Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2015. január 8.
Peremfőváros
Miközben egyre kevesebben vonják kétségbe Kolozsvár élhetőségi fokának növekedését, egyre több helyről visszhangzik Emil Boc szilveszteri jókívánságainak – amellyel a kolozsvári polgármester gyakorlatilag magyartalanította a kincses várost – elítélése.
Pedig a volt kormányfőnek sikerült már korábban kicsikarnia magából magyar szavakat, tanú erre a Kolozsvári Magyar Napok alkalmából összesereglett néhány tízezer ember. Hajlamosak is lettünk utóbbit a normalitás állapotának kikiáltani, ha a hazai közélet nem produkálná az utóbbi időben többször is a nyuszika haláltáncát: egyet előre, kettőt hátra.
A szilveszteri hátralépés esetét súlyosbítja azonban a tény, hogy Boc szavai után éppen az az esztendő kezdődött el, amelyben Kolozsvár a kontinens ifjúsági kulturális fővárosaként szeretne pluszhírnévre szert tenni. Többek között ama multikulturalitás és többnyelvűség jegyében, amelyet a cím elnyeréséért kiírt pályázat elő is ír. És amit a pályázatírók nem is hagytak figyelmen kívül, bizonyíték rá éppen a pályázat sikeressége.
E többnyelvűség életbe léptetése azonban egyelőre várat magára még akkor is, ha a városvezetés nemrég megállapodást írt alá a francia kulturális intézettel, amelynek értelmében a felek a francia nyelvet is az ifjúsági főváros hivatalos nyelvévé nyilvánítják. Az európai kultúra egyik fellegvárának számító francia kultúrának, Racine nyelvének kétségtelenül ott a helye a hivatalosak között annál is inkább, mivel több mint ezer francia diák tanul Kolozsváron.
Elismerés annak, aki felismerte, és hivatalos keretet is adott ennek a tisztelgő gesztusnak. Akkor hangzott el az is, hogy az önkormányzat kész más nyelveket is az ifjúsági rendezvénysorozat hivatalos nyelvei közé emelni, ha azt az említett közösségek – példaként az olasz vagy a spanyol hangzott el – igénylik.
Kemencemeleg a hír, miszerint a városvezetés a kolozsvári magyar főkonzulátussal is hasonló tartalmú megállapodást készül aláírni. A hír hallatán egyelőre hasad bennem a tudat: megtisztelve vagy – az őshonos magyar közösség tagjaként – megalázva érezzem-e magam?
Csinta Samu
Krónika (Kolozsvár)
Miközben egyre kevesebben vonják kétségbe Kolozsvár élhetőségi fokának növekedését, egyre több helyről visszhangzik Emil Boc szilveszteri jókívánságainak – amellyel a kolozsvári polgármester gyakorlatilag magyartalanította a kincses várost – elítélése.
Pedig a volt kormányfőnek sikerült már korábban kicsikarnia magából magyar szavakat, tanú erre a Kolozsvári Magyar Napok alkalmából összesereglett néhány tízezer ember. Hajlamosak is lettünk utóbbit a normalitás állapotának kikiáltani, ha a hazai közélet nem produkálná az utóbbi időben többször is a nyuszika haláltáncát: egyet előre, kettőt hátra.
A szilveszteri hátralépés esetét súlyosbítja azonban a tény, hogy Boc szavai után éppen az az esztendő kezdődött el, amelyben Kolozsvár a kontinens ifjúsági kulturális fővárosaként szeretne pluszhírnévre szert tenni. Többek között ama multikulturalitás és többnyelvűség jegyében, amelyet a cím elnyeréséért kiírt pályázat elő is ír. És amit a pályázatírók nem is hagytak figyelmen kívül, bizonyíték rá éppen a pályázat sikeressége.
E többnyelvűség életbe léptetése azonban egyelőre várat magára még akkor is, ha a városvezetés nemrég megállapodást írt alá a francia kulturális intézettel, amelynek értelmében a felek a francia nyelvet is az ifjúsági főváros hivatalos nyelvévé nyilvánítják. Az európai kultúra egyik fellegvárának számító francia kultúrának, Racine nyelvének kétségtelenül ott a helye a hivatalosak között annál is inkább, mivel több mint ezer francia diák tanul Kolozsváron.
Elismerés annak, aki felismerte, és hivatalos keretet is adott ennek a tisztelgő gesztusnak. Akkor hangzott el az is, hogy az önkormányzat kész más nyelveket is az ifjúsági rendezvénysorozat hivatalos nyelvei közé emelni, ha azt az említett közösségek – példaként az olasz vagy a spanyol hangzott el – igénylik.
Kemencemeleg a hír, miszerint a városvezetés a kolozsvári magyar főkonzulátussal is hasonló tartalmú megállapodást készül aláírni. A hír hallatán egyelőre hasad bennem a tudat: megtisztelve vagy – az őshonos magyar közösség tagjaként – megalázva érezzem-e magam?
Csinta Samu
Krónika (Kolozsvár)
2015. január 8.
Ismertségre és elismertségre vágyó hivatás
A szakma hazai keresztmetszetét ismertető kiadványt mutatott be a közelmúltban a fennállásának tizedik évfordulóját ünneplő Romániai Magyar Gyógypedagógusok Egyesülete. A Másképp című tanulmánykötet egyfajta összegzést is nyújt a speciális nevelési igényű gyerekek oktatásáról, ugyanakkor a nagyközönség felé való nyitást is szorgalmazza.
Az erdélyi magyar gyógypedagógusok munkájából kíván ízelítőt nyújtani a könyv, amely elsősorban a szakma képviselőit kívánja megszólítani, de a normál oktatásban dolgozó pedagógusokat, illetve a sajátos nevelési igényű gyerekek szüleit is. A Nagy Szilárd (képünkön) elnökölte egyesületbe egyébként nemcsak gyógypedagógusok tartoznak, hanem a segítő szakma képviselői is, szociális munkások, pszichológusok, valamint óvónők és tanítónők is. „Szükség van arra, hogy nyissunk a nagyközönség, a társadalom »ép« tagjai felé is, hogy ismertebbé váljon a munkánk. A gyűjtemény ötleteket, megoldásokat, lehetőségeket sorakoztat fel, és további tervek szövögetésére ösztönöz” – tette hozzá Nagy Szilárd.
Az „utazótanár” munkája
A mintegy 300 tagot számláló, kolozsvári székhelyű egyesület kiadványában szó esik többek közt hallássérült, autizmussal, idegrendszeri, tanulási zavarokkal, fogyatékkal élő gyerekek, illetve koraszülöttek fejlesztéséről. Ily módon átfogó, perspektivikus képet is nyújt a szakmáról, amelyről olykor hiányosak vagy homályosak a normál oktatás szereplőinek ismeretei. A szakmabeliek ezért igyekeznek valamelyest átjárhatóbbá tenni a normál és a gyógypedagógia között húzódó határvonalat. Erről a nyitásról beszélt Péter Ildikó, a kolozsvári Onisifor Ghibu iskola úgynevezett „utazótanára”, segítő tanára, aki gyógypedagógusként normál iskolában tanít speciális nevelési igényű gyerekeket, így a munkája összekapcsolja a két területet.
Milyen egy ennyire sajátos közegben dolgozni, együttműködni, mediálni? – hangzott el a kérdés a könyvbemutató alkalmával tartott kerekasztal-beszélgetésen. „Sajátos terület ez, de hát mi nem sajátos a gyógypedagógiában? Az utazótanárság hidat képez a két terület, a gyógypedagógusi munka és az ép gyerekek tanítása között, és bevonja az utóbbiak szüleit és pedagógusait is – mondta Péter Ildikó. – Mi vagyunk azok, akik a speciális intézmény határain túllépünk, és kimegyünk a tömegoktatásba. Saját speciális módszereinkkel próbáljuk fejleszteni a gyerekek képességeit. Normál iskolában tanítjuk a speciális nevelési igényű gyerekeket, megpróbáljuk őket úgy kezelni, felzárkóztatni, hogy megmaradhassanak a tömegoktatásban, és képesek legyenek elvégezni az iskolát. Célcsoportunk a tanulási zavarral, alkalmazkodási és viselkedészavarral küzdő gyerekek, de szüleikkel és pedagógusaikkal is nagyon szoros kapcsolatot ápolunk.”
Befogadó iskola, „érzékenyítő” napok
Az úgynevezett befogadó iskolában ez hosszú folyamat, hiszen sok év telik el, míg megértik, megtanulják tisztelni és figyelembe venni a segítő tanárok munkáját. „A pedagógusok érzik, hogy segítjük a gyerekek fejlődését, jelenlétünkkel pedig az ő munkájukat lendítjük előre. Nem emeljük ki ezeket a gyerekeket a közösségből, hanem a partnerórák keretében a saját osztálytermükben foglalkozunk velük. Az egyéni órák is nagyon fontosak, sok tanítónő viszont határozottan kéri, hogy a tanórákon is vegyünk részt, akadályozzuk meg, hogy zavarják az órát” – ecsetelte a gyógypedagógus.
Hogy az „utazótanárok” milyen mértékben tudnak részt venni mindkét közösség életében, elsősorban attól függ, hogy mennyire képesek dinamikusan mozogni abban a közegben. Ott azt várják el tőlük, hogy megfelelő kommunikációs körülményeket teremtsenek, a sajátos nevelési igényű gyerekek megfelelőképpen kommunikálhassanak ép kortársaikkal és a pedagógusokkal is.
Hasznos lenne rendszeresen úgynevezett „érzékenyítő napokat” szervezni a magyar iskolákban – ennek keretében pedig olyan élethelyzeteket teremteni, amelyben az egészséges gyerekek megtapasztalhatják, mit jelent fogyatékkal élni. „A diákok igazából nagyon érzékenyek, és még fogékonyabbá lehetne tenni őket, ha lenne erre alkalom és erőforrás” – tartja Péter Ildikó. Körülbelül 10-15 éve tendenciaként érzékelhető, hogy egyfajta híd képződik például a halló és siket gyerekek között: a sajátosság már nem annyira ismeretlen, idegen jelenség, mint korábban, amikor a diákok aligha szembesültek azzal, hogy milyen is lehet egy siket gyerek élete.
Nőuralom az egyetemen
Kiss Szidónia, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem gyógypedagógia szakának adjunktusa a szakma iránti érdeklődésről, az egyetemi képzésről beszélt. „A gyógypedagógus-képzés az Alkalmazott Pszichológiai Intézetben zajlik, ahol az elméleten kívül gyakorlati felkészülést is igyekszünk biztosítani a hallgatók számára: intézményekbe látogatnak, dolgoznak, önkénteskednek, tapasztalatot szereznek. Az még korántsem biztos, hogy a fiatal már az egyetemen átlátja-e, mire is adta a fejét...” – mutatott rá az egyetemi oktató.
Szerinte a gyógypedagógusi tulajdonképpen nem is szakma, hanem hivatás. A jelentkezők közül akadnak, akiket menet közben elriaszt a felismerés, hogy valójában mit is jelent ez a munka, előfordulhat, hogy túl nehéznek, túl felelősségteljesnek találják. Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy rendszerint sokkal több lány választja a gyógypedagógiát – jelenleg nem is tanulnak fiúk ezen a szakon. „Az egyetem utáni elhelyezkedési lehetőségekről nincsenek konkrét felméréseink, az első fokozati vizsga azonban már elégtételt jelent, valamint az is, ha pozitív visszajelzést kapunk az iskoláktól, kollégáktól” – fejtette ki az egyetemi adjunktus. A meghirdetett oktatási helyek mindenesetre rendre betelnek, nem csökken a jelentkezők száma, sőt, Magyarországról is érkeznek Kolozsvárra gyógypedagógiát tanulni.
Kiss Judit
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
A szakma hazai keresztmetszetét ismertető kiadványt mutatott be a közelmúltban a fennállásának tizedik évfordulóját ünneplő Romániai Magyar Gyógypedagógusok Egyesülete. A Másképp című tanulmánykötet egyfajta összegzést is nyújt a speciális nevelési igényű gyerekek oktatásáról, ugyanakkor a nagyközönség felé való nyitást is szorgalmazza.
Az erdélyi magyar gyógypedagógusok munkájából kíván ízelítőt nyújtani a könyv, amely elsősorban a szakma képviselőit kívánja megszólítani, de a normál oktatásban dolgozó pedagógusokat, illetve a sajátos nevelési igényű gyerekek szüleit is. A Nagy Szilárd (képünkön) elnökölte egyesületbe egyébként nemcsak gyógypedagógusok tartoznak, hanem a segítő szakma képviselői is, szociális munkások, pszichológusok, valamint óvónők és tanítónők is. „Szükség van arra, hogy nyissunk a nagyközönség, a társadalom »ép« tagjai felé is, hogy ismertebbé váljon a munkánk. A gyűjtemény ötleteket, megoldásokat, lehetőségeket sorakoztat fel, és további tervek szövögetésére ösztönöz” – tette hozzá Nagy Szilárd.
Az „utazótanár” munkája
A mintegy 300 tagot számláló, kolozsvári székhelyű egyesület kiadványában szó esik többek közt hallássérült, autizmussal, idegrendszeri, tanulási zavarokkal, fogyatékkal élő gyerekek, illetve koraszülöttek fejlesztéséről. Ily módon átfogó, perspektivikus képet is nyújt a szakmáról, amelyről olykor hiányosak vagy homályosak a normál oktatás szereplőinek ismeretei. A szakmabeliek ezért igyekeznek valamelyest átjárhatóbbá tenni a normál és a gyógypedagógia között húzódó határvonalat. Erről a nyitásról beszélt Péter Ildikó, a kolozsvári Onisifor Ghibu iskola úgynevezett „utazótanára”, segítő tanára, aki gyógypedagógusként normál iskolában tanít speciális nevelési igényű gyerekeket, így a munkája összekapcsolja a két területet.
Milyen egy ennyire sajátos közegben dolgozni, együttműködni, mediálni? – hangzott el a kérdés a könyvbemutató alkalmával tartott kerekasztal-beszélgetésen. „Sajátos terület ez, de hát mi nem sajátos a gyógypedagógiában? Az utazótanárság hidat képez a két terület, a gyógypedagógusi munka és az ép gyerekek tanítása között, és bevonja az utóbbiak szüleit és pedagógusait is – mondta Péter Ildikó. – Mi vagyunk azok, akik a speciális intézmény határain túllépünk, és kimegyünk a tömegoktatásba. Saját speciális módszereinkkel próbáljuk fejleszteni a gyerekek képességeit. Normál iskolában tanítjuk a speciális nevelési igényű gyerekeket, megpróbáljuk őket úgy kezelni, felzárkóztatni, hogy megmaradhassanak a tömegoktatásban, és képesek legyenek elvégezni az iskolát. Célcsoportunk a tanulási zavarral, alkalmazkodási és viselkedészavarral küzdő gyerekek, de szüleikkel és pedagógusaikkal is nagyon szoros kapcsolatot ápolunk.”
Befogadó iskola, „érzékenyítő” napok
Az úgynevezett befogadó iskolában ez hosszú folyamat, hiszen sok év telik el, míg megértik, megtanulják tisztelni és figyelembe venni a segítő tanárok munkáját. „A pedagógusok érzik, hogy segítjük a gyerekek fejlődését, jelenlétünkkel pedig az ő munkájukat lendítjük előre. Nem emeljük ki ezeket a gyerekeket a közösségből, hanem a partnerórák keretében a saját osztálytermükben foglalkozunk velük. Az egyéni órák is nagyon fontosak, sok tanítónő viszont határozottan kéri, hogy a tanórákon is vegyünk részt, akadályozzuk meg, hogy zavarják az órát” – ecsetelte a gyógypedagógus.
Hogy az „utazótanárok” milyen mértékben tudnak részt venni mindkét közösség életében, elsősorban attól függ, hogy mennyire képesek dinamikusan mozogni abban a közegben. Ott azt várják el tőlük, hogy megfelelő kommunikációs körülményeket teremtsenek, a sajátos nevelési igényű gyerekek megfelelőképpen kommunikálhassanak ép kortársaikkal és a pedagógusokkal is.
Hasznos lenne rendszeresen úgynevezett „érzékenyítő napokat” szervezni a magyar iskolákban – ennek keretében pedig olyan élethelyzeteket teremteni, amelyben az egészséges gyerekek megtapasztalhatják, mit jelent fogyatékkal élni. „A diákok igazából nagyon érzékenyek, és még fogékonyabbá lehetne tenni őket, ha lenne erre alkalom és erőforrás” – tartja Péter Ildikó. Körülbelül 10-15 éve tendenciaként érzékelhető, hogy egyfajta híd képződik például a halló és siket gyerekek között: a sajátosság már nem annyira ismeretlen, idegen jelenség, mint korábban, amikor a diákok aligha szembesültek azzal, hogy milyen is lehet egy siket gyerek élete.
Nőuralom az egyetemen
Kiss Szidónia, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem gyógypedagógia szakának adjunktusa a szakma iránti érdeklődésről, az egyetemi képzésről beszélt. „A gyógypedagógus-képzés az Alkalmazott Pszichológiai Intézetben zajlik, ahol az elméleten kívül gyakorlati felkészülést is igyekszünk biztosítani a hallgatók számára: intézményekbe látogatnak, dolgoznak, önkénteskednek, tapasztalatot szereznek. Az még korántsem biztos, hogy a fiatal már az egyetemen átlátja-e, mire is adta a fejét...” – mutatott rá az egyetemi oktató.
Szerinte a gyógypedagógusi tulajdonképpen nem is szakma, hanem hivatás. A jelentkezők közül akadnak, akiket menet közben elriaszt a felismerés, hogy valójában mit is jelent ez a munka, előfordulhat, hogy túl nehéznek, túl felelősségteljesnek találják. Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy rendszerint sokkal több lány választja a gyógypedagógiát – jelenleg nem is tanulnak fiúk ezen a szakon. „Az egyetem utáni elhelyezkedési lehetőségekről nincsenek konkrét felméréseink, az első fokozati vizsga azonban már elégtételt jelent, valamint az is, ha pozitív visszajelzést kapunk az iskoláktól, kollégáktól” – fejtette ki az egyetemi adjunktus. A meghirdetett oktatási helyek mindenesetre rendre betelnek, nem csökken a jelentkezők száma, sőt, Magyarországról is érkeznek Kolozsvárra gyógypedagógiát tanulni.
Kiss Judit
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2015. január 8.
A multikulti halála (2010)
A felvilágosodás emancipatorikus ráció-központúságából a „kombatív tolerancia” elvét és gyakorlatát kialakító európai liberális multikulti nem számolt a totalitárius racionalizmus következményeivel.
Az írás 2010. október 8-án jelent meg a Reflektóriumon. Újrapublikálását, úgy gondoljuk, aktuálissá tették az elmúlt napok párizsi eseményei.
Alig egy héttel az után, hogy Kolozsváron dicsérte a BBTE multikulturalitását, Angela Merkel azt mondja: „teljes kudarc a multikulturális társadalom modellje, a multikulti hitvallása – hogy immár egymás mellett élünk, és ez mennyire jó nekünk –, ez a felfogás megbukott, teljességgel megbukott”.
Nem lehet amellett csak úgy elmenni, ha Németország szövetségi kancellárja, az európai konstrukció egyik kulcsszereplője gyakorlatilag kidobja az ablakon a posztmodernitás egyik kulcstoposzát. Pedig csak a kimondás aktusa hat újszerűen, mivel
a multikulti rég halott – ha egyáltalán élt valaha.
Merkel nyilván konkrét helyzet kapcsán fogalmazta meg a régóta körvonalazódó, de ennyire markánsan még ki nem mondott megállapítást. Németországnak szüksége van a bevándorlókra, mivel a képzett munkaerő hiányával küzd, de a bevándorlóknak (értsd: az iszlám világból érkezőknek) be kell illeszkedniük, magukévá kell tenniük a német kultúrát és annak értékeit, mondta a kancellár.
Ezek a szavak pedig kontextusra találnak az utóbbi időszak történéseiben. Elég, ha csak az olaszországi és franciaországi cigány-kitoloncolásokra, Sarkozy francia elnök – újabb uniós kulcsfigura – ezzel kapcsolatos sarkos kijelentéseire gondolunk, de ugyanezt a kontextust erősítik az egységes európai pénznem megszűnését vizionáló megnyilvánulások is, valamint az, hogy az uniós tagállamokban és az Európai Parlament szintjén is erősödtek a jobboldali (sőt, radikális jobboldali) pártok.
De mi a gond a multikulturalitással?
Dióhéjban az, hogy ha a „különbözőséghez való jog” mentén próbáljuk a multikulturalitást a liberális demokrácia részévé tenni, két nehézséggel szembesülünk: egyrészt az emberi jogokra – mert mi másra – alapozott sokszínűség éppen önmagát kezdi ki, mivel kiszorulnak mindazok a formái, amelyek nem értelmezhetők a jogok síkján. Másrészt arról van szó, hogy – és ez ténykérdés – Európában csak nemzetállami keretek között beszélhetünk liberális demokráciáról, ez pedig szintén jelentősen beszűkíti a multikulturalitás gyakorlati lehetőségeit. Hogy is mondta Merkel? A bevándorlóknak be kell illeszkedniük, magukévá kell tenniük a német kultúrát és annak értékeit. Ez pedig vegytiszta nemzetállam-diskurzus.
A jobbára egyetemi tanszékeken és steril könyvtárszobákban kigondolt multikulturalitás természetébe eleve bele van kódolva
az önfelszámolás lehetősége.
A sokszínűség formális tényének keményvonalas ünneplői nem számolnak azzal – mert nem számolhatnak, elvileg tilos számukra –, hogy esetleg lényegileg különbözhetnek, sőt, összeférhetetlenek, egymás puszta létére nézve veszélyesek lehetnek a „multikulturálissá homogenizált sokszínűség” elemei.
Vajon a fejkendő-viták, a Mohamed-ábrázolások csökönyös ismétlődése nem éppen abból a felismerésből fakad-e, hogy a bevándorlók befogadásának szabadsága és a tolerancia jegyében éppen a szabadság elutasított korlátozása vagy megszüntetése, az intolerancia valósul meg, és válik paradox módon a befogadó társadalom értékévé, nyilvánvaló ellentmondásba keveredve annak kinyilvánított alapvetésével? Ez a felismerés pedig vajon nem arra vonatkozik-e, hogy a következetesen végigvitt liberális szabadságeszme végső soron önmagát számolja fel, hiszen semmilyen inherens eszköze nincs önnön puszta létének védelmére?
Ha viszont a szabadság nem univerzális, ha vannak szabadabbak a szabadoknál,
akkor mi a helyzet a liberális demokrácia eszméjével?
Mi a helyzet a multikultival? (következetesen végigveszi ezeket a problémákat Demeter M. Attila a Szabadság, Egyenlőség, Nemzetiség című remekbe szabott munkájában – Pro Philosophia, Kolozsvár, 2009).
És még mielőtt valaki felsikoltana, hogy Angela Merkel náci fordulatot tett, sietve leszögezném: nem, nem ő a hibás. Hanem az, hogy a felvilágosodás emancipatorikus ráció-központúságából a „kombatív tolerancia” elvét és gyakorlatát kialakító európai liberális multikulti nem számolt a totalitárius racionalizmus következményeivel.
Arról van szó, hogy az identitások előrevetülő veszélyeztetettség- és bizonytalanság-érzése olyan nem-racionális elem, amely azonnal és elnyomhatatlanul, ösztönösen felszínre nyomakszik, amikor az egyféle hagyományokból táplálkozó Mi testközelbe kerül a másféle tradíciókon alapuló Őkkel. Egy németországi város valamelyik negyedében élő protestáns ember akkor is összerezzen a néhány hónapja a szomszédos telken felépült mecsetből kihallatszó müezzin-ének hallatán, ha tudja, hogy politikailag inkorrekt gondolatai támadtak. És máris kilépett a multikultiból, amelyben tulajdonképpen soha nem is volt benne. Itt ugyanis eltérő identitások ütköznek, ezek pedig természetükből eredően még a liberális demokrácia keretei között sem képesek a vitára, pusztán amiatt, hogy egy identitás nem megerősítő vagy cáfolható érvek alapján létezik.
Amikor tehát Merkel kancellár beilleszkedésre szólítja fel a bevándorlókat – még egyszer: nem a csehekre vagy lengyelekre, hanem a törökökre gondolt –, akkor gyakorlatilag azt kéri tőlük, hogy mondjanak le identitásukról (mert csak két lehetősége van: vagy az előbbi, vagy pedig az, hogy megszünteti a nemzetállamot). Ezzel pedig tulajdonképpen elismeri, hogy az európai liberális demokrácia jelenlegi formájában nem képes kezelni a különbözőség-topikok legfontosabbikát: az interkulturális bevándorlást. Enélkül pedig – Merkel is megerősíti: szükség van a bevándorlókra – nem létezhet piacgazdaság, piacgazdaság nélkül pedig nem létezik liberális demokrácia.
Valahogy tovább kell lépni,
szem előtt tartva, hogy nincs multikulti, nincs univerzális szabadság, csak Mi és Ők, a történelem pedig nemhogy véget érne, hanem csak most kezdődik igazán. Talán újra kell olvasni Descartes-tól, Rousseau-ékon, Kanton, Hegelen és Heideggeren át Fukuyamáig és Huntingtonig a teljes nyugati eszmetörténetet. De az is lehet, hogy nem.
Fall Sándor
foter.ro/cikk
A felvilágosodás emancipatorikus ráció-központúságából a „kombatív tolerancia” elvét és gyakorlatát kialakító európai liberális multikulti nem számolt a totalitárius racionalizmus következményeivel.
Az írás 2010. október 8-án jelent meg a Reflektóriumon. Újrapublikálását, úgy gondoljuk, aktuálissá tették az elmúlt napok párizsi eseményei.
Alig egy héttel az után, hogy Kolozsváron dicsérte a BBTE multikulturalitását, Angela Merkel azt mondja: „teljes kudarc a multikulturális társadalom modellje, a multikulti hitvallása – hogy immár egymás mellett élünk, és ez mennyire jó nekünk –, ez a felfogás megbukott, teljességgel megbukott”.
Nem lehet amellett csak úgy elmenni, ha Németország szövetségi kancellárja, az európai konstrukció egyik kulcsszereplője gyakorlatilag kidobja az ablakon a posztmodernitás egyik kulcstoposzát. Pedig csak a kimondás aktusa hat újszerűen, mivel
a multikulti rég halott – ha egyáltalán élt valaha.
Merkel nyilván konkrét helyzet kapcsán fogalmazta meg a régóta körvonalazódó, de ennyire markánsan még ki nem mondott megállapítást. Németországnak szüksége van a bevándorlókra, mivel a képzett munkaerő hiányával küzd, de a bevándorlóknak (értsd: az iszlám világból érkezőknek) be kell illeszkedniük, magukévá kell tenniük a német kultúrát és annak értékeit, mondta a kancellár.
Ezek a szavak pedig kontextusra találnak az utóbbi időszak történéseiben. Elég, ha csak az olaszországi és franciaországi cigány-kitoloncolásokra, Sarkozy francia elnök – újabb uniós kulcsfigura – ezzel kapcsolatos sarkos kijelentéseire gondolunk, de ugyanezt a kontextust erősítik az egységes európai pénznem megszűnését vizionáló megnyilvánulások is, valamint az, hogy az uniós tagállamokban és az Európai Parlament szintjén is erősödtek a jobboldali (sőt, radikális jobboldali) pártok.
De mi a gond a multikulturalitással?
Dióhéjban az, hogy ha a „különbözőséghez való jog” mentén próbáljuk a multikulturalitást a liberális demokrácia részévé tenni, két nehézséggel szembesülünk: egyrészt az emberi jogokra – mert mi másra – alapozott sokszínűség éppen önmagát kezdi ki, mivel kiszorulnak mindazok a formái, amelyek nem értelmezhetők a jogok síkján. Másrészt arról van szó, hogy – és ez ténykérdés – Európában csak nemzetállami keretek között beszélhetünk liberális demokráciáról, ez pedig szintén jelentősen beszűkíti a multikulturalitás gyakorlati lehetőségeit. Hogy is mondta Merkel? A bevándorlóknak be kell illeszkedniük, magukévá kell tenniük a német kultúrát és annak értékeit. Ez pedig vegytiszta nemzetállam-diskurzus.
A jobbára egyetemi tanszékeken és steril könyvtárszobákban kigondolt multikulturalitás természetébe eleve bele van kódolva
az önfelszámolás lehetősége.
A sokszínűség formális tényének keményvonalas ünneplői nem számolnak azzal – mert nem számolhatnak, elvileg tilos számukra –, hogy esetleg lényegileg különbözhetnek, sőt, összeférhetetlenek, egymás puszta létére nézve veszélyesek lehetnek a „multikulturálissá homogenizált sokszínűség” elemei.
Vajon a fejkendő-viták, a Mohamed-ábrázolások csökönyös ismétlődése nem éppen abból a felismerésből fakad-e, hogy a bevándorlók befogadásának szabadsága és a tolerancia jegyében éppen a szabadság elutasított korlátozása vagy megszüntetése, az intolerancia valósul meg, és válik paradox módon a befogadó társadalom értékévé, nyilvánvaló ellentmondásba keveredve annak kinyilvánított alapvetésével? Ez a felismerés pedig vajon nem arra vonatkozik-e, hogy a következetesen végigvitt liberális szabadságeszme végső soron önmagát számolja fel, hiszen semmilyen inherens eszköze nincs önnön puszta létének védelmére?
Ha viszont a szabadság nem univerzális, ha vannak szabadabbak a szabadoknál,
akkor mi a helyzet a liberális demokrácia eszméjével?
Mi a helyzet a multikultival? (következetesen végigveszi ezeket a problémákat Demeter M. Attila a Szabadság, Egyenlőség, Nemzetiség című remekbe szabott munkájában – Pro Philosophia, Kolozsvár, 2009).
És még mielőtt valaki felsikoltana, hogy Angela Merkel náci fordulatot tett, sietve leszögezném: nem, nem ő a hibás. Hanem az, hogy a felvilágosodás emancipatorikus ráció-központúságából a „kombatív tolerancia” elvét és gyakorlatát kialakító európai liberális multikulti nem számolt a totalitárius racionalizmus következményeivel.
Arról van szó, hogy az identitások előrevetülő veszélyeztetettség- és bizonytalanság-érzése olyan nem-racionális elem, amely azonnal és elnyomhatatlanul, ösztönösen felszínre nyomakszik, amikor az egyféle hagyományokból táplálkozó Mi testközelbe kerül a másféle tradíciókon alapuló Őkkel. Egy németországi város valamelyik negyedében élő protestáns ember akkor is összerezzen a néhány hónapja a szomszédos telken felépült mecsetből kihallatszó müezzin-ének hallatán, ha tudja, hogy politikailag inkorrekt gondolatai támadtak. És máris kilépett a multikultiból, amelyben tulajdonképpen soha nem is volt benne. Itt ugyanis eltérő identitások ütköznek, ezek pedig természetükből eredően még a liberális demokrácia keretei között sem képesek a vitára, pusztán amiatt, hogy egy identitás nem megerősítő vagy cáfolható érvek alapján létezik.
Amikor tehát Merkel kancellár beilleszkedésre szólítja fel a bevándorlókat – még egyszer: nem a csehekre vagy lengyelekre, hanem a törökökre gondolt –, akkor gyakorlatilag azt kéri tőlük, hogy mondjanak le identitásukról (mert csak két lehetősége van: vagy az előbbi, vagy pedig az, hogy megszünteti a nemzetállamot). Ezzel pedig tulajdonképpen elismeri, hogy az európai liberális demokrácia jelenlegi formájában nem képes kezelni a különbözőség-topikok legfontosabbikát: az interkulturális bevándorlást. Enélkül pedig – Merkel is megerősíti: szükség van a bevándorlókra – nem létezhet piacgazdaság, piacgazdaság nélkül pedig nem létezik liberális demokrácia.
Valahogy tovább kell lépni,
szem előtt tartva, hogy nincs multikulti, nincs univerzális szabadság, csak Mi és Ők, a történelem pedig nemhogy véget érne, hanem csak most kezdődik igazán. Talán újra kell olvasni Descartes-tól, Rousseau-ékon, Kanton, Hegelen és Heideggeren át Fukuyamáig és Huntingtonig a teljes nyugati eszmetörténetet. De az is lehet, hogy nem.
