Csökken Romániában a magyarok száma, de az országos arány alig változik
Csökken Romániában a magyarok lélekszáma, de mivel ugyanilyen negatív trend érvényesül az ország összlakosságának számát illetően is, a magyarok részaránya alig változik – derült ki Veres Valér kolozsvári szociológus hétfő esti brüsszeli előadásából, amelyet az erdélyi magyarság asszimilációja témakörének szentelt.
A kutató Sógor Csaba RMDSZ-es európai parlamenti képviselő és a brüsszeli Balassi Intézet meghívására tartott előadást a Magyar Nemzeti Kisebbségek Európai Érdekképviseleti Irodájának, a HUNINEU-nak a székházában.
A 2011-es romániai népszámláláson az ország lakosságából 16 millió 870 ezren (88,6 százalék) vallották magukat románnak, 1 millió 238 ezren (6,5 százalék) magyarnak, 619 ezren pedig (3,2 százalék) romának, illetve cigánynak. Emellett számos más nemzetiség él Romániában, így például ukránok, németek, törökök.
Az előző, 2002-es népszámlálás óta a magyarok száma közel 197 ezer fővel csökkent. A magyarok részaránya azonban csak 0,1 százalékponttal volt alacsonyabb 2011-ben, mint közel egy évtizeddel korábban. 1992-ben a romániai magyarok részaránya még az ország lakosságának 7,1 százalékát tette ki, 2002-ben 6,6, 2011-ben pedig 6,5 százalékát.
A Veres Valér által ismertetett adatok szerint a román-magyar vegyes házasságok 27,5 százalékában lesz magyar az ilyen házasságból származó közös gyermek. A „normális", vagyis asszimilációmentes állapot az lenne, ha ezen családok 50 százalékában nevelnének magyar nemzeti identitású gyermekeket.
A kutató beszámolt az erdélyi magyarok identitáselemeinek változásairól, a regionalitás tudatának erősödéséről is. Míg 2007-ben a válaszadók 16,6 százaléka vallotta magát „erdélyinek", 27 százaléka „erdélyi magyarnak", 29 százaléka pedig „magyarnak", a 2010-es felmérés alapján 29,6 százalékra emelkedett a magukat „erdélyiként" meghatározók aránya, és eközben 24,4 százalékra csökkent mind az „erdélyi magyar" definíciót választók aránya, mind pedig azok aránya, akik „jelző nélküli" magyarnak vallották magukat. 2007-ben 7 százalék, 2010-ben 9 százalék mondta magát „székelynek". 2007-ben még a válaszadók 61 százaléka teljesen egyetértett azzal az állítással, hogy magyarnak született, és ez büszkeséggel tölti el, 2010-ben azonban már csak 39,1 százalék értett teljesen egyet ezzel a kijelentéssel.
A válaszadók közel 60 százaléka nem gondolja azt, hogy magyar származása hátrányt jelentene számára. 2007-ben a megkérdezettek 4,6 százaléka, 2010-ben már csak 3,3 százaléka értett egyet maradéktalanul azzal az állítással, hogy magyarsága hátrányt jelent.
A 2007-es adatfelvétel során a válaszadók 46,6 százaléka Romániát, 31 százaléka pedig Erdélyt tekintette hazájának, míg Magyarországot mindössze 3,7 százalék. 2010-ben a hazájukként Romániát megjelölők aránya 40 százalékra csökkent, ám lényegesen megemelkedett – 45,5 százalékra – az Erdélyt válaszolók aránya. Más, lényeges elmozdulás e tekintetben nem történt.
„Bár létezik az egységes kárpát-medencei magyar nemzettudat, (...) ez nem a Magyarországgal való azonosulás útján történik" – olvasható a kolozsvári szociológus által a rendezvény résztvevőinek kiosztott összegző tájékoztatóban.
MTI
Erdély.ma

Erdélyi költősors – a visszatérés
Bár Bartis Ferenc (1936–2006) író, költő Gyergyószárhegyen született, Marosvásárhely joggal tartja a saját fiának, hiszen itt tanult és dolgozott éveken át, innen települt át 1984-ben Magyarországra a sok zaklatás elől, amit részben 1956-os szereplése, részben pedig későbbi tevékenysége, magatartása váltott ki a román kommunista hatóságok részéről.
Dénes László
Az egykori székely főváros legfiatalabb irodalmi körének alapítója, Bölöni Domokos ki is fejezte ama szándékát, hogy ha már Bartis Ferencről nevezték el körüket, minden egyes összeüléskor valaki olvassa fel a névadó legendás versét, az Utószó (És mégis élünk...) címűt, amit amaz 1956. november elsején a kolozsvári Házsongárdi temetőben mint egyetemi hallgató elszavalt az erdélyi szellemi nagyok, Brassai Sámuel, Dsida Jenő és Kriza János sírjánál. Egyebek mellett ez a felolvasás adott ürügyet a magyarországi forradalommal és szabadságharccal rokonszenvező erdélyi fiatalok későbbi tömeges letartóztatására. Bartis hét évi szigorított börtönbüntetést kapott, de a román titkosrendőrség szabadulása után, évek múlva is vegzálta az Összmagyar Testület későbbi elnökét. Nem véletlenül emlegetjük az akkor történteket, ugyanis a Bartis Kör csütörtöki ülésén az a Pethő László Árpád volt az íróvendég, aki maga is megjárta – Bartisék nyomában szinte – a román nemzetállami diktatúra bugyrait. A Kolozsváron született költő Marosvásárhelyen érettségizett 1967-ben, folyóiratokban és antológiákban publikált először, Forrás-kötete jelent meg a Kriterionnál Pethő László név alatt (Visszatérés, 1983), igaz, majdnem egy évtizedig feküdt a kézirat a kiadónál, mert közben a „szocialista államrend felforgatásának” vádjával három év börtönre ítélték a „szubverzív írásokat” produkáló költőt, amiből hét hónapot le is töltött. Megbélyegzettként ő is Magyarországra települt 1987-ben, ahol vidéki újságíróként élt és dolgozott, s azóta több kötete jelent meg. Ezek közül most a Bálban bál című versválogatást, valamint a Kinek kezében a lámpás? és Földreszálltan című, interjúkat és önvallomásokat tartalmazó kötetecskéket hozta el az unitárius egyház Bolyai téri tanácstermébe. A jó kéttucatnyi érdeklődőnek a körvezető Bölöni Domokos ajánlotta be a szerzőt és műveit, ezek közönség általi fogadtatásáról, kritikai recepciójáról is faggatva Pethő László Árpádot, aki pedig nemcsak örömének adott hangot e futólagos „hazatérés” fölött, de félelmeinek, aggodalmainak is népünk, nemzetünk és saját sorsának alakulását illetően, mert a múlt fenyegető árnyai ma is a nyomunkban koslatnak. De hogy az összejövetel emelkedett hangulatban ért véget, az elsősorban Seprődi József dicsőszentmártoni borásznak köszönhető, aki a Küküllő-menti pincék idei nedűiből hozott el ínyenceket is kielégítő kóstolni valót, nem is egyet. Beszélt is róluk, nem mulasztva el rámutatni: az irodalom és a bor édes testvérek a magyar kultúrában.
