Budapesten a Dívák
A budapesti Bakelit Multi Art Centerben vendégszerepel a kolozsvári GroundFloor Group csütörtökön, május 30-án este 8 órától a Dívák című előadással. Az előadás műfajilag a tánc és a színház között helyezkedik el, és egyenlő hangsúllyal vannak jelen benne a mozdulatok, a színészi jelenlét, a vetítés és az erre az alkalomra kevert hangzásvilág.
Meghökkentő utazás négy nő filmek, reklámok és női magazinok által visszafordíthatatlanul megpecsételt képzelet- és lelki világába, szembenézés a film-, és szépségipar elkerülhetetlen csapdáival, mindez csipetnyi humorral és öniróniával fűszerezve.
Az előadás nem előre rögzített szövegkönyv alapján készült, hanem a próbafolyamat során alakult ki, kevés benne a szó és minden pillanata a rendező-koreográfus Sinkó Ferenc, valamint a színészek – Kézdi Imola, Albert Csilla, Vass Zsuzsanna és a titokzatos Missy közös – munkája. A jelmezeket Bianca Imelda Jeremiás alkotta, a zene Ion Coroi, a videó Török Tihamér munkája. Közreműködik Bodoki-Halmen Kata rendezőasszisztens és Almási Attila technikai munkatárs. A 2011-es bemutató óta az előadást több fesztiválon láthatta a közönség, így a Temps d’Images Nemzetközi Színház-, Tánc- és Videóművészeti Fesztivál kolozsvári programjában, a Romániai Kortárs Előadóművészeti Platform keretében (2011) és az udvarhelyi A Tánc Tavasza elnevezésű rendezvényen (2012).
Kelemen Kinga, GroundFloor Group

József atya, aki Istennel él
P. Márk József nyugalmazott ferences atya, akit a legtöbben József atyaként ismernek, több mint negyven éve a csíksomlyói ferences kolostor lakója. A kolostor, a kegyhely, a kegytemplom múltjának kutatója idős korban is aktív, írásai a világhálón, saját blogján is megtalálhatók.
A csíksomlyói ferences kolostor kertjében beszélgettünk József atyával, aki idős kora és nehezebbé vált mozgása ellenére is derűsen, jókedvűen fogadott, és elevenítette fel emlékeit. Csíkszenttamáson született 1927. szeptember 27-én, mint mondja, vallásos községben, vallásos szülők gyermekeként már korán közel került az egyházhoz. „Jó tanítók és jeles pap neveltek, ministráltunk, szerepelni jártunk az egyház és iskola keretében” – emlékezett a kezdetekre. A karcfalvi elemi iskola, majd a polgári iskola elvégzése után 1945-ben a somlyói Majláth római katolikus tanítóképző diákja lett. Az itt eltöltött időszak döntően meghatározta további életútját.
„A barátok tanítottak minket, Angi Csaba, Boros Valér orgonista és zenetanár. Négyen-öten fellelkesedtünk, és megkérdeztük, mi lenne, ha mi is belépnénk a rendbe. Elmondták, mivel jár, és kértük a belépést. 1946 augusztusában bevonultunk, szeptembertől kezdődött a próbaév a rend keretében, a mikházi kolostorban, Páter Gurzó Anaklét atya magisztersége alatt. Nagyon tetszett a szerzetesi élet, mert itt megismertük a szent kegyhelyet, jó, buzgó barátok voltak, akik példaképeink lettek. Az egy év után visszautaltak ide, Somlyóra, akkor már beöltözve, fogadalomtétel után. A következő osztállyal jártuk az utolsó évet, ’47 őszétől ’48 tavaszáig. Utána elmentünk Vajdahunyadra, a ferences teológiára, és ott 1948 őszén megkezdtük a teológiát” – mesélte.
Akkoriban nehéz idők jártak a ferencesekre, és az egyházra, mert megkezdődött a szerzetesrendek feloszlatása, különösen az iskolarendeké. 1949 őszén a karhatalom erőszakkal távolította el őket a teológiáról, az intézetet feloszlatták. A fiatal teológus hazakerült Szenttamásra, majd munkaszolgálatra sorozták be, és Brassóban három évet töltött a cementgyárban dolgozva. „1953 nyarán hazajöttem, ősszel bevonultam Désre. Üzentek, hogy menjek, mert folytatjuk a teológiát. Elmentem, a többiek is eljöttek, folytattuk. Mivel azalatt folyt az áskálódás a rend ellen, hogy szétzavarjanak, 1957-ben Márton Áron püspök titokban felszentelt, az ő kápolnájában, hogy nehogy a hatóság elfogjon, bezárjon. Az öt hátralévő teológiai évet elvégeztük, aztán ott voltunk Désen, vidékre jártunk beteg papokat kisegíteni vagy helyettesíteni. 1958 nyarán egy hónapig itt voltam Somlyón, Daczó Lukács atyát helyettesítettem” – mondta P. Márk József.
1967 őszéig Désen maradt, akkor már annyira erősödött az üldözés, hogy a rendfőnök kimondta a feloszlást, és a provinciális engedélyével mindenki elvonult, hogy az egyházban elhelyezkedjen. Püspöki jóváhagyással került József atya Zágonba, plébániára, ahol két évet töltött. Lukács atya kérésére 1970-ben Csíksomlyóra került, mert itt papra és orgonistára is szükség volt.
A búcsú egykor és ma
„Amikor ide kerültem, a helybeliek jártak csak a templomba, de a búcsúkat megtartottuk. Ezt nem üldözték, de ellenőrizték. Csak a templomban volt, a templom elé sem volt szabad kijönni. A nép részt vett a szentmisén, csoportonként kimentek a hegyre, de búcsús menet nem lehetett, még egy kereszttel sem” – mesélte. 1990-ben már 80 ezer ember volt a templom előtti téren. Utána kétannyi, a harmadik évben már nem fértek el a téren, akkor határozták el, hogy kiviszik a szentmisét a két Somlyó közé.
„Albert atyával ketten kimentünk, felmértük a helyet, az oltár helyét, a nép elhelyezését elterveztük, és 1993 pünkösdjén megvalósítottuk. Előre én vezettem az egészet, aztán jöttek a tanárok, megkértük Miklós Józsefet, hogy segítsen. Sokan mellénk álltak, megszerveztük a rendezői társaságot helybeliekből, s ezt évről évre fejlesztettük. Úgy szoktuk mondani, nemzetközivé vált a búcsú, sokan azt emlegetik, hogy nagy magyar összejövetel. A ’90-es évek végén mi ez ellen tiltakoztunk. A búcsú lényege a Mária-tisztelet, búcsújárás, bűnbánattartás, lelki megtisztulás. Érdekes esetek is voltak, politikusok akartak felszólalni, programbeszédet mondani, de lefújtuk. Ez vallásos dolog, a politikának itt nincs helye” – magyarázta József atya.
A csíksomlyói szolgálat évei
A ’70-es évektől Écsy János atya váltotta fel Daczó Lukácsot a kolostor élén. „Ő egy jeles, rendkívüli egyéniség volt mint pap is, mint ember is. A vele töltött 11 év nagyon nagy kegyelem volt. Az ő idejében a Mária-tisztelet egyre nőtt, sokan jöttek a templomba” – emlékezett József atya. Écsy János 1982-ben autóbalesetben hunyt el, József atya is az autóban ült akkor, ő vezetett. Szerinte a balesetkor biztonsági öv használata segített volna a súlyosabb következmények elkerülésében. Be is akarták kötni magukat, ha egy parkolóhelyre érnek, de erre már nem került sor.
„Medgyesre voltunk, névnapra az egyik atyához, és amikor jöttünk vissza, délután, szép, tiszta időben egy völgybe mentünk be, és ahogy jöttünk ki, szemből két személyautó egy teherautót előzött. Az első bevágott elé, de a második az úton maradt. Amikor megláttam, hogy két autó jön velem szembe, rávágtam magam a kormányra s a fékre, ennyi volt” – elevenítette fel a történteket. Ekkor törött ki a forgója, amelyet később műforgóval helyettesítettek. Az autóban hátul ülő Gurzó Anaklét atyának a lába tört el. Écsy atya elhunyt, helyére P. Pöhacker Balázs került.
„A provinciálisi rangot ő örökölte végrendelet útján, 1989 őszéig volt itt. Albert atyával cserélt, aki Kolozsváron volt. Ő telefonált nekem, és mondta, hogy hívták, legyen ő a főnök. Mondtam, ne okoskodj, gyere ide, s én mondom, hogy mit csinálj. 1989 őszén idejött Albert atya, jött a változás, s aztán tizenegy évet küszködtünk, a rend helyreállításával, a rendház, kertek, birtokok visszafoglalásával” – mondta P. Márk József.
Megtalált értékek
József atya hosszú éveken át a kegytemplom orgonáján is játszott, a kegyhely múltját kutatta, régi egyházi énekeket gyűjtött, a templomban megtalált régi könyveket tanulmányozta, részt vett ezek megmentésében. 1980-ban és 1985-ben kerültek elő eltűntnek vélt XV–XVI. századi zenei kódexek, a Kájoni-kéziratok, a csíksomlyói iskoladrámák, először 1980-ban, a Mária-szobor talapzatának javítása alkalmával, majd 1985-ben a kolostor beépített falában 123 felbecsülhetetlen értékű kéziratot és régi könyvet találtak. Ezeket a könyveket a ferencesek 1944–1948 között rejtették el azzal a szándékkal, hogy megóvják a pusztulástól.
„Jött a Szekuritáté, hogy ezek a könyvek állami kincsek, és kérdezték, hogy mertünk hozzányúlni. Mondtam, én úgy tudom, hogy ez a barátoké volt, és most is az. A könyveket elvitték, restaurálták. Úgy tudtuk visszaszerezni, hogy szerveztünk egy könyvkiállítást, és kértük a könyveket, így visszakaptuk” – emlékezett vissza a történtekre.
A kegytemplomról, a benne levő tárgyakról, a kolostorról, a kegyhely történetéről számos írása van József atyának, ezek nemcsak a kolostor világhálós honlapján, hanem saját blogján is megtalálhatók, mert ahogy erre lehetőség adódott, megtanult számítógépen dolgozni, megismerte a világhálót, még a legismertebb közösségi oldalhoz is csatlakozott. A kegytemplom Domus Históriáját már húsz éve ő írja. 2007-ben ötvenéves papi jubileumát ünnepelte.
„Boldog nyugdíjas vagyok, még tudok gyóntatni, s azt végzem is. Hallásom megtompult, de tisztán meghallom, ha kimondják a bűnöket, és feloldozom. Mi lelki emberek vagyunk, az Istennel élünk, nem félünk se a haláltól, se a jövőtől, mert akinek szolgálunk, annak gondja lesz ránk az örök életben” – mondja József atya.
Kovács Attila
Székelyhon.ro

Ünnepelt a telefonos szeretetszolgálat
Fennállásának negyedik évfordulóját ünnepelte szerdán a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet dísztermében a Református Telefonos Szeretetszolgálat. Ez alkalommal beszámoltak az eddigi munkájukról és jövőbeli terveikről.
Sógor Árpád lelkész, teológiai oktató az Apostolok cselekedeteinek könyvéből idézett. Sajó Norbert, a szolgálat „lelke” elmondta: 2009. május végétől mostanáig 3000 telefonhívást jegyeztek; jelenleg Kolozsváron és Marosvásárhelyen 32 önkéntessel és egy alkalmazottal dolgoznak. A működéshez szükséges 170 000 lejt pályázatokból és adományokból szerezték meg, illetve az Erdélyi Református Egyházkerület biztosította.
Sajó Norbert beszámolójából megtudtuk: a betelefonálók kora 16–86 év között ingadozik, de 21 százalékuk a 66–70 év korosztályhoz tartozik. Nem csak Kolozsvárról, hanem további 72 településről érkeznek a segítséget kérő vagy felajánló hívások, felekezeti hozzátartozástól függetlenül. – Eleinte azzal riogattak minket, hogy mindenki pénzt fog kérni, ám ez nem így történt. A segítséget kérőknek mindössze 3 százaléka igényelt pénzt valamilyen célra, és nő azok száma is, akik azért hívnak, hogy anyagi támogatást nyújtsanak nekünk. Eredményesnek mondhatjuk a szolgálatot, hiszen a kérések 82 százalékát megoldottuk, 12 százalékuk pedig folyamatban van. Négyéves működésünk alatt egyetlen téves vagy gúnyolódó hívást sem jegyeztünk – magyarázta Sajó Norbert, majd megemlítette azt is, hogy hét kolozsvári vállalkozó havonta 200 lejjel támogatja a telefonos szolgálatot.
Sajó megható történeteket is elmesélt egy idős hölgyről, aki fia hirtelen elhunyta miatt hívta fel kétségbeesetten őket, illetve a 16 éves kamaszról, akinek egy cipőre volt szüksége.
Terveik között szerepel, hogy Nagyváradon, Temesváron és Brassóban is indítanak telefonos szolgálatot, illetve a kolozsvárit pedig éjjel-nappal hívhatóvá teszik. Végül két önkéntes, egy vállalkozó és egy segítségben részesült személy vallott arról, milyen érzés volt segíteni, illetve segítve lenni.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

