Az autonómia esete az alkotmánnyal
Az alapállás eddig egyszerű volt: valahányszor szóba került az autonómia, Bukarestben rögvest rávágták, márpedig az alkotmányellenes. Lehetett az illető politikus kormánypárti vagy ellenzéki, liberális, demokrata vagy szociáldemokrata, képviselő vagy szenátor, megyeitanács-elnök, polgármester – ebben a kérdésben véleményük egybehangzó volt: autonómiáról szó sem lehet.
Sokat nem is boncolgatták, fújták, mint a himnusz első pár sorát, az alaptörvény ama egyes cikkelyét, mely szerint Románia szuverén, független, egységes és oszthatatlan nemzetállam. Hogy e szépséges felsorolásban pontosan melyik jelzővel állna ellentétben az autonómia, arra szükségtelennek tartották kitérni, a nagy nemzetféltés, a hazafias frázisok jótékony ködében eltűnt minden érv, magyarázat, logika, maradt csak az egységes és oszthatatlan nemzetállam. Aztán történt, hogy megelégelve az autonómiával kapcsolatos rágalom- és hazugságáradatot, egy szatmárnémeti civil szervezet vezetője a törvényszékhez fordult. És láss csodát: a bírák azt találták kimondani, hogy egyáltalán nem minősíthető szélsőségesnek, aki az önrendelkezést népszerűsíti, követeli, hiszen az autonómia Európa más országaiban is működő intézmény. A Szatmár Megyei Törvényszék jogerős ítélete precedens értékűnek számít – gondolhatnánk –, egyszer s mindenkorra tisztázza a kérdést, és többé már senki sem utasíthatja el az alkotmányra hivatkozva az autonómiaigényt. De még csak el sem kezdhettünk örülni, máris érkezett a hír Kolozsvárról: a városháza tiltja az Erdély autonómiáját több nyelven hirdető óriásplakátok kihelyezését – merthogy annak üzenete alkotmányellenes. Emil Bocnak, az erdélyi város multikulturalitását amúgy is módfelett sajátosan értelmező polgármesternek mit sem számít egy jogerős bírósági ítélet, szerinte az autonómia alkotmányellenes. És pont. Merthogy Románia szuverén, egységes, oszthatatlan nemzetállam. Csak az nem világos, az alkotmány eme sokat idézett sorait vajon miként értelmezi például a Moldova Köztársasággal való egyesülést még államfőként szorgalmazó Traian Băsescu volt elnök? Vagy Klaus Johannis hivatalban levő államfő és Victor Ponta miniszterelnök, akik üdvözölték és támogatásukról biztosították az elmúlt hétvégén Bukarestben ugyancsak a Pruton túli országgal való egyesülésért tüntetőket?
Vagy az alaptörvényt csak akkor illik elővenni, amikor érdekeik megkívánják? És akkor is akként értelmezik, ahogy nekik tetszik?
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Minden (t)rendben – iskoláskorú Kolozsvári Magyar Napok
Évzáró Luca-napi rendezvénysorozattal is készülnek a szervezők
Idén is változatos programdömpinggel készülnek a Kolozsvári Magyar Napok (KMN) szervezői, a megszokott struktúra és rendezvények mellett számos újdonságot is ígérnek a fesztivál résztvevőinek augusztus 16-a és 23-a között.
– Nem egy generáció rendezvénye, hanem kiemelten a magyar közösségé – hangsúlyozta a tegnapi beharangozó sajtótájékoztatón Gergely Balázs főszervező, a Kincses Kolozsvár Egyesület elnöke. Hozzátette: természetesen a magyar napok is illeszkednek az ifjúsági főváros programsorozatba, bár a rendezvény ifjúsági részét kell talán a legkevésbé erősíteni. – Már a kezdetektől az volt a célunk, hogy erős, tevékeny és egymásra odafigyelő közösségé váljon a kolozsvári magyarság, éppen ezért az idei fesztivál kiemelt témája az ukrajnai helyzet, hogy kicsivel több empátiát ébresszünk mostoha körülmények között élő nemzettársaink iránt – beszélt az idei rendezvénysorozat meghatározó tematikájáról a főszervező.
Szabadság (Kolozsvár)

Hitélet – Díjazták a romániai magyar katolikus sajtót
Jakab Antal gyulafehérvári római katolikus püspök tisztelői és rokonai által alapított Jakab Antal Keresztény Kör a rangos Jakab Antal-emlékdíjban részesítette július 11-én az idén 25 éves – a püspök támogatásával Kolozsváron alapított – Keresztény Szó katolikus kulturális folyóirat és a Vasárnap katolikus hetilap kolozsvári szerkesztőségét. A díjátadási ünnepségre a gyergyószentmiklósi Szent Erzsébet Öregotthon kápolnájában került sor.
A díjátadó gálán a Keresztény Szó és a Vasárnap kiadványokat (főszerkesztő Bodó Márta), valamint a Verbum Keresztény Kulturális Egyesületet (igazgató Szőcs Csaba) méltató laudációt Gábor Csilla szociális testvér, egyetemi professzor tartotta. Ezt követően az erdélyi Ditró szülötte, a Linzben élő Vencser László, a gyulafehérvári Caritas első igazgatója, az ausztriai idegen nyelvű pasztoráció országos igazgatója, a Jakab Antal Keresztény Kör társelnöke adta át a díjat a Verbum egyesület igazgatójának. Az emlékdíj Kolozsi Tibor képzőművész alkotta bronzplakettből, díszoklevélből és a támogatók által felajánlott pénzösszegből áll, amelyet a linzi Kirchen Zeitung egyházmegyei testvérlap megduplázott.
Szabadság (Kolozsvár)

Hitélet – Unitárius ifjúsági konferencia a körülöttünk levő sokféleségről
Homoródalmáson szervezte meg július 10-e és 12-e között a XXXIX. Unitárius Ifjúsági Konferenciát a magyar unitárius ifjúság és más felekezetű, szabadelvűen vallásos fiatalok szervezeteként működő Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (ODFIE).
Az ODFIE helyi egyleteinek képviseletében, valamint a központi szervező csapat tagjaiként, 250 fiatal vett részt az igen változatos tematikájú (istentiszteletek, áhítatok, előadások, szórakoztató tevékenységek, kopjafa avatás) konferencián – írják a szervezők a zárónyilatkozatukban. Az unitárius ifjúsági konferenciák, amelyeket 1929–1939 között, majd 1991 óta évente megszerveznek, elsősorban egy-egy megadott téma feldolgozását célozzák, többnyire olyan területekről, amelyek az ifjúság életében fontos szereppel bírnak. Az idei rendezvény a körülöttünk rejlő sokféleséget kívánta előtérbe helyezni.
A rendezvény megnyitóján Fekete Levente nagyajtai lelkész tartott ifjúsági istentiszteletet, ezt követte Czire Szabolcs (Kolozsvár) valláserkölcsi-nevelési előadó-tanácsos, teológiai tanár előadása Jancsi és Juliska a laborban – 12 különbség a férfi és nő között címmel. Este Neslie Nure Turan és Melek Aydin (Törökország) bevezette a résztvevőket a török kultúra zenei életébe, szokásaiba és ízvilágába. Szombaton az előadások párhuzamosan zajlottak és szünet után megismétlődtek, hogy a fiataloknak lehetőségük legyen több tevékenységen is részt venni. Az előadások témája változatos és közérdekű volt: bevezetés a drámapedagógia alapjaiba; önismeret; párkapcsolatok; unitárius vallás választása. Rácz Norbert (Kolozsvár) A másságról unitárius szemmel című előadást tartott, és további programok közül választhattak a fiatalok: testbeszéddel kapcsolatos előadás, kézműves tevékenységek, egyletezés, ifjúsági énekek tanulása. A Gondviselés Segélyszervezetet és az Erdélyi Mentőcsoportot is bemutatták. Este a fiatalok tábortűznél gitárszó mellett énekeltek, vagy közösen filmet néztek. A napot csendesen zárta Fülöp Júlia ifjúsági lelkész éjszakai áhítata.
Szabadság (Kolozsvár)

„Csak beszélünk a fordítások fontosságáról” – Interjú H. Szabó Gyulával
Klaus Johannis államelnök a Kulturális Érdemrend lovagi fokozatával tüntette ki a 45 éves Kriterion Könyvkiadót, amely többnyelvű kiadóként a kisebbségek irodalmának kiadásával, számos fordításkötet megjelentetésével segítette elő a kulturális párbeszédet. H. Szabó Gyulával a rendszerváltás utáni változásokról, a fénykorról és Domokos Gézáról is beszélgettünk.
– 1977-től dolgozik a Kriterion Könyvkiadónál, 1990-től pedig igazgatja azt. Az utóbbi 25 esztendőben elég nagy változásokon ment keresztül a kiadó. Milyen folyamatok játszódtak le, és mik voltak ezek hátterében?
– Elsősorban a környezetünk változott elég nagyot, ennek következtében természetesen a kiadónak is át kellett alakulnia. Hosszú, nehézkes folyamat volt a privatizáció. Az hamar természetesnek látszott, hogy a könyvkiadók nem maradhatnak állami intézmények, de sajnos volt egy visszarendeződés. Iliescu’93-ban vagy ’94-ben létrehozott egy cultura naţională azaz nemzeti kultúra nevezetű mamutintézményt, amelyben az addig minisztériumi alárendeltségű hat vagy hét kiadót megtartotta majdnem a korábbi állapotok közepette, magyarán a gazdasági önállóság csak formális volt. Az egyetlen előnye az volt, hogy nem szóltak bele abba, mit adunk ki – a cenzúra valóban megszűnt a rendszerváltással.
De nem voltunk sem a bevételeink, sem a kifizetéseink urai, ez pedig abban a meglehetősen korrupt környezetben nagyon nagy hátrány volt. Végül csak ’98-ban alakult át a kiadó gazdasági társasággá, és 99-ben történt meg a tényleges privatizáció. Az addig eltelt tíz évben azonban minden megvásárolt szerzői jogunk elévült, mivel az addigi bizonytalan gazdasági helyzetünkben nem tudtunk újakat vásárolni. Persze az Iliescu-féle nagyvállalat adott azért állami szubvenciókat, aminek köszönhetően elég sokáig meg tudtuk őrizni azt a vonalat, ami lényegében az alapja volt a Kriterionnak: több nyelven, a romániai kisebbségek nyelvein jelentetünk meg könyveket.
– Ez mára eléggé beszűkült. Kevesebb támogatást kapnak erre?
– Nem igaz, hogy kilencven után kizárólag magyar könyveket adtunk ki, csak kevesebb címet jelentettünk meg, mint addig – mellesleg magyar könyvekből is. Továbbra is sok könyvet adtunk ki ukrán, szerb, török, tatár, szlovák és persze román nyelven is. Azt mondhatom, hogy a rendszerváltás utáni első tíz évben töretlenül folytattuk az addigi politikánkat. Az, hogy ez végül leolvadt rólunk, nemcsak a gazdasági természetű dolgok következménye volt, hanem annak a szintén egészséges folyamatnak is, hogy létrejöttek a különböző önálló kisebbségi érdekképviseletek, nemzeti szövetségek, amelyeknek nyilván egyik első dolguk volt saját kezükbe venni a könyvkiadásukat, már csak azért is, mert nagyrészüknek kiforrott szerzőgárdája és szerkesztőgárdája nevelődött ki a Kriterion első húsz évében. Az például, hogy a nagylaki szlovákok már nagyon korán, 94-től, 95-től kezdve jól látható kiadói tevékenységet folytattak, annak volt köszönhető, hogy kis területen élő erős közösségről van szó, nagyon erős kulturális determináltsággal, és azt mondták, hogy mért adná ki más a könyveiket, amikor ők jobban ezt tudják.
Természetesen a németek is hamar „önállósodtak”. Ez a helyzet ugyanakkor megteremtett nekünk egy másik lehetőséget, amelyet elég jól ki is tudtunk használni egy ideig: az alternatív kiadó lehetőségét. Nyilván minden nemzeti közösségben – nemcsak a magyarban – erős belső feszültségek vannak, a koncért, másért tülekednek az urak, és aki nem fért oda, az eljött hozzánk, és kiadta nálunk a könyvét. Sajátosan jó kapcsolat alakult ki például a lipovánok szövetségével, akiknek noha szintén volt egy jól működő csapatuk, a könyveikkel sokáig hozzánk jöttek. De rajtuk kívül is sok olyan könyv jelent meg nálunk, amely az illető közösségek számára fontos volt. Az első húsz év nekem éppen azért volt fontos, mert kifejlesztett bennem egyfajta empátiát, megerősített abban, hogy a mások értéke ugyanolyan fontos, mint a mienk.
Büszke vagyok arra, hogy 2005-ben megjelentettünk a Moldva északi részén élő huculok (ukrán népcsoport) népművészeti albumát három nyelvű, román, ukrán és angol szöveggel. Tavaly például a dobrudzsai tatár zenei folklórt összegyűjtő kiadványt jelentettünk meg. Azzal, hogy eljöttünk Bukarestből Kolozsvárra, elszakadtunk egy nagyon fontos műhelytől, a bukaresti egyetemtől, ahol nagyon sok kisebbségi – török, tatár, szerb, szlovák – korábbi szerzőnk, munkatársunk dolgozik, vagy dolgozott, ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy ma már kevesebben keresnek meg minket. Mi mindig is eredeti állapotában akartuk megtartani a kiadót, úgy, hogy a kultúrák közötti közeledést szolgálja, még akkor is, ha manapság csak beszélünk arról, hogy a fordításirodalom mennyire fontos. Ez nemcsak nálunk, de egész Kelet-Európában így van. Állandóan arról beszélünk, hogy tanulnunk kellene egymástól, miközben nem ismerjük egymás irodalmát, kultúráját. Igaz lassan a sajátunkat sem.
– Klaus Johannis államfő éppen a kultúrák közötti párbeszéd megteremtéséért tüntette ki a 45 éves kiadót a Kulturális Érdemrend lovagi fokozatával.
– Eljött az idő, amikor Romániában a kisebbségi ügyek iránt determináltan érzékeny ember került vezető funkcióba, és eszébe jutott vagy valaki eszébe juttatta, hogy azt a munkát, amit a Kriterion végzett és végez, legalább ennyivel meg kell köszönni. Johannisnak személyes okai is lehettek erre, valószínűleg ő is a Kriterion német nyelvű könyveinek olvasója volt annak idején nagyszebeni tanárként, hiszen mintegy ezer német címet jelentettünk meg.
– Egyed Péter, a Kriterion egykori szerkesztője, legutóbbi könyvbemutatóján egyebek mellett felelevenítette, milyen hatalmas fordítói munkát végzett a kiadó. Sok kisebbség jelentős művei jelentek meg románul, és román művek is magyarul és németül. Kinek a feladata lenne felvállalni ma ezt a munkát?
– Valóban óriási fordítói munkát végzett a Kriterion főleg az erdélyi magyar és német irodalom románra fordítsa terén. A Biblioteca Kriterion sorozatot Domokos Géza személyesen szerkesztette, nemcsak a címek és fordítók kiválogatásában volt fontos szerepe, de minden megjelent kötet elé előszót is írt, hogy a magyarul, németül nem tudó olvasót bevezesse az adott kultúrába, a mű hátterébe. Az is igaz, hogy nagyon sok jó magyar fordítás jelent meg a román irodalomból, az pedig, hogy román műveket németül is megjelentettünk, különösen erős aduja volt a kiadónak, hiszen minden román író esett kétségbe azért, hogy a nyugati kapu megnyíljon előtte.
Hogy ma kinek kéne ezt a munkát felvállalni? Erre lett volna jó például a Kriterion Alapítvány, főleg ha Bukarestben marad, amely pályázhatna erre a programra, és irányítaná az egészet, hiszen erre már egyetlen kiadó kicsi. A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése 1990-ben rengeteg adománykönyvet juttatott Erdélybe, amelyet olcsón árusítottak, azzal a feltétellel, hogy az ebből befolyt összeget a Kriterion kapja meg. Akkor ugye még állami tulajdonban voltunk, el lehet képzelni, hogy mi lett volna abból, ha a román állam begyűjti ezt a pénzt – ugyanúgy eltűnt volna, mint a többi. Ezért jött létre a Kriterion Alapítvány, hogy kezelje ezt a pénzt, és képviselje a kiadó érdekeit. ’92-ben azonban Domokos Géza elköltöztette a kiadót és az alapítványt Bukarestből.
– A Biblioteca Kriterion könyvei egyébként mennyire fogytak? Számszerű adatokra emlékszik?
– Fogytak. A Biblioteca Kriterion példányszámai 3–4 ezresek voltak, ami mai szemmel óriási. Volt olyan román fordításkötetünk, amit után kellett nyomni, emlékszem nagy sikere volt például a Szibériai garnizonnak vagy a Fekete Kolostornak. Nem a raktárnak nyomtattuk ezeket a köteteket, ma is ott vannak a könyvtárakban és az emberek polcain. Az előszókat ezekhez legtöbbször húzónevek írták, akiknek a szavára adtak a román olvasók.
– Ejtsünk néhány szót az alapító igazgatóról, Domokos Gézáról. Milyen vezető volt, milyen embernek ismerte meg annak idején?
– A kiadó sikerének egyik nagy titka nyilvánvalóan Domokos személyisége volt. Ez a látszólag egyszerű – ma úgy mondanánk, hogy laza – ember derűsen, könnyedén dolgozott. Nem volt az a nemzetmentő típus, én legalábbis nem hallottam tőle nagy szónoklatokat ilyen téren, úgy beszélt a kisebbségi jogokról, mint ami természetes, magától értetődő dolog, függetlenül attól, hogy az ukrán kisebbségről volt szó, vagy éppen a magyarról. Nagy erénye volt, hogy teljesen megbízott az embereiben, legalábbis ezt éreztette velünk. Engem például 12. magyar szerkesztőnek arra vett fel, hogy a képzőművészeti és zenei témájú könyvek felelőse legyek. Azt hiszem kétszer vagy háromszor láttuk egymást, mielőtt felvett, de amint munkába álltam, azt éreztette velem, hogy az illető területre nekem kell gondom legyen. A bizalom nagyon fontos minden fiatal munkavállalónak, engem arra sarkallt, hogy elmélyüljek a rám bízott témákban.
Rádöbbentem például, hogy az erdélyi magyar képzőművészet legalább annyira jelentős, mint az irodalom. Domokos nem tudta, hogy mi kell a szerb, az ukrán vagy a német piacra, de ott voltak a szerkesztői, akik tudták. Az volt a mi nagy szerencsénk, hogy Domokos par excellence politikus alkatú ember volt. Nagyon erősen kihasználta azt, hogy a kiadó Bukarestben van. Nagyon jól ismerte a román kultúrát, sok román barátja volt, a velük folytatott beszélgetésekből ismerte a bennfentes dolgokat, és nagyon szépen, választékosan beszélt románul. Meg tudta győzni a döntésképes embereket arról, amit akart. Géza központi bizottsági titkárokkal, miniszterekkel, alminiszterekkel beszélgetett, és sok vitát döntött el a pillanatnyi helyzetfelismerése, érvelése, így a dolgok mindig tovább zökkentek, vagy legalább kiderült, hogy hol akadtak meg, hol lehetett még próbálkozni. Nem volt összeesküvő alkat, nem konspirált, és nem titkolt semmit.
A Szekuritáté harminc évig figyeltette, de az az érzésem, hogy a rá állított tartótisztek hiába vették fel a fizetésüket, mert azt, amit a jelentéseikben leírtak, mi mind tudtuk. Emlékszem, egyszer egy KB-titkár felelősségre vonta, hogy miért nyilatkozott a vegyes házasságok ellen. Erre azt mondta, hogy általánosságban természetesen semmi kifogása nincs ellene, el kell viszont fogadni azt, hogy a családban az a nyelv megy tovább, amelyik praktikusabb, és nem örülne annak, ha az unokájával nem tudna majd magyarul beszélgetni. Ebbe nem nagyon lehetett belekötni.
– A kis erdélyi magyar könyvpiacon ma csaknem 15 magyar könyvkiadó működik. Fontos a versenyhelyzet, de nem sok ez egy kicsit?
– Sok, de nem igen lehetne, és nem is szabad ezt felülről szabályozni. Nekem nagyon kellett vigyáznom annak idején arra, hogy a frissen megjelent magánkiadók ne érezzék úgy, hogy hatalmi vagy erőpozícióból beszélünk velük – még akkor is, ha tudtam, hogy egyik másik kiadó Pesten azt próbálta eladni, hogy mennyivel jobbak ők, mint a Kriterion, és elég nemtelen dolgokat csináltak. Én is érzem, hogy elforgácsolódnak az erők, de így, hogy többen vagyunk, talán nagyobb eséllyel találunk rá a kiútra. A nyomtatott könyvnek meg vannak számlálva az évei, és több szem többet lát. Hátha kigyöngyöződik az az irány, ami fele el kell indulnunk.
A digitális platform – amire át kellene váltanunk – maga is nagyon gyors változásban van: tíz éve még a DVD-re esküdtünk, ma pedig már legyintenek rá. Az is befolyásolja ezt a folyamatot, hogy nagyon sok nyomdász van a magyar kiadói érdekeltségben, ők nyilván a nyomda érdekeit is szem előtt tartják. A legnagyobb problémánk azonban a terjesztés, amelyet 25 éve nem sikerül megoldani.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