Krónika (Kolozsvár)

„Ahol a színpad csak ürügy a találkozásra”
Napkeltétől virradatig ünnepeltek a néptáncosok és népzenészek közönségükkel a Diákművelődési Házban és a Heltai Alapítvány székhelyén szombaton, a IX. Kolozsvári Népzene- és Néptánctalálkozón. A kilencedik alkalommal megrendezett találkozó hosszú utat járt be, míg egyszerű születésnapi mulatságból színvonalas rendezvénnyé nőtte ki magát. – Az Ördögtérgye Néptáncegyüttest 1999-ben alapítottuk feleségemmel, Zsuzsával. Az ötödik születésnapon arra gondoltunk, hogy ha már úgyis itt működünk Kolozsváron, meghívhatnánk a város és a környék együtteseit, hogy közösen ünnepeljünk. A lényeg ma is ugyanaz: hogy mulassunk, jól érezzük magunkat. A színpad csak eszköz, ürügy a találkozásra – magyarázta lapunknak Both József, a rendezvény házigazdája, a szervező csapat vezetője.
Évről évre több odafigyeléssel és fejfájással jár együtt a Kolozsvári Népzene- és Néptánctalálkozó megszervezése. A háttérben lelkes, fáradságot nem ismerő csapat áll, amelynek tagjai saját költségekből önként gondoskodnak arról, hogy az egynapos rendezvény minden évben zökkenőmentesen haladjon, és minden korosztály figyelmét felkeltsék.
Erről árulkodik az idei színes program is, amelynek első felében a legkisebbeket invitálták a Diákművelődési Házba. A kézműves-foglalkozásra, gyerektáncházra számos kíváncsiskodó ellátogatott, az örökmozgókat már kevesebb sikerrel tudta lekötni a Nagyvárad Táncegyüttes Bambuc Ördög című gyerekelőadása.
A délutáni órákban kiürült a gyerekzsivajtól hangos előtér, kerekasztal-beszélgetésre került sor táncházakról és arról, hogy vajon érdemes-e leragadni a ’60-as, ’70-es évekből ránk maradt, fejlődésükben megállt táncoknál, berögzült mozdulatoknál, avagy bátran lehet újítani, hozzátenni a sajátunkat. Hiszen ez nem csak dédapáink tánca, hanem ugyanúgy a miénk is, akik tovább örökítjük a néphagyományokat.
Both József elmondása szerint ez az igen aktuális és fontos téma megérdemelne egy külön rendezvényt. Továbblépésként a kosteleki Szellő Néptánccsoport táncosainak, a Zerkula zenekarnak és Ferencz András oktatónak adták át a terepet, valamint azoknak a felnőtteknek, akik ugyan csak egy rövid óra erejéig, de ízelítőt kaphattak a gyimesi táncokból, elsajátítva néhány lépést, mozdulatot.
A gálaest hagyományosan a rendezvény egyik fő mozzanatának számít, nem csoda, hogy ezúttal is telt ház fogadta a több mint tíz fellépő együttest. A kissé talán hosszúra nyújtott műsort a közönség nem csak türelemmel, de őszinte érdeklődéssel követte végig. A szervezők a műsort három részre tagolták, így az első részben a környékbeli ifjúsági tánccsopor- tok mutatkozhattak be: a kolozsvári Bogáncs, Zurboló, Kalotaszeg, Szarkaláb, Ördögtérgye, a szamosújvári Kaláka, valamint a Szegedről érkezett Cuháré és Délikert Napsugár.
– Minden alkalommal az adott évi tevékenységünk szolgáltatja a gála témáját. Mivel ez közös szervezés, az együttesből mindenki a magáénak érzi, sokszor a táncosok találják ki a témát. Idén a Ki mint veti táncát című előadásunk egyik jelenete szolgált alapként, amelyben bihari és gyimesi ritmusokat helyeztünk egymás mellé. Ezt a részletet vágtuk be a gálaműsor második részébe, és a két tájegységről hívtunk hagyományőrző táncosokat, Körösbánlakáról és Kostelekről – avatott be a házigazda a gála megszervezésének hátterébe, majd hozzátette: az amatőr táncegyüttesek és hagyományőrzők mellett fontosnak tartják, hogy minden évben egy-egy hivatásos együttes is színpadra lépjen. A délelőtti gyerekelőadás után a Nagyvárad Táncegyüttes a Fekete sáfrán című felnőttmesével állt közönség elé.
A gálán nem volt helye a fölösleges szócséplésnek, a szavak helyett inkább a tánc és zene beszélt. A közönség a gálát követően még utoljára körülnézhetett a kézművesvásáron, vagy hamar a Heltai Folk-kocsmába siettek, hogy időben kapjanak sört, zsíros kenyeret és a legjobb helyről hallgassák a Csereklye, a Harmadik, a Heveder és a Zerkula zenekar muzsikáját, s virradatig táncoljanak, mulassanak együtt.
SIMÓ HELGA
Szabadság (Kolozsvár)

Építkező tudomány
Kolozsváron az Erdélyi Múzeum Egyesület 11. alkalommal szervezte meg a Magyar Tudomány Napját Erdélyben. „ A felfedező tudomány 21. század eleji eredményei és távlatai Erdélyben” címmel tartott rangos esemény a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében zajlott le. A rendezvény fővédnöke Pálinkás József, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke.
A MTA részéről, Paládi- Kovács Attila, a Magyar tudományosság külföldön elnöki bizottság kuratóriumi vezetője beszédében kiemelte, Európát súlyos válság sújtja. Ennek ellenére folyik az építkezés a tudomány szempontjából. Magyarországon a tudomány támogatására a GDP 1,1-1,2%-os részarányát biztosítják, ami a környező országokhoz képest jelentős. A mai magyar kormány értékeli az innováció, a tudományos kutatás fejlesztésének igényét. A tudományt húzó ágazatnak tekinti. Az EU tagországaiban, átlagban, a GDP 1,9-2,1%-át, költik a tudományos kutatás támogatására. Hivatkozik Móricz Zsigmond fiatal íróknak adott tanácsára, mely ma is érvényes: „Ne politizálj, építkezz”. Németh László szavait idézi, melyek nem vesztették el aktualitásukat „Kelet-Európa népeinek egymásra kell találni, ez a felemelkedés útja.” A tudomány egyre inkább nemzetközivé válik, emiatt a tudósok, kutatók közötti együttműködés szükséges.
Magdó János Magyarország kolozsvári főkonzulja a Fórumot üdvözlő beszédében kiemelte:” Mi magyarok azt szeretjük mondani magunkról, hogy tudós nemzet vagyunk.” Egy filmet tekintett meg, amely bemutatja, hogy a gyufa, a golyóstoll stb. a magyarokhoz kötődik. 10-12 Nobel díjas tudóst tudhat magáénak e nemzet. „Tudósok, felfedezések nevével büszkélkedhetünk. Azonban, mikor ezekről beszélünk, mindez természetesnek tűnik. Nem gondolunk arra, milyen sok munka testesül meg bennük. Kutató csoportokhoz, egyének nevéhez kötjük az eredményeket. De mögötte áll az egész nemzet.”
Az EME- nek komoly szerepe van abban, hogy Erdélyben fejlessze a tudományos életet. Jelenleg megteremtődött a lehetőség, hogy az erdélyi és kárpát-medencei tudományos hálózat egybekapcsolódjon.
Szakmai szempontból értékes előadások hangzottak el, melyek bizonyítják a tudomány világának sokszínűségét.
Dávid László „Az optimális irányítás, egy új innovatív szemlélet a globális felmelegedés gondjainak kezelésére” című értekezésében a modellezésnek különböző területeken levő alkalmazását mutatta be. A következtetése: a modellek azt mutatják, bármit meg lehet tenni, ha időben hosszú távra terveznek.
Imre Mihály „ A kulturális emlékezet forrásai, jellemzői, rétegzettsége Szenczi Molnár Albert munkásságában” című előadásában értékelte a nagy gondolkodó hozzájárulását a német protestáns kultúra magyarul történő ismertetésében. (Szencen született, 1574. augusztus 30.-án, Kolozsváron halt meg, 1634. január 17.-án. Református lelkész, nyelvtudós, filozófus, zsoltárköltő, egyházi író, műfordító.)
Imre Mihállyal beszélgetve, megtudtam, miért választotta a Szenczi műveinek kutatását. Mint fiatalember Hódmezővásárhelyen tanárkodott. Az iskola könyvtárában rátalált az 1544-es kiadású Bibliára, mely Szenczi Molnár Albert tulajdonában volt. Sűrű glosszákkal, bejegyzésekkel telt Biblia az ifjú tanárt magával ragadta. Kisdoktori értekezését e témából írta. Ez volt az, az ok, mely elindította kutatói pályáján. A nagy doktoriját is ebből írta. A bejegyzések tulajdonképpen Szenczi Molnár Albert nyugati vándorlásai alkalmával szerzett tapasztalatait, de az életének eseményeit is rögzítik. Mint például, 1622-ből származik az a bejegyzés, melyben rögzíti kislányának halálát. Ekkor határozta el Imre Mihály, hogy minél árnyaltabban, a maga teljességében szeretné megismerni Szenczi Molnár Albert életét és munkásságát. Kutatásai eredményeként két könyvet is írt. Ezekben részletesen ismerteti Szenczi Molnár Albert munkásságának sokszínűségét. Életképeket villant fel, amelyek közül egyesek a tudós fiatalkori érdeklődésére utalnak. Azt is jelzi, hogy jelen volt a Vizsolyi Biblia nyomtatásánál, mint 14 éves fiú. Lévén értelmes, rábízták a korrektura elvégzését. Fogalmazhatnánk úgyis tanítója Károlyi Gáspár volt. A magyar protestantizmus nagy teljesítménye a Vizsolyi Biblia.
Imre Mihálynak az élet megadta azt a lehetőséget, hogy minden olyan városban, melyben Szenczi Molnár Albert járt, (Wittenberg, Strasbourg, Heidelberg, Altdorf, Marburg, Oppenheim) maga is megfordulhatott. Szenczi Molnár Albert 60 évet élt. Életének felét külföldön töltötte, de soha, egy pillanatig sem felejtette el magyarságát, holott lehetett volna műveltsége révén akár német tudós is. A Vizsolyi Bibliát kétszer is kiadta Németországban, olyan nyomdában, ahol csak ő tudott magyarul. A Biblia magyar nyelvű korrektúráját ő végezte.
A hallgatóság részéről felvetett kérdésekre válaszolva, Imre Mihály kifejtette: a régi magyar irodalom egyik intenzíven művelt területe a Szenczi –kutatás. Az elmúlt 20 év alatt 3 Akadémiai fokozat született Szenczi műveinek a tanulmányozása kapcsán. A Bibliát több mint 80 alkalommal adták ki.
Néda Zoltán „ Szociálfizika”- fikció vagy valóság? című értekezésében felveti a kérdést, van-e értelme arról beszélni, hogy a szociális jelenségek tanulmányozására alkalmazhatók a fizika módszerei. Stewart szociálfizikának nevezte a „társadalmi jelenségek matematikai- statisztikai eszközökkel történő vizsgálatát”.
Néda Zoltán érveket és ellenérveket sorakoztatott fel a társadalmi jelenségek ily módon való tanulmányozására. A következtetése, a fizika alkalmazható a szociális jelenségek leírására. Különböző példák alapján érzékelteti – a 2000.-ben Londonban felavatott Milleniumi híd, a koalíciók, csoportok kialakulása a társadalomban, a vastaps – a térbeli, viselkedési kölcsönhatásokat fejeznek ki. A társadalmi jelenségek is univerzális törvények alapján alakulnak.
A szociálfizika egyre inkább valóság- mondja Néda Zoltán.
A Fórum a munkálatait szakosztályokban folytatta.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

Mit tekint hazájának az erdélyi magyar?
Csökken Romániában a magyarok lélekszáma, de mivel ugyanilyen negatív trend érvényesül az ország összlakosságának számát illetően is, a magyarok részaránya alig változik – derült ki Veres Valér kolozsvári szociológus hétfő esti brüsszeli előadásából, amelyet az erdélyi magyarság asszimilációja témakörének szentelt.
A kutató Sógor Csaba RMDSZ-es európai parlamenti képviselő és a brüsszeli Balassi Intézet meghívására tartott előadást a Magyar Nemzeti Kisebbségek Európai Érdekképviseleti Irodájának, a HUNINEU-nak a székházában. A 2011-es romániai népszámláláson az ország lakosságából 16 millió 870 ezren (88,6 százalék) vallották magukat románnak, 1 millió 238 ezren (6,5 százalék) magyarnak, 619 ezren pedig (3,2 százalék) romának, illetve cigánynak. Az előző, 2002-es népszámlálás óta a magyarok száma közel 197 ezer fővel csökkent. A magyarok részaránya azonban csak 0,1 százalékponttal volt alacsonyabb 2011-ben, mint közel egy évtizeddel korábban. 1992-ben a romániai magyarok részaránya még az ország lakosságának 7,1 százalékát tette ki, 2002-ben 6,6, 2011-ben pedig 6,5 százalékát.
A Veres Valér által ismertetett adatok szerint a román-magyar vegyes házasságok 27,5 százalékában lesz magyar az ilyen házasságból származó közös gyermek. A „normális”, vagyis asszimilációmentes állapot az lenne, ha ezen családok 50 százalékában nevelnének magyar nemzeti identitású gyermekeket. A kutató beszámolt az erdélyi magyarok identitáselemeinek változásairól, a regionalitás tudatának erősödéséről is. Míg 2007-ben a válaszadók 16,6 százaléka vallotta magát „erdélyinek”, 27 százaléka „erdélyi magyarnak”, 29 százaléka pedig „magyarnak”, a 2010-es felmérés alapján 29,6 százalékra emelkedett a magukat „erdélyiként” meghatározók aránya, és eközben 24,4 százalékra csökkent mind az „erdélyi magyar” definíciót választók aránya, mind pedig azok aránya, akik „jelző nélküli” magyarnak vallották magukat. 2007-ben 7 százalék, 2010-ben 9 százalék mondta magát székelynek. 2007-ben még a válaszadók 61 százaléka teljesen egyetértett azzal az állítással, hogy magyarnak született, és ez büszkeséggel tölti el, 2010-ben azonban már csak 39,1 százalék értett teljesen egyet ezzel a kijelentéssel.
A válaszadók közel 60 százaléka nem gondolja, hogy magyar származása hátrányt jelentene számára. 2007-ben a megkérdezettek 4,6 százaléka, 2010-ben már csak 3,3 százaléka értett egyet maradéktalanul azzal az állítással, hogy magyarsága hátrányt jelent. A 2007-es adatfelvétel során a válaszadók 46,6 százaléka Romániát, 31 százaléka pedig Erdélyt tekintette hazájának, míg Magyarországot mindössze 3,7 százalék. 2010-ben a hazájukként Romániát megjelölők aránya 40 százalékra csökkent, ám lényegesen megemelkedett – 45,5 százalékra – az Erdélyt válaszolók aránya. Más, lényeges elmozdulás e tekintetben nem történt. „Bár létezik az egységes kárpát-medencei magyar nemzettudat, ez nem a Magyarországgal való azonosulás útján történik” – olvasható a kolozsvári szociológus által a rendezvény résztvevőinek kiosztott összegző tájékoztatóban.
Székelyhon.ro

K...mint összekötő
Választások (figyelők, dilemmák – konglomerát)
Tapasztalatait, olvasmányait az ember egymásra másolja – így alakul  (folyamatosan) a Konglomerát. (Akár kisbetűvel, konglomerátum formában, de nagybetűkel írja be magát az életünkbe.) Olvasom például Esterházy Péter Esti című könyvét, és teljesen váratlanul a következő mondatokat találom benne, a Pécsre datált 9. fejezetben: „Pakolj össze, és lépj ki az életemből, mondta Esti Kornélnak egy nő itt Pécsett még a múlt században. (Pécsett, jó ez a csett? mert állítólag Kolozsvárra nem jó, azt csak beszépítjük, Kolozsvárt, hogy kapjon egy kis patinát, Erdélyből kizárólag patina kell, patina meg nincs, csak erről, ezekről gyávaságból és a hazugság iránti leküzdhetetlen vágytól hajtva hallgatunk; a valóságos Erdély alig valakit érdekel, beleszámítva az erdélyieket is; álmainkat kergetjük, melyek hol színes szélesvásznúak, hol üresek, hol némák, de még ez utóbbi esetben is magyarra vannak szinkronizálva.)”
Nos, az álmok, álmaink most éppen – persze, embere és pártja válogatja – színes szélesvásznúak, de nem némák, sőt nagyon is hangosak, természetesen magyarra „szinkronizálva”.
De mit is jelent ez a szinkronizálás?
KÁNTOR LAJOS
Szabadság (Kolozsvár)

Újabb közéleti személyiségekről derült ki, hogy együttműködtek a Szekuritátéval
Az erdélyi magyar közélet újabb neves szereplőiről tárta fel Könczei Csilla kolozsvári adjunktus, néprajzkutató, hogy együttműködtek a román kommunista titkosszolgálattal. Apja, Könczei Ádám néprajzkutató – az erdélyi táncházmozgalom megalapítója – megfigyelési dossziéját bemutató blogjában ezúttal Szőcs István, Varró János és Veress Zoltán íróról, valamint Balázs Péter festőművészről hozta nyilvánosságra, hogy fedőnéven jelentettek a Szekuritáténak.
Könczei valamennyiük esetében közzéteszi a Szekuritáte Irattárát Vizsgáló Tanács (CNSAS) dekonspiráló jelentését. A Könczei Csilla (képünkön) szekusblogján közzétett, az átvilágító bizottságtól származó dokumentumok szerint Szőcs István író, kritikus, műfordító Rusz Péter néven jelentett a Szekuritáténak. Varró János (Marosvécs, 1927 – Kecskemét, 2004) irodalomtörténész, regényíró, műfordító Vincze János és Vasilescu, az 1986-tól Svédországban élő Veress Zoltán költő, író, műfordító Ovidiu, míg Balázs Péter (Magyarfenes, 1919 – Kolozsvár, 2003) festő Balogh Iosif néven működött együtt a titkosszolgálattal.
Az érintettekről nem tudni, pontosan milyen jellegű jelentésekkel látták el a Szekuritátét. Könczei Csilla feltárja azt is, hogy a Szőcs Istvánnak tulajdonított jelentések fénymásolatával 2010-ben felkereste az írót – Szőcs Géza író, volt magyar kulturális államtitkár édesapját –, aki nem tagadta, hogy ő a jelentések szerzője, de közölte: a nyilvánosság előtt nem fogja felvállalni ügynöki múltját.
Szőcs Istvánról – akit tegnap lapunknak nem sikerült elérnie telefonon – egyébként Molnár János Szigorúan ellenőrzött evangélium című könyvének második, 2010-ben megjelent kötete is megállapítja, hogy Rusz Péter fedőnéven jelentett a Tőkés családról és a nemrég elhunyt Cs. Gyimesi Éva egyetemi tanárról. Különben a most leleplezett írók közül Veress Zoltánt 1952-ben Bodor Ádámmal együtt elítélték kommunistaellenes röplapok terjesztése miatt, 1954-ben szabadult a börtönből; Könczei Csilla róla megjegyzi, hogy ő írta és olvasta fel édesapja temetési búcsúztatóját. Varró Jánost az ’56-os forradalommal való szolidarizálásáért 16 év börtönre ítélték, 1964-ben általános kegyelmi rendelettel szabadult.
Könczei Csilla szekusblogja alapján korábban Xantus Gábor kolozsvári televíziós operatőr-rendezőről, az 1998-ban elhunyt Marosi Péter szerkesztőről, kritikusról és színházigazgatóról, valamint az 1981-ben elhunyt Márkos Albert zeneszerzőről, zeneakadémiai tanárról derült ki, hogy együttműködött a Szekuritátéval.
Krónika (Kolozsvár)

România Liberă: Erdély önálló állammá válhat
Románia történelmi régiói közül a legmostohábban Erdéllyel bántak a román politikusok, akik ezáltal az egyik alapvető kötelességüket, a nemzeti egység iránti kötelezettségüket mulasztották el – írta november 29-én, csütörtökön a România Liberă című román napilap.
Románia egyik legnagyobb példányszámú, mérvadó országos napilapja – amely Traian Basescu államfőhöz és az ellenzéki jobboldali szövetséghez áll közel – írást közölt Cristian Campeanu újságíró tollából Ne űzzetek csúfot Erdélyből és a Nagy Egyesülésből! címmel.
A publicista szerint annak ellenére, hogy a román politikusok mostohán bántak Erdéllyel, és csak jövedelemforrásként tekintettek rá, elmulasztva a fejlesztését, Erdély mégis gyorsabban integrálódik az Európai Unióba, mint Románia többi része. A szerző szerint nyilvánvaló különbségek vannak Erdély és a Kárpátokon túli „Regát" között, hiszen az erdélyi városok tisztábbak, az emberek kedvesebbek és udvariasabbak, kevesebb a tolvaj s az életkörülmények is jobbak.
A szerző szerint ennek fő oka, hogy Erdély ma még mindig többet termel, mint „Regát", a román bruttó össztermékhez így nagyobb mértékben járul hozzá, hiszen a külföldi beruházók is szívesebben mennek Erdélybe, mint a Kárpátokon túli megyékbe. A külföldi turisták is inkább Erdélyt keresik fel – teszi hozzá -, amelynek fő hajtóerejét Temesvár, Kolozsvár, Brassó és Szeben képezi.
Szót ejt arról is, hogy gazdasági szempontból a válság is kevésbé érintette Erdélyt mint az ország többi részét. Az erdélyi megyékben folyamatosan kisebb volt a munkanélküliség aránya, kivéve a három székelyföldi megyét, ami a bukaresti kormány a régióra gyakorolt szándékos mellőzése és a helyi RMDSZ kiskirályok hibás vezetésének tudható be a szerző szerint.
Beismeri, hogy az erdélyi szavazatok nélkül Románia nagy valószínűséggel nem az Európai Unió hanem a Független Államok Közösségének tagja lenne.
Campeanu úgy véli, hogy Románia nemzeti ünnepe, december 1-je alkalmából – amikor Erdély elrablását és Nagy-Románia megalakulását ünneplik – a román politikusoknak nem az Európa-ellenes nacionalizmussal kellene „verniük a mellüket", hanem gondoskodniuk kellett volna Erdély infrastruktúrájának fejlesztéséről, hogy teremtsék meg a régió és a Románia többi részei közötti korszerű infrastrukturális összeköttetéseket.
A szerző szerint az igazi hazafias tett az autópályák megépítése és Romániának az európai energiahálózatokhoz való csatlakoztatása kellene hogy legyen, és nem a magyarok és Magyarország ellen „habzó szájjal" indított támadások.
A szerző szerint Románia harmonikus és átgondolt fejlesztési stratégiájának kidolgozása nélkül nagyon hamar eljöhet az az idő, amikor nemcsak a magyarok, hanem az erdélyi románok is arra a következtetésre jutnak, hogy „Órománia" teher Erdély számára, és ez utóbbi nyolcmillió lakossal működőképes európai állammá válhat – olvasható a România Liberában.
Nagyon várjuk ezt a pillanatot!
Brasso.info

Miből él a hazai magyar sajtó?
A hazai magyar sajtó épp csak éldegél. A politikai-közéleti napilapok példányszáma alacsony, reklámbevételeik – mert a megrendelések a példányszám függvényei – csak kiadásaik töredékét fedezik. Napi gondjait a lapok zöme vagy úgy győzte le, hogy teljes fegyverzetével a pénzt osztogató RMDSZ mellé állt, mi több, annak szócsövévé vált, vagy eladta magát magyarországi tulajdonosnak, ritkább esetben olvasótáborára szorítkozva megpróbált függetlenként megmaradni a piacon (lásd: Háromszék).
Végül is a túlélést a Communitas és a Szülőföld Alap biztosítja, mely egyeseket kisebb, másokat jelentősebb összegekkel támogat. A pénzelosztás mikéntjét általános homály fedi, ezért lehet jégtörőnek tekinteni a Tulipédián (tulipedia.info) a magyarországi sajtótámogatások elosztásáról szóló dokumentumokat. A portál a 2005 és 2010 között Magyarországról Erdélybe juttatott médiatámogatásokat vette górcső alá. Kiderült, hogy ez idő alatt a Szülőföld Alap 724 millió forintot utalt az erdélyi magyar sajtónak, s ennek egyharmadát néhány romániai magyar politikus nevéhez köthető médiacsoport nyerte el, kétharmadát több mint kétszáz pályázó között osztották szét. Maguk a szerzők úgy vélik, hogy e megítélés fölött áll néhány alapítvány. Nem pártérdekek és párttámogatók mentén nyert pályázatokat, hanem szakmai tevékenysége miatt a Jakabffy Elemér Alapítvány, a Korunk Baráti Társaság, a Video Pontes Alapítvány, a Napsugár gyermeklap vagy a Filmtett Egyesület. Nagy pályázatnyerőnek hat egyesületet, alapítványt neveznek a dokumentum összeállítói, ők ugyanis a teljes pályázati összeg több mint ötödét kapták, azaz 137 705 000 forintot. A kolozsvári székhelyű EuroTrans Alapítvány támogatása 43 606 000 forintra rúg. A magyarországi Szülőföld Alap romániai lebonyolító szervezeteként pályáztak, de arról már nem lelhető föl információ, hogy az EuroTrans kinek osztotta tovább a pénzeket. Az RMDSZ-es politikusok közül a Tulipédia Biró Rozália és Seres Dénes nevét köti az alapítványhoz, mindketten kuratóriumi tagok. A Média Index Egyesület működteti a Transindex internetes portált. A szervezet 2005 és 2010 között minden évben kapott támogatást, melynek összege 28 500 000 forint. A kiadóban tulajdonos Kelemen Hunor RMDSZ-elnök is, a portál kiadóigazgatója, Kelemen Attila Ármin pedig az RMDSZ által létrehozott Janovics Jenő Alapítvány által működtetett Erdély TV–Erdély FM projektfelelőse. A Scripta Kiadó Rt. indította újra az egykori Előre, valamint a Romániai Magyar Szó utódjaként  2005-ben a bukaresti székhelyű Új Magyar Szót. Négy évig Verestóy Attila RMDSZ-szenátor tulajdonában volt, ám 2009 májusában a nagyváradi újságírók által alapított Free Press Románia Alapítvány vette át Verestóy tulajdonrészét a Scripta Kiadó Rt.-ben, és négy alkalommal 18 500 000 forint támogatást kapott. A Krónika 2011 decemberében cikkezett arról, hogy a lap megbízott felelős szerkesztője a Távközlési és Informatikai Minisztérium bérlistáján szerepel, és az újság több más alkalmazottja is állami munkaviszony alapján kapja a fizetését. Április 27-én azonban megbukott a jobboldali Ungureanu-kormány, amelyben az RMDSZ is részt vett, és a bukaresti kormányhivatalokból elbocsátották az RMDSZ holdudvarába tartozó alkalmazottak többségét. Az Aranka György Alapítvány célja a Látó irodalmi és művészeti lap megjelenésének biztosítása. Emellett fiatal írókat és költőket támogatnak. A Látó főszerkesztője 1989–2005 között Markó Béla volt. Az alapítványnak az említett időszakban 17 305 000 forint támogatást sikerült szereznie. A Janovics Jenő Alapítvány 2004 áprilisában jött létre az erdélyi magyar köz- és művelődési élet jeles személyiségeinek kezdeményezésére. Az Erdélyi Magyar Televízió projektjének gyakorlati megvalósítása 2008 januárjában kezdődött, a kezdeti beruházás a stúdióhelyiségek kialakítására, illetve a műszaki eszközök, felszerelések beszerzésére irányult, a műsorsugárzás július 1-jén indult el. A Medgyessy-kormány több mint 300 millió forintot utalt át tévéalapításra, de a médiatámogatásról sem maradt le, a Szülőföld Alaptól 16 8000 000 forintot kaptak. Az alapítvány elnöke Nagy Zsolt, de a támogatója, mentora Markó Béla volt szövetségi elnök és Kelemen Hunor jelenlegi elnök is. Az Erdély Televízió négyéves működése alatt bizonyíthatóan az RMDSZ szócsövévé vált. Különben az elmúlt húsz esztendőben az RMDSZ-es politikusok nagy kedvvel fektettek be az írott, de főként az elektronikus médiába. Háromszéken több rádiót működtetnek RMDSZ-es politikusok (igaz, a tulajdonlást hivatalosan nem vállalják, bérbe adták vagy átíratták megbízható embereikre) közpénzekből – városi és községi tanácsok pár száz eurós folyamatos hozzájárulásával, a megyei és városi önkormányzatok reklámjainak kizárólagos közlésével támogatják például anyagilag is a Székely Hírmondót. Kolozsváron Eckstein-Kovács Péter Paprika Rádiója, Marosvásárhelyen Frunda György Gaga Rádiója áll az RMDSZ szolgálatában. Mind az írott, mind az elektronikus média jó befektetés az RMDSZ-politikusoknak, ha sok pénzt nem is hoz, politikai céljaikat igen harsányan és hangosan szolgálja – kicsit a demokrácia, a pluralizmus kárára.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A leghitelesebb mezőségi Interjú Kallós Zoltán néprajzkutatóval
A Kossuth-díjas néprajztudós 86 esztendősen is aktívan kutat, az emlékezetében őrzött hatalmas adat- és élménymennyiségbe bepillantást is nehéz nyújtani. Kallós Zoltánnal Válaszúton beszélgettünk, ahol a nevét viselő alapítvány szórványkollégiumot működtet, és múzeumot tart fenn. – Hogyan lett önből éppen néprajzkutató?
– Református kollégista voltam, és abban az időben a felekezeti iskolákban nagy divatja volt a falujárásnak. Óriási szerencsém volt kiváló magyartanárommal, Nagy Gézával, ugyanakkor mindig bántotta az önérzetemet, hogy Mezőséget sohasem említették, ha magyar népművészetről esett szó. Csak Kalotaszeg, Székelyföld vagy más tájegység jöhetett számításba. Ám amikor egy debreceni cserkészcsapat kívánságára elsőéves gimnazistaként népdalt énekeltem, azt kellett látnom, hogy amit én tudok, azt más nem is ismeri. Azt a feladatot kaptam tanáromtól, hogy írjam össze a falu dalait. Nem volt nehéz, mert itteni szokás szerint minden fiatalnak volt egy füzete, amibe lejegyezte a számára kedves szövegeket. Közben Szabó T. Attila nyelvészeti kutatást végzett a környéken, így Válaszúton is. Nálunk lakott, és ő hívta fel a figyelmem a varrottasokra. Az Ifjú Erdély című református ifjúsági lap pályázatának megnyerése aztán igazán nagy ösztönzést adott, így egyre tudatosabban kezdtem gyűjteni nem csak a szellemi, hanem a tárgyi emlékeket is. – Magyar nyelvterületen ön végezte a legtöbb néprajzi gyűjtést. Nagyjából mennyit is jelent ez? – Az akadémián sem tudják pontosan, hány dallamfelvételem van, de számuk körülbelül tizennégyezerre tehető. Le kellene mindet jegyezni, majd rendszerezni azokat. Nekünk is megvan az összes digitalizálva, és körülbelül hatezer fotót is őrzünk: háromezer színes diát, a többi fekete-fehér. Szeretnénk nyitni egy könyvtárat is, mert rengeteg néprajzi jellegű kiadványunk van. – Már a kommunizmus idején rengeteg folklóranyagot felhalmozott. Hogyan lehetett egyáltalán kutatni és gyűjteni az elnyomó rendszer körülményei között? – Csakis ismerősök, baráti kör és rokonság révén. Mezőségen a rokonság nagyon kiterjedt, és a mezőségi tartja is a rokonságot. A csángóknál az ismerősök segítettek. Segítségemmel a magyarországi kutatók is az én rokonaimhoz és ismerőseimhez fordultak. Andrásfalvi Bertalan néprajzkutató, volt művelődési és közoktatási miniszter is hozzám jött, amikor Lészpeden voltam. Mindeközben Mezőség ismeretlen világ volt számukra. Elkerülték a román nemzetiségi túlsúly miatt. Nem ismerték eléggé dalaikat, illetve táncaikat sem. A lassúakasztóst, a nemzetségek táncát a legkevésbé. Martin György szerint a mezőségi lassú akasztós a legrégebbi magyar páros tánc. Itt nem is a mozgáson van a hangsúly, hanem az éneken. Egy közösségen belül ennél a tánctípusnál egy bizonyos dallamra azt mondják, hogy ez a Kissek tánca vagy – mondjuk – a Ballák tánca. Mezőségen a temetőben is nemzetségenként temetkeznek, a templomban is aszerint ülnek. Összehoztak Kodállyal is, tőle kaptam egy magnót ajándékba, amellyel már minőségi felvételeket lehetett készíteni. Előfordult persze, hogy a kerteken jártunk, mert rendőr volt a faluban. – Balladák könyve című kötete annak idején hatalmas visszhangot keltett, százezresnél is nagyobb példányszámban jelent meg. Lesz folytatása? – Eddig öt kiadást ért meg, kettőt itthon, hármat Magyarországon. Ki szeretnénk viszont adni a Balladák új könyvét CD-vel, anno nyolc kazettával jelent meg. A balladákról sokáig úgy tartották, hogy csak Székelyföldön és a hegyvidéken léteznek. Pedig a mezőségi Visában még most is tudnak Kőműves Kelement énekelni. Jagamas János zenekutató sem hitte, hogy ennyire gazdag a mezőségi anyag, aztán találtunk gyönyörű katonakísérőket és halottkísérőket is. Sőt, Szováton kalákahajtó dallam is élt. Kaláka idején elkezdtek muzsikálni a falu végén, s mentek csujjogtatva: „Ki nem jön a kalákába, / Feküdjön a beteg ágyba!” Érdekes világ a mezőségi. A halottkísérő itt és Gyimesen maradt meg leginkább, csak a gyimesi nem szöveges. A nőtlen legény és hajadon leány menyegzőjét pedig a temetésén ülték meg. Buzában például ilyen szöveg van: „Fehér galamb szállt a házra, / Édesanyám Isten áldja, / Köszönöm, hogy felneveltél, / Most a halálnak engedtél. / Jaj de szépen megyünk mi, / Szép menyasszonyt viszünk mi, / Nem visszük, hogy virágozzék, / De visszük, hogy hervadozzék”. Zeneszóval és csengettyűs ökrökkel kísérték a menetet. De Visán például nemcsak fejfát, hanem lábfát is tesznek. Állítólag ez a régies. – A válaszúti múzeum hatalmas, több mint kétezer darabot számláló gyűjteménnyel büszkélkedhet. Hogyan állt össze ez a hatalmas kincs? – Gyermekkori vágyam volt egy múzeum létrehozása, már a Ceausescu-rendszerben meg akartuk nyitni. A kántori lak épületét választottuk helyszínül, de a szekusok megtudták, és megfenyegették a papot, hogy csakis vallásos témájú tárgyakat állíthat ki. Hozzám pedig a kolozsvári múzeumtól jöttek ki, holott egyébként sehová sem jártak leltárazni. Kijöttek, és mindent felírtak. Megmondtam nekik, hogy inkább meggyújtom, minthogy odaadjam. A csángó anyagot a padlásra rejtettem előlük. – Soha nem sikerült eltántorítania önt a küldetésétől a Szekuritáténak vagy egyéb hatóságoknak? – Soha. Egyszer Bákóban például Domokos Gézával volt szerencsém: kötöttem egy szerződést a Kriterion kiadóval, amelynek értelmében új kötetre gyűjtöttem anyagot, s ezt minden évben megújították. Ez többször jó mentségnek bizonyult. Egy alkalommal Kalagorba mentem. Persze figyeltek. Csütörtöki nap lévén, gondoltam, bemegyek a bákói piacra, mert a csángó asszonyok szőtteseket árultak. Amikor le akartam szállni a buszról, a rendőr az ajtóban állt. Bevitt a buszállomásra, majd a Szekuritátéra. Arra akart rávenni, hogy menjek vissza gyűjteni, mert kíváncsiak voltak, kikkel vannak kapcsolataim. De Feketelakon is keresett a rendőr annak idején, pedig oda rokonokhoz mentem. Buzán eljárást is indítottak ellenem, mert vásároltam valami ikonokat, és azt állították, hogy csaltam, és olcsóbban vettem a valódi áránál. Désen volt a tárgyalás, két asszonyt hamis tanúzásra akartak rábírni, de nem sikerült nekik. Elkobozták az ikonokat, s elküldték a kolozsvári múzeumba felértékelésre: negyed annyi volt az értékük, mint amennyiért vásároltam. Ezt persze nem hozták nyilvánosságra, de én megtudtam. Végül nem is született az ügyben ítélet. De volt olyan, hogy elindultam Válaszútról este, hajnalban beértem Vásárhelyre, ott felszálltam a vonatra, s megérkeztem Gyimesre. Ott este felültem a vonatra, hajnalban megérkeztem a bãlcescui állomásra. Éjjel 3-4-re értem Bogdánfalvára. Kicsit lepihentem, reggel elkészítettem a felvételeket, és utána le is léptem. Vagy voltunk úgy Korniss Péterrel fotózni, hogy mire hírt kapott a rendőr, mi már Gyimesen jártunk. Sok cirkusz volt, nem is jó visszaemlékezni rá. – Mezőség mellett másik szívügye a csángók. Hogyan alakult ki a kötődés? – Ez is kollégista koromra nyúlik vissza, akkor olvastam ugyanis Domokos Pál Péter Moldvai magyarság című kötetét. Ennek ösztönzésére kezdtem olvasni a témában. A katonaságot Románvásárban töltöttem. Tudatosan választottam a települést az északi csángók miatt, rengeteg emberrel ismerkedhettem meg. Minden reggelünk politikai órával kezdődött, ám egyszer megbökött hátulról egy katona, mondván: „Mü es magyarok vagyunk”. Egyikük újfalusi volt, a másik pedig lábnyiki. Miután kizártak az akadémiáról, önként mentem Moldvába tanítani. Akkor még sok magyar iskola volt, hetven alsó tagozatos és két felsős. A magyarországi forradalom után azon a vidéken egyik napról a másikra számolták fel a magyar oktatást, sírva jöttek el a tanítók Moldvából. – Úgy tűnik, a legutóbbi népszámlálás sem szolgál értékelhető eredményekkel a csángókról. Milyennek látja a csángók jövőjét? – Ebben a kérdésben leginkább az RMDSZ-t hibáztatom: közvetlenül a forradalom után kellett volna lépniük, de semmit sem tettek. A legelső szavazáskor Szabófalván még nyolcszázan szavaztak az RMDSZ-re, legutóbb senki. Sokáig tizenkét első osztály indult a Neamt megyéhez tartozó nagyközségben, legutóbb csak kettő. Elmentek a fiatalok külföldre, elvitték magukkal a gyerekeket. A rengeteg pénz, amit a magyar állam a csángóprogramra áldoz, nem hoz eredményt, mert minden a papokon múlik. Azokon a papokon, akik azt prédikálják, hogy halálos vétek a gyerek kezébe magyar ábécét adni. Sajnos az a helyzet, hogy a moldvai csángó, ha tud is magyarul, nem vállalja magyarságát, mert fél. Ezzel szemben az erdélyi, mezőségi magyar akkor is vállalja nemzetiségét, ha nem tud magyarul. Ezért a szórványra kellene összpontosítani, mert itt még van remény. Válaszút másik híres szülötte Wass Albert. Ön hogyan vélekedik a vitatott íróról? – Wass Albert helye az irodalomban szerintem ugyanott van, mint Nyírő Józsefé, aki egyébként a közeli Kidében látott el papi szolgálatot, és jelen volt a keresztelőmön. De van még egy híres válaszúti történelmi személyiség, akiről nem nagyon tudnak. Ezt a vidéket János Zsigmond idejében unitáriusok lakták, egy bizonyos Válaszúti György nevű unitárius prédikátor pedig olyan elismert volt, hogy Dunántúlon is tevékenykedett, Pécsen is volt hitvitája. – Napjainkban a mezőségi táncrendek a táncházak elmaradhatatlan elemei, amiért ugyancsak sokat tett... – Egy közös tanulmányban Bartók és Kodály a magyarok és a szomszéd népek zenéjéről írnak. A mezőségi román népzenéről is értekeznek, hiszen az éppen katonáskodó románoktól gyűjtöttek. Következtetésként megállapítják, hogy a mezőségi román népzenében jelentős a székely hatás. Pedig nem székely, hanem magyar hatásról beszélhetünk, mert a mezőségi magyarokkal érintkeztek. De ahogy már mondtam, a kutatók sokáig elkerülték ezt a vegyes nemzetiségű területet. A negyvenes évektől fogva azonban kezdtek érdeklődni a tájegység iránt, manapság pedig a táncházmozgalom révén minden táncházban az utolsó rend mezőségi. Hogy miért? Mert abban tudják a legjobban kitáncolni magukat.
Kallós Zoltán
1926. március 26-án született a Kolozsvárhoz közeli mezőségi Válaszúton. Kossuth-díjas néprajzkutató és népzenegyűjtő. Tanítói oklevelének megszerzése után felvételt nyert a kolozsvári Zeneművészeti Főiskolára. Tanítóként dolgozott a kalotaszegi Magyarvistán, a moldvai Lészpeden és a Gyimes völgyében. Mezőségen, Kalotaszegen, Moldvában és Gyimesben gyűjtötte a folklór szinte minden műfaját, különösen az énekes és hangszeres zenét, a népszokásokat és a szokásköltészetet. Népművészeti gyűjtőmunkája is jelentős, a táncházmozgalom egyik életre hívója. Kötetei, írásai és hangzó anyagai mellett jelentős közéleti szerepvállalása is: 1992-ben hozta létre a Kallós Zoltán Alapítványt, mely számos hagyományőrző és közművelődési tevékenység szervezője, szórványkollégiumot is működtető oktatási központ fenntartója, valamint gazdag múzeum és archívum kezelője.
Dénes Ida
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A nagy egyesülés: Trianon előszele
Az Erdélyi Fejedelemség egykori fővárosa 1918. december 1-jén a románok nemzetgyűlésének színhelyévé vált. Amit ma a románok nemzeti ünnepként ülnek meg, az az erdélyi magyarság számára Trianon előszelét jelentette. Ám az események nem minden előzmény nélkül vették kezdetüket. Az 1918-as nagygyűlés összehívása és az egyesülés kikiáltása nem hirtelen felindulásból elkövetett cselekedet volt. Fontos megemlíteni a románok részéről az egyesülés mellett szóló etnikai érveket. Iorga ezt írta a század elején: „Erdélyben és Magyarországon vad kézzel tépik le a román felírást a román iskolákról.” Ezzel szemben az akkori magyarországi románság jóval nagyobb százalékban tudott írni-olvasni anyanyelvén, mint a romániai. A különféle korabeli sajtótermékek tele voltak az Erdélyben élő románságot ért igazságtalanságokkal. „A román föld nem pusztán a mai Romániából áll. Román föld minden hely, melyen a mai napig nemzetünk többségben lakik, román föld Erdély egész hegyi vára, Máramaros, a Temes vidéke” – írta Iorga a 20. század elején.
A nagygyűlés
A decemberi eseményt hosszas tárgyalások előzték meg, ugyanis nem volt egységes álláspont Erdély sorsát illetően. Az előértekezleten Vasile Goldis az erdélyiek nevében autonómiát javasolt Románián belül, amelynek kereteit egy későbbi időpontban összehívandó alkotmányozó gyűlésnek kellett volna meghatároznia. Ezt azonban a többség elvetette, s a teljes elszakadás mellett döntött. Magyarországon 1918 őszén tudatlan és képzetlen forradalmárok vették kezükbe a hatalmat. A háborús veteránoktól elvették puskáikat, miközben Erdélyben a románoknak fegyvereket osztogattak, nemzetőrséget szerveztek. A gyulafehérvári gyűléssel kapcsolatos döntés november 21-én született meg, a küldöttek sorra járták a megyéket, hogy mozgósítsák a szavazókat. December 1-jén százezernél is több tüntető jelent meg az 1228 küldött támogatására, ahol kikiáltották az egyesülést a Román Királysággal.
Felkészületlen magyarok
Kétségtelen, hogy a románság december 1-jei harcos, ám szervezett fellépése befolyásolta az Erdély sorsával kapcsolatos későbbi nemzetközi döntéseket.
Az első világháború sajnos úgy érte a magyar államot, hogy még szinte semmit sem tett a román irredentizmus ellen. A román propagandahadjárat sikerrel járt, s bár nyilvánvaló, hogy Románia önerőből soha nem lett volna képes más államok területét elszakítani, mégis megteremtette politikai és lelki alapját Nagy-Románia létrehozásának. Ma már azt is tudjuk, hogy a Károlyi-kormány határozatlansága, fejvesztettsége, valamint Jászi Oszkár nemzetiségi miniszter nem éppen józan ítélőképessége nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Erdély elszakadjon Magyarországtól.
Be nem tartott ígéretek
Az egyesülés után két évvel a Keleti Újság a románok szemére hányja saját ígéreteik megszegését: „Nem kell egyenként végigmenni a gyulafehérvári pontokon, hogy az általuk tervbe vett alakulás és a jelenlegi helyzet között tátongó űrre rámutassunk. Teljes nemzeti szabadságot ígérnek azok, önkormányzatot, az anyanyelv szabad használatának jogát, autonóm igazgatást. Helyettük a szupremácia átkos elvének megvalósítását láthatjuk az egész vonalon. Demokratikus kormányzatot, amely helyett szakadatlanul tart a kivételes állapot. Teljes sajtószabadságot, gyülekezési és egyesülési jogot, amelyet csak hírből ismerünk már. Radikális földbirtokreformot, amelyet azonban a többi nemzetek ellen éleztek ki. És mindezt ugyanazok, akik a gyulafehérvári pontokat meghozták, akik hitet tettek mellettük, és kezeseinek vallották magukat.” A felháborodás magyar részről jogos volt, főleg, ha elolvassuk a Gyulafehérvári Kiáltványban tett ígéreteket: „Az új román állam megalakításának alapelveiként a Nemzetgyűlés kinyilvánítja a következőket: 1. Teljes nemzeti szabadság az összes együtt élő nép számára. Minden nép saját kebeléből való egyének által, saját nyelvén fog élni a közoktatással, közigazgatással és igazságszolgáltatással. Minden nép a hozzátartozó egyének számarányában képviseleti jogot fog kapni a törvényhozásban és az ország kormányzásában. 2. Egyenlő jogosultság és teljes felekezeti szabadság az ország összes felekezetének.” Ezek voltak az ígéretek 1918-ban.
Ha jól belegondolunk, mit sem változott azóta a romániai magyarság helyzete.
Tiltakozó nagygyűlés Kolozsváron
„Jöjjetek el Erdély magyarjai vasárnapra igazságos Mátyás szobra alá, hogy százezer magyar torokkal kiáltsuk ki az egész világnak: mi igazságot és szabadságot akarunk!” – szólította tiltakozásra a magyarokat a korabeli sajtó. Az Ellenzék című lap szerint kétszázezer embert vártak december 18-án Kolozsvár főterére, „hogy hangot adjon huszonhat vármegye magyarsága szavának… Élni akarunk. És szabadságot akarunk. Századokig voltunk Ausztria rabszolgái. Nem akarunk újabb elnyomás alá kerülni. Nem akarunk uralkodni más nemzeten. De nem tűrjük és el nem viseljük, hogy felettünk más nemzet uralkodjon.” Kelet-Magyarország Kolozsváron összesereglett, „különböző vallású és fajú népei” kijelentették: Magyarországgal egyazon közösségben kívánnak élni, s a csonkíthatatlan Magyarország keretén belül követelik minden itt lakó nemzet számára a teljes egyenlőséget, szabadságot és önkormányzatot. Pár nappal később, december 24-én aromán királyi csapatok megszállták Kolozsvárt…
Nánó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Román lap: Románia történelmi régiói közül Erdéllyel bántak legmostohábban a politikusok - Románia történelmi régiói közül a legmostohábban Erdéllyel bántak a román politikusok, akik ezáltal az egyik alapvető kötelességüket, a nemzeti egység iránti kötelezettségüket mulasztották el - írta csütörtökön a Romania Libera című román napilap.
Románia egyik legnagyobb példányszámú, mérvadó országos napilapja - amely Traian Basescu államfőhöz és az ellenzéki jobboldali szövetséghez áll közel - írást közölt Cristian Campeanu újságíró tollából Ne űzzetek csúfot Erdélyből és a Nagy Egyesülésből! címmel.
A publicista szerint annak ellenére, hogy a román politikusok mostohán bántak Erdéllyel, és csak jövedelemforrásként tekintettek rá, elmulasztva a fejlesztését, Erdély mégis gyorsabban integrálódik az Európai Unióba, mint Románia többi része. A szerző szerint nyilvánvaló különbségek vannak Erdély és a Kárpátokon túli "Órománia" között, hiszen az erdélyi városok tisztábbak, az emberek kedvesebbek és udvariasabbak, s az életkörülmények is jobbak.
A szerző szerint ennek fő oka, hogy Erdély ma még mindig többet termel, mint "Órománia", a román bruttó össztermékhez így nagyobb mértékben járul hozzá, hiszen a külföldi beruházók is szívesebben mennek Erdélybe, mint a Kárpátokon túli megyékbe. A külföldi turisták is inkább Erdélyt keresik fel - teszi hozzá -, amelynek fő hajtóerejét Temesvár, Kolozsvár, Brassó és Szeben képezi.
Campeanu úgy véli, hogy Románia nemzeti ünnepe, december 1-je alkalmából - amikor Románia Erdéllyel való egyesülését és Nagy-Románia megalakulását ünneplik - a román politikusoknak nem az Európa-ellenes nacionalizmussal kellene "verniük a mellüket", hanem gondoskodniuk kellett volna Erdély infrastruktúrájának fejlesztéséről, hogy teremtsék meg a régió és a Románia többi részei közötti korszerű infrastrukturális összeköttetéseket.
A szerző szerint az igazi hazafias tett az autópályák megépítése és Romániának az európai energiahálózatokhoz való csatlakoztatása kellene hogy legyen, és nem a magyarok és Magyarország ellen "habzó szájjal" indított támadások.
A szerző szerint Románia harmonikus és átgondolt fejlesztési stratégiájának kidolgozása nélkül eljöhet az az idő, amikor nem a magyarok, hanem az erdélyi románok jutnak arra a következtetésre, hogy "Órománia" teher Erdély számára, és ez utóbbi nyolcmillió lakossal működőképes európai állammá válhat - olvasható a Romania Liberában.
(MTI)

Házsongárd-ügy: folytatódik a nacionalista hangulatkeltés
Közvitán akarnak nyomást gyakorolni a tanácsra?
Kétségbeesett felhívással fordul a történelmi egyházak, civil szervezetek és Kolozsvár lakossága felé Horváth Anna, Kolozsvár RMDSZ-es alpolgármestere, mivel egyes román politikusok választási érdekektől vezérelve a temetőszabályzat ürügyén magyarellenes hangulatot, interetnikus konfliktust gerjesztenek. „Sajnos, úgy tűnik, hogy egyes román pártok számára 2012-ben Kolozsváron a magyar kártya még mindig a többletszavazatok begyűjtésének reményében időről időre elővehető, elfogadható eszköz”, áll az alpolgármesternek a Szabadsághoz eljuttatott levelében. Amint arról lapunk tájékoztatott: kedden, december 4-én 14 órakor, a kolozsvári Városháza üvegtermében nyilvános közvitára kerül sor a temetőszabályzat ügyében. „Arra kérünk minden, a Házsongárd sorsa iránt felelősséget érző személyt és intézményt, hogy jelenlétével támogassa közös ügyünket!”, hangzik el a közleményben.
Horváth Anna a közleményben kifejti: az elmúlt hónapban elkészült Kolozsvár temetőinek működési szabályzata, amely az első európai normáknak megfelelő szabályzat, és amely többek között szavatolja a meg nem váltott műemléksírok lezárását, a törvénytelen sírügyletek, rongálások és viráglopások megállítását, ugyanakkor visszaállítja a sírhelyek negyedfokú rokonsági szintig való adományozhatóságát. Az új szabályzattervezet tulajdonképpen első ízben teremti meg a sírhelyek kiutalásának átlátható rendszerét, tiszta és rendezett, biztonságos környezetet a város valamennyi temetőjében, a kolozsvári lakosok méltóságteljes kegyelethez való jogainak védelmét.
A novemberi tanácsülés napirendjére tűzött temetői szabályzatot a román tanácsosok tiltakozása miatt levették a napirendről és közvitát rendeltek el. Nemrég a polgármesteri hivatal bejelentette: a beérkezett jelzések alapján szükségesnek tartják a nyilvános közvitát. Az RMDSZ attól tart, hogy egyesek ilyen módon próbálnak nyomást gyakorolni a tanácsra a szabályzat elvetése érdekében.
Camelia Rarău, a temetőket felügyelő városházi igazgatóság vezetője a Szabadságnak elmