Málenkij robot emlékbizottság alakult Kárpát-medencei összefogással
Majorszki András: mint a búvópataknak, utat kell törnünk
„Málenkij robot” – Emlék, emlékezet, megemlékezés címmel szervezett április végén háromnapos nemzetközi konferenciát Miskolcon a Gulágkutatók Nemzetközi Társasága (GKNT) és a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának Történelemtudományi Intézete. A GKNT nyilvános közgyűlésén eldöntötte: a „Málenkij robot” 70. évfordulója alkalmával emlékbizottságot hoz létre. Jövőre lesz ugyanis hetven éve annak, hogy az 1944-ben Magyarországra bevonuló szovjet haderő elkezdi a magyar és német nemzetiségű polgári lakosság tömeges elhurcolását. A túlélők elbeszélése szerint arról volt szó, hogy csupán egy „kis munkára” viszik őket, ez azonban több évig tartó nehéz „rabságot” jelentett.
Az értekezleten bemutatták a GKNT alapító elnökének, Zsíros Sándornak Szemelvények a Gulágok Memoárirodalmából című könyvét, majd Majorszki András, a társaság elnöke tartott előadást. Stark Tamás, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének főmunkatársa a GULAG és GUPVI táborrendszer megítéléséről beszélt a nemzetközi tudományos életben, míg Bognár Zalán, a Károli Gáspár Református Egyetem docense a „Málenkij robot” kutatási és közfelfogási problematikáiról értekezett.
Dupka György, a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet igazgatója, a Szolyvai Emlékparkbizottság felelős titkára a Gulág- és „Málenkij robot”-kutatás kárpátaljai eredményeit ismertette, Molnár D. Erzsébet, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola, a Lehoczky Tivadar Intézet tanára pedig a magyar és német nemzetiségű lakosok deportálásának történetéről számolt be.
Kolozsvárról Benkő Levente, a Művelődés kulturális folyóirat szerkesztője, magánkutató és Murádin János Kristóf, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem adjunktusa tartott előadást az erdélyi eseményekről. Előbbi a magyarok és németek nemzetiségi alapú, 1944 őszén történő romániai internálását foglalta össze, utóbbi a kolozsvári magyar civilek elhurcolását ismertette a konferencia résztvevőivel.
A rendezvényen bemutatkoztak a téma feltárásában szerepet vállaló szervezetek, önkormányzatok és egyházak is. Majorszki András a GKNT, Stark Tamás a GULAG-okban Elpusztultak Emlékének Megörökítésére Alapítvány, Matkovits Kretz Eleonóra pedig a Magyarországi Németek Pécs-Baranyai Nemzetiségi Köre tevékenységét ismertette. Árvay Attila és Stumpf Bálint a szerencsi, illetve a sárospataki német nemzetiségi önkormányzat munkájáról számolt be. Endrész György a rátkai Schwarzwald Hagyományőrző Egyesület, míg Börzsönyi Józsefné lelkész az Ondi Református Egyházközség által kifejtett tevékenységet vázolta fel. Az eseményt megtisztelték jelenlétükkel túlélők is, akiket virágcsokrokkal köszöntöttek a konferencia résztvevői.
– A GKNT a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának támogatásával civil kezdeményezésként jött létre 2009-ben – válaszolta kérdésünkre Majorszki András, a GKNT elnöke, akit a társaság megalakulásáról és céljairól kérdeztünk. – Ennek hátterében Várdy Béla és Várdy Huszár Ágnes professzorok álltak, akik a pittsburgi katolikus egyetem tanárai. Már nagyon régóta foglalkoznak gulágkutatással, a „Málenkij robot” feltárásával. Magyarországon Zsíros Sándor tanár úr, felsőzsolcai nyugalmazott iskolaigazgató, pedagógus, lokálpatrióta volt az, aki felkarolta a kezdeményezést. Iszonyatosan sok energiát fektetett a társaság létrehozásába, az ő munkájának eredményeként alakulhatott meg a szervezet. A GKNT gyakorlatilag három nagy csoportból tevődik össze: elsősorban a tudományos kutatókból, akik közül a teljesség igénye nélkül kiemelném Stark Tamás és Bognár Zalán nevét. Másrészt ide tartoznak azok a fiatalok, egyetemisták, akik a téma iránt érdeklődnek, és ennek feltárásával szeretnének foglalkozni. A harmadik csoportot a túlélők, illetve azok második, harmadik generációs leszármazottai alkotják. Ez is népes tábor, csak számuk, sajnos, egyre jobban fogyatkozik.
Elsődleges célkitűzésünk a kutatók összegyűjtése és a tudományos munka megszervezése. A második világháború után a szovjetek által a GULÁG, illetve a GUPVI táborokba elhurcolt magyarok – hadi- és politikai foglyok, valamint civil internáltak – történetének feltárása, dokumentálása és bemutatása. Ezen belül kiemelten fontos szerepet tölt be a „Málenkij robot” néven ismertté vált eseménysorozat felkutatása, és nyilvánosságra hozatala. További feladat az ismeretterjesztés mind az egyetemeken, mind pedig a középiskolákban. Szemináriumokat és előadásokat tartunk, könyvbemutatókat szervezünk: itt ki kell emelnem a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának Történelemtudományi, valamint Kulturális és Vizuális Antropológia Intézetét, amelyek hátteret biztosítanak ennek a tevékenységnek. Ugyanakkor alapvető célunk megemlékezések szervezése, emléktáblákat igyekszünk elhelyezni, ahova csak lehet, illetve megpróbálunk feltárni olyan helyszíneket, ahol annak idején internálótáborok és gyűjtőközpontok voltak. A kutatások során felszínre kerültek olyan helyek, amelyekről az adott közösségnek nem volt tudomása. Mindemellett hangsúlyt helyezünk az adatgyűjtésre, felkeressük a még élő túlélőket, szemtanúkat, interjúkat készítünk velük, tárgyi emlékeket gyűjtünk és fotózunk. Szerény eszközeinkkel mindent megteszünk annak érdekében, hogy a magyar történelemnek ezt a „sötét” időszakát feltárjuk, bevigyük a köztudatba, és annak emlékét ápoljuk.
– Miért tartják fontosnak, hogy felhívják ezekre a történelmi eseményekre a közvélemény figyelmét?
– Az említett események a magyar történelemnek méltatlanul elfeledett epizódját jelentik, az 1944–1945 közötti tragikus történések kimaradtak a tankönyvekből mind a mai napig. Vagy ha benne is vannak, akkor csak egy-két mondat erejéig foglalkoznak velük. Ezért úgy gondoljuk, hogy ezeket be kell mutatnunk, és meg kell ismertetnünk minél több fiatallal, hiszen múltunk megfelelő ismerete nélkül, hogyan tekinthetnénk a jövőbe, hogyan tudnánk közösséget építeni, s meghatározni önmagunkat. Pedagógusként fontosnak tartom, hogy az ifjúság megismerje a magyar történelmet, helyesen ismerje meg azt, és a tabunak számító témákról is tudomást szerezzen. Ugyanakkor nagyon fontos megemlíteni, hogy a hadifogság, illetve a politikai, etnikai és gazdasági alapon történő elhurcolás nemcsak az anyaországot, hanem az egész Kárpát-medencei magyarságot érintette. Természetesen meg kell említeni a németséget is, akik szintén elszenvedői voltak az eseményeknek.
– Hogyan viszonyulnak a fiatalok ehhez a kérdéshez? Mutatnak-e érdeklődést a téma iránt?
– Azt tapasztalom, hogy általában a mai nemzedéknek fogalma sincs a szóban forgó történésekről. Munkám során sokat beszélgetek fiatalokkal, de nem tudják, hogy miről van szó. Néhányuknak rémlik valami, merthogy a nagyszülők elbeszéléséből hallottak erről-arról, de az egész körülbelül ennyiben merül ki. Igazából a „Málenkij robotról” nem volt szabad beszélni, mivel a történteket évtizedeken keresztül a kollektív és egyéni emlékezet mélyére süllyesztették. Nem csoda, hogy nem szereztek tudomást a „Málenkij robotról” a fiatalok, sőt sok esetben szüleik sem. Nagyon jó dolog, hogy a Fényi Gyula Jezsuita Gimnázium és Kollégiumban, ahol dolgozom, fiatal tanári gárda van, akik fogékonyak a történelem új megközelítésére, így az iskolában megfelelő teret kap ez a téma. Úgy gondolom azonban, hogy innen tovább kellene lépni, és a kezdeményezést országos szintre kell kiterjeszteni.
– Mire lenne szükség ahhoz, hogy ez az elképzelés megvalósuljon?
– Iskolánk jó kiindulópont lehet ehhez, de mindemellett nagyon fontos az intézmények hozzáállása a kérdéshez. Ha meg tudjuk nyerni az ügynek ezek vezetőit, akkor ettől kezdve sokkal könnyebb a dolgunk. A GKNT civil szervezet, szerények az eszközeink, inkább helyi szinten tudunk értékes dolgokat teremteni, bár ezeknek sok esetben országos kihatása is van. Fontos lenne minél nagyobb körben kiterjeszteni a munkát, de ehhez az egyesületünk még kevés. Állami támogatásra lenne szükségünk, jó lenne tehát, ha a mindenkori kormányzat felvállalná a program támogatását. Úgy vélem, mint a búvópataknak, utat kell törnünk, és meg kell találnunk az utat a fák gyökerei és a kőkemény sziklák között.
– A „Málenkij robot” emlékbizottság létrehozása fontos előrelépést jelenthet ebben a tekintetben…
– Amint az a konferencián is kiderült, nagyon jó helyi, területi és magán kezdeményezések vannak. Azt tapasztaljuk azonban, hogy ezek országos, illetve Kárpát-medencei kihatása nem annyira átütő erejű. Szinte mindenki felvetette: a különböző szervezeteknek, egyesületeknek, önkormányzatoknak, egyházaknak és kutatóknak össze kellene fogniuk, mert akkor hatékonyabban tudnák képviselni ezt az ügyet. Az emlékbizottság célkitűzései között szerepel egy kutatóközpont létrehozása, amely szeretnénk, ha függetlenül és önállóan működne, de az is jó lenne kezdésként, ha például a miskolci egyetemen belül valósulna meg egy gyűjtőhely. A lényeg az, hogy jöjjön létre, és kezdjen el működni. Felvetődött egy virtuális, azaz internetes kutatóközpont „létesítésének” a gondolata is, amennyiben nem kínálkozik más lehetőség. Nagyon fontos lenne dokumentum-, ismeretterjesztő- és játékfilmek készítése az adott témakörben, továbbá egy átfogó tanulmánykötet és dokumentumgyűjtemény kiadása. Másik alapvető célkitűzése az emlékbizottságnak, hogy a tankönyvekbe bekerüljenek a GULÁG- és a GUPVI táborokkal, a „Málenkij robottal” kapcsolatos információk. Fontosnak tartjuk továbbá közös megemlékezések, vándorkiállítások szervezését, továbbá egy interaktív internetes oldal létrehozását.
– Hogyan lehetne hosszabb távon fenntartani ezt az összefogást?
– A konferencia kiemelkedő eseménye volt a „Málenkij robot” emlékbizottság létrehozása, amely 2013. április 27-én Miskolcon jött létre. Ez volt az első lépés! 2013-ban felkészülünk az emlékévre, 2014 és 2015 között pedig igyekszünk megvalósítani célkitűzéseinket. Bízom abban, hogy ez az összefogás továbbra is megmarad, hiszen a Kárpát-medencei magyarság traumáit fel kell tárni. A „Málenkij robot” csak egyike azoknak a tragikus eseményeknek, amelyek a történelem folyamán a népünket érte. Nagyon fontos, hogy hitelesen, szakszerűen, tényekre alapozva és lehetőleg érzelmektől mentesen dolgozzuk fel a múltunkat. Úgy gondolom, ez a kulcsa annak, hogy bemutathassuk a tabuként kezelt, eltitkolt eseményeket, természetesen tiszteletben tartva minden más nép történelmét és érzékenységét. A Kárpát-medencei népek együtt élték át ezeket a szörnyűségeket, amelyeket nem lehet egyenként kiragadni a történelem folyamatából. Az események között ok-okozati viszony van, és ezeket ennek megfelelően kell kezelni, tárgyalni, értelmezni, bemutatni.
PAPP ANNAMÁRIA
Szabadság (Kolozsvár)

Nagyenyed
Hazai pályázati lehetőségek szórványban
Fehér megye minden szegletéből, de még Kolozs megyéből is érkeztek érdeklődők a nagyenyedi Magyar Közösségi Házba arra a találkozóra, ahol az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának munkatársai hazai pályázati lehetőségeket ismertettek, és gyakorlati segítséggel is szolgáltak az érdeklődőknek.
Kerekes Hajnal, az RMDSZ Fehér megyei szervezetének ügyvezető elnöke megnyitójában elmondta, hogy a könnyebb kommunikáció miatt eddig főleg a magyarországi pályázatokat célozták meg, ezért különösen hasznosnak ítélte a vendégek, Péter Annamária és Lakatos Júlia, az etnikumközi hivatal képviselőinek tájékoztatását. Ladányi Árpád gyulafehérvári pályázatíró cégének szolgáltatásait ismertette. A nagyrészt fiatal, tucatnyi érdeklődő Nagyenyedről, Gyulafehérvárról, Kolozsvárról, Csíkrákosról, Székelykocsárdról, Miriszlóról, Magyarlapádról, Vajdahunyadról, Felvincről érkezett.
Vetítettképes bemutatójában Péter Annamária beszámolt a lehetőségekről és a tapasztalatokról, a jelenlevőket aktív kérdező magatartásra biztatta. Mint mondta, 6 területi irodájuk segítségével, 19 tagszervezettel és 20 nemzeti kisebbség képviseletében tevékenykednek. Céljaik között szerepel a nyelvi, a nevelési képzési tevékenységek, a nemzeti kisebbségek történelmének megismerését célzó tervek (pl. tankönyvkiadás, inter-kulturális tevékenységek), a kisebbség-többség viszonyát szolgáló kezdeményezések, különféle kiadványok megjelentetésének, előadások, szimpóziumok szervezésének támogatása. A pályázatoknak interetnikus jellegük kell hogy legyen, és elő kell segíteniük a párbeszédet a különböző etnikumok között. Az idén 50 pályázatot támogathatnak kb. 8 ezer–150 ezer lej közötti értékben, a benyújtási határidő május 10. A legkisebb településeket is pályázásra biztatták, hiszen tapasztalatuk szerint amennyiben megszületik a pénzügyi háttér, kis közösségeket is sikerül összefogni. Elhangzott: a nagyobb összegeket természetesen az országos rendezvények kapják, de szívesen támogatják a kisebb fajsúlyú, helyi kezdeményezéseket is.
A bemutató után segítettek a jelenlevőknek a szükséges pályázati dokumentáció összeállításában. A jelenlevők sokszor konkrét ötletekkel érkeztek: Szabó Dániel magyarlapádi testnevelő tanár például szeretné felújítani dr. Demény Piroska egykori nagyszerű kezdeményezését, a szórványszínjátszást, ami évekig sikeresen folyt, de távozásával megszakadt.
BAKÓ BOTOND
Szabadság (Kolozsvár)

Elhunyt Mózes Árpád
Életének 82. évében Budapesten elhunyt Mózes Árpád nyugalmazott evangélikus-lutheránus püspök. Temetését Kolozsváron tartják, időpontot később közöl a család, adta hírül az Evangélikus.hu.
Mózes Árpád családi látogatáson tartózkodott Budapesten, ahol kedden váratlanul érte a halál. Adorjáni Dezső, az egyház tisztségben levő püspöke az MTI-nek elmondta, a nyugalmazott püspököt a család és a nagykárolyi gyülekezet kérésére a nagykárolyi evangélikus templomban ravatalozzák fel. Itt kezdődik a gyászszertartás is, amelynek az időpontját még nem rögzítették. A szertartás Kolozsváron a Házsongárdi temetőben zárul.
Mózes Árpád a mai Brassó megyében található Krizbán született 1931-ben. Kolozsváron a Teológiai Intézeten folytatta tanulmányait, amikor 1956-ban a társadalmi rend elleni szervezkedés vádjával először életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, amit később 18 év szigorított börtönbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra mérsékeltek. Hat évet töltött végül a Duna-csatornánál kényszermunka-táborban, szabadulása után Nagykárolyban lett evangélikus lelkész, ahol hosszú ideig szolgált. Volt a kolozsvári főegyházmegye esperese, szolgált Aradon is, 1992-től 12 éven keresztül a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház püspökeként tevékenykedett. 2004-ben egészségi okokra hivatkozva lemondott, Nagykárolyban telepedett le, ahol 2011-ben díszpolgári címmel tüntették ki.
Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke sajtónyilatkozatban méltatta a volt püspököt. Mózes Árpád „az erdélyi magyar közélet meghatározó személyisége volt 1989 előtt és után is, helytállása és hazaszeretete példaértékű marad számunkra” – fogalmazott a részvéte kifejezésére kiadott nyilatkozatában Kelemen Hunor.
szekelyhon.ro