A bizalom ereje és értéke
Ezzel a tanévvel és a tanévet követő vakációval tizedik támogatási évét zárja a Nyilas Misi Tehetségtámogató Program. A jubileumi év végén a program jelenlegi, mintegy négyszáz ösztöndíjasát képviselő húsz fiatal május 24-én bemutatkozott Budapesten, találkozott az ünnepségen megjelent támogatókkal.
Nem siettük el a budapesti megjelenést, mert nem ez a lényege a munkánknak, és mert korábban módunk és szándékunk sem volt rá, hogy ilyen költségekkel terheljük a programot. Most megtehettük a Nemzeti Tehetségprogram és a budapesti székhelyű Európai Tehetségközpont támogatásával. És hogy ennek színhelye a Magyar Tudományos Akadémia székháza lehetett, a székház Felolvasóterme, abban döntő szerepe volt annak, hogy az Akadémia elnöke, Pálinkás József – mint köszöntőbeszédében is elmondta – maga is fontosnak tartja a tehetségek támogatását. Programunk egyébként is sokat köszönhet – mind presztízsben, mind támogatásban – az akadémiai környezetnek, a támogató akadémikusok nagy számának. Ehhez új, jelentős impulzust adott az, hogy a világhírű agykutató, Somogyi Péter is támogatónkká, sőt programunk terjesztőjévé vált munkatársai, tudóstársai körében. Jelentős szerepe volt mostani rendezvényünk szervezésében is. Elfogadta a meghívásunkat Sólyom László volt köztársasági elnök is. Az MTA vezetése részéről jelen volt még, és köszöntötte a résztvevőket, értékelte a programot Csépe Valéria főtitkárhelyettes asszony, aki szintén régi és hűséges támogatónk. A támogatók nevében szólt Vajna Zoltán akadémikus és Kozma Tamás professzor. A program működését, eredményeit, tízéves történetét mi mutattuk be, akik elindítói voltunk, É. Kiss Katalin akadémikus és jómagam.
Szövetségeseket keresve
Miközben nagyon sokan megmosolyognak bennünket, hogy naiv módon ügyködünk a Nyilas Misi körül, magunk és támogatóink számára indoklásként továbbra is ott állnak a statisztikailag is igazolható, többszörösen hátrányos helyzet evidenciái. A pénztelenség, amely miatt tehetségek kallód(hat)nak el; a romániai közoktatás gyenge, romló és egyenetlen színvonala: néha nem is tudjuk, az iskolából vagy az iskolába kellene menekíteni a tehetséges tanulót; a széteső családokban, a magyar nyelvből kieső szórványrégiókban élő gyermekek sorsának bizonytalansága; az ország maga, amely nem a tudást, az iskolázottságot állítja példaként, hanem az ügyeskedést. Nem meglepő, hogy egy, a megszülető gyermekek esélyeit felmérő múlt évi nemzetközi jelentés szerint Románia az értékelt 80 ország között az 56. A környezet, amelyben élünk, nem vált sem gyermekbaráttá, sem tehetségbaráttá az elmúlt évtizedben. A kezdés idején, 2003-ban, amikor a támogatók köre is szűkebb volt, csak szórványkörnyezetben és falun élő családok gyermekeit támogattuk. Néhány éve már nem teszünk ilyen különbséget, de az értékelésben a földrajzi, a szociális és a nyelvi helyzet hátrányait továbbra is figyelembe vesszük.
Aki egyetemi környezetben élt, és a magyar nyelvű oktatás gondjait, sőt a statisztikákat is jól ismerte, annak nem volt nehéz rájönnie a 90-es években, hogy a tehetséges, tanulni vágyó gyermekek jelentős része nehéz helyzetben van. Az is nyilvánvaló volt, hogy saját körünkben, az erdélyi magyarok körében egy ilyen civilprogramra nehéz lesz szövetségeseket találni: akik tehetnének valamit, többnyire érdektelenek, vagy a politika bűvkörében élnek, politikai sikerekre törekednek. Olyan szövetségeseket kellett találnunk, akik nem veszélyeztetik, hanem elvárják és erősítik törekvéseink célirányosságát, programunk és egyesületünk függetlenségét. El kellett és el kell hárítanunk, kerülnünk mindent, ami megoszt bennünket, ami táplálhatná azt a gyanakvást, hogy valamilyen más, leplezett, személyes, politikai vagy felekezeti indítéka volna törekvéseinknek. A szövetségesek Budapestről jelentkeztek: É. Kiss Katalin professzor asszony személyében, aztán gazdag tapasztalataival és teljes megértéssel a Baptista Szeretetszolgálat találta meg az első támogatókat, és adminisztrálta a támogatásokat. Az első öt év után nyilvánvalóvá vált, hogy az akkori szerkezeti keretben – oly módon, hogy a támogatásokkal kapcsolatos ügyeket a Szeretetszolgálat kezeli Budapesten, az ösztöndíjakat pedig mi Kolozsváron – nem biztonságos a program működése. Nem csoda, hogy ilyen körülmények között álmatlan éjszakáink voltak az ösztöndíjak többhavi késlekedése miatt. Teljes egyetértésben csoportosítottunk át aztán mindent az egyesület munkakörébe Kolozsvárra Somai József ügyvezetése alatt. Azóta itt végezzük odaadó, szerény munkatársainkkal a pályáztatás és a pályázatok elbírálásán kívül a banki átutalások adminisztrálását, a folyamatos kapcsolattartást a támogatókkal, az ösztöndíjasokkal, a személyes kapcsolatok ápolását. Budapesti alapítványunk létrehozásában, amely szintén adminisztratív feladatokat lát el, É. Kiss Katalinon kívül két korábbi támogatónk és barátunk, Jeszenszky Géza és Entz Géza vállalt szerepet.
Stabilitás, rendszeresség
A pályázatok, a kapcsolatok, a terepjárás és a napi munka alapján minden évnek megvolt a maga tapasztalata, a maga tanulsága, és ezek nyomán folyamatosan próbáltunk javítani azon, amit sok tekintetben hályogkovácsként kezdtünk el. Közelebbről láthattuk, hogy pl. a tanulók minősítése hogyan minősíti magukat az iskolákat, a pedagógusokat, hogy milyen vonatkozásban releváns, és miben nem a tanulmányi versenyek eredménye, hogy mennyiben kell fenntartással kezelnünk a szülőktől származó adatokat. Sok tekintetben látlelete ez erdélyi magyar világunknak, oktatási intézményeinknek.
A kezdés lendületében, néha meggondolatlanul, a létszámbeli, azaz a mennyiségi fejlesztést tekintettük fontosnak: sok gyermeket bevonni a programba még több támogatóval. De be kellett látnunk, hogy ennél fontosabb a támogatás stabilitása és rendszeressége, a kapcsolattartás, a kapcsolatépítés. Ebben a törekvésben is a legtöbb ösztönzést és megértést az akadémiai környezetből kaptuk: az elmúlt két évben személy szerint is Somogyi Péter professzortól. Ha elkészítenénk (és el is fogjuk készíteni) a támogatottak erdélyi térképét és a támogatók Ausztráliától Kanadáig, Norvégiáig terjedő világtérképét (amelyen erdélyiek is egyre többen rajta vannak), a közvetlen magyar–magyar kapcsolatoknak egy olyan hálózata rajzolódna ki, amely nagy szavak nélkül példázza az összetartozást, a szolidaritást. Ezen a térképen is mint tudásközpont, mint a tudomány központja az Akadémia a fő sűrűsödési pont.
A bizalomról, a bizalomra épülő emberi kapcsolatokról szokás ugyan mint tőkéről beszélni, de többnyire úgy, hogy ez nehezen váltható át igazi tőkévé, pénzzé. Programunknak ez a bizalmi tőkéje viszont, amely nem a költségvetésből és nem is gazdag emberek adományából ered, pénzben is kifejezhető. Évi átlagban 350 ösztöndíjat folyósítottunk, ez havi 3 millió150 ezer forintot jelent, 10 év alatt 974 erdélyi tanulónak 340 millió forintot juttattunk el, azaz 1 millió 100 ezer eurót, személyenként átlagban 350 ezer forintot. Azt viszont nehéz vagy talán lehetetlen számszerűsíteni, hogyan kamatozott ez a befektetett tőke. Tudjuk, hányan érettségiztek sikeresen a támogatottak közül még az utóbbi két év eredményeiben lesújtó érettségijén is, tudjuk, hogy ők szinte mind egyetemen folytatják tanulmányaikat, sokan közülük tovább élvezve korábbi támogatójuk segítségét. A támogatás egyéb, sokféle hozadékát viszont lehetetlen felmérni: azt, hogy mit jelent a bátorítás, kinek mit jelentenek a személyes, emberi kapcsolatok, a betekintés az ünnepi, gyakran mitikus Erdély hétköznapjaiba, emberi gondjaiba, néha tragédiáiba. Remélhetőleg az is hozadéka, tanulsága ennek a programnak, hogy segít egyensúlyba hozni többnyire egyoldalú szólamokkal megválaszolt erdélyi magyar dilemmákat. Segíti például annak tudatosítását, hogy a hivatástudat csak akkor ér valamit, ha szakmai tudással és műveltséggel párosul, hogy csak az szolgálhatja igazán a közösségét, aki megvalósította önmagát, hogy a köznapi munkát és gyakorlatiasságot nem pótolhatja a szimbolikus ünnep, hogy a józanság célravezetőbb, mint a mítosz és köd, hogy a jelen és a jövő elől nem lehet folyamatosan a múltba menekülni.
Önzetlen szolidaritás
A Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület által képviselt ügyet – amely nem más, mint esélynövelés a jövő érdekében – tíz év elteltével a szolidaritás hálója szövi át: nagymamák, egész családok, tudósok, tanárok, politikusok, egyesületek és alapítványok, tehetségpontok és tehetségsegítő szervezetek szolidaritása. Álljon itt néhány névtelen példa a támogatók széles köréből. Hetedik éve támogatónk egy idősek otthonában élő hölgy, akinek ösztöndíjasa már egyetemi hallgató. Egy idős néni évek óta rendszeresen utal át havi 1000 forintot. Erdélyben született, Magyarországon élő nyugdíjas orvosnő ösztöndíjasa egy gyermekotthonban élő középiskolás lány, aki orvosnak készül, támogatója felajánlotta, hogy amennyiben Magyarországon végezné az egyetemet, hétvégenként szívesen befogadná otthonába. Erdélyi származású, norvégiai orvosnő családtagjaival (szüleivel, testvérével) 13 támogatást vállal; az egyik legfiatalabb támogatónk 25 éves, három évvel ezelőtt csatlakozott a programhoz, nagyapjával együtt vállalta a támogatást, rendszeres kapcsolatban áll az ösztöndíjasával.
Azoknak a szolidaritásáról van tehát szó, akiket a jubileumi tehetségnap résztvevői képviseltek, azokkal, akik a támogatottak képviseletében utaztak el a budapesti rendezvényre: megmutatkozásként, bemutatkozásként, elismerésül és köszönetképpen. Nem sztárok, nem celebek ők, hanem erdélyi tanulók, erdélyi tehetségek.
Péntek János
A szerző a Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület elnöke
Krónika (Kolozsvár)

