Boc megígérte a többnyelvűséget
Emil Boc, Kolozsvár polgármestere fogadta tegnap a magyar ifjúsági szervezetek képviselőit, és megígérte nekik, hogy hivatala ezentúl fokozottan odafigyel az Európa Ifjúsági Fővárosa programsorozat többnyelvűségére – közölte Rés Konrád-Gergely, a Kolozsvári Magyar Diákszövetség (KMDSZ) elnöke.
A megbeszélést hat magyar ifjúsági szervezet kezdeményezte, sérelmezvén, hogy a korábbi vállalásokkal ellentétben az ifjúsági főváros programsorozat szilveszteri nyitórendezvénye kizárólag román nyelvű volt, és még a sorozat logójáról is lehagyták a nem román feliratokat. A magyar ifjúsági szervezetek korábbi közleményükben emlékeztettek: nyertes pályázatában a város vállalta, hogy az ifjúsági főváros rendezvényein öt nyelven (románul, magyarul, angolul, németül és franciául) kommunikál majd. Rés Konrád-Gergely tájékoztatása szerint a polgármester elismerte, hogy hibázott a hivatal. Hozzátette, nem rossz szándék, csupán figyelmetlenség folytán történt a hiba. Megköszönte, hogy a magyar fiatalok ezt időben jelezték, és vállalta, hogy az ifjúsági főváros további rendezvényein érvényesül majd a többnyelvűség. A polgármester megígérte, hogy egy hónapon belül kicserélik azt az óriásmolinót, amely a város Nagyvárad felőli bejáratánál hirdeti – egyelőre csak román nyelven – a 2015-ös Európa Ifjúsági Fővárosa rendezvényeit.
Egy nappal korábban a rendezvényeket koordináló Share Föderáció is megerősítette elkötelezettségét a programsorozat többnyelvűsége mellett. Az Európai Ifjúsági Fórum 2012 novemberében döntött arról, hogy 2015-ben Kolozsvár viselheti az Európa Ifjúsági Fővárosa címet. A cím megpályázását a magyar fiatalokból álló Pont Csoport kezdeményezte.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elhunyt Kötő József egykori államtitkár és parlamenti képviselő –
A hazai magyar kultúra és közélet jeles személyiségétől, dr. Kötő József színháztörténésztől, dramaturgtól, egyetemi tanártól, egykori államtitkártól és parlamenti képviselőtől búcsúzik megrendülten a Romániai Magyar Demokrata Szövetség – írta a Kötő József halálára írt nekrológban Kelemen Hunor RMDSZ-elnök.
Kötő József 1939-ben született Kolozsváron. A Babeş-Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakán szerzett oklevelet 1961-ben, és ugyanott doktorált 1984-ben. 1965-től a Kolozsvári Állami Magyar Színház dramaturgja, 1985–1990 között pedig az intézmény igazgatója volt, 1998-tól 2008-ig volt az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elnöke. Az Oktatási és Kutatási Minisztérium államtitkáraként dolgozott 1998-tól 2000-ig, illetve 2005-től 2007-ig, majd 2008-tól 2012-ig a 4-es számú, külföldi választókerület RMDSZ-es parlamenti képviselője.
Közéleti munkájának kiemelt szakterülete az erdélyi kulturális és oktatási intézményrendszer működése volt, ugyanakkor a hazai pedagógusi pálya lehetőségei és nehézségei is behatóan foglalkoztatták oktatási államtitkári tevékenységében. „Az én pályám mindig ez volt, hogy megpróbáltam a napi munkához hátteret teremteni, feltöltekezni olyan ismeretekkel, ami a kortárs jelenségek megértését segíti, és beszélgetések révén hozzájárul az alkotómunkához is” – mondta 2009-ben szakmájáról, átfogó színháztörténeti munkájáról, az erdélyi színjátszásra és személységeire is kiterjedő kutatásairól dr. Kötő József a Helikon című irodalmi folyóirat munkatársának. Számos színháztörténeti kötet, színház- és drámatörténeti, illetve a civil társadalom önszerveződését tárgyaló tanulmány írója, hazai és külföldi tudományos-kulturális folyóiratok szerzője volt. egyebek mellett megkapta a Julianus-díjat, a Román Köztársaság Érdemrendjének Nagy Tiszti Keresztjét, a Magyar Köztársaság Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának Wlasics Gyula-díját, a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét, a Magyar Örökség-díjat. A Magyar Tudományos Akadémia Testületi tagja volt. Dr. Kötő Józsefet a Romániai Magyar Demokrata Szövetség saját halottjának tekinti.
aradihirek.ro
Erdély.ma

Többnyelvűségért folytatott harc: kényes politikai kötéltánc
Horváth Anna: idén is prioritás az anyanyelvű közoktatás
A választások miatt bekövetkezett politikai változások, valamint a helyi önkormányzati képviselők, polgármesterek és tanácselnökök politikai migrációját lehetővé tevő jogszabály országszerte óhatatlanul nehezítette, rapszodikussá tette az önkormányzati munkát. Helyi szinten a magyar közösség jogaiért, követeléseiért folytatott, sok esetben szélmalomharcnak tűnő politikai kötéltánc néhányszor kilátástalannak tűnt, Horváth Anna RMDSZ-es kolozsvári alpolgármester mégis konkrét eredményekről is be tudott számolni a lapunknak adott évértékelő interjúban, amelyen azt is elmondta, milyen gondokkal fordulnak hozzá a kolozsvári magyarok. A tisztségviselő előrevetítette az idei prioritásokat is: a többnyelvűség minden szinten és eszközzel történő megjelenítése a Kolozsvár Európa Fővárosa projekt keretében, az anyanyelvű közoktatás biztosítása és bővítése, valamint a civil szervezeteknek nyújtott támogatás növelése.
A Kolozsvár alpolgármesterével egyeztetett, a 2014-es évértékelő és az idei esztendő prioritásait előrevetítő interjú helyszínéhez gyalogolva arra gondoltam, a szokásos kérdések mellett arról is faggatom majd Horváth Annát, hogy szerinte a városháza alkalmazottai titokban miért nevezték el Anakondának.
Miután azonban Horváth Anna a belső városházi megbeszélések során használt homokórát elém tette ugyan, de nem fordította meg – jelezve ezáltal, hogy a régióbeli magyar közösség napilapjának szánt idő hosszabb lehet a szokásosnál –, a felvetéstől mégis eltekintettem. Hiszen tudvalevő az ok: a feladatok elvégzését következetesen, kitartóan, mi több, sokszor makacsul és konokul nyomon követő, számon kérő hozzáállása miatt nevezték el a sokak számára félelmetes gerincesről. Ahogy egy városházi alkalmazott korábban mondta: akárcsak az anakonda, Horváth Anna is elszántsággal, türelemmel megcélozza a tennivalót, kiosztja a feladatot, s ha feltétlenül szükséges, akkor „erőből” kipréseli a munkatársakból az eredményt.
Szabadság (Kolozsvár)

Újból elnök lesz Kelemen Hunor?
Úgy tűnik, nem lesz ellenjelöltje Kelemen Hunornak az RMDSZ április 17-én és 18-án Kolozsváron megtartandó tisztújító kongresszusán.
Az esetleges jelöltek a kongresszus előtt legkevesebb 30 nappal – legkésőbb március 17-ig – nyújthatják be pályázatukat a szóban forgó tisztségre, ám az eddigi jelzések szerint az RMDSZ jelenlegi elnökének nem lesz kihívója.
Máté András Levente parlamenti képviselő, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke lapunknak elmondta: Kolozs megye támogatását is maga mögött tudhatja a szövetség jelenlegi elnöke.
„Minimális feltételeknek kell megfelelnie annak a személynek, aki megpályázza az RMDSZ országos elnöki tisztségét. A Szövetségi Képviselők Tanácsában (SZKT) képviseleti joggal rendelkező testületek közül kettőnek kell támogatnia a jelölést. Ezek közül az egyiknek kötelező módon megyei szervezetnek kell lennie” – ismertette az RMDSZ országos elnöki funkciójára vonatkozó pályázati feltételeket Kovács Péter.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

Ötvenhatezer magyarhoz jut el a Zöld Okos füzet
Kiadta a kolozsvári magyar vállalkozók részletes elérhetőségeit tartalmazó, Zöld Okos című, füzetét az Igen, tessék! mozgalom.
Mint azt a kedd délelőtti ismertetőn Talpas Botond, a mozgalom elnöke elmondta, korábban térkép kiadásával próbálták tájékoztatni a kolozsvári lakosságot arról, hogy hol találnak olyan vállalkozókat, akik az anyanyelvükön is kiszolgálják őket, de ez idővel szűkös megoldásnak bizonyult a csatlakozó cégek megnövekedett száma miatt. Nyilvánvaló volt így, hogy rövid időn belül új formát kell adniuk az ismertetőnek.
"Azt szerettük volna, ha egy az újságunktól függetlenül megjelenített anyaggal jelentkezünk, amelyben meg lehet találni a partnereinket" - fogalmazott Tapas. Mint mondta, odafigyeltek arra is, hogy minél hasznosabb és gyakorlatiasabb "családtagja" legyen a füzet a háztartásoknak.
A kiadványt két hónapon át szerkesztették, számos új partner került be, és 53 kategóriát, valamint 384 egységet lehet megtalálni benne, többek között szászfenesi, kisbácsi szolgáltatókat is. A vendéglátóipari egységek kategóriája bizonyult a legszínesebb kategóriának, emellett egyre több egészségügyi szolgáltatás és orvos elérhetőségét tudtak egybegyűjteni az utóbbi időben. Talpas szerint ezen a területen azonban szükség van még bővítésre.
A mozgalomnak 145 olyan partnere volt, aki hozzájárult a 21 ezer példányban megjelent füzet létrejöttéhez. Ekkora példányszámban 56 ezer magyarhoz jut el a Zöld okos, a Kolozsváron élő magyarok - akik közé az egyetemistákat is beszámolták - 75-80 százalékához, hangzott el. Aki nem jut hozzá a kiadványhoz, az Igen, tessék! mozgalom Petőfi/Avram Iancu utca 21. szám alatti irodájában igényelhet, délután hat óráig.
A mozgalom idén a fiatalok irányába szeretne nyitni, az online platformot és mobiltelefonos applikációt is elérhetővé teszik.
Kustán Magyari Attila
maszol.ro

Elhunyt Kötő József
Életének 76. évében, súlyos betegségben elhunyt január 20-án hajnalban Kötő József dramaturg, színháztörténész, egykori parlamenti képviselő, az Oktatási és Kutatási Minisztérium egykori államtitkára.
Kötő József 1939. augusztus 8-án született Kolozsváron. A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban érettségizett 1956-ban, magyar szakos tanári oklevelet a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen szerzett; ugyanott doktorált 1984-ben.
Zsobokon általános iskolai tanár volt, majd húsz éven át a Kolozsvári Állami Magyar Színház irodalmi titkára, 1986-1990 között igazgatója. 1991-től egyetemi előadótanár, a Magyar Tudományos Akadémia Testületi tagja volt.
Az RMDSZ társadalomszervező titkára, majd művelődési-, oktatási-, vallásügyi ügyvezető alelnöke; 2005-től az Oktatási és Kutatási Minisztérium államtitkára volt. 1998 és 2008 között elnöki tisztséget töltött be az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület élén.
Kötő József temetése szombaton lesz Kolozsváron.
maszol.ro

Dr. Kötő József halálára
Búcsúzik a Romániai Magyar Demokrata Szövetség
A hazai magyar kultúra és közélet jeles személyiségétől, dr. Kötő József színháztörténésztől, dramaturgtól, egyetemi tanártól, egykori államtitkártól és parlamenti képviselőtől búcsúzik megrendülten a Romániai Magyar Demokrata Szövetség.
Közösségünk életében pótolhatatlan űrt hagy távozásával, hiszen általa az erdélyi magyarság páratlan társadalmi érzékenységgel, elkötelezettséggel megáldott, szakmájához alázattal, igényességgel és szeretettel közeledő embert veszített el.
1939-ben született Kolozsváron. A Babes-Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakán szerzett oklevelet 1961-ben, és ugyanott doktorált 1984-ben. 1965-től a Kolozsvári Állami Magyar Színház dramaturgja, 1985–1990 között pedig az intézmény igazgatója, 1998-tól 2008-ig az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elnöke volt. Az Oktatási és Kutatási Minisztérium államtitkáraként dolgozott 1998-tól 2000-ig, illetve 2005-től 2007-ig, majd 2008-tól 2012-ig a 4-es számú, külföldi választókerület RMDSZ-es parlamenti képviselője.
A szövetség megalapítását követően országos társadalomszervezési titkára, közművelődési alelnöke, illetve Kolozs megyei szervezetének elnöke, 1998-tól 2000-ig oktatási és vallásügyi ügyvezető alelnöke volt.
Közéleti munkájának kiemelt szakterülete az erdélyi kulturális és oktatási intézményrendszer működése volt, ugyanakkor a hazai pedagógusi pálya lehetőségei és nehézségei is behatóan foglalkoztatták oktatási államtitkári tevékenységében.
"Az én pályám mindig ez volt, hogy megpróbáltam a napi munkához hátteret teremteni, feltöltekezni olyan ismeretekkel, ami a kortárs jelenségek megértését segíti, és beszélgetések révén hozzájárul az alkotómunkához is" – mondta 2009-ben szakmájáról, átfogó színháztörténeti munkájáról, az erdélyi színjátszásra és személységeire is kiterjedő kutatásairól dr. Kötő József a Helikon című irodalmi folyóirat munkatársának.
Számos színháztörténeti kötet, színház- és drámatörténeti, illetve a civil társadalom önszerveződését tárgyaló tanulmány írója, hazai és külföldi tudományos-kulturális folyóiratok szerzője volt.
Díjai: Julianus-díj, 1994; Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület életműdíja, 1999; Román Köztársasági Érdemrend nagy tisztikeresztje, 2000; Magyar Köztársaság Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának Wlasics Gyula- díja, 2001; Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje, 2002; Ezüstfenyő díj, 2004; Magyar Örökség díj, 2010.
A Kolozsvári Állami Magyar Színház örökös tagja, illetve a Magyar Tudományos Akadémia testületi tagja volt.
Dr. Kötő Józsefet a Romániai Magyar Demokrata Szövetség saját halottjának tekinti.
Mindazok, akik kegyeletüket szeretnék leróni emléke előtt, megtehetik január 24-én, szombaton 11 órától a Kolozsvári Állami Magyar Színház előterében elhelyezett ravatalánál.
Emléke legyen áldott, nyugalma csendes!
Kelemen Hunor szövetségi elnök
Népújság (Marosvásárhely)

Isten veled, Kenyeres!
Ismét útra kelt valaki közülünk. Kötő József. Az 1961-ben végzett magyar irodalom és nyelv szakos évfolyam kiemelkedő, felejthetetlen alakja. Szűkebb évfolyamtársi köreinkben Kötőke, számomra, akivel együtt laktunk az Erzsébet úti villában, zenék, színek, szobrok bűvöletében, ahol Kozma Mátyás, Tarnói Emília, Tirnován Vid árnyai kísértek és teremtődött általuk életünk további folyását is meghatározó művészi légkör: Kenyeres, akivel éveken át megosztottuk a betevő falatot, a világmegváltó terveket. Az ő útja kivételesen alakult. Mikor megismertük, döbbent csodálattal vettük tudomásul, hogy kivételes tehetségű, Balkán-bajnok atléta, úszó, kosárlabdázó és ördögien cselező focista. Aztán megtapasztaltuk, hogy milyen szívósan tud tanulni, készülni, felszívni mindent, amit a filológia szak kínál. Karácsony Benő életművének nyomába eredve kivételesen értékes diplomamunkával járult hozzá egy jelentős írónk alaposabb megismeréséhez. Azt hittük, hogy egy elhivatott filológus kutató nőtt ki közülünk. Rövid falusi tanárkodás után a színház berkeibe került, s legnagyobb meglepetésünkre az erdélyi színházkultúra és színháztudomány meghatározó alakjává, valódi tudóssá vált. A Senkálszki Endre, Bisztray Mária, Harag György által fémjelzett nagy kolozsvári színházi korszak szürke eminenciásaként szívósan küzdött az intézmény művészi rangjának tartósításáért, harcolt a buktatókkal, a Sütő-előadások színrevitelét nehezítő politikai körülményekkel. Már egyetemi hallgató korában szembetalálta magát a belügyi szervek lélekgyötrő manővereivel, és pózmentesen állt helyt olyan abszurd körülmények között is, melyekben hosszú időn át, talán másokat megtörni képes kegyetlenségeket elviselve maradt egyenes gerincű, tartásos képviselője az erdélyi magyar kultúrának. A kolozsvári egyetemen kibontakozó színházi képzésnek ugyanúgy élharcosa volt, mint a nemzetiségi oktatás és művészet irányításában nehéz küzdelmek politikai szereplője. Gyakran úgy gondoltunk rá, mint egyszemélyes intézményre, akire mindig számítani lehetett. Kis híján hatvanéves ismeretségünk és barátságunk különböző korszakaira visszanézve annak a megfogalmazására hajlok, hogy Kötő József a transzszilvanista szellemiség, a Kós Károly-i, Kemény János-i örökség egyik leghívebb őrzőjeként tart számot emlékezetünkre, tiszteletünkre. Távozásával szellemi kincstárunkban nagy űr keletkezik, de megmaradó, gyarapodásunkat szolgáló, a szó legnemesebb értelmében vett tankönyvei, munkái, embereket és intézményeket ápoló szolgálatának emlékei továbbra is közöttünk élőként őrzik emlékét. Elment egy Kenyeres, de mindnyájunkat tápláló szellemisége velünk marad.
Nyugodj békében, drága Kötő Józsefünk!
Évfolyamunk nevében is búcsúzik tőled kenyeres szobatársad:
Kovács Levente
Népújság (Marosvásárhely)

BMC-tárlat péntektől a Minervában
A Magyar Kultúra Napjának záróakkordjaként, immár hagyományosan, a Minerva-ház emeleti, Cs. Gyimesi Éva-termében (Jókai/Napoca utca 16. szám) nyílik meg a Barabás Miklós Céh (BMC) kolozsvári csoportjának éves, értékfelmérő, ünnepi tárlata január 23-án, pénteken délután 5 órakor.
N. J.
Szabadság (Kolozsvár)

Búcsúzunk Kötő József színháztörténésztől
Életének 76. évében elhunyt Kötő József színháztörténész, egyetemi oktató, egykori államtitkár és parlamenti képviselő. Kötő József 1939-ben született Kolozsváron, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban érettségizett 1958-ban. Magyar szakos tanári oklevelet a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen szerzett; ugyanott doktorált. Zsobokon általános iskolai tanár, majd húsz éven át a Kolozsvári Állami Magyar Színház irodalmi titkára, 1986–1990 között igazgatója.
A Hét kolozsvári szerkesztője (1990), az RMDSZ országos társadalomszervezési titkára, majd közművelődési, oktatási alelnöke. 1998-tól 2008-ig volt az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elnöke, később főtanácsosa. Az RMDSZ parlamenti képviselője, oktatásügyi államtitkárként is tevékenykedett. A BBTE Színház karának oktatója volt, számos tanulmánya és színháztörténeti kötete jelent meg. A Játéktér című erdélyi magyar színházi lap alapító tagja. A búcsúztató szövegek a 3. oldalon olvashatók.
Szabadság (Kolozsvár)