„Csak másban moshatod meg arcodat” (Imagológiai konferencia)
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem növekvő presztízsét igazolja, hogy a Csíkszeredában megtartott imagológiai konferenciára tíz államból nyolcvannál több jelentkező nevezett be dolgozataival. A tanácskozás sikere egyben tükrözi azt a lendületet is, melyet a tizenegy éves intézmény fejlődése a tavalyi akkreditációja után vett. A beköszöntőben elhangzott József Attila-idézet akár mottója is lehetne a rendezvénynek: „hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat”.
A humán tudományi tanszék által tető alá hozott nemzetközi tudományos tanácskozás negyedik ilyen konferenciája az intézménynek. Az imagológia olyan sajátos kutatási terület, mely az összehasonlító irodalomtörténet része, de sajátos interdiszciplináris érintkezése van a politológiával, médiakutatással, történettudománnyal, filmesztétikával, szociológiával, nyelvészettel, s ezúttal mindezek a megközelítési módok megjelentek a konferencián is. Az első kettő ugyanis szűkebb, irodalmi jellegű volt, a románok a magyar és a magyarok a román irodalomban tematikát járta körül – két nyelven. Dr. Tapodi Zsuzsa tanszékvezető szerint két éve már az angol nyelvet is bevették a tanácskozás nyelvei közé, ezúttal pedig olyan rangos társszervezőket sikerült megnyerniük, mint a debreceni egyetem bölcsészettudományi kara, történelmi és néprajzi doktori iskolája, és ezért a történelmi vizsgálatra fordítottak nagyobb figyelmet, tehát az ókor másság-képeitől a 18. századi görög és zsidó kereskedők helyzetét vizsgáló tanulmányig, mely a tanúvallomások jegyzőkönyveit dolgozta fel. Szélesebb perspektíva nyílt tehát a kérdésekre, nemcsak Amedeo Di Francesco nápolyi professzor előadása (Milton magyarságképéről) jelentett nyitást, hanem a hagyományosan szereplő újvidéki és szabadkai kollégák mellett az eszéki, eperjesi, kassai, beregszászi kollégáké is, tehát a Kárpát-medencei kisebbségi magyarság egyetemei felé is kiépülőben a kapcsolat. Ennek megszilárdulásáról az Erasmus-programban való közös részvétel gondoskodhat.
A konferencián új lépést tettek a romániai tudományos életbe való integráció útján is, a brassói Transilvania Egyetem hagyományosan is partnere a Sapientiának, a román–angol szakos diákok oda jártak eddig államvizsgázni, ezúttal újdonságnak számított, hogy a konstancai és a iaşi-i egyetemről is jelentkeztek résztvevők nagyon érdekes előadásokkal. Társzervezője volt a tanácskozásnak a Román Összehasonlító Irodalmi Társaság, melynek négy tagja is a Sapientián ad elő, s melynek társelnöke, Andrei Bodiu brassói tanszékvezető szintén benevezett, és külön hangsúlyozta, mennyire jól érezték magukat a román kollégák Csíkszeredában, és mennyire megváltoztak a székelyekkel kapcsolatos előítéleteik, e véleményhez Alexandru Gafton iaşi-i egyetemi tanár is csatlakozott.
Egy ilyen sok előadót felvonultató konferencia megszervezése nem kis feladat, az előadások és a vita három nyelven, három szekcióban, apró szünetekkel, valóságos tudományos nagyüzemként folyt másfél napon át, e tudományos maratont tanulmányi kirándulás követte Gyergyószárhegyre és Gyergyószentmiklósra, s ezen végig tolmács segített a magyarul nem tudóknak a megértésben, így a Kréta szigetéről érkezett vendégnek is. Különben a konferencián végig színvonalas szinkrontolmácsolás útján kísérhette mindenki figyelemmel az előadásokat. Este könyvbemutatón ismertették Páll Vilma német nyelvű kötetét, valamint a tanszék szakfolyóiratának háromnyelvű számait, a tanszék többi munkatársának román és magyar nyelvű műveit. (Az Acta Universitatis Sapientiae angol nyelven közöl, miként minden sapientiás tudományos folyóirat, a Filologica sorozatnak eddig négy évfolyama jelent meg, céljuk, hogy a legmagasabb tudományos besorolást érjék el, ehhez már több feltételt teljesítettek, bekerültek a nemzetközi tudományosságba, nagy hazai és külföldi egyetemi központokkal tartják a kapcsolatot és kiadványcserét.) Aki nem tudott eljönni, így az egyesült államokbeliek vagy a finnországi kolléga dolgozata lefordítva és kinyomtatva virtuális szekcióban volt hozzáférhető, hozzászólni e-mail címen lehetett. A konferencia anyaga különben három kötetben jelenik meg, a magyar nyelvűt a debreceni egyetem fogja kiadni, a román és angol nyelvű pedig nálunk, többek közt a tanszék szakfolyóiratában jelenik meg.
A tudósítót a meghallgatott pár előadásból mi ragadta meg? A kisebbségi kérdések iránti empátia vagy annak hiányának jeleit kereste. Találomra azt emelné ki például Papp Klára debreceni dékán előadásából, hogyan rendelte el Mária Terézia, hogy a görög kereskedők telepedjenek le Erdélyben és Partiumban, hogy „ne vigyék ki a hasznot az országból”. Bíró Béla professzor a közéletünket jellemző előítéletes rögeszmék gyökerét többség és kisebbség aszimmetrikus viszonyrendszerében, a torz hatalmi állapotokban, a kisebbségi jogok elutasításában kereste. Bodó Barna napjaink kolozsvári szimbolikus térhasználatából vont le megszívlelendő következtetéseket, Alexandru Gafton iaşi-i professzor a különléthez való jogban látta annak feltételét, hogy „utána átjárhassunk egymáshoz”. Bányai Éva Papp Sándor Zsigmond Semmi kis életek című új regényéről hozott mintegy első tudósítást, Egyed Emese Bánffy Miklós Erdélyi történetének francia recepciójáról beszélt.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A közönségbarát költészet
Sepsiszentgyörgyön tartották az Erdélyi Slam Poetry-bajnokság második, székelyföldi fordulóját. A kezdeményező Márkus András költő neve nem ismeretlen a háromszéki fiatalok körében, több alkalommal is fellépett, azaz slamelt Sepsiszentgyörgyön. A műfaj sajátosságairól, erdélyi elterjedéséről kérdeztük.
– Mi a slam poetry jelentése, milyen műfajról beszélhetünk? – Kockázatos meghatározni, mert gyakorlatilag mindenkinek van külön értelmezése erről. Persze, rá lehet fogni, hogy a rap és a költészet közötti valami, sokan a zenével kapcsolják össze, sokan improvizatív jelleggel ruházzák fel. A lényeg, hogy előadói műfaj, saját (nem föltétlenül előre megírt) szöveg előadásáról van szó. Közönségbarát, a közönségnek szól. Az előadás alatt sokkal közvetlenebb a viszony a közönséggel, mint például a szépirodalom esetében. – Van-e „képlete”: mennyi az irodalom és mennyi az előadóművészet? – Ez változó. A slam művelői többnyire költőkből, színészekből, rapperekből kerülnek ki. Az utóbbiaknak az előadói rész az erősségük, és a szövegben kell felzárkózniuk, míg a „hagyományos költőknek” az előadói részre kell inkább odafigyelniük. De olyan is akad, aki csak simán előkerül a semmiből, és slammer lesz. Nekem ez utóbbiak a kedvenceim. – Erdélybe hogyan gyűrűzött be a műfaj? Kik a legfontosabb képviselői? – Nagyon fontos szerepe volt az erdélyi slam bepörgésében a magyarországi vonalnak. Nem majmoljuk őket, de tanulunk tőlük, építkezünk belőlük. Itthon a Slam Poetry Erdély ad ennek hivatalos formát, összefogva minden ilyen jellegű erdélyi mozgolódást. Nekem az erdélyi kedvenceim: Bartha Loránd, Csinta Áron, Kocsis Pityu, Müller Heni és Vass Ákos (jelentős a sepsiszentgyörgyiek aránya – szerk. megj.). Egyrészt azért is Sepsiszentgyörgy a helyszíne a székelyföldi fordulónak, mert itt működik legjobban ez az egyre inkább feltörekvő, alulról szerveződő kultúra. Ugyanakkor Kolozsvár után itt él a legtöbb aktív erdélyi slammer. – Minek köszönhetően lett egy ilyen műfaj ennyire kedvelt Sepsiszentgyörgyön? – Sepsiszentgyörgyön a fiatal kultúra (s ezen belül aztán vitázhatunk, hogy underground, hipszter vagy alternatív) iszonyatosan bepörgött az utóbbi években. A wUnder köré csoportosult művész- meg kreatív brigád hatalmas szerepet játszik abban, hogy a fiatalok ízlését „jó irányba” terelje, illetve olyan újszerű, izgalmas megközelítést kínál az ifjúságnak a kultúra felé, amely lehetővé teszi, hogy a jelenleg divatos ágazatok által a hagyományos vonalakat is megismerjék. Úgy érzem, a fiatalok maximálisan fogékonyak a kultúra iránt, ezért nemcsak passzív nézői akarnak lenni, hanem aktív résztvevői, szervezői. Ez az, ami Sepsiszentgyörgyön sikerül a wUndernek. – Nagyon fontos a közönség. Azt nyilatkoztad egy interjúban, hogy pár perc alatt te lehetsz a király, vagy elnyelhet a süllyesztő. Ez az úgynevezett 15 perc hírnév, vagy annál többet is jelenthet? – Ebben az a szép, hogy míg az irodalmi életben, ha az ember valami rosszat csinál, annak a híre sokkal tovább tart, mintha valami jót csinált volna, addig a slamben sokkal kisebb a hibalehetőség – azaz sokkal több hiba megengedett. A slamnek erősebb a közösségformáló jellege. A kortárs szépirodalom folyamatosan belső, személyes vagy éppen politikai érdekeknek esik áldozatul, míg a slam teljes mértékben érdekektől mentes, mindenki azért csinálja, mert élvezi. És ettől annyira vagány.
TUROCZKI EMESE
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nem erőszakkal magyarosodtak el
Mi történt a két világháború között a szatmári svábokkal, hogyan alakult a sorsuk a magyar, román és német törekvések mentén – e kérdéseket járta körbe a Kriterion gondozásában megjelent Kisebbség a kisebbségben című könyvében BAUMGARTNER BERNADETTE, az Országos Széchényi Könyvtár munkatársa. A könyvbemutatón Kustán Magyari Attila járt.
A magyar szakirodalom, ha a nagyszámú német kisebbségről alapos dokumentációt is adott, szegényes képet nyújt a szatmári svábokról, holott a két világháború közötti politikai csatározásokban nagy szerep hárult rájuk, amikor az asszimiláció-disszimiláció vitájában példaként hozták fel őket. Baumgartner Bernadette könyvében a szatmári svábok talán legizgalmasabb korszakát, a két világháború közt eltelt évtizedeket írta meg, hiszen ekkor kerültek a figyelem középpontjába, identitásuk ekkor alakult át. Későn, 1994-ben tartották meg Kolozsváron az első magyar egyetemi előadást a jelenkori történelemre vonatkozóan, és meglehetősen rosszul állt a szénájuk többek között a kutatók kinevelésében is, akik majd a korszakra vonatkozó témaköröket felvállalják, – emlékezett vissza Csucsuja István történész professzor, aki volt tanítványa megjelent könyvének gyökereit kívánta felvázolni. Elmondta, hogy Baumgartner államvizsga dolgozatát és doktori tézisét is a svábságról írta, ez pedig ritkaságszámba megy, mert kevés németül jól tudó fiatal történész van, így elsősorban a románokra maradt ez a téma. Kifejtette azt is, a szászok és svábok története között óriási különbség van, előbbiek megőrizték identitásukat, miközben a római katolikus egyház sikeresen beolvasztotta a svábokat a magyar közösségekbe. Identitásukat a jelen könyv is végigköveti, alátámasztva az egyház szerepének fontosságát, elemezve a nemzetközi hatásokat: rámutat, hogy a német birodalommal való kapcsolat esetén ismét külön lehet választani a szászok és svábok sorsát. 1870-ben, a bismarcki birodalom megalakulásával a katolikus egyház kisebbségbe került, ezért fennmaradásáért, mindennapi létéért küzdött meg, ez a helyzet a szatmári katolikus sváboknak pedig nem kedvezett, a szászok ellenben a középkor egész folyamán megőrizték az identitásukat, a magyarsággal is konfrontációban voltak, miután elvesztették az autonómiájukat. A sváb identitást az iskoláztatási rendszer is erősen befolyásolta. 1920-ban a román állam kötelezte őket, hogy német iskolába járjanak, még azok is, akik régóta elmagyarosodtak, és csupán a nevük volt német hangzású. A könyvben a svábokra jellemző ideológiákról is szó esik, Csucsuja István értékelésében meglehetősen árnyaltan. A közvélemény ugyanis azt tartja, hogy a svábság és a szászok teljes mértékben kiszolgáltatták magukat a birodalmi német ideológiának, azaz nemzetiszocialista elveket vallottak – aminek természetesen helyenként igazságtartalma is van –, de a könyv egyházi levelezések feldolgozásával bizonyítja, hogy ez a kérdés sokkal árnyaltabb. Talán ez az egyetlen könyv, figyelmeztetett a professzor, amely a magyar, sváb és szász politikai vezetők közötti kapcsolatot is elemzi, többek között Jakabffy Elemér politikus vagy Blaskovics Ferenc prelátus életútját követve – ez utóbbi például harcolt azért, hogy a szatmári iskolákban prioritást nyerjen a német nyelv.
Hangyabolyba nyúlni Jakabffy Tamás, a kötet szerkesztője arról beszélt, hogy Bárdi Nándor történész ajánlásával figyeltek fel a kéziratra, amit rögtön közlésre érdemesnek ítéltek meg. A szerzővel a bemutató második részében H. Szabó Gyula, a Kriterion kiadó igazgatója beszélgetett. A svábok kérdése azért foglalkoztatja, mert maga is Szatmár megyei, egy részben elmagyarosodott és egy teljesen magyarrá vált családból származik, – szólt indíttatásáról Baumgartner Bernadette, aki azt is megvallotta, környezetében a rendszerváltásig nem botlottak identitászavarba, hiszen mindig a magyar államhoz hűnek érezték magukat, később azonban sokan németnek vallották magukat annak ellenére, hogy már a nyelvet sem beszélték. Ez a jelenség keltette fel az érdeklődését, és miután a sváb településeken kívül nem igazán talált választ a kérdéseire, maga kezdte kutatni a kérdést. Amikor a mintegy húszezres szatmári sváb közösséget kezdte tanulmányozni, bevallása szerint maga sem hitte, hogy hangyabolyba nyúl, egy ilyen jelentőségű kis csoport történetébe, amelyet a magyar, román és német politikai akarat fontosnak tartott és kénye-kedve szerint próbált mozgatni. Ezzel kapcsolatosan Baumgartner elmondta, kezdeményezések ugyan voltak szász vezetők és romániai magyar politikusok között arról, hogy a helyszínen felmérik, melyik települést lehetne visszanémetesíteni, és melyiket kell békén hagyniuk magyarként, ez azonban végül soha nem történt meg a két világháború között.
Indokolatlan ellenszenv
A németek egyébként azzal vádolták a magyarokat, hogy 1918 előtt a szatmári svábokat erőszakkal magyarosították el, a húszas évek derekán pedig, amikor beindult a visszanémetesítési mozgalom, a magyarok mutogattak a németekre, azzal vádolva őket, hogy a spontán elmagyarosodott közösségeket éppen ők szeretnék erőszakkal németesíteni. Szatmár megyében német gimnázium nem volt, csak általános iskolák, így aki továbbtanult, az magyarul tette – az értelmiség így magyar kultúrájú volt. A svábok nagyon vallásos közösségként ragaszkodtak a saját papjukhoz, aki általában szintén elmagyarosodott sváb volt. Maga a környezet, az érvényesülés feltételei arra mutattak, hogy magyarul meg kell tanulniuk a sváboknak is, ezért sem lehet erőszakos beolvadásról beszélni. A könyvbemutatón egy idős sváb származású férfi is szót kért, aki a szélsőséges német propaganda közösségre tett hatásai kapcsán elmondta, emlékszik, amikor fiatal fiúk kocsmában verekedtek emiatt, egy alkalommal meg is késeltek valakit. Gyerekkorában egy alkalommal a családi ház ablakait betörték, amikor éppen ő, a tíz éves kisfiú és hetvenéves nagyapja voltak otthon – ahogy H. Szabó találóan megjegyezte, ők lehettek a „két veszedelmes sváb”, akikkel szemben felgyulladt a gyűlölet lángja. Baumgartner Bernadette elmondta, a német mozgalomnak nyilvánvalóan talaja is volt, a megyében éltek, akik anyanyelvként használták a sváb nyelvet, 1926-tól pedig folyamatosan érkeztek németországi fiatalok, egyetemisták, akik foglalkoztak felnőttekkel és gyerekekkel egyaránt: a kisebbeknek énekeltek és verset tanítottak, este pedig az idősebbekkel ültek le beszélgetni. A kutató meglátásai szerint ezek a fiatalok nem igazán politizáltak, náci jellegű anyaggal sem igazán találkozott, egyetlen levél kivételével.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Gazda József igaza
Salat Levente a Háromszék napilapban (április 24.) válaszolt Gazda Józsefnek, aki korábban elítélően nyilatkozott arra vonatkozó politikai prognózisáról, miszerint az elkövetkező tizenkét évben nem hozhat eredményt a székelység önrendelkezési törekvése.
A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) politikatudományi karának dékánhelyettese úgy véli, „tájékozatlanságot tükröző, megalapozatlan optimizmusra vall az a vélekedés, miszerint belátható időn belül elképzelhető lenne Erdélyben az etnikai alapú területi autonómia".
Salat Levente dolgát a replikában megkönnyítette, hogy a hírügynökség sajátságos sarkítási és kiemelési fogásai miatt kijelentését valóban árnyalatok nélkül idézték, s hogy Gazda nem sokat vesződött a mindig szükséges kontextusba helyezéssel. A kovásznai nyugalmazott tanárnak, írónak ennek ellenére igazat adok Salat válasza után is, ugyanis abból kiderül: az csak a székely autonomista küzdelmek leszerelésére alkalmas, márpedig ez meggyőződésem szerint a mai belső székelyföldi helyzet félreértésén alapul.
Mielőtt ennek kifejtésére rátérnék, idézném Salat válaszának legértékesebb részét, melyben e kiváló szakember felkészültségéhez méltó módon összegez egy nagyon fontos kutatási eredményt: „Gazda József nemes egyszerűséggel foglalja össze a dolog szerinte való lényegét: »Salat Levente tett egy bölcs nyilatkozatot, miszerint tizenkét éven belül nem lesz autonómiánk.« Ez a kijelentés egyszerűen nem felel meg a valóságnak, több okra visszavezethetően. Egyfelől úgy gondolom ugyanis, hogy az autonómia számos olyan formájával rendelkezünk már ez idő szerint is, amelyeket vagy nem tudatosítunk, vagy nem tulajdonítunk azoknak kellő jelentőséget: a nyelvi szempontból önálló iskolarendszerünket funkcionális autonómiaként szokták emlegetni a szakirodalomban; az egyházi autonómiák rendszere a személyi elvű autonómiákra példa; a közel 3000 tanácsos és választott vezető, akik az erdélyi magyarságot képviselik a helyi adminisztráció intézményeiben a közigazgatási autonómia fontos letéteményesei; kulturális intézményeink egész sora a kulturális autonómia kis köreiként volna megbecsülhető, de az autonómia sajátos alakzatai a közbirtokosságok is. Többször foglaltam állást nyilvánosan azzal kapcsolatosan is, hogy a romániai törvényes keretek elvileg lehetővé teszik a személyi elvű kulturális autonómia magánjogi változatának a működtetését az egyesületi törvény alapján, és az a tény, hogy ezzel az erdélyi magyarság nem kíván élni, fontos jelzés azt illetően, valójában mekkora az igény az autonómia iránt köreinkben. Az MTI-interjúban azt is mondtam, nem kizárt, hogy a regionalizáció napirenden szereplő kérdése a székelységre nézve valamilyen elfogadható területi-adminisztratív alakzat létrejöttét eredményezze."
A fentiek valóságtartalma szerintem helytálló, csak éppen a belőlük levonható következtetést nem tudom helyeselni. Csak a határt kellene megvonni a ténymegállapítások és a megalapozatlan következtetések között. Megítélésem szerint jól látható ugyanis, hogy az erdélyi magyarság emancipációs küzdelme eljutott egy olyan küszöbre, melyet át kell lépni ahhoz, hogy az elért pozíciókat meg lehessen szilárdítani – különben azok örökös védelme, a vegzáló típusú többségi államnacionalizmussal folytatott iszapbirkózás fogja felőrölni idegeinket és az időt. A Székelyföldön kívüli régiókban szükség van egy kulturális-politikai felépítményre, egy olyan garanciára, amit a művelődési autonómia szervezete adhat meg – és aminek felállítására és működtetésére az egyesületi törvény elégtelen –, magán a Székelyföldön ennél azonban jóval többre.
Salat prognózisa a székely törekvésekről szerintem a többi régió nyújtotta létélményben és realitásokban gyökerezik. Nem először tapasztaljuk, hogy a nem Székelyföldön élő vagy innen elszakadt szakemberek és politikusok a maguk régión kívüli kudarcos létélményét teoretizálják meg, és húzzák úgyszólván rá a székelységre. Tény és való, hogy Erdély többi magyarlakta részében az emancipációs küzdelmek megtorpantak, áthághatatlannak tűnő vagy valóban annak bizonyuló korlátokba ütköznek. Nem titok, hogy a funari korszakot megszenvedett Kolozsvár, az egyetem csöppet sem szívvidító eszmei és erkölcsi mikroklímája vagy a pogromot megismert Marosvásárhely nyújtotta létélmény, a kényszerű megalkuvások és a belőle leszűrt tapasztalatok fölöttébb alkalmasak arra, hogy kishitűség alakuljon ki az emberben a lehetőségek felbecsülése dolgában. Eléggé nagy baj, hogy a dolgok így alakultak, s hangadó közéleti szereplőink jó része a mai napig eme egzisztenciális félelmeket átélt emberek közül kerül ki. A Székelyföldön azonban az elmúlt húsz év más létélményt érlelt ki, ráadásul az utóbbi időben sikerült egy autonomista tömegmozgalom alapjait lerakni – ezt leszerelni pedig bűn és vétek lenne. A küszöbön álló közigazgatási átszervezésben rejlő veszélyre itteni RMDSZ-politikusok is ráébredtek, nem véletlen, hogy egyikük például népszavazással venné elejét a kisebbségi jogok várható csorbulásának. Mások polgári engedetlenségről beszélnek, s e politikusok a tüntetéseken való részvételtől sem zárkóztak el. Tulajdonképpen arra lenne szükség, hogy a Salat Leventéhez hasonló, kiváló felkészültségű szakemberek is a székelység eme törekvései mellé álljanak, azt ugyanis helyesen ismerték fel, hogy másként áttörést elérni manapság nemigen lehet. Kár, hogy eleven kapcsolatuk megszakadt az itteniekkel, az itteni mindennapokkal, a kibontakozó tömegmozgalom eleven valóságával. A „hamis realisták" lebeszélő, leszerelő nyilatkozatai érthető ellenérzést szülnek a székelység jó részében, s ezeknek adott hangot Gazda József kifakadása.
Salat Leventének szerintem viszonylag könnyű dolga van. Az Etnopolitika – a konfliktustól a méltányosságig (Mentor, 2001) című remek könyvét kell csupán újraolvasnia, hogy a nemzetépítő táborhoz csatlakozhasson, és leküzdje ama gátoltságát, melyet a permanens kudarcélmények szültek, s melyek oly „fantáziátlanná" tesznek ma sokakat Erdélyben. Sokan mások viszont hisznek abban, hogy ma áttörést a Székelyföldön lehet és – a közigazgatási átszervezés miatt – parancsolóan szükséges is elérni. S ez az erdélyi magyarság többi részének – a szórványnak és olyan egy helyben topogó nagyközösségeknek is, mint a kolozsvári, a vásárhelyi vagy a partiumi – is megoldást hozna kisugárzása folytán. Építeni a belső székely törekvések és a külső befolyás felerősítésére kell és lehet. Nem kétséges, hogy ha ezek meglesznek és egy irányba hatnak, akkor a román közvélemény és talán a politikum egy része is jobb belátásra tér, nem fogja mai lehangoló képét nyújtani, hiszen saját demokratikus fejlődése szempontjából is meghatározó élményben lehet része ezáltal.
B. Kovács András
A szerző sepsiszentgyörgyi újságíró, közíró
Krónika (Kolozsvár)

Egy kilogramm Gündisch
Romániában és Németországban is csak civil kezdeményezésre folyik tényfeltárás arról, miként árusította ki a bukaresti kommunista rezsim az erdélyi szászokat és svábokat az NSZK-nak. A Ceauşescu által fejpénzért eladott romániai németek közül elenyésző számban tértek vissza szülőföldjükre.
Olaj, zsidók és németek a mi legfontosabb export árucikkeink – foglalta össze állítólag Nicolae Ceauşescu pártfőtitkár bizalmas elvtársainak szűk körében hazája külkereskedelmi irányvonalát. A bukaresti diktátornak busás hasznot hozó iparággá sikerült fejlesztenie a „kisebbségexportot": az elmúlt években napvilágot látott adatok szerint a kommunista rezsim több mint egymilliárd német márkát hajtott be a Német Szövetségi Köztársaságtól (NSZK) az erdélyi szász és bánsági sváb kisebbség kiárusításáért. A hivatalosan „családegyesítésnek" nevezett akcióról nemrég konferenciát rendeztek Nagyszebenben, a német közszolgálati rádió pedig riportot szentelt a témának.
Fejpénz bőröndben
A kommunista rezsim az ötvenes években, Gheorghe Gheorghiu-Dej idején vágott neki az emberkereskedelemnek a zsidók kiárusításával; Izrael 2000 és 50 ezer dollár közötti összeget fizetett egy-egy romániai zsidó személyért. A második világháború után még 400 ezer főre rúgó német közösség tagjaira – akiket a kommunista rendszer Hitler szövetségeseinek tekintett, kifosztott és elnyomott – azután került sor, hogy Karl Carstens nyugatnémet külügyi államtitkár – későbbi államfő – a hatvanas évek elején azt javasolta a bonni pénzügyi tárcának, különítsen el százmillió márkát százezer romániai német „kiváltására".
Országépítéstől a vészes fogyásig
A többnyire evangélikus szászok ősei a Német-római Birodalom nyugati feléből, a mai Luxemburg és Belgium területéről jöttek Erdélybe több mint 800 évvel ezelőtt, míg a katolikus svábokat a 18. században Mária Terézia telepítette a Bánságba. A telepesek első hulláma 1150 körül érkezett, amikor II. Géza király a 12. század közepén a keleti országrész nagyobb arányú betelepítésébe kezdett; 1186-ban a magyar királynak már szép jövedelme volt a telepesek adójából. A közrendűek fejlettebb földművelő technikát, a lovagok (gerébek) ütőképes haderőt biztosítottak a magyar királyság számára, amely cserébe a betelepülőknek rendkívüli kiváltságokat biztosított: a vizek és erdők szabad használata mellett vámmentességet élveztek, egy összegben adóztak, maguk választották plébánosukat, és az élükre kirendelt szebeni prépostság közvetlenül az esztergomi érseknek volt alárendelve, nem pedig a gyulafehérvári püspöknek. A 14. században megkezdődött a Szászföld rohamos városiasodása, a távolsági kereskedő- és kézművespolgárság megjelenése, a szászok kiépítettek egy Európában egyedülálló templomerődláncot. Erdély német nevét (Siebenbürgen) a hét legnagyobb erődített szász városról – Beszterce, Nagyszeben, Kolozsvár, Brassó, Medgyes, Szászsebes, Segesvár – kapta. A két világháború között körülbelül 800 ezer német élt Romániában, de a második világégés idején Antonescu marsall megállapodott Hitlerrel abban, hogy a szászokat a Wehrmacht sorozza be: a túlélők közül sokan nem tértek haza. Az itthon maradottakat a kollektív bűnösség elve alapján a kommunisták Szibériába deportálták, vagy kényszerlakhelyre űzték, így már az 50-es évekre megfeleződött a közösség száma; ezt követte a Ceauşescu-féle emberkereskedelem.
Ceauşescu uralma idején 225 ezer szász és sváb vándorolt ki az NSZK-ba, akiknek szabadságáért a német állam fejpénzt fizetett. Csaknem 210 ezer személy kitelepedési engedélyének megszerzése Heinz Günther Hüsch ügyvéd érdeme, aki személyesen alkudozott értük a román titkosszolgálattal, a Szekuritátéval. A Német Kereszténydemokrata Unió (CDU) volt parlamenti képviselője a szebeni fórumon, majd a német közrádiónak adott interjúban feltárta, a titkos művelet során az NSZK eleinte 1800 márkát fizetett minden háziasszonyért, kiskorúért, képesítés nélküli személyért, 5500-at minden egyetemistáért és csaknem 11 ezer márkát minden felsőfokú végzettségű kivándorlóért. 1970 után képesítéstől függetlenül mindenkiért 8000 márkát kapott a Ceauşescu-rezsim. „Ennyibe került a szász Konrad Gündisch 1984-ben. Hetvenöt kiló voltam, kiszámíthatja, mennyibe került egy kiló Gündisch abban az évben. Alig valamivel több, mint a disznóhús" – illusztrálta saját kiárusításának történetét a Provincia című lapban 2002-ben megjelent interjúban a kolozsvári származású történész, az Oldenburgi Egyetem professzora.
A bonni kormány többnyire bőröndbe rejtve, készpénzben juttatta el a vételárat a személyesen Ceauşescu, valamint elnyomó gépezete, a Szekuritáte csúcsvezetői által koordinált román emberkereskedőknek. Ehhez még hozzáadódtak a Ceauşescunak küldött ajándékok. „Vadászfegyvereket, töltényeket és messzelátókat küldtünk neki, de információt nem adtunk el a románoknak. A Szekuritátéval való együttműködés erre nem terjedt ki" – mondta Hüsch. A hivatalos tranzakcióval párhuzamosan az anyaországukba emigráló németek csúszópénzt is fizettek kérvényük mihamarabbi elbírálásáért – mindezt közvetítőknek nevezett szekus ügynököknek –, a román állampolgárságról való lemondásuk jóváhagyásáért.
„A 80-as években mindenki menni akart. A németországi pénz jól jött a Ceauşescu-rezsimnek. A diktátornak mi csak egy valutatartalékot jelentettünk. Amikor kellett a pénz, útnak engedett egy népesebb német kontingenst, és behajtotta a pénzt Németországon" – nyilatkozta Eginald Schlattner író, a Szeben megyei Veresmart evangélikus lelkésze. A Szekuritáte Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) archívumában több mint 50 kötetre rúg a szászok exportját, az 1968 és 1989 között lebonyolított (fél)hivatalos tárgyalásokról, adásvételi alkudozásokról feljegyzett vallomásokat feldolgozó dokumentumanyag. A hírszerzéstől származó iratok titkosítását azonban a mai napig nem oldották fel, amit Traian Băsescu államfő még első mandátuma idején azzal indokolt, hogy a zsidók és németek eladásában érintett számos román politikus ma is él, sőt aktív szerepet tölt be a közéletben.
Kényszerű, majd önkéntes exodus
A Ceauşescu-féle emberkereskedelem megtette hatását: az 1989-es rendszerváltás után nem sokkal már csak 111 ezer német nemzetiségű személyt tartottak nyilván Romániában. Aztán a „békeidőkben" bekövetkezett újabb, ugyancsak tömeges, de immár önként vállalt exodus folytán – az 1992-es és a 2002-es népszámlálás között a közösség lélekszáma megfeleződött – számuk alig 36 ezerre apadt. Nem véletlen, hogy a több mint nyolcszáz éves erdélyi múltra visszatekintő, Brassó, Beszterce, Szeben, Medgyes, Segesvár, Szászsebes épített örökségén kitörölhetetlen nyomot hagyó elűzött szász közül csak néhányan tértek haza. Ehhez hozzátartozik az is, hogy többségükben mély sebet hagyott a kisemmizettség, és a mai napig bizalmatlanok a román jogállamiság, a törvények tiszteletben tartása iránt. Emellett elterjedt az a vélemény is, miszerint csak az a szász telepszik vissza Németországból, aki ott kudarcot vallott, aki nem tudott érvényesülni.
A kivándoroltak jelentős része ún. szülőföldi szervezetekbe tömörülve éli újra erdélyi szász identitását, évente egyszer hazalátogatva szülőföldjére, pontosabban a szinte teljesen elnéptelenedett, vagy románok és cigányok által belakott szász településekre. Néhányan Románia 2007-es EU-csatlakozása, a határok légiesülése nyomán sikeres vállalkozásba kezdtek. A ritka kivételek egyike a családjával 1988-ban, 13 évesen Szebenből Stuttgartba kivándorolt Frank Thomas Ziegler, aki 34 évesen visszatelepedett szülővárosába, ahol az evangélikus egyház kulturális menedzsereként és a Brukenthal Múzeum művészettörténészeként tevékenykedik. „A hazatelepülők számunkra hatalmas jelképes értéket képviselnek, számuk azonban elenyésző" – állapította meg korábban Klaus Johannis szebeni polgármester. A nemrég a kormányzó liberális pártba (PNL) is beiratkozott politikus annak ellenére irányítja 2000 óta a közösség egykori politikai fővárosát, hogy a 137 ezer lelkes megyeszékhelyen ma már csak 1400 szász él, a Német Demokrata Fórum mégis kétharmados többséggel rendelkezik a helyi képviselő-testületben. Jelenlegi helyzetüket, az általuk itt-ott képviselt politikai erőt korábban valaki a következő anekdotával igyekezett illusztrálni: Erdélyi szászok leszármazottai kirándultak el Nagyszebenbe. Kérdezgették a helyi lakosokat, hogy hol, melyik városrészben találhatóak még szászok. Válaszként a következőt kapták: „Most van a városi tanács ülése. Ott vannak mind."
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Elhunyt Mózes Árpád, erdélyi nyugalmazott evangélikus püspök
Életének 82. évében Budapesten elhunyt Mózes Árpád, a Romániai Evangélikus- Lutheránus Egyház nyugalmazott püspöke – tájékoztatta az MTI-t Adorjáni Dezső, az egyház tisztségben levő püspöke.
Mózes Árpád családi látogatáson tartózkodott Budapesten, ahol április 30-án váratlanul érte a halál. Adorjáni Dezső az MTI-nek elmondta, a nyugalmazott püspököt a család és a nagykárolyi gyülekezet kérésére a nagykárolyi evangélikus templomban ravatalozzák fel. Itt kezdődik a gyászszertartás is, amelynek az időpontját még nem rögzítették. A szertartás Kolozsváron a Házsongárdi temetőben zárul.
Mózes Árpád a Brassó megyei Krizbán született 1931-ben. 1956-ban szolidaritást vállalt a magyarországi forradalommal, emiatt a társadalmi rend elleni szervezkedés vádjával először életfogytiglani, majd 18 évi szigorított börtönnel és teljes vagyonelkobzással sújtotta a román kommunista hatalom. Hat éven át a Duna-csatorna kényszermunka-táboraiban töltötte büntetését.
1992-ben választották a Romániai Evangélikus- Lutheránus Egyház püspökévé. A tisztségről 2004-ben egészségi okokra hivatkozva lemondott. Egykori szolgálati helyén, Nagykárolyban telepedett le feleségével, az ottani magyar közösség megbecsült és példamutató tagja volt. A város vezetősége 2011-ben díszpolgári címmel tüntette ki.
Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke sajtónyilatkozatban méltatta a volt püspököt. Mózes Árpád "az erdélyi magyar közélet meghatározó személyisége volt 1989 előtt és után is, helytállása és hazaszeretete példaértékű marad számunkra" – fogalmazott a részvéte kifejezésére kiadott nyilatkozatában Kelemen Hunor.
Népújság (Marosvásárhely)

Gyászhír
„Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetre eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr, az igaz bíró ama napon; de nemcsak énnekem, hanem mindazoknak is, akik várva várják az ő megjelenését.”
2Tim 4,7-8.
Megdöbbenéssel és mély fájdalommal tudatjuk, hogy a Romániai Evangélikus- Lutheránus Egyház egykori főpásztora,
ft. Mózes Árpád
nyugalmazott püspök
2013. április 30-án életének 82. évében váratlanul elhunyt. Az 1956-os kiállásáért hat év politikai börtönt viselt nagykárolyi, majd aradi lelkész, a Kolozsvári Egyházmegye esperese és 12 éven keresztül a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház főpásztora hitét, Istenbe vetett bizalmát mindvégig megtartotta, és féltő szeretettel pásztorolta a rábízottakat. A Nagykároly díszpolgára címével kitüntetett püspök az erdélyi magyar közélet kiemelkedő személyisége volt.
A feltámadás reményében búcsúzunk az elhunyttól! Emléke legyen áldott!
A temetés időpontját a gyászoló család és a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház vezetősége a következő hét folyamán ismerteti.
Szabadság (Kolozsvár)

Elhunyt Mózes Árpád nyugalmazott evangélikus-lutheránus püspök
Kelemen Hunor szövetségi elnök
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség megrendülten értesült Ft. Mózes Árpád nyugalmazott evangélikus-lutheránus püspök haláláról. Az erdélyi magyar közélet meghatározó személyisége volt ő 1989 előtt és után, helytállása és hazaszeretete példaértékű marad számunkra.
Mózes Árpád a Brassó megyei Krizbán született 1931-ben. A kolozsvári Teológiai Intézet diákja volt, amikor 1956-ban a társadalmi rend elleni szervezkedés vádjával először életfogytiglani, majd 18 évi szigorított börtönnel és teljes vagyonelkobzással sújtotta a román kommunista hatalom. Hat éven át a Duna-csatorna kényszermunka táboraiban töltötte büntetését, szabadulása után Nagykárolyban lett evangélikus lelkész, itt szolgált hosszú évekig. Később a kolozsvári egyházmegye esperese lett, szolgálatát Aradon folytatta. 1992-ben választották meg a Romániai Evangélikus - Lutheránus Egyház püspökévé. Ezt a tisztséget 12 éven keresztül látta el, 2004-ben egészségügyi okokra hivatkozva lemondott. Nagykárolyban telepedett le feleségével, az ottani magyar közösség megbecsült és példamutató tagja volt, 2011-ben díszpolgári címmel tüntette ki a város vezetősége
Ft. Mózes Árpád élete során töretlen hittel, Istenbe vetett bizalommal vezette a rábízottakat. Nemzete és hazája iránti elkötelezettsége és szeretete példaértékű marad számunkra. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség nagyra értékelte Mózes Árpád tevékenységét, munkásságát, feltétlen odaadását a nemzet értékei iránt.
Együttérzésünkről biztosítjuk a gyászoló családot, barátait, tisztelőit.
Őszinte részvétünk!
Szabadság (Kolozsvár)

Műhelymunka autonómiáról
A Dél-Tirolban gyakorolt arányosság elvét, a finnországi tökéletes kétnyelvűséget vagy az Aland-szigetek területi autonómiáját kellene lemásolni és gyakorlatba ültetni a Székelyföldön – jelentette ki az Európai autonómiák a gyakorlatban című egyhetes műhelymunka megnyitóján Tamás Sándor, a rendezvényt szervező Kovászna megyei önkormányzat elnöke.
A péntekig tartó rendezvényen dél-tiroli, finnországi, felvidéki, törökországi és hazai résztvevők értekeznek az önrendelkezésről. A műhelymunka témái között szerepel a regionális identitás, az autonómiaformák, a multikulturalitás turisztikai vonzatai, a kisebbségi jogok, illetve a területi autonómia pénzügyi szempontjai. A konferencia végén a műhelymunka következtetéseit, tapasztalatait ismertetik a résztvevők, a zárt körű műhelymunkák után pénteken nyilvános kerekasztal-beszélgetéssel zárul a rendezvény, amelyen részt vesz Valentin Stan, a Bukaresti Tudományegyetem történelem karának professzora is.
Tamás Sándor köszöntőjében rámutatott: az Európai Unió 27 országából tizenegyben működik valamilyen autonómiaforma, ezek közül hatban területi autonómia, a többiben személyelvű vagy kulturális önrendelkezés. Mint mondta, a műhelymunka azoknak a fiatal kutatóknak szól, akik Európa különböző országaiból, illetve a bukaresti Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalából és a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézetből érkeztek Sepsiszentgyörgyre. Leszögezte: a Székelyföldön csak azt szeretnék elérni, amit más európai országokban már gyakorolnak a kisebbségekkel kapcsolatban.
A szervező háromszéki közgyűlés elnöke üdvözölte, hogy a román kormány intézménye, a kisebbségügyi hivatal is képviselteti magát a konferencián, ugyanakkor sok fiatal is érdeklődik a téma iránt. „Meg kell vizsgálnunk, hogy egy-egy működő autonómiának milyen pénzügyi vonzatai vannak, például ki fizeti a kétnyelvűséggel járó többletköltségeket. Elemeznünk kell, hogy milyen döntéshozási szintek vannak, egy konkrét ügyben helyi, regionális vagy kormányszinten döntenek, milyen hatáskörökben határoznak a kisebbségek önállóan" – mondta Tamás Sándor.
A háromszéki politikus emlékeztetett, hogy Romániában a központi kormányzat részéről nagy az ellenállás az autonómia ügyében, ugyanakkor Európában sincs egységes irányelv vagy autonómiamodell, hanem többféleképpen valósul meg a gyakorlatban. „A műhelymunka során a pozitívumokat kell felleltározni, majd a többségi nemzet döntéshozóit kell meggyőzni, hogy amit a székelyek szeretnének, az mindenkinek jó, hiszen ha a kisebbségi közösség elégedett, az jó a központi kormányzatnak, és ez építő jellegű" – vázolta a tennivalókat Tamás Sándor. A tanácselnök megígérte továbbá: a hét folyamán a vendégek terepen is megismerkedhetnek a Székelyfölddel, több kiránduláson vesznek majd részt. Benkő Erika politológus, a rendezvény moderátora a megnyitón arról beszélt, a kisebbségi lét két szempontját vizsgálják a rendezvény keretében: amikor a kisebbséget pozitívan diszkriminálják, illetve amikor elnyomják, utóbbinak az orvoslására megoldásokat is keresnek a rendezvényen.
Tamás Sándor egyébként újságírói kérdésre megjegyezte, a bukaresti média máris azt kezdte firtatni, hogy miként nyerhettek egy ilyen témájú rendezvényre uniós támogatást a román oktatásügyi minisztériumon keresztül. A média számonkérése következtében a minisztérium ellenőrző csoportja csütörtökön helyszíni szemlére érkezik Sepsiszentgyörgyre.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

A középkori Kolozsvár bölcsője a ferences kolostor
Értékes leletekben bővelkedő kutatómunka folyik a műemlék területén
Nem csupán műemlékként és egyházi létesítményként játszott fontos szerepet a város életében a ferences kolostor, hanem valahol itt kezdődik a középkori Kolozsvár története is. Lassan évszázados hagyománya van annak a feltételezésnek, amely szerint itt kell keresnünk a város legkorábbi plébániatemplomát – magyarázta lapunknak adott interjújában Lupescu Radu történész. A Sapientia EMTE Természettudományi és Művészeti Kara Jogtudományok és Európai Tanulmányok Tanszékének vezetője is részt vesz abban a kutatómunkában, amelyet a Román Akadémia Régészeti és Művészettörténeti Intézete, valamint az Erdélyi Történeti Múzeum folytat a Ferenc-rendi kolostor műemléképületének területén. A kolostor falkutatását januárban kezdték meg, majd egy hónappal ezelőtt a régészeti ásatásokra is sor került. A kolostor a város egyik legfontosabb gótikus épületének számít, amely kétségtelenül fontosturisztikai célponttá fog válni.
ÖRDÖG I. BÉLA
Szabadság (Kolozsvár)

Ezerötszáz magyar diák foglalta el Kolozsvár Főterét
Valóságos szín- és hangorkánnal, parádés kabalafigurákkal és fantáziadús csapatnevekkel startolt Kolozsvár Főterén a KMDSZ Diáknapok. A diákokat Soós Anna rektorhelyettes, a Babes-Bolyai Tudományegyetem magyar tagozatának vezetője köszöntötte, kiemelve, hogy a rendezvény üzenete: jó dolog Kolozsváron magyar egyetemistának lenni. A Főtér széleiről bámészkodók arckifejezése is ezt súgta: de jó volna köztetek lenni…
Aki nem volt tisztában a szabályzattal, eléggé furcsálló arccal nézte, milyen titkos parancsszóra keringőznek, ülnek a földre, forognak a saját tengelyük körül vagy üdvözlik hangos ovációval Mátyás királyt a magyar diákok százai. Az utasítások ugyanis a Paprika rádión hangzottak el, és a fiatalok telefonon, fülhallgatók segítségével vették a vezényszavakat. -
A 48, egyenként 27-35 fős csapat felvonul a városon, majd délután 16.30-tól a Törökvágásban mutatkozik be. A Kolozsvári Magyar Diákszövetség által huszadik alkalommal megszervezett rendezvénysorozat számos és változatos vetélkedőből, koncertekből és bulikból áll, a részletes program itt tanulmányozható.
Soós Anna, a BBTE magyar tagozatvezetőjének beszéde:
Kedves Diákok! Mikor a szervezők meghívtak a mai megnyitóra, először nem igazán tudtam, mi keresnivalóm lehet nekem tanárként, intézményvezetőként egy diákrendezvényen. Hiszen Önök azért vannak most itt, hogy kicsit kiengedjék a gőzt az előadások, szemináriumok, laborok, parciálisok forgatagából szabadulva. Rájöttem, hogy Önök itt legalább ugyanannyira egyetemisták, mint a tantermekben. Hiszen azért jöttek Kolozsvárra, legalábbis remélem, hogy választott szakmájuk alapjait elsajátítsák, felkészüljenek arra, hogy a jövőben jó szakemberré válhassanak saját tudományterületükön. A jó szakembernek azonban mindenekelőtt vonzó embernek kell lennie, hogy szaktudását is vonzóvá tudja tenni mások számára. Vonzó ember pedig nem lehet csak az, aki tud felszabadultan nevetni, játszani s akin látszik, hogy élvezi az életet. Ezért gondolom azt, hogy egyetemi formálódásuknak szerves részei az ilyen jellegű programok is, ahol gyakorolhatják az előbb felsorolt erényeket, ahol olyan emlékeket szereznek, melyeket jó lesz 20-30 év múlva is felidézni, amelyek akár hosszú távon is megvédik Önöket a ránk sajnos oly jellemző pesszimizmustól, besavanyodástól, elkeseredéstől. Gratulálok a KMDSZ-nek a 20. Diáknapok rendezvényhez. Vegyenek részt jó kedvvel és tiszta szívvel a rendezvényeken, erősítsék a mélyülő érzést: Jó magyar diáknak lenni Kolozsváron! Jó szórakozást kívánok mindannyiuknak!
A Diáknapokkal egyidőben a Válts Kolozsvárra, Európa Ifjúsági Fővárosára akció is megkezdődött.
„A 20. KMDSZ Diáknapok, vagyis a legtöbb magyar diákot összefogó rendezvény első napjának alkalmával, útnak indul a Youth@Kolozsvár 2015 )Európa Ifjúsági FőváProgram magyar nyelvű közösségi oldala, a Válts Kolozsvárra, Európa Ifjúsági Fővárosára. (facebook.com/valtskolozsvarra)
Az ifjúsági főváros előkészítése és megvalósítása során fontosnak tartjuk a többnyelvű kommunikációt és a széleskörű információközlést, ezáltal európai szellemiséget teremtve ennek a címnek. Ezért az elkövetkező időszakban tájékoztatást, tudatosítást több nyelven is biztosítunk, közöttük magyar, nyelven is a Switch to Cluj általános kampány keretében.
A Válts Kolozsvárra! indítókampányként a városban tanuló magyar diákokat célozza meg. „Miért szereted Kolozsvárt?” címmel fotókkal ellátott vélemények kerülnek fel a már említett Facebook oldalra. Ezáltal felhasználóbaráttá és emberközelivé válik a projekt valamint a közösségi oldalon létrehozott felületet.
"Mindenkit szeretettel várunk a https://www.facebook.com/valtskolozsvarra oldalon. Váltsunk közösen Kolozsvárra, Európa Ifjúsági Fővárosára” – olvasható a kezdeményezők felhívásában.
Maszol.ro