Gyújtó hang és múltba révedés
Látványos külsőségek, rangos meghívottak, nyomokban figyelemre méltó félmondatokat is tartalmazó beszédek és unalmas rutin jellemezte az RMDSZ legutóbbi rendes kongresszusát. A küldöttek arról is határoztak, hogy az RMDSZ törvénytervezetet nyújt be Székelyföld területi autonómiájáról.
Ez a szombat munkanap volt az RMDSZ életében, egy dolgos, tettre kész szövetség sok munkával eltöltött kongresszusa, amelyen kijelöltük a következő két év, illetve a 2020-ig tartó időszak feladatait – így összegzett közel nyolc óra múltán kongresszusi biztosi minőségében Kovács Péter RMDSZ-főtitkár. Ahhoz kétség sem fér, hogy tömény fél napot nyomott le a mintegy ezer meghívott és küldött, még akkor is, ha legfeljebb a kezdeti himnuszéneklésnél volt mindenki a csíkszeredai sportcsarnok nézőterén. A magyar, székely, román és uniós – ebben a sorrendben – himnuszok alatt az óriásképernyőn követhettük az asszisztencia beleélését, és láthattuk a székely himnusz csabakirályfis passzusánál, hogy Borboly Csaba Hargita megyei önkormányzati elnöknek nem erőssége az éneklés.
Ráduly Robert gyújtó hangú beszéde mindenesetre megadta az alaphangot. A csíkszeredai polgármester némileg kényszerpályára állította a rendezvényt azzal, hogy néven nevezte a romániai magyarság aktuális fájdalmait: az autonómiaigényt, az anyanyelv- és szimbólumhasználatot, a magyar elöljárók üldöztetését, de az olyan általános érvényű gondokról is szólt, mint a közalkalmazottak alulfizetettsége és az önkormányzatok finanszírozási kiszolgáltatottsága.
A kivágott magas cé után a díszmeghívottak sem hagyták sokkal alább. Talán soha nem hallottunk Victor Ponta miniszterelnöktől ennyire szellemes, ugyanakkor a felvetett témákat ennyire pontszerűen tárgyaló felszólalást. Konkrét ígéret ugyan nem hagyta el a száját, de kinyitott néhány kiskaput, amelyek közül a legfontosabbnak talán ez tűnt: az alkotmánymódosítás során igyekeznek megtalálni a módját, hogy a magyarság országalkotó tényezőként jelenjen meg az ennek megfelelő jogosítványokkal és komfortérzettel. A regionalizálás témáját sem kerülte meg, és bár előrevetítette, hogy nehéz lesz meggyőzni akár saját pártbeli kollégáit is, igyekeznek olyan megoldást találni, amelyben sem a gazdasági fejlődés parancsszava, sem pedig a magyarság nemzeti azonossága ne csorbuljon. Társelnök kollégája, Crin Antonescu valamivel kevésbé volt engedékeny. Keménysége azonban korrektnek kívánt tűnni, mondandójának összegzése pedig egyértelműnek hangzott: erősebb Romániát csak erősebb magyarsággal lehet létrehozni.
Az anyaországi meghívottak üzenete szinte egybehangzóan az RMDSZ támogatását hordozta. „Magyarország abban érdekelt, hogy Románia sikeres legyen, a magyarság pedig otthon érezze magát a szülőföldjén – jelentette ki Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, a KDNP elnöke. – A magyar kormány számára minden államközi kapcsolatban az első szempont, hogy milyen helyzetben van az adott országban élő magyar kisebbség.” Semjén úgy fogalmazott, hogy ami Romániának és a románságnak jó Moldova tekintetében, az Magyarországnak is jó Erdély tekintetében. A kijelentésre kis híján felszisszentünk, hiszen ha Románia számára latens törekvés a Moldovával való egyesülés, akkor ez Erdély tekintetében igencsak idegborzolóként hathat a román közvélemény számára.
Rogán Antal, a Fidesz-frakció vezetője „a Kárpát-medence legnagyobb és legerősebb magyar politikai érdekképviseletének” tolmácsolta pártja üzenetét. Arra is kitért, hogy érdemes élni a jövő évi anyaországi választások lehetőségével, és hangsúlyozta, hogy minden határon túli politikai szervezetnek érdemes a választási részvételre buzdítania a magyar közösség tagjait.
A váratlanul éles és érdemi meghívotti felszólalások után a dolgok visszazökkentek a megszokott kerékvágásba. Kelemen Hunor elnöki beszámolójában leszögezte: meg kell teremtenie mind a területi, mind a kulturális autonómia jogi kereteit, ennek érdekében a magyar politikai tényezőknek meg kell állapodniuk, hogy csatározásaikban az autonómia ügyét nem használják fegyverként. Olyan hallgatólagos vagy írásos megállapodást kellene kötni – fogalmazott Kelemen – amelyet mindenki elfogad, „mert a legtöbb kárt akkor tudjuk okozni egymásnak, és különösen a mi közös ügyünknek, ha azt a látszatot keltjük, hogy vannak igazi autonómiaharcosok és vannak olyanok, akik ezzel szemben állnak.”
Ehhez képest éles kanyar volt az elfelejthetetlennek tűnő múlt irányába Markó Béla volt elnök és Borbély László politikai alelnök felszólalása – megcsináltuk, megvédtük, kiharcoltuk –, amely minden további politikai szereplő bagatellizálását célozta, valamint annak hirdetése, hogy az RMDSZ-jelvény az egyetlen garancia a magyarság romániai jövőjére. A széksorok pedig egyre üresebbekké váltak.
Hat óra munka
Törvénytervezetet nyújt be az RMDSZ Székelyföld területi autonómiájáról, ez lesz a következő időszakban a szövetség egyik legnagyobb feladata. Székelyföld közjogi státusának rendezése a kongresszus által elfogadott egyik dokumentumban is szerepel. A kongresszus kinyilvánította: fontosnak tartja „Székelyföld jövőbeni közjogi státusának az eddigi tervezeteknél részletesebb kidolgozását és mielőbbi parlamenti elfogadását, az ezzel kapcsolatos szakpolitikai kérdések rögzítését, a térségben élő román közösségek komfortérzetét biztosító törvényes feltételek kialakítását.” Az Öntudatra ébredő, erős Székelyföldet! című dokumentum szerint az RMDSZ intenzív társadalmi kampányokat kíván szervezni, hogy a többségi társadalom tagjai számára elfogadhatóvá tegye az autonómia fogalmát. Dokumentumot fogadtak el a küszöbön álló romániai alkotmánymódosítási törekvésekről is: az alaptörvény államalkotó tényezőkként ismerje el a nemzeti kisebbségeket, biztosítsa a nemzeti, közösségi szimbólumok használatát. Javasolta, hogy a román nyelv mellett a nemzeti kisebbségek nyelvét is hivatalos nyelvként lehessen használni egyes régiókban. Egy másik dokumentum megerősítette egy újabb, regionális közigazgatási szint bevezetésének szükségtelenségét, a fejlesztési régiók tekintetében viszont fenntartotta az RMDSZ 16 régiós felosztást tartalmazó, 2009-ben benyújtott törvénykezdeményezését. Az Erősödő szórványt, összetartó magyar közösségeket című dokumentumban azt a célt is megfogalmazta a kongresszus, hogy a székely–szórvány közösségi kapcsolatokat a magyarországi testvértelepülések és testvérmegyék bevonásával bővítsék ki. Önálló dokumentumban foglalták össze az RMDSZ törekvését, hogy az európai polgári kezdeményezés eszközével késztesse az Európai Uniót egy átfogó kisebbségi keretszabályozás elfogadására. A dokumentumot bemutató Borbély László felkérte a romániai magyar szervezeteket, csatlakozzanak az RMDSZ és európai partnerei kezdeményezéséhez. A kongresszus dokumentumban utasította el a magyar közösséget ért sorozatos támadásokat, és kijelentette: minden demokratikus eszközzel kiáll a jogalap nélkül meghurcolt felelős tisztségviselői mellett. Módosította az RMDSZ programját és alapszabályát is: nőtagozatot hoz létre, és ideológiai ismérvek szerint korlátozta platformjai számát. Ugyanakkor nem bocsátották szavazásra Eckstein-Kovács Péter kolozsvári politikus arra vonatkozó javaslatát, hogy a szövetség utasítsa el a cianidos aranybányászatot, és foglaljon állást a verespataki bányaprojekt ellen.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Szerény kezdőktől megbecsült hittanárokig
Az öt-tíz éve még szerényen vizsgázó, majdnem síró kislányka ma brillírozik a katedrán – állítja Marton József, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karának dékánja. Összeállításunkban a világi teológusképzés hazai történeti térképét igyekeztünk felrajzolni.
A hazai világi teológusképzés kérdése 1990 márciusában merült fel katolikus berkekben. Bálint Lajos akkori segédpüspök vetette fel, hogy magyarországi minta szerint – ahol Nyíri Tamás kezdeményezésére és vezetésével már a kommunista időszakban működött a levelező teológia – el kellene kezdeni Erdélyben is a „laikusok”, azaz a nem papnak készülők teológiai képzését. Csató Béla akkori vikárius, Csiszér Albert brassói főesperes és Hajdú Gyula, a gyulafehérvári hittudományi főiskola rektora kezdte a szervezést. A kivitelezés gyakorlati része, a megoldások megtalálása leginkább Marton József teológiai tanárra hárult: ő járta körbe az egyházmegyét, tárgyalt a központnak kijelölt helyszíneken, az ottani, tanításra vállalkozó, a tanításhoz szükséges képességekkel és ismeretekkel rendelkező papokkal. Sőt, már kezdetben igyekezett bevonni világi tanárokat is a pszichológia, pedagógia, (egyházi) irodalom oktatásába. Marton József minderre tekintettel dékáni kinevezést kapott 1991-ben. „Miután a laikusok, a hívek hosszú éveken keresztül el voltak zárva a teológiától, hiszen 1990 előtt Erdélybe csak kevés új teológiai témájú kiadvány jutott be, egy-egy magyar nyelvű teológiai folyóirat, még az értelmiség is teljesen tájékozatlan volt ezekben a kérdésekben” – indokolta a képzés beindításának szükségességét.
A siker fokmérői
Az erdélyi katolikus hitű lakosság, az értelmiség teológiai műveltségének felzárkóztatása érdekében regionális képzési központokat hoztak létre Déván, Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön, majd a gyulafehérvári mellett a szatmári, váradi és temesvári egyházmegyékben is. Az elképzelés sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy összesen 800-an jelentkeztek – és ki is tartottak. Az ötéves, levelező formában megszervezett, hétvégi, tömbösített előadásokat jelentő képzést a jelentkezők 20 százaléka annak rendje és módja szerint, záróvizsgát is téve, elvégezte. „Ezekkel a regionális és nem akkreditálható képzésekkel sikerült olyan tudásréteget megalapozni, amire még a későbbiekben hitoktatásra vállalkozó is alapozni tudott” – tartja Marton József. A kezdeményezés sikerét jelzi az is, hogy a tanulmányi segédanyagként szolgáló, kétezer példányban nyomtatott jegyzetek – a gregorián énektől a pszichológiáig terjedő 35 témájú – mind elfogytak. E jegyzetek megjelentetésével indult el újra az erdélyi katolikus teológiai irodalom kiadása.
Fordulópontok
A romániai teológiai képzés szempontjából fontos fordulópontnak számít az 1993-as tanügyi törvény, amely előírta az újonnan indított intézmények akkreditálását. Az 1991-ben még fakultatívnak tervezett iskolai hitoktatás kötelező lett az 1-8. osztályokban, egyetemi diplomával, tanári képesítéssel rendelkező hitoktatókra lett szükség. Ez pedig már egy másik célt körvonalazott. Marton József így idézi a történetet: „Az elején a más tantárgyakat oktató katolikus tanárokat vontuk be, alapos továbbképzést szervezve próbáltuk őket felkészíteni, bevonni a hitoktatásba. Az akkori idősebb generáció nemsokára nyugdíjba vonult, fiatalítani kellett. Azokra számítottunk hát, akik a levelező tagozatos képzést végezték. Ám akinek nem volt tanári diplomája, annak az intézmény akkreditációja hiányában mi nem tudtunk diplomát biztosítani.” 1995-ben elszaladt az utolsó lehetősége is annak, hogy államilag elismertté válhasson az intézmény: nem tudta ugyanis biztosítani a törvényben előírt tudományos színvonalat, nem rendelkezett megfelelő létszámú képzett tanári karral. A kommunista években ugyanis a teológiai képzés megtűrt volt csupán, álmodni sem lehetett teológiai doktorátusról, néhány tehetséges papnövendék is csak igen nagy nehézségek árán juthatott ki külföldre tanulni.
Az újabb fordulópont 1996-ban érkezett el: miután világossá vált, hogy nem akkreditáltatható a levelező tagozat, más irányba kellett lépni. Holló László, a kolozsvári kar tanára így vélekedik: „Az európai trenddel szemben Románia egyetemein épp az utóbbi 15–20 évben alakult több tíz teológia kar. Nyilván ezt Kelet-Közép-Európa legvallásosabb országában sem a teológia tudományának reneszánsza magyarázza, sokkal inkább egy tényleges helyzetből adódó gyakorlati kényszer. Egyfelől az 1989–90-es változások előtt az államvezetés a teológiák és a felvehető jelöltek számát minimálisra csökkentette, másfelől 1990 után az iskolai hitoktatás elindítása szükségessé tette a hitoktatóképzés megszervezését.” Összegzésképpen: a római katolikus teológia kar fennállásának első tíz éve (1996–2006) alatt 470-en – 311 lány és 159 fiú – felvételiztek sikerrel, közülük 2000 és 2009 között 338-an be is fejezték a tanulmányaikat.
Két kő között
A nappali képzés indítása nem tette zárójelbe a még rendezetlen levelezős kérdést. A tanügyi törvény lehetőséget nyújtott arra, hogy egy akkreditált intézményben különbözeti vizsgák révén érvényes licenciátust lehessen szerezni. Az immár működő saját karon 1997-ben szervezték meg a különbözeti vizsgákat: háromszáznál többen jelentkeztek, többnyire sikerrel vették az akadályt, érvényes tanári diplomát szereztek. Akadt azonban egy kis szépséghibája a rendezési folyamatnak. „Talán senki nem élte át, amit én: miközben a levelezősök szelekciós vizsgáit szerveztem, a nappalis növendékeim támadtak, hogy velük mi lesz, nem lesz így vallástanári hely számukra. Két kő között őrlődtem!” – fogalmazta meg a probléma lényegét Marton József, a megalakult kolozsvári kar dékánja, az egykori levelezőtagozat vezetője.
A nappali tagozatot végzők számára a kettős képzés kínált megoldást. Közülük sokan a másodszakkal helyezkedtek el, majd idővel a teológiai diplomának is hasznát vették, akár úgy, hogy időközben felszabadult a katedra, akár úgy, hogy néhány órában hittant is taníthatnak kiegészítésképpen.
A Sepsiszentgyörgyön élő Pénzes Lóránd így beszél a lehetőségekről: „Nagy kihívásnak tartom, hogy igyekezzem minőségi órákat tartani, hogy felkeltsem a diákok érdeklődését egyházunk tanítása iránt, hogy provokáljam őket egészséges keresztény értékrend kialakítására. Egy emberi számítás szerint eredményes óra után sokszor hálát adok Istennek, hogy eszköze lehettem, és ilyenkor azt érzem, ez az, amit érdemes, amit akartam csinálni. Már öt éve élem meg a munkahely kérdésének bizonytalanságát, az is megfordult többször a fejemben, hogy pályát váltok, mivel családosként azért előre kell tervezni. A szüleim segítsége nélkül valószínűleg néhány évet vendégmunkásként külföldön dolgoztam volna, hogy sikerüljön elindulni az életben. A pedagógusi fizetés a mindennapi kiadásainkat úgy, ahogy fedezi, feleségem gyereknevelési szabadságon van második fiunkkal, az egyházi segítség a plébániai közösségünkhöz való tartozásban nyilvánul meg, anyagi segítség nincs. Én a szerencsésebbek közé tartozom, de úgy érzem, egyházmegyénk nem képes eléggé segíteni a teológiát végzett értelmiségieken, sokuk még néhány év múltán is az útkeresésnél tart.”
Jövő és megbecsülés
Csiszár Klára az egyetem elvégzése után a szatmári püspökségen ifjúsági referensként dolgozott. „Néha éreztem megbecsülést, néha kevésbé. Motivációra, elismerésre mindenkinek szüksége van, tükör ez, amiben látod magad, ugyanakkor erőt is adhat a további munkához. A megbecsülés és annak kifejezése tulajdonképpen a motiválás egyik formája. A püspökségen szabad volt dolgozni, nem akadályozott senki, minden körülmény adott volt hozzá, ez a fajta motiváció azonban nem volt annyira magától értetődő. Inkább az volt a közhangulatban, hogy ezért a munkáért nem illik különösebb dicséretet, köszönetet várni. Persze volt rá példa, hogy azt éreztük, becsülik a munkánkat, de ennek kifejezése soha sem egyénileg történt, inkább kollektíve lehetett megtapasztalni. Voltak abszolút ellenpéldák is, cinikus megjegyzések, de ezeket a nehézségeket nem tekintettük igazi problémának, hiszen nem érintették gyökeresen munkánk célját. Örültünk a fiatalok fejlődésének, lelkesedésének, ez jelentette inkább a megbecsülést” – fogalmazott a ma már Bécsben habilitációs dolgozatát író Csiszár Klára.
Az 1996 óta végző világi teológusgenerációkról Marton József úgy tartja, hogy megállják a helyüket. „A plébános és a hitoktató együttműködése elengedhetetlen, ma már komoly együttműködés alakult ki. Amikor első fokozati vizsgákra kiszállunk, a plébánosok szeretettel fogadnak, támogatnak. Amikor az iskolába eljönnek velünk és látják, hogyan végzik ott a dolgukat a hitoktatók, örömmel könyvelik el, hogy ez komoly segítség a számukra is. A hasonló fokozati vizsgákon sokszor más emberrel találkozunk, mint aki itt, Kolozsváron végzett: az öt-hat-tíz éve még szerényen vizsgázó, majdnem síró kislányka ma brillírozik a katedrán! Büszkék lehetünk a hitoktatóinkra.”
Bodó Márta
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Száz éve hunyt el Szentkatolnai Bálint Gábor
Harmincöt éves a fővárosban élő Bálint Gábor, amikor számot vet emberi és tudósi helyzetével. Amikor alábbi nyílt levelét 1879-ben közreadja, túl van már egy „tanulmányutazáson”, amelyre az akadémia támogatásával és a nagy tekintélyű Fogarasi János mecénás megbízásából került sor, hogy a magyar nyelv ázsiai (mongol, tatár, kínai) rokonságának kiderítésére végezzen helyszíni tanulmányokat,
és egy másikon, gr. Széchenyi Béla kelet-ázsiai expedícióján (1877–78), amelynek köszönhetően Dél-Indiába jutott el, de rövid időre még Sanghajban és Japánban is megfordult, igaz, egészségi állapota miatt még az expedíció befejezése előtt vissza kellett térnie. 1875-ben adta ki a Török nyelvtant, 1877-ben az első ázsiai tanulmányútján gyűjtött tatár népköltészeti anyagot, hiedelemgyűjteményt, szótárat és nyelvtant Kazáni tatár nyelvtanulmányok címmel. Ezek Péntek János kolozsvári nyelvészprofesszor véleménye szerint is Bálint munkásságának legértékesebb és legmaradandóbb értékei közé tartoznak, de ide sorolandó még a későbbiek közül a Tamul (dravida) tanulmányok (1897), a Kabard nyelvtan (1900) és egy kabard szótár (Lexicon cabardico-hungarico-latinum, 1904). A magyar nyelv és nép eredetéről folyó korabeli szakmai viták (ugor–török háború) kereszttüzébe került Bálint, aki ekkor már mind a finnugor, mind a török rokonítást megkérdőjelezte, s tette ezt a helyszínen szerzett hatalmas élő nyelvi ismeret birtokában, ami eleve fölényt jelentett számára a hivatalos nyelvészeti tanok képviselőivel szemben (Budenz József, Hunfalvy Pál), akiknek – amint ironikusan megjegyzi – nem volt hajlandó „tekintélyöket elismerni még abban is, amihez édeskeveset értenek”. Ezek viszont, „az uralomra jutott fanatikus pajtások” hatalmuk birtokában mindent elkövettek, hogy tudósként és emberként lehetetlen helyzetbe hozzák – Aranyt idézve, aki mint az Akadémia főtitkára rokonszenvezett a megalkuvást nem ismerő fiatal tudóssal – a „vasfejű székelyt”. Kiderül Bálint leveléből, hogy amikor fordítói állásért a külügyminisztériumhoz folyamodott, azzal utasították el: annak az állásnak a betöltéséhez annyi idegen nyelv ismerete nem szükséges (!?), a nyilvános rendkívüli tanári kinevezését a budapesti egyetemre pedig ellenezte Budenz, s a kultuszminisztériumban Hunfalvy gáncsolta el. Látván az „ápril-járatást”, hazája elhagyása mellett döntött Bálint. Erre írta Arany sokat idézett négysorosát: „Szegény Bálint Gábor, / Boldogtalan góbé; / Amennyit te szenvedsz, / Mi ahhoz a Jóbé!”
„A szenvedés azonban csak ezután következett – írja György Lajos. – Bálint Gábor csakugyan elhagyta Magyarországot, s közel másfél évtizedig Európa és Ázsia különböző helyein hányódott, mint egy földönfutó és üldözött vad, önmagával, hazájával és a tudománnyal meghasonulva. Életének ezt az időszakát sűrű homály fedi. (...) Csak elejtett nyilatkozataiból tudjuk, hogy Spanyolországban hivatalnokoskodott, a Libanon cédrusai alatti gyökerekkel élt és lepkéket gyűjtött, hogy abból tengesse életét, Damaszkuszban török pénzügyi ellenőr volt, Bagdadban pénzügyigazgató, s végül az athéni egyetemen mint meghívott előadó újgörög nyelven tartott előadásokat, s arab nyelvet is tanított. Csak egy-két erdélyi jó barátja tudta, hol és merre jár; talán majd a levéltárak fognak hányódásairól felvilágosítást adni.” Mintegy ezt igazolta évtizedekkel később Árvay József, aki Bálintnak egy 1891-ből származó feljegyzésére hivatkozik, miszerint az újesztendő napja 1880-ban Bagdadban, 1881-ben Brusszában, 1882-ben Bécsben, 1883-ban Boszniában, 1884-ben Konstantinápolyban, 1885-ben Bejrútban, 1886-ban Jaffában, 1887-ben és 1888-ban Bejrútban, 1889-ben és 1890-ben Athénban virradt reá.
Minthogy az akadémia tíz évvel Bálint távozása után sem mozdította elő az ő hazatérését, csak 1892-ben tért haza, hallgatva barátai s a székely vármegyék hívására, amikor is Szentkatolnán telepedett le, majd hívei támogatásával nevezte ki a minisztérium 1893 decemberében kolozsvári nyilvános rendkívüli, 1897-ben pedig nyilvános rendes egyetemi tanárnak, ahol rendszeresen előadta a török nyelvet, de tanított tatár, japán nyelvet, kabardot, sőt, egy félévet a finn tanszéken is helyettesített. A nagy magyar orientalista kolozsvári egyetemi tanárságára volt büszke, illetve hogy tiszteletbeli bölcsészdoktorrá avatták 1896-ban. 1913. május 27-e óta a kézdivásárhelyi temetőben nyugszik.
Borcsa János

Népújság
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

EMKE-díj a közművelődés elismert szervezőinek
Két újságírót – Nagy Miklós Kundot, lapunk volt főszerkesztőjét s Kelemen Ferenc koreográfust, nyugalmazott rádiós szerkesztőt díjazott csütörtökön este az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület megyei szervezete. Olyan marosvásárhelyi személyiségeket, akik magas színvonalon végezett szakmai tevékenységük mellett a közművelődés terén folyó munkából is tevékenyen részt vállaltak.
A plakettet és az oklevelet a megyei EMKE elnöke nyújtotta át, tevékenységüket Sebestyén Spielmann Mihály történész és dr. Ábrám Zoltán egyetemi tanár méltatta. A Vártemplom Diakóniai Otthonában tartott jó hangulatú ünnepség a Marosvásárhelyi Napok egyik nyitórendezvénye volt.
Az elismerés 2003 óta része a város ünnepének, 2002-ben az akkor 90 éves Haáz Sándort köszöntötték, akinek unokája, Haáz Márton Orosz Dávid Gergővel együtt zenélt, mindketten a művészeti középiskola végzős hallgatói – hangzott el Ábrám Zoltán megyei elnök nyitóbeszédében.
"Ha egyszer valaki arra vállalkozik, hogy megírja az erdélyi magyar művészet históriáját a hatvanas évektől a huszonegyedik század első harmadáig, Nagy Miklós Kund írott dokumentumai nélkül aligha teheti meg" – hangsúlyozta Sebestyén Spielmann Mihály, majd felsorolta a marosvásárhelyi közszolgálati rádió riportereként, később a Népújság szerkesztőjeként működő díjazott, Nagy Miklós Kund köteteit. Ezek többsége a Műterem sorozatban elismert erdélyi, marosvásárhelyi képzőművészek életéről, munkásságáról készült, s a sort további művészmonográfiák, portrékötetek, úti beszámolók, gyűjteményes kiadások követték. Rádióriportjai mellett hosszú évek óta szerkeszti a Népújság Múzsa mellékletét, "mely szinte egyedülálló a romániai magyar lapok politikumközpontú gyakorlatában". Az elmúlt két évtizedben házigazdaként "rangos művelődési, tudományos eseményeket szervezett, kiállításokat nyitott meg, hozott a vásárhelyi Bernády Házba, amelyet szervezőtársaival együtt a marosvásárhelyi magyar művelődési élet egyik központjává tett. A rendszerváltó időktől nyilvános teret nyert humora is, csujogatóin, vicces versein, kabarétréfáin jól derültek az olvasók, a közönség.
Köszönő szavaiban Nagy Miklós Kund szeretettel emlékezett meg az elfelejtett Pedagógiai Főiskoláról, amelyet 1965-ben Kelemen Ferenc mellett a romániai magyar művelődési élet későbbi elkötelezett alakítóival végzett, majd a kolozsvári egyetemen folytatta tanulmányait. Vallomásában elmondta, hogy az újságírói pálya lehetőséget teremtett számára sok rendkívüli személyiséggel való találkozásra, ismerkedésre, barátságra, s a saját gondolatait hozzátenni azokhoz a kiállításokhoz, rendezvényekhez, amelyeket megnyitott. Az újságírói szakma tette lehetővé, hogy megőrizte kíváncsiságát, érdeklődését a világ dolgai iránt, ugyanakkor fontos volt számára, hogy egy bizonyos területen – az ő esetében a képzőművészetben – jobban elmélyüljön.
Az ötgyermekes marosvásárhelyi tanárcsaládból származó Kelemen Ferenc pályaképét Ábrám Zoltán rajzolta meg. 1989–97 között a Marosvásárhelyi Rádió művelődési osztályának riportere, majd 2006-ig a Bukaresti Rádió magyar adásának szerkesztőjeként ismerte és szerette meg a hallgatóság. Rádiós pályafutásának személyes sikere, hogy élőben közvetíthette 1991 tavaszán Bálint Lajos római katolikus püspök beiktatását, s nem volt könnyű dolga 1990-ben, amikor élőben számolt be a Görgény-völgyiek ostromáról s a marosvásárhelyi "egyetemen dúló viszonyokról". Munkásságának másik területe a tánc, a koreográfia. Táncolt a népi együttesben, híressé vált színházi előadás, filmek koreográfiáját készítette el, oktatott, szervezett az Egyetemisták Házában, később pedig a Színművészeti Főiskolán. Ötletadója, koreográfusa volt az RTV magyar adása Kaláka című műsorának, kezdeményezője az öreg táncosok találkozójának, s hosszú éveken át vezetője volt a többszörös országos első díjjal kitüntetett Kortárs táncegyüttesnek, hagyományőrző együtteseknek. Több mint 300 szakmai írása jelent meg a hazai néptánckultúráról, a balett és a kortárs tánc elméleti és gyakorlati kérdéseiről, Játékos ritmika néven könyvet szerkesztett – hangzott el a méltatásban. Ábrám Zoltán kiemelte Kelemen Ferenc tevékenységét az EMKE Maros megyei szervezetében, amelynek alelnöke volt, és sok ötlettel járult hozzá a hőskorszak művelődési rendezvényeinek szervezéséhez.
Kelemen Ferenc gyermekkorára, édesanyjára, a tánc fantasztikus nevelő erejére, a népi együttesben töltött évekre, a gyimesfelsőloki élményekre, a vendégszereplésekre, a rádió ökumenikus egyházi műsorainak a szerkesztése során szerzett tapasztalataira, a testvérével, Kelemen Kálmánnal történt szomorú eseményekre emlékezett.
– Életemben mindenkitől csak kaptam, s annak kis részét tudtam visszaadni – hangzott el vallomásában, s kiemelte Éghy Ghissza, a színpadi mozgást és ritmikát oktató táncművész szerepét koreográfiai tevékenységének alakításában, majd hozzátette, hogy a művésznő hagyatékának a feldolgozására készül, s szeretné, ha az általa nagyra becsült jobbágytelki Balla Antalról művelődési házat neveznének el szülőfalujában.
Beszélt a rádió 1990-es ostromáról, majd hozzátette, hogy még mindig reménykedik abban, hogy az RMDSZ vezetői egyszer meghívják, az eseményekről készült beszámolókban pedig értékelni fogják, ahogy 1990 márciusában helytálltak, és sikerült megvédeniük a román kollégák segítségével a rádiót a felbőszült tömeg támadásától.
A családias hangulatban, jó barátok között tartott esemény végén Ábrám Noémi Székely János Virágok átka című versével köszöntötte a díjazottakat.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

Ásatás a Ferenc-rendi zárda udvarán
Még a télen a Ferenc-rendi zárda udvarán régészeti feltárás kezdődött. Néhány hónapig feltűnés nélkül folytak a munkálatok. Áprilisban azonban nagy érdeklődést kiváltó hír kapott szárnyra: két, kéz a kézben, arccal egymásnak fekvő csontváz került felszínre. A sajtó szerint 1450–1550 körül élhettek. Amint később kiderült, ennél korábban.
Két másik csontvázat is találtak. Egyiknek a medencecsont fölötti része a zárda kerengőjének belső, nyugati alapja alatt fekszik. Testének felső része a fal alatt fekszik. Ez alól bal karja vége és néhány ujja, és a térde fölött vezető nem túl vastag csatorna mögül kibújó két lábszár- és egyik sípcsontja látszik ki. A feltárás északi szélén, hosszában félig a kerengő ugyancsak belső, de ezúttal északi falának alapja alatt gyermekcsontváz fekszik. Mellkasának jobb oldala, néhány bordája van az alapon kívül.
Kérdés, mikori a sírkert, melynek ez a részlete napvilágra került? Mert világos, hogy az egykori építők egy régi, már nem használt, elfeledett temető sírjaira alapozták a zárda falait. Meg kell említenünk, hogy valamennyi csontváz, a Rómeó és Júliának mondott páros is, keresztény szokás szerint kelet–nyugat tájolású, fejjel nyugat felé fekszik. Tehát keresztény szokás szerint temették el őket. De mint említettem, nem a zárda udvarára, mert akkor az épület még nem létezett.
1092 előtt nem templom mellé temetkeztek. E korai temetőket, bár keresztényeket hantoltak el bennük, félpogánynak mondják. Ennek a helyzetnek Szent László 1092. évi szabolcsi zsinaton hozott I. törvénye 25. fejezete szándékozott véget vetni: „Aki […] nem a templom mellé temeti az ő halottjait, tizenkét napon át vezekeljen kenyéren és vizen, kalodába zárva.” (Corpus Juris Hungarici – Magyar Törvénytár. 1000–1526. évi törvényczikkek. Millenniumi emlékkiadás. Szerkesztette Dr. Csiky Tamás, Dr. Kolosvári Sándor, Nagy Gyula, Dr. Óvári Kelemen, Tóth Lőrincz, Dr. Márkus Dezső. Franklin-Társulat, Budapest, 1899., 57–59., 89.). A törvény alkalmazásához idő kellett, ezért Kálmán király törvényeinek első könyve 73. fejezete 1096-ban ismét kitért erre: „Keresztyének temetése ne másutt, hanem a templom csarnokában legyen.”
Ennek alapján az első keresztény temető Kolozsvárt a korai Szent Mihály-templom mellett létesült, melynek egy részletét a főtéri föld alatti illemhely déli szomszédságában Méri István tárta föl 1943-ban. A tizennégy napvilágot látott sírból háromban S végű hajkarikát, XI–XII. századi, XIII. század eleji magyar női hajviseleti kelléket találtak. 1968-ban az illemhely és a Szent Mihály-templom közötti villanyoszlop alapozásakor is egy S végű hajkarika és egy hajtű került elő. Ugyanebben az évben a templom északi falától 30 m-re föld alatti áram-átalakító (transzformátor) aknájának ásásakor további sírok kerültek napvilágra. Ezek fő melléklete ugyancsak S végű hajkarika volt.
1995-ben Mátyás király szülőháza előtt gázvezeték árkának ásása közben Sorin Cociş a Főtéren Méri István által feltárt 14 sírral azonos korú női sírt tárt föl. Erre a benne talált S végű hajkarikából lehetett következtetni. E sír alapján megállapítható, hogy az egykori temető a Méri István által föltárt részletnél észak felé jóval nagyobb kiterjedésű volt, továbbá az, hogy az Óvárnak ez a része a XI–XII. században, továbbá a XIII. században a tatárjárásig, nem lakott terület, hanem sírkert volt. Vagyis az Óvár akkor még nem létezett. Most a zárda udvarán egyetlen korhatározó leletre bukkantak, egy Károly Róbert-pénzérmére. Ő érvényesen harmadszorra megkoronázva 1310 és 1342 között uralkodott, de a történelemtudomány az 1308. évi királyválasztó országgyűlés alapján második megkoronázása évét tekinti uralkodása kezdetének.
A felszínre került sírok korát azonban ezzel az érmével nem lehet meghatározni. Az eredetileg domonkos zárda létéről az első adat 1397-ből való. Azonban a templommal együtt korábban is léteznie kellett, hiszen a tatárjárás idején elpusztult település újjáélesztésére idetelepített szászok és vendégek érkezésük, 1270 után valamikor templomot is építettek. Feltételezhetően zárdát is emeltek melléje.
Ugyanakkor okirat említi, hogy 1455-ben Hunyadi János a kolozsvári domonkos zárda építésére évenként 50 forintot érő sót adományozott a széki sóaknából. A két említett csontváz helyzetéből arra következtethetünk, hogy ekkor, a már nem használt temetőben épült a zárda. Így került a feltárt csontvázak fölé az épület alapja. Kérdés, vajon a temető a XIII. század végén, a XIV. elején, a szászok által emelt kis óvári templom mellett jött létre, majd alig néhány évtized múltán fölhagyták, és építkezni kezdtek az egykori sírok fölé? Itt újabb kérdést tehetünk föl: feltételezhető-e, hogy a most föltárt sírok a korai Szent Mihály körüli temető északi szélén voltak? Ha arra gondolunk, hogy annak idején a holtak hozzátartozói nem tolongtak, mint manapság az újtelepesek, valamelyik régi sír megvásárlására, majd kirámolására, igennel válaszolhatunk. Volt hely bőven, új sírt lehetett ásni, s a temető szabadon terjeszkedhetett észak felé, a később, a tatárjárás után létesített óvári területen.
Egyelőre azonban úgy tűnik, az egyetlen, ami biztos, az az, hogy semmi sem biztos. Pontos választ minderre csak akkor kaphatunk, ha a szén C14-es izotópjával meghatározzák a felszínre került csontok korát.
ASZTALOS LAJOS
Szabadság (Kolozsvár)

Hangzó csoda Weöres Sándor-versekkel és a Sebő együttessel
Közösségi versmondás június 9-én a Mátyás-szülőház előtti téren
Az elmúlt két évben jócskán beírta nevét a kolozsvári köztudatba a Hangzó csoda elnevezésű közösségi versmondás, amelyre életkortól függetlenül mindenkit elvárt a Kvart Egyesület: 2011-ben a Farkas utcában mondhattuk együtt Dsida Jenő verseit – így a közkedvelt „Itt a helyem, itt kell állanom / egyenesen az élen” és a „Kéne valaki, sokszor kéne: / fiatal hugocska, vagy öreg néne” kezdetűt –, tavaly pedig Kányádi Sándor három költeményét – Mátyás-napi vásár, Fekete-piros, Faragott versike – olvastuk a Mátyás király szülőháza előtti téren, az éppen Kolozsváron tartózkodó Törőcsik Mari színművésszel együtt. A versek, a Misztrál és a Kaláka együttes zenéje, valamint a széki fiatalok tánca által megteremtett hangulat, a jó idő és a tartalmas együttlét egyaránt hozzájárult ahhoz, hogy sokan év közben is szívesen gondolunk vissza a közösségi versmondásra, gyerekek, egyetemisták, felnőttek és idősebbek, egyszóval mindannyian, akik részesültünk a csodából.
Az esemény tavaly épült be szervesen a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét programjába, a Facebook közösségi oldal révén pedig egyre több emberhez jutott el a híre. Egészen egyszerűen kezdődött, s a folytatás tekintetében sem volt különösebb felhajtás: Balázs Attila, a KVART Egyesület vezetője és Molnár Levente, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művésze teázás közben beszélte meg annak idején a részleteket, majd a szervezéssel járó teendők következtek. Olyan rendezvényt álmodtak meg, amely összehozza az embereket, s lehetőséget teremt a találkozásra, a beszélgetésre – mesélik immár egy kávé mellett, a szerkesztőségünkben tett látogatásukkor.
A siker pedig nem maradt el, a visszajelzésekből ítélve elérték céljukat: amellett, hogy a versolvasás fölöttébb izgalmas tevékenységére biztatták a jelenlévőket – s egyúttal saját magukat is –, kellemes pillanatokat is szereztek a kolozsvári és környékbeli családoknak. – A rendezvény annyira megtetszett tavaly a Kalákának, hogy azt mondták, következő alkalommal is szeretnének részt venni. Az itteni fellépésük után másnap Budapesten, az Ünnepi Könyvhéten koncerteztek, ahol ugyancsak meséltek az élményeikről, s hogy milyen jól sikerült a versmondás – magyarázza Balázs Attila, ugyanakkor azt is elárulja: az ötlet a budapestieknek is elnyerte a tetszését, s javasolták, hogy idén náluk is szervezzenek hasonlót. Molnár Levente hozzáfűzi: ebben az évben sajnos nem tudtak ezzel foglalkozni, elképzelhető viszont, hogy rövidesen Budapesten is sort keríthetnek az eseményre.
Most azonban minden gondolatukkal elsősorban a jövő vasárnapi rendezvényre koncentrálnak, amikor a száz évvel ezelőtt született Weöres Sándor verseit olvassuk majd együtt a Mátyás király szülőháza előtti téren. A kalákások idén ugyan nem tudnak jelen lenni a versmondáson, de tudomást szerezve a mára már hagyomány számba menő kezdeményezésről, rögtön ajánlották maguk helyett a Sebő együttest. – Amikor meghívtuk őket, még nem tudtuk, hogy korábban már volt kapcsolatuk Weöres Sándorral, s nagyon sok versét zenésítették meg. Kértem tőlük egy bemutatkozást, mire ők Weöres egyik szövegét küldték el nekem – emlékezik vissza Balázs Attila.
Az írás, amelyre bizonyára a csapat is különösen büszke, így hangzik: „Örömmel hallgatom a Sebő együttes produkcióját. Elsősorban erősen ritmizált verseimet választották. Érdekes, hogy milyen értő kézzel nyúlnak az aszillabikus szövegekhez. »Sej-haj, folyóba / Sok a hal valóba.« Kevés olyan szöveget használnak fel, ahol a szótagszám és a ritmusképlet parallel átfedésekkel halad. Mint például: »Gyöngy az idő, vándoroljunk, Nincs szekerünk, bandukoljunk.« A szimmetrikus szövegű versek csak kivételesen fordulnak elő vers-választásukban. Jobban szeretik az aszimmetrikusakat: »Túl, túl, messze túl, / Mi van a hegyen messze túl?«, ahol két erőteljes és hosszú szótagra egy egész sor rövid szótag jut a következő sorban. A »Túl, túl«-ra az felel meg, hogy »Mi van a hegyen…« A megzenésítéseknek kitűnő ritmusa van. Úgy gondolom, munkájuk szép eredményekkel jár.”
Legalább három verset választanak a szervezők a jövő vasárnapi találkozásra, ezek közül a Haragosi lesz az egyik – „Fut, robog a kicsi kocsi, / rajta ül a Haragosi, / din-don diridongó...” –, az esemény Facebook oldalán pedig továbbra is várják a javaslatokat. Az elmúlt esztendőkhöz hasonlóan ezúttal is arra biztatnak mindenkit, hogy tartson velük. Nem tettek le ugyanakkor arról a tervükről, hogy kortárs kolozsvári költő verseit tűzzék műsorra – ez viszont még egyelőre a jövő zenéje –, s mint mondják, kifejezetten örülnének annak, ha más erdélyi városok is kedvet kapnának a közösségi versmondáshoz – hogy még sokan teremtsék meg a csodát, amelyre az embereknek igényük van.
Addig pedig: találkozzunk június 9-én, vasárnap délután 5 órakor a Mátyás király szülőháza előtti téren! Az apropó a vers, a cél a találkozás.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Aranka György-verseny a tordai Jósikában
Jósika Miklós Elméleti Líceum
A tordai Jósika Miklós Elméleti Líceum adott otthont Kolozs megye V-VIII. osztályos diákjai számára szervezett Aranka György Nyelv-és Beszédművelő Verseny idei fordulójának május 11-én. A versenyre a következő magyar vagy magyar tagozatos iskolák neveztek be: Kolozsvárról az Apáczai-líceum, a Báthory-líceum, a Brassai-líceum, az unitárius kollégium, a Református Kollégium, a Sigismund Toduta Zenelíceum, az Octavian Goga Iskola és a Talentum Református Iskola diákjai, Désről az 1-es számú iskola diákjai, Bánffyhunyadról a Technológiai Líceum tanulói, a körösfői Kós Károly Iskola, a kalotaszentkirályi Ady Endre Iskola diákjai jelezték részvételi szándékukat a szervező Jósika Miklós Elméleti Líceum diákjai mellett .
mérhette össze helyesírási, nyelvhelyességi, szövegértési, szövegalkotási és versmondási képességeit: Édes anyanyelvünk, Szép magyar beszéd és Versben bujdosó versenyformákban.
A párhuzamosan zajló írásbeli, majd szóbeli megmérettetés után a vendég diákok és kísérő tanáraik városnézésre mentek Szabó Hajnalka magyar szakos tanárnő vezetésével, aminek során a tordai templomokat, Jósika Miklós szülőházát, a Történelmi Múzeumnak helyet adó fejedelmi házat látogatták meg. Ezután az iskolanapok alkalmából Tordára látogató kiskúnfélegyházi vendégdiákok társaságában közös ebéden vettek részt. Az ünnepélyes díjkiosztásra az ótordai Református templomban került sor.
Édes anyanyelvünk V-VI. osztályosok kategóriája:I. díj: Pethő Róbert (Jósika Miklós Líceum), II. díj: Péntek Alíz (körösfői Kós Károly Iskola), III díj: Román Sarolta (unitárius kollégium), dicséret: Kelemen Szabolcs (Octavian Goga Iskola), Boros Péter (unitárius kollégium), Horváth Márton (Apáczai-líceum).
VII-VIII. osztályosok kategóriája: I. díj: Mátó-Székely Orsolya (unitárius kollégium), II. díj: Farkas Anna (unitárius kollégium), III. díj: Nagy-Betegh Kamilla (unitárius kollégium), dicséret: Benő Loránd (Báthory-líceum), Orbán Dávid (dési 1-es számú iskola).
Szép magyar beszéd V-VI. osztályosok kategóriája: I. díj: Lázár Katalin (Sigismund Toduta Zenelíceum), II. díj: Dimény Kristóf (unitárius kollégium) és Péntek Kitti (körösfői Kós Károly Iskola), III. díj: Ilyés Anna-Boróka (Apáczai-líceum), dicséret: Palocsay Johanna (Octavian Goga Iskola),Varga Eszter (Református Kollégium).
VII-VIII. osztályosok kategóriája : I. díj: Kovács Nóra (körösfői Kós Károly Iskola), II. díj: Szallós-Kis Csaba (Brassai -líceum), III. díj: Ilyés Zalán György (Apáczai-líceum), dicséret: Kömöcsi Panna (unitárius kollégium), Simon Eszter Nóra (Báthory-líceum).
Versben bujdosó V-VI. osztályosok kategóriája: I. díj: Gyurka Sára Krisztina (Református Kollégium), II. díj: Vernes Anita (unitárius kollégium), III díj: Czire Orsolya (unitárius kollégium), dicséret: Kerekes Ákos (Apáczai-líceum), Kun Eszter (Református Kollégium).
VII-VIII. osztályosok kategóriája : I. díj: Pánczél Kata (unitárius kollégium,), II. díj: Sánta Orsolya (unitárius kollégium), III. díj: Mihály Renáta (körösfői Kós Károly Iskola), dicséret: Szalma-Győrfi Anna (Báthory-líceum), Benedek Ida (Báthory-líceum)
Mihályfalvi Zsuzsa

A szakképzést támogatnák
A nagykárolyi Simion Bărnuţiu Iskolaközpontban járt május 30-án Magdó János kolozsvári főkonzul.
A magyar kormány 170 millió forintot különített el az anyaországon határain kívül található Kárpát-medencei szakiskolák (közöttük a Szatmár megyei szakiskolák) helyzetének felmérésére, valamint a szükséges stratégiák kidolgozására. Ennek kapcsán látogatott tegnap a nagykárolyi Simion Bărnuţiu Mezőgazdasági Szakközépiskolába Magdó János kolozsvári magyar főkonzul, dr. Vízi Gabriella és dr. Szűcs Zoltán konzulok társaságában.
A Kolozsvári Magyar Főkonzulátus delegációját Gindele Imre, az oktatási intézmény igazgatója, Kovács Jenő, Nagykároly polgármestere, valamint Knecht Csaba, a Polipol Mobila bútorgyár aligazgatója fogadta. A vendéglátók először is ismertették a szakközépiskola jelenlegi helyzetét, továbbá arról is beszámoltak, hogy a szakképzés minőségének javítása érdekében sikeres közreműködést folytatnak különböző vállalkozásokkal (Polipol, Contitech), végül pedig bemutatták a tanintézmény osztálytermeit, laboratóriumait és az iskola bentlakását is.
Magdó János elmondta, a magyar kormány azért segítene a szakiskolákon, hogy azok a gyerekek, akik különböző okokból nem az elméleti líceumokat, hanem a szakiskolákat választják, jó minőségben, jó oktatókkal tudjanak szakmát tanulni. „A magyar nyelvű szakképzés fejlesztése Erdélyben mindenképpen prioritás kell legyen, ezen szeretnénk segíteni. Az elkülönített keret arra vonatkozik, hogy felmérjük a szükségleteket, miben van hiány, mire van szükség, mi az aktuális helyzet a szakképzés terén és ebből építkezve lássuk, hogy mit kellene még tenni. A felmérésnek azért is van kiemelt jelentősége, mert a közigazgatási és igazságügyi minisztérium 2014-et a szakképzés évének nevezi ki, így más forrásokból is lehet majd befektetni” — nyilatkozta a főkonzul, aki hozzátette, hogy egy rendkívül lelkes csapattal találkozott a károlyi iskolában, mely a folyamatos fejlesztésekre helyezi a hangsúlyt: „Nagyon fontos, hogy a károlyi iskola vezetősége megtalálta azokat a vállalkozókat, akik hajlandóak együttműködni az iskolával”.
Ifj. Deák Endre
Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti)

Trianon ürügyén
A trianoni szerződés a világtörténelem legrosszabb, legkegyetlenebb, legördögibb békéje.
A wilsoni, a nemzetek önrendelkezési joga alapján hozott igazságos békére nem volt sem tér, sem akarat, mert a Monarchia feldarabolását már évekkel a háború befejezése előtt eldöntötték, sőt ezzel csalogatták a szomszédainkat.
A nemzetgyilkosság feltételeit a magyarok részvétele nélkül határozták meg a győztes nagyhatalmak. Apponyi Albert, a magyar küldöttség vezetője csak 1920. január 16-án fejthette ki a magyar álláspontot – teljesen hatástalanul. A békefeltételeket, az év májusában adták át, ezek olvastán a magyar küldöttség lemondott:
„…és nyíltan kimondom, hogy a békefeltételek úgy, amint Önök szívesek voltak azokat nekünk átnyújtani, lényeges módosítások nélkül elfogadhatatlanok […] ha Magyarország abba a helyzetbe állíttatnék, hogy választania kellene a béke elfogadása, vagy visszautasítása között, úgy tulajdonképpen arra a kérdésre adna választ: helyes-e öngyilkosnak lennie, nehogy megöljék?”
A szerződés kimondta ugyan a harmadára zsugorított ország függetlenségét, azonban megtiltotta, hogy bárkivel államszövetségre lépjen a Népszövetség engedélye nélkül. A nyersanyagbázisaitól megfosztott országnak 30 éven át jóvátételt kellett fizetnie az okozott háborús károkért. A hadisarc összegét később határozták meg, de zálogul már azonnal lekötötték az állam minden vagyonát és bevételét. Ráadásként Magyarország köteles volt megadni a győztes hatalmaknak a legnagyobb kereskedelmi kedvezményt is. A győztesek mindezt megtehették, mert a győztesek bármit cselekszenek is, nem lehetnek háborús bűnösök.
A békeszerződés aláírásáról, mint nemzeti gyásznapról, így írt a korabeli tudósító: „A budapesti templomokban megkondultak a harangok, a gyártelepek megszólaltatták szirénáikat, és a borongós őszies levegőben tovahömpölygő szomorú hanghullámok a nemzeti összeomlás fájdalmas gyászát jelentették. […] Ma tehát elszakították tőlünk a ragyogó magyar városokat: a kincses Kolozsvárt, a Rákócziak Kassáját, a koronázó Pozsonyt, az iparkodó Temesvárt, a vértanúk városát, Aradot és a többit mind, felnevelt, kedves gyermekeinket, a drága, szép magyar centrumokat. Ma hazátlanná tették véreink közül sok millió hű és becsületes embert.”
Az elszakított országrészek magyar közösségei viszonylag hamar eszméltek a nemzeti gyászból, megtörve az akkori vezető körök hirdette passzivitást.
1921. január 23-án jelent meg a Kós Károly, Paál Árpád és Zágoni István jegyezte
Kiáltó szó. A magyarság útja. A politikai aktivitás rendszere című röpirat.
Kós a Kiáltó szó-ban olyan fundamentumot vázolt fel, melyen az önazonosság-tudat feladása nélkül lehetne beilleszkedni a megváltozott feltételek közé: „A régi Magyarország nincs többé a számunkra, de Erdély, Ardeal, Siebenbürgen, Transsilvania, vagy bármi nyelven nevezte és nevezi a világ, feltámadt és van. [...] Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk át a munkára. Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája.”
Megrázó erejű írása nem egyszerűen kiáltott, hanem beleharsogta abba a tehetetlen, dermedt ájulásba a követendő utat, a jövő, a megmaradás két feltételét: munka és autonómia.
Egyik, Reményik Sándornak írt levelében ez áll: „Mi kevesen, néhányan megmarkoltuk a dolgot: belülről, alulról felépíteni – Erdélyt.” Szervezésében, 1921. június 5-én Kalotaszeg harmincöt községének képviseletében Bánffyhunyad piacán „Erdély az erdélyi nemzeteké!” jelszóval zászlót bontott az első erdélyi magyar politikai szervezet, az Erdélyi Néppárt.
Később, az erdélyi magyarság érdekét egyedül képviselni akaró Magyar Szövetség politikájában csalódott néppárti vezetők 1922. január 15-én, Kolozsvárott, új, önálló országos pártot alapítottak a bánffyhunyadi gyűlés egykori programjának felújításával és nevének Magyar Néppártra való módosításával. A tízpontos munkatervükben hangsúlyozottan szerepelt Erdély védelme „az erőszakos és soviniszta román törekvések ellen”, hogy Erdély „az erdélyi nemzetiségeké legyen”. A gyulafehérvári határozatokra való hivatkozással akarták megvalósítani „az erdélyi nemzetek és egyházak autonóm jogait”, valamint a „közoktatás ügyének és a kulturális intézményeknek nemzeti autonóm keretekbe vonását”.
Az erdélyi magyarság egysége jelszavával folytatott tárgyalások után megalakult újabb, a román kormánnyal paktáló politikai szerveződések elszigetelték, majd kibuktatták a vezetőségből a néppártiakat, ami visszavonulásra késztette Kós Károlyt.
1944 őszén, amikor látta az építkező munka lehetőségét és értelmét, engedett Balogh Edgár hívásának és ismételten bekapcsolódott a politikai, kulturális és művészeti életbe.
1946-tól 1948-ig a Magyar Népi Szövetség Kolozs megyei országgyűlési képviselője, aztán megint, akár a húszas évek nagy változásai után csalódnia kellett. Az erdélyi magyarság akkor sem vehette kezébe sorsa irányítását, mert a megválasztott vezetők elfelejtették ígéreteiket.
Kós Károly kiáltott szavai: munka és autonómia, ma is nemzeti megmaradásunk alapkövei.
Az autonómia reális cél annak, aki hisz benne, viszont utópia annak, aki nem. Középső út nem létezik. Aki mégis tudatlanságból, önös érdekből, vagy egyebek miatt erre az útra kényszeríti közösségét, vagy ezt az utat járja, az vak és tehetetlen.
Murvai Miklós
Nyugati Jelen (Arad)

Politológus vándorgyűlés Kolozsváron
A Magyar Politikatudományi Társaság Közép-Európa: együttműködés és versengés címmel rendezte meg 19. éves konferenciáját, amely először került lebonyolításra Magyarországon kívül.
A múlt hét végén tartott kétnapos előadássorozatra igen nagyszámú, összesen 110 előadó jelentkezett, akik a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Óváry-termében, és a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Politika-, Közigazgatás- és Kommunikációtudományi Karának termeiben ismertették kutatásaikat. A nyitó előadást Irina Culic és az Ideológia és hagyomány című könyvéért Kolnai-díjjal kitüntetett Mándi Tibor tartotta. Az írás szubjektív válogatás, néhány aktualitásánál/érintettségénél fogva fontosnak tekintett előadás rövid ismertetése. A teljes programleírás itt olvasható: http://mptt.ro/hu/reszletes-program/
Makro régiók
Ágh Attila, a Budapesti Corvinus Egyetem politológusa az EU második makroregionális fejlesztési programjáról, a Duna-stratégiáról (bővebben: http://eu.kormany.hu/duna-regio-strategia) beszélt. A 2011-ben soros magyar EU-elnökség ideje alatt elfogadott stratégia a Balti-tengeri régió mintájára épült, azonban rövid időn belül egyfajta „sleeping beauty” lett. A tizennégy (nemcsak uniós) országot magába foglaló régió és elődje közti különbség ég és föld – állapította meg az előadó. Míg a Balti-tengeri régió gazdaságilag fejlett, intézményrendszerében stabil országokat tömörít, ahol az együttműködésnek évszázados hagyománya van, addig a Duna-régióban inkább a konfliktusnak van hagyománya, a térség GDP-jének 90%-át Németország adja. A múlt hónapban tartott kétéves gyűlésen igencsak elmarasztaló értékelés született, amelyet a professzor leginkább a globális válság és a decentralizáció – főleg magyarországi – megszüntetésének tulajdonított.
Noha a szubnacionális régiókról nemigen esett szó, az előadó emlékeztetett, hogy az EU a „nemzetek Európája” helyett a „régiók Európája” mellett döntött. Bár számos ország a régiósítás útjára lépett, a folyamat a jól ismert olasz- és spanyolországi példák után megtorpant.
A kisebbségi kérdés politikai dimenziói
Érdekes kitekintést jelentett Egeresi Zoltán, a Mathias Corvinus Collegium történészének a török nemzetpolitika határait feltérképező előadása. A bemutató során olyan, immár megfogyatkozott lélekszámú törökországi kisebbségek is szóba kerültek, mint a cserkeszek, azeriek, lázok, szírek, görögök vagy örmények. A kisebbségeket el nem ismerő, de etnikailag ma is igen heterogén török nemzetállam népességének belső arányszámai becsült értékek, népszámlálásuk a nemzetiségre és anyanyelvre nem kérdez rá.
Az ország birodalmi múltja jelentős határon túli kisebbséget hagyott maga után Balkán- és Közel-Kelet-szerte. Így beszélhetünk ma is 6-700 ezer bulgáriai, több mint 150 ezer moldovai, ugyancsak százezres nagyságrendű iraki és szíriai törökről (a jelenleg dúló háború ez utóbbit megjósolhatatlanná teszi), de több tíz ezren élnek a Balkán számos más országában is. A kapcsolattartás a határon túli kisebbségekkel nincs vagy elenyésző. Az utóbbi évtizedek két új nemzetstratégiai dimenziót hoztak: egyik a volt szovjet tagköztársaságok 100 milliós nagyságrendű türk rokonnépei, másik az immár 3,7 milliós, főleg nyugat-európai török diaszpóra. A rokon népekkel való közösségtudat igen gyenge, a nyitás (pl. a latin ABC és egy közös nyelv bevezetésére tett sikertelen kísérlet) jobbára külpolitikai-gazdasági hegemón szerepet szolgál, a diaszpóra irányába jóval aktívabb, de ennek ugyancsak gazdasági vetületei vannak.
Pach János, a Századvég Politikai Iskola Alapítvány kutatója a magyarországi nemzeti kisebbségek helyzetét vizsgálta, a 2011-es népszámlálási adatok és a nemzetiségek jogairól szóló, ugyanazon évben elfogadott CLXXIX. törvény (Njtv.) tükrében. Az előadás legfontosabb következtetése, hogy negyedszázaddal a rendszerváltás után a nemzetiségek is a közhatalom részeseivé válhatnak. A mandátumszerzésre matematikai esélye lesz a roma, német, román, szlovák és horvát közösségeknek, azonban reális eséllyel az előbbi kettőnél számolhatunk. Ellenben a sikertelenség számlájára írható, hogy továbbra sem sikerült visszaszorítani az etnobiznisz jelenségét. Az 1993-ban létrehozott kisebbségi önkormányzati rendszer gyakran visszaélésre is lehetőséget adott, hiszen a választás csak akkor tekinthető legitimnek, ha az visszavezethető az egyes önkormányzatok által képviselt kisebbségi közösséghez. Az aktív és passzív választójog regisztrációhoz való kötése azonban nem jelentett akadályt.
A kisebbségi kérdés immár hagyományosan különutas témája, a roma integráció ezennel a vártnál kevesebb előadót vonzott. Lajtai Mátyás, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Társadalomtudományi Kutatóközpont (TK) Kisebbségkutató Intézetének tudományos segédmunkatársa a roma civil szervezetek magyarországi kisebbségi önkormányzati választásokon való részvételéről tartott előadást. Bár a bejegyzett roma civil szervezetek száma kétségkívül jelentős (2010-es adat szerint összesen 333), ezek csupán elméleti maximumok, kérdés, hogy mennyi működik belőlük valójában. A kételyt tovább erősíti, hogy a feltételezett roma szervezeteknek kb. harmada indított legalább egy jelöltet valamelyik önkormányzati választáson. Néhány nagy szervezet „uralja” a kisebbségi önkormányzati választásokat, de többségében nem kapcsolódtak be a saját önkormányzati rendszer kiépítésébe.
Maradva a magyarországi romáknál, Papp Z. Attila oktatásszociológus, az MTA TK Kisebbségkutató Intézetének igazgatója a romák iskolai teljesítményét befolyásoló tényezőkről beszélt. A kissé bizarr, de jelenleg használatos terminológia szerint a 30–50%-ban romákat tömörítő iskolákat gettósodó, az 50% fölötti létszámúakat gettó-iskoláknak nevezik. Az iskolai teljesítményt befolyásoló, komplex okozati tényezők közül a családi háttér magasan a legfontosabbnak bizonyult. A fennálló trendek nem túl biztatóak: az eltérő gyerekvállalási szokások jól ismertek, a nem-romák elvándorlása a gettósodó iskolákban rendszerint megindul, a romák számarányának növekedésével csökken a kompetencia (kivételt a szocializációs környezettel kevéssé korreláló matematika képez). Mind az Integrációs Pedagógiai Program, mind a Cigány Kisebbségi Program hatását mérésekkel ellenőrizték: az oktatáspolitikai kísérlet sikertelen volt, még le is húzták az iskolai eredményeket.
A szekciók egyikében Kántor Zoltán, a kormányzati háttérintézményként működő, nemrégiben létrehozott Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója is előadást tartott. Az intézmény működését taglaló beszéde nem volt épp lélekmelengető, a politika és tudomány hibridintézményeként meghatározott kutatóintézetet (ti. a nemzetpolitikát) a politika aránytalan dominanciája jellemzi. Az intézetigazgató egy olyan tökéletlen politikai mezőről beszélt, amiben hiányos információk mentén, kapkodva születnek a döntések, egészen odáig elmenve, hogy a konszenzusos döntés ideáját az irracionalitás világába űzte. A jól átgondolt szakpolitikáknak csak töredéke valósul meg, hiszen azok a legkevesebb politikai tőkét hozzák, a legkevésbé látványosak. Egy közönség felől érkező hozzászólás a nemzetpolitika legitim és normatív jellegét kritizálta, miszerint az már nem is szakpolitika, hanem egyenesen apolitikus magatartás. Az előadást inkább nyugodt beletörődés, mintsem polemikusság hatotta át.
Salat Levente politológus, a BBTE Politikatudományi Intézetének egyetemi docense egy tipológia felállítására tévén kísérletet, üdítő széles-látókörűséggel vette szemügyre a kisebbségpolitikai eszközök lehetséges eszköztárát. Előadásában azon közkeletű felfogás ellen érvelt, miszerint a jó politikai közösség kulturális, etnikai, nyelvi szempontból homogén. A politikai gondolkodás történetének grafikonos ábrázolásával rámutatott, hogy 1989 után a John Stuart Mill fémjelezte szintre ugrottunk vissza.
Az ENSZ 2001-es adatsora görbe tükröt tart a sokak számára természetesnek tekintett etnikai homogenitásnak. A hivatkozott számadatok szerint a világ 201 számba vett állama közül mindössze 19 tekinthető kulturálisan homogénnek. Az országoknak több mint fele mindössze 50% alatti, vagy 50–74% közötti domináns többséggel bír. A világ nyelvpolitikai térképe ugyancsak rendkívül megosztott, a világ összes államának kb. felében egy a hivatalos nyelv, másik felében annál több (három államban nincs nyelvpolitika). Az előadó olyan elgondolkodtató példákat villantott fel, mint a hindi és angol mellett további 17 hivatalos regionális nyelvvel bíró India, ahol a honos nyelvek száma 405; vagy az angol és afrikaans mellett további 9 bantu nyelvet hivatalossá tevő Dél-afrikai Köztársaság, ahol kb. 30 a honos nyelvek száma.
Várospolitikák – közeledő kulturális projektünk apropóján
Bretter Zoltán, a Pécsi Tudományegyetem bölcsészkarának docense igen reflektív és kritikai szellemű előadásában Pécs 2010-es Európa kulturális fővárosa cím elnyerésének politikatörténeti hátterét világította meg. Az előadás alapját a politikacsinálásnak egy komplex koordinátarendszerben való elhelyezése adta, amiben a folyamat olyan szélső értékek között volt elhelyezhető, mint célszerűség vagy tárgyilagosság; és gyakorlatiasság vagy idealizmus. Az előadás gondolatmenete kísértetiesen hasonlított a fentebb érintett problémákhoz, csak itt a „klasszikus politikacsinálás” (classical policy making) nem a leírás, hanem a kritika tárgyaként szerepelt.
Az előadó jól érzékeltette a kulturális projekt polgári, idealisztikus elképzelése, és a politikum utilitarista, nem ritkán elvtelen gyakorlata közti különbséget. A tanácskozás és a végrehajtás politikai hagyományának kiegyensúlyozatlan és ellentmondásos viszonyából kiindulva olyan súlyos kérdések kerültek megfogalmazásra, mint hogy lehetséges-e egyáltalán a többszintű kormányzás? És ha igen, milyen feltételek között? A bizalmatlanság politikai hagyománya pedig hogyan segít majd bármiféle többszintű kormányzást?
Fókuszban az újjobboldal
Végül a Budapesti Corvinus Egyetem fiatal kutatója, Dániel Róna Sőrés Anettel közösen végzett szociológiai tanulmányáról adok rövid összefoglalót, amely az ún. kuruc.info-generációt vizsgálta közelebbről. A 2011–2012-ben lebonyolított, különböző módszerekkel dolgozó szociológiai felmérések szerint a 18–21 év közötti diákok harmada Jobbik-szimpatizáns, az idősebb fiatalok körében veszít népszerűségéből, de a korosztálytól független szimpátiaérték is 18%. Amit érdemes kiemelni, hogy a megkérdezettek körében az apa átlagnál alacsonyabb végzettségű, a diák pedig inkább kelet-magyarországi egyetem kötelékében végzi tanulmányait.
Még ha a Jobbik ismert internetes aktivitása hozzá is járul a párt fiatalok körében szerzett népszerűségéhez, magyarázatként nem állja meg a helyét, hiszen az LMP online tevékenysége ugyancsak aktív. Továbbá az újjobboldal nyilvános fórumai, tömegrendezvényei és nyári táborai sokszor a pártrendezvények egyedüli alternatíváját kínálják a több energiával és szabadidővel rendelkező fiatalok számára.
Győri Tamás
Szabadság (Kolozsvár)

Kolozsváron is bemutatják Demény Péter román nyelvű kötetét
Demény Péter román nyelven írt könyvét, a Ghidul ipocriţilort június 12-én, szerdán délután 3 órakor mutatják be Kolozsváron. A kötet a bukaresti Cartea Românească kiadónál jelent meg, és Mihaela Ursa, Balázs Imre József és Alex Goldiş beszél majd róla. A könyvbemutató helyszíne: Book Corner könyvesbolt (Deák Ferenc-Eroilor 15.)
Mint ismeretes, a kolozsvári író a Ghidul ipocriţilor (Képmutatók kézikönyve) című kötetét május 29-én, szerdán mutatták be Bukarestben, a Bookfesten.
maszol.ro

Festékkel öntötték le a honvéd emlékművet a Kismezői temetőben
Ismeretlen tettesek piros festékkel öntötték le az első világháborúban elesett honvéd katonák emlékművét Kolozsváron, a Kismezői temetőben, ahol tegnap délutánra a Hatvannégy vármegye ifjúsági mozgalom (HVIM) tervezett megemlékezést a trianoni évforduló alkalmából. Értesüléseink szerint a szervezőkkel tegnap közölték, hogy a rendezvény megtartására nem kapnak engedélyt.
Kedd délután a helyszínen rendőrök és csendőrök kisebb csoportja tűnt fel. Bár a megemlékezésre nem kerülhetett sor, 17.32-kor – 1920. június 4-én ekkor írták alá a trianoni szerződést – három fiatal érkezett a HVIM képviseletében a temetőbe, kezükben virágkoszorú, a nemzeti színű szalagon pedig a következő felirat: „Mi valamennyien azt óhajtjuk, hogy a Szentkoronát régi dicsőségében láthassuk”. Szemtanúk szerint a rendőrök figyelmeztették a fiatalokat, hogy nem rendelkeznek engedéllyel az ünnepség megtartására. Igazoltatták őket, a büntetést pedig attól tették függővé, hogy a szalagon szereplő szöveg mit tartalmaz, ehhez azonban előbb meg kell várni a hiteles fordítást, mondták. A rendőrök mellett megjelentek a nyomozók is a festékkel leöntött emlékműhöz.
Presbitériumi döntés értelmében a megemlékezésen, amelyet 2009-tól a Hatvannégy vármegye ifjúsági mozgalom szervez, a hídelvi lelkész már sem tavaly, sem idén nem tarthatott istentiszteletet. Szőllősi János lapunknak elmondta: tegnap délután azért ment ki a temetőbe, mert értesítették, hogy az obeliszket megcsúfolták. A megemlékezésre engedély híján végül nem került sor, a jelenlevők csendesen imádkoztak az immár hagyományosan 17.32-kor megszólaló harangok hangjának kíséretében.
Sz. K.
Szabadság (Kolozsvár)

A festékkel leöntött honvédemlékmű közös megtisztítására szólított fel Kolozsvár alpolgármestere
A nemzeti összetartozás napjára piros festékkel leöntött kolozsvári első világháborús honvédemlékmű közös megtisztítására hívta csütörtökre a kolozsváriakat Horváth Anna, a város alpolgármestere.
Szerdai állásfoglalásában Horváth Anna felháborodással nyugtázta, hogy ismeretlenek megrongálták a kolozsvári Kismezői temetőben található első világháborús obeliszket. Az esemény – az alpolgármester szerint – “arra utal, hogy az emlékműgyalázás gyakorlata újra felütheti fejét Kolozsváron”. Horváth Anna nyomatékosította, mindez egy olyan városban történik, amely nemcsak európainak vallja magát, hanem az Európa Kulturális Fővárosa cím megpályázására készül.
Az alpolgármester közölte, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) kolozsvári önkormányzati képviselői szerdán büntető feljelentést tettek a rendőrségen ismeretlen elkövetők ellen. Ebben az illetékes hatóságok határozott fellépését kérik a mostani és az ehhez hasonló más esetekben.
“Meggyőződésünk, hogy a funari korszak primitivizmusára visszautaló gesztusok és tettek Kolozsváron mind a román, mind a magyar közösség törekvéseinek kerékkötőivé válnak, ezért minden egyes esetben közös, elítélő fellépésre van szükség” – áll Kolozsvár alpolgármesterének az állásfoglalásában, melyben Horváth Anna Gheorghe Funar szélsőségesen nacionalista politikus 1992 és 2004 közötti polgármesterségére utalt.
Kolozsváron kedden piros festékkel öntötték le a Kismezői temetőben azt az első világháborús honvédemlékművet, melynél a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom és a Szent László Serege Egyesület szeretett volna kedden délután megemlékezést tartani a trianoni döntés évfordulója alkalmából. A megemlékezést a polgármesteri hivatal egy olyan törvénycikkelyre hivatkozva nem engedélyezte, amely tiltja a fasiszta, kommunista, rasszista vagy soviniszta tömegrendezvényeket, illetve az olyan gyülekezéseket, amelyek a haza és a nemzet becsmérlését szolgálják, nemzeti vagy vallási alapú gyűlöletre uszítanak.
erdon.ro

Doktrína a Holdról
Zártkörű értelmiségi találkozókra érkezett a közelmúltban Erdélybe Bajnai Gordon. A volt magyar miniszterelnök úgy fogalmazott: útját nem kampányolási, hanem tájékozódási-ismerkedési célok vezérelték.
Turista vagyok, nem magyar feliratú pólóval ajándékozta meg az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) szervezete a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézetbe egy előadás megtartására érkező Bajnai Gordont. A volt kormányfő mosolyogva megköszönte és átvette az „ajándékot”, majd megtartotta előadását. „Bajnai Gordon miniszterelnökként egyszer sem jött Erdélybe, most érkezett, amikor rövidesen kezdődik a választási kampány a magyarországi országgyűlési választások előtt. Szeretnénk figyelmeztetni a Gyurcsány-kormány egykori kiszolgálóit, hogy az erdélyiek vendégszeretők, de nem felejtenek” – fogalmazott Sorbán Attila Örs, az EMI elnöke.
Az Együtt 2014 ellenzéki párt alapítója a Transindexnek adott interjújában kijelentette: tájékozódni, ismerkedni, tájékoztatni jött. „Ez nem a kampány ideje. Arra voltam kíváncsi, hogy az itt élő értelmiségiek, vállalkozók, politikusok mit gondolnak arról, hogyan kellene megújítanunk, alapvetően új alapokra helyeznünk a mindenkori magyar kormány és az erdélyi magyarság közti együttműködést” – mondta Bajnai. Ezzel magyarázta a nyilvánosság kizárását is : „Nem akartam, hogy kampányjellege legyen. Nekünk, mint új politikai erőnek, most az a feladatunk, hogy először illő alázattal megismerkedjünk a helyzettel, és azzal, hogy mit tartanak fontosnak az itt élők. Ez az út nem a nyilvánosságnak szólt, bár nem is zárkóztam el a nyilvánosság elől.”
Bajnai Gordon következtetéseket is megfogalmazott. Jó látni – mondta –, hogy Erdélyben semmivel sincsenek kevésbé képben Magyarországgal kapcsolatban, mint akikkel otthon szokott beszélgetni, jól ismerik az anyaországi folyamatokat. Ugyanakkor üdítőnek tartotta látni azt a higgadt, józan távolságtartást, ami a magyarországi politikát és a politika iránt érdeklődő értelmiséget is egyre inkább elhagyja. „Fontos látni, hogy az erdélyi magyarság is nagy változás előtt áll, nagy feladatokkal küzd. Magyarnak megmaradni, magyarként boldogulni Erdélyben és a Partiumban új és új erőfeszítéseket igényel a következő időszakban. Aggódva figyelem a regionalizációs törekvéseket, amelyek hátrányos helyzetbe hozhatják az itteni magyarságot, és kíváncsian, hogy középtávon mi történik az oktatásban. Ezekben az ügyekben is nagy felelőssége van a mindenkori magyar kormánynak” – jelentette ki. Az Együtt 2014 magyar–magyar kapcsolatokra vonatkozó doktrínájáról Bajnai Gordon így fogalmazott: „Nem a semmiből, nem a Holdról jöttünk: voltam már miniszterelnök, foglalkoztam ezekkel az ügyekkel, ismerem a főbb szereplőket, és van világos véleményünk és vannak elveink, amelyeket közzétettünk már egyébként. Elmondtam, hogy az egyik legfontosabb ügy, a kettős állampolgárság kérdését békén kell hagyni. Ez legitim módon dőlt el Magyarországon, újra kinyitni súlyos hiba lenne. A teljes értékű állampolgársághoz szavazati jog is jár, ezt sem kívánjuk megkérdőjelezni. Változtatni kell viszont azon, hogy ne Magyarországról diktáljanak az itt élőknek, a magyar kormánynak nem lehet gyarmatosító módjára viselkednie az erdélyi magyarsággal szemben. Ehelyett az itt élők demokratikusan választott, magas legitimitású szervezeteitől kell a magyar kormánynak programot kapnia arról, hogy miben van szükségük támogatásra.”
EN-összeállítás
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Nem tudott legyőzni
Trianonra emlékeztünk a mostani június 4-én is, a történelmi Magyarország iszonyatos megcsonkítására, feltrancsírozására – de egy kicsit másképpen, miként az régebb szokásban volt, lévén, hogy 2010 óta, a jelenlegi magyar kormány kezdeményezésére, parlamenti döntés értelmében ez a gyásznap egyszersmind a nemzeti összetartozás napja is, ilyetén pedig egyfajta ünnepnap is. S mert ünnepnap is, sor került ünnepi rendezvényekre is, olyanokra is, amelyeken perdült a tánc, szállt az ének. Sokan nem tartották ezt helyénvalónak. Mármint azt, hogy egy gyásznapon ünnepelünk, akár még tánccal, dallal is. Ez, mondják, azt a látszatot kelti, keltheti, hogy hazánk megcsonkítását ünnepeljük – s ezen a látszaton még az sem segít, hogy azt mondjuk: emlékezünk Trianonra, gyászolunk, de egyszersmind örülünk a végbemenő nemzeti összefogásnak is, a nemzet határok fölötti újraegyesülésének is. Azt is mondják: a nemzet- és országdarabolás időben még túl közeli, a trauma túlságosan nagy volt ahhoz, hogy ezt a magyarság máris fel tudta volna dolgozni – a rettenetes sokk hatása még nem múlt el sem a tudatunkban, sem a lelkünkben, idegeinkben, ezért hát június 4-én csakis gyászolhatunk…
A különféle vélekedéseket hallgatva az jut eszembe, hogy annak idején, néhány száz esztendőkkel ennek előtte a szörnyűséges tatárjárás-dúlás traumájának a feldolgozása sem mehetett sem könnyen, sem hamar – viszont ott volt egy romhalmazzá tett, lakosságában is erősen megcsappant ország, valamit kezdeni kellett véle. Kesergésre, töprenkedésre nem nagyon volt idő, talpra kellett kényszerülnünk, ha meg akartunk maradni. S ezt IV. Béla királyunk pontosan tudta, miként jól és hittel hitte: ha nem is könnyen, ha nem is hamarjában, de sikerülni fog az életünk talpra kényszerülése, mert van népében, népünkben elég erő is, szívós akarás is, hit is az újabb országépítéshez. Mert hát erről volt szó: újraépíteni a megdúlt országot, újraépíteni a megdúlt lelket, tudatot és hitet, hogy megmaradhasson a magyarság, lehessen továbbra is Magyarország. És neki lett igaza, a népében hívő, szintén országépítő IV. Béla királyunknak. S a hitnek, az életakarásunknak, az életigenlésünknek lett igaza: a magyar élet feltápászkodott, Magyarország újraépült.
Nyilvánvaló az is, jut eszembe, hogy a mohácsi vész, a nagy vereség traumáján sem volt könnyű és hamar túltenni magunkat, még a törökvilág múltán, s jó sokáig még annak utána sem, hogy ismét „egy fedél alá került” az ország. Magyarország is újra élt, s mi sem lettünk sem törökké, sem németté – magyarok maradtunk. (Hogy miféle tanulságokat vontunk le például a mohácsi vészt megelőző és az azt követő időkből a későbbiekben? – ezt most ne firtassuk.)
(Csendesen dörmögő