Hazatérés két év után orvosi segítséggel (A kézdisárfalvi Máthé Lajos emlékezik)
Egyre kevesebben élnek már azok közül, akik megjárták a második világháború utáni sztálini lágereket, tanúi voltak a történelem eme gyászos korszakának. Az egykori szovjet hadifoglyok többsége, már túl kilencvenedik esztendején, sok évtized távlatából is jól emlékszik az egész életét meghatározó szörnyűségekre. Sorozatunk most következő részében a kézdisárfalvi Máthé Lajos idézi fel fogságba esése, lágerévei és szabadulása történetét.
A tüzéreknél szolgált
1920. augusztus 27-én születtem Kézdisárfalván. Az a szerencse ért, hogy amikor a magyarok bejöttek, ősszel elvittek katonának ide, Kézdivásárhelyre, a 24-es tüzérekhez, ahol letöltöttem a kötelező kétéves szolgálatot. Tartalékba kellett volna helyezniük, de 1943 őszén átirányítottak Marosvásárhelyre a leventekiképző táborba, onnan Szászfenesre, szintén tüzér kiképzőtáborba kerültem. Kolozsvárt nagy bombatámadás érte, főleg az állomás negyedet, odavittek a romokat eltakarítani. Amikor ennek vége lett, az oroszok már nagyon közel voltak. Innen vetettek be a frontra. Három-négy napon át huszonnégy ágyúval lőttük az oroszokat, sikerült megállítani őket. Amikor parancsot adtak, hogy vonuljunk három kilométert előre és ott foglaljunk el tüzelőállást, olyan oldaltámadást kaptunk, hogy amikor vége lett, a tizenkét ütegből nem tudtak kettőt összeállítani. Megkezdődött a visszavonulás Kolozsvár felé, a német és magyar hadsereg már nagyon legyengült. Csak akkor tudtunk megállni, amikor az oroszok nem jöttek utánunk. Amikor jöttek, menekülni kellett. Elmentünk egészen Füzesabonyig, Eger felé indultunk. 1944. november 20-án Egerben otthagytak utóvédnek, hogy a hadosztály tudjon kivonulni. Akkor már bekerítettek. Este tizenegy óra körül hallottam, hogy valaki kiáltja: tüzérparancsnok! tüzérparancsnok! Gondoltam, engem szólítanak, ezért visszajeleztem. Esős idő volt. Azt kérdezte az illető tiszt, egy gyalogos százados, hogy én hol foglaltam állást. Amikor megmondtam neki, azt a választ kaptam, hogy a századát ő is beosztja az út mindkét oldalára. Hoztak kocsányt, és elszunnyadtunk. Egyszer költenek, hogy baj van.
Gyalog a Hortobágyon keresztül
Az oroszok úgy bekerítettek, hogy, mire észrevettük, már nem tudtunk tüzet nyitni. A várost is megszállták. Ötven méterre tőlünk megjelent fehér lovon egy orosz tiszt, aki a parancsnokkal akart tárgyalni. Felnyújtottam a kezem, és szépen szembementem vele. Volt két rongyos csillagom, de azokat levágattam, hogy ne legyen baj. Kezdett tapogatni, majd elvette a derékszíjamat és a pisztolyomat. Kérdezte tőlem, hogy tiszt vagyok-e. Mondtam neki, hogy nem. A belső zsebemben megtalálta a nagy bőrbukszámat, teli fényképpel, katonaképekkel. Kaptam egy nagy pofont. Ha gyenge lettem volna, el is esek az ütéstől. A lábamon tiszta új bürgeri csizma volt, lehúzatta, s az ő rossz csizmáját ideadta, két-három számmal is kisebb volt, mint a lábam. Fogságba kerültünk. Visszahoztak Füzesabonyba, s ott egy iskola épületébe, udvarára vagy háromezer katonát összeszedtek. Aznap elindítottak gyalog a Hortobágyon keresztül Debrecen irányába. Én tiszta mezítláb vonultam. Havazott, esett a havas eső.
Két nap és két éjjel vittek az oroszok Debrecenig, ott egy nagy tüzérlaktanyában tartottak, naponta egyszer kaptunk enni. December 20-án bevagoníroztak és elindítottak Segesvár felé. Kilencvenen voltunk egy-egy tíztonnás vagonban, az ablakok bedrótozva. Közben kiabáltunk, hogy megtudjuk, hol vagyunk. Amikor Segesvárra értünk, a nálam lévő ceruzával egy darab papírra rövid levelet írtam a bátyámnak, az újszékelyi lelkésznek, kb. tizenöt kilométerre lehetett Segesvártól, mindenki ismerte. Kidobtam a cédulát, hátha valaki odaadja. Mire másnap odaért az állomásra, minket továbbvittek, de legalább megtudta, hogy fogoly vagyok, és a Szovjetunióba visznek. December 24-én érkeztünk meg Brassóba, ahol egész nap állt a szerelvény. Az egyik vagonban románok voltak, nekik a vasutasok feldobták a vagonlakat kulcsát. Mielőtt Predeálra értünk volna, nagyon lelassult a vonat, három órát álltunk, a románok mind kiszöktek a vagonból, sikerült elmenekülniük. Amikor beértünk Predeálra, az oroszok végigvizsgálták a vonatot, keresték a szökevényeket. Egyszer csak kinyílt az ajtó, és elkezdtek az oroszok káromkodni, majd felszálltak ketten és jobbról-balról puskatussal kezdték ütni a foglyokat. Aki elöl volt, többet kapott, aki hátul, azt a többiek letaposták. Aztán az ajtót megint kinyitották, és kezdték a civileket berakni a vagonba azok helyett, akik elszöktek, hogy legyen meg a létszám. Kipótolták a hiányt.
Szökési terv a foksányi lágerben
Elmentünk Foksányig. Útközben tífuszjárvány ütött ki a foglyok között. Nagyon sok volt a tetű. Ott kivagoníroztak és beraktak a tüzéristállókba, ahol deszkapriccsek voltak. Karácsonytól a következő év májusáig ott tartottak. A lágerben összetalálkoztam egy gelencei és egy kovásznai fiúval, Szakács Péterrel és Molnár Mihállyal. Szakács Péter mondta, hogy meg kellene szöknünk. Ő ismerte az utat Gelence irányába a hegyeken keresztül, összehangoltuk hát a szökést. Akkor még én is jó erőben voltam. Meg kellett várni azt az éjszakát, amikor nagy a hideg, hogy az őr ne vegyen észre. Egy este a vacsoránál kezdett dörögni, csúf idő ígérkezett. Szakács Péter azt mondta, hogy éjszaka szökjünk meg. Beszereztünk egy feszítővasat és egy drótvágó harapófogót. Három sor csipkésdrót vette körül a lágert, közötte két sor fehérre meszelve. A vacsora általában borsó vagy árpakása volt. Amikor kivettem az ételt, nagyon rosszul lettem, meg sem tudtam enni. Csak Molnár Mihálynak sikerült a szökés, a felesége segítette. Amikor hazakerült, értesítette szüleimet, hogy mi történt velem. Átvittek a gyengélkedőbe, ahol csak másnap tértem magamhoz, negyvenegy-negyvenkét fokos lázam lett. Visszavittek a szállásunkra és letettek a priccsre, egyebet nem csináltak velem. A nagy láztól félrebeszéltem: Gróf Teleki László nevét kiáltottam. Az egyik magyar tiszt, aki szolgálatos volt akkor este, azt kérdezte másnap tőlem, hogy hová valósi vagyok és honnan ismerem Telekit. Mondtam neki, hogy édesapám nála volt gazdasági tiszt harminc évig. Azt is elmondta, hogy éjszaka megsajnált és injekciót adott, amitől másnapra egy kicsit jobban lettem. Három gyűrű is volt nálam, két karika- és egy pecsétgyűrű. A pecsétgyűrűt odaadtam neki, ő pedig a kapunál elcserélte élelemre. Behozott nekem egy kiló jonatánalmát, egy kocka halvát és egy veknit. Ennyit adtak a gyűrűért. Májusban sorakozó volt, és válogatták ki a népet, hogy kit visznek a Szovjetunióba.
Egy hónapos út Kirszanovig
Kereken egy hónapig ment velünk a vonat Kirszanovig. Útközben nagyon legyengültünk. Háromezren mentünk egyszerre a szerelvényen. Amikor megérkeztünk a vasúttól két kilométerre levő lágerbe, alig akadt néhány fogoly, aki saját lábán be tudott menni. Naponta egyszer, ha adtak árpakását vagy savanyú káposztát, s vizet csak két vederrel annyi embernek. Pohárral osztogattuk, hogy mindenkinek jusson. Először a nagy olajvezetékeknek ástuk a sáncot, két hónap után, amikor az olajvezetéket félbehagyatták, elvittek fát kitermelni egy másik lágerbe, Tambovba. Ott földalatti bunkerekben szállásoltak el, onnan jártunk ki dolgozni az erdőkitermelésre, ahol tarvágást végeztünk. A fa tuskója nem látszódhatott ki a földből, hogy az autók kereke ne botoljon meg. Sokat szenvedtünk az erdőben, nehéz fizikai munka volt. Sokan meghaltak, legalább ötven százaléka a foglyoknak egy év alatt elpusztult. Sokszor napokig nem tudtak élelmet hozni. A foglyok fele útkészítéssel foglalkozott. Nem csak magyarok voltunk, hanem németek és más nemzetiségűek is. Az orosz parancsnokunknak hiányzott a fél keze. Egy este négyünket kivitt a lágerből. A közelben kolhozok is voltak, a földeken gyenge pityóka termett. Ideadott egy-egy párnahuzatot, s azt tele kellett szednünk az apró pityókával. Három-négy kilónyit gyűjtöttünk össze. Ami nem kellett, nekünk adta. Nagy volt az örömünk. Egy konzervdobozba beletettük és rátettük a tűzre, az volt az ünnepi ételünk.
A fronton, Kántorfalván megsebesültem, egy aknaszilánk fúródott a combomba. Az erdőben egyszer csak dagadni kezdett a lábam. Hiába fájt, dolgozni vittek. A bajtársaim hordágyat csináltak nekem, nem tudtam a lábamra állni. Egy hétig szenvedtem a gyengélkedőben, azt gondoltam, elveszítem a lábam. Fürödni szombatonként egy közeli kolhozba vittek. Amíg fürödtünk, addig a ruháinkat 120 fokos gőz fölé tettük. Az utolsó autóra engem is feltettek, hogy fürödjek meg. Egyszer a kocsi döccent egy nagyot, a lábam lecsapódott és elájultam. Csak a kolhozban tértem magamhoz, valami fehérnépek kötözték a lábam. Kihasadt a nagy daganat. Visszavittek a lágerbe. Fogságban összesen két évig voltam, gyógyíthatatlan betegként 1946 végén engedtek haza. Ez volt a szerencsém. Kezdett gyógyulni a lábam. Egy besszarábiai román fehérnép éjszaka élelmet hozott. Tetszettem neki. Egyszer mondta nagy szomorúan, hogy engednek haza. Nem hittem el. Telt-múlt az idő, kezdtem gondolkozni, hogy mit csináljak, hogy tényleg hazaküldjenek. Egy éjszaka feltéptem a sebemet, mielőtt kötözésre vittek volna. Hetekig így ment ez. Sokat szenvedtem, nagy fájdalmaim voltak. Egy reggel jött a fehérnép, és mondta, hogy készítik elő a vagonokat, és érkezik a bizottság, amelyik kiválogatja, hogy kik mennek haza. Igaza volt, tényleg felkerültem a listára. Az egész tartományból összeszedték a gyógyíthatatlan betegeket.
Szabadulás gyógyíthatatlan betegként
Vagonokba ültettek és elindítottak Foksány felé. Ekkor már a vagonokban priccseket szereltek és pokrócokat is adtak, az ajtót is ki lehetett nyitni. Nem akart már senki megszökni. Hazafelé is harminc napig jöttünk, sokáig döcögött velünk a vonat. Amikor napokig állt a szerelvény, akik jól tudtak mozogni, lementek a peronra és kéregettek. Jászvásárra értünk, s gondoltam egyet, hogy én is szerencsét próbálok, és valahová bekopogok. Éhes voltam nagyon, reméltem, hogy valamit csak kapok. Románul kicsit tudtam akkor is, most is. Az Állomás utca közelében menegettem, amikor megláttam az egyik kapun azt a szót, hogy avocat. Tudtam, hogy ügyvédet jelent. Bekopogtam, s az ügyvéd éppen borotválkozott a fürdőszobában. Mondtam neki románul, hogy hadifogoly vagyok. Belenyúlt a zsebébe és ideadott 500 lejt, ami akkor nagy pénz volt. Megköszöntem, de nem engedett el, mondta, hogy várjak egy kicsit. Befejezte a borotválkozást, majd hozott a konyhából egy üveg italt és egy kisebb poharat. Vodka volt az üvegben. Megittam. Ismét megköszöntem, majd távoztam. Amikor kiértem az utcára, az ügyvéddel szemben egy hosszú épületben fehér köpenyes emberek kiáltották nekem románul, hogy gyere ide, hadifogoly. Odamentem. Adtak egy veknit. Ahogy kijöttem a kapun, egyszerűen összeestem. Mindez délelőtt tíz órakor történt, és csak délután négykor tértem magamhoz, akkor mentem vissza az állomásra. Amikor odaértem, láttam, hogy a vonatom elment, és én ott maradtam. Elmeséltem a vasutasnak, hogy jártam. Mondta, hogy vegyek jegyet, és utolérhetem a többieket. Pénzem azonban nem volt, de a belső szobából kikiáltott egy ember, hogy menjek be. Mondtam neki is, hogy hadifogoly vagyok, és lemaradtam. Írt egy papírt és lepecsételte. Hamarosan jött egy gyorsvonat, negyed óra múlva már el is hagyta a mi vonatunkat. Fél napig kellett várnom Bârladon, átültem hozzájuk, és Foksányig mentünk. Ott kivagoníroztak és elbocsátottak. Predeálnál nagy volt a hó, a szerelvények előtt hótoló taszította. A mozdonyvezető megkérdezte, hová akarok menni. Mondtam neki, hogy Brassóba. A mozdonyra hívott. Felültem, és úgy jöttem Brassóig. Volt nálam valami rézpénz, s az állomáson felálltam egy óramérlegre, hogy lássam, hány kilós vagyok. Ruhástól alig nyomtam hatvan kilót. Amikor elfogtak, kilencven kiló voltam. 1946 karácsonyán érkeztem haza Sárfalvára. 1944 novemberében estem fogságba, de csak 1945-öt vették figyelembe, elveszett egy évem, amire nem kapok kárpótlást. Amikor hazajöttem és jelentkeztem a katonai központnál, nem tudtam románul, az ottani tiszt pedig nem tudott oroszul, valamit írt, és kiadta a katonakönyvemet. Soha bele nem néztem addig, amíg nem lettem kárpótlásra jogosult. Akkor derült ki, hogy egy évvel kevesebbet írtak a katonakönyvembe. A fiam nem engedett, hogy igazoljam az elveszett esztendőt, azt mondta, ne mászkáljak sehová. Az életemről külön regényt lehetne írni...
Lejegyezte: IOCHOM ISTVÁN
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Január 22., a magyar kultúra napja
Vár állott, most...?
1989 óta január 22-én ünnepeljük a magyar kultúra napját, annak emlékére, hogy Kölcsey Ferenc 1823-ban – a kézirat tanúsága szerint – e napon fejezte be a Himnusz megírását.
„Nem tudjuk megfejteni azt a varázslatot, hogy még ma is ennek az olykor félszeg, csöndes, elmélyülő embernek, Kölcsey Ferencnek a mondatai bírnak a legnagyobb visszhanggal szerte a világban, ahol magyarok élnek, és azok lelkében is, akik nem magyarnak születtek. Nem csak akkor, amikor a Himnuszt énekeljük, de akkor bizonyosan” – idézi fel írásában Kölcsey emlékét Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja.
Akkor • ezzel talán meg is volnánk. Még egyszer végigolvasta mind a nyolc versszakot, kicsit töprengett; az utolsó strófa kezdősorában leírt változtatás módosít a keretes szerkezet szigorán, nincs is ezzel baj, de vajon jó irányba módosít? A főhangsúlyos mondat- és sorkezdő pozícióból Isten hátrál egy lépést, és a „Szánd meg” kapja a legnagyobb nyomatékot. „Isten, áldd meg a magyart...”, „Szánd meg Isten a magyart...”, jó, nem veszélytelen az átalakítás, mégis helyes, hiszen így teljes a fohász. Mintha kicsit megnyugodott volna, letette a tollat, arrébb tolta a szálkás betűkkel teleírt papírt, még átfutott az agyán, hogy miként is illeszti majd a kéziratcsomóba ezt az új verset, aztán nem gyötrődött tovább, kinézett az ablakon. Szatmárcseke, csend, magány. 1823. január 22. Valahogy így képzelem, lehetett egészen máshogy is, de ez a kép van előttem.
Mile Lajos Magyarország kolozsvári főkonzulja
Szabadság (Kolozsvár)

Inasokat keresnek – Egy magyar osztály kerül veszélybe Kolozs megyében
Jóval több szakiskolai osztály indul a következő tanévben Kolozs megyében, derült ki a Valentin Cuibuș főtanfelügyelő által szerdán ismertetett beiskolázási tervből.
A főtanfelügyelő elmondta: a vállalatok részéről óriási igény van a szakosztályok indítására, 293 cég jelezte, hogy szakemberekre lenne szüksége, ezért a 2015–16-os tanévben 45 szakosztályt terveznek indítani a korábbi 25 helyett.
Török Zoltán főtanfelügyelő-helyettes szerint a magyar nyelvű szakiskolai osztályok száma nem változik.
Mint részletezte, továbbra is három 9. osztály indul a kolozsvári Református Kollégiumban, és egy-egy a megyeszékhely közlekedési szakközépiskolájában és a válaszúti szórványkollégiumban.
A főtanfelügyelő-helyettes arról is beszámolt, hogy jelen állás szerint egyetlen magyar középiskolai osztály indulása van veszélyben az alacsony gyereklétszám miatt. „Ebben az iskolai évben 24 középiskolai osztályunk működik, a beiskolázási terv a 2015–16-os tanévre 23 kilencedikes osztály indulását hagyta jóvá. Kolozs megyében összesen 623 magyar gyerek nyolcadikos” – mutatott rá a létszámgondokra Török Zoltán.
Elmondta, hosszas mérlegelés után úgy döntöttek, a szamosújvári Ana Ipătescu Gimnáziumban működő magyar osztály nem indulhat el jövőre, ugyanis itt a legkisebb a létszám, és a tanulmányi eredmények is elmaradtak az átlagtól. „Nem könnyű egy ilyen döntést meghozni, de 9. és 10. osztályban is húsz alatt van a diákok létszáma, és sajnos az érettségi eredményeket nem lehet összehasonlítani a kolozsvári iskolák eredményeivel” – magyarázta a főtanfelügyelő-helyettes.
Mint részletezte, Szamosújváron és környékén ugyan 69 gyerek van, de a korábbi évek tapasztalatai azt mutatják: mintegy 15 gyereket Kolozsvárra íratnak be a szülők. Szamosújváron a Petru Maior-iskolában indul magyar nyelvű osztály.
Török Zoltán elmondta: a minisztérium ugyan jóváhagyja a beiskolázási tervet, de ez nem jelenti azt, hogy amennyiben a szórványmegyékből érkező gyerekekkel meglesz a kellő létszám, nem lehet elindítani a hiányzó osztályt. „Küzdeni fogunk érte” – szögezte le Török Zoltán.
Kiss Előd-Gergely |
Krónika (Kolozsvár)

Közelebb a harangok hangjához
Idén januártól új ügyvezető főgondnoka van az Erdélyi Református Egyházkerületnek. Dézsi Zoltánnal a diktatúrában tanult filozófiáról, a tanári hivatásról, a harangszóba kapaszkodó lélekről, kivándorlásról és költészetről beszélgettünk.
– „Mit ér az életem, ha másképpen élem, mint amilyennek álmodom?” Évtizedek távlatából visszatekintve, ilyennek gondolta?
– Szerencsés vagyok, olyan dolgok történtek velem, amilyenekről ifjú koromban álmodni sem mertem volna. Bár úgy vélem, a szerencsére is fel kell készülni. Egyke voltam, szerény körülmények között éltünk Jódratosnyán, szórványban. Bár szüleim csupán néhány osztályt végeztek, mégis megérezték: gyereküket taníttatni kell. Több nagyszerű szellemi adottságú gyerek azért kallódott el generációkon át, mert a faluban magyar nyelven csak egy összevont osztály működött, így legtöbbjük jobb esetben szakmát tanult, és a közeli gyárakban helyezkedett el. Én amolyan vándordiák lettem, Gyergyóremete, Galócás, Szováta sok kitűnő pedagógusa egyengette az utam.
– A kommunizmusban nem volt könnyű úgy felnőni, hogy közben az egyházhoz is kötődjék az ember. Hogyan került kapcsolatba az egyházzal?
– Édesanyám katolikus, édesapám református presbiter volt, aki hite miatt a sok győzködés ellenére sem lépett be a pártba, mondván „én az Urat választottam”. Mindketten eljártak istentiszteletre és misére is, utóbbit ugyancsak a reformátusoknál tartották, mivel a katolikusok még nálunk is kevesebben voltak. Mivel nem laktunk messze a templomtól, a kegyszereket nálunk tartották, így gyerekként sokat segédkeztem a miséken. Szüleim hívő emberek voltak, református és katolikus vallási nevelést is kaptam. Református hitemhez azonban kétség sem férhetett, ráadásul nagy műveltségű lelkipásztorunk volt, Bakk Imre, akinek ugyancsak sokat köszönhetek.
– A filozófusokra talán még ma is furcsán néznek, fokozottan érvényes ez azokra, akik a régi rendszerben végeztek. Hogyan lehetett összeegyeztetni a diktatúrát a filozófiával?
– Nem filozófiára készültem. A világháború után sok vándorszínész járta a falvakat, ezért először én is színész szerettem volna lenni, de édesanyám lebeszélt róla. Néptanácsi ösztöndíjrendszer működött akkoriban, elhatároztam, külkereskedelmi szakot végzek, de Bukarestbe kellett volna mennem, így édesanyám arról is lebeszélt. Marosvásárhelyre iratkoztam a magyar–történelem szakra, ám az ösztöndíjat – talán munkás származásomra való tekintettel – áthelyezték a kolozsvári Babeş–Bolyai Egyetem filozófia–pedagógia–történelem szakára. Falusi gyermekként így kerültem a nagyvárosba, ahol korábban sohasem jártam. Az első éjszakát a Tanítók Háza előtti parkban, aztán a kolozsvári vasúti állomáson töltöttem, mert még a bentlakást sem találtam meg. Kilencen voltunk a magyar csoportban, olyan közösséggé formálódtunk, amely ma is megtartó erő. Rengeteget kellett tanulnom, hiszen addig azt sem tudtam, mit jelent a filozófia. Bretter György a szemináriumokat tartotta, ott ismerkedtem meg a másképp gondolkodás örömével: jó példa erre, amikor Jean Paul Sartre filozófusnak Roger Garaudy kommunista írónak küldött levele révén „szelídítette meg” számunkra a marxista világnézetet, és elkalauzolt Hegel, Kant, Feuerbach világába. Nagy dolognak számított ez abban az időben.
– Miután végzett, hol sikerült munkahelyet kapnia?
– Három helyet ajánlottak, én Gyergyószentmiklóst választottam, mert édesanyám remetei származású volt. Eszembe jutottak szüleim, akik mindig arra tanítottak, hogy anyanyelvemen tanuljak, de tanítani is így a legszebb dolog a világon. Azóta is sokszor megköszönöm Istennek, hogy így gondolkoztak. Az idegen nyelvűséggel ugyanis a gyökereitől vágják el ma is a magyar gyerekeket Erdély-szerte. 1967-ben kerültem az iskolába, és az évek folyamán sok mindent kellett tanítanom lélektantól politikai gazdaságtanig. Diákjaimmal, régiekkel és újakkal ma is nagyon jó a kapcsolatom. Igaz ugyan, hogy KISZ-irányító is voltam, de a Székelyföldön ez nem politikát, hanem kulturális munkát jelentett. Színjátszó kör, szavalókör, néptánccsoport vezetőjeként sokat forgolódtam a fiatalok között. Író-olvasó találkozókat szerveztem mindazokkal, akikkel egyetemi éveim alatt megismerkedtem, Király László, Farkas Árpád, Magyari Lajos, Molnos Lajos, és még sokan mások minden évben iskolánk vendége volt. Hívtak újsághoz, megyei pártbizottsághoz, de én kitartottam a tanári pálya mellett.
– Aztán „elszegődött” politikusnak is, az RMDSZ színeiben Gyergyószentmiklós polgármestere, Hargita megye prefektusa, államtitkár, a Szövetségi Képviselők Tanácsának elnöke is volt. Miért vállalta ezt a szerepkört?
– Úgy lettem polgármester, hogy az 1989-es változások alkalmával a helyiek utánam jöttek. Többször telefonáltak december 22-én, hogy menjek, mert kellenek az emberek. A sokadik kísérletre beadtam a derekamat, szükség volt valakire, aki felajzott emberekkel, nagy tömeggel kommunikálni tud. Így kerültem bele aztán abba a forgatagba, amely továbbsodort.
– És miért hagyta abba? Megcsömörlött az RMDSZ politikájától?
– Nem, én inkább belefáradtam. De megmaradtam RMDSZ-tagnak, mert elkötelezettje vagyok a szövetségnek, bár nem mindennel értek egyet. Más vonalat képviseltem, de mindenképp a konszenzus embere voltam.
– Az egyházi tisztségekbe is csak úgy belesodródott?
– Presbiter voltam Gyergyószentmiklóson, aztán Marosfőre kerültem, ahol ugyancsak presbiter lettem. Ott a kis közösségnek templomot építettünk, hajlékot, amely átalakította életünket. Addig magánháznál tartották az istentiszteleteket, a templom megépítése után pedig három-négyszeresére nőtt a templomlátogatottság. A vaslábi románok, a gyergyói katolikusok is segítettek – nagy összefogással épült fel a templom, amelyhez természetesen felhasználtam a megyei kapcsolataimat is. E körülmények is talán a szerencse számlájára írandók.
– A globalizált, liberális világban egyre szűkül az egyház szerepe. Mit gondol, Erdélyben ma is harangszóba kapaszkodik a világ, a lélek?
– Sajnos a világ nem, pedig szüksége lenne rá. Csak néha, amikor vészhelyzetben van. A mai világ egyre távolodik a harangok hangjától ahelyett, hogy közeledne. Az emberek szívesebben mennek egy-egy vallási jellegű rendezvényre, mint istentiszteletre. Az egyháznak viszont igenis szüksége van rájuk, hogy betöltse a feladatát, szolgálja nemzeti közösségünket. Így maradhatunk meg erős közösségnek a hit jegyében. Ha csak a templomba járókat számoljuk, kevesen lennénk, ezért aztán új generációkat, fiatalokat kell felnevelni az egyház közelében.
– Mit tehet főgondnokként?
– Az intézmény feladatait világosan kell ismerni, együtt kell haladni a korral, felismerni az egyházat érő kihívásokat, képviselni a világiakat az egyházi testületek döntéseiben. Bár sok tisztséget töltöttem be, életem legnagyobb ajándéka, hogy az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka lehetek. A szabályzat szerint nincsenek konkrét feladataim, ám amikor elfoglalsz egy ilyen felelős tisztséget, tudásodat, tapasztalatodat, emberi alázatodat az egyház, a gyülekezetek, lelkipásztorok segítségére kell felhasználnod. Felekezeti társaid bizalma rendkívüli felelősséget ró rád.
– A három egyházkerületi főgondnok megegyezett, hogy az ügyvezetői főgondnoki tisztséget kétévente felváltva töltik be. Eddig Markó Gábor volt, 2015-től Dézsi Zoltán lesz, a ciklus utolsó két évében pedig Fekete P. P. János. Miért van erre szükség?
– A szándék azt jelenti, hogy a vezetőségben minden emberre szükség van. Jó lenne, ha egy-egy rövidebb periódusban mindhárman aktívabban vennénk részt az egyházi munkában. A három főgondnok rotációs ügyvezetői főgondnoksága különben csak erre a hatéves ciklusra vonatkozik, a megfelelő időben mindannyian lemondunk a következő javára. Különben szabályzatmódosításra lenne szükség.
– Az asszimiláció és a kivándorlás mellett a természetes apadás is nehéz helyzet elé állítja az egyházat. Hogyan látja az erdélyi reformátusság jövőjét?
– A számok kegyetlen valóságot mutatnak. Szívszorító volt kimenni a kilencvenes évek elején az állomásra, amikor beindították a székely gyorsot Budapestre. Rengeteg búcsúzkodó embert lehetett látni, úgy köszöntek el egymástól, mintha katonának mennének. Ma már más a helyzet: nem vonattal és nem Magyarországra, búcsúzkodás nélkül, de ma is mennek az emberek. És ez nem jó, sőt, veszélyes, és a folyamatot, sajnos, nem tudjuk megállítani, míg a közép-kelet-európai helyzet nem javul. Az is szomorú, hogy a közöttünk is egyre több a szétszakadt család: a szülők külföldön, a gyermekek a nagyszülőnél. Az egyháznak a lehetetlent is vállalnia kell, hogy a fogyást valamilyen szinten próbálja megakadályozni. A körülmények javítása érdekében mindenkire szükség van: egyházra, iskolára, kulturális intézményekre.
Dézsi Zoltán
Marosvásárhelyen született 1943. november 13-án. Gyermekkorát Jódratosnyán töltötte, 1961-ben érettségizett Szovátán. 1966-ban végzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetem filozófia-pedagógia-történelem szakán. Gyergyószentmiklóson a Salamon Ernő Gimnáziumban tanított 1996-ig. 1990–2008 között az RMDSZ színeiben Gyergyószentmiklós polgármestere, Hargita megye prefektusa, államtitkár, valamint az RMDSZ SZKT-nak elnöke. Tizenkilenc éve tanít a Babeş–Bolyai Tudományegyetem gyergyói és sepsiszentgyörgyi kihelyezett karán oktatáselméletet és neveléstudományt, ez utóbbi volt doktorátusi dolgozatának témája is. Költő, az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) és a Romániai Írók Szövetségének tagja, több mint 20 kötet szerzője (Haranggal járnék, A Nap és a Hold mesélte, Amit az angyal itthagyott, Harangszóba kapaszkodik a lélek, Mesekalap, Hargitai medvetánc, Drótostót, Somlyószekerén stb.).
– Nemcsak oktatóként, egykori intézményvezetőként és politikusként vagy főgondnokként tartják számon, hanem költőként is. Hobbi ez, vagy annál több?
– Ha csak hobbi szintjén művelném, nem lehetnék a Romániai Írók Szövetségének tagja. A 22. könyvem megjelenése előtt állok. Számomra a költészet az érzelmeim és gondolataim kifejezésének egyik eszköze, már gyerekkoromban verseltem a magam módján. Egyetemi éveim alatt sok költővel ismerkedtem meg, de Király Lászlóhoz, Farkas Árpádhoz, Magyari Lajoshoz, és a Gaál Gábor irodalmi kör, az első és második Forrás-nemzedék nagyjaihoz képest mindig kicsinek éreztem magam. Ettől függetlenül mindig ott voltam, ahol verset írtak, vagy az irodalomról beszéltek.
– Mit mesél a gyermekeknek a Nap és a Hold?
– Szüleim sokat foglalkoztak nevelésemmel, sokat meséltek. Eleinte a Nap és a Hold nem jelentett szimbólumot, hanem két csodálatos égitestet, amely beragyogta a lelkemet, bejárta az életemet reggeltől reggelig. Lassan tudatosult, hogy erre a pályára fel van fűzve egy sor csodálatos történet, amely hitvilágunkkal és történelmünkkel kapcsolatos, beleégetve a génjeinkbe. Ezért szeretek mesélni a gyermekeknek, mert a mese áldást jelent, ugyanakkor élő, játékos, jótevő anyanyelvet. Hatalmas lehetőség arra, hogy gondolataik szárnyaljanak. És nemcsak mesélni, írni is szeretek nekik a szolgálat jegyében.
Somogyi Botond |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A kolozsvári hücpe
Fischer István filmrendező emlékére
Mélyen sajnálom, hogy nem lehetek ma jelen az Aachen melletti Hürtgenwald ligetében, ahol jó barátunkat, Fischer Istvánt, kívánságának eleget téve, végső nyugalomra helyezik. Ez a hely is jellemző rá: nincsenek sírkövek, a hamvakat fák tövében helyezik el, s mindössze apró névplakettek emlékeztetnek arra, aki ott nyugszik.
A neves televíziós szakember, operatőr és filmrendező Kolozsváron született, magyar zsidó családban. Tegyem hozzá azonnal, hogy rosszkor, 1936. január 13-án, amikor Európa egén az újabb világháború sötét fellegei már gyülekeztek. Felmenői között volt gazdag burzsuj, meggyőződéses illegalista kommunista, vidéki szezonfényképész, kolozsvári mozialapító mozigépész és a csoda tudja, hogy még kicsodák, akikről – szavával: az egész mispóhéről (azaz pereputtyról) – később Pista nagyszerű, drámákba illő történeteket adott elő, azokat persze mindig komédiává átformálva.
TIBORI SZABÓ ZOLTÁN
Szabadság (Kolozsvár)

Hitélet – Imalánc kezdődik Márton Áron boldoggá avatásáért
Vasárnap imalánc kezdődik Kolozsváron Márton Áron boldoggá avatásáért. Márton Áron püspök munkássága szorosan kapcsolódik Kolozsvárhoz.
A kolozsvári Szent Mihály Római Katolikus Nőszövetség és a Szent Mihály Caritas Szervezet tagjai által kezdeményezett imalánc az év folyamán végigjárja a különböző kolozsvári egyházközségeket.
Szabadság (Kolozsvár)

Kölcsey és Vörösmarty a neten – Együtt szavalt a nemzet
Kárpát-medence-szerte számtalan felolvasással, ünnepi műsorral, színházi előadással, díjátadással ünnepelték meg csütörtökön a magyar kultúra napját.
Második alkalommal rendezték meg az Együtt szaval a nemzet elnevezésű programot, amelynek idén az orosházi Táncsics Mihály Gimnázium, Szakközépiskola és Kollégium volt a házigazdája, de Erdélyből és a Partiumból is bekapcsolódott 58 magyar tanintézet a közös szavalásba, többek között Sepsiszentgyörgyről, Marosvásárhelyről, Csíkszeredából, Gyergyószentmiklósról, Brassóból, Kolozsvárról, Temesvárról, Nagyváradról és Szatmárnémetiből. A Magyarország kezdeményezte programban számtalan magyarországi iskolán kívül szerbiai, szlovákiai és ukrajnai oktatási intézetek is jelentkeztek.
Százötven csíki diák is szavalt
Csíkszeredai diákok is együtt szavaltak a nemzettel csütörtökön. A pedagógusházban több mint százötven középiskolás diák mondta el a Himnuszt és a Szózatot ugyanabban az időpontban, amikor világszerte több ezer más diáktársa.
Tavaly több csíkszeredai iskola külön-külön már bekapcsolódott a közös versmondásba, most viszont együttesen képviseltették magukat. A rendezvényen a Himnusz első szakaszán kívül minden évben egy, a nap megünneplésére méltó verset szavalnak el a diákok, idén a második vers Vörösmarty Mihály Szózata volt.
Márai-díj Tompa Andreának Márai Sándor- és Csokonai Vitéz Mihály-díjat, valamint Könyvtári Minőségi Díjat adott át Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere és Hoppál Péter kultúráért felelős államtitkár csütörtökön, a magyar kultúra napján a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban. A Márai Sándor-díjat Tompa Andrea kolozsvári származású, 1990 óta Budapesten élő író, színházkritikus, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem adjunktusa, a Színház című folyóirat szerkesztője vehette át a 20. századi kisebbségi lét kérdéseinek újszerű és hiteles prózai ábrázolásáért. Az írónak két regénye jelent meg eddig: 2010-ben A hóhér háza című, 2013-ban pedig a Fejtől s lábtól címmel a második.
A szervezők sorsolás révén idén az orosházi Táncsics Mihály Gimnáziumot választották ki a házigazda szerepére, az együttes szavalást vezénylő Jordán Tamás színművész innen irányította a rendezvényt.
A YouTube internetes videomegosztó révén a világszerte számos helyszínről bekapcsolódó diák élőben látta a vezénylő művészt, így szavalhattak egyszerre, együtt. A különböző helyszíneken felvétel is készült, ezek szintén a YouTube-on tekinthetők meg. A csíkszeredai együttes szavalás is látható, az internetes oldal keresőjében az Együtt szaval a nemzet és Csíkszereda kulcsszavakkal rá lehet keresni a felvételre.
A pedagógusházban összegyűlt csíkszeredai diákok számára csütörtök délelőtt, a közös szavalat előtt Budaházi Attila dramaturg, rendező tartott főpróbát, és látta el őket hasznos tanácsokkal.
Az élő közvetítés kezdetén Jordán Tamás is gyakoroltatta először kissé a szavalókat, akik számára felidézte azt is, azért ünnepeljük január 22-én a magyar kultúra napját, mert Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon fejezte be a Himnusz kéziratát.
Végül helyi idő szerint 11 óra 10 perckor világszerte több helyszínen kezdték el szavalni a diákok a Himnusz első szakaszát, majd a Szózatot. A közös versmondás után a csíki diákoknak Túros Endre tanár beszélt a Himnusz jelentőségéről, születésének körülményeiről, a költő életéről.
Farkas Szilvia, az eseményt szervező Nemzeti Kreatív Intézet kommunikációs igazgatója az MTI-nek elmondta: a kezdeményezéshez 718 iskola csatlakozott idén. Hozzátette: több iskola jelezte, hogy ugyan nincs internetkapcsolatuk, így nem tudják feltenni saját videójukat a YouTube-ra, de ők is csatlakoznak a közös versmondáshoz a meghirdetett időben.
A különböző helyszíneken elhangzó valamennyi szavalat rögzítésre kerül, és a YouTube-csatornán visszanézhető. Április 11-éig, a magyar költészet napjáig a részt vevő iskoláknak lehetőségük lesz további szavalatokat is feltölteni, és a legnézettebbeket, illetve a legnagyobb tetszést kiváltókat jutalmazzák. A díjakat a magyar költészet napján adják át.
A programot tavaly indította útjára Szőcs Géza kormánybiztos, miniszterelnöki főtanácsadó Jordán Tamás Kossuth-díjas színész-rendező szakmai irányításával. A kezdeményezés célja a magyar kultúra népszerűsítése és a magyar közösségek összekapcsolása szerte a világon.
Szőcs Géza kormánybiztos a közös szavalat után az MTI-nek elmondta: a kollektivitás új formája alakult ki a projekt révén több százezer diák között. „Ez egy kohéziós erő a következő generációk számára, amelyekről aggódva szokás mondani, hogy gyengül bennük a nemzettudat, hogy sorvad az öszszetartozás élménye. Ez a projekt ezzel ellentétes hatóerőt jelent” – fogalmazott.
Szőcs Géza nem tudta még pontosan megmondani, hogy jövőre melyik verset választja ki, de Berzsenyi vagy Ady egyik verse van a fejében. Az Együtt szaval a nemzet kezdeményezésnek évente újabb és újabb határon belüli és külhoni település ad otthont. A következő házigazdát az idei résztvevők közül sorsolással választják ki április 11-én, a költészet napján.
Olvasással az irodalomért
Marosvásárhelyen a korábbi évekhez hasonlóan ezúttal is nagyszabású vállalkozással, 24 órás felolvasómaratonnal ünnepelték a magyar kultúra napját. Az Olvass fel Marosvásárhelyért! című eseményen a kora délutáni órákban zsúfolásig tele volt a Zanza kávézó. Az egyik asztalnál az Unirea Főgimnázium diákjai és tanárai ültek. Velük volt a tanintézet aligazgatója is, Brandner Emőke, akitől megtudtuk: a magyar tagozat tizedikes, tizenegyedikes és végzős tanulói mellett a harmadikosok is felolvastak.
„Könyvszerető embernek tartom magam, a diákjaimat is erre nevelem. Úgy érzem, hogy a magyar irodalom, a magyar nyelv ezáltal marad fenn, ha megszerettetjük a gyerekekkel az olvasást” – fogalmazott az intézményvezető. Egyik diákja, Bálint Nóra maga is prózát ír, ezúttal azonban egy Reményik-verset olvasott fel.
Idén a felolvasással párhuzamosan beszélgetéseket is szerveztek ismert vásárhelyi személyiségekkel. Ottjártunkkor éppen Boros Zoltán televíziós újságíró Török Viola rendezővel beszélgetett zene és színház kapcsolatáról, az erdélyi színházi világról. Csép Andreával és Brassai Zsomborral is összefutottunk. A megyei tanácsos Tisza Katától, a Maros megyei RMDSZ elnöke Vida Gábortól olvasott fel.
„A felolvasó-maraton olyan rendezvény, amelyet támogatni kell, és a jelenlétünkkel kell felkarolni az ügyet és segíteni a szervezők munkáját” – fogalmazott Csép Andrea. Brassai Zsombor elmondta a rendezvény nevét annak idején többek között Vass Leventével, a rendezvény főszervezőjével találták ki.
„Jobb a hangulat, felnőttebb a hangulat, komolyabb a hangulat. Szépen összekovácsolódik, és évről évre szebb és jobb irányba tágul ennek a rendezvénysorozatnak az ajánlata, amit valamikor négy évvel ezelőtt kezdtünk el. Most már románul is megszervezzük, kerekasztal-beszélgetések is vannak, és egy csésze kávé mellett alkalom nyílik az ismerkedésre: a marosvásárhelyiek megismerhetik a marosvásárhelyieket. Számomra ez a legfontosabb tényező. És az, hogy a csapatom, a partnereink, akikkel közösen szerveztük, örömmel, jókedvvel és egyre nagyobb hozzáértéssel végzik a munkájukat” – fogalmazott Vass Levente, a szervező Stúdium Alapítvány alelnöke.
Saját műsorral is készültek az iskolák
Számos erdélyi iskola is saját ünnepséget szervezett a Himnusz befejezésének évfordulóján. A Hargita megyei Tekerőpatakon a Tarisznyás Márton Általános Iskola diákjai például zenés-verses összeállítással készültek.
„Iskolánkban nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy a hétköznapok közül kiemeljük a jeles napokat. A gyermekek nagyon készülnek a rendezvényekre, a fellépők komolyan veszik szerepüket. A mai műsorral kapcsolatban azt vettem észre, hogy nemcsak megjelenésükben igyekeztek »ünnepiek« lenni, hanem lélekben is készültek” – mondta lapunknak Kolumbán Csilla vallástanár, a műsor szervezője.
R. Kiss Edit, Vass Gyopár
Krónika (Kolozsvár)

Thalia atlétája. In memoriam Kötő József
Szinte élete utolsó pillanatáig úgy tűnt: Kötő József szavatartó ember. Alig öt hónap elteltével viszont az ellenkezőjét bizonyította: egy, a háromnegyed évszázados jubileuma táján készült interjúban arra az újságírói kérdésre, hogy készül-e önéletrajzot írni, a Tőle megszokott határozottsággal felelte: „nem készülök meghalni”…
Pedig Neki, aki megannyi kismonográfiát írt az erdélyi színházak történetéről, aki megannyi „színjátszó személy” pályaképét rajzolta meg, rendkívül gazdag, fordulatos és tartalmas életművel – élettel és művel – a tarsolyában bőven lett volna mit felidéznie a saját múltjából. Mivel ezt nem tette meg, több kutatónak való munkát hagyott örökül, akár színházi, színháztörténészi, akár közéleti-politikai tevékenységére nézvést.
Immár nyugdíjba, de nem nyugalomba vonulását követően pontos, mondhatni racionális mondatokba foglalta önnön krédóját: „Akkor érzek elégtételt, ha igénybe vesznek, és ha az igénybevétel révén még használhatok is. Megpróbálva egy mondatban aforisztikusan megfogalmazni (...) én azt mondom, hogy az elégtétel, a kiegyensúlyozott, hasznos élet titka az, hogy igénybe vegyenek, te válaszolhass erre az igénybevételre, és ez végül mindkét fél számára hasznos cselekedetben, minőségi munkában és olyan cselekedetsorban kulmináljon, ami közhasznú.”
A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium országos bajnokságot nyert diákatlétája futását nehéz időkben, 1956-ban folytatta, igen nehéz körülmények között, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem már aláaknásított, majd két és fél év múltán szétrobbantott terepén. A még „ép” tanintézmény bölcsészkarának képviseletében, egy tudományos diákkonferencián másodéves „benjáminként” az ötödéves Lászlóffy Aladár, Láng Gusztáv illetve Kántor Lajos oldalán alkotott kitűnő szellemi „váltócsapatot”. Mint nemrégiben nyilatkozta, „már akkor eldőlt, hogy szabadidőmet a tanórákon kívüli kutatómunkára, a magam képzésére szánom”. És ugyanabban a tanévben érte az az impulzus, amelyik néhány év múltán meghatározó erővel szabott irányt pályája alakulásának: szemináriumi dolgozatként elvállalta Janovics Jenő a Farkas-utcai színházról írt könyvének bemutatását. „Akkor bontakozott ki bennem a színház intézménye iránti csodálat” – vallotta. Mivel 1959-ben egy, a Babeş és a Bolyai egyesítése táján fogalmazott jelentésben három tanára és két diáktársa mellett Őt is „nevesítették”, mint „irredenta, nacionalista” elemet, startja a tanári pályán nem sok jóval kecsegtetett.
Voltaképpeni félresiklatása, a zsoboki iskolában eltöltött öt esztendő nem tűnhetett túl keservesnek, annál inkább nem, mert már 1965-ben megpályázta a kolozsvári magyar színház megüresedett irodalmi titkári állását, és a két, esélyes, egymással élet-halál harcot folytató aspiráns helyett az Övé lett a poszt. Atlétánknak – bár már lehetett némi rálátása a színházi terepre – talán sejtelme sem volt arról, hogy a következőkben titkárként, dramaturgként majd igazgatóként mennyire nem a „megnyugvás ösvényein” kell haladnia, hanem egy áthatolhatatlan drótakadályokkal, átugorhatatlan árkokkal és áthághatatlan falakkal bővelkedő pályán kell kiutat találnia a kulturális életet is ellehetetlenítő, fokozódó diktatúra útvesztőiből. Hogy csapata mégis célba ért, hogy mégis átszakította a célszalagot, azt a hetvenes-nyolcvanas évek kolozsvári színházának időnkénti nagy teljesítményei bizonyítják.
Baj- és kortársai vélhették volna, hogy 1990-től errefelé Kötő József – ha nem is dől hátra, hiszen sosem volt a kényelem embere – immár csupán a teátrum dolgainak és a színháztörténeti kutatásoknak szenteli az életét. De nem így történt, hiszen – amellett, hogy kiteljesítette elméleti, teatrológiai és kultúrtörténeti munkásságát – az EMKE, az RMDSZ, időnként a kormány, illetve a parlament keretében belevetette magát a közélet és a politika sűrűjébe.
Kötő József a napokban pihent meg. Tusája befejeztével, a célegyenes végén bizton vallhatja, vállalhatja Pál apostol szavait: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam. Végezetre eltétetett nékem az igazság koronája…”
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