Varga Attilát egyszerűen kihagyták az alkotmányozó fórum munkájából
Bár megalakulásától az alkotmányozó fórum tagja, Varga Attila nem vehetett aktívan részt az alkotmány módosításának megvitatásával megbízott civil-szakmai testület munkájában. „Egyszerűen nem hívtak meg a rendezvényeikre, nem tájékoztattak arról, hogy mikor és üléseznek. Ezt furcsának találom” – nyilatkozta maszol.ro-nak szerda este a volt parlamenti képviselő.
Az alkotmányjogász tájékoztatása szerint eddig egyetlen konferencián vett részt április közepén, ám erre a rendezvényre sem a Cristian Pîrvulescu politológus vezette alkotmányozó fórum hívta meg, hanem a főszervező, egy alapítvány. „Akkor hozzá is szóltam a vitához. Találkoztam Pîrvulescuval, beszélgettünk is, és abban váltunk el, hogy lesz majd Kolozsváron egy újabb rendezvény, amelyre meghívnak. Azóta sem kaptam értesítést, pedig az elérhetőségem megvolt” – mondta Varga Attila.
Elárulta: nem látja át az alkotmányozó fórum működését, nagyon sok esetlegességet tapasztal a testület munkájában. „Nem azt mondom, hogy nem dolgoznak semmit, de vagy tudatosan, vagy hanyagságból, egyeseket kihagynak a tevékenységükből” – jelentette ki. Ezt azért furcsállja, mert a testületben civil szervezeteknek és akadémiai köröknek kellene megszólalniuk, és munkájából éppen a civil szférára jellemző nyitottság hiányzik.
Varga úgy tudja, hogy az alkotmányozó fórum már elkészített egy átfogó javaslatcsomagot, amelyet majd a parlamentnek továbbítanak, és az a gyanúja, hogy a testület „erősen szelektál” az indítványok között. „Nyilván, akadnak meredek javaslatok is, például a halálbüntetés visszaállítása, ezek természetesen kimaradnak a csomagból. Viszont úgy érzékelem, hogy komolyabb indítványokat is mellőz az összesítésből ez a fórum” – fogalmazott a volt képviselő, akit nem politikusként, hanem alkotmányjogászként delegált az RMDSZ a testületbe.
Varga Attilától megtudtuk, április 15-én már átküldte az alkotmány módosítására vonatkozó javaslatcsomagját Cristian Pîrvulescunak. „Ezt nem az RMDSZ, hanem a magam nevében küldtem, de nyilván elképzeléseim nyolcvan-kilencven százaléka megegyezik a szövetség javaslataival” – magyarázta.
Szerettük volna megtudni Cristian Pîrvulescu álláspontját is, ám a politológust egyelőre nem tudtuk elérni.
Maszol.ro

Polis-könyveket mutattak be a Minerva-házban
Várostörténetről, vallásról, irodalomról és művészetről egyaránt szó esett a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében kedden délután tartott könyvbemutatón, ahol a Polis Könyvkiadó három új kötetével ismerkedhettek meg az érdeklődők. A rendezvényen Gaal György Képes Kolozsvár című könyvének szövegében bővített és képanyagában megújított második kiadását, a Gábor Csilla szerkesztette Keresztyéni felelet című kötetet, valamint a Bánffy-életműsorozat legújabb, Emlékezések – Irodalmi és művészeti írások című kiadványát mutatták be.
Dávid Gyula, a kiadó vezetője mindenekelőtt a múlt pénteken elhunyt Deák Ferenc grafikusművészre és könyvtervezőre emlékezett, hangsúlyozva: szerette az embereket, és őt is nagyon lehetett szeretni. – Jó kolléga volt, ugyanakkor szakmájának kiváló mestere, aki sok fiatalt indított el a pályán. A szép könyv volt fontos számára, de korántsem úgy, hogy a borítón föltétlenül az ő neve szerepeljen – magyarázta az irodalomtörténész, utalva ugyanakkor arra is, hogy Deák Ferenc gazdag pályafutásának áttekintése egyelőre várat még magára, remélhetőleg ez is elkészül nemsokára.
A 16–17. században, a reformáció első korszakában Magyarországon és Erdélyben zajlott katolikus–protestáns hitvitákat tekinti át a Keresztyéni felelet című kötet, amelyet a folytatásban Jakabffy Tamás méltatott. Megjegyezte: a könyv lapozgatása során egyebek mellett a hitvitákat kiváltók motivációiról, valamint a Biblia és az eklézsia közötti ősszefüggésekről is értesülhet az olvasó, a függelékben pedig a szerzők életrajzi adatait is megtalálja. Az egyháztörténeti és filológiai szempontból is fontos kiadványt összeállító Gábor Csilla megjegyezte: a hitvita-irodalom összességében egészen mást jelent a ma embere számára, mint annak idején. Szerkesztőként főként a kapcsolatrendszerek és a különböző nézőpontokat motiváló tényezők érdekelték, a szövegek értelmezése helyett pedig az érveléstechnikák bemutatására törekedett.
Gaal György Képes Kolozsvár című kötetét ismertetve Murádin János Kristóf kiemelte: hálás feladat várostörténettel foglalkozni, hiszen idővel új információk kerülnek felszínre, amelyek jócskán bővíthetik, felülírhatják ismereteinket. – Tapasztalataim szerint a fiatalok nem igazán ismerik a magyar Kolozsvárt, vagy nem föltétlenül rendelkeznek a legpontosabb információkkal vele kapcsolatban. Különösen fontosak ezek a munkák, hogy az ember eligazodjon Kolozsváron, otthon érezze magát a városban – jelentette ki a történész. Hozzáfűzte: Gaal György a város megismerésének és megismertetésének szentelte az életét, kötete pedig nem csupán a kolozsváriakat és az erdélyieket célozza meg, hanem az összmagyarságot is, szerte az egész világban. A Képes Kolozsvárt viszont érdemes lenne románul is megjelentetni, hogy „a velünk együtt élő román közösség is megismerje a magyar Kolozsvárt”. Murádin János Kristóf reményét fejezte ki továbbá, hogy a szerző ahhoz is kedvet kap, hogy a negyedek történetét bemutassa, ezáltal ugyanis még teljesebb képet nyerhetünk a helyről, ahol élünk.
Gaal György köszönetet mondott mindazoknak, akik közreműködtek a tetszetős könyv megjelentetésében, többek között Unipan Helgának, aki az est folyamán bemutatott másik két kötetet is tervezte, valamint mindazoknak, akik fényképeiket bocsátották rendelkezésére.
Befejezésül Dávid Gyula beszélt a Bánffy-életműsorozatban megjelent Emlékezések – Irodalmi és művészeti írások című kötetről, amelyben a sokoldalú író-művész visszaemlékezései (Emlékeimből) és töredékben hátrahagyott politikai emlékirata (Huszonöt év) mellett pályájának eddig ismeretlen oldalával is megismerkedhetünk – a kortársakról írott kisesszéi, Az ember tragédiája rendezéseiről szóló tanulmánya, valamint a Martinovics című drámájához írott kommentárja révén. Dávid Gyula megjegyezte: a Bánffy Katalinnal, az író és politikus Marokkóban élő lányával való ismeretségük révén 1998 óta szinte minden évben megjelentethettek egy-egy Bánffy-művet. Ami pedig a folytatást illeti, mint mondta, érdemes lenne közelebbről tanulmányozni Bánffy Miklós külügyminiszteri tevékenységét, hiszen ez is rengeteg érdekességgel szolgálhat az utókor számára.
FERENCZ ZSOLT
Nyugati Jelen (Arad)

KEREKASZTAL Marosvásárhely – a város, amely felszámolja önmagát?
Miért hiszterizált a marosvásárhelyi magyar közélet? Kiss Tamás, Novák Csaba Zoltán és Székely István a történet hátteréről.
Valami miatt a dolgok nehezen mennek Marosvásárhelyen. Legyen szó polgármester-jelölt állításról, magyar kultúra napról vagy civil protesztről, ugyanaz a magyar-magyar feszültség jelenik meg, más-más formában. Valamiféle általános szociális diszkomfortérzet a jellemző. Az aktorok folyamatos kényszert éreznek arra, hogy legitimálják, túllegitimálják önmagukat. Miért is? A Jakabffy Elemér Alapítvány, az Erdély FM és a Transindex közös kerekasztal-beszélgetésén ennek jártunk utána.
I. A magyar többségi tudat meghasonulása
Novák Zoltán: A hisztéria kifejezés nagyon találó. Ha a napi sajtót fellapozzuk, látjuk, hogy nem telik el nap, hogy a magyar-román adok-kapok csörtéket az utóbbi időkben ne írják felül ilyen hisztérikus megnyilvánulások, és ezek nagyon sok területen zajlanak.
Marosvásárhely mindig is az erdélyi nagyvárosok árnyékában volt. Az 50-es évek hoztak egy változást, ami saját küldetéssel látta el. Ez a Magyar Autonóm Tartomány fővárosi státusa. Történik ez egy olyan kontextusban, amikor a párt hivatalos magyarságpolitikája gyakorlatilag a Székelyföldre szorult.
Az ebben szocializálódott politikai elit ezt a küldetést továbbvitte, ezzel magyarázható az, hogy 1990 márciusában milyen módszerekkel próbálta visszahozni az elveszett intézményeket.
1968-tól megváltozik a politikai helyzet, és más lesz a színtér. A Magyar Autonóm Tartomány, ahogy Stefano Bottoni is fogalmazott, egyféle üvegházként védte a várost és a régiót, 1968 után ez az üvegház megszűnik mint óvó tényező, és elkezdődik az a folyamat, ami sokkal drasztikusabban megy végbe, mint más erdélyi városokban. Ha demográfiailag csak később, de politikailag a marosvásárhelyi magyarság már a 80-as években kisebbségben volt. Ez a magyar elit elveszti pozícióinak többségét.
1990-ben történik egy intézményi restaurációs kísérlet, ez a magyar elit megpróbálja a még többségben lévő magyarokkal visszahozni a korábbi állapotokat, és innen kezdődik a mélyrepülés. Egy győztes csata után egy vesztes háborúról beszélhetünk. Ami történt, egy csonka intézményes restauráció, de ez nem volt elég ahhoz, hogy erre jövőképet lehessen építeni. A probléma kulcsa az, hogy a fekete március és a kilencvenes évek demográfiai fogyása után a helyi elitnek nem sikerült egy, a helyi magyar társadalmat egészében összefogó és megszólító jövőképet megfogalmaznia.
Kiss Tamás: A 60-as évektől, de még inkább a megyésítéstől számítva indul Székelyföld fogalmának egyféle szűkülése. Azzal, hogy Marosvásárhely elvesztette az Autonóm Tartomány központjának a státusát és egy román többségűvé váló megyének a központja lett, elkezdődött egy olyan folyamat, ami afelé mutat, hogy a város kezd leszakadni a székelyföldi magyar tömbből. Másrészt 1968-tól olyan demográfiai folyamatok indultak be, amelyek átrajzolták a város képét. 1989 után Marosvásárhely egy román többségű várossá vált. Viszont, ha az utóbbi 10 év demográfiai történéseit nézzük, ezek korántsem drámaiak. A jelenlegi 45%-os magyar arány (a kilencvenes években tapasztalt brutális arányvesztéshez képest) egy pozitív csalódás.
A magyar politikai elit Marosvásárhelyen (ahhoz képest, hogy ez ma is egy 45 százalékban magyarlakta város) intézményesen nagyon alulteljesít. Például a marosvásárhelyi népszámlálási bizottságnak annak idején nem volt magyar tagja. E miatt azt gondoltuk, hogy ennek az alulteljesítésnek sokkal drasztikusabb következményei lesznek az adatok szintjén is. Florea számára ugyanis láthatóan tétet jelentettek a város etnikai arányai. A magyarok aránya azért nem csökkent nagyobb mértékben, mert megindult egy szuburbanizációs folyamat, amiben elsősorban a románok vettek részt. A jómódú, középosztálybeli románok kiköltöztek a peremfalvakba. Másrészt a városból való más irányú elvándorlás is nagyobb volt a románok esetében.
Székely István: Maros megyében már két olyan generációról beszélhetünk, amely román többségű megyében nő fel, érezvén a saját bőrén ennek a mindennapokat is befolyásoló közpolitikáit. Marosvásárhely esetében a lokális többség kisebbségé válása az elmúlt két évtizedben valósult meg, szerintem ez képezi a várossal kapcsolatos trauma alapját. Kérdés, hogy az a generáció, amelynek életét ez a folyamat határozza meg, tud-e egyáltalán erre egy racionális választ adni.
Többféle válasz fogalmazódott meg a politikai közélet részéről ezzel kapcsolatban. Az egyik válasz az egykori polgármesteré, Fodor Imréé. Ez egyféle politikai radikalizálódás, aminek egyik exponense a Székely Nemzeti Tanács. Az elveszett főváros képzetére építve, világosan látva, hogy Maros megye politikailag levált a Székelyföldről, mégis megpróbál egy össz-Székelyföldet építeni, méghozzá egy kisebbségi létből.
A másik modell, amiről nem beszélünk, mert nem látszik, az a 89 utáni gyorsított ütemű individualizáció irányából fogalmazódik meg. Arról van szó, hogy a mindennapok problémáiból egyre kisebb számú jelentkezik az etnikai közösség határain belül, és a válaszok sem ezen belül keresendőek. Látszik egy társadalmi réteg, amely nem találja politikai képviseletét sem az “itt apáink vére folyt” programban, sem az “együtt-împreună” programban, ami végülis a modernizálódó nagyvárosok, így Kolozsvár problémája is. Lehet, hogy újra kell fogalmaznunk a nemzettudatot a modernizáció és az individualizáció feltételei közepette.
2. A magyarok belső aszimmetriái
Kiss Tamás: A 70-es években és még a 80-as években is egyértelmű volt, hogy szimbolikusan is és akár társadalmilag is a magyarok voltak felül. A középosztály javát a magyarok alkották. 89 után nem pusztán az történt, hogy egy román többségű várossá vált Marosvásárhely, hanem a románok és magyarok közti szimbolikus viszony is megfordult. Statisztikai adatok szintjén is kimutatható, hogy a románok például iskolázottabbak, vagy jobb a jövedelmi helyzetük. Ezt a pszichózist az arányvesztés mellett a szimbolikus lefokozódás okozza.
Ehhez nyilván az is hozzájárult, hogy a magyarok elvándorlása 89 előtt és után is szelektív volt. Leginkább a jól képzett és magasabb státusú magyarok mentek el. Ez a státuskülönbség amúgy mindenben megfigyelhető, a munkanélküliek, a szegények között is több a magyar annak ellenére, hogy Marosvásárhely egy prosperáló sávjában van Erdélynek.
Novák Zoltán: Ha a civil szervezeteket nézzük, nem számszerűségükben, hanem a hatékonyságukkal van a gond, ebben mindenképpen előnyben vannak a románok.
Székely István: Amikor Kolozsvár gyengítéséért az orvosit és színit elviszik Marosvásárhelyre (pusztán épülethiány miatt nem ment oda a tanárképző is), akkor olyan városba kerül ez a két csúcsegyetem, amelyben az értelmiségi lét feltételei kevésbé voltak adottak, mint mondjuk Nagyváradon vagy Kolozsváron. A 70-es és 80-as években Marosvásárhelyen az értelmiségi elit szempontjából szinte monokultúra volt. Voltak az orvosprofesszorok, a színészek, képzőművészek, egy-két intézményvezető, de nem beszélhetünk az értelmiségiek szempontjából többszólamú, teljes értelmiségi struktúrájú nagyvárosról. Másrészt Marosvásárhely a 70-es évek második felétől saját magát számolja fel. Az elit nagyon nagy mértékben távozik, és ennek egy leszivárgó hatása is volt.
Ide tartozik, hogy amíg a “Fodor Imre habitus” főleg a szimbolikus tartalmakra és a kétnyelvűségre koncentrált, és annak a radikalizálódó közösségnek akart megfelelni, amely szerint nem elég autentikus a magyarság képviselete, addig a várost szépen szétprivatizálják, ami ahhoz vezet, hogy a középosztály szempontjából a román etnikumhoz tartozók elég jó pozíciókat foglaltak el.
Kiss Tamás: Amit Székely István monokulturálisnak, én egy rossz értelemben vett rendiességnek neveznék. Ez helyenként már nem reális tartalmakkal feltöltött, szimulált társadalmi különbségeket jelent. A marosvásárhelyi elit integrációképtelenségének ez az egyik magyarázata. Az, hogy bizonyos rétegek nem találják az érdekképviseletüket, ennek a rendi pökhendiségnek tudható be, ami szerintem normális ember számára elég nehezen viselhető el.
Novák Zoltán: Látom, hogyan építkezik Hargita és Kovászna megyében jól, rosszul egyféle helyi, székely tudat. Marosvásárhelyen nem találjuk, nem mutattuk meg azokat a fogódzókat, amelyekre hosszútávon egy közösséget lehet építeni. Úgy tapasztalom, hogy a marosvásárhelyi magyar közösség egy rendkívül heterogén közösség, nem egy Udvarhelyszékből Udvarhelyre, Csíkszékből Csíkba települő közösség, hanem a mezőségi és belső erdélyi identitású ugyanúgy megtalálható, mint a székelyföldi. Ezt tetőzi a számbeli kisebbségbe kerülés ténye, és ebből a görcsös spirálból képtelen szabadulni a város magyar közössége.
3. A politikailag gazdátlan város
Székely István: 1989 után a politikai eliten belül Marosvásárhelynek és Maros megyének végig kitüntetett szerepe van. Hargita eleve három külön részként szerveződött meg, így Maros lett a legnagyobb erdélyi magyar megye. Másrészt a 90-es évek első felében a marosvásárhelyi történések igen mély nyomot hagytak a politikai elitben. A pogrom okát abban lehetett megtalálni, hogy két többségi tudattal rendelkező közösség van, a román, amelynek van egy országos többségi tudata és a magyar, amely egy lokális többségi tudattal él. A magyar vezetőségnek volt egy meghatározó része, akiknek egyes számú prioritása az volt, hogy a hasonló eseményeket próbálják elkerülni, és a mindennapi élet szintjén jelenlévő interetnikus problémákra valamiféle strukturális válaszokat próbáljanak adni.
Emiatt el lehet mondani, hogy az országos RMDSZ-t egy olyan interetnikus környezetben szocializálódott elit határozta meg, amely legfontosabb célkitűzése a mindennapok szintjén jelentkező etnikumközi feszültségek feloldása. Ez az igazi oka annak, hogy ez az elit nem igazán érti a Székelyföldet, és nem igazán van válasza arra, amikor a problémák nem lokálisan interetnikusak, hanem Székelyföld-Bukarest vonatkozásában jelennek meg, elsősorban közjogi kérdésekben.
A kilencvenes évek hat meghatározó magyar politikusából három, Markó, Borbély és Frunda marosvásárhelyi. Mindhárman valamilyen országos politikai pályát választanak maguknak, de egyik sem köthető Marosvásárhelyhez. Frunda bekerül az Európa Tanács küldöttségébe, és olyan külpolitikusként határozza meg magát, aki történetesen Marosvásárhelyen lakik. Markó 1993-tól az RMDSZ szövetségi elnöke, és mint ilyen, számára Marosvásárhely ugyan fontos terep, de máshol is sok dolga akad. Borbély 1997 januárjától a kormányzati pozícióvállalásban látja saját jövőjét, és az elsőszámú erdélyi kormányzati befektetőként jelenik meg. Ezek nem a marosvásárhelyi problémákra fókuszáló politikai habitusok.
Az utolsó olyan politikus, aki egyes számú politikai prioritásként határozta meg a marosvásárhelyi társadalomépítést, Zonda Attila volt, aki Marosvásárhelyre költözött, teljesen alulról szervezte meg az RMDSZ-t, ezzel egyféle modellt is nyújtott, ami az értelmiség megkerülésének is a modellje. Zonda 1997 tavaszán elhunyt, azóta több elnöke is volt a helyi RMDSZ-nek, de valahogy a várost senki nem érezte elsődleges prioritásnak.
Külön történet a Kelemen Atilláé, ő megyei elnökként is úgy érzi, hogy elsősorban a vidék elnöke, mint ezt már többször is elmondta. Ebből következik, hogy a városnak politikai értelemben legalább 15 éve nincs gazdája.
A kilencvenes évek végétől volt Markónak egy intézményalapítási sorozata: Marosvásárhelyen jön létre az Erdély FM, ott lesz az Erdély TV, ez az az időszak, amikor felfut a körzeti közszolgálati rádió, megalakul a román televízió marosvásárhelyi stúdiója, és nem utolsósorban ennek kapcsán erősödött meg a Sapentia. Azonban ezeknek a marosvásárhelyi politikai vonalvezetésre minimális hatásuk volt.
Kiss Tamás: Marosvásárhely (paradox módon) megsínylette, hogy az RMDSZ felső vezetése innen került ki. Részben ennek tudható be, hogy nincsen olyan elit, amely a helyi problémákat kezelni tudná. A nem Marosvásárhelyt prioritizáló, de mégis jelen lévő elit egyszerűen blokkolta és blokkolja ezeket a pozíciókat. Nem hagyja, hogy karizmatikus, a helyi problémákkal, helyi társadalomszervezéssel valamit kezdeni tudó vagy akaró társaság fel tudjon nőni. Amíg ez a dolog nem változik, nem várható áttörés. Elég felemásnak láttam például, amikor a választások után teljes mértékben a helyi szervezetnek tolták át a politikai sikertelenség okát.
Ami az értelmiségi szerepmodelleket illeti, ehhez köthető az a fajta radikalizálódás is, ami Fodor Imre kapcsán látható. Elég nyilvánvaló azonban, hogy ez egy kifutó értelmiségi modell. Marosvásáhelyen lakossági mérések is bizonyítják, hogy az itt élő magyarokban még ott van a vágy/nosztalgia, hogy Marosvásárhely a székely régió központja legyen, hogy oda tartozzon. De a fiatal generáció számára elég egyértelmű az, hogy nem igazán lehet Székelyföldet szervezni Marosvásárhelyről. Így jelenleg inkább a Székelyföld, az ottani lehetőségek árnyékában van Marosvásárhely, nem Nagyvárad és Kolozsvár árnyékában, ahogy volt az 1930-as, vagy akár az 1950-es években.
4. Revans-értelmiségiek?
Székely István: Az egyik modell a székelyföldi, magyar többségi. Ugyanígy világos modell az erős számbeli kisebbségi helyzet, ami a szórványban van. Itt a magyar közösség a nyelvi jogokat és a saját nemzeti identitásának megélését tűzheti ki, elsősorban egy általános emberi jogi megközelítésben. Van a harmadik alternatíva, ami legtisztábban Szatmár és Bihar, illetve Szatmárnémeti és Nagyvárad esete, ahol egy jól teljesítő magyar népesség van, ami alapját képezi a szintén jól teljesítő politikai felépítménynek.
Marosvásárhelynek, annak ellenére, hogy magyar lakosságának jelentős többsége egyféle lokális többség mentalitásával él, ami nemzeti radikalizálódást eredményez, és célként egy székelyföldi alternatívát fogalmaz meg, mégis világos, hogy ez nem járható út. Inkább egyféle érdekbeszámításos pozíció működne, mint Nagyvárad és Szatmárnémeti esetében. Azért nem hozom példának Kolozsvárt, mert ez ott sem működik, szintén azért, mert a helyi politika alulteljesít. Novák Zoltán: Hatalmas űr tátong Marosvásárhelyen. Azt érzékelem, hogy a politikai osztály egy része is ráébredt arra, hogy embereket kell beemelni a civil szférából. Tíz éves ottlétem alatt azt tapasztaltam, hogy megjelent egy új generáció a városban, amelynek tagjai más szocializációs háttérrel rendelkeznek, Marosvásárhelyt választották ilyen vagy olyan okokból kifolyólag, és ezzel a generációval talán lehetne valamit kezdeni, ki lehetne lépni a klikkesedés bűvköréből.
Kiss Tamás: Kérdés, hogy a magyar elit tud-e versenyképes lenni. Kérdés, hogy Florea hogyan tudja integrálni a város lakosságát, és milyen magyar csoportokat tud vonzani ez a Florea projekt. Közvéleménykutatások alapján elmondható, hogy Florea kapcsán megjelenik a modernizáció, a sikeresség toposza, az, hogy a klikkesedett, rendies magyar Vásárhelyhez képest egy pezsgőbb valamit tud felmutatni. Ez a Florea féle Vásárhely ráadásul a magyarok fele nem, vagy nem egyértelműen kirekesztő. Egyfajta jólfésült román nacionalizmus. Mert azt természetesen hozzá kell tenni, hogy a Florea-projekt fő hajtóereje mégiscsak a román nacionalizmus. Ez a „jólfésült” nacionalizmus az egyik kulcsa az ő integrációs képességének. Egyrészt képes arra, hogy a román közösséget immár tizenöt éve összefogja, másrészt egyes magyar csoportok, elsősorban az alsó rétegek számára vonzó is tud lenni. A magyar politikai elit (amely az utóbbi évtizedben nagyon kevés jelét mutatta a politikai innováció képességének) egyelőre nem találta meg ennek a dolognak az ellenszerét.
Transindex.ro