Fall Sándor
foter.ro/cikk
2015. január 9.
A Bolyai Farkas Líceum a legjobb magyar tannyelvű intézmény
Két erdélyi középiskola szerepel a legjobb hazai tanintézmények tízes listáján – derült ki egy összesítésből. A portál a legjobb iskolákat a felvételi jegy, az érettségi átlag, illetve a tantárgyversenyeken elért eredmények alapján rangsorolta. Az országos listavezető a fővárosi Sfântul Sava Főgimnázium, Erdély legjobb középiskolája pedig a kolozsvári Emil Racoviță Főgimnázium.
A kizárólag magyar tannyelvű középiskolák között a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum szerepel a legelőkelőbb helyen a rangsorban, országos szinten a 88. helyre került.
A Bolyait amúgy megelőzi az ugyancsak marosvásárhelyi, vegyes tannyelvű Unirea Főgimnázium, ez az intézmény a 61. helyezést kapta országos viszonylatban. A 118. helyen a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium, a 120. helyen pedig a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium áll. Az admitereliceu.ro összesen 1148 tanintézményt rangsorolt.
marosvasarhelyiradio.ro / maszol.ro
Erdély.ma
Két erdélyi középiskola szerepel a legjobb hazai tanintézmények tízes listáján – derült ki egy összesítésből. A portál a legjobb iskolákat a felvételi jegy, az érettségi átlag, illetve a tantárgyversenyeken elért eredmények alapján rangsorolta. Az országos listavezető a fővárosi Sfântul Sava Főgimnázium, Erdély legjobb középiskolája pedig a kolozsvári Emil Racoviță Főgimnázium.
A kizárólag magyar tannyelvű középiskolák között a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum szerepel a legelőkelőbb helyen a rangsorban, országos szinten a 88. helyre került.
A Bolyait amúgy megelőzi az ugyancsak marosvásárhelyi, vegyes tannyelvű Unirea Főgimnázium, ez az intézmény a 61. helyezést kapta országos viszonylatban. A 118. helyen a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium, a 120. helyen pedig a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium áll. Az admitereliceu.ro összesen 1148 tanintézményt rangsorolt.
marosvasarhelyiradio.ro / maszol.ro
Erdély.ma
2015. január 9.
Mecénások és mesterek a Korunkban
Az erdélyi mecénások és művészetpártolók jelentős alakjait mutatja be a kolozsvári Korunk folyóirat idei első lapszáma.
Régen a műalkotások létrejöttének meghatározó szereplői a megrendelők (mecénások) és a mesterek voltak. A művészettörténeti kutatás kezdeteitől fogva alapcéljául tűzte ki e szereplők azonosítását szoros összefüggésben a műalkotások elemzésével. Szegényes forrásadottságainkból adódóan a középkori, de nagyon gyakran az újkori műalkotások esetében is a kutató szerencsésnek mondhatja magát, ha sikerül mindezen vonatkozásokat kiderítenie.
Ilyen irányú törekvések legfrissebb eredményeit mutatják be a kolozsvári Korunk legfrissebb szám szerzői, akár a mecénások vagy a mesterek/művészek, akár a műalkotások elemzéséből kiindulva. Erdélyi püspökök mecenatúrájához kapcsolódnak a vistai református templom freskódíszei; igazi humanista mecénásként rajzolódik ki Verancsics Antal esztergomi érsek és a fejedelmi megrendelő, Bethlen Gábor portréja; erdélyi nemes urak hívták életre az olaszteleki Daniel-udvarházat és falképeit; de számos egyházi használatba került ötvöstárgy is viseli nemesi megrendelőinek házassági címereit.
Olasz hadiépítészek erdélyi működésének a részletei, a börtönviselt 19. századi ezermester, Bodor Péter rendkívül szerteágazó életműve és Alpár Ignác építész csíkszeredai gimnáziumterve is új megvilágításban jelenik meg az olvasók előtt. A művészettörténet alakulásában a megrendelők helyére idővel a művészetet fogyasztó közönség és a kritika lépett. Ennek a korszaknak egyik jeles hazai festőművésze Vida Árpád, akinek karrierjét meghatározó párizsi éveiről és alkotásairól is olvashatunk.
Krónika (Kolozsvár)
Az erdélyi mecénások és művészetpártolók jelentős alakjait mutatja be a kolozsvári Korunk folyóirat idei első lapszáma.
Régen a műalkotások létrejöttének meghatározó szereplői a megrendelők (mecénások) és a mesterek voltak. A művészettörténeti kutatás kezdeteitől fogva alapcéljául tűzte ki e szereplők azonosítását szoros összefüggésben a műalkotások elemzésével. Szegényes forrásadottságainkból adódóan a középkori, de nagyon gyakran az újkori műalkotások esetében is a kutató szerencsésnek mondhatja magát, ha sikerül mindezen vonatkozásokat kiderítenie.
Ilyen irányú törekvések legfrissebb eredményeit mutatják be a kolozsvári Korunk legfrissebb szám szerzői, akár a mecénások vagy a mesterek/művészek, akár a műalkotások elemzéséből kiindulva. Erdélyi püspökök mecenatúrájához kapcsolódnak a vistai református templom freskódíszei; igazi humanista mecénásként rajzolódik ki Verancsics Antal esztergomi érsek és a fejedelmi megrendelő, Bethlen Gábor portréja; erdélyi nemes urak hívták életre az olaszteleki Daniel-udvarházat és falképeit; de számos egyházi használatba került ötvöstárgy is viseli nemesi megrendelőinek házassági címereit.
Olasz hadiépítészek erdélyi működésének a részletei, a börtönviselt 19. századi ezermester, Bodor Péter rendkívül szerteágazó életműve és Alpár Ignác építész csíkszeredai gimnáziumterve is új megvilágításban jelenik meg az olvasók előtt. A művészettörténet alakulásában a megrendelők helyére idővel a művészetet fogyasztó közönség és a kritika lépett. Ennek a korszaknak egyik jeles hazai festőművésze Vida Árpád, akinek karrierjét meghatározó párizsi éveiről és alkotásairól is olvashatunk.
Krónika (Kolozsvár)
2015. január 9.
Bodor Ádám író az ocsúdó erdélyi irodalomról
A lap abból az alkalomból kereste meg a kolozsvári származású, több évtizede Budapesten élő írót, hogy december elején Prima díjjal jutalmazták munkásságát.
„Kényes téma. Kényes külön erdélyi irodalomról beszélni, mert mögötte már valami gyanús megkülönböztetés sejlik, mégis néha szükséges észrevenni azokat az árnyalati másságokat, amelyeket a hely rendhagyó sajátosságai jelentenek. Mert ilyenek vannak. Erdély történelmi sorsa, benne az irodalommal, sokáig megmaradt a nemzeti elfogultság béklyói között” – fogalmazott az író.
Mint mondta, a történelmi realitások némi fájdalommal, önsajnálattal jelentkeznek már Tamási Áronnál is – az Ábelre regénytrilógiában különösen. „Miközben nem bír eltávolodni az idillikus képtől, ott sötétlik a történelmi háttér a rettenetes felismeréssel, hogy itt valaminek egyszer s mindenkorra vége. Valaminek, ami talán csak a képzeletben létezett, de a mienk volt” – mondta.
Bodor szerint Erdélyről még az erdélyiekben is mindmáig egy kicsit hamis kép él. „Én polgári családban nőttem fel, cseléddel, szakácsnővel, kalotaszegi varrottas párnák, az Erdélyi Szépmíves Céh posztókötésű könyvei között, azzal az érzéssel, hogy ezek egy érvényes történelmi, társadalmi környezet természetes, biztos és megnyugtató kellékei, domináns magyar jelleggel, miközben elég volt kilépni az utcára, hogy az ember más nyelvet beszélő, mezítlábas, szakadt emberekkel találkozzék. Az én otthonom a valóság egy keskeny szelete volt. Na, innen egyenesen belecsöppentem egy román politikai megtorló börtönbe, az már a valóság vaskosabb szelete volt” – magyarázta Bodor Ádám, utalva arra, hogy 16 évesen államellenes szervezkedésért a román hatóságok a szamosújvári börtönbe zárták.
Ezzel kapcsolatban az író elmondta, hogy szüksége volt „a meghurcoltatás közvetlen megélésére”, ahhoz, hogy íróvá válhasson. „Ma is állítom, kellett az alámerülés, amit a börtön jelentett, mert végül másutt hozzáférhetetlen tudásokkal gazdagodva léphettem ki a kapuján. Addig egész pontosan nem tudtam, ki vagyok és hol élek” – tette hozzá.
A lap kérdésére a díjakkal, elismerésekkel kapcsolatban Bodor elmarasztalóan nyilatkozott. „Nem kényeztettek el. A kezdetektől fogva megéltem, hogy valakik beszólnak, és befutó helyekről törölnek. Mondhatni, megedződtem. Vegyük hozzá, hogy mögöttem áll egy megmásíthatatlan életmű, annak már alig lehet erkölcsi tétje, hogy azt jutalmazzák-e vagy nem. No de az anyagiak, ugye… Művésztársaim nevében is mondhatom, nem égi mannából élünk” – fogalmazott a Sinistra körzet, Az érsek látogatása és a Verhovina madarai című regények szerzője.
Krónika (Kolozsvár)
A lap abból az alkalomból kereste meg a kolozsvári származású, több évtizede Budapesten élő írót, hogy december elején Prima díjjal jutalmazták munkásságát.
„Kényes téma. Kényes külön erdélyi irodalomról beszélni, mert mögötte már valami gyanús megkülönböztetés sejlik, mégis néha szükséges észrevenni azokat az árnyalati másságokat, amelyeket a hely rendhagyó sajátosságai jelentenek. Mert ilyenek vannak. Erdély történelmi sorsa, benne az irodalommal, sokáig megmaradt a nemzeti elfogultság béklyói között” – fogalmazott az író.
Mint mondta, a történelmi realitások némi fájdalommal, önsajnálattal jelentkeznek már Tamási Áronnál is – az Ábelre regénytrilógiában különösen. „Miközben nem bír eltávolodni az idillikus képtől, ott sötétlik a történelmi háttér a rettenetes felismeréssel, hogy itt valaminek egyszer s mindenkorra vége. Valaminek, ami talán csak a képzeletben létezett, de a mienk volt” – mondta.
Bodor szerint Erdélyről még az erdélyiekben is mindmáig egy kicsit hamis kép él. „Én polgári családban nőttem fel, cseléddel, szakácsnővel, kalotaszegi varrottas párnák, az Erdélyi Szépmíves Céh posztókötésű könyvei között, azzal az érzéssel, hogy ezek egy érvényes történelmi, társadalmi környezet természetes, biztos és megnyugtató kellékei, domináns magyar jelleggel, miközben elég volt kilépni az utcára, hogy az ember más nyelvet beszélő, mezítlábas, szakadt emberekkel találkozzék. Az én otthonom a valóság egy keskeny szelete volt. Na, innen egyenesen belecsöppentem egy román politikai megtorló börtönbe, az már a valóság vaskosabb szelete volt” – magyarázta Bodor Ádám, utalva arra, hogy 16 évesen államellenes szervezkedésért a román hatóságok a szamosújvári börtönbe zárták.
Ezzel kapcsolatban az író elmondta, hogy szüksége volt „a meghurcoltatás közvetlen megélésére”, ahhoz, hogy íróvá válhasson. „Ma is állítom, kellett az alámerülés, amit a börtön jelentett, mert végül másutt hozzáférhetetlen tudásokkal gazdagodva léphettem ki a kapuján. Addig egész pontosan nem tudtam, ki vagyok és hol élek” – tette hozzá.
A lap kérdésére a díjakkal, elismerésekkel kapcsolatban Bodor elmarasztalóan nyilatkozott. „Nem kényeztettek el. A kezdetektől fogva megéltem, hogy valakik beszólnak, és befutó helyekről törölnek. Mondhatni, megedződtem. Vegyük hozzá, hogy mögöttem áll egy megmásíthatatlan életmű, annak már alig lehet erkölcsi tétje, hogy azt jutalmazzák-e vagy nem. No de az anyagiak, ugye… Művésztársaim nevében is mondhatom, nem égi mannából élünk” – fogalmazott a Sinistra körzet, Az érsek látogatása és a Verhovina madarai című regények szerzője.
Krónika (Kolozsvár)
2015. január 10.
Kihívás
Kívülről nézvést különlegesen pezsgő kulturális életet látni Sepsiszentgyörgyön. Legalábbis ezt hitetjük el magunkról, de hogy ebben több-e az imázsépítés, mint a valós tartalom, azt a bármilyen jellegű művelődési rendezvény két-három maroknyi törzsközönsége tudná megmondani.
És mégsem felesleges annyi pénzt áldozni a kultúrára. Híre lett, és neve a városnak, sajátos, az igaz, nem a gazdasági jólét, nem a kiemelkedően magas életszínvonal helyezi a különféle statisztikai kimutatások élvonalába, hanem a költségvetés kultúrára szánt részaránya – bár ha nagyon bogarászni támadna kedve valakinek a rovatok közt, kiderülne, a pénz java része a különböző intézmények fenntartására megy el. De még így is rendben van, hiszen a kultúra, akárcsak az oktatás, hosszú távú befektetés. És ebben a kirakat-decentralizációt is csupán mímelő országban Sepsiszentgyörgy talán legtöbbet teszi e téren. Nyilván, határozott céllal: közelebbről épp az Európa kulturális fővárosa cím elnyeréséért, nem a saját, hanem a régió részére. És e térségben, kulturális téren legalábbis, Sepsiszentgyörgy a húzóerő, Székelyföldnek hát ebben az ügyben e város mögé kell felzárkóznia. És bizton állítható, nem jár úgy senki, mint a kolozsvári magyarság az Emil Boc által egynyelvűsített ifjúsági főváros-programmal, melynek elnyeréséhez a kincses városbeli magyar ifjúsági szervezetek nagyon nagy mértékben hozzájárultak. Amúgy az ifjúsági főváros címért pár esztendeje versengett Sepsiszentgyörgy is, hogy lemaradt a dobogó legfelső fokáról, annak hozadékai a tematizált évek: tavalyelőtt a hang és szó, tavaly a játék, idén a hagyomány a kiemelt témája a város kulturális kínálatának. S ha az irodalom és a zene, illetve az előadóművészetek elméletileg korlátlan (a gyakorlatban a sok, de sosem elég pénz által behatárolt) lehetőséget biztosítottak az ötletadóknak és szervezőknek meg- és felmutatni értékeket, a hagyomány tág értelmezése még több eséllyel kecsegtethet. Kiemelten a pulzArt a meg nem valósult ifjúsági fővárosi program igazi nagy nyeresége, mely, ellentétben a városünnepi nagy banzáj utóbbi években egyre színvonaltalanabbá vált kulturális kínálatával, ez idáig nem okozott csalódást. Az idei év kihívása tehát egy olyan kortárs összművészeti fesztivál összeállítása, mely a hagyományt tradícióként és újításként is kezeli, illetve őszig olyan kisebb-nagyobb programok szervezése, melyek előkészítik a talajt mindezek befogadására. És mert a korábbi tematikus évek sem lefűzött akták, dédelgetett emlékek csupán, a játék évének meghosszabbításaként hadd ajánljuk a szervezőknek egy hagyományosan jó szilveszteri vendégelőadás mihamarabbi leszerződését. Ezzel ugyanis a mi színházunk nem kényeztetett el.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Kívülről nézvést különlegesen pezsgő kulturális életet látni Sepsiszentgyörgyön. Legalábbis ezt hitetjük el magunkról, de hogy ebben több-e az imázsépítés, mint a valós tartalom, azt a bármilyen jellegű művelődési rendezvény két-három maroknyi törzsközönsége tudná megmondani.
És mégsem felesleges annyi pénzt áldozni a kultúrára. Híre lett, és neve a városnak, sajátos, az igaz, nem a gazdasági jólét, nem a kiemelkedően magas életszínvonal helyezi a különféle statisztikai kimutatások élvonalába, hanem a költségvetés kultúrára szánt részaránya – bár ha nagyon bogarászni támadna kedve valakinek a rovatok közt, kiderülne, a pénz java része a különböző intézmények fenntartására megy el. De még így is rendben van, hiszen a kultúra, akárcsak az oktatás, hosszú távú befektetés. És ebben a kirakat-decentralizációt is csupán mímelő országban Sepsiszentgyörgy talán legtöbbet teszi e téren. Nyilván, határozott céllal: közelebbről épp az Európa kulturális fővárosa cím elnyeréséért, nem a saját, hanem a régió részére. És e térségben, kulturális téren legalábbis, Sepsiszentgyörgy a húzóerő, Székelyföldnek hát ebben az ügyben e város mögé kell felzárkóznia. És bizton állítható, nem jár úgy senki, mint a kolozsvári magyarság az Emil Boc által egynyelvűsített ifjúsági főváros-programmal, melynek elnyeréséhez a kincses városbeli magyar ifjúsági szervezetek nagyon nagy mértékben hozzájárultak. Amúgy az ifjúsági főváros címért pár esztendeje versengett Sepsiszentgyörgy is, hogy lemaradt a dobogó legfelső fokáról, annak hozadékai a tematizált évek: tavalyelőtt a hang és szó, tavaly a játék, idén a hagyomány a kiemelt témája a város kulturális kínálatának. S ha az irodalom és a zene, illetve az előadóművészetek elméletileg korlátlan (a gyakorlatban a sok, de sosem elég pénz által behatárolt) lehetőséget biztosítottak az ötletadóknak és szervezőknek meg- és felmutatni értékeket, a hagyomány tág értelmezése még több eséllyel kecsegtethet. Kiemelten a pulzArt a meg nem valósult ifjúsági fővárosi program igazi nagy nyeresége, mely, ellentétben a városünnepi nagy banzáj utóbbi években egyre színvonaltalanabbá vált kulturális kínálatával, ez idáig nem okozott csalódást. Az idei év kihívása tehát egy olyan kortárs összművészeti fesztivál összeállítása, mely a hagyományt tradícióként és újításként is kezeli, illetve őszig olyan kisebb-nagyobb programok szervezése, melyek előkészítik a talajt mindezek befogadására. És mert a korábbi tematikus évek sem lefűzött akták, dédelgetett emlékek csupán, a játék évének meghosszabbításaként hadd ajánljuk a szervezőknek egy hagyományosan jó szilveszteri vendégelőadás mihamarabbi leszerződését. Ezzel ugyanis a mi színházunk nem kényeztetett el.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. január 10.
Dr. Bíró András (Orvosainkra emlékezünk)
1928–2004 Erdővidék sok neves embert adott a tudományos és művészeti életnek, akik különböző nagy kulturális centrumokban fejtették ki tevékenységüket, de olyant, mint dr. Bíró András, nemigen találunk köztük. A kis mezővárosban, Baróton vált neves orvossá, miközben az orvostudományok doktora címet is megszerezte a környékbeli emberek elismerése mellett.
Nem erdővidéki származású, még csak székelyföldi sem. Ősei a Partiumban éltek. Apai nagyapja a Szatmárnémetihez közeli Ákos községben földművelésből tartotta fenn hat fiút és egy lányt számláló népes családját. S ahogy lenni szokott, a sok fiú közül egyesek nem a földművelést választották, hogy a családi vagyon ne aprózódjék el. Így lett András apjából iparos, aki több helyen dolgozott, többek között a kolozsvári Dermata gyárban is, majd feleségével, Kapusi Teréziával véglegesen Zilahon telepedett le.
Ez a választás a gyermek András szempontjából szerencsés volt, hiszen a nagy múltú zilahi Wesselényi Református Kollégiumban tanulhatott az elemi iskolától kezdve. Az ízes zilahi nyelv és a gondos egyházi légkör határozta meg az Ady Endre iskolájában eltöltött éveket, ahol kiváló tanítók, tanárok formálták a zsenge gyermekek és ifjak lelkivilágát, tudását. A bécsi döntés után a meglévők mellé még Magyarországról is érkezett néhány tanár feltölteni a hiányzó helyeket. Az iskolai élet rendjébe beletartozott, hogy áhítattal kezdték és végezték heti munkájukat, ami nagymértékben hozzájárult az életrend és munkafegyelem, az embertársakkal szembeni tiszteletadás, a közösségi szellem kialakításához.
* * * 1928. augusztus 11-én született nagyapja falujában, Ákoson. Már középiskolás korában elhatározta, hogy az orvosi pályát választja életcélul, sőt, azon belül is a sebészet vonzotta. Így érettségi után a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetbe felvételizett eredményesen, itt végezte tanulmányait magyar nyelven 1953-ban. A vakációk alatt szabad idejét a zilahi megyei kórházban töltötte tapasztalatszerzés céljából. Harmadéves korától igyekezett jelen lenni az úgynevezett extern orvosi munkában. Sokat tanult a nagy hírű Mátyás Mátyás professzortól. A korszak rendje szerint minden végzős orvosnak három, jobb esetben két évig körzeti orvosként kellett dolgoznia. A köpeci szénbányához került üzemorvosnak. Kihasználva „a párt és a kormány” bányászokat pártoló intézkedéseit, jól működő üzemi rendelőt szerelt fel tízágyas fektetővel, röntgennel, laboratóriummal. A bányában föld alatti elsősegély-nyújtási pontot létesített, ahol jól felkészített egészségügyi személyzet tartott állandó szolgálatot három váltásban. Miután letelt a kötelező körorvosi szolgálat, jelentkezett a baróti kórház sebészetén meghirdetett állásra, amit el is nyert, és 1956. június 1-jétől alorvosként dolgozott Lőrincz Béla sebész szakorvos mellett. 1959 őszén szakvizsgázott, és szakképzett sebészorvosként végezte tovább munkáját Baróton. 1972-ben Bukarestben a főorvosi vizsgát is sikeresen letette. Közben több alkalommal továbbképző tanfolyamokon vett részt, ahol állandóan bővítette ismereteit.
1973. július 1-jéig a baróti kórházban dolgozott egyfolytában, ekkor szolgálati érdekből áthelyezték a sepsiszentgyörgyi megyei kórházhoz dr. Darkó Zsigmond egykori egyetemi tanársegéd, osztályvezető főorvos mellé. A sokoldalúan felkészült, ambiciózus fiatal sebész is hozott valami újat: bevezette az égett sebek szakszerű és összetett eljárású kezelését. Elvállalva az Orvostudományi Társaság elnöki tisztségét is, részt vett a kórház tudományos munkájában, megpezsdítve azt. A megyei kórház sokkal nagyobb lehetőséget nyújtott számára, hiszen messzemenően nagyobb jogköre volt bizonyos műtétek elvégzésére, mint a baróti kisvárosi kórházban. Ennek ellenére nem adta fel baróti otthonát, ingázó orvosként dolgozott. 1982-ben sikeresen megvédte doktori disszertációját Marosvásárhelyen a dr. Maros Tibor érdemes professzor vezette tudományos bizottság előtt, megszerezve az orvostudományok doktora címet is. 1985. október 1-jével az egészségügyi minisztérium a sepsiszentgyörgyi megyei kórház sebészeti osztályának vezető főorvosává nevezte ki, egyben Kovászna megye gondjaiért is felelt. Ezt a tisztséget 1990. február 28-áig töltötte be. Ekkor saját kérésére hazahelyezték a baróti kórházhoz osztályvezető főorvosnak abban a reményben, hogy ott szakember hiányában a nyugdíjaztatása után is tud majd dolgozni. És úgy is történt, a nyugdíjkorhatár elérése után – miniszteri jóváhagyással – tovább dolgozhatott.
1995-ben egy minisztertanácsi törvénymódosítással mindazok, akik rendelkeztek az orvostudomány doktora címmel, 70 éves korukig dolgozhattak, így ő is. Hetvenedik születésnapján mint a Kovászna Megyei Orvos Kollégium doyenjét köszönthettük. 2000 áprilisában betegség miatt kénytelen volt abbahagyni tevékenységét és nyugdíjba vonulni. 2003. június 14-én a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem – 32 volt évfolyamtársával együtt – mint ötven éve végzettet aranydiplomával tüntette ki. Gyógyíthatatlan, de türelemmel viselt betegség után tíz esztendeje, 2004. január 4-én hunyt el.
*** Szilágysági ember lévén is ragaszkodott Erdővidékhez, Baróthoz, a székelyekhez. Megszerette őket. Felfogása szerint kis helyen is lehet nagy eredményeket elérni, aminek kulcsa az állandó tanulás. Szakmai pályafutása – beleértve az orvostudományok doktora cím megszerzését is – szép példája annak, hogy mennyire hamis az a sokat hangoztatott állítás, miszerint „anyanyelven való tanulással hátrányos helyzetbe kerül egy nemzeti kisebbségű tanuló”. Bíró doktor végig magyar nyelven végezte tanulmányait, és mégis sikerült feljutnia a csúcsra. Igaz, egész életében Barnard szívsebész mondását tartotta irányadónak: „Minden tőled függ. Ha azt hiszed, hogy veszteni fogsz, már vesztettél is. Előbb vagy utóbb az nyer, aki hisz abban, hogy nyerni fog.” Szabó Rozália egészségügyi asszisztenssel kötött házasságából két gyermeke született: András és Péter. Márk, Ágnes és Réka unokái viszik tovább nevét.
A baróti református temetőben nyugszik.
DR. NAGY LAJOS
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
1928–2004 Erdővidék sok neves embert adott a tudományos és művészeti életnek, akik különböző nagy kulturális centrumokban fejtették ki tevékenységüket, de olyant, mint dr. Bíró András, nemigen találunk köztük. A kis mezővárosban, Baróton vált neves orvossá, miközben az orvostudományok doktora címet is megszerezte a környékbeli emberek elismerése mellett.
Nem erdővidéki származású, még csak székelyföldi sem. Ősei a Partiumban éltek. Apai nagyapja a Szatmárnémetihez közeli Ákos községben földművelésből tartotta fenn hat fiút és egy lányt számláló népes családját. S ahogy lenni szokott, a sok fiú közül egyesek nem a földművelést választották, hogy a családi vagyon ne aprózódjék el. Így lett András apjából iparos, aki több helyen dolgozott, többek között a kolozsvári Dermata gyárban is, majd feleségével, Kapusi Teréziával véglegesen Zilahon telepedett le.
Ez a választás a gyermek András szempontjából szerencsés volt, hiszen a nagy múltú zilahi Wesselényi Református Kollégiumban tanulhatott az elemi iskolától kezdve. Az ízes zilahi nyelv és a gondos egyházi légkör határozta meg az Ady Endre iskolájában eltöltött éveket, ahol kiváló tanítók, tanárok formálták a zsenge gyermekek és ifjak lelkivilágát, tudását. A bécsi döntés után a meglévők mellé még Magyarországról is érkezett néhány tanár feltölteni a hiányzó helyeket. Az iskolai élet rendjébe beletartozott, hogy áhítattal kezdték és végezték heti munkájukat, ami nagymértékben hozzájárult az életrend és munkafegyelem, az embertársakkal szembeni tiszteletadás, a közösségi szellem kialakításához.
* * * 1928. augusztus 11-én született nagyapja falujában, Ákoson. Már középiskolás korában elhatározta, hogy az orvosi pályát választja életcélul, sőt, azon belül is a sebészet vonzotta. Így érettségi után a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetbe felvételizett eredményesen, itt végezte tanulmányait magyar nyelven 1953-ban. A vakációk alatt szabad idejét a zilahi megyei kórházban töltötte tapasztalatszerzés céljából. Harmadéves korától igyekezett jelen lenni az úgynevezett extern orvosi munkában. Sokat tanult a nagy hírű Mátyás Mátyás professzortól. A korszak rendje szerint minden végzős orvosnak három, jobb esetben két évig körzeti orvosként kellett dolgoznia. A köpeci szénbányához került üzemorvosnak. Kihasználva „a párt és a kormány” bányászokat pártoló intézkedéseit, jól működő üzemi rendelőt szerelt fel tízágyas fektetővel, röntgennel, laboratóriummal. A bányában föld alatti elsősegély-nyújtási pontot létesített, ahol jól felkészített egészségügyi személyzet tartott állandó szolgálatot három váltásban. Miután letelt a kötelező körorvosi szolgálat, jelentkezett a baróti kórház sebészetén meghirdetett állásra, amit el is nyert, és 1956. június 1-jétől alorvosként dolgozott Lőrincz Béla sebész szakorvos mellett. 1959 őszén szakvizsgázott, és szakképzett sebészorvosként végezte tovább munkáját Baróton. 1972-ben Bukarestben a főorvosi vizsgát is sikeresen letette. Közben több alkalommal továbbképző tanfolyamokon vett részt, ahol állandóan bővítette ismereteit.
1973. július 1-jéig a baróti kórházban dolgozott egyfolytában, ekkor szolgálati érdekből áthelyezték a sepsiszentgyörgyi megyei kórházhoz dr. Darkó Zsigmond egykori egyetemi tanársegéd, osztályvezető főorvos mellé. A sokoldalúan felkészült, ambiciózus fiatal sebész is hozott valami újat: bevezette az égett sebek szakszerű és összetett eljárású kezelését. Elvállalva az Orvostudományi Társaság elnöki tisztségét is, részt vett a kórház tudományos munkájában, megpezsdítve azt. A megyei kórház sokkal nagyobb lehetőséget nyújtott számára, hiszen messzemenően nagyobb jogköre volt bizonyos műtétek elvégzésére, mint a baróti kisvárosi kórházban. Ennek ellenére nem adta fel baróti otthonát, ingázó orvosként dolgozott. 1982-ben sikeresen megvédte doktori disszertációját Marosvásárhelyen a dr. Maros Tibor érdemes professzor vezette tudományos bizottság előtt, megszerezve az orvostudományok doktora címet is. 1985. október 1-jével az egészségügyi minisztérium a sepsiszentgyörgyi megyei kórház sebészeti osztályának vezető főorvosává nevezte ki, egyben Kovászna megye gondjaiért is felelt. Ezt a tisztséget 1990. február 28-áig töltötte be. Ekkor saját kérésére hazahelyezték a baróti kórházhoz osztályvezető főorvosnak abban a reményben, hogy ott szakember hiányában a nyugdíjaztatása után is tud majd dolgozni. És úgy is történt, a nyugdíjkorhatár elérése után – miniszteri jóváhagyással – tovább dolgozhatott.
1995-ben egy minisztertanácsi törvénymódosítással mindazok, akik rendelkeztek az orvostudomány doktora címmel, 70 éves korukig dolgozhattak, így ő is. Hetvenedik születésnapján mint a Kovászna Megyei Orvos Kollégium doyenjét köszönthettük. 2000 áprilisában betegség miatt kénytelen volt abbahagyni tevékenységét és nyugdíjba vonulni. 2003. június 14-én a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem – 32 volt évfolyamtársával együtt – mint ötven éve végzettet aranydiplomával tüntette ki. Gyógyíthatatlan, de türelemmel viselt betegség után tíz esztendeje, 2004. január 4-én hunyt el.
*** Szilágysági ember lévén is ragaszkodott Erdővidékhez, Baróthoz, a székelyekhez. Megszerette őket. Felfogása szerint kis helyen is lehet nagy eredményeket elérni, aminek kulcsa az állandó tanulás. Szakmai pályafutása – beleértve az orvostudományok doktora cím megszerzését is – szép példája annak, hogy mennyire hamis az a sokat hangoztatott állítás, miszerint „anyanyelven való tanulással hátrányos helyzetbe kerül egy nemzeti kisebbségű tanuló”. Bíró doktor végig magyar nyelven végezte tanulmányait, és mégis sikerült feljutnia a csúcsra. Igaz, egész életében Barnard szívsebész mondását tartotta irányadónak: „Minden tőled függ. Ha azt hiszed, hogy veszteni fogsz, már vesztettél is. Előbb vagy utóbb az nyer, aki hisz abban, hogy nyerni fog.” Szabó Rozália egészségügyi asszisztenssel kötött házasságából két gyermeke született: András és Péter. Márk, Ágnes és Réka unokái viszik tovább nevét.
A baróti református temetőben nyugszik.
DR. NAGY LAJOS
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. január 10.
