Magyar nyelvű szakoktatás Kolozsváron: 7 osztály 2014-től?
Egész Romániában felértékelődőben a szakmunkási státus
Az utóbbi két évtizedben háttérbe szorult a szakmunkásképzés Romániában, ezért a legtöbb szakmában egyre nehezebb utánpótlást találni a nyugdíjba vonulók helyébe. Éppen ezért az utóbbi időben felértékelődött az iparban, a szolgáltatásokban a „szakik” munkája. Ez magyarázza annak a projektnek a sikerét, amely tegnap zárult Kolozsváron, és amely során a kolozsvári Energetikai Szakkollégium illetve az Anghel Saligny Építőipari Szakkollégium végzős diákjai egy hónapon keresztül cégeknél dolgozhattak. Másfelől ugyancsak tegnap Horváth Anna kolozsvári alpolgármester kijelentette: városunkban hét olyan osztályra lenne szükség, amelyben magyar nyelvű szakoktatás folyik, miközben jelenleg csak három ilyen létezik, három különböző iskolában. Hozzátette: a civil szféra bevonásával már a 2014–2015-ös tanévtől kezdődően, egy épületben indulhatna be a hiánypótló magyar nyelvű szakoktatás Kolozsváron.
K. O., Ö. I. B.
Szabadság (Kolozsvár)

XIX. Közéleti Diák és Ifjúsági Akadémia
Megkezdődött a XIX. Közéleti Diák és Ifjúsági Akadémia (KÖDAK), melynek felvételije két helyen, Kolozsváron és Csíkszeredában zajlott. A Romániai Magyar Középiskolások Szövetsége (MAKOSZ) által évente megszervezett képzéssorozat első hétvégéje Sepsiszentgyörgyön zajlott.
A KÖDAK egy olyan ifjúsági vezetőképző, ahol a jelen középiskolás diákjai a jövő sikeres embereivé válhatnak. A képzéssorozat hat hétvégén keresztül tart. Minden hétvégén más témakörben, más előadóval és más helyszínen zajlanak a képzések.
A MAKOSZ hosszú távú célja, hogy a jövőbeli diákönkormányzati vezetők felkészüljenek a program által a minőségi munka végzésére, megtanuljanak felelős döntéseket hozni, stratégiában gondolkodni, illetve csapatban dolgozni.
2011. szeptember 24-25-én zajlott a felvételi. 16 diák lett kiválasztva az ország minden pontjáról, akik a szóbeli felvételi alapján elég színes egyéniségeknek, kitartónak és határozottnak tűntek. Az idei generációt három csoportvezető terelgeti a hat hétvégén át. Egyikük Bagaméri Noémi, a MAKOSZ KÖDAK Intézetéért felelős alelnöke, és két munkacsoportosa Virginás Tar Ágnes, illetve Kelemen Erika.
Szeptember 30.- október 1-2. között zajlott a KÖDAK első hétvégéje, melynek szervezeti menedzsment volt a témája. Szász Levente, egyetemi tanár, Phd-jelölt foglalkozott a 16 akadémikussal. Betekintést nyertek a szervezetek működésébe. Vezetési és konfliktusmegoldói technikákat tanultak. Ezek mellett stratégiákat dolgozhattak ki játékos feladatokon keresztül. A képzés, illetve a csapatépítő játékok alatt is aktívan figyeltek, ügyesen teljesítettek és megismerték egymást.
Az Akadémia következő hétvégéje két hét múlva, október 14-16. között Temesváron lesz, ahol a rendezvényszervezéssel fognak részletesebben foglalkozni a hallgatók.
Köszönjük az Országos Ifjúsági és Sporthatóság támogatását.
erdon.ro

„A harmadik út: az erkölcsös politizálás”
Beszélgetőkönyv Tokay Györggyel
Nagyon jó ügyvéd volt, igazán ismert politikai pályafutása nyomán lett. Gondolom, azt sajnálja, hogy 1989 nem húsz évvel korábban következett be” – indította a csütörtök délutáni, a Csiky főgimnázium dísztermében tartott könyvbemutatót Király András volt parlamenti képviselő, volt megyei RMDSZ-elnök, jelenlegi oktatásügyi államtitkár.
A termet megtöltő hallgatóság akkor még nem tudhatta, hogy a terem első soraiban milyen előkelőségek társaságában vehet részt Irházi János Jó bolondok ügyvédje c. beszélgetőkönyvének bemutatásán. Aztán maga Tokay György mondta el: örül annak, hogy a bemutatón jelen vannak barátai – köztük románok, akik nem is értenek magyarul, s akikhez románul is szólt –, de mindenekelőtt volt harcostársai, Borbély László, Márton Árpád, Székely Ervin, Derzsi Ákos, Erdélyi István, Faragó Péter, Hosszú Zoltán mai vagy egykori RMDSZ-es parlamenti képviselők, szenátorok. Hogy messziről is eljöttek a bemutatóra, önmagában sokat mond arról a tiszteletről és megbecsülésről, amelyet az immár nyugdíjas, sajnos megrokkant egészségű „Apu bácsi” (a parlamentben így becézték, bölcsessége miatt, a nála idősebb képviselők is), Tokay György az 1989-es fordulat utáni politikai pályafutása során kivívott magának.
Székely Ervin, akit az idősebbek kiváló publicistaként ismerhetnek, felszólalásában elmesélte: valamikor, a ’89 előtti időkben az a mondás járta, hogy a romániai magyar értelmiség előtt két lehetséges út áll: az alkoholizmus vagy a halál. „Tokay megmutatta, hogy van harmadik út: az erkölcsös politizálás”, és az erkölccsel, a becsülettel szembesítette az embereket. Szeretet és tisztelet áradt más képviselőtársai felszólalásaiból is: Márton Árpád, például, a felesége részéről jövő üzenetet és ölelést adott át „az utolsó mohikánnak, az utolsó úriembernek a román politikában”. Borbély László volt miniszter azt mondta róla: „szuverén államalkotó volt az RMDSZ-en belül”, akit Katona Ádám, akit nemigen lehet az RMDSZ iránti barátsággal vádolni, „tiszteletbeli székelynek” nevezett a Har-Kov néven elhíresült ügyben való felszólalása miatt. „Tokay Gyurira mi felnéztünk – mondta –, s amikor (a parlamentben) senki nem mert kimenni a mikrofon elé, ő kiállt, megszólalt ékes román nyelven, ránézett a teremre és… mindenki elhallgatott. Olyasmit képviselt, ami a román politikai életben vele, sajnos, elment. Szeretném, ha visszajönne és elmondaná: vigyázzunk egymásra. És azt, hogy csak a románokkal együtt lehet megvalósítani azt, amit akarunk.”
Bevallom, elfogult vagyok Tokay Györggyel szemben. Jó negyven éve ismerem, az egykori magyar újságnál kollégák, reményeim szerint barátok is voltunk, Kolozsvárott, a Jókai 15-ben, szülőházában együtt szilvesztereztünk anno, aradi tömbházlakásának szobáit együtt tapétáztuk, több barátjával közösen, nem felejtem el, amikor – már ügyvéd korában – hozzá rohantam egy visszautasított szekusbeszervezési-kísérlet kapcsán, s egy pohár vodka mellett nemes egyszerűséggel azt mondta: „megcsókolhatják a s…t”; láttam megromlott egészséggel éhségsztrájkolni az aradi Városháza előtt az aradi magyar líceumért. Számtalanszor megcsodáltam borotvaéles eszét, ragyogó humorát (ami a könyvben is lépten-nyomon kiütközik), nem felejtem el, hogy valamikor 2004 előtt, amikor végleg megfeneklettnek látszott az ügy, határozottan kijelentette – az újságban is megjelent –: a Szabadság-szobor állni fog. És lám, mint annyi másban, igaza lett.
A mintegy 160 oldalas, a nagyváradi Riport Kiadónál megjelent interjúkötet hű (bár nem teljes) képet nyújt egy kivételes, 1989 utáni romániai magyar politikus életútjáról. De valójában sokkal többről, az 1989 utáni hazai politikai életről, szereplőiről, súlyos problémáiról és kulisszatikairól a volt parlamenti képviselő, RMDSZ-frakcióvezető, kisebbségügyi miniszter, balti-országokbeli nagykövet visszaemlékezéseiből. Olyan olvasmány ez, amelyet minden, a közélet iránt érdeklődő számára a legmelegebben ajánlhatunk.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Megalakította országos választmányát az EMNP
Történelmi lehetőség kínálkozik arra, hogy Románia parlamentjébe két magyar párt is bejusson a december 9-ei választásokon – nyilatkozták az Erdélyi Magyar Néppárt vezetői tegnap Marosvásárhelyen, a szervezet országos választmányának alakuló ülésén.
Szerintük már most borítékolható, hogy az RMDSZ ott lesz a bukaresti törvényhozásban, a 6-3-as alternatív küszöbbel azonban a néppárt is bejuthat. Toró T. Tibor pártelnök felszólalásában rámutatott, a választási törvényben foglalt alternatív küszöbről nagy a tájékozatlanság és a félretájékoztatás, holott az RMDSZ dolgozta ezt ki, amikor félő volt, hogy elveszíti parlamenti jelenlétét.
„Egy pártból akkor lesz parlamenti párt, hogyha vagy teljesíti az 5 százalékos küszöböt, azaz jelöltjei országos szinten összesen több mint 5 százalékot gyűjtenek össze, de ugyanúgy parlamenti párt lehet akkor is, ha 6 képviselő és 3 szenátori választókerületben lesznek a jelöltjei elsők, vagyis relatív többséget szereznek. Ez csak arra elég amúgy, hogy teljesítsék a küszöböt, és utána akkor részt vehetnek a mandátumok szétosztásában. Számunkra azért fontos ez, mert történelmi lehetőség nyílik arra, hogy két magyar párt jusson be Románia parlamentjébe” – mondta Toró T. Tibor.
Az MPP-re várnak
Elmondta továbbá, a néppárt Erdély valamennyi megyéjében, valamint Bukarestben és a csángók által lakott Bákó megyében is indít jelölteket, neveket azonban még nem árultak el, hiszen szeretnének együttműködni a Magyar Polgár Párttal, erről azonban csak a polgáriak október 13-ai kongresszusa után születik döntés.
Egyelőre annyi biztos, hogy a néppárt öt elnökségi tagja jelölt lesz: Gergely Balázs Kolozsváron, Szilágyi Zsolt Érmelléken, Zatykó Gyula Nagyváradon, Papp Előd Brassó megyében, Toró T. Tibor pedig Sepsiszentgyörgyön száll harcba szenátori székért. Arról is döntés született, hogy a néppárt országos kampányfőnöke Szilágyi Zsolt lesz.
Mint kiderült, az újonnan alakult EMNP-választmány lesz az a a testület, amely a párt tevékenységét vezeti két országos küldöttgyűlés közötti időszakban, tagjai pedig az országos elnökség mellett a megyei, illetve a széki elnökök, valamint az EMNP szakmai bizottságainak vezetői.
Tőkés: meg kell büntetni a korruptakat
Az ülést követően Tőkés László EP-képviselő, az EMNP védnöke leszögezte: csak akkor indul a választásokon a néppárt jelöltjeként, ha szükség lesz rá. Arra a kérdésre, hogy az RMDSZ néhány vezetője tudni véli, hogy ő maga is indul a választásokon, méghozzá a marosvásárhelyi szenátori körzetben Frunda György ellen, Tőkés László azt válaszolta: „Ez nevetséges, gyerekes. De miért ne indulhatnék? Minden jogom megvan erre. Amúgy őszintén szólva nem szívesen indulnék” – mondta Tőkés.
A politikus továbbá elmondta, a lakosságnak meg kell büntetnie azokat a magyar szenátorokat és parlamenti képviselőket, akik csupán a mentelmi jog megszerzéséért készülnek Bukarestbe, és olyan fontos döntések meghozatalakor, mint a Székelyföld autonómiája, kivonultak a teremből. Tőkés szerint elfogadhatatlan, hogy Markó Béla és Frunda György 10.54-kor még szavazott a román szenátusban, majd 11.14-kor, amikor a Székelyföld autonómiája kapcsán kellett voksolni, már nem voltak a teremben.
„Ezt a választóknak büntetniük kell. Ilyen emberekre nincs szükség, és azokra sem, akik a korrupció miatt a mentelmi jog megszerzéséért mennének Bukarestbe politikai háttéralkuk áraként” – fogalmazott Tőkés László.
Gáspár Botond
Krónika (Kolozsvár)

Egyetemtörténeti konferencia, de kinek és hogyan?
Véget ért a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) magyar nyelvű oktatásának 140. évfordulójáról megemlékező ünnepségsorozat. Holott a figyelem intézmény- és oktatástörténetre való ráirányítása példaértékű kezdeményezés volt, a konferencia-előadások megszervezése hagy még némi kívánnivalót maga után.
„A száznegyven éves évforduló a mi közös ünnepünk és egyetemtörténetünk” – húzta alá érvelését Ovidiu Ghitta, az egyetem Történelem és Filozófia Karának dékánja a humántudományok napjának csütörtöki megnyitóján, háláját fejezve ki az ünnepség nyitottá tételéért. Nemsokára sor került A Babeş–Bolyai Tudományegyetem története (Istoria Universităţii „Babeş–Bolyai”) című román–magyar társszerzők munkájaként született egyetemtörténeti kötet bemutatására is, ami a kar egyetemi kiadójának történetében előzmények nélküli. A gesztusok kétségtelenül derűre adnak okot, még ha a kötet megjelentetését eredetileg nem is 2012-re, az intézmény de facto megalapításának emlékére, hanem 2009-re, a román intézmény létrejöttének kilencven éves jubileumára tervezték.
De mit is jelentett az ünnepség nyitottá tétele? A nyitás kétségtelenül megrekedt valahol a formalitás vagy a megfeleléskényszer szintjén. Így történhetett, hogy míg a konferencia-előadások első napján (nem mellesleg a tévések jelenlétében) a fejhallgatókkal igénybe vehető szinkrontolmácsolás kifogástalanul zajlott, addig a rákövetkező napokon a helyi román és magyarországi kollégák már szomszédjaik „fülbe sutyorgó” és rögtönzött fordításaira voltak ráutalva – a szinkrontolmácsolást már nem biztosították.
Továbbá nem lehet elmenni azon tény mellett sem – kilépve az etnikai keretből, mintegy generációs problémát érintve –, hogy az előadók közül sokaknak (határozottan nem megérdemelten) az érdektelenséggel is szembesülniük kellett. Az talán könnyen belátható, hogy a román kollégák (értsd szakemberek és szakemberjelölt diákság) számára a magyar nyelvű egyetemi oktatás jubileuma nem is lehetett igazán hívó szó, de a magyar diákság involváltsága sem festett túl jó képet. Az időnként beözönlő fiatalság – mondjuk úgy – „nem-fakultatív jellege” elég könnyen szembe ötlött.
Tehát a „mi ünnepünk” jegyében elhangzó megnyitóbeszéd méltányolandó kísérlet, de inkább csak szóban maradt erős, a gyakorlatban nem nyert igazolást. A generációs kérdés pedig már egy komplex habituális és kulturális változás irányába vinne, ami nyilván a tömegoktatással is szoros összefüggésben van (hogy mégse rajzoljuk a „devalválódó ember” képét).
Ezzel szoros összefüggésben, Tóth Szilárd, a Történelem és Filozófia Kar oktatója előadásában (a programfüzetben hibásan közölt előadáscímtől eltekintve) a magyar nyelvű oktatás 1990 utáni helyzetét elemezte. A magyar felsőoktatási intézmények egyfajta túlpörgéséről is beszámolt, ami a példaként felhozott Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) és Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) színrelépésével – a demográfiai viszonyokat figyelembe véve – értelmetlen konkurenciahelyzetet teremtett. A nemzeti intézmények kiépülésének tehát kézzelfogható eredményei vannak, annak kultúrafenntartó szerepe is elvitathatatlan, mégis úgy tűnik: az intézményesülésnek is van egy optimális határa.
Az alábbiakban a Történelem és Filozófia Kar, majd a Magyar Filozófia Intézet csütörtöki konferencia-előadásait, továbbá a társadalomtudományok besorolás alá került, több kar részvételével zajló pénteki bemutatókat tekintem át. Az előadások számának sokasága miatt csupán a fontosabbnak ítélt bemutatókat érintem.
A fentebb is említett Babeş–Bolyai Tudományegyetem története című, újonnan megjelent kötetet Sipos Gábor, a Történelem és Filozófia Kar docense, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) elnöke méltatta. A tudományterjesztő és -népszerűsítő műfajú kötet inkább az általánosan elfogadott vélemények mentén íródott, nem részletezi az egyes kérdések körül kialakult tudományos vitákat. A román nyelvű munka egyik előnyeként nevezte meg, hogy a 18–19. századi Erdély történetét jobban ismerő magyar szakemberek tudása ezáltal a román olvasóközönség számára is elérhetővé válik. A kötet legfőbb érdemének az objektivitás igyekezetét tartotta. A „kis magyar világból” származó (1940–1944), kritikusnak vélt archív felvételek is szép számmal kerültek a kötetbe, melyeknek történeti értéke hallatlanul nagy, de kötetben való publikálásukra sem került eddig sor – tette hozzá Csucsuja István, a kar egyetemi oktatója. Rüsz-Fogarasi Enikő, a kar dékánhelyettese Ovidiu Ghitta szavait idézve a közös egyetemtörténetet a „multikulturalitástól az interkulturalitás felé történő lépésként” értékelte. Kiegészítette továbbá azzal, hogy míg most egy román nyelvű könyvet magyar nyelven mutattak be, reményei szerint 2019-ben (a román intézmény száz éves jubileumán) majd egy magyar nyelvűt mutathatnak be román nyelven.
Bárdi Nándor, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) kutató történésze, a két világháború közötti erdélyi történelem egyik legjobb szakértője a korszak kolozsvári felsőoktatásának alternatív megoldásait vizsgálta. Az egyetem történetében igazi cezúraként 1920. augusztus 20-át nevezte meg, miután a nem kolozsvári születésű vagy Kolozsvárra 1914 után érkező professzoroknak el kellett hagyniuk a várost. Az impériumváltást követően kétezer Erdélyből menekült budapesti hallgatóval lehetett számolni, azonban a megélhetési gondok és történelmi szituáció következtében 1-2 fő óralátogató akadt csak köztük. Az erdélyi magyar tudományos elit kitermelésében és helyzetük javításában az előadó kiemelte az 1918-ban létrehozott Felekezetközi Tanácsot, az 1929-től működő Külföldiek Kollégiumát, amely rövid időszakú magyarországi látogatásokat szervezett, valamint a diákok különböző egyházi szervezetekbe való tömörülését. Az előadás végén egy eddig feldolgozatlan téma új kutatási eredményeire, Horváth Barnának a szegedi és kolozsvári egyetem történeti összehasonlítását végző munkájára is felhívta a hallgatóság figyelmét.
Győrfi Dénes, a kar doktorandusz hallgatója a mai nevén Lucian Blaga Központi Egyetemi Könyvtár részletgazdag történetét tárta a hallgatóság elé. A működését 1874-ben megkezdett könyvtár életéből érdekes, a múlt századforduló korrajzának tekinthető fejezetet is megismerhettünk. Miután számos panasz érkezett arról, hogy az egyetem diákjai tudományos munkák helyett szerelmesregényeket olvasnak a könyvtárban, 1901-ben rendeletet hoztak arról, hogy a lektűrök olvasását csak komoly tudományos munkák felhasználása céljából engedélyezik. Továbbá a könyvtárba csak minden tizenhatodik életévét betöltött, „tisztességes öltözetű” személy léphetett be. Persze számos vita kiváltója volt, hogy mi is számít „tisztességes öltözetnek”.
Érdekes és egyben a jelen oktatási kérdéseit is érintő előadás hangzott el Tóth Szilárd, a kar egyetemi oktatójának prezentációjában. Az egyetem magyar nyelvű oktatásának utóbbi húsz évét górcső alá vevő kutató végigkísérte a rendszerváltást követő évek folyamatos intézményi újraépítkezését. Az 1989-es rendszerváltás erdélyi magyar oktatásban betöltött szerepéről megjegyezte, hogy a forradalom hiányában nem telt volna bele tíz év, és a romániai magyar oktatás teljesen felszámolódott volna. Az oktatástörténet egyik határkövének lehet tekinteni a 2011-es tanügyi törvényt, amely huszonegy karon tizenhét magyar intézetet állapított meg. Így olyan területeket kivéve, mint például a politológia, jog vagy torna, amelyeknek nincsen autonóm magyar intézményi keretük, a szakterületek jelentős része önállóságra tesz szert. Az önálló karok létrejöttében az előadó pozitívumként értékelte az „egymásra találást”, azonban negatívumként beszélt az egy intézményi keret alá tartozók heterogenitásáról, ami a közös kutatási projektek megvalósítását nehezíti. A magyar intézetek 2011-es helyzetét összegezve olyan hiányosságokra mutatott rá, mint a megfelelő számú oktatók hiánya, költségvetési bizonytalanság vagy az előbb említett heterogén összetétel.
A Magyar Filozófia Intézet három előadása közül Demeter Attiláét, a Történelem és Filozófia Kar docenséét emelném ki, amelyik elméletibb jellegénél fogva is kitűnt a másik két tudománytörténeti felolvasás közül. Az előadó azt a kérdést boncolgatta, hogy van-e a nemzeti kisebbségi kérdésnek jó liberális megoldása. Elméleti fejtegetéseihez Balogh Artúr jogászprofesszor és a kolozsvári egyetem korabeli rektorának munkásságát vette alapul, aki jelentős politikai gondolkodó, a kisebbségi jog nemzetközi szaktekintélye volt. Balogh Artúr, – párhuzamosan a mai angolszász szerzőkkel – azt mondta, hogy a kisebbségi kérdés elképzelhetetlen liberális szemlélet nélkül. A jogász vágya az volt, hogy megszűnjön a hatalom és a jog közötti ellentét. A kisebbségi jogokat az emberi jogokra, az emberi méltóságra vezette vissza. Az emberi szellem szabadságának kérdésére Immanuel Kant német filozófusnak volt a legnagyobb hatása, aki pusztán az emberi mivoltból indult ki – amely szellemiségnek Balogh Artúr is követője volt. Ezt az emberi mivoltig történő, folyamatos „elméleti lecsupaszítást” nevezik „az egyén szörnyű kanti elszemélytelenítésének”. Ez alapján az előadó azt a kérdést tette fel: vajon az emberi mivolt alapján vissza lehet-e adni a nemzeti kisebbségnek a jogát, amikor az éppen specifikus csoporttagságára hivatkozva próbálja kivívni érdekérvényesítéseit? A kérdésre adott válasz, hogy Balogh Artúr kisebbségi jogfilozófiája csak látszatra liberális, de valójában nem az. A professzor kisebbségi jogi kérdésre adott válasza jó, de nem liberális.
A pénteki napon Killyéni András sporttörténész, az egyetem Testnevelés és Sport Karának oktatója beszélt a testnevelésképzés kolozsvári múltjáról, kissé rendhagyó előadásában az intézmény jelentős személyiségeinek életébe is részletes betekintést nyújtott. A kötelező testnevelés oktatásról már a kiegyezés évében (1868) meghozott rendelet után nem sokkal, az 1870-es években létrehozták az egyetem első tornatermét, ami a Széchenyi téren (Piaţa Mihai Viteazul) kapott helyet. Az előadó kiemelte az 1884-ben alapított, később világhírnévre is szert tett Kolozsvári Egyetemi Atlétikai Clubot (KEAC), amely 1885–1894 között élte aranykorát. Az atlétika mellett a kolozsvári egyetemi sportágak között a vívóknak és korcsolyázóknak volt legkiemelkedőbb szerepük.
A jubileumi konferenciasorozat humántudományok területén elhangzott előadásairól összességében elmondható, hogy neves kutatók mutathatták be kutatási eredményeiket, mégis a személyes találkozások eredeti célját tekintve, hogy egy konferencia tényleges szakmai fórumot teremtsen, a fent leírt hiányosságok talán némileg megkoptatták az esemény ünnepélyességének fényét.
GYŐRI TAMÁS
Szabadság (Kolozsvár)

Erdély legjobbjává válni
Akár Erdély legjobb egyetemévé is fejlesztené rektora a Sapientia EMTE-t minapi kijelentése szerint, s ebben, úgy érzem, nem csupán pillanatnyi eufóriájának adott hangot. Különben jó hangulata is teljesen indokoltnak tűnik, miután épp az idei évnyitóra nagyvonalú ajándékban részesült az intézmény, a Partiumi Keresztény Egyetemmel együtt két év alatt négymilliárd forintos támogatást kapnak a magyar kormánytól további fejlesztések érdekében.
E befektetések biztosan növelik a két egyetem versenyképességét, ámbátor korábbról elmaradt fejlesztésekről van szó. A mai magyar kormány – elődjétől eltérően – kiemelten törődik a saját alapítású két felsőoktatási intézménnyel, íme, gondoskodni kíván azok felszereltségének javításáról, Kolozsváron eléggé nem méltányolható módon nagyobb szabású és teljesen új oktatási épület létesül, Marosvásárhelyen évtizede hiányzó diákkollégiumot húznak fel, Csíkszeredában új szárnyat kap a meglévő ingatlan. Ami a rektori elképzelés realitását illeti, érdemes a hazai mezőnybe illesztve megítélni. Mint ismeretes, a shanghaji egyetem által évente elkészített legutóbbi, 2012-es rangsorolásban, az ún. ARWU-listán (Academic Ranking of World Universities) egyetlen romániai felsőoktatási intézmény sem szerepel, ott van viszont már évek óta két magyarországi, mégpedig a budapesti ELTE és a Szegedi Tudományegyetem is. A rangsorolás a felsőoktatási intézmények eredményességi és kiválósági paramétereire épít, így például a tudományos publikációk számát és azok idézettségét, az oktató-hallgató arányt vizsgálják, továbbá a külföldi oktatók és diákok aránya alapján hasonlítják össze őket. Első helyen újabban mindig a Harvard végez. Az SZTE és az ELTE egyaránt a 300–400 közötti helyek egyikét foglalja el. A magyar állami alapítású és a magyar felsőoktatási normákat is szem előtt tartó Sapientiának tehát van, mihez viszonyítania a maga színvonalát, és valóban kapcsolódhat egy eredményesnek nevezhető tradícióhoz. Sajnálatos, hogy ezt nem határokon belül találta meg. Viszont már ma is a legjobb hazai magánegyetemnek tartják, s például a politechnikai, művészeti és jogi képzés dolgában már most felveszi a versenyt akármelyik hazai intézettel, amióta a tavaly az akkreditációt is kiérdemelte, az itt zajló oktatás minőségét saját oklevél is tanúsíthatja. A rektori óhaj tehát, hogy az elitképzést és az erdélyi magyarság sajátos igényeit ötvözve példásan teljesítő egyetemet építsenek, egyáltalán nem tűnik légből kapottnak, mi több, a diákság és a tanári karok további erőfeszítései révén kimondottan elérhető céllá válhat. Azt pedig nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy egy tekintélyes felsőoktatási hálózat mennyire záloga az erdélyi magyarság jövőjének.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Fordítók tanácskozása
Nagyon sok hasznos elméleti és gyakorlati tudnivaló került terítékre a romániai magyar fordítók első konferenciáján, amelyet szombaton tartottak a marosvásárhelyi Deus Providebit Tanulmányi Házban. Mivel 1033 engedéllyel rendelkező magyar fordító és tolmács van Romániában, öt szakfordító megalakította a Romániai Magyar Fordítók Egyesületét (RMFE), amelyet az idén januárban jegyeztek be. Első tanácskozásukon közel 60 szakmabeli vett részt, s Ferencz Júlia-Krisztina, az egyesület elnöke úgy érzi, hogy elérték a céljukat. Egyrészt, mert tanulságosak voltak az előadások és a megbeszélések, másrészt sikerült újabb tagokat toborozni.
A konferencia az egyesület alapvető céljainak a megvalósításában kívánt segítséget nyújtani: összefogni a Romániában tevékenykedő magyar fordítókat, népszerűsíteni a szakmát, ismertetni a különböző fordítói programokat, s a jól működő szakmai közösség révén hozzájárulni ahhoz, hogy minőségi fordítások készüljenek.
Nyitóbeszédében Ferencz Júlia-Krisztina a fenti célokat ismertette és köszönetet mondott a támogatóknak.
Ami fordítás, az eleve rossz, illetve a magyar fordítás jobb, mint az eredeti – ennyire megoszlanak a vélemények a műfordításról – hangzott el dr. Fazakas Emese, a Babes-Bolyai Tudományegyetem docensének előadásában, aki a fordítás során felmerülő problémákról és azok megoldásáról beszélt. Bár a fordításnyelvhez negatív jelentéstartalmak társulnak, mint például az idegenszerűség vagy nehezen érthetőség, ami káros befolyással van a nyelvre, az előadó véleménye szerint a fordításnyelv valójában nem okoz nyelvi romlást. A nyelv állandó változásaival viszont (a jogi és az adminisztrációs területen például) számolniuk kell a fordítóknak. Megfeleljen az eredetinek, érthető és jó legyen – ezek az alapvető követelmények. Az eredetinek való megfelelés érdekében a sok feltétel közül az egyik legfontosabb: a fordítónak jól kell ismernie a célnyelvi követelményeket. Ennek ismeretében lehet eldönteni például, hogy a cserealkatrész vagy pótalkatrész, a kollégium vagy bentlakás, a meditáció vagy magánóra, az órarend vagy nyitvatartási idő, az ágazati minisztérium vagy szakminisztérium, az egyetem előtti oktatás vagy közoktatás stb. szavakat használja.
30 százalékkal lerövidíti az időt az SDL Trados Studio elnevezésű programcsomag, amely több mint negyven nyelven segít a fordításban. Ezt a Temesvárról érkezett Adrian Urban, a Professional Translations Kft. projektmenedzsere mutatta be a hallgatóságnak.
A fordítással, fordítókkal kapcsolatos jogszabályi háttér egymásnak ellentmondó, hiányos előírásokat tartalmaz – hangzott el többek között Gogolák Csongor előadásában (Fordítani csak pontosan és szépen, ahogy... a törvény előírja).
Van igény a tolmácsokra, képzésük Kolozsváron történik, s a tolmácsolásról mint szakmáról tartott előadást Sárosi- Márdirosz Krisztina, a Sapientia EMTE egyetemi adjunktusa.
A konferencia zárórendez-vényeként tartott kerekasztal-megbeszélésen a romániai fordítási piac helyzetéről vitáztak a résztvevők egy szabadúszó, egy cégnél alkalmazott fordító, egy bírósági tolmács valamint egy cégvezető részvételével. A megbeszélésen többek között az derült ki, hogy vannak területek (pl. az igazságügy), ahol sok a fordító, másutt viszont – például a műszaki vagy az orvosi szakterületen – kevés a hivatásos szakember.
A szervezők szerint sikeres volt a rendezvény, s remélik, hogy jó hírük elterjedésével egyre több fordító csatlakozik az egyesülethez.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

Bemutatkozott Magdó János új kolozsvári főkonzul
A sétatéri Kaszinóban adott ünnepi fogadáson mutatkozott be hivatalosan Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának új vezetője, Magdó János. A zsúfolásig megtelt díszes fogadóteremben az újonnan hivatalába lépett diplomata, jobbján feleségével, fogadta a kolozsvári egyházi, egyetemi és világi közélet vezető személyiségeit.
Emil Boc üdvözletét és jókívánságait Horváth Anna alpolgármester tolmácsolta, majd Füzes Oszkár, Magyarország bukaresti nagykövete vezette fel szimbolikusan Magdó Jánost a kolozsvári (és erdélyi) közélet porondjára. Az új főkonzul 42 éves, Brassóban született, 1990-ben települt át Magyarországra. Kinevezése négy évre szól.
Maszol.ro

Konferencia a Sapientián
Nemzetközi konferenciát szervez október 11–14. között Kolozsváron a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) jogtudományi és európai tanulmányok tanszéke Kisebbségi képviselet és nyelvi jogok. Jogszabályok, tapasztalatok, tanulságok címmel.
Az Európai Politikai Kutatóintézettel (ECPR) közösen szervezett, a Bocskai-házban zajló rendezvény előadásain egyfelől a kisebbségi képviselet (pártok, helyi, országos vagy európai parlamenti képviselet), másfelől a kisebbségvédelem és nyelvi jogok kérdésköre kerül terítékre. A konferencia angol nyelven zajlik, az eseményen 35 előadó jelezte részvételét. Külön panelben hangzanak el előadások a nyelvi jogok, nyelvi politikák kérdésköréről, a kisebbségi jogok történelmi és nemzetközi jogi megközelítéseiről, az autonómiáról és az európai kisebbségi önkormányzatiságról, a kisebbségi képviseletről, választásokról és az etnokulturális sokszínűségről. Az esemény programja a kv.sapientia.ro/hu/miremir internetes oldalon tekinthető meg.
Krónika (Kolozsvár)

Konferencia kisebbségi jogokról
Kisebbségi képviselet és nyelvi jogok. Jogszabályok, tapasztalatok, tanulságok címmel szervez nemzetközi konferenciát Kolozsváron, október 11. és 14. között a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Jogtudományi és Európai Tanulmányok Tanszéke, az Amszterdami Egyetem Európai Tanulmányok Tanszéke, valamint az Európai Politikiai Kutatóintézet (ECPR). A tudományos rendezvény a 2010. június 17. és 19. közötti Mineureg konferencia folytatása (Kisebbségpolitika a régiók Európájában).
Az idei konferencia két különálló, mégis egymáshoz szervesen kapcsolódó témát ölel fel: egyfelől a kisebbségi képviselet (politikai pártok, helyi, országos vagy európai parlamenti képviselet), másfelől a kisebbségvédelem és nyelvi jogok kérdéskörét. Az utóbbi a kisebbségi jogok megalapozása és gyakorlatba ültetése területén meghatározó szerepet játszó két szervezet, az EBESZ és az Európa Tanács dokumentumaival kapcsolatos jelenségeket vizsgálja. A bemutatásra kerülő esetek földrajzi szempontból hatalmas területet fednek le: EU-tagállamok, Balkán, Kaukázus, de Közép-Ázsia is.
A konferencia angol nyelven zajlik a kolozsvári Bocskai-házban. Az eseményen 35 előadó jelezte részvételét (Európában élő és tevékenykedő kutatók, szakemberek, szakértők, valamint egyetemi tanárok és diákok), akik közül sokan a konferencia előző kiadásán is jelen voltak előadóként. A bemutatások 5 panelben hangzanak el: Nyelvi jogok, nyelvi politikák, nyelvhasználat; Kisebbségi jogok – történelmi és nemzetközi jogi megközelítések; Autonómia és kisebbségi önkormányzatiság Európában; Választások, pártok és kisebbségi képviselet, Etnokulturális sokszínűség – kezelési technikák, percepciók, tapasztalatok. A konferencia részletei, valamintaz esemény programja a kv.sapientia.ro/hu/miremir linken tekinthető meg.
Szabadság (Kolozsvár)

Kétágú templom: bemutatták az építési terveket, nem enged az egyház
Erkölcsi okoknál fogva nem egyezhetnek bele a református Kétágú templom mögötti telken történő építkezésbe, a további lépéseket illetően megvárják a tiltakozó beadványukra érkező válaszokat az illetékes hatóságoktól – döntött kedd esti ülésén a kolozsvár-alsóvárosi református egyházközség presbitériuma azt követően, hogy megtekintették a tervezett épületegyüttes új tervrajzát, amelyet Theodor Raiciu, a tervező mutatott be az egyházközség vezetőtestületének.
Raiciu azzal érvelt, hogy az építési terv jobban kiemeli a Kétágú templomot, hiszen a saját költségükön díszkivilágítást biztosítanak a templom hátának, és szabadon hagynak egy sétányt, ahonnan sokkal könnyebb lesz megközelíteni a műemlék szentélyt. A műépítész szerint a sportcsarnok emeleti ablakából nem lehet belátni a templomba.
Ám a presbiterek nem voltak „lenyűgözve”: többen megjegyezték, az új részletek bemutatásával az építtető elismerte, hogy az egyházközség nem erre a tervre adta eredetileg beleegyezését, hiszen ezt a tervet kedden látták először. Az egyik, neve elhallgatását kérő presbiter a Krónikának elmondta: akár peres úton is kereshetik az igazukat, ám a per kétesélyes.
De még ha nekik is ad igazat a bíróság, és leállítják az építkezést, még akkor is behajthatják az egyházközségen a tervezés, valamint az eddig elvégzett munkálatok költségét. Amint arról már beszámoltunk, a régészek zöld utat adtak az építkezésnek, a Kolozs megyei tanfelügyelőség megkapta a régészeti mentesítő bizonylatot. Valentin Cuibuş főtanfelügyelő lapunkkal közölte: a lehető legrövidebb időn belül folytatódnak a munkálatok.
Az egyházközség és a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság ugyanakkor mintegy 2500 tiltakozó aláírást gyűjtött össze a tervezett beruházás ellen, amelyeket eljuttattak a kolozsvári és a Kolozs megyei önkormányzathoz, de a prefektus, Ecaterina Andronescu oktatási miniszter és Victor Ponta miniszterelnök is kapott egy-egy példányt.
A Kolozs megyei hatóságok tavaly júliusban állították le az építkezést a Kétágú templom mögötti – műemlékvédelmi övezetnek számító – telken, mert nem végezték el az előírt régészeti feltárásokat. A területen a tanügy tárca sportcsarnokot és irodahelyiségeket építene. A Kolozs, Bihar és Szilágy megyei területi műemlékvédelmi bizottság korábban már háromszor megtagadta az engedélyt a tanügyminisztériumtól, melyet végül az országos testület bocsátott ki.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Négyszázötvenkét RMDSZ-es jelölt a parlamenti választásokon
Kisebbségvédelmi reform az Európai Néppárt bukaresti kongresszusán
Az RMDSZ Szövetségi Állandó Tanácsa (SZÁT) csütörtöki ülésén nagyjából véglegesítette a december 9-i parlamenti választásokon megméretkező képviselő- és szenátorjelöltjeinek a névsorát – jelentette be tegnap, Kolozsváron a sajtónak Kelemen Hunor szövetségi elnök a tanácskozást követően. A 452 képviselői és szenátori választókerület közül 407-ben megszavazták a jelölt személyét, a többnyire Kárpátokon kívüli kerületekben október 20-ig véglegesítik a jelöltállítást. Kolozs megyéből a képviselőházba tíz, míg a szenátusba négy RMDSZ-es jelölt igyekszik bejutni. Kelemen Hunor kitért az október 16–18-án Bukarestben megrendezendő, és nagy nemzetközi érdeklődésnek örvendő európai néppárti kongresszus előkészítésére is. Ezen várhatóan elfogadják az RMDSZ által javasolt módosításokat az EPP alapprogramjába. Ezek az európai őshonos nemzeti kisebbségek számára jelentős előrelépést jelenthetnek.
Ördög I. Béla
Szabadság (Kolozsvár)

Értjük-e egymást?
Amikor a Szabadság 2012. július 24–25-i számaiban megjelent, a szokványosnál talán igen, de a témakör súlyánál semmiképpen sem terjedelmesebb írásomban (Számvetés félidőben. Hogyan lehetünk sikeres nemzet?) kifejtettem az álláspontomat arról, milyen koncepcionális kérdések megválaszolására van szükség a nemzetpolitikában, abban reménykedtem, hogy nem csupán a romániai magyar közösség és annak véleményformálói mondanak majd arról így vagy úgy véleményt, de abban is, hogy a magyarországi hivatalos szereplők sem odázzák el a szükségszerű szembenézést az elmúlt két év fejleményeivel és annak a magyar közösségekre gyakorolt hatásával.
Ha szembenézésként és politikai korrekcióként nem is, de bizonyos értelemben a magyar hivatalos nemzetpolitika tartalmi összefoglalásaként mindenképpen tekinthetünk arra az írásra, amely a magyar kormány nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkárától jelent meg a Krónika 2012. október 8-i számában (Répás Zsuzsanna: Nemzetpolitika a gyarapodás jegyében), valamivel több, mint két évvel a magyarországi kormányalakítást követően.
Az e témakörben már bevettnek számító gyakorlat szerint mindazonáltal sajnálatosan kevés szó esik a koncepcionális, a magyarság jövőjét alapvetően meghatározó kérdésekről és az arra adandó válaszokról, cserében mintegy eláraszt bennünket számos szakmapolitikai vagy annak gondolt kérdés technikai részlete. Mert biztosan érdekes lehet, milyen elhivatottan végzi a honosítási eljárás során a kormányzati apparátus a munkáját – amihez komoly anyagi és személyi többletforrást kapott –, de talán ezért önmagában még nem kellene ünnepelnünk a munkájukat végző kollégákat. Arról, ami valóban meghatározó kérdés, hogy az érzelmi tölteten túl mit jelent az állampolgárság letelepedés nélküli megszerzésének lehetősége a magyar közösségek szülőföldön maradására és gyarapodására nézve, vajmi kevés szó esik. Azt pedig egyenesen kikerüli a hivatalos nemzetpolitika, hogy választ adjon arra, számolt-e azzal, hogy – ha csökevényes formában, kizárólag a pártlistákra történő szavazás jogának megadásával – a külhonban élő állampolgárok választójoga milyen következményekkel járhat e közösségekre és a magyarországi–külhoni magyar viszonyra. Mint ahogyan eddig még nem sikerült kellően cizellált választ kapni arra sem, miért is kellett a kulturális nemzet addig a magyar közegben vallott és Európában is általánosan elfogadott koncepcióját felrúgva, 2010-ben meghirdetni a „közjogi nemzetegyesítés” programját, és vajon mit is jelent ez valójában.
Sokszor kifejtettem, de most is megerősítem: a mindenkori magyar kormánynak elvitathatatlan joga, hogy kialakítsa és működtesse a magyar–magyar egyeztetés és a támogatáspolitika rendszerét. Egyetlen kívánalom a pártatlanság és a hatékonyság. Ezért önmagában nem az az érdem, hogy valamely kormányzat ilyen vagy olyan néven működtet valamilyen konstrukciót, hiszen a Bethlen Gábor Alapot sem azért kritizálják megszületése óta folyamatosan, mert nevet váltott Szülőföld Alapról, hanem mert nem működik kellő hatékonysággal és átláthatósággal, nem utolsósorban pedig kirekeszti a konkrét támogatási döntések meghozatalából a külhoni magyarság legitim képviselőit. Mint ahogyan az oktatási-nevelési támogatás körüli turbulenciák és gyakran keserű kritikák oka nem a támogatást lebonyolítók rapid és eléggé homályos érvelésű lecserélése volt, hanem az, hogy késve és a korábbiakhoz képest nehézkesebben jutott el a támogatás összege az érintettekhez.
És ha már a különböző magyar–magyar fórumok üléseinek idejét éljük: bármennyire is szeret hallgatni erről a hivatalos Budapest, 2006. és 2010. között is működött a magyar–magyar egyeztetés sokelemű rendszere, más néven mint ma, de a világ magyar közösségei képviselőinek bevonásával.
De mi lenne, ha egyszer nem merülnénk el a támogatáspolitika tengernyi technikai részletében, az egyes kérdések mikromenedzsmentjében. És nem azt bogoznánk, hogy a Határtalanul! Program egyenes folytatása-e az előző kormányzati ciklusban költségvetési forrásokból gazdálkodó Apáczai Közalapítvány hasonló programjának, vagy valami új felfedezés. Vagy a nyugati magyarság emlékeit összegyűjteni szándékozó projekt vajon azonos-e azzal, amit 2009-ben hirdetett meg az akkori nemzetpolitikai kormányzat? És persze jó lenne azt is feledni, miért tartott attól valaki, hogy egy jó, a magyar közösségek érdekét szolgáló program folytatása, mint például a nemzeti jelentőségű intézmények és programok dolga nem lenne szalonképes csak azért, mert Budapesten egy másik kormány alakult. Mert miközben ilyen kérdéseken elmélkednénk, nem maradna elég idő és energia a valóban meghatározó kérdésekre.
Abban talán nincs vita – és ezt a Krónikában megjelent cikk is alátámasztja –, hogy a külhoni magyarok nyelvi és kulturális önazonosságának megőrzése, az ehhez kapcsolódó intézményrendszer fejlesztése, támogatása prioritás. Ez például olyan ügy, aminek az eredményessé tételében, a versenyképes tudás megszerzésében minden szereplő gond nélkül képes együttműködni.
Éppen ezért örömmel vettem, hogy a nemzetpolitikai kormányzat az eddigi támogatási formákhoz a maga részéről az óvodai nevelésre irányuló figyelemmel járul hozzá. De itt újra előtüremkedik a koncepció kérdése: ha nem versenyképes a magyar nyelven szerzett tudás, akkor reálisan várható-e, hogy arányában növekszik majd a magyar nyelvű oktatást választók száma? Nem lenne-e időszerű, hogy szakmai kutatások eredményeképpen ne csak jelszavakban értesülhessünk az egységes oktatási tér kialakításáról, de láthassuk is végre annak kereteit? Népszerű lehet iskolát, egyetemet alapítani, de tudjuk, hogy lesz elegendő iskolás gyermek, érettségizett, az egyetem kapuit átlépni képes hallgató vagy csak a presztízskérdések számítanak?
Gyakran szeretnek megfeledkezni arról a nemzetpolitikával hivatalból foglalkozók, hogy a magyar közösségek jövőjének és a magyar–magyar viszonynak az alakulása nem függetleníthető a külső körülményektől, elsősorban a szomszédos államoktól, azok többségi nemzeteitől. Lehet másképp gondolni, de attól még nem lesz sikeres az a nemzetpolitika, amelyik nem a térségbeli kooperációt tekinti alapvető céljának. Az együttműködés képessége hozzátartozik a tekintélyes és megbecsült Magyarország alapértékeihez. Ahhoz a Magyarországéhoz, amelynek sikerét a külhoni magyar közösségekben is fontosnak tartják. Valóban, bizalom nélkül nem csak az államközi kapcsolatokban, de a magyar–magyar viszonyban sincs előrelépés.
Amíg a pártpolitikai logika szorításából nem sikerül kiszabadítani a nemzetpolitikát, addig lehetnek ugyan egyes projektek sikeresek, de nem lehet az egyes ciklusok eredményeit összegző és ötvöző szakpolitikákat megvalósítani.
Én továbbra is úgy gondolom, hogy a magyar kormány és a külhoni magyar közösségek közötti bizalomnak a pártpolitika-mentességre, a kölcsönös felelősségvállalásra és a közösségek autonómiájának tiszteletben tartására kell épülnie. És ezen a téren még bőven van tennivalója Budapestnek.
Ezeket a gondolataimat, a szokásnak megfelelően, először a szóban forgó írásnak helyet adó kolozsvári napilapnak küldtem el, de mivel szerkesztősége a közléssel kapcsolatos megkeresésre nem válaszolt, ezért – és a téma aktualitására való figyelem okán – fordultam a Szabadsághoz.
Gémesi Ferenc,
a Magyar Köztársaság Miniszterelnöki Hivatalának
volt kisebbség- és nemzetpolitikai szakállamtitkára
Szabadság (Kolozsvár)

Báb- és marionettszínházak fesztiválja Kolozsváron
A kolozsvári Puck Bábszínház tizenegyedik alkalommal szervezi meg Puck – Báb- és marionettszínházak fesztiválja elnevezésű rendezvénysorozatát október 15. és 19. között.
A fesztivál ezúttal is követi az előző tíz év hagyományait, ugyanakkor új, a nemzetközi normáknak is megfelelő formát szeretne nyerni. Az idén 15 hazai és 4 külföldi (Magyarország, Anglia, Hollandia ) társulatot hívott meg a bábszínház. Az elmúlt évek hagyományának szellemében a bábszínház folytatni szeretné a magyar bábos szakmával összeforrott színházi tevékenységeket, és mindenek előtt megteremteni annak lehetőségét, hogy a közönség megtekinthessen máshonnan érkező előadásokat is. A fesztivál meghívottjai közt szerepel a debreceni Vojtina Bábszínház a Ki hol lakik, a pécsi Márkus Színház a János Vitéz, a marosvásárhelyi ARIEL Ifjúsági és Gyerekszínház a Hüvelyk Matyi című előadással.
Krónika (Kolozsvár)

Meg kellett harcolni bizonyos véleményekkel” – beszélgetés Kántor Lajossal, a Korunk volt főszerkesztőjével
Kántor Lajos irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő Kolozsvárott született 1937. augusztus 7-én, 1959-ben a kolozsvári Bolyai Egyetemen magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet szerzett, majd 1979-ben doktorált. 1959-től a Korunk folyóirat irodalmi szerkesztője, 1963-tól a művészeti rovat vezetője is. Tanulmányait, kritikáit rendszeresen közlik a romániai és magyarországi folyóiratok. Nagy szerepe volt a Korunk Galéria létrehozásában, kiállításainak megszervezésében. Több mint tíz tanulmánykötete, irodalomtörténeti könyve, monográfiája jelent meg. A rendszerváltást követően 2008-ig a Korunk főszerkesztője volt, jelenleg a Korunk Baráti Társaság elnöke.
- 1959-ben került a Korunk folyóirathoz, azóta szerkesztője, a rendszerváltás után pedig főszerkesztője volt 2008-ig. Hogyan kezdődött a kapcsolata a folyóirattal?
– Annak idején, még az egyesítés előtt hívtak az egyetemre gyakornoknak vagy tanársegédnek, de nekem az volt a véleményem a magyar szakról legalábbis, hogy inkább egy kisdedóvó, mint egy egyetem. ’56 után voltunk, nagyon rossz volt még a hangulat. Szerencsére hívtak a Korunkhoz is, így inkább oda mentem, amit soha nem is bántam meg. Később voltak az egyetemmel időszakos kapcsolataim, tanítottam többször, aztán ’90 után ismét felajánlották, hogy egyetemi tanárként folytassam a pályafutásomat.
Az volt a válaszom, hogy most, amikor tényleg lehet lapot csinálni, nem hagyok fel ezzel az egyetem miatt, de azért tanítottam 20. századi magyar irodalmat, később a teatrológián műfajelméletet, majd aztán a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégium tanszékvezetője is voltam. Korábban, még a hatvanas évek végén csábítottak Pestre, ahol az Irodalomtudományi Intézetben meg lett volna az állásom, de nem akartam elmenni sem a Korunktól, sem az országból. Így 1959-től 2008-as nyugdíjazásomig végig a Korunk szerkesztője voltam, azóta is megmaradtam a szerkesztőségben a tulajdonosi testület, a Korunk Baráti Társaság elnökeként.
Erre az évre ráadásul Balázs Imre Józsefet, az új főszerkesztőt elengedtük tanulmányi szabadságra, mivel elnyert egy európai ösztöndíjat, ami nagy feladatokkal és sok külföldi szerepléssel is jár, így januártól gyakorlatilag Horváth Andorral és Kovács Kiss Gyönggyel hármasban vezetjük a lapot.
– Tehát sosem gondolt arra, hogy otthagyja a Korunk szerkesztőségét. Mások viszont igen.
– Először 1962-ben akartak kitenni a Korunktól a Régi és új a lírában címmel megjelent tanulmányom miatt. Ez az első Forrás-nemzedék könyveiben megjelenő új lírai hangvétellel foglalkozott elsősorban (Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Hervai Gizella stb.), és az Utunk kérte tőlem, aztán mégsem vállalta. Végül is a Korunkban jelent meg két részben, és óriási botrány lett belőle.
A második próbálkozás 1987-ben volt, és sokkal véresebbnek ígérkezett, akkor engem már nem elvtársaztak, csak a nevemen szólítottak, ami nagyon rosszat jelentett. Abban az évben volt a Nemzetközi Filológiai Társaság közgyűlése Bécsben, ahova engem nem engedtek ki, de az előadásomat elküldtem és felolvasták. Ekkor Szőcs Géza már elhagyhatta az országot, és engem át akartak helyezni az ő helyére a nyelvészeti intézetbe, de valamilyen oknál fogva ezt mégsem hajtották végre.
– Egy korábbi interjúban azt nyilatkozta, hogy a szerkesztőségen belül talán a legtöbb konfliktusa Balogh Edgárral volt, szerkesztőként mégis tőle tanulta a legtöbbet.
– Balogh Edgár valóban nagyon ellentmondásos személyiség volt. A szekusdossziékba belenézve meglepő lehet azok számára, akik nem ismerték közelebbről, hogy a rendszer őt tekintette a fő ellenségnek, a magyar nacionalizmus fő képviselőjének. Tényleg nagyon sokat vitatkoztam vele, sokat autóztunk annak idején olvasótalálkozókra, és mindig megjegyeztem, hogy ők rontották el még a negyvenes években, és nekik köszönhetően jutottunk ide. Ő ezt el is fogadta, nem sértődött soha meg.
Viszont minden hibájával és erőszakosságával együtt valóban szerkesztői alkat volt, akitől sokat lehetett tanulni, például hogyan kell dolgozni egy kéziraton. Ami nagyon fontos, és ma már kiment a divatból, nemcsak lapoknál, de könyvkiadóknál is, nagyon sokszor azzal szembesül az ember, hogy nincs igazán megszerkesztve egy-egy kötet, nemcsak itt, de Magyarországon is és jobb kiadóknál is. Sajátos koncepciója, világnézete, kommunista meggyőződése volt, később aztán szociáldemokratának tartotta magát. Kétségtelen viszont, hogy ez a meggyőződés nála azt jelentette, és sokáig azt remélte, hogy a nemzetiségi kérdés megoldódik a kommunizmusban, és a sok csalódás ellenére ő ezt teljesen nem adta föl. Sok értéktelen dolgot is írt, főként a második világháború utáni időkben, de azt is hozzá kell tenni, hogy később ő volt az elsők egyike, aki kiállt az erdélyi helikoni örökség mellett.
A román pártvezetés mindig kételkedett benne, kétszer volt börtönben, és ellentmondásosságát mutatja az is, hogy amikor második alkalommal szabadult a börtönből, az első dolga az volt, hogy egy nagy cikket írt a boldogság kategóriáiról. Az életműve sok jót és sok ma már elmarasztalhatót tartalmaz. Egy anekdota vele kapcsolatban: amikor a Forrás első nemzedéke indult, nekem szerkesztőként lehetőségem volt sokuk szövegét közölni a Korunkban.
Akkoriban mondta egy Lászlóffy Aladár-verssel kapcsolatban, hogy mikor fog ez a Lászlóffy olyan szép verseket írni, mint Létay Lajos. Tehát ő elfogadta ezt az újabb vonalat is, de az akkori, hatvanas évekbeli ízlése szerint az igazi vers még mindig olyan volt számára, mint amilyeneket mondjuk Létay írt.
– Említette, hogy az utóbbi időben mennyit hanyatlott a szerkesztői munka. Pár éve ön kezdeményezte a Korunk Akadémia keretében a szerkesztői képzés beindítását. Milyen tapasztalatai vannak ezzel kapcsolatban?
– Ezt két évben indítottuk be, az első évfolyam nagyon jó volt, a második talán kevésbé. Lehet, hogy egy idő után újabb képzést kellene indítani, bár most már az egyetemeken is több mindent kapnak a diákok, amelyet a szerkesztői munkában később hasznosíthatnak. Nyilvánvaló, hogy a számítógépes korszakban minden másképpen működik, de az is bizonyos, hogy egyes alapdolgok most is szükségesek a szerkesztéshez, nem lehet interneten szerkeszteni, ez most is meggyőződésem. Persze erre a képzésre olyan szakembereket is meghívtunk előadni, akik ennek a szakmának az újfajta lehetőségeit ecsetelték a hallgatóknak, de van egy olyan része a szerkesztői munkának, a tájékozódásnak, a koncepcióalakításnak, amelyhez elengedhetetlen az előképzés.
– A rendszerváltás előtt Erdélyben a két meghatározó magyar kulturális folyóirat a Korunk és az Utunk volt. Milyen volt a kapcsolat a két szerkesztőség között, mennyire volt jó az átjárás, voltak-e konfliktusok? Hogyan egészítette ki egymást a két lap?
– Átjárás volt, hiszen mi, a Korunk munkatársai rendszeresen írtunk az Utunkban, a munkatársi gárda is részben azonos volt – főleg az irodalomkritika terén, de az irodalmi közléseket tekintve is. Például Láng Gusztáv sokat közölt az Utunkban is, nemcsak nálunk, vagy említhetném Lászlóffy Aladárt, Szilágyi Domokost, Páskándi Gézát a szerzők közül, de az idősebb nemzedékből például Bajor Andort, aki nálunk is sokat közölt. Arra is volt példa, hogy az Utunktól jöttek át hozzánk munkatársak, Király László például több mint egy évig nálunk volt saját rovattal, de átjött K. Jakab Antal is.
Valószínű, hogy nekik hosszabb-rövidebb konfliktusuk volt az akkori Utunk-vezetéssel. A képzőművész munkatársak is rendszeresen dolgoztak mindkét lapnak. Nem volt tehát rossz a kapcsolat a két szerkesztőség között. Az más dolog, hogy az Utunk elsősorban szépirodalmi jellegű volt, másmilyen szövegeket kevéssé vállalt, és bár abban az időben a Korunkban is eléggé jelentős volt a szépirodalom, emellett ideológiai, szociológiai, filozófiai tanulmányok, társadalom- és természettudományos munkák is szépszerével megjelentek, amelyek az Utunkba nemigen kerültek be.
A személyes kapcsolatok a két szerkesztőség között tulajdonképpen jók voltak, persze ez is változó volt annak függvényében, hogy épp ki volt az Utunknál a főszerkesztő – ott sűrűbben váltakoztak. Azt mondhatnám, hogy elsősorban az Utunk fiatalabb, illetve az idősebbek közül a liberálisabb – és itt elsősorban az esztétikai felfogásukról beszélek – munkatársai voltak jelen a Korunkban is, hiszen ez a lap vállalta is ezt a szerepet. Akadt egy-két szerző, aki nem nagyon volt jelen nálunk, és ezt sajnálom is, de ennek anyagi természetű okai lehettek. Bodor Ádám például, aki a hetilapként működő Utunkban rendszeresen közölt, hiszen onnan mindjárt kapott is honoráriumot, míg nálunk egy közlésért sokkal később fizettek volna.
Ezzel szemben mondjuk Páskándi sokat publikált nálunk, sőt azt gondolom, hogy életműve legfontosabb darabjait, mint a Vendégség vagy a Tornyot választok, mi közöltük. Persze voltak olykor feszültségek is a két szerkesztőség között, de ez általában személyfüggő volt. Azt sem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy az Utunk képviselte a konzervatív vonalat, de az is előfordult, hogy Szilágyi Domokos egyes szövegeit, amelyek vagy az Igaz Szóban vagy az Utunkban nem jelenhettek meg, végül mi közöltük. Többet mert kockáztatni a Korunk, beleértve a vezetőséget is. Ez persze nem vonatkozik már a Rácz Győző főszerkesztésének idejére eső korszakra, Gáll Ernő 1984-es nyugdíjazásától a rendszerváltásig. Az nagyon szomorú időszak volt a lap történetében, szinte hihetetlen, micsoda hirtelen leromlás ment végbe azokban az években.
– Az 1984 októberétől bekövetkezett leromlás után 1990-ben ön lett a főszerkesztő. Mi volt az elsődleges cél, a fő irányvonal, aminek mentén újra szerették volna gondolni a folyóiratot?
– Meg kellett harcolni bizonyos véleményekkel, hiszen sokan a szemünkre vetették, miért tartunk meg egy ilyen nevet, hiszen az Utunk vagy az Igaz Szó is megváltoztatta a címét. A munkatársak viszont egyetértettek abban, hogy ez egy hatalmas örökség, és nemcsak baloldali, hiszen olyan nagy szerzők közöltek itt, mint József Attila, Illyés Gyula, Németh László, Tamási Áron vagy Kassák Lajos, a képzőművészet terén pedig az Erdélyi Helikon sem tudott olyat felmutatni, mint a Korunk, hiszen az ő képzőművészeti szemléletük sokkal konzervatívabb volt.
A másik, hogy hosszú időn keresztül, főképpen a hatvanas évek végétől a Korunk az első számú közellenség volt a rendszer szemében, állandó hecc volt, állandó botrány, egy szerkesztőséget sem figyelt annyi besúgó, mint minket – egyszerre négy-öt. Nem csoda, hiszen például börtönviseltek rúghattak nálunk ismét labdába, mint a szociológus Venczel József, akit a Márton Áron-perben ítéltek el vagy László Dezső, aki kétszer is ült börtönben. Azt mondtuk, ezt a hagyományt nem szabad föladni, és ez be is igazolódott. Persze meg kellett változtatni a Korunkról kialakult képet, és ez sikerült is elsősorban a fiatalítással. Így a rendszerváltás után folytatni kívántuk a hagyomány legjobb részét: a nemzeti örökségből fölvállalni a minőséget, ugyanakkor nyitni Európa és a világ felé.
Mindig elmondom, hogy talán a világon nem volt olyan folyóirat, amely a legelső számában, 1926 februárjában közölte egy kolozsvári orvos írását, amelyben a szerző kifejti, hogy a két fő veszély a fasizmus és a bolsevizmus. Ilyen nemeslevele nincs egyetlen folyóiratnak sem.
– A Korunk Galéria létrejöttében önnek volt a legnagyobb szerepe. Hogyan kezdődött?
– Elég korán, már 1962-től rám bízták a lap képanyagának és a művészeti anyagainak szerkesztését. A képanyag rendszeres összegyűjtésének köszönhetően közvetlen kapcsolatba kerültem a képzőművészekkel, műtermekbe jártam. Kolozsváron akkor a magyar művészek voltak a meghatározók. Az egész úgy kezdődött, hogy a kolozsvári Igazság szerkesztőségének volt egy klubszobája, ahol néhány alkalommal kiállításokat is rendeztek, ez is buzdítást jelentett. Egyszer Gáll Ernő mondta nekem, hogy jó lenne valami képeket hozni a Korunkhoz, hogy ne legyenek olyan csupaszok a falak.
Később fölmerült, hogy jó lenne most már kiállításokat is szervezni, 1973 márciusában volt az első ilyen tárlat Kabán József fotóiból, attól kezdve rendszeressé váltak ezek az alkalmak. Sok kiállítást szerveztünk a fiataloknak, de olyanoknak is, akiket máshol nem láttak szívesen, mint Incze Ferencet, aki kegyvesztett volt, vagy Györkös Mányi Albertet, akit akkor még nem fogadtak be. Amikor ’74-ben a Főtérről átköltöztettek minket a mostani polgármesteri hivatalba, szerettük volna odavonzani a közönséget, és a legnagyobbaknak szerveztünk kiállítást: Szervátiusz Jenőnek, Nagy Albertnek, Nagy Imrének, Gy. Szabó Bélának és sorolhatnám. Kiderült, itt olyasmit lehet csinálni, amit máshol nem lehetett.
Lassan találkozási hely lett a galéria és a kiállítás-megnyitók, a Szekuritáté természetesen figyelt is erre, aztán 1986-ban betiltották a galéria működését, kilencvenig nem is szervezhettünk újabb tárlatot. A rendszerváltás után ez is újraindult, de akkor már azért nem volt akkora jelentősége, mert mindenhol lehetett kiállításokat szervezni. Most a legfontosabbnak a Korunk Stúdiógalériát tartom, ami kifejezetten a fiataloké, és azt hiszem, ez megint hozzáad valamit az itteni művészeti élethez.
– Nemcsak szerkesztőként, irodalomkritikusként és irodalomtörténészként, de korábban színháztörténészként is nagyon aktív volt. Ha meg kellene nevezni a rendszerváltástól napjainkig három erdélyi magyar előadást, amit fontosnak tart, melyek lennének ezek?
– A múlt rendszer legvégéről a Tompa Gábor rendezte Hamletet említeném elsőként, a másik szintén Tompa-rendezés, a Buszmegálló, ami már rendszerváltó darab, harmadiknak pedig talán az Andrei Şerban rendezte Ványa bácsit mondanám. Ezek művészileg is, elgondolkodtató voltukban is olyanok, hogy nyugodtan kiemelhetem őket. Ezekhez hasonlót csak a nagyon régi időkben láttam, amikor a kolozsvári színház nem volt olyan jó, mint most, de voltak kiváló színészei. A hatvanas években egy középszerű vagy inkább gyenge rendezőnek volt egy kiváló Mrożek-előadása, a Sztriptíz. A kétszereplős előadásban Szabó Lajos és Bencze Ferenc játszott, mindketten remek színészek voltak, és fantasztikus előadást produkáltak.
– Ön szerint az irodalomban a rendszerváltást követően volt-e valamiféle érzékelhető nagy irányváltás? Születtek-e nagy művek azóta Erdélyben?
– Nem hiszem, hogy olyan látványos lett volna a változás az irodalomban. Jelentős művek születtek 1989 óta is, de változatlanul az a véleményem, hogy az erdélyi magyar irodalom legjobb korszaka a hatvanas évek legvégén és a hetvenes években volt. Mintha valahogy nagyobb erőfeszítésre késztette volna a szerzőket a múlt rendszerben reájuk nehezedő nyomás, mint amit a mostaniak a szabadságban ki tudnak fejteni. Amit Szilágyi Domokos Búcsú a trópusoktól című könyvében, Lászlóffy Aladár a hetvenes évekbeli versesköteteiben, Kányádi korábbi könyveiben, Szilágyi István a Kő hull apadó kútba című regényében vagy Bálint Tibor a Zokogó majomban megvalósított, később nem tudták meghaladni sem az említett szerzők – nagyon kevés kivételtől eltekintve –, sem az utánuk következő alkotók.
Persze azóta is nagyon sok tehetséges ember nőtt fel költővé vagy prózaíróvá, most csak kapásból Kovács András Ferencet említhetem, akinek nagyon jó versei voltak, vannak, Visky Andrást is említhetjük, de nagyon jól indult Orbán János Dénes is, és lehetne folytatni a sort Lövétei Lázár Lászlóval, László Noémivel vagy Jánk Károllyal. De ha mint korszakot vesszük, a mostani távolról sem szárnyalja túl a hetvenes éveket.
– Nagy hatással volt önre Szabédi László és az ő tragikus sorsa, idén pedig a Kossuth Kiadónál jelent meg a könyvhétre a Konglomerát (Erdély) című kötete, amely részben róla szól.
– Valóban úgy éreztem, hogy a Szabédi-életmű és -életút olyan kulcskérdés, amire fel lehetne fűzni annak az egész korszaknak a roppant ellentmondásos voltát, azt, hogy mi mindennek tették ki embereket. Ennek a könyvnek Szabédi lett a főszereplője, de van két ellenpólus is benne, az egyik Gaál Gábor, akivel neki nagyon sok konfliktusa volt, és aki sok szempontból ártott neki, a másik pedig Szilágyi Domokos, aki Szabédi-tanítvány volt, és ugyanúgy öngyilkos lett, mint ő. A könyvnek az is az alcíme, hogy Utazások SzGSz-szel. Ez egy nagyon vegyes műfaj, a dokumentum és a fikció keveréke, az összekötő szövegeket leszámítva minden szövegrész az említett három személyiség írásaiból származik, és valamiféleképpen átfogja a korszakot.
– Könyvek terén mik a legközelebbi tervei?
– Ha minden jól megy, októberben mutatjuk be a Lászlóffy Aladárról írott könyvemet, amely, úgy érzem, elég objektíven tekint erre az életműre, életre.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

Kétnyelvűség a felsőoktatásban
Ez volt a címe annak a kerekasztal-beszélgetésnek, amelyre a Pro Európa Liga szervezésében tegnap került sor a Continental Szálló Tonitza termében. Meghívott előadó dr. Salat Levente, a Babes-Bolyai Tudományegyetem tanára volt, aki a vitafórumon átfogó előadást tartott arról, hogy a világ különböző egyetemein hogyan valósul meg a két- vagy többnyelvűség, európai, észak- és dél-amerikai, indiai és kínai példákat bemutatva.
A rendezvényen jelen voltak a marosvásárhelyi egyetemek képviselői, a politikum, illetve az önkormányzat részéről Lokodi Edit Emőke, a megyei tanács alelnöke és Csegzi Sándor, a polgármester tanácsadója vett részt. A kerekasztal-beszélgetésen a marosvásárhelyi orvosi egyetem jelenéről, jövőjéről is beszélt Buicu Florin szenátusi kancellár, illetve Ádám Valérián a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület képviseletében.
A tanácskozás végén Smaranda Enache, a PEL társelnöke a Népújság kérdésére elmondta:
– Azt hiszem, hogy nagy jelentősége van ennek a kerekasztalnak. Nyilvánvalóan még nagyobb jelentősége lehetne, ha eljönnének azok a politikai személyiségek is, akiktől függ, és akik sokszor befolyásolják a kétnyelvűség sorsát városunkban, térségünkben és az egyetemi szférában is. Ezt azért mondom, mert sajnálatos módon Marosvásárhely volt az a város, ahol összecsapások voltak azért, mert egy líceum vissza szerette volna kapni a magyar nyelvű jellegét, és megbuktattunk egy kormányt, nem mi, hanem azok, akik orvosi egyetem kérdését nem tudták megfelelő módon adminisztrálni. Ez a mai modern világban eléggé rendhagyó, mert mindenütt a világban az egyetemek arra törekednek, hogy minél több diákot, minél több előadót tudjanak megnyerni, és ehhez az is hozzátartozik, hogy a nyelvi specifikumot is próbálják tiszteletben tartani.
Kolozsvárról egy olyan egyetemi személyiséget hívtunk meg, aki évek óta foglalkozik a világ kisebbségi egyetemeinek struktúrájával, profiljával, és meghívtunk olyan egyetemi vezetőket, politikusokat, a civil társadalom olyan személyiségeit, akiknek beleszólása lehet a mostani helyzetbe.
Tíz évvel ezelőtt úgy gondoltam, hogy ez a kérdés sokkal gyorsabban megoldódik, hogy lesz párbeszéd, hogy megszületnek azok a megoldások, amelyek a kommunista diktatúra hagyományait felszámolják. Ez még mindig nem történik meg, úgyhogy türelmesen kell tovább dolgozni, bár az ember sokszor úgy érzi, fölösleges. De az ilyen kerekasztal is felmutatja, hogy vannak olyan közösségi kérdések, olyan intellektuális kérdések, amelyeket nem oldottunk meg, azért sem, mert elfogadtuk ezekben a kérdésekben a politikum szerepét. Igazi egyetemi autonómia nem jött létre, mert olyan mentalitású emberek vezetik még az egyetemeinket, akik nagyon kötődnek a vertikális diktatúrához hasonló gondolkodásmódhoz, és akik még nem szabadultak fel, nem jöttek rá, hogy egy szabad világban élnek, és hogy egy globális világban olyan embereket kell nekünk itt felkészítenünk, anyanyelven is, akik a világon bárhol megállják a helyüket.
– Ezeken a tanácskozásokon többnyire azok vesznek részt, akik egyetértenek ezekkel az elvekkel, viszont azok a politikusok vagy közéleti személyiségek, akik hatással lehetnének a dolgokra, általában hiányoznak.
– Szinte restellem, hogy sokszor úgy van, hogy elküldjük a meghívókat olyan személyiségeknek, akik az adott témában nyilatkoztak, döntöttek, és valahogy bebetonozták a témát a rossz ötleteikkel, és nincs szerencsénk őket itt látni. Nagyon sokszor úgy történik, hogy ezeken a kerekasztal-beszélgetéseken olyan emberek vesznek részt, akik a változást, a jövőt szeretnék elfogadtatni közösségükben. És nem igazán tudunk hatni a törvényhozókra. Csak azt említeném meg, hogy a mostani megyei tanácselnök volt az, aki a parlamentben egy olyan beszédet tartott az orvosi magyar fakultásának létrehozásáról, amely részben hozzájárult ahhoz, hogy az Ungureanu-kormány megbukjon. Szerettem volna itt látni Salat Leventével dialógusban, és próbálta volna meggyőzni Salat Leventét, hogy miért kell Románia kivétel legyen. Miért nem követhetjük mi is a modern világ gondolkodását? Ezek az emberek vigyáznak arra, hogy ne kerüljenek ilyen helyzetbe, és általában nagyon foglaltak, amikor ilyen rendezvényre kerül sor.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Haszontalan könyv, haszontalan sorozat? (Kőrösi Csoma Sándor szellemiségét sem a Communitas Alapítvány, sem Kovászna megye nem támogatja)
Előttem egy könyv, világoskék csík szeli át fedőlapját, benne a cím: Kőrösi Csoma Sándor – Kultúrák keresztútján. S felette Gy. Szabó Béla ismert grafikája, a nagy magyar, a nagy utazó arca, profilképe ott fent, valahol a Himalája bércei közé beékelve. Jellegzetes cím, tipikus címlapkép.
Kultúrák keresztútján élünk, Kelet és Nyugat kultúrája keresztútján. Itt, ahol e sorokat írom, néhány tíz méterre tőlem kezdenek felszökni a hegyek, láncolatokban, egymás fölé gyűrűzőn, mind fennebb és fennebb, fel, majdnem az égig. Itt a nyugati kereszténység, a nyugati kultúra határa, s kezdődik – ha ortodoxiában gondolkozunk – Kelet. És ott, ama Himalája magas völgyeiben, ahol Kőrösi Csoma Sándor – a nagy előd – alkotott, ott is keresztút volt, kultúrák keresztútja. Ő volt az első, aki a szanszkrit eredetiben elveszett buddhista szentiratokat nyugati emberként olvasta, olvashatta, s az emberi kultúrának, hitéletnek, erkölcsfilozófiának azokat a rendkívül értékes darabjait a világ számára közkinccsé tette. És közkinccsé Tibet nyelvét, addig ismeretlen kultúráját, filozófiáját, tradicionális ismereteinek halmazát. Ott fent, a világ tetején, ott fent, az idő kapujában. A könyv, melyet magam előtt tartok, egy sorozat 18. kötete. Úristen, mi minden van ama 18 kötet mögött. És mi minden bennük!
Elsősorban ennek a 18 kötetnek köszönhető, hogy máig él a nagy előd, a legnagyobb székely, a nagy nyelvész, és a világon nincs nyelvész – ez nem túlzás, hiszen nem olyan látványos szakterület ez –, aki élőbb lenne őnála. Pár éve, ennek a sorozatnak talán a 15. kötetében cikket közöltünk Marczell Pétertől, minden idők egyik leglelkiismeretesebb, legalázatosabb Csoma-kutatójától – sok más, a Csoma-kutatás szempontjából mérföldkőnek tekinthető írása mellett, melyben hírt ad arról, hogy Londonban az egyik világlapban terjedelmes cikk jelent meg szülöttünkről, amelybe „úgymond” egy sor hiba csúszott, ez, ez és ez…. S helyreigazításuk után felteszi Marczell a kérdést, hogy akkor miért is érdemes róla szólni? Azért, mert nagy elődünkről úgy ír a kortárs angol szerző, mint egy szentről, mint egy csodáról, fent látja valahol a tudomány és az emberi nagyság zenitjén, fent, fent a magasban most, a 2000-es években.
Fent látja hát a világ ma is a mi Sándorunkat, nem feledkezett meg róla. S hogy mi is a magasban  láthatjuk, az említett sorozat sokat tett érte. Huszonhárom éve tartjuk évi rendszerességgel a konferenciákat, melyekre összegyűl a tudományos világ e témakör kutatásában érintett tudós társadalma, előadások százai hangzanak, hangzottak el nemcsak Csomáról, de a tudományos műhelyeinkről, a magyar nyelvről, a Kelet-kutatásról, Kelet rejtelmeiről, az Útról, melyen Stein Aurelek és Barátosi Balogh Benedekek, Szentkatolnai Bálint Gáborok jártak, kutattak és „építettek” a magyar identitástudat és népek identitástudata állapotáról, arról, hogy mint lát bennünket a világ. A már idézett Marczell Péter mondta egy alkalommal, amikor genfi otthonában a Csoma-kutatás jelenlegi helyzetéről beszélgettünk: ha ti nem jelentetnétek meg évi rendszerességgel ezeket a köteteket, melyek biztos hátteret jelentettek, s értelmet adtak a munkámnak, én sem szenteltem volna életem húsz esztendejét arra, hogy őt kutassam, hogy megpróbáljam felfedni élete, tevékenysége fehér foltjait.
És nemcsak Csomát állítják elénk ezek a kötetek. Hadd idézzük csak ama legújabbat, a Kertesztutat. A 420 oldalas vaskos könyv négy tömbbe sorolja az írásokat. Csak a tömbcímek: Kőrösi Csoma Sándor nyomában (hét írás, köztük a Csoma egykori zanglai munkahelyének konzerválásán dolgozók ismertetői), Megszólaló múlt (öt írás, köztük Szergej Botalovnak, a cseljabinszki régészprofesszornak, az Orosz Tudományos Akadémia tagjának, osztályvezető professzorának írása az Urálban kiásott, illetve ásatások tárgyát képező magyar temetőről és annak csodálatos leletkincseiről), Találkozások (tizenkét írás, köztük Bárdi Lászlóé Ujguriáról, Csoma végcéljáról, Aradi Éva, Nagy Mari meg Vidák István az indiai, Kacs-félszigeti hunokról), és a negyedik tömb: A magunk keresése hét írással, melyekben többek között „visszaszállhatunk” a múltba, László Gyula nagy régészünk kutatásai felidézéséhez, a csángók mindmáig legnagyobb költőjéhez, Lakatos Demeterhez. Összesen 32 tudós szerző, régészek, sztyeppekutatók, turkológusok, sinológusok, rovásírás-kutatók, mongolisták, tibetológusok, ősvalláskutatók, néprajzosok írásai… Harminckét, magunkat és találkozásainkat kereső tanulmány a kultúrák keresztútjáról. A sorozatban gondolkozva: jó ötszáz – vagy még annál is több – munka, mely élteti, ébren tartja Kőrösi Csoma Sándor emlékét, s melynek szerzői, ha cserélődnek is, de évi rendszerességgel ide zarándokolnak Kovásznára. Ebben a tizennyolcadik kötetben tibeti zarándok is megszólal Csoegyal Tenzin személyében, az első, aki „viszonozta”, amit nagy elődünk az ő népéért tett. És jöttek az évtizedek során Montrealtól Ulánbátorig, Párizstól Budapestig és Kolozsvárig és Cseljabinszkig mindenfelől. Jöttek többnyire saját költségükön, hogy megoszthassák velünk, a magyar kultúrával tudásukat, kutatásaik eredményét. Ennek a sorozatnak még egyetlen kötetét sem támogatta a Communitas Alapítvány, mely a romániai magyar kultúra legfőbb támogatója, úgymond: éltetője. Feltehetőleg azért, mert haszontalan könyvnek, haszontalan sorozatnak tartja. Nincs szükség rá! És erre, a nagy tudósunk halála 170. évfordulóján megjelenő kötetre a megyei támogatásrendszerből sem jutott pénz. Így ama Keresztút 32 írása úgy jelent meg, hogy a Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület mindmáig nem tudta kiegyenlíteni a nyomdával szembeni adósságát, s úgy tűnik, egyetlen módja lesz ennek, ha a konferenciasorozat és a könyvsorozat fenntartó munkásai az adósságot saját összespórolt pénzükből egyenlítik ki. Ha dolgoztak érte, vele, fizessenek is!
És így kell lennie, mert a Kőrösi Csoma-erkölcs kötelez. Még ma is!
Gazda József
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kisebbség és politika Kolozsváron
A politikai váltógazdaság áldozatai is lehetnek a kisebbségvédelmi rendszerek – többek közt ezeknek az esetlegességére világított rá a hétvégén Kolozsváron Kisebbségi képviselet és kisebbségi nyelvi jogok címmel megszervezett konferencia.
Arra is fény derült, hogy még mindig nem tekintik a különböző többségi elitek a demokratikus minimumnak egy jól működő kisebbségvédelmi rendszer megalkotását – értékelt kérdésünkre Horváth István, az eseményt társszervező Nemzeti Kisebbségkutató Intézet igazgatója.
Hozzáfűzte: a létező kisebbségvédelmi rendszerek nagyon esetlegesek, konjunktúrafüggőek, ritkán fordul elő, hogy a politikai elitek konszenzussal döntenének. Kifejtette: a konferencia egyik legfontosabb hozadéka az volt, hogy kiderült, hányféleképpen alkalmazzák Európa-szerte azokat a nyelvi jogokat, amelyek a közös uniós szabályozás miatt formálisan nagyon egységesnek tűnnek. „Megismertük az utóbbi években történt változásokat: számos olyan országban, amely eddig kisebbségbarát politikát folytatott, az uniós csatlakozás után változtatott, más országokban újabb jogintézményeket próbálnak bevezetni a kisebbségek jobb képviseletére. A kisebbségpolitika nem állt meg az európai integrációval, hanem folyamatosan alakul, nem mindig a legjobb irányba, ezekről a változásokról elég részletes, megalapozott képet kaphattunk” – részletezte Horváth István.
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemnek otthont adó Bocskai-ház Óváry Termében a konferencia szombati napján az európai nemzeti kisebbségek parlamenti képviselete került terítékre. Carlos Flores Jubeiras, a Valenciai Egyetem tanára Választási rendszerek és nemzeti kisebbségek Közép- és Kelet Európában című előadásában elhangzott: a térség országainak magatartása a kommunista rezsimek bukása után teljesen eltérő volt.
Az olyan országokban, mint például Albánia, Bulgária, egyszerűen nem engedték, hogy etnikai alapon szerveződő pártokat be lehessen jegyezni, míg Lettország szigorú állampolgársági törvényével zárta ki a döntéshozatalból az orosz kisebbséget. Más országokban a választási küszöböt emelték akkorára, hogy ne tudjanak bejutni a törvényhozásba a kisebbségi szervezetek. A spanyol professzor a pozitív példák közt a 2012-es magyar választási törvényt említette, amely szavazatszámtól függetlenül lehetővé teszi a kisebbségek Országgyűlési képviseletét.
Lupşa Marius Matichescu, a temesvári egyetem tanára arról tartott előadást, hogyan próbáltak meg a román pártok úgy magyar szavazatokra szert tenni, hogy magyar jelölteket indítottak a masszívan magyarlakta területeken, meglehetősen kevés sikerrel. Elsősorban a PNL próbálkozott ilyesmivel. Matichescu rámutatott: ez elsősorban annak köszönhető, hogy a liberálisok szavazóbázisa a legtoleránsabb a magyarokkal szemben, őket a demokrata párt (PDL) követi, míg a szocialista (PSD) és Nagy-Románia Párt szavazói a legkevésbé bíznak a magyarokban a felmérések szerint.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

A XXI. Közgazdász Vándorgyűlés és Konferencia
A Romániai Magyar Közgazdász Társaság (RMKT) 2012.október 12-14. közötti időszakban, a XXI. alkalommal tartotta meg évi Vándorgyűlését és Konferenciáját. Ez alkalommal Csíkszereda adott otthont ennek a rendkívül fontos és szakmai szempontból is értékes rendezvénynek.
Az RMKT 1990-ben szinte az elsők között alakult, meg mint civil szervezet. Köszönhető a közgazdász professzornak, Kerekes Jenőnek, és a köréje gyűlt, lehetőségeket felismerő szakmai csoportosulásnak, amely meg tudta már akkor fogalmazni, mi a teendő annak érdekében, hogy térségünk eredményesen lépni tudjon. Ezt a szándékot értették meg akkor és ma is azok, akiknek nem közömbös, merre halad az ország döcögő gazdasági és politikai szekere.
Az RMKT központja Kolozsvár lett
1998. novemberében megalapították az RMKT Ifjúsági Frakcióját (RIF), amely saját meghatározása szerint „a romániai magyar ifjú közgazdászok és gazdasági kérdések iránt érdeklődő fiatalok érdekvédelmi és szakmai csoportosulása. Az RMKT belső szerveződése, és annak céljaival összhangban fejti ki tevékenységét.” A RIF volt tagjai képezik az új generáció legértékesebb elemeit, sokan közülük jelentős helyet foglalnak el az RMKT mai tevékenységében.
A Csíkszeredában megtartott XXI. Vándorgyűlés témája „A Kelet-Közép-Európai térség kompetitív előnyei a globalizált piacon” címet kapta.
Az elnöki köszöntőt Szécsi Kálmán, az RMKT országos elnöke tartotta. Ő adta át a Kerekes Jenő díjat Dr. Halm Tamásnak, a Budapesti Gazdasági Főiskola dékáni tanácsadójának, aki eddigi munkásságának köszönhetően megérdemelte.
Az előadások tartalmát részletesen ismertetni nem célom. De azt a hangulatot megfelelő módon visszaadni, ami a XXI. Vándorgyűlést jelenti, nem könnyű, mert minden résztvevő, lévén szakmájában elismert tekintély, állíthatjuk a maga nemében páratlan. Talán éppen ezért, az évenként sorra kerülő vándorgyűlések szuggesztív hatása minden résztvevőre hat. Talán ennek köszönhető az a nagy figyelem is, mellyel megszervezik a RMKT éves szakmai találkozásait.
A plenáris ülésen tartott előadások témája
Dr. Halm Tamás (Budapesti Gazdasági Főiskola dékáni tanácsadója, előadó tanára): Átalakulás és konszolidáció a magyar gazdaságban. Diósi László (vezérigazgató, OTP Bank Románia): Előny? Hátrány? –Üzlet és munka Kelet- Európában. Prof Dr. Ovidiu Nicolescu (elnök, Kis- és Közepes Vállalkozások Országos Tanácsa): Impactul trecerii la economia bazată pe cunoştinţe asupra avantajelor competitive ale regiunii Europa Centrală şi de Est. Paul Wood (igazgató. Heineken Csíkszereda): Leadership in culturally diverse working environments – the key to Globalisation. Radetzky Jenő, (miniszteri biztos, Elnök, Fejér Megyei Kereskedelmi és Iparkamara): Wekerle Terv a Kárpát- medencei gazdaságfejlesztés programja. Prof. Dr. Rechnitzer János, (egyetemi tanár és rektor-helyettes, Széchenyi István Egyetem): Kelet- Közép Európa térszerkezete európai dimenzióban.
Szekcióülések helyszínei a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Gazdaság- és Humántudományok Karának csíkszeredai épületében voltak.
1.„Kitörési pontok a válságból: a mezőgazdaság, mint lehetőség!” Szekcióelnök: Kerezsi Miklós, tulajdonos és ügyvezető, East Consulting Kft.
2. IT és üzleti intelligencia. Szekcióelnök Kozma István, ügyvezető igazgató, Enetix Software kft.
3.Energetika és környezetgazdálkodás. Szekcióelnök: Daradics Kinga ügyvezető igazgató, MOL. Románia
4.KKV Szekcióelnök: Tánczos Levente József, tanársegéd a Sapientia EMTE Gazdaság- és Humántudományok Karán.
5. Pénzügyi szekció. Szekcióelnök Dr. Juhász Jácint egyetemi adjunktus, BBTE Közgazdaság- és Gazdálkodástudományi Kar.
A színes palettából az olvasó rájöhet, nem is akármilyen programot bonyolítottak le az igen rangos, előadók.
A jövő szakmai igénye: a nyitottabb RMKT léte
A Csíkszeredában megtartott sajtótájékoztatón, elhangzott, hogy az RMKT közgyűlésen megvitattak három bizottsági kérdést. Bemutatták az újonnan magválasztott elnökség stratégiáját. Taglétszám 333. Létrehoztak egy kutató központot Kolozsváron.
Gyerkó László, a XXI. Vándorgyűlés csíkszeredai főrendezője, elmondta, mekkora megtiszteltetés a város számára az, hogy ezt a vándorgyűlést megrendezhették. Mit is jelent a környéknek, az itt élő magyarság gazdasági és politikai elitjének, ennek az eseménynek a lebonyolítása. Megköszönvén az RMKT vezetőségének azt, hogy az utolsó héten személyesen is részt vehettek az előkészítő munkálatokban.
Az előadások tematikája úgy volt kiválasztva, hogy a gazdasági élet különböző vetületeit érintve, azokra az újdonságokra hívták fel a figyelmet, melyekkel kellően élve, előbbre tudnak haladni a gazdasági élet hazai útvesztőiben. A fő célpont a fiatal közgazdászok minél hatékonyabb támogatása, ami a gyakorlat szülte gondolkodás továbbadását is jelenti. Fontosnak tekintik az új korosztály minél hatékonyabb és eredményesebb, árnyaltabb támogatását.
Halm Tamás elmondta, azok közé tartozik, akiknek a sors megadta azokat a lehetőségeket, hogy jelen lehetett akkor, amikor Erdélyből, Kolozsvárról Kerekes Jenő professzor, először keresett Magyarországon partner lehetőséget. A kezdeti partnerség keresés, hogyan ment át szakmai kapcsolattá. Mivel kezdetektől ismeri ezt a kapcsolatot, nem hallgathatja el, milyen óriási pozitív változáson ment keresztül. Mit is jelentett az anyaországiak tapasztalatainak átvétele, átadása az RMKT számára.
A két fél közötti nyitottság mindkét fél számára előnyt jelentett. Ezzel az előnnyel maximálisan élni kell. Számára öröm az előadások nyelvezetének szakmai feljavulása, mely évről évre érezteti pozitív hatását. Ami a Szlovákiai Magyar Közgazdász Társaság bevonását is jelenti.
Szőcs Endre ügyvezető igazgató elmondta, a fiatal közgazdászok Kárpát- Medencei Tanácsokozása saját belső csapat szervezésben indult. Mindezt önkéntes munkaként tették meg.
Az eljövendőkben egy olyan RMKT- t szeretnének, mely sokkal nyilvánosabb, nyitottabb legyen. Szándékukban, tevékenységükben a sajtó szerepe is megnőne.
Ebből a szempontból jelenthetem, a következő, XXII. RMKT vándorgyűlés színhelye, 2013-ban, Nagyvárad lesz.
Csomafáy Ferenc
Erdon.ro

Figyelemfelkeltő akciókkal sürgeti az EMNT és a MIT a visszaszolgáltatást
Restitutio in integrum jelszó alatt indít a romániai tulajdonvisszaszolgáltatásért országos kampányt az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és a a Magyar Ifjúsági Tanács (MIT).
A megmozdulásokat több erdélyi városban, a még vissza nem szolgáltatott ingatlanok előtt tartják. Az elkövetkező hetekben táblás felvonulást, matricák és magyar, illetve román nyelvű szórólapok terjesztését, a Restitutio in integrum pecsét járdára való felfestésé, illetve az államosítás körülményeinek nyilvános ismertetését tervezik.
A tervek szerint tíz erdélyi városban szerveznek ilyen akciókat: Kolozsvárt, Marosvásárhelyen, Nagyenyeden, Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában, Gyergyószentmiklóson, Nagykárolyban, Máramarosszigeten, Nagyváradon és Kézdivásárhelyen.
A Restitutio in integrum akciósorozathoz a területi EMNT-szervezeteknél lehet csatlakozni, ahol részletes tájékoztatást nyújtanak a pontos helyszínekről és időpontokról. Utóbbit frissítik az EMNT honlapján (www.emnt.org) is.
Erdélyben az államosított ingatlanok visszaigénylésére a 94/2002-es törvény biztosít lehetőséget, ám a jogi buktatók és a közigazgatási szervek helyenkénti akadályoztatása miatt a perek gyakran meghiúsulnak vagy évekig elhúzódnak. A magyar történelmi egyházak és más közösségi javak visszaszolgáltatása Romániában igen lassú folyamat. A Restitutio in integrum célja, hogy előtérbe helyezze a még vissza nem adott ingatlanok sorsát, és a sajtónyilvánosság erejével hasson az illetékes hatóságokra, hogy ezek helyzete mielőbb rendeződjön.
A több állomásos figyelemfelkeltő sorozatot az október 4-én, Sepsiszentgyörgyön, a Székely Mikó Kollégium elé Sánta Imre lelkész kezdeményezésére szervezett élőlánc, majd az október 6-án, Zilahon, a Wesselényi Kollégium elé meghirdetett demonstráció előzte meg.
Erdély.ma

Magyarbarát tanácsülés Kolozsváron: az ötnyelvű táblákról és magyar intézmények támogatásáról döntöttek
Jóváhagyta a kolozsvári tanács tegnapi ülésén az ötnyelvű turisztikai tájékoztató táblák kihelyezését a kincses város műemlékeire – közölte lapunkkal Horváth Anna alpolgármester. A költségvetés-kiegészítésre vonatkozó határozat kulturális fejezetének befektetések alfejezetében az szerepel, hogy a helyi tanács 60 ezer lejt fordít a táblákra.
Mint ismeretes, a Kolozs Megyei Tanács még az előző összetételében megszavazott 60 ezer lejt a célra, Radu Moisin korábbi ügyvezető polgármester azonban másra kívánta fordítani a pénzt. Elődje, Sorin Apostu sem támogatta az ötnyelvű táblákat.
A román, magyar, német, angol és francia nyelvű táblák kihelyezését a korrupciós vádak miatt később lemondott Apostu azért ellenezte, mert szerinte „a magyar nem világnyelv”. Horváth Anna közölte, a táblákat nyugati mintára a műemlék épületek mellé állítanák, reményei szerint erre már jövő év elején sor kerülhet.
A kolozsvári tanácsosok a tegnapi ülésen szinte vita nélkül, egyhangúlag hagyták jóvá a magyar vonatkozású határozattervezeteket. Horváth Anna alpolgármester azt reméli, „ez az első lépés a normalitás felé”.
A testület költségvetés-módosító ülésén elsőként a Kolozsvári Állami Magyar Színház által kétévente megszervezett Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál számára hagyta jóvá egyhangúlag a 250 ezer lejes támogatást. De valamennyi tanácsos megszavazta a Pont Csoport egyesület 10 ezer lejjel történő támogatását is, az összeget a Kolozsvár Európa ifjúsági fővárosa pályázat népszerűsítésére költheti a magyar civil szervezet.
A viszonylag gördülékenyen lezajló tanácsülésen csak a városháza és a Helikon Alapítvány között megkötött társulási szerződés váltott ki kisebb vitát. A Szociálliberális Unió soraiból Ioana Sanda Borza kétségbe vonta a támogatás jogosultságát, az alapítvány tevékenységét kérte számon, illetve a szépirodalmi lap példányszámára volt kíváncsi, szerinte ugyanis „ha pénzt kérsz, illik bemutatkozni”.
Magyar fülnek kész felüdülés volt hallani, ahogy a PDL-s tanácsosok „megvédték” a Helikont. Emil Boc polgármester leszögezte: az Európa Kulturális Fővárosa címre pályázó önkormányzat számára elengedhetetlen, hogy a város multikulturalitását bizonyító intézményeket támogassa. Ioan Pop PDL-s tanácsos meglepetését fejezte ki, hogy éppen egy liberális tanácsos köt bele a patinás irodalmi folyóiratba, illetve értetlenségének adott hangot amiatt, hogy az ellenzéki tanácsos tájékozatlan a Helikont illetően.
Horváth Anna alpolgármesternek és Csoma Botond frakcióvezetőnek így csupán a tényközlésekre kellett szorítkozniuk. A javaslatot végül egy tartózkodással, egyhangúlag megszavazta a testület. „Szeretném hinni, hogy ez a tanácsülés csak a normalitás útján megtett első lépés volt” – jelentette ki a Krónikának az ülés végeztével Horváth Anna.
A kifejezetten magyar vonatkozású napirendi pontok mellett a testület arról is döntött, hogy összesen egymillió lejt utal ki a kolozsvári kórházak karbantartására és a felszerelés korszerűsítésére. Arról is határoztak, hogy megkezdik a tárgyalásokat a Fellegvár felújításáról a tulajdonosokkal, ugyanis mint elhangzott, jelen állás szerint engedélyük nélkül még a közvilágítást sem szereltetheti fel az önkormányzat.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Fogódzókereső
A román fél tájékozatlanságában és a magyar fél felemás menedzsmentjében egyaránt keresendők a Kolozsváron kéthavonta megjelenő Helikon irodalmi folyóirat és a városi tanács közötti együttműködés kapcsán kialakult vita gyökerei.
Ezért hát azt kell mondanom: kedves román barátaim! Csak Trianonig visszamenőleg is lassan évszázadban mérhető erdélyi, romániai egymás mellett élésünk. Így hát éppen elég időtök lett volna minden különösebb megerőltetés nélkül meglátni, hogy kik-mik vagyunk, s hogy a mifelénk tollat irodalmi igénnyel forgatók már 1928-ban létrehozták az általatok most fantomlapnak nevezett irodalmi folyóirat elődjét, az Erdélyi Helikont.
Csak az 1989. decemberi változásokig visszamenőleg is lassan negyedszázados léptékben mérhető egymás mellett élésünk, ezalatt is láthattátok volna, hogy Erdély újságos standjain itt-ott kivillan az 1990-ben a kommunista időkbeli Utunkról megint Helikonra váltó, a magát világhálón is kínáló lap. Itt és most nem érdekes, hogy újraindulásakor a lap a szellemi és tárgyi jogutódlás vonatkozásában is miért nem vette vissza egykori nagy elődje nevét, bár ez is megérne egy misét.
De mert erről a lapról – és sok másról – sem a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon, sem a folyóirat honlapja, sem a Google kereső nem nyújt olyan érdembeli eligazítást, amelyet fellapozva vagy amelyre rákattintva a huszonegyedik század rohanó embere, így a román sajtós kolléga vagy/és önkormányzati képviselő legalább a lényegi tudnivalók erejéig percek alatt felvilágosulna, ezért azt mondom: kedves magyar barátaim! Talán hasznos volna úgy eladni magunkat és portékánkat, hogy elérhetőbbé, érthetőbbé és megérthetőbbé váljon az, amit ittlétünk során teszünk vagy tenni akarunk.
Ez nem csak a Helikon ügye-baja és érdeke, hanem egyben a teljes romániai magyar lap- és könyvkiadás rendszeréé, mindannyiunké is. A huszonegyedik század műszaki eszközei és lehetőségei lényegesen megkönnyítették a kommunikációnak legalább azt a részét, amelyet az elérhetőségek, idegen szakszóval élve: a linkek jelentenek. Márpedig ha vannak ilyen fogódzók, ilyen kiindulási pontok, talán kedves román és magyar barátaink könnyebben rákattannak arra is, ami jó. Ami jó.
Benkő Levente
Krónika (Kolozsvár)

1956 októberére emlékezve
Több mint fél évszázadból visszatekintve 1956 októberére már nem emlékszem az események időbeliségére, a napok és hetek történései egybefolynak, csak egy-egy felvillanó kép vagy képsor él még tovább bennem, és az a felemelő bizonyosság, hogy a történelem általam ismert forradalmai közül ez volt a legigazibb és erkölcsileg a legmagasztosabb.
De jól emlékszem viszont arra a temesvári írószövetségi gyűlésre, ahol egyedüli felszólalóként elhamarkodottnak (hotărâre pripită) minősítettem azt a párthatározatot, amely a magyar forradalmat ellenforradalomnak bélyegezte. A románul elmondott beszédemben, mert jelen voltak a román, német és szerb írók is, azt próbáltam bizonyítani, hogy ha a kommunista pártok egyazon marxista történelemszemlélet kritériumai alapján ítélnek meg egy társadalmi eseményt, akkor hogyan lehetséges, hogy egyes pártok népfelkelésnek, a tömegek jogos fegyveres harcának vagy éppen forradalomnak vélik a magyarországi eseményeket.
Amikor leültem, Anavi Ádám csak annyit mondott: „a szívemből beszéltél!”. Ezt az epizódot különben a kilencvenes évek elején részletesen és irodalmilag feltupírozva megírta. Felszólalásom utáni másnapon Bukarestből megérkezett Domokos Géza, az Előre főszerkesztő-helyettese (én Forrai néven a fővárosi lap bánáti tudósítója voltam) és hosszasan tárgyalt a helyi döntéshozókkal, majd közölte, hogy szerencsére megúsztam egy írószövetségi kizárással, ami néhány nappal később meg is történt. De egy hét múlva az Előrétől is megérkezett az elbocsátó szép üzenet, a romániai sajtóban az első és az utolsó újságírói felmondás 56 okán. Hónapokig munka nélkül tengtem-lengtem, majd visszaköltöztem Kolozsvárra, a szüleimhez.
1957 kora tavaszán, amikor Domokos Géza az újrainduló Ifjúmunkás szerkesztőit verbuválta, Páskándi Gézának és nekem félnormás tudósítói állást ajánlott. Első megbízatásom az volt, hogy írjak Dávid Gyuláék tárgyalásáról. Úgy látszik, hogy felsőbb ukázra meg akarták szellőztetni a pert, mert a zárt tárgyaláson jelen volt Asztalos István, az Utunk megbízásából, Zimán József az Igazság, és Korda István az Előre részéről. És mintha összebeszéltünk volna, egyikünk sem írt egy sort sem.
A tárgyalóteremben karnyújtásnyira ültem az előttem álló Dávid Gyulától, és nem az ügyész vádpontjait és nem a magyar nevű törvényszéki bíró ügybuzgó beszédét hallgattam, hanem volt bolyais egyetemista kollégám keményvonalú és egy darabból kifaragott arcát néztem-figyeltem. És figyeltem a tekintetét, mert már annak előtte olvastam arról, amit a bölcsek évezredek óta tudtak, a tudósok pedig kísérletek alapján bizonyítottak: a tekintet adott helyzetben híven tükrözi az ember érzelmi állapotát, a szeretettől el egészen a halált megvető bátorságig. Ámulva és csodálkozva láttam, hogy szemrebbenés nélkül hallgatta végig az ügyész súlyosnál súlyosabb vádpontjait. Ennél súlyosabbakat talán még a bibliai filiszteusok sem mondtak az általuk megvakított nagy erejű Sámson fejére, akinek tragikus sorsát a szellem óriásai, Miltontól Németh Lászlóig, színpadra álmodták, Händel és Saint-Saëns zenébe szőtték, a reneszánsz legnagyobbjai pedig arcát szoborba faragták, vászonra festették.
És Dávid Gyula tekintete rezzenetlen maradt még a nehéz börtönévekkel teletűzdelt ítélethirdetéskor is. Ezt az arcot és ezt a tekintetet azóta sem tudtam elfelejteni. Németh László írja, hogy amikor drámáját írta a nagy erejű bibliai Sámsonról, a hamvaiból önmagát megújítani képes tragikus hősről, az általa csupán elképzelt sámsoni arc és tekintet egész életében elkísérte.
Nekem akkor úgy tűnt, hogy tekintetében ő mondott ítéletet a kolozsvári katonai törvényszék bírái felett, akik azért ítélték hosszú évekig tartó börtönbüntetésre, mert diákjaival a Házsongárdi temetőben gyertyát gyújtott a forradalom mártírjainak emlékére.
Komor idők sötét tárgyalása, még sötétebb ítélettel!
Kolozsvár szívében, ha néha találkozom Dávid Gyulával és köszöntjük egymást, külön öröm számomra, hogy láthatok még itt, fehérek közt egy európait.
ANTAL JÓZSEF
Szabadság (Kolozsvár)

EMNT: megmozdulásokkal sürgetik a restitúciót
Figyelemfelkeltő akciókkal akarja sürgetni az egykor államosított romániai ingatlanok visszaszolgáltatását az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT). Az EMNT közleménye szerint a „restitutio in integrum” („előbbi állapotba visszahelyezés”) jelszavával elindított országos kampány során több erdélyi városban a még vissza nem szolgáltatott ingatlanok előtt tartanak megmozdulásokat az elkövetkező hetekben. E megmozdulások a táblás felvonulástól a matricák és szórólapok terjesztéséig, valamint a „restitutio in integrum” felirat járdára festéséig és az államosítás körülményeinek nyilvános ismertetéséig terjed.
A tervek szerint Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Nagyenyeden, Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában, Gyergyószentmiklóson, Nagykárolyban, Máramarosszigeten, Nagyváradon és Kézdivásárhelyen szerveznek megmozdulásokat.
Az EMNT közleménye szerint a kampány célja, hogy előtérbe helyezze a még vissza nem adott ingatlanok sorsát, és a nyilvánosság erejével hasson az illetékes hatóságokra, hogy ezek helyzete mielőbb rendeződjön.
Romániában az erdélyi magyar egyházak által visszaigényelt mintegy 1700 ingatlan közül mindeddig körülbelül 1100 visszaszolgáltatásáról döntött az illetékes bukaresti bizottság. A Buzăui Törvényszék június 29-én három év szabadságvesztésre ítélte a bizottság három tagját: Marosán Tamást, Markó Attilát és Silviu Climt, mondván: jogtalanul juttatták vissza az Erdélyi Református Egyházkerületnek a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumot.
Szabadság (Kolozsvár)

„A magyaroknak az RMDSZ mögött kell egyesülniük”
A magyar közösség képviseletét a romániai demokratikus intézményekben csak akkor lehet megvalósítani, ha az erők az RMDSZ mögött egyesülnek – jelentette ki Wilfried Martens, az EPP elnöke a Kelemen Hunor RMDSZ-elnökkel közösen tartott csütörtöki sajtóértekezleten.
„Meggyőződésem szerint a romániai magyar közösség érdekeit az szolgálja a legjobban, ha egységes, ha egyetlen politikai alakulat mögött egyesül. Meggyőződésem, hogy a felaprózódás komolyan veszélyeztetheti a magyarok képviseletét a romániai demokratikus intézményekben” – állította Martens, hangsúlyozva, hogy a magyar közösségnek egységesnek kell lennie.
„Meggyőződésem, hogy a magyar közösség fel fog zárkózni az RMDSZ mögé, és erős lesz” – mondta még az Európai Néppárt elnöke, kifejtve, hogy bízik Kelemen Hunor RMDSZ-elnökben és az általa képviselt alakulat sikerében.
A sajtó képviselői megkérdezték Martenst, hogy mi a véleménye arról, hogy újonnan alakult romániai magyar pártok felvételüket kérték az EPP-be, figyelembe véve, hogy a közösség aránya 6 százalékos.
„Követni kell pártunk törvényeit, nálunk nagyon szigorúak a csatlakozási feltételek, tehát nem lehetsz egyik napról a másikra, vagy egy hét alatt az EPP tagja” – mondta Martens.
Az EPP elnöke ugyanakkor meggyőződését fejezte ki, hogy az RMDSZ-nek sikerül megszereznie a közösség támogatását a következő választásokon.
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök megköszönte Martensnek a támogatást.
„Az EPP új programjában megjelenik valami nagyon fontos dolog – első ízben a politikai alapprogramban –, éspedig a nemzeti kisebbségek védelme, mivel, ha a gazdasági közösség felől egy politikai szövetség felé tartunk, tudatosítanunk kell, hogy a nemzeti kisebbségek, a nyelvi sokszínűség, a kulturális és vallásos sokszínűség fontos értéket jelentenek egy politikai szövetségnek” – jelentette ki Kelemen Hunor.
Tőkés László EP-képviselő szerdán beszámolt arról, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt benyújtotta csatlakozási kérelmét az EPP-hez.
„Az Erdélyi Magyar Néppárt benyújtotta csatlakozási kérelmét az EPP-hez, és az alakulat képviselőit ennek alapján hívták meg a kongresszusra” – mondta Tőkés a sajtó képviselőinek a parlament folyosóján.
Az RMDSZ legtöbb három parlamenti mandátumot veszíthet a december 9-i választásokon az MPP és az EMNP miatt – vallotta be Kelemen Hunor szövetségi elnök, hozzátéve, hogy ezek nem a két magyar párthoz jutnak majd, hanem román pártokhoz.
Hétfőn, Kolozsváron tartott sajtótájékoztatóján Kelement arról kérdezték, hogy veszélyt jelent-e az RMDSZ számára az, hogy a Magyar Polgári Párt és az Erdélyi Magyar Néppárt is indít jelölteket a választásokon. Kelemen azt válaszolta, hogy a veszély fennáll, azonban az RMDSZ-en kívül egyik más magyar pártnak sincs esélye bejutni a parlamentbe.
(Mediafax)
Nyugati Jelen (Arad)

Földes Károly-szórványdíjjal tüntették ki a Népújság szerkesztőjét, Bodolai Gyöngyit
Földes Károly a kalotaszegi Mérában született 1891-ben (meghalt Szatmárnémetiben 1968-ban). Tanítói oklevelet szerzett, az első világháborút követően orosz fogságba került, ahonnan 1921-ben szabadult. Mivel nem tette le a román állami esküt, tanítói hivatását nem gyakorolhatta. 1923-ban ún. lévita lelkészi képesítést nyert, rövid ideig a nyárádmenti Teremiújfaluban szolgált, majd 1927-40 között a mezőségi szórványokban. Ott írta 1934-ben Jajszó a pusztuló szórványokról című kiáltványát, amely első nagy, megrázó híradás volt az apadó magyar szórványokról.
1992 októberében Jenei Tamás petrozsényi református lelkipásztor levélben javasolta és kérte szórványdíj létrehozását és odaítélését olyan lelkipásztoroknak és nem lelkipásztoroknak, akik a végeken teljesítenek szolgálatot, és fölvállalják az apadó magyar református közösségek megtartásáért vívott küzdelmet. Ennek alapján alapították meg és osztották ki először 1993-ban a Czelder Márton- szórványdíjat Bányai Ferenc kérői lelkipásztornak és a Földes Károly-oklevelet Péter Jenő somogyomi gondnoknak. Az alapító Jenei Tamás húszéves visszatekintésében megállapította: "nagy dolog, hogy ez a díj húsz évet megélt, közben egy családdá formálódott ez a közösség. (…) Nincs isten háta mögötti hely, s ezzel a hittel szépen lehet szolgálni a szórványban is".
Távolról és szomszéd falvakból, szórványból és Kolozsvárról érkezett vendégek ültek együtt a helybéliekkel a tele templomban egy hétköznap délelőttön, mert a jubileumi díjkiosztásnak helyet adó Malozsa-völgyi falu, Istvánháza érezte, ünnep ez a találkozás. A Czelder Márton-díjjal kitüntetett Ady István magyarfülpösi lelkipásztor szolgált. Ady István lelkipásztor vezetésével a Mezőség széli Magyarfülpösön egy évtizeddel ezelőtt egy olyan szórványotthont létesítettek és működtetnek ma is, ahol számtalan magyar gyermeknek teremtettek lehetőséget anyanyelven való tanuláshoz, főleg olyan falvakból, ahol már egyáltalán nincs magyar iskola (Görgényszentimre, Unoka, Septér, Komlód).
A nem lelkipásztoroknak alapított Földes Károly- szórványdíjat Bodolai Gyöngyi újságírónak ítélték oda. Húsz év alatt először történik meg, hogy mind a két díjazott Maros megyei. Szórványosodó időben élünk, és az elöregedő vagy apadó falvakban már csak iskola vagy templom marad anyanyelv-kapaszkodónak. Bodolai Gyöngyi a megyei napilap újságírójaként találkozott Kövesdi Kiss Ferenccel, aki a mezőségi magyar szórványok felkeresőjeként útitársnak kérte fel, és az egykori magyar–francia szakos tanárnő "beleszerelmesedett" a sáros, pocsolyás mezőségi világba, járta/járja a kopár dombok mögé rejtőzött, még magyar közösségeket. Szórványokról szóló riportjait a kolozsvári Világhírnév Kiadó Fehér Hollók sorozata jelentette meg az elmúlt évben, és a magyar szórványokról szóló könyv azóta – másfél év alatt – még két kiadást megért, jelezve fontosságát és szükségességét.
Az istvánházi református templomban tartott díjkiosztó ünnepségre meghívták a húsz év alatt szórványmunkájukért kitüntetetteket. Így találkozott egy hétköznap délelőtti ünnepi istentisztelet keretében az istvánházi gyülekezet regáti és kolozsvári, mezőségi és székelyföldi emberekkel, akik valamit tettek és tesznek apadó, szórványosodó magyarságunk érdekében. Húsz év alatt kitüntetett 45 személy közül 11 már nem él.
Az ünnepség végén Vetési László szórványügyi előadó levetítette a húsz díjkiosztáson megörökített képeket. Jó volt látni és felismerni a Mezőség apostolának titulált néhai Herman János nagysármási lelkipásztort (1994-ben díjazták), a marosvásárhelyi Kövesdi Kiss Ferencet (1996-ban kapott Földes Károly-díjat) vagy az egykori görgényszentimrei gondnokot, Szabó Jánost (2001-ben tüntették ki). A 45 kitüntetett között négy nő nevét és arcát láthattuk, köztük a legfiatalabb díjazottat, Bodolai Gyöngyi újságírót.
Ennek a díjnak az átvétele alkalmából gratulálunk neki, és Isten áldását kérjük szórványszolgálata folytatására!
Ötvös József
Népújság (Marosvásárhely)

Főhajtás 1956 erdélyi mártírjai előtt
„…Mit tehet egy cseppnyi tiszta víz
A vörös pokol nagy tűzvésze ellen?
Ezrével hulltak – s ezrek szárnyszegetten
Futottak túlélni Moszkva tankjait.”
(Sziámi eredetiből fordította Makkai Ádám.
A jánossomorjai 1956-os emlékmű felirata.)
Bármely tanulmány szerzőjének ritkán adatik meg, hogy a leírt szöveg akkor lásson napvilágot, amikor az írásműben megidézett történés bekövetkezik. Ma kivételes, merjük kimondani az egyetemes magyarság egésze szempontjából kiemelkedő megemlékezésre kerül sor Sepsiszentgyörgyön: 1956 erdélyi kivégzettjei, elítéltjei, hónapokon vagy éveken át vizsgálati fogságban tartott meghurcoltjai tiszteletére a Plugor Sándor nevét viselő képzőművészeti gimnázium tőszomszédságában, előterében felavatják azt az egyedülálló, készülő emlékművet, amelynek „kőlapjain” 774 nevet olvashatunk majd, mindazokét, akik nemcsak együtt éreztek a magyar forradalom és szabadságharc eszméivel, hanem tevőlegesen is hozzájárultak azok megvalósításához. Az emlékművel átellenben készül az erdélyi 1956-os emlékház, Terror Háza, amely páratlan értékű dokumentumaival bizonyítja, hogy – az Illyés Gyulának tulajdonított metaforával szólva – „a tigris karmaiba esett énekes madár sikolyát” legelőször az erdélyi magyarok hallották meg. E sorok írója – aki történészként huszonkét éve kutatja a romániai, erdélyi ’56 szervezkedéseinek periratait – úgy értékeli: a Volt Politikai Foglyok Szövetsége háromszéki szervezetének elnöke, Török József ezzel a kezdeményezésével élete főművét alkotta meg. A következő években ebben az emlékházban fogunk összegyűlni, hogy erőt merítsünk az egykori kivégzettek, halálra szántak áldozatvállalásából, helytállásából. Ezért is ajánlottam fel az emlékháznak közel negyedszázados, több tízezer oldalt kitevő levéltári kutatásaim eredményeit. Minden megtalált dokumentum a legszemléletesebben bizonyítja: 1956-ban – reméljük nem utoljára! – világraszóló példaadással valósult meg a magyar nemzet egysége! 1956-ban a magyar nemzet és a magyar nép valóban világtörténelmi szerephez jutott!
A Gondviselés különös kegyeként ebben az esztendőben egyetlen napra eljutottam Capri szigetére. Meghatódtam, fényképen is megörökítettem: a kis sziget fővárosának, Caprinak tenyérnyi főterét 1956 magyar mártírjairól nevezték el! Ha egy kis sziget megtiszteltetésnek tartja, hogy legszebb terét, ahol a világ minden részéből turisták tíz- és százezrei fordulnak meg, az 1956-os magyar forradalom magyar mártírjairól nevezzék el, akkor méltó, hogy Sepsiszentgyörgy – ahol diákok, munkások, értelmiségiek olyan szervezeteket hoztak létre, mint a Kossuth Kör, a Székely Ifjak Társasága, a legendás SZIT, az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége tagjainak jelentős része is a megyeszékhelyről, illetve a környékéről származott – a forradalom 56. évfordulója tiszteletére egyedülálló emlékművet állítson, emlékházat avasson.
Ez a tanulmány egyfajta összegzése mindannak, ami 1956 őszén és az azt követő években Erdélyben, Romániában történt. Az Olvasó számszerű adatokat vár. Még csak a becsléseknél tartunk, mert a „sajátos” romániai jogalkotás eredményeként a politikai perek levéltári dokumentumai csak 2001-től váltak kutathatóvá. A Dávid Gyula szerkesztésében 2006-ban a Polis Könyvkiadó–Erdélyi Múzeum-Egyesület gondozásában megjelent 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára 1956–1965 címet viselő kötetben 1200 egykori elítélt adatai szerepelnek. Azóta e sorok írója is több tucatnyi elítélt, meghurcolt ’56-os adatait azonosította. Teljes adatsort csak akkor állíthatunk össze, amikor valamennyi, 1956 történéseihez kapcsolódó politikai per levéltári dokumentumait sikerül áttanulmányozni. A félig olasz, félig magyar Stefano Bottoni történész főszerkesztésében 2006-ban a csíkszeredai Pro-Print Kiadónál megjelent Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság című kötet 1962. decemberéig 24 249 román állampolgár elítéléséről tesz említést. Köztudomású, hogy 1956-ért 1966-ban is ítéltek el erdélyi magyarokat, köztük éppen a Török József nevével fémjelzett csoportot. Horváth Ágoston kiváló marosvásárhelyi tanárt pedig 1965-ben a hírhedt „társadalmi rend elleni szervezkedés” vádjával ítélték két év börtönbüntetésre. Az erdélyi magyarság számarányánál jóval nagyobb mértékben hozott véráldozatot azért, mert azonosult az 1956-os magyar forradalom eszméivel. A magyar anyanyelvű meghurcoltak, vizsgálati fogságban tartott, illetve börtönbüntetésre ítélt személyek száma több ezerre tehető.
Az is már-már törvényszerű, hogy a retorzió első romániai áldozatai is erdélyi magyarok voltak. Amikor a világ a magyar forradalom győzelmének eufóriájában élt, Kolozsváron már sor került az első letartóztatásokra: 1956. október 25-én reggel letartóztatták a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola három hallgatóját, Balázs Imre, Tirnován Vid és Walter Frigyes VI. éves hallgatót, mert előző este Mátyás király szülőházának lovagtermében tartott diákszövetségi gyűlésen az egyetemi autonómiával, a legfelsőbb pártvezetés által nyugati nyomásra szorgalmazott diákszövetségek létrehozásával kapcsolatosan valóban forradalmi követeléseket fogalmaztak meg. Azért is különös ez a letartóztatás, mert a Kolozsváron megjelenő napilap, az Igazság terjedelmes cikkben számolt be a Képzőművészeti Főiskolán lezajlott „törvény- és szocializmusellenes” rendezvényről. Walter Frigyest hamarosan szabadon engedték, Balázs Imrét – a szabadulása után nemzetközi hírnevet szerző festőművészt – és a bolgár származású Tirnován Vid szobrászművészt 1956. december 13-án a Kolozsvári Katonai Törvényszék hét, illetve hat év börtönbüntetésre ítélte. A diákszövetségi alakuló gyűlésen való részvétel volt az egyik vádpont Fülöp G. Dénes református teológus hallgató – a későbbi szászrégeni, marosvásárhelyi vártemplomi lelkész – és Páll Lajos, akkor I. éves képzőművészeti hallgató ellen, akiket 1959-ben ítéltek el tizenegy, illetve hat év börtönbüntetésre. Az ő perük önálló fejezetként szerepel a 2013-ra tervezett, és A Bolyai Tudományegyetem pere című, ezeroldalas kötetben.
A magyar forradalom és szabadságharc napjaiban a fürdőjéről világhírű Szovátán fegyveres felkelési kísérletre is sor került: Kelemen Imrét és csoportját „a népi demokratikus rendszer elleni szervezkedéssel és tiltott fegyvertartással” vádolták. A Btk. 227. és 315. szakasza, valamint az 1950/163-as törvényerejű rendelet 12–13. szakaszának előírásai alapján 1956. december 16-án Kelemen Imrét és Dósa Imrét első fokon tíz-tíz év szigorított fegyházbüntetésre, Magyari Ferencet és Tofán Mihályt nyolc-nyolc év, Fülöp Sándort és Páll Istvánt öt-öt év, Kelemen Lászlót és Tofán Sándort négy-négy év börtönbüntetésre ítélték. Másodfokon az ítéleteket valamelyest enyhítették: Kelemen Imre és Dósa Imre ítéletét hét-hét, Magyari Ferenc és Tofán Mihály büntetését hat-hat, Kelemen László és Tofán Sándor börtönbüntetését öt-öt évre csökkentették, míg Fülöp Sándor és Páll István büntetése változatlanul öt-öt év maradt. A periratukat nemrég találtam meg, a székelyföldi munkás fiatalok szervezkedéseit összesítő külön kötetben mutatom be. A Securitate félretájékoztatása még ma is hat: a szovátaiak egy részének kollektív emlékezete szerint Kelemen Imrét azért ítélték el, mert nem fizetett gyerektartást.
A kutató számára teljesen érthetetlen: a magyar–román kapcsolattörténetben kivételes egymásra találásként értékelhető 1956-ot miért nem használta és használja ki sem a diplomácia, sem a művelődési minisztérium, sem a kormányközi kapcsolatokért felelős tárcák bármelyike. A román köztudatban ma is úgy él: a kötelező termény- és húsbeszolgáltatást a magyar forradalomnak köszönhetően törölték el. Gimnazisták, egyetemi hallgatók, értelmiségiek tucatjait ítélték el azért, mert együtt éreztek, rokonszenveztek a magyar forradalommal. Az teljesen más kérdés, hogy a legfelsőbb román párt- és államvezetésnek háromhetes propaganda, félretájékoztatás révén – amelyben nagy szerepe volt Walter Romannak, Petre Roman egykori miniszterelnök apjának s Mihai Beniuc költőnek! – sikerült elhitetnie, hogy a magyarok valójában Erdélyt akarták. A karhatalommal való egyetlen nyílt összecsapásra Temesváron, a zömmel román anyanyelvű műegyetemi hallgatók programja révén került sor. A magyar forradalommal való teljes azonosulásukat a jelképes tizenkét pontos követelésük is bizonyítja. 1956. október 30-án a műegyetemi hallgatók diákgyűlést szerveztek, ahol a kötelező beszolgáltatás eltörlése mellett a diákság életkörülményeinek javítását sürgető követelések is elhangzottak. Legfontosabb követeléseik egyike – akárcsak a magyarországi egyetemeken és főiskolákon – a szovjet csapatok azonnali kivonása volt. Felszólalásaikban nyíltan kiálltak a magyar forradalom és szabadságharc mellett. A diákgyűlés szervezőit ott, helyben letartóztatták. Kiszabadításukért Romániában addig soha nem tapasztalt tüntetés kezdődött 1956. október 31-én Temesvár főterén. A diákok összecsaptak a Bánság fővárosába vezényelt karhatalmiakkal és belügyi alakulatokkal. A kollégiumokban valóságos ostromállapot alakult ki: a diáklányok befőttesüvegekkel dobálták meg a campust körbevevő és megostromló katonai egységeket. Némely visszaemlékezések szerint 2500, mások szerint 3000 egyetemi hallgatót tartóztattak le.
A katonai törvényszék gyorsított eljárásban 1956. november 15–16-án tárgyalta a főszervezők ügyét. Aurel Baghiu, Teodor Stanca és Caius Mutiu egyetemi hallgatót nyolc-nyolc, Valentin Rusu egyetemistát és Ilie Haiduc előadótanárt hét-hét, Friedrich Barth és Heinrich Drobny hallgatót hat-hat, Nagy László, Gheorghe Pop, Nicolae Balaci, Aurelian Pauna, Octavian Vulpe és Iulian Stanciu egyetemi hallgatót három-három, Gheorghe Pacuraru és Victor Daiciuc diákot két-két, Ioan Petca, Axente Treba, Ion Ilca, Alexandru Daraban, Mircea Moraru, Matei Cristian, Desideriu Lazar és Romulus Tasca egyetemistát egy-egy év, Cornel Cormos és Valentin Radu diákot hat-hat hónap, Nicolae Boldea és Gheorghe Tamas diákot három-három hónap börtönbüntetéssel sújtották. A temesvári diákgyűlés és tüntetés nyomán lemondatták az oktatásügyi miniszter helyettesét, mivel a diákok szóhoz sem engedték jutni, nem tudta kezelni az eseményeket. A bukaresti diákok közül V. Teodor Lupast, Stefan Negreát, valamint Adrian Ionescut három-három évre, Alexandru Ivasiuc költőt és Marian Petrisort öt-öt, Paul Goma írót – hogy csak a legismertebbeket említsem – két év börtönbüntetésre ítélték. Számításaim szerint a magyar forradalommal való azonosulásért 81 román anyanyelvű diákot, tanárt ítéltek hosszabb vagy rövidebb börtönbüntetésre. Meglepő az a sietség, amellyel a nacionál-kommunizmus útjára lépett román párt- és államvezetés leszámolt a belső ellenzékével. Kolozsváron a Bolyai Tudományegyetem négy diákját tartóztatták le 1956. november 17-én, 18-án és 24-én. Sorrendben: Várhegyi Istvánt, Koczka Györgyöt, Kelemen Kálmánt és Nagy Benedeket. Perükben 1957. február 27-én hirdették ki az elsőfokú ítéletet, amelyet a másodfokú katonai bíróság 1957. április 22-én megerősített. Várhegyi Istvánt hét, Nagy Benedeket öt, Kelemen Kálmánt és Koczka Györgyöt három-három év javító fegyházbüntetésre ítélték. Az utóbbi kettőnél a börtönbüntetést „megtoldották” két-két évi kényszerlakhellyel is.
A magyar forradalommal való azonosulás egyik legnagyobb hatósugarú tettére Háromszéken, egészen pontosan a néhány évvel korábban alakult baróti gimnáziumban került sor. Moyszesz Márton vezetésével négy, 15–16 éves baróti diák 1956. november 11-én elindult a román–magyar határ felé, hogy segítsék a magyar forradalmárokat. Közülük Bíró Benjáminnak és Józsa Csabának sikerült is átszöknie a szigorúan őrzött román–magyar határon. Egészen Debrecenig jutottak el. A Kádári hatóságok 1957. március 15-én – hogy soha ne felejtsék el a napot! – adták át a két diákot a Securitaténak. Gyorsított eljárással 3,5–3 év börtönbüntetéssel sújtották őket. Mojszesz Márton és Kovács János Érmihályfalváról – a sikertelen kísérlet után – visszafordult. Őket kizárták a baróti gimnáziumból. De akkor még működött a tanári szolidaritás: Mojszesz Mártont mint kiváló diákot átmentették a marosvásárhelyi Református Kollégiumba, a Bolyai Farkas nevét viselő gimnáziumba. Mojszesz Márton a börtönben a rabruhájából kitépett szálakkal levágta saját nyelvét, hogy ne tudjanak vallomást kicsikarni belőle. Négy zárkajelentés bizonyítja a kivételes hőstettet. A börtönből való szabadulása után 1970. február 13-án Brassó főterén, az akkori pártbizottság, a mai megyeháza épülete előtt benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta önmagát. Egyedi hőstettét méltán említjük Jan Palach és Bauer Sándor tűzhalálával egyenlő rangú áldozatvállalásként. Mojszesz Márton perirata mellett megtaláltam Bíró Benjámin, Józsa Csaba és Szokoly Elek teljes periratát is, ezeket szintén külön kötetben ismertetem. A köztudatban úgy élt, hogy Bíró Benjámin is elhunyt a börtönből való szabadulása után. Nemrég találtam rá Orosházán. Olyan, eddig ismeretlen dokumentumokat találtam a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság bukaresti levéltárában, amelyek teljesen más megvilágításban bizonyítják a diákok kezdeményezésének emberi nagyságát. A magyar szervezkedések szinte mindenike az erdélyi kérdés megoldására kereste a választ. A trianoni békeszerződés után számtalan terv, javaslat született – magyar, román, német részről egyaránt –, amely a magyar–román, több évszázados „differendum”-ra próbált mindenki által elfogadható megoldást sugalmazni. Ma is különleges élmény olvasni a brassói, zömmel Háromszékről származó szakközépiskolások dolgozatait a szülőföldjükről, a magyar forradalom hatására írt verseiket. A létszámában legnagyobb politikai per, az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségének – az EMISZ-nek – vezéralakja, Orbán László úgy tudott szólni a magyar helyesírás szabályaival hadilábon álló szakmunkás tanulókhoz, hogy felkeltette bennük a magyar kultúrához, néphagyományokhoz, népviselethez, szellemi örökséghez való ragaszkodásukat. A maga nemében is páratlan az a dokumentum, amely szerint Márton Áron erdélyi római katolikus püspök, a huszadik század legnagyobb magyarja – aki politikusokat, egyházi és világi vezetőket megszégyenítően pontosan tudta: a kompromisszumok megkötésében meddig lehet elmenni! – két napon át fogadta a brassói Orbán Lászlót, és egyetértett az EMISZ programjával. A történelem keserű fintora: 1956-ban még volt értelme az erdélyi kérdés felvetésének, elméletileg legalább. Azóta az erdélyi magyarság vészes népességfogyása, a román kommunista és posztkommunista hatalom által tudatosan végrehajtott, megszervezett betelepítés, a magyarok kivándorlása már nem tesz lehetővé az 1956-os évhez hasonló méretű kérdésfelvetést. Éppen ezért tartom elengedhetetlenül fontosnak, hogy az Olvasó és a történész szakma számára átnyújtsam – közel negyedszázados kutatás után – az erdélyi kérdés kialakulását, kritikussá válását és megoldását sürgető tervek, kísérletek, javaslatok ezeroldalas korpuszát.
Tófalvi Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erdély és Partium több településén is megemlékeztek 1956-ról
A hétvégén Erdély és Partium több településén istentiszteletek keretében, emlékmű- és emlékpark-avatással emlékeztek az 1956-os forradalomra. “A magyarság megmaradása csak akkor lehetséges, ha Magyarország a közjog kötelékével, az állampolgársággal egyesíti a világ magyarságát” – jelentette ki Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes Sepsiszentgyörgyön, az 1956-os emlékpark szombati avatóünnepségén.
Nem csak emlék. Sepsiszentgyörgyön parkot avattak az '56-os magyar szabadságharc tiszteletére
“Ez a teljes állampolgárságot jelenti, útlevéllel és szavazati joggal. 2014-től a Magyar Országgyűlés az egyetemes magyarság Országgyűlése lesz, minden magyar politikai akaratát kifejezve” – szögezte le a magyarországi politikus. Semjén Zsolt szerint a történelemből hitet, erőt és büszkeséget kell meríteni, és le kell vonni a tanulságokat. “Van-e nagyobb büszkeség, mint 1956 örökösének lenni, annak az ’56-nak, amely halálos döfést mért a bolsevizmusra, a kommunizmusra és a Szovjetunióra. 1956-ban vált nyilvánvalóvá, hogy az a rendszer embertelen és istentelen – fogalmazott beszédében Semjén. – A Nyugat hálás lehet a kis Magyarország szabadságharcának, mert Mindszenty bíboros kálváriája és az ötvenhatos menekültek felnyitották annak a nyugatnak a szemét, amely Franciaországban és Olaszországban is hajlamos lett volna beleszédülni az eurokommunizmusba.”
„Jogunk van az önrendelkezéshez”
Semjén Zsolt szerint a magyar megmaradás kettős parancsa a nemzeti függetlenség és szabadság biztosítása és a szükséges társadalmi átalakulás végrehajtása. “Ma is ez a kettős feladat: a nemzeti megmaradás és a megmaradáshoz szükséges jogaink biztosítása. Mi sem vagyunk alábbvalók egyetlen népnél sem Európában: ami más népeknél természetes, nekünk is természetes kell hogy legyen, ha más népeknek lehet autonómiája, önrendelkezése és nyelvi jogai, akkor nekünk magyaroknak is jogunk van ehhez” – mondta Semjén Zsolt.
Az ünnepségen Antal Árpád Sepsiszentgyörgy polgármestere hangsúlyozta, még mindig él egyesekben a kommunista diktatúra eszméje, hogy csírájában kell elfojtani minden a magyar közösség számára fontos kezdeményezést. “A Székely Mikó Kollégium ügye egyértelmű példája annak, hogy a régi beidegződések ma is élnek csak más módszerekkel. A Mikó-ügy precedens lehet arra, hogyan lehet még jobban kifosztani a magyar közösséget. A Székelyföldön állandóan a közösségünk szabadságáért és túléléséért küzdünk, nem mások ellen, hanem magunkért. Ez a park legyen emlékeztető mindenki számára, hogy semmi sem lehet elég drága, ha a szabadságról, a jogainkról van” – fogalmazta meg Antal Árpád.
Az ünnepségen az 1956-os forradalom szellemét a romániai és a magyarországi volt politikai foglyok szervezeteinek képviselői idézték fel. Leleplezték az erdélyi ötvenhatosok emlékművét, amelyre a forradalom valamennyi romániai áldozatának a nevét felvésték, majd a fáklyás körmenet átvonult az Erzsébet parkba, ahol megkoszorúzták a kommunizmus áldozatai tiszteletére emelt kopjafát. Este a Székely Nemzeti Múzeumban bemutatták Veress Sándor Hét esztendő kálváriája című könyvét.
Várad: megemlékezés az “ötvenhatos” istenházában
A nagyvárad-réti református istenházát “ötvenhatos” templomként tartja számon lelkipásztora és gyülekezete, ahol az 1956-os magyar szabadságharc évfordulójáról minden esztendőben hagyományosan megemlékeznek. Tegnap az ünnepi istentiszteleten Tőkés László, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület korábbi püspöke hirdette az igét. Tőkés visszaemlékezett a Reformátusok Világszövetségének 2002-es, váradi nagygyűlésére.
“A találkozó zárónyilatkozatának egy mondata a résztvevők egy részének ellenállásába ütközött, mivel az a kommunizmus áldozatainak állított volna emléket, és sokan úgy vélték, nincs rá bizonyíték, hogy áldozatok valójában voltak” – mutatott rá. Az EP-képviselő szerint ez a képtelen állítás még mindig él sokak tudatában, ezért lehetséges, hogy ma is mentességet élveznek a társadalomban azok, akiknek vér tapad a kezéhez. Tőkés úgy fogalmazott, jelenleg páratlan erőfeszítés részesei vagyunk, határon innen és túl, és ez az erőfeszítés arra irányul, hogy a múlt terheit végre levethessük.
Wittner Mária: ne féljetek!
Az évtizedeken át tartó hallgatás, a történelem meghamisítása ellen emelte fel szavát az istentiszteleten felszólaló Wittner Mária a forradalom egyik túlélő halálraítéltje, aki idén 75. életévét tölti be. Beszéde a hallgatóságot könnyekig meghatotta. Kijelentette: az 1956-ot követő véres megtorlások túlélőinek, illetve az utókornak kötelessége “lemosni a gyalázatot, a hazugságokat, amiket a világ legtisztább forradalmára rákentek, és amiket évtizedekig sulykoltak az emberekbe”.
Az egykori halálraítélt szerint valójában Krisztus ajándéka, a szeretet volt az, ami 1956-ban egybekovácsolta a magyar nemzetet, ám ezt a szeretetet ma sokan inkább felbontanák. Ezt pedig csak úgy tudjuk megakadályozni, ha száműzzük a félelmet az életünkből. “A félelem szörnyű. Azzal bármire rá lehet venni azt, aki fél” – mondta Wittner Mária, majd a bibliai és pápai üzenetet továbbította a gyülekezetnek: “Ne féljetek!” Az istentisztelet után Bába Iván magyar külügyminisztériumi államtitkár emlékeztetett arra, hogy az 1956-os forradalomnak erdélyi és partiumi vonzatai is voltak.
A templomkertben álló 56-os emlékkő körül idén a tárca támogatásával alakítottak ki emlékparkot, illetve egy olyan emléktáblát is elhelyeztek, amely a II. világháború végén lebombázott, majd 56-ban újjáépített templom történetére emlékezteti az erre járókat. A réti templom hagyományai szerint az államtitkár és Pálfi József lelkipásztor beszéde, illetve a Váradi Dalnokok szolgálata után a gyülekezet tagjai csendben helyezték el virágaikat az emlékmű mellé.
Főhajtás Zilahon
Zilahon tegnap kopjafaállítással emlékeztek meg az 1956-os forradalomra, az ünnepi eseményen Magdó János, Kolozsvár magyarországi főkonzulja is részt vett. Püsök Sándor Csaba zilahi református lelkipásztor a Krónikának elmondta, a Szilágyságban a zilahi az egyetlen kopjafa, amely az ’56-os forradalomnak állít emléket. Az emlékmű a város három református egyházközségének együttműködése nyomán valósult meg, több évvel az alapkőletétel után.
“Az alapkövet még 2006-ban raktuk le, a gyönyörű, emlékhelynek méltó kopjafa tulajdonképpen ebből nőtt ki. Azért tartottuk fontosnak a zilahi ’56-os emlékmű felállítását, hogy a mai nemzedék is összenőhessen ezzel az ünneppel, közösen emlékezhessen az akkor még egyetemi hallgató, ma már idősebb forradalmi résztvevőkkel, akiknek bőven részük volt a hatalmi megtorlásokban” – hangsúlyozta a lelkipásztor, aki azt is elmondta, a fiatalabb és az idősebb korosztály képviselői is szép számmal megjelentek az ünnepi eseményen.
Hozzátette, a kopjafaavatás az “Ötvenhatodik ’56” jelmondat alatt zajlott, hiszen éppen ennyi év telt el a forradalom óta. Magdó János főkonzul beszédében a szabadság és a forradalom eszmeiségének ápolására hívta fel a figyelmet. Mint mondta, korábban a forradalomra való megemlékezés eltért Erdélyben és Magyarországon, a diplomata azonban örvendetesnek találta, hogy most már a határ mindkét oldalán szabadon felidézhetők a fél évszázados események.
A főkonzul személyes kötődését is megemlítette a résztvevőknek, kiderült ugyanis, hogy édesapja a forradalmi események idején a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem harmadéves hallgatója, így a történtek résztvevője volt. A zilahi megemlékezésbe a gyermekek is bekapcsolódtak, a kopjafa koszorúzását megelőzően ugyanis nemzeti lobogókat készítettek. A vasárnap felavatott emlékműnél egyébként kedden délután gyertyagyújtásra várják a lakosságot.
Bíró Blanka, Kőrössy Andrea, Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)

Toró T. Tibor megbeszélésre hívja Kelemen Hunort és Biró Zsoltot
„Együttgondolkodásra”, az erdélyi magyar nemzeti minimum kidolgozására hívja Kelemen Hunort és Biró Zsoltot Toró T. Tibor, a EMNP elnöke, aki nyílt levélben fordult az RMDSZ, illetve az MPP elnökéhez.
„Tisztelettel hívom Önöket együttgondolkodásra közös dolgainkról, mert hiszem, hogy vannak ilyenek. Ahogyan felvidéki nemzettársaink politikai szervezetei ki tudtak munkálni egy közös dokumentumot stratégiai céljaikról, amit aztán közösen próbálnak képviselni, hasonlóan mi is képesek vagyunk az erdélyi magyar nemzeti minimum kidolgozására” – írja nyílt levelében Toró T. Tibor.
Az EMNP elnöke úgy véli: „Lennie kell egy szintnek, amiből már nem szabad engedniük a bukaresti parlamentbe készülő erdélyi politikusoknak, induljanak bármelyik magyar párt jele alatt”.
Toró amiatt látja szükségesnek a nemzeti minimum elfogadását, mivel „a választások előtt élesedik a közbeszéd és a pártérdekek sokszor felülírják a közösségi érdeket”, és „az sem mellékes, ahogyan a „magyar kártya” kijátszása érinti a közösségi érdekérvényesítés hatékonyságát”.
Emellett – írja Toró – a három magyar párt a találkozón közös álláspontot alakíthatna ki az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum új tartalommal való feltöltéséről.
A megbeszélés helyszínéül az EMNP elnöke Kolozsvárt, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Jókai utca 4 szám alatti tanácstermét javasolja. A találkozót Toró szerint október 25-én, „a húsz évvel ezelőtt ellenszavazat nélkül elfogadott és az autonómia-törekvéseink szempontjából referenciának számító Kolozsvári Nyilatkozat” napján kellene megtartani.
Krónika (Kolozsvár)

"Ötvenhatáron" túli történetek
Erdélyben a magyarországihoz hasonló súlyú perdömping és likvidálási hullám követte a budapesti forradalom hatására megindult szervezkedést. A csehszlovák államgépezet hatalomtechnikai eszközökkel igyekezett egymás ellen fordítani a magyarokat, a „béketeremtést” segítette a „megelőzés”; 1948-ra már nem viseltek hivatalt a nemzeti érdekeket képviselő felvidéki magyarok. A Vajdaságban sem fogtak fegyvert – akik igen, Budapesten akartak segíteni, de elkéstek. A kárpátaljai szervezkedést azonnal és könyörtelenül felmorzsolta a KGB. Ötvenhat a határon túl.
A lengyel ifjúsággal szolidáris magyar egyetemisták és a velük egyetértő munkások október 23-ai tüntetésének hatására megmozdult a határon túli magyarság (Erdély, Felvidék, Kárpátalja) is. De még korántsem minden szomszédos országban van dokumentálva alaposan az, ahogyan az elszakított nemzetrészek reagáltak a magyarországi eseményekre.
Erdély
A budapesti forradalomra Romániában „mozdultak rá” különösen érzékenyen, méghozzá Bukarestben és Temesváron, illetve Kolozsvárott, Marosvásárhelyen és Jászvásárban. A szervezkedést már írmagjában igyekezett lenyomni a kommunista hatalom, rengeteg diákot tartóztattak le és zártak ki az egyetemekről. A pályafutása is sokaknak már ekkor derékba tört.
A romániai (magyar és román) fiatalsághoz a lengyelekkel vállalt szolidaritás ügye természetesen rádión keresztül jutott el, így kezdtek párbeszédbe az említett városok egyetemeire járó diákok, tisztában lévén azzal, hogy közöttük vannak, akik majd elárulják őket. Október 28-án megkezdte sugárzását „A jövő Romániája – az ellenállás hangja” – erősen román nacionalista hangvételű – rádióadó. Az időzítés mindazonáltal már megkésett, a közben szerveződő temesvári felkeléssel összefüggésbe hozott kétezer diákot csípett meg a rendőrség, és a tétovázás miatt „csak” november 5-re tudták megszervezni a bukaresti tüntetést. Közben pedig ugye Budapestre bejöttek az oroszok.
A bukaresti Egyetem teret a tüntetés napján megszállta a román belügy, a demonstrációt mégis megtartották – a besúgók pedig annak rendje és módja szerint felírták mindenkinek a nevét. November 15-re újabb tüntetést hirdettek meg Bukarestben, addigra azonban már minden hangadót elfogtak. A megtorlás egyik vezéralakja Nicolae Ceausescu volt a Román Munkáspárt KB válságparancsnokságának „munkatársaként”. A letartóztatások 1957 végéig folytak, a „bűnösöket” évekre börtönbe csukták. A romániai eseményeket Hruscsov az oktatási intézményekben tapasztalható egészségtelen megnyilvánulások szóösszetétellel írta le, majd Moszkvából gratulált a Román Munkáspártnak a gyors és eredményes munkáért. A tüntetést a következő évtizedekben agyonhallgatták.
Noha az erdélyi magyarság körében a magyarországihoz hasonló megmozdulásokra, fegyveres összetűzésekre nem került sor, a romániai ötvenhatos eseményeket kiváló ürügynek tartotta arra a Gheorghiu-Dej-gépezet, hogy azonnali hatállyal felszámolja a magyar nyelvű oktatást, mondván, az a „szeparatizmus fészke”. A forradalom eseményeitől egyébként is megijedt Bányai László Bolyai-rektor a kolozsvári bölcsészkar dísztermében kérlelte az ott lévő magyarokat, hogy a közeli halottak napi gyertyagyújtásra ne menjenek ki a sírkertbe, a hír viszont sokakhoz nem jutott el, így a házsongárdi temető magyar Himnuszt éneklő népét végigfotózta a szekuritáte, a szeparatizmus vádja mellé pedig lassan bekúszott az antiszemitizmusé is.
Megannyi igaztalan vádaskodás és perek sokasága után 1959-ben szűnt meg az önálló kolozsvári Bolyai egyetem, ami ellen Csendes Zoltán prorektor öngyilkossággal tiltakozott, csakúgy mint Szabédi László költő – válogatás nélkül tettek földönfutóvá még marxista filozófiát tanító magyar nemzetiségű tanárokat is. A budapesti forradalom elfojtása után megkezdődött a magyar értelmiség szisztematikus likvidálása, az úgynevezett Szoboszlay-perben 11 halálos ítéletből 10-et végre is hajtottak (1000 ember meghurcolása, 77 bíróság elé állítása után); az érmihályfalvi csoport perében elítélt 31 értelmiségi közül kettővel végeztek. Hogy a börtönökben és a kínzások következtében pontosan hány magyar vesztette életét, nem fogjuk megtudni, és a zsilavai (romániai) gulágokon meghaltak száma is ismeretlen.
Jó néhányan a jobb élet reményében a magyar határon próbáltak szerencsét, de a szökevényeket már vagy a készülődéskor elkapták, vagy a magyar hatóságok toloncolták vissza, utóbbi esetben pedig „bónusz” börtönbüntetés is járt.
Kádár János 1958 februárjában hivatalos úton járt a „baráti” Romániában, ahol küldöttsége (köztük Apró Antal kormányalelnök és Kállai Gyula államminiszter) azt konstatálta: „Eddig is tudtuk és nagyra értékeltük, most személyesen is tapasztalhattuk, hogy a Román Népköztársaságban megvalósult a nemzetiségek jogegyenlősége a politikai, gazdasági és kulturális élet minden területén.”
Felvidék A csehszlovák állampártvezetés nyugtalankodva figyelte a lengyelországi és budapesti fejleményeket '56 őszén. A magyar lakosság körében mind népszerűbbé váló médiafogyasztásra reagálva az ország területén betiltották a Szabad Népet (október 19.), október 24-én pedig azonnal összeült a pozsonyi és prágai pártvezetés. 28-ára a teljes csehszlovák hadsereget „megelőző jelleggel” üzembe állították, közben iszonyatos propaganda indult a lakosság „tájékoztatására”. Nyomásgyakorlásként kvázi „feleskették” a felvidéki magyar sajtót és közéletet a csehszlovák kommunista pártra, és a forradalom idején elmenekült magyarországi kommunista politikusokat nagy számban állítottak a felvidéki magyarok „megtartásának” ügyére.
Létrehozták „a csehszlovákiai magyar KISZ”-t (CSISZ) is, nehogy az egyetemeken ordas eszmék terjedjenek, ám ezek nem működtek túl hatékonyan. A forradalom egyik legközvetlenebb – paradox – következménye az volt, hogy megerősödött a felvidéki sajtó, igaz ugyan, hogy a magyarországi lapok hozzáférhetősége szinte a nullára csökkent. Az államvezetés – hasonlóan a románhoz – folyamatosan riogatta a lakosságot a magyar revíziós törekvésekkel, az egyházat pedig arra használta fel, hogy csillapítsa a hangulatot a társadalomban.
Hogy miért nem okozott nagyobb vihart a felvidéki magyarság körében a forradalom? Az ötvenes években a sajtón kívül minden más kapcsolattartási lehetőség – elsősorban az utazás – megnehezült. Több tanulmány és beszámoló szól arról, hogy a felvidéki utcák a forradalom napjaiban kiürültek, mindenki a rádiókra tapadt, s ez kihatott a munkában töltött időre is. A szimpátiát a fegyverropogás hangja viszont félelemre változtatta, és csakhamar elnémultak az 1948-as lakosságcsere és jogfosztás, valamint a határkérdés revíziójáról szóló társalgások. Tüntetéseket egyáltalán nem szerveztek, a szimpátia kifejezésére a magyar Himnusz éneklését, gyászszalag kitűzését tartották alkalmasnak inkább.
A hatalom viszont nem elégedett meg azzal, hogy béke van: a Magyarországra beavatkozási céllal toborzott önkéntescsapatok élére nemritkán magyarokat állítottak, s az „expanzió” részévé tették csehszlovákiai magyar kommunista kiadványok magyarországi terjesztését is. A forradalom leverése után Csehszlovákia viszont nem verte el közvetlenül és nyíltan a port a magyarokon, de a felvidéki magyarság anyaországtól való elszigeteléséhez szélsebesen hozzálátott. Mivel a magyar vezetőket 1945 és 1948 között már kicserélték a nómenklatúra embereire, a felvidéki magyarság „engedelmes tömegnek” bizonyult. (Forrás: Az 1956-os magyar forradalom és Szlovákia. Szerk.: Simon Attila.)
Kárpátalja
A Szovjetunió természetesen mindent megtett azért, hogy eltitkolja a budapesti forradalmat a kárpátaljai magyarok elől; mivel azonban ez lehetetlen volt, kontroll alatt tartották a tartalmat, különösen ügyelve a szóhasználatra („ellenforradalom”). Sok írást lényegtelen felületeken helyeztek el vagy egyszerűen a hivatalos kommunista lapból (Pravda) kellett átvenni. A kárpátaljai lakosság azonban megérezte, hogy többet kell tennie a tájékozódásnál. Politikai csoportosulások szerveződtek Mezőszakonyban, Nagyszőlősön, Beregszászon, Ungváron és Gálocson is. Tagjaik csakhamar a KGB kezére kerültek, számukra hosszú börtönévek vártak – akik táborokba kerültek és onnan hazatértek, folyamatos megfigyelés alatt voltak.
Sokakat kizártak a felsőoktatásból, a volt „politikai foglyok” pedig általában munkát sem kaptak. A KGB-s hajsza áldozata lett Gálocsi Endre református lelkész is. Kárpátalján sem voltak fegyveres harcok; a tettre készebbek megpróbáltak átszökni a határon, hogy Budapesten segíthessenek. Viktor Juscsenko ukrán elnökként 2007-ben átadott egy háromezer nevet tartalmazó listát, akik Szovjet-Ukrajna börtöneibe kerültek a magyar forradalom után. (Forrás: Az 1956-os (...) kárpátaljai vonatkozásai. Szerző: Váradi Natália.)
Vajdaság
1956. október 22-én fejezte be jugoszláviai látogatását a magyar kormányküldöttség. Az újvidéki Magyar Szó – vélhetőleg azért, mert a hatalom nem sejtette, mi történik majd Budapesten 23-án – 25-éig nem közölt magyarországi híreket, aztán egyben közölt mindent, legvégül azt is, hogy Magyarország szovjet „segítséget kért”. Október 28-án közli a Nagy Imre-kormány megalakulását, 30-án pedig címlapon hozza Tito Kádárt és Nagyot támogató levelét. Jól értesült hírforrásként Gerő Ernőnek tulajdonítja a szovjet csapatok behívását. Magának a forradalomnak az eseménysora a Szabad Európán keresztül jutott el a Vajdaságba is.
Egy zombori tanú elbeszélései alapján a városban azonnal elkezdődött a szervezkedés, Refle László, a helyi Kaszinó elnöke, valamint Kolarity Gábor fiatalokat toborzott a pesti srácok megsegítésére. Mire végeztek a toborzással, már sajnos vérbe is fúlt Budapest, Zombor pedig a Magyarországot déli irányba elhagyó magyarok tízezrei közül mintegy négyezret fogadott be. Jugoszlávia vezetése a magyarokat igyekezett az ország belsejében elhelyezni, hogy még véletlenül se érintkezhessenek magyarokkal, illetve rokonaikkal. Mai szemmel nevetséges, hogy Zomborban szinte csak a forradalomról beszéltek a magyarok, a Zombori Újság viszont csak november 23-án szentelt egy írást az eseményeknek a hivatalos jugoszláv álláspontot tükrözve. (Forrás: Fókusz.info.)
Bucsy Levente
MNO