényekről, mint a visszaszolgáltatás – tette fel a kérdést az alpolgármester.
A betakarítási kamány miatt tevődik fel, hogy megéri vagy sem politizálni – nem is önmagáért, hanem a gyerekeiért, mert tudja, hogy Ráduly Róbert vagy Szőke Domokos gyerekei sem fogják soha elfelejteni, mit éltek át. Az is kérdés, hogy miként reagál a közösség, ha elvisznek valakit, és emlékszik-e, ha később azt mondja az igazságszolgáltatás, hogy „pardon” – fogalmazott az alpolgármester.
A magyar sajtó szerepe
Semmit nem tudunk a magyar sajtó szemére hányni, néhány kisebb kivétellel – mondta Horváth Anna. Véleménye szerint a probléma, hogy a magyar közösség meghatározó része a román sajtót követi, azt pedig nem kell ecsetelni, hogy ott hogyan, milyen stílusban tárgyalják ezeket a problémákat. Elmondta, a törvényt kell megváltoztatni, disztingválni korrupció és hivatali visszaélés között.
Kustán Magyari Attila
maszol.ro

Egy vizsgafilm és környéke
László Barna tavaly végzett a Sapientia EMTE kolozsvári tagozatán, rendező szakon. Diákévei idején több kísérleti és kisjátékfilmet készített, több alkalommal operatőrként is kipróbálta magát. A fiatal rendező most első alkalommal mutatkozik be a székelyudvarhelyi közönségnek. Mivel olyan a családi környezete (édesapja László Csaba koreográfus, a székelykeresztúri Pipacsok Néptáncegyüttes vezetője, a Nagyvárad Néptáncegyüttes rendező-koreográfusa) ahol erős a néphagyományokhoz és a néprajzhoz való ragaszkodás, olyan munkákat is készít, amelyek dokumentálnak egy-egy eseményt, illetve egy-egy élő néphagyományt. Nem zárkózik el a szituációs dokumentumfilmektől, illetve az antropológiai “mozitól” sem, amely a maga medrében ábrázolja az életet. Az e hét végén esedékes székelyudvarhelyi bemutatkozás alkalmával, azonban teljesen más oldaláról mutatkozik be: kísérleti és kisjátékfilmjeit láthatjuk.2015. június 21-én, vasárnap este 7 órától a székelyudvarhelyi Stúdió moziban (régi mozi D3 terme) megtekinthetjük László Barna Jég alatt című kisjátékfilmjét, továbbá Köllő Ildikó: Szívdoboz, Leltár pasim jó cselekedeteiről, Kővári Szabolcs: Ciklus, Bács Ildikó: Hinta, Székely Előd: Akasztófa című produkcióját (ezekben a fiatal rendező operatőrként dolgozott) és Takaró című rövidfilmet, amelyet László Barna saját maga írt, forgatott és rendezett. Házigazda, beszélgetőtárs: Dáné Szilárd.
Székelyhon.ro

ENSZ-tisztség egy RMDSZ-es politikusnak
Az ENSZ Környezetvédelmi Programja (UNEP) Állandó Képviselők Bizottságának elnökévé választották Pataki Júliát, Románia kenyai nagykövetét, akinek a mandátuma két évre szól – közölte csütörtökön a kolozsvári Transindex hírportál.
Pataki Júlia, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) korábbi bukaresti parlamenti képviselője 2012 óta vezeti Románia kenyai nagykövetségét, és ebben a minőségben ellátja az ország állandó képviseletét a Nairobiban székelő UNEP mellett is.
Borbély László, a román képviselőház külügyi bizottságának elnöke, volt környezetvédelmi miniszter az MTI-nek elmondta: Pataki Júlia személyes érdeme az, hogy az ENSZ Környezetvédelmi Programjában részt vevő országok nagykövetei őt választották meg, az UNEP Állandó Képviselők Bizottságának élére.
A testületet az UNEP tagországok Nairobiban akkreditált nagykövetei alkotják, akik bizonyos esetekben maguk is hozhatnak határozatokat aktuális témákban, de alapvetően a testületnek egyeztető, döntéselőkészítő szerepe van minden környezetvédelmi kérdésben a légszennyezéstől a fenntartható fejlődésig – magyarázta az MTI-nek Korodi Attila RMDSZ-képviselő, aki korábban (Borbély Lászlóhoz hasonlóan) Románia környezetvédelmi minisztereként alelnöki tisztséget töltött be az ENSZ évente ülésező Környezetvédelmi Közgyűlésében (UNEA).
Pataki Júlia biztonságpolitikára szakosodott jogász, Románia kenyai nagykövete, az UNEP, az ENSZ Habitat és további négy ország (Uganda, Ruanda, Burundi és Tanzánia) felé is ellátja az ország diplomáciai képviseletét. 2000-2004 között az RMDSZ parlamenti képviselője volt, később uniós és nemzetközi szakértőként tevékenykedett. Több évet töltött Irakban a Nemzetközi Jogi és Emberjogi Intézet munkatársaként, az Európai Parlament Irak-ügyi tanácsadójaként, emellett négy évig az USAID által alapított, az iraki törvényhozást, demokráciát és intézményeket fejlesztő nemzetközi program menedzsere volt. Dél-Szudán parlamentjének megalakulásakor szintén szakértőként tevékenykedett, a 2011-ben függetlenné vált állam törvényhozását segítve – írta a Transindex.
MTI
Erdély.ma

Megpróbálták felgyújtani a tornyai katolikus templomot
Június 17-ére, szerda reggelre virradóra ismeretlen tettesek megpróbálták felgyújtani a tornyai római katolikus templomot.
A templomajtó két szárnya rongálódott meg csak, mert szerencsére sikerült eloltani a tüzet, ugyanis egy helybeli észrevette a füstöt, és értesítette a környékbelieket és a hatóságokat. Az eset az után történt, hogy szombatra virradóra betörték az templom ablakát, Király Árpád marosi főesperes, arad-gáji plébános (aki Tornyára jár szolgálni) akkor meg is találta a követ a templomban.
A gyújtogatás előtt értetlenül és megdöbbenve állt. „Csak találgatok, hogy mi vezethetett ide. Talán az, hogy fel akarjuk újítani a templomkerítést, hogy a közelben készülő rendezvényterem vendégei ne itt járjanak majd át, vagy csak suhancos csínytevés az egész, nem tudom. Nekem senkivel semmi bajom nincs a faluban, sem felekezeti, sem etnikai konfliktus nem volt soha” – nyilatkozta Király Árpád. A közigazgatásilag Pécska városhoz tartozó, a magyar határ melletti Tornyán román és szerb ortodox templom is áll, s az egyházak és a hívek közt is jó a kapcsolat, falunapokon és egyéb sátoros ünnepeken ökumenikus istentiszteleteket tartanak, a lakosság közösen szórakozik. A 2011-es népszámlálás szerint az 1096 tornyai lakosból 822-en vallották magukat román, 234-en magyar és 34-en szerb nemzetiségűnek.
Értesítették a rendőrséget, amely kiszállt helyszínelni és megkezdte a nyomozást. Ha kézre kerítik az elkövetőt, az egyház háromezer lejes kártérítést fog követelni. „De addig is, mi rendbe tesszük az ajtót, amely ennek a szép régi templomnak egy igen értékes darabja” – mondta a főesperes, megemlítve, hogy a jövőben szükséges lenne, hogy az önkormányzatnak alárendelt helyi rendőrség többet járőrözne a településen. A tornyai Szent Kereszt felmagasztalása tiszteletére emelt barokk stílusú templomot 1753-ban építtette a Marzcibányi család, amely egy évvel korában vásárolta meg a kincstártól a falut.
Antal Péter pécskai polgármester Kolozsváron tartózkodik egy közigazgatási képzésen, és az Aradi Hírektől értesült a gyújtogatásról. Mint mondta, sem Pécskán, sem a hozzá tartozó falvakban nem tud semmilyen etnikai vagy felekezeti villongásról, és szerinte a tornyai eset – amelyet mélységesen elítélt – sem etnikai indíttatású. „Lehet, hogy valaki vagányságból tette, vagy személyes sérelme van az egyházzal” – mondta elítélően.
Pataky Lehel Zsolt
aradihirek.ro
Erdély.ma

Komoróczy György: tíz napig bírom Udvarhely nélkül
Komoróczy Györgyöt elsősorban nyelvművelőként, anyanyelvápolóként ismerik nemcsak Székelyudvarhelyen, hanem Erdély- és Kárpát-medence szerte. Volt sajtószóvivő is a városházán a kilencvenes években, de legfőképp állandó nyelvművelő rovatai, kötetei tették ismertté a nevét. Származása miatt nagyon nehéz gyerekkora volt és egyetemi diploma nélkül lett Székelyföld talán legismertebb nyelvművelője. A ma már nyugdíjasként élő Komoróczy Györggyel otthonában – mondanom sem kell: hatalmas könyvespolcok alatt – beszélgettünk.
A Szatmár megyei Domahidán született 1942-ben, a negyvenes évek végén pedig úgy került Székelyudvarhelyre, hogy földbirtokos családját kitelepítették. Hogyan élte meg ezt gyerekfejjel?
Nem volt könnyű és még most sem jó rá visszagondolni, mert szörnyű nagy ijedtséggel járt ez gyereknek, szülőknek, nagyszülőknek, egyaránt.
Egy Moszkvából irányított, összehangolt sztálinista módszerrel az országban ugyanabban az időben egyszerre, éjjel fél háromkor behatoltak a portákra, udvarházakba, kastélyokba az akkori rendszer emberei. Közölték, hogy fél óra alatt el kell hagyni a lakást, a mi esetünkben a nagyanyámék kúriáját, és minden marad, csak egy harminc-negyven kilós csomagot lehetett vinni. Megmondták, hogy a két szomszédos tartomány, Nagybánya és Nagyvárad kivételével mindenhova lehet menni az országon belül a szélrózsa minden irányába.
A pénzt is elvették, csak útiköltséget hagytak, illetve annyit, amennyiből két hétig, amíg munkát talál az ember, meg lehet élni. Zilahon be kellett jelenteni, hogy hová megyünk.
Miért Székelyudvarhelyt választotta a család?
Nekem a fél lábam székely, anyám Patakfalván született, a Molnár család miklósfalvi eredetű, dédnagyapám ott volt tanító. Anyámnak még egy bátyja élt és ideérkeztünk Miklósfalvára. Egy hét múlva kijött egy szekus és közölte, hogy csak városon lehet lakni, akkor anyámnak egy másik rokona fogadott be Udvarhelyen, ott laktunk egymás hegyén-hátán. Kényszerlakhely volt, nem volt szabad elhagyni a város területét.
A szülei hogyan dolgozták fel ezt a helyzetet?
Ki volt adva az is, hogy szigorúan csak fizikai munkát lehetett végezni. Anyámról ahányszor megtudták, hogy kitelepített, annyiszor rúgták ki. Aztán felvették irodai munkára, könyvelésben dolgozott, de ha olyan volt a vezető, rögtön menesztette.
férfiak csak fizikai munkát végezhettek, szegény apám az Építkezési Vállalatnál lapátolt és talicskázott, mint sok más sorstársa. Olyanok voltak, hogy két-három egyetemi diplomával is istállót takarítottak Marosvásárhelyen vagy Kolozsváron. Az apám élete erre rá is ment, 54 éves korában szívinfarktust kapott, mert nem tudta feldolgozni, hogy egyik percről a másikra utcára tesznek és elveszik a vagyonodat. Anyám más eset volt, másképp fogta fel, mert 105 éves koráig élt. Több olyan sorstárs is volt a nők között, akik megérték a 100 év körüli életkort.
Gyakorlatilag kettétörte a gyerekkorát a kitelepítés.
Anyai nagybátyám, aki Érmelléken volt magyar-történelem szakos tanár, segített rajtunk. Én Érsemjénben, Kazinczy Ferenc szülőfalujában jártam ki az általánost, mert itt nem vehettek fel. Székelyhídon „becsempésztek" az ottani gimnáziumba és így már átvehettek az udvarhelyi gimnáziumba, itt jártam ki a középiskolát.
Az érettségin viszont megbuktatott az elnök, mert belenézett a dossziémba. „Hogy kerültek Szatmárból Székelyudvarhelyre?" – kérdezte, majd feltett tizenkét kérdést, hozzá se szagoltam. El voltam nagyon keseredve, de nagybátyám a sarkára állt és leültetett, a nyarat ott töltöttem és tanultam reggeltől estig. Ősszel egy másik elnökkel simán ment minden.
Aztán Resicabányára került, vegyésztechnikus lett. Miért ment oda?
Azért, mert ott békén hagytak. Voltak diáktársaim, akik tudták ezt, ott a kutya sem foglalkozott velünk. Erdélyben az akkori értelmiségiek, akiknek szavuk lehetett volna, nem mutattak a párt ellen ellenállást, irányunkban pedig támogatást. Resicán magyarul felvételizhettünk, nem bajlódtak. Egyetemre akkor még nem mehettem, mert csak 1965-ben jelentették be, hogy vége az osztályharcnak, de akkor olyan nehéz helyzetben voltunk apám halála után, hogy már nem tudtam menni.
Mi szeretett volna lenni, ha mégis lehetősége lett volna?
Gimnazista koromban jogra szerettem volna menni, de hamar változtattam rajta. Érmelléken a Kossuth Rádió Édes anyanyelvünk műsorát mindig hallgattam, ugyanakkor ott találkoztam marosvásárhelyi gyerekekkel és feltűnt, hogy mennyire másképp beszélgetnek, mint a bihariak. Kezdtem kérdezősködni az irodalomtanár nagybátyámtól és lassan-lassan felkeltődött az érdeklődésem, illetve az is hangsúlyt kapott, hogy ez Kazinczy Ferenc szülőfaluja. Megerősödött bennem, hogy ebbe az irányba kellene mennem.
Udvarhelyre hogy került vissza?
A család itt volt, ott pedig nem szerettem, az egy szörnyű gyárváros volt. Szerződést írattak velünk alá, hogy az iskola után három évet ott kell maradni. Maradtam, de nem töltöttem ki, idehaza a József Attilában (ez a mostani Septimia helyén állt egykori fémipari gyártelep, ami a Matricagyárhoz tartozott – szerk. megj.) volt egy laboratórium, oda kerültem, majd a Matricában dolgoztam az irodában.
A nyelvművelői érdeklődésem addig ment, hogy 1970-ben már megjelent az első cikkem az akkori Hargita napilapban. Voltak kolozsvári családi ismerőseink, Gálffy Mózes, Bakó Béla, illetve Cs. Gyimesi Éva egyetemi oktatók. Könyveket küldtek, megmondták, hogy miket tanuljak. Eleinte ők láttak el tanáccsal, útbaigazítással. Szerencsém is volt, mert az egyik budapesti rokonom, Komoróczy Géza ókortörténész, nyelvész egyetemi tanár ellátott a magyar szak egyetemi jegyzeteivel és tankönyveivel még a '70-es évek elején.
Egyre többet kezdett írogatni, aztán nyelvművelő rovata is lett. Milyen visszajelzéseket kapott akkor, milyen hatást értek el a cikkei?
Nem tisztáztam soha magamban, hogy milyen hatást értek el, de voltak visszajelzések, sokan jöttek a matricagyárban az irodisták, mérnökök, műszaki értelmiségiek akkoriban az ötletekkel, mert minden szakszó románul volt, és nem volt kitől megkérdezni a helyes magyar szakkifejezéseket. Idővel az olvasók érdeklődését is felkeltette a rovat, és számos érdekes nyelvi kérdést feltettek. Felismerték, hogy ebben volt egyfajta anyanyelvi, nemzetitudat-erősítő, ennek volt jelentősége.
Amikor Fülöp Lajossal, a keresztúri múzeum igazgatójával megalakítottuk a Nyelvbarátok Körét, akkor nagyon sok felnőtt hallgatónk lett, hiszen helyesírási, nyelvtörténeti versenyeket is rendeztünk. A résztvevők közül később többen szavalók, újságírók lettek vagy a Népszínházban játszottak. Még a bukaresti magyar adás is készített a körről anyagot, de aztán megelégelte a Securitate és meg kellett szüntetni.
A rendszerváltás után többet publikálhatott, kötetei jelenhettek meg.
Még azelőtt, 1976-ban megjelent egy Anyanyelvünk művelése című kötet, amit két egyetemi tanár, az említett Gálffy Mózes és Murádin László szerkesztettek és beválogatták egy írásomat abba – ez pedig nagy ösztönző erőt adott, mert Beke Györgyöt és engem kivéve mindenki egyetemi tanár volt a szerzők közül. A nyolcvanas években Szilágyi Sándor kolozsvári nyelvész a Kriterion szerkesztője volt és elvittem neki egy kötetre való kéziratomat, de akkor minden néprajzi, történelmi, nyelvészeti dolog megjelentetését lefújta a „négy elemis akadémikus asszony". Így nem lett semmi belőle, nem sikerült akkor önálló kötetet kiadni, csak a rendszerváltás után, Magyar szavaink nyomában címmel jelent meg az Erdélyi Gondolatnál, Péntek János lektorálta. Később megjelent az Édes anyanyelvünk című könyvem a Pallas-Akadémia kiadásában.
A helytörténet felé is fordult egy idő után, hiszen udvarhelyi anekdota-gyűjteménye is jelent meg. Mennyire szerette meg ezt a várost? Az említett kötetből az látszik, hogy a város múltja is érdekelte.
Udvarhelyt első perctől megszerettem, itt nőttem fel, itt voltam gimnazista. Ha valahova elmegyek külföldre, tíz nap, amit bírok Udvarhely nélkül. Ha elmegyek az Alföldre – mert apai ágon magyarországi a családom – akkor is alig várom, hogy hazajöjjek, négy-öt nap után már kívánkozok haza. Nem tudok meglenni Udvarhely nélkül. Annak idején hallottam a sok sztorit, régi iparosok, melósok, műhelyvezetők történeteit vagy a kocsmában a tanárok, orvosok, kereskedők, az udvarhelyi polgárok sztorijait, ezeket fiatalon hallgattam és megjegyeztem.
Már felnőtt korunkban össze-összeültünk újságírókul egy-egy sörre, beszélgettünk Lőrincz Gyurkával és Oláh Pistával, s akkor jött az ötlet, hogy ezeket le kellene írni. Az igazi lökést Schiau Cornel főgépész adta, szintén kitelepített sorstárs volt, aki azt mondta a Fényes Vendéglő söntésében: „Te, Gyuri, az mind szép, mind jó, hogy te írni a magyar nyelv az újságba, le a kalap! De meg kéne írni az a sok sztori, az a sok átverés, a sok kib...ás, ami történt! Kórház, kocsma, iskola!" Két kötet is megjelent, valószínű, hogy lesz belőle egy harmadik is.
Írt életpályakötetet Maszelka Jánosról és Mátéffy Béláról is, illetve előkészületben van egy hasonló néhai Hegyi István lelkipásztorról is. Azt sajnos még nem tudta megjelentetni.
Ugyanabban a sorozatban lenne, mint Mátéffyról és Maszelkáról, ugyanis megrendelésre készítettem ezt is, a Székelyudvarhelyért Alapítvány sorozata ez udvarhelyi, köztiszteletben álló emberekről. De elfogyott a kiadásra szánt pénz, nem tudom, hogy mikor fog megjelenni. Pista bácsi nagyon megérdemelné, hogy megjelenjen, mert nagyon jó szövegeket mondott, nagy élettapasztalata volt, jártas volt nagyon sok kérdésben, nem véletlenül kapott a magyar miniszterelnöktől Kisebbségekért-díjat.
Melyek azok a nyelvi hibák, amelyek gyakran előfordulnak a hétköznapokban? Amelyek még a közéleti szereplők és az újságírók szájában is fel-felbukkannak?
Három nagyobb bajt is említhetnék. Az egyik az, hogy sokan nem tudnak szabadulni a román nyelvi hatástól, sok a szószerinti fordítás, ez sokszor nem jó. Ilyenek az iskolanevek, az intézménynevek. Például a líceum szó magyarul a felekezeti leányközépiskolát jelölte, ilyen iskolatípus ma már nincs. A román liceu mást jelent, az elméleti líceum nálunk gimnázium helyesen. A pedagógiai líceum sem helyes, mert az tanítóképző. Magyar nyelvi kérdésben mindenképpen Budapest felé kellene igazodnunk.
Olyan televízióssal is találkoztam, aki azt mondta, hogy Romániában vagyunk, nem lehet úgy mondani... A másik nagy baj az angol hatás, ezt Budapest rovására írom. Sok a fölöslegesen használt angol szó, mint például a team, like, pub stb. Se szeri, se száma a divatszavaknak, az idétlen szórövidítéseknek, igazándi, én úgy gondolom, hogy...; zacsi, ubi, tanci stb. Sajnos, maholnap minden nyelvi rétegbe betör a szleng. A nyelvi bajok kezelésére talán az anyanyelvi ismeretterjesztés a legjobb módszer.
A közember, akinek szakmailag nincs köze a nyelvműveléshez, mit tehet ezen a téren? Van igénye rá?
Ha kimész Székelyvarságra, és szóba állsz egy olyan atyafival, akit nem érintett meg a város szele, az úgy beszél, hogy öröm hallgatni. A legfelsőbb réteggel, az irodalmi nyelvvel sincs baj. A sajtónyelv azért más, mert minden nyelvi réteggel érintkezik, ott arra kell vigyázni, hogy ne érje káros, nyelvünk szellemének ártó román hatás. A szülő azt teheti, hogy figyelmezteti gyermekét, hogy a fűtőtest az fűtőtest és nem kalorifer vagy a tasak/zacskó nem punga, a bérlet nem abonament, a járdaszegély/útszegély nem bordúra és így tovább Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Sütő Andrásra emlékeznek
A Sütő András Baráti Egyesület kétnapos megemlékezést szervez június 20-21-én Marosvásárhelyen, illetve az író szülőfalujában, Pusztakamaráson.
A marosvásárhelyi református temetőben, Sütő András sírjánál helyezik el az emlékezés koszorúit június 20-án, szombat délután öt órakor. Ezt követően este hattól a Bernády Házban emlékestre kerül sor.
Részleteket vetítenek a Sütő András politikai beszédeit rögzítő filmfelvételekből, amelyeket Kincses Előd értékel, majd Markó Béla tart előadást Sütő Andrásról, a politikus íróról. Az esten közreműködik Zágoni Előd és Szélyes Ferenc.
Június 21-én, vasárnap délelőtt 11 órai kezdettel ünnepi istentiszteletre kerül sor Pusztakamaráson. Igét hirdet nt. Ferenczy Miklós Kolozsvárról. Közreműködik a Gecse utcai Kistemplom Evangélium kórusa.
Antal Erika
Székelyhon.ro