Keöpeczi Sebestyén József, Románia címerének magyar alkotója (Ötven éve hunyt el)
Fél évszázada, 1964. december 27-én hunyt el Kolozsváron nyolcvanhat éves korában Keöpeczi Sebestyén József erdélyi címerművész, heraldikus. Az évfordulóra jelentette meg a Tortoma Könyvkiadó Keöpeczi Sebestyén József, a címerművész című, sokévi kutatáson alapuló, gazdagon illusztrált kötetemet. Ebből közlünk részleteket – az évforduló jegyében –, annál is inkább, hogy a világhálón főleg legendákon alapuló, ellenőrizetlen, téves információk keringenek a heraldikusról.
Származása A Sebestyén család háromszéki származású. Keöpeczi Sebestyén Jánost és általa apját, Pétert 1608. június 29-én Gyulafehérváron kiadott oklevelével emelte nemesi rangra és adományozott címert számukra és leszármazottaiknak Báthori Gábor, Erdély fejedelme. Keöpeczi Sebestyén József szülei: kőröspataki és köpeczi Sebestyén József és nagykállói Kállay N. Berta. Ifj. Sebestyén József 1878. november 12-én látta meg a napvilágot az akkor még Szolnok-Doboka vármegyei Széken. Apja épp vezértanító volt a faluban. 1881-ben már Magyarnemegyén, utóbb Nagysajón igazgató-tanító, végül Besztercére került. Az ifjú Sebestyén ott folytatta iskoláit, ahol apja éppen tanított. Beszterce után Budapesten az Országos Magyar Királyi Mintarajztanoda és Rajztanárképezdét az 1898–1899-es tanév első felében vendégdiákként látogatta. A híresztelésekkel ellentétben más egyetemek hallgatói nyilvántartásában nem szerepel. Indulása Keöpeczi Sebestyén József első címertani jelentkezését a Genealogiai Füzetek című, Kolozsváron kiadott családtörténeti folyóiratból ismerjük. A lapot csíkszentmihályi Sándor Imre indította, s az 1903-as év eleji indulásakor kadicsfalvi Török Pál segítette, ám a társszerkesztő megbetegedését követően, még elhunyta előtt Keöpeczi Sebestyén József került e minőségbe, minekutána előzőleg grafikusként bemutatkozott. Sebestyénnek több mint száz rajza, főleg címerrajza jelent meg, de nemcsak szerkesztője és grafikusa volt a lapnak, hanem szerzője is, tizenhat tanulmánya látott nyomdafestéket benne.
A Magyar Királyság címere
A folyóirat az első világháború kitörése s egyben a tulajdonos, kiadó, főszerkesztő Sándor Imre bevonulása miatt megszűnt, és Keöpeczi Sebestyén József Budapestre költözött. Kérelmet nyújtott be a Magyar Királyi Országos Levéltárhoz, hogy őt az intézményben előforduló címerfestési és díszírói feladatokkal megbízzák. A belügyminisztérium engedélyezte, hogy a kérelmező magát „az országos levéltár megbízott címerfestőjének” nevezhesse. Jókor volt jó helyen – e minőségében őt érte a megtiszteltetés, hogy az Osztrák–Magyar Monarchián belüli Magyar Királyság új középcímerét és állampecsétjét megrajzolja. Már dúlt a világháború, s a Monarchia még nem vette fel címerébe az 1908-ban annektált Bosznia és Hercegovina címerét. Az idő szorításában salamoni döntés született: 1915-ben mind az Osztrák Császárság, mind a Magyar Királyság középcímerébe berajzolták. A közös címereket a kor kiemelkedő címerművésze, Hugo Gerard Ströhl osztrák heraldikus rajzolta, a Magyar Királyság önálló jelképeit – az önállóság jegyében – magyar heraldikus, Keöpeczi Sebestyén József. Keze alól került ki a magyar középcímer és kiscímer két-két változatban, azaz angyalokkal mint pajzstartókkal és – hivatalosan első ízben – cserefa- és olajággal övezve, valamint a királyság középcímeres pecsétjének rajza. A korábban használatos címert bővítették. A nagypajzs felosztása megmaradt, az első negyedben Dalmácia, a másodikban Horvátország, a harmadikban Szlavónia, a negyedikben Erdély jelképe, a beékelést kettéosztották, Fiume címere szűkebb helyre került, balra tolódott, s a beékelés jobb felébe került Bosznia és Hercegovina címere. Köpecen Az első világháború során Sebestyén a 38. honvéd hadosztály 21. gyalogezredében teljesített szolgálatot. A Monarchia bukása után a szentkereszthegyi Kratochvil Károly altábornagy vezette Székely Hadosztály tisztje lett. Az alakulat 1919. április 26-ai demecseri fegyverletétele után Sebestyént mintegy hatszáz tiszttársával együtt a brassói Fellegvárba internálták, majd kényszerlakhelyet határoztak meg: Brassó 50 kilométeres körzetében választhatott települést. Köpecet – ahol addig még nem járt – gyakorlati megfontolásból választotta. Ott élt ismerőse: köpeczi Nagy Lajos nyugalmazott pénzügyminisztériumi számtanácsos, aki befogadta. Korábbi, rövid életű házasságai után ekkor következett be a Sebestyén élete további fordulását igencsak meghatározó egybekelés. Gazdája nevelt lányát, miklósvári Gyenge Ilonát vette feleségül 1919. augusztus 20-án a köpeci református templomban. Nászukból két fiúgyermek született: András László József 1920. július 11-én és Albert Lajos Viktor 1921. november 2-án. Sebestyén díszítette a köpeci református templomot, minekutána azt 1926-ban bővítették. Az eredeti templomhajó kazettás mennyezetű, hasonlóan kazettás mennyezettel látták el a déli bővítést is, ám a díszítés különbözik. A középső 4 x 4 kazettát helyi armalista családok címereivel díszítette. A mennyezet érdekessége, hogy a művész tükörben festette és tükörírással írta. A nyugati karzat mellvédjét szintén címerekkel díszítette. Középen a „Nemes Székely Nemzet” címere, melyet kétoldalt három-három fejedelmi családi címer övez. Ezek állapota igen gyatra, mivel a második világháború után, az 1950-es évek elején a helyi milicista el akarta tüntettetni a rendszerellenesnek minősülő jelképeket, és szódás vízzel megsúroltatta a festményeket. A karzat mögötti falon egy nagyméretű festmény: kék pajzsban tűzből újjáéledő fehér főnixmadár. Keöpeczi Sebestyén József rengeteg címert festett. Ezek közül némelyek ismertek, mások elpusztultak, s számtalan magánlakások falát díszíti. A címerfestés mellett dalárdazászlókat is tervezett. Püspökök címerfestőjének is nevezhetnénk. Ismertebb a tény, hogy Erdély mélyen tisztelt római katolikus püspökének, Márton Áronnak Sebestyén tervezett címert, de címert festett még Majláth Gusztáv Károly és Vorbuchner Adolf gyulafehérvári, Pacha Ágoston temesvári püspöknek, valamint Napholcz Pál kinevezett, de fel nem szentelt szatmár-váradi püspöknek. 1927 és 1933 között a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum foglalkoztatta külső munkatársként. Tagja volt a múzeum Igazgatóválasztmányának. Nagyrománia címere 1921-ben őt érte a megtiszteltetés, hogy a megnagyobbodott Románia címerét megalkossa. A címer alapját a korábban használt, a Szathmári Pap Károly által rajzolt jelkép képezte, s az I. Ferdinánd király által kinevezett, majd módosított címerbizottság több javaslata is hatással volt rá. A testület tagjai nem tudtak dűlőre jutni, s az uralkodó kapott Alexandru Tzigara-Samurcaş művészettörténész ajánlatán, felfogadta Sebestyént. A külföldi útjáról hazatérő Samurcaşt a király kinevezte a címerbizottságba. A tudós memoárjában leírja, a megbízott rajzoló a bukaresti természetrajzi múzeumban kitömött sasokat igyekezett lemásolni, a testületben oly nagy volt az egyet nem értés és tájékozatlanság, hogy erre felhívta a király figyelmét. Constantin Argetoianu belügyminiszter beleegyezésével a király engedélyezte, hogy megfogadja az „erdélyi Köpecen élő Sebestyén József címertani szakértőt”. Samurcaş még leírja, Sebestyén több vázlatot készített, s azok közül választott a király.
Sebestyén Köpecen rajzolta meg a Román Királyság címerét három változatban: nagy-, közép- és kiscímer. Ezt 1921. július 18-án fogadta el a szenátus, 20-án a képviselőház, az uralkodó az erről szóló törvényt 23-án kihirdette és 29-én hivatalossá vált. Apró módosításokkal a királyi korona nélküli egykori kiscímert fogadta el Románia parlamentje 1992-ben új államcímerül.
Kolozsváron A II. bécsi döntést, Észak-Erdély Magyarországhoz csatolását követően, Sebestyén már 1940 októberében felment Kolozsvárra, ahol Kelemen Lajos az Egyetemi Könyvtárban biztosított számára állást. 1942-ben miniszteri jóváhagyással megkapta a könyvtártiszti besorolást. A román hatalomátvétel után bizonytalanná vált sorsa, míg 1946 végén nyugdíjazták, ám huzamosabb munkaviszony híján igen alacsony nyugdíjat kapott. 1945. január 20-án felsége elhunyt. Nemsokára mindkét fiát elvesztette. András 1946. június 16-án öngyilkosságot követett el. Albert világgá ment, apjának írt utolsó ismert levelét Nyírbátorból 1946. november 16-án keltezte. Azt írta: „arra semmi szín alatt ne számítsanak, hogy én haza menjek”, míg a világ nem változik.
A megözvegyült címerművész újból házasságot kötött, utolsó felesége borbátvizi Balázs Hortenzia. Alkalmi munkákból és segélyekből tartotta fenn magát, a római katolikus és a református egyház foglalkoztatta. Kolozsvárra költözése után Sebestyén emléktáblákat tervezett és kivitelezett templomok számára. Ezek díszítőelemei főleg címerek. Utolsó emléktábláját a bikfalvi református gyülekezet megrendelésére halála előtt egy évvel, 1963-ban, 85 éves korában készítette. Sebestyén leszármazási táblákat is rajzolt. Azokat gazdagon illusztrálta az ősök családi címerével. Meghívókat, emléklapokat tervezett, tablók díszítését végezte, lásd a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet és a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégium néhány végzős évfolyamáét. Halála esztendejében tervezte meg az Erdélyi Református Egyházkerület falinaptárát. Alkotásai ismeretében Keöpeczi Sebestyén József heraldikust méltán tekintjük a legnagyobb magyar címerművésznek.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
Fél évszázada, 1964. december 27-én hunyt el Kolozsváron nyolcvanhat éves korában Keöpeczi Sebestyén József erdélyi címerművész, heraldikus. Az évfordulóra jelentette meg a Tortoma Könyvkiadó Keöpeczi Sebestyén József, a címerművész című, sokévi kutatáson alapuló, gazdagon illusztrált kötetemet. Ebből közlünk részleteket – az évforduló jegyében –, annál is inkább, hogy a világhálón főleg legendákon alapuló, ellenőrizetlen, téves információk keringenek a heraldikusról.
Származása A Sebestyén család háromszéki származású. Keöpeczi Sebestyén Jánost és általa apját, Pétert 1608. június 29-én Gyulafehérváron kiadott oklevelével emelte nemesi rangra és adományozott címert számukra és leszármazottaiknak Báthori Gábor, Erdély fejedelme. Keöpeczi Sebestyén József szülei: kőröspataki és köpeczi Sebestyén József és nagykállói Kállay N. Berta. Ifj. Sebestyén József 1878. november 12-én látta meg a napvilágot az akkor még Szolnok-Doboka vármegyei Széken. Apja épp vezértanító volt a faluban. 1881-ben már Magyarnemegyén, utóbb Nagysajón igazgató-tanító, végül Besztercére került. Az ifjú Sebestyén ott folytatta iskoláit, ahol apja éppen tanított. Beszterce után Budapesten az Országos Magyar Királyi Mintarajztanoda és Rajztanárképezdét az 1898–1899-es tanév első felében vendégdiákként látogatta. A híresztelésekkel ellentétben más egyetemek hallgatói nyilvántartásában nem szerepel. Indulása Keöpeczi Sebestyén József első címertani jelentkezését a Genealogiai Füzetek című, Kolozsváron kiadott családtörténeti folyóiratból ismerjük. A lapot csíkszentmihályi Sándor Imre indította, s az 1903-as év eleji indulásakor kadicsfalvi Török Pál segítette, ám a társszerkesztő megbetegedését követően, még elhunyta előtt Keöpeczi Sebestyén József került e minőségbe, minekutána előzőleg grafikusként bemutatkozott. Sebestyénnek több mint száz rajza, főleg címerrajza jelent meg, de nemcsak szerkesztője és grafikusa volt a lapnak, hanem szerzője is, tizenhat tanulmánya látott nyomdafestéket benne.
A Magyar Királyság címere
A folyóirat az első világháború kitörése s egyben a tulajdonos, kiadó, főszerkesztő Sándor Imre bevonulása miatt megszűnt, és Keöpeczi Sebestyén József Budapestre költözött. Kérelmet nyújtott be a Magyar Királyi Országos Levéltárhoz, hogy őt az intézményben előforduló címerfestési és díszírói feladatokkal megbízzák. A belügyminisztérium engedélyezte, hogy a kérelmező magát „az országos levéltár megbízott címerfestőjének” nevezhesse. Jókor volt jó helyen – e minőségében őt érte a megtiszteltetés, hogy az Osztrák–Magyar Monarchián belüli Magyar Királyság új középcímerét és állampecsétjét megrajzolja. Már dúlt a világháború, s a Monarchia még nem vette fel címerébe az 1908-ban annektált Bosznia és Hercegovina címerét. Az idő szorításában salamoni döntés született: 1915-ben mind az Osztrák Császárság, mind a Magyar Királyság középcímerébe berajzolták. A közös címereket a kor kiemelkedő címerművésze, Hugo Gerard Ströhl osztrák heraldikus rajzolta, a Magyar Királyság önálló jelképeit – az önállóság jegyében – magyar heraldikus, Keöpeczi Sebestyén József. Keze alól került ki a magyar középcímer és kiscímer két-két változatban, azaz angyalokkal mint pajzstartókkal és – hivatalosan első ízben – cserefa- és olajággal övezve, valamint a királyság középcímeres pecsétjének rajza. A korábban használatos címert bővítették. A nagypajzs felosztása megmaradt, az első negyedben Dalmácia, a másodikban Horvátország, a harmadikban Szlavónia, a negyedikben Erdély jelképe, a beékelést kettéosztották, Fiume címere szűkebb helyre került, balra tolódott, s a beékelés jobb felébe került Bosznia és Hercegovina címere. Köpecen Az első világháború során Sebestyén a 38. honvéd hadosztály 21. gyalogezredében teljesített szolgálatot. A Monarchia bukása után a szentkereszthegyi Kratochvil Károly altábornagy vezette Székely Hadosztály tisztje lett. Az alakulat 1919. április 26-ai demecseri fegyverletétele után Sebestyént mintegy hatszáz tiszttársával együtt a brassói Fellegvárba internálták, majd kényszerlakhelyet határoztak meg: Brassó 50 kilométeres körzetében választhatott települést. Köpecet – ahol addig még nem járt – gyakorlati megfontolásból választotta. Ott élt ismerőse: köpeczi Nagy Lajos nyugalmazott pénzügyminisztériumi számtanácsos, aki befogadta. Korábbi, rövid életű házasságai után ekkor következett be a Sebestyén élete további fordulását igencsak meghatározó egybekelés. Gazdája nevelt lányát, miklósvári Gyenge Ilonát vette feleségül 1919. augusztus 20-án a köpeci református templomban. Nászukból két fiúgyermek született: András László József 1920. július 11-én és Albert Lajos Viktor 1921. november 2-án. Sebestyén díszítette a köpeci református templomot, minekutána azt 1926-ban bővítették. Az eredeti templomhajó kazettás mennyezetű, hasonlóan kazettás mennyezettel látták el a déli bővítést is, ám a díszítés különbözik. A középső 4 x 4 kazettát helyi armalista családok címereivel díszítette. A mennyezet érdekessége, hogy a művész tükörben festette és tükörírással írta. A nyugati karzat mellvédjét szintén címerekkel díszítette. Középen a „Nemes Székely Nemzet” címere, melyet kétoldalt három-három fejedelmi családi címer övez. Ezek állapota igen gyatra, mivel a második világháború után, az 1950-es évek elején a helyi milicista el akarta tüntettetni a rendszerellenesnek minősülő jelképeket, és szódás vízzel megsúroltatta a festményeket. A karzat mögötti falon egy nagyméretű festmény: kék pajzsban tűzből újjáéledő fehér főnixmadár. Keöpeczi Sebestyén József rengeteg címert festett. Ezek közül némelyek ismertek, mások elpusztultak, s számtalan magánlakások falát díszíti. A címerfestés mellett dalárdazászlókat is tervezett. Püspökök címerfestőjének is nevezhetnénk. Ismertebb a tény, hogy Erdély mélyen tisztelt római katolikus püspökének, Márton Áronnak Sebestyén tervezett címert, de címert festett még Majláth Gusztáv Károly és Vorbuchner Adolf gyulafehérvári, Pacha Ágoston temesvári püspöknek, valamint Napholcz Pál kinevezett, de fel nem szentelt szatmár-váradi püspöknek. 1927 és 1933 között a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum foglalkoztatta külső munkatársként. Tagja volt a múzeum Igazgatóválasztmányának. Nagyrománia címere 1921-ben őt érte a megtiszteltetés, hogy a megnagyobbodott Románia címerét megalkossa. A címer alapját a korábban használt, a Szathmári Pap Károly által rajzolt jelkép képezte, s az I. Ferdinánd király által kinevezett, majd módosított címerbizottság több javaslata is hatással volt rá. A testület tagjai nem tudtak dűlőre jutni, s az uralkodó kapott Alexandru Tzigara-Samurcaş művészettörténész ajánlatán, felfogadta Sebestyént. A külföldi útjáról hazatérő Samurcaşt a király kinevezte a címerbizottságba. A tudós memoárjában leírja, a megbízott rajzoló a bukaresti természetrajzi múzeumban kitömött sasokat igyekezett lemásolni, a testületben oly nagy volt az egyet nem értés és tájékozatlanság, hogy erre felhívta a király figyelmét. Constantin Argetoianu belügyminiszter beleegyezésével a király engedélyezte, hogy megfogadja az „erdélyi Köpecen élő Sebestyén József címertani szakértőt”. Samurcaş még leírja, Sebestyén több vázlatot készített, s azok közül választott a király.
Sebestyén Köpecen rajzolta meg a Román Királyság címerét három változatban: nagy-, közép- és kiscímer. Ezt 1921. július 18-án fogadta el a szenátus, 20-án a képviselőház, az uralkodó az erről szóló törvényt 23-án kihirdette és 29-én hivatalossá vált. Apró módosításokkal a királyi korona nélküli egykori kiscímert fogadta el Románia parlamentje 1992-ben új államcímerül.
Kolozsváron A II. bécsi döntést, Észak-Erdély Magyarországhoz csatolását követően, Sebestyén már 1940 októberében felment Kolozsvárra, ahol Kelemen Lajos az Egyetemi Könyvtárban biztosított számára állást. 1942-ben miniszteri jóváhagyással megkapta a könyvtártiszti besorolást. A román hatalomátvétel után bizonytalanná vált sorsa, míg 1946 végén nyugdíjazták, ám huzamosabb munkaviszony híján igen alacsony nyugdíjat kapott. 1945. január 20-án felsége elhunyt. Nemsokára mindkét fiát elvesztette. András 1946. június 16-án öngyilkosságot követett el. Albert világgá ment, apjának írt utolsó ismert levelét Nyírbátorból 1946. november 16-án keltezte. Azt írta: „arra semmi szín alatt ne számítsanak, hogy én haza menjek”, míg a világ nem változik.
A megözvegyült címerművész újból házasságot kötött, utolsó felesége borbátvizi Balázs Hortenzia. Alkalmi munkákból és segélyekből tartotta fenn magát, a római katolikus és a református egyház foglalkoztatta. Kolozsvárra költözése után Sebestyén emléktáblákat tervezett és kivitelezett templomok számára. Ezek díszítőelemei főleg címerek. Utolsó emléktábláját a bikfalvi református gyülekezet megrendelésére halála előtt egy évvel, 1963-ban, 85 éves korában készítette. Sebestyén leszármazási táblákat is rajzolt. Azokat gazdagon illusztrálta az ősök családi címerével. Meghívókat, emléklapokat tervezett, tablók díszítését végezte, lásd a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet és a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégium néhány végzős évfolyamáét. Halála esztendejében tervezte meg az Erdélyi Református Egyházkerület falinaptárát. Alkotásai ismeretében Keöpeczi Sebestyén József heraldikust méltán tekintjük a legnagyobb magyar címerművésznek.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
2015. január 10.
Titkosan – nyíltan
Az irodalmi élet és a titkosszolgálatok kapcsolatáról
Titkosan – nyíltan – Korunk-történetek a (magyar és román) titkosszolgálatok működéséről címmel jelent meg tanulmány- és dokumentumkötet az erdélyi magyar irodalmi élet és a Securitate kapcsolatáról a kolozsvári Korunk – Komp-Press Kiadó gondozásában.
Kántor Lajos szerkesztő a kötetet bemutató csütörtöki budapesti beszélgetésen emlékeztetett arra, hogy a kolozsvári Korunk folyóirat tematikus számaiban olyan mennyiségű anyag gyűlt össze a témában, hogy érdemes volt azt könyv formában kiadni.
Sokak szerint abba kellene már hagyni a titkosszolgálati múlt kutatását – jegyezte meg az irodalomtörténész, hozzátéve azonban: az emberek sokszor ezekből az aktákból ismerhetik meg jobban saját múltjukat, valamint pszichológiai szempontból is rendkívül tanulságosak ezek a dossziék.
Szőnyei Tamás levéltáros, a magyarországi állambiztonsági múlt kutatója a két titkosszolgálat együttműködéséről is szólt, kiemelve, hogy a Magyarországra áttelepült erdélyiek megfigyelését általában a magyar állambiztonság vette át. A kötetből számos megfigyelés, zaklatás, vallatás, kínzás, kivégzés története bontakozik ki: Könczei Ádám néprajzkutatóról, a folyóirat néhai munkatársáról például csak a Korunk szerkesztőségének besúgóhálózata több száz oldalnyi jelentést írt, de temetésén az őt búcsúztató barátja és a lelkész is besúgó volt – mondta.
Szőnyei Tamás szerint számos történet egyetlen forrása a lehallgatási és kihallgatási jegyzőkönyvek, a kötet így számos új ismerettel gazdagítja az olvasót. A rövidebb-hosszabb írások közötti átfedéseket érdemes lett volna gondosabban kigyomlálni, és a romániai kulturális és közéletben járatlanokra gondolva hasznos lett volna beilleszteni a kötetben szereplők kis életrajzait, jegyzeteket, fotókat és névmutatót, de mindezzel együtt is igen érdekes és hasznos kötet született – értékelt a kutató.
Szász Zoltán történész elmondása szerint a Securitate elsősorban azokat figyelte meg, akik fontos intézményekben dolgoztak, csoportképző erejük volt, de "kicsit mindenki érdekelte őket". Az erdélyi magyar értelmiség vezetőit, még a párttagokat is figyelték, nem tudták elképzelni, hogy egy magyar ne legyen nacionalista – idézte fel.
A történész szerint a kötet az erdélyi magyar értelmiség fájdalmas önreflexiója is, hiszen a magyarországiak az erdélyi magyarságot mindig valamilyen különb vagy tisztább magyarságnak tekintették, így sokkal megrázóbb, hogy soraikból oly sokan álltak be a román állambiztonság soraiba. Ezt a szembenézést azonban a kötet megteszi, anélkül, hogy tisztára akarna mosni embereket – fűzte hozzá.
Tófalvi Zoltán újságíró, történész, a kötet egyik szerzője kiemelte, hogy a Securitate szinte "állam volt az államban", még az is előfordult, hogy Ceausescu személyes orvosát akarták beszervezni, aki emiatt öngyilkosságba menekült. A szerző összegzése szerint volt olyan nap, hogy saját szomszédja három jelentést is írt róla, de nemcsak az ehhez hasonló dokumentumokat, hanem azt az egész korszakot is hitelesen az olvasó elé kellett tárni, amelyben ezek születtek.
Népújság (Marosvásárhely)
Az irodalmi élet és a titkosszolgálatok kapcsolatáról
Titkosan – nyíltan – Korunk-történetek a (magyar és román) titkosszolgálatok működéséről címmel jelent meg tanulmány- és dokumentumkötet az erdélyi magyar irodalmi élet és a Securitate kapcsolatáról a kolozsvári Korunk – Komp-Press Kiadó gondozásában.
Kántor Lajos szerkesztő a kötetet bemutató csütörtöki budapesti beszélgetésen emlékeztetett arra, hogy a kolozsvári Korunk folyóirat tematikus számaiban olyan mennyiségű anyag gyűlt össze a témában, hogy érdemes volt azt könyv formában kiadni.
Sokak szerint abba kellene már hagyni a titkosszolgálati múlt kutatását – jegyezte meg az irodalomtörténész, hozzátéve azonban: az emberek sokszor ezekből az aktákból ismerhetik meg jobban saját múltjukat, valamint pszichológiai szempontból is rendkívül tanulságosak ezek a dossziék.
Szőnyei Tamás levéltáros, a magyarországi állambiztonsági múlt kutatója a két titkosszolgálat együttműködéséről is szólt, kiemelve, hogy a Magyarországra áttelepült erdélyiek megfigyelését általában a magyar állambiztonság vette át. A kötetből számos megfigyelés, zaklatás, vallatás, kínzás, kivégzés története bontakozik ki: Könczei Ádám néprajzkutatóról, a folyóirat néhai munkatársáról például csak a Korunk szerkesztőségének besúgóhálózata több száz oldalnyi jelentést írt, de temetésén az őt búcsúztató barátja és a lelkész is besúgó volt – mondta.
Szőnyei Tamás szerint számos történet egyetlen forrása a lehallgatási és kihallgatási jegyzőkönyvek, a kötet így számos új ismerettel gazdagítja az olvasót. A rövidebb-hosszabb írások közötti átfedéseket érdemes lett volna gondosabban kigyomlálni, és a romániai kulturális és közéletben járatlanokra gondolva hasznos lett volna beilleszteni a kötetben szereplők kis életrajzait, jegyzeteket, fotókat és névmutatót, de mindezzel együtt is igen érdekes és hasznos kötet született – értékelt a kutató.
Szász Zoltán történész elmondása szerint a Securitate elsősorban azokat figyelte meg, akik fontos intézményekben dolgoztak, csoportképző erejük volt, de "kicsit mindenki érdekelte őket". Az erdélyi magyar értelmiség vezetőit, még a párttagokat is figyelték, nem tudták elképzelni, hogy egy magyar ne legyen nacionalista – idézte fel.
A történész szerint a kötet az erdélyi magyar értelmiség fájdalmas önreflexiója is, hiszen a magyarországiak az erdélyi magyarságot mindig valamilyen különb vagy tisztább magyarságnak tekintették, így sokkal megrázóbb, hogy soraikból oly sokan álltak be a román állambiztonság soraiba. Ezt a szembenézést azonban a kötet megteszi, anélkül, hogy tisztára akarna mosni embereket – fűzte hozzá.
Tófalvi Zoltán újságíró, történész, a kötet egyik szerzője kiemelte, hogy a Securitate szinte "állam volt az államban", még az is előfordult, hogy Ceausescu személyes orvosát akarták beszervezni, aki emiatt öngyilkosságba menekült. A szerző összegzése szerint volt olyan nap, hogy saját szomszédja három jelentést is írt róla, de nemcsak az ehhez hasonló dokumentumokat, hanem azt az egész korszakot is hitelesen az olvasó elé kellett tárni, amelyben ezek születtek.
Népújság (Marosvásárhely)
2015. január 10.
Szép és igaz könyv – életünk legnagyobb eseményéről
"Ha pedig a helyeket nézem, az erdélyi településeket: akkor nemcsak Harasztosnak volna oka ünnepelni Murádin Lászlót, mivel ott született; és nem is csak Kolozsvárnak, ahol él; és nem csupán iskolái színhelyének: Gyulafehérvárnak, Marosvásárhelynek; és nem csak Csíkszépvíznek, felesége falujának, ahol nyaranta otthon van, gondolom, most mint egyetlen örmény származású lakosa a hajdani örmény fészeknek. De otthon volt és otthon van abban a száznál jóval több erdélyi és moldvai magyar faluban is, ahol nagy munkájának, A romániai magyar nyelvjárások atlaszának anyagát gyűjtötte. A magyar dialektológusok közül vitathatatlanul Ő végezte a méreteiben legnagyobb és minőségében leghitelesebb adatgyűjtést, Ő szerkesztette és szerkeszti a legnagyobb magyar nyelvi régió nyelvatlaszát: több mint háromezer térképlap, 11 kötet, ebből öt már megjelent a Magyar Nyelvtudományi Társaság kiadásában. Kevesebbet beszélünk erről a kitűnő munkáról, noha értéke és nagysága méltó párjává teszi az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tárnak. És ez nem a múlt, vagy még nem a múlt, hanem az erdélyi jelen élő nyelvi gazdagsága." (Péntek János: Murádin László köszöntése. Részlet a tudós 70. születésnapjára, a Nyelvőrzés Díjának átadásakor, 2000. december 1-jén elhangzott köszöntésből)
Az újságíró kolléganő, Németh Júlia a kolozsvári napilap 2010. november 30-i számában így beszél a nyolcvanéves Murádin Lászlóról: "Húsz éve élünk Murádin Lászlóval összezártan, de békés egymásmellettiségben egy szabadságos újságoldalon, aminek a neve Művelődés. Igaz, oldalszerkesztőként, nyelvművelő rovatostól együtt én csak átörököltem őt hajdani jeles film- és színikritikus kollégámtól, Krizsán Zoltántól. Murádin László ugyanis a legrégibb és leghűségesebb munkatársa az egykori Igazságból kinőtt Szabadságnak. Népszerű, jó fél évszázados Nyelvművelése pedig sikerrel túlélt mindenféle és fajta belső és külső rendszer- és hatalomváltást. S ha volt is változás, merthogy mozgó világban élünk, az ki is merült abban, hogy a kettőnk anyagait tartalmazó, a nyelvészet és a művészet időszerű kérdéseit taglaló »nyelv-művészet« szombatról átkerült szerdára, legújabban pedig keddre."
Kosztolányi Dezső szerint: Mi a nyelvünket, melyet ükapáinktól örököltünk, úgy beszéljük, mint a kisgyermek. Sok mindenre nem emlékszünk. De a nyelv, rejtetten, mindenre emlékszik.
Ezeknek a nyelvi rejtelmeknek a nyomába eredt jó fél évszázaddal ezelőtt Murádin László, s erről az útról mai napig sem tért le… Ahelyett, hogy a nagyvilágot járta volna, Batsányival ellentétben azt hangoztatta: vigyázó szemetek előbb szűkebb környezetetekre vessétek… De ennél többről is árulkodik a szerző hazai tájakhoz és emberekhez való szoros kötődése: a tudós, a nyelvész és az erdélyi ember kisebbségi helyzetben lévő sorstársai iránti felelősségérzetéről, a magyar nyelv ápolásának, az azt megakadályozó tényezők kiküszöbölésének szükségességéről. E célból születtek az erdélyi és partiumi magyar helységneveket, azok eredetét és román fordításainak történetét taglaló, rendkívül hasznos és hiánypótló kötetei is. A honfoglalás kori magyar helységnevek román változatait, amelyek csak hangalakilag különböztek az eredetitől, az 1918-as főhatalomváltozás nyomán javarészt megváltoztatták. A magyar eredet végleges eltüntetése végett ezek a települések új nevet kaptak – hangsúlyozza.
A friss nyelvművelő kiadvány, a Hókuszpókusz*, "a legújabb bűvészmutatvány", melyet elénk tár 452 oldalon Murádin László, a nyelvbűvész. Méghozzá azon a fülünknek oly kellemes "hangszeren", amelyet magyar nyelvnek, anyanyelvünknek nevezünk.
Az igényes kivitelezésű, tetszetős könyv Murádin László 253, tudományos alaposságról és közírói, újságírói gyakorlatról árulkodó, ötletes, színes nyelvművelő írását tartalmazza. A színesség a tematikára és a sajátos fordulatokban bővelkedő nyelvi megjelenítésre egyaránt vonatkozik.
"Aki szépen beszél magyarul, az tiszteletben tartja a magyar nyelv nyelvtani, szerkezeti szabályait, a hangképzést, a hangsúly és hanglejtés sajátosságait, szókincse és stílusa a beszédhelyzetnek megfelelő. Arra törekszik, hogy nyelvhasználata az irodalmi nyelv képviselte nyelvi eszményt minél inkább megközelítse – olvassuk az Előszóban. "A nyelvművelés célja az, hogy a nyelvi közösség tagjait ennek az egységes, nyelvi eszményként számon tartott nyelvváltozatnak, az irodalmi nyelv szabályainak elsajátítására, helyes használatára buzdítsa. A nyelvművelés tehát nemcsak nyelvvédelem, elsősorban nem a nyelvi hibák, vétségek kimutatása, tiltó szabályok felállítása, hanem az anyanyelvi műveltség emelése, az anyanyelvi öntudat ébren tartása. A hangsúly az anyanyelv szellemének az elsajátításán van. A nyelvileg művelt ember nem csupán így vagy úgy, jól-rosszul megérteti magát, hanem a nyelvet gondolatokat, érzéseket, hangulatokat híven tolmácsoló hangszernek tekinti." A nyelvművelés nem a nyelvészek, a nyelvtanárok "kizárólagos ügye", hanem társadalmi kérdés, különösen itthoni tájainkon az. "Beletartozik az anyanyelvű iskolai oktatás, a köz- és művelődési élet lehetősége és gyakorlása, a magyar nyelvű napisajtó, a rádió és televízió, az irodalom hatékonysága, egyszóval azoknak a forrásoknak az irányítása, ahonnan a társadalom tagjai anyanyelvi ismereteiket merítik. Egy-egy tudománynépszerűsítő, a nyelv lehetőségeit felvillantó, a hibákra figyelő nyelvművelő rovat valamely napilapban csak parányi része a nyelvművelés összetett kérdéskörének. Az erdélyi magyar nyelvművelés ma már küzdelem: küzdelem nyelvünk fokozatos elrománosodása, elrománosítása ellen, küzdelem a magyar nyelvért, a magyar nyelv megőrzéséért. Egyik oldalon ott áll a magyar közösség, mely természetes módon küzd mind nemzeti öntudatának, mind anyanyelvének megtartásáért, a másik oldalon ott áll a hatalom, amely mindent megtett és megtesz az egységes nemzeti állameszmény érdekében a nemzetiségek, elsősorban a jelentős magyar kisebbség elsorvasztásáért, elrománosításáért. S szomorúan be kell vallanunk: az elmúlt csaknem száz esztendő alatt újabb és újabb hadállásokat vesztettünk. Igaz, e tekintetben ma még óriási különbség van az egy tömbben élő magyarság, például a székelység, a bihari és a Szatmár vidéki magyarság és a szórványmagyarság nyelvállapota között; nagy a különbség az ugyan még nyelvjárást beszélő, de zártabb falusi közösség és a románsággal keverten élő városi lakosság nyelvállapota között."
Az elszórványosodás, a nyelvromlás elleni tudatos fellépés értelmiségünk egészének halaszthatatlan, állandó feladata. A lapok, folyóiratok hasábjain megjelenő írások csak a legjobb esetben – ilyen a kolozsvári tudós "esete" – jutnak el szélesebb közönséghez, válnak népszerűekké. A magukra hagyott nyelvművelők voltaképpen egy valódi szélmalomharc magányos lovagjai, sokak szerint a hiábavalóság donkijotéi.
Tudatosítanunk kell mindenkiben, hogy önazonosságunk egyik fontos, talán legfontosabb ismérve a nyelv – figyelmeztet a jelenkori magyar nyelvészet doyenje. "Az a tény – idézi Kosztolányit –, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Nem külsőséges valami, mint a kabátom, még olyan sem, mint a testem. Fontosabb annál is, hogy magas vagyok-e vagy alacsony, erős-e vagy gyönge. Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként. Ebben az egyedülvaló életben csak így nyilatkozhatok meg igazán. Naponta gondolok erre. Éppen annyiszor, mint arra, hogy születtem, élek és meghalok." Nyelvművelő cikkeim felsorakoztatásával – mondja Murádin László – az olvasóban a fenti érzést szándékozom, kívánom erősíteni.
* Europrint Könyvkiadó, Nagyvárad, 2014
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)
"Ha pedig a helyeket nézem, az erdélyi településeket: akkor nemcsak Harasztosnak volna oka ünnepelni Murádin Lászlót, mivel ott született; és nem is csak Kolozsvárnak, ahol él; és nem csupán iskolái színhelyének: Gyulafehérvárnak, Marosvásárhelynek; és nem csak Csíkszépvíznek, felesége falujának, ahol nyaranta otthon van, gondolom, most mint egyetlen örmény származású lakosa a hajdani örmény fészeknek. De otthon volt és otthon van abban a száznál jóval több erdélyi és moldvai magyar faluban is, ahol nagy munkájának, A romániai magyar nyelvjárások atlaszának anyagát gyűjtötte. A magyar dialektológusok közül vitathatatlanul Ő végezte a méreteiben legnagyobb és minőségében leghitelesebb adatgyűjtést, Ő szerkesztette és szerkeszti a legnagyobb magyar nyelvi régió nyelvatlaszát: több mint háromezer térképlap, 11 kötet, ebből öt már megjelent a Magyar Nyelvtudományi Társaság kiadásában. Kevesebbet beszélünk erről a kitűnő munkáról, noha értéke és nagysága méltó párjává teszi az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tárnak. És ez nem a múlt, vagy még nem a múlt, hanem az erdélyi jelen élő nyelvi gazdagsága." (Péntek János: Murádin László köszöntése. Részlet a tudós 70. születésnapjára, a Nyelvőrzés Díjának átadásakor, 2000. december 1-jén elhangzott köszöntésből)
Az újságíró kolléganő, Németh Júlia a kolozsvári napilap 2010. november 30-i számában így beszél a nyolcvanéves Murádin Lászlóról: "Húsz éve élünk Murádin Lászlóval összezártan, de békés egymásmellettiségben egy szabadságos újságoldalon, aminek a neve Művelődés. Igaz, oldalszerkesztőként, nyelvművelő rovatostól együtt én csak átörököltem őt hajdani jeles film- és színikritikus kollégámtól, Krizsán Zoltántól. Murádin László ugyanis a legrégibb és leghűségesebb munkatársa az egykori Igazságból kinőtt Szabadságnak. Népszerű, jó fél évszázados Nyelvművelése pedig sikerrel túlélt mindenféle és fajta belső és külső rendszer- és hatalomváltást. S ha volt is változás, merthogy mozgó világban élünk, az ki is merült abban, hogy a kettőnk anyagait tartalmazó, a nyelvészet és a művészet időszerű kérdéseit taglaló »nyelv-művészet« szombatról átkerült szerdára, legújabban pedig keddre."
Kosztolányi Dezső szerint: Mi a nyelvünket, melyet ükapáinktól örököltünk, úgy beszéljük, mint a kisgyermek. Sok mindenre nem emlékszünk. De a nyelv, rejtetten, mindenre emlékszik.
Ezeknek a nyelvi rejtelmeknek a nyomába eredt jó fél évszázaddal ezelőtt Murádin László, s erről az útról mai napig sem tért le… Ahelyett, hogy a nagyvilágot járta volna, Batsányival ellentétben azt hangoztatta: vigyázó szemetek előbb szűkebb környezetetekre vessétek… De ennél többről is árulkodik a szerző hazai tájakhoz és emberekhez való szoros kötődése: a tudós, a nyelvész és az erdélyi ember kisebbségi helyzetben lévő sorstársai iránti felelősségérzetéről, a magyar nyelv ápolásának, az azt megakadályozó tényezők kiküszöbölésének szükségességéről. E célból születtek az erdélyi és partiumi magyar helységneveket, azok eredetét és román fordításainak történetét taglaló, rendkívül hasznos és hiánypótló kötetei is. A honfoglalás kori magyar helységnevek román változatait, amelyek csak hangalakilag különböztek az eredetitől, az 1918-as főhatalomváltozás nyomán javarészt megváltoztatták. A magyar eredet végleges eltüntetése végett ezek a települések új nevet kaptak – hangsúlyozza.
A friss nyelvművelő kiadvány, a Hókuszpókusz*, "a legújabb bűvészmutatvány", melyet elénk tár 452 oldalon Murádin László, a nyelvbűvész. Méghozzá azon a fülünknek oly kellemes "hangszeren", amelyet magyar nyelvnek, anyanyelvünknek nevezünk.
Az igényes kivitelezésű, tetszetős könyv Murádin László 253, tudományos alaposságról és közírói, újságírói gyakorlatról árulkodó, ötletes, színes nyelvművelő írását tartalmazza. A színesség a tematikára és a sajátos fordulatokban bővelkedő nyelvi megjelenítésre egyaránt vonatkozik.
"Aki szépen beszél magyarul, az tiszteletben tartja a magyar nyelv nyelvtani, szerkezeti szabályait, a hangképzést, a hangsúly és hanglejtés sajátosságait, szókincse és stílusa a beszédhelyzetnek megfelelő. Arra törekszik, hogy nyelvhasználata az irodalmi nyelv képviselte nyelvi eszményt minél inkább megközelítse – olvassuk az Előszóban. "A nyelvművelés célja az, hogy a nyelvi közösség tagjait ennek az egységes, nyelvi eszményként számon tartott nyelvváltozatnak, az irodalmi nyelv szabályainak elsajátítására, helyes használatára buzdítsa. A nyelvművelés tehát nemcsak nyelvvédelem, elsősorban nem a nyelvi hibák, vétségek kimutatása, tiltó szabályok felállítása, hanem az anyanyelvi műveltség emelése, az anyanyelvi öntudat ébren tartása. A hangsúly az anyanyelv szellemének az elsajátításán van. A nyelvileg művelt ember nem csupán így vagy úgy, jól-rosszul megérteti magát, hanem a nyelvet gondolatokat, érzéseket, hangulatokat híven tolmácsoló hangszernek tekinti." A nyelvművelés nem a nyelvészek, a nyelvtanárok "kizárólagos ügye", hanem társadalmi kérdés, különösen itthoni tájainkon az. "Beletartozik az anyanyelvű iskolai oktatás, a köz- és művelődési élet lehetősége és gyakorlása, a magyar nyelvű napisajtó, a rádió és televízió, az irodalom hatékonysága, egyszóval azoknak a forrásoknak az irányítása, ahonnan a társadalom tagjai anyanyelvi ismereteiket merítik. Egy-egy tudománynépszerűsítő, a nyelv lehetőségeit felvillantó, a hibákra figyelő nyelvművelő rovat valamely napilapban csak parányi része a nyelvművelés összetett kérdéskörének. Az erdélyi magyar nyelvművelés ma már küzdelem: küzdelem nyelvünk fokozatos elrománosodása, elrománosítása ellen, küzdelem a magyar nyelvért, a magyar nyelv megőrzéséért. Egyik oldalon ott áll a magyar közösség, mely természetes módon küzd mind nemzeti öntudatának, mind anyanyelvének megtartásáért, a másik oldalon ott áll a hatalom, amely mindent megtett és megtesz az egységes nemzeti állameszmény érdekében a nemzetiségek, elsősorban a jelentős magyar kisebbség elsorvasztásáért, elrománosításáért. S szomorúan be kell vallanunk: az elmúlt csaknem száz esztendő alatt újabb és újabb hadállásokat vesztettünk. Igaz, e tekintetben ma még óriási különbség van az egy tömbben élő magyarság, például a székelység, a bihari és a Szatmár vidéki magyarság és a szórványmagyarság nyelvállapota között; nagy a különbség az ugyan még nyelvjárást beszélő, de zártabb falusi közösség és a románsággal keverten élő városi lakosság nyelvállapota között."
Az elszórványosodás, a nyelvromlás elleni tudatos fellépés értelmiségünk egészének halaszthatatlan, állandó feladata. A lapok, folyóiratok hasábjain megjelenő írások csak a legjobb esetben – ilyen a kolozsvári tudós "esete" – jutnak el szélesebb közönséghez, válnak népszerűekké. A magukra hagyott nyelvművelők voltaképpen egy valódi szélmalomharc magányos lovagjai, sokak szerint a hiábavalóság donkijotéi.
Tudatosítanunk kell mindenkiben, hogy önazonosságunk egyik fontos, talán legfontosabb ismérve a nyelv – figyelmeztet a jelenkori magyar nyelvészet doyenje. "Az a tény – idézi Kosztolányit –, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Nem külsőséges valami, mint a kabátom, még olyan sem, mint a testem. Fontosabb annál is, hogy magas vagyok-e vagy alacsony, erős-e vagy gyönge. Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként. Ebben az egyedülvaló életben csak így nyilatkozhatok meg igazán. Naponta gondolok erre. Éppen annyiszor, mint arra, hogy születtem, élek és meghalok." Nyelvművelő cikkeim felsorakoztatásával – mondja Murádin László – az olvasóban a fenti érzést szándékozom, kívánom erősíteni.
* Europrint Könyvkiadó, Nagyvárad, 2014
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)
2015. január 12.
Lám, mire vittük
Temetni, azt megtanultunk. Egy-egy halottunk mögé odasereglenek a néhainak még az ellenségei is, hogy a sírgödör mellett körülnézve újból és újból megállapíthassa, mire is megyünk nélküle ennyin, és mire is mentünk vele, a néhaival együtt. Van néhány nemzetközi keresztény ünnepecskénk, aztán tömegével világnapja a bokasüllyedéseseknek, világnapja a fúvószenekaroknak, az éhezőknek.
Soványka nemzeti ünnepeink is villannak évente. Ellenségeink nagy hajcihővel dübörögnek föl köröttünk a magukéval, hogy menekülni sem lehet előlük. Ez van, Erdélyország, ez a hazám. És nem akarok ünneprontó lenni, akkor sem, ha ebben a januárban is elhangzik, hogy magyarok, takarodjatok ki Romániából. Ahogy minden december elsején is igen. Én most ebben a helyzetben emlékezni akarok a román vajdaságok egyesülésének (1859) évfordulójára, a századikra, 1959-re.
Azt az élményt Kolozsváron szereztem másodéves egyetemista koromban. Feszült légkörben folytak már az előkészületek is. Jött fentről a parancs a Bolyai Tudományegyetemre – akkor még volt –, hogyan kell viselkedni; és hogy a híres tánccsoportunk igenis román viseletben jelenjék meg a főtéren rendezendő ünnepségen. „Én nem!” Én sem! – ebben maradtunk. Pedig tudtuk, hogy kockáztatjuk a kizáratásunkat az egyetemről esetleg.
Délelőttre rendre beérkeztek a buszok, rakva a vidéki románsággal, több százzal. Csujogattak, ittak erősen, s nagyromániáztak a főtéren. A mi csoportunkat a román diákság közé terelték a belügyisek. Szorítóba. Aztán egy másik román, aki segédtanárnak nevezte magát, vicsorogva kérdezte, miért nem román viseletben vagyunk? Mert mi a bihari táncunk ruháiban bizony! De már szólt az akkori román himnusz, szónoklatok, és adott jelre balkáni hórára utasították a diákságot, mindenkit, a Szent Mihály-templom és Mátyás király szoborcsoportja körül, körben lötyögni, hatalmas körben.
Délben már a szobor talapzatán is ittak üvegből, és ordítottak dalban, prózában, nagy indulatban. Végül hazatértünk a bentlakásba, valami ebédre, némán. Délután Laczkovits barátommal még visszamentünk, lássuk, honnan ez az ijesztő üvöltés szakadatlan. Az ünneplők már Mátyás lován csüngtek, az üvegeket a lován törték miszlikbe.
Hát ez az ünnep, komám, nem az, hogy a mi ünnepünkön a kölcsönös szeretetről papolunk ma is! 1959-ben már börtönökben senyvedtek tanáraink, kollégáink, Dávid Gyula, Páskándi Géza, Kelemen Kálmán, Péterffy Irén, Páll Lajos – rengetegen, az ’56-os forradalom áldozatai Romániában! Napszentülte tájban milicisták lepték el a várost, óra alatt kiürítették a teret. Számtalan magyar diákot vittek be, kopaszra nyírták, éjféltájban elengedték őket. Szegény Schneider Antal évfolyamtársunkat is, aki maga volt a szelídség, ártatlanság.
Innen, ma úgy látok bele az időbe, mintha az a dühösre szervezett ünnep előjátéka lett volna az ún. marosvásárhelyi eseményeknek, 1990-nek. De akkor még megvolt a magyar nyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem Vásárhelyen, mi a Bolyai Tudományegyetem diákjai voltunk. Nemsokára kivégezték, beleegyesítették a Babeșbe, bentlakásainkból kiköltöztettek, be a románokkal közösbe. Tilos volt csak magyaroknak lakni egy szobában. Lélektan- és magyarszakosként már román nyelven is kénytelenek voltunk hallgatni és vizsgázni doamna Roska professzornál.
Az „egyesülést” követően elindult az öngyilkossági sorozat professzoraink körében! Szabédi, Csendes Zoltán, Molnár, a közgazdász, aztán az egyik Tóth Sándor. Az az évforduló mintha jogot adott volna a nagytakarításra. Előjátéka volt, szemléltetője a diktatúra következő évfordulóinak, el mindmáig, mikor emlékezgetünk 25 év távlatából – mire is? Hogy egy fiatal magyar református lelkész Temesváron elindította az omlást Európa egyik beteg, elmaradott országában. Érdekes, egyetlen román pap nem vállalta 1989 előtt s után sem a fölszólalást az ország dolgaiban!
Huszonöt év mire ment el? És 56 év mire? Új román himnuszokra és kormányokra. Mátyás királyunkról folyik a lé, s igen a Szent Mihály-templom körül is. Összetört üvegek és összetört életek – intézményeink sehol. És Erdéllyel együtt mély gazdasági válságban ez a rongyos, jobb sorsra való ország, s annak népei, Dobrudzsától Szalontáig, Temesvárig, Szatmárig.
Csöndes, szép ünnepeket mindnyájunknak. És gyönyörű hétköznapokat!
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Temetni, azt megtanultunk. Egy-egy halottunk mögé odasereglenek a néhainak még az ellenségei is, hogy a sírgödör mellett körülnézve újból és újból megállapíthassa, mire is megyünk nélküle ennyin, és mire is mentünk vele, a néhaival együtt. Van néhány nemzetközi keresztény ünnepecskénk, aztán tömegével világnapja a bokasüllyedéseseknek, világnapja a fúvószenekaroknak, az éhezőknek.
Soványka nemzeti ünnepeink is villannak évente. Ellenségeink nagy hajcihővel dübörögnek föl köröttünk a magukéval, hogy menekülni sem lehet előlük. Ez van, Erdélyország, ez a hazám. És nem akarok ünneprontó lenni, akkor sem, ha ebben a januárban is elhangzik, hogy magyarok, takarodjatok ki Romániából. Ahogy minden december elsején is igen. Én most ebben a helyzetben emlékezni akarok a román vajdaságok egyesülésének (1859) évfordulójára, a századikra, 1959-re.
Azt az élményt Kolozsváron szereztem másodéves egyetemista koromban. Feszült légkörben folytak már az előkészületek is. Jött fentről a parancs a Bolyai Tudományegyetemre – akkor még volt –, hogyan kell viselkedni; és hogy a híres tánccsoportunk igenis román viseletben jelenjék meg a főtéren rendezendő ünnepségen. „Én nem!” Én sem! – ebben maradtunk. Pedig tudtuk, hogy kockáztatjuk a kizáratásunkat az egyetemről esetleg.
Délelőttre rendre beérkeztek a buszok, rakva a vidéki románsággal, több százzal. Csujogattak, ittak erősen, s nagyromániáztak a főtéren. A mi csoportunkat a román diákság közé terelték a belügyisek. Szorítóba. Aztán egy másik román, aki segédtanárnak nevezte magát, vicsorogva kérdezte, miért nem román viseletben vagyunk? Mert mi a bihari táncunk ruháiban bizony! De már szólt az akkori román himnusz, szónoklatok, és adott jelre balkáni hórára utasították a diákságot, mindenkit, a Szent Mihály-templom és Mátyás király szoborcsoportja körül, körben lötyögni, hatalmas körben.
Délben már a szobor talapzatán is ittak üvegből, és ordítottak dalban, prózában, nagy indulatban. Végül hazatértünk a bentlakásba, valami ebédre, némán. Délután Laczkovits barátommal még visszamentünk, lássuk, honnan ez az ijesztő üvöltés szakadatlan. Az ünneplők már Mátyás lován csüngtek, az üvegeket a lován törték miszlikbe.
Hát ez az ünnep, komám, nem az, hogy a mi ünnepünkön a kölcsönös szeretetről papolunk ma is! 1959-ben már börtönökben senyvedtek tanáraink, kollégáink, Dávid Gyula, Páskándi Géza, Kelemen Kálmán, Péterffy Irén, Páll Lajos – rengetegen, az ’56-os forradalom áldozatai Romániában! Napszentülte tájban milicisták lepték el a várost, óra alatt kiürítették a teret. Számtalan magyar diákot vittek be, kopaszra nyírták, éjféltájban elengedték őket. Szegény Schneider Antal évfolyamtársunkat is, aki maga volt a szelídség, ártatlanság.
Innen, ma úgy látok bele az időbe, mintha az a dühösre szervezett ünnep előjátéka lett volna az ún. marosvásárhelyi eseményeknek, 1990-nek. De akkor még megvolt a magyar nyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem Vásárhelyen, mi a Bolyai Tudományegyetem diákjai voltunk. Nemsokára kivégezték, beleegyesítették a Babeșbe, bentlakásainkból kiköltöztettek, be a románokkal közösbe. Tilos volt csak magyaroknak lakni egy szobában. Lélektan- és magyarszakosként már román nyelven is kénytelenek voltunk hallgatni és vizsgázni doamna Roska professzornál.
Az „egyesülést” követően elindult az öngyilkossági sorozat professzoraink körében! Szabédi, Csendes Zoltán, Molnár, a közgazdász, aztán az egyik Tóth Sándor. Az az évforduló mintha jogot adott volna a nagytakarításra. Előjátéka volt, szemléltetője a diktatúra következő évfordulóinak, el mindmáig, mikor emlékezgetünk 25 év távlatából – mire is? Hogy egy fiatal magyar református lelkész Temesváron elindította az omlást Európa egyik beteg, elmaradott országában. Érdekes, egyetlen román pap nem vállalta 1989 előtt s után sem a fölszólalást az ország dolgaiban!
Huszonöt év mire ment el? És 56 év mire? Új román himnuszokra és kormányokra. Mátyás királyunkról folyik a lé, s igen a Szent Mihály-templom körül is. Összetört üvegek és összetört életek – intézményeink sehol. És Erdéllyel együtt mély gazdasági válságban ez a rongyos, jobb sorsra való ország, s annak népei, Dobrudzsától Szalontáig, Temesvárig, Szatmárig.
Csöndes, szép ünnepeket mindnyájunknak. És gyönyörű hétköznapokat!
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. január 12.
Lapszerkesztés mint „kincskeresés”
Interjú Zsigmond Emesével, a Napsugár és Szivárvány gyermeklap főszerkesztőjével.
– Jubilál a Kolozsváron megjelenő országos gyermeklap, a Szivárvány. Miként értékelné a legkisebbeknek szánt, színvonalas irodalmat nyújtó kiadvány 35 évét?
– Ünnepi évünk kezdődött 2015-tel, hiszen 35 éves idén januárban kisebbik gyermeklapunk. Hiába keresnénk azonban az archívumban a 35 évvel ezelőtti Szivárványt – a szerkesztőség 1980-ban elindította a kis lapot, viszont az akkori rendszer kommunista cenzúrája nem engedélyezte a javasolt Szivárvány címet, és kötelezően a Haza sólymainak kellett keresztelni a Napsugár „szárnyai alatt” induló, kisebbeknek szóló kiadványt.
Zsigmond Emese
1955-ben született a Hargita megyei Szentkeresztbányán, Marosvásárhelyen érettségizett 1974-ben, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán szerzett magyar–francia tanári oklevelet 1978-ban. Tíz évig a kolozsvári 5-ös Számú Általános Iskolában tanított magyar irodalmat. 1989 őszétől a Napsugár és a Szivárvány gyermeklapok szerkesztője, 1992-től főszerkesztője. A 2013-ban indult Tanítók Lapjának rovatvezetője, számos gyermekirodalmi kötet szerkesztője.
A kényszerű-kényszerített nevet aztán 1989 decemberében azonnal lecseréltük az eredetiként javasolt Szivárványra. Tehát nincsenek bekötött Szivárványok ebből az időből a szerkesztőségben sem: 1980-tól 1989-ig Haza sólymai-példányok jelentek meg. A két lapnak – a Napsugárnak és Szivárványnak – természetesen nemcsak a szerkesztősége volt ugyanaz, hanem a szellemisége, célja is.
Ez pedig a kezdetektől máig lényegében változatlan: az alapvető emberi értékek, a magyarság történelmi, művelődési hagyományainak szellemében akarjuk nevelni a gyerekeket.
A célkitűzés azonos, csak az változott, hogy 1989 decembere óta szerzőinknek nem kellett „madárnyelven” beszélniük, ha történelmünkről, erdélyi magyarságunk sorsáról írtak.
– A Haza Sólymainak olvasói emlékeznek arra, hogy 1989 előtt is próbálta becsempészni a szerkesztőség a sok hazafias, kommunista hangvételű, kötelező írás közé a színvonalas irodalmat. Miként történt ez?
– Ami jogi helyzetünket illeti, 1989 decemberéig a Román Kommunista Párt gyermekszervezete, a Pionírtanács adta ki lapjainkat. Ez tartalmilag szigorú politikai cenzúrát jelentett, de a becsempészés mondhatni inkább fordítva történt. A lap nagy része színvonalas irodalomból és művészi értékű grafikákból állt, ezenkívül egy-két oldalnyi kötelező politikai jellegű vagy a rendszernek tetsző vers meg mese jelent meg.
Egy-egy vezércikk vagy román versfordítás tartozott a kötelező anyagok közé – ezeket a szerkesztők kényszerű feladatként osztották ki egymás közt, és természetesen nem szívesen végezték el, de hogy a lap megjelenhessen, vállalni kellett ezt a kompromisszumot. A kötelező propagandisztikus szövegeket a lap elején elintézték, és aztán jöhettek az igazi, gyermekeknek való szövegek, a népmesék, népköltészeti alkotások.
– Kortárs irodalmi művek is bekerültek természetesen a lapba. Ha a Haza Sólymaiban közlő szerzők nevével kellene fémjelezni ezt a korszakot, kiket sorolna fel?
– A szerkesztőség a Napsugáréval közös volt, és az erdélyi magyar irodalom legjobbjai voltak a lap főmunkatársai. Sokan munkahelyüket illetően is, de más lapok szerkesztői szintén gyakran „menekültek” hozzánk – merthogy itt lehetett a szívnek tetsző, nem „nem elkötelezett” irodalmat közölni. Kányádi Sándor, Bálint Tibor, Fodor Sándor, Lászlóffy Aladár, Jánky Béla – ők mind belső munkatársak voltak, a lap szerkesztőségében dolgoztak. Szilágyi Domokos és Bajor Andor például külső munkatársként vett részt a lap szerkesztésében, de szinte havonta közölt verset vagy mesét Veress Zoltán is.
A grafikusok közül az akkori alkotók színe-java rajzolt a lapba: Deák Ferenc, Cseh Gusztáv. Soó Zöld Margit. Utóbbi belső munkatárs volt, és a kezdetektől, a Napsugár alakulásától napjainkig munkatársunk. (A Napsugár első száma 1957 januárjában jelent meg Asztalos István író, alapító főszerkesztő irányításával – szerk. megj.)
Unipan Helga grafikus szintén a mai napig rajzol nekünk. Aztán ahogy teltek az évek, úgy kapcsolódtak be a fiatal szerzők – akik akkoriban még egészen fiataloknak számítottak. Például Markó Béla, Kovács András Ferenc is a mi oldalainkon indult gyermekversköltészetével. Amire szerfölött büszkék vagyunk, hogy minden író-, költő- és grafikusnemzedékből megkerestek és megkeresnek a legfiatalabbak.
– Ezek szerint egyfajta szerkesztési elve a lapnak, hogy teret ad az induló ígéretes írók, költők, grafikusok alkotásainak?
– Igen. Ugyanakkor fontos megemlíteni azt a tényt is, hogy a gyermekirodalmi lapnak főként manapság igencsak akad konkurenciája Erdélyben. Nagy számban jelennek meg ugyanis itthon és Magyarországon is az inkább magazinjellegű, gyerekeket célzó kiadványok. Ezek mutatósak, piacosak, felkeltik a gyerekek érdeklődését, de velük ellentétben a mi legfontosabb érvünk és értékünk az, hogy rangos irodalmat és képanyagot jelentetünk meg. Nemcsak tetszetős a lap ily módon, hanem esztétikai mércével mérve is értékes szövegeknek és rajzoknak ad helyet. És ezt nem mondhatja el magáról egyetlen más, itthon kapható gyermeklap sem.
Az is beszédes lehet, hogy a nálunk közlő szerzők érdekes módon egyetlen konkurens lap szerkesztőségéhez sem kopogtatnak be, hogy közöljék a munkáikat, egyedül a Napsugárt és a Szivárványt keresik meg. Olyan sokan, hogy nem is jut minden hónapban rajzolnivaló mindenik nagyszerű grafikusunknak, és nem is tudjuk mindenik szerző művét megjelentetni. Így megengedhetjük magunknak azt a szerkesztői luxust, hogy válogassunk még a legjobb művek között is. A válogatás ugyanakkor nem gyengébb vagy jobb művek közt történik, hanem téma szerint.
– A Szivárvány is országos terjesztésű lap, akárcsak a Napsugár, és állandó, élő kapcsolatot tart fenn olvasóközönségével…
– Igen, a moldvai, magyarok lakta megyékbe is eljut, s a határon túlra is, de Bukarestbe is. Akik megismerik a lapot, azok hűségesek maradnak hozzá. Például amerikai magyar édesanya fedezte fel boldogan a világhálón a Napsugárt és a Szivárványt, és azt szerette volna, hogy gyermekei kezükbe vehessék a lapot. Óriási lelkesedéssel és elismeréssel írta, hogy megkapták az első csomagot, és ez valóságos kincs számukra.
Az interaktivitást is fontosnak tartjuk: a gyerekek állandóan visszajeleznek, és rendezvényeink révén is megszólítjuk az olvasókat, de természetesen szót kapnak azok a pedagógusok, akik a mi lapjainkra irányítják a gyerekek figyelmét. Mondhatni belső munkatársaink a tanítók és óvónők – több százukat személyesen is ismerjük annak köszönhetően, hogy meghívjuk őket nyaranta tanácskozásra és gyermektáborba.
A gyermekcsoportokat a táborokba elkísérik a tanítók, akikkel baráti viszonyt tartunk fenn, és akik nélkül a lapok nem jutnának el a gyerekekhez. Kell ugyanis valaki, aki felhívja a szülők és gyerekek figyelmét az értékeinkre – a hídszerepet pedig a pedagógusok töltik be.
– Ennek a hídszerepnek köszönhető, hogy a pedagógusok a Napsugár és a Szivárvány segítségével a kortárs gyerekirodalomra hívják fel a diákok figyelmét…A fiatalabb kortárs írók, költők közül kik munkatársai a két lapnak?
– Állandóan jelentkezik verseivel László Noémi, Balázs Imre József, Nagyálmos Ildikó, Bertóti Johanna, és nagyon büszkék vagyunk arra, hogy mi fedeztük fel a gyermekirodalom számára Máté Angit. Ő közben Magyarországra telepedett át, úgyhogy mostanában kevesebb mesét küld, de azért nem mondtunk le róla.