A drámai prognózis (avagy: Fábián Ernő igazsága)
A Charlie Hebdóval történtek kapcsán a sajtó, a hit, a vélemény, illetve a Homo Sapiens szabadsága napjaink legsúlyosabb-legdrámaibb dilemmájává vált, és ha az idő múlása koptat is valamit aktualitásából (reméljük: ideig-óráig lecsendesednek az indulatok), ne takarékoskodjunk a reflexiókkal. Azzal kezdeném, hogy csodálatos emlékű kovásznai tanárunk, Fábián Ernő a szó szoros értelmében előre látta a jövőt, mely napjainkban bekövetkezett.
Szaporán cikkezett – a Korunk, a Hét, Magyar Nemzet, Filozófiai Szemle stb. hasábjain, de a Háromszék vezéroldalán is – a bevándorlás, a kisebbségi lét (mondanám, felelősségemre: a „jött-mentség”) erkölcséről és szomorúságáról, előre látva, hogy előbb-utóbb számottevő idegen nemzetrészek alakulhatnak ki a világ ún. befogadó országaiban. Egyik négyszemközti beszélgetésünk alkalmával mondta Ernő bácsi, rá jellemző kedélyességgel (emlékezetből idézem): – Sanyika! Hallgasson rám! A franciák is előbb-utóbb megbűnhődik a múltat s jövendőt!
A francia hipp-hopp
Kell-e magyaráznom, hogy a világháborúkat követő két „igazságtevő” békediktátumról, majd a francia gyarmatbirodalom fénykorában kényszerűségből eltűrt színes bőrű betelepedésről és egyéb jogcímeken (pl. politikai menekültként) engedélyezett népességgyarapodásról lehetett szó közöttünk. Mondanivalóm felvezetéseként meredeken megjegyezném: ezeket a jövevényeket a II. világháborút követő időben a francia „vendégszeretet” feltelepítette Elzász-Lotaringia vidékére, mert ugyebár az elmúlt 250 évben ez a régió folyamatos hipp-hopp tárgyát képezte a Francia és Német Birodalom közt. Csak a közelibb múltra összpontosítva: az első világháború után, amikor ismét Franciaországnak ítélték oda a tartományt, Wilson amerikai elnök vehemensen tiltakozott, de számba se vették. Eltelt újabb negyed évszázad, és Hitler visszafoglalta a területet, melyen elvégre számottevő német nemzetrész élt, de 1944-ben Elzász-Lotaringia ismét visszatért Franciaországhoz. S bár lakossága önállósítani szerette volna ezt a vidéket (figyelem!), az igazságtevők hallani sem akartak róla.
Nyilvánvalóan abból a meggondolásból, hogy többé ne képezhesse cserebere tárgyát, a franciák a betelepítés sátáni módszeréhez folyamodtak. Nos, ezzel a manőverrel az ott rekedt német kisebbséget sikerült felhígítani bevándoroltakkal. Olyannyira, hogy ez a vidék Franciaország egyik legnagyobb népsűrűségű területévé vált. És hivatalosan már németek sem lakják, mert bár Mayerek, Schusterek... stb. lépten-nyomon fellelhetőek, de a francia törvény azt, kinek állampolgárságot is nyújtott, egyszerűen „français” (francia) néven jegyzi népszámlálások idején. Olyan „apróság”, hogy az illető netán német anyanyelvű-e vagy olasz, román, zsidó, Marokkóból, Szíriából, Mauritániából... stb. bevándorolt, vagy épp székely magyar, számára nem érdekes. De tartozunk az igazságnak azzal is, hogy például az elzászi Thionville-ben, melynek főterén az EU-t megálmodó Robert Schuman szobra áll, minden német birodalmi építményt műemléknek kijáró tisztelettel tartanak karban. Ottjártamkor épp a Kaiserliches Postamt (császári postahivatal) feliratot aranyozták újra az épület homlokzatán. (Ettől az állapottól mi Erdélyben még csillagászati távolságban vagyunk, lásd például a Székely Mikó Kollégium és egyebek kálváriáját.) Az imént említett francia „becsület” ellenpólusaként, valamivel később, az EU létrejöttének küszöbén, François Mitterrand elnökségének vége felé már könnyebb volt a tevét átfűzni a tű fokán, mint a bevándorlónak letelepednie, sőt, állampolgárságot is nyernie Franciaországban. S hát arra még emlékszünk-e, hogy már EU-tagságunk „reggelén” Nicolas Sarkozy következetesen összegyűjtögette és repülővel Bukarestbe visszaküldte a Romániából koldulókörútra kiutazó romákat? Rövidesen és nem ok nélkül a szintén EU-tag, sőt, a Romulus-Remus legendája révén testvérnemzeti Olaszországban is fellobbant a Románia elleni gyűlölet, s talán máig is füstöl, mint a Vezúv, melyről szakértők sem tudják, hogy mikor tör ki ismét.
Orbán Viktor védelmében
A közelmúlt aktualitására kapcsolva Orbán Viktor képmutató hisztériákat felkavaró kijelentéséről is szóljunk. A sajtóetikából (eddig) jelesre vizsgázott román vezérmédia (Radio Actualităţi) betű szerint idézte a magyar miniszterelnök interjújának magvát: „Nem akarunk tőlünk különböző kulturális tulajdonságokkal és háttérrel rendelkező jelentős kisebbséget látni magunk között, Magyarországot szeretnénk Magyarországként megtartani.”, majd Victor Ponta „agitációs brigádjának” Orbánt kioktató replikáját is, mely szeórint „a sokszínűség növeli az EU kohézióját”. A néhai Román Kommunista Párt utódszervezetének tradicionális magyargyűlöletéhez, sőt, (Ponta)Victor (Orbán)Viktor-ellenes aranyköpéseihez volt alkalmunk hozzászokni, mégpedig RMDSZ-es partnerközelségből, de hogy az SZDP mögött „őrangyalként” vigyázó Ortodox Román Egyháztól sem áll távol a politizálás, azt egy vízkereszt (bobotează) napján elröppent bukaresti főpapi beszéd is bizonyítja. A Radio România Actualităţi déli hírcsomagjában hallhattuk, helyszíni közvetítésből: ...a románság nem olyan keresztény nép, mint az, amely itt él közvetlen szomszédságában, s amely messziről érkezett, helyet foglalván ősi román tájakon, majd „la porunca Voievodului lor” (így! – Vajdája parancsára!) keresztelkedett meg. A románság – mely a dákoktól és a rómaiaktól eredeztethető, elmélkedett a pap – őskeresztény nép, mely a helyszínen, a Jordán folyó vizében vette fel hitét, több száz évvel az idegenek előtt... (emlékezetből idéztem a beszédből). Örvendetes, hogy a román lélek már egyre gyakrabban átlát a szitán (lásd például Johannis megválasztása). De talán még emlékezünk arra is, hogy kb. egy évvel ezelőtt országszerte tiltakozások estek dr. Raed Arafat védelmében, mert Băsescu durván hozzászólt a szíriai „jövevényhez”. Vesztére, mert az azonnal bedobta lemondását az egészségügy éléről! Exállamelnökünk nem mérte fel, hogy dr. Arafat nálánál tekintélyesebb embernek számít. Köztudott: román polgárok tömege ajánlotta fel adójának 2 százalékát az Arafat-alapította SMURD javára. …De szavunkat ne feledjük! Gyakran emlegetik az utóbbi időben, mégpedig Orbán nyilatkozatának apropóján, hogy Bukarest bezzeg mekkora „vendégszeretettel” fogadta a munkát-megélhetést kereső székelyföldi bevándorlókat, akik nagyjából cselédleányok voltak, és ott is ragadtak a román fővárosban. A hetvenes években Kolozsváron, egyetemista berkekben (!), de később a katonaságnál is hallottam, hogy a magyar leányok („unguroaicele”) finomat főznek, és a házasságban hűségesek (!), ergo: érdemes megpályázni őket feleségként. Szerintem a királyi román idők Bukarestjében kell keresnünk eme „folklór” gyökereit. De azt is mondogatják román nemzetféltők, hogy a nagy iparosítások idején mi, magyarok ellenszenvvel fogadtuk a mélynyomorból Erdélybe telepített román munkavállalókat, pedig mi is munkahelyet, tömblakást, iskoláztatást kaptunk... És ehhez a logikai vonalvezetéshez kapcsolják a magyar miniszterelnök szerintük „fasisztoid” nyilatkozatát. Orbán Viktor védelmére mondhatnánk, hogy őszintén és dokumentáltan beszélt, súlyos történelmi tények, népesség- és gazdaságstatisztikai érvek, nemzetközi jogi precedensek ismeretében, unión kívülről való, megélhetési és nem politikai menedékjogot kérő bevándorlók, tehát nem a magyarság szomszédai vagy Magyarország belső nemzeti kisebbségei ellen emelt szót.
Képmutató világbajnokok
Tudni illik, hogy a demokrácia világbajnokaként emlegetett Amerikai Egyesült Államok jelen pillanatban is fegyverrel-kutyákkal-villamos áramütéssel őrzi alsó határait a dél-amerikai bevándorlás megakadályozására. Ez nem újdonság! A hetvenes években Joan Baez (világsztár folkénekes és emberjogi aktivista) gyönyörű dalait mindenki dúdolta Kolozsvárott, és épp a nyomorúságba visszatoloncoltak iránti irgalomért szólt az ének. (Chilében ekkortájt katonai diktatúra dühöngött!) De napjainkban, Ferenc pápa Fülöp-szigeti látogatásáról készült TV-tudósításban láthattuk a bennszülött (katolikus) kislányt, aki azt nyilatkozta: imádkozik naphosszat, hogy szülei, akik idegenbe vándoroltak, találjanak valami munkát... (Hát nem szakad meg a néző szíve? De miként segíthetnénk?) Eközben Franciaországról (mely az 1789-es forradalom „szerzői jogcímén” a demokrácia bölcsőjének nevezhető) egyre gyakrabban halljuk, hogy bár kivonultak gyarmatbirodalmuk nagy részéből, de elpusztítottak vagy hazamentettek mindent, amit ők – a felsőbbrendű kultúra képviseletében – építettek, és a bennszülött népet mai napig nyomorban tartják olyan ravaszul kialkudott „békeegyezmények” révén, melyek továbbra is szentesítik a francia bankok uralmát és az ásványkincsek francia elővásárlói jogát ezeken a területeken. Honoré de Balzac, aki újságíró is volt többek közt a La caricature (!) című lapnál, jól diagnosztizálta a XIX. századi, korabeli jelent, s a jövőt is előre látta, amikor leírta: „...az élet napfényes oldalán sütkérezők kivetik maguk közül a nyomorultakat”, lásd: A szamárbőr című könyvét.
Az archimedesi szilárd pont...
Térjünk vissza az Orbán Viktort meglegyintő EU-szájhőspolitikus-vádra! Nézzük, mi a helyzet a talán földrajzi távolsága okán kevésbé ismert szigetországban, Japánban, ahol már ősidőktől nem verhetnek gyökeret mohamedán bevándorlók. Manapság, korlátozott időre (!), megbízhatóbb személyeket (pl. tudományos kutatókat) beengednek, de szigorúan felügyelik őket. Azt a japán nőt, aki házasságot köt egy mohamedánnal: kiközösíti hazájából a közvélemény! (Na, ezt azon melegében vessük össze a finomat főző, házasságukban hűséges „unguroájkák” esetével!) A japán nemzeti antiiszlamizmusról Komiko Yagi, a tokiói egyetem professzora így nyilatkozik: „Japánban létezik egy szellemi keret, egy közfelfogás. Ez szerint az iszlám egy nagyon szűk látókörű vallás, melytől ajánlatos távol maradni.” (Hm! Súlyos beszéd, nemde?) Erről Germanus Gyula (1884–1979) orientalista professzorunk, aki felvette az iszlám hitet, hogy annak mélységeit vagy akár számunkra félelmetes vetületeit is megérthesse, másként vélekedne. Kerek a világ, lehetetlen rajta „archimedesi” pontot találni az istenek, hitek, hívők és hitetlenek közti dulakodásban. És akkor – nem utolsósorban – miért ne lehetne igaza a nemzeti identitásában, sőt, mindennapi megélhetésében is fenyegetett magyarnak? Milyen jogcímen várhatná el Magyarországtól valaki, hogy letelepedési engedélyt/állampolgárságot nyújtson számottevő (!) távol-keleti vadidegen tömegnek, vállalva a filantropizmus „burkája” alatt besettenkedő terrorizmus veszélyét, miközben ötmillió magyar testvére él határain kívülre szorítva? És akikkel – mint „jöttmentekkel” – szinte nap mint nap kapcáskodnak azok a szomszédok, akik bár EU-tagállamok, a kereszténydemokrácia schumani eszméje iránt felesküdöttek, de bort isznak és vizet prédikálnak. Mikor mondjuk már ki a brüsszeli vagy akár a bukaresti parlamentben az igazat? Hogy mi valóban távolról érkeztünk a Pannon-medencébe, valóban Szent Istvánunkat követve vettük fel a kereszténységet, de több mint ezer év alatt hozzájárultunk a civilizáció bölcsőjének is nevezett Európa felépítéséhez. És azt is vegyék már észre Brüsszelben hablatyoló ellenfeleink, de az amerikai André Goodfriend figyelmébe is ajánljuk: – elvégre nekünk köszönheti Nyugat-Európa, hogy évszázadokkal ezelőtt nem érkeztek turbános-jatagános-„igazhitű” oszmán „vendégmunkások” Bonn, Berlin, Luxemburg, Brüsszel vagy akár Párizs utcáira is. Hány EU-politikus tudja például, hogy – többek közt – a déli harangszót is mi adtuk a kerek világnak?
Gyila Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A semmiből született Cimborák (Nagykorú a sepsiszentgyörgyi bábszínház)
Megalakulásának 18. évfordulóját ünnepli a hétvégén a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház. A Tamási Áron Színház tagozataként induló intézmény gyermekek és szülők tízezreit szoktatta minőségi produkciókhoz; anyagi hátterét és kreativitását is jelzi, hogy a legtöbbször megtapsolt előadást – Marék Veronika Surranó és Brekkenő című meséjét – Nagy-Kopeczky Kálmán egymagában rendezte és játszotta, és mindössze egy szakadt tornacipő, egy ócska kalap, egy kartondoboz és egy nejlonzacskó kellett ahhoz, hogy lenyűgözze izgő-mozgó közönségét. S miközben a város és a megye óvodásai, kisiskolásai, sőt, újabban nagydiákjai számára is természetessé vált, hogy a művészi igényű bábelőadások elérhető közelségben vannak, a szakma is felfigyelt az itt folyó munkára: 2001-ben a határon túli magyar anyanyelvű bábszínházak nyíregyházi fesztiválján a Minden egér szereti a sajtot (Urbán Gyula-feldolgozás) megkapta a Legjobb rendezői megoldások díját, 2002-ben a Tejkút (Király Kinga Júlia) pedig a Nemzetközi Bábművész Szövetség egyik legrangosabb szakmai elismerését, az UNIMA Kisdiplomát az erdélyi bábszínházak közül elsőként. 2014-ben a Kolozsváron megrendezett PUCK báb- és marionettszínházak nemzetközi fesztiválján a sepsiszentgyörgyi Cimborák egy Benedek Elek-mese, A szegény ember királysága című produkciójával a hagyományok korszerű újjáélesztéséért kapott díjat. Mindhárom előadást Nagy-Kopeczky Kálmán rendezte, a társulat alapítója, igazgatója, rendezője, bábszínésze, ügyintézője és mindenese, aki olykor maga is sokallja mindezt, de elfelejtkezik a nehézségekről, ha a gyermekeket vendégül láthatja birodalmában. Ugyanis szabad idejében a megyei művelődési központ népmesére épített rendezvényein – az egyaránt sikeres Mesekunyhó-pályázaton és a Mesélő Háromszéken – is szerepet vállalt mint Meseország királya. Úgy jutott eddig a rangig, mint a népmesék szegénylegénye: elindult a nagyvilágba boldogulását keresni. – Elmentem tanulni, és egy véletlen folytán Veszprémbe kerültem. Ott tudtam meg, hogy milyen fontos a gyermekek lelki és szellemi fejlődése, érzelmi nevelése, befogadó- és problémamegoldó képessége, életrevalósága szempontjából a bábszínház, és bár marasztaltak volna ott is, rájöttem, hogy itthon a legközelebbi társulat a marosvásárhelyi, így hát hazajöttem. Baróton harminc évig működött egy műkedvelő bábos csoport, ahol pedagógusok úgymond másodállásban játszottak a gyermekeknek, ott dolgoztam négy kerek esztendőt. Az akkori megyei kulturális igazgatóságot irányító Jánó Mihály és Ördög Gyárfás Lajos támogatott, és egy idő után Nemes Levente sepsiszentgyörgyi színházigazgatóval is tárgyalásokba kezdtünk. Őket azokban az években a közönségnevelés foglalkoztatta, és erre a megyeszékhelyen tágabb lehetőség volt. A bábszínház lassan gyökeret vert, és 18 év alatt 30 különböző előadást készítettünk. A Betlehemes angyaljáték tíz évig volt műsoron, tavaly ősszel újabb ünnepváró produkciót mutattunk be, Az Ég ím akkor ölelkezett a Földdel... címűt. Ez az első, amelyben nem vettem részt, és csak most hiszem el, hogy tényleg nagykorú lett a társulat. Nagy öröm ez nekem, de vannak mögötte keserűségek is. Eleinte azt hittem, hogy négy-öt év alatt felépül a saját székházunk, de most is a padláson kialakított, szűkös stúdióteremben játszunk. Több támogatásban reménykedtem, mert tudom, hogy milyen fontos a bábszínház a gyermekeknek, de még csak ott tartunk, hogy a városnapokon végre ők is kapnak valami minőséget. Fájdalmas számomra, hogy folyamatosan küzdenünk kell, meg kell győzni valakit, hogy fontos, amit csinálunk. Régebb jószerével csak a színház támogatott – amelyhez ma is tartozunk, noha saját nevünk és önállóságunk van –, az utóbbi években pedig Antal Árpád polgármester jóvoltából kapunk rendszeres támogatást, ami ugyan elég kevés, de a hosszú távú tervezéshez elengedhetetlen. Jelenleg négy alkalmazottal és hat bedolgozóval, alkalmanként más külsősökkel működünk, nagyon elkelne még legalább két fiatal, friss erő. És persze több segítség is, amiért nem kell kilincselni, hanem úgy jön, hogy valaki észreveszi: a nehézségeink ellenére is többet adunk a kötelezőnél. Ebben elégtétel is van, az évek során kivívott szakmai elismerés is jólesik, de az előrelépéshez több kell. Valójában a gyermekek öröme ösztönöz és tart életben minket... A tizennyolc éve létrejött Cimborák Bábszínház most először ünnepli meg a születésnapját egy zártkörű, szerény rendezvényen, ahol a tagok és segítőik egymásnak játsszák el Janikovszky Éva Kire ütött ez a gyerek? című kamaszmonológját, a társulat egyik legsikeresebb darabját, amivel a nagyobb – a kicsiknek szóló történetekből már kinőtt, a felnőttszínházhoz még éretlen – gyermekek irányába nyitottak. Közben készülnek a következő bemutatóra is: február 15-én a Kányádi Sándor verseiből ihletett, Verstől versig hajt a csordás című bábelőadásra várják a nagyérdeműt.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Akiben hitt az Isten
(Az író posztumusz könyvéről)
"Sigmond egészen egyedi tragikus, végletes iróniája, humora egyszerre enyhíti és fokozza világ, az ember gyógyítható, vagy gyógyíthatatlan? – dilemmáját. Egyúttal minden egyes személy látszólag magától értetődően elhárítható, de lényegében kinek-kinek letagadhatatlan felelősségét. Annak az embernek is van lelkiismerete, aki élete során önmaga elől is elhallgattatta. Elnémíthatja, megnyomoríthatja, de nem semmisítheti meg – írta róla elemzésében Széles Klára. (Helikon, 2010/6.)
Hetvenötödik születésnapjára készült köszöntő tanulmányában így méltatja ugyanő: "S. I. nehézéletű író. Olyanféle ’rögös út’ áll mögötte, amelyen több a rög, mint az út. Pártában maradt leányzó, aki virágkorában, de még virága hullását elérve is hiába várja epedve a kérőket. Ritkán vet rá szemet egy-egy érdeklődő. S csak amikor már nagyszülő-korába ér – férfiként: lassan az őszülő halánték idejét is elhagyja –, akkor, szinte váratlanul kopogtatnak egyre nagyobb számban hódolói, olvasói, akik egyre nagyobbra becsülik." (Irodalmi Jelen, 2011. július 29.)
"Új műfajt hozott létre a Molekulákkal, a prózaverset, a verspróza, a borgesi mozaikpróza környékén, de egészen és sajátosan újat, mert... No, erről egy monográfiafejezetet kellene írni, most csak egy vázlatos gondolatot pendítek meg – állapítja meg róla Ács Margit. – Egy sejtést. Óriási léptékkülönbségeket vegyít ezekben a molekulákban. A turista- és katonai térképek aprólékos részletezését a világatlasz, sőt, a csillagtérképek hatalmas arányaival. E molekulányi nagyságban lélegzetelállítóak az átlépések az egyik léptékből a másikba. És a vers úgy jön ide, hogy a szöveg hangzása gyönyörű."
"...az elmúlt 43 esztendőben a világ nagyon megváltozott, többször kifordult a sarkából, nos, én is ebben a sokat változó világban éltem, élek, ez nyilvánvalóan érzékelhető írásaimon is. Más a világlátásom, gondolatmenetem, sőt a stílusom is – vallotta az író. – Kafkát ma már a realista írók közé kellene sorolni, az ő műveinek történéseihez viszonyítva a világ sokszorosan megdöbbentőbb történései között éltünk, élünk, ezeket már semmiféle abszurd fogantatású írással sem lehet felülmúlni."
Egyazon szó négyszer is szerepel az idézetben: éltem, élek, éltünk, élünk. Mára a múlt idejű alakok maradtak érvényben. Sigmond István (Torda, 1936. július 31 – Kolozsvár, 2014. január 18.) immár egy éve nincs közöttünk.
"Erdélyben a hatvanas-hetvenes években egész – és irodalomtörténeti súlyában, eredményeiben máig nem eléggé felmért, noha egyetemes, összmagyar és világirodalmi kontextusba helyezve is jelentékeny – vonulata, alkotástípusa bontakozott ki a vérbeli groteszk-abszurd prózafajtának. Sigmond István ennek a többek között Mándytól, Mészölytől, Hajnóczytól is ösztönzéseket nyerő áramlatnak emelkedett az egyik bizonyosan legeredetibb, legizgalmasabb élvonalbeli reprezentánsává – egyben kiváló mesterévé" – méltatta az immár lezárt életművet búcsúzójában Bertha Zoltán. (Irodalmi Jelen, 2014. január 29.)
Posztumusz novelláit tartalmazó könyve: Sigmond István huszadik kötete*. A család szíves közreműködésével adhatjuk közre a hátsó fedőlapra készült méltatást, amely végül valamilyen okból mégsem került oda. A szerzője: Ács Margit.
"Az író posztumusz könyve. Káron ladikjában érzed magad. Élet és halál között siklasz, sohasem látva egészen tisztán a partokat. A rég holt író is élőként szól ilyenkor hozzád, Sigmond István pedig különösen, hiszen még csak alig pár hónapja írta itt olvasható elbeszéléseit, karcolatait, ő maga rendezte kötetbe, ő adta a könyv címét, kész kéziratot hagyott hátra. Óhatatlanul úgy olvasod, mint végrendeletet. Most a halál partjáról rúgja vissza magát az életbe a romolhatatlan alkotó szellem, ahogy utolsó éveiben az élet partjáról tépte-szaggatta el nap mint nap a betegség. De ő visszavette az Alvilágtól az erőt, az időt, és írt, írt; szavakba, molekuláknak nevezett versprózákba és abszurd novellákba zárta a belőle szökő életet. Annyi létezést, annyi imaginárius létet teremtett az ez idő alatt született három kötetében, amennyinek megéléséhez matuzsálemi kort kellett volna elérnie. Előre élt meg éveket, fogyatkozó testtel haldokolva.
Eleven jelenlétét szövegeinek perzselő, provokatív őszintesége is sugalmazza. Egész életműve zavarba ejtő nyíltsággal szembesített az emberi lény végletes gyengesége, törékenysége és egyszersmind bestiális gonoszsága kettős tragédiájával. Víziói bátorságot követeltek olvasójától is. S a mértéktelen szenvedésmennyiség láttán, a szenvedés médiumaként megtagadta az isteni teremtés elfogadását. Nagy küzdelem volt ez, az emberben lévő Jóért való gyötrelmes zarándokút – van-e ennél méltóbb írói program? Isten is gyónni szeretne valakinek címet adta 2012-ben megjelent kötetének, a 2013-as köteté: Egy ateista tanácsai: higgyetek Istenben. De a megbékélésig nem juthatott el. Káosz – áll a vészjósló cím ennek az utolsó gyűjteménynek a címlapján. Mintha az elbeszéléseiben gyakran megidézett varjak kárognának fel újra e szóban. "Valóságos a kép, vízió, képzelet, álom? Nem tudom. Álomnak is elviselhetetlen, de miért vannak ilyen álmaim?" – teszi fel ő maga is megrettenten a kérdést. De van egy mondata, amely neki enyhülést hozhatott, olvasójának feloldozást ad: "Én nem vagyok ilyen istenhívő, én azok közé tartozom, akikben Isten hisz. S ennél nagyobb kitüntetés nincs a világon".
*Sigmond István: Káosz. Novellák. Polis Kiadó, Kolozsvár, 2014
B.D.
Népújság (Marosvásárhely)

Művészeti seregszemle a Minerva-házban
Negyvenöt művész – festők, grafikusok, szobrászok, keramikusok, üveg-, textil- és fotóművészek – hetven munkája tekinthető meg a Barabás Miklós Céh (BMC) kolozsvári csoportjának éves, értékfelmérő tárlatán, amely tegnap délután nyílt meg a Minerva-ház emeleti, Cs. Gyimesi Éva termében. A házigazda, Tibori Szabó Zoltán köszöntője után Németh Júlia műkritikus, BMC-alelnök az esemény ünnepélyességére utalt: a tény, hogy minden művész legutóbbi termésének javát igyekszik felmutatni, már önmagában is ünnepélyes alkalomnak számít; azáltal pedig csak fokozódik, hogy többé-kevésbé egybeesik a Magyar Kultúra Napjával, Himnuszunk születésnapjával.
A megnyitó zenei pillanatairól a Guttman Mihály Magyar Pedagóguskórus gondoskodott, Bedő Ágnes karnagy vezetésével. A kiállítás február 5-ig, munkanapokon 11 és 15 óra között tekinthető meg a Jókai/Napoca utca 16. szám alatt, ahol az érdeklődők az alkotókkal is találkozhatnak.
(F. Zs.)
Szabadság (Kolozsvár)

– 2. szám
Erdélyről, de kinek, minek s hogyan?
Megkésett reflexiók György Péter: Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély című kötetéhez
Több mint egy évig szemeztem György Péter kötetével a könyvespolcomon, de a sürgető, önként vállalt és rendre kapott, kényszerű feladataim sokáig megakadályozták, hogy el is olvassam (néha azért bele-belelapoztam). Pedig a több évtizedes érdeklődésem és az aktuális élethelyzeteim következtében, már a megjelenéséről értesülve, úgy éreztem, hogy mostanában kevés érdekesebb, izgalmasabb témájú, illetve tartalmú könyv lehet számomra a Képzelt Erdélynél. Erről részben meg is bizonyosodtam, amikor aztán végre sikerült egészében, elejétől végig elolvasnom, különböző okok miatt (alább talán majd kiderülnek) mégsem gondoltam, hogy írnom kellene róla. A kolozsvári Helikon szerkesztője kitartó, szelíd erőszakának azért engedek végül mégis, mert tagadhatatlanul érintve érzem magam azóta is. Meg sem kísérlek azonban módszeres, alapos és szakszerű kritikát írni a könyvről (jóllehet még egyszer elolvastam), véleményemet megpróbálom a kezemre egyre inkább álló, esszéisztikus formában előadni. Ezúttal talán azért is, mert a mű maga is leginkább erre kínál lehetőséget.
György Péter könyve egymáshoz hol lazábban, hol szervesebben kapcsolódó 16 esszé sorozata, közel 450 oldalon keresztül. A szerző, megfogalmazott szándéka szerint, ebben a könyvében egy hosszú évek óta zajló, a közelmúltban felgyorsult folyamatot követ nyomon: „a monokulturális, xenofób, történeti kultúrfölény, a nagyhatalmi álmokat idéző, retorikája által létező jobboldali radikalizmus és restauratív emlékezetpolitika, a neotradicionalizmus uralkodóvá válását.” (20.) Melynek következtében „kialakult az a százezrek, majd milliók számára érvényes, értelmezhető és elfogadott kulturális tér, mentális térkép, tehát a Trianon kulturális-szimbolikus restitúcióját ígérő, a Székelyfölddel határos virtuális Nagy-Magyarország.” (20.) A kötet előszava és négy záró esszéje járja körül konkrétabban ezt a folyamatot, illetve annak elmúlt évtizedekbeli felgyorsulását, és teremti meg azt az ideologikus-politikus értelmezési, fogalmi hálót, amelyben a Trianon-mítosz használattörténetében a 2010-es Nemzeti Összetartozás melletti tanúságtételről szóló törvény és a 2012-ben elfogadott Alaptörvény olyan fordulópontként csúcsosodik ki, amely egyrészt az 1989 utáni „radikális nemzeti politika” következménye, másrészt további „metamorfózisok” kiváltója. S amelyek eredményeként „az igazi Erdély” (393.) helyén egy „képzelt Erdély” teremtődött, „Erdély, de különösen a Székelyföld, új politikai kontextusba került, jelentésváltozások során ment át” (383.), „autentikus hazává” (387.) neveztetett ki, „a nyomasztó kortárs Magyarország ellenében a szenvedéstől megtisztult megváltás földjévé, a magyar jövő laboratóriumává” (388.) vált stb. A szerző, természetesen, kritikusan és elutasítóan kezeli ezt a folyamatot és jelenséget, mert igen veszélyesnek látja, mivel „teljes kulturális és történeti amnéziával jár együtt” (34.), s „ha a mitikus vízió győz a történelem felett, az kérlelhetetlenül átrajzolja Magyarország önképét is” – olvashatjuk a kötet hátsó borítóján. Ezért is, nyilván, a teljes amnéziát elkerülendő, próbálja a keretesszék közötti írásokban Trianon előzményeit, a Kommün időszakát, a Trianonra való húszas-harmincas évekbeli magyarországi válaszreakciók egy részét (a főként a Vérző Magyarország kötet, Kosztolányi- és Karinthy-művek elemzésével) és az 1945 utáni magyarországi, de főként erdélyi Erdély-kép egy részét, az erdélyiséghez, illetve a kisebbségi problematikához viszonyuló írói magatartások egy részét (Szabédi László, Bretter György, Szilágyi Domokos sorsát) bemutatni.
György Péter a kortárs magyar közélet egyik legvirtuózabb gondolkodója és írója, véleményformálója, aki számos jeles művet tett már le az asztalra az elmúlt években. Könyve közírói teljesítményként ezúttal is figyelemre méltó – de vitatható értékű. Imponáló a szerző széles körű, szerteágazó kortörténeti, kultusztörténeti, emlékmű-történeti, kultúraantropológiai, építészeti, politológiai, irodalomtörténeti, kortárs irodalmi stb. ismeretanyaga, a mindezekből táplálkozó, fent vázolt, nagy ívű gondolati konstrukciója, számtalan továbbgondolásra ösztönző felismerése, igazsága, miként az olvasmányos előadásmódja, többnyire közérthető, nyelvi megfogalmazásaiban időnként kifejezetten brillírozó, szórakoztató stílusa is. Például amikor a trianoni területvesztések utáni Pilis földrajzi, illetve mentális térképének radikális átváltozását, illetve Dobogókőnek a kortárs politikai okkultizmusban játszott szerepét (mint aminek a „mítosza egyes pontokon azonos az autentikus magyarság érintetlen területeként megjelenített Székelyföld átírásának, újraértelmezésének aktuális programjával” – 52.) mutatja be: „Megváltásra, bizonyosságra váró mélységesen tudatlan és izgatott hibbantak, eszelős csalódottak hajolnak a térkép fölé, hogy azon észrevegyék, meglássák, majd bejárják s megjelöljék a megrendíthetetlen ősi és igaz tudás félreismerhetetlen jeleit” (48.), vagy amikor a 90-es évek közepén indult erdélyi írónemzedék bizonyos törekvéseit jellemzi: „Ami engem illet, én egyszerűen túlkoros, rosszkedvű kamaszgyerekek bizonykodásának látom az Előretolt Helyőrség erekciókultuszát, s különösen infantilisnek a szinte kizárólagosan tematizált fellációmániát, illetve provinciálisnak a nők kielégülése iránti vak közönyét. Ha szerep, ha őszinte beszéd, de mindez végtelenül nevetséges” (413.). Ugyanakkor ez az egész gondolati konstrukció, ez az egész riasztó építmény igen ingatag, mert számos eleme könnyen kihúzható és számos megfogalmazása nemcsak vitatható, megkérdőjelezhető, de egymással is ellentmondásokba kerülő, többek között a nyilvánvaló túlzások miatt (csak a már idézettek: „uralkodóvá válását”, „százezrek, majd milliók számára érvényes”, „teljes amnéziával jár együtt”). György Péter létező, de talán mégsem teljes körű és mindenre, mindenkire kiterjedő jelenségeket fokozatosan, talán önmaga számára sem észrevehetően, szétterít, túldimenzionál (nyilván a konstrukciója megépítése érdekében), már-már mitizál (a mítoszrombolás szellemében). Könyve kezdetén például még a radikális jobboldali ideológia törekvéseiről beszél, de mindjárt az előszóból kiderül, az utolsó fejezetek pedig szinte másról sem szólnak, hogy a „képzelt Erdély” jelenség együttese végeredményben az éppen regnáló kormányzati politika eredménye (miközben korábbi szövegeiben számtalan, évtizedekkel korábbi példákat, adalékokat említett, amelyekből az legalább annyira építkezhetett). Előbb azt írja, hogy a 2010-es Nemzeti Összetartozásról szóló „törvény létrehozóinak szándéka szerint, a mai magyar társadalom egységes és historikus nemzeti traumaközösségként létezik” (355.), de a kötet végére érve már e traumaközösség részének tekinti magát (is), sőt a mai magyarokat általában. Értem én, hogy a kétharmados többséggel hatalomra került kormányzat nemzetpolitikájának és emlékezetpolitikájának kritikusaként fogalmazza mindezt, de mi a bizonyíték arra, hogy a törvény létrehozóinak valóban ez volt a szándéka, vagy arra, hogy mi, magyarok, mindannyian annak a virtuális traumaközösségnek a tagjai lennénk, amelynek a lezárásáért hadakozik? György Péter gyakran tetszetős állításai (amelyekből a konstrukciója is épül) gyakran tűnnek légből kapottaknak, mert hiányzik mögülük az argumentáció. Csak két beszédes példa: az említett törvény (az államhatárok feletti összetartozásról szóló) szövegének idézése után kijelenti (de semmivel nem támasztja alá, miért is gondolja úgy), hogy „a törvény a (létrehozandó) nemzeti közösség alapjaként az 1920-as határváltozások előtti, idealizált állapotból indul ki. A fenti mondat nem kíván tudomást venni sem a dualizmus valóságáról, sem a majd száz év alatt történtekről.” (338.) Szintén az említett törvény és az Alaptörvény előzményei kapcsán fogalmazza meg: „Az 1989. október 23-a óta érvényes felelősségvállalás a vélt kulturális nemzet – amúgy üres – egységét jelenítette meg…” (350.) Nehéz az ilyen alapokon nyugvó konstrukcióval olyan olvasóknak mit kezdeni, akik számára a kulturális nemzet nem vélt, hanem létező valóság, s akik számára az egysége nem üres, mert éppen a nyelv és a történelmi, irodalmi, kulturális tradíciók olyan minimális közössége telíti, amely a nemzet minden tagja számára ismert, elfogadott és érvényes létező. De nem is igazán világos, hogy kinek írta könyvét a szerző és az ideológiai-politikai kritikán túl mi célból. Nem szívesen tételezem fel róla, hogy a nemzeti összetartozás felemelő élményét nem ismeri, nem élte át az elmúlt évtizedekben, de az esszék azt a látszatot keltik, mintha a nemzeti összetartozás valóságos élményének rendszerváltozás körüli, utáni felerősödésével, egyéni és közösségi, spontán és szervezett szép példáival, józan nemzeti öntudattal és reális Erdély-képpel nem is találkozott volna, csak a könyvében emlegetett otrombaságokkal.
A jobboldali, nemzeti radikalizmus ideológiájának és főként retorikájának térnyerése az elmúlt években valóban megtörtént, de korántsem vált uralkodóvá sem a magyar politikában, sem a magyar társadalomban. S bár sajnálatosan létező körülmény, hogy a szélsőjobb irányából esetenként van átjárás a jobbközép kormányzat egyes személyiségei, egyes lépései felé, de a kettőnek az összemosása mégiscsak inkorrekt eljárás egy felelős gondolkodó részéről. Az is igaz, hogy a nemzeti vajákosok, a Trianon-bohócok (és kereskedők), az Erdély-mitomániákusok és társaik létező alakjai a magyarországi világnak, sőt, a hasonmásaik Erdélyben is fel-felbukkannak már, György Péter gyilkos iróniája velük szemben teljességgel indokolt, de azt a látszatot kelteni, mintha rajtuk kívül normálisan már senki nem tudna viszonyulni ezekhez a kérdésekhez, mégiscsak drabális túlzás.
A szerző maga is tisztában van azzal, hogy egy általa tételezett, az államszocializmus korában és az elmúlt évtizedekben, években kiteljesedett „teljes kulturális és történeti amnézia” rekonstrukciója számos embert követelő munka („nagyobb léptékű kultúrtörténeti leírás” – 34.) kellene, hogy legyen – a saját könyvét csupán egyetlen szerény lépésnek tekinti a határon. Ráadásul, vélhetően, számos tudomány, illetve művészeti ág területéről kellene érkezniük ezeknek a munkásoknak, épp ezért őrajta kár lenne számon kérni, hogy mi mindennel nem foglalkozik a néprajztól a képzőművészeteken át a színházig például, főként, hogy így is annyi más területről származó információt próbál szintetizálni. Azt viszont már számon lehet kérni, hogy ezt igen szelektíven teszi, az igen gazdag szaktudományos (történeti, szociológiai, irodalmi) kutatási eredményekből, felismerésekből, illetve szépirodalmi törekvésekből számára csak azok szolgálnak hivatkozási pontokként, amelyeket fel tud használni a maga gondolati konstrukciójának építéséhez, az általa tételezett Trianon-trauma és képzelt Erdély-kép („populáris Erdély-téboly” – 304.) megrajzolásához, s az ezekkel kapcsolatos ideológiai, politikai üzenetének megfogalmazásához – miközben vállaltan Trianonnak és Erdélynek jórészt a szövegekben való megképződését vizsgálja. Így lesz aztán problematikus, minimum hiányos, ha nem féloldalas például nemcsak a Trianon-elemzés, de a hozzá való irodalmi viszony elemzése is (az erdélyiek viszonyulásáról például sajátos módon egy szót sem ejt), nem is beszélve a második világháború utáni erdélyi irodalomról, annak a kisebbségi problematikához különbözőképpen viszonyuló szereplőiről mutatott sokszorosan hiányos, pontatlan, torz képéről. A következetlenségeknek, az esetlegességeknek, a szerzői szubjektivizmusnak és önkénynek erre a szintjére már az sem magyarázat, hogy nem szaktudományos munkát, hanem esszésorozatot olvasunk. A pontatlanságok, elírások, nyilvánvaló csúsztatások, sőt hamis állítások sem menthetők azzal, hogy kicsire nem adott a szerző, a pontosságnál fontosabb volt számára a gondolati frissesség, a kifejezésmód intenzitása, a mondanivalója lényegének átadása. A kötet viszonylag gazdag recepciójában számos „hiba” korrigálása megtörtént már, de a Képzelt Erdély utóéletét leginkább Pomogáts Béla szintén egyszemélyes és szintén nagyigényű vállalásának, a Trianon utáni erdélyi magyar irodalom történeti szintézisének (Magyar irodalom Erdélyben I-VI.) fogadtatásához tudnám leginkább hasonlítani: a maga szakterületének ahány tudósa, szakembere nyilvánít róla, egyébként a vállalkozás grandiózusságát és jelentőségét elismerő véleményt, annyi újabb probléma- és konkrét hibajegyzék (miközben többnyire a György Péter személyével és munkásságával szimpatizáló szerzők szólaltak meg eddig), amelyek között ráadásul alig van átfedés, s amelyek arról tanúskodnak, hogy a kötet igen-igen alapos kritikával, korrekcióval kezelhető csak. Nem csupán egy retorikus túlzás lehetett az Bárdi Nándor történész részéről, amikor egy nyilvános vitában úgy foglalt állást: „Felállhatnék és elmondhatnám egy 26 oldalas hibajegyzékben, hogy mi a baj ezzel a könyvvel.” Én is úgy gondolom, hogy nem egy kritikában, de egy egész korrekciós- és vitakönyvben lehetne csak igazán elmondani azt. De mi értelme lenne?
Ha mégis elkészülne, abban a könyvben az afféle (másoknál még nem olvasott) apróságoknak is helyet kellene kapniuk, mint például, hogy a „helikoni triásznak” nem Remenyik Zsigmond (32.), hanem Reményik Sándor volt a tagja, vagy hogy Deák Tamás Sükösd Mihály által plagizált művének nem Honfoglalás (218.), hanem A hadgyakorlat volt a címe, s hogy Szilágyi Domokos öngyilkossága helyszínének neve nem Kányafa (327.), hanem Kányafő, miként az olyan összetettebb kérdéseknek is, amelyek közül csak néhányat tudok itt már felvillantani.
Az erdélyi Deák Tamás és a vajdasági Gion Nándor története például sokféle interpretációra alkalmas lehet, de arra legkevésbé, amire György Péter próbálja felhasználni, annak szemléltetésére, hogy a Kádár-korszakban a budapesti politikai és kulturális elitnek szüksége volt a szülőföldjén kitartó, „ama bizonyos megtartó autentikus létet megjelenítő” (218.) kisebbségi magyar írókra. Gion Nándort ráadásul a Véres Patkányirtás idomított görénnyel című, 1971-es naplója miatt nem tiltották ki hosszabb időre Magyarországról (esetleg egy évre), és nem igaz, hogy a mű „igencsak szomorúan befolyásolta egész élettörténetét, irodalmi karrierjét.” (221.) Ugyanakkor Gion maga is gyönge, felületes, ostobaságokat tartalmazó munkájának tartotta később, ezért is nem jelentette meg életében. (Állítom mindezt Gion Nándor műveinek egyik monográfusaként.) Ha jól értem, György Péter azért emeli ki Szabédi László, Bretter György és Szilágyi Domokos sorsát, mert példamutatónak tartja munkásságukat az 1989 előtti kisebbségi lét kulturális önreflexiója, transzszilvanizmus-kritikája szempontjából. Ez sem olyan egyszerű képlet azonban, miként azt a szerző interpretálja, de semmiképpen nem következik belőle az írói teljesítményük, jelentőségük mérhetetlen megemelése. Az például, hogy Szabédi „poétikája máig érvényes versbeszéd” lenne, s „lírája igazi kihívást jelenthet például Szabó Lőrinc híveinek” (246.), vagy hogy Szilágyi Domokos „vitathatatlanul kulturális hérosz volt.” (305.) Hát, nem, sajnos vagy nem sajnos, egyik állítás sem helytálló. S főként nem kellene, hogy következzen a fentiekből más írók teljesítményének, például a Sütő Andrásénak a teljes anulálása. Az még érthető, hogy az 1970 előtti írói és politikusi szerepvállalásáról nincs egy jó szava sem György Péternek, de hogy a későbbiekről sincs, az már kevésbé. Még kevésbé az, hogy az életműben fordulatot jelentő vallomásos, szociografikus esszéregényről egy szinte minden elemében hamis mozzanatokat tartalmazó, s végeredményben a mű valóságos ismeretének hiányáról árulkodó megállapítást tesz: „Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című, 1970-ben megjelent naplójegyzeteinek példátlan sikertörténete nyilvánvalóan előre láthatatlan volt, hiszen az eddigi életművet ismerők, követők számára nem tért el radikálisan a korábbi művektől. Abszurd vagy sem, a tradicionális falu szocialista átalakításának szükségszerűségét egyetlen pillanatra soha kétségbe nem vonó Sütő dokumentum-naplója a magyarországi olvasótábor számára a »balladás Erdélyt« idézte fel, s a honi kritika és olvasóközönség egyetlen pillanatra sem olvasta ki a szövegből a változás szükségességét, ellenben az adott pillanatban boldogan olvasta bele a székely falu mítoszát.” Valóban „nem tért el radikálisan”?; „valóban „egyetlen pillanatra soha kétségbe nem vonó”?; valóban csupán „dokumentum-napló”?; valóban a „»balladás Erdélyt« idézte” volna fel?; a honi olvasó valóban „egyetlen pillanatra sem olvasta ki a változás szükségességét”?; valóban a „székely falu mítoszát” olvasta bele a mezőségi szórvány sorsába?
Ha jól értem György Péter szavait, gondolatmenetét, akkor Bretter György szerepét azért is emeli ki a korból (s talán az Éneklő Borz elnevezésű irodalmi csoportosulást is később), mert szövegei(k) azzal szembesítenek, hogy a kisebbségi sors diktálta etikai kényszerhelyzet, a szolidaritás kényszere lehetetlenné teszi az individualitás megélését és az esztétikai szabadságot. S mintha egész kötetével szeretne a szerző valami efféle tanulságot közvetíteni. Ez azonban Bretter munkásságának is csak egyfajta, jellegzetesen túlzó, szélsőséges olvasata, abból akár a kettő összeegyeztethetőségének példája is kiolvasható, mint ahogy olyan kortárs alkotók művészetéből is, mint a Kányádi Sándoré, Székely Jánosé, Szilágyi Istváné, Markó Béláé, Kovács András Ferencé, hogy csak az ismertebbek közül említsek néhányat.
ELEK TIBOR
György Péter: Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély, Magvető Kiadó, Budapest, 2013.
Helikon (Kolozsvár)

Művészi elképzelések, érzelmek, gondolatok sokfélesége a BMC tárlatán
– A szervezet 1929-es indulásakor különböző műfajokban alkotó, más-más művészi beállítottságú, de egyértelműen a legtehetségesebb művészeknek teremtett intézményes keretet.
S ezt az átfogó jellegét, demokratizmusát mind a mai napig megőrizte. Hiszen tagjai nem egyféle ideológiai vagy műfaji meghatározottság, hanem a minőségi munka szerint verbuválódtak – hangsúlyozta Németh Júlia műkritikus, a szervezet alelnöke a Barabás Miklós Céh (BMC) kolozsvári csoportjának éves, értékfelmérő tárlatának megnyitóján, pénteken délután a Minerva-házban.
F. Zs.
Szabadság (Kolozsvár)

Kiosztották a Méhes György Irodalmi Tehetségkutató Pályázat díjait Kolozsváron
Ünnepélyes keretek közt díjazták a Méhes György Irodalmi Tehetségkutató Pályázat legígéretesebbnek bizonyuló fiatal alkotóit szombaton a kolozsvári Bulgakov irodalmi kávézóban.
A magyar kultúra napján az Erdélyi Magyar Írók Ligája vers- és prózakategóriában három-három fiatal tehetséget díjazott. Prózában az első helyet és a vele járó 2500 lejes pénzjutalmat Finta Klára Enikő kilencedikes diák nyerte el, második lett, és 1500 lejjel gazdagodott Bartha Veres Klára, míg a képzeletbeli dobogóra felférő harmadik helyezett Jankovics-Izsó Nóra lett.
Verskategóriában kizárólag huszonéves tehetségek futottak be az első helyekre. Győrfi Kata lett a végső győztes, míg a második helyet Benedek Szabolcs, a harmadik díjat a Magyarországról pályázó Horváth Imre Olivér nyerte. A költőként helytálló fiatalok pénzjutalma azonos a prózájukért díjazottakéval, az összeget Nagy Elek, Méhes György fia ajánlotta fel erre a célra.
A pályaműveket Gáll Attila, az Erdélyi Híradó Kiadó szerkesztője, Király Zoltán költő és László Noémi költő bírálta el. László Noémi a Krónikának elmondta, összesen mintegy 80-90 pályamű érkezett. Az ország szinte minden szegletéből pályáztak fiatalok – sokan a Székelyföldről, Marosvásárhelyről és Kolozsvárról, de Budapestről, Debrecenből, Pécsről is.
Kérdésünkre hozzáfűzte, a díjazottak nem csak pénzjutalomban részesültek, ugyanis az EMIL bevonja őket nyári irodalmi rendezvényeibe a Kolozsvári Magyar Napok alkalmával, illetve antológiát szerkesztenek későbbi írásaikból – nem feltétlenül azokból, amelyekkel pályáztak. A pályázat felső korhatára 25 év volt, ehhez képest 13-14 évesek is részt vettek a versenyben, a legtöbb pályázó a 18-20 éves korcsoportból került ki.
„Hangsúlyoznám, hogy a 80-90 beékezett pályázatból legalább 30 rendkívül színvonalas volt, a zsűrinek nem volt könnyű dönteni. Elsősorban nem az egyedi, kiugróan jó szövegeket díjaztuk, hanem azokat, amelyek a mögöttük megbúvó tehetségről tanúskodtak. Azt hiszem, sikerült lappangó tehetségeket is felfedezni, hiszen egy tehetségkutató pályázatnak elsősorban ez a célja” – fejtette ki lapunknak László Noémi.
Kérdésünkre azt is elárulta, hogy a szerelem és a betegség témája foglalkoztatta leginkább a pályázó fiatalokat. „Azt lehet mondani, hogy a szerelem témája sokakat foglalkoztat, elsősorban a fiatal nőket – a versek jelentős százaléka ennek jegyében íródott. A pályázók fiatal kora ellenére sajnos gyakran felbukkan a betegség a témák közt – konkrétan nagyon sok pályamunka szólt a rákról. Fel is vontam a szemöldököm, hogy vajon romantikus betegségtörténetekkel szeretnének a fiatalok betörni az irodalomba?” – avatott be a kulisszatitkokba László Noémi.
Hozzáfűzte, a prózakategória esetében elég kevés pályamunka alapszik történeten: sok volt a szubjektív, elvont, személyes hangvételű, nem narratív írás.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Ioan és János egyetlen esélye – Beszélgetés Sabin Ghermannal
„Egy erdélyi román közelebb áll magyar szomszédjához, mint a bukaresti románhoz, és szerintem ugyanez érvényes a magyarokra is, akiknek élőbb kapcsolatai vannak a szomszédban élő románnal, mint a budapesti magyarral. Ebből az együttélésből kell kiindulnunk, ha valóban azt akarjuk, hogy Erdély közös földünk legyen” – Beszélgetés Sabin Ghermannal, a transzszilvanista mozgalom vezéralakjával. – A tizenhét évvel ezelőtt egy kolozsvári román nyelvű lapban megjelent kiáltványa révén egycsapásra országos hírnévre tett szert – ön lett a rendszerváltás utáni Románia első nagy hazaárulója. Hogyan élte túl?
– Szörnyű periódus volt, az ötvenes évekre emlékeztetett az ellenem indított hajsza. Meg kellett válnom a Román Televízió kolozsvári szerkesztőségében betöltött szerkesztői állásomtól. Szakszervezeti gyűléseken több kolléga is egyértelműsítette, hogy nem hajlandó többé velem dolgozni. Az ügyészség hazaárulás vádjával indított ellenem többször is bűnvádi eljárást.
Sabin Gherman
A mezőségi Mezőzáhon született 1968. november 22-én. A Babeş–Bolyai Tudományegyetemen végzett román–francia szakon, ezt követően szerkesztőként dolgozott a Román Televízió kolozsvári szerkesztőségében 1992–1999 között. Elegem van Romániából! című kiáltványa 1998-ban jelent meg a Monitorul de Cluj napilapban. A szerkesztőségre nehezedő nyomás miatt elbocsátották a közszolgálati televíziótól: 1999–2000 között budapesti és bécsi egyetemek meghívottjaként tartott előadásokat az erdélyi autonómiatörekvésekről, Románia lehetséges regionalizációjáról. Az ügyészség több kihallgatás után ejtette ellene a hazaárulás vádját. 2000-ben alapítója és elnöke lett az Erdély–Bánság Ligának, amelynek regionális pártként indulását a román hatóságok megakadályozták. A transzszilvanista mozgalmak vezéregyénisége, több kötet szerzője. A Pászkány Árpád üzletember tulajdonában levő Transilvania Live és a Look Tv vezető szerkesztője: a gazdasági önrendelkezésről szóló műsorai igencsak kedveltek.
– Mivel védekezett?
– Az ügyészek arra hivatkoztak, hogy a regionalizáció alkotmányellenes, következésképpen államellenes bűnt követtem el, azaz hazaáruló vagyok. A sajtóban közben elindult a hisztériakeltés, hogy magyarországi kém lehetek, merthogy igazi román ember ilyesmit nem írhat le, ilyesmit nem kérhet.
Elmagyaráztam, amit ilyen esetben el kell magyarázni: a kiáltványomban megfogalmazott elvárások összhangban vannak az európai szubszidiaritás elveivel.
Nem normális dolog, hogy mások helyett dolgozz, hogy elrejtsd a néped elől a valódi történelmet, és egyáltalán nem normális, hogy a nyelvhasználathoz és a nemzeti hagyományaid őrzésére engedélyt kell kérned. Végül ejtették a bűnvádi eljárásokat, de akkor meghurcoltak értük.
– Mi hoz elő egy erdélyi román emberből ilyen kemény hangú kifakadást Bukarest ellen?
– Számomra ez identitáskérdés. Román emberként jól ismertem Erdély történelmét, és nem értettem, miért nem a tényekről írnak a tankönyvek. Miért nem ismerjük meg belőlük az erdélyi kultúrák egymást kiegészítő kölcsönösségét, a helyi közösségek igazi múltját?
1990-ig számomra az volt a természetes, hogy ha románok és magyarok együtt töltöttük az újévet, éjfélkor és egy órakor megbontottunk egy-egy üveg pezsgőt, és koccintottuk. Vagy megültük egymás húsvéti ünnepét.
Már a rendszerváltás előtt így éltem meg az erdélyiségem, ezért volt nagy a döbbenetem 1990 márciusában. Nem értettük, miként válhatott a rózsáiról elhíresült Marosvásárhely az etnikai konfliktusok terepévé. Ezekre a kérdésekre a pártok nem tudtak és nem is akartak válaszolni.
– Ön fellázadt a teljes román politikai elit ellen...
– Marosvásárhely véres márciusa a rendszerváltást követő káosz legfájdalmasabb tapasztalata volt számomra. Rájöttem, hogy a pártok az etnikai konfliktuskeltést is a maguk érdekében használják fel. Tudtam, hogy ebből egyetlen kiút létezik: úgy kell megélnünk Erdély sokszínűségét, hogy ahhoz sem Bukarest, sem Budapest engedélyét ne kérjük. Ehhez önrendelkezés, autonómia kell! Amikor megjelent a kiáltványom, több politikus is megkeresett, és magánbeszélgetéseken elmondták: a regionalizáció a megoldás, de ők ezt nem vállalhatják fel, mert akkor kidobják a pártjukból. Megértettem, hogy politikusokra nem lehet számítani. Igazából mindvégig az egyszerű erdélyi emberek álltak ki mellettem.
– Kiáltványában úgy fogalmaz, hogy nem minden erdélyi román értelmiségi örült 1918-ban Erdély Romániával való egyesülésének. Ha ez így van, vajon miért nem lehetett megakadályozni Erdély teljes beolvasztását abba a Romániába, amely nem akart felemelkedni az új tartomány színvonalára, inkább Erdélyt is a saját szintjére züllesztette?
– E tekintetben több nevet is érdemes megemlíteni. Traian Vuiáét és Iuliu Maniuét, akik az egyesülés után tíz évvel újabb nagygyűlést hívtak össze Gyulafehérvárra, ahol azzal fenyegették meg Bukarestet, hogy felmondják az egyesülést. De ne feledkezzünk el Ion Slavici-ról sem, akit a korabeli hatalom börtönbe vetett, mert Bukaresttől olyan Erdélyt követelt, amilyet manapság mi, autonomisták is szeretnénk. Ezekről a tényekről a román történetírás hallgat.
A szintén elhallgatott bukovinai Iancu Flondor Maniuhoz hasonlóan egyesüléspártiként harcolt Bukovina Romániával történő egyesüléséért. A Brătianu-kormány őt bízta meg Bukovina igazgatásával, és ő volt az első román politikus, aki fellázadt a Bukarest által diktált abszurd centralizmus ellen, és a bukovinai románok élén már 1919. április 24-én sajátos státusú bukovinai terület kialakítását követelte. Válaszul a bukaresti kormány minden tisztségétől megfosztotta.
– Mennyire volt számottevő ez a két világháború közötti román autonomista mozgalom?
– Erős volt. A korabeli erdélyi román értelmiség még tudta, hogy Románia 1915-ben csődbe ment, fizetésképtelenné vált. Túl sok jót nem ígért Erdély csatlakoztatása egy ilyen országhoz. Az 1920-as években például Iuliu Maniu Kifele a regátiakkal Erdélyből! nevű szlogennel nyert választást. Nyilván az erdélyiek nyakára ültetett Kárpátokon túli adminisztrációra célzott.
A korabeli erdélyi román lapokból lesújtó képet kapunk az Erdély és Bukarest közötti „gazdasági kapcsolatokról”: 1927-ben például a román költségvetés 86 százalékban az Erdélyből begyűjtött adókból állt össze, a többi 14 százalékot adta az Ókirályság meg Moldva.
Hogy mennyire volt erős az erdélyi román politikusok körében a Bukaresttől való gazdasági függőség feloldásának szándéka, azt legjobban Romul Boilă példája szemlélteti: ő a Brătianu által 1920-ig tolerált erdélyi kormány tagjaként – Erdély Bukarest általi módszeres kifosztásától megcsömörlötten – 1931-ben részletes föderalista tervet dolgozott ki, elkészítette Románia új föderalista alkotmányát. Ezt akkoriban az erdélyi román értelmiség egy része támogatta, a második világháború, majd az azt követő kommunista hatalomátvétel azonban már nem adott lehetőséget az érdemi vitára.
– Úgy tűnik, a kommunista időszak teljesen megváltoztatta az erdélyi embert, hiszen az ország föderalizációja ma ördögtől való történetnek számít nálunk is...
– Ez nem teljesen így van. Amikor a kétezres évek elején a közvélemény elé tártuk az Erdély–Bánság Liga regionális pártként való megjelenését, egy 2003-as Gallup közvélemény-kutatás szerint országos szinten az emberek 4,6 százaléka szavazott volna ránk. Erdélyben természetesen sokkal nagyobb lett volna a támogatottsága. Nem véletlenül nem indulhatott pártként, a román hatóságok elgáncsolták.
Én akkor is, most is azt hirdetem, hogy a többség nem élhet demokráciában, ha a kisebbség nem teljes jogú tagja ennek a demokráciának. Az erdélyi népek békés egymás mellett élése nem mítosz. A közös erdélyi történelemben igazából egyetlen alkalommal háborúztunk egymás ellen, akkor is Bécs nyomására, 1848-ban. Kérdem én erdélyiként, milyen követendő példát kell választanunk: az 1848-as forradalom öldökléseinek történetét vagy a hosszú évszázadok békés egymás mellett élésének hagyományát?
– Eltelt 25 év, és ebben az együttélésben igazából nem léptünk előre. Ma is éppúgy tűnnek el Erdély pénzei a bukaresti feneketlen kútban, mint 1930-ban. Vajon kialakítható Erdélyben olyan tömegmozgalom, amely képes lenne érdemben változtatni ezen a helyzeten?
– Ez sokban függ a magyarok hozzáállásától is. Az erdélyi magyarság vezéregyéniségei nem tudják feledni a szlovákiai Híd–Most párt történetét, amely tulajdonképpen átverés. Ma leginkább ez akadályozza a román–magyar párbeszédet Erdélyben. Én nem ítélem el ezért a politikusokat, mert lehet, hogy a szlovákiai magyarság ilyen szintű átverése után én is valami hasonlót éreznék. De ezek az előzmények nem befolyásolhatják egy életre a magyarság képviselőit abban, hogy fontos momentumokban össze tudjunk fogni. Igenis, sorsdöntő pillanatokban a románoknak és magyaroknak együtt kellene fellépniük. Ilyen alkalom lehetett volna a 2012-es bukaresti államcsínykísérlet...
– Az erdélyi magyaroknak maholnap százéves kínkeserves tapasztalatuk van arról, hogy a bukaresti hatalom mindig átverte őket, javaikat eltulajdonította, jogaiktól megfosztotta. Nem az erdélyi románok részéről kellene jönnie a kinyújtott kéznek, az összefogást jelentő gesztusnak?
– Induljunk ki abból, hogy Erdélyben önmagában soha nem fog egy nép önrendelkezést kiharcolni. Ez sem a románoknak nem sikerülne magyar segítség nélkül, sem a magyaroknak a románok segítsége nélkül. Azokat a dolgokat kell keresnünk, amelyek összefognak, és nem azokat, amelyek elválasztanak. Egy erdélyi román közelebb áll magyar szomszédjához, mint a bukaresti románhoz, és szerintem ugyanez érvényes a magyarokra is, akiknek élőbb kapcsolatai vannak a szomszédban élő románnal, mint a budapesti magyarral. Ebből az együttélésből kell kiindulnunk, ha valóban azt akarjuk, hogy Erdély közös földünk legyen. Ezért csak akkor lehet eredményes bármilyen transzszilvanista mozgalom, ha a régió egyforma súlyú népének tekinti a románt, a magyart és a szászt.
– Mennyi esélyt lát egy ilyen mozgalom sikerére?
– A sikerhez románnak, magyarnak egyaránt tanulnia kell a történelemből. Kós Károly egyik 1911-es írásában így fogalmazott: „A székelyek kongresszusa Erdélyben szinte minden évben megfogalmaz egy memorandumot a budapesti kormány fele, de kéréseinkre érdemi válasz soha nem érkezik. Valószínűleg, a kormány már unja az erdélyi magyarok gondjait.” Erre rímel Traian Vuiának az 1920-as évek elején kelt egyik írásának részlete: „Ha a bukaresti kormány nem követ el nagyobb hibákat, 20-30 év alatt Erdély teljesen elbalkanizálódik. Rögzíteni kellett volna az egyesülés feltételeit.” Egyértelmű hát, hogy Ioan és János megérdemel egy saját Erdélyt – ha képes tanulni a történelemből.
Makkay József
Krónika (Kolozsvár)

Elkezdődhet a párbeszéd az európai kisebbségi keretszabályozásról
Dél-Tirolban ülésezett az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója
Dél-Tirol autonóm tartomány székhelyén, Bolzanóban tartotta a múlt hét végén idei első ülését az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója (FUEN). Az elnökség tagjai találkoztak Arno Kompatcher kormányzóval, Luis Durnwalder volt kormányzóval, a Dél-tiroli Néppárt vezetőivel, a ladin közösség képviselőivel, véleményformálókkal és újságírókkal. A megbeszéléseken Vincze Loránt, a FUEN alelnöke, az RMDSZ külügyi titkára tájékoztatta a partnereket a kisebbségi polgári kezdeményezés fejleményeiről és a brüsszeli érdekképviselet kihívásairól. A tanácskozás részleteiről Vincze Loránttal beszélgettünk.
Más polgári kezdeményezéseket is elutasított az EB
– A FUEN elnökségi ülésén ön a polgári kezdeményezés fejleményeiről beszélt. Vannak új fejlemények?
– A polgári kezdeményezésben újabb fejlemények nincsenek, mert a bíróság még mindig nem tűzte ki az első meghallgatás időpontját, viszont lejárt minden hivatalos közlés az Európai Bizottság, a bíróság és a kezdeményezők között. Ugyanakkor azok az országok is ismertették az álláspontjukat, amelyek beléptek a perbe. Szlovákia az Európai Bizottság álláspontját védve, illetve Magyarország, amelyik a mi álláspontunkat védte. Mindkét ország megfogalmazta a jogi álláspontját a kérdésben.
– Mi a helyzet Romániával?
– Románia is belépett annak idején az Európai Bizottság mellett, de nem közölt írásban álláspontot. Egyébként a tárgyalás időpontjának kitűzése valójában nem tőlünk függ, és beláthatatlan, hogy ez mikor történik meg, lehet az év végén, lehet egy-két év múlva, a bíróságtól függ, nincs határidő. Viszont polgári kezdeményezések esetében általában biztató jelnek számít, hogy az Európai Bizottság és az Európai Parlament is belátta, hogy ez a jogi eszköz, ahogy jelenleg működik, nem éri el a célját, nem hozza közelebb a polgárokat az európai döntéshozatalhoz, hiszen a mi javaslatunk mellett sok más polgári kezdeményezést is elutasított az Európai Bizottság külügyi szolgálata. Tehát valami nem működik: ahelyett, hogy közelebb hozná a polgárokat, elriasztja őket attól, hogy egyáltalán belekezdjenek egy ilyen jogalkotási javaslatba. Február 26-án lesz a meghallgatás az Európai Parlamentben, és a Minority SafePack is esettanulmány lesz ezen az ülésen. Egyébként erős magyar vonatkozása van annak, ami történni fog ebben a kérdésben, Schöpflin György fideszes európai parlamenti képviselő a jelentéstevő, és részt vesz Csáky Pál MKP-s felvidéki magyar képviselő is a petícióbizottság részéről.
Fontos jelzés
– A brüsszeli érdekképviselet kihívásairól is beszélt a tanácskozáson. Pontosabban mire gondolt?
– Új időszak kezdődött Brüsszelben: új Európai Parlament, új Európai Bizottság. Tulajdonképpen most kezdenek el igazából dolgozni, a múlt év vége a kinevezésekkel, meghallgatásokkal, a döntések előkészítésével telt el, tulajdonképpen mindenki keresi a helyét. Mi bízunk abban, hogy ezzel az Európai Bizottsággal sikerül jó, párbeszéden alapuló munkakapcsolatot kialakítani. Már volt egy első találkozó Frans Timmermans-nal, az Európai Bizottság első alelnökével, aki azt az ígéretet tette, hogy elkezdődhet a párbeszéd az európai kisebbségi keretszabályozásról, nyitottak a véleményütköztetésre. Ugyanakkor előkészítünk egy találkozót Navracsics Tiborral, a művelődéssel, ifjúsággal és sporttal foglalkozó biztossal, aki, amint a meghallgatáson is nyilatkozta, szívén viseli a soknyelvűséget.
Sógor Csaba európai parlamenti képviselő már bejelentette, hogy április 22-én egy, a nemzeti kisebbségekről rendezett meghallgatás lesz az Európai Parlamentben, amelynek ő az egyik kezdeményezője. Azt gondolom, hogy ez fontos jelzés, hiszen az Európai Parlamentben a szabadságjogok bizottsága és egyetlen más hivatalos bizottság sem foglalkozott a kisebbségek kérdésével úgy, hogy kizárólag ez legyen az a téma, amit egy közmeghallgatáson napirendre tűznek.
– A FUEN jelen lesz ezen a parlamenti meghallgatáson?
– A FUEN természetesen részt vesz ezen az ülésen is.
Dél-Tirol lesz a házigazdája az EUROPEADA-nak
– Érdekes már az elnevezés is: az őshonos nemzeti kisebbségiek labdarúgó-Európa- bajnoksága.
– A FUEN négyévente szervezi meg az őshonos nemzeti kisebbségek labdarúgó-Európa- bajnokságát, és minden alkalommal abban az országban kerül sor erre, amely a nemzeti kisebbségek futballválogatottjának seregszemléjén korábban megnyerte a bajnokságot. Az idén első alkalommal női válogatottak is képviseltetnek, és jövőre, 2016 júniusában Dél-Tirolban lesz ez a seregszemle, mivel a 2012-es kisebbségi Eb győztese Dél- Tirol válogatottja volt. Ezen 22 kisebbségi amatőr csapat méri majd össze erejét.
Fontos, hogy a fiatalok találkozzanak, egymásra találjanak a kisebbségi közösségek küldöttei, és a sport nagyon jó alkalom arra, hogy másként is együtt legyünk a FUEN-ben, az ernyőszervezetben, mint a politikai eseményeken. Természetesen lesznek ilyen jellegű rendezvények is, művelődési események, konferenciák, szemináriumok, hiszen minden alkalmat megragadunk arra, hogy elmondjuk az európai kisebbségek szándékait.
Arról is döntöttünk ezen az elnökségi ülésen, hogy májusban lesz a kongresszus, Görögországban, és napirenden szerepel, hogy 2017-ben Romániában, Kolozsváron legyen a FUEN kongresszusa.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Érdemes volt hazatérni
Számvetés Soós Zoltánnal, a Maros Megyei Múzeum igazgatójával
Pro Cultura Hungarica díjjal ismerték el Soós Zoltánnak, a Maros Megyei Múzeum igazgatójának tevékenységét, aki a térség szellemi és épített örökségének ápolásáért végzett munkájával érdemelte ki a magyar állam elismerését, amelyet a csíkszeredai főkonzulátuson a magyar kultúra napja tiszteletére szervezett ünnepségen adtak át a marosvásárhelyi történésznek, archeológusnak. Amint érdeklődésünkre bevallotta a középkor szerelmese, ez a téma áll az általa vezetett kutatások középpontjában, s ebből készült doktori dolgozata is (Középkori kolduló rendek Erdélyben). Terveiről, elképzeléseiről szólva kiderült, hogy a múzeum munkájának irányítása és gazdag szakmai, közéleti tevékenysége mellett (a városi képviselőtestületnek, s különböző helyi és országos bizottságoknak a tagja) a magánéletében is jelentőset alkotott, két fiú és két lány után a Soós család az ötödik gyermekét várja. Így hát minden szempontból megilleti az elismerés.
A középkor vonzásában
Kérdésemre, hogy milyen hatások nyomán kötelezte el magát a történelem, a régészet mellett, gyermekkori vonzalmát említette a középkor, a várak, a gótika iránt. A művészetek és a történelem iránti érdeklődést táplálták tanárai is a Művészeti Líceumban, ahol a gimnáziumi osztályokat végezte, majd a Bolyai Farkas középiskolában, ahol 1992-ben érettségizett.
– A rendszerváltás előtt nem volt túlságosan vonzó a történelem szak a tiltások, megszorítások miatt. Ezek hatása 1992-ben érződött-e még?
– Én már egy szerencsés időszakot élhettem át. Bár a romániai múzeumokban még dúlt a szocializmus, egyetemi szinten más szelek fújtak. Akkor jött létre a magyar szak Kolozsváron, ahol volt néhány meghatározó személyiségű tanárunk, Tonk Sándor történész és Kovács András művészettörténész-professzor például.
Az egyetem elvégzése után Budapesten folytattam tanulmányaimat. A Közép-európai Egyetem középkortudományok szakára iratkoztam mesterizni és doktorálni. Ekkor sikerült véglegesíteni a kutatási irányt, amelyen elindultam, s ugyanakkor ráébredtem arra, hogy aki Erdéllyel akar foglalkozni, az nem élhet Magyarországon, ezért hazaköltöztem. Erdély nagyon elhanyagolt területnek számított a középkor, a magyar királyság történetének kutatása szempontjából, sőt korábban jobbára tiltott terület volt. Nyilván nem az volt a célom, hogy a meglévő ideológiákkal szembeszálljak. Ettől függetlenül folyamatosan kritizálom ezeket a tendenciákat, de ahogy román kollégáimnak elmondtam, ezzel ők kell hogy leszámoljanak. Egy román olvasó számára én sajnos nem vagyok hiteles annak kimondására, hogy a kontinuitás vagy más ideológia hibás, amit szakmai körökben tudnak, elismernek, megbeszéljük, de nyilvános kimondása a román történészek feladata. Ahogy a magyar történetírás is lebontotta a romantikus képzeteket, s mai napig folyamatosan bomlanak a különféle elméletek. Legfrissebben a finnugor elmélet lassú, de biztos megszűnésének vagyunk tanúi.
– Milyen eseménytől számítjuk Erdélyben a középkort?
– Gyakorlatilag a keresztény királyság kialakulásától, amely alatt elkezdődik egy nyugati típusú államhatalom kiépítése: várak, adminisztráció, területszervezés. Ezeknek az erdélyi vonatkozásai elég homályosan ismertek. Bár sokat írtak róla, a képet finomítani, árnyalni fogjuk mind az egyházszervezet, mint a középkori gazdaság, fejlődés, kultúra szempontjából. Kisebb-nagyobb magyarországi ásatásokon való inaskodásom után, 1999-ben kezdtük el a marosvásárhelyi Vártemplom körüli feltárásokat, s amit találtunk, a várakozásainkat messze felülmúlta. A katonaság jelenléte miatt az ipari forradalom után a város nem tudott rátelepülni erre a részre, ezért a középkori és kora újkori leletek nagyon jól konzerválódtak, mivel a lelőhely nem sérült. Az ásatások során rengeteg új információ tárult elénk a kolduló rendek középkori erdélyi tevékenységéről és a város fejlődéséről. Erről készül több dolgozat és egy monográfia is, ami a kutatást lezárja.
Érdekes, izgalmas világ
– Milyen leleteket találtak?
– Érdekes, izgalmas volt, ahogy elénk tárul a középkori magyar királyság világa, amiről nem sokat tudtunk, s a kolostorok szerepe gyakorlatilag teljesen más megvilágításba kerül. Nemcsak zarándoklatok célpontjai s az imádkozás helyei voltak, hanem a globalizáció első helyszínei is. Egy olyan középkori világban, ahol az átlagember élete során a 30 kilométert ritkán lépte túl egy vásár erejéig, a kolostorok lakói utaztak, jártak, tanultak, Spanyolországba, Olaszországba, Németországba zarándokoltak, ahonnan tárgyakat hoztak magukkal.
Erdélyben magyar és német nyelvű kolostorok működtek, s köztük is volt egy csere azzal a céllal, hogy megismerjék egymást. A kolduló rendek időnként ipart telepítettek, technológiákat honosítottak meg, sokkal nagyobb volt a jelentőségük, mint ahogy gondolná az ember.
– Mettől meddig terjedt az eredeti várbeli kolostor?
– Maga a Vártemplom 1400-tól a kolostor temploma volt, a legkorábbi valószínűleg a mostani alatt lehetett, de még nem sikerült azonosítani. A mai hatalmas templom a Zsigmond-korban épült, a magyar királyság nagy gazdasági fellendülése idején. Egy hatalmas európai dinasztia sarjaként Zsigmond erős stabilizációt teremtett. Az a gazdasági prosperitás, ami egész Európában az ő személye által valósult meg, páratlan a magyar történelem folyamán. Ebben az időszakban rengeteg királyi beruházás indult, s a vásárhelyi kolostor is ennek a hatására épült. Zsigmondon keresztül Magyarországra, Erdélybe olyan gazdasági szakemberek, tudósok kerültek, akik teljesen megváltoztatták az addigi mentalitást. Olyan tábornokai, katonái voltak, akik egészen új adminisztrációt építettek ki. Izgalmas megnézni, hogy ennek a folyamatnak milyenek a helyi vonatkozásai.
Az épületek négyszög alakban vették körül a templomot, ezekben volt a könyvmásoló műhely, könyvtár, ebédlő, konyha, illetve a szerzetesek cellái. Kulturális jelentősége mellett – hiszen a korabeli időben itt tudtak írni, olvasni – a számolásban is fontos szerepe volt, hiszen sok adásvételi szerződést kellett megkössenek. Sok olyan tárgyat találtunk, ami azt bizonyítja, hogy a kolostor is szerves része volt a kereskedelemnek, műhelyek is működtek, s változatos gazdasági tevékenység zajlott.
Temető a Vártemplom alatt
– A Vásárhelyi Forgatag idején szervezett városnéző sétán láttuk, hogy sok csontváz került elő az ásatások során.
– A kolostorok jelentős jövedelemforrása volt a temetés, elsősorban a szerzeteseket temették oda, s ha a gazdag városlakók a köztemető helyett szerettek volna a kolostorok földjébe temetkezni, adomány fejében megtehették. A kolostorok, a templomok környéke a középkorban szent földnek számított. Sajnos, nem tudjuk pontosan a temető kiterjedését, most kezdjük sejteni a körvonalait, de váratlan helyekről is kerül elő csontváz. Másrészt a déli oldal a 17. századi erődítések és a katonai beruházások miatt nagyon bolygatott, ezért az embercsontok jóval nagyobb szórásban fordulnak elő a feltételezett temetőn kívül is. Mi ezeket összegyűjtjük, s ami tudományos szempontból nem jelentős, egy helyre temetjük, a többit pedig tudományos kutatás céljából a múzeum raktárában tartjuk, s amikor lejárnak a kutatások, visszatemetődnek. Azt tudjuk, hogy zömmel városlakók voltak, akik a kolostor mellett vannak eltemetve. A kolostor 1556-os feloszlatása után nagyon lecsökkent a temetkezések száma, az 1600-as években megnyílik a református temető, de a gazdag polgárok továbbra is a kolostor köré temetkeztek. A templom belsejében valószínűleg több ezer sír van elhelyezve, középkoriak és újkoriak is. Ha a templombelső felújítására sor kerül, akkor érdemes ezeket eltávolítani. Valószínűleg a gyülekezetnek sem jó érzés, hogy több ezer halott van alattuk, még ha nem is tudják, hogy a templombelső valójában egy nagy temető.
– Folytatódnak-e még az ásatások?
– Nagyjából lezártuk, s most arra várunk, hogy bizonyos licitek lejárjanak, s ha a közbeszerzés után odaítélik a munkát, akkor a cégek fejezzék be. Részben betömik, részben felfalazzák, konzerválják. A látogatóknak mindenképpen ki kell alakítani egy biztos útvonalat, s azt feliratozni kell. Számos újdonság, érdekesség lesz a vár területén. Izgalmas történetek fognak feltárulni a látogatók előtt, hiszen nemcsak a kolostor, sok épület, lakóház került elő a 17. századi városból, amelynek két főutcája mentén több tucat lakóház állt. Ezeket az épületeket az osztrák katonaság bontotta le, miután betelepedett a várba. A főépületben a régi városháza sok részlete maradt fenn, a jelentősebb épületeket szeretnénk szabadtéri kiállításon bemutatni. A várbeli város polgárházait az 1600-as évek elején kezdték el építeni, de nem tudott annyira kiteljesedni, mert 100 év után elkezdik kiszorítani a lakókat. Az 1800-as évek kezdetén néhány lakóház még állt, amelyeket valószínűleg már a katonaság használt. Ha ez a terület megmaradt volna városi használatban, valószínűleg nagyon zsúfolt lenne, és a várból is alig látszana valami, mert elbontották volna a falakat, mint például Kolozsváron tették, hogy ne zavarja az urbanizációs fejlődést.
Sétányok, pázsit, virágok – szépül a vár udvara
– Szépen alakul a vár udvara, már sejteni lehet, hogy milyen is lesz az összkép, ha befejeződnek a munkálatok.
– Kezdünk egy folyamat végére érni, amelynek során rendkívül sok szervezési nehézség, hiba adódott. A kivitelezők hozzáállásával sem voltunk mindig elégedettek, de a megrendelő, a városháza nem adott hatalmat a kezünkbe, hogy a munkálatoknál hatékonyabban tudjunk közbeszólni, amivel sok vita elkerülhető lett volna. Ha a folyamat lezárul, s az összkép kellemessé válik, akkor elhal a kritika, s visszatérünk a normális kerékvágásba. Remélem, hogy egy év múlva a felfordulás távoli emlék lesz, s mindenki élvezheti a felújított várudvart.
– A templom felújítására nem sikerült támogatót találni?
– Mivel kimaradt az eredeti pályázatból, az egyház próbál pályázni, amihez segítséget nyújt a múzeum. Az okokat, hogy miért hagyták ki, nem tudom, de az a fontos, hogy az EU-s pályázatok lehetőséget nyújtanak a felújításra, ezért jó eséllyel lehet nyerni.
– Bevallom, nagyon felbosszantott, amikor a kerítést lebontották, a fenyőfákat kivágták, de most olyan szép kilátás nyílik a templomra, amit korábban nem tudtam volna elképzelni.
– A templom udvarán egyméteres szeméttöltés volt, amit a 60-as évek építőtelepéről nem hordtak el, ebben egy idő után előbb-utóbb kiszáradtak volna a fenyők. Most a parkosítás nyomán, remélem, szép lesz az összkép. Korábban vészmentő akció volt körülvenni a templomot, de sajnos magát az épületet is károsította, mert nedvesen tartotta a falakat. Egy sor szempont miatt indokolt volt az eltávolításuk. Ezt az egyházvezetőség megértette, és támogatta, másképpen nem tudtuk volna véghezvinni. A régi angolpark fáit, az óriáskőriseket mentettük meg a várban, a sok apró fát, amit a katonaság ültetett védelmi okokból, eltávolították, így a füves felületek is fényt kapnak.
– Láthatóan beépül minden bástya; mennyit tud ebből a múzeum majd kiállítási felületnek használni, hiszen szerte a világon a vártörténeti múzeum minden jelentős várban megtalálható.
– Jelenleg nem könnyű a polgármesterrel a kommunikáció. A terv előirányoz bizonyos használati lehetőségeket, de konkrétan a tulajdonos, a városháza kell ezeket tisztázza. A pályázatban szerepel a régi istállóból kialakított házasságkötő terem, két vendéglátóipari egység, a fotóklub visszakapja a termeit, s további műtermek, kiállítóhelyek lesznek. A bástyákban kellene a múzeum és a város közösen kiállítást rendezzen, amiről nem hajlandó tárgyalni a polgármester.
– Mi lesz a főépület rendeltetése? Miért festették sárga színűre?
– Ahol lehet, a korabeli színeket adjuk vissza, s mivel megtaláltuk a 19. századi festést, az alapján döntöttünk a monarchia korára jellemző színről. Vidám szín télen-nyáron. Lehet, hogy egy kicsit erősebbre sikerült, de egy-két év alatt sokat fog fakulni.
A központi épületet 2001-ben kormányhatározattal átadták a megyei tanácsnak, amely átadta a múzeumnak, a bár a polgármester szeretné, nagyon kevés esélyt látok arra, hogy a város átvegye. Ennek egyébként nem is látom az értelmét, mert több ezer műtárgyat tárolunk, amelyek sorsáról gondoskodni kellene.
Úgy gondolom, hogy majd kialakul egyféle együttműködés a vár közös hasznosításáról. A múzeumnak kiváló szakemberei vannak, akik segíteni tudnak érdekes kiállítások közös megszervezésében. A vár bemutatása is komoly munkát igényel, hiszen tájékoztató táblákat kell elhelyezni. Nem látom, hogy a város hogyan tudná szakemberek nélkül működtetni a várat, de ameddig nincs hivatalos megkeresés, addig mindenki végzi a maga dolgát.
Bodolai Gyöngyi
(Folytatjuk)
Népújság (Marosvásárhely)

„Feltámad” a madéfalvi Siculicidium turulmadara
Az osztrák uralom alatti madéfalvi vérengzés 251. évfordulóján, idén január 7-én megrendezett emlékezésen Potápi Árpád János, a magyarországi Miniszterelnöki Hivatal nemzetpolitikai államtitkára kijelentette: ahogyan azokban az időkben is az önrendelkezés volt a székelyek legfontosabb politikai célja, az autonómia ma is megmaradásuk kerete és garanciája.
Ezért támogatja Magyarország kormánya a székelyek elidegeníthetetlen jogát az autonómiához, és biztosítja a madéfalvi turulmadár restaurálásához szükséges 250 ezer lejt. A madéfalvi emlékmű jellegzetessége a kitárt szárnyú turulmadár, amelynek restaurálását Kolozsváron Kolozsi Tibor, a Barabás Miklós Céh elnöke végzi. Mint arról lapunkban már beszámoltunk, a munkát anyagi okokból nem lehetett elkezdeni. Most viszont minden akadály elhárult, és március 15-ére helyére fog kerülni a felújított „madár” – nyilatkozta a Szabadságnak a művész.
(Ö. I. B.)
Szabadság (Kolozsvár)

Egyre több anyaországi hallgató érkezik Kolozsvárra
Egyre nagyobb a magyarországi diákok érdeklődése a Babeş–Bolyai Tudományegyetem iránt, ugyanis különösen az országhatárhoz közel élő fiataloknak Kolozsváron jobban megéri tanulni, mint Budapesten – számolt be lapunknak a január 22–24-én Budapesten megszervezett Educatio Nemzetközi Oktatási Szakkiállítás tapasztalatairól Makkai Júlia Anna, a BBTE Magyar Tagozatának kommunikációs felelőse.
„Azért is vett részt a BBTE a budapesti oktatási szakvásáron, mert gyakran érdeklődtek telefonon, illetve villámpostán az egyetem kínálatáról a magyarországi diákok” – részletezte kérdésünkre Makkai Júlia Anna.
Hozzáfűzte: jelenleg több mint hatvan elsőéves anyaországi diák tanul a BBTE-n, a szakvásáron pedig mintegy nyolcvanan jelezték, komolyan érdeklődnek a kolozsvári továbbtanulási lehetőségek iránt. A kommunikációs felelős szerint az is szerepet játszik a magyarországi fiatalok növekvő érdeklődésében, hogy Magyarországon februárban zajlanak a beiratkozások az egyetemekre, emiatt számos diákkal előfordul, hogy lekési a határidőt, vagy csak később dönti el, milyen szakra iratkozna be.
Ezért kézenfekvőbb számukra, hogy a BBTE nyári felvételijére jelentkezzenek még úgyis, hogy honosítaniuk kell a diplomáikat. Egyébként a pszichológia, a színművészet és a közgazdaság szakok az általuk leginkább keresettebbek.
A már Kolozsváron tanuló magyarországi diákok beszámolóiból egyébként az derül ki, ennek az az oka, hogy különösen a pszichológia szakra nagyon nehéz bejutni Magyarországon. A leggyakoribb kérdéseiket ugyanakkor a tandíjakkal és a szállásköltségekkel kapcsolatban teszik fel.
Elsősorban az érdekli őket, hogy vannak-e államilag támogatott helyek. Érdekességként megjegyezte, hogy az orvosi képzés iránt is jelentős a magyarországi diákok érdeklődése. Olyan kérdéseik is voltak egyébként, hogy hol lehet enni Kolozsváron, vagy mennyire kell tudni románul. Makkai Júlia Anna ugyanakkor megjegyezte: látszott, hogy tudatosak voltak a diákok, voltak már előzetes ismereteik az egyetemről, de persze akadtak kivándorolt erdélyi szülők is, akiket a nosztalgia terelt a BBTE standjához.
A felsőoktatási intézmény egyébként hatfős küldöttséget delegált Budapestre, Közép-Európa egyik legnagyobb szakvásárára. A 15. alkalommal megszervezett rendezvényen – ahová hozzávetőlegesen 30 ezren látogattak el – a három nap alatt több száz érdeklődő fordult meg a Babeş–Bolyai Tudományegyetem standjánál, ahol a felvételivel kapcsolatos információk, az oktatási kínálat és kolozsvári egyetemista élet mellett a 2015-ös Európai Ifjúsági Főváros projekt rendezvényeiről is tájékoztatást kaphattak.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)