Sepsiszentgyörgyi konferencia: az autonómia európai gyakorlat
Az Európai Unió 27 tagországa közül 11-ben rendelkeznek a kisebbségi közösségek területi vagy kulturális autonómiával, így nem mondható, hogy az autonómia az európai szabványokat vagy gyakorlatot meghaladó követelés – mutatott rá Tamás Sándor, a Kovászna megyei tanács elnöke pénteken az Európai autonómiák a gyakorlatban című ötnapos képzéssorozat zárórendezvényén.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) politikusa a közéleti anyanyelvhasználat korlátozásának megszüntetését szorgalmazta. Hozzátette: ennek érdekében az alkotmánymódosítás során az RMDSZ azt kezdeményezi, hogy nyilvánítsák regionális hivatalos nyelvvé a magyart Romániában.
A román hírügynökségek a konferenciáról közölt beszámolóikban azt emelték ki, hogy Tamás Sándor magyar nyelvű személyi okmányokat kért. A politikus rámutatott: a romániai születési bizonyítványokon (anyakönyvi kivonatokon) a román mellett angolul és franciául is szerepelnek az információk, de magyarul nem, pedig léteznek olyan hatályos rendelkezések, amelyek lehetővé teszik a magyar nyelv használatát a közigazgatásban.
A magyar többségű Kovászna megye önkormányzati vezetője egy gyógyszeres dobozzal illusztrálta azt, hogy Székelyföldön az egészségügyben is megoldatlan az anyanyelvhasználat: a gyógyszer termékismertetőjét kizárólag román nyelvre fordították le.
Sepsiszentgyörgyön dél-tiroli, finnországi, felvidéki, törökországi és hazai résztvevők értekeztek az ötnapos tanfolyamon az önrendelkezési formákról. A rendezvényt az Európa különböző országaiból érkezett, illetve a bukaresti Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalát és a kolozsvári Kisebbségkutató Intézetet képviselő fiatal kutatók továbbképzésére szánták.
MTI
Erdély.ma

Hitélet – Kilencven esztendő a megszentelő szeretet szolgálatában
Kicsoda az öt országban, több mint 170 tagot számláló Szociális Testvérek Társasága?
90 év nem nagy kor a történelemben, de jelentős időszak a Szociális Missziótársulat gyökeréből 1923-ban kihajtott Szociális Testvérek Társasága (SZTT) – Societas Sororum Socialium (SSS) számára. Erre a magyar alapítású intézményre méltán lehet büszke a magyar katolicizmus – és nem csak. A jubileum kapcsán beszélgettünk Farmati Anna SSS kerületi elöljáróval, „civilben” magyar–francia szakos tanárral, aki jelenleg a bölcsészettudomány doktoraként a BBTE Bölcsészkarának adjunktusa, valamint a Vasárnap katolikus hetilap és a Keresztény Szó katolikus kulturális folyóirat szerkesztője. 1995 óta tagja a társaságnak, 2011 augusztusában választották meg kerületi elöljárónak.
– Kérem, beszéljen a kezdetekről, az alapítás körülményeiről! Mi tette ezt időszerűvé 90 esztendeje?
– Annyi női szerzetesrend van a világon, hogy – a vicc szerint – még maga a jó Isten sem tudja, pontosan hány... Miért volt szükség tehát egy újabbra? Nyilván azért, mert új, sajátos feladatok mutatkoztak, sajátos karizmára volt szükség. És azt hiszem, emellett az is fontos, hogy a magyar társadalom és egyház ínségeit a magyar katolikus úri kisasszonyok és polgárlányok tudták akkor érzékenyebben észrevenni, nem az idegenek. Közülük sokan hivatást éreztek arra, hogy a Szentléleknek való teljes önátadásban, tehát szerzetesi életformában, de nem kolostorban, hanem modern keretek között válaszolhassanak a 20. század eleji társadalmi és spirituális kihívásokra. Említette a Szociális Missziótársulatot. Valójában valahol itt vannak a gyökereink, az időszerűségre legelőször az ő alapítójuk, Farkas Edit érzett rá. Az első szociális enciklikák megjelenése után (Rerum novarum 1891-ben) pár évvel a helyi egyházakban is felébredt a szociális felelősségvállalás vágya. Az akkori társadalmi viszonyok hatására indult el az a kezdetben inkább csak nőmozgalminak és szociálisnak nevezhető lelkiség és munka, amelyből aztán kinőtt a Szociális Missziótársulat (1908), majd ebből az SZTT. Olyan gazdátlan munkaterületekre figyeltek fel, mint a nagyvárosi dolgozó nők helyzete, a vidéki leányifjúság több rendbéli műveltséghiánya, az igazságtalan törvényhozás, a kallódó fiatalok (főleg munkásnők). Ezeken a munkaterületeken viszont nem lehetett hagyományos, klauzúrás apácákként dolgozni. Szervezeti formájukkal, öltözetükkel, lelkiségükkel, hitbeli és szakmai tájékozottságukkal, világ- és egyházszemléletükkel megelőlegezték a II. Vatikáni Zsinat sok irányelvét. Teljesen új szemlélet volt például, hogy nem az addig ismert palliatív módszereket látták célravezetőnek, mint pl. a szegénygondozás, hanem a megelőzést. A megelőző munkára nyilván fel kellett készülni. A szociális testvérek indították el ennek érdekében a szociális munkás képzést.
– Ha jól tudom, az alapító, Slachta Margit elismert közéleti személyiségnek számított, többek között a női szociális mozgalom vezéregyénisége is volt…
– Valóban, Slachta Margit volt a magyar képviselőház első női tagja (1920–1922, majd 1945–1948 között), ugyanakkor „az egyetlen férfi a parlamentben” – ahogy képviselőtársai egy-egy határozott beszéde nyomán nevezték. 1918-ban, még missziós nővérként szervezte meg és vezette a Keresztény Női Tábort, amelynek sokáig az élén állt. A nők választójogáért, a keresztény szellemű tanügyi törvényért küzdött – egyáltalán próbálta bevinni „a női szempontot” és a keresztény szemléletmódot a törvényhozásba, a szervezetépítésbe, a társadalmi életbe.
– Milyen tevékenységet fejtettek ki a szociális testvérek Erdélyben?
– Az erdélyi missziós nővérek 1923-ban testületileg csatlakoztak az SZTT-hez. Ikrich Auguszta testvér az alapítója ennek a kerületnek. Ekkor még Temesváron működtek, de pár év leforgása alatt Nagyváradon, Kolozsváron, a Székelyföld több helységében dolgoztak a legkülönbözőbb területeken: népnevelő tanfolyamokat tartottak (ebben a népi hímzéstől az egészségügyi tudnivalókig minden benne volt), nők számára lapot szerkesztettek (A Nap), hitoktattak, napközi otthonokat és szülőotthonokat vezettek, de liturgikus kurzusokat is szerveztek. Mindezt természetesen munkatársakkal végezték, és nem saját intézményekben, hanem ott, ahol szükséges volt. Megszervezték az Ezer székely leány napját, valamint a bukaresti cselédmunkára vállalkozó székely leányok lelki és kulturális gondozását. Az 1948-as államhatósági feloszlatás után nem folytathatták ezt a nyilvános tevékenységet. Sokan börtönbe kerültek hitük és egyházért való kiállásuk miatt. Az élet viszont nem állt meg: éppen a közösség korszerű jellegének köszönhetően a testvérek képesek voltak „föld alatt”, titokban, teljesen jeltelenül, teljesen „profán” munkahelyeken is egész szívvel élni a hivatásukat. Néhányan plébánián vagy a gyulafehérvári püspökségen dolgoztak.
– Hogyan történt az újraindulás 1990 után a megújuló romániai társadalom keretében?
– Örömmel, mondhatni eufóriával, de nyilván nehézségekkel küszködve is. Pozitívum volt, hogy a többi renddel ellentétben itt volt utánpótlás, mert Ikrich Auguszta az illegalitásban is, a börtön lehetőségével is számolva vállalta az új tagok titokban való felvételét. Tehát nem kellett ún. középgeneráció nélkül indulni. Az ingatlanjainkat azonban máig nem kaptuk vissza. Fontos ugyan az anyagi alap, ugyanolyan fontos azonban a struktúra, a kor követelményeihez igazodó szellemiség. A társadalom időközben megváltozott, volt közben egy II. Vatikáni Zsinat is – fel kellett ismerni az új igényeket, a karizma új, a jelenre szabott színeit –, és ez bizony egy hosszabb folyamat volt, hiszen az illegalitásban a tagok minden erőfeszítés ellenére nem láthatták élőben a valódi „működést”, a képzésük sem terjedhetett ki mindenre. Csíkszeredában, majd Kolozsváron fokozatosan mégis elindult az együtt lakó közösségek élete is. Azok a testvérek, akik a diktatúra idején kényszerből puszta létfenntartó munkát vállalhattak, próbáltak olyan szolgálatot keresni, amelyben közvetlenebb módon megélhették a karizmát.
– Mit jelent földrajzilag a kerület, melynek elöljárója, és miben áll szolgálatuk ma?
– Ma az előbb is említett két városban van nagyobb közösségünk. De van egy testvérünk Désen, ahol jelentős kültagcsoport is van, Iaşi-ban egy csángó testvérünk, aki plébánián dolgozik, egy idős testvérünk Marosvásárhelyen – ez még a szétszóratás öröksége. Ma a társaság egésze kicsit másban ismeri fel önmagát, mint a feloszlatás előtti években, hiszen a társadalom azóta megváltozott. Márpedig nevünkben a szociális elsősorban társadalmiságot, az egyház társadalmi tanítása szellemében történő munkát jelent. A legtöbb szolgálatot, amit a testvérek régen végeztek, átvette az állam, vagy más humanitárius és egyházi szervezetek. Nekünk ez nem jelent nehézséget, hiszen nem a mi intézményeink voltak (szabályzatunk értelmében nem is lehetnek intézményeink). Most inkább azt látjuk feladatunknak, hogy ehhez hozzáadjuk a lelkiséget, ott, ahol lehet, ahol ezt igénylik. Ma is nyitottak vagyunk egyházi és világi intézmények felé egyaránt. Itt Erdélyben van közöttünk tanár, hitoktató, pszichológus, szociális munkás, irodalomtörténész, de dolgozik testvér az evangelizációban, a kórházpasztorációban, a katolikus egyetemista ifjúsággal, egyházi mozgalmakban, kültagjaink közül pedig sokan az idősgondozásból veszik ki a részüket. Olyan szakmákban dolgozunk, amelyeknek valamilyen köze van az ember boldogulásához, szellemi-lelki jólétéhez, az értékmentéshez – legyenek ezek evangéliumi-erkölcsi, kulturális vagy nemzeti értékek. Igyekszünk a saját plébániánk és egyházmegyénk életébe is bekapcsolódni. Szívesen tartunk lelkinapokat, lelkiségi vagy szakmai előadásokat, műhelyeket. Fontosnak tartjuk a szakszerűséget, de ehhez sajátos hivatásunknál fogva mindig diszkréten „bónuszként csatoljuk” a megszentelő szeretetet, a Szentlélek jelenlétének lehetőségét – és ami a legfontosabb: nem csak küzdünk az ügyekért, a ránk bízott emberekért, hanem imádkozunk is. Ez az, amit más szakember talán nem tesz meg... Szent Benedek lelkiségét követjük: ő mondja, hogy a zsolozsma (zsoltározás) opus Dei – tehát szolgálat, Istennek a szolgálata, de a dicséret mellett vállaljuk a közbenjárást is – a nagyvilág és kis környezetünk problémáiért.
– Ad valamilyen különlegességet az, hogy a hármas évfordulóra éppen a Hit Évében kerül sor?
– Számunkra ez az év jubileumi év is, ami azt jelenti, hogy nem csak az alapítás napján, május 12-én ünnepelünk, hanem egész évben. Ez az emlékezés, a megújulás, a karizmánkban való elmélyülés ideje is. Ez mindenképpen kapcsolatban van a hittel... Alapítónk éppen a szlovákiai zsidók menekítésének ügyében járt Rómában és várakozott a pápára, amikor várakozás közben megírta a saját és a Társaság Credóját – ennek vezérfonala természetesen megegyezik a hivataloséval. De ott vannak a hittikok mellett/helyett a mi sajátos misztériumaink. A Hit Éve arra ösztönöz minket, hogy hitünket minden szinten megújítsuk.
Slachta Margit: Credo (részlet)
„HISZEK TEREMTŐ ATYÁNKBAN: Aki az embert társul veszi a teremtésben, Aki őt részelteti a szülői méltóságban, Aki vele osztozik a birtoklásban, Aki neki részt enged a hatalomban, Aki őt felemeli a jognak hordozására, Aki őt képesíti törvényhozásra, Aki hatalmat ád bíráskodásra, Aki őt bevonja kormányzására, Aki őt felkeni uralkodásra, De mindenben kötelezi számadásra.
VALLOM, HOGY:
embernek ember, szervezet, állam nem birtokosa, ember, embernek, szervezetnek, államnak nem tulajdona, Isten ellen nincs érvényes törvényhozás, Az Ő szent akaratával szemben bűn a jogfosztás, Ember nem engedheti meg, amit Isten nem akar, földi hatalom meg nem tilthatja, amit Isten megenged, nem parancsolhatja, amit Isten tilalom alá vetett! Hiszek Teremtő Atyánkban, Mindenek Urában!”
Emlékező-hálaadó jubileumi ünnepség hétvégén Kolozsváron
Salkaházi Sára SSS testvér, vértanú boldoggá avatása 2006. szeptember 17-én volt Budapesten, amelyen több tízezer hívő és véráldozatát tisztelője vett részt. 1944. december 27-én nyilasok hurcolták el hatodmagával a Szociális Testvérek Társasága Bokréta utcai otthonából. A vád a szociális munka, a zsidórejtegetés és -mentés. Még aznap a Duna-parton agyonlőtték az elhurcoltakkal együtt, testüket a Dunába dobták. Amint Ft. Jakubinyi György érsek A szentek nyomában Erdélyben című könyvében hangsúlyozza: Boldog Sára testvér az első magyar polgári boldog, sőt maga is dolgozó nő volt.
FODOR GYÖRGY
Szabadság (Kolozsvár)

Kincsünk a szó
Izgalmas, meglepetéseket tartogató nyomozómunkára vállalkozott Kuti Márta, amelynek eredménye a csütörtökön este a Bolyai téri unitárius egyházközség Dersi János-termében bemutatott kötet. A rendezvénynek a Marosvásárhelyi Örmény-Magyar Kulturális Egyesület volt a házigazdája, amelynek elnöke, Puskás Attila köszöntötte a szerzőt. A Kincsünk a szó a kolozsvári Világhírnév Kiadó újságíró szerzőket felsorakoztató Fehér Holló sorozatában jelent meg.
A sorozatot és annak szerzőit Szabó Csaba szerkesztő, az RTV kolozsvári munkatársa mutatta be a marosvásárhelyi közönségnek. A kötetet Bodolai Gyöngyi méltatta, majd a szerző felolvasta az örmény kisebbségről és nyelvről írt jegyzetét és dedikálta a könyvet. Az alábbiakban Bodolai Gyöngyi méltatásából idézünk.
Egyed Emese költő, egyetemi tanár a hétfői kolozsvári bemutatón, amelyre a Sapientia Napok keretében került sor, nyelvművelő publicisztikának nevezte a Kicsünk a szó című kötetben összegyűjtött írásokat. Találó ez a műfaji besorolás, hisz Kuti Márta a Népújság Színes Világ című mellékletében közölt cikksorozatából állította össze a kötetet. Pontosabban abból a hatvan jegyzetből, amelyek tárgya a nyelv, az anyanyelv, a miénk és a magyarnál is kisebb és néhány annál nagyobb nép anyanyelve. Az a csodálatos valami, amit Németh László a "lélek örökítőanyagának" nevezett.
Kuti Márta, aki magyar nyelv és irodalom szakot végzett tanárként került az Igaz Szó című szépirodalmi folyóirat szerkesztőségébe, szerencsés embernek mondhatja magát. A lap korrektoraként, majd olvasó-, kép- és tördelőszerkesztőként, később könyvszerkesztőként az erdélyi irodalom legkiválóbb képviselőinek szövegeivel dolgozott, s ahogy Egyed Emese megjegyezte, igényes szerkesztőként hasznos tanáccsal látta el a szerzőket. Ezért is aggasztja a mai sajtó nyelvének állapota és az átlagolvasó egyre szegényedő szókincse, amit jegyzetíróként is nemegyszer szóvá tett. De nem elégedett meg ennyivel. Ma is emlékszem, milyen örömmel újságolta 2006-ban, hogy sikerült megvásárolnia a Magyar etimológiai szótárat, s hogy mennyire érdekes olvasmányt jelent számára a szavaink eredete körüli vizsgálódás.
Mivel arra gondolt, hogy az átlagembernek nincs pénze a szótárra, s ideje sincs arra, hogy szavaink múltjáról, jelenéről, jövőjéről "böngészkedjen", megteszi ő helyettünk, s közben ízelítőt ad arról, hogy milyen kincs birtokosai vagyunk, illetve lehetnénk, ha jobban odafigyelnénk erre a csodálatos eszközre, amely nélkül érzéseinket és gondolatainkat sem tudnánk kifejezni. Nyomozómunkája során megismertet gyakran használt szavaink – anyanyelv, nép, nemzet, áldás, átok, könyv, dicsőség, ördög, kölcsön, természet, gazdag, szegény, néz, tekint stb. – és különleges szavaink – pernahajder, pletykafészek, maszlag, csáva, sznob, csór, csóró, baki stb. – származásával, jelentésének alakulásával. Az ismerkedés kapcsán pedig művelődéstörténeti ismereteinket bővítve, az olvasóval összekacsintva szórakoztat is.
S mintegy vigasztalásképpen, hogy nem is olyan kicsi nemzet a magyar, a miénknél kisebb népek nyelvéről – baszk, katalán, okcitán, ír, abház, grúz, kartvéli, ruszin, rután, oszét, jász, alán – is beszámol, s olvashatunk az örmények, osztrákok és a vlachok nyelvéről, és arról is, hogy ez utóbbi megnevezése valójában az olasz szóból ered.
A bevezetőben elmondja, hogy diákkorában csodálta, de nem értette Szabó T. Attila professzorát, aki hihetetlen odaadással, türelemmel és lelkesedéssel gyűjtötte a Szótörténeti tár anyagát. Ma már saját kutakodásaiból kiindulva úgy érzi, hogy "minden felfedezett szó a játékos szenvedélyével örvendeztette meg" egykori tanárát.
Írásait, amelyben fontos szerepet játszanak az állatok, madarak is, a nyelvi ki mit tudok sikeréből kiindulva jó játéknak szánja. Ehhez annyit tehetnénk hozzá, hogy olyan érzés kötetbe szerkesztve újra találkozni ezekkel a frappánsan, a jelenlegi helyzetünkhöz igazítva megírt, finom iróniával, humorral fűszerezett nyelvművelő jegyzetekkel, mintha az anyanyelv "dirab-darabjainak" birtokában "nyelvünk erdőzúgásába" (Sütő András) hallgatnánk bele.
Bodolai Gyöngyi
Kuti Márta Kincsünk a szó
Világhírnév Kiadó, Kolozsvár, 2013
Sorozatszerkesztő: Szabó Csaba
Népújság (Marosvásárhely)