És mi fedeztük fel Szőcs Margitot, aki a Napsugárban közölte első gyermekverseit és meséit – biztosak vagyunk benne, hogy nemsokára megismeri a szélesebb olvasóközönség is. Tehát ugyanaz a kincskereső munka zajlik a Napsugárban és a Szivárványban, ami több mint 50 évvel ezelőtt kezdődött. Az akkori fiatalokból a legnevesebb tollforgatók lettek, s a majdani nagyok pedig most is a mi lapjainkon közlik írásaikat.
– Ez a képi világ, az illusztráció tekintetében szintén megmutatkozik?
– Igen, most már a legnagyobb neveket sorolhatjuk fel. Az idősebb nemzedékről volt már szó, de hadd említsem meg Keszeg Ágnes, Kürti Andrea, Bak Sára, Szilágyi Tosa Katalin nevét – a fiatal művészek állandóan rajzolnak a lapokban.
– Miként ünneplik a Szivárvány jubileumát?
– Az Életfa Családsegítő Egyesület által szervezett kolozsvári adventi sokadalom keretében tartottuk az ünneplés nyitányát: író-olvasó, felolvasó, dedikálós találkozót rendeztünk szerzőkkel, gyerekekkel, szülőkkel, pedagógusokkal. Szeretnénk még hasonló, szélesebb körű találkozót szervezni Kolozsváron és Erdély több városában – mivel ehhez a korosztályhoz a játék illik leginkább – játékosan.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)
Interjú Zsigmond Emesével, a Napsugár és Szivárvány gyermeklap főszerkesztőjével.
– Jubilál a Kolozsváron megjelenő országos gyermeklap, a Szivárvány. Miként értékelné a legkisebbeknek szánt, színvonalas irodalmat nyújtó kiadvány 35 évét?
– Ünnepi évünk kezdődött 2015-tel, hiszen 35 éves idén januárban kisebbik gyermeklapunk. Hiába keresnénk azonban az archívumban a 35 évvel ezelőtti Szivárványt – a szerkesztőség 1980-ban elindította a kis lapot, viszont az akkori rendszer kommunista cenzúrája nem engedélyezte a javasolt Szivárvány címet, és kötelezően a Haza sólymainak kellett keresztelni a Napsugár „szárnyai alatt” induló, kisebbeknek szóló kiadványt.
Zsigmond Emese
1955-ben született a Hargita megyei Szentkeresztbányán, Marosvásárhelyen érettségizett 1974-ben, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán szerzett magyar–francia tanári oklevelet 1978-ban. Tíz évig a kolozsvári 5-ös Számú Általános Iskolában tanított magyar irodalmat. 1989 őszétől a Napsugár és a Szivárvány gyermeklapok szerkesztője, 1992-től főszerkesztője. A 2013-ban indult Tanítók Lapjának rovatvezetője, számos gyermekirodalmi kötet szerkesztője.
A kényszerű-kényszerített nevet aztán 1989 decemberében azonnal lecseréltük az eredetiként javasolt Szivárványra. Tehát nincsenek bekötött Szivárványok ebből az időből a szerkesztőségben sem: 1980-tól 1989-ig Haza sólymai-példányok jelentek meg. A két lapnak – a Napsugárnak és Szivárványnak – természetesen nemcsak a szerkesztősége volt ugyanaz, hanem a szellemisége, célja is.
Ez pedig a kezdetektől máig lényegében változatlan: az alapvető emberi értékek, a magyarság történelmi, művelődési hagyományainak szellemében akarjuk nevelni a gyerekeket.
A célkitűzés azonos, csak az változott, hogy 1989 decembere óta szerzőinknek nem kellett „madárnyelven” beszélniük, ha történelmünkről, erdélyi magyarságunk sorsáról írtak.
– A Haza Sólymainak olvasói emlékeznek arra, hogy 1989 előtt is próbálta becsempészni a szerkesztőség a sok hazafias, kommunista hangvételű, kötelező írás közé a színvonalas irodalmat. Miként történt ez?
– Ami jogi helyzetünket illeti, 1989 decemberéig a Román Kommunista Párt gyermekszervezete, a Pionírtanács adta ki lapjainkat. Ez tartalmilag szigorú politikai cenzúrát jelentett, de a becsempészés mondhatni inkább fordítva történt. A lap nagy része színvonalas irodalomból és művészi értékű grafikákból állt, ezenkívül egy-két oldalnyi kötelező politikai jellegű vagy a rendszernek tetsző vers meg mese jelent meg.
Egy-egy vezércikk vagy román versfordítás tartozott a kötelező anyagok közé – ezeket a szerkesztők kényszerű feladatként osztották ki egymás közt, és természetesen nem szívesen végezték el, de hogy a lap megjelenhessen, vállalni kellett ezt a kompromisszumot. A kötelező propagandisztikus szövegeket a lap elején elintézték, és aztán jöhettek az igazi, gyermekeknek való szövegek, a népmesék, népköltészeti alkotások.
– Kortárs irodalmi művek is bekerültek természetesen a lapba. Ha a Haza Sólymaiban közlő szerzők nevével kellene fémjelezni ezt a korszakot, kiket sorolna fel?
– A szerkesztőség a Napsugáréval közös volt, és az erdélyi magyar irodalom legjobbjai voltak a lap főmunkatársai. Sokan munkahelyüket illetően is, de más lapok szerkesztői szintén gyakran „menekültek” hozzánk – merthogy itt lehetett a szívnek tetsző, nem „nem elkötelezett” irodalmat közölni. Kányádi Sándor, Bálint Tibor, Fodor Sándor, Lászlóffy Aladár, Jánky Béla – ők mind belső munkatársak voltak, a lap szerkesztőségében dolgoztak. Szilágyi Domokos és Bajor Andor például külső munkatársként vett részt a lap szerkesztésében, de szinte havonta közölt verset vagy mesét Veress Zoltán is.
A grafikusok közül az akkori alkotók színe-java rajzolt a lapba: Deák Ferenc, Cseh Gusztáv. Soó Zöld Margit. Utóbbi belső munkatárs volt, és a kezdetektől, a Napsugár alakulásától napjainkig munkatársunk. (A Napsugár első száma 1957 januárjában jelent meg Asztalos István író, alapító főszerkesztő irányításával – szerk. megj.)
Unipan Helga grafikus szintén a mai napig rajzol nekünk. Aztán ahogy teltek az évek, úgy kapcsolódtak be a fiatal szerzők – akik akkoriban még egészen fiataloknak számítottak. Például Markó Béla, Kovács András Ferenc is a mi oldalainkon indult gyermekversköltészetével. Amire szerfölött büszkék vagyunk, hogy minden író-, költő- és grafikusnemzedékből megkerestek és megkeresnek a legfiatalabbak.
– Ezek szerint egyfajta szerkesztési elve a lapnak, hogy teret ad az induló ígéretes írók, költők, grafikusok alkotásainak?
– Igen. Ugyanakkor fontos megemlíteni azt a tényt is, hogy a gyermekirodalmi lapnak főként manapság igencsak akad konkurenciája Erdélyben. Nagy számban jelennek meg ugyanis itthon és Magyarországon is az inkább magazinjellegű, gyerekeket célzó kiadványok. Ezek mutatósak, piacosak, felkeltik a gyerekek érdeklődését, de velük ellentétben a mi legfontosabb érvünk és értékünk az, hogy rangos irodalmat és képanyagot jelentetünk meg. Nemcsak tetszetős a lap ily módon, hanem esztétikai mércével mérve is értékes szövegeknek és rajzoknak ad helyet. És ezt nem mondhatja el magáról egyetlen más, itthon kapható gyermeklap sem.
Az is beszédes lehet, hogy a nálunk közlő szerzők érdekes módon egyetlen konkurens lap szerkesztőségéhez sem kopogtatnak be, hogy közöljék a munkáikat, egyedül a Napsugárt és a Szivárványt keresik meg. Olyan sokan, hogy nem is jut minden hónapban rajzolnivaló mindenik nagyszerű grafikusunknak, és nem is tudjuk mindenik szerző művét megjelentetni. Így megengedhetjük magunknak azt a szerkesztői luxust, hogy válogassunk még a legjobb művek között is. A válogatás ugyanakkor nem gyengébb vagy jobb művek közt történik, hanem téma szerint.
– A Szivárvány is országos terjesztésű lap, akárcsak a Napsugár, és állandó, élő kapcsolatot tart fenn olvasóközönségével…
– Igen, a moldvai, magyarok lakta megyékbe is eljut, s a határon túlra is, de Bukarestbe is. Akik megismerik a lapot, azok hűségesek maradnak hozzá. Például amerikai magyar édesanya fedezte fel boldogan a világhálón a Napsugárt és a Szivárványt, és azt szerette volna, hogy gyermekei kezükbe vehessék a lapot. Óriási lelkesedéssel és elismeréssel írta, hogy megkapták az első csomagot, és ez valóságos kincs számukra.
Az interaktivitást is fontosnak tartjuk: a gyerekek állandóan visszajeleznek, és rendezvényeink révén is megszólítjuk az olvasókat, de természetesen szót kapnak azok a pedagógusok, akik a mi lapjainkra irányítják a gyerekek figyelmét. Mondhatni belső munkatársaink a tanítók és óvónők – több százukat személyesen is ismerjük annak köszönhetően, hogy meghívjuk őket nyaranta tanácskozásra és gyermektáborba.
A gyermekcsoportokat a táborokba elkísérik a tanítók, akikkel baráti viszonyt tartunk fenn, és akik nélkül a lapok nem jutnának el a gyerekekhez. Kell ugyanis valaki, aki felhívja a szülők és gyerekek figyelmét az értékeinkre – a hídszerepet pedig a pedagógusok töltik be.
– Ennek a hídszerepnek köszönhető, hogy a pedagógusok a Napsugár és a Szivárvány segítségével a kortárs gyerekirodalomra hívják fel a diákok figyelmét…A fiatalabb kortárs írók, költők közül kik munkatársai a két lapnak?
– Állandóan jelentkezik verseivel László Noémi, Balázs Imre József, Nagyálmos Ildikó, Bertóti Johanna, és nagyon büszkék vagyunk arra, hogy mi fedeztük fel a gyermekirodalom számára Máté Angit. Ő közben Magyarországra telepedett át, úgyhogy mostanában kevesebb mesét küld, de azért nem mondtunk le róla.
És mi fedeztük fel Szőcs Margitot, aki a Napsugárban közölte első gyermekverseit és meséit – biztosak vagyunk benne, hogy nemsokára megismeri a szélesebb olvasóközönség is. Tehát ugyanaz a kincskereső munka zajlik a Napsugárban és a Szivárványban, ami több mint 50 évvel ezelőtt kezdődött. Az akkori fiatalokból a legnevesebb tollforgatók lettek, s a majdani nagyok pedig most is a mi lapjainkon közlik írásaikat.
– Ez a képi világ, az illusztráció tekintetében szintén megmutatkozik?
– Igen, most már a legnagyobb neveket sorolhatjuk fel. Az idősebb nemzedékről volt már szó, de hadd említsem meg Keszeg Ágnes, Kürti Andrea, Bak Sára, Szilágyi Tosa Katalin nevét – a fiatal művészek állandóan rajzolnak a lapokban.
– Miként ünneplik a Szivárvány jubileumát?
– Az Életfa Családsegítő Egyesület által szervezett kolozsvári adventi sokadalom keretében tartottuk az ünneplés nyitányát: író-olvasó, felolvasó, dedikálós találkozót rendeztünk szerzőkkel, gyerekekkel, szülőkkel, pedagógusokkal. Szeretnénk még hasonló, szélesebb körű találkozót szervezni Kolozsváron és Erdély több városában – mivel ehhez a korosztályhoz a játék illik leginkább – játékosan.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)
2015. január 13.
Kérdéses az erdélyi magyarok összefogása
Erdélyi politikai elemzők nem tartják valószínűnek, hogy 2015-ben megegyezhetnek egymással az erdélyi magyar politikai szervezetek. Stratégiai partnerségük kialakítását és új erdélyi magyar egység létrehozását Tőkés László kezdeményezte pénteki nagyváradi sajtótájékoztatóján.
Bakk Miklós politológus szerint az erdélyi magyar pártok összefogása továbbra is morális fogantatású eszme marad. A kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem tanára az MTI kérdésére felidézte: a javaslat többször is megfogalmazódott az elmúlt évek során, egyszer pedig intézményesítési kísérlet is felsejlett az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum formájában, de az is rövid életűnek bizonyult.
Bakk Miklós úgy látja, hogy az összefogásra való képtelenség oka a pártok kisebbségi, etnikai jellegében keresendő. „Versenylogikájuk ezért az erdélyi magyar szavazóbázis egymás közötti újrafelosztására és nem annak valamilyen – más szavazók irányába mutató – bővítésére irányul" – magyarázta a politológus.
Megállapította: az összefogást mindig az szorgalmazza, aki a magyar-magyar versenyben vesztésre áll. A BBTE tanára szerint az erdélyi magyar-magyar versenyt jelenleg az is élezi, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) kilépett a kormányból, és ellenzéki szerepét alakítva azt fontolgatja, hogy változtasson az erdélyi magyar társadalmat demobilizáló eddigi attitűdjén. Elképzelhető, hogy a jövőben olyan mozgósító eszközökkel is élni kíván, amelyeket az utóbbi évtizedben az ellenzéke szorgalmazott. Ezek sorában a tüntetésszervezést említette.
„A verseny most már nem csupán az autonómia céljának hiteles képviseletéért, hanem a mobilizációs újításokért is folyik" – fejtegette Bakk Miklós. Hozzátette, talán a közös vitafórumok megteremtése lenne a reálisabb cél, de ezt a civil társadalom és a média tudná kikényszeríteni az erdélyi pártokból.
Horváth István szociológus, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet igazgatója azért nem látja valószínűnek az erdélyi magyar pártok és politikai szervezetek megegyezését, mert semmilyen kényszerítő tényező nem tereli őket a megegyezés felé. Az MTI-nek nyilatkozva hozzátette, legközelebb 2016 nyarán tartanak választásokat Romániában, de azok önkormányzati választások lesznek, amelyeken a magyar pártok általában versenyeznek egymással.
A szociológus azért tartaná szükségesnek „valamiféle közös platform" kialakítását, hogy ezáltal ki lehessen iktatni a versenyhelyzet káros hatásait. Megemlítette, 2012-ben a kolozsvári önkormányzatban is elveszett egy magyar mandátum a magyar-magyar verseny miatt.
Horváth István szerint a kis pártokat az a tényező is az összefogás fele tereli, hogy egyre nehezebben tudják biztosítani a finanszírozásukat, de „a labda az RMDSZ térfelén van, a szövetség pedig egyelőre kivár". Ezt azzal magyarázta, hogy a szövetség áprilisban tartja a tisztújító kongresszusát, és elkezdődött a belső hatalmi körök átalakulása. Az elemző úgy látja, amíg ez a folyamat be nem fejeződik, az RMDSZ-nek aligha jut arra energiája, hogy a vele versenyző kis pártokkal is foglalkozzék. A szociológus a megegyezés ellen ható tényezők között említette, hogy a felek hosszú ideje ellenfélként határozzák meg egymást, a megegyezési kísérletek pedig rendre kudarcba fulladtak.
Az erdélyi magyar politikai közéletet az RMDSZ uralja, amely az utóbbi választásokon a magyar szavazatok mintegy 85 százalékát szerezte meg. Az RMDSZ ellenzékeként megalakult Magyar Polgári Párt (MPP) és Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) a fennmaradó 15 százalékon osztozik. Hat továbbá az erdélyi magyar közéletre az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és a Székely Nemzeti Tanács (SZNT). Utóbbi a székelyek közképviseleti szerveként határozza meg magát. MTI
Erdély.ma
Erdélyi politikai elemzők nem tartják valószínűnek, hogy 2015-ben megegyezhetnek egymással az erdélyi magyar politikai szervezetek. Stratégiai partnerségük kialakítását és új erdélyi magyar egység létrehozását Tőkés László kezdeményezte pénteki nagyváradi sajtótájékoztatóján.
Bakk Miklós politológus szerint az erdélyi magyar pártok összefogása továbbra is morális fogantatású eszme marad. A kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem tanára az MTI kérdésére felidézte: a javaslat többször is megfogalmazódott az elmúlt évek során, egyszer pedig intézményesítési kísérlet is felsejlett az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum formájában, de az is rövid életűnek bizonyult.
Bakk Miklós úgy látja, hogy az összefogásra való képtelenség oka a pártok kisebbségi, etnikai jellegében keresendő. „Versenylogikájuk ezért az erdélyi magyar szavazóbázis egymás közötti újrafelosztására és nem annak valamilyen – más szavazók irányába mutató – bővítésére irányul" – magyarázta a politológus.
Megállapította: az összefogást mindig az szorgalmazza, aki a magyar-magyar versenyben vesztésre áll. A BBTE tanára szerint az erdélyi magyar-magyar versenyt jelenleg az is élezi, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) kilépett a kormányból, és ellenzéki szerepét alakítva azt fontolgatja, hogy változtasson az erdélyi magyar társadalmat demobilizáló eddigi attitűdjén. Elképzelhető, hogy a jövőben olyan mozgósító eszközökkel is élni kíván, amelyeket az utóbbi évtizedben az ellenzéke szorgalmazott. Ezek sorában a tüntetésszervezést említette.
„A verseny most már nem csupán az autonómia céljának hiteles képviseletéért, hanem a mobilizációs újításokért is folyik" – fejtegette Bakk Miklós. Hozzátette, talán a közös vitafórumok megteremtése lenne a reálisabb cél, de ezt a civil társadalom és a média tudná kikényszeríteni az erdélyi pártokból.
Horváth István szociológus, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet igazgatója azért nem látja valószínűnek az erdélyi magyar pártok és politikai szervezetek megegyezését, mert semmilyen kényszerítő tényező nem tereli őket a megegyezés felé. Az MTI-nek nyilatkozva hozzátette, legközelebb 2016 nyarán tartanak választásokat Romániában, de azok önkormányzati választások lesznek, amelyeken a magyar pártok általában versenyeznek egymással.
A szociológus azért tartaná szükségesnek „valamiféle közös platform" kialakítását, hogy ezáltal ki lehessen iktatni a versenyhelyzet káros hatásait. Megemlítette, 2012-ben a kolozsvári önkormányzatban is elveszett egy magyar mandátum a magyar-magyar verseny miatt.
Horváth István szerint a kis pártokat az a tényező is az összefogás fele tereli, hogy egyre nehezebben tudják biztosítani a finanszírozásukat, de „a labda az RMDSZ térfelén van, a szövetség pedig egyelőre kivár". Ezt azzal magyarázta, hogy a szövetség áprilisban tartja a tisztújító kongresszusát, és elkezdődött a belső hatalmi körök átalakulása. Az elemző úgy látja, amíg ez a folyamat be nem fejeződik, az RMDSZ-nek aligha jut arra energiája, hogy a vele versenyző kis pártokkal is foglalkozzék. A szociológus a megegyezés ellen ható tényezők között említette, hogy a felek hosszú ideje ellenfélként határozzák meg egymást, a megegyezési kísérletek pedig rendre kudarcba fulladtak.
Az erdélyi magyar politikai közéletet az RMDSZ uralja, amely az utóbbi választásokon a magyar szavazatok mintegy 85 százalékát szerezte meg. Az RMDSZ ellenzékeként megalakult Magyar Polgári Párt (MPP) és Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) a fennmaradó 15 százalékon osztozik. Hat továbbá az erdélyi magyar közéletre az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és a Székely Nemzeti Tanács (SZNT). Utóbbi a székelyek közképviseleti szerveként határozza meg magát. MTI
Erdély.ma
2015. január 13.
Egykori pompájában a főtéri plébánia bejárata
Véget ért a kolozsvári Szent Mihály plébánia patinás főtéri épülete 1894-ből származó főbejárati fakapujának teljes restaurálása, amelynek megvalósítása sok szakember támogatásával történhetett meg.
A főtéri plébániaépület fa kapubejáratát most kovácsoltvas díszítéssel gazdagították. A felújítási-tatarozási munkálatokat Balla Barna és csapata végezte. A kapuzat boltíves kőkeretének – amelyen az 1799-es évszám olvasható – felújítását és kerékvető köveinek kicserélését a magyarvistai Barta Levente kőfaragómester és társai végezték. Az átfogó tatarozással egy időben sikerült kijavíttatni és újrafestetni a teljes kapubejáratot, amelynek járószintjén kőlapokat helyezett el a székelyudvarhelyi Benedek Zsolt vállalkozó. A kőlapokat kedvezményes áron szállította György Gusztáv magyarvistai kőfaragó.
(Fodor György)
Szabadság (Kolozsvár)
Véget ért a kolozsvári Szent Mihály plébánia patinás főtéri épülete 1894-ből származó főbejárati fakapujának teljes restaurálása, amelynek megvalósítása sok szakember támogatásával történhetett meg.
A főtéri plébániaépület fa kapubejáratát most kovácsoltvas díszítéssel gazdagították. A felújítási-tatarozási munkálatokat Balla Barna és csapata végezte. A kapuzat boltíves kőkeretének – amelyen az 1799-es évszám olvasható – felújítását és kerékvető köveinek kicserélését a magyarvistai Barta Levente kőfaragómester és társai végezték. Az átfogó tatarozással egy időben sikerült kijavíttatni és újrafestetni a teljes kapubejáratot, amelynek járószintjén kőlapokat helyezett el a székelyudvarhelyi Benedek Zsolt vállalkozó. A kőlapokat kedvezményes áron szállította György Gusztáv magyarvistai kőfaragó.
(Fodor György)
Szabadság (Kolozsvár)
2015. január 13.
Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (január 7-13.)
A diktatúra természete” – Stefano Bottoni és Tompa Andrea dialógusa a Magyar Narancsban
Megszólalt a héten a Magyar Narancs idei 1-2. (összevont) számában Stefano Bottoni, az MTA Történettudományi Intézetének főmunkatársa és a közelmúltban megjelent, A várva várt Nyugat–Kelet-Európa története 1944-től napjainkig című könyve apropóján elbeszélget az íróként, színikritikusként, illetve a Babeş-Bolyai Tudományegyetem vendégtanáraként is jól ismert Tompa Andreával Románia és a romániai magyarság közelmúltjáról. Az interjúban szó esik a Securitatéról, az állambiztonsági levéltári források feltárásáról, megfigyeltekről és megfigyelőkről, meg arról, hogy miért tart előrébb Románia a közelmúlt feldolgozásában, mint Magyarország. Bottoni – egyebek mellett – másban is rendet vág. Arról is beszél például, hogy Bukarestnek sikerült Budapestet leiskoláznia más téren is: míg a kommunista rendszer törvénytelenségei miatt a román állam, késve ugyan, de erkölcsi és anyagi jóvátételt is szolgáltatott, addig „Magyarországon ezzel szemben a korábbi illegális tulajdonszerzést szentesítették, ami nagyon rossz üzenet a társadalomnak”, de az állami bocsánatkérés is elmaradt a múlt bűnei miatt.
Oplatka András történész-akadémikus, egyetemi tanár és az újságírók között is a legkiválóbbak egyike, akinél jobban nagyon kevesek ismerik a magyar história nagy reformkorait, legyen szó a Széchenyi István nevével fémjelzett XIX. századiról vagy éppen XX. századvégi rendszerváltó újratervezés időszakáról, a nemrég kiadott, Németh Miklósról írt könyvében, a rendszerváltás előtti utolsó miniszterelnök többször is kitér a negyedszázaddal ezelőtti, a magyarországi békés átmenetet lehetővé tevő ún. kerekasztal tárgyalásoknak az általa el nem évülő bűnnek tartott, két súlyos mulasztására.
Az egyik szerinte az volt, hogy a politikai egyezkedés kerekasztala mellett nem jött létre még egy, a gazdasági kérdésekkel foglalkozó intézményes párbeszéd fórum. A másik, jelentőségében az előbbinél nem kisebb mértékű és huszonöt év alakulását is károsan befolyásoló „ősbűn” pedig az volt, hogy elmaradt a pártállam állambiztonsági szerveinek működésével való őszinte szembenézés esélyét megadható irattári források szakmai alapon történő megőrzése és védelme. Ezért nem kerülhetett sor sem a diktatúra igazi természetrajzának megismerésére, sem pedig a felelősök erkölcsi elmarasztalására. Nem történt meg ’90-ben és azt követően a belügyi levéltárak titkainak feltárása, az üldözöttek, így a megfigyeltek többsége számára a morális jóvátétel talán már soha sem következhet be, hiszen a dokumentumok jelentős részének a sorsa máig ismeretlen.
Németh Miklós könyvében nem kerüli meg annak tisztázását sem, hogy a belbiztonsági iratok sorsának alakulásában, kormányfőként az övé volt akkoriban a legnagyobb felelősség és ő ennek tudatában is volt. Részletekre kiterjedően beszámol azokról a beszélgetéseiről, melyeket utódjával, Antall Józseffel folytatott azért, hogy a kormányzása utolsó hónapjaiban már bizonyíthatóan megdézsmált állambiztonsági iratok ne fertőzzék meg majd a jövőben az újonnan alakuló politikai rendszer működését. Elmondja, még az első szabadon történt választások előtt három javaslattal is élt ezügyben, az akkor már biztos következő miniszterelnöknek számító Antall felé:
„Elsőként azt, hogy mivel a meglévő, nálunk megmaradt anyag immár nem teljes, részben hamísított is, és így manipulációra alkalmas, ha az ellenzéki pártok egyetértenek, akkor bezúzatom az egész anyagot, és hajlandó vagyok beterjeszteni egy törvényt, ami két paragrafusból fog állni: elrendeli a megsemmisítést, és börtönnel és teljes vagyonelkobzással fenyeget mindenkit, aki ezek után egy másolattal zsaroló szándékkal áll elő. Második javaslat: zároljuk az anyagot 99 évre, hogy ezen a téren semmi ne zavarja a következő kormányok munkáját. A harmadik javaslat pedig, és én ezt pártoltam: késedelem nélkül hozzunk mindent nyilvánosságra.
Antall egyik javaslattal sem értett egyet. Úgy vélte, roppantul felkavarná a magyar társadalmat, ha most azonnal minden napfényre kerülne; ez káoszt okozna, mindenki ezzel foglalkozna, nem szabad megengedni, hogy ez terhelje a választási kampányt. A hosszú távra célzó megoldás pedig Antallnak nagy ívű történelmi előadásra adott alkalmat, azt fejtegette ugyanis, hogy még a késői leszármazottak számára is milyen megszégyenülést jelentett, hogy kiderült, egyes őseik Metternich vagy Bach rendőri rendszerében besúgóként működtek. Mivel azonban – mondta Antall – én a papírok megőrzésért vállalom a felelősséget, legyen ez az újonnan választott parlament feladata, döntse el az, hogy a kérdést hogyan kívánja megoldani.”
Olvasva mindezt az egyetlen hiteles szemtanú vallomásában és annak fényében, hogy negyedszázaddal a rendszerváltás után a napnál is világosabbnak látszik: az eltérő színű magyar kormányok (nevezzük csak meg őket: az Antall-, a Boross-, a Horn-, a Medgyessy-, a két Gyurcsány-és Bajnai-, illetve a most harmadszorra regnáló Orbán-kabinetek ) béna és kivitelezhetetlen kísérleteket, meg az utókor jogos megvetését kiváltó álságos öszvérmegoldásokat leszámítva, soha nem gondolták egy pillanatig sem komolyan a történelmi igazságtételt. Következetesen elszabotálták és ma is
elszabotálják a közelmúlttal való szembenézés sine qua non-ját, a titkosszolgálati forrásanyagok a hozzáférhetőségét.
A magyarországi politikai elitnek a pártállam idején keletkezett iratok sorsa alakításában játszott, huszonöt esztendős múltra visszatekintő és ma is megmutatkozó dicstelen maszatolása indokolja és egyben erősíti Stefano Bottoninak, a Bologna, Budapest és Bukarest levéltárai között ingázó, családjával és munkahelyével tizenkét esztendeje a magyar fővároshoz kötődő, magyar-olasz vegyes családból származó, avatott akadémiai kutatónak a mostani, a Magyar Narancsban kifejtett okfejtését arról, miért is maradt le, talán behozhatatlanul, a magyarországi történész szakma a romániai kollégáktól?!
„Romániában nagyon fontos volt ez a 2006-os állami bocsánatkérés a múlt rendszerben elkövetett törvénytelenségek miatt – fogalmaz a doktori tézisét az egykor volt Magyar Autonóm Tartományból megíró historikus, majd hozzáteszi – Egyfajta erkölcsi jóvátétel volt, ami például Magyarországon egyszerűen elmaradt. Miközben a gyakorlati kutatói munkában nincs jelentős különbség a magyarországi és romániai múltfeldolgozás között, Romániában a nyilvános kibeszélésben nagyon erős a sajtó, a véleményformálók szerepe. Tegyük hozzá, húsz év késéssel, de elindult a javak visszaszolgáltatása is. Magyarországon ezzel szemben a korábbi illegális tulajdonszerzést szentesítették, ami nagyon rossz üzenet a társadalomnak. Románia sokáig lemaradt a visegrádi országok mögött a közelmúlt tudományos vizsgálatának terén, ma azonban a nemzetközi kutatói hálózatokban sokkal inkább jelen vannak a román történészek, többet publikálnak angolul. Létrejött az úgynevezett „bűnök intézete”, azaz a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet. Ez egy államilag komolyan dotált intézmény, többszintes kutatási profillal és igen aktív nyilvános tevékenységgel. Az oktatási anyagok összeállításának például erős társadalmi üzenete van. Magyarország ebben viszont gyerekcipőben jár. Mintha senki nem vállalná azt a hálátlan feladatot, hogy a mai fiataloknak elmagyarázza, milyen világban is éltek szüleik, nagyszüleik. De Romániában más az elit, a liberális értelmiség: nemcsak Nyugat-barát, hanem nyíltan antikommunista is.”
Az elmaradt magyarhoni üldözöttek morális jóvátételét magunk is kárhoztatjuk Bottonival egyetértve, de ne feledkezzünk meg közben az általa felvetett másik kártalanításról sem, a javak visszaszolgáltatásának kérdésről, melyben egész más utat követett a rendszerváltás után a magyar és a román törvényhozás. Ahogyan képtelennek mutatkozott ’90 utáni, első demokratikus módon megválasztott parlament és kormány arra, hogy megnyugtató módon, a köz javára és a történelmi felelőssége tudatában rendezze az állambiztonsági iratok kérdést és így Antall József megtarthassa Németh Miklósnak tett ígéretét, ugyanúgy az akkori jogalkotók egy sebtében hozott szűkítő hatályú kárpótlási törvénnyel sokakat végérvényesen megfosztottak a jóvátétel esélyétől is.
Jut eszünkbe: könnyekig meghatottan olvashattuk egy budapesti napilapban nemrég a történetét a Budapestről Erdélybe, Nagyenyed közelébe költözött Bánffy Farkasnak, aki mint „a ma már színromán Fugad egyetlen magyarja sziszifuszi küzdelmet vív a román állammal, hogy visszaszerezze a család birtokait.” Tegyük hozzá rögtön: neki szerencséje volt, mert legalább küzdhetett és küzdhet még, mert ősei jussát a Gheorghiu-Dej kommunistái orozták el, nem a Rákosi-félék. Mert, ha Fugad történetesen nem Fehér megyében lenne, hanem Fejér megyében, akkor nem lenne helye semmiféle küzdelemnek. És nem is készülhetett volna az amúgy igen rokonszenves erdélyi báróval az oly szívhez szóló interjú, benne megindító és hangulatkeltő sugallatokról, a hatóságokkal folytatott viaskodásokról, a romániai „a lélekromboló jogi procedúráról”, melyből a Magyar Nemzet olvasói leszűrhették: valóban égbekiáltó igazságtalanságok földje Románia, ahol a jogra fittyet hánynak, az egykori tulajdonosokat megfosztják az ősi jusstól.
Közben aligha gondolkodnak el azon, hogy Pannóniában úgy alakították a „kőbe vésett” kárpótlási törvényt, hogy ha netán báró Bánffy Farkas ősi jussa valahol Ártánd és Hegyeshalom között lett volna, akkor az oknyomozó riport hőse aligha mondhatta volna el az interjúkészítőnek, köszöni, jól van. Mert miután a Zichy-birtok után a fugadi kastélyt is visszaszerezte, folytatja a viaskodást a hatóságokkal és közbe így reflektál: „Erdőtulajdonosnak lenni viszont jó, mert az erdő, a föld termel, amíg a kastély elvisz.”
Meg vélhetően azon se meditálnak el, hogy a fugadi Bánffy Farkas ma összehasonlíthatatlanul kedvezőbb helyzetben van, mint Antal, a 13. Esterházy herceg. Bánffy Farkas ugyanis, nem kis küzdelem nyomán kastélyt, erdőt meg szántóföldet kapott vissza és még küzdhet a többi ellopott javakért, de Esterházy Antalnak ez soha nem adatik meg. Ő ráadásul még az egyedüli úgymond „kivételezett”, hiszen az egykor külföldre menekült vagy kitelepített, netán épp börtönbe zárt sorstársainál „jobban járt”: a Medgyessy-kormány „filantróp” gesztusaként, de mindmáig írásos szerződés nélkül 1, azaz egy db. lakrészt használhat ősei fényűző kastélyában és azzal vigasztalódhat, hogy reverenciával az épületegyüttes „fővédnökekének” titulálják. Meg az a kegy is megadatott neki, hogy már köszönthette az „ősök nevében” Orbán Viktor miniszterelnököt és „plebejus kormányának” tagjait egy, a fertődi kastélyban tartott kihelyezett ülésen.
Mert amit a népi demokrácia kárpótlás nélkül kisajátított, az ma is kőbe van vésve Magyarhonban, ott a rendszerváltást követően a kommunisták jogfosztását törvényileg szentesítették. Ezt talán nem kellene figyelmen kívül hagyni a jó tollú zsurnalisztáknak meg a jól kinyilatkoztatni tudó, szálka-gerenda effektusról tudni nem akaró mindenkori politikus számonkérőknek.
A közelmúlttal való szembenézés képességének és képtelenségének kérdése vezérgondolatként szövi át Stefano Bottoni és Tompa Andrea beszélgetését, a dialógusban pedig kitüntetett szerep jut, azoknak az ügynökkérdéssel azonosítható traumáknak melyeket az erdélyi magyar közösség nem tud feldolgozni.
A „fájdalmas igazságok kimondása” Bottoninak, a „kívülről jöttnek”, aki a családtagok segítségével 2006-ban közzétette Szilágyi Domokos ügynökmúltjának alapdokumentumait, a jelentéseit, újabban pedig egy másik szimbolikus erdélyi írástudó, Mikó Imre ügynökmúltját tárta fel, egyszerűbb történészi feladat, mint az erdélyhoni szakmabélieknek. Ő ezt így látja: „Egy kisebbségi közegben a kívülről jött embernek könnyebb dolga van, nehezebb érzelmileg befolyásolni. Láttam, hogyan tereltek, zsarolgattak másokat, mondván: ha ilyen témával foglalkozol, ne remélj állást senkitől. Nekem nem kell ilyesmitől tartanom.”
Amitől viszont joggal tartania kell, az a tudományos kutatások utóélete, a fogadtatás, amikor a fejére olvasott egykori bűnökkel, a traumákkal egy közösség nem tud mit kezdeni. Éppen a Szilágyi Domokos másokat börtönbe juttató ügynöki tevékenységének feltárása után szembesült azzal, hogy maga is hatása alá kerül e transzilván lelki megrázkódtatásnak. Ezért a Szilágyi Domokos-ügy hiányzó mozaikdarabjainak összerakását már meghagyja másnak, mert egy kolozsvári konferencián, amikor a költőként és besúgóként is maradandót alkotóról beszélt, két teljesen különböző dolgot érzett: „jó adag indulatot irányomban, ugyanakkor hálát. Ez nekem sok volt, eldöntöttem, hogy ezzel nem akarok többet foglalkozni.”
Mikó Imréről viszont könyvet akar írni, mert megtudta a levéltári forrásokból, hogy a Mikó-jelenség össze nem vethető a megélhetési spiclikével, a mások sorsát tönkretevő besúgókéval. Az övé „egy összetett, nagyszerű élet, egy kelet-közép európai kisebbségi értelmiség életútja” és az csak a maga teljességében érthető és értelmezhető, korántsem csak elmarasztalható módon. Sőt… Mikó Imre – és ebben kutatásai erősítették meg – egy korát messze megelőző kvázi politikai tanácsadó, egyféle „spin doctor volt”, aki „a kommunista diktatúra korában úgy „politizál”, hogy beszélget a Securitatéval; a jelentésekből kiderül, hogy mindig politikai kérdéseket vitat meg velük. Így akar hatni, hisz más esélye nincs, a nyilvánosság kizárt, elvégre élete végéig rajta van a lemoshatatlan bélyeg, hogy egykor polgári politikus, sőt „horthysta képviselő” volt.”
Mikó Imre állambiztonsági együttműködésről tehát kideríthető volt Bottoni számára az, hogy „hogyan lehet diktatúrában politikai üzenetet közvetíteni felfelé”. Vajon ez mennyire lehetett igaz ez más érintettek esetében? Vagy talán mások számára nem? Hiába jelent meg sok erdélyi magyar értelmiségi megfigyelési dossziéja az utóbbi években, a történész joggal elégedetlen:
De rengeteg fontos szereplőé még kiadatlan, például Balogh Edgáré, Gáll Ernő filozófusé, vagy akár Szőcs István kritikus és lapszerkesztőé (Szőcs Géza édesapja – Tompa Andrea megjegyzése az interjúban), aki több mint harminc évig hűségesen szolgálta az állambiztonságot. És sokszor nagyon erős szelekcióval látnak napvilágot ezek a dossziék, az utókor bizonyos portrékat akar kialakítani a szereplőkről, és erősen szelektál. Mikó története azért is más, mert Szilágyi Domokos esetében ott voltak a könnyebben dekódolható jelek, a betegség, az öngyilkosság. A Securitate megfigyelése a magánélet legmélyebb rétegéig eljutott, a betegségek, a szexuális élet mélységéig. Ez Cs. Gyimesi Éva dossziéjából is kiderül; ő ugyan publikált egy jelentős részt a dossziéjából, Olti Ágoston történész további jelentéseket talált, amelyekben a legintimebb magánéletéről is szó van. Ezekről viszont nem volt szabad beszélni, senki soha nem vetette fel ezt a problémát. Szilágyi Domokos kórházi kezeléséről a marosvásárhelyi ideggyógyászaton biztosan van állambiztonsági dokumentáció. A diktatúra rendkívül fontosnak gondolta a test medikalizálását; a megfélemlítés, ellenőrzés és persze az emberek meghurcolásának része volt.”
Az eddig elmondottak alapján könnyen olybá tűnhet, hogy a Stefano Bottoni és Tompa Andrea párbeszéde csak az állami megrendelésre történő vagy meg nem történt múltfeltárásról és a Romániában, illetve Magyarországon eltérő módon értelmezett állami jóvátételre összpontosít. Sietünk leszögezni: erről szó sincs. A beszélgetésben hangsúlyosan helyet kapott az is, hogy nemcsak az erdélyi magyar közösség nem tudott mit kezdeni azokkal a traumákkal, melyek érték és feltárásuk egyaránt hoz a tudománynak elkötelezett kutató számára hálát és indulatot. Bottoni emlékeztet arra is, hogy a román történelmi emlékezetben is mérhetetlenül sok a tévképzet, a „fehér folt.”
Csak a terjedelem szab határt annak, hogy ezekre a román „fehér foltokra”, melyek felszámolása nélkül egy egész ország önképe most torz és hamis és az is maradhat, itt részletekre menően kitérjünk.
A kortárs történész kollégák érdektelensége és még inkább az állami megrendelésre készített múltfeltárás „sajátosságainak” tudható be Bottoni szerint, hogy például az ’56 utáni megtorlások, köztük a Szoboszlay–per áldozatait mindmáig nem rehabilitálták. Erről így vélekedik: „Tíz évvel ezelőtt a Szoboszlay-perről, Románia egyik legnagyobb, tíz végrehajtott halálos ítélettel végződő politikai peréről a román szakma semmit sem tudott. Ez nem is igen változott. A Tismăneanu-jelentésben és egy-két tankönyvben megjelenik, hogy ’56 után volt egy nagy megtorláshullám Romániában, ami az etnikai kisebbségeket is érintett, de ’56 feldolgozásában, Romániában alig történt előrelépés. Pedig ez a hullám sok kisebbségi csoportot érintett.”
Éppúgy sok a fehér folt a holokausztról is, mert – mint Bottoni rámutat: „a román holokauszt kérdést az 1989-es fordulatig tabuként kezelték…” Az őszinte szembenézés pedig ezután is, még sokáig váratott magára, „állami szinten 2004-ig kellett várni egy határozott lépésre, akkor egy ad hoc elnöki bizottság alapos vizsgálat után megállapította azt, amit a szakma régóta tudott, de nem épült be a román köztudatba – hogy tudniillik román holokauszt igenis létezett.”
A negyedszázaddal ezelőtti román forradalom szintén e fehér foltok egyike. Erről nemhogy társadalmi konszenzus sincs, de még a történészek sem látják egyformán azt, hogy mi is történt valójában ’89 decemberében és miért volt a romániai rendszerváltás annyira más, mint a magyar, a csehszlovákiai a lengyel vagy a bolgár. Mint elmondja: historikusi berkekben három különböző narratíva is létezik erről.
A kérdező, Tompa Andrea számára nem kérdéses, hogy Stefano Bottoni új könyvében, azt a határozott álláspontot képviseli, mely szerint „1989 decemberében egy spontán esemény zajlott, amit aztán kisajátított Iliescu és a Nemzeti Megmentési Front.”
A várva várt Nyugat–Kelet-Európa története 1944-től napjainkig szerzője (a kötet tartalomjegyzéke ide kattintva megismerhető) most így indokolja szintézisének e következtetését:
„Az 1980-as évek második feléből nagyon sok állambiztonsági jelentést ismerünk, amelyekben a gazdasági és politikai elhárítás tisztjei világosan leírják: a helyzet tarthatatlan. De a párt felső vezetéséhez már nem ér el semmi. Robbanásközeli állapotok alakulnak ki. Egy-kétezer ember megy ki az utcára, és elementáris erővel tör ki az elégedetlenség. valóban, szerintem Bukarestben dőltek el a dolgok, és nem Moszkvában. Iliescu személyéről többen beszéltek mint várományosról az 1980-as évek végén, mint gorbacsovista, technokrata politikusról. Hogy honnan tudták, még nem tudom. A „Jaltától Máltáig”-féle összeesküvés-elméletek viszont makacsul tartják magukat és szinte uralják a közbeszédet”
Bálint-Pataki József
maszol.ro
A diktatúra természete” – Stefano Bottoni és Tompa Andrea dialógusa a Magyar Narancsban
Megszólalt a héten a Magyar Narancs idei 1-2. (összevont) számában Stefano Bottoni, az MTA Történettudományi Intézetének főmunkatársa és a közelmúltban megjelent, A várva várt Nyugat–Kelet-Európa története 1944-től napjainkig című könyve apropóján elbeszélget az íróként, színikritikusként, illetve a Babeş-Bolyai Tudományegyetem vendégtanáraként is jól ismert Tompa Andreával Románia és a romániai magyarság közelmúltjáról. Az interjúban szó esik a Securitatéról, az állambiztonsági levéltári források feltárásáról, megfigyeltekről és megfigyelőkről, meg arról, hogy miért tart előrébb Románia a közelmúlt feldolgozásában, mint Magyarország. Bottoni – egyebek mellett – másban is rendet vág. Arról is beszél például, hogy Bukarestnek sikerült Budapestet leiskoláznia más téren is: míg a kommunista rendszer törvénytelenségei miatt a román állam, késve ugyan, de erkölcsi és anyagi jóvátételt is szolgáltatott, addig „Magyarországon ezzel szemben a korábbi illegális tulajdonszerzést szentesítették, ami nagyon rossz üzenet a társadalomnak”, de az állami bocsánatkérés is elmaradt a múlt bűnei miatt.
Oplatka András történész-akadémikus, egyetemi tanár és az újságírók között is a legkiválóbbak egyike, akinél jobban nagyon kevesek ismerik a magyar história nagy reformkorait, legyen szó a Széchenyi István nevével fémjelzett XIX. századiról vagy éppen XX. századvégi rendszerváltó újratervezés időszakáról, a nemrég kiadott, Németh Miklósról írt könyvében, a rendszerváltás előtti utolsó miniszterelnök többször is kitér a negyedszázaddal ezelőtti, a magyarországi békés átmenetet lehetővé tevő ún. kerekasztal tárgyalásoknak az általa el nem évülő bűnnek tartott, két súlyos mulasztására.
Az egyik szerinte az volt, hogy a politikai egyezkedés kerekasztala mellett nem jött létre még egy, a gazdasági kérdésekkel foglalkozó intézményes párbeszéd fórum. A másik, jelentőségében az előbbinél nem kisebb mértékű és huszonöt év alakulását is károsan befolyásoló „ősbűn” pedig az volt, hogy elmaradt a pártállam állambiztonsági szerveinek működésével való őszinte szembenézés esélyét megadható irattári források szakmai alapon történő megőrzése és védelme. Ezért nem kerülhetett sor sem a diktatúra igazi természetrajzának megismerésére, sem pedig a felelősök erkölcsi elmarasztalására. Nem történt meg ’90-ben és azt követően a belügyi levéltárak titkainak feltárása, az üldözöttek, így a megfigyeltek többsége számára a morális jóvátétel talán már soha sem következhet be, hiszen a dokumentumok jelentős részének a sorsa máig ismeretlen.
Németh Miklós könyvében nem kerüli meg annak tisztázását sem, hogy a belbiztonsági iratok sorsának alakulásában, kormányfőként az övé volt akkoriban a legnagyobb felelősség és ő ennek tudatában is volt. Részletekre kiterjedően beszámol azokról a beszélgetéseiről, melyeket utódjával, Antall Józseffel folytatott azért, hogy a kormányzása utolsó hónapjaiban már bizonyíthatóan megdézsmált állambiztonsági iratok ne fertőzzék meg majd a jövőben az újonnan alakuló politikai rendszer működését. Elmondja, még az első szabadon történt választások előtt három javaslattal is élt ezügyben, az akkor már biztos következő miniszterelnöknek számító Antall felé:
„Elsőként azt, hogy mivel a meglévő, nálunk megmaradt anyag immár nem teljes, részben hamísított is, és így manipulációra alkalmas, ha az ellenzéki pártok egyetértenek, akkor bezúzatom az egész anyagot, és hajlandó vagyok beterjeszteni egy törvényt, ami két paragrafusból fog állni: elrendeli a megsemmisítést, és börtönnel és teljes vagyonelkobzással fenyeget mindenkit, aki ezek után egy másolattal zsaroló szándékkal áll elő. Második javaslat: zároljuk az anyagot 99 évre, hogy ezen a téren semmi ne zavarja a következő kormányok munkáját. A harmadik javaslat pedig, és én ezt pártoltam: késedelem nélkül hozzunk mindent nyilvánosságra.
Antall egyik javaslattal sem értett egyet. Úgy vélte, roppantul felkavarná a magyar társadalmat, ha most azonnal minden napfényre kerülne; ez káoszt okozna, mindenki ezzel foglalkozna, nem szabad megengedni, hogy ez terhelje a választási kampányt. A hosszú távra célzó megoldás pedig Antallnak nagy ívű történelmi előadásra adott alkalmat, azt fejtegette ugyanis, hogy még a késői leszármazottak számára is milyen megszégyenülést jelentett, hogy kiderült, egyes őseik Metternich vagy Bach rendőri rendszerében besúgóként működtek. Mivel azonban – mondta Antall – én a papírok megőrzésért vállalom a felelősséget, legyen ez az újonnan választott parlament feladata, döntse el az, hogy a kérdést hogyan kívánja megoldani.”
Olvasva mindezt az egyetlen hiteles szemtanú vallomásában és annak fényében, hogy negyedszázaddal a rendszerváltás után a napnál is világosabbnak látszik: az eltérő színű magyar kormányok (nevezzük csak meg őket: az Antall-, a Boross-, a Horn-, a Medgyessy-, a két Gyurcsány-és Bajnai-, illetve a most harmadszorra regnáló Orbán-kabinetek ) béna és kivitelezhetetlen kísérleteket, meg az utókor jogos megvetését kiváltó álságos öszvérmegoldásokat leszámítva, soha nem gondolták egy pillanatig sem komolyan a történelmi igazságtételt. Következetesen elszabotálták és ma is
elszabotálják a közelmúlttal való szembenézés sine qua non-ját, a titkosszolgálati forrásanyagok a hozzáférhetőségét.
A magyarországi politikai elitnek a pártállam idején keletkezett iratok sorsa alakításában játszott, huszonöt esztendős múltra visszatekintő és ma is megmutatkozó dicstelen maszatolása indokolja és egyben erősíti Stefano Bottoninak, a Bologna, Budapest és Bukarest levéltárai között ingázó, családjával és munkahelyével tizenkét esztendeje a magyar fővároshoz kötődő, magyar-olasz vegyes családból származó, avatott akadémiai kutatónak a mostani, a Magyar Narancsban kifejtett okfejtését arról, miért is maradt le, talán behozhatatlanul, a magyarországi történész szakma a romániai kollégáktól?!
„Romániában nagyon fontos volt ez a 2006-os állami bocsánatkérés a múlt rendszerben elkövetett törvénytelenségek miatt – fogalmaz a doktori tézisét az egykor volt Magyar Autonóm Tartományból megíró historikus, majd hozzáteszi – Egyfajta erkölcsi jóvátétel volt, ami például Magyarországon egyszerűen elmaradt. Miközben a gyakorlati kutatói munkában nincs jelentős különbség a magyarországi és romániai múltfeldolgozás között, Romániában a nyilvános kibeszélésben nagyon erős a sajtó, a véleményformálók szerepe. Tegyük hozzá, húsz év késéssel, de elindult a javak visszaszolgáltatása is. Magyarországon ezzel szemben a korábbi illegális tulajdonszerzést szentesítették, ami nagyon rossz üzenet a társadalomnak. Románia sokáig lemaradt a visegrádi országok mögött a közelmúlt tudományos vizsgálatának terén, ma azonban a nemzetközi kutatói hálózatokban sokkal inkább jelen vannak a román történészek, többet publikálnak angolul. Létrejött az úgynevezett „bűnök intézete”, azaz a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet. Ez egy államilag komolyan dotált intézmény, többszintes kutatási profillal és igen aktív nyilvános tevékenységgel. Az oktatási anyagok összeállításának például erős társadalmi üzenete van. Magyarország ebben viszont gyerekcipőben jár. Mintha senki nem vállalná azt a hálátlan feladatot, hogy a mai fiataloknak elmagyarázza, milyen világban is éltek szüleik, nagyszüleik. De Romániában más az elit, a liberális értelmiség: nemcsak Nyugat-barát, hanem nyíltan antikommunista is.”
Az elmaradt magyarhoni üldözöttek morális jóvátételét magunk is kárhoztatjuk Bottonival egyetértve, de ne feledkezzünk meg közben az általa felvetett másik kártalanításról sem, a javak visszaszolgáltatásának kérdésről, melyben egész más utat követett a rendszerváltás után a magyar és a román törvényhozás. Ahogyan képtelennek mutatkozott ’90 utáni, első demokratikus módon megválasztott parlament és kormány arra, hogy megnyugtató módon, a köz javára és a történelmi felelőssége tudatában rendezze az állambiztonsági iratok kérdést és így Antall József megtarthassa Németh Miklósnak tett ígéretét, ugyanúgy az akkori jogalkotók egy sebtében hozott szűkítő hatályú kárpótlási törvénnyel sokakat végérvényesen megfosztottak a jóvátétel esélyétől is.
Jut eszünkbe: könnyekig meghatottan olvashattuk egy budapesti napilapban nemrég a történetét a Budapestről Erdélybe, Nagyenyed közelébe költözött Bánffy Farkasnak, aki mint „a ma már színromán Fugad egyetlen magyarja sziszifuszi küzdelmet vív a román állammal, hogy visszaszerezze a család birtokait.” Tegyük hozzá rögtön: neki szerencséje volt, mert legalább küzdhetett és küzdhet még, mert ősei jussát a Gheorghiu-Dej kommunistái orozták el, nem a Rákosi-félék. Mert, ha Fugad történetesen nem Fehér megyében lenne, hanem Fejér megyében, akkor nem lenne helye semmiféle küzdelemnek. És nem is készülhetett volna az amúgy igen rokonszenves erdélyi báróval az oly szívhez szóló interjú, benne megindító és hangulatkeltő sugallatokról, a hatóságokkal folytatott viaskodásokról, a romániai „a lélekromboló jogi procedúráról”, melyből a Magyar Nemzet olvasói leszűrhették: valóban égbekiáltó igazságtalanságok földje Románia, ahol a jogra fittyet hánynak, az egykori tulajdonosokat megfosztják az ősi jusstól.
Közben aligha gondolkodnak el azon, hogy Pannóniában úgy alakították a „kőbe vésett” kárpótlási törvényt, hogy ha netán báró Bánffy Farkas ősi jussa valahol Ártánd és Hegyeshalom között lett volna, akkor az oknyomozó riport hőse aligha mondhatta volna el az interjúkészítőnek, köszöni, jól van. Mert miután a Zichy-birtok után a fugadi kastélyt is visszaszerezte, folytatja a viaskodást a hatóságokkal és közbe így reflektál: „Erdőtulajdonosnak lenni viszont jó, mert az erdő, a föld termel, amíg a kastély elvisz.”
Meg vélhetően azon se meditálnak el, hogy a fugadi Bánffy Farkas ma összehasonlíthatatlanul kedvezőbb helyzetben van, mint Antal, a 13. Esterházy herceg. Bánffy Farkas ugyanis, nem kis küzdelem nyomán kastélyt, erdőt meg szántóföldet kapott vissza és még küzdhet a többi ellopott javakért, de Esterházy Antalnak ez soha nem adatik meg. Ő ráadásul még az egyedüli úgymond „kivételezett”, hiszen az egykor külföldre menekült vagy kitelepített, netán épp börtönbe zárt sorstársainál „jobban járt”: a Medgyessy-kormány „filantróp” gesztusaként, de mindmáig írásos szerződés nélkül 1, azaz egy db. lakrészt használhat ősei fényűző kastélyában és azzal vigasztalódhat, hogy reverenciával az épületegyüttes „fővédnökekének” titulálják. Meg az a kegy is megadatott neki, hogy már köszönthette az „ősök nevében” Orbán Viktor miniszterelnököt és „plebejus kormányának” tagjait egy, a fertődi kastélyban tartott kihelyezett ülésen.
Mert amit a népi demokrácia kárpótlás nélkül kisajátított, az ma is kőbe van vésve Magyarhonban, ott a rendszerváltást követően a kommunisták jogfosztását törvényileg szentesítették. Ezt talán nem kellene figyelmen kívül hagyni a jó tollú zsurnalisztáknak meg a jól kinyilatkoztatni tudó, szálka-gerenda effektusról tudni nem akaró mindenkori politikus számonkérőknek.
A közelmúlttal való szembenézés képességének és képtelenségének kérdése vezérgondolatként szövi át Stefano Bottoni és Tompa Andrea beszélgetését, a dialógusban pedig kitüntetett szerep jut, azoknak az ügynökkérdéssel azonosítható traumáknak melyeket az erdélyi magyar közösség nem tud feldolgozni.
A „fájdalmas igazságok kimondása” Bottoninak, a „kívülről jöttnek”, aki a családtagok segítségével 2006-ban közzétette Szilágyi Domokos ügynökmúltjának alapdokumentumait, a jelentéseit, újabban pedig egy másik szimbolikus erdélyi írástudó, Mikó Imre ügynökmúltját tárta fel, egyszerűbb történészi feladat, mint az erdélyhoni szakmabélieknek. Ő ezt így látja: „Egy kisebbségi közegben a kívülről jött embernek könnyebb dolga van, nehezebb érzelmileg befolyásolni. Láttam, hogyan tereltek, zsarolgattak másokat, mondván: ha ilyen témával foglalkozol, ne remélj állást senkitől. Nekem nem kell ilyesmitől tartanom.”
Amitől viszont joggal tartania kell, az a tudományos kutatások utóélete, a fogadtatás, amikor a fejére olvasott egykori bűnökkel, a traumákkal egy közösség nem tud mit kezdeni. Éppen a Szilágyi Domokos másokat börtönbe juttató ügynöki tevékenységének feltárása után szembesült azzal, hogy maga is hatása alá kerül e transzilván lelki megrázkódtatásnak. Ezért a Szilágyi Domokos-ügy hiányzó mozaikdarabjainak összerakását már meghagyja másnak, mert egy kolozsvári konferencián, amikor a költőként és besúgóként is maradandót alkotóról beszélt, két teljesen különböző dolgot érzett: „jó adag indulatot irányomban, ugyanakkor hálát. Ez nekem sok volt, eldöntöttem, hogy ezzel nem akarok többet foglalkozni.”
Mikó Imréről viszont könyvet akar írni, mert megtudta a levéltári forrásokból, hogy a Mikó-jelenség össze nem vethető a megélhetési spiclikével, a mások sorsát tönkretevő besúgókéval. Az övé „egy összetett, nagyszerű élet, egy kelet-közép európai kisebbségi értelmiség életútja” és az csak a maga teljességében érthető és értelmezhető, korántsem csak elmarasztalható módon. Sőt… Mikó Imre – és ebben kutatásai erősítették meg – egy korát messze megelőző kvázi politikai tanácsadó, egyféle „spin doctor volt”, aki „a kommunista diktatúra korában úgy „politizál”, hogy beszélget a Securitatéval; a jelentésekből kiderül, hogy mindig politikai kérdéseket vitat meg velük. Így akar hatni, hisz más esélye nincs, a nyilvánosság kizárt, elvégre élete végéig rajta van a lemoshatatlan bélyeg, hogy egykor polgári politikus, sőt „horthysta képviselő” volt.”
Mikó Imre állambiztonsági együttműködésről tehát kideríthető volt Bottoni számára az, hogy „hogyan lehet diktatúrában politikai üzenetet közvetíteni felfelé”. Vajon ez mennyire lehetett igaz ez más érintettek esetében? Vagy talán mások számára nem? Hiába jelent meg sok erdélyi magyar értelmiségi megfigyelési dossziéja az utóbbi években, a történész joggal elégedetlen:
De rengeteg fontos szereplőé még kiadatlan, például Balogh Edgáré, Gáll Ernő filozófusé, vagy akár Szőcs István kritikus és lapszerkesztőé (Szőcs Géza édesapja – Tompa Andrea megjegyzése az interjúban), aki több mint harminc évig hűségesen szolgálta az állambiztonságot. És sokszor nagyon erős szelekcióval látnak napvilágot ezek a dossziék, az utókor bizonyos portrékat akar kialakítani a szereplőkről, és erősen szelektál. Mikó története azért is más, mert Szilágyi Domokos esetében ott voltak a könnyebben dekódolható jelek, a betegség, az öngyilkosság. A Securitate megfigyelése a magánélet legmélyebb rétegéig eljutott, a betegségek, a szexuális élet mélységéig. Ez Cs. Gyimesi Éva dossziéjából is kiderül; ő ugyan publikált egy jelentős részt a dossziéjából, Olti Ágoston történész további jelentéseket talált, amelyekben a legintimebb magánéletéről is szó van. Ezekről viszont nem volt szabad beszélni, senki soha nem vetette fel ezt a problémát. Szilágyi Domokos kórházi kezeléséről a marosvásárhelyi ideggyógyászaton biztosan van állambiztonsági dokumentáció. A diktatúra rendkívül fontosnak gondolta a test medikalizálását; a megfélemlítés, ellenőrzés és persze az emberek meghurcolásának része volt.”
Az eddig elmondottak alapján könnyen olybá tűnhet, hogy a Stefano Bottoni és Tompa Andrea párbeszéde csak az állami megrendelésre történő vagy meg nem történt múltfeltárásról és a Romániában, illetve Magyarországon eltérő módon értelmezett állami jóvátételre összpontosít. Sietünk leszögezni: erről szó sincs. A beszélgetésben hangsúlyosan helyet kapott az is, hogy nemcsak az erdélyi magyar közösség nem tudott mit kezdeni azokkal a traumákkal, melyek érték és feltárásuk egyaránt hoz a tudománynak elkötelezett kutató számára hálát és indulatot. Bottoni emlékeztet arra is, hogy a román történelmi emlékezetben is mérhetetlenül sok a tévképzet, a „fehér folt.”
Csak a terjedelem szab határt annak, hogy ezekre a román „fehér foltokra”, melyek felszámolása nélkül egy egész ország önképe most torz és hamis és az is maradhat, itt részletekre menően kitérjünk.
A kortárs történész kollégák érdektelensége és még inkább az állami megrendelésre készített múltfeltárás „sajátosságainak” tudható be Bottoni szerint, hogy például az ’56 utáni megtorlások, köztük a Szoboszlay–per áldozatait mindmáig nem rehabilitálták. Erről így vélekedik: „Tíz évvel ezelőtt a Szoboszlay-perről, Románia egyik legnagyobb, tíz végrehajtott halálos ítélettel végződő politikai peréről a román szakma semmit sem tudott. Ez nem is igen változott. A Tismăneanu-jelentésben és egy-két tankönyvben megjelenik, hogy ’56 után volt egy nagy megtorláshullám Romániában, ami az etnikai kisebbségeket is érintett, de ’56 feldolgozásában, Romániában alig történt előrelépés. Pedig ez a hullám sok kisebbségi csoportot érintett.”
Éppúgy sok a fehér folt a holokausztról is, mert – mint Bottoni rámutat: „a román holokauszt kérdést az 1989-es fordulatig tabuként kezelték…” Az őszinte szembenézés pedig ezután is, még sokáig váratott magára, „állami szinten 2004-ig kellett várni egy határozott lépésre, akkor egy ad hoc elnöki bizottság alapos vizsgálat után megállapította azt, amit a szakma régóta tudott, de nem épült be a román köztudatba – hogy tudniillik román holokauszt igenis létezett.”
A negyedszázaddal ezelőtti román forradalom szintén e fehér foltok egyike. Erről nemhogy társadalmi konszenzus sincs, de még a történészek sem látják egyformán azt, hogy mi is történt valójában ’89 decemberében és miért volt a romániai rendszerváltás annyira más, mint a magyar, a csehszlovákiai a lengyel vagy a bolgár. Mint elmondja: historikusi berkekben három különböző narratíva is létezik erről.
A kérdező, Tompa Andrea számára nem kérdéses, hogy Stefano Bottoni új könyvében, azt a határozott álláspontot képviseli, mely szerint „1989 decemberében egy spontán esemény zajlott, amit aztán kisajátított Iliescu és a Nemzeti Megmentési Front.”
A várva várt Nyugat–Kelet-Európa története 1944-től napjainkig szerzője (a kötet tartalomjegyzéke ide kattintva megismerhető) most így indokolja szintézisének e következtetését:
„Az 1980-as évek második feléből nagyon sok állambiztonsági jelentést ismerünk, amelyekben a gazdasági és politikai elhárítás tisztjei világosan leírják: a helyzet tarthatatlan. De a párt felső vezetéséhez már nem ér el semmi. Robbanásközeli állapotok alakulnak ki. Egy-kétezer ember megy ki az utcára, és elementáris erővel tör ki az elégedetlenség. valóban, szerintem Bukarestben dőltek el a dolgok, és nem Moszkvában. Iliescu személyéről többen beszéltek mint várományosról az 1980-as évek végén, mint gorbacsovista, technokrata politikusról. Hogy honnan tudták, még nem tudom. A „Jaltától Máltáig”-féle összeesküvés-elméletek viszont makacsul tartják magukat és szinte uralják a közbeszédet”
Bálint-Pataki József
maszol.ro
2015. január 14.
Nem valószínű a magyar–magyar megegyezés (Politikai elemzők az összefogás esélyeiről)
Erdélyi politikai elemzők nem tartják valószínűnek, hogy idén megegyezzenek az erdélyi magyar politikai szervezetek. Ezek stratégiai partnerségének a kialakítását és egy új erdélyi magyar egység létrehozását Tőkés László kezdeményezte múlt pénteki nagyváradi sajtótájékoztatóján. Bakk Miklós politológus szerint az erdélyi magyar pártok összefogása továbbra is morális fogantatású eszme marad. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem tanára felidézte: a javaslat többször is megfogalmazódott az elmúlt évek során, egyszer pedig intézményesítési kísérletre is sor került az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum formájában, azonban ez is rövid életűnek bizonyult. Bakk Miklós úgy látja, az összefogásra való képtelenség oka a pártok kisebbségi, etnikai jellegében keresendő. „Versenylogikájuk ezért az erdélyi magyar szavazóbázis egymás közötti újrafelosztására, és nem annak valamilyen – más szavazók irányába mutató – bővítésére irányul” – magyarázta a politológus. Szerinte az összefogást mindig az szorgalmazza, aki a magyar–magyar versenyben vesztésre áll. Az erdélyi magyar–magyar versenyt jelenleg az is élezi, hogy az RMDSZ kilépett a kormányból, és ellenzéki szerepét alakítva azt fontolgatja, hogy változtasson az erdélyi magyar társadalmat demobilizáló eddigi attitűdjén. Elképzelhető, hogy a jövőben olyan mozgósító eszközökkel is élni kíván, amelyeket az utóbbi évtizedben az ellenzéke szorgalmazott. Ezek sorában Bakk Miklós a tüntetésszervezést említette. „A verseny most már nem csupán az autonómia céljának hiteles képviseletéért, hanem a mobilizációs újításokért is folyik” – vélekedett. Szerinte a közös vitafórumok megteremtése lenne a reálisabb cél, de ezt a civil társadalom és a média tudná kikényszeríteni az erdélyi pártokból.
Horváth István szociológus, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet igazgatója azért nem látja valószínűnek az erdélyi magyar pártok és politikai szervezetek megegyezését, mert semmilyen kényszerítő tényező nem tereli őket a megegyezés felé. Legközelebb 2016 nyarán tartanak választásokat Romániában, de ezek önkormányzati választások lesznek, amelyeken a magyar pártok versenyezni szoktak egymással. A szociológus azért tartaná szükségesnek „valamiféle közös platform” kialakítását, hogy ezáltal ki lehessen iktatni a versenyhelyzet káros hatásait. Megemlítette, 2012-ben a kolozsvári önkormányzatban is elveszett egy magyar mandátum a magyar–magyar verseny miatt. Horváth István szerint a kis pártokat az a tényező is az összefogás felé tereli, hogy egyre nehezebben tudják biztosítani a finanszírozásukat, de „a labda az RMDSZ térfelén van, a szövetség pedig egyelőre kivár”. Ezt azzal magyarázta, hogy a szövetség áprilisban tartja a tisztújító kongresszusát, és elkezdődött a belső hatalmi körök átalakulása. Az elemző úgy látja, amíg ez a folyamat be nem fejeződik, az RMDSZ-nek aligha van arra energiája, hogy a vele versenyző kis pártokkal is foglalkozzék. A szociológus a megegyezés ellen ható tényezők között említette, hogy a felek hosszú ideje ellenfélként határozzák meg egymást, a megegyezési kísérletek pedig rendre kudarcba fulladtak. (MTI)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Erdélyi politikai elemzők nem tartják valószínűnek, hogy idén megegyezzenek az erdélyi magyar politikai szervezetek. Ezek stratégiai partnerségének a kialakítását és egy új erdélyi magyar egység létrehozását Tőkés László kezdeményezte múlt pénteki nagyváradi sajtótájékoztatóján. Bakk Miklós politológus szerint az erdélyi magyar pártok összefogása továbbra is morális fogantatású eszme marad. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem tanára felidézte: a javaslat többször is megfogalmazódott az elmúlt évek során, egyszer pedig intézményesítési kísérletre is sor került az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum formájában, azonban ez is rövid életűnek bizonyult. Bakk Miklós úgy látja, az összefogásra való képtelenség oka a pártok kisebbségi, etnikai jellegében keresendő. „Versenylogikájuk ezért az erdélyi magyar szavazóbázis egymás közötti újrafelosztására, és nem annak valamilyen – más szavazók irányába mutató – bővítésére irányul” – magyarázta a politológus. Szerinte az összefogást mindig az szorgalmazza, aki a magyar–magyar versenyben vesztésre áll. Az erdélyi magyar–magyar versenyt jelenleg az is élezi, hogy az RMDSZ kilépett a kormányból, és ellenzéki szerepét alakítva azt fontolgatja, hogy változtasson az erdélyi magyar társadalmat demobilizáló eddigi attitűdjén. Elképzelhető, hogy a jövőben olyan mozgósító eszközökkel is élni kíván, amelyeket az utóbbi évtizedben az ellenzéke szorgalmazott. Ezek sorában Bakk Miklós a tüntetésszervezést említette. „A verseny most már nem csupán az autonómia céljának hiteles képviseletéért, hanem a mobilizációs újításokért is folyik” – vélekedett. Szerinte a közös vitafórumok megteremtése lenne a reálisabb cél, de ezt a civil társadalom és a média tudná kikényszeríteni az erdélyi pártokból.
Horváth István szociológus, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet igazgatója azért nem látja valószínűnek az erdélyi magyar pártok és politikai szervezetek megegyezését, mert semmilyen kényszerítő tényező nem tereli őket a megegyezés felé. Legközelebb 2016 nyarán tartanak választásokat Romániában, de ezek önkormányzati választások lesznek, amelyeken a magyar pártok versenyezni szoktak egymással. A szociológus azért tartaná szükségesnek „valamiféle közös platform” kialakítását, hogy ezáltal ki lehessen iktatni a versenyhelyzet káros hatásait. Megemlítette, 2012-ben a kolozsvári önkormányzatban is elveszett egy magyar mandátum a magyar–magyar verseny miatt. Horváth István szerint a kis pártokat az a tényező is az összefogás felé tereli, hogy egyre nehezebben tudják biztosítani a finanszírozásukat, de „a labda az RMDSZ térfelén van, a szövetség pedig egyelőre kivár”. Ezt azzal magyarázta, hogy a szövetség áprilisban tartja a tisztújító kongresszusát, és elkezdődött a belső hatalmi körök átalakulása. Az elemző úgy látja, amíg ez a folyamat be nem fejeződik, az RMDSZ-nek aligha van arra energiája, hogy a vele versenyző kis pártokkal is foglalkozzék. A szociológus a megegyezés ellen ható tényezők között említette, hogy a felek hosszú ideje ellenfélként határozzák meg egymást, a megegyezési kísérletek pedig rendre kudarcba fulladtak. (MTI)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. január 14.
Nemzetek feletti erdélyi párt?
Románok és magyarok egyaránt támogatják
A kolozsvári Deja Vu panzióban tartották meg szombaton az Erdélyi Demokrata Liga (Liga Transilvania Democrată) nevű, egyelőre informális csoport tagjainak találkozóját. A megbeszélésen elfogadták a Transzilván Minimum programját, amelyben leszögezték, Erdélyt három nemzet (a román, a magyar és a német) szövetsége képezi, és hogy tiszteletben kell tartani Erdély saját belső regionális szerkezetét, például azt, hogy Székelyföld igenis létezik.
Erdély minden tájáról érkeztek résztvevők, többek közt jelen volt Sabin Gherman, a népszerű műsorvezető, elkötelezett autonomista, vagy magyar részről Bakk Miklós politológus és Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke. Bakk Miklós a Főtér.ro-nak adott interjúban elmondta, a csoport már régóta működik a Facebook-on, most viszont, talán annak köszönhetően, hogy erdélyi német, Klaus Johannis lett az államfő, a tagok – elsősorban a románok – úgy érezték, hogy lépni lehet az intézményesülés irányába, egy transzetnikus erdélyi párt létrehozása felé. Egyelőre nem egyeztek meg ennek bejegyzéséről, viszont arról igen, hogy egy civil ernyőszervezetet próbálnak kiépíteni.
Közlemény
A megbeszélés és a vita nyomán az Erdélyi Demokrata Liga elfogadta a következőket:
– A Transzilván Minimum Programját;
– A Transzilvanista Hálózat megszervezésének a stratégiáját; ez partnerségek és együttműködések kialakítását eredményezi olyan civil szervezetekkel, amelyeknek a céljai konvergensek a transzilvanista eszmeiséggel;
– egy politikai mozgalom létrehozásának, majd egy transzilvanista párt megalakításának a stratégiáját, amelyek célja az erdélyi érdekek politikai képviselete.
A Transzilván Minimum Programjának három alapvető, alku tárgyát nem képezhető elv a kiindulópontja:
1) Erdély történelmi régióját olyan regionális és kulturális egységnek tekintjük, amelynek joga van saját státusához egy megreformálandó Románián belül;
2) Erdély létének meghatározó elve három történelmi kultúra és három nyelv, a román, a magyar és a német egyenlő volta;
3) Erdélynek saját belső regionális szerkezete van, amely történelmén és kulturális sajátosságain alapszik; ezt a szerkezetet nem tagadhatja meg, tőle nem tekinthet el Románia egyetlen kormánya sem regionális reformjainak tervezése során.
A teljes programot hamarosan közzétesszük.
Az Erdélyi Demokrata Liga felkéri szimpatizánsait, elsősorban a fiatalokat, hogy aktívan vegyenek részt a 21. századi transzilvanizmus korszerű újrafogalmazásának és népszerűsítésének a civiltársadalmi folyamatában.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Románok és magyarok egyaránt támogatják
A kolozsvári Deja Vu panzióban tartották meg szombaton az Erdélyi Demokrata Liga (Liga Transilvania Democrată) nevű, egyelőre informális csoport tagjainak találkozóját. A megbeszélésen elfogadták a Transzilván Minimum programját, amelyben leszögezték, Erdélyt három nemzet (a román, a magyar és a német) szövetsége képezi, és hogy tiszteletben kell tartani Erdély saját belső regionális szerkezetét, például azt, hogy Székelyföld igenis létezik.
Erdély minden tájáról érkeztek résztvevők, többek közt jelen volt Sabin Gherman, a népszerű műsorvezető, elkötelezett autonomista, vagy magyar részről Bakk Miklós politológus és Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke. Bakk Miklós a Főtér.ro-nak adott interjúban elmondta, a csoport már régóta működik a Facebook-on, most viszont, talán annak köszönhetően, hogy erdélyi német, Klaus Johannis lett az államfő, a tagok – elsősorban a románok – úgy érezték, hogy lépni lehet az intézményesülés irányába, egy transzetnikus erdélyi párt létrehozása felé. Egyelőre nem egyeztek meg ennek bejegyzéséről, viszont arról igen, hogy egy civil ernyőszervezetet próbálnak kiépíteni.
Közlemény
A megbeszélés és a vita nyomán az Erdélyi Demokrata Liga elfogadta a következőket:
– A Transzilván Minimum Programját;
– A Transzilvanista Hálózat megszervezésének a stratégiáját; ez partnerségek és együttműködések kialakítását eredményezi olyan civil szervezetekkel, amelyeknek a céljai konvergensek a transzilvanista eszmeiséggel;
– egy politikai mozgalom létrehozásának, majd egy transzilvanista párt megalakításának a stratégiáját, amelyek célja az erdélyi érdekek politikai képviselete.
A Transzilván Minimum Programjának három alapvető, alku tárgyát nem képezhető elv a kiindulópontja:
1) Erdély történelmi régióját olyan regionális és kulturális egységnek tekintjük, amelynek joga van saját státusához egy megreformálandó Románián belül;
2) Erdély létének meghatározó elve három történelmi kultúra és három nyelv, a román, a magyar és a német egyenlő volta;
3) Erdélynek saját belső regionális szerkezete van, amely történelmén és kulturális sajátosságain alapszik; ezt a szerkezetet nem tagadhatja meg, tőle nem tekinthet el Románia egyetlen kormánya sem regionális reformjainak tervezése során.
A teljes programot hamarosan közzétesszük.
Az Erdélyi Demokrata Liga felkéri szimpatizánsait, elsősorban a fiatalokat, hogy aktívan vegyenek részt a 21. századi transzilvanizmus korszerű újrafogalmazásának és népszerűsítésének a civiltársadalmi folyamatában.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. január 14.
Vallásszabadság ünnepe Tordán és Kolozsváron
Ünnepi istentisztelettel emlékeztek meg a vallásszabadság napjáról tegnap a helyi unitárius közösségek Tordán és Kolozsváron.
A délelőtti tordai szószéki szolgálatot Nagy László marosvásárhelyi unitárius lelkész végezte, Bálint Benczédi Ferenc püspök köszöntötte a résztvevőket. „Megtehetnénk-e azt, hogy ne emlékezzünk a tordai országgyűlés korában egyedülálló határozatáról? Megtehetnénk, de nem érdemes gyáván élni, és félve meghunyászkodni”, hangsúlyozta Nagy László. Felszólalt még Vákár István, a Kolozs Megyei Tanács ügyvezető elnöke, Tudor Ştefănie helyi polgármester, Grezsa István magyar nemzetpolitikai államtitkár. Fellépett a sepsiszentgyörgyi Kriza János Unitárius Dalárda. Ezt követően Körösfői-Kriesch Aladár Tordai országgyűlés című festményét tekintették meg a jelenlevők a helyi múzeumban. Délután a kolozsvári belvárosi unitárius templomban folytatódott a megemlékezés.
„Azért vagyunk ma itt ebben a templomban, hogy 447 év távlatából felidézzük azoknak az emlékét, akik bátrak voltak a tettben”, mondta délelőtti prédikációjában Nagy László marosvásárhelyi unitárius lelkész, részleteket idézve Ady Endre A tűz csiholója című verséből: „Csak akkor születtek nagy dolgok,/ Ha bátrak voltak, akik mertek.../ Ez a világ nem testálódott/ Tegnaphoz húzó, rongy pulyáknak:/ Legkülönb ember, aki bátor/ S csak egy különb van, aki bátrabb”. – Így idézzük fel Dávid Ferenc és János Zsigmond fejedelem szellemét és mindazokét, akiknek élete és munkája, kitartása és hűsége egy egyház születését, küzdelmét és sikereit eredményezte, hogy itt lehetünk mi a 21. században is, akik Dávid Ferenc követőinek, unitáriusoknak vallhatjuk magunkat – hangsúlyozta a lelkész.
Szabadság (Kolozsvár)
Ünnepi istentisztelettel emlékeztek meg a vallásszabadság napjáról tegnap a helyi unitárius közösségek Tordán és Kolozsváron.
A délelőtti tordai szószéki szolgálatot Nagy László marosvásárhelyi unitárius lelkész végezte, Bálint Benczédi Ferenc püspök köszöntötte a résztvevőket. „Megtehetnénk-e azt, hogy ne emlékezzünk a tordai országgyűlés korában egyedülálló határozatáról? Megtehetnénk, de nem érdemes gyáván élni, és félve meghunyászkodni”, hangsúlyozta Nagy László. Felszólalt még Vákár István, a Kolozs Megyei Tanács ügyvezető elnöke, Tudor Ştefănie helyi polgármester, Grezsa István magyar nemzetpolitikai államtitkár. Fellépett a sepsiszentgyörgyi Kriza János Unitárius Dalárda. Ezt követően Körösfői-Kriesch Aladár Tordai országgyűlés című festményét tekintették meg a jelenlevők a helyi múzeumban. Délután a kolozsvári belvárosi unitárius templomban folytatódott a megemlékezés.
„Azért vagyunk ma itt ebben a templomban, hogy 447 év távlatából felidézzük azoknak az emlékét, akik bátrak voltak a tettben”, mondta délelőtti prédikációjában Nagy László marosvásárhelyi unitárius lelkész, részleteket idézve Ady Endre A tűz csiholója című verséből: „Csak akkor születtek nagy dolgok,/ Ha bátrak voltak, akik mertek.../ Ez a világ nem testálódott/ Tegnaphoz húzó, rongy pulyáknak:/ Legkülönb ember, aki bátor/ S csak egy különb van, aki bátrabb”. – Így idézzük fel Dávid Ferenc és János Zsigmond fejedelem szellemét és mindazokét, akiknek élete és munkája, kitartása és hűsége egy egyház születését, küzdelmét és sikereit eredményezte, hogy itt lehetünk mi a 21. században is, akik Dávid Ferenc követőinek, unitáriusoknak vallhatjuk magunkat – hangsúlyozta a lelkész.
Szabadság (Kolozsvár)
2015. január 14.
Himnuszrepertoárral, furulyaszóval tiltakozott Hantz
Furulyakísérettel öt ország himnuszát adta elő szerdán Hantz Péter a Kovászna megyei prefektúra előtt, majd feljelentést tett saját maga ellen az intézménynél.
A tudományos kutató, a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) tagja, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem volt oktatója magánemberként tiltakozott ily módon a magyarhimnusz-éneklés miatt kiszabott bírság ellen.
Az egyszemélyes flashmob keretében elénekelte Németország, Franciaország, Nagy-Britannia, Oroszország és Magyarország himnuszát, majd furulyán többször el is játszotta azokat, hogy meglegyen a prefektúra által említett „intonálás”.
A román himnusz eléneklésére csupán azért nem vállalkozott, mert a prefektúra korábbi nyakatekert érvelése szerint amennyiben az is elhangzik, a többi himnuszért sem szabható ki bírság.
A figyelemkeltő akcióra nem érkezett reakció a kormányhivataltól, ezért Hantz Péter annak iktatóirodájában megfogalmazott egy beadványt, melyben feljelentette saját magát, kérve: vizsgálják ki, büntethető-e tettéért. „Európai szintű botrány lesz, ha megbüntetnek európai nagyhatalmak himnuszának eléneklése miatt. Viszont ha ezt nem teszik meg, akkor a magyar himnuszért sem büntethetnek” – indokolta az akciót Hantz Péter.
A tavaly decemberben leváltott Marius Popică Kovászna megyei prefektus 5000 lejre bírságolta a Magyar Polgári Párt háromszéki szervezetét, amiért tavaly június 4-én az általuk szervezett sepsiszentgyörgyi trianoni megemlékezésen a résztvevők elénekelték a magyar himnuszt.
A volt kormánymegbízott magyarázata szerint ugyanis más állam himnuszát csupán a románnal együtt lehet megszólaltatni, énekelni ugyan lehet, de „intonálni” nem. A bírság tiltakozáshullámot váltott ki, a háromszéki megyeszékhelyen a karácsonyi ünnepek előtt több napon keresztül több ezren álltak ki a prefektúra elé a nemzeti ima védelmében, és többször is elénekelték a magyar himnuszt.
Bíró Blanka |
Székelyhon.ro,
Furulyakísérettel öt ország himnuszát adta elő szerdán Hantz Péter a Kovászna megyei prefektúra előtt, majd feljelentést tett saját maga ellen az intézménynél.
A tudományos kutató, a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) tagja, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem volt oktatója magánemberként tiltakozott ily módon a magyarhimnusz-éneklés miatt kiszabott bírság ellen.
Az egyszemélyes flashmob keretében elénekelte Németország, Franciaország, Nagy-Britannia, Oroszország és Magyarország himnuszát, majd furulyán többször el is játszotta azokat, hogy meglegyen a prefektúra által említett „intonálás”.
A román himnusz eléneklésére csupán azért nem vállalkozott, mert a prefektúra korábbi nyakatekert érvelése szerint amennyiben az is elhangzik, a többi himnuszért sem szabható ki bírság.
A figyelemkeltő akcióra nem érkezett reakció a kormányhivataltól, ezért Hantz Péter annak iktatóirodájában megfogalmazott egy beadványt, melyben feljelentette saját magát, kérve: vizsgálják ki, büntethető-e tettéért. „Európai szintű botrány lesz, ha megbüntetnek európai nagyhatalmak himnuszának eléneklése miatt. Viszont ha ezt nem teszik meg, akkor a magyar himnuszért sem büntethetnek” – indokolta az akciót Hantz Péter.
A tavaly decemberben leváltott Marius Popică Kovászna megyei prefektus 5000 lejre bírságolta a Magyar Polgári Párt háromszéki szervezetét, amiért tavaly június 4-én az általuk szervezett sepsiszentgyörgyi trianoni megemlékezésen a résztvevők elénekelték a magyar himnuszt.
A volt kormánymegbízott magyarázata szerint ugyanis más állam himnuszát csupán a románnal együtt lehet megszólaltatni, énekelni ugyan lehet, de „intonálni” nem. A bírság tiltakozáshullámot váltott ki, a háromszéki megyeszékhelyen a karácsonyi ünnepek előtt több napon keresztül több ezren álltak ki a prefektúra elé a nemzeti ima védelmében, és többször is elénekelték a magyar himnuszt.
Bíró Blanka |
Székelyhon.ro,
2015. január 14.
Román Viktor emlékkiállítás nyílt Marosvásárhelyen (GALÉRIA)
Művészeti tanulmányai első színhelyén, Marosvásárhelyen nyílt kiállítása Román Viktornak, a húsz éve elhunyt szobrászművésznek.
A Bernády Házban Nagy Miklós Kund, Ferenczy Ferenc és Bordy Géza ismertette a kiállítást, illetve az alkotót. A kiállított munkákat a művész testvérétől Román Elemértől kölcsönözték a szervezők.
Román Viktor Homoródszentmártonban született 1937-ben, és Párizsban hunyt el 1995-ben, ahol 1968-tól élt, dolgozott és vált a modern szobrászat nemzetközileg is egyre elismertebb képviselőjévé. Számos monumentális alkotása került Franciaország köztereire, 1994-ben Francia Művészeti Lovagrenddel tüntették ki. Szülőfalujában az általános iskola viseli a nevét, pár éve szabadtéri szoborparkot is létesítettek a művész bátyja, Román Elemér kezdeményezésére Bükkfalván.
A Marosvásárhelyen látható kiállítást bemutatták korábban Székelyudvarhelyen, ahol Vécsi Nagy Zoltán fogalmazta meg, hogy több helyen is láthatóvá kellene tenni a kisplasztikákból válogatott anyagot. Így Székelykeresztúron, Sepsiszentgyörgyön, Gyergyószárhegyen is megszervezték a vándortárlatot, amely Vásárhely után a tervek szerint Kolozsvárra megy, onnan pedig Magyarország különböző nagyvárosaiban is látható lesz, sőt tovább szeretnék vinni jelentős európai kulturális központokba is.
Ferenczy Ferenc, egykori székelyudvarhelyi polgármester arról beszélt, hogy hogyan találkozott a Román Viktor szobrászatával és született meg az ötlete, hogy vissza kellene hozni a köztudatba ezt a nagy művészt. Kezdetben konferenciákra, kerekasztalbeszélgetésekre gondoltak, aztán a kiállítás megvalósításán kezdtek el dolgozni, amit tavaly májusában meg is nyitották a székelyudvarhelyi múzeumba
Harminc évet élt itthon, harmincegy évesen érkezett Párizsba – idézte fel a szobrász életútját Bordy Géza egykori pályatárs, aki elmondta, Román Viktor sikeres művészként ment el, hiszen két évvel a főiskola elvégzése után már egyéni kiállítása volt, három évvel a diploma megszerzését követően pedig Bukarestben a Dallas-terem fogadta a munkáit. Alig 31 évesen román-francia nyelvű monográfia jelent meg róla. Párizsban 15 évébe került, amíg elismertséget szerzett magának.
A kiállításmegnyitó második felében levetítették Boros Zoltán és B. Nagy Veronika közel egyórás, Román Viktorról készült filmjét.
maszol.ro
Művészeti tanulmányai első színhelyén, Marosvásárhelyen nyílt kiállítása Román Viktornak, a húsz éve elhunyt szobrászművésznek.
A Bernády Házban Nagy Miklós Kund, Ferenczy Ferenc és Bordy Géza ismertette a kiállítást, illetve az alkotót. A kiállított munkákat a művész testvérétől Román Elemértől kölcsönözték a szervezők.
Román Viktor Homoródszentmártonban született 1937-ben, és Párizsban hunyt el 1995-ben, ahol 1968-tól élt, dolgozott és vált a modern szobrászat nemzetközileg is egyre elismertebb képviselőjévé. Számos monumentális alkotása került Franciaország köztereire, 1994-ben Francia Művészeti Lovagrenddel tüntették ki. Szülőfalujában az általános iskola viseli a nevét, pár éve szabadtéri szoborparkot is létesítettek a művész bátyja, Román Elemér kezdeményezésére Bükkfalván.
A Marosvásárhelyen látható kiállítást bemutatták korábban Székelyudvarhelyen, ahol Vécsi Nagy Zoltán fogalmazta meg, hogy több helyen is láthatóvá kellene tenni a kisplasztikákból válogatott anyagot. Így Székelykeresztúron, Sepsiszentgyörgyön, Gyergyószárhegyen is megszervezték a vándortárlatot, amely Vásárhely után a tervek szerint Kolozsvárra megy, onnan pedig Magyarország különböző nagyvárosaiban is látható lesz, sőt tovább szeretnék vinni jelentős európai kulturális központokba is.
Ferenczy Ferenc, egykori székelyudvarhelyi polgármester arról beszélt, hogy hogyan találkozott a Román Viktor szobrászatával és született meg az ötlete, hogy vissza kellene hozni a köztudatba ezt a nagy művészt. Kezdetben konferenciákra, kerekasztalbeszélgetésekre gondoltak, aztán a kiállítás megvalósításán kezdtek el dolgozni, amit tavaly májusában meg is nyitották a székelyudvarhelyi múzeumba
Harminc évet élt itthon, harmincegy évesen érkezett Párizsba – idézte fel a szobrász életútját Bordy Géza egykori pályatárs, aki elmondta, Román Viktor sikeres művészként ment el, hiszen két évvel a főiskola elvégzése után már egyéni kiállítása volt, három évvel a diploma megszerzését követően pedig Bukarestben a Dallas-terem fogadta a munkáit. Alig 31 évesen román-francia nyelvű monográfia jelent meg róla. Párizsban 15 évébe került, amíg elismertséget szerzett magának.
A kiállításmegnyitó második felében levetítették Boros Zoltán és B. Nagy Veronika közel egyórás, Román Viktorról készült filmjét.
maszol.ro
2015. január 15.
Belföldi hírek
Nem dönthetnek a megyei tanácsok
A kormány egy tegnap hozott határozattal kiiktatta a megyei önkormányzatokat a települési költségvetések kiegyensúlyozási folyamatából. Amint Darius Vâlcov pénzügyminiszter ismertette, a települések ezentúl közvetlenül a pénzügyminisztériumtól kapják meg a költségvetéseik kiegyensúlyozására szánt összegeket, amelyek megállapításánál a közigazgatási egység lakosainak számára, területének méretére, útjainak a hosszára lesznek tekintettel.
A kormányhatározat ugyanakkor biztosítja, hogy a községek költségvetése legkevesebb 1,5 millió lej, a városoké legkevesebb 6 millió lej, a megyei jogú városoké legkevesebb 20 millió lej, a megyeszékhelyeké legkevesebb 50 millió lej legyen, a megyék számára pedig 80 millió lejben állapítja meg a költségvetés alsó határát. A miniszter úgy vélte, hogy az új rendszer kizárja a politikai beavatkozásokat a költségvetés kiegyenlítésének folyamatából, hiszen a megyei önkormányzatok nem szólhatnak már bele ebbe. Vâlcov szerint az ország 3180 települése közül több mint 2000-nek nő meg jelentősen a költségvetése. Hozzátette, hogy a rendszer elsősorban a szegény településeket segíti. „Ha négy évig megőrizzük ezt a költségvetés-kiegészítési rendszert, a legszegényebb vidékek polgármestereinek nem marad 2018-ra mentségük arra, hogy a településeiken esetleg nincsen ivóvíz és szennyvízhálózat, nincsenek korszerűsítve az iskolák” – jelentette ki a miniszter.
RMDSZ-es konzultáció
Megkezdte nyilvános konzultációját az RMDSZ alapszabályzatának és programjának módosításáról, eszerint „bárki jelezheti és elküldheti észrevételeit a dokumentumokkal kapcsolatban, emellett civil szervezetek, egyházak, szakmai csoportok képviselőit és véleményformálókat kérünk fel arra, hogy meglátásaikkal segítsék munkánkat. Célunk, hogy széles társadalmi alapokon nyugvó programot, valamint a hatékony működés előfeltételeit megteremtő alapszabályzatot dolgozzunk ki” – nyilatkozta Kovács Péter. A főtitkár ismertette a kongresszusi ütemtervet: március 17-én zárul a jelentkezés azok számára, akik megpályázzák a szövetségi elnöki tisztséget, az alapszabályzat- és programmódosító javaslatokról március 28-án a Szövetségi Képviselők Tanácsa szavaz, a szövetség 12. Kongresszusa április 17–18-án, Kolozsváron kerül megszervezésre.
Hitelgarancia első otthonra
A kormány tegnapi ülésén 2,5 milliárd lejben állapította meg az Első otthon lakásvásárlási ogramra fordítható hitelgarancia keretét. A program folytatása mellett arról is döntés született, hogy a bankok számára tavalyra megállapított és megmaradt államilag garantált hitelkeretet felhasználhatják idén is.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Nem dönthetnek a megyei tanácsok
A kormány egy tegnap hozott határozattal kiiktatta a megyei önkormányzatokat a települési költségvetések kiegyensúlyozási folyamatából. Amint Darius Vâlcov pénzügyminiszter ismertette, a települések ezentúl közvetlenül a pénzügyminisztériumtól kapják meg a költségvetéseik kiegyensúlyozására szánt összegeket, amelyek megállapításánál a közigazgatási egység lakosainak számára, területének méretére, útjainak a hosszára lesznek tekintettel.
A kormányhatározat ugyanakkor biztosítja, hogy a községek költségvetése legkevesebb 1,5 millió lej, a városoké legkevesebb 6 millió lej, a megyei jogú városoké legkevesebb 20 millió lej, a megyeszékhelyeké legkevesebb 50 millió lej legyen, a megyék számára pedig 80 millió lejben állapítja meg a költségvetés alsó határát. A miniszter úgy vélte, hogy az új rendszer kizárja a politikai beavatkozásokat a költségvetés kiegyenlítésének folyamatából, hiszen a megyei önkormányzatok nem szólhatnak már bele ebbe. Vâlcov szerint az ország 3180 települése közül több mint 2000-nek nő meg jelentősen a költségvetése. Hozzátette, hogy a rendszer elsősorban a szegény településeket segíti. „Ha négy évig megőrizzük ezt a költségvetés-kiegészítési rendszert, a legszegényebb vidékek polgármestereinek nem marad 2018-ra mentségük arra, hogy a településeiken esetleg nincsen ivóvíz és szennyvízhálózat, nincsenek korszerűsítve az iskolák” – jelentette ki a miniszter.
RMDSZ-es konzultáció
Megkezdte nyilvános konzultációját az RMDSZ alapszabályzatának és programjának módosításáról, eszerint „bárki jelezheti és elküldheti észrevételeit a dokumentumokkal kapcsolatban, emellett civil szervezetek, egyházak, szakmai csoportok képviselőit és véleményformálókat kérünk fel arra, hogy meglátásaikkal segítsék munkánkat. Célunk, hogy széles társadalmi alapokon nyugvó programot, valamint a hatékony működés előfeltételeit megteremtő alapszabályzatot dolgozzunk ki” – nyilatkozta Kovács Péter. A főtitkár ismertette a kongresszusi ütemtervet: március 17-én zárul a jelentkezés azok számára, akik megpályázzák a szövetségi elnöki tisztséget, az alapszabályzat- és programmódosító javaslatokról március 28-án a Szövetségi Képviselők Tanácsa szavaz, a szövetség 12. Kongresszusa április 17–18-án, Kolozsváron kerül megszervezésre.
Hitelgarancia első otthonra
A kormány tegnapi ülésén 2,5 milliárd lejben állapította meg az Első otthon lakásvásárlási ogramra fordítható hitelgarancia keretét. A program folytatása mellett arról is döntés született, hogy a bankok számára tavalyra megállapított és megmaradt államilag garantált hitelkeretet felhasználhatják idén is.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. január 15.
Mindennapjaiddal mutasd be Kolozsvárt!
Fővárosi modell alapján új kezdeményezés jelent meg Kolozsváron: Cluj Greeter, azaz Kolozsváron Üdvözlő.
A lelkes önkéntesek által kínált ingyenes szolgáltatás azoknak szól, akik Kolozsvárra látogatnak: turisták, üzletemberek, átutazók stb. Ez – magyarázzák a kezdeményezők a www.clujgreeters.ro honlapon – több a klasszikus értelemben vett idegenvezetésnél, amikor az érdekelteknek a város történelméről, érdekességeiről, architektúrájáról, sajátosságairól regélnek. Az önkéntesek saját szemszögükből mutatják be a települést, a vendéget elviszik a városnak azokra a pontjaira, amelyekhez személyesen kötődnek, azokra a szórakozóhelyekre, ahova ők járnak, beavatják őket saját hobbijukba, bemutathatják őket baráti, ismerősi társaságuknak. Egy űrlap kitöltésével bárki jelentkezhet ilyen másféle idegenvezetőnek.
Szabadság (Kolozsvár)
Fővárosi modell alapján új kezdeményezés jelent meg Kolozsváron: Cluj Greeter, azaz Kolozsváron Üdvözlő.
A lelkes önkéntesek által kínált ingyenes szolgáltatás azoknak szól, akik Kolozsvárra látogatnak: turisták, üzletemberek, átutazók stb. Ez – magyarázzák a kezdeményezők a www.clujgreeters.ro honlapon – több a klasszikus értelemben vett idegenvezetésnél, amikor az érdekelteknek a város történelméről, érdekességeiről, architektúrájáról, sajátosságairól regélnek. Az önkéntesek saját szemszögükből mutatják be a települést, a vendéget elviszik a városnak azokra a pontjaira, amelyekhez személyesen kötődnek, azokra a szórakozóhelyekre, ahova ők járnak, beavatják őket saját hobbijukba, bemutathatják őket baráti, ismerősi társaságuknak. Egy űrlap kitöltésével bárki jelentkezhet ilyen másféle idegenvezetőnek.
Szabadság (Kolozsvár)
2015. január 15.
Jubilál a Váróterem Projekt
Idén ünnepli fennállásának 5. évét a Váróterem Projekt nevű független kolozsvári színtársulat, ennek jegyében csütörtöktől a hónap végéig ünnepi rendezvényekre kerül sor.
A két és fél hét alatt az érdeklődők megtekinthetik a Zéró, az Advertego, valamint a Mit csináltál három évig? című Váróterem-előadásokat, de egyéb rendezvényekre is várják a közönséget.
A programsorozatot csütörtök este slam poetry nyitja meg, majd szombaton Mia Wyss svájci médiaszakértő és performansz művész Keep Calm and Wait For Godot V. című előadására várják az érdeklődőket, amely a leírás szerint „feszegeti a színház határait, kilép belőle, majd újra visszalép”.
Ugyancsak szombaton kerül sor a sZempöl Offchestra koncertjére, majd január 23-án, 25-án és 29-én tekintheti meg a közönség a már említett előadásokat. A rendezvénysorozat január 31-én szintén slam poetryvel ér véget.
Az események helyszíne a Traian utca 40–42. szám alatt lévő ZUG.zone „független kultúrzóna”, amely tavaly ősztől a Váróterem új székháza, de egyéb kulturális, művészeti tevékenységnek is helyet biztosítanak. Mivel a helyek száma korlátozott, a színházi előadásokra a wrp_tickets@yahoo.com e-mail címen foglalhatnak helyet az érdeklődők. A jegyek teljes áron 15, diákoknak és nyugdíjasoknak 10 lejbe kerül, a slam poetry-estekre pedig egységesen 5 lejért lehet belépőt váltani.
Krónika (Kolozsvár)
Idén ünnepli fennállásának 5. évét a Váróterem Projekt nevű független kolozsvári színtársulat, ennek jegyében csütörtöktől a hónap végéig ünnepi rendezvényekre kerül sor.
A két és fél hét alatt az érdeklődők megtekinthetik a Zéró, az Advertego, valamint a Mit csináltál három évig? című Váróterem-előadásokat, de egyéb rendezvényekre is várják a közönséget.
A programsorozatot csütörtök este slam poetry nyitja meg, majd szombaton Mia Wyss svájci médiaszakértő és performansz művész Keep Calm and Wait For Godot V. című előadására várják az érdeklődőket, amely a leírás szerint „feszegeti a színház határait, kilép belőle, majd újra visszalép”.
Ugyancsak szombaton kerül sor a sZempöl Offchestra koncertjére, majd január 23-án, 25-án és 29-én tekintheti meg a közönség a már említett előadásokat. A rendezvénysorozat január 31-én szintén slam poetryvel ér véget.
Az események helyszíne a Traian utca 40–42. szám alatt lévő ZUG.zone „független kultúrzóna”, amely tavaly ősztől a Váróterem új székháza, de egyéb kulturális, művészeti tevékenységnek is helyet biztosítanak. Mivel a helyek száma korlátozott, a színházi előadásokra a wrp_tickets@yahoo.com e-mail címen foglalhatnak helyet az érdeklődők. A jegyek teljes áron 15, diákoknak és nyugdíjasoknak 10 lejbe kerül, a slam poetry-estekre pedig egységesen 5 lejért lehet belépőt váltani.
Krónika (Kolozsvár)
2015. január 15.
Bukaresti és budapesti irodát nyit a Kárpátia Magyar-Román Kereskedelmi és Iparkamara
Gazda Árpád, az MTI tudósítója jelenti:
- Egy bukaresti és egy budapesti iroda megnyitásáról döntött elnökségi ülésén a Kárpátia Magyar-Román Kereskedelmi és Iparkamara - közölte a kamara az MTI-vel.
Az elnökség szerdai, kolozsvári üléséről kiadott csütörtöki közlemény szerint a két irodát március végéig nyitják meg. Az elnökség szükségesnek ítélte meg, hogy a vegyes kamara jelen legyen a fővárosokban, hiszen - mint a közlemény fogalmaz - így hatékonyabban hozzá tud járulni a létrehozása óta megfogalmazott stratégiai célja teljesítéséhez: a magyar-román gazdasági kapcsolatok fejlesztéséhez, élénkítéséhez.
A kamara azt is közölte, hogy a 2014-es év végén megszűnt a szerződése a Kárpát Régió Üzleti Hálózat Zrt-vel, mely alapján öt erdélyi irodát működtettek Kolozsváron, Nagyváradon, Szatmárnémetiben, Székelyudvarhelyen és Sepsiszentgyörgyön. Csighi Levente ügyvezető az MTI-nek elmondta, a kamara 2015-ben a kolozsvári és a nagyváradi irodáján, és a létesítendő bukaresti és budapesti irodákon keresztül akarja kifejteni tevékenységét. (MTI)Kolozsvár
2015. január 16.
Felvonulásra hívják a románokat Sepsiszentgyörgyön
Felvonulásra hívja január 24-ére, Sepsiszentgyörgyre a háromszéki románokat az a román fiú, aki trikolórral pózolt a városban a tavalyi március 15-i magyar nemzeti ünnepen.
A fiú most Havasalföld és Moldova egyesülése évfordulójának méltó megünneplésére szólította fel a háromszéki románokat. Felhívása szerint január 24-én egy hatalmas, 150 méteres román zászlót is kifeszítenének Sepsiszentgyörgyön. Ezt a zászlót korábban már kifeszítették egy kolozsvári eseményen is.
A trikolórt a Besszarábia és Románia egyesülését szorgalmazó, Unionista Platform 2012 elnevezésű szervezet készítette. Elnöke, George Simon a gandul.infonak megerősítette, hogy a zászlót január 24-én elviszik Sepsiszentgyörgyre is.
marosvasarhelyiradio.ro / maszol.ro
Erdély.ma
Felvonulásra hívja január 24-ére, Sepsiszentgyörgyre a háromszéki románokat az a román fiú, aki trikolórral pózolt a városban a tavalyi március 15-i magyar nemzeti ünnepen.
A fiú most Havasalföld és Moldova egyesülése évfordulójának méltó megünneplésére szólította fel a háromszéki románokat. Felhívása szerint január 24-én egy hatalmas, 150 méteres román zászlót is kifeszítenének Sepsiszentgyörgyön. Ezt a zászlót korábban már kifeszítették egy kolozsvári eseményen is.
A trikolórt a Besszarábia és Románia egyesülését szorgalmazó, Unionista Platform 2012 elnevezésű szervezet készítette. Elnöke, George Simon a gandul.infonak megerősítette, hogy a zászlót január 24-én elviszik Sepsiszentgyörgyre is.
marosvasarhelyiradio.ro / maszol.ro
Erdély.ma
2015. január 16.
Kászoni Zoltán átevezett a túlsó partra
Találkozásaink egyre ritkultak. A Magheru sugárúton, az élelmiszer-ipari minisztérium előtt mondtad, Zoltán bátyám: ne menj Fazekas Jánoshoz, gyere, én az erdővidéki bányászoknak mindent elintézek! Aztán az A hét szerkesztőségében ölelkeztünk, mint erdővidékiek. Te is írásodat vitted be.
Telefonon hívtál: itthon van Gáspár testvérem Kolozsvárról, apámmal együtt menjünk kirándulni a Hagymásba! És mentünk. Kapkodtuk egymástól a szót, nagy beszédű csapat voltunk... Négy évvel ezelőtt szólt utoljára a telefon, amikor Háromszék élő kincsei című könyved (Barót, Tortoma Kiadó, 2011) véleményeztem a Communitas Alapítványnak. Édesapád kirándulótársunk volt, apámként tiszteltem. Ő itthon, Te a székesfővárosban lelsz végső nyugvóhelyre, megtartó emlékezetre. Isten veled, Zoltán bátyám! Szerdán este jött a szomorú jelentés, hogy életének 87. esztendejében a magyar fővárosban elhunyt a jeles halbiológus, halászipari szakmérnök, vadbiológus, szakíró, Barót szülötte és díszpolgára, a Gaál Mózes Közművelődési Egyesület tiszteletbeli alelnöke, Kászoni Zoltán. A kolozsvári római katolikus főgimnáziumból indult, a moszkvai Halászati és Halipari Egyetemen szerzett diplomával Mezőzáhon kezdte pályáját, később Erdély, Bánság és Partium halászati felügyelője, majd a bukaresti Halászati Kutatóintézet laborfőnöke, aztán igazgatója lett. Több éven át halászati államtitkár volt, a román óceáni halászflotta egyik létrehozója, az első romániai magyar nyelvű halászati szakkönyv szerzője. Hosszú ideig az országos román vadász- és horgászegyesület alelnöki, később főtitkári tisztjét töltötte be. Bukarestből való távozása után Kovászna megye erdészeti főfelügyelőjeként dolgozott. Egyetlen fiát, Kászoni Zoltán István újságírót, későbbi irodalmárt és nyelvészt követte az anyaországba. Ott is, itt is otthon érezte magát, az utolsó pillanatig írt. 1963 és 2012 között megjelent több mint húsz könyve, és mi, földijei őrizzük itthon emlékét. Kisgyörgy Zoltán
Néhány munkája: A Kárpát-medencei vadaskönyv / Budapest, Terraprint, 2003/
Vad és vadászat Erdélyben / Mentor, Marosvásárhely, 2005/
Kászoni Zoltán /Barót, 1928. jan. 22. - Budapest, 2015. jan. 14./
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Találkozásaink egyre ritkultak. A Magheru sugárúton, az élelmiszer-ipari minisztérium előtt mondtad, Zoltán bátyám: ne menj Fazekas Jánoshoz, gyere, én az erdővidéki bányászoknak mindent elintézek! Aztán az A hét szerkesztőségében ölelkeztünk, mint erdővidékiek. Te is írásodat vitted be.
Telefonon hívtál: itthon van Gáspár testvérem Kolozsvárról, apámmal együtt menjünk kirándulni a Hagymásba! És mentünk. Kapkodtuk egymástól a szót, nagy beszédű csapat voltunk... Négy évvel ezelőtt szólt utoljára a telefon, amikor Háromszék élő kincsei című könyved (Barót, Tortoma Kiadó, 2011) véleményeztem a Communitas Alapítványnak. Édesapád kirándulótársunk volt, apámként tiszteltem. Ő itthon, Te a székesfővárosban lelsz végső nyugvóhelyre, megtartó emlékezetre. Isten veled, Zoltán bátyám! Szerdán este jött a szomorú jelentés, hogy életének 87. esztendejében a magyar fővárosban elhunyt a jeles halbiológus, halászipari szakmérnök, vadbiológus, szakíró, Barót szülötte és díszpolgára, a Gaál Mózes Közművelődési Egyesület tiszteletbeli alelnöke, Kászoni Zoltán. A kolozsvári római katolikus főgimnáziumból indult, a moszkvai Halászati és Halipari Egyetemen szerzett diplomával Mezőzáhon kezdte pályáját, később Erdély, Bánság és Partium halászati felügyelője, majd a bukaresti Halászati Kutatóintézet laborfőnöke, aztán igazgatója lett. Több éven át halászati államtitkár volt, a román óceáni halászflotta egyik létrehozója, az első romániai magyar nyelvű halászati szakkönyv szerzője. Hosszú ideig az országos román vadász- és horgászegyesület alelnöki, később főtitkári tisztjét töltötte be. Bukarestből való távozása után Kovászna megye erdészeti főfelügyelőjeként dolgozott. Egyetlen fiát, Kászoni Zoltán István újságírót, későbbi irodalmárt és nyelvészt követte az anyaországba. Ott is, itt is otthon érezte magát, az utolsó pillanatig írt. 1963 és 2012 között megjelent több mint húsz könyve, és mi, földijei őrizzük itthon emlékét. Kisgyörgy Zoltán
Néhány munkája: A Kárpát-medencei vadaskönyv / Budapest, Terraprint, 2003/
Vad és vadászat Erdélyben / Mentor, Marosvásárhely, 2005/
Kászoni Zoltán /Barót, 1928. jan. 22. - Budapest, 2015. jan. 14./
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. január 16.
Nincs erőszak, nincs tiltakozás az iskolákban, kicsapható a diák
Értelmezésbeli különbségektől, visszaélésektől tartanak
Románia Hivatalos Közlönyében kedden, január 13-án jelent meg a Közoktatási Intézmények Szervezési és Működési Szabályzata, ez pedig azt jelenti, hogy a dokumentum azonnal életbe is lépett.
Az új szabályzat értelmében a szülők, illetve a tanuló megfellebbezheti az írásbelik jegyeit, ugyanakkor az iskolai személyzetnek megtiltják, hogy a tanulóval szemben agressziót alkalmazzon. A kolozsvári magyar iskolaigazgatók már kézhez kapták ugyan a dokumentumot, de még nem volt idejük áttanulmányozni. Hasonló okra hivatkozva nem nyilatkozott lapunknak Borsos László RMDSZ-es oktatási tanácsos sem. A Diákok Országos Tanácsa (CNE) honlapján azonban már több kifogást is megfogalmaztak a szabályzattal szemben. Például a diákok sérelmezik azt, hogy a szabályzat értelmében az iskolaigazgatók betilthatnak egy-egy iskolaújságot, kiadványt, és nem lehet az iskola diáktanácsának tagja, akinek 9-nél kisebb a magaviselete.
Szabadság (Kolozsvár)
Értelmezésbeli különbségektől, visszaélésektől tartanak
Románia Hivatalos Közlönyében kedden, január 13-án jelent meg a Közoktatási Intézmények Szervezési és Működési Szabályzata, ez pedig azt jelenti, hogy a dokumentum azonnal életbe is lépett.
Az új szabályzat értelmében a szülők, illetve a tanuló megfellebbezheti az írásbelik jegyeit, ugyanakkor az iskolai személyzetnek megtiltják, hogy a tanulóval szemben agressziót alkalmazzon. A kolozsvári magyar iskolaigazgatók már kézhez kapták ugyan a dokumentumot, de még nem volt idejük áttanulmányozni. Hasonló okra hivatkozva nem nyilatkozott lapunknak Borsos László RMDSZ-es oktatási tanácsos sem. A Diákok Országos Tanácsa (CNE) honlapján azonban már több kifogást is megfogalmaztak a szabályzattal szemben. Például a diákok sérelmezik azt, hogy a szabályzat értelmében az iskolaigazgatók betilthatnak egy-egy iskolaújságot, kiadványt, és nem lehet az iskola diáktanácsának tagja, akinek 9-nél kisebb a magaviselete.
Szabadság (Kolozsvár)
2015. január 16.
Kiállt a többnyelvűség mellett a kolozsvári ifjúsági főváros szervezőcsapata
A Kolozsvár Európa Ifjúsági Fővárosa rendezvénysorozatát szervező Share Föderáció közgyűlése egyhangú határozatban erősítette meg ma elkötelezettségét a rendezvénysorozat többnyelvűsége mellett – közölte a föderáció.
A kolozsvári ifjúsági szervezeteket tömörítő föderáció közgyűlésén azt követően merült fel a többnyelvűség kérdése, hogy a korábbi vállalásokkal ellentétben a szilveszteri nyitórendezvény kizárólag román nyelvű volt, és még az ifjúsági főváros logójáról is lemaradtak a nem román feliratok. A mulasztást a magyar ifjúsági szervezetek sérelmezték. Korábbi közleményükben arra emlékeztettek: a város abban a pályázatban vállalta, hogy az ifjúsági főváros rendezvényein öt nyelven (románul, magyarul, angolul, németül és franciául) kommunikál, amellyel elnyerte a címet.
A ma elfogadott határozat rögzíti a föderáció szándékát, hogy kezdeményezően vegyen részt a programok többnyelvűségének a kialakításában. A közgyűlés megbízta a programok szervezését koordináló irodát, hogy biztosítsa a többnyelvűség megvalósulását a kommunikációban, az arculatban és a partnerekkel való kapcsolattartásban.
„A határozati javaslatot támogatta a közgyűlés. Nagyon örvendünk, hogy még csak januárban vagyunk, de már elmondhatjuk, hogy van egy kiemelt partnerünk, a Román Kereskedelmi Bank (BCR), amely nyitott a többnyelvűségre” – idézte a közlemény Mihaela Savint, a föderáció főtitkárát.
A közgyűlésen továbbá alapszabályzatot módosítottak, és a magyar ügyekért felelős alelnökké választották Borzási Saroltát, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) diákszenátorát.
A magyar civil szervezetek korábban megbeszélést kezdeményeztek a többnyelvűség kérdéséről Emil Boc polgármesterrel.
Szabadság (Kolozsvár)
A Kolozsvár Európa Ifjúsági Fővárosa rendezvénysorozatát szervező Share Föderáció közgyűlése egyhangú határozatban erősítette meg ma elkötelezettségét a rendezvénysorozat többnyelvűsége mellett – közölte a föderáció.
A kolozsvári ifjúsági szervezeteket tömörítő föderáció közgyűlésén azt követően merült fel a többnyelvűség kérdése, hogy a korábbi vállalásokkal ellentétben a szilveszteri nyitórendezvény kizárólag román nyelvű volt, és még az ifjúsági főváros logójáról is lemaradtak a nem román feliratok. A mulasztást a magyar ifjúsági szervezetek sérelmezték. Korábbi közleményükben arra emlékeztettek: a város abban a pályázatban vállalta, hogy az ifjúsági főváros rendezvényein öt nyelven (románul, magyarul, angolul, németül és franciául) kommunikál, amellyel elnyerte a címet.
A ma elfogadott határozat rögzíti a föderáció szándékát, hogy kezdeményezően vegyen részt a programok többnyelvűségének a kialakításában. A közgyűlés megbízta a programok szervezését koordináló irodát, hogy biztosítsa a többnyelvűség megvalósulását a kommunikációban, az arculatban és a partnerekkel való kapcsolattartásban.
„A határozati javaslatot támogatta a közgyűlés. Nagyon örvendünk, hogy még csak januárban vagyunk, de már elmondhatjuk, hogy van egy kiemelt partnerünk, a Román Kereskedelmi Bank (BCR), amely nyitott a többnyelvűségre” – idézte a közlemény Mihaela Savint, a föderáció főtitkárát.
A közgyűlésen továbbá alapszabályzatot módosítottak, és a magyar ügyekért felelős alelnökké választották Borzási Saroltát, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) diákszenátorát.
A magyar civil szervezetek korábban megbeszélést kezdeményeztek a többnyelvűség kérdéséről Emil Boc polgármesterrel.
Szabadság (Kolozsvár)
2015. január 16.
Felzárkóztató cigány missziós tevékenység
Nagyvárad- Csűry István püspök bátorítása és támogatása mellett az utóbbi években az Ora et labora gondolat jegyében jelentős fejlődésen ment keresztül a Királyhágómelléki Református Egyházkerület cigány missziós tevékenysége, köszönhetően a biztos szakmai háttérnek is.
Néhány évvel ezelőtt, vagyis 2011-ben egy olyan szakaszába jutott sajnos a 2002-ben útjára indított cigány missziós szolgálat, mely stagnáló állapotból a Királyhágómelléki Református Egyházkerület jelenlegi vezetése valamilyen módon megpróbálta kimozdítani. Úgy is lehetne fogalmazni: a tevékenység bizonyos szinten megrekedt, így szükségét látták annak, hogy továbbfejlesszék. Ekkor határozta el a KREK, hogy továbblép, s kiterjeszti a szolgálatot- amennyire lehet- több Bihar megyei településre is. Farkas Zsolt közigazgatási előadó tanácsos honlapunknak felidézte: felvették a kapcsolatot a református Diakónia Keresztény Alapítvánnyal, és létrejött az a partnerség, amely már meghozta első gyümölcseit. Önmagáért beszél, hogy a kezdeti 15-20 gyermeklétszám napjainkra 249-re duzzadt megyei szinten, vagyis Váradon 81, Biharfélegyházán 24, Bihardiószegen 24, Csokalyon 24, Székelyhídon 48, Hegyközszentmiklóson 24, Szentjobbon pedig 24 gyermek részese már a programnak, néhány hét múlva pedig Monospetriben egy szintén 24 fős gyermekcsoport örülhet majd még a tevékenységeknek. A projektben ugyanakkor immár 23 alkalmazott érintett (többségük a PKE végzettje), s köztük kilencen roma származásúak. A szolgálat tehát nemcsak a gyermekre korlátozódik, hanem a roma családokra is. Ennek pedig egyik eredménye, hogy egyfelől a gyülekezetek is egyre befogadóbbak, másrészt pedig a roma közösségek is egyre élénkebb érdeklődést tanúsítanak a történtek iránt. Egyértelműen sikertörténetként könyvelhető el tehát a KREK cigány missziós programja, mely az átalakításnak köszönhetően egyre több eredményt tud felmutatni. Hétköznaponként olyan délutáni tevékenységek zajlanak a Kolozsvári úti nappali foglalkoztató-központban, melyeken szociális dossziéval rendelkező diákok vannak jelen, de emellett a szociális munkások ellátogatnak a családokhoz is, és a főbb keresztény ünnepeket is megülik közösen. Nem csupán arról van szó tehát, hogy délután tanulnak vagy enni kapnak a gyermekek, hanem ennél sokkal többről: gőzerővel zajlik a társadalmi felzárkóztatás, és ez a pozitív visszajelzésekből is kiderül.
Pozitív eredmények
Vinczéné Pálfi Judit missziói előadó tanácsos azt hangsúlyozta: az elmúlt években odáig fejlődött ez a tevékenység a KREK felkarolása révén, illetve a kolozsvári Diakónia Keresztyén Alapítvány váradi fiókjával partnerségben, hogy azon túl, hogy a gyermekekkel, illetve a családokkal foglalkoznak, az egyházkerület a munkatársakkal is tud törődni, mely azt jelenti, hogy szakmai beszélgetésekre hívja meg őket. Ezeken az összejöveteleken a vidéken munkálkodó alkalmazottak is olyan pozitív eredményekről tudnak beszámolni, melyeket megtapasztalnak, illetve átélnek a mindennapokban. Sok helyen ugyanis úgy végzik a délutáni szolgálatot, hogy például a negyedik osztályosok termeibe mennek be délután a roma gyermekek a „délutáni tanító nénivel”, a délelőtti tanító néni pedig kommunikál ezzel a roma projektben érintett munkatárssal, és megköszöni neki, hogy délután foglalkozott a gyermekekkel, mert nagyon sok esetben otthon nincsenek is olyan körülmények, hogy a gyermekek másnapra a feladataikat el tudják végezni. Tehát a tanulmányi előremenetelben is látszanak már az eredmények. Jelzésértékű továbbá, hogy Németországban is felfigyeltek már ezekre, és szakmai tanácsokat kérnek arra vonatkozóan, hogy kell a roma lakossággal foglalkozni. Ugyanakkor a közeljövőben arra is van kilátás, hogy más nyugati országbeli diakóniai szervezetek kérnek útbaigazítást tőlük, illetve a kolozsváriaktól. Szoboszlai Erzsébet szociális munkás, Bihar megyei koordinátor úgy emlékszik vissza: először nagyon rosszak voltak a gyerekek, nem fogadtak szót, nem tudtak viselkedni, el is volt kicsit keseredve: hogy tudják majd őket megnevelni? Manapság azonban be lehet nézni bármelyik osztályba, s látható, hogy milyen szép csendben tudnak maradni, s nagyon ügyesen megírják a házi feladataikat. Az újak is nagyon hamar beilleszkednek, megtanulnak szót fogadni, pedig előfordul, hogy másodikosok vagy harmadikosok már, s ideérkezésükkor nem ismerik még a betűket vagy a számokat. A munkatársak azonban külön foglalkoznak velük, s ezért elé rövid idő alatt sikerül ha nem is teljesen felzárkóztatni őket, de a minimális alapokat megtanítani nekik, hogy aztán onnan könnyebb legyen a továbbfejlődésük.
Két iskolából
Váradon két helyről, a Lucretia Suciu és a Ioan Slavici általános iskolákból járnak I-IV. osztályosok a Kolozsvári úti szociális foglalkoztató központba. A kézmosás, ima és ebéd után hozzáfognak a házi feladatok elkészítéséhez, majd ezután következik amire még marad idő: kézműves-foglalkozás, biblia óra, higiéniára való nevelés. Ugyanakkor egy játszótér is a rendelkezésükre áll az udvaron, ezt holland önkéntesek építették, illetve vásárolták.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro
Nagyvárad- Csűry István püspök bátorítása és támogatása mellett az utóbbi években az Ora et labora gondolat jegyében jelentős fejlődésen ment keresztül a Királyhágómelléki Református Egyházkerület cigány missziós tevékenysége, köszönhetően a biztos szakmai háttérnek is.
Néhány évvel ezelőtt, vagyis 2011-ben egy olyan szakaszába jutott sajnos a 2002-ben útjára indított cigány missziós szolgálat, mely stagnáló állapotból a Királyhágómelléki Református Egyházkerület jelenlegi vezetése valamilyen módon megpróbálta kimozdítani. Úgy is lehetne fogalmazni: a tevékenység bizonyos szinten megrekedt, így szükségét látták annak, hogy továbbfejlesszék. Ekkor határozta el a KREK, hogy továbblép, s kiterjeszti a szolgálatot- amennyire lehet- több Bihar megyei településre is. Farkas Zsolt közigazgatási előadó tanácsos honlapunknak felidézte: felvették a kapcsolatot a református Diakónia Keresztény Alapítvánnyal, és létrejött az a partnerség, amely már meghozta első gyümölcseit. Önmagáért beszél, hogy a kezdeti 15-20 gyermeklétszám napjainkra 249-re duzzadt megyei szinten, vagyis Váradon 81, Biharfélegyházán 24, Bihardiószegen 24, Csokalyon 24, Székelyhídon 48, Hegyközszentmiklóson 24, Szentjobbon pedig 24 gyermek részese már a programnak, néhány hét múlva pedig Monospetriben egy szintén 24 fős gyermekcsoport örülhet majd még a tevékenységeknek. A projektben ugyanakkor immár 23 alkalmazott érintett (többségük a PKE végzettje), s köztük kilencen roma származásúak. A szolgálat tehát nemcsak a gyermekre korlátozódik, hanem a roma családokra is. Ennek pedig egyik eredménye, hogy egyfelől a gyülekezetek is egyre befogadóbbak, másrészt pedig a roma közösségek is egyre élénkebb érdeklődést tanúsítanak a történtek iránt. Egyértelműen sikertörténetként könyvelhető el tehát a KREK cigány missziós programja, mely az átalakításnak köszönhetően egyre több eredményt tud felmutatni. Hétköznaponként olyan délutáni tevékenységek zajlanak a Kolozsvári úti nappali foglalkoztató-központban, melyeken szociális dossziéval rendelkező diákok vannak jelen, de emellett a szociális munkások ellátogatnak a családokhoz is, és a főbb keresztény ünnepeket is megülik közösen. Nem csupán arról van szó tehát, hogy délután tanulnak vagy enni kapnak a gyermekek, hanem ennél sokkal többről: gőzerővel zajlik a társadalmi felzárkóztatás, és ez a pozitív visszajelzésekből is kiderül.
Pozitív eredmények
Vinczéné Pálfi Judit missziói előadó tanácsos azt hangsúlyozta: az elmúlt években odáig fejlődött ez a tevékenység a KREK felkarolása révén, illetve a kolozsvári Diakónia Keresztyén Alapítvány váradi fiókjával partnerségben, hogy azon túl, hogy a gyermekekkel, illetve a családokkal foglalkoznak, az egyházkerület a munkatársakkal is tud törődni, mely azt jelenti, hogy szakmai beszélgetésekre hívja meg őket. Ezeken az összejöveteleken a vidéken munkálkodó alkalmazottak is olyan pozitív eredményekről tudnak beszámolni, melyeket megtapasztalnak, illetve átélnek a mindennapokban. Sok helyen ugyanis úgy végzik a délutáni szolgálatot, hogy például a negyedik osztályosok termeibe mennek be délután a roma gyermekek a „délutáni tanító nénivel”, a délelőtti tanító néni pedig kommunikál ezzel a roma projektben érintett munkatárssal, és megköszöni neki, hogy délután foglalkozott a gyermekekkel, mert nagyon sok esetben otthon nincsenek is olyan körülmények, hogy a gyermekek másnapra a feladataikat el tudják végezni. Tehát a tanulmányi előremenetelben is látszanak már az eredmények. Jelzésértékű továbbá, hogy Németországban is felfigyeltek már ezekre, és szakmai tanácsokat kérnek arra vonatkozóan, hogy kell a roma lakossággal foglalkozni. Ugyanakkor a közeljövőben arra is van kilátás, hogy más nyugati országbeli diakóniai szervezetek kérnek útbaigazítást tőlük, illetve a kolozsváriaktól. Szoboszlai Erzsébet szociális munkás, Bihar megyei koordinátor úgy emlékszik vissza: először nagyon rosszak voltak a gyerekek, nem fogadtak szót, nem tudtak viselkedni, el is volt kicsit keseredve: hogy tudják majd őket megnevelni? Manapság azonban be lehet nézni bármelyik osztályba, s látható, hogy milyen szép csendben tudnak maradni, s nagyon ügyesen megírják a házi feladataikat. Az újak is nagyon hamar beilleszkednek, megtanulnak szót fogadni, pedig előfordul, hogy másodikosok vagy harmadikosok már, s ideérkezésükkor nem ismerik még a betűket vagy a számokat. A munkatársak azonban külön foglalkoznak velük, s ezért elé rövid idő alatt sikerül ha nem is teljesen felzárkóztatni őket, de a minimális alapokat megtanítani nekik, hogy aztán onnan könnyebb legyen a továbbfejlődésük.
Két iskolából
Váradon két helyről, a Lucretia Suciu és a Ioan Slavici általános iskolákból járnak I-IV. osztályosok a Kolozsvári úti szociális foglalkoztató központba. A kézmosás, ima és ebéd után hozzáfognak a házi feladatok elkészítéséhez, majd ezután következik amire még marad idő: kézműves-foglalkozás, biblia óra, higiéniára való nevelés. Ugyanakkor egy játszótér is a rendelkezésükre áll az udvaron, ezt holland önkéntesek építették, illetve vásárolták.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro