Nemzeti hős a tömeggyilkos
Crin Antonescu és Theodor Athanasiu kezdeményezésére a képviselőház szerdán elfogadta azt a törvénytervezetet, mely révén nemzeti hősnek nyilvánítják Avram Iancut, „aki elkötelezve magát a román nép mellett, életét annak előrehaladása érdekében feláldozta”.
A tervezetet 320 képviselő támogatta voksával, négy ellenszavazatot és tíz tartózkodást is jegyeztek.
A kezdeményezők szerint Avram Iancu „az erdélyi románság legnagyobb hőse, akinek rendkívüli érdeme a nemzeti identitás és jogok érvényre juttatása az ősi területen”.
Az RMDSZ honatyái tartózkodtak a szavazáson.
Erdélyi vérengzések (1848-49)
Az erdélyi vérengzés néven elhíresült magyarellenes támadások 1848. október 19. és 1849 januárja között zajlottak. A Magyarország és Erdély uniója ellen fellázadt császárhű románok a pogrom ideje alatt 7500–8500 magyart mészároltak le, ezzel megváltoztatva Dél-Erdély etnikai összetételét.
Előzmények
Az 1848-ban Kolozsvárott összehívott országgyűlés kimondta Erdély unióját Magyarországgal. Ezen az országgyűlésen viszont a magyar képviselők voltak többségben, a románok és az szászok csak kis számban voltak jelen, így az említett két nép nem fogadta el az országgyűlési határozatot. A románok 1848. május 15. és 17. között nemzetgyűlést tartottak Balázsfalván, ahol kijelentették, hogy szembeszállnak a magyarokkal. Nemsokára hadsereget szerveztek, amelynek fővezére Avram Iancu lett. A felkelő románok elárasztották egész Alsófehér vármegyét, Torda-Aranyos vármegyét és Kis-Küküllő vármegye egy részét. Az Erdélyi-szigethegységben, Mócvidéken ütötték fel főhadiszállásukat.
A vérengzések
– Az első mészárlásra 1848. október 14-én került sor, Kisenyeden. Ezt a települést a magyarok annyira biztonságosnak gondolták, hogy még a szomszédos településekről is ide jöttek védelmet keresni. A románok ostromolni kezdték a falut, de a magyarok több napig kitartottak. Végül aztán letették a fegyvert, mire a románok 140 embert – férfit, nőt, gyermeket – lemészároltak.
– Pár nappal később Székelykocsárdot pusztította el egy felkelő csapat, itt összesen 60 magyart végeztek ki, állítólag olyan kegyetlenséggel, hogy a falu három lakosa, aki elbújt a románok elől, látva a borzalmakat felakasztotta magát.
– Szintén októberben a Bél település melletti Boklyán 30 magyart gyilkoltak le.
– Gerendkeresztúron 200 magyart gyilkoltak meg.
– Balázsfalván és környékén 400 magyart mészároltak le.
– Szintén legyilkolták Mikeszásza teljes magyar lakosságát.
– Zalatna bányavárost felgyújtották, a menekülő lakosságot Ompolygyepű határában lemészárolták. 700 magyar esett itt áldozatul.
– Október 23-án Boroskrakkó és a környező települések magyarjait végezték ki. A lemészároltak száma 200 volt.
– Október 28-ról 29-re virradó éjszaka Borosbenedek 400 magyar lakosát végezték ki.
– Október 29-én Magyarigen 200 magyar lakosát ölték meg. Borosbocsárdon megközelítőleg 40 magyart végeztek ki.
– Algyógyon 85 magyart gyilkoltak meg.
– Marosújvárra a környékről 90 magyar nemest fogdostak össze, akiket Balázsfalvára akartak hurcolni. Azonban alig hogy elindultak Marosújvárról, a csoportot egy román pap megimádkoztatta, majd mindannyiukat legyilkolták, holttesteiket a Marosba dobva.
– A székely lakosságú Felvincet a személyesen Avram Iancu által vezetett sereg dúlta fel, itt 30 magyart öltek meg, az elmenekült lakosságból további 170 halt éhen vagy fagyott meg a téli hidegben.
– A leginkább elhíresült pusztítás 1849. január 8-ról 9-re virradó éjjel történt. Ezen az éjjelen Axente Sever és Prodan Simion ortodox pópák vezetésével felkelők rohanták meg a Nagyenyedet, megközelítőleg 1000 embert mészároltak le, a híres kollégiumot pedig elpusztították.
– 1849. május 8-án a román felkelők felégették Verespatakot, a magyar lakosságot pedig lemészárolták.
– Május 9-én, egy rövid ostromot követően Abrudbányán mészároltak le megközelítőleg 1000 magyart.
– Ugyanezen a napon Bucsesden további 200 magyart öltek meg.
– Május 17-én az Abrudbányára visszatérő lakosok közül meggyilkoltak legkevesebb 182 embert.
Következményei
A mészárlások következtében Dél-Erdély etnikai összetétele nagymértékben megváltozott a románok javára. A mészárlások elkövetői nem kaptak büntetést, nyugodt körülmények között élhették le hátralevő életüket, sőt településeket neveztek el róluk szülőhazájukban, szobrokat emeltek nekik, többek között Nagyenyed városában is. A lemészárolt magyaroknak azonban sok helyen még emléket sem állítottak. Nagyenyeden egy táblát helyeztek el, amelyre felvésték a pogrom dátumát. Az egyetlen igazi emlékmű Ompolygyepű és Zalatna között található, egy 10 méter magas obeliszk „PAX” felirattal, mely az itt kivégzett zalatnai polgároknak állít emléket.
szekelyföld.ma/hirek

Vélt és valós multikulturalizmus Kolozsváron
Bár az interetnikus kapcsolatokban érezhetően csökkent a feszültség az elmúlt időszakban, a hatóságok viszonyulása azonban további problémákat szül – hangzott el többek között azon a csütörtök esti kolozsvári közvitán, amelyet a Musai-Muszáj civil csoport kezdeményezett a kolozsvári helységnévtáblák ügyében az Ecsetgyárban.
Noha Emil Boc polgármester nem tett eleget a szervezők meghívásának, a városházát Adrian Chircă, az elöljáró tanácsadója és Diana Apan, az ifjúsági fővárosprogram szóvivője képviselte.
A deklarált és a megélt multikulturalizmus témakörében megszervezett rendezvény moderátora, Szakáts István civil aktivista elmondta, 1987-ben költözött a kincses városba, és azt tapasztalta, nem feltétlenül igaz, hogy etnikai konfliktusok csak a politikusok fejében léteznek, inkább az igazság az, hogy többgenerációs trauma áll nézeteltérések mögött.
Szőcs Sándor, a Kolozsváron bejegyzett Minority Rights jogvédő egyesület elnöke – aki az Európai Magyar Emberjogi Alapítvány ügyvédi feladatait is ellátta a többnyelvű helységnévtáblák perében – ehhez kapcsolódva elmondta: valóban a múlt traumái határozzák meg a jelen a problémáit. Kifejtette: ma már nem beszélhetünk nyílt etnikai diszkriminációról Romániában, inkább néhány egyéni és közösségi jog megtagadásáról van szó.
„Az etnikumközi kapcsolatok javultak, a nagy gond igazából a hatóságok és a polgárok közötti kapcsolattal van. A hatóságok néha úgy viselkednek, mintha az lenne a feladatuk, hogy megnehezítsék az ember életét, és ez nemcsak a magyarokat, a románokat is érinti” – jegyezte meg.
Az ügyvéd emlékeztetett: a kétnyelvű helységnévtáblák perében az önkormányzat az „aranykorszakra” jellemző érvrendszerrel jelent meg a bíróságon. Például az hangzott el érvként, hogy „minél több jogot adsz egy kisebbségnek, annál több jogot fognak kérni”. „A nyelvi jogoknak azért kell érvényt szerezni, mert ennek segítségével tudjuk megőrizni nyelvi identitásunkat” – szögezte le Szőcs Sándor.
Eckstein-Kovács Péter szabadelvű RMDSZ-es politikus ugyanakkor arra figyelmeztette a felszólalókat, románul ne a „kétnyelvű táblácskák”, hanem a helységnévtábla szót használják, hiszen nem valami bagatell ügyről van szó. Eckstein ugyanakkor finoman beszólt Emil Bocnak is: megköszönte a polgármesternek, hogy „jelenlétével” megtisztelte az eseményt.
A politikus fia, Eckstein-Kovács Balázs egyébként az eseményt megelőző napon a Facebook-on azt írta, a Muszáj-Musai közvitáját azért nem lehet az esemény eredeti helyszínének kinézett Tranzit Házban megtartani, mert a civil mozgalomban szerepet vállaló Fancsali Ernő, az Autonomy for Transylvania csoport vezetője szerinte Jobbik-propagandista.
Csoma Botond RMDSZ-es önkormányzati képviselő felszólalásában úgy értékelte, ma is hatályban van a városi közgyűlés 2002-es határozata, amely elrendeli a háromnyelvű helységnévtáblák kihelyezését, csak a városvezetés eddig „nem merte” gyakorlatba ültetni.
Horia Nasra, a Szociáldemokrata Párt (PSD) kolozsvári szóvivője leszögezte, nem ért egyet pártja a napokban kiadott közleményével, amelyben Horváth Anna alpolgármestert lemondásra szólítják fel, mert kiállt a tanácsülésen a Musai-Muszáj civil kezdeményező csoport mellett. „Sem a magyar, sem a roma közösség esetében nem integrációs kérdésről van szó, hiszen önök a közösség részei, nincs hová integrálódjanak” – mondta.
Adrian Chircă, Boc tanácsadója ugyanakkor úgy vélte, túlzás ennyit vitázni a táblaügyről, Kolozsvár nagyváradi kijáratánál ugyanis a városháza elhelyeztetett egy háromnyelvű molinót, azon szerepel magyarul és németül is a város elnevezése.
Sabin Gherman újságíró ugyanakkor úgy fogalmazott: „románokként kellene szégyelljünk magunkat azért, hogy több szempontból is még mindig 19. századi állapotok uralkodnak”. Szerinte elég lenne rávenni a városvezetést, hogy alkalmazza a 2002-ben a többnyelvű helységnévtáblákról elfogadott határozatot.
Kiss Előd-Gergely
Székelyhon.ro

Az erdőtörvény színe és fonákja
A román parlament elfogadta az erdészeti kerettörvény módosítását, az erdők megőrzéséhez és a fenntartható gazdálkodáshoz kívánatos reform azonban elmaradt. A megújított jogszabályt – a hangoztatott előremutatóan pozitív hozadékok mellett – leginkább a helyben maradás és a visszalépések jellemzik – véli a kolozsvári Zöld Erdély Egyesület. A Kovács Zoltán Csongor elnök aláírásával kiadott közlemény rámutat a múlt héten elfogadott és az RMDSZ által ünnepelt jogszabály hiányosságaira is. A Zöld Erdély Egyesület szerint előremutató előírás a szűz erdők nemzeti jegyzékének létrehozása. Ez a hivatalos leltár képezi majd azon erdők további megőrzésének alapját, amelyeket a kitermelések eddig sem érintettek (okkal, mert például nehezen megközelíthető helyeken vannak). Pozitív jel az erdei táj megőrzése fogalom felbukkanása a törvényben, valamint hogy az erdőkitermelési engedélyekbe ezentúl kötelező lesz beírni a környezet védelmét szolgáló utasításokat is. A törvénymódosítás egyértelműen pozitív és konkrét természetvédelmi előírása az erdőkben való legeltetés teljes tilalma.
A kolozsvári környezetvédők ugyanakkor felhívják a figyelmet a visszalépésekre is: az eddig hatályos erdészeti kerettörvény tiltotta a tarvágást a nemzeti parkokban. A mostani módosítás ezt megengedi, igaz, csak kivételes esetekben, de anélkül, hogy ezeket meghatározná. Ez annál súlyosabb, mivel Romániában a nemzeti parkok természeti értékeinek őrzésével és az erdőgazdálkodással egy és ugyanaz, a Romsilva foglalkozik. Így nyilvánvaló az érdekkonfliktus, hiszen fát kell kivágatnia, hogy a bevételből megvédhesse az erdőt. Az új módosításokkal az erdők védelmére és megújítására szánt pénzalap bevételeit is jelentősen csökkentették, miközben megengedték, hogy az erdőtulajdonosok ezentúl 200 négyzetméternyi területet kompenzálás nélkül kiírathassanak az erdőalapból és beépíthessenek. Ez a nyaralók térfoglalását és a járulékos zavarás (forgalom, fény-, zaj-, hőszennyezés, hulladék, szennyvíz) fokozódását segíti elő – az erdő kárára. Gazdasági szempontból
A legígéretesebb módosítás az elsődleges fafeldolgozó iparban utazó cégek monopolhelyzetbe jutásának megakadályozására, valamint a bútorgyártók segítésére vonatkozik. A törvényben megjelenik, hogy egyetlen vállalat vagy cégcsoport sem vásárolhatja vagy dolgozhatja fel egy adott faipari nyersanyag (pl. rönkfenyő) több mint 30 százalékát, a bútorgyártóknak pedig elővásárlási joguk lesz az állami erdőkből származó faanyagra. Csakhogy a kerettörvény ezeket nem írja elő közvetlenül, hanem csak követendő elvekként sorolja fel azon kormányhatározat kidolgozásához, amelyben majd ténylegesen rögzítik az állami erdőkből származó faanyag értékesítési szabályait. „Árnyalatnyi különbségnek tűnhet, azonban kiskapu a csűrés-csavaráshoz, és kételkedésünket csak alátámasztani tudja az eddigi bukaresti gyakorlat. Az erdészeti kerettörvény 2008 óta közvetlenül előírja, hogy Románia kétmillió hektár területet beerdősít 2035-ig. 2010-ben meg is született a Nemzeti erdősítési program terve, amely azonban már csak 422 ezer hektár erdő telepítésében gondolkodott, és a mai napig nem hagyták jóvá, illetve nem kezdték el megvalósítását” – áll a közleményben. Megállapítják azt is, hogy a jelenlegi módosításokkal nem valósult meg összességében az erdészeti kerettörvény szükséges reformja, továbbra is hiányzik a kerettörvény átfogó jellege. A jogi egyértelműséget és a tisztánlátást a járulékos jogszabályok kusza sokasága nehezíti. Az erdészeti szektorra nehezedő, nyilvánvalóan erős politikai befolyást nem igyekszik feloldani. Nincs szándék a szabályozás, a végrehajtás és ellenőrzés hatékonyabb szétválasztására és a decentralizációra. Nincs törekvés az átláthatóság növelésére sem. Még gyalogtúrázóként is tilos az erdőbe menni, letérni a kijelölt útvonalakról, az erdészet külön engedélye nélkül (!). Magyarán: illegális fakitermelésnek is csak akkor lehet valaki szemtanúja, ha maga is törvénytelenséget követ el. Ellenben az új erdei utak létesítése – ami egyértelműen a motorizált forgalmat, a legális és illegális fakitermelést, valamint a járulékos zavarást segíti – továbbra is prioritás maradt.
„Amit nyertünk a réven, elvesztettük a vámon. Az elviekben megjelenő pozitívumokat a nagyon is konkrét engedmények ellensúlyozzák. Nem látom, hogy az erdészeti kerettörvény mostani foltozgatása valós lépés lenne az erdőprobléma rendezése felé. Pedig az elmúlt húsz évben csak a hivatalosan jegyzett illegális erdőkitermelés ötmilliárd euró kárt okozott az államnak, amihez még hozzásaccolhatjuk a le nem bukott és az »elintézett« fatolvajlást, valamint a kapcsolódó árvizek okozta károkat. Ha a természet védelme nem is, de egy ekkora gazdasági probléma sokkal erőteljesebb intézkedésekre kellene hogy sarkallja a felelős döntéshozókat. Persze valamennyi politikus szépen beszél az erdők fontosságáról, de amikor törvényhozásról van szó, úgy tűnik, már nem látszik a fától az erdő” – fogalmaz Kovács Zoltán Csongor.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A magyarkérdés
Angela Merkel német kancellárral közösen tartott sajtótájékoztatóján Klaus Johannis romániai államfő sommás megjegyzéssel zárta a gondolatsort: magyar részről valóban nagy az érdeklődés a határon túli kisebbségek iránt. Ezt azonban nem érzik fenyegetettségnek, hiszen tárgyalnak a kisebbség politikai képviseletével – mondta, majd leszögezte, hogy Romániában nincs magyarkérdés.
Igazat kell adnunk neki, ha a közhivatalok biztos fizetést ígérő személyzetére gondolunk. Pénzügyi intézményekben, kórházakban, az igazságszolgáltatásban, a közigazgatásban, a vasútnál, a szolgáltatóknál stb. vegyes lakosságú településeken nagyítóval kell keresni a magyar alkalmazottakat. Az átkosban elkezdett kiszorításunk sikeresen folytatódott, s kisebbségi fiataljainknak ezeken a munkahelyeken nem vagy alig terem babér.
Van viszont magyarkérdés, ha az erdélyi magyarság önrendelkezése jön szóba. Politikusok, sajtósok szájából ilyenkor bugyogni kezd a gyűlöletbeszéd, ami alól a liberális párt képviselői sem jelentettek kivételt. Az államfőnek viszont tudnia kell, hogy az Európában jól működő kisebbségi autonómiák kivívásában éppen a tiroli németek járnak az élen. Olaszország német többségű régiójában minden olyan kérdést példásan megoldottak, amit az erdélyi magyarok szájából az ördög művének tartanak. És nagyon is van magyarkérdés, amikor a megyei kormányhivatalok vezetői betiltják nemzeti, székely szimbólumok használatát, s táblabírák rendelik el az eltüntetésüket. Holott szinte zászlóerdőben élünk.
Torda központjában például akkorát állítottak, hogy tömegszerencsétlenséget okozna, ha egy vihar kidöntené, Kolozsváron pedig négy ágon lobognak minden villanyoszlopon.
De méginkább van magyarkérdés, amikor Sepsiszentgyörgyön visszaállamosítják a református egyház volt iskoláját, az ortodoxoknak pedig tálcán kínálják az állami pénzből épített szállodákat, hajdanán a vásárhelyi Park Szállót is ők kapták jutalomképpen. Igenis van magyarkérdés, amikor betiltják ünnepi rendezvényeinket, felvonulásainkat, egyes köztisztviselők pedig csúfot űzhetnek a nem többségi ügyintézővel. És hogyne lenne magyarkérdés, ha arra gondolunk, hogy az igazság(?)szolgáltatást nemzetiszín szerint csűrik-csavarják, s a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem szenátusára nem kötelező a törvény. Ahogy a kormányfő és miniszterei jelenlétében aláírt egyezség is hazug porhintés volt csupán. Az egyetem többségi vezetőinek pedig joguk van már- már diabolikusan kieszelt forgatókönyvet írni a magyar karok önállósulása ellen. Valójában már ez sem magyarkérdés. A többségében magyarok lakta közösségek szétszakítását kilátásba helyező régiósítás viszont mindenképpen az. Az erdélyi magyarság naiv jóhiszeműséggel és várakozással szavazott Klaus Johannisra. Kétségtelen, hogy a román szavazók voksa volt a döntő, tehát a többség vágyainak, céljainak a teljesítése az első. De nem kellene elfelejteni, hogy az ő nyugalmuk garanciája a mi – nemzetközi, európai normák szerint rendezett – békességünk. Egyébként ki tudja, meddig mélyül, fertőződik, s milyen következményekkel jár a szőnyeg alá söpört romániai magyarkérdés.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Az idő igájában
Az ember útja a boldog időtlenség állapotából az óra diktatúrájának a jármába vezetettig. A jó minőségű természetes fény feltalálásával megloptuk, gyarmatosítottuk az éjszakát is. Az emberbe kódolt belső órát pedig, amely rövid téli napokon lelassítaná az időt, semmibe vesszük, amiért idegrendszerünk áll bosszút. Az alvászavar népbetegséggé vált, akárcsak a depresszió, s egy sor más bántalom – elhízás, cukorbetegség, emésztési zavarok stb. – amelyek kapcsolatban vannak a természetes időritmustól való elszakadással.
Az első erdélyi nyomtatvány
E folyamat történetéről, a különböző korok emberének időérzékeléséről, az időfegyelem megjelenéséről beszélgetett február 25- én a Teleki Téka freskós termében Lázok Klára, a Beszélő könyvek házigazdája a Budapestről érkezett FóNagy Zoltán történésszel, a Magyar Tudományos Akadémia Történelemtudományi Intézetének kutatójával.
A beszélgetést megelőzően hangzott el a bejelentés, miszerint a megyei tanács ígéretet tett, hogy biztosítja a különlegesen értékes freskós terem felújítására szükséges összeget, s a folyamatot követheti majd a Beszélő könyvek közönsége is.
A szerda esti rendezvényen a Téka állományából az időről szóló könyvekből helyeztek el néhányat a tárlóban: Newton természetfilozófiájának 1685-ös londoni kiadását, a francia Enciklopédiát, az időmérésről, óráról készült rajzzal, egy Krón Ferenc Ernő által szerkesztett régi kalendáriumot 1848-ból és egy 1525-ben Szebenben nyomtatott laptöredéket, amely az 1525-1575 közötti mozgó ünnepeket tartalmazza, s 2009-ben derült ki, hogy a legelső fennmaradt erdélyi nyomtatványnak tekinthető.
A mindennapok történésze
Fónagy Zoltánról elhangzott, hogy kutatási területe a 19. század magyar történelme, társadalom-, gazdaság- és művelődéstörténete, a hétköznapi élet története, történeti kartográfia, történeti statisztika. Szakmunkáiban ezt a területet dolgozza fel, mint például a Modernizáció és polgárosodás, Magyarország története 1849–1914. A tudományos tevékenység mellett református vidéki közösségből származva fontosnak tartja, hogy kutatási eredményeit a művelt nagyközönségnek is tolmácsolja. Teszi ezt a tudománynépszerűsítő újságcikkek sora mellett A mindennapok története című blogon is, amely a történészi igényesség mellett olvasmányos, szórakoztató írásokat tartalmaz, és népszerűvé tette a Kárpát- medencében. – Ha nem alkalmazkodtok, kihaltok, mint a dinoszauruszok – tanácsolta a fia, akinek az ösztönzésére tudományos kiadványai mellett a mindenki számára elérhető számítógépes felületen osztja meg gondolatait az olvasók valóban széles táborával.
Lázok Klára kérdésére, hogy mi az idő, Szent Ágostontól vett idézettel válaszolt: "Ha senki nem kérdezi tőlem, akkor tudom: ha azonban kérdezőnek kell megmagyaráznom, akkor nem tudom." (Vallomások, XI. könyv). Bár a 17., 18. század filozófusai vitatták, hogy események, történések nélkül van-e abszolút idő, Fónagy Zoltán elmondta, hogy történészként az emberi időérzékeléssel, az idő megélésével foglalkozik. A témával kapcsolatosan Lázok Klára a Téka állományából két könyvet emelt ki, Teleki Sámuel útinaplóját, amelyben svájci látogatását írja le, s fontos szerepet szán az időnek, valamint a kiskendi Kozma Katinka 19. századi naplóját (Spielmann Mihály történész szerkesztésében jelent meg). A 16 éves vidéki lánynak, aki Budapestre vágyott, a véget nem érő vendégeskedések alatti időtlenségben teltek a napjai.
Az életkorukat sem tudták
A modern kor előtti ember közömbös volt az idővel szemben. Szent Margit idejében az apácák nem tudják az életkorukat meghatározni, s a korabeli peres iratokban szereplő tanúk sem. A török kiűzése után a helységek határának visszaállítására felkért személyek közül a legidősebbek 130 évesnek is vallották magukat. Ezen a 18. század végén, 19. század elején előbb a reformátusoknál, majd a katolikusoknál is bevezetett anyakönyvezés változtat. A középkori ember eseményekhez kötötte az idő jelölését, az uralkodó trónra lépéséhez, a pápa megválasztásához, az egyházi ünnepekhez, a jeles napokhoz, s a bírósági jegyzőkönyvek is úgy rögzítik, hogy húsvét után tíz nappal, amit utóbb nehezebb meghatározni, mozgó ünnepről lévén szó. Az első toronyórák Itáliában jelennek meg az 1300-as években, Erdélyben a 15. században Brassó és Kolozsvár volt az úttörő. Fokozatosan a jómódúak lakásában is megjelennek az órák, de inkább dísztárgyként, aminek a gyakori igazítása költséget jelent. A vidéki úri életet továbbra is az időtlenség, a földművesek esetében pedig a természethez való igazodás jellemzi, ami a modern ember látószögéből akár pazarlónak is tűnhet – mondta az előadó.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Értékőrzés és értékteremtés – 25. születésnapját ünnepelte a Helikon folyóirat
Amióta Döbrentei Gábor kétszáz évvel ezelőtt megjelentette az Erdélyi Múzeumot, Kolozsváron igencsak akadt fóruma az irodalomnak: megannyi szemle, krónika, szalon és társaság, almanach és antológia készült itt – hangsúlyozta Szilágyi István író, a Helikon alapító főszerkesztője múlt csütörtökön a kolozsvári magyar főkonzulátus rendezvénytermében, a folyóirat huszonötödik születésnapja alkalmából szervezett ünnepségen.
Mint mondta, a második világháborút követő években, 1946 júniusától az Utunk töltötte be ezt a szerepet, amely tájainkon mindmáig a leghosszabb életű volt; majd 1989 karácsonyán, „amikor a Főteret hullámzó tömeg lepi el, s az anyafarkas szobra előtt már könyvkupac füstölög, Király Lászlóval, Egyed Emesével és még néhány kollégával megszüntetjük a lapot, merthogy az immár túl proletkultusz-zengzetű, és sebtiben, úgy másfél óra alatt új folyóiratot alapítunk. És hónunk alá kapjuk az Utunktól örökölt öreg írógépeket, az Erikát, az Olimpiát, a százesztendős Remingtont, és elkezdjük szabni-varrni rajtuk az új szelek nyögte új szövegeinket”.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Apróka móka a kolozsvári Mátyás-ünnepen
Immár huszonharmadik alkalommal szervezi meg „a királyi születésnap tájékán” az 1993-ban alakult Amaryllis Társaság a Mátyás-napok címet viselő rendezvénysorozatot. A kezdeményezők által egykor meghirdetett cél: „szellemgyűrűt vonni mindazon emberi érték köré, melyet Fadrusz János főtéri szoborcsoportja hirdet és képvisel.” Az idei háromnapos Mátyás-ünnep is ezt az igényt tükrözte vissza, a szervezők ismét színvonalas műsorral várták a kolozsváriakat – és nem csak! A műsorból ezúttal sem maradtak ki a gyerekek, a Szabadság szombat délelőtt a ferences kolostor refektóriumában mókázó apróságok között járt, ahol Both József és Both Zsuzsa muzsikás gyermekjátékába kapcsolódhattak be kicsik és nagyok. A vidám zenét a Harmadik zenekar szolgáltatta.
Szabadság (Kolozsvár)

Podhradszky László emlékére
Idén márciusban lenne 95 esztendős az erdélyi magyarság egyik ismert személyisége, dr. Podhradszky László. Születésének évfordulója jó alkalom arra, hogy röviden felidézzük életútját.
Podhradszky László 1920. március 2-án látta meg a napvilágot a Vas vármegyei Kőszegen. Édesapja, nemespodhragyi Podhradszky Dezső főhadnagy akkoriban a kőszegi katonai alreáliskola tanára, édesanyja pedig Turi Jolán volt. A család fiuk születése után két évvel, 1922-ben áttelepült a románok által megszállt Erdélybe – a családfő szászsebesi, felesége pedig kolozsvári születésű volt. Elemi iskolai oktatásban tehát már a kolozsvári német anyanyelvű evangélikus iskolában részesült. Ez után következett a kolozsvári református kollégium. A sikeres érettségi után, 1938-ban a kolozsvári I. Ferdinand Király Tudományegyetem (korábban, illetve 1940 és 1945 között Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem) jogi karára iratkozott be, ahol 1943-ban állam- és jogtudományi doktorátust szerzett.
Merényi-Metzger Gábor
/Interneten a cikkeknek csak egy része olvasható./
Dr. Podhradszky László /Kőszeg, 1920. márc. 2. - Kolozsvár, 1998. szept. 18./ 1990-1993 között parlamenti képviselő volt.
Szabadság (Kolozsvár)

Sok diák ír verset, novellát
Keresztöltésben Tapodi Zsuzsával és Pieldner Judittal
Mindketten Sepsiszentgyörgyön élnek, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem csíkszeredai Gazdaság- és Humántudományok Karának oktatói. Dr. Tapodi Zsuzsa és dr. Pieldner Judit irodalomkutatók nemcsak kollégák, de nemrég megjelent tanulmányköteteikből az is kiderült, hogy hasonló dolgok foglalkoztatják. Irodalomról, kritikáról, a diákok érdeklődési köréről kérdeztük őket.
– Az irodalomtörténetnek, irodalomkritikának ma milyen szerepe van?
– Tapodi Zsuzsa: Az irodalomkritika és az irodalomtörténet mindig „később jön” a művekhez viszonyítva. Segít közelíteni az irodalomhoz, megérteni az adott alkotás, a művészet, a világ jelenségeit. Végső soron önmagunkat. A diákok vagy akár a tanárok számára is valós segítséget jelenthet egy-egy jó kézikönyv.
– Pieldner Judit: Én az irodalomkritika szerepére reflektálnék. Magyar szakosként lehetőségem adódott, hogy tagja legyek Kolozsváron a Láthatatlan Kollégiumnak, amelyet Cs. Gyimesi Éva irányított. Ennek tevékenysége akkor a kritikaírásra irányult, abból kiindulva, hogy szükség van irodalombírálatra, a kortárs irodalomhoz való viszonyulásra. Tutoraink játszani (is) tanítottak a szövegekkel, például fülszövegeket írtunk fiktív, nem létező kötetekhez. Az LK-ban körvonalazódott az is, hogy a kritika tétje nem pusztán az értékítélet, a jó vagy rossz melletti voksolás, hanem ennél sokkal több lehetőséget nyújt. Az irodalomkritikát az olvasás és írás határmezsgyéjén gondolom el, amelyre talán szolgáltatásként még szükség is van, mert segít eligazodni másoknak is a kötetek között, megmutathat lehetséges olvasatokat, vagy utána megy olyan dolgoknak, amelyekre egyébként, olvasóként is „rohanó” világunkban nem mindig jut idő.
– Mi a tapasztalat, ki érdeklődik a tanulmánykötetek iránt, hogyan „lehet és kell eladni” ezeket?
– Tapodi Zsuzsa: A kultúra nem fejezhető ki pénzben. A rendszerváltás óta nem arról szól a könyvkiadás, hogy a szerző anyagilag bármit is nyerne. A könyvterjesztés gyakorlatilag nem működik. A tanár-szerzők viszik a kiadványaikat a társegyetemekre, konferenciákra ajándékba más egyetemen tanító kollégáknak, mert az az érdekük, hogy amit írtak, eljusson minél több tudományos műhelybe. A hallgatók számára könyvtárakba adunk be könyveket. A volt diákjaink azok, akik tudják, mit várhatnak tőlünk, ők szívesen vásárolnak, ha hozzájutnak a köteteinkhez.
– Pieldner Judit: Főként kollégák, nyelv és irodalom szakos tanárok, fiatal kutatók, doktoranduszok érdeklődnek a mieinkhez hasonló tanulmánykötetek iránt, tehát inkább szakmai körökben ismertek. Elsősorban nem eladásra készültek, kevésbé árucikkek, mint inkább küldemények, ajándéktárgyak, amelyet öröm átadni valakinek, mint ahogyan kapni is öröm hasonlót.
– Mennyire lehet a diákokat megfogni, mi érdekli őket az irodalommal kapcsolatosan?
– Tapodi Zsuzsa: Sikerélmény-számba megy, ha egy ajánlott olvasmány után azt mondja a hallgató, hogy „remek volt”, vagy „eddig nem volt kedvenc könyvem, most lett”. A szakszövegek nehezebben mennek a mai fiatalok többségének, nincs annyi olvasási gyakorlatuk. Az irodalomhoz a társművészetek, nevezetesen a film felől lehet eredményesen közelíteni. Jó lenne, ha a közoktatásban is tanítanának médiaismeretet, hogy a fiatalok tudatos médiafogyasztókká válhassanak, ne legyenek annyira kiszolgáltatva a tömegkultúra termékeinek. Minden csoportban vannak olyan hallgatók, akiknek különösen fejlett a szépérzéke, érzékenysége, és vannak olyanok, akiknek fejleszteni lehet az igényszintjét, világlátását, és persze a tudását. Ez a tanár számára nagy elégtétel. Vagy ha azt hallja egy volt diáktól, hogy tanárként ő is azt a művet ajánlja a tanulóknak, amit az egyetemen megszerettettek vele.
– Pieldner Judit: Örömmel mondhatom el, hogy vannak olvasni szerető, az irodalom, a könyvek iránt érdeklődő diákjaink, akik talán főként magukat keresik a könyvek lapjain. Azt hiszem, fontos a személyes élményeknek is teret engedni, az élmények másokkal való megosztásának is lehetőséget biztosítani. Azt is örömmel nyugtázom, hogy sok diák ír verset, novellát – úgy tűnik, mégsem értünk a Gutenberg-galaxis végére.
Turoczki Gy. Emese
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Egy nem létező kérdésről
Az, hogy mit üzen majd államfőként először a magyaroknak, sokat el fog árulni arról, hogy mit várhatunk tőle – írtuk ezen a helyen decemberben, egy nappal azután, hogy Klaus Johannis letette az államelnöki esküt.
A Cotroceni-palota lakója azóta nem igazán mondott kimondottan a magyarságnak semmit – már túl azon, hogy Romániában példásan rendezett a kisebbségi kérdés – egészen csütörtökig, amikor Berlinben egy újságírói kérdésre válaszolva leszögezte, Romániában nincs magyarkérdés.
Azt, hogy önmagára nem tekint kisebbségiként, már korábban megtapasztaltuk. De az mégiscsak megdöbbentő, hogy rendezettnek tekinti egy őshonos közösség problémáit olyan időszakban, amikor számtalan sérelmünkkel van tele a sajtó. Olyan időszakban, amikor valóságos hadjárat folyik zászlónk és himnuszunk ellen.
Amikor továbbra is csak mismásolnak a MOGYE-n, ahelyett, hogy megalakulhatna a magyar tanszék. Amikor a nagyváradi magyarságnak nem akarják engedni, hogy szobrot állítson a főtéren a városalapító Szent László királynak. Amikor Kolozsváron egyesek nemzeti öntudatát sérti, ha a város határában azt is írná, hogy Kolozsvár.
Amikor nem hogy nem adják vissza egyházaink kommunisták által elrabolt vagyonát, s amit visszaadtak, azt is elveszik, mintegy bizonyítva, ezt is megtehetik. (Hogy arról ne is beszéljünk, hogy ezzel egy időben éppen a Székelyföldön szállodát adományoznak az ortodox egyháznak.)
Jó hír azonban, hogy ha nem is Johannis személyesen, de az államelnöki hivatal egyik osztályvezetője révén válasz érkezett Tőkés Lászlónak a konzultációt kérő levelére, s abban az állt, hogy ha nem is Johannis személyesen, de hivatala munkatársai készek a tárgyalásra.
Ezt ki kell használni, s ha eddig tényleg elkerülte volna a figyelmüket, nyomatékosítani kell megannyi rendezetlen ügyünket. Mert a jelek szerint Cotroceni-ből annak ellenére sem látszik, hogy van magyarkérdés, hogy az államfő azt mondja, rendszeresen konzultál az RMDSZ képviselőivel.
Bálint Eszter |
Krónika (Kolozsvár)

Közelkép – A szekufertőzött román maffiaállam fantomképe
Az életnél döbbenetesebb ihletforrásra nincs szükség. Így gondolta ezt Tudor Giurgiu rendező, a kolozsvári TIFF filmfesztivál „atyja” is, amikor úgy döntött: új filmjében megtörtént eseményeket dolgoz fel a viszonylag közeli múltból. Olyan eseményeket, amelyek azt bizonyítják, milyen mértékben összefonódott Romániában a bűn a politikummal és a titkosszolgálatokkal.
A Miért én? című, műfajában politikai thrillerként meghatározható mozi a 2002-es Panait-ügyet dolgozza fel: egy nagyváradi ügyész, Alexandru Lele őrizetbe vétette Bihar megye szociáldemokrata prefektusának fiát, aki nyakig benne volt az olajszőkítő maffiában. Mit ad Isten, ezért nem szakmai dicséretet kapott, hanem ráküldtek egy fiatal bukaresti ügyészt – ő volna Cristian Panait, a főszereplő –, hogy a jó előre előkészített koholt bizonyítékok és hamis tanúk vallomása nyomán eljárást indítson ellene hivatali visszaélés miatt, és félreállítsa az útból.
Csakhogy Panait még fiatal és idealista volt, ezért aztán a kelleténél mélyebben beleásta magát az ügybe, és rájött, hogy a politikum a legfőbb ügyészséggel és a hírszerzéssel karöltve megpróbálja elkenni az ügyet. Amikor ennek nyomán bűncselekmény hiányában nem volt hajlandó eljárást kezdeni a váradi ügyész ellen, őt „vették elő”: hivatali visszaéléssel és vesztegetés elfogadásával gyanúsították meg.
Ezt már nem bírta, és – a hivatalos verzió szerint – kivetette magát emeleti lakása erkélyéről. Halála azonban nem volt hiábavaló: azt követően indult be az a gépezet, amelynek nyomán számos vezető politikus mellett már az akkori szociáldemokrata miniszterelnököt, Adrian Năstasét is kétszer elítélték korrupció miatt – igaz, elég hamar ki is engedték.
A részben Nagyváradon forgatott – ezért a bukaresti, zártkörű premier után először kedden a partiumi városban bemutatott – Miért én? döbbenetes erővel jeleníti meg, milyen rendszer épül ki akkor, ha létrejön a politikusok, a hírszerzők és a bűnözők kartellje, amely a legalacsonyabb szinttől a bukaresti kormánypalotáig ér. A maffiát a politikum fedezi, a hírszerzéssel karöltve, hiszen a törvénytelenül értékesített üzemanyagból mindkettő jelentős sápot kap. Ezért aztán nem riadnak vissza semmitől sem, hogy jól menő pozíciójukat és üzletüket megvédjék. A történetvezetés meglehetősen feszes, a főszereplőt már az első percekben belevetik a mély vízbe – hogy aztán mélyreható környezet- és jellemtanulmányt kapjunk róla. Ahogy azonban a történet halad előre, és egyre bonyolódik, paradox módon mintha lelassulna, és becsúszna egy-két üresjárat is, és néha a párbeszédek is csikorognak kicsit.
Giurgiu szuggesztív képekkel, sok közelivel, premier és szuperplánokkal, sötét tónusú képekkel fokozza a feszültséget, ugyanakkor néhány, jelképértékűnek, hatásosnak szánt kép inkább hatásvadászra sikeredett – mint például a főszereplő árnyékát szinte ketrecbe zárva ábrázoló snitt. Mindemellett a film a legjobb detektívfilmek hagyományait felidézve szinte telivér hard boiled krimiként is nézhető – azzal a szomorú különbséggel, hogy tudjuk: a nyomozást végző főhős a végén nem fogja elnyerni méltó jutalmát.
Giurgiu a fikció segítségével próbálja felderíteni Panait utolsó napjait, és hátborzongatóan képes érzékeltetni, hogyan kezdi a bűnös rendszer fokozatosan kivetni magából a renitens ügyészt. A csúcsjelenet, amelyben főnöke meghívja magához, csak azért, hogy jegyzőkönyvekkel, fénykép- és videofelvételekkel bizonyítsa: már diákkora óta minden lépését megfigyelték, döbbenetes – hiszen aki a romániai mindennapokat ismeri, nagyon jól tudja, hogy akár így is lehetett volna. Sőt akár ma is lehetne így.
Szintén az elöljáró szavai adják meg a kulcsot a rendszer működéséhez. A főszereplő kérdésére, hogy miért őt választotta ki a váradi ügyész bemószerolására, egyszerű a válasz: mert vidéki fiúnak tűnt, aki kiéhezett a sikerre, és úgy tűnt, ezért bármire képes – pont, mint a maffiafilmekben.
A film számos szimbólummal operál. Az egyik tulajdonképpen jópofa geg: a főszereplő ütött-kopott 1300-as Daciájának rendszáma NUP – vagyis a „bűncselekmény hiányában az eljárást megszüntetem” formula román rövidítése. Emellett Giurgiu beszélő nevekkel operál – az ügyész neve Panait helyett Panduru, a bekasztlizott váradi prefektusfié pedig Tărău helyett Haidău.
Előbbi egyértelműen a bűnüldöző pandúrt idézi, utóbbiban pedig nem nehéz a betyárt jelentő román haiduc szót felfedezni. Egyébként kimondottan jó választás volt a főszerepre Emilian Opreát jelölni – a fiatal színész szuggesztíven jeleníti meg az előbb a magánéletét, majd konkrétan az életét is feláldozó, a maffiaállam fogaskerekei között őrlődő karaktert.
Összességében a Miért én? erős film, amely arra vállalkozott, hogy megpróbáljon a mélyére tekinteni annak, hogyan működött – és talán még működik ma is – a román politikum. Az elénk táruló végeredmény egyáltalán nem szép látvány. De ez a legkevésbé sem a film hibája.
Miért én? (De ce eu? – román politikai thriller, 2015, 129 perc). Rendezte: Tudor Giurgiu.Szereplők: Emilian Oprea, Mihai Constantin, Andreea Vasile, Dan Condurache, Liviu Pintileasa.Írta: Tudor Giurgiu, Loredana Novak. Kép: Marius Panduru. Zene: Viktor Chouchkov.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Diákoknak hirdet pályázatot a kolozsvári Casino
Eredeti rendeltetését figyelembe véve és a jelenkori megváltozott körülményekhez alkalmazva a Kolozsvári Casinó mintegy a társadalomtudományok egyik szellemi műhelyeként az erdélyi magyar társadalom önmegismeréséhez kíván hozzájárulni. Ezen szándék jegyében hirdetnek történelmi / szociológiai tárgyú pályázatot középiskolások, illetve egyetemi hallgatók részére.
A reformkori erdélyi nemesség által 1833-ban létrehozott, majd több mint 110 év után erőszakosan felszámolt Kolozsvári Casinót, a tájékozódás és az eszmék cseréjének intézményét 2004-ben a történelmi családok leszármazottai és egyetemi oktatók újra életre hívták.
Pályázat líceumi diákok részére: Település és nemesség viszonya a XX. században
E témában igen széles skálán mozog a feltérképezhető valóság, és szükségszerűen Erdély egészére kiterjedő kutatások vezethetnének érvényes következtetésekhez. Kezdő kutatóként, a középiskolás diákok - elsősorban esettanulmányok formájában - bemutathatnák egyetlen, esetleg két-három szomszédos település viszonyát egykori birtokosával, aki rendszerint a köznemességhez vagy főnemességhez (Erdélyben gróf v. báró) tartozott.
A vizsgált időszak elsősorban a kitelepítés (1949) előtti évtizedeket foglalná magába, de nem érne feltétlenül véget a földbirtokosság városi kényszerlakhelyre való száműzésével, tekintve, hogy a kapcsolat számos esetben fennmaradt, és értékes adalék volna az 1989 utáni történéseknek – a restitúciónak, esetleg a gazdálkodás újrakezdésének, illetve mindezek elmaradásának – nyomon követése. Az írott források az esetek nagyrészében hiányoznak, viszont igen fontos szerephez juthat ilyenkor az oral history, az elbeszélt történelem. Pályázat egyetemi hallgatók részére: Egy elfelejtett társadalmi csoport Erdélyben: a nemesség
A nemesség Erdélyben történelmi szerepet játszik a honfoglalástól a XX. század közepéig, miközben ő maga is folyamatosan átalakul. A trianoni impériumváltás csupán kismértékű emigrációt váltott ki a nemesség körében, ezzel szemben az erdélyi társadalmat is szétziláló második világháború és a nyomában hatalomra jutó népi demokrácia e társadalmi csoport nagyobb részét kivándorlásra, az itthon maradottakat pedig kitaszítottságra kárhoztatta. A nemesség negyven évre eltűnik a társadalmi tudatból, bár sokféle megpróbáltatásnak kitett képviselőinek sorsalakulása – folklorizálódott történeteknek köszönhetően – sokak számára ismert.
A rendszerváltás utáni években természetszerűen megnő az érdeklődés a korábbi tabu-téma iránt, de tartós figyelem csak a restitúcióval kapcsolatos fejlemények (kastély-visszaszerzés, -restaurálás és az új rendeltetés meghatározása, újrainduló gazdálkodás a visszakapott birtokon) nemesi szereplőit kíséri, közülük is csak a látványos eredményeket produkálók kerülnek a figyelem előterébe. Ezért tekinthető az erdélyi nemesség közelmúltja és jelene kutatható területnek, a kutatás pedig váratlan fordulatokat, a valóságelemek bonyolult összefonódásait, egyben előreláthatatlan következtetéseket ígér.
A pályamunkákat 2015. november 15-ig nyomtatott formában (12-es Times New Roman betűkkel, másfeles sorközzel) 5-15 oldal (diákok), 5-20 oldal (egyetemi hallgatók) terjedelemben, jeligésen (mellékelt, lezárt borítékban a jelige megfejtésével) az alábbi címre várják: Bánffy Béla, Str. Paris nr.27, 400161 Cluj-Napoca. A dolgozatok értékelését öttagú zsűri végzi, eredményhirdetés és a díjak átadása 500, 300 illetve 200 RON értékben 2015. december 15-én történik. Kapcsolattartás, további tájékoztatás a bbanffy[kukac]yahoo.com címen.
maszol.ro

Tovább harcolnak a kétnyelvű táblákért Kolozsváron
Kolozsváron hétről hétre történik valami a többnyelvű helységnévtáblák kihelyezéséért. A Musai-Muszáj civil akciócsoport két villámcsődület után közvitát szervezett a témában. A polgármester ugyan nem ment el, de a szervezők előrelépésként értékelik, hogy a városháza két képviselője tiszteletét tette. Az is újdonság volt, hogy két nyelven, románul és magyarul zajlott a vita. A musai-muszájosok díjat is alapítottak, az intoleranciáért kitüntetnek úgymond egy-egy magánszemélyt és intézményt. A közvitán a multikulturalizmusról való beszélgetés két nyelven zajlott, nem csak románul, ami komoly előrelépés. A polgármesteri hivatal is úgy érezte, lassan már nem lehet ignorálni a kezdeményezést, a nyilvánosság erejével sikerült kimozdítani a komfortzónájából; az intézményt így két személy képviselte – mondta Bethlendi András, a kolozsvári kétnyelvűségért küzdő Musai-Muszáj magyar-román akciócsoport tagja a Kossuth Rádió Határok nélkül című hétfői műsorában.
A Musai-Muszáj más eszközökkel operál, mint az eddigi politikai vagy civil akciócsoportok, hisz egy a civil engedetlenségből, a mozgósításból, a nyilvánosság egészéből származó, sokszor ironizáló stílusban megnyilvánuló kezdeményezésről van szó – hívta fel a figyelmet. A tömörülés tavaszi programja június 1-jéig tart, minden csütörtökön flashmobot rendeznek, minden hónap utolsó csütörtökén pedig közvitát szerveznek, remélhetőleg egyre nagyobb érdeklődés mellett – ismertette. A Musai-Muszáj alapított egy díjat is, a CKK-t (Cluj-Kolozsvár-Klausenburg) minden hónapban egy olyan magánszemélynek és egy intézménynek adják át, aki és amely a legintoleránsabb kijelentést tette az adott hónapban. Ebben a hónapban két-két jelölt van a díjra: az egyik magánszemély a helyi tanács szocialista tanácsosa, aki azzal fenyegette meg a kezdeményező csoportot, hogy a funári időket hozzák vissza, ha bekövetkezik az ezer per elindítása június 1-jéig. A másik aspiráns egy újságíró, aki a NapocaNews-on jelentetett meg egy cikket, amelyben irredenta magyarokról írt. Az intézmények esetében a NapocaNews, mint sajtóorgánum is jelölt, továbbá a kolozsvári vasútállomás az állomásfőnökök neveit megörökítő tábláért – részletezte.
A Musai-Muszáj február 12-én indult kezdeményezése keretében azt kívánja elérni, hogy június 1-jéig legalább ezer polgár kérje beadványban a többnyelvű városnévtábla kihelyezését Kolozsvár határában. Ezeket benyújtják majd a városházához, majd 30 nap letelte után, ha nem érkezik pozitív válasz, akkor arra bíztatják a személyeket, hogy felperesként csatlakozzanak a civil szervezet által indított perhez, ez lesz az Ezer per Tavasza. A polgárokat ugyanakkor semmilyen anyagi és jogi következmény nem terheli semmilyen esetben sem – húzta alá Bethlendi András. hirado.hu / Kossuth Rádió
Erdély.ma

Tudományos diákműhely Torockón
Négy egyetem tanárai (Budapestről az ELTE és az Andrássy Egyetem, Kolozsvárról a Babeş-Bolyai Tudományegyetem, Nagyváradról a Partiumi Egyetem), és ebből kettőnek a diákjai (a budapesti ELTE, nagyváradi Partiumi) gyűltek össze Torockón egy tudományos diákműhely keretében.
A téma a xenológiai tanulmányokról, illetve a multikulturalizmus esélyeiről szólt. Nem véletlenül választották a tudományos műhely színhelyéül Torockót.
Szabadság (Kolozsvár)

Huszonötödik születésnapját ünnepelte az EMT
Február végén nem a szervezet tevékenységére jellemző tudományos ülésszakkal, hanem baráti hangulatban zajlott összejövetellel, s természetesen néhány felszólalással, kamarazenével és svédasztallal ünnepelte fennállásának 25. évfordulóját a kolozsvári székhelyű Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság (EMT), a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem Tordai úti épületének aulájában.
Felszólalásában Köllő Gábor EMT-elnök így emlékezett a társaság létrejöttére: a diktatúrából való szabadulást követően elkezdődhetett az erdélyi magyar civil szféra kialakulása. – Kolozsváron néhány műszaki értelmiségi úgy gondolta, jó volna, ha a mérnök társadalomnak is lenne egy szervezete, s így megalakult az EMMTT (EMT) – mondta a szervezet jelenlegi vezetője, kiemelve, hogy több intézmény újraindult, a műszakisokét viszont a „semmiből kellett létrehozni”.
Szabadság (Kolozsvár)

Új vezetője van a hírszerzésnek – ki Eduard Hellvig?
Eduard Hellvig vezeti hétfőtől a Román Hírszerző Szolgálatot (SRI). Negyven éves kora ellenére a SRI új igazgatója kipróbált csaknem minden jelentősebb politikai tisztséget: volt a román parlament képviselője, később miniszterré nevezték ki, majd európai parlamenti képviselővé választották meg. Hellvig az első SRI-vezér, aki tanulmányait már az 1989-es események után végezte el.
Brókerből lett politikus
Eduard Hellvig 1974. október 27-én született Zilahon. Egyetemi tanulmányait 1997-ben végezte a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem politikatudományi karán, 2009-ben nemzetközi kapcsolatokból szerzett doktorátust a bukaresti Politikatudományi és Közigazgatási Országos Iskolában. Egyetem utáni tanulmányait az Országos Nemzetvédelmi Kollégiumban, a bukaresti I. Károly Egyetemen és a németországi George C. Marshall Közép-Európai Biztonságtudományi Központban folytatta.
1996 és 1997 között a kolozsvári Politikai Elemző Intézet programfelelőse volt, majd a brókerként dolgozott a BVB-TVM Rt-nél, később a Társadalomtudományi Intézet vezérigazgatója illetve a Sintezis Romania központ ügyvezető igazgatója lett.
Politikai tevékenységét 2003-ban kezdte el, Dan Voiculescu Romániai Humanista Pártjának – a később Konzervatív Párttá alakult tömörülés – tagjaként, a Bihar megyei pártszervezet ideiglenes elnöki tisztségét töltötte be. Pártjához nem volt hűséges: öt év múlva átment a Nemzeti Liberális Párthoz, amelynek jelenleg alelnöke. A párton belül volt a korábbi alelnök, Horia Rusu tanácsosa. Nemsokára azonban Constantin Dudu Ionescu belügyminiszter, később az államfői tisztségre pályázó Mugur Isarescu tanácsosa lett, és az ugyancsak államfőjelölt Crin Antonescu kampánycsapatát vezette.
Crin Antonescutól Klaus Johannisig
2004-ben választották parlamenti képviselőnek a Szociáldemokrata Párt és a Romániai Humanista Párt közös listáján, 2012-ben újabb mandátumot kapott, ezúttal a Szociál-Liberális Szövetség színeiben, de mandátumának csak 2013 szeptemberéig tett eleget, ekkor – egy megüresedő hely jóvoltából – az Európai Parlament képviselője lett, immáron másodjára. Tavaly az európai parlamenti választásokon ismét mandátumot nyert. Ez a Román Hírszerző Szolgálat élére történt kinevezése alkalmával családi vitához vezetett, felesége ugyanis nem akarta, hogy otthagyja a jobban fizető EP-tisztséget.
Miniszterként az első Ponta-kormány idején a regionális fejlesztési és idegenforgalmi minisztériumot vezette 2012 májusa és decembere között. Eredetileg Crin Antonescu bizalmi embere volt – a hűség azonban ez alkalommal sem volt jellemző rá. Klaus Johannis felemelkedése láttán korábbi mentorát faképnél hagyott és ma már az új államfő bizalmasaként ismerik.
Magatartásában is újabb eszményképe higgadtságát, nyugalmát próbálja utánozni, életelve alapján, miszerint „egy mosoly és egy jó szó semmibe sem kerül, ám megváltoztathatja az országot”.
A jó szó és a mosoly eléggé komoly vagyont is hozott neki: egy 401 és egy 665 négyzetméteres voluntari-i és Bihar megyei telek ötven százalékos tulajdonosa, egy 143 és egy 210 négyzetméteres háza van szintén Voluntari-ban és Bihar megyében. Egy 2010-es Skoda tulajdonosa, bankszámláján 38 ezer lej és 97 ezer euró található. A román parlament alelnökeként és az Európai Parlament tagjaként 2013. évi jövedelme csaknem 66 ezer lej és több mint 31 ezer euró volt. Felesége orvos-igazgatóként tavalyelőtt 150 ezer lejt vitt haza.
Tengelyváltás?
Eduard Hellvig mindeddig nem keltett különösebb feltűnést a román politikában. Nincs sok ellensége sem, talán ez is magyarázza azt, hogy a parlamentben voltaképpen ellenkezés nélkül megszavazták a kinevezését.
Nevesítése előtt a blogján arról írt, hogy a Traian Băsescu volt államfő által szorgalmazott Bukarest-London-Washington tengely helyett Bukarest-Berlin-Washington tengelyt javasolt Románia számára, arra hivatkozva, hogy Anglia egyelőre határozatlannak mutatkozik Oroszországgal fenntartott viszonyában.
Eduard Hellvig elképzelései – amelyek nagyrészt megegyeznek Klaus Johannis elképzeléseivel – szerint Romániának az eddiginél sokkal aktívabb szerepet kell betöltenie a regionális biztonság szavatolásának tekintetében. Ezért erősíteni kell az ország védelmi kapacitását, mindenekelőtt a hadsereg felszereltségének, harci technikájának javítása útján. A schengeni csatlakozásnak az idei év kiemelt feladatává kell válnia, hiszen a szabad közlekedés hiányában Romániát nem lehet ténylegesen uniós tagnak tekinteni. Bukarestnek jelentős szerepet kell betöltenie a Moldovai Köztársaság és Ukrajna reformjainak megvalósításában.
A Román Hírszerző Szolgálat új igazgatója szerint az Európai Uniónak az eddiginél sokkal határozottabban kell fellépnie Oroszországgal szemben. Az uniós tagállamok habozása és megosztottsága ilyen tekintetben igen sérülékennyé teszi Európát.
Magyarország – trójai faló
Budapest és Moszkva kapcsolatai miatt Eduard Hellvig bírálta korábban blogján Magyarországot is. Szerinte Románia a „mérgezett orosz-magyar antant harapófogójába” került, így fő szerep hárul rá az övezetben a demokratikus értékek és térségbeli szövetségeseinek érdekei védelmében. A fenyegető orosz veszélyt látva az Európai Unió nem engedheti meg a Magyarországhoz hasonló dezertálásokat – vélekedett a blogján.
Azt is megállapította, hogy Románia és az egész Európai Unió példátlan esettel áll szemben, amikor az Orbán-rendszer kihívóan megtagadja a liberális-demokratikus értékeket. Magyarország a mindinkább moszkvai befolyás alá kerülő trójai faló, és egyszerűen veszélyt jelent az „európai építményre” nézve – írta.
A Román Hírszerző Szolgálat új igazgatója egészen odáig elmegy a sokat idézett blogbejegyzésében, hogy az orosz-magyar barátságot fenyegetőnek találja a román-magyar barátságra nézve, utóbbi ugyanis mindinkább üresebbé válik Budapest „nacionalista ellenségeskedései” miatt.
Eduard Hellvig Magyarországgal kapcsolatban is Klaus Johannis hívének nevezhető, hiszen a román államfő németországi látogatása előtt egy német rádiónak adott interjújában „nem egészen helyénvalónak” találta Magyarország kapcsolatait Oroszországgal valamint európai partnereivel.
Bogdán Tibor
maszol.ro

„Rossz sajt nincs, csak tudni kell, mi legyen belőle”
Sánduly Edit, a Székely Sajtkészítő Kézművesek Egyesületének elnöke három éve foglalkozik kézműves sajtkészítéssel. Termékeit a csíkszeredai és a székelyudvarhelyi hagyományos vásáron értékesíti. A sajtkészítés titkairól kérdeztük az Énlakán élő közgazdászt. Miért döntött úgy, hogy közgazdászként sajtkészítésbe kezdjen? A férjem létesített egy negyven egyedből álló bivalyfarmot Énlakán, a közgazdász logikám pedig nem hagyott nyugodni. Kiszámoltam a bivalyfarmnak a működési költségeit. Arra jutottam, hogy ezt helyre kell tenni: vagy a költségeket kell csökkenteni, vagy a jövedelmet növelni. A költségeket, amennyire a gazdaság működése lehetővé tette, csökkentettük, de a jövedelemnövekedés is foglalkoztatott. Ennek az egyetlen lehetséges módja, hogy magasabb szinten feldolgozott termék kerül ki a gazdaságból. Korábban a tejet ugyanúgy mi is leadtuk a tejbegyűjtő központoknak, mint mások, literenként 2 lejes áron. Ezért vágtam bele a tej feldolgozásába. Korábban volt már ilyen tapasztalata? Különösebb tapasztalatom nem volt. Gyerekkoromban egyszer a nagyanyám odatett, hogy én készítsem el a sajtot, mert neki el kellett mennie valahová. Akkor 8-10 éves lehettem, elmondta, mi a dolgom, én pedig megtettem, amire megkért. Rá 30 évre elkészítettem a következő sajtot. Szerencsés pillanat volt, mert amikor én erre készültem, akkor a Hargita megyei önkormányzat éppen egy kézműves sajtkészítő tanfolyamot hirdetett, ahová Magyarországról két kézműves sajtkészítő jött el, és tőlük tanultuk meg a kézműves sajtkészítés csínját-bínját.
Mennyi időre volt szükség mindazt megtanulni? Gyakorlatilag semennyi időre. A képzés egyhetes volt. A tanfolyamon az elméletet is, a gyakorlatot is megtanultuk, és olyan lelkesen adták át a tudásukat a magyarországiak, hogy gyakorlatilag már másnaptól bátorságot vettünk, és nekifogtunk sajtot készíteni. Azt tanultuk a tanárainktól, hogy rossz sajt nincs, csak tudni kell, hogy mi legyen belőle. Irányítani lehet az érési, érlelési folyamatot is, és akkor abból csak jó sajt lehet. Összeszámoltam egy alkalommal, hogy az utóbbi három évben a kézműves sajtkészítő tanfolyamokon közel 500-an vettek részt. Otthon mindenki kipróbálta, a családja, rokonsága számára készít kézműves sajtot, de a vásárra vinni a terméket nem volt bátorsága. Jelen pillanatban az 500-ból heten jelentünk meg a kézműves vásárokon. Milyen a székelyföldi sajtfogyasztó kultúra? Termékeinket elsősorban itt értékesítjük, Csíkszeredában és Udvarhelyen, a hagyományos termékvásáron. Itt hagyományőrzőek az emberek, főleg a hagyományokhoz közeli félkemény friss sajtokat kedvelik, de van bátorságuk kipróbálni az érettebb sajtokat is. A sajtfogyasztási kultúra alakulóban van jelen pillanatban. A lágysajtokat, amit mi penészes sajtoknak nevezünk, kevésbé kedvelik, de vannak fogyasztóink, akik azokat keresik. A keménysajtokkal is barátkoznak, azzal könnyebben. Kiváló vásárlók, tehát csak akkor kóstolnak a vásáron, ha vásárolnak is, ingyen hiába is kínáljuk, nem akar jóllakni senki sajtókóstoláson. Alkalmunk volt megkóstolni a sajtjai közül a hagymást, köménymagosat, sőt a pálinkásat is, ami újdonságnak tűnik.
Elsősorban az európai sajtokat ismerjük. A kézműves sajtok Európában hagyományosak, minden tájegységnek megvan a maga sajátos környezete, klímája, ami kialakította az arra a vidékre jellemző sajttartósító, -készítő módszerét. Ide tartoznak a svájci hegyi sajtoktól a francia lágy, a holland lyukas sajtokig, valamennyi tájegységnek megfelelő sajttípusa van. Itt nincs olyan párás levegő, mint Franciaországban, ezért a nedvességet és páratartalmat a penészes sajtokhoz a hűtőszekrényben állítjuk elő. A pálinkás sajt is kézműves sajtkészítő találmány, tartósítja a gyümölcspárlat a sajtot. A sajtra nemes gyümölcspárlatot öntünk, ez a pálinka beivódik a sajtba, majd két-három napos, de akár több hetes érleléssel átveszi a gyümölcs aromáját, de közben az alkohol elpárolog, tehát nem lehet berúgni tőle.
Van-e lehetőség a terjeszkedésre, mondjuk arra, hogy Marosvásárhelyre is eljussanak a kézműves sajtok?
Szerintem mindenképpen van lehetőség. Ennek a legelegánsabb módja az lenne, ha az ottani gazdák is készítenének sajtot. Mi szívesen átadnánk a kézműves sajtok tudományát, mert tudni kell, hogy mi a sajtokat családi gazdaságokban készítjük, tehát az állatok gondozásától, a takarmány előállításától a sajtkészítésig a család minden tagja kiveszi a részét a munkából. Ezért nehézkesebb távolabbi vásárokba utazni.
Volt már igény a sajtkészítés elsajátítására?
Volt, érkezett kérés, a Jára-mentéről, Kolozsvár környékéről, de végül nem szánták rá magukat a szervezésre, elmaradt a képzés. De ha összegyűlne mondjuk egy csoport Vásárhely környékén, szívesen mennénk.
Antal Erika
maszol.ro

Örökségünk marad-e a mezőzáhi Ugron-kastély?
Miközben Marosvásárhelyen emblematikus műemlék épületek megmentéséért folyik a harc, a megye távolabbi övezeteiben található, a magyar arisztokrácia által ránk hagyott gyönyörű épületek válnak az enyészet martalékává.
Nemrég az ősei erdővidéki birtokára visszatelepedett Kálnoky Tibor gróf egy interjúban azt állította, hogy az 1990-es évek utáni időszak többet ártott az erdélyi kastélyoknak, mint a kommunista éra, mert miután a kollektív gazdaságok, iskolák, állami intézmények kiköltöztek, a visszaszolgáltatás nem történt meg, s az épületek közprédává váltak. Téglát, cserepet, faanyagot, minden mozdíthatót elvittek, maradtak a csupasz és beázott falak, közel az összeomláshoz. Hasonló sors jut-e a mezőzáhi Ugron-kastélynak, vagy magyar vonatkozású építészeti örökségként, a mezőségi szórvány reprezentatív létesítményéről beszélhetünk róla az elkövetkező években?
Több évszázados múlt
Az Ugron család mezőzáhi ága Ugron Istvánra és nejére, báró Bánffy Annára vezethető vissza, ők telepedtek a 18. század második felében a feleség hozományát képező mezőzáhi birtokra. A birtok apáról fiúra szállt, az 1860-as évektől Ugron Sándor és felesége, malomvízi Kendeffy Rozália tulajdonát képezi. Négy gyermekük volt, Ugron Miklós volt a záhi uradalom várományosa, de korai halála miatt testvére, István örökölte, aki 32 éven át – Alexandriában, New Yorkban, Moszkvában, Varsóban, Bukarestben, Belgrádban – volt diplomata, éppen akkor Tbilisziben az Osztrák-Magyar Monarchia konzuljaként teljesített szolgálatot. Az első világháború után számos közéleti tisztséget is betöltött, az EME elnöke, az Erdélyi Református Egyházközség főgondnoka volt. A záhi birtok 1908. évi átvétele után Ugron István Varsóból irányította a kor legmodernebb igényeinek megfelelő új kastély építését.
A kastély hátsó homlokzatán olvasható: „ÉPÍTETTE / ÁBRÁNFALVI UGRON ISTVÁN / AUSTRIA MAGYARORSZÁG / R. K. KÖVETE ÉS M. H. MINISZTERE / CS. ÉS KIR. KAMARÁS / SÓGORÁNAK / LOSONCZI BÁRÓ BÁNFFY JÁNOSNAK / RAJZAI UTÁN / MDCDXI.” Az eredeti tervet Pákei Lajos kolozsvári építész dolgozta át. Az építkezés, melyet Koncz György kolozsvári építész vezetett, 160.000 koronát emésztett fel. Az épület 1912-re elkészült, de csak 1918-ra, Ugron István nyugdíjba vonulására rendezték be. Hét évre rá a kastélyt átengedte unokaöccsének, báró Bánffy Istvánnak és nejének, gróf Mikes Emmának. Báró Ugron István többet tartózkodott Kolozsváron, a kastélyban csak egypár szobát tartott fenn magának. Kolozsváron 1948-ban egy idősotthonban hunyt el. Birtokát államosították. És ekkor elkezdődött a kastély hányatott és pompájához méltatlan sorsa: 1954-ig gabonabegyűjtő központ, 1954–1959 között iskola, 1959–1962 között gazdasági líceum működött benne. Az épületben 1963-tól árvaház volt, amelyet három éve számoltak fel.
És ezzel a hányatott sors újabb fejezete veszi kezdetét.
Romosodik az üres épület
A kastélyt nem szolgáltatták vissza az örökösöknek, a Maros Megyei Tanács tulajdonában, de a Szociális Ellátási és Gyermekvédelmi Igazgatóság kezelésében van. Az örökösök véglegesen elvesztették az ingatlanért folyó pert, mert a visszaszolgáltatási kérelmet a törvényes határidő után adták be. Schmidt Loránd, a szociális és gyermekvédelmi igazgatóság igazgatója elmondta, hogy 2012 nyarán költöztették ki az intézmény gondozásában levő gyermekeket, mert eleget kellett tenni a nagy létszámú árvaházak felszámolását célzó elképzelésnek.
Ehhez igazodva a gyermekeket kisebb létszámú családi típusú otthonokban helyezték el, s a kastély üresen maradt. Sorsa nem dőlt el, minimális állagmegőrző munkálatokat végeztek rajta, ajtókat, ablakokat cseréltek, csatornát javítottak. Valójában nem is végezhetnek nagyobb munkálatokat, hiszen I. kategóriájú műemlék épületről van szó. Miután megszületett a végleges bírósági döntés, tisztázódott a tulajdonjog, az igazgatóság rádöbbent, hogy a „nyakukon maradt” egy nagyon értékes, de több millió eurós befektetést igénylő romos épület, amelyet csak uniós projekt révén lehet felújítani, hiszen a helyi, megyei költségvetésből ilyen tételre nem lehet számítani. Az idei megyei költségvetésben viszont van elkülönített pénz arra, hogy az előkészítő terveket elvégezzék.
Az igazgató szerint már az is pozitívum, hogy megoldották a kastély őrzését, s ezzel megóvhatják a garázdálkodóktól. De ez az állapot sem tartható tovább.
Valóban, minket is csak a kapun belül engedett be az őr, az épületbe nem lehetett belépni. Minden termet bezártak és lepecsételtek.
Milyen rendeltetést talál a megyei tanács?
– Egyelőre tárgyalásokat folytatunk arról, hogy milyen rendeltetést találjunk a mezőzáhi kastélynak. Mivel a Szociális Ellátási és Gyermekvédelmi Igazgatóság nem használja az épületet, hiszen a struktúrája, beosztása, a termek mérete sem olyan, hogy megfeleljen például öregotthonnak, az lenne a javaslatom, hogy az épület kerüljön a Megyei Múzeumhoz, s valamilyen módon a múzeum használatában találjunk megfelelő rendeltetést neki. Sok mindent el lehet képzelni, viszont nem klasszikus értelemben vett múzeumi létesítményre gondolok, mert Mezőzáh a turisztikai „vér-keringésen” kívül esik. Bizonyos célcsoportoknak képzési vagy konferenciaközpontot lehetne kialakítani. Soós Zoltán, a Megyei Múzeum igazgatója elfogadhatónak tartja a javaslatot. Ki kell találni egy stratégiát, amely valamilyen módon a kulturális szférában történő hasznosítását szolgálná. A múzeumnak már van tapasztalata a műemlék épületek felújításában, néhányat már rendbe tettek – mondta Kelemen Márton, a Maros Megyei Tanács alelnöke.
A megyei tanácsnak mint tulajdonosnak mielőbb meg kell oldani a kastély ügyének rendezését, ellenkező esetben csak egy romhalmaz marad belőle. Kár lenne érte, hiszen egyike az utolsó történelmi erdélyi kastélyoknak. Ugron István jelentős, külföldi utazásai és kiszállásai során gazdagított műgyűjteménye, festményei, keleti iparművészeti tárgyai, fegyvergyűjteménye, továbbá a kastély egykori berendezése szétszóródott. Illetéktelenek tettek kezet rá. Az épület maradt csak, ami az egykori magyar arisztokrácia létét tanúsítja. Olyan örökség, amit nem szabad veszendőbe hagyni. Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

Ficzay Dénes emlékezete
„Kóbor poéta voltam és kósza álmokat kerestem”
2015. március 2-án az Aradi Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében Ficzay Dénes halálának 30. évfordulójára emlékező tömeg láttán (az előcsarnokba is több sor széket kellett elhelyezni az érdeklődők számára) a legelső gondolatom az volt: Ficus (Ficzus?) mennyire örülne, hogy egykori iskolájában a város híres szülöttéről, Tóth Árpádról termet neveztek el. Hisz jószerével egész életében a város, a szülőváros – egyebek közt – híres szülötteit, vagy az itt megfordult neves embereket, a velük kapcsolatos történeteket kutatta, és közre is adott belőlük annyit, amennyi akkoriban lehetséges volt. Ha az égi szférákból visszatekintene, örömmel konstatálná: 2015-ben még vannak aradiak (ha nem is tősgyökeresek, azaz idecsöppentek), akik emlékeznek rá, torzóban maradt életművét értékelik, becsülik – ugyanakkor, némi értetlenséggel, megkérdezné: hol vannak a fiatalok – a kevés kivételtől eltekintve –, akik tovább viszik, utódaiknak átadják az aradi magyar történelmet?
Ficzay Dénesről, mint minden jelentős személyiségről, legendák keringenek. Sokezer ember (lényegében, mondhatnám, mindenki, aki számít) ismerte a vértanúk városában évtizedeken keresztül tanárkodó Ficust (beleértve, természetesen, a szemét mindenkin rajta tartó állami információs szolgálatot) jellegzetes, senki mással össze nem téveszthető, külső megjelenésére nem sokat adó, a lényeget a külsőségeknél mindig sokkal többre tartó alakját. A tegnapelőtti megemlékezésen két bájos fiatal lány (Kis Zsuzsanna és Kovács Henrietta) olvasott fel tucatnyi visszaemlékezést egykori tanítványoktól (Gulyás István, Orosz Németh Aranka, Szilágyi György, Kelly Enikő, Nagy Gizella és mások), amelyek – valamikori tanáruk alakjának felidézésen túl – mélységes szeretetet és tiszteletet sugároznak.
A tegnapelőtti megemlékezést Hadnagy Éva tanár, a Csiky Gergely Főgimnázium igazgatója nyitotta meg, aki – köszöntve a népes hallgatóságot – elmondta: nem volt (koránál fogva sem) tanítványa Ficzay tanár úrnak, de, kisiratosi kisdiákként bátyjától sok történetet, anekdotát hallott róla, és egy személyes élményét is felidézte, amikor, középiskolásként, az akkori Slavici líceum tanulójaként az utcán nagy tisztelettel köszöntötte – és ez az epizód nagyon fontos számára. „Most azt szeretném megtudni Önöktől, milyen az az ember, mit kell tudnia annak a tanárnak, akit halálának 30. évfordulóján ennyien megtisztelnek?”.
A rendezvény ötletgazdája és fő szervezője, Irházi János az ünnepelt egyik írásának felidézésével kezdte – a halál gondolatával szembenéző ember töprengéseivel. De így folytatta: „Azt szeretném, hogy ma mosolyogva emlékeznénk, hogy jusson eszünkbe a vidám, jó kedélyű Ficzay Dénes, ezért is választottuk az Emlékalbum borítójára ezt a mosolygós képet. Arra kérem Önöket, hogy a kiállítást végignézve idézzük fel emlékét, de mosolyogva, abban a meggyőződésben, hogy ennek a tanár úr is örülne”.
A megemlékezés rendezője ezután ismertette az Aradon született és itt is meghalt Ficzay Dénes (1921. dec. 27.–1985. március 2.) életútját, iskolaéveit, megemlítve aradi tanárait, a római katolikus főgimnáziumot az impériumváltástól haláláig, 1943-ig vezető Fischer Aladárt és az aradi vértanúk földi maradványait felszínre hozó Kara Győzőt. Ficzay végzős diákként már munkatársa volt az Aradi Közlönynek, ahol számos irodalomtörténeti írása jelent meg. A bécsi döntés után Kolozsváron a magyar–olasz szakra iratkozott, közben megnősült, s már két gyermek apjaként diplomázott 1945-ben. Már egyetemista korában belső munkatársa volt az Erdélyi Helikonnak és szorgalmasan írt a Székelyföld c. lapnak is. 1945 késő őszéig a kolozsvári kereskedelmi iskolában tanított, majd visszajött Aradra, ahol a katolikus gimnáziumban, majd annak utódiskoláiban tanított megszakítás nélkül 37 esztendőn át. Hazaérkezését követően azonnal bekapcsolódott a helyi sajtó munkájába, közművelődési, irodalmi, helytörténeti írásokat publikált. A hatvanas évek elején gyümölcsöző levelezést folytatott több magyarországi hely- és irodalomtörténésszel, majd a hetvenes évek végén az állambiztonsági hatóság figyelmeztetésére a levelezést is meg kellett szakítania, s szinte haláláig számtalan zaklatásnak volt kitéve. Ennek ellenére számtalan cikke jelent meg a helyi Vörös Lobogóban, a kolozsvári Utunkban és a marosvásárhelyi Igaz Szóban. A helyi lapban város- és irodalmi, valamint helytörténeti sorozatokat írt Aradi séták, Elfelejtett aradi írók, Aradi kislexikon, Aradi ritkaságok címmel, jól dokumentált tényeket, érdekességeket írt szeretett városáról. Ahogy ezt Aradi krónika c. írásának elején hangsúlyozza: valójában egyetlen nagy szerelme volt, a város, és története házaival, utcáival, különös és különleges embereivel. Példaképe a híres irodalomtörténész, Kelemen Lajos volt, akinek városnéző sétáin kolozsvári diákként gyakran részt vett, és az ő szellemében vezette aradi diákoknak, érdeklődőknek izgalmas városnéző sétáit, amíg hagyták.
Halálát követően – mivel életében kötete nem jelent meg – felmerült a kérdés: volt-e egyáltalán hagyatéka? Amikor 1990 januárjában újraalakult a Kölcsey Egyesület, s felmerült a hagyományok újraélesztésének kérdése, felmerült a könyvkiadás is.
Rövidebbre fogva: (a 2011-ben a Marosvásárhelyen elhunyt), s a Ficzay-hagyaték kezelését áldozatos munkával vállaló Pávai Gyula gondozásában öt, Ficzay Dénes hagyatékából előkerült, illetve sajtóban megjelent írásokból összeállított kötet jelent meg a Fecskés könyvek sorozatban (Aradi krónika, Aradi séták, Válogatott írások, A vértanúk sírja, illetve a csak részben Ficzay-írásokat tartalmazó Ficzay Dénes-emlékkönyv). Ezeket most, a 30. évfordulón a közönség digitalizált formában is megkaphatta, s talán mondani is fölösleges: aki a digitalizálás nem könnyű, áldozatos munkáját vállalta, az a már több hasonló próbálkozást (például Márki Sándor ma már gyakorlatilag hozzáférhetetlen munkái) is sikeresen végrehajtott Nagy István pécskai fizikatanár, aki ezáltal lehetővé tette, hogy Ficzay Dénes (eddig feldolgozott) életműve bekerülhessen a Magyar Elektronikus Könyvtárba, ahonnan a világ bármelyik pontjáról elérhető lesz. Nagy István egyébként létrehozott egy Ficzay-emlékfalat is a Facebookon – az arra érkezett írásokból olvasott fel a két (már említett) lány jó néhányat.
A tegnapelőtti összejövetelen Bognár Levente aradi alpolgármester, egykori tanítvány és Vadász Ernő is emlékezett Ficzay Dénesre. Ez utóbbi – egyedülálló módon – egykoron, 1939–40-ben (jó pár évvel fiatalabb) iskolatársa, később, 1945–50 között diákja, utóbb pedig tanártársa volt Ficzaynak! Vadász Ernő többek között azt emelte ki, hogy mennyire szerette a Tanár Úr a diákokat és iskoláját.
Befejezésül a feltétlenül nagysikerűnek mondható rendezvény ötletgazdája megemlítette azokat, akik a Ficzay Dénes-emlékalbum megjelenését támogatták: Winkler Gyula EP-képviselő, Frunda György szenátor, az RMDSZ Arad megyei szervezete, valamint magánemberként dr. Albert István, Cziszter Kálmán, Durst Piroska, Fukszné Baranyi Ágnes, dr. Gönczi Attila, Halai János, Kelly Enikő, dr. Metzner Júlia, Nagy István, Orosz Kinga, Pénzes Gyula, Pop Éva, dr. Szabó Júlia, Szőke Mária.
A résztvevők a megemlékezés befejezéseként megtekintették a díszterem előterében rendezett, harminc pannót (fotót, egy-egy Ficzay-kéziratot, „mottót”) tartalmazó ötletes kiállítást, és egy pohár bor, zsíros kenyér mellett elevenítették fel a feledhetetlen tanárt, kollégát, irodalmárt, helytörténeti kutatót – az „aradológust”, akiről, mint ilyenről, furcsa módon nem is esett szó.
Jámbor Gyula

Nyugati Jelen (Arad)

Akkreditálták a Sapientia környezettudomány szakát
A román felsőoktatási minőségellenőrző és akkreditációs bizottság jóváhagyta a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) környezettudomány szakának működését – közölte az MTI-vel szerdán Tonk Márton, az egyetem kolozsvári karának dékánja.
A hét évvel ezelőtt indított szak most kapta meg a végleges akkreditációt, és ezzel harmincra nőtt azoknak az alapképzést biztosító szakoknak a száma, amelyek már elnyerték a végleges működési engedélyt.
A környezettudomány eddig ideiglenes engedéllyel működött. A magyar kormány által finanszírozott EMTE 2012-ben nyerte el a végleges akkreditációt. Az egyetemnek mintegy 10 mesterszaka is akkreditálva van.
A dékán elmondta, az akkreditációs bizottság honlapján közölt döntés szerint a környezettudomány szak a megbízható besorolást kapta, ami azt jelenti, hogy a jobbik kategóriába tartozik. Van az egyetemnek néhány újabban indított szaka, amelyek jelenleg akkreditációs eljárás alatt állnak, ilyen például Kolozsváron a jog.
Tonk Márton megjegyezte, hogy Romániában minden egyetemen ötévente újra kell akkreditálni a szakokat. Az MTI kérdésére kifejtette: tíz ével ezelőtt nehezebben ment ez a folyamat, mert kevésbé ismert felsősoktatási intézmény volt az EMTE, de most, tizenöt év távlatából az akkreditációs bizottság tagjai is ismerik az egyetemet, amelyre úgy tekintenek, mint a román felsőoktatási rendszer teljes jogú tagjára.
A dékán szerint a környezettudomány iránt van érdeklődés, az elmúlt hét évben a tandíjmentes helyek százszázalékosan megteltek, és a tandíj-hozzájárulásos helyek is javarészt. Hozzátette: az EMTE politikája az, hogy kis létszámú csoportokat működtet, így a környezettudományra is évente 25 helyet hirdetnek meg.
Krónika (Kolozsvár)

Peti András és Vass Levente alkut kötöttek
Elfogadta Peti András, a marosvásárhelyi RMDSZ elnöke a magát belső ellenzéki vezetőnek nevező Vass Levente kompromisszumos ajánlatát.
A megállapodás néhány perccel az Erdély FM közéleti műsorának kezdése előtt született, ahol mindketten meghívottak voltak. A megállapodás szerint a Vass vezette csoport elfogadja a három alelnöki tisztséget, bekapcsolódik a helyi RMDSZ munkájába és belátása szerint dönthet arról, hogy soraiból kinek ad át négy helyet abból a 14 küldötti helyből, amely a marosvásárhelyi szervezetet megilleti az RMDSZ április 19-én, Kolozsváron sorra kerülő tisztújító kongresszusán. A megállapodást közösen jelentették be az élő műsorban, ahol Soós Zoltán, RMDSZ városi tanácsos is jelen volt.
A megállapodás vélhetően rendezheti a Vass és Peti között már néhány hete dúló feszültséget, amely azok után került nyilvánosságra, hogy Vass Levente egy sajtóközleményben tudatta: Peti antidemokratikus módszerekkel, a belső ellenzék elnyomásával hatalma konzerválására törekszik. Vass kijelentette, át kell gondolnia a szövetséghez fűződő viszonyát és annak lehetőségét is meglebegtette, hogy csapata saját polgármester-jelöltet indít.
Vass azt mondta, hogy a belső ellenzék "nem lát lehetőséget arra, hogy a jelenlegi helyzetben az RMDSZ mellett felelősségrészt tudjon vállalni olyan közösségi ügyekben, mint amilyen például a jövő évi polgármester-választás".
Vass Levente többek között azt rótta fel Petinek, hogy a nemrég lezajlott három tárgyalás során sem sikerült osztozni a 14 kongresszusi helyen, Peti viszont ezt úgy értelmezte, hogy Vasst csak a tisztségek érdeklik.
Transindex.ro

KOCSIS TÜNDE: SZERZETESRENDEK ÉS SZÍNJÁTSZÁS
A Játéktér 2014. őszi számából
Bodó Márta Iskola és színház című könyvéről[1]
Amikor a szerzetesrendekre gondolunk, a színjátszás talán az utolsó dolog, ami eszünkbe jut róluk. Közvetlenül valóban nem jellemző a szerzetesekre, de egyféleképpen mégis életük része lehet(ett) a színjátszás. Felfedezték ugyanis, hogy milyen hálás eszköze a nevelésnek, így szerzetes tanárokként darabszerzők és rendezők kerültek ki soraikból.
Bodó Márta Iskola és színház című kötete a 2007-ben megvédett doktori dolgozata egyik részének szerkesztett változata.[2] A cím és az alcím ‒ Iskola és színház. Az iskoladráma neveléstörténeti és pedagógiai szerepe ‒ talán a könyv legeredetibb tartalmi részét nem említi, mégpedig azt, hogy milyen mértékű és minőségű volt Erdélyben a katolikus férfi szerzetesrendek által vezetett oktatási intézményekben az iskolai színjátszás, és milyen szerepet töltött be a nevelés területén. E konkrét, kissé szerteágazó, ám mégis egységes kutatást alaposan vezeti fel a kötet első része, amely a nevelés elméletének és gyakorlatának alakulását követi nyomon az ókortól napjainkig, illetve rámutat arra, hogy a keresztény neveléselméletben milyen helyet foglal el a dramatikus gyakorlat.
A kötet erénye, hogy a szerző a (köz)ismert történelmi, neveléstudományi, helytörténeti, irodalomtörténeti, filozófiai stb. adatok és elméletek között olyan ismereteket „csepegtet” el, amelyek érdekesek és újszerűek lehetnek. Ezt közvetlen, a tudományos értekezés normáit tiszteletben tartó, mégis gördülékeny nyelvezeten teszi.
Kíséreljük meg hát, hogy Angi Istvánnak a kötet előszavaként szolgáló összefoglalója után ‒ a kötetből szemelgetve ‒ egy másik összefoglalót is az olvasók elé tárjunk.
Bizonyára újdonságként hat sokunk számára, hogy kik voltak az első pedagógusok. Amikor a rómaiak meghódították Görögországot, sok ezer művelt görög polgárt hurcoltak Rómába rabszolgának. A gazdag római családok drága pénzért megvásárolták és gyermekeik tanáraiként „hasznosították” őket. Ezeket a rabszolgákat nevezték pedagógusoknak ‒ görögül: ’gyermekvezető’. A szegényebb rómaiak csemetéit az iskolákban ugyancsak (felszabadított) görög rabszolgák tanították, s amíg a gyermekek naponta hat órát zsámolyukon ültek kezükben viasztáblácskával, előttük ült a tanító a támlás karosszékben, amit katedrának neveztek. (26.)
A szerző részletesen leírja a történelmi, művelődési korok világképét, s hogy ezekhez hogyan hasonul, ezeket miként „táplálja” a nevelés és a színház.
Már ebben a neveléstörténeti részben találkozunk a három, Erdélyben is jelentős szerzetesrend „nevelésfilozófiájával”.
Loyolai Szent Ignác Jézus Társaságát, az ún. jezsuita rendet missziós céllal hozta létre, de hamar rájött, hogy a messzire küldendő térítő papnövendékeket hatékony eszközökkel nevelni kell, emiatt hangsúlyt fektetett az oktatás kidolgozására. (48.) Szent Ignác szerint a diákoknak tanulmányaik során kell a keresztény értékeket magukba szívniuk. A Ratio Studiorumot, ezt az első, világszerte alkalmazott, alaposan kidolgozott tanítási rendszert első ízben 1586-ban a rend tanügyi szakértői dolgozták ki. Kezdetben a tanítási program az átlag reneszánsz iskolákéhoz hasonlított: a latin ékesszólás fejlesztését hangsúlyozta. „Modern” oktatási programja volt: a diákok aktivizálására törekedett, a kíváncsiság felkeltésére a tananyag tanításának változatos módszertanával. (55.) A hangsúly a humán tárgyakra, a szabad művészetekre és a tudományokra került, a klasszikusok tanulmányozására. Továbbá a kritikus és önálló gondolkodás, a hatásos beszéd, a meggyőző és szép írás is fontos helyet kapott benne, miként a testmozgás, a játék és a szórakoztató feladatok is. (59.) „A Ratio Studiorum előírta a növendékpapok és tanárok dramaturgiai képzését, a színielőadások rendszerességét a rend iskoláiban, megszabta az előadások számát, tisztázta azok körülményeit.” (107.) 1773-ban, a jezsuita rend feloszlatásának évében a magyar korona fennhatóságához tartozó területen 42 jezsuita intézmény létezett. (61.) Ezekben több mint 8000 diák tanult. A reáltantárgyakat és az idegen nyelveket az iskolai órákon kívül tanították.
A Ferenc-rend a 13. században telepedett le magyar földön, de nem volt tanításra szakosodott rend, csupán a rendtagok képzésére, a hagyományos klerikus műveltség elemeinek elsajátít(tat)ására fektette a hangsúlyt. Latintudás, imák, zsoltárok, liturgikus ismeretek, hitszónoki feladatok – s noha kevesebb hangsúlyt kapott a (zsoltár)éneklés, éppen az erdélyi, csíksomlyói kolostor mégis élen járt Kájoni Jánosnak az éneklés egységesítésére tett törekvései által. Ennek foglalatja a Cantionáléja. (50.) Erdélyben a ferenceseket a történelmi események (mégis) iskolaalapításra késztették. Így a reformáció után alapították csíksomlyói iskolájukat, amely kiemelkedő szerepet töltött be a vidéken. Saját ferences iskolatípusuk, tanrendjük viszont nem volt, az éppen uralkodó iskolatípus mellett kínálták a hitbeli alapismereteket. Az erdélyi ferencesek tanítási módszere is a Ratio Studiorum volt 1751-ig, amikor lett saját tanítási rendjük is, de 1773-ban Mária Terézia tanügyi rendelete, a Ratio Educationis ‒ amely, kötelező lévén, egységesítette az iskolatípusokat – a saját jelleget háttérbe szorította. „A 17. században indult szervezettebb, tudatos formában a ferences oktatás.” Ez a hittudomány és a bölcselet mellett kézimunkát, rendtörténet-ismeretet, orgonálást, gregorián éneklést tanított, és persze a szertartásokra vonatkozó ismereteket. Továbbá német nyelvet. (53.)
A piaristák még az alapító életében, 1642-ben megtelepedtek magyar földön, a felvidéki Podolinban. Az önálló magyar rendtartomány pedig 1717-ben alakult meg. Ebben az évben telepedtek le Erdélyben, Besztercén; 1725-ben Nagykárolyban, 1730-ban Máramarosszigeten, 1741-ben Medgyesen, 1751-ben Szentannán. 1776-ban Mária Terézia megbízásából ők vették át a jezsuiták intézetét. (67.) „José de Calasanz, az előkelő, de elszegényedett aragóniai család sarja hivatását Róma szegénynegyedeit látva ismerte fel.” Ingyen kezdte tanítani a szegényebb családok gyermekeit, sőt, utcán kallódó gyermekeket, kezdetben elsősorban hitbéli ismeretekre – később kegyes iskolának nevezték el az iskoláit, melyek az ingyenes népoktatás elindítói lettek. (63.) Az iskolát adományokból tartották fenn, és az alapismeretek átadása volt a cél: írni, olvasni, számolni tanítottak, és a leglényegesebbre, a hitigazságok átadására törekedtek. A piarista iskolában „minden pedagógiai tevékenység formai elve, alapvető jellege a vallásos, hívő lelkület, a pietas”. (64.) A szegényebbek keveredtek jobb módúakkal, sőt, nemesi származásúakkal is – ez észrevétlenül is szociális gondolkodásra, érzékenységre nevelte az utóbbiakat. Saját használatra kapott tankönyvük volt, ami újdonság volt abban a korban. (66.) A piarista iskolák számára fontos volt, hogy a diákok a matematika és a természettudományok terén is képzettek legyenek.
A szerző egy piarista szerzetes tanár kapcsán kitér egy érdekes jelenségre: a 18. században megfigyelhető „házi színház” gyakorlatára. A piarista történész, irodalmár, drámai párbeszédszerző Bolla Márton házi tanítója volt gróf Bánffy György erdélyi főkormányzó két fiának. A gróf és felesége a Kinderfreund című gyermekfolyóirat magyarra fordításának megrendelői és támogatói. Ebben egy házi használatra szánt színdarab is található. Bár e darabokat inkább olvasásra szánták, de olykor a családnak, ismerősöknek elő is adták őket a gyerekek. Témájukat a mindennapi életből merítették, céljuk az etikai-erkölcsi hatáskeltés volt, a megkívánt viselkedésminták játékos begyakorlását tették lehetővé. Fiú- és lánygyermek egyaránt játszhatott bennük.[3] (76.)
A gazdag forrásanyag, a számos idézet és példa a kutatás szakszerűségét igazolja, amelyek mellett – nem tolakodó módon, de – érezhető a szerző kiállása a keresztény hit és a katolikus iskolák mellett. Továbbá a kötetnek nyilvánvaló szándéka az is, hogy promoválja az iskolai színjátszást számos haszna és szépsége miatt, ily módon nemcsak a múltat sorjáztatja (példaként), hanem a jövőre is hatással kíván lenni.
A kötet második tartalmi egysége a kolozsvári jezsuita (később piarista), a csíksomlyói obszerváns ferences, a kantai minorita gimnáziumok és a gyulafehérvári Majláth-gimnázium vonatkozásában tekinti át az iskolai színjátszásnak az oktatás és nevelés folyamatában betöltött szerepét. (89.) Ezt a képet egészíti ki az iskolai színjátszás vonatkozásában megvizsgált két jelentős, a két világháború között megjelent folyóirat: az Erdélyi Iskola és a Jóbarát.
A protestáns kollégiumok korábban elkezdték a drámajátszást, mint a jezsuiták, ám a jezsuiták által előadott darabok rövid időn belül a legdíszesebb körülmények közt bemutatott játékok lettek. (106.) A témákat a történelemből, a latin és görög klasszikusokból, külföldi missziókból, a szentek életéből és a helyi hagyományokból vették. Többségüket a jezsuita tanárok írták. (107.) Indián tematika is került a hazai fiúk elé, a Dél-Amerikát megjárt jezsuita tanárok jóvoltából. De Afrikából, Indiából, Kínából is sok színpadi történet származott. (108.) A színielőadásokat a retorikai képzés kiegészítéseként fogták fel. Retorikai tankönyvként Cypriano Soarez (1524‒1593) jezsuita retorikáját használták a kolozsvári iskolában is, mely érthető formában dolgozta fel az antik retorika nagyjait. (110.) A jezsuita iskolai színjátszás mennyiségében is jelentős: a magyarországi jezsuitáknál (még mindig csak töredékesen feltárt, de így is) több ezer a színielőadások száma. (115.) S emellett a legjobb európai színdarabtermést is közvetítették az antik szerzőktől a modernekig. (116.) „Illei János jezsuita Tornyos Péter című farsangi témájú komédiája volt az egyike az elsőknek, amelyeket az iskolai előadás keretein kívül, immár hivatásos társulat is előadott.” Érdeme a darabnak ízes, népi fordulatokban bővelkedő magyar nyelve. (156‒157.)
A piarista iskolák előbb és nagyobb mértékben használták az anyanyelvet, mint a jezsuiták, ez pedig a szélesebb körű sikert, befogadást tette lehetővé. (122.) Náluk jellemző volt a hazafias érzület, továbbá szép hagyománya volt a zenei oktatásnak és a kórusvezetésnek. (121.)
Kolozsváron Pállya István volt az első iskolaigazgató 1776-tól 1782-ig, maga is iskoladráma-szerző, és neki is szerepelt darabja az első hivatásos színtársulat(ok) műsorán. Kolozsváron Janovits Jenő 1900-ban ismeretterjesztési és közönségnevelési céllal diákelőadásokat kezdeményezett, és partnerekre akadt a kolozsvári piarista iskola szerzetes tanáraiban. Magyar drámatörténeti előadások című sorozatában 1911‒12-ben 26 magyar színművet nézhettek meg az érdeklődők. A diákoknak a színházi matinékat előadások vezették fel, amelyeket a város neves személyiségei és saját tanáraik tartották. (175.)
Érdekességszámba mehet, hogy a piarista önképzőkör 1901‒02-ben Pázmány Péter nevét vette fel; ekkor volt Kuncz Aladár VII. osztályos diákja a kolozsvári gimnáziumnak, az önképzőkör keretében ő is tevékenykedett. (140.)[4]
A csíksomlyói ferenceseknél is maguk a tanárok írták a misztériumos színdarabokat. Olykor sokan, némely darabban 120−130-an is szerepeltek, és nagy hallgatóság előtt adták elő őket az iskola színháztermében vagy a Kis-Somlyó-hegy oldalán. A Mária-társulat gondoskodott a „Csíksomlyón előadott darabok lejegyzéséről, díszletekről-jelmezekről, tagjai a darabokban szereplő diákok s az ezeket rendező tanárok”. (91.) A vallásos műfajok voltak túlsúlyban: így a (nagypénteki, nagyszombati) passiók, misztériumok és moralitások. A csíksomlyói passiók jellegzetessége: a Máriával kapcsolatos jelenetek nagy száma mellett az apokrif jelenetek sokasága. Szívesen szerepeltettek a darabokban ördögöket és egyéb allegorikus alakokat is, valószínűleg a szórakoztatás céljával, valamint ez a barokk világkép beszüremkedése a passiók szövetébe. Továbbá – nem is annyira meglepő módon – sok bűnös ifjút megjelenítő kép is bekerült az „itteni” passiókba. A versben íródott passiók nem jelenetekre, hanem stációkra tagolódnak, a keresztútjárás tizennégy stációjához hasonlóan, s „minden állomásnál a drámaszöveg előadását megakasztja egy bűnbánati ének közös előadása”. (95.) A passiók hatásosságát mutatja egy szóhagyományban fennmaradt eset, amikor az ifjak annyira megjelenítették a szereplő személyeket, hogy egy nagypénteki előadás alkalmával a felindult nép Pilátust és a keresztre feszítő zsidókat meglincselte. (102.) Pünkösdkor inkább világi témájú vagy hősies történelmi darabokat mutattak be. Összesen 98 dráma maradt meg, ezekből 67 magyar nyelvű.
A kantalai minorita drámák összegyűjtése, kiadása és vizsgálata Kilián István érdeme. (103.) 18. századi magyar szövegekről van szó: 11 vallásos (moralitás, misztériumjáték, passió, dramatizált bibliai história, dialogizált újszövetségi példabeszéd és szentek életéről szóló darab) és 9 profán témájú (világtörténeti dráma, szerelmi, féltékenységi dráma, istenparódia, társadalmi bohózat, szatíra). A minorita iskolák a jellemfejlesztés mellett a közönség nevelését és szórakoztatását is célul tűzték ki. A társadalmi szatírák ugyanis a környék közéletét, közösségi visszásságait figurázzák ki. Ez azért is volt fontos, mert a nem katolikus többségű város más valláson levőket is igyekezett megszólítani. (104‒105.) A minoriták diákjai és iskolai előadásainak nézői is a szegényebb, falusi, kisvárosi rétegből kerültek ki.
A gyulafehérvári Majláth-gimnázium[5] Vörösmarty önképzőkörében is zajlott színjátszás; itt mindvégig elsöprő többségben voltak a vidám, tréfás darabok, jelenetek, monológok, és elenyésző volt köztük a vallásos, erkölcsnemesítő előadások száma. (154.)
Az Erdélyi Iskola című lapot oktatási-népnevelési szándékkal a keresztény pedagógusok iskolai munkájának segítésére és a népművelés támogatására létesítette 1933-ban Márton Áron akkori kolozsvári katolikus pap, egyetemi lelkész és György Lajos egyetemi tanár. Az 1944-ig működő lap évi négy füzetben jelent meg. (160.) Fontosnak tartotta a népi színjáték hagyományának gyűjtését és közlését. De az iskolai színielőadások mikéntjére vonatkozó elméleti cikket is közölt, előadásra ajánlott szövegek, összeállítások, népi darabok mellett. (163.) A szavalókórus divatja már az első szám hasábjain kirajzolódott. Gyakorlati útmutatást kapott a műkedvelőcsoport-vezető, hogy mikor hasznos megoldás a szavalókórus, és szavalókórusra dramatizált, alkalmazott verseket is ajánlottak a lap szerzői. (170.) A II. világháborúig nagyobb divat volt a színdarabok előadása, a 40-es években a versmondás lett hangsúlyosabb és a karének, a zenei számok.
A Jóbarát című, katolikus szellemiségű ifjúsági lap hasábjain az erdélyi (katolikus) iskolák életéről, a cserkészmozgalomról, az Erdély-szerte működő Mária-társulatok[6]tevékenységéről és a diákok szépirodalmi szárnypróbálgatásairól értesülünk. Köztük nem ritka a színielőadás híre, de a színikritika és a színdarabközlés sem. A lap szerkesztősége és kiadóhivatala a kolozsvári Római Katolikus Főgimnáziumban volt, amelyet a piarista rend vezetett.
Hálásak lehetünk a szerzőnek az összegyűjtött anyagok gazdagsága és színessége miatt. Elkelne egy vagy több hasonló kutatás a protestáns iskoladrámák és iskolai színjátszás témájában is, hogy a leírtakat kiegészítve teljesebb képet lássunk az erdélyi iskolai színjátszás múltjáról.
A szerzővel egy helyen nem értünk egyet. Állítása szerint a „bukaresti, zsidó gyökerű Moreno kifejlesztett egy mára elterjedt módszert, amelynek »felfedezése« keresztény keretek közt sokkal korábban megtörtént, csupán a megfelelő népszerűsítést szolgáló eszközei hiányoztak (vagy nem is alkalmazott ilyeneket) ahhoz, hogy a pszicho- és bibliodráma, a drámapedagógia és más »újító« módszerek egy-egy keresztény szerzetes- vagy iskolahálózat nevét viseljék”. (193.) Amit Jakob Levy Moreno megalapozott, ti. a pszichodrámát, az mára egy módszertanilag alaposan kidolgozott terápiás önismereti módszer. A bibliodráma ugyancsak szigorú keretekkel és sajátos módszertannal bíró önismereti csoportfoglalkozás. Hogy mindkettő dramatikus eszközökkel dolgozik, és hogy a bibliodráma bibliai történetek és személyek megjelenítése által „tart tükröt”, az még kevés ahhoz, hogy egymás mellé tegyük e célirányos módszereket a szerzetesek által vezetett iskolai színjátszással. A népszerűsítés tehát nem mérvadó ez ügyben. Ezek a 20. század második felében elterjedt „újító” önismereti módszerek a hatékonyságuk miatt terjedtek el és vívták, illetve vívják ki maguknak a népszerűséget. Ez természetesen semmit sem vesz el a szerzetes iskolákban zajlott színjátszó tevékenységek érdemeiből, a vitathatatlan önismereti és személyiségfejlesztő jellegükből.
Egy – a könyvben talált – idézet parafrazálásával zárjuk a kötet, a szerző, a recenzáló és az olvasó „együttműködését”, maradva azzal a tudattal, hogy a színház a társasjáték egyik legszebb (és tegyük hozzá: legfejlesztőbb) formája…[7] (167.)
[1] Bodó Márta: Iskola és színház. Az iskoladráma neveléstörténeti és pedagógiai szerepe. Verbum Kiadó, Kolozsvár, 2009.
[2] A doktori dolgozat másik részét az Egyház és színház c. kötet tartalmazza (Verbum, Kolozsvár, 2012).
[3] Abban a korban csak a fiúk fellépése dívott. A Ratio Studiorum egyenesen előírta, hogy csak fiúk léphetnek fel, és még a női arcfestés és a női kosztümök is tiltottak voltak. (76.)
[4] Egy másik, talán ma már meglepő adat: Kolozsvár lakossága 1890-ben 81,2%-ban magyar, 1900-ban 85,4, 10,8%-ban román, 3,2%-ban német. „Viszont a nem magyar nyelvűek 95,4%-a beszélt magyarul! A színház nem valami ellenében volt nemzeti, hanem a magyar kultúra ápolása és terjesztése érdekében.” (144.)
[5] Ez maradt a kommunista uralom idején az egyetlen katolikus iskola Erdélyben.
[6] „A Mária-kongregáció a katolikus ifjakat tömörítő ifjúsági szervezet volt, hitbuzgalmi és kulturális-önképzési jelleggel. Minden csoportja foglalkozott alkalmi színielőadással.” (176.)
[7] A pontos idézetből részlet: „A színház mint a társasjáték egyik legszebb formája…” Forrás: R. Hajek Sárának az Erdélyi Iskola 1936. novemberi számában megjelent írása.
Transindex.ro

Visszaszereznék a vásárhelyi polgármesteri széket
Ülésezett Marosvásárhelyen az RMDSZ Területi Képviselők Tanácsa, ahol döntés született arról is többek közt, hogy a Vass Levente-vezette belső ellenzék három alelnöki funkcióhoz jut a városi szervezetben és négy kongresszusi mandátumhoz.
A Kultúrpalota kistermében lakossági fórum követte csütörtök este a TKT-ülést, ahol Nagy István műsorvezető szólította sorra színpadra a hozzászólókat. Elsőként Peti András, Marosvásárhely alpolgármestere, az önkormányzat RMDSZ-frakciójának vezetője, a városi szervezet elnöke ismertette azt a tevékenységet, annak eredményeit és kudarcait, amit a szervezet elért az utóbbi egy esztendőben. Arra hívta fel a jelenlevők figyelmét, hogy az a füzetecske, amit mindenki kézhez kapott, mikor belépett a terembe, csapatának lelkes munkáját, hétköznapjainak eredményét tartalmazza, azt, hogy a vállalt kötelezettségeknek nagy mértékben sikerült eleget tennie. Ahogy a nyomtatványban olvasható: „A választások és aláírásgyűjtések alkalmával ismételten bebizonyosodott, hogy hitelünk töretlen, változatlanul élvezzük a marosvásárhelyi magyar választók támogatását”. Az eredménytelenségek témakörben Peti azt fájlalta a leginkább, hogy a város lakóit egyre nehezebb megszólítani, a közös ügy érdekében mozgósítani. Példaként azt a két évvel ezelőtti esetet hozta fel, amikor Marosvásárhelyen 18 ezer ember maradt meleg víz nélkül, de a tiltakozó akcióra alig jött el 37 személy. Mint ahogy a nemrég meghirdetett, a zöldövezeteket érintő nyilvános vitán is mindössze egyetlen egy személy jelent meg a civil társadalom részéről.
Visszaszerezni a bizalmat
A bizalom visszaszerzésének jelentőségét hangsúlyozta Kelemen Hunor, aki a TKT utáni lakossági fórumon valamennyi hozzászólást meghallgatta, a végén pedig igyekezett minden kérdésre, felvetett problémára választ is adni. A szövetségi elnök nem győzte hangsúlyozni, hogy vissza kell szerezni az emberek bizalmát, azokét, akik csalódtak a politikában és a politikusokban, akik elfordultak és azokét, akik úgy érzik, hogy a politikusok fordultak el tőlük. Kelemen szerint a városokban, például Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Sepsiszentgyörgyön és másutt vannak a nagy tartalékai az RMDSZ-nek, őket kell mozgósítani, bizalmat gerjeszteni bennük a 2016-os helyhatósági és parlamenti választások sikereinek érdekében. Vissza kell szerezni Marosvásárhely polgármesteri funkcióját, a többségi frakciót az önkormányzatban, valamint a megyét – mondta.
A hozzászólók közül elsőként a történelmi egyházak képviselői osztották meg észrevételeiket: Papp Béni református lelkész, a cserealji egyházközségből, Tekse Árpád a remeteszegi római katolikus egyházközség képviselője, Lőrincz István Ludas utcai református lelkipásztor. Majd Bálint István, a Bolyai Farkas Gimnázium igazgatója, Tamási Zsolt, a Római Katolikus Főgimnázium igazgatója és Csíki Zsolt, a Szász Adalbert Sportiskola igazgatója beszélt az iskola, a magyar nyelvű oktatás jelentőségéről, a tanárok, szülők és diákok alkotta közösségről, az utóbbi időkben elért eredményekről.
„Amilyen a jelölt, olyan a választás”
Az RMDSZ vásárhelyi szervezetének 23 éven át volt az alapembere Papp Mária, aki a lakossági fórum első „civil” hozzászólója volt és aki kemény bírálatot fogalmazott meg a jelenlegi városi és megyei vezetőséggel szemben. Kovács István Dávid, a Demokratikus Marosvásárhelyért civil szervezet vezetője a műemléképületek érdekében tevékenykedik és azokkal kapcsolatos lépésekre hívta fel az alpolgármester figyelmét. Nagy Géza az RMDSZ egykori körzeti elnöke volt, aki szerint a régi, lelkes, aktív tagoktól ma is sokat lehetne tanulni, példát venni egykori hozzáállásukból. Barabás Miklós, a Kétnyelvű Utcanévtáblákat Marosvásárhelyen civil kezdeményezés szószólója arra kérdezett rá, hogy vajon mire van szükség, hogy valóban kétnyelvű utcanévtáblák legyenek a városban, ugyanis az RMDSZ-frakciónak eddig sikerült elérnie, hogy összesen négyet helyezzenek el. Kerekes József, Gál Éva, Csata Edit, Fülöp Levente Csaba és Koreck Mária mondta még el észrevételeit. Gál Éva, akit annak idején a két évvel ezelőtt újjáalajult szervezetbe „nem fogadtak be”, akit azzal vádoltak még az újjáalakulás előtt, hogy ő és az ő csapata tehet a 2012-es helyhatósági választási kudarcról, így fogalmazott: „amilyen a jelölt, olyan a választás eredménye”, szerinte ugyanis, a jelöltnek a személye a legmeghatározóbb, a legdöntőbb tényező egy választásban, a mogósítás az csak csupán ráadás. A magát most is RMDSZ-tagnak tartó Gál Éva a körzetek felszámolásáról is beszélt, arról, hogy azok jól működtek, képesek voltak a közösséget összetartani, mozgósítani.
Véleménynyilvánítás az előválasztásokon
A személyét érintő vádakra, a felmerült kérdésekre Brassai Zsombor, a megyei RMDSZ elnöke válaszolt. Így kezdte: „őszintén sajnálom, hogy kicsit elhamarkodottan, durván fogtunk hozzá az átszervezéshez”, majd hozzátette, hogy valamennyi, a teremben elhangzott érvre és ellenérvre tudna válaszolni, de az nem segítene Marosvásárhely helyzetén. Márpedig, ami nem segít, azzal kevésbé kell foglalkozni, arra kell összpontosítani, ami előremozdítja a várost, annak magyar közösségét. A beolvasás ideje eljött, de a többség azért van itt, mert nem adta fel – fogalmazott Brassai, aki az állóurnás előválasztásokra hívta fel a figyelmet, arra, hogy mindenki mehet és kifejtheti véleményét, jelölhet.
A hozzászólás lehetőségével Peti András nem akart élni, így már csak Kelemen Hunor értékelése maradt, mint a fórum zárómozzanata. A szövetségi elnök szerint jó döntések születtek a TKT-n, a belső ellenzékkel sikerült megegyezésre jutni, hiszen mindenkire szükség van, Peti Andrásra is és Vass Leventére is. Nagyon fontos a hátország, és jó volna, ha a hálózatokat, amelyekről Gál Éva beszélt, vissza lehetne hozni, újra lehetne szervezni – mondta. „Tényleg van helyzet, és kérdés, hogy e helyzettel tud-e élni a marosvásárhelyi és a Maros megyei szervezet? Brassai Zsombor a hibáit beismeri, még akkor is, ha nem egyedül hibázott. Mindannyian tévedünk, a kérdés az, hogy el tudunk-e indulni a jó úton” – elemezte a hallottakat Kelemen.
Antal Erika
Székelyhon.ro

Március 6.
A kommunista történetírás tankönyveinek kiemelt dátuma volt 1945. március 6. A népi demokrácia első kormányának, a Petru Groza-féle kormánynak a megalakulását jelezte. Nekünk magyaroknak érdekes dátum, magát a kormányfőt is hozzánk közelállónak éreztük, talán a remények, talán a magyarok felé tett gesztusok miatt. A mai tankönyvekben ezt olvasni: a magyarok által is támogatott román baloldal átvette az ország irányítását. Amiről kevesebbet beszéltek akkor a történelemkönyvek, sőt ma sem kedvenc témája a román történetírásnak, az Groza személyi garanciája a szovjet hatalom felé.
Petru Groza – vagy ahogyan a magyar forrásokban szerepel: a Budapesten jogot tanult Gróza Péter – nem véletlenül került a történelem színterére. Olyan embert kellett ugyanis választani, aki elérheti, hogy megszüntessék Észak-Erdélyben a szovjet közigazgatást. Sztálin előtt ki vállalhatott volna felelősséget Erdély „rendjéért és nyugalmáért”, ki más biztosította volna a „nemzetiségek jogait” és természetesen a „front szükségleteit biztosító intézmények működését”, mint egy személyében komoly és megbízható ember, aki ráadásul baloldali elkötelezettségű.
A tekintélyes, nemzetpárti, magyarországi és nyugat-európai egyetemeken tanult Grozát nem kommunista, hanem mélységesen náciellenes meggyőződése és – nem mellesleg – a bukaresti politizálási stílustól való elfordulása vezette a baloldalhoz. Jól tudta ezt a helyszínen, Kolozsváron tartózkodó Visinszkij szovjet külügyi népbiztos és maga Mihai román király is, amikor megegyeztek, hogy ezzel a garanciával kérik a román kormány adminisztrációjának Erdélyre való kiterjesztését, amit addig nem adtak a románok kezére.
Március 13-án Groza ünnepélyesen jelentette be Kolozsváron, másnap minden magyar lap idézte, hogy „a demokratikus Románia minden állampolgárának, így a magyar népnek is szülőanyja lesz”. Úgy tűnik tehát, hogy Groza igen nagy gesztusokat tett a magyarok irányába, és ilyenkor azzal is alátámasztandó az állítás, hogy nem sokra rá létrejött a Bolyai Egyetem, visszaszolgáltatták a Csíki Magánjavakat, és véget vetettek az atrocitásoknak, amit szeptembertől januárig Erdélyben különféle román partizáncsapatok elkövettek.
A valóságban azonban nem ilyen egyszerű a magyarázat, mert Nicolae Rădescu kormánya maga is tett gesztusokat a magyarság felé, gondoljunk csak a Nemzetiségi Minisztériumra, amelyet felállított, vagy a ’45 februárjában elfogadott Nemzetiségi Statútumra, amelyet máig nem hatálytalanítottak. A magyarok jogaival tehát mindenki példálózott, amikor a béketárgyalásosok előtt Erdély státusáról tárgyaltak. A valóságban a kommunista berendezkedés volt a tét, nem a magyarok jogai, tömören tehát így szól az igazság: fűt-fát ígért – ideológiai meggyőződéstől függetlenül – mindenki, csakhogy Erdélyt megszerezzék, abban pedig a magyar kulcsszereplő volt. A Rădescu-kormány bukaresti logikával, a Groza-kormány erdélyi kultúrával és helyismerettel egyezkedett a sztálini szovjet hatalommal.
Hogy ez mennyire igaz, arra felhozhatjuk mindazokat a jogszabályokat, intézményi garanciákat és engedményeket, amit a román hatalom vállalt, és amit rendre igyekeztek elfeledni alkalmas pillanatban. Mert leginkább azt szerették volna akkor is és ma is, ha nem kell velünk számolni. Mintha mi sem változott volna!
Oláh-Gál Elvira
Székelyhon.ro

Nyílt levél Románia Elnökéhez és Románia Kormányához
A Bihar megyei sajtóban és különösen a nagyváradiban, a megyeszékhelyen, sok év óta folyik a sértő, rágalmazó és hazug, sovén, szélsőséges nacionalista hírek, riportok, cikkek közlése, amelyek faji és etnikai gyűlöletet, ortodox vallási és katolikus-ellenes fundamentalizmust propagálnak, a román állam intézményei pedig (az Elnöki Hivatal, a Kormány, a Prefektúra, a Polgármesteri Hivatal, az Államügyészség, a Rendőrség, a SRI) halogatja és gyakorlatilag megtagadja azt, hogy törvényesen intézkedjék ezeknek a társadalomellenes és demokráciaellenes, mélységesen diszkriminatív valamint az európai szellemmel, értékekkel és az EU-normákkal, a valóságos jogállamisággal szembenálló cselekményeknek a leküzdéséért, jóllehet már 2013-tól kezdve panaszlevelek, petíciók és folyamodványok révén ismételten felhívták rájuk a figyelmet. A Bihoreanul napilap kitűnik az ilyen mocskolódó és aljas támadások tekintetében, állandóan etnikai és vallási gyűlöletre úszít, faji, nyelvi, nemzeti és vallási gyűlöletet szít az állampolgárok között, pedig a városban és a megyében ezer éve élnek magyarok és katolikusok, s a részarányuk jelentős, a lakosság több mint egyharmadát teszik ki, választott vagy kinevezett képviselőik vannak a helyi hatóságoknál, közöttük Nagyvárad egyik alpolgármestere, tiszteletben tartják a kötelezettségeiket, s munkájuk révén, adó- és illetékfizetőként állandóan hozzájárulnak a közös cél eléréséhez, az ország és a régió előrehaladásához, következésképpen ugyanazokkal a szabadságjogokkal, egyenlő emberi és állampolgári jogokkal, személyi és közösségi jogokkal kell hogy rendelkezzenek mint a régió többi lakói, beleértve a többségi románokat, mert állampolgári tekintetben mindannyian egyazon nemzet tagjai, az állam pedig mindannyiuké és megkülönböztetés, kiváltságok vagy kivétel nélkül mindannyiuk számára garantálnia kell az egyenlőséget a jogok terén és a törvények tekintetében. Ezen illusztris lap vitéz tollforgatóinak legutóbbi hőstette egy rövid cikk közlése és egy fényképé, amelyet költői igényű szöveg követett, amelynek akadozó, kezdetleges sorai, kínrímek, ritmus és stílustörések, hogy ne is beszéljünk a viccnek szánt passzusokról, amelyek rendkívül kétes értékűek, de végtelenül agresszívek és sértőek még a román igazságszolgáltatást illetően is, nem csak a magyar etnikumbeliek és a római katolikus hívek vagy a Premontrei Rend szerzetesei számára, akik joggal követelik vissza törvénytelenül elkobozott javaikat; ezek a sajtóanyagok rendkívül alacsony kulturális, intellektuális szintről valamint aljasságról tanúskodnak, ezért nem táplálhatunk illúziókat az őket létrehozó mocskolódó firkászokról, sem pedig pedig az ő gyűlöletüknek és magyarellenes valamint katolicizmus-ellenes propagandájuknak az áldozatául esőkről, akiket teljesen higgadtan, de logikátlanul, korlátlanul és szégyentelenül mocskolnak: “Săli de clasă îmi trebe mie/Sau biserici şi chilie?/Elevi cât de mulţi să fie?/Sau bistarii din chirie? / Avem o lege beton,/Contestăm şi-un Trianon,/Prost nu-i cela ce cerşeste,/Ci acel ce dăruieşte…” (Prózai fordítás: Tanterem kell nekem vagy templom és cella? Hány tanuló legyen? Vagy pénz bérleti díjból? A törvényünk beton, Trinont is kétségbe vonjuk, nem az a hülye, aki koldul, hanem az, aki ad…); „25 évvel a Forradalom után azért törjük magunkat, hogy kielégítsünk mindenféle követelőzőket az összes pozícióban, akik megjelentek, mint eső után a gomba.”;”Három századra is kiterjedhet az általános visszakövetelési folyamat, amilyen szégyenletes visszaszolgáltatási törvényeink vannak. Máris nemcsak a kommunista államosításokat vitatják, hanem Trianont is, és nemsokára az Államnak kártalanítania kell minden vándornépet, aki itt hagyta a sátrait és a bográcsait ezen a tájon. Ami pedig a per áthelyezését illeti, úgy hiszem, az lenne csak vicces, ha Debrecenbe vinnék például át, nem pedig Kolozsvárra, mert Debrecen közelebb van, és könnyebb oda törvényszékre szállítani a kurvákat.” (http://www.bihorel.ro/ce-misto-ar-arata-colegiul-mihai-eminescu-revendicat/) Tekintetbe véve mindent a fentiekből, állhatatosan felkérem az állami hatóságokat arra, hogy ebben a régióban foglalkozzanak többet a többségi lakosság kulturális és intellektuális színvonalának emelésével, hogy a rendelkezésére álló tartalékalapokból minden közintézmény utaljon ki több pénzt nevelésre és kultúrára, intelligens és tisztességes adományok révén gazdagítsa a közkönyvtárakban az értékes és a demokrácia szempontjából hasznos könyvek gyűjteményeit, különösképpen a nemzeti kisebbségekről, nyelvekről, vallásokról szóló művekkel, és fordítson több pénzt az iskolák, a filharmónia, a színházak finanszírozására annak érdekében, hogy inkább a valóságos ismeretszint emelkedjék, hogy inkább a tolerancia és a másik állampolgár iránti tisztelet növekedjék, valamint a különböző nyelvek, fajok, vallások és kultúrák iránti tiszteletet terjesszék a valódi pluralizmus szellemében, mintsem a sovén, xenofób, fundamentalista, etnicista és ortodox ficujkákat, az európai civilizáció ellenségeit, amelyek veszélyt hoznak az igazi demokráciára és a valódi kultúrára. Így, pluralista, demokratikus és toleráns neveléssel sokkal könnyebben előzhető meg és sokkal hatékonyabban küzdhető le Románia arcképének bemocskolása külföldön, sőt, az idegeneknek a románokról alkotott véleménye is megváltoztatható: lemondanának a sablonokról, a sztereotípiákról és az előítéletekről, amivel a külföldre távozott románokat ítélik meg amiatt, hogy közülük egyesekből hiányzik az elemi nevelés, és olyan elemek bujtják fel vagy modellálják őket, mint a Bihoreanul szerzői vagy a mentalitásukat, tetteiket és szavaikat tekintve hasonló román „értelmiségiek”...
Bukarest, 2015. március 2.
Aggodalommal és különleges tisztelettel,
Varga Andrea Tünde
(Megjelent a Contributors.ro-ban 2015. március 3-án. Románból fordította Zs. I.)
maszol.ro,

Az impériumváltás évei Háromszéken 3. (Dokumentum)
(1918–1920) A közigazgatásban való berendezkedés után a gazdasági szupremácia megszerzése, a magyar állami és felekezeti oktatás romba döntése, valamint a magyar egyházak ellehetetlenítése következett.
Gazdasági téren a román hatóságok első nagy visszhangot keltő intézkedésére 1920-ban került sor, amikor a domborzat változatosságára, illetve a volt állami méntelep épületeinek kihasználhatóságára hivatkozva ezer hold földet sajátítottak ki katonai gyakorlótér kialakítása végett, ezzel lehetetlenné téve körülbelül 600 szentgyörgyi és árkosi kisgazda megélhetését. Az ügy végül csak 1924-ben nyert némi megoldást – újabb ezer hold föld kisajátítása által kárpótolták az árkosi és szentgyörgyi gazdákat – báró Szentkereszty Béla, az Országos Magyar Párt háromszéki elnöke és Sándor József sepsi járási képviselő közbenjárására.
Elég nagy feltűnést keltett az a tranzakció is, mely révén a trianoni békeszerződés aláírása után néhány nappal egy francia érdekeltségű konzorcium tízmillió koronáért megszerezte a köpeci kőszénbányák összes részvényét, melyek addig az erdélyi Kereskedelmi és Hitelbank tulajdonában voltak. A korona és lej párhuzamos használata, illetve a pénzbeváltás számos esetben elégedetlenségre adott okot. A lakosságnak és a kereskedőknek különösen a román megszállást követő időszakban jelentett gondot a lej használata, elfogadása, hiszen a pénzintézetek nem szívesen váltották be a román pénzt, ugyanakkor a különböző közlekedési megszorítások miatt a lej esetleges használata román területeken szinte lehetetlen volt. Háromszéken a korona végleges beváltására 1920 szeptemberétől került sor. Minisztertanácsi határozat értelmében a bankjegyeket 1:2 arányban váltották be, azaz minden két koronáért egy lejt adtak.
A Kormányzótanács időszakában ugyan megtörténtek az első lépések az állami iskolák elrománosítására, de a felekezeti oktatásban az 1919/15673-as rendelet lehetővé tette az egyházak számára, hogy új iskolákat létesítsenek, sőt, még azt is előírta, hogy „ahol nélkülözhető állami iskolai helyiségek és felszerelések találhatók, azok átengedtessenek a felekezeti iskola céljaira”. Ennek következtében a református és az unitárius egyháznak sikerült megdupláznia az elemi iskolák számát. 1920-tól kezdve már a felekezeti oktatásban is megszülettek az első megszorító intézkedések. 1920 novemberében a közoktatásügyi minisztérium táviratban utasította a tankerületi felügyelőket és igazgatókat, hogy a felekezeti iskolák tanerőit kötelezzék a román állam iránti eskü letételére, azokat pedig, akik nem hajlandóak eskütételre, függesszék fel állásukból. Ugyanakkor megkezdődött a felekezeti iskolák államosítása is. Háromszéken az első ilyen esetek közé tartozik a nagyajtai felekezeti iskola körül kirobbant botrány. 1920 őszén a hatóságok a 120 tanulóval rendelkező református elemi iskolának nem engedélyezték, hogy a korábbi tanévben használt épületet ismét bérbe vegye. Megjegyzendő, hogy az említett községbe az állami elemi iskolába egyetlen tanuló sem iratkozott be (SZN, 1920. okt. 16.).
A hatóságok túlkapásai a különböző egyházi és világi rendezvények megtiltásában vagy feloszlatásában, a gyakori vizsgálatokban, letartóztatásokban nyilvánultak meg. A vidéki papság tagjai, akik a román megszállást követően a falusi közösségek első számú vezetői lettek, gyakran váltak megtorló intézkedések áldozatává. A román hadsereg elleni izgatás vádja miatt 1919-ben letartóztatták és börtönbe zárták Volloncs Miklós maksai, Balogh Ignác szárazpataki, Bene István aldobolyi, Mircse Ferenc teleki, Egerházy Lajos torjai, Székely Kelemen sepsikőröspataki plébánost, lelkészt. (Mikes Imre: i. m., 205., The Religious Minorities in Transylvania. A vallási kisebbségek Erdélyben, Magyar Kisebbség, 1925, 13. sz., 508.).
Nagy feltűnést keltett az a letartóztatás-sorozat, amelyet Sidney B. Schow amerikai unitárius lelkész 1920. június 12–13-ai látogatása után hajtott végre a sepsiszentgyörgyi rendőrség. Az eseményre rányomta bélyegét, hogy az Amerikai Unitárius Szövetség küldöttsége a trianoni békeszerződés aláírását követő napokban látogatott Sepsiszentgyörgyre. A felfokozott lelkiállapotban lévő lakosság az Előpatak felőli úton díszkapuval várta az amerikai vendégeket, majd a rendezvényeken többször elénekelte a Himnuszt és a Szózatot. A Székely Mikó Kollégium tornatermében megtartott bankett után a rendőrség több embert letartóztatott, és összesen 170 lakos ellen indított eljárást államellenes bűncselekmény miatt (SzN, 1920. jún. 14., 24).
Közismert, hogy a román megszállást követő két évben az erdélyi magyarság nem kapcsolódott be a politikai életbe. A magyar vezetők tudatában voltak, hogy fontos közéleti és gazdasági pozíciókat veszítenek el, de a politikai passzivitás révén, akárcsak a hűségeskü megtagadásával, a magyar békedelegáció pozícióját próbálták támogatni. Így a magyarság sem az 1919 novemberében, sem az 1920 júniusában megrendezett választásokon nem vett részt tömegesen. A meghirdetett passzivitás ellenére az 1920-as választásokon az Averescu tábornok vezette Néppártnak Háromszéken már voltak magyar szenátorjelöltjei Fekete András és Morvay Endre személyében.
A trianoni békeszerződés aláírása után egyre nagyobb igény jelentkezett a politikai életben való részvételre, a szervezkedésre. Az első komolyabb próbálkozásra 1920. október 8-án került sor, amikor Bernády György a még hivatalban lévő Kovásznai Gábor alpolgármester segítségével egy értekezletet hívott össze Sepsiszentgyörgyön, ahol a magyarság politikai aktivitását sürgette. A résztvevők azonban elzárkóztak Bernády indítványa elől, és azt javasolták, a kolozsvári magyar vezetőkkel együttműködve indítsa meg a szervezkedést. Néhány nappal később Bernády György hasonló értekezletet kezdeményezett Kézdivásárhelyen is, azonban itt is kudarcot könyvelhetett el, annál is inkább, mert az értekezleten Fekete András néppárti képviselő társaságában jelent meg. Báró Szentkereszty Béla, volt főispán és országgyűlési képviselő A marosvásárhelyi szervezkedéshez című írásában – amely a Székely Nép október 9-ei számában jelent meg – elhamarkodottnak és egységbontónak tartotta Bernády György kezdeményezését, és kijelentette, hogy a szervezkedés élén ,,olyanoknak kell állni, akik a magyarság osztatlan bizalmát bírják”. A nagy befolyással rendelkező Szentkereszty, de a háromszéki közvélemény is inkább a Kolozsváron szervezkedő Grandpierre Emil, báró Jósika Samu, Ugron István köré felzárkózó, néhány hónappal később a Magyar Szövetséget létrehozó csoportot támogatta.
MÁR ISTVÁN
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Emlékek otthona: tegnapi színház
Mottó: Ez az élet nem is olyan rossz, csak már nagyon rossz a híre. (Tomcsa Sándor: Műtét)
Nagy Pál Emlékek otthona: tegnapi színház* című kötete az 1960-as évek végétől 2010-ig írt színházi tárgyú cikkek válogatott gyűjteménye – olvassuk a kiadó tájékoztatójában. – A kötet első része a szocialista kultúrpolitika rossz emlékű körülményei között megfogant színházi (műsorpolitikai, rendezői, színészi) csúcsteljesítmények, illetőleg színházéleti "fordulópontok" szemléje. A második rész kifejezetten a marosvásárhelyi színházra koncentrál, a legemlékezetesebb színházi produkciókra reflektáló, napi- és hetilapok keretei közé beférő beszámolók, értékelések, kritikák. A harmadik rész a különböző sajtótermékekben nyomdafestéket látott interjúkat öleli fel.
Az Előszóban így emlékezik a szerző: "Hogyan kezdődött a színikritika ingoványos- bozótos, ugyanakkor vonzó területén való kalandozásom? Azokban a messze tovatűnt időkben, amikor a Székely Színház fénykorát élte Marosvásárhelyen, nemigen hiányoztam a sűrűn sorra kerülő premierekről, sőt egy-egy próbára is bemerészkedtem a Kultúrpalotába, ahol Tompa Miklós szakszerű irányításával készült az előadás. Így találkozhattam a színpadi művészet születésének változatos csodáival – és műhelytitkaival is. Akkoriban valódi élmények bő forrása volt számunkra a jeles művészekben bővelkedő vásárhelyi magyar színház. Ami vele és körülötte történt, mindennapi beszédtémaként keringett a legszélesebb társadalmi körökben, a vendéglői asztalok mellett éppúgy, mint a szerkesztőségekben. Ebben a légkörben jómagam is ösztönzést éreztem, hogy véleményt formáljak a látottakról-hallottakról, s ezt a sajtónyilvánosság elé tárjam. A vállalkozás kockázataival kezdetben nemigen törődtem. Az ide vonatkozó családi aggodalmakat sem vettem komolyan. Történt ugyanis egy alkalommal – még a kezdetek idején –, hogy édesanyám, miután épp egy ilyen cikkecskét olvashatott a helyi napilapban, megjegyezte: – Jaj, édes fiam, hagyd abba az ilyesmivel való foglalkozást, mert tönkretesznek a színészek!
Mit mondjak? A színésznők, akiket cikkeimben később is gyakran emlegettem, nem okoztak nekem soha különösebb bajokat. Legfennebb megüzenték olykor, ha nem csak dicsérő jelzőkkel szóltam valamelyik alakításukról, szerintük hova is menjek... Mindez azonban vele járt a mesterséggel.
Észrevehetően Vásárhely-centrikus ez a könyvecske; az itteni magyar színházat ismertem leginkább, ennek a nézőterén érezhettem magamat valóban otthon. Persze, ellátogattam másfelé is egy-egy bemutatóra, megnéztem a vendégjátékokat is – amennyire a körülmények megengedték. Meg kell azonban vallanom: emlékezetemben igazi színházként mindmáig a vásárhelyi él legelevenebben..."
A Szó és látvány című első rész mintegy három évtizedes (1965 és 1996 közötti) korszakot fog át: rövid jegyzetek, színházpolitikai, repertóriumi reflexiók sorjáznak. Nagy Pál Marosvásárhely szerelmese, érthető, hogy a város színháza is a szíve csücske. Ezt mondja róla: "Semmiképpen sem túlzás: Marosvásárhely, ez a sok tekintetben híres-nevezetes erdélyi város az egyetemes magyar színházi kultúra jelentős centruma. Volt itt annak idején, nem is olyan régen, egy rangos Székely Színház – míg ennek a nevét és szellemiségét el nem tüntette a fokozatosan és fondorlatosan felerősödő nacionalista türelmetlenség, a másság tagadásában fogant manipuláció. A Bernády György által építtetett Kultúrpalota színpadán, ezek között a "lekaparhatatlan" emlékeket őrző falak között Kemény Jánosék, Tompa Miklósék vezetésével indult el útjára s hódított magának lelkes közönséget mindjárt a második világháború után az a felejthetetlen művészgárda, amelynek kiemelkedő egyéniségei – Kovács György, Kőszegi Margit, Szabó Ernő, Delly Ferenc, Andrási Márton, hogy csak néhány nevet említsek az élvonalból – ma már színháztörténetünk legszebb lapjain foglalnak helyet. És a nagy nemzedék nyomában – voltaképp velük együtt – lépett színre aztán a kiemelkedően tehetséges Lohinszky Loránd, Csorba András, Tanai Bella, Erdős Irma, Tarr László, Szamossy Kornélia és társaik csapata, akiket új és újabb nemzedékek követtek a Köteles Sámuel utcai, Szentgyörgyi Istvánról elnevezett főiskola kifutópályájáról.
Mindez már történelem. Továbbépíthető hagyomány. Gazdag örökség, amit joggal nevezhetünk a magunkénak." (Hallgatni: önámítás, 1990)
A Vásárhelyi színpad című második részben (1962 és 1998 között keletkezett) különböző színházi bemutatókat méltató kritikák, elemzések kaptak helyet, többek között Tolsztoj, Csehov, Bertolt Brecht, Madách Imre, Csiky Gergely, Molnár Ferenc, Örkény István, Tamási Áron, Szabó Lajos, Tomcsa Sándor, Sütő András, Méhes György, Kocsis István műveinek előadásairól. Utóbbi kapcsán ezt olvassuk: "Leginkább azzal mérhető az alakítás értéke, hogy e sokrétűen dúsított vallomás közvetítése rendjén mit és mennyit tudunk meg magunkról, illetve: milyen intenzitással jut kifejezésre – a színész színpadi verziójában – Kocsis szenvedélyes etikai eszménykereső nyugtalansága. A Bolyai János estéje voltaképpen egyetlen kérdés köré épített, változataiban szerteágazó és folytonosan egymást metsző, néhány csomóponton összekuszálódó, majd ismét szétbomló válaszhálózat felfeszítése: mi ezen a földön az értékes élet kritériuma? Azaz: hogyan valósíthatja meg önmagát az ember maradéktalanul – anélkül hogy engedményeket tenne egyik vagy másik irányban? Azaz: lehetséges-e a tiszta eszmény szolgálata? Kocsis Bolyai Jánosa hol az apjához, hol a Gausshoz, hol az Asszonyhoz való viszony tükrében néz szembe újból meg újból önmagával, életútja fordulataival, s egyéniségének lényegét nem annyira a megtalálásban, mint inkább a keresésében véljük teljesnek, jelkép értékűnek. Kereső-töprengő, vívódó-lobogó humántelítettsége révén válik kortársunkká, szellemi partnerünkké. Pontosabban: ilyenné válását teheti érzékelhetővé estéről estére az előadó, aki megformálására vállalkozott." (Kocsis István: Bolyai János estéje, 1971)
A vásárhelyi színjátszás nagyasszonyát ekképp méltatja: "Amikor Kőszegi Margitnak tapsolt a marosvásárhelyi közönség, úgy érzem, egyben a nagybetűvel írandó színháznak tapsolt – nosztalgiákon, emlékkeresésen túli beleéléssel. Ama színművészeti hivatástudat előtt hajtott fejet, amelyet nálunk – többek között – Kőszegi Margit testesít meg, kortársak és utódok számára követendő példaként. A ’szavak megszólaltatóját’ köszöntötte Sütő András hozzá intézett meleg hangú soraiban, művészetét ’mécsesszolgálatnak’ nevezve. Aligha volna lehetséges ennél pontosabban megfogalmazni: mit jelent Kőszegi Margit – s mit jelent a színház – az értelem és az érzelem kincseit kereső, az igaz és szép emberi eszmények iránt lelkesedő mai ember életében. (Kőszegi Margit előadóestje, 1975)
A Beszélgetések zárja a válogatást, ebben szólal meg Csorba András ("Csakis a realista örökségre építhetünk", 1970), Tompa Miklós ("A színházat választottam", 1975 és 1995), Szabó Lajos ("A jövő sokoldalú színészt kíván", 1976), Sinka Károly ("A vígjáték az én igazi világom", 1980), Kovács Ferenc ("Kortárs dráma nélkül elképzelhetetlen a kortárs színjátszás, 1980), Székely János ("A dráma: valamely felismert igazság metaforája", 1982).
Tompa Miklós ars poeticája ma is megszívlelhető: "Én azt vallom, hogy a művészet – szolgálat. Színésznek, rendezőnek, tanárnak, igazgatónak, kritikusnak egyaránt fel kell tennie a kérdést: kit szolgálok mindennapi munkámmal?... Nem tudom soha elfogadni a dekadens, idegbajos irodalmat, a túlzottan patologikus, egyedi, nem általánosítható esetek színpadi ábrázolását, sem az olyan irodalmi, művészeti törekvéseket, amelyek a pesszimizmus, a kétségbeesés, a reménytelenség hirdetői voltak..."
Szabó Lajos szavait is illik újra és újra átgondolnia, akinek szívügye a színház: "A színészoktatás világviszonylatban olyan művész kialakítására törekszik, aki művésze a szónak, tökéletes beszédtechnikával, képzett hanggal és fejlett testkultúrával rendelkezik. Ebben a tekintetben világviszonylatban egységes a színészképzés célja. De – úgy véljük – a legárnyaltabb formanyelv is csak a tiszta eszmei mondanivaló hordozásával válhat tökéletessé. S mi elsősorban ennek a ’sajátosságnak’ az érvényesítését tekintjük feladatunknak."
Szűkszavú Székely János-interjú zárja a kis könyvet. Ebben is találunk érvényes megjegyezni valót: "Sok sikeres drámai művet ismerek, amelyekben a szerzői világkép csak közvetve érvényesül: csak a cselekményben működő (azt mozgató-kormányzó) törvények hordozzák. Én arra törekszem, hogy drámába foglalt történeteimnek ezen fölül még külön értelme, metaforikus jelentése is legyen. A dráma: valamely felismert igazság metaforája. A drámaíró legfontosabb képessége eszerint az, hogy már magában a valóságban (a történelemben) meg tudja látni a metaforikus érvényű, jelentéses drámai helyzeteket. Akinek ez a képesség nem adatott meg, az legfeljebb dialogizált esszéket, sztorikat írhat, nem pedig drámát. A valóság kínálta drámai szituáció tapasztalatom szerint annyira megkönnyíti az író munkáját, hogy szinte semmi egyébbel nem kell törődnie. Egyszerűen hagynia kell, hogy a helyzet beszéljen magáért (kibeszélje magát), s ebből automatikusan kialakulnak például a jellemek is."
A 93. évét taposó Jánosházy György költő, műfordító, szerkesztő nemrégi sajnálatos távoztával a folyóirat- és könyvszerkesztő, irodalomtörténész, kritikus, a "csak 91 éves" Nagy Pál az erdélyi irodalmárok doyenjenje. Munkájának termését jobbára begyűjtötte, az utóbbi két évtizedben folyamatosan jelentek meg az általa szerkesztett- gondozott és a saját könyvei. A színházas kötet kéziratával bizony előszobázni is kényszerült. A Kriterion érdeme, hogy felkarolta, és végre az olvasó asztalára helyezte ezt a dokumentumértékű válogatást.
*Kriterion könyvkiadó – Kolozsvár, 2014. Szerkesztette Jakabffy Tamás, a borítót Matei László tervezte
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

Hunyady megírta, Marosán felolvasta
Kolozsvárhoz sok szállal kapcsolódó, ám mostanra kicsit méltatlanul elfeledett szerzőre emlékezhettek az érdeklődők csütörtökön este a Bulgakov kávéház emeleti termében: Hunyady Sándor életét és munkásságát Marosán Csaba, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művésze hozta közelebb a hallgatósághoz.
F. Zs.
Szabadság (Kolozsvár)

Elhunyt Geréb Attila ny. református lelkipásztor
Mély hittel viselt, súlyos betegség után, életének 80. évében 2015. március 6-án este a Jó Pásztor örök honába költözött Geréb Attila székelyudvarhelyi ny. református lelkipásztor. Földi búcsúztatására március 11-én, szerdán délután három órakor kerül sor a székelyudvarhelyi belvárosi református templomban. A koszorúmegváltást a székelyudvarhelyi Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégiumnak ajánlják fel.
Geréb Attila Kibéden született 1935. december 26-án, édesapja református lelkipásztor volt, édesanyja tanítónő volt, akit korán elveszített. 1954-ben a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceumban érettségizett, a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben, az akkori Református Teológián 1958-ban szerzett lelkészi oklevelet. Pályáját Fickón kezdte. 1960-61-ben munkaszolgálatos katona volt az Arad melletti Tornán majd Vajdahunyadon. 1961-től huszonnégy éven át Hodgyában majd 1985-től 2001-ig, nyugállományba vonulásáig Székelyudvarhelyen lelkipásztorként tevékenykedett. 1994-től 2001-ig a székelyudvarhelyi református kollégium egyházigazgatói teendőit is ő látta el. 1990-2001 között a Benedek Elek Alapítvány elnökeként tevékenykedett. Nagy szerepe volt a székelyudvarhelyi Református Gimnázium újraindulásában és az 1997-1998-as tanévtől kezdődő önálló intézménnyé válásában.
Első írását az Előre közölte, riportjai, karcolatai itt és A Hét, Ifjúmunkás hasábjain jelentek meg. Hodgyáról szóló demográfiai tanulmányaival tűnt fel: két évszázadra visszamenőleg feldolgozta a faluban szokásos keresztnévadást (Korunk, 1969/4), a be- és kiköltözéseket (Korunk, 1969/10) s a családok helyzetét, amely a Változó valóság címmel 1978-ban kiadott szociográfiai tanulmánykötetben jelent meg.
Később írásait napilapokban és periodikákban közölte. Szépirodalmi művei és elmélkedései a Confessioban jelentek meg. Önálló kötetei: Kérdezők és kérdezettek a Bibliában és A megszólító Úr a Bibliában. Ifi zsebnaptárt állított össze több évben. Gyerekversei napilapokban jelentek meg.
Az égő tekercs című, Jeremiás prófétáról szóló drámáját a budapesti Nemzeti Színház művészei 1997-ben a székelyudvarhelyi belvárosi református templomban mutatták be. Nyugdíjazása után is aktívan írt és szolgált.
Molnár Melinda
Székelyhon.ro

Kallós Zoltán életművét mutatják be Szentendrén
Az idén 89 éves Kallós Zoltán népzenekutató, gyűjtő életművét összegző kiállítás nyílik a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban csütörtökön.
A Skanzen főigazgató-helyettese, a kiállítás kurátora az MTI-nek elmondta, hogy az „Indulj el egy úton... Kallós Zoltán" és a „Kamerával a kézben – válogatás Kallós Zoltán erdélyi fotóiból" című tárlatok mellett a mezőségi Válaszút település népzenei és néptánc-táborainak hangulatát is felidézik áprilistól a Tánccsűrben.
Bereczki Ibolya emlékeztetett arra, hogy a Bartók és Kodály mellett a 20. század egyik legnagyobb magyar folklórgyűjtőjeként számon tartott Kallós Erdélyben és Moldvában gyűjtött néprajzi, népzenei anyaga a mai napig páratlan. „Korán felismerte a hagyományos kultúra gyorsuló változását, és életét mintegy küldetésként teljesen a kutatásnak szentelte."
Kallós Zoltán 1926. március 26-án a romániai Válaszúton született és jelenleg is ott él. Kolozsváron szerzett tanítói oklevelet, majd a kolozsvári zeneakadémián tanult. Szerteágazó tevékenysége során szoros barátságot kötött Martin György néptánckutatóval, zenefolkloristával és Andrásfalvy Bertalan néprajzkutatóval. Együtt járták Erdélyt – főként a Mezőség és Kalotaszeg falvait – táncosok, zenészek, énekesek után kutatva, népzenei és néptánc-felvételeket készítve, filmezve. Gyűjtött és lejegyzett anyagát az Magyar Tudományos Akadémia Népzenekutató Csoportjához juttatta el. „A hihetetlenül gazdag anyag értékei felé csak lassan fordult figyelem, és a magyarországi kutatók lehetőségeikhez képest csak kis mértékben segíthették kutató munkáját" – mondta el a kurátor.
Bereczki Ibolya felidézte azt is, hogy Kalós Zoltánnak az először 1970-ben kiadott Balladák könyve hozta meg a hírnevet Magyarországon és Romániában egyaránt. A gazdag életút állomásait sorolva Bereczki Ibolya elmondta: a romániai rendszerváltást követően Kallós Zoltán visszakapta a válaszúti kúriát, s a településen 1992-ben létrehozta a nevét viselő alapítványt. A kialakított szórványkollégiumban a mezőségi vegyes lakosú falvak gyermekeinek magyar nyelvű oktatását teremtették meg, az 1990-es évek elejétől a Válaszúton megrendezett népzenei és néptánc táborok pedig széles kör számára nyújtják a hagyomány élményét.
A kurátor rámutatott: a folkloristának meghatározó szerepe volt a magyarországi és a romániai magyar táncházmozgalom megszületésében és kibontakozásában is, mai eredményeiben és megújulásában. Kallós tevékenysége a tárgyak gyűjtésére is kiterjedt – folytatta a bemutatást a főigazgató-helyettes. Diákkorában kezdte el a népművészeti tárgyak gyűjtését, a második világháború előtt összegyűjtött darabok nagy része azonban szétszóródott, amikor a családtól elvették a kúriát. „De a gyűjtés szenvedélye, a tárgyak ismerete és szeretete töretlen maradt, és a mai napig él". Az 1960-as évektől előbb kolozsvári lakása vált gyűjtőhellyé, majd az 1998 óta működő válaszúti múzeum, ahol annak a négy vidéknek – Mezőség, Kalotaszeg, Moldva, Gyimes – a tárgyait őrzik, ahol élt és alkotott, „s a gyűjtemény az ottani románság és a szászok kultúrájának darabjait is őrzi." Napjainkban csaknem 10 ezer néprajzi tárggyal rendelkezik az intézmény, önálló szakkönyvtára van és kutatóközpontként is működik.
A Kossuth-díjas erdélyi magyar néprajzkutató, népzenegyűjtő 2014-ben elnyerte a Nemzet Művésze címet.
MTI
Erdély.ma