Másfélszáz évig Erdély „alkotmánya” volt
A Korunk és az Erdélyi Múzeum főszerkesztője, Kovács Kiss Gyöngy történész A Habsburg-berendezkedés Erdélyben címmel értekezett a Szacsvay Akadémián. A 18. század történéseiről, az Ausztria és az Erdélyi Fejedelemség viszonyát szabályozó, alaptörvényi funkciójú Diploma Leopoldinum létrejöttéről, Kolozsvár korabeli hétköznapjairól Szilágyi Aladár beszélgetett a levéltárak kutatójával.
- Gyermek- vagy ifjúkorában érték-e olyan impulzusok, hogy a történész mesterséget válassza hivatásának?
- Édesapám Kiss András – most már nyugalmazott – főlevéltáros, aki élete nagy részét a kolozsvári levéltárban töltötte. Valószínűleg az ő hatására is alakult ez így. Olvasni, ráadásul történelmet olvasni mindig szerettem. Egyébként nem feltétlenül történésznek készültem, aztán két évvel az érettségi előtt megváltozott a dolog, és a történelem-filozófia szakra felvételiztem a Babeş–Bolyai Tudományegyetemre.
- Az már bizonyára egyetemjárás közben eldőlt, hogy a 18. századi Erdély históriáját, illetve 16–17. századi kultúrtörténetét válassza kutatásai fő pászmájának?
- Igen, akkorra kialakult ez az érdeklődés. Az is eldőlt, hogy nem tanítani, inkább kutatni szeretnék. De akkoriban kötelező volt a központi kinevezéseket elfogadni, így kerültem Nagyváradra, az akkori Moghioroş Líceumba történelem–filozófia tanárnak, ahol életemnek egy rövid, de nagyon szép szakaszát éltem. Egyetemista koromban levéltárba jártam, és akkor fogtam neki az egyik témámnak, amely sok év után most jelent meg: a kolozsvári osztóbírói intézményről és az osztálylevelekről van szó. A hagyatéki leltáraknak ezt a csoportját dolgoztam fel, amit azért is szerettem, mert minden benne van, ami a kolozsvári hétköznapokhoz tartozik, egy százötven éves periódus vonatkozásában.
- 1988-ban visszamehetett Kolozsvárra, rögtön bekerült a Korunk redakciójába, azóta ott dolgozik különböző beosztásokban. A szerkesztői munka elvégzése mellett nyújtott-e szakmai elégtételt a Korunk?
- Mindenképpen. Egy idő elteltével létrehoztuk a História rovatot, amely mellett egy újabb, szintén történelmi anyagnak helyet adó rovat indult, Dokumentum címmel, mely ma már eléggé akcidentálisan ugyan, de még jelen van a lapban. Egy idő után szerkesztőségi főtitkár, majd főszerkesztő-helyettes lettem, az idén januártól főszerkesztő. Sikerült olyan történészeket bevonnom a szerzők közé, akik nem csak Erdélyben vagy Magyarországon tartoznak az élvonalba. Gondolok itt Romsics Ignácra, Gyáni Gáborra, Klaniczay Gáborra, Szakály Sándorra, Hermann Róbertre, a fiatalok közül Ablonczy Balázsra.
- Az Ön törekvései, elképzelései szerint főszerkesztővé válása hoz-e változást a lap koncepciójában, változik-e valamelyest a lap jellege?
- Nem vagyok feltétlen híve annak, hogy változtassunk csak a változtatás kedvéért. A Korunk viszonylag hosszú idő óta felszálló ágban van. Úgy érzékelem, radikális változtatásokra nincs szükség. Apró módosítások vannak, formailag annyi, hogy a folyóirat januártól színes borítóval jelenik meg, és azt szeretném, ha a főlaptestben a súlyponthoz kapcsolódó anyagok az eddigi gyakorlatnál nagyobb teret kapnának. A lap terjedelme nem változik, az arányok némiképp igen.
- Már szó esett arról, hogy kultúrtörténettel is foglalkozik. Engedje meg, hogy néhány művelődéstörténeti csemegéről beszélgessünk. Például, a viseletszabályozásról. Ezzel kapcsolatban milyen kuriózumokra bukkant?
- A viseletszabályozás vonatkozásában főleg a fejedelemség kori Kolozsvárral foglalkoztam. A 16. század végén, a 17. század első felében, a reneszánsz kiteljesedésével a kolozsváriakat is elragadta a hév, ugyancsak kedvelőivé váltak a jómódból fakadó luxusnak. A kolozsváriak pompakedveléséról Heltai Gáspár sem rejti véka alá nem túl hízelgő véleményét, amikor úgy fogalmaz: „Minálunk minden ember hivalkodni akar. Mert a magamutogatásnak sem módja, sem vége: kinek száz forint ára marhája van, úgy terengeti magát, mintha ezer forint ára volna.” A városi statútumok ezt a flancolást, a túlzott luxusigényt kívánták megzabolázni. A százférfiak tanácsa, a városi felsőtanács hozott határozatokat arra vonatkozóan, hogyan illik öltözködni, mi a decens viselet különféle alkalmakkor. A szabályozásoknak rendi jellegük is van. A polgárasszonyok a nemesasszonyok viseletét kezdték majmolni, ami „meghaladja a városi állapotot”. Így hát kimondatott, hogy „az olyan aranykösöntyű nem olyan vargánénak vagy nem olyan papnénak való”. Szabályozták a városi tanácsban való részvételkor ildomos öltözetet is. Lehetett valami kiváltó oka ennek a rendelkezésnek, különben érthetetlen, miért kell explicite szabályba foglalni, hogy tilos a városi tanácsülésre „csonka ujjú, gallératlan mentében, sem csizmában, sem papucsban, sem gatyában” megjelenni.
- Mi légyen az a bizonyos „korcsomaház” Kolozsváron?
- A korcsomaház a borkimérés, a kocsma, korcsoma, a városi társadalmi érintkezés egyik legfrekventáltabb helye, a kolozsváriak számára a fejedelemség korában a szabadidő eltöltésének egyik reprezentatív tere. Ahol nemcsak ittak, hanem véleményt cseréltek, társadalmi életet éltek, zenéltek, mulattak. És nem feltétlenül csak férfitársaságban, hiszen a korcsomaházakban időről időre megjelentek a zenészek – lantosok, hegedűsök, trombitások – mellett a „pajzán hegedűsnék” is, akik nem feltétlenül zenét szolgáltattak a férfiaknak… Azt még halkan megjegyezném, hogy a korabeli tanúvallomások nem csupán a „hegedűsnék” törvényszegéseiről szólnak. Esetenként más asszonyok sem álltak ellen a főként a katonaság képében jelentkező erős kísértésnek, nemegyszer viselkednek úgy, a „deákokkal, darabontokkal”, mint a hegedűszó kíséretében félrelépő asszonyok.
- Egyik tanulmányában foglalkozik a pletyka, a rágalmazás, becsületsértés kérdéskörével. Erről is vannak bírósági iratok?
- A pletyka – ugye – és a rágalmazás a kommunikációs jelenségeknek az egyik legismertebb alfaja, amióta ember az ember. A piacon, a szereken, a sokadalomban, a sütőházban, a fürdőházban elhangzottak gyakran képezték per tárgyát. A vétkeseknek találtakat pénzbírsággal sújtották többnyire. Viszont a tárgyalt korszakban a pletykának, a maga káros hatásain túlmenően, bizonyos esetekben pozitív hozadékai is vannak. Ez alkalmanként akár a nyilvánosság biztosítéka is az eltitkolt vétségek felszínre hozatalával, ezáltal a médiával és egyéb eszközök publikusságával nem rendelkező társadalmakban – így a fejedelemség kori Kolozsváron is – rátereli a figyelmet a visszásságokra, illetve közrejátszik a törvénytelenségek, akár a bűncselekmények bíróság elé kerülésében. Például 1578-ban Krappa Gáspárt és Heinrich Jakabot kitudódott paráznaságuk okán zárják ki a százférfiak sorából.
- Talán a legfontosabb munkája A Habsburg-uralom erdélyi kiterjedésének folyamata, a korabeli magyar emlékiratok láttatásában. Amikor elolvastam az Erdélyi Múzeum Egyesület kiadásában megjelent kötet szintézis értékű bevezető részét, nekem, aki elég sokat olvastam Erdély 18. századi történetéről, segített abban, hogy nagyobb összefüggésekben lássam a kor történéseit…
- Nagyon szerettem a témával foglalkozni. Az emlékirodalom ezt a korszakot sokrétűen és differenciáltan tárgyalja. Egyféleképpen látja és láttatja az eseményeket gróf Bethlen Miklós, aki államférfiként, döntő tényezőként vesz részt a politikai életben és cselekvő részese a Diploma Leopoldinum kidolgozásának. Másféleképpen reagál a történésekre Cserei Mihály, aki bár pro-Habsburg-beállítottságú, de buzgó kálvinistaként nem tud elvonatkoztatni a katolikus restauráció különböző aspektusaitól. Megint másképp báró Wesselényi István,aki jobbára a császári hatalom képviselőjének szemszögéből láttatja az eseményeket, vagy megint másképp Halmágyi István guberniumi tisztviselő. Másképp vélekedik a történésekről Apor Péter a Metamorphosis Transylvaniae-ban, akit elsősorban a társadalmi kapcsolatok változásainak bírálata és a nemesség életmódváltása foglalkoztat. Szintén másképp gróf Bethlen Kata, akinek családi életét dúlja fel a hivatalos politika által támogatott vallási intolerancia. A sor folytatható.
- A korszak kiindulási pontja a Diploma Leopoldinum volt. Az adta az első impulzust ahhoz, hogy Erdély státusa megváltozzon. Mi ennek a diplomának a lényege?
- Az 1690-ben Bethlen Miklós által kieszközölt alapvető okmány, a Diploma Leopoldinum – amelyet I. Lipót 1691. december 4-én erősít meg, és amely szabályozza a birodalom és az erdélyi rendek közti viszonyokat – világosan leszögezi, hogy Erdély fejedelemségként kerül Habsburg-uralom alá, megőrizve autonómiáját, belső rendjét, intézményeit. A diploma elvileg több mint 150 évig Erdély „alkotmánya” – és az eredeti szándék szerint biztosítania kellene a rendek addigi jogait, kiváltságait. Ezzel szemben a valóságban Erdély egy folyamatos integrációs tendencia célpontja és tárgya, a Habsburg-uralom kiteljesedésének színtere.
- Hamar kiderült, hogy bár – úgymond – két partner egyeztetését, kompromisszumát foglalta írásba, Ausztria meghódított területnek tekintette a fejedelemséget. Mivel járt ez Erdély számára?
- Bár a Habsburgok uralomgyakorlásának közjogi alapja nem változott meg, a Pragmatica Sanctio erdélyi, 1722-es elfogadása előtt III. Károly már leszögezte, hogy Erdélyt a Habsburgok háromszor hódították meg, tehát fegyverjogon bírják. Ez nem jelentett egyebet, minthogy a Diploma Leopoldinum elvileg, virtuálisan érvényben maradt ugyan, a kitételeit már senki nem vette komolyan. A diploma 1711, a Rákóczi-szabadságharc leverése, a szatmári pacifikáció megkötése óta folyamatosan vesztett a jelentőségéből. Ekkorra megváltoztak a körülmények a Diploma aláírása pillanatához képest: az erdélyi rendek „kompromittálták magukat” így már nem tekintették őket egyenlő partnereknek.
- Az is kiderült – még Bethlen Miklós életében –, hogy bár létrejött a gubernium, a katonai hatalom vált véglegessé. Már Rabutin tábornok, a császári sereg erdélyi főparancsnoka is keményen bánt, nem csak a néppel, hanem az elittel is.
- Igen, Rabutin generális, ha szabad ezt ilyen lazán megfogalmaznom, közutálatnak örvendett Erdélyben. Nem indokolatlanul. Bethlen Miklós Önéletírását gyakorlatilag átszövi a Rabutin-ellenesség, Erdélyt megrontó személyiségként ábrázolja, és akit szójátékkal „Rabbá tőn” generálisnak aposztrofál.
- Ahogy az osztrák uralom elhatalmasodott Erdélyben, egyrészt megszorító intézkedések születtek, másrészt engedmények, reformlépések is. Valamikor általános vélemény volt, hogy Ausztria csak „rosszat” okozott Erdélynek, aztán kiderült: ez nem volt teljesen így. Ha elkészítenők a század mérlegét, mi kerülhetne az egyik serpenyőbe, mi a másikba?
- A bécsi központú kormányzat és a helyi igazgatás összehangolása és az újítások – bonyolult folyamatok eredményei. Megítélésük számos tényező figyelembevételét igényli: a modernizációt, a korszerűséget célzóak is lehettek volna, ha céljuk – a túlzott centralizáció, a németesítés igénye – nem vezetett volna torzulásokhoz. Szolgálták a haladást, az intézkedések egy része a felvilágosodás jegyében született, azonban többnyire nem számoltak a helyi sajátosságokkal. Az intézkedések ugyanakkor a fejlettebb társadalmú országok irányába mozdították el a még mindig rendi erdélyi társadalmat, miközben meggátolták a saját útkeresés lehetőségét. Erdély számára Bécsen keresztül megnyílt a kapu a nyugat-európai értékrendek felé (kultúra, művészet, életmód, mentalitás). Ezzel párhuzamosan begyűrűzött a császári politika több ballasztja, az intoleranciától kezdve az abszolutista hatalom brutális alkalmazásán át a mérhetetlen adóterhekig.
- Nem beszélve magáról a katonaságról, mint adóteherről, a katonatartásról, a kötelező katonaállításról.
- Igen, ez mind negatívum volt, viszont ott voltak a nagyszabású katonai építkezések, a kolozsvári Fellegvár, a gyulafehérvári, az aradi, a temesvári várak, a váradi vár rekonstrukciója. Ezt nyögte a lakosság. Ahogy a katonaállítás és a katonatartás is megterhelő volt az erdélyiek számára. És ott van a határőrezredek kérdése is. A határőrezredekben való részvétel ellen a székelyek, akik számára ez sajátos jogállásuk kényszerű feladását jelentette, és sem gazdasági, sem kulturális felemelkedést nem jelentett, tiltakoztak. Meg akarták őrizni évszázados katonáskodási hagyományukat, kiváltságaikat, ezért ellenálltak a székely ezredek erőszakos felállításának, ami megszüntette a különállásukat. Tiltakoztak is keményen, mire a Buccow generális helyébe lépő báró Siskovics József altábornagy parancsot adott katonáinak Csíkmadéfalva megtámadására, ahol a határőrszolgálatot megtagadó székelyek gyülekeztek. 1764. január 7-én, Vízkereszt napján mintegy 400 embert, köztük gyermekeket és asszonyokat mészároltak le. Ez volt az a bizonyos siculicidium.
A románság esetében más volt a helyzet. Őket a határőrezredek felállítása másképp érintette, mint a székelyeket. A határőrezredhez való tartozás előfeltétele esetükben a görög katolikus vallás felvétele, így a katolikus egyházba való integrálódás volt. A határőröket felfegyverezték és a jobbágyoknál előnyösebb helyzetbe juttatták. Iskoláztatták is, ami kulturális felemelkedést jelentett, nem véletlen, hogy a 19. században kialakult művelt román polgárság zöme e határőrvidékekről származik.
- Eddigi pályáján mi jelentette a legnagyobb elégtételt?
- Született kolozsváriként legközelebb hozzám a kolozsvári levéltári anyag áll. És leginkább éppen az osztálylevelek. Hosszú időt töltöttem velük, nem öt és nem tíz évet, ennél jóval többet. És, mi tagadás, beléjük szerelmesedtem teljesen. Gyönyörűen gazdag anyag, ráadásul szép „tálalásban”. Az osztóbírókkal egyenesen „familiáris viszonyba” kerültem. Dési Eötweos János, a kiváló kolozsvári ötvösmester és osztóbíró halálát – miután több évig olvasgattam az általa példásan összeállított és szép kézírással papírra vetett, gyűrűpecsétjével hitelesített leltárakat – egyenesen megkönnyeztem. Jó érzés volt végre, nem kevés munkát követően nagyformátumú, több mint 550 oldalnyi kötetként kézbe venni ezt az anyagot.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Feladott múlt?
Dél-Erdélyből hazafele tartva, néhány percre megállok Szászsebesen. Erdélyi magyar szemnek szokatlan módon a belváros utcáin németül írt hagyományos szász utcaneveket látok, de az üzletek ablakaiból is visszaköszön a német szöveg.
A leleményes román városvezetés üzletet lát a kétnyelvű feliratokban: a Németországból hazalátogató szászok bizonyára örülnek a gesztusnak. Hasonló jelenséggel találkoztam Besztercén is, mindkét városban az a közös, hogy évtizedekkel ezelőtt virágzó szász centrumok voltak, a német ajkú lakosság távozásával pedig eltűnt a román többség veszélyérzete is, innen a kétnyelvű feliratok iránti nekibuzdulás. E példák is bizonyítják, hogy a mindenkori román hatalom mennyire ad a külsőségekre, ha érdeke épp úgy diktálja. Ugyanez nem mondható el a magyar feliratokról, amelyeket még ott is eltörölnének, ahol a helyi turisztikai szempontok merőben az ellenkezőjét kívánnák. Hogy ne Kolozsvár hatalmas kulturális, szellemi örökségével példálózzak, egy kevésbé ismert városkát említek: Vajdahunyadot és annak híres várkastélyát, amely évente sok ezer turistát vonz. Sejtettem, hogy nem magyar ínyenceknek szól a mai valóság, illetve a környező vásárfia, azt azonban legsötétebb álmomban sem hittem volna el, hogy egyetlen árva magyar szövegecske sem utal Hunyadi Mátyás magyar eredetére. Még megdöbbentőbb volt, hogy a román feliratú, turistáknak szánt apró tárgyak tömegében egyetlen magyar feliratú tárgyat sem látok. Az egyik butik román elárusítója szerint ilyent is keresnek a turisták, de hát nem tud vele szolgálni, mert egyszerűen nincs.
Döbbenten állok a Decebal, Vlad Ţepes és egyéb, számunkra legalábbis megkérdőjelezhető személyiségek giccsözönében, és nem értem, miért nem akad egy helyi, vagy környékbeli magyar vállalkozó, aki legalább egy Mátyás királyt ábrázoló hűtőmágnest árulna a sok száz turistának. Hol van ilyenkor a szórványt kisajátító szövetség? A magyar nyelv erdélyi térvesztéséről készülő összeállítás kapcsán áll össze bennem a kép a politikai érdekvédelmünket hirdetők felelőtlenségéről, akiknek kijárásos politikájából ilyen apróságokra már régen nem futja. Ahogyan a román politikai elit tagjainak „sem éri meg” magyar feliratokat és utcaneveket kifüggeszteni a magyar turisták által elözönlött észak-erdélyi városokban, úgy tűnik, magyar politikusainknak sem üzlet napi konfrontációt vállalni a nyelvi jogérvényesítésért. Belenyugszunk Hunyadi János kisajátításába, és abba is, hogy nincs értelme harcolni régi magyar utcaneveinkért...
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Funartól a felelőtlenségig
Romániában számos jogszabály nyújt lehetőséget a magyar nyelv szabad használatára, Székelyföldet leszámítva közhivatalokban mégis alig hallani magyar szót. Az RMDSZ szerint a magyar nyelvnek regionális nyelvé válása jelenthetne áttörést, néppárti politikusok viszont úgy vélik, a jelenlegi törvényi kereteket sem használjuk ki.
Az erdélyi magyarság Trianon óta eltelt közel egy évszázada elsősorban a nyelvhasználati jogokért folytatott küzdelemről szólt. A nagyapáink idejéből ismerős „Beszélj románul” felirat a két világháború közötti Angelescu-korszak rémségeként maradt meg a közösségi emlékezetben egy olyan Erdélyből, ahol városaink zömében magyarok éltek többségben. Amit tiltó táblákkal nem lehetett kivitelezni, megoldotta a kommunista rendszer etnikai arányokat megváltoztató iparosító politikája: a betelepített román lakosság nyelvi terjeszkedésével háttérbe szorultak az őslakos magyarok, a közhivatalokból eltűnt a magyar nyelv. Magyar ember nem csak a katonaság vagy a rendőrség kötelékébe nem kerülhetett be, de közhivatalokba is ritkán alkalmazták. A kolozsvári Polgármesteri Hivatalban 1990-ben alig volt magyar alkalmazott, Szatmárnémeti 40 százalék fölötti magyar lakosságából néhány százaléknyi magyar dolgozott közhivatalokban. Ilyen állapotban érte a rendszerváltás az erdélyi magyarságot, a vegyes lakosságú és szórványvidékeken a képzeletbeli tiltótábla rég beköltözött az emberek tudatalattijába... A kisebbségek szabad anyanyelv-használatáról szóló első, rendszerváltás utáni hazai jogszabály az 1995/33-as törvény volt. Ezt követi a szintén a nyelvhasználati jogokat biztosító Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája, amelynek betartását Románia a 2007/282-es számú törvényben vállalta. Számos nyelvhasználati passzussal 2001-ben jelent meg a 216-os közigazgatási törvény, de több más román jogszabályban történik utalás a kisebbségek szabad anyanyelv-használati jogára. Papíron Románia széleskörű jogokat biztosít kisebbségei számára, a valóság azonban mást mutat. Nagyvárosaink példája a bizonyosság rá, hogy megfelelő érdekérvényesítés nélkül a törvény írott malaszt marad. Nagyvárad, Kolozsvár vagy Marosvásárhely esete bizonyítja leginkább, hogy nagy múltú városainkban a magyarság komfortérzete igen keveset javult.
Elpuskázott nagyváradi lehetőségek
Az elmúlt évek legkeményebb, nyelvi jogaink visszaszerzését célzó próbálkozásai talán Nagyváradon folyt. A harc elsősorban nem a román hatalommal, hanem a helyi magyar politikai elit között dúlt. Csomortányi István, az Erdélyi Magyar Néppárt Bihar megyei elnöke szerint rég magyar utcanév-táblák lennének a városban, ha az RMDSZ nem járatja le az ügyet. Évekkel ezelőtt Csomortányi az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) soraiban indította el a hagyományos magyar utcanevek kiharcolásáért folytatott kezdeményezést, miután Bíró Rozália RMDSZ-es politikus második alpolgármesteri mandátumában semmilyen előrelépés sem történt a helyi magyarság nyelvi jogainak ügyében. „Átgondolt és következetes érdekvédelmi munka nélkül nincs jelentősége annak, hogy egy-egy településen magyar a polgármester vagy az alpolgármester. Ezt igazolja Nagyvárad és Bíró Rozália példája, ahol 12 évnyi magyar alpolgármesterség alatt semmit nem értünk el” – összegzi az elmúlt évek keserű tapasztalatát a néppárti politikus. Szerinte az EMI, majd a Néppárt által követelt történelmi magyar utcanevek újbóli használatára az volt az RMDSZ válasza, mint a Nagy-Románia párté: Horthy-korszakbeli személységekről akarnak utcákat elnevezni. Terveik szerint a történelmi magyar utcaneveket tájékoztató jelleggel függesztenék ki előbb a belváros 40-50 utcájába, majd bővítenék a kört, miközben megmaradnának a hivatalos román utcanevek is. Csomortányi szerint az a legnagyobb baj, hogy a számunkra kedvező törvényi lehetőségeket sem aknázzuk ki. Érmihályfalván, Nagyszalontán és Nagykárolyban 1990 óta RMDSZ-es többségű helyi közgyűlés és magyar polgármester van, a nyelvi jogok terén azonban ott sincs előrelépés. „Vagy közömbösségből, vagy tudatlanságból” – teszi hozzá Csomortányi.
Ellenjavallt erőszakosság
Az RMDSZ főtitkárságának önkormányzatokért felelős új alelnöke, Illyés Gyula nyolc éven át volt Szatmárnémeti polgármestere. A partiumi nagyvárosban 40 százalék a magyarság részaránya, ennek ellenére a több száz utca öt százalékának sincs magyar neve. A volt polgármester szerint városainkban az utcanév-változtatás a legkényesebb ügy, de Illyés ezt nem is tartja prioritásnak: „Nehezen képzelhető el, hogy a város főbb útjait, utcáit románra keresztelő többség belemegy az utcanév-változtatásba. A helyi közgyűlés nem szavazza meg, mi meg hetvenkedünk, és növeljük kudarcaink számát. Polgármesterségem alatt annyit sikerült ezen a területen elérnem, hogy a városban megnyíló új utcák közül 8-10-nek magyar nevet adtunk, és egy belvárosi utcát is magyarra kereszteltünk” – összegez az RMDSZ-politikus. Illyés az utcanevek megváltoztatásának esélytelen háborúja helyett sokkal fontosabbnak tartja, hogy a közhivatalokban terjesszük ki a magyar nyelvhasználatot. Ezen a területen is nagy nehézségekbe ütközött, állítja, hiszen a polgármesteri hivatal örökölt személyi állományának 90 százaléka román volt, és az arányon lényegesen nem tudott változtatni. El kellett fogadnia, hogy az ügyfélszolgálattal foglalkozó alkalmazottak közel fele állította, hogy ért magyarul. Az már más kérdés, hogy a néhány mondatot magyarul értő vagy beszélő román alkalmazott magyarul válaszol-e a hozzá magyarul forduló ügyfélnek. A gordiuszi csomót a volt szatmári polgármester azzal vágta át, hogy néhány alkalmazottal létrehozott egy ügyfélfogadó, ügyintéző városi irodát, ahol az új alkalmazottaknak már kötelező volt a magyar nyelv ismerete is, és német nyelvű munkatársat is alkalmaztak. Mivel a magyar lakosság többsége már megszokta a román nyelvű kommunikációt a hivatalokban, Illyés szerint az emberek feleslegesnek tartják a magyar nyelvű kérvényezést, mivel a végkifejlet mindig a román ügyintézés marad. Szerinte a jelenlegi törvénykezés csak felszínes megoldásokat kínál. „Az igazi áttörés az lesz, ha a magyar nyelvet sikerül regionális nyelvként elismertetni Romániában. Ez hozhat megoldást nyelvi jogaink kivívásához. Ameddig egy-egy többségi román közgyűlési határozaton múlik a magyar nyelv használata, nincs érdemi előrelépés” – mondja az RMDSZ-es politikus. Azt azonban maga is elismeri: a jelenlegi törvényi kereteket maximálisan ki kéne használni, „lehetőleg a helyi közhangulat figyelembe vételével, és az erőszakosság kerülésével.” Csomortányi szerint viszont nem kéne visszariadni attól, ha a helyi önkormányzat elutasítja a magyar utcanevek használtát. Egy ilyen határozatot kétszer lehet napirendre tűzni, a második negatív szavazat után a közigazgatási bíróság elé vihető az ügy. „Következő lépésként minden elutasító döntést az európai fórumok elé kell terjeszteni, mert a magyar nyelvhasználat uniós jog” – vázolja a megoldást az ellenzéki politikus.
A megmentett Házsongárd
A nyelvi jogok szempontjából leginkább megviselt erdélyi magyar közösség kétségtelenül a kolozsvári. A Funar-korszak mindent lenullázott, az állóháborúra berendezkedett magyarság pedig egy idő után beletörődött sorsába. Az 1990-2000-es évek két RMDSZ-es alpolgármestere beleszürkült a mindennapok magyarellenes hangulatába. Némileg új színt hozott a város magyarságának életében Horváth Anna kinevezése az alpolgármesteri székbe, aki közel egy év alatt – többszöri nekifutás után és valamennyi román párt támogatásával – közgyűlési határozatot eszközölt ki a Házsongárdi temető állagmegőrzésére, és közel két évtizedes elutasítás után a város műemléképületeire felkerül a magyar nyelvű szöveg is. A történészbizottságban zajló munka ma már az utolsó száz méteren várja a szerencsés végkifejletet. A kincses város múltjának és jóval 20 százalék alá csökkent magyar népességének mindez aprócska, de nagyon fontos gesztus, miután a magyar nyelvhasználat gyakorlatilag valamennyi közhivatalból kiszorult.
Igen, tessék!
A hivatalban lévő magyar tisztségviselők vérszegény teljesítményét szerencsére több civil szervezet hatékony munkája egészíti ki. A Kolozsváron elkezdődött Igen, tessék elnevezésű mozgalom üzletekben, és egyéb szolgáltató cégeknél ösztönzi az anyanyelvhasználat kiterjesztését: a bejáratnál rendszerint matrica jelzi, hogy az alkalmazottak tudnak-e magyarul. A kolozsvári térhódítás után a civil szervezet Marosvásárhelyen és más erdélyi nagyvárosban is népszerűsíti szolgáltatását.
Hasonló feladatokat lát el az Erdélyi magyarságért nevű egyesület is, amelynek csíkszeredai elnöke, Asztalos István tucatnyi kétnyelvű matricát juttat el az érdekeltekhez. Asztalos szerint a magyar nyelv használatával nem csak Kolozsváron vagy Nagyváradon vannak gondok, hanem Székelyföldön is. Példaként Marosvásárhelyt említette, ahol a lakosság közel felét kitevő magyarság egyre inkább románul szólal meg üzletekben és hivatalokban. Ez a nyelvi térvesztés legbiztosabb jele, aminek ellensúlyozására tenni kell. Székelyföld-szerte fel kell lépni azért, hogy a nagyáruházakban is betartsák a magyar nyelvhasználat szabályait. Egyesületük tucatnyi kétnyelvű matricát készít minden tevékenységi területre, ezt szeretnék forgalmazni több üzletben, áruházláncban is.
Mintegy 300 hivatalban kellene magyarul beszélni
A Horváth István szociológus vezette Etnikumközi Viszonyok Kutatóközpontja (CCRIT) által végzett felmérés szerint Romániában 298 polgármesteri hivatalban lenne kötelező a többnyelvűség. Kimutatásuk szerint 267 polgármesteri hivatal számolt be arról, hogy valamilyen formában biztosították az ügyfelek számára a magyar nyelvhasználatot. Míg a szóbeli kommunikációra vonatkozó előírások gyakorlati alkalmazásának többnyire nincs is akadálya, az írásos kommunikáció jóval problémásabbnak mutatkozik. A felmérés adatai szerint arra a kérdésre, hogy az erdélyi magyarok milyen nyelven beszélnek a polgármesteri hivatalban, a következő válaszok érkeztek: 1. Csak magyarul: 45 százalék, 2. Nagyrészt magyarul, de valamennyire románul is: 7,5 százalék, 3. Fele-fele arányban magyarul és románul: 9 százalék, 4. Nagyrészt románul, de valamennyit magyarul is: 4,5 százalék, 5. Csak románul: 33,9 százalék. A kimutatás szerint a magyar nyelvhasználat a népesség felére volt jellemző. A többnyire magyar nyelvhasználat egyértelműen székelyföldi sajátosság, ahol az erdélyi magyarság fele tömbben él.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Sógor Csaba: Az EKE-t építve Erdélyt építjük
Az Erdélyi Kárpát-Egyesület (EKE) május 10–12. között ötödik alkalommal ünnepelte az EKE napját, arra emlékezve, hogy 1891-ben, az Ígéret havának 12. napján kezdte el tevékenységét az egyesület. A központi ünnepség ezúttal a Kolozs megyei Várfalván, az aranyosrákosi EKE-várban zajlott, melynek hivatalos átadására is sor került. A többnapos rendezvény szombati meghívottja Sógor Csaba RMDSZ-es európai parlamenti képviselő volt, aki beszédében az EKE tevékenységét méltatta.
Az Erdélyi Kárpát-Egyesület 1891. május 12- én alakult meg Kolozsváron. Ennek megünneplésére gyűltek össze pár napra az erdélyi természetjárók a Kolozs megyei Aranyosrákosra, az EKE-várba, ahol a szervezet központját, a szimbolikusan EKE-várnak nevezett turistaházat is felavatták. – "Az idei ünnep különleges számunkra, hiszen hosszú derengés után, az EKE meglévő bástyái mellé egy épülő vár kulcsát is átadhatjuk" – mondta Dezső László, az Erdélyi Kárpát-Egyesület országos elnöke, aki hozzátette: "ennek a kulcsnak nem szabad megrozsdáznia, tovább kell adni kézről kézre, generációról generációra".
Sógor Csaba európai parlamenti képviselő az egyik legrégebbi civil szervezet több mint 120 éves kiemelkedő tevékenységét méltatta: "Ma mindenki tudja, hogy szükség van a civil szervezetekre, hiszen a polgári társadalmak összeverődése nélkül elképzelhetetlen lett volna az európai integráció" – fejtette ki a képviselő. Rámutatott, hogy a jelenleg 15 tagszervezettel működő EKE tevékenysége példaként szolgál, hiszen a természeti környezet és az épített örökség értékeinek tudatosítása és megőrzése, a menedékházak létesítése, az ifjúság természet- és környezettudatos nevelése, az ökoturizmus támogatása, továbbá a fizikai erőnlét, a lelki egyensúly, az életképesség, az önuralom és a csapatszellem fejlesztése, valamint a hagyományőrzés mind olyan értékek, melyek erősítésében az EKE oroszlánrészt vállal Erdélyben. – Az EKE-vár átadásával újabb mérföldkőhöz érkezett az egyesület, hiszen az ingatlan felújításával, a kert rendbetételével, a berendezések felszerelésével az erdélyi jővőbe fektetnek az "ekések" – tette hozzá Sógor Csaba, aki a szombat esti árverezés két résztvevőjét brüsszeli tanulmányúttal jutalmazta.
Az ország legnagyobb turistaszervezete egyébként az EKE- napokon sem tétlenkedett, ugyanis az ünnepséget ismét önkéntes munkával egészítették ki az egyesületi tagok: a szombati nap folyamán Várfalván és Aranyosrákoson faültetésre került sor, emellett az önkéntesek az Aranyosrákos-patak medrét is kitisztították. Vasárnap a berkesi-szorosi túrával illetve a EKE-vár kitisztításával érnek véget az EKE-napok.
szekelyhon.ro

Európai szintű a székely igény
A kisebbségvédelmi rendszereket, az autonómiaformákat nem lehet lemásolni, hanem a sajátos helyzethez kell saját struktúrákat kialakítani – hangzott el a sepsiszentgyörgyi autonómia-műhelymunka zárónapján. Az ötnapos rendezvény keretében dél-tiroli, finnországi, felvidéki, törökországi és hazai résztvevők értekeztek az önrendelkezési formákról.
A rendezvényt az Európa különböző országaiból érkezett, illetve a bukaresti Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalát és a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézetet képviselő fiatal kutatók továbbképzésére szánták. A műhelymunka keretében a résztvevők regionális identitásról, az autonómiaformákról, a multikulturalitás turisztikai vonzatairól, a kisebbségi jogokról, a területi autonómia pénzügyi szempontjairól értekeztek. A képzés nyilvános kerekasztal-beszélgetéssel zárult, amelyen a műhelygyakorlat résztvevői elmondták tapasztalataikat, következtetéseiket.
Megkapja a magáét a kisebbségi állampolgár
Az Európai Unió lakosságának 10 százaléka kisebbségben él – hívta fel a figyelmet Kjell Erik Martin Herberts finnországi svéd szociológus, aki szerint a jövő nem a kétnyelvűség, hanem a többnyelvűség. „Nem kisebbségi gondokról kell beszélni, hanem a többséggel kell megértetni a kisebbségek gondjait" – mondta a szakértő. Ann-Sofi Backgren finnországi svéd anyanyelvű projetkmenedzser, az Európai Határrégiók (FIN) alelnöke a Transindex portálnak rámutatott, még a legfelvilágosultabb nyugati társadalmakban is megtörténik, hogy megkapja a magáét néha egy kisebbségi állampolgár. Mint mondta, Finnországban a széles körű kétnyelvűség ellenére sok finn ellenségesen viszonyul a svéd anyanyelvűekhez. Szilágyi István székelyudvarhelyi jogtanácsos leszögezte, a székely magyarok számára mindenképpen hasznos volt megtapasztalni, hogy a különböző kisebbségben élő közösségek hasonló gondokkal szembesülnek, vagy hasonló gondjaik voltak a múltban, és megoldották. Dél-Tirol pozitív példája, az ottani nagyfokú tolerancia mellett szóba került a rendezvényen, hogy a szardíniai vagy a szicíliai autonómiamodell gazdasági szempontból nem sikeres. „Tehát nem az európai modelleket kell lemásolni, hanem saját kisebbségvédelmi struktúrát, autonómiaformát kell kidolgozni" – mutatott rá Szilágyi István.
„Csak azt akarjuk, ami Európában természetes"
„Székelyföldön nem szeretnének egyebet, mint ami Európában természetes" – hangsúlyozta előadásában Tamás Sándor. A Kovászna Megyei Tanács elnöke a műhelymunka zárórendezvényén kifejtette, az Európai Unió 27 országából 11-ben működik valamilyen autonómiaforma: területi vagy kulturális. A politikus bemutatta a Székelyföldet, elmondta, ebben a térségben van Európa legtisztább levegője, és a Romániában palackozott ásványvíz 55 százaléka származik Székelyföldről. Képeken mutatta be, hogy egész Európában szabadon használhatják jelképeiket a kisebbségben élők, sőt Piatra Neamţ várán is lobog Moldova zászlója, majd szintén fotókkal illusztrálta a különböző országokban fellelhető kétnyelvűséget. „Ami szabad másnak, Bukarest szerint nem szabad a Székelyföldnek" – jegyezte meg. Elmondta továbbá, Finnországtól eltérően Romániában a kétnyelvűség többletköltségeit nem finanszírozza a központi kormányzat. Tamás Sándor ugyanakkor elmondta, a rendezvény nem zajlott teljesen zavartalanul, hiszen két bukaresti újságíró és állítólag az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) ifjúsági szervezete, a Minta is feljelentette a szervezőket az Európai Bizottságnál. Az EB-szakértő a helyszínen vizsgálódott, és formai, valamint tartalmi szempontból is mindent rendben talált. Az EMNP a hétvégén közleményben cáfolta Tamás Sándor állítását, és felszólította a tanácselnököt, „vonja vissza hamis állítását, és kérjen bocsánatot alaptalan vádaskodásáért". A Minta vezetői ugyanakkor bejelentették, feljelentést tesznek a rendőrségen hitelrontás miatt.
Valentin Stan: nehéz út vár önökre
„Ön egy szellemközösséget képvisel, ön valójában nem létezik" – fordult Tamás Sándorhoz előadása kezdetén Valentin Stan. A Bukaresti Tudományegyetem történelem karának professzora a rá jellemző ironikus stílusban tartott előadást a műhelymunka zárórendezvényén, kifigurázva a román politikusokat, akik szerint a Székelyföld és a székelyek nem léteznek, vagy akik veszélyesnek tartják a kollektív jogokat. Vetített képes előadását a bukaresti professzor Victor Ponta miniszterelnök kijelentésével kezdte, aki azt mondta, Székelyföld nem létezik. A professzor ezzel szembeállította az 1919-ben és 1920-ban Románia miniszterelnöki tisztségét betöltő Alexandru Vaida Voevod kijelentését, miszerint a szászoknak és a székelyeknek Erdélyben helyi autonómiát kell biztosítani. Traian Băsescu államfő 2008-ban elhangzott nyilatkozatát is idézte, az államelnök akkor leszögezte, a kollektív jogok ellentmondanak az európai és nemzetközi gyakorlatnak, és veszélyes precedenst jelenthetnek. Rámutatott: Iuliu Maniu, Románia egyik legnagyobb államférfija, miniszterelnökként már 1924-ben beszélt a kollektív jogokról. „1918. december elsején a gyulafehérvári nemzetgyűlés elfogadta az autonómia és a kollektív jogok biztosítását, mert nagy és erős román államot akartak, és tudták, hogy ennek a feltétele, hogy a kisebbségek jogainak biztosítása" – mondta Valentin Stan. A bukaresti professzor az alkotmányba foglalt nemzetállam jelentésére is kitért, hangsúlyozta, az alaptörvényben közös állampolgárságot kellene jelentenie, ám az alkotmány szerzői úgy magyarázták, hogy „genetikai" köteléket feltételez az országban élő polgárok között. „Hosszú út áll még önök előtt, meg kell értetni a többséggel, hogy a különbözőség védelemre szorul, ez Romániában még nagyon nehéz" – szögezte le Valentin Stan.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Sógor Csaba: Az EKE-t építve Erdélyt építjük
Az Erdélyi Kárpát-Egyesület (EKE) május 10–12. között ötödik alkalommal ünnepelte az EKE napját, arra emlékezve, hogy 1891-ben, az Ígéret havának 12. napján kezdte el tevékenységét az egyesület. A központi ünnepség ezúttal a Kolozs megyei Várfalván, az aranyosrákosi EKE-várban zajlott, melynek hivatalos átadására is sor került. A többnapos rendezvény szombati meghívottja Sógor Csaba RMDSZ-es európai parlamenti képviselő volt, aki beszédében az EKE tevékenységét méltatta.
Az Erdélyi Kárpát-Egyesület 1891. május 12- én alakult meg Kolozsváron. Ennek megünneplésére gyűltek össze pár napra az erdélyi természetjárók a Kolozs megyei Aranyosrákosra, az EKE-várba, ahol a szervezet központját, a szimbolikusan EKE-várnak nevezett turistaházat is felavatták. – "Az idei ünnep különleges számunkra, hiszen hosszú derengés után, az EKE meglévő bástyái mellé egy épülő vár kulcsát is átadhatjuk" – mondta Dezső László, az Erdélyi Kárpát-Egyesület országos elnöke, aki hozzátette: "ennek a kulcsnak nem szabad megrozsdáznia, tovább kell adni kézről kézre, generációról generációra".
Sógor Csaba európai parlamenti képviselő az egyik legrégebbi civil szervezet több mint 120 éves kiemelkedő tevékenységét méltatta: "Ma mindenki tudja, hogy szükség van a civil szervezetekre, hiszen a polgári társadalmak összeverődése nélkül elképzelhetetlen lett volna az európai integráció" – fejtette ki a képviselő. Rámutatott, hogy a jelenleg 15 tagszervezettel működő EKE tevékenysége példaként szolgál, hiszen a természeti környezet és az épített örökség értékeinek tudatosítása és megőrzése, a menedékházak létesítése, az ifjúság természet- és környezettudatos nevelése, az ökoturizmus támogatása, továbbá a fizikai erőnlét, a lelki egyensúly, az életképesség, az önuralom és a csapatszellem fejlesztése, valamint a hagyományőrzés mind olyan értékek, melyek erősítésében az EKE oroszlánrészt vállal Erdélyben. – Az EKE-vár átadásával újabb mérföldkőhöz érkezett az egyesület, hiszen az ingatlan felújításával, a kert rendbetételével, a berendezések felszerelésével az erdélyi jővőbe fektetnek az "ekések" – tette hozzá Sógor Csaba, aki a szombat esti árverezés két résztvevőjét brüsszeli tanulmányúttal jutalmazta.
Az ország legnagyobb turistaszervezete egyébként az EKE- napokon sem tétlenkedett, ugyanis az ünnepséget ismét önkéntes munkával egészítették ki az egyesületi tagok: a szombati nap folyamán Várfalván és Aranyosrákoson faültetésre került sor, emellett az önkéntesek az Aranyosrákos-patak medrét is kitisztították. Vasárnap a berkesi-szorosi túrával illetve a EKE-vár kitisztításával érnek véget az EKE-napok.
Népújság (Marosvásárhely)

Borboly szabadságra megy
Borboly Csaba szabadlábra helyezése után harminc napra szabadságot vesz ki, mivel a megyei önkormányzat elnöki feladatait csak korlátozva láthatná el a bírói döntés szerint. Kérdésünkre úgy nyilatkozott, az ellene felhozott vádak alaptalanok.
A keddi ítélőtáblai meghallgatáson jelen volt Borboly Melinda, Borboly Csaba felesége is, aki az elsők között köszönthette szabadlábra helyezett férjét. „Ahogy hallgattam Csaba nyilatkozatait, nyilvánvalóvá vált számomra, hogy igaza van, és a vádak nincsenek kellőképpen alátámasztva. Örülünk, hogy jön haza”.
Sergiu Bogdan, a Borbolyt és Pálffy Domokost képviselő kolozsvári ügyvéd kérdésünkre elmondta, a procedúra lefolytatása korrekt volt, Borboly Csaba nyilatkozatokat adott minden vádpont esetében, és alaptalannak nevezte az ellene felhozott állításokat. „Várakozásainknak megfelelően alakult az ügy, a korrupcióellenes ügyészség 24 órán belül fellebbezést nyújthat be a döntés ellen, ha ez megtörténik, azt a legfelsőbb semmítőszék tárgyalja. Az ügyvéd hozzátette, a 30 napos lakhelyelhagyási tilalom ilyen esetben, amikor az előzetes letartóztatási kérést elutasítják, egy megszokott döntésnek számít, akárcsak a funkció, Borboly esetében a megyei önkormányzat elnöki tisztsége betöltésének korlátozása.
Nem függesztették fel, de szabadságra megy
„A tisztséget betölthetem, nem vagyok felfüggesztve, de nem csinálhatok semmit” – így jellemezte helyzetét hazafelé tartva Borboly Csaba, hozzátéve, ennek következtében az elkövetkező 30 napra szabadságot vesz ki, amúgy sem volt szabadságon több éve. Szándéka szerint viszont az RMDSZ Csíki Területi Szervezetének irodájában lesz megtalálható, ahol segíti a tevékenységet, de a megyei önkormányzatot érintő kérdésekben nem tud eljárni. „Meg szeretném köszönni mindenkinek, aki nekem és feleségemnek biztató üzeneteket küldött, támogatásáról, szolidaritásáról biztosított, ez egy kicsit helyrehoz abból, amit hétfőn délután éreztem, amikor őrizetbe vettek. Mindenki, aki bízott bennem, jól tette, mert ezek a vádak alaptalanok és igazságtalanok” – jelentette ki.
Borboly elmondása szerint a bíró nagy türelemmel hallgatta meg ő és társai nyilatkozatait, majd 3 óra gondolkodási idő után hozta meg döntését. Ezalatt ő is betekinthetett a vádiratba, mint mondta, érdekes dolgokat látott, sok feljelentés van benne. Az elkövetkező időszakban, szabadsága alatt a Hargita megyei önkormányzat illetékes alelnöke, Petres Sándor helyettesíti Borbolyt a megyei önkormányzatnál.
Útfelújítások jogszerűségét vitatják
A korrupcióellenes ügyészség (DNA) közleménye szerint a nyomozás megállapította, hogy Borboly Csaba 2010 decemberében törvénytelenül és indokolatlanul rendelte el 1 millió 888 ezer 914 lej kifizetését a Stravia Group Kft. részére a cég által egy megyei úton elvégzett felújításokért. Az ügyészség szerint a kifizetés olyan körülmények között történt, hogy a versenytárgyaláson nyertes cég által kért ár jóval meghaladta a közbeszerzési eljárásról kizárt másik cég által javasolt összeget. Az építésvezető nem egyezett bele az elvégzett munkálatok kifizetésébe olyan körülmények között, hogy a tervnek az aszfaltszőnyeg vastagságára vonatkozó előírásait nem tartották be, és nem is volt semmilyen, ezt az előírást módosító rendelkezés – írja a közlemény. A megyét ért kár értéke ebben az esetben 629 ezer 178 lejt tesz ki, ez a Stravia Group Kft. anyagi haszna is.
2010. december 27–29. között Borboly a közlemény szerint újabb összegek kifizetésére adott utasítást, szintén törvénytelen és indokolatlan módon: 672 ezer 051 lejt a Stravia Group Kft.-nek, míg 496 ezer 632 lejt a Bridge Road Construct Kft.-nek fizettek ki olyan építőanyagok átvételéért, amelyeket megőrzésre hagytak. A DNA állítása szerint a papíron átvett nyersanyagok nem léteztek, és a kifizetés annak ellenére történt meg december végén, hogy egyértelmű volt: a két cégnek nem áll elegendő idő rendelkezésére 2010. december 31-ig a szerződött munkálatok elvégzésére. A gyanúsított tudott arról, hogy az anyagok megőrzésre való átadásakor készült jegyzőkönyveket meghamisították, korábbi keltezéssel állították ki, és valótlan felsorolást tartalmaztak arról, hogy ezek a javak léteznek, ezeket bevételezték, és átadták a két cég képviselőinek. A Hargita megyei önkormányzat elnökeként Borboly a Bridge Road Construct cégnek történt kifizetés után több alkalommal kérte a cég ügyvezetőjétől 2010 decembere és 2011 januárja között, hogy 50 ezer lejt, az összeg 10 százalékát támogatásként adja a csíkszeredai Csíkért Egyesületnek.
A hivatali visszaélés elrejtése érdekében, amelynek során a Stravia Group Kft. anyagi haszonra tett szert, 2011 júniusa és júliusa folyamán Borboly Csiszér Botond Benedek és egy másik személy segítségével rávette az útfelújítást tervező cég két képviselőjét, hogy két hamis okiratot készítsenek, amelyeket felhasznált a számvevőszéki ellenőrzés során a 2010 decemberében kifizetett összegek jogosságának igazolására. Az ügyészség szerint 2011. július 19-én a Hargita Megyei Számvevőszék érdeklődésére a gyanúsított egy átiratot küldött, amelyben a valóságtól eltérő módon írta le a történteket, azt állítva, hogy a Stravia Group Kft.-nek az 1 millió 888 914 lejt 2010 decemberében egy hamisított okirat alapján fizették ki. 2012 októberében a Korrupcióellenes Ügyészség kérésére, amely a 131-es megyei úton a Stravia Group Kft. és a Bridge Road Construct Kft. által elvégzett munkálatok kivitelezéséről, ellenőrzéséről szóló dokumentumokra vonatkozott, Borboly azt válaszolta átiratában, hogy 2010 decemberében, a kifizetéskor egy másik személy megtévesztette őt egy valótlan dokumentum felmutatásával.
2012. október 12-én a Hargita megyei önkormányzat elnöke feljelentést tett a Hargita Megyei Rendőr-főkapitányságon, amelyben egy másik személyt vádolt csalással, azzal, hogy az építésvezető egy dátum nélküli jelentését megváltoztatta, és ennek alapján nyílt lehetőség az 1 millió 888 914 lej kifizetésére a Stravia Group Kft.-nek. Tevékenysége során Borboly Csabát Csiszér Botond Benedek segítette, aki a megyei útügyi igazgatóság ügyvezető igazgatójaként kifizethetőnek nyilvánította a két cég által kiállított számlákat. Ugyanakkor ő írta alá a hamisított jegyzőkönyvet is, amely szerint a megyei önkormányzat különböző anyagokat vett át a két cégtől, holott azok nem léteztek.
Pálffy Domokos 2008 és 2012 között megyei önkormányzati képviselőként részt vett a megyei költségvetések és az útjavítások, illetve korszerűsítésekről rendelkező éves költségvetések megszavazásában. A kivitelezési szerződésekkel rendelkező cégek között volt a Stravia Group Kft. is, amelynek ügyvezetője Pálffy, részvényese pedig a testvére. Ebben az időszakban jelentős anyagi haszonra, összesen 25 millió 351 ezer lejre tett szert, ez a 2008 és 2012 között a cég által elnyert szerződések értéke.
A DNA szerint ezek a pénzügyi és kereskedelmi ügyletek összeférhetetlenek a megyei önkormányzatban betöltött tisztségével. 2012 áprilisában rávett valakit olyan hamisított okiratok kiállítására, amelyeket egy olyan szakvéleményezés elkészítésére használtak fel, amellyel csökkenteni lehet a számvevőszék által 2012-ben megállapított, a Stravia Groupnak illegálisan kifizetett összegek miatt keletkezett károk értékét. Az ügyészek a megyének okozott kárt 1 millió 796 ezer 863 lejre becsülték. A kárt egyrészt a nem létező építőanyag ellenértéke képezi, amelyet a cégek papíron átadtak a Hargita Megyei Tanácsnak, illetve a versenytárgyaláson részt vevő más cégek alacsonyabb értékű ajánlata és a licitet megnyerő, de magasabb értékű ajánlatot benyújtó cégek árajánlata közötti árkülönbség.
Sófalvi László a megyei önkormányzat alelnökeként 2011 decemberében törvénytelen módon elrendelte egy megyei úton elvégzett munkálatok ellenértékének kifizetését a kivitelező Stravia Group Kft. számára. A kifizetés annak ellenére megtörtént, hogy a kivitelező árai magasabbak voltak a korábbi árajánlatban szereplő értékekhez viszonyítva, és az építésvezető nem járult hozzá a kifizetéshez. A megyét ezzel 1 millió 508 ezer 572 lej kár érte, ez a kivitelező Stravia Group haszna is. 2011 december 30-án Sófalvi szintén törvénytelenül és indokolatlanul 1 millió 475 ezer 689 lej kifizetésére adott utasítást a Stravia Group számára az átvett építőanyagokért, amelyek létezését hamis dokumentumok igazolták, és 2011 december végéig nem végezhette el a cég szükséges munkálatokat.
A hivatali visszaélés elrejtése érdekében 2011 júniusában a megyei önkormányzat elnökének nevében egy átiratot írt alá, amelyről tudta, hogy korábbi keltezéssel állították ki. Ezt a dokumentumot használták fel a cégnek 2010-ben kifizetett összegek jogosságának igazolására. 2011-ben a jelzett tevékenységek miatt Hargita megyét 2 millió 984 ezer 262 lej értékű kár érte. A közlemény szerint az alelnök azért írhatta alá a kifizetésről szóló utasítást mert az elnök átadta neki ezt a jogkört.
Kovács Attila
szekelyhon.ro

A székely regionális tudat megerősítése
Felértékelődőben a Székelyföld, és a székelység az erdélyi magyarság emancipációs harca szempontjából is a legfontosabb színtérré válhat a közeljövőben, és már ma is az. Nem tagadható ugyanis, hogy az egyenjogúsításért, a kollektív jogok átfogóbb érvényesítéséért folyó küzdelmek új lehetőségekkel gyarapodtak azáltal, hogy a székelység körében tömegmozgalom kezd kibontakozni az ország regionális átszervezése kapcsán.
Érlelődik a felismerés, hogy az egész erdélyi politizálás irányát meg kell fordítani. Nem a szórvány felől, hanem pontosan a székelység felől kiindulva kell betájolni az egészet, mert ez kecsegtet több eséllyel, de több haszonnal a Székelyföldön kívüli részek kisebbségi magyarsága számára is. Ha az önrendelkezés intézményhálózata akár szerény kezdeteinek sikerülne megvetniük lábukat a székelyek közt, akkor az kisugárzása folytán megoldhatná a szórvány vagy a nagyobb szigetek, a partiumi, a Kolozsvár környéki stb. tájak népének gondjait is. Mind ez idáig a fordított sémát követtük, és nem utolsósorban ez a taktika felelős azért az egy helyben topogásért, melyben jó másfél évtizede tulajdonképpen nem sikerült igazán fontos nemzetstratégiai jelentőségű dologban sem sikert elérnünk. Mert ki állíthatja, hogy a sokat emlegetett kulturális vagy területi autonómia megvalósításához ma közelebb lennénk, mint akár tíz vagy tizenöt éve?
A székelység körében viszont érdemes felfigyelni egy olyan mozgásra, mely komolyabb fordulatpontot készít elő a nemzetépítésben. A magyar pártok székelyföldi derékhadának saját akciói, legsikeresebb civil szervezetünk, a Székely Nemzeti Tanács visszhangos kezdeményezései körvonalazódó akcióegységet előlegezhetnek meg, s az összefogásra törekvés alighanem nagy politikai és erkölcsi erővel lép majd fel a külső kihívásokkal szembeni válaszadás kényszere folytán is. Egységes regionális tudat kialakítására van tehát szükség, s ez az itteni média mai szétforgácsoltsága mellett nem lesz könnyű feladat. Ennek érdekében alighanem szorgalmazni kellene össz-székely lapok, rádió- és tévéadások, internetes portálok létrehozatalát a közeljövőben.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Öt nap alatt két bemutató a magyar színházban
Két új produkcióval készül a Kolozsvári Állami Magyar Színház: Móricz Zsigmond Nem élhetek muzsikaszó nélkül című vígjátékát Hatházi András színművész állítja színpadra, Máté Angi Mamó című regénye alapján pedig Mezei Kinga, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház társulatának tagja rendezi a Csipke című előadást, a szintén újvidéki Góli Kornélia dramaturggal közösen készített adaptáció felhasználásával.
A két bemutató között alig néhány nap telik el: míg a Muzsikaszót május 17-én, pénteken este 7 órától láthatja a közönség, a Csipkét május 21-én, kedden este 8 órától tűzik műsorra. A többi alkotó távollétében a két dramaturg – Vajna Noémi, valamint Visky András művészeti aligazgató – ismertette a részleteket tegnap délben a sajtó képviselőivel. Visky András mindenekelőtt az UNITER-gálán kitüntetett három művésznek – Kézdi Imola, Györgyjakab Enikő, Hatházi András – gratulált, különleges alkalomnak nevezve a tehetséges színészek munkájának elismerését.
Móricz Zsigmond Nem élhetek muzsikaszó nélkül című vígjátékának cselekménye eredetileg az 1880-as években játszódik, Hatházi András rendező és Vajna Noémi dramaturg döntése nyomán „kerül át” a huszadik század elejére, az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó békebeli évébe a most készülő, nagyszínpadi előadás – hangzott el a sajtótájékoztatón. Nem véletlenül választották éppen az 1914-es esztendőt, hiszen – amellett, hogy ez volt a „jó világ” utolsó éve, – Móricz éppen ekkor írta meg a darabot, miután Kós Károly meghívására részt vett a híres sztánai farsangi mulatságon. Vajna Noémi elmondta: az eredeti szöveg megőrzése mellett arra törekedtek, hogy minél többet megmutassanak abból a koncepcióból, amely annak idején a mű szerzőjét vezérelte.
Hatházi András korábban így nyilatkozott erről: „Már nem akarom kényem-kedvem szerint nyirbálni a darabot, egyre jobban ragaszkodom a teljes, eredeti szöveghez, amit nem értelmezni akarok, csak elolvasni (rengetegszer), és hagyni, hogy megmutassa magát.” Előkelőnek, közönségesnek, kíváncsinak, fejlődésre éhesnek, nyomorultnak, tudatlannak, önhittnek és reménykedőnek nevezte ugyanakkor a kort, amelyben a két fiatal, Pólika és Balázs kapcsolata, szerelme kibontakozik.
– Minél egyszerűbb stílusban szeretnénk megmutatni ezt a világot, de úgy, hogy közben minél igazabb legyen – hangsúlyozta Vajna Noémi, kifejtve: a főszerepben Imre Évát és Farkas Lorándot láthatja a közönség, a társulat többi tagja mellett pedig színészhallgatók is szerepelnek az előadásban. A darab címével összhangban élő zenével is készülnek: Árus Péter klarinétosként, Pál Attila prímásként, Balla Szabolcs pedig nagybőgősként tűnik fel, és természetesen Farkas Loránd is énekel majd a Muzsikaszóban. A színművész megjegyezte: eleinte egymás után sokszor elolvasták a darabot, megmagyaráztak minden vesszőt és felkiáltójelet, hogy ezáltal még inkább felfedezzék maguknak a szöveget. Az előadás díszleteit Carmencita Brojboiu készítette, a jelmezeket pedig György Eszter tervezte.
A másik előadás, amelyről szó esett a sajtótájékoztatón, a Mezei Kinga rendezésében készülő Csipke, amely Máté Angi Mamó című nagy sikerű regénye alapján születik meg. – A regény, amely egy árva kislány és nagymamája történetét meséli el, szinte kiáltott a színpadi adaptáció után – mutatott rá Visky András, utalva ugyanakkor arra is, hogy a 2010-ben Bródy Sándor-díjjal kitüntetett regény már a kézirat olvasásakor elnyerte a tetszését. Ő szorgalmazta a darab színre vitelét, Tompa Gábor igazgató javaslata nyomán pedig a zentai születésű Mezei Kingára esett a választás rendezőként, akit tavaly decemberben színészként ismerhetett meg az Interferenciák fesztivál közönsége, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Turbo Paradiso című előadásában (rendező: Urbán András). A stúdióteremben játszódó Csipke dramaturgja Góli Kornélia és Visky András, díszlettervezője Mezei Kinga, jelmeztervezője Gömöri Éva, zenéjét pedig Mezei Szilárd szerezte.
A színház művészeti aligazgatója elárulta: a két új bemutató mellett turnékra is készül a társulat. A Don Juan ünnepélyes vacsorája című előadással Franciaországban, a dijoni Théâtre en Mai fesztiválon vendégszerepelnek jövő hétvégén, június utolsó napjaiban pedig Giessenbe (Németország) mennek a Leonce és Lénával. Közben pedig Budapesten, a Vígszínházban is fellépnek, a Leonida Gem Session és a Megöltem az anyámat című előadásokkal. Johannes von Tepl A földműves és a halál című darabját Mihai Măniuţiu rendezi a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, a bemutatót őszre tervezik.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Újabb UNITER-díjak Kolozsvárnak
Színházrajongó lévén, bevallom, nagy izgalommal követtem a hétfő esti UNITER-gálát a számítógép képernyője előtt (tévékészülék hiányában ugyanis a román közszolgálati csatorna online változatát néztem): három kolozsvári és egy marosvásárhelyi művészért drukkoltam tiszta szívből. Bár két remek színész – Hatházi András és Bányai Kelemen Barna – ugyanabban a kategóriában volt versenyben, előbbi a kolozsvári, utóbbi a marosvásárhelyi teátrum produkciójában játszott szerepéért. Nehéz lett volna tehát eldönteni, kinek is szorítson az ember jobban, a legrangosabb színházi elismerésért folyó „harc” mezején azonban már maga a jelölés is kiemelkedő teljesítménynek számít.
A háromórás esemény végén aztán rendkívüli megelégedettséggel nyugtáztam, szurkolásom nem volt hiábavaló, és persze reménykedtem abban, hogy a nyertes nevek elhangzása utáni hangos tetszésnyilvánításom nem zavarta túlságosan a szomszédok álmát.
És hát, mi tagadás, van abban valami szívmelengető érzés, hogy a Romániai Színházi Szövetség (Uniunea teatrală din România – UNITER) három fontos díját három magyar – ráadásul kolozsvári – színész kapja, és egy különdíjat is kiérdemelt Cári Tibor zeneszerző. Mint már annyiszor az elmúlt huszonegy év alatt, idén is termett tehát babér a Kolozsvári Állami Magyar Színház színészei számára, akikre mindannyian büszkék lehetünk.
Apropó, huszonegy év, a gála házigazdája természetesen változatlanul Ion Caramitru UNITER-elnök volt, és, mint az évek során annyiszor, idén is megpróbálta kézben tartani a mindig éjszakába nyúló eseményt, lehetőleg visszafogni a bőbeszédűeket, de ugyanakkor biztosítani a megnyilvánulást azok számára is, akik anyagilag hozzájárultak a gála megszervezéséhez. Úgy tűnik, jót tett a Bukarestből való kimozdulás, a díjkiosztó rendezvény ugyanis talán idén először sikeredett elviselhetővé mind időtartam – tekintetbe véve a tévéközvetítés miatti kötelező reklámszüneteket is –, mind pedig minőségi szempontból, beleértve a szintén „kötelező” úgynevezett „művészi pillanatokat” (moment artistic).
A végeredményt illetően tehát elégedettek lehetünk: a 2012-es év kiemelkedő színházi teljesítményeiért művészeink megkapták a megérdemelt elismerést, gratulálunk nekik – díjazottaknak és jelöltnek egyaránt –, köszönjük a szép színházi pillanatokat, kívánunk nekik sok erőt és kitartást.
Idei legjobbjaink tehát: Kézdi Imola, Györgyjakab Enikő, Hatházi András, Cári Tibor és idesorolom Bányai Kelemen Barnát is. És említsük meg a bíráló bizottság tagjait is: Florica Ichim színikritikus, Sanda Manu rendező, tanár, Ludmila Patlanjoglu színikritikus, Viorica Petrovici díszlettervező és Adi Carauleanu színész, a Iaşi-i Nemzeti Színház tagja
KÖLLŐ KATALIN
Szabadság (Kolozsvár)