Vajdahunyadon magyar napok, Bánffyhunyadon kalotaszegi magyar napok, Kolozsváron ünnepi magyar könyvhét, s hamarosan a kolozsvári magyar napok, a Szent István-napi rendezvények, és emitt falutalálkozó, amott Anna-bál, itt hagyományőrző, ott nyelvművelő tábor, kézművesek seregszemléje… Tényleg nem tudott legyőzni Trianon sem. Pedig – Isten a tanúnk rá – nagyon le akart, miként ma is nagyon le akarnak a mindenféle sunyi trianonocskák is.)
A tatárdúlás, a mohácsi katasztrófánk mára már történelmünk adaléka lett. Volt-traumákká s időben nagyon távoliakká „szelídültek”. De nem csak ebben különböznek a még csak alighogy „tegnapi” Trianontól (s az ezt bosszúvágyában és mohó koncéhségében, prédaszerző igyekezetében lemásoló párizsi békekötéstől), hanem abban is, hogy a tatárjárás után is egyben maradt, megmaradt az ország, s a török után ismét történelmi Magyarországról beszélünk, amelyhez később „csatlakozott” Erdély, a Márciusi Ifjaknak is köszönhetően. Trianonban viszont a diktátumot diktálók elrabolták a magyaroktól hazájuk kétharmadát, tehát felszámolták az ezeréves történelmi Magyarországot, s a magyar nemzettől elrabolták nemzettársai egyharmadát, koncként dobva oda az utódállamok, kényének-kedvének. A csonkolt országot pedig kifosztották a közeli múlt prédaleső kalózai. És lám, mindezek ellenére is talpra állt a csonka Magyarország – az életigenlés, a megmaradni akarás felülkerekedett a csonkolás okozta traumán: újra meg kellett szervezni az életet, újra hazává kellett építeni a lerombolt, megcsonkított, kirabolt országot. Rendelt idők voltak, rendelt teendőkkel! S ez nem történt másképpen a hirtelen „határon túliakká” lett velünk sem – csak sokkalta nehezebb, emberhez méltatlanabb körülmények közt, jogfosztottságban, másodrendű honpolgárokként. Ha megcsappanva is, de létezünk: Romániában is, Szerbiában, Ukrajnában és Szlovákiában is magyarokként, és sokan már állampolgáraként a „földi” Magyarországnak is, nemcsak ama „magasban levő” hazának. Trianon után maholnap száz esztendővel lám, történik a „csoda”: egységesül a magyar nemzet, és összefog – önmagáért, megmaradásáért, szellemi, lelki, anyagi gyarapodásáért. S ha ennek örülni tudunk, s éppen június 4-én, szerintem ez nem azt jelenti, hogy elfelejtettük Trianont, hanem azt jelenti, hogy még Trianon sem tudott legyőzni, és, a költővel szólván: él a nemzet a hazán. Él, mert élni akar.
Jó sok évvel ezelőtt egyik beszédében mondta Orbán Viktor, hogy ha alaposan szemügyre vesszük történelmünk eseményeit, mindazt, ami vélünk történt, azt kell mondanunk, hogy a magyarság története alapjában véve sikertörténet. Sikertörténet olyan értelemben, hogy a magyarságnak sikerült megmaradni, gyarapodnia, értékeket teremtenie, jelentősen hozzájárulnia az egyetemes művészet, tudomány, kutatás stb. gyarapodásához, fejlődéséhez – mindazok ellenére is, hogy megdúlta tatár, török, labanc és orosz, s mindenki más, aki tehette, és folyton újra kellett kezdeni az országépítést, a hazateremtést, a lelki-tudati talpra állást, ébreszteni az önbecsülést.
Még azt is mondta akkor a mai miniszterelnök, hogy legalább két emberöltőnyi idő kell ahhoz, hogy a nemzet kigyógyuljon az őt ért traumák okozta lelki, tudati sérülésekből, s visszanyerje önbizalmát, derűlátását, önbecsülését. Nos, ennek sok módja van. A Trianon okozta sebek tudatos, következetes kezelésének is.
Olvasom: Vajdahunyadon magyar napok, Bánffyhunyadon kalotaszegi magyar napok, Kolozsváron ünnepi magyar könyvhét, s hamarosan a kolozsvári magyar napok, a Szent István-napi rendezvények, és emitt falutalálkozó, amott Anna-bál, itt hagyományőrző, ott nyelvművelő tábor, kézművesek seregszemléje… Tényleg nem tudott legyőzni Trianon sem. Pedig – Isten a tanúnk rá – nagyon le akart, miként ma is nagyon le akarnak a mindenféle sunyi trianonocskák is.
MOLNOS LAJOS
Szabadság (Kolozsvár)

Megnyílt a 3. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét
A Quadro Galériában szervezett Cseh Gusztáv-emlékkiállítással, valamint Csapody Miklós Cseh Gusztáv című monográfiájának bemutatójával nyílt meg tegnap délután a harmadik Kolozsvári Ünnepi Könyvhét, a Romániai Magyar Könyves Céh, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése, az RMDSZ Főtitkársága és a Kós Károly Akadémia közös rendezvénye.
Az ünnepségen Kántor Lajos irodalomtörténész átadta a Kolozsvár büszkesége díjat Egyed Péter filozófusnak, majd Székely Sebestyén György, a Quadro vezetője, H. Szabó Gyula, a könyves céh alelnöke, Horváth Anna alpolgármester, Magdó János főkonzul, Markó Béla költő, a Kós Károly Akadémia elnöke, Csapody Miklós irodalomtörténész, Árkossy István festőművész, Bálint Lajos nyomdász, Nagy Péter, az Idea nyomda igazgatója szólt az egybegyűltekhez, közreműködött Réman Zoltán szaxofonon. A részletes program megtalálható az unnepikonyvhet.ro oldalon.
Szabadság (Kolozsvár)

Kezdődik a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét
„Nulladik nappal” veszi kezdetét szerdán a harmadik alkalommal megszervezésre kerülő Kolozsvári Ünnepi Könyvhét.
A budapesti és számos más magyarországi helyszínt megelőző kincses városi nyitórendezvényre a Jókai (Napoca) utcai Quadro Galériában kerül sor, és egyben a minőségi könyvkiadás és a képzőművészet szerves összefonódására hívja fel az érdeklődők figyelmét, hiszen a ’60-as, ’70-es évek romániai magyar könyvkiadásának egyik jeles képzőművészalakja, Cseh Gusztáv emlékére szerveznek kiállítást. Az 1985-ben elhunyt grafikusművésznek nemcsak könyvillusztrációiból, de olajfestményeiből, ex libriseiből is válogattak a szervezők a tárlatra, amelynek megnyitóján az életművet bemutató, igényes megjelenésű kötetet is bemutatják, amelyet Csapody Miklós jegyez szerzőként.
A Romániai Magyar Könyves Céh, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése, az RMDSZ Főtitkársága és a Kós Károly Akadémia közös szervezésében megvalósuló esemény ez alkalommal is színes, a tavalyi évhez képest bővült programmal várja a Mátyás szülőháza előtti térre látogatókat. A kiadók és könyvterjesztők mintegy 35 standon kínálják a legfrissebb könyvújdonságokat, illetve a korábbi évek fontosabb köteteit.
A kísérőprogramok tekintetében is folyamatosan bővül a rendezvény, többek között Palya Bea és Szokolay Dongó Balázs, a Sebő együttes, a Folker zenekar, valamint a Jazzybirds koncertjeire is sor kerül, továbbá az eddigi évekhez hasonlóan gyerekfoglalkozással, színházi előadásokkal, könyvakciókkal várják az érdeklődőket. Számos könyvbemutatóra, író olvasó találkozóra is sor kerül az ötnaposra bővült könyvünnepen, csütörtök este például a Kolozsvárról Budapestre elszármazott Bodor Ádámmal találkozhat a kincses városi közönség – a főként novellákban alkotó írónak Sinistra körzet és Az érsek látogatása című nagysikerű kötetei után 2011-ben jelent meg harmadik regénye Verhovina madarai címmel. Ugyancsak a díszvendégek közé sorolható a budapesti Lackfi János költő, aki vasárnap két alkalommal is találkozik olvasóival.
A budapesti Vörösmarty téren csütörtökön Háy János író nyitja meg a 84. Ünnepi Könyvhetet és Gyermekkönyvnapokat, a rendezvényen 345 könyvújdonsággal találkozhatnak az olvasók.A magyar kortárs irodalom legnagyobb seregszemléjének 147 pavilonjában 220 magyarországi és határon túli kiadó mutatja be kiadványait. A központi helyszínen, a Vörösmarty téren két színpadon zajlanak a kulturális programok, koncertek, könyvbemutatók, beszélgetések - mondta el a tegnapi sajtótájékoztatón Zentai Péter László, a könyvhetet szervező Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének igazgatója. Brájer Éva, Székesfehérvár alpolgármestere elmondta, hogy a könyvhét vidéki megnyitóját az idén Fejér megye székhelyén tartják csütörtök délelőtt, itt többek között Vámos Miklóssal, Esterházy Péterrel és mintegy 40 kiadóval lehet majd találkozni.
Krónika (Kolozsvár)

Feljelentést tesz az RMDSZ a műemlékrongálás ügyében
Büntető-feljelentést tesz az RMDSZ a kolozsvári Kismezői temetőben megrongált I. világháborús obeliszk ügyében. Horváth Anna, Kolozsvár RMDSZ-es alpolgármestere szerdán közölte a helyi önkormányzat RMDSZ-es képviselői kérik az illetékes hatóságok határozott fellépését ebben és a hasonló esetek kivizsgálásában.
Az első világháborús emlékművet kedden öntötték le piros festékkel ismeretlen tettesek.
„Felháborodással értesültem a sajtóból a kismezői temetőbeli I. világháborús emlékmű megrongálásáról, mely arra utal, hogy az emlékműgyalázás gyakorlata újra felütheti fejét Kolozsváron, egy magát nemcsak európainak valló városban, hanem amely az Európa Kulturális Főváros címet készül megpályázni" - közölte Horváth Anna.
Az alpolgármester szerint a funari korszak primitivizmusára visszautaló gesztusok és tettek úgy a kolozsvári román mint a magyar közösség törekvéseinek kerékkötőivé válnak, ezért minden egyes esetben közös, elítélő fellépésre van szükség.
Horváth Anna ugyanakkor felkéri a kincses város lakosságát, hogy vegyen részt a csütörtökön 17 órától az emlékműnél meghirdetett közös megmozduláson, melynek keretében műemlékszakértők segítségével megtisztítják az obeliszket.
Krónika (Kolozsvár)

Meghurcolták, de nem indítanak eljárást (Villámtüntető fiatalok)
Ügyészségre továbbította a Kovászna megyei rendőrség a helyi termékek népszerűsítéséért villámtüntetést szervező s emiatt a hatóságok által bekísért fiatalok ügyét, diszkriminációra való felbujtással vádolták őket, ám az ügyészség a dokumentumok tanulmányozása után elutasította a vádemelést – tájékoztatott Kulcsár-Terza József, a Magyar Polgári Párt háromszéki szervezetének elnöke.
A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) sepsiszentgyörgyi csapata április 20-án vonult ki a Kaufland nagyáruház bejáratához, Ébredj, székely, Vedd és vidd a hazait, Vásárolj székelyföldi üzletben hazai terméket, Székely termék = munkahely feliratú táblákkal próbálták ráébreszteni az arra járókat, hogy ne a multiknál költsék pénzüket, inkább a helyi termelőket, gyártókat, kisebb boltokat támogassák.
A HVIM további három nagyáruháznál tervezett hasonló megmozdulást, de csak a második helyszínre értek el, a Billa elől a hat fiatalembert bekísérték a rendőrségre. A hatóság akkor azzal magyarázta lépését, hogy engedély nélkül tiltakoztak, holott villámtüntetéshez nincs szükség hivatalos jóváhagyásra. Több mint négy órán keresztül benn tartották, bűnözőkként kezelték őket: nyilatkozatot írattak velük, rögzítették ujjlenyomatukat, lefényképezték. Egy héttel később Kulcsár-Terza József, az MPP megyei elnöke a Területi Közrendészeti Hatóságtól kérte a hat fiatal meghurcolásának kivizsgálását, a testület napirendre tűzte az ügyet, meghívta az érintetteket, de az ülésről a megyei rendőrparancsnok kérésére végül mégis kiutasították őket. Azóta sem kaptak értesítést semmilyen döntésről.
Időközben az is kiderült, a rendőrség továbbította az ügyészségnek a fiatalok iratcsomóját. Kulcsár-Terza felháborítónak tartja, hogy míg Kolozsváron a honvédemlékművet festékkel leöntőket csak 100–500 lejes bírsággal fenyegetik, addig a magyar fiatalokkal szemben ilyen eljárást folytatnak. Emlékeztetett, pártja már több éve kéri idevalósi, a helyi körülményeket jól ismerő rendőrparancsnok kinevezését, úgy vélik, akkor talán elkerülhető lenne az ilyen visszaélés.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Letakarították a festékkel elcsúfított honvédemlékművet
Horváth Anna: nem ilyen üzenetváltásra van szükség
Csütörtök délután egy teherautónyi vízzel és több zsáknyi homokkal több mint két órán át takarították a Kismezői temetőben az első világháborúban elesett katonák emlékművét, amelyet feltehetőleg június 4-én délelőtt vagy az azt megelőző éjszakán ismeretlen tettesek piros színű festékkel öntöttek le. A szobortakarításon jelen levő Horváth Anna RMDSZ-es kolozsvári alpolgármester is elmondta: a román és a magyar nép közötti érzékeny kérdéseket meg lehet és meg kell beszélnünk, és nem ilyen „üzenetváltásra” van szükség a két nép között. Az eseményen több ifjúsági szervezet, így a Kolozs Megyei Ifjúsági Fórum (KIFOR) is jelen volt. Értesüléseink szerint képviseltette magát a Share Föderáció is, amely 31, főleg román ifjúsági szervezetet tömörít. Habár a résztvevők (fiatalok, középkorúak és idősek) száma nem haladta meg az ötvenet, az obeliszk-takarításon való részvételük a barbár gesztus elítéléseképpen értelmezendő.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

Megkezdődött a 3. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét
„Meg kell győzni az embereket, hogy megéri olvasni” – hangzott el Magdó János kolozsvári magyar főkonzul köszöntőbeszédében, a 3. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét szerda esti hivatalos megnyitóünnepségén.
A Jókai (Napoca) utcai Quadro Galériában megtartott rendezvényen a Cseh Gusztáv-emlékkiállítás megnyitójára és Csapody Miklós Cseh Gusztáv című monográfiájának bemutatójára került sor. A kettős kulturális eseményen Székely Sebestyén György, a Quadro Galéria igazgatója köszöntötte a kiállítótermet teljesen megtöltő érdeklődőket, majd Horváth Anna Kolozsvár alpolgármestere beszéde következet.
Magdó János főkonzul ugyanakkor a kiállítás-megnyitó kapcsán elmondta: fontos emlékezni Cseh Gusztávra, mert jelentős az életműve, maradandót alkotott. Hozzáfűzte bár Cseh Gusztáv eleinte nyugatias volt, később elkezdett a műemlékekkel foglalkozni. Székely Sebestyén György emlékeztetett: bár Cseh Gusztáv minden szempontból Erdélyhez kötődik, a most megnyílt tárlat anyaga a hajdúszoboszlói Bocskai István Múzeum gyűjteményéből származik.
Markó Béla az egyik szervező Kós Károly Alapítvány elnöke arról értekezett, hogy a könyvhét esetében nem igaz az a közmondás, hogy sok bába között elvész a gyermek, hiszen számos civil, kulturális szervezet összefogásáról van szó. Mint részletezte egyre népszerűbb rendezvény a könyvhét, olyannyira, hogy Marosvásárhely is megirigyelte Kolozsvártól így elképzelhető, hogy jövőre ott is megrendezik. Markó szerint az elmúlt ezer év legfontosabb találmánya volt a könyv, elképzelni se tudja, mi lett volna nélküle. „A jelen feladata az, hogy újragondolja a könyv szerepét, funkcióját, hiszen korunkban rengeteg gyorsabban, könnyebben hozzáférhető információforrás áll rendelkezésünkre” – fogalmazott.
Csapody Miklós monográfiáját Kántor Lajos irodalomtörténész mutatta be. Elmondta: a kiadványnak nem csak művészettörténeti jelentősége van, hiszen családtörténet is van benne, amely részben megmagyarázza, könnyebben értelmezhetővé teszi Cseh Gusztáv munkásságát. A szerző, Csapody Miklós arról értekezett, hogy „Cseh Gusztáv előbb az európai egyetemes modernitás nyelvén tanult meg beszélni, majd később ezzel a tudással felvértezve visszanyúlt a tradíciókhoz”. „Nyugaton a hasonló kaliberű képzőművészekről versenyben írják a monográfiákat” – szemléltette Cseh Gusztáv életművének jelentőségét Csapody Miklós. A vasárnapig tartó seregszemlén a Mátyás király szülőháza előtti téren a kiadók és könyvterjesztők mintegy 35 standon várják a vásárlókat. Az ugyanitt felállított színpadon a tervek szerint csütörtökön lapzártánk után a Csillagszedők zenekar lépett fel először Kovács András Ferenc megzenésített verseit adva elő, ezzel egy időben pedig a Sapientia épületében Bodor Ádám íróval találkozhattak az érdeklődők. A rendezvény részletes programja az unnepikonyvhet.ro honlapon érhető el.
Kiss Előd-Gergely

Viszonyunk Trianonhoz
Huszadik-huszonegyedik századi történelmünk pályakijelölő, mozgástér-meghatározó, megkerülhetetlen eseménye a trianoni békediktátum. Olyan pillanat, amelyhez a politikai elitnek így vagy úgy, de azóta is viszonyulnia kell. A kétezres évek elején egy libertinus közíró azt találta írni, hogy „nem az a magyar, akinek fáj Trianon, hanem az, aki szembenéz Trianonnal”. Nem zavarta, hogy amit mond logikai bakugrás, hiszen a fájdalom nincs ellentmondásban a szembenézéssel, sőt tulajdonképpen a fájdalom mint érzékelés az első lépés a szembenézés irányában.
Mert igenis, szembe kell nézni vele, és nem úgy tenni, mintha meg sem történt volna, ahogy a kommunista időkben tették. Nemcsak a békeszerződés tényét nem propagálták, s nem igyekeztek enyhíteni a kárt, de a kádár–aczéli kultúrpolitika kifejezetten arra törekedett, hogy kilúgozza a megmaradt Magyarországon élő lakosság fejéből a nemzeti összetartozás eszméjét, a nemzeti büszkeséget, a nemzetközpontú cselekvés belső létparancsát. Nemzedékek nőttek fel úgy, hogy nemcsak Trianonról nem tudtak, de arról sem, hogy az aktuálisan érvényes határokon kívül is élnek még magyarok. A sokat és joggal bírált „románozás”, amiben a szocialista politikusok Szanyi Tibortól Kovács Lászlóig ma is élen járnak, nagymértékben ezzel magyarázható.
Vesztesek és nyertesek
Ez is egyfajta viszonyulás, ez a tudati, területi és a nemzettestet is érintő öncsonkítás programja, Trianon tulajdonképpeni beteljesítése. Ez az, amit Trianon nyertesei, a szomszéd államok politikai elitje nyíltan vagy burkoltan, de elvárna. Ennek ránk, az anyaországtól elszakított erdélyi magyarokra vonatkozó része a politikai román nemzettel való érzelmi, lojalitásszintű azonosulás elvárása, amelynek a legkülönbözőbb formában adnak hangot a többségi politikusok. Leginkább szembeötlő, mindenki által könnyen felfogható megjelenése az, amikor „elcsodálkoznak”, hogy az erdélyi magyarok a magyar csapatnak szurkolnak egy román–magyar sporteseményen. Azért tettem idézőjelbe a csodálkozást, mert értelmes emberekről nem feltételezem, hogy tényleg érthetetlen számukra, ha a magyarok saját nemzettestvéreik győzelmét kívánják, s nem azokét, akik az őket elnyomó állam színeiben játszanak.
A képzeletbeli paletta másik oldalán áll a magyar területi egység programja, az etnikai határok mentén megrajzolható új határ kialakítása. E megoldás igazságos és hosszú távon stabilizáló lenne, de politikailag kivihetetlen. E politika meghirdetéséhez Magyarországnak sem kellő ereje, sem szövetségesei nincsenek. Sőt „hála” a proletár-internacionalista, majd a kozmopolita-libertariánus kultúrpolitikának, a kérdésben még olyan magyar társadalmi és politikai konszenzus sem teremthető, mint amilyen a Horthy-korszakban adott volt.
Öncsonkító, a magyar mozgásteret, a magyar létesélyeket szűkítő politika lenne az elszakított magyarság módszeres, államilag támogatott, egyéni szinten természetesen önkéntes döntésen nyugvó áttelepítése az anyaországba. Talán stabilizáló hatással lenne, viszont egyenértékű ezeréves magyar területek végleges és önkéntes feladásával, a magyar léttér drasztikus összezsugorításával. Gondolatiságtól tankönyvekig
Végül, de nem utolsósorban koherens és jövőbe mutató elképzelés a határokon átívelő magyar újraegységesülés programja, amit Orbán Viktor már az első kormánya idején meghirdetett, és fontos lépeseket is tett ebbe az irányba. A státustörvény, amint azt a Trianon igazságosságát hirdető SZDSZ-es, majd DK-s politikus, Bauer Tamás is – persze bírálólag – szóvá tette, azt hirdette, hogy a határon túli magyarság igazi hazája Magyarország, és az általa teremtett „státus” egyfajta „csíra-állampolgárságként” is felfogható volt, amiként a Magyar Állandó Értekezlet egyfajta összmagyar parlamentcsíraként.
Ugyanezen gondolat jegyében 2010-ben fogadta el a magyar parlament a magyar állampolgárság kiterjesztéséről szóló törvényt, majd az új választójogi törvényt, amely nem köti a jelenlegi Magyarország határain belül bejelentett lakcímhez a szavazati jogot, hanem kiterjeszti azt a határokon kívül élő állampolgárokra is. E gondolatiságnak kellene áthatnia a civil szférát is, a különböző magyar szakmai szervezeteknek integrálniuk kellene a határon kívüli magyar erőket. E tekintetben láthattunk több előremutató példát, kezdve a borászattól – a Magyar Borakadémiának több, határon kívül élő rendes tagja van, Erdélyből például Csávossy György, Kovács Adorján és Balla Géza – egészen addig, hogy a magyar politológus vándortalálkozót idén Kolozsváron rendezték.
A program szerves részének kellene lennie a határon kívüli autonómiák rendszerének is. Nem elég ugyanis, hogy a határon kívüli magyarság egyéni szinten kötődjön a magyar államhoz, minél nagyobb mértékben kellene függetlenednie a többségi politikai akaratképzéstől, nemzetpropagandától. Amíg a magyar iskolák tananyagát Bukarestben határozzák meg, a román nemzetpropagandát igyekeznek lenyomni gyermekeink torkán a dákoromán elmélettől a vélt román felsőbbrendűség által áthatott, immár román történészek által is kikezdett hamis történelemig, képtelenek leszünk öntudatos, nemzethű magyar nemzedékeket felnevelni.
Mindenki mindenkiért
A határokon átívelő nemzetegyesítés programjának szimbolikus gesztusa, hogy június 4-ét a magyar parlament a nemzeti összetartozás napjának nyilvánította. Súlyos hiba azonban ünnepként kommunikálni e napot, amely a megemlékezés, a gyász napja. Június 4-én akkor sincs mit ünnepelni, ha e nap figyelmeztethet minket, magyarokat arra, hogy együvé tartozunk, közös a sorsunk, és oda kell figyelnünk egymásra. Mint ahogy az is fájdalmas, hogy a „nemzeti összetartozás dalaként” hirdetnek egy minden pátosztól mentes, gyengécske szerzeményt, amely semmit nem mond az összetartozás mélységéről, a közös múltról, közös kultúráról, amelyben semmi magasztos, semmi lélekbemarkoló nincs. A nemzeti konzervatív politika nem hagyhatja figyelmen kívül a szimbolikus dimenziót.
Jelentős pozitívum, hogy a magyar alaptörvény preambuluma integrálja a Szabó Dezső-i alapgondolatot, amely szerint minden magyar felelős minden magyarért („Mi, a magyar nemzet tagjai az új évezred kezdetén felelősséggel minden magyarért kinyilvánítjukaz alábbiakat”), és rögzíti a magyar nemzeti büszkeség kútfőit. Érdemes kitérni arra a mondatra, amely szintén a preambulumban kapott helyet, s amely Trianon évfordulóján igencsak aktuális, és zárszónak is beillik: „Ígérjük, hogy megőrizzük az elmúlt évszázad viharaiban részekre szakadt nemzetünk szellemi és lelki egységét.”
Úgy legyen!
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Erdély.ma

Gulág-idézés fiataloknak: megismertetni múltunkat
Túlélők, hősök, áldozatok. Kolozsváriak a Gulágon címmel tartottak megemlékező előadást a szovjet birodalomba kényszermunkára elhurcolt áldozatok emlékére középiskolás fiataloknak csütörtök délután a kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Líceum zsúfolásig megtelt fizikumában.
Murádin János Kristóf történész, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem adjunktusa röviden ismertette a diákokkal a második világháború után a megszálló szovjet hadsereg által az utcáról vagy otthonaikból ártatlanul összeszedett, és a Szovjetunióba „csak egy kis munkára”, azaz „málenkij robotra” elhurcolt magyar emberek ezreinek történetét, ahol embertelen körülmények között dolgoztatták őket, és nagyon sokan közülük belehaltak a szenvedésekbe. Erdélyt a hatalom ellenséges területként kezelte, és bosszúvágy hajtotta őket, következésképpen összefogdosták a magyar és német nevű embereket, és foglyokként marhavagonokban a szovjet lágerekbe hurcolták el. Kolozsvárról körülbelül ötezer férfit és serdülőkorút vittek el, a halottak száma 36 százalékra (1600-1700 főre) tehető. Volt, aki egy év után szabadult, míg mások csak jó pár év múlva, vagy soha nem tértek haza. A témát a kommunista hatalom tabuként kezelte, sokan még rokonaiknak sem mertek panaszkodni, a hazatérők visszailleszkedése a társadalomba pedig akadozott.
A „málenkij robot” két túlélője is megjelent a találkozón, hogy meséljen személyes élményeiről. Bitay Lászlót tizenhat évesen kapta el egy járőr a Széchenyi téren, és szerencséjére egy év múlva betegsége miatt szabadon engedték. Mile József pedig láboperáción esett át hihetetlenül primitív körülmények között, így őt is felmentették. Jóska bácsi azt üzeni a mai fiataloknak, hogy ne a számítógép mellett ülve éljék le életüket, hanem tartózkodjanak minél többet a szabadban, mert ő is sokat köszönhet természetszeretetének.
A rendezvényen Papp Annamária és Benkő Levente gulág-kutatók is megosztottak néhány gondolatot a fiatalokkal. Lapunk szerkesztője, Papp Annamária arról kérdezte az iskolásokat, hogy családjukban akadtak-e olyanok, akiket meghurcoltak, és a téma feltárásának fontosságára hívta fel a figyelmet. Benkő Levente arra figyelmeztette a fiatalokat, hogy a múlt században a fasizmus és a kommunizmus egyformán embertelennek bizonyult, mindkettő számláját több millió áldozat terheli.
A hallgatóság körében kézről kézre járt néhány eredeti tárgyi bizonyíték a szovjet fogságban szenvedők utókornak átmentett személyes tárgyai közül: csajka, kulacs, kanál, dohányszelence, sőt még egy világháborús nyomokat magán viselő sisak is, amelyet többen fel is próbáltak. A fiatalok ugyanakkor fellapozhattak több, az adott témakörben eddig megjelent kötetet is, amelyet a többi emléktárggyal együtt a szervezők a helyszínen kiállítottak.
Az áldozatokra való méltó megemlékezést és a további kutatómunkát szolgálja a Gulágkutatók Nemzetközi Társasága (www.gknt.hu), amely legutóbbi, Miskolcon megtartott ülésén egy emlékbizottság megalakításáról döntött. Ennek célkitűzései között szerepel egy önálló, független kutatóintézet és múzeum létrehozása, magas szakmai színvonalú tanulmánykötet kiadása 2014 áprilisáig, továbbá szeretnék, ha a történelemtankönyvekbe a II. világháború témájánál kerüljön be a „málenkij robot”. A tervek között szerepel emléktáblák és emlékhelyek létrehozása az elhurcolások, a gyűjtőhelyek és az egykori céltáborok színhelyein, a „,málenkij robot”-ban érintett települések, szervezetek és személyek felkutatása, a velük való együttműködés kialakítása, az egymás közötti információáramlás elősegítése, közös megemlékezések szervezése. Az emlékbizottság tagjai fontosnak tartják dokumentum-, ismeretterjesztő és játékfilm készítését a történtekről. További célkitűzésük a „málenkij robot” emlékév megtartása a Kárpát-medencében 2014–2015-ben, e tragikus események 70. évfordulója alkalmából a témában érintett önkormányzatokkal, civil szervezetekkel és magánszemélyekkel összefogva.
Ö. I. B.
Szabadság (Kolozsvár)

Ballagási ünnepség a Partiumi Keresztény Egyetemen
A Partiumi Keresztény Egyetemen szombaton, 2013. június 8-án tartották meg a hagyományos ballagási ünnepséget. Reggel a tanintézmény épületében szakonként búcsúztatták el a végzősöket, majd az újvárosi templomba vonultak át, ahol az egyetemi oktatók, valamint a szülők, rokonok és ismerősök közösségében, ünnepélyes keretek között intettek búcsút egyetemi éveiknek.
Tőkés László előző királyhágómelléki püspök, az egyetem elnöke igehirdetésében a 133. zsoltárt, illetve Pál apostolt idézte (Ef. 4,1–3), mely igeszakaszokra támaszkodva a közösség fontosságára és az elhivatott élet áldásaira hívta fel a figyelmet. „A közösség minden formája bomlófélben van, úgy a család, a barátság vagy a szomszédság, mint egész nemzetünk” – fogalmazott a lelkipásztor, aki az „elsivatagosodás” metaforájával szemléltette az aggasztó társadalmi folyamatot. Arra biztatta a végzős egyetemistákat, hogy ne hátráljanak meg, nézzenek szembe a kihívásokkal és tegyenek meg mindent a magyar közösségek megmaradásáért. Az erdélyi EP-képviselő arról is szólt, hogy megbomlott nemzeti egységünket újra helyre kell állítani, amiképpen az orvos meggyógyítja a beteg testet.
Non scholae, sed vitae discimus – Nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk, idézte a latin közmondást Tőkés László, mely alapján rámutatott arra, hogy a Partiumi Keresztény Egyetemen nemcsak „meddő tudást” zúdítanak a hallgatókra, hanem a tanintézmény nevében szereplő keresztény szellemhez hűen, az életre készítik fel őket.
János Szatmári Szabolcs rektor az igehirdetés utáni ünnepi beszédében számvetést adott az elmúlt az esztendőről, ugyanakkor megemlékezett mindazon, az egyetem közösségéhez tartozó személyekről, akik az elmúlt évben távoztak az élők sorából.
Szűcs Zoltán kolozsvári magyar konzul Magdó János főkonzul üdvözletét adta át a ballagási ünnepségen és megragadta az alkalmat, hogy köszönetet mondjon az erdélyieknek és a partiumiaknak az anyaországban pusztító árvíz mentő munkálataiban nyújtott segítségért.
Jánosi Zoltán rektor a Nyíregyházi Főiskola, Csigó Péter rektorhelyettes a révkomáromi Selye János Egyetem, Nábrádi András dékán pedig a Debreceni Egyetem nevében köszöntötték a hallgatóságot, mely tanintézményekkel jó kapcsolatot ápol a Partiumi Keresztény Egyetem.
A Partiumi Kórus színvonalas fellépése után kiosztották az érdemokleveleket a tanulmányi eredményeik, közösségszervező tevékenységeik miatt kiemelkedő hallgatók számára. A végzősök képviselői átadták az egyetem jelképes kulcsát és a Váradi Biblia mását a következő, jövőre végző évfolyamnak. A testvéregyházak képviselőinek áldásával és a Himnusz eléneklésével zárult a ballagási ünnepség.
Nagyvárad, 2013. június 6.
Tőkés László
EP-képviselő Sajtóirodája

Elballagtak a kolozsvári Sapientia végzős hallgatói
A kolozsvári Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem végzős hallgatói június 8-án, szombat délután a Farkas utcai református templomban tartották ballagási ünnepségüket. Az eseményen Sógor Csaba európai parlamenti képviselő is jelen volt, az évfolyam egyik diákjának brüsszeli utazást ajánlott fel kiemelkedő tanulmányi eredményeiért.
Az egyetemen működő Természettudományi és Művészeti Karon környezettudományok, európai tanulmányok, illetve film - és fotóművészet szakon összesen 38 fiatal fejezte be tanulmányait. A ballagás alkalmával többek között Dr. Dávid László rektor, Dr. Horváth Anna Kolozsvár alpolgármestere, Dr. Tonk Márton dékán, valamint Magdó János kolozsvári magyar főkonzul nevében Csulák Péter konzul búcsúztatta a fiatalokat. Az eseményen tiszteletbeli professzorrá avatták Dr. Ferber Miklóst, az egyetem Amerikában élő állandó támogatóját, akinek a jóvoltából immár hatodik alkalommal osztották ki a Ferber-ösztöndíjat. A díjat idén Német Brigitta nemzetközi kapcsolatok és európai tanulmányok szakos hallgató vehette át.
Sógor Csaba európai parlamenti képviselő is fontosnak tartja a diákok ösztönzését, a brüsszeli tanulmányutat ennek okán ajánlotta fel. Az egyetem vezetőségének döntése alapján Dembroszky Xintia környezettudomány szakos végzős hallgató vehet részt a háromnapos kiránduláson, melynek során betekinthet az Európai Parlament munkájába és Brüsszel városát is közelebbről megismerheti.
Az EP-képviselő köszöntőjében Apáczai János Az iskolák fölöttébb szükséges voltáról (..) c. beszédéből idézett: „Napnál világosabb tehát, hogy mind az államnak, mind az egyháznak a főiskolák az alapjai. Mindkettő csak akkor virágozhat, ha a főiskolák erősödnek és virágoznak” – hangsúlyozta a képviselő.
Sógor Csaba szerint a Sapientia évről évre bebizonyítja, hogy fontos szerepet tölt be az erdélyi magyar felsőoktatásban, végzősei megállják a helyüket a munkaerőpiacon. „Az évek során több gyakornok került ki az egyetem padjaiból, akik szakmai rátermettségükkel segítették a brüsszeli munkánkat” – tette hozzá a képviselő.
Maszol.ro

Sógor: a Sapientia végzősei megállják a helyüket a munkaerőpiacon
A kolozsvári Sapientia EMTE végzős hallgatói június 8-án, szombat délután a Farkas utcai református templomban tartották ballagási ünnepségüket. Az eseményen Sógor Csaba európai parlamenti képviselő is jelen volt, az évfolyam egyik diákjának brüsszeli utazást ajánlott fel kiemelkedő tanulmányi eredményeiért.
Az egyetemen működő Természettudományi és Művészeti Karon környezettudományok, európai tanulmányok, illetve film - és fotóművészet szakon összesen 38 fiatal fejezte be tanulmányait. A ballagás alkalmával többek között Dr. Dávid László rektor, Dr. Horváth Anna Kolozsvár alpolgármestere, Dr. Tonk Márton dékán, valamint Magdó János kolozsvári magyar főkonzul nevében Csulák Péter konzul búcsúztatta a fiatalokat. Az eseményen tiszteletbeli professzorrá avatták Dr. Ferber Miklóst, az egyetem Amerikában élő állandó támogatóját, akinek a jóvoltából immár hatodik alkalommal osztották ki a Ferber-ösztöndíjat. A díjat idén Német Brigitta nemzetközi kapcsolatok és európai tanulmányok szakos hallgató vehette át
Sógor Csaba európai parlamenti képviselő is fontosnak tartja a diákok ösztönzését, a brüsszeli tanulmányutat ennek okán ajánlotta fel. Az egyetem vezetőségének döntése alapján Dembroszky Xintia környezettudomány szakos végzős hallgató vehet részt a háromnapos kiránduláson, melynek során betekinthet az Európai Parlament munkájába és Brüsszel városát is közelebbről megismerheti.
Sógor Csaba szerint a Sapientia évről évre bebizonyítja, hogy fontos szerepet tölt be az erdélyi magyar felsőoktatásban, végzősei megállják a helyüket a munkaerőpiacon. „Évek során több gyakornok került ki az egyetem padjaiból, akik szakmai rátermettségükkel segítették a brüsszeli munkánkat” – jegyezte meg a képviselő. (közlemény)
Transindex.ro