Első könyv kilencvenévesen
„Reaszolgáltam” – mondta a homoródszentpáli Péter Mózes bácsi arra a kérdésünkre, miért kapta a nagyméretű emléklapot az eklézsiától. – Írtam egy könyvet – tette hozzá mosolyogva. Igen, abban az évben, amikor már elmúlt 90 éves.
Élete nagy része mezőgazdasági munkával telt, ért a kerekességhez, kő- és fafaragáshoz. Színdarabot tanult be, konferált, lakodalmak szószólója volt. Elfoglaltságai, munkái közül az „utóbbi időben” a seprűkötést szerette a legjobban. Még a múlt héten is kötött.
Alig vártam, hogy kézbe vehessem a 2013-ban kiadott Minden út Szentpálra vezet című munkát. Megismételhetetlenül megható percek következtek. A kilencvenhárom éves Mózes bácsi tollat ragadott, és lakószobájuk asztalánál dedikálta „sok-sok szeretettel” könyvecskéjét. Közben arra gondoltam: falujának legidősebb férfija nehéz munkában edzett kézzel mennyi gonddal írogathatta össze azt a sok mesélnivalót, amit kötetbe rendezett. Hogy aztán unokái, Mónika és Erika biztatására „a meséket, énekeket saját maga, felesége, családja és mások szórakoztatására” ne hagyja veszendőbe. Illetve annak a táskának a mélyén, amelyet a szekrény tetejéről vett le a kedvünkért. Megsárgult füzetlapok őrzik a vőfélyszövegeket, friss feljegyzéseket, melyeket olvasmányul szán. „Kár volna, hogy elhulljon-vesszen ez a sok írás!” – nyomatékosítja.
1922 szilveszterének éjjelén született, 1923 januárjára írták bé, vagyis anyakönyvezték beszélgetőtársamat. „Volt nekünk egy zsindelyes házunk itt a kőhalmi úton, a szüleim elhatározták, hogy építenek egy új kőházat – írja Péter Mózes a könyvében. – Úgy történt, hogy az anyagot beszokotálták (beszerezték), ahogy lehetett: a szarvazatot Oláfaluból (gerendákat, léceket és egyebeket), követ a legelőről, cserepet Baconból. Apámnak volt két igás kancája, azzal hozta össze az építőanyagot. Megfogadta a városfalvi mestereket: Gáll Ferencet, Jobb Dénest, meg másokat is. A hosszú koszorúfa a sáncba volt rakva, meglátták, hogy a 10 méteres koszorúfa éppen jó volna a falunak – mivel megadták az engedélyt a baromvásár létrehozásáról. Fel akarták szentelni a vásárt, hát elvitték a koszorúfát, meghántották, lekenték faggyúval, a tetejébe feltettek egy liter bort és 100 lejt. Aki felmászott és sikerült levennie, annak adták. Sokan próbálkoztak, végül két idegennek sikerült levennie a jutalmat.” (Megemlékezés a homoródszentpáli népek munkálatairól 1920–1940).
„1942. január elsején néhai Vári Domokos tiszteletes úr azt mondta édesanyámnak, hogy a fiát el akarom küldeni Kolozsvárra, tanfolyamra, mégpedig népfőiskolai tanfolyamra. Érdeklődött édesapám, hogy mit fognak tanulni? – Zsiga bácsi legyen nyugodt, megéri ez a tanfolyam, válaszolta a tiszteletes. Tizenharmadikán kezdődik, székely ruhában kell menni, minden unitárius székely faluból fog egy fiatal menni. Erre a beszédre édesapám így válaszolt: – Hát menjen – el voltam engedve. (…) Minden reggel kellett templomba menni, a papi növendékek prédikáltak, aztán kezdődött a tanítás. A tanárok délelőtt tanítottak, délután a város nevezetes részeit mutogatták. A Minervában ismertették a betűk keletkezését, az újság nyomtatását. Bemutatták a tűzoltók hogyan gyakorlatoznak. (…) Megmutatták az acélgyárat, a botanikus kertben bizony sok látványos dolog volt. Voltunk Szamosfalván a repülőtéren, sorban mentünk a tanárokkal együtt, bemutatták a dermata gyárat, elmagyarázták, hogy lesz a nyersbőrből lábbeli talp. (…) Tovább menve egy három emeletes munkacsarnokba vittek, ahol 1500 munkás dolgozott, fele férfi, fele női osztály, ott olyan gyorsan ment a munka, hogy alig tudták raktározni. Én pedig a delegát úr mellett a munkálatokat, beszédeket, a látottakat jegyeztem le, ezekből kellett másnap felelni a tanárok előtt.”
A Kolozsvári népfőiskolai tanfolyam című visszaemlékezésből azt is megtudhatja az olvasó, hogy a tanulás mellett előadásokat csináltak, szólóéneket, színdarabot tanultak. A homoródszentpáli Mózes monológokat mondott. A püspök egy alkalommal bement az osztályba, érdeklődött, melyik az a legény, aki a monológot mondta. „Na, akkor vasárnap bejön hozzám délebédre, szívesen látom.” Az almási Sándor Jenővel mentek. „A szakácsnő nyáladzót akasztott a nyakunkba, hogy ne csepegtessük le magunkat. Tyúkleves volt, sóba főtt, utána meg egy nagy tál hólyagos pánkó. Én is meg akarok szúrni egyet a villával, de azt mondja a püspök úr: ezzel az ötágú késsel biztosabb. Továbbá azt is mondta, hogy: bocsássanak meg, ebéd után bor illenék a vendégeknek, de az én nevem Józan Miklós, ezért nem használok semmi italt.” Ezek után „Péter öcsémet” arra kérte, a családja előtt mondja el a búcsúestén elhangzott monológot. Kért egy hegedűt, és a nevetés meg taps mellett kapott egy szép könyvet is ajándékba Péter Mózes.
Családja mezőgazdasági munkával foglalkozott, gazdálkodtak. Kitanulta a kerekességet, fonókereket, szekeret, kerekeket, „ami létezett, mindent meg tudott csinálni”. A bátyjától tanult, most is megvannak a szerszámai. Ez mellékmunka volt, télen és esős időben. Kezdetben lábbal hajtott esztergagépen dolgoztak, később motor hajtotta. „Kéz kellett tartani” – jegyezte meg. Faragászattal is foglalkozott, de a kőfaragáshoz is ért. A szövetkezetesítés után a kollektívben részt vállaltak, hogy 30 árat visszakaphassanak. Helyben volt seprűkötő műhely, tízen dolgoztak ott. Nádseprűkötéssel foglalkozott. Cirkot termeltek, gépet „szereltek”. A felesége is megtanulta. Cséplőgéppel aratták, megválogatták. A rövidebb anyagból kicsi seprű készült – mutatta, amit a múlt héten kötött.
Míg beszélgettünk Mózes bácsival, végig ott ült felesége, Idus néni. Fotózáskor nemcsak egymás mellé telepedtek, de át is ölelte hitvesét. „Ahogy elvégeztem a katonaságot, fogságot, és hazakerültem, a birtok is többecske volt, nem győztük a sok munkát.” Édesapja biztatta: „Te Mózsi, meg kéne házasodj!” Hogy kit vegyen el? Ajánlgatták a lányokat, de Idussal egy utcában laktak… „Három évig udvarolgattam a feleségemnek, úgy egyeztünk fiatalokul, hogy hozzám jön, csak a szülőktől egyszer meg kellett kérdezni, hogy beleegyeznek-e, hogy összeházasodjunk. Úgy is történt. Ha ti úgy akarjátok, szeretitek egymást, semmi kifogásunk az elinduláshoz, a jó Isten segítsen meg.” Hatvannégy együtt leélt év után is „fenn tudunk lenni, s magunkat el tudjuk rendezni.”
Molnár Melinda
Péter Mózes: Minden út Szentpálra vezet, 2013.
Székelyhon.ro

Az autonómia esete az alkotmánnyal
Az alapállás eddig egyszerű volt: valahányszor szóba került az autonómia, Bukarestben rögvest rávágták, márpedig az alkotmányellenes. Lehetett az illető politikus kormánypárti vagy ellenzéki, liberális, demokrata vagy szociáldemokrata, képviselő vagy szenátor, megyeitanács-elnök, polgármester – ebben a kérdésben véleményük egybehangzó volt: autonómiáról szó sem lehet.
Sokat nem is boncolgatták, fújták, mint a himnusz első pár sorát, az alaptörvény ama egyes cikkelyét, mely szerint Románia szuverén, független, egységes és oszthatatlan nemzetállam. Hogy e szépséges felsorolásban pontosan melyik jelzővel állna ellentétben az autonómia, arra szükségtelennek tartották kitérni, a nagy nemzetféltés, a hazafias frázisok jótékony ködében eltűnt minden érv, magyarázat, logika, maradt csak az egységes és oszthatatlan nemzetállam.
Aztán történt, hogy megelégelve az autonómiával kapcsolatos rágalom- és hazugságáradatot, egy szatmárnémeti civil szervezet vezetője a törvényszékhez fordult. És láss csodát: a bírák azt találták kimondani, hogy egyáltalán nem minősíthető szélsőségesnek, aki az önrendelkezést népszerűsíti, követeli, hiszen az autonómia Európa más országaiban is működő intézmény.
A Szatmár Megyei Törvényszék jogerős ítélete precedens értékűnek számít – gondolhatnánk –, egyszer s mindenkorra tisztázza a kérdést, és többé már senki sem utasíthatja el az alkotmányra hivatkozva az autonómiaigényt. De még csak el sem kezdhettünk örülni, máris érkezett a hír Kolozsvárról: a városháza tiltja az Erdély autonómiáját több nyelven hirdető óriásplakátok kihelyezését – merthogy annak üzenete alkotmányellenes. Emil Bocnak, az erdélyi város multikulturalitását amúgy is módfelett sajátosan értelmező polgármesternek mit sem számít egy jogerős bírósági ítélet, szerinte az autonómia alkotmányellenes.
És pont. Merthogy Románia szuverén, egységes, oszthatatlan nemzetállam. Csak az nem világos, az alkotmány eme sokat idézett sorait vajon miként értelmezi például a Moldova Köztársasággal való egyesülést még államfőként szorgalmazó Traian Băsescu volt elnök? Vagy Klaus Johannis hivatalban levő államfő és Victor Ponta miniszterelnök, akik üdvözölték és támogatásukról biztosították az elmúlt hétvégén Bukarestben ugyancsak a Pruton túli országgal való egyesülésért tüntetőket?
Vagy az alaptörvényt csak akkor illik elővenni, amikor érdekeik megkívánják? És akkor is akként értelmezik, ahogy nekik tetszik?
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Dr. Kovács Levente paradigmái
25 + 25 + 25 = 25
Egy közismert söröző teraszán ülünk a Tanár úrral, és számolunk: 25 + 25 + 25. Még nem adjuk össze. Nincs végeredmény. De a felosztás jó. Olyan, mint egy nagy habos torta, amit születésnapon négyfelé vág az ünnepelt. Hármat elfogyasztunk közösen. Beleharapunk. Milyen az íze az első szeletnek? – kérdem a Mestert.
– Az első szelet az első 25 év, amíg kijártam az iskolát és az egyetemet. Azután következett az az időszak, amikor a Marosvásárhelyi Diákház színjátszó csoportjával foglalkoztam. A második, amikor eljutottam oda, hogy 25 éves koromban megrendezhettem az első darabomat a színművészeti főiskola Stúdió termében. Ez a szakasz a magánéletemben is jelentős. Akkor született a fiam, s akkor találtam rá harmadik feleségemre, Katira, aki mind a mai napig társam, és velem volt a szakmai és magánéleti harcaimban. A harmadik? 50 éves koromban, 1990-ben a Színművészeti Egyetem magyar tagozatának tanszékvezetője lettem. Ekkor alakult újra az oktatás. A '90-es évektől kezdődően én feleltem a színészképzés metodikájáért, az oktatási intézmény átszervezéséért. Akkor indult az új nagy létszámú évfolyam, olyan nyomorúságos évek után, amikor négy, három, majd végül egy-két végzős hallgatónk volt. Ez a 25 év begyűjtötte a termést, azt a tapasztalatot, ami felhalmozódott az egyetem vezetése alatt azokban a pályázatokban, amelyek az egyetem gyarapodását segítették.
– Maradjunk a hármas felosztásnál. Egy ember életét meghatározzák a találkozások, a helyszínek, a történetek...
– Az első 25 év két meghatározó korszaka a gyerekkorom (a 7 – 15 éves kor közötti időszak) volt, amikor sokat betegeskedtem. Az ágyon ülve rengeteget olvastam, s így már abban a zsenge korban 4-5 évvel megelőztem gondolkodásban, tájékozottságban, olvasottságban kortársaimat. Ez mind a mai napig meghatározta az életemet. A másik az egyetemi diákévek helyszíne, Kolozsvár volt. Olyan időszakban jártam a Bolyai egyetemre – mert akkor még megvolt –, amikor a kincses várost különleges hangulat, szellemiség jellemezte. Az egyetem szellemi légköre nagy hatással volt rám. A tanárok közül Szigeti József, Csehi Gyula, az idősebb kollégák közül Szilágyi Domokos, Kántor Lajos voltak rám hatással, olyanok, akiknek nemcsak a gondolkodásmódja, hanem az életsorsa is példaértékű volt. Csoporttársaim között is olyanok voltak, akik azóta sokra vitték: írók, költők. Egy egész életre való szellemi útravalót kaptam a kolozsvári egyetemről. Ami a találkozásokat illeti, gyerekkorban sok benyomás ért. A családom egy része a kommunizmushoz fűződött az orosz hadifogság miatt, a másik fele pedig a Nyugat, a kapitalizmus felé irányult az amerikai hadifogság hatására. Nagy ideológiai viták voltak a családban, amelynek én is tanúja voltam. Például már 10 évesen tudtam, hogy mi a helyzet a kurdokkal, kik a szunniták és a síiták. De az örök város Marosvásárhely maradt. A kolozsvári öt évet leszámítva én vásárhelyi vagyok, voltam és az is maradok. Vásárhely a világ igazi közepe. Ezzel, igaz, nem mindenki ért egyet az utóbbi időszakban, de én már ilyen romlott maradok...
– A második 25?
– Ez az időszak jórészt a diákszínjátszó csoporté. Az a munka, amit ott végeztem, a haladó szellemiséget, az akkori avantgárdot jelentette. A diákszínjátszó mozgalomnak voltam az elkötelezettje, azzal foglalkoztam a legtöbbet. A korabeli kultúrpolitika lehetővé tette egy darabig, hogy a színházi fesztiválok révén a műkedvelő színjátszás csúcsteljesítményei beolvadtak a hivatásos szakma világába. Ezáltal vált lehetővé, hogy a román szakmai elit is a diákszínjátszó csoport által színre vitt előadásaim által ismert meg. Így kerültem kapcsolatban akkori hírneves román rendezőkkel és színházi emberekkel, köztük Ion Cojarral, Gelu Colceaggal, Irina Petrescuval vagy Harag Györggyel, aki az egész csoportot leszerződtette Madách darabjába, Az ember tragédiájába. Úgy éreztem, olyan útra léptem, ami egy kicsit más volt, mint a színházakban dolgozni, és ezt jól fogadták szakmai téren is. Egyes előadásoknak, mint a Luzitán szörny, a Tiszta földet vagy a Mahagonny igazi rockfesztiválokra emlékeztető hangulata volt. Tömegeket vonzottak a nézőtérre, és a szakmai kritikák is borsot törtek a hivatásos színházak orra alá. Akkor a diákszínjátszás és a Stúdió színház repertoárjával megelőzte a hivatásos színházakat. Olyan dolgokat lehetett játszani, amelyekre csak később figyelt fel a szakma, és némiképp ki lehetett cselezni a hatóságokat is. Igaz, később voltak letiltások, kerékbe tört életek, de mindenesetre ebben az időszakban a fiatalság a szellemi frissességért járt előadásainkra vagy az ezt követő beszélgetésekre a Hargita vendéglőben. Visszagondolva erre az időszakra, talán azért voltunk érdekesebbek a hivatásos színházi produkcióknál, mert az általunk színre vitt előadások rólunk szóltak, a fiatalság életérzéseit fejezték ki. Arra vigyáztunk, hogy sose rugaszkodjunk el a valóságtól, és ne szálljon a fejünkbe a dicsőség. Pedig rendkívül jó színjátszók jártak hozzánk, de 90%-uknak eszébe sem jutott, hogy színész legyen, és ezért is felszabadultan játszhattak. A Mahagonny című előadásunkat egy fesztiválon, amelyre a színiakadémia is benevezett egy Aurel Baranga- előadással, a bukaresti akadémia tanára az intézet produkciójának vélte, és megdicsérte a színészképzésünket, szemben a műkedvelőnek vélt színis előadással. S olyanról is tudok mesélni, amikor egy előadásunkat letiltották az egyik fesztiválról, és azért, hogy jelen legyünk, összeültünk pénteken délután, és hétfő reggelig egy új produkciót állítottunk össze, amivel a fesztiválra mehettünk. Azok voltak a szép idők...
– A harmadik 25?
– Nagyon sokat tanultam az előző 25 évben. A diákszínjátszó csoportban sokkal szabadabban tudtam dolgozni, és ott alakítottam ki az improvizáció módszertanát. Később, amikor a 90-es években elindult az első bővített létszámú – a későbbi aranyosztály –, akkor az egyetemen hasznosíthattam, továbbfejleszthettem azokat a gyakorlatokat, amelyeket a diákszínjátszó csoportban alkalmaztam. Majd a későbbiekben következtek azok a találkozók, amelyeknek köszönhetően mi is bekapcsolódhattunk az európai színészmesterség-oktatás vérkeringésébe. Ennek eredményeként dolgozhatta ki Kovács Kati, aki a diákcsoportban is munkatársam volt, az improvizáció tudományos módszertanát.
A diákszínjátszó csoportban zenés előadásokat is színre vittünk, olyan elismert zeneszerzőkkel, zenészekkel dolgoztunk, mint Sárosi Endre, Elekes Csaba, Szőcs János, Sólyom Sándor, akiknek sikerült a zenés előadások kollektív hangulatát megteremteniük, amelyekben a korszerű zene ritmusa, belső energiája odafejlődött, hogy zenével, tánccal fejeztünk ki bizonyos érzelmeket, gondolatokat. Ezeket átvittem az egyetemre is, ahol Hencz Józseffel együtt a főiskolán megrendezhettünk olyan nagy musicaleket, mint a My Fair Lady, a Cabaret vagy a Chicago. Majd később az intézet zene-, táncprofilját is megalakítottuk. Ezzel Bukarestben sem foglalkoztak. És ott volt az egyéni műsorok menedzselése is. Tehát a diákszínjátszás termékeny időszaka nagy hatással volt színészpedagógiai pályámra. Persze rendezőként más forrásokból is "táplálkoztam". Kilenc évig voltam az asszisztense az öreg Tompának, dolgoztam Harag Györggyel is. Új színházi nyelvezettel is kísérleteztem. Voltak programjaim. Öt Brecht-darabot rendeztem, aztán következett az "elvágott dramaturgiai köldökzsinór" összefűzése. Elővettem a kommunizmus idején tilos, elfelejtésre ítélt magyar szerzőket: Szomory Dezsőt, Szép Ernőt, Füst Milánt, Molnár Ferencet és másokat. Az 1980-as években rendezőhiány volt. Tompa Gábor, Kincses Elemér, Parászka Miklós és én rendeztünk az erdélyi magyar színházakban. Ez nehéz időszak volt. Emlékszem arra, amikor próbáltam Szatmárnémetiben, majd onnan "le kellett ugornom" Sepsiszentgyörgyre darabfelújításra, aztán onnan vissza a zsúfolásig telt vagonokban. Dolgoztunk -12 fokos színpadon, ahol a színésznő kezére fagyott a mikrofon, s öltöttünk bundát laza hippi jelmez helyett a fűtetlen téli gyergyószentmiklósi teremben. Olyan hőskor volt ez az 1960 – 1980-as évek közötti, amikor az ideológiai vizionálások kényszere mellett ráadásul a színházak önellátók kellett legyenek. Ilyen körülmények között olyan előadásokat is színre vittünk, amelyekkel 150-200-szor is színpadra léptünk. Az emlékek kávéházának a főpróbája december 26-án volt. A színház köré rendőrkordont húztak, mert mindenki be akart jönni a 600 férőhelyes terembe, ahova úgy is 800-an zsúfolódtak be. A nyilvános főpróba bevételéből kihoztuk a román tagozat egyhavi fizetésalapját. Az előadást 172-szer játszottuk. Nehéz ma már kiemelnem egy előadást a több mint 180 rendezésem közül. A nagy kiugrás 1976-ban volt, amikor a főiskolán színre vittük az Egy fő az egy fő című Brecht-darabot. Aztán jött – szintén a főiskolán – a Szürke délután, a Káin és Ábel, amellyel a sepsiszentgyörgyi kollokviumon két díjat is nyertünk. Megemlíthetném a Jó estét nyár, jó estét szerelem című darabot, amelyet a Stúdióban 50-szer, a Sepsiszentgyörgyön rendezett változatot 100 alkalommal játszottuk el. A marosvásárhelyi színházban volt egy feledhetetlen trió: Az emlékek kávéháza, a Lila ákác és a Kakuk Marci, amelyek összesen több mint 500-szor kerültek közönség elé, és a szakmai siker is jelentős volt. Legnagyobb szakmai sikeremet Nádas Péter Találkozás című darabjával értem el. A kolozsvári rendezéseim közül Paul Foster I. Erzsébetére, Sepsiszentgyörgyön még Csehov Három nővérére, Szatmáron ugyancsak Csehov Platonovjára és Zágoni Hippolyt, a lakáj című darabjára emlékezem szívesen. A diákszínjátszó csoporttal pedig a Luzitán szörny, a Tiszta föld és a Mahagonny volt az abszolút csúcs. Az utóbbi időben pedig az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínházban színre vitt Az emberke tragédiája felnőttelőadásba lophattam be mindazt, amit annak idején a színjátszó csoporttal is kikísérletezgettem. S talán premierként árulom el, hogy rendeztem egy játékfilmet is, aminek a címe Imola mosolya volt. Ezt Huszár Ilona, a producer úgy elvitte Magyarországra, hogy azóta sem kapja a kazettát. Ez tanulságos és érdekes szakmai kísérlet volt.
– A következő 25?
– A színház életcél, hivatás és hobbi is egyben. Az első 25 évben életcél, aztán hivatás lett, most hobbi. Hobbiból dolgozom együtt a Hahota színtársulattal. Nagyon kedves, alázatos és összetartó társaság, akiknek hihetetlen közönségsikerük van, és én ezt nagyon élvezem. Közben írogatok. Már 15 éves koromban írtam novellákat és két regényt is. Az egyikért most "megbűnhődnék", mert egy olyan iszlám államról szól, amelyet arab terroristák hoztak létre. Egyik álmom volt, hogy Kelet- és Szahara-kutató legyek, aztán ebből csak egy tinédzserkori regény lett. De így, 75 évesen meg akarom ajándékozni magam egy regénnyel, amelyet a napokban fejezek be. A története a '60-as évekről szól. Azt hittük, hogy ez a korszak egy történelmi mélypont, de tulajdonképpen csak ezután kezdődtek az igazi megpróbáltatások, mert jött a Ceausescu-féle "arany-korszak". Tulajdonképpen a művészet és politika összefonódásáról szól a regény, amelynek munkacíme: És akkor jött az aranykor, vagy Honduras messze van... Aztán van egy paranormális élményem is, amiből lehet, hogy valamikor sci-fi regény lesz. Ha megérem. A személyazonossági igazolványom 2065-ben jár le. Elgondoltam, milyen jó kabaréjelenet lenne, ha miután lejár, beállítanék a lakosság-nyilvántartóba, hogy cseréljék ki. Ez igen varázslatos esemény lenne, mert jelenleg én vagyok a marosvásárhelyi Gyűrűk ura, ugyanis a kiváló kardiológus Benedek Imre barátom kilenc sztenttel stafírozta a szívemet.
– Lehetett volna más 75?
– Nem. Elég jó labdaérzékem volt. Kiváló labdarúgókapus voltam 12 éves koromig, aztán, miután megbetegedtem, nem mertem többet vetődni. A 46-os lábammal, csavarosan a pálya bal széléről jobb lábbal íveltem be a labdát, mint Czibor az Aranycsapatból... Mégsem lettem focista. Nagyon érdekelt a földrajz, az utazások, a műépítészet és a zene. Hét évig tanultam zongorázni. Ma is felfedezem, ha hamisan szól a dal, de nem tudom reprodukálni a zenét. A sors iróniája, hogy én rendeztem először a Stúdióban zenés darabokat. Az irodalom, az írás mindig jelen volt az életemben. 10 éves koromban saját darabomat mutatták be egy pionírünnepségen. 15 évesen kabarét írtam, amit előadtunk az osztályban. Édesapám orvost akart "csinálni" belőlem, de meglepetésére nem az lettem. Igaz, doktor vagyok. Emlékszem, egy hétfő reggel cseng a telefonunk, egy hölgy van a vonal másik végén, megkérdi: dr. Kovács Leventével beszél? Miután válaszoltam, elmondta, meghívnak a Duna televízióba egy élő beszélgetésbe, fizetik az utat és némi honoráriumot is. Mi a beszélgetés témája? – kérdeztem. Az otthon szülés – jött a válasz. Kiderült, egy címtárban bukkant a nevemre, ahol úgy szerepeltem: doktor Kovács Levente. Nem mentem Budapestre. Utólag megbántam. Ez is kabaréba illő jelenet lett volna, ha elbeszélgetek a témáról, s majd a végén elmondom: színházművészetben vagyok doktor. Ha még egy felkérés jön, elvállalom. De csak a móka kedvéért...
A beszélgetés dr. Kovács Levente közelgő 75. születésnapja alkalmából készült. Az interjú (idő)beosztása a véletlen műve. Az élet rendezte...
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Patarétről felvonulás a városba: emberek vagyunk, nem szemetek
Közel három órát meneteltek hőségben, zeneszóval
Szolidaritásból szerveztek tegnap gyalogos felvonulást Patarétről a városba, hogy felhívják a figyelmet az ott élő romák kitaszítottságára, embertelen életkörülményeikre, azoknak a családoknak a helyzetére, akiket még 2010-ben erőszakkal költöztetett ki a városháza az ott felépített betonlakásokba, miután kilakoltatták őket a kolozsvári Coastei utcából. A felvonulás „Várost az embereknek, ne a nyerészkedésnek” szlogennel zajlott, kulturális és civil jelleggel hirdették meg, és a héten Kolozsváron zajlott So keres, Europa?! nemzetközi roma ifjúsági találkozó alkalmával szervezték. A szolidaritási menetben több emberjogvédő szervezet képviseletében sok külföldi fiatal is részt vett, akik feliratos pólókat, ásványvizet osztottak. A pataréti telepről a dombon át vonult a menet zeneszóra – néhány fiatal gitározott, énekelt. A Coastei utcában találkoztak, majd a megyei és városi tanácshoz petíciót nyújtottak be a követeléseikkel.
Pataréten azoknál a házaknál gyülekeztek tegnap reggel az emberek, ahová még 2010 december közepén, csontfagyasztó hidegben költöztettek ki 76 családot, és akiknek az életkörülményei azóta folyton csak romlottak. A szolidaritási gyalogos felvonulást egyrészt ezeknek a lakosoknak az érdekérvényesítéséért szervezték, „Várost az embereknek, ne a nyerészkedésnek” elnevezéssel, és a „So keres, Europa?!” roma ifjúsági találkozó hetére időzítették, amelyet a Kolozsvár Európa Ifjúsági Fővárosa rendezvények keretében tartottak. Közben úgymond egyre bővült a felvonulás „tematikája”, vagyis amire fel akarták hívni az emberek és hatóságok figyelmét, és ami főleg a plakátok, bannerek, pólók feliratain volt olvasható: „tisztességes életkörülményt akarunk, nem tiszteletlenséget”, „elég a kitaszítottságból”, „emberek vagyunk, nem szemetek”, „bontsuk le az elválasztó falakat”, „akik sáncot állítottak a szabadságunk elé, most számolják fel”, „szüntessék meg a romák rabszolgaságát”, „egyenlő esélyt, tisztességes életkörülményeket mindenkinek”, „vessenek véget a rasszizmusnak”.
Szóváltás az ortodox érsek-metropolita beszédére
A felvonulásra felsorakozók között a fiatalok ásványvizet, pólókat, bannereket osztogattak, majd a szervezők részéről köszöntötték az embereket. Körbeállták a helyszínre kiérkező Andrei Andreicuţ ortodox érsek-metropolitát is, aki megpróbálta a mikrofonba is elmondani, hogy „Isten mindenkit egyenlőnek teremtett”, hogy a Pataréten rendkívüli szegénységben élőket segíteni kell, hogy egy kinevezett pap fog majd szolgálni az ott élő romáknak, és a tanfelügyelőségen külön is foglalkozni fognak a roma gyerekek oktatásával. Azt is elárulta, hogy beszélt már a Babeş–Bolyai Tudományegyetem rektorával egy romani katedra létrehozásáról az egyetemen, meg, hogy az egyház „rendesebb” házakat szeretne építeni valamikor az ott élő romáknak. Az érsek beszédét és bejelentéseit azonban nem fogadta mindenki egyforma lelkesedéssel – a tömegből egy nő haragosan és hangosan kezdte hangoztatni, hogy „Isten nevében” kilakoltatnak embereket, lerombolnak házakat, hogy templomokat építsenek. Erre kisebb szóváltás kerekedett, kiderült, sokan több mindenben nem értenek egyet, egyesek árulással vádolták egymást, hogy jó fizetésért és biztos munkahelyért lemondtak a közösség valódi érdekeinek a kiharcolásáról. Majd egymást csitítva igyekeztek ismét rendezni soraikat, és a halkuló szóváltást egyre bátrabban felváltotta a csendes-szomorkás cigányzene: a szolidaritási felvonulásra kijött vendégfiatalok gitárjátéka és éneklése mellett végül elindult a gyalogos menet át a domboldalon, a város irányába. A pataréti kis telep lassan kiürült, néhány helybéli nézett a távolodó menet és az őket kísérő feketeruhás csendőrök után, majd a területüket védő kutyafalka is előkerült a lenti, Dallas negyedi házak közül.
Greta Ernest: mindenért Apostu a hibás
A Kolozs Megyei Tanács új és modern székhelye mögötti dombon, a Coastei utcában, ahol évekkel ezelőtt még aprócska, toldott-foldott házakban éltek romák és nem romák, papírral és papír nélkül, hivatalosan és törvénytelenül, most szépen berendezett játszótér van, és bölcsődét építenek. Ezen a helyen is szerveztek találkozót a felvonulás résztvevői, egyesek ott várták a nagy hőségben gyalog érkezőket. Greta Ernest már nyugdíjas, valamikor ő is ott lakott az utcában, hivatalosan, rendes iratokkal – mint meséli.
Szabadság (Kolozsvár)

Búcsú a kolostorban
Július 16-án, Karmel hegyi Boldogasszony ünnepén, csütörtökön rendkívüli találkozó és azt követően búcsús szentmise színhelye volt a marosszentgyörgyi karmelita kolostor. A találkozóra Erdély különböző településein – Altorja, Árkos, Bereck, Csíkcsicsó, Csík-karcfalva, Csíkrákos, Csíksomlyó, Csík-szentdomokos, Csíkszentgyörgy, Csíkszereda, Feltorja, Gyergyóremete, Gyergyóújfalu, Kézdiszentkereszt, Kézdiszentlélek, Kézdivásárhely, Kolozsvár, Marosszentgyörgy, Marosvásárhely, Mikóújfalu, Nyárádköszvényes, Nyárádremete, Ozsdola, Sepsiszentgyörgy, Szárhegy – működő karmelita imacsoportok tagjai és a környező települések hívei – mintegy háromszázan – jöttek el.
A kolostor kertjében felállított oltár körül letelepülő híveknek 15 órától Hajlák Attila marosvásárhelyi atya, a lelkiségi mozgalom lelki vezetője tartott katekézist, oktatást Az vagyok, akit a Jóisten megálmodott, teremtett, szeret, meghívott és küldött témával. Ezután közös szentségimádás, zsolozsma, rózsafüzér, majd a szentmise következett. A szentmise főcelebránsa Hajlák Attila volt, a szentbeszédet Sebestyén Péter tartotta, de jelen volt még Bartalus Zoltán madéfalvi, Becze Lóránt székelykáli, László Szabolcs nagyernyei, Palkó Ágoston marosjárai és Baricz Lajos marosszentgyörgyi atya is.
A prédikáció után néhányan a skapuláré vállruhát vették át. Ez egy kis, nyakba akasztható, megáldott, posztó (nyaklánc-szerű) vállruha, amelyet a karmelita rend egyik alapítója, Stock Szent Simon (+1265) július 16-án látomásában kapott a Szűzanyától azzal az ígérettel, hogy aki viseli, nem jut a pokolba. Kezdetben csak a karmelita rend férfi- és női tagjai viselték, de aztán kiterjesztették azt az elkötelezett világi hívekre is. A prédikációból többek között azt is kiderült, hogy Deák Ferenc, a haza bölcse, bár nem volt katolikus, skapulárét viselt.
A szentmise végén Baricz Lajos – mintegy házigazdaként – a nővérek nevében köszöntötte a zarándokokat, és megköszönte jelenlétüket, fáradságukat, támogatásukat, amit a nővéreknek rendszeresen nyújtanak. Egyben bejelentette, hogy ezután minden évben a karmelita imacsoportok itt tartják évi nagytalálkozójukat, zarándoklatukat.
Ez a találkozó (melyet korábban a csíksomlyói kegytemplomban tartottak) és búcsú közelebb hozta a Karmel hegyi Boldogasszonyt és a karmelita nővéreket azokhoz a hívekhez, akik már évek, évtizedek óta a világban élő karmelita lelkiséghez tartoznak. A jelenlévők többsége nem volt még a kolostorban, és nem látott karmelita szerzetest, ami most, a Megszentelt élet évében megvalósult.
(Szentgyörgyi)
Népújság (Marosvásárhely)

Roma és emberjogi szervezetek tiltakoztak Kolozsváron a kényszer-kilakoltatások ellen
Az egykori kolozsvári Coastei utcából négy éve kilakoltatott és a Patarétre költöztetett 76 roma család vonultak fel a hétvégén, számos hazai és külföldi emberjogi civil szervezet képviselői együtt a pataréti szeméttelep mellől egészen a ma már Nicolae Ivan püspökről elnevezett Coastei utcáig.
A mintegy háromszáz fős tömeg tiltakozó megmozdulását a So Keres, Európa? (azaz Merre tartasz, Európa?) című kulturális rendezvénysorozat keretében szervezték, az akciónak „A város az emberekért, nem pedig a profitért” címet adták. Ernest Creta, a menetet kezdeményező Coastei utcai Romák Közösségi Egyesületének alapítója a Krónikának elmondta, a kilakoltatás óta évente megszervezik a tiltakozást.
Idén számtalan emberjogi civil szervezet csatlakozott hozzájuk, köztük sok külföldi egyetemista. Ez egyébként a tiltakozók hatóságokhoz írt nyílt leveléből is kiderül: magyarországi, belga, albán, szlovák, osztrák, spanyol, macedón, szerb, bolgár, lengyel és természetesen romániai civilszervezetek írták alá.
A megmozdulás résztvevői nyílt levelükben követeléseiket is megfogalmazták. Többek közt olyan intézkedéseket várnak a hatóságoktól, amelyek révén a társadalom perifériáján élő emberek is tisztességes szociális otthonokhoz juthassanak. Követelik továbbá a kényszerkilakoltatások betiltását, és az albérletek árának hatósági ellenőrzését.
„Mit remélünk? Hogy a polgármesteri hivatal meghallja a szavunkat és elköltöztet onnét, a városba, vagy legalábbis minél közelebb a városhoz” – válaszolta kérdésünkre Ernest Creta. Hozzáfűzte, most, hogy bezárták a régi szemétlerakatot, jobb hely lesz a Patarét, de még legalább 5–10 évnek kell eltelnie, míg a bűz eltűnik és nyáron különösen kellemetlen az orrfacsaró szag. Creta szerint a Cantonului utcai romák sorsa is bizonytalan, a terület ugyanis a román vasúttársaság (CFR) tulajdona, amely ki szeretné őket onnan költöztetni, holott ez az önkormányzat dolga lenne, és egyszerűen nincs hová vinni őket. Mint kifejtette, néhányukat 7-10 méterrel arrébb költöztették, mert túl közel ütöttek tábort a vasúti sínekhez.
Cretáról egyébként kiderült, magyarul is beszél. Mint elmondta, édesapja magyar cigány volt, ennek ellenére a családban ritkán beszélték a nyelvet, azonban a munkahelyén főleg magyarokkal dolgozott együtt, innen az akcentusmentes nyelvtudása.
Az egykori Coastei utcában, a romák lerombolt otthonainak helyén most tágas park és az ortodox egyház teológusainak campusa található. Creta elmondása szerint a kiköltöztetés egyik oka valószínűleg épp az volt, hogy felszabadítsák a területet az ortodox egyház számára. Mint részletezte, haragudtak is eleinte Andrei Andreicuţ ortodox mitropolitára, aki aztán elnézést kért tőlük. „Legfőképpen Sorin Apostu volt polgármestert hibáztatjuk, aki moldvai és utálja a cigányokat. Nem tudom, hogy annak idején hogy jutott Bocnak eszébe épp őt megtenni polgármesternek maga helyett, amikor elment miniszterelnöknek Bukarestbe” – magyarázta. „Hát én is leülnék két évet börtönben, ha tudom, hogy a szabadulásom után többet dolgoznom sem kell annyit „kerestem” addig – jegyezte meg Apostu korrupciós botránya kapcsán.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Szívvel-lélekkel magaménak érzem
A hajdani Hintz-ház emeleti termében tartották azt a sajtótájékoztatót, amelyen a Kolozsvári Magyar Napok főszervezője, a Kincses Kolozsvár Egyesület elnöke, Gergely Balázs, nem kis büszkeséggel a hangjában, bejelentette, immár hatodik alkalommal, rendezik meg a Kolozsvári Magyar Napokat, 2015. augusztus 16.-23. közötti időszakban.
A kínálat rendkívül bőséges. Több mint 500 rendezvény várja az érdeklődőket. Gergely Balázs igyekezett ízelítőt adni abból a hatalmas kínálatból, amiből ez alatt az idő alatt válogathatunk. A rendezvény maga kiemelten a kolozsvári magyar közösségé, minden társadalmi rétegé, a város ifjúságáé. Komolyan hozzájárul ahhoz, hogy Kolozsvár magyarsága újra erős, hiteles erővé váljék. Fontos az is, hogy a közösség mennyire tud másokra is odafigyelni. Kiemelt témája a kárpátaljai helyzet, ahol nemzettársaink is mostoha körülmények között élik mindennapjaikat. Háborús helyzet uralkodik felettük. Magyarok, románok, rutinok, zsidók, örmények megváltozott körülmények között élik napjaikat. A programokban és rendezvényekben is ez fog hangsúlyt kapni. Gyűjtést szerveznek a Kolozsvári Magyar Napok keretében. Adománygyűjtést rendeznek a kárpátaljai magyar gyermekek számára.
Jól felkészült, dinamikus, szervező csapat állította össze a programot, vállalta a szervezés, a marketing tevékenység bonyolult problémáinak megoldását.
Az idei Kolozsvári Magyar Napok mottója: „Minden(t) rendben”. Az időbeosztás segítségére felsorolnánk a teljesség igénye nélkül néhány eseményt. Nyitógálát a Kolozsvári Magyar Opera nagytermében tartják, 2015. augusztus 17.-én 19 órakor „Megidézett Kárpátalja. Hágókon innen és túl”. Magyar Állami Népi Együttes műsora. Rendező – koreográfus: Mihályi Gábor. A sajtóbemutató keretén belül kiosztunk egy ízelítő összefoglalót az idei programból. Nagyon sokféle rendezvény lesz. Talán túl sok, azonban nem akartunk visszautasítani senkit sem- hangsúlyozta Gergely Balázs. A sajtótájékoztatóval egy időben beindítjuk a Kolozsvári Magyar Napok honlapját- www. magyarnapok. ro- melyet folyamatosan felfrissítenek. Mint mondta, az észrevételeket szívesen várják. Augusztus első napjaiban a programot, a maga teljességében közzéteszik. Folyamatosan kerülnek fel újabb információk. A rendezvény népszerűsítését interaktívabbá teszik. Meg van a lehetőség, hogy minden kolozsvári hozzájáruljon a rendezvény népszerűsítéséhez. Annyi plakátot nyomtatunk, ahány rendezvényt népszerűsítő egyén lesz. A plakátot ki lehet tenni a saját kapujára, az ablakokba. Vakár István, a Kolozs Megyei Tanács alelnöke elmondta, nagyon könnyű olyan rendezvényt támogatni, amelyet szívvel – lélekkel magamének éreztem. A Kolozs Megyei Tanács anyagi támogatást nyújtott a rangos rendezvénynek. De még fontosabb a logisztikai hozzájárulás (csendőrség, tűzoltóság). Örömét fejezte ki, hogy a rendezvény ilyen „nagyra nőtt”. Barátaink, ismerőseink, más nyelvű egyének is úgy vélik, hogy rendkívül civilizált rendezvény, melyre érdemes odafigyelni. Köszönetet mondott a szervezőknek, rendezőknek a munkájukért. A 6. Kolozsvári Magyar Napok újdonságai
Szabó Lilla programigazgató ismertette az idei program főbb eseményeit. Röviden összefoglalta az újdonságokat, a programcsoportokat. Augusztus 15.-én „Európa kulturális öröksége: Herend” című kiállítást nyitják meg. Augusztus 16.-án átadják a felújított Farkas utcai református templomot. Hálaadó istentiszteletet tartanak. Igét hirdet Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke. A felújítási munkálatokról Maksay Ádám főtervező számol be. Minden nap orgona-koncert várja az érdeklődőket. Folytatódik a Redutban / Erdélyi Néprajzi Múzeumban is a hangversenyek- sorozata, illetve a Kolozsvári Magyar Operában.
Kiállítások tekintetében is lesznek újdonságok. A kolozsvári Képzőművészeti Múzeum kiemelt kiállítása az „Európa kulturális örökség: Herend” nevű kiállítás. A kiállítást megnyitja Lucian Nastasă Kovács, a Kolozsvári Szépművészeti Múzeum igazgatója, Simon Attila, a Herendi Porcelánmanufaktúra Zrt. vezérigazgatója, és Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja. Érdekes az MTI fotókiállítása.
Különböző témájú beszélgetésekre várják az érdeklődőket. A Báthory István Elméleti Líceum udvarán lesznek a sportrendezvények és beszélgetések. Újdonságként említette, hogy a sport iránt érdeklődőknek lehetőségük lesz találkozni Polgár Judit sakk-olimpikonnal, illetve Szabó Orbán Olga olimpia tőrvívóval.
A Farkas utcai színpadon koncerteket hallgathatnak a kisebb- korúak, mint például Palya Bea, az Evilági együttes illetve a Kaláka gyermekkoncertjeit.
Kimondottan újdonságot az új helyszínek jelentik. Augusztus 18.-án adják át Szilvássy Karola felújított síremlékét a Házsongárdi temetőben.
A BBTE Ökológiai és Biológiai Intézetének a foglalkozásait a Mikó– kertben tartják. A kolozsvári magyar középiskolások is részt vesznek a programban. A Báthory- Líceum diákjai Janne Teller Semmi című művét mutatják be, az Apáczai Csere János Líceum tanulói a Szép nyári nap című produkcióval lépnek fel. Közösen lép fel a kolozsvári illetve miskolci református kollégiumok énekkara. A Deák Ferenc utca sarkán az ifjúsági sátor új arculattal jelentkezik.
Az idén rendezik meg az első Erkel Ferenc Kolozsvári Sakknapokat. Erkel Ferenc (1810- 1893) zeneszerző, a magyar nemzeti opera megteremtője, a magyar Himnusz zeneszerzője. 1827-ben Erkel Ferencnek, Kolozsváron, zongoratanári állást ajánlottak fel. Sikert aratott zongorahangversenyeivel. Később a kolozsvári tartózkodásáról ekként nyilatkozott: „Ami vagyok, azt mind Kolozsváron töltött éveimnek köszönhetem”. Kiváló sakkozó is volt. A legjobb magyar sakkozók közt tartották számon. A Pesti sakk-kör egyik alapító tagja, 1865-től az elnöke volt. Koncertek Sánta Levente fesztiváligazgató kiemelte, hogy a Főtéren a közösséget megmozgató koncerteket szerveznek. Augusztus 18.-án a Nightloosers és a Magna Cum Laude- koncertet tartják. Augusztus 19.-én az Ossian és a Republic produkciója hallható. Augusztus 20.-án a Kolozsvár belvárosában a Szent István- napi Néptalálkozó együttesei vonulnak fel. Majd délután a Főtéri színpadon a Szent István- napi Néptánc Gálában gyönyörködhetnek a nézők. Este Lajkó Félix és zenekara lép fel. Augusztus 21.-én a Budapest Klezmer Band és Fenyő Miklós koncertezik. Koncz Zsuzsa koncertjével zárul a rendezvény.
A Farkas utcai színpadon gazdag, változatos stílusú zenei kínálattal várják az érdeklődőket. Fellépnek: Csobot Adél, Kocsis Tibor, a Maszkura és a Tücsökraj, Vizi Imre, Loyal zenekar, A csókai ( Szerbia) férfi dalkör, Besh o droM.
Az Operett Group Projekt- Operett- varázs produkcióját hallhatjuk. Zongoránál Kulcsár Szabolcs, a Kolozsvári Magyar Opera karmestere, hegedül Ferenczi Endre, az opera koncertmestere. Fellépnek Balázs Borbála, Hary Judit, Pataki Enikő, Ádám János, Madarász Lóránt, Fülöp Márton. Kiemelt zenei eseménynek tekinthető a Virtuózok tehetségkutató verseny nyerteseinek koncertje, amelyet Kolozsvári Magyar Operában tartanak. Közreműködik a KMO zenekara, vezényel Kulcsár Szabolcs. Fellépnek: Tóth Bettina, Szauer Bianka, Demeniv Mihály, Kiss Zoltán, Lugosi Dániel Ali és Boros Mihály.
Színházi előadások
A Kolozsvári Magyar Színház 5 rendkívül értékes, színvonalas előadását tekinthetik meg a nézők. A Shoshin Színházi Egyesület fesztiváljának produkcióit ismerhetik meg az érdeklődők. Egyes előadásokat közönségtalálkozó követ.
A Békéscsabai Jókai Színház Federico García Lorca: Bernarda Alba háza-című vendégelőadással mutatkozik be. Rendező: Béres László.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

Közösségi teszt
Olvasom, hogy a Kolozsvári Magyar Napok szervezői az idén a város lakosságára bízzák az idei rendezvénysorozat népszerűsítését azáltal, hogy a plakátok szabadon elvihetők, és mindenki kifüggesztheti háza kapujára vagy egyéb alkalmas helyre.
Az elképzelés érdekes és egyben hasznos, mert megteremti a ma oly divatos interaktivitás lehetőségét. A szervezők számára és nemcsak, értékes felmérés készül arról, hogy a kolozsvári magyarok mennyire érzik magukénak azt a fesztivált, amely az elmúlt hat évben az első számú erdélyi magyar seregszemlévé nőtte ki magát. Sikere annyira átütő volt, hogy létjogosultságát nem kérdőjelezhette meg egyetlen józan román ember sem, különben a nevetségessé válást kockáztatta volna.
Ma már így lenne szabad eseményeket szervezni, hiszen az internet és a televíziós túlkínálat mellett csak nagyon színvonalas programokkal lehet kicsalogatni az embereket a virtuális világból vagy éppen a házak szűk falai közül. A szervezők idei rendhagyó plakátolási kezdeményezése is ilyen kicsalogatási teszt lesz. Mert ha a kolozsvári magyarok valóban magukénak érzik a fesztivált, akkor a plakátoknak nagyon hamar el kellene fogyniuk.
Borbély Tamás
Szabadság (Kolozsvár)

„Csak beszélünk a fordítások fontosságáról” – Interjú H. Szabó Gyulával
Klaus Johannis államelnök a Kulturális Érdemrend lovagi fokozatával tüntette ki a 45 éves Kriterion Könyvkiadót, amely többnyelvű kiadóként a kisebbségek irodalmának kiadásával, számos fordításkötet megjelentetésével segítette elő a kulturális párbeszédet. H. Szabó Gyulával a rendszerváltás utáni változásokról, a fénykorról és Domokos Gézáról is beszélgettünk.
– 1977-től dolgzik a Kriterion Könyvkiadónál, 1990-től pedig igazgatja azt. Az utóbbi 25 esztendőben elég nagy változásokon ment keresztül a kiadó. Milyen folyamatok játszódtak le, és mik voltak ezek hátterében?
– Elsősorban a környezetünk változott elég nagyot, ennek következtében természetesen a kiadónak is át kellett alakulnia. Hosszú, nehézkes folyamat volt a privatizáció. Az hamar természetesnek látszott, hogy a könyvkiadók nem maradhatnak állami intézmények, de sajnos volt egy visszarendeződés. Iliescu’93-ban vagy ’94-ben létrehozott egy cultura naţională azaz nemzeti kultúra nevezetű mamutintézményt, amelyben az addig minisztériumi alárendeltségű hat vagy hét kiadót megtartotta majdnem a korábbi állapotok közepette, magyarán a gazdasági önállóság csak formális volt. Az egyetlen előnye az volt, hogy nem szóltak bele abba, mit adunk ki – a cenzúra valóban megszűnt a rendszerváltással.
De nem voltunk sem a bevételeink, sem a kifizetéseink urai, ez pedig abban a meglehetősen korrupt környezetben nagyon nagy hátrány volt. Végül csak ’98-ban alakult át a kiadó gazdasági társasággá, és 99-ben történt meg a tényleges privatizáció. Az addig eltelt tíz évben azonban minden megvásárolt szerzői jogunk elévült, mivel az addigi bizonytalan gazdasági helyzetünkben nem tudtunk újakat vásárolni. Persze az Iliescu-féle nagyvállalat adott azért állami szubvenciókat, aminek köszönhetően elég sokáig meg tudtuk őrizni azt a vonalat, ami lényegében az alapja volt a Kriterionnak: több nyelven, a romániai kisebbségek nyelvein jelentetünk meg könyveket.
– Ez mára eléggé beszűkült. Kevesebb támogatást kapnak erre?
– Nem igaz, hogy kilencven után kizárólag magyar könyveket adtunk ki, csak kevesebb címet jelentettünk meg, mint addig – mellesleg magyar könyvekből is. Továbbra is sok könyvet adtunk ki ukrán, szerb, török, tatár, szlovák és persze román nyelven is. Azt mondhatom, hogy a rendszerváltás utáni első tíz évben töretlenül folytattuk az addigi politikánkat. Az, hogy ez végül leolvadt rólunk, nemcsak a gazdasági természetű dolgok következménye volt, hanem annak a szintén egészséges folyamatnak is, hogy létrejöttek a különböző önálló kisebbségi érdekképviseletek, nemzeti szövetségek, amelyeknek nyilván egyik első dolguk volt saját kezükbe venni a könyvkiadásukat, már csak azért is, mert nagyrészüknek kiforrott szerzőgárdája és szerkesztőgárdája nevelődött ki a Kriterion első húsz évében. Az például, hogy a nagylaki szlovákok már nagyon korán, 94-től, 95-től kezdve jól látható kiadói tevékenységet folytattak, annak volt köszönhető, hogy kis területen élő erős közösségről van szó, nagyon erős kulturális determináltsággal, és azt mondták, hogy mért adná ki más a könyveiket, amikor ők jobban ezt tudják.
Természetesen a németek is hamar „önállósodtak”. Ez a helyzet ugyanakkor megteremtett nekünk egy másik lehetőséget, amelyet elég jól ki is tudtunk használni egy ideig: az alternatív kiadó lehetőségét. Nyilván minden nemzeti közösségben – nemcsak a magyarban – erős belső feszültségek vannak, a koncért, másért tülekednek az urak, és aki nem fért oda, az eljött hozzánk, és kiadta nálunk a könyvét. Sajátosan jó kapcsolat alakult ki például a lipovánok szövetségével, akiknek noha szintén volt egy jól működő csapatuk, a könyveikkel sokáig hozzánk jöttek. De rajtuk kívül is sok olyan könyv jelent meg nálunk, amely az illető közösségek számára fontos volt. Az első húsz év nekem éppen azért volt fontos, mert kifejlesztett bennem egyfajta empátiát, megerősített abban, hogy a mások értéke ugyanolyan fontos, mint a mienk.
Büszke vagyok arra, hogy 2005-ben megjelentettünk a Moldva északi részén élő huculok (ukrán népcsoport) népművészeti albumát három nyelvű, román, ukrán és angol szöveggel. Tavaly például a dobrudzsai tatár zenei folklórt összegyűjtő kiadványt jelentettünk meg. Azzal, hogy eljöttünk Bukarestből Kolozsvárra, elszakadtunk egy nagyon fontos műhelytől, a bukaresti egyetemtől, ahol nagyon sok kisebbségi – török, tatár, szerb, szlovák – korábbi szerzőnk, munkatársunk dolgozik, vagy dolgozott, ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy ma már kevesebben keresnek meg minket. Mi mindig is eredeti állapotában akartuk megtartani a kiadót, úgy, hogy a kultúrák közötti közeledést szolgálja, még akkor is, ha manapság csak beszélünk arról, hogy a fordításirodalom mennyire fontos. Ez nemcsak nálunk, de egész Kelet-Európában így van. Állandóan arról beszélünk, hogy tanulnunk kellene egymástól, miközben nem ismerjük egymás irodalmát, kultúráját. Igaz lassan a sajátunkat sem.
– Klaus Johannis államfő éppen a kultúrák közötti párbeszéd megteremtéséért tüntette ki a 45 éves kiadót a Kulturális Érdemrend lovagi fokozatával.
– Eljött az idő, amikor Romániában a kisebbségi ügyek iránt determináltan érzékeny ember került vezető funkcióba, és eszébe jutott vagy valaki eszébe juttatta, hogy azt a munkát, amit a Kriterion végzett és végez, legalább ennyivel meg kell köszönni. Johannisnak személyes okai is lehettek erre, valószínűleg ő is a Kriterion német nyelvű könyveinek olvasója volt annak idején nagyszebeni tanárként, hiszen mintegy ezer német címet jelentettünk meg.
– Egyed Péter, a Kriterion egykori szerkesztője, legutóbbi könyvbemutatóján egyebek mellett felelevenítette, milyen hatalmas fordítói munkát végzett a kiadó. Sok kisebbség jelentős művei jelentek meg románul, és román művek is magyarul és németül. Kinek a feladata lenne felvállalni ma ezt a munkát?
– Valóban óriási fordítói munkát végzett a Kriterion főleg az erdélyi magyar és német irodalom románra fordítsa terén. A Biblioteca Kriterion sorozatot Domokos Géza személyesen szerkesztette, nemcsak a címek és fordítók kiválogatásában volt fontos szerepe, de minden megjelent kötet elé előszót is írt, hogy a magyarul, németül nem tudó olvasót bevezesse az adott kultúrába, a mű hátterébe. Az is igaz, hogy nagyon sok jó magyar fordítás jelent meg a román irodalomból, az pedig, hogy román műveket németül is megjelentettünk, különösen erős aduja volt a kiadónak, hiszen minden román író esett kétségbe azért, hogy a nyugati kapu megnyíljon előtte.
Hogy ma kinek kéne ezt a munkát felvállalni? Erre lett volna jó például a Kriterion Alapítvány, főleg ha Bukarestben marad, amely pályázhatna erre a programra, és irányítaná az egészet, hiszen erre már egyetlen kiadó kicsi. A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése 1990-ben rengeteg adománykönyvet juttatott Erdélybe, amelyet olcsón árusítottak, azzal a feltétellel, hogy az ebből befolyt összeget a Kriterion kapja meg. Akkor ugye még állami tulajdonban voltunk, el lehet képzelni, hogy mi lett volna abból, ha a román állam begyűjti ezt a pénzt – ugyanúgy eltűnt volna, mint a többi. Ezért jött létre a Kriterion Alapítvány, hogy kezelje ezt a pénzt, és képviselje a kiadó érdekeit. ’92-ben azonban Domokos Géza elköltöztette a kiadót és az alapítványt Bukarestből.
– A Biblioteca Kriterion könyvei egyébként mennyire fogytak? Számszerű adatokra emlékszik?
– Fogytak. A Biblioteca Kriterion példányszámai 3–4 ezresek voltak, ami mai szemmel óriási. Volt olyan román fordításkötetünk, amit után kellett nyomni, emlékszem nagy sikere volt például a Szibériai garnizonnak vagy a Fekete Kolostornak. Nem a raktárnak nyomtattuk ezeket a köteteket, ma is ott vannak a könyvtárakban és az emberek polcain. Az előszókat ezekhez legtöbbször húzónevek írták, akiknek a szavára adtak a román olvasók.
– Ejtsünk néhány szót az alapító igazgatóról, Domokos Gézáról. Milyen vezető volt, milyen embernek ismerte meg annak idején?
– A kiadó sikerének egyik nagy titka nyilvánvalóan Domokos személyisége volt. Ez a látszólag egyszerű – ma úgy mondanánk, hogy laza – ember derűsen, könnyedén dolgozott. Nem volt az a nemzetmentő típus, én legalábbis nem hallottam tőle nagy szónoklatokat ilyen téren, úgy beszélt a kisebbségi jogokról, mint ami természetes, magától értetődő dolog, függetlenül attól, hogy az ukrán kisebbségről volt szó, vagy éppen a magyarról. Nagy erénye volt, hogy teljesen megbízott az embereiben, legalábbis ezt éreztette velünk. Engem például 12. magyar szerkesztőnek arra vett fel, hogy a képzőművészeti és zenei témájú könyvek felelőse legyek. Azt hiszem kétszer vagy háromszor láttuk egymást, mielőtt felvett, de amint munkába álltam, azt éreztette velem, hogy az illető területre nekem kell gondom legyen. A bizalom nagyon fontos minden fiatal munkavállalónak, engem arra sarkallt, hogy elmélyüljek a rám bízott témákban.
Rádöbbentem például, hogy az erdélyi magyar képzőművészet legalább annyira jelentős, mint az irodalom. Domokos nem tudta, hogy mi kell a szerb, az ukrán vagy a német piacra, de ott voltak a szerkesztői, akik tudták. Az volt a mi nagy szerencsénk, hogy Domokos par excellence politikus alkatú ember volt. Nagyon erősen kihasználta azt, hogy a kiadó Bukarestben van. Nagyon jól ismerte a román kultúrát, sok román barátja volt, a velük folytatott beszélgetésekből ismerte a bennfentes dolgokat, és nagyon szépen, választékosan beszélt románul. Meg tudta győzni a döntésképes embereket arról, amit akart. Géza központi bizottsági titkárokkal, miniszterekkel, alminiszterekkel beszélgetett, és sok vitát döntött el a pillanatnyi helyzetfelismerése, érvelése, így a dolgok mindig tovább zökkentek, vagy legalább kiderült, hogy hol akadtak meg, hol lehetett még próbálkozni. Nem volt összeesküvő alkat, nem konspirált, és nem titkolt semmit.
A Szekuritáté harminc évig figyeltette, de az az érzésem, hogy a rá állított tartótisztek hiába vették fel a fizetésüket, mert azt, amit a jelentéseikben leírtak, mi mind tudtuk. Emlékszem, egyszer egy KB-titkár felelősségre vonta, hogy miért nyilatkozott a vegyes házasságok ellen. Erre azt mondta, hogy általánosságban természetesen semmi kifogása nincs ellene, el kell viszont fogadni azt, hogy a családban az a nyelv megy tovább, amelyik praktikusabb, és nem örülne annak, ha az unokájával nem tudna majd magyarul beszélgetni. Ebbe nem nagyon lehetett belekötni.
– A kis erdélyi magyar könyvpiacon ma csaknem 15 magyar könyvkiadó működik. Fontos a versenyhelyzet, de nem sok ez egy kicsit?
– Sok, de nem igen lehetne, és nem is szabad ezt felülről szabályozni. Nekem nagyon kellett vigyáznom annak idején arra, hogy a frissen megjelent magánkiadók ne érezzék úgy, hogy hatalmi vagy erőpozícióból beszélünk velük – még akkor is, ha tudtam, hogy egyik másik kiadó Pesten azt próbálta eladni, hogy mennyivel jobbak ők, mint a Kriterion, és elég nemtelen dolgokat csináltak. Én is érzem, hogy elforgácsolódnak az erők, de így, hogy többen vagyunk, talán nagyobb eséllyel találunk rá a kiútra. A nyomtatott könyvnek meg vannak számlálva az évei, és több szem többet lát. Hátha kigyöngyöződik az az irány, ami fele el kell indulnunk.
A digitális platform – amire át kellene váltanunk – maga is nagyon gyors változásban van: tíz éve még a DVD-re esküdtünk, ma pedig már legyintenek rá. Az is befolyásolja ezt a folyamatot, hogy nagyon sok nyomdász van a magyar kiadói érdekeltségben, ők nyilván a nyomda érdekeit is szem előtt tartják. A legnagyobb problémánk azonban a terjesztés, amelyet 25 éve nem sikerül megoldani.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

Aláírásgyűjtés: tiltsák be a főtéri koncerteket!
Azonnali hatállyal tiltsa be a koncertek szervezését a Főtéren – kéri Emil Boc polgármestertől a petitieonline.com oldalon indított, aláírásokat toborzó kérvény szerzőjeként szereplő Florin-Lucian Pîrvu azt követően, hogy hétfőn délelőtt nagy darab vakolat esett le a Szent Mihály plébániatemplom Schleynig-kápolnájának bejárata fölötti boltszakaszról.
Gergely Balázs, a Kolozsvári Magyar Napok főszervezője szerint a városvezetésnek fel kellene méretnie, hogy a koncertek hangereje, a zajszint milyen mértékben befolyásolja a műemlék épületeket, azok jó állapotban való megőrzése elsődleges. Úgy vélte, a hétvégi sörfesztivál hangereje jóval magasabb volt egy átlagos szabadtéri rock-koncerténél. A Kolozsvári Magyar Napok főtéri rendezvényeinek hangerejét az első évtől kezdődően folyamatosan mérték, és nem engedték 90 decibel fölé emelkedni.
ZAY ÉVA
Szabadság (Kolozsvár)

Tusványos – Magyarellenes diskurzus a román médiában
Az Igen, tessék! mozgalom kerekasztal beszélgetést szervezett a 26. Tusványosi fesztiválon. A beszélgetés meghívottjai Asztalos Csaba, az Országos Diszkriminációellenes Tanács elnöke, Adrian Szelmenczi, az Active Watch munkatársa illetve Szőcs Izabella, a Minority Rights alelnöke. A beszélgetést Bethlendi András, az Igen, tessék! mozgalom ügyvezetője moderálta.
A magyarellenes diskurzusok fő problémája az, hogy nincs konstruktív párbeszéd a román és a magyar közösség között. Az elmúlt 6 évben lényegesen megnövekedtek az etnikai diszkrimációval kapcsolatos bírósági eljárások száma. Ebben az időszakban az Országos Diszkriminációellenes Tanács, körülbelül 400 esettel foglalkozott.
Az Igen, tessék! mozgalom kerekasztal beszélgetést szervezett a 26. Tusványosi fesztiválon. A beszélgetés meghívottjai Asztalos Csaba, az Országos Diszkriminációellenes Tanács elnöke, Adrian Szelmenczi, az Active Watch munkatársa illetve Szőcs Izabella, a Minority Rights alelnöke. A beszélgetés Bethlendi András, az Igen, tessék! mozgalom ügyvezetője moderálta.
Asztalos Csaba, az Országos Diszkriminációellenes Tanács elnöke szerint növekvő tendencia figyelhető meg Romániában az emberjogi és nyelvhasználati ügyek terén, ez valószínűleg a tudatos érdekérvényesítésnek köszönhető. Az etnikai diszkrimináció problémája, valószínűleg a nemzetközi egyezmények nem megfelelő gyakorlati alkalmazása miatt jelentkezik. A Tanács számára nagy kihívást jelent a jogszabályok gyakorlatba ültetése, és az esetek monitorizálása.
A beszélgetés során arra is rávilágítottak a meghívottak, hogy a történelmi viszályok miatt, jelenleg is egy nyelvháború folyik a közösségek között, hiszen az anyanyelv képezi az identitás alapját. A anyanyelv nagyon fontos minden etnikum számára, ezért jelennek meg a magyarellenes esetek mellett románellenes esetek is. Az állampolgárság és az identitás konfrontációja azért jelent problémát számunkra, mert az erre vonatkozó jogi rendelkezéseknek nem valósult meg a gyakorlatba ültetése.
Adrian Szelmenczi, szerint a köztudatot leginkább az befolyásolja, hogy mit látunk és olvasunk a médiában. Mivel nincs megfelelő kapcsolat és párbeszéd a román és a magyar médium között, nehezen beszélhetünk objektív tényszerű kommunikációrál az etnikai konfliktusok terén. Viszont empirikus felmérések alapján csökkenő irányt mutatnak a szélsőséges nacionalista megnyilvánulások a romániai médiumokban.
Szőcs Izabella, a kolozsvári helységnévtáblák kapcsán főszereplőjévé vált ennek az román-magyar etnikai konfrontációnak, illetve a jogszabályok nem megfelelő alkalmazásának. A helységnévtáblák ügye, még nem záródott le Kolozsváron, a per szeptemberben folytatódik. A táblaügy első felvonását a román média inkább pozitívan kezelte, de véleménye szerint nagyobb szenzációnak bizonyult maga a helyzet vagyis, hogy egy fiatal jogtan hallgató beperelte Kolozsvár polgármesterét, mint a per tárgya. A román közösség számára, ez a többnyelvű helységnévtábla ügy nem olyan fontos, mint a kisebbségi lakosságnak.
Szervezetbemutató Az Igen, tessék! mozgalom a kereskedelmi többnyelvűséget bátorító, nonprofit civil szervezet. A kolozsvári székhelyű Igen, tessék! a többnyelvű kiszolgálást illetve tájékoztatást biztosító erdélyi vállalkozásokat fogja hálózatba. A 2011 augusztusában alapított hálózatot gazdasági logika mentén tartják fenn, a szervezet a változatos népszerűsítési csatornái révén a partnercégekhez irányítja az ügyfeleket. A mozgalom fontosabb állandó tevékenységei az Igen, tessék! Kolozsvár közösségi havilap megjelentetése, az üzletbejáratokra szánt Igen, tessék!-matricák kihelyezése, a telefonos tudakozó és az elektronikus portál üzemeltetése, valamint a Zöld Okos című, a partnervállalkozásokat összegző kiadványfüzet kiadása. Ezek mellett gyakran szerveznek olyan figyelemfelkeltő megmozdulásokat, illetve adnak ki anyagokat, amelyek a valós többnyelvűség értékeire és hasznára hívják fel a figyelmet.
Erdély.ma

Katolikus ifjak találkozója Kolozsváron
Több mint kétezren vesznek részt Kolozsváron a július 22-én kezdődött és 26-áig tartó Országos Katolikus Ifjúság Találkozóján, amelyet a romániai római katolikus és a görög katolikus egyházmegyék és egyházkerületek szerveznek meg. 1998-ban már rendeztek Kolozsváron ilyen találkozót – a több mint két évtizedes múltra visszatekintő rendezvénysorozat történetében először fordul elő, hogy egy városban kétszer kerüljön sor erre a rendezvényre.
A fő helyszín ezúttal a görög katolikus egyház Mócok út 26. szám alatti épülete, illetve kertje. Tegnap délelőtt már imádság és éneklés töltötte be a helyszínt, de nem minden szól a vallásról a találkozón: ugyancsak tegnap este a Voltaj főtéri koncertjén tapsolhattak a résztvevők, akik egyébként a BBTE főépületében alternatív programok, a Sétatéren pedig csoportos beszélgetések között is választhatnak, a közös imádkozások és bibliamagyarázatok között – tudtuk meg Daniel Avram görög katolikus paptól.
(N.-H. D.)

Búcsú a Babeş–Bolyaitól (2-3.)
Lapunk Szempont mellékletében sorozatban közöljük Kása Zoltánnak, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem egykori rek­torhe­lyettesének, a Sapientia EMTE szenátusa elnökének visszaemlékezéseit. Az írás részlet a szerző készülő könyvéből.
Politikai szerepvállalás
1989 után nehezebb volt kimaradni a politizálásból, mint bekapcsolódni. Akkor még bárkiből lehetett politikus, aztán sokan megmaradtak, sokan lemorzsolódtak (nem mindig érdem szerint). Szerencsémre kimaradtam, így megmenekültem egy csalódástól, mert politikusként biztos megbuktam volna, annyira idegen volt számomra az a közeg. Azt szoktam mondani kicsit provokatívan: a politikus olyan ember, aki úgy hazudik a szemembe, hogy tudja, én is tudom, hogy hazudik, és mégis megteszi. 1989 előtt más volt a helyzet, akkor az ember sokszor belekényszerült, persze akkor is el lehetett kerülni a magasabb szintű politizálást, de helyi szinten nem mindig vagy csak nagyon nehezen. Ez a kijelentés magyarázatra szorul, gondolom, az én esetem megteszi. Az egyetemeken könnyen felvették a kommunista pártba a diákokat, nem kellett hozzá csak jól tanulni, és hogy ne legyen rossz a származása. Nekem 1968-ban már megbocsátották azt, hogy édesapámat annak idején kuláknak nyilvánították, mert akkor már tisztviselő volt. Gondolom, a statisztikába az is kellett, magyar is kellett, mert akkor minden aszerint működött. Amikor szóltak, nem mertem ellent mondani, pedig éppenséggel lehetett volna. De akkor egy ellenkezés meg is pecsételhette az ember sorsát. Később láttam, hogy nálunk, a matematika karon akkor már nem voltak elvhű, vad kommunisták, de gyárakban még előfordultak, ahogy az egyetemen is voltak azelőtt. Emlékszem, hogy egyszer, valamikor az 1980-as évek elején, már tanársegéd koromban, felvételiztetni küldtek Jászvásárba. Hárman mentünk: Bodor András történészprofesszor, Korodi Gál János ornitológus és én. Vizsgatételeket kellett magyarra fordítani és dolgozatokat javítani, mert abban az időben sok székelyföldi diák jelentkezett a moldvai egyetemre. Nem is volt nagyon távol, és kevesebb megkülönböztetésben volt részük, mint máshol. A vonaton sokat meséltek mindenről, én, aki akkor még nem sokat tudtam a Bolyai Eegyetemről, az 1950-es évekről, nagyon figyeltem minden szavukat. Nagyon jól emlékszem Korodi Gál János egy megjegyzésére, hogy diákkorában és majd fiatal tanársegédként is, ha az utcán ment, és meglátta az egyetemi párttitkárt vagy akár a KISZ-titkárt közeledni a járdán, jobbnak látta (ha még volt ideje) átmenni a másik oldalra, hogy ne találkozzék vele. Azt hiszem, ez sok mindent elmond azokról az időkről.
Abban az időben, amikor az egyetemre kerültem, nagyon sokat adtak a látszatra. A párt vezetésében magyarnak is kellett lennie, ha lehetett, nőnek is. Ha volt a karon egy magyar nő, akit megfelelőnek tartottak vezetői funkcióba, akkor azzal egy csapásra két legyet lehetett ütni. De a tanárok között akkoriban még kevés volt a nő. (Zárójelben jegyzem meg Bustya Endre Ady-kutatónak azt a mondását, hogy Marosvásárhelyen az ötvenes években a börtönben olyan demokrácia volt, hogy román rabot csak román őr vert, magyar rabot pedig csak magyar őr. Ilyen finomságokra is figyeltek, ő tapasztalatból tudta, mert volt benne része többször is.) A matematika karon kevesen voltunk magyar tanárok, és mindenhova kellettünk, ezért felváltva voltunk titkárhelyettesi funkcióban, mert a kari párttitkár helyettese hivatalból mindig magyar volt. Akkor már ez a funkció, de akár a párttitkári is inkább arra volt jó, hogy aki elvállalta, az tartotta a hátát a felettesek felé, és védte a kollégáit a sok fölösleges bornírtságtól, minimálisra csökkentve a karon a politikai tevékenységet. A párttitká­rok és az egész vezetőség kétévente váltották egymást, így többen sorra kerültek, és senkinek sem kellett túl sok időt vesztegelni ezekkel a dolgokkal. Mivel mi, magyarok kevesebben voltunk, gyakrabban sorra kerültünk, én mintegy 20 év alatt kétszer.
Majdnem botrány lett abból, hogy az 1980-as évek elején, egy ellenőrzéskor rájöttek, hogy nálunk, a karon a pártgyűléseken felolvasott anyagokban, beszámolókban nincs Ceauşescu-idézet. Az akkori párttitkár gyors reagálásán múlott, hogy nem lettünk nyilvánosan kipellengérezve emiatt. Biztosította az ellenőröket, hogy ez a továbbiakban nem fog előfordulni, és vállalta, hogy az archívumban lévő anyagokat két héten belül „retusáltatja”. Egy fiatal kollégát odatett, hogy keressen megfelelő idézeteket, és az anyagok első oldalát gépeltesse újra, beillesztve az idézetet, kihagyva annyi részt, hogy az oldal utolsó mondata megmaradjon úgy, hogy az megfelelő módon illeszkedjék a szöveg többi részéhez.
Üdítő történet a következő. Az 1980-as évek közepén Nicolae Both, az algebra professzora (akkor még docens) volt a kari párttitkár. Szimpatikus ember, bármiről beszélt, előadást tartott, az mindig érdekes volt. Hobbiból órákat javított, minden kolléga zseb-, kar- és vekkeróráját ő javította nagy hozzáértéssel és természetesen teljesen ingyen. Egyszer két napra elutazott, és azt mondta nekem, a helyettesének, hogy ha adódik valamilyen probléma, akkor oldjuk meg legjobb tudásunk szerint, de ha ég a ház, hagyjuk, hogy égjen. Nagyon meglepődtünk, amikor 1990-ben kiderült, hogy Both párttitkársága idején titokban végezte a görög katolikus teológiát. Ma sem tudom, hogy a Szekuritáté tudta-e ezt, és elnézte neki, vagy nem tudott róla. Lehet, hogy ez a szerv mégsem volt olyan hatékony, mint ahogy akkor gondoltuk? Hatalma a félelemkeltésben rejlett. Bothot hamarosan fel is szentelték, Szilágy megyei szülőfalujában prédikált minden vasárnap. Nem hallottam prédikálni, de egyszer alkalmam volt olyan temetésen részt venni, ahol ő celebrált, egyik kollégánkat temette. Az a temetés nem volt lehangoló, nem volt szomorú, hanem inkább felemelő.
Volt idő, amikor nem jelentett problémát a diákok felvétele a pártba, elegendően jelentkeztek, de lehet, hogy biztatták is őket (ez azonban nem volt közismert). De az 1980-as években a helyzet megváltozott, ekkor már kevesebben akartak párttagok lenni, és magyarok egyáltalán nem jelentkeztek. A hallgatók jó része magyar volt, hisz a felvételin nem volt korlátozás, volt olyan évfolyam, amelyen a hallgatók 40 százaléka magyar volt. Ezért egy idő után szóltak fentről, hogy magyar diákokat is fel kell venni. A magyar tanárok kötelessége lett volna meggyőzni őket. Én soha senkit sem próbáltam meggyőzni, még célzásokat se tettem senkinek. A kollégák többsége így tett. Egyszer volt egy eset, amikor egyik kollégámnak sikerült meggyőznie egy magyar lányt, és ezzel egy időre letudtuk a dolgot. Az illető lány, amikor elvégezte az egyetemet, feleségül ment egyik román évfolyamtársához, akinek románosan írt magyar neve volt. Még 1989 előtt áttelepültek Magyarországra.
Mivel 1989 előtt kevés egyetem volt, kevés helyekkel, a felvételi vizsga igen kemény volt. Az én időmben az írásbeli mellett szóbeli vizsgát is rendeztek. Az 1970-es évektől már csak írásbeli vizsga volt mindenhol. A Babeş–Bolyain ezekben az években mindig lehetett magyarul és németül is vizsgázni (1966-ban mi csak románul felvételizhettünk.) A felvételi módszerek gyakran változtak. Volt, amikor előre elkészített tételekből húzták ki az aktuális vizsgatételt a vizsga előtt kevés idővel. Aztán, amikor itt-ott visszaélések történtek, úgy módosították, hogy a tételkészítő bizottság a vizsga előtt 4-5 órával összeült a rektori irodában, ott helyben készítették el a tételeket román, magyar és német nyelven. Ezeket legépelték, bevitték a termekbe a felvételizőknek, a bizottságot pedig ott tartották „bezárva” az írásbeli vizsga alatt. Később ezt sem tartották elegendőnek, és a tételeket a minisztériumban készítették, fordították, majd bőröndben vitték elegendő mennyiségben, leragasztott borítékokban vonaton (de csak nappali vonaton volt szabad utazni) az ország egyetemeire. A fordításhoz sokszor kértek embereket Kolozsvárról, Temesvárról. Minden terembe egy példány került, a tételeket felírtuk a táblára román és magyar (illetve román és német) nyelven. Úgy osztották el a felvételizőket, hogy egyik terembe se kelljen három nyelven felírni, mert az már nem fért volna el a táblán, még a nálunk szokásos nagyméretű táblákon sem.
Volt idő, amikor a fordítást a minisztériumban megoldották belső emberekkel, olyanokkal, akik tudtak magyarul valamilyen szinten, de a szakkifejezéseket nem mindig ismerték. Így furcsa fordítások jelentek meg. Emlékszem, amikor egyszer Pál Árpád volt a dékán, a felvételi előtt azt mondta, hogy a táblára pontosan azt kell felírni, ami a papíron van, ha hiba van a szövegben (néha a románban is előfordult), azt majd utólag javítjuk szóban. Ekkor én is felügyelő voltam az egyik teremben, és nekem kellett felírnom a magyar tételeket a táblára. Amikor azt láttam, hogy a szorzat helyett származék szerepel (az illető szótárban keresett rá a román produs szóra, és nem jutott el a matematikai jelentéséig, az elsőt, a terméket valami miatt nem preferálta, és leragadt a kőolajipari jelentésnél), pillanatok alatt eldöntöttem magamban, hogy én ilyen hülyeséget semmilyen körülmények között sem vagyok hajlandó leírni, és helyesen írtam a táblára. Amikor a kari felvételi bizottság tagjai megjelentek, és a dékán ránézett a táblára, látta, hogy itt nem kell javítani. Érdekes módon egy szót sem szólt, a bizottság szó nélkül kiment a teremből. Nem emlékszem arra, hogy a többi teremben betartották-e a dékán utasításait vagy sem.
1984-ben a minisztérium úgy döntött, hogy többé nem fordítják le a tételeket. Ettől az évtől az egyetem neve is megváltozott, kihagyták Babeşt is, Bolyait is, csak Kolozsvári Egyetem néven szerepelt. Igaz, ez nem volt törvényes (de ki törődött akkor ezzel?), a külföldre is kijutó szakfolyóirat neve továbbra is Studia Universitatis Babeş–Bolyai volt. Minden hivatalos papíron, diplomán is csak a rövid név szerepelt. Ez is olyan törvénytelenség volt, mint a román tagozat bevezetése a marosvásárhelyi orvosi egyetemen az 1960-as években, amely csak szóbeli rendelkezés alapján történt. A Victor Babeş és Bolyai egyetemek egyesítési rendelete sem jelent meg az akkori hivatalos közlönyben, pedig ez kötelező lett volna. 1990-ben az egyetem neve rögtön újra Babeş–Bolyai lett. Balázs Márton kollégám, aki 1984-ben az egyetem tudományos titkára volt, mondta később, hogy akkor senki sem tudta – vagy csak nem mondta –, hogy milyen rendelkezés alapján történt a név csonkítása, csak annyit tudtak, hogy így kell használni.
Én elhatároztam magamban, hogy a felvételi ügyében levelet írok a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsához. Tudtam, hogy gittegylet, de mégiscsak kötelességük lenne tenni valamit. Most elolvasva az akkori levelem másolatát, megmosolygom az akkori naivitásomat. A levél utolsó bekezdése így szólt: „Félő, hogy az 1984 szeptemberében alkalmazott módszert állandósítják. Kötelességemnek tartom, hogy felkérjem a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsát mint a legilletékesebbet ebben az ügyben, intézkedjék a megfelelő szerveknél, hogy az eddig biztosított alkotmányos jog ne szenvedjen csorbát. Kérem Önöket, értesítsenek mielőbb, milyen intézkedéseket tettek, és milyen eredménnyel.” Az aláírás mellett a dátum: 1985. március 16. Választ tőlük nem kaptam, de küldtek április 18-án egy levelet a tanügyminisztériumból. Ebben közlik, hogy a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsától kapták meg az észrevételemet, és értesítenek arról, hogy a felvételi tájékoztatóban megjelent információk alapján biztosítva van a magyar nemzetiségűek számára, hogy anyanyelvükön vizsgázzanak. Ami pedig a tételek készítését és kiküldését illeti, az 1984 szeptemberében alkalmazott módszer lesz érvényben. Nesze semmi, fogd meg jól! Úgy válaszoltak, hogy nem válaszoltak. Pont arra nem válaszoltak, amit kérdeztem. De az egyetemet valamilyen úton értesítették, hogy van itt egy ugráló ember. Mert nemsokára Nicolae Both párttitkár közölte velem, hogy az egyetemi pártbizottságban kifogásolták, hogy én memorandumokat küldök a minisztériumba. Ő erre azt válaszolta, hogy nem tudja miről van szó, de én jó munkatársa vagyok, és megbízik bennem. Ezzel a dolog látszólag elsimult, háttérmozgások még lehettek, de azokról nem tudok.
Tantervek, álláskeretek
1989 előtt a tanügy nagyon centralizált volt. Az egyetemi tanterveket (amelyek a tanított tárgyak listáját tartalmazta félévekre lebontva) a minisztériumból kaptuk, de a tantárgyleírásokat (hogy egy adott tárgy mit tartalmaz) a tantárgyfelelős készítette. Mivel nálunk csak nagyon ritkán fordult elő, hogy ugyanazt a tárgyat többen is tartották, ezért a tantárgyfelelősnek nem kellett egyezkednie mással. Időközönként előfordult, hogy összehangoltuk a tárgyak tartalmát, hogy ne ismétlődjenek anyagrészek. Ennek ellenére ilyesmi előfordult. Emlékszem, én diákkoromban legalább három tárgy keretében is tanultam a vektortér fogalmát és tulajdonságait. Arra nem emlékszem, hogy a minisztérium ellenőrizte volna valaha is a tantárgyleírásokat. Ebben nagy volt a szabadságfokunk. A matematika és informatika karon 1989 után sem kötelezett senki arra, hogy a magyar nyelvű előadások másolják a románt, még akkor sem, amikor közös akkreditáció volt. Az álláskeretek (ezekben szerepelt az, hogy ki mit és milyen mennyiségben tanít) elkészítése mindig a tanszékvezető feladata volt, de nálunk ezt a tanszékvezető mindig a tanársegédekre bízta, ő csak utasításokat adott és ellenőrzött. Ennek nagy előnye volt, hogy amikor tanszékvezető tanárokká nőtték ki magukat, a tanársegédek tudták, mi fán terem az álláskeret. Más karon ez nem mindig volt így, ezért sokszor meggyűlt a bajuk az álláskeretek megfelelő elkészítésével. Akkoriban ezeket az álláskereteket a rektor személyesen vitte fel a minisztériumba, ahol ellenőrizték, és ha megfelelők voltak, jóváhagyták. A tantervek alapján már júniusban elkezdtük az álláskeretek készítését, de ezek csak szeptemberben váltak véglegessé. Emlékszem egy évre az 1980-as években, amikor tanévkezdéskor még nem volt sem jóváhagyott tanterv, sem álláskeret. Ez utóbbit az előző év tanterve alapján készítettük el, és úgy kezdtük el az évet. Néhány hét után kaptuk meg a tantervet, amely nem volt azonos az előző évével. Mindent át kellett dolgozni, bizonyos tárgyakat menet közben másokra cseréltünk. Ez egyetlen egyszer történt meg. Különben a tantervek nem módosultak túl gyakran, sokszor évekig változatlanok maradtak.
Ma már teljesen más a helyzet. A tantervet és az álláskeretet nem kell láttamoztatni a minisztériummal, ezeket úgy kell elkészíteni, hogy teljesítsék az akkreditációs követelményeket. Ezért a különböző egyetemeken az azonos nevű szakok tantárgyainak listája lényegesen különbözhet. Az akkreditációs hatóság megadja, hogy milyen tárgyaknak kell feltétlenül szerepelniük a tantervben, a többi választható egy megadott listából, de néha szabadon is. A szakokat és az intézményt is ötévenként újra kell akkreditáltatni. Ez nagy teher az egyetemeknek, hisz mivel a szakokat nem egyszerre akkreditálják, állandó akkreditációs folyamatban vannak, ami kemény adminisztrációs munkát jelent, és anyagilag is megterheli az intézményeket.
Milyen számítógépeken dolgoztunk
A következőket elborzadás végett írom, hogy ha valaki túl fiatal (és véletlenül idetéved, aminek igen csekély a valószínűsége, de nem nulla), lássa, milyen elképesztően sokat fejlődött az informatika az elmúlt ötven évben.
Számítógépet először 1970-ben láttam, amikor negyedévesen nyári gyakorlaton három hetet a kolozsvári Számítási Intézetben töltöttünk. A DACICC-1 (a rövidítés feloldása: Dispozitivul Automat de Calcul al Institutului de Calcul din Cluj – A Kolozsvári Számítási Intézet automatikus számoló eszköze) teljesen eredeti tervezésű és megvalósítású számítógép volt. Szerény képességű gép, de működött. Arra emlékszem, hogy a nim játékban majdnem mindig megvert bennünket. Első nap mindig a gép nyert, de aztán próbáltuk elemezni a játékot, és néha (ha mi kezdtünk) sikerült megverni. Később ismertem meg a játék elemzését: aki ismeri a játékot, és kezd, az mindig nyerhet. Tanultuk ennek a számítógépnek a programozását is gépi kód szintjén, mert csak ez volt lehetséges. Nyolcas számrendszerben kellett írni mindent. Odáig nem jutottunk el, hogy programjainkat futtassuk is a gépen. Gondolom, ez azért is történt, mert a gép sokszor szorult karbantartásra, és a használt leporelló (amely az eredmény kiírásához kellett) nem volt olcsó és könnyen beszerezhető, ezért spóroltak vele.
Egy év múlva már volt szerencsém IRIS 50-es gépen programozni FORTRAN, COBOL és ASSIRIS nyelven. Románia akkor vásárolta meg a francia IRIS 50 számítógép szabadalmát, és 1989-ig FELIX C-256 néven gyártották és forgalmazták. Az IRIS 50 hasonló volt az IBM 360-hoz, valamivel egyszerűbb, és talán kevésbé hatékony. A 256 arra utal, hogy központi memóriája maximálisan 256 KB volt. De a legtöbb gépet csak egy blokkal szállították, azaz 64 KB volt a kapacitása. Ilyen gépet kapott az egyetem is 1975-ben, amikor megalakult az egyetemi számítóközpont. Nemrég egy előadáson elmondtam ezt, és az egyik diák azt hitte, hogy rosszul mondtam, és kijavította, hogy 64 megabájt. Alig akarta elhinni, hogy nem tévedtem. Ezt a számítógépet a hozzátartozó perifériákkal együtt egy klimatizált teremben helyezték el, amely a Tanítók Háza földszintjének negyedét foglalta el. A programot és az adatokat lyukkártyán vittük be a gépbe (de lehetett papírból készült lyukszalagot is használni erre a célra), az eredményt nagy méretű leporellószerű papírra nyomtatta, csak ékezet nélküli nagy betűket használva. Az 1980-as évek elején kaptunk PDP 11-szerű, de szintén román gyártmányú miniszámítógépeket, amelyek használata már kényelmesebb volt (Coral, Indepent). IBM PC személyi számítógépet
csak 1990 januárjában láttunk. Egyik kollégánk, aki Humboldt-ösztöndíjjal két évet töltött Németországban, kapott ajándékba a karunk részére egy IBM PC számítógépet, de azt 1989 nyarán a borsi határállomáson elvették tőle, és minden közbenjárás ellenére – bár nagyon jó kapcsolatai voltak minden szinten – csak már a változások után, 1990 januárjában kaphattuk meg. Amikor egyetemre jelentkeztem, két dolog érdekelt: az atomfizika és a számítógépek. Mivel atomfizika szak csak Bukarestben volt, lemondtam róla. Nem döntöttem rosszul. Az informatika (Romániában már 1971-től így nevezték francia mintára az akkor Magyarországon még számítástechnikaként emlegetett új tudományt) hihetetlen fejlődésen ment át, állandóan kellett tanulni, és kell ma is. Az 1970-es években még senki sem jósolta meg annak a 10 százalékát sem, ami ma van ebben a tudományban. Talán csak a költő sejtette meg ezt:
Világkönyvtár! most már ő dönt a tegnap és holnap nagy vitáján mindent tud mindent helyettesít és tizenhét teremben betűrendben megszerkeszti Anavi Ádám ígért és elképzelt verseit mindent amit a világon máig írtak és írni fognak legyen az vers regény kiejtés-gyűjtemény vagy interplanetáris űrhajóknak közlekedési tervezet. Anavi Ádám (1909–2009) verse Folytatás a következő Szempontban Jegyzetek: 6 Pál Árpád (1929–2006) matematikus, csillagász, egyetemi tanár, 1985–1989 között rektorhelyettes, parlamenti képviselő, az Államtanács alelnöke. 7 Mi akkor a következő formában játszottuk. Volt három, 3, 5 és 7 gyufából álló csomó, egy lépésben a két játékos felváltva bármelyik csomóból akárhány gyufaszálat elvehetett. Az vesztett akinek az utolsó szál gyufa maradt. 8 1 KB (kilobájt) = 1024 bájt = 8192 bit 9 1 MB (megabájt) = 1024 KB
Kása Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

Mint poros kirakat
A Magyarellenes diskurzus a román médiában című tegnapi tusványosi előadás következtetése: Románia olyan, akár egy régebb tetszetősen berendezett kirakat, mely már be is porosodott, de melynek üvege mögé senki nem is akar benézni. Az előadók szerint ugyanis Romániának a Nato- és Európai Uniós csatlakozás után már nem érdeke tovább rendezni a magyar közösség kéréseit; másfelől – ami kívülről pozitívumnak tűnhet – a szélsőséges román pártok háttérbe szorultak ugyan, de ez nem jelenti a magyarellenes diskurzus megszűntét, hiszen minden román pártnak megvannak a szélsőségesei.
Az Országos Diszkriminációellenes Tanács (ODT) határozatainak java részét fenntartja a bíróság, ezért úgy tűnik, a tanács tevékenysége a járható út a magyarellenesség visszaszorításának nem könnyű folyamatában – véli Asztalos Csaba, az ODT elnöke. Természetesen, az ODT-hez románellenességgel is fordulnak megkereséssel, ezeket is épp oly mértékben kezelniük kell – tette hozzá. Asztalos ismertette, az elmúlt években nőtt az ODT-hez érkezett megkeresések száma, amit a növekvő tudatossággal magyaráz. Hozzátette, a román sajtóban kimutathatóan magasabbak a magyarellenes megnyilvánulások ünnepeink tájékán. Asztalos azzal magyarázza, hogy az elmúlt hat-hét évben intenzívebbé vált a magyarellenesség, mert a Nato- és uniós csatlakozás előfeltétele volt, hogy Románia rendezze a kisebbségek jogait, 2007-et követően azonban sem belföldi, sem külföldi monitorrendszer nem követi, hogy alkalmazza-e az ország a nemzetközi egyezményekben vállaltakat. Románia a kisebbségek ügyét lezártnak tartja, a kisebbségekre vonatkozó jogszabálykerete viszonylag jó is, de az ország nem annak kiemelkedő példája, hogyan rendezte kisebbségei ügyét, hanem annak, hogyan nem alkalmazza saját törvényeit – fejtette ki Asztalos. Hozzátette, ezt el kell mondani minden lehetséges kül- és belföldi fórumon, de a törvénykezésből alaposan felkészülve, példákkal alátámasztva. A román média objektív tájékoztatásra is képes, erre a kolozsvári kétnyelvű városnévtábla ügyében indított per a példa. Szőcs Izabella, a Minority Rights Egyesület alelnöke még jogászhallgató korában indított civil pert a Kolozsvári Polgármesteri Hivatal ellen, melyet első fokon megnyert, a fellebbezés után a bíróság a per tárgyát elutasító választ adott. Szőcs Izabella az alapfokú ítélet kimondása után magyar újságíróknak tartott tájékoztatón ismertette a bíróság döntését, mert úgy gondolta, a román média számára ez nem bír hírértékkel – aztán a román újságírók is keresték, hiszen oly formában, hogy egy harmadéves jogászhallgató legyőzte Kolozsvár polgármesterét, érdekessé vált számukra is a történet. Tájékoztatásuk után a román nyelvű média kilencven százaléka objektíven számolt be, ezt Szőcs Izabella annak tulajdonítja, hogy folyamatosan kommunikált a sajtósokkal. A Szőcs Izabelláéval ellentmondó, súlyos példákkal illusztrálta Adrian Szelmenczi, az Active Watch sajtófigyelő projektvezetője a magyarellenes diskurzus jelenlétét a román médiában. Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármesternek az RMDSZ-kongresszuson mondott beszédével kapcsolatban először az Agerpres állami hírügynökség vetette fel a terrorizmust, az ugyanarra a kongresszusra küldött államfői üzenetet – mely arra vonatkozott, hogy a kisebbségek ügyében van még tennivalója Romániának – az Agerpres már eleve anélkül a rész nélkül közölte, amelyet Klaus Johannis honlapjáról utólag töröltek. Mindez azt bizonyítja, állami szinten vezényelt a magyarellenes diskurzus fenntartása – véli Szelmenczi. Ugyanakkor a magyarság jogsértései fölött átlép a központi román sajtó, az ezekről szóló hírek ugyanis nem növelik hallgatottságukat-olvasottságukat. Sztereotípiává vált a román sajtóban a magyarság jogos kéréseit úgy beállítani, mint törvénytelenek, az autonómia kérdésénél már egyenesen elakad a kommunkiáció, az újságírók – kik minden valószínűség szerint nem is tudják, mit jelentene az autonómia, csak azt szajkózzák, hogy a magyarok államot akarnak az államban – eleve előítélettel közelítenek a témához – fejtette ki. A Marosvásárhelyen civil kezdeményezésre kihelyezett kétnyelvű utcanévtáblák kapcsán (melyeket a helyi rendőrség mindenféle törvényekre hivatkozva, hatalmas méretű bírság kilátásba helyezésével próbált eltávolíttatni) egy rendkívül súlyos esetre hívta fel a figyelmet: Cristian Tudor Popescu a Digi24 televízióban úgy reagált a magyar kisebbség jogos kérésére: „hát hol élünk, Ruandában?”. Ruandában ugyanis néhány éve az ottani kisebbség tömeges népirtása zajlott, Szelmenczi értelmezésében tehát Popescu kérdése azt jelenti, örvendjen a magyar, ha élhet, ez jelenti minden jogát. Szelmenczi felhívta a figyelmet, három-négy esztendeje immár a magyarság ellen irányuló gyűlöletbeszéd felülmúlta a cigányság ellenit (ezt támasztja alá az Asztalos Csaba által ismertetett tavalyi IRSOP-felmérés, mely szerint a románok számára az elsődleges veszélyforrást az oroszok és Oroszország, a másodlagost a magyarság és Magyarország jelenti). Szelmenczi szerint az olyasfajta kezdeményezések, mint a szélsőséges Egyesült Románia pártot megalapító Bogdan Diaconué, aki blogján a magyar termékek bojkottjára szólítja híveit, mert „Magyarország nem adja ki a korrupt Markó Attilát”, belefér a szabad véleménynyilvánítás keretébe, Diaconu kezdeményezése egyértelműen szavazatszerzésre irányul, Vadim Tudor, Funar szélsőségeseit próbálja így megfogni, hogy milyen sikerrel, az majd elválik a jövő évi választásokon. A szélsőséges pártok letűnése egyébként a magyarellenesség megszűntét nem vonta maga után, hiszen minden pártnak megvannak a szélsőségesei, Victor Ponta is büszkén fényképeztette magát a székely zászlóval a háttérben, mikor szavazatokra volt szüksége, másnap meg azt mondta, Székelyföld nem létezik – tette hozzá Szelmenczi. Megállapítása szerint bármilyen magyar igényről legyen szó, a román sajtóban csak azt hallani, a magyarságnak be kell tartania Románia törvényeit, alkotmányát, ami a szélsőségesség egy lágyabb – megfogalmazása szerint lightosabb – megnyilvánulása, azt sugallja ugyanis, hogy a magyarság nem őshonos az országban, hanem betelepedett lakosság. És ami még rendkívül súlyos, hogy ezt a szemléletet vallja minden román párt is, liberális vagy szociáldemokrata, kormányon vagy ellenzékben levő – zárta beszédét Szelmenczi.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mit ígért az erdélyi magyaroknak Orbán Viktor Tusványoson?
Két fontos üzenetet közölt az erdélyi magyarsággal Orbán Viktor magyar miniszterelnök szombaton Tusványoson.
Első, hogy nemzetstratégiai fontosságú a romániai egészségügyi szolgáltatás kiegészítésére nyújtandó magyar segítség. A második, hogy a román politikummal készen áll egyeztetni Magyarország, és Orbán szerint ez a fontos diplomáciai lépés csakis a román félen múlik.
A magyar miniszterelnök előadásának több mint háromnegyede azonban külpolitikai értekezés volt, Orbán Viktor a bevándorlás kérdésében vészjósló összefüggésekre hívta fel a figyelmet, és a határvédelmi mozgósítás szükségét vezette le.
Tőkés fájlalja a román fél távolmaradását
A román politikum témáját érintette a miniszterelnököt megelőzően az elsőként szót kapó Tőkés László is. A Fideszes EP-képviselő arról beszélt, hogy fájlalja a román oldal távolmaradását az elmúlt pár évben Tusványosról.
Egyébként Tőkés a beköszöntőben a „székely autonóm régió jeles, turisztikai és szellemi központjának” nevezte a tábort. Majd felolvasott beszédében többek között azok a kijelentései kaptak tapsot, melyben pontozta: Erdélyben az „erdélyiek útját” kell járni, székelyeknek a székelyekét, és minden régióban mindenkinek a sajtját.
Ugyanakkor jelezte: „nem lát kivetnivalót” Moldvának Romániához való csatlakozási törekvésében, hasonló viszonyulást vár Romániától a magyar nemzeti közösség önrendelkezési törekvéseit tekintve is. Tőkés László hozzátette: azon fáradoznak, hogy áttörést hozzon az Európai Unióban az autonómia-kérdés, ehhez pedig Isten segítségét kérte.
Orbán Viktor nem talált „versenyképes inzultust”
Ezt maga a miniszterelnök vallotta be, a tavalyi, előző megszólalók által is hangoztatott, nagy visszhangot kapott beszéde után. Mint viccelődve fogalmazott: az illiberális diskurzussal túl magasra tette a mércét, így idén nehéz dolga van. Mintegy froclizva jelezte: legutóbb maga Tőkés is azt mondta neki, hogy nem tudja követni a politikáját, ami figyelmeztetés számára, hogy ne botoljon egyik lábbal a másikba.
Derültség és tapsokkal honorált poénokkal tűzdelt beszédében jelezte: tavaly még ki gondolta volna, hogy a külpolitikában az időközben megtörténő események mennek végbe, hogy közömbös marad a világ olyan leleplezésekkel szemben, mint például az Egyesült Államok általi német lehallgatások, vagy hogy megjelennek az amerikai fegyverek Európában.
A „Ki gondolta volna” retorikában szerepelt az a tapsot érő megjegyzés is: ki gondolta volna, hogy Magyarország lesz a második legjobban növekvő ország az egész Unióban?
A jövő nem távolbanéző verseny, hanem múltértés
A miniszterelnök „ a jövő megismerhetőségének természetrajzáról” két hasonlat mentén értekezett. Szerinte nem „az ismeretlen felé haladás”, nem a hajó orrában, messzelátóval álló kapitány fürkészése a jövőszemlélet helyes, „nyertes” felfogása. Orbán Viktor szerint épphogy a csónakban, háttal evezés, a múltba nézés a helyes.
„Semmi értelme előre mereszteni a szemünket”- fogalmazott Orbán. Szerinte a háttal ülve megfigyelt partról biztonságosabban követhető a haladás iránya. „A jövőről való gondolkodás nem távolbanéző verseny, hanem a múlt megértése” – mondta. Mivel az értés az értelmet is feltételezi, ez szellemi muníció kérdése is – engedett következtetni a toldással, miszerint „A világon az emberi ész van a legjobban szétosztva: mindenki meg van győződve, hogy neki egy kicsit több van.”
Újkori népvándorlás – sötét jóslatok
Orbán Viktor azt mondta: Európa múltját kell megérteni – ebben siker mérhető, a 2008-ban kezdődő gazdasági válság ellenére is. Ám a veszély most az újkori népvándorlás miatt hatalmas – figyelmeztetett. „Az igazi háborús fenyegetés nem a háborús övezetekből jön, hanem az afrikai népvándorlás felerősödéséből” – szögezte le Orbán.
Mondandója alátámasztásához Sarkozy volt francia államelnököt is idézte, aki szerint ez csak a kezdet, és rövid időn belül több százmillió embernek nem lesz vize, élelme, és elindul – s így az európai népek a felismerhetetlenségig megváltoznak. „Európa az európaiaké maradjon” – ez a fontos most Orbán szerint. Tapsot nyert ezt követő kijelentése is: „Meg akarjuk őrizni magyar Magyarországot!”
„Riasztó gondolat”, „rögeszme”, „őrültség”
A magyar baloldal politikusai „egyszerűen nem szeretik a magyarokat” - mondta Orbán Viktor Tusványoson. Bírálta a magyar baloldal azon szemléletét, hogy lehetőségként tekint a menekültek beáramlására. Szerinte „riasztó gondolat” eljátszani azzal, mivé lenne Magyarország, ha a baloldal nyert volna választásokat. A válasza: „olyanok lennénk, mint egy nagy menekülttábor”.
Mint mondta, Nyugat bátorítást nyújt ennek a szemléletnek, ám kétféle menekült van: vannak a „valódi menekültek”, és vannak „akik az európai életmódot” szeretnék élvezni. Orbán Viktor úgy látja, az EU-nak „csak elvei vannak”, de „az európai ideológia rögeszmévé vált”.„Először jó volt az irány, de rosszul csinálták, aztán rossz volt az irány, de jól csinálták” – mondta, „pestiesen”, újabb tapsot aratva.
Szerinte a görög válsággal is azért nem boldogul az EU, mert gyakorlati problémára gyakorlati megoldás kellene. "Az Európai Egyesült Államokat összekalapálni őrültség”, hiszen az Egyesült Államokat nem az teszi naggyá, hogy nincsenek nemzetek, hanem hogy sikeres megoldásokkal szolgál. Magyarország a sikeres EU-ban érdekelt – összegezte.
„Vigyázó szemeinket vessük Görögországra”
- figyelmeztetett Orbán Viktor. Emlékeztetett: a legelső mentőcsomagra nem Görögországnak, hanem éppen Magyarországnak volt szüksége. A hallgatóság megtapsolta, hogy az IMF-tartozások megtérítésével Magyarország jól áll. Kijelentette: Magyarország soha, semmilyen adósságra nem kért kedvezményt, s noha egyesek szerint ez gyöngeség, szerinte erény, főként, hogy mindeközben az ország GDP-je is növekedett.
A bevándorlás témában négy kérdésre hívta fel a figyelmet:
A nemzeti önazonosság kérdése az elévült multikulturális szemlélettel ellentétben. Hozzátette: nem minősíti mások befogadó-politikáját, a következményeit sem, hanem „nem óhajtjuk mi megismételni. Ehhez jogunk van.”
A bevándorlás és a terrorizmus összefüggéseinek kérdése: szerinte egyenesen arányos a két tényező közötti összefüggés, „nyilvánvaló, hogy a hatalmas tömegből nem tudjuk kiszűrni az ellenséges terroristákat” – mondta.
Gazdasági kérdés: munkanélküliség növekedése a bevándorlók miatt. Szerinte erre a gazdasági válság óta éppen az unióban mérhető munkanélküli mutató a „bizonyíték”. „Egyszerű, mint az egyszeregy” – mondta Orbán.
Bűnözési ráta növekedésének kérdése, ezt ENSZ-adatokkal támasztotta alá a miniszterelnök. Például, hogy a brit börtönökben a muszlimok száma 300 százalékkal nőtt.
Összefoglalásként leszögezte: a törvénytelen bevándorlás Magyarországot és Európát egyformán fenyegeti, önazonosság és biztonság szintjén is.
Kerítés a határon
Az augusztus 31-re határon felépülő kerítés ötletének létjogosultságát a nemzeti konzultáció eredményei is alátámasztják – mondta Orbán. Ismertett az adatokat is: a 8 millió kiküldött kérdőívből 1 millió 254 ezret küldtek vissza a magyarok. Ezek szerint a válaszadók:
kétharmada fontos kérdésként jelöli meg a terrorizmus térnyerését,
háromnegyedük szerint veszélyt jelent,
négyötödük szerint Brüsszel politikája megbukott és új megközelítések és szabályok kellenek
négyötödük biztatja a kormányt a magyar határokon törvénytelenül behatolók kitoloncolására
80 százalékuk úgy látja, a bevándorlóknak maguknak kellene fedezniük a költségeiket – „ez a magyar álláspont” – kommentálta Orbán.
Kiemelte, szerinte a legfontosabb adat, hogy a válaszadók 90 százaléka szerint a bevándorlók helyett a magyar családokat, megszületendő magyar gyerekeket kellene támogatni.
Ez azt jelenti – fogalmazott a miniszterelnök előadása zárszavaként, hogy stabil, kiegyensúlyozott országot szeretnének. „Ma a világban bármi megtörténhet. De azt szeretném, Magyarország olyan hely legyen, ahol nem történik meg bármi” – mondta az állva tapsoló hallgatóságnak. Ezt követően válaszolt a közönség kérdéseire.
„Marosvásárhelyen épüljön fel az állami magyar kórház”
- erre a kérésre Orbán Viktor válaszában felvázolta: a FIDESZ-kormányzat 10 éve alatt 2010-ig a Státustörvényen dolgoztak, 2014-ig a kettős állampolgárságon, most pedig a „nemzetpolitikai építkezés” a cél. Sportnyelven: erőgyűjtés-építés, utazósebesség” – mondta Orbán, kiemelve, az „építkezés a 4 év kulcsszava most”.
Ez jelenti a magyarországi ágazati politikák nagyobb léptékben való megvalósítását, például nincs akadálya annak, hogy szakmunkásképzők induljanak Kolozsváron vagy máshol.
Orvoskérdésről:
„Két napja érkeztem ide, és mindenki többet tud nálam, mit döntött a kormány. Ha nem figyelek oda, az alapokat is ásni kezdik” – mondta. Tréfán túl jelezte: a kérdés nemzetpolitikai, és az egészségpolitikai építkezésben „Marosvásárhely nem maradhat ki”. Elmondta: Kárpát-medencei egészségpolitikai szinten fontos kérdés, hogyan építkezhetnek e területen.
„Ehhez viszont nem elég, hogy a magyar politikusok és az erdélyi politikusok akarják, hanem a helyieknek is akarniuk kell” – emelte ki.
Az 4M sportcsatorna nézhetősége:
A kérdező arra kérte a magyar miniszterelnököt, álljon az élére egy olyan kezdeményező csoportnak, amely eléri, Erdélyben is nézhető legyen az új sportcsatorna. „Fontosnak tartom az ügyet. Semjén Zsolt azonnal intézkedjék! – ilyen egyszerű a kormányzás” – mondta derültség közepette Orbán.
Nemzeti jelképek védelme:
A székely zászló és nemzeti jelképek fenntartásának kulcsa Orbán Viktor szerint a „kitartás és népi ellenállás”. Nem a magyar kormány feladata – mondta. Reméli, van annyi erő az erdélyi magyarokban, és ellenállás, hogy nem hagyják leparancsolni a jelképeiket, „főleg az erősödő Magyarországgal a hátuknál” – fogalmazott.
Erdély-Magyarország határátjárók kérdése:
A nyugati átlagot szeretnék a határátjárók számának növelésével elérni, s a miniszterelnök szerint „biztató jel” erre a román példa is, a Temesvár irányába elinduló első romániai autópálya is.
Külpolitikai helyzet – Ukrán helyzet:
A jó politika nem azt jelenti, hogy alapvető elveket adunk fel – mondta Orbán, jelezve, nem fogja feladni a kárpátaljai magyarság támogatására irányuló törekvéseket, noha fenn szeretné tartani a jó kapcsolatot is a kormánnyal.
Schengeni határ:
„Legelemibb érdekünk ellentétes a schengeni rendszer felmondásával”.
Kerítés a határon:
Orbán Viktor meggyőződéssel állította: egyhatodára csökkenti a törvénytelen bevándorlók számát a kerítés. Mint magyarázta, az állam alap attribútuma megvédeni a külső határait – aki nem ezt cselekszi, az nem állam.
A román-magyar viszonyról:
A fenti témák „oldalvizein illendően szólva” a magyar miniszterelnök elmondta: nem sok jót tud mondani, de ez nem volt mindig így, csak 2012-től „divattá vált Romániának belerúgni Magyarországba, ezt nem viszonoztuk hasonló lábmozdulatokkal”. Hozzátette, ehhez kell tartani magát Magyarországnak.
Az új román politikai változások, „villámlások” lehetőséget jeleznek számára, hogy talán itt az ideje, felvenni azt a fonalat, amit 2012-ben elejtettek – holott akkor sem kellett volna. „Lehetőséget látok az új kezdetre” – mondta, jelezve, a jelet a román félnek kell ehhez megadni, Magyarország készen áll a tárgyalásokra.
Transindex.ro

Erdély tájain – Búcsú Ajtay Ferenc tanár úrtól
Elment a földtudományok népszerűsítője, túraösvények kalauza, szakmájabeli neves elődei emlékének ápolója, a Tanár és szerkesztő; elment egy szeretetre méltó Nagy Öreg.
Ki ne ismerte volna városunk magyarjai közül? Hiszen több mint 30 éven át tanította a földrajzot Kolozsvár iskoláiban, sőt azelőtt Magyarfenesen, Magyarlónán és Szováton is. Több mint félezer írása jelent meg a sajtóban, számos könyve hirdeti tudását, féltő természetszeretetét, tudománytörténeti jártasságát. Hányszor mesélt népszerűsítő előadásokon a Föld s a Világmindenség titkairól, régmúlt idők emlékeiről, a Föld felszíne és belseje lassú, de erős nyomokat hagyó törvényszerű folyamatairól!
Wanek Ferenc
Ajtay Ferenc /Rava, 1932. márc. 6. – Kolozsvár, 2015. jún. 23./ tanár, újságíró. Könyvei: Múlt és jelen – az EKE története, 1996, Kolozsvár környékének kirándulóhelyei /Studium Kiadó, Kolozsvár, 2001./ újra: 2011, Erdély természeti csodái /Studium Kiadó, Kolozsvár, 2005./ újra: 2007, Kalotaszeg környékének kirándulóhelyei (társszerző), 2004, 2007.
Szabadság (Kolozsvár)

Nemzetpolitikai utazósebesség
Nemzetpolitikai kérdés az egységes Kárpát-medencei magyar egészségügyi ellátás feltételeinek megteremtése, és ebből az építkezésből Marosvásárhely nem maradhat ki – jelentette Orbán Viktor miniszterelnök szombaton Tusnádfürdőn.
A Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktáborban megtartott beszédét követően a közönség soraiból érkező felvetésre, miszerint Marosvásárhelyen épüljön fel az állami magyar kórház, Orbán kijelentette, nem elég, hogy ezt a magyar és az erdélyi politikusok akarják, a helyieknek is akarniuk kell. „Ha nem figyelek oda, az alapokat ásni kezdik”
A kormányfő megjegyezte, két napja érkezett, és csak kapkodja a fejét, „mert itt mindenki tud arról, hogy a magyar kormány kórházat épít”. „Ha nem figyelek oda, még az alapokat is ásni kezdik” – tette hozzá. A miniszterelnök elmondta, a kormányzati ciklus négy évét nemzetpolitikai építkezésre szánja. A kajak-kenuból származó hasonlattal élve úgy fogalmazott, van rajt, utazósebesség és hajrá. „Most az erőgyűjtés, az építkezés és az utazósebesség a feladat” – mondta a kormányfő. Orbán Viktor szerint semmi akadálya annak, hogy Kolozsváron szakiskolát nyissanak, és ahogy az erejükből telik, minél több szakmunkásképző intézetet indítsanak mindenütt a Kárpát-medencében, ahol magyarok élnek, és ehhez nemcsak joguk, hanem igény is van. „Ez vonatkozik az orvosképzésre is. Az a kérdés, hogy az egységes Kárpát-medencei magyar egészségügyi ellátás szempontjából mit kell megvalósítani a nemzetpolitikából levezetve” – tette hozzá. Amint arról beszámoltunk, Zombor Gábor egészségügyi államtitkár már június elején jelezte, Orbán Viktor miniszterelnök teljes mellszélességgel kiáll az erdélyi kórház építésének terve mellett. Mint mondta, több helyszínt is vizsgálnak, „nemcsak egy elemben gondolkodik a kormány”. A magyar állami pénzből létrehozandó erdélyi kórház ötletét egyébként korábban Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) elnöke még Székelyudvarhely polgármestereként felvetette, de hasonló javaslattal állt elő a Királyhágómelléki Református Egyházkerület is. Ennek érdekében az egyház már megvásárolt egy telket Nagyváradon, ugyanakkor ötszáz oldalas hatástanulmány is készült.
Krónika (Kolozsvár)

Megőrizni az épített örökséget (Kastélyok Erdélyben) (Tusványos)
Kastélyok Erdélyben – eladó, kiadó, vagy mi lesz velük? meghirdetett címmel fejtegették a témát a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor zárónapján, szombat délután a Corvina-udvarban. A tömör összegzést Bánffy Farkas fogalmazta meg: nem az a lényeg, hogy ki egy kastély tulajdonosa, hanem hogy az épített örökség megmaradjon.
A társalgás meghívottjai: Gregor Roy Chowdhury, zabolai gróf Mikes Katalin fia, aki a zabolai Mikes-kastélyról és helyzetéről feltett kérdésekre válaszolt, Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központ vezetője, magyargyerőmonostori báró Kemény János unokája, aki a marosvécsi Kemény-várkastély jövőjét feszegette, Gergely Balázs régész, a Kincses Kolozsvár Egyesület társelnöke, aki a gyalui Barcsay-várkastély adminisztrátoraként volt jelen és a már említett losonci báró Bánffy Farkas, a fugadi udvarház kezelője. A beszélgetést Csinta Samu, az Erdélyi Napló főszerkesztője moderálta, akinek nemrégiben jelent meg a témába vágó kötete: Erdély újranemesítői. Arisztokraták honfoglalása (Heti Válasz, 2015). Arról faggatta a meghívottakat, honnan lehet támogatást szerezni felújításra, mi lesz az általuk képviselt kastély jövője. A beszélgetés során felvetődött, hogy az Erdélyben található kastélyok legtöbbje igen romladozó állapotba került, lásd az aranyosgerendi vagy koronkai kastélyt, de akad néhány pozitív példa is, mint a marosugrai Haller- vagy az olaszteleki Daniel-kastély. Utóbbiak arra is példát mutatnak: nem feltétlenül az épületet évszázadokon át birtokoló családnak kell gondját viselnie, azt el is szabad, el is lehet adni, nem bűn az, csak jó kezekbe kerüljön. Mert rossz példa is akad. (Nem említették, de a felújított küküllővári Bethlen–Haller-kastély belsejének egyik mai jellegzetessége a Vitéz Mihály vajdát ábrázoló falfestmény.)
A kastélysors minden esetben más. A Bánffyak meg akarják őrizni a családnak a fugadi kúriát. Sok az örökös, Bánffy Farkast bízták meg a kastély és a hozzá tartozó, eddig töredékében vissza­adott birtok gondnokságával. Annyi a kikötés, hogy a család minden tagja nyaralhasson ott. Tehát családi célra tartják fenn. Zabolán a vendégforgalomban látják a jövőt, vendégházat működtetnek, és annak fejlesztése a cél. Gregor Roy Chowdhury szerint, ha a család visszakapná összes erdejét, gond nélkül fenntarthatnák a kastélyt. Annak idején a birtok méretéhez és annak függvényében jövedelméhez igazították a kastélyok méretét.
A másik két kastélyt közösségi célokra igyekeznek használni tulajdonosaik. A gyalui várkastélyt visszakapta Barcsay Tamás, aki látva, hogy nem tudja fenntartani, eladta Nagy Elek magyarországi nagyvállalkozónak. A kastély stratégiai helyen található, Kolozsvár közelében, s ott a közép-erdélyi magyaroknak közösségi teret igyekeznek kialakítani. Kolozsvár mellett lefödné Kalotaszeget, a Mezőséget. Marosvécs az erdélyi irodalom bölcsője – mondotta Vécsi Nagy Zoltán, hozzátéve, ezzel a kijelentéssel még nem hatott meg senkit annyira, hogy támogatásról biztosította volna. A kastélyban és parkjában született a Trianon utáni összes, kultúrát érintő döntés. Szándékuk szerint a családnak fenntartanának néhány szobát, a kastély többi termében helikonos kiállítást rendeznének be, illetve vártörténeti tárlatot, amely Erdély-történeti kiállítás is lenne, hiszen Erdély fejedelmei sorra birtokolták a várat. Rendezvényeknek is teret adnának. Kastélyszállásokat alakítanának ki, olcsó szállóhelyeket a gazdasági épületekben, hogy a turizmust is fellendítsék.
A beszélgetés során felmerültek a nehézségek is: az örökösök minden esetben csak részben szerezték vissza tulajdonukat, s van, ahol – például Zabolán – az állam próbál újraállamosítani részeket. Helyenként, ahol önkormányzati tulajdonban vannak magyar műemlékek, alig várják, hogy összedőljenek, és arra is van példa, hogy a telket ortodox templom építésére nézték ki, vagy wellnessközpontot létesítenének kétszáz éves fák kivágásával. Bánffy Farkas arra is utalt, nincs becsületes műemléklajstroma Romániának.
Vécsi Nagy Zoltán visszautalt Orbán Viktornak kevéssel korábbi tusványosi beszédére, s hangoztatta, nemcsak az egyházi tulajdont kell nemzeti érdeknek tekinteni, hanem a magántulajdon is pont annyira fontos. A kastélysorsokat eddig kedvezőtlenül befolyásolta, hogy magántulajdonban levőkre nem lehetett kormánypénzeket vagy uniós támogatásokat lehívni. Úgy tűnik, a most kezdődött európai uniós költségvetési ciklusban lehet majd pályázni, B kategóriás műemlékek esetében legtöbb 500 ezer euróra. Ha annyit megadnának, elég lenne egy kastély rendbetételére, állapították meg a jelenlévők.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megrongálták a Mátyás-szobrot Kolozsváron
Barna festékkel öntöttek le ismeretlen tettesek a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport talapzatát. A feltételezhetően szerdára virradóra végrehajtott vandál akció elkövetői Fadrusz János alkotásának hátsó, a Szent Mihály-templom felé néző részét rongálták meg.
Csoma Botond önkormányzati képviselő, az RMDSZ Kolozs megyei elnöke a Krónikának elmondta, még nem sikerült azonosítani az elkövetőket, a városi rendőrség vizsgálja a biztonsági térfigyelő kamerák felvételeit. „Arra gyanakszunk, hogy az éjszaka folyamán történt a műemlékgyalázás, a városházának hivatalból feljelentést kell tennie ismeretlen tettes ellen” – nyilatkozta az RMDSZ-frakció vezetője.
Iulia Perşa, a városháza szóvivője kérdésünkre elmondta: elsősorban az okoz gondot a tettesek azonosításában, hogy a Főtéren felállított térfigyelő kamerák szemből filmezik a Mátyás-szoborcsoportot, így nincsenek olyan felvételek, amelyek az emlékmű hátsó részét mutatnák. Horváth Anna alpolgármester a Főtér portálnak nyilatkozva hangsúlyozta, hogy amint tudomást szereztek a rongálásról, azonnal riasztották a városi és megyei rendőrséget. A helyi rendőrség elvégezte a helyszínelést, majd a kriminalisztikai osztály is kijött, hogy megvizsgálja a vandálok által használt festékanyagot. Az elöljáró azt is közölte, hogy a városháza műemlékvédő osztálya büntetőjogi feljelentést tesz az ügyben. „Egy A kategóriás műemlék megrongálásáról van szó, ez olyan bűncselekmény, amiért börtönbüntetés jár” – szögezte le Horváth Anna. Kifejtette: hacsak nem símaszkban követték el a bűncselekményt, a két térfigyelő kamera segíthet azonosításukban. Hozzáfűzte, ha a felvételek alapján mégsem sikerülne azonosítani a rongálókat, várják az esetleges szemtanúk jelentkezését, mindazokét, akik a szerdára virradó éjszaka a Főtéren jártak és valami gyanúsat észleltek.
A rongálás nyomait napokon belül eltakarítják, hangsúlyozta Horváth Anna. Mint mondta, Kolozsi Tibor szobrászművész, a szoborcsoport bronzrestaurátora csütörtök reggel ér vissza Kolozsvárra, és megígérte, megkeresi azt a hatóanyagot, amellyel a talapzatot maradandó károsulás nélkül meg lehet tisztítani a festéktől. Ez hasonló lehet ahhoz a szerhez, mellyel az aradi Szabadság-szobor piros-sárga-kék festékkel lefújt domborműveit tisztították meg pár hónappal ezelőtt.
Az RMDSZ tegnap közleményben követelte a vandalizmus elkövetőinek kézre kerítését, kifejtve, hogy a tettet a magyar kulturális örökség meggyalázásnak tekintik. Arra is emlékeztettek ugyanakkor, hogy a rendfenntartó szervek a két évvel ezelőtti rongálás elkövetőit sem állították elő. „Kolozsvár teljes közbiztonságára nézve is aggodalomra ad okot, hogy a város térfigyelő kamerákkal ellátott Főterén ilyen súlyos esetek megtörténhetnek anélkül, hogy a tettesek kilétére fény derülne, holott erre minden feltétel adott. Ismételten kérjük, hogy nemzeti szimbólumaink meggyalázását, rongálását tekintsék köztörvényes bűnözésnek, ennek megfelelően rójanak ki büntetést a tettesekre” - olvasható a Kelemen Hunor elnök által aláírt közleményben.
Mint arról beszámoltuk, nem a mostani az első alkalom, hogy vandálok rongálják meg Kolozsvár jelképét. Legutóbb 2013 áprilisában törték le ismeretlenek a szoborcsoport részét képező, földön fekvő zászló rúdját. Fadrusz János közismert alkotását 2010-2011-ben restaurálták a magyar és a román állam támogatásával.
Kiss Előd-Gergely
Székelyhon.ro

Állítsák elő a Mátyás-szoborcsoport meggyalázóit!
A magyar kulturális örökség meggyalázásnak tekintjük Fadrusz János alkotását, a kolozsvári Mátyás- szoborcsoportot érő újabb rongálást.
Megengedhetetlennek tartjuk, hogy Európa Ifjúsági Fővárosában, az Európa Kulturális Fővárosa címre pályázó Kolozsváron ma védtelen célpont lehet egy olyan érték, amelynek restaurálása a román és magyar állam közös ügye és munkája volt.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség ezért az illetékes hatóságok mielőbbi fellépését kéri az "ismeretlen tettesek" előállítása, cselekedetének számonkérése érdekében. A rendfenntartó szervek a két évvel korábbi hasonló tettek elkövetőit sem állították elő, bár akkor is nyomatékosan kértük az esetek kivizsgálását.
Kolozsvár teljes közbiztonságára nézve is aggodalomra ad okot, hogy a város térfigyelő kamerákkal ellátott Főterén ilyen súlyos esetek megtörténhetnek anélkül, hogy a tettesek kilétére fény derülne, holott erre minden feltétel adott.
Ismételten kérjük, hogy nemzeti szimbólumaink meggyalázását, rongálását tekintsék köztörvényes bűnözésnek, ennek megfelelően rójanak ki büntetést a tettesekre.
Továbbá követeljük, hogy a hatóságok tegyenek eleget hivatali kötelességeiknek, ezáltal pedig járuljanak hozzá a közösségek közötti békés együttéléshez.
KELEMEN HUNOR
a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke
Népújság (Marosvásárhely)

Az idősebbek a legkevésbé aktívak
Nyolcmillió romániai a Facebookon!
Tíz évvel ezelőtt jószerivel azt se tudtuk, mi fán terem – 2004-ben alapították –, pár éve terjedt el igazán, ma, írja a Facebrands.ro, a Facebook hazai hálózatát figyelő honlap, arról számol be, hogy hazai viszonylatban felhasználóinak száma elérte a nyolcmilliót. Fergeteges előretörését jelzi, hogy az elmúlt esztendő első félévéhez képest 11,11%-kal többen használják. Összes használójának 93,45%-a (7 475 900 személy) városi. Bukarestben 1,64 millióan vannak, a második-negyedik helyen, igen kis eltéréssel, 280 ezer körüli személlyel Kolozsvár, Temesvár és Iaşi szerepel.
A facebookosok kor szerinti megoszlása: a legaktívabb csoport a 25-34 év közöttieké (29,9%), utánuk a 18-24 éves (24,7%) és a 35-44 éves (19%) korcsoport következik.
Nyugati Jelen (Arad)

„A zsoboki tábor menedék, kedvesség, szeretet”
VII. Aranka György Ifjúsági Anyanyelvi Tábor
„A nyelv nem lehet »egyszerű«, mert az ember nem »egyszerű«, aki beszéli.” – olvashatjuk Kosztolányi Dezső idézetét a hetedik zsoboki tábor programján.
Az első ízben egy teljes hétre szervezett táborban a Georgius Aranka Társaság fiatal csapata (Antal Orsolya, Barazsuly Viktória Adrienn, Ecsedy-Baumann Brigitta, Oláh Csilla, Tasnádi István, valamint jómagam, Széman Emese Rózsa), a Kosztolányi-idézet szellemében, ismét olyan programot igyekezett összeállítani, amelyben mindenki megtalálhatta az érdeklődésének megfelelő előadást, foglalkozást. Az előadók, (előadásaik sorrendjében) Péntek János akadémikus, nyelvészprofesszor (Kolozsvár), Kerekes Barnabás Kazinczy- és Lőrincze-díjas gimn. tanár, az Anyanyelvápolók Szövetségének (ASZ) alelnöke (Budapest), Wacha Imre Kazinczy- és Lőrincze-díjas főiskolai docens (Budapest), Demény Péter író, költő, szerkesztő, egyetemi oktató (Kolozsvár–Zilah), Széman Rózsa játszóházvezető, művelődésszervező (Szilágysomlyó–Kolozsvár), Bordi András Kazinczy-díjas rádióbemondó (Budapest), Sipos Gábor történész-levéltáros, egyetemi oktató (Kolozsvár), Juhász Judit, az ASZ elnöke (Budapest), Katona Szabó Erzsébet textilművész (Budapest), Szabó-Reznek Eszter doktorandusz (Kolozsvár), Albert Júlia színművész, egyetemi oktató (Kolozsvár), Szebeni Zsuzsa színháztörténész (Budapest), Tóth Orsolya operatőr, gyártásvezető, egyetemi oktató (Kolozsvár), valamint Sediánszky Nóra dramaturg, rendező, fordító (Budapest) a nyelvészettől a szép kiejtésen és színház-, valamint irodalomtörténeten keresztül a textilművészetig, animációs film készítéséig és drámajátékokig számos témát lefedtek. Munkánkat segítették az Anyanyelvápolók Szövetsége képviselői (Muszka Ágnes és Terjéki Tamás), valamint Kerekes Barnabás szakmai táborvezető.
Az együtt töltött egy hétről a 25 táborozó egyike, Nagy Izabella számol be.
Széman E. Rózsa
Július 13-án több tucat turista, lelkes kiránduló, jókedvű gyerek nyüzsgése honolt a kolozsvári állomás főbejárata előtt. A tömegben mindenki a saját kis csapatát, az ismerős arcokat kereste; így történt ez az erdélyi anyanyelvápoló fiatalokkal is, akik végül, a szervezőket megpillantva egy csoportba gyűltek. Hova indultunk? Az úti cél nem más volt, mint a Kalotaszeg szívében található Zsobok, ahol immár hetedik alkalommal rendezték meg az Aranka György Ifjúsági Anyanyelvi Tábort. Érkezésünk után Ősz Előd levéltáros, segédlelkész, a zsoboki templomban tartott áhítattal ünnepélyesen megnyitotta a tábort, majd Péntek János nyelvész, akadémikus Helyzetek és ideológiák a nyelvművelésben. Lőrincze Lajosra emlékezve című előadását hallgattuk meg. Idén is voltak első bálozók és visszatérő diákok, tehát, a csapat összerázódásának érdekében, az est hátralevő részét játékos ismerkedéssel töltöttük.
A zsoboki reggelek rendszerint szakmai előadásokkal indultak, ámde ezek nemcsak anyanyelvhez fűződő témákat vonultattak fel, több művészeti ágat is felkaroltak, mint például a textilművészet, színház.
Kedden Kerekes Barnabás a Te döntesz kérdéskörrel kapcsolatos gondolatait fejtette ki. Ezt Wacha Imre Nyelvzavar és nyelvértés, szót-értés. Babilon–Pünkösd című előadása követte. Az előadások sorát pedig Demény Péter Szeretem a Facebook-ot. Léleklájkolások című korszerű, a közösségi oldalak pozitív és negatív attribútumait latolgató fejtegetés zárta.
A következő napirendi pontként a kézműves foglalkozás volt feltüntetve. Kedvünk szerint gyöngyöt fűzhettünk, sőt még a tűnemezelés csínját-bínját is eltanultuk Széman Rózsa játszóházvezetőtől. Ha már Kalotaszegen tartózkodtunk, kihagyhatatlan volt a jellegzetes tisztaszoba és a népviselet megtekintése, melyet páran, nagy örömükre magukra is ölthettek. A tábor második napját Bordi András rádióbemondó meghitt, hangulatos gitárestje, és az általa vezetett drámajátékok zárták.
Nagy Izabella, XII. oszt. tanuló, Apáczai Csere János Elméleti Líceum
Szabadság (Kolozsvár)

Régi harcostárstól búcsúzik az RMDSZ
„Megrendülten fogadtuk a hírt: elhunyt Brendus Gyula nagyenyedi sebészprofesszor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség parlamenti képviselője (1990 – 1992), az RMDSZ Fehér Megyei Szervezetének elnöke (1995 – 2000)” – írja Kelemen Hunor szövetségi elnök a szerkesztőségünkhöz eljuttatott levelében.
„A Romániai Magyar Demokrata Szövetség kegyelettel emlékezik mindarra, amit Brendus Gyula több évtizedes munkássága jelentett az erdélyi magyarság, közösségi életünk számára.
Brendus Gyula Aradon született 1940-ben, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen szerzett diplomát 1964-ben. Ezt követően körzeti orvosként dolgozott Barcánfalván, majd üzemi orvosként Felsőbányán. Néhány évig Kolozsváron volt sebész alorvos, majd 1977-től a nagyenyedi kórház sebésze lett. 1990-ben az RMDSZ parlamenti képviselőjévé választották, közéleti munkásságát pedig az RMDSZ Fehér Megyei Szervezete elnökeként folytatta 1995 és 2000 között.
Azzal a reménnyel hajtunk most fejet gazdag életpályája előtt, hogy közösségi elkötelezettségét méltó módon át tudjuk örökíteni az új nemzedékekre.
Vigasztalódást gyászoló családjának!
Áldott és örök legyen az emléke!” – írja Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke.
Brendus Gyula /Arad, 1940. máj. 25. – Nagyenyed, 2015. júl. 30.
maszol.ro

Erdélyi vegyes párt vagy pártszövetség?
Románok és magyarok Erdély autonómiájáért Tusványos
Erdély autonómiájáért síkraszálló román és magyar előadók, a Kós Károly-sátor vendégeinek Sándor Krisztina kérdéseire adott válaszaiból kikerekedett, miként látják Erdély jövőjét, mi lenne a békés egymás mellett élés kulcsa. Továbbra is különböznek a vélemények arról, hogy egyetlen többnemzetiségű Erdélyi Párt vagy a különböző nemzetiségű erdélyi autonomista pártok szövetsége jelentene jobb megoldást, de az együttműködési szándék, a közös cél és akarat egyértelműen körvonalazódott.
Sabin Gherman, az Erdélyi Demokratikus Liga alapítójának véleményével sokan sokfelé találkoztak már. Tusványoson történelmi vissza­tekintővel bizonyította, hogy az erdélyi románság autonómiaigénye régebbi, mint a magyarságé. Jelenleg a legnagyobb gond az, hogy nincs párbeszéd a két közösség között, mert csupán politikusaikon keresztül próbálnak kommunikálni, ez pedig nem szerencsés, hisz lám, az autonómiatéma is elsősorban csak kampányokban kerül elő. Beszélt az RMDSZ, EMNP autonómiakezdeményezéseiről, az előbbit technikai értelemben kitűnőnek nevezte, de hibája, hogy csak a Székelyföldnek kínál megoldást, a Néppártét előnyösebbnek tatja, mert Románia föderalizációjára fogalmaz meg javaslatot (ő maga taktikai okokból a régió fogalmát tartja forgalmazhatóbbnak), az egész országra kiterjeszti az elképzelést. Az Erdélyi Demokratikus Liga úgy látja, a regionalizmust és az autonómiát nem az etnicizmussal, hanem a modernizációval kell összekapcsolni. Véleménye szerint szükség lenne egy Erdélyi Pártra, amelyben teljesen egyenrangú lenne a román, a magyar és a német nyelv, illetve kultúra, amelynek alapja egy olyan felek közötti öt-tíz pontos elvi megállapodás lehetne, amely szent és megszeghetetlen. Három nyilvánosságra nem hozott közvélemény-kutatás eredményeire hivatkozva jelentette ki: a következő választásokon nagy esélye lenne egy ilyen regionális pártnak, a felmérések szerint az erdélyiek több mint 50 százaléka támogatná szavazatával. Ugyanakkor a nehézségekről is beszélt: tisztában vannak azzal, hogy a magyarokat riasztja az asszimiláció félelme, a románokat pedig a magyarokkal szembeni bizalmatlanság. Mindkét félnek engednie kell, meg kell ismerniük, érteniük egymás kultúráját, teher helyett haszonként kell megélniük Románia sokszínűségét – hangsúlyozta Sabin Gherman. Meglátása szerint a magyarok képviselőinek az a legnagyobb hibája, hogy csak a magyarok jogaiért harcolnak, pedig tulajdonképpen ugyanazon jogok kellene megillessenek mindenkit anyanyelve használatában, kultúrája gyakorlásában. Mint fogalmazott, amíg a románok és magyarok nem értik meg, hogy csak közösen érhetnek el valamit, addig nem tudnak eredményeket felmutatni. Véleménye szerint a magyarság etnikai alapú autonómiaigénye elriasztja a románokat, a közigazgatási, pénzügyi autonómia tulajdonképpen minden gondra megoldást jelentene.
Mircea Constantin, az Erdélyi Demokratikus Liga nemrég megválasztott elnöke elmondta, hogy tavaly hozták létre szervezetüket körülbelül kétszáz taggal, „koncentrálni akarták azokat a fantasztikus energiákat, amelyek Erdély autonómiája kapcsán megnyilvánultak”. Kitörnének a Facebook világából, reprezentatív erővé kívánnak válni, ám ehhez szükséges a területi megalapozottság, hogy minél több helyen jelen legyenek, megismerjék őket. Tudják, hogy csak párttá válva érhetnek célt, ám erre megfelelő pillanatban, alaposan átgondolva kerül majd sor. Kiemelte azt is, hogy ők olyan autonóm Erdélyért harcolnak, ahol minden kisrégió érvényesítheti saját értékeit, és tiszteletben tartanák az olyan „speciális eseteket, mint a Székelyföld”.
Fancsali Ernő, aki magyarként csatlakozott az Erdélyi Demokratikus Ligához, és jelenleg ő az EMNP kolozsvári elnöke is, eddigi akcióikról beszélt: a Kolozsváron szervezett autonómia­tüntetésről, illetve a tervezett, Erdély autonómiáját népszerűsítő reklámkampányukról, melynek elsőként Kolozsvár polgármestere vetett gátat. Kifejtette, beperelik a polgármesteri hivatalt, szándékuk kideríteni egyszer s mindenkorra, hogy alkotmányellenes-e az autonómia vagy sem. Nem titkolta azt sem, Erdély autonómiájáért indított mozgalmukat sokan próbálták bomlasztani, a szeku is beépült, ezzel magyarázható a ligán belüli számtalan konfliktus is.
Fancsali Ernő szkeptikusabb az Erdélyi Párt kapcsán, elvi alapon támogatna egy vegyes pártot, de az elmúlt száz év román kormányzatai miatti bizalmatlanság, az RMDSZ negyedszázados félelemkeltésre épített politikája és a felvidéki Híd–Most negatív példája óvatosabbá teszi, a liga működhet paritásos alapon, de nem biztos, hogy ez egy párt esetében is lehetséges. Véleménye szerint hasznosabb és eredményesebb lenne az erdélyi autonómiát felvállaló román, magyar, esetleg német pártok szövetsége, amelyen belül a helyi lakosság etnikai összetétele alapján osztanák le a választókerületeket. Egy ilyen konföderatív alapú pártszövetségnek akár már a következő választásokon is van némi realitása – vélekedett.
Sabin Gherman szerint most először úgy tűnik, a románság túlnőtt politikusain, új pártokat akar, és ez új esélyt jelenthet a román–magyar párbeszédben is, „ha belátjuk, több minden köt össze, mint elválaszt, s ha sikerül összeállítanunk azt a bizonyos, áthághatatlan csomagot, eredményesek lehetünk”. Ki kell használnunk ezt a helyzetet: „olyan egyszerű mindez, hogy már bonyolultnak tűnik”.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A magyarok visszakapják Kolozsvárt
Milyen szép is lenne. Kár, hogy vicc!
Kolozsvár Európa ifjúsági fővárosa akart lenni, ám ehelyett a gájner szakik fővárosává vált! Ez a Kincses Város szomorú története, amely hónapok óta tele van lövészárkokkal a fő közlekedési útvonalakon. A magyarok által évszázadok munkájával létrehozott pompát szó szerint belepte a por.
Ilyen körülmények közt a megoldás magától adódik. Kolozsvárt visszaadják a magyaroknak, hiszen csak ők tudják visszaadni a város szépségét, amelyen Emil Boc áthajtott a buldózerekkel és légkalapácsokkal. „Ha nem tesszük meg ezt a lépést nagyon gyorsan, Kolozsvár rövid időn belül Erdély Mizilje lesz”, figyelmeztet Decebal Popescu, a neves építész.
„Bizony, be kell ismernünk”, folytatja a szakember, „mindent, ami szép ebben a városban, a magyarok építettek. Például ők alkották a Mátyás-szobrot, amely Európa egyik legszebb lovasszobra. És a románok mit csináltak? Odacseszték Avram Iancu szobrát, amely szintén egyedülálló: egyedülállóan ronda. Ha sokáig hagyjuk a románokat tenni-venni Kolozsváron, a város a felismerhetetlenségig tönkremegy.”
(Forrás: Timesnewroman.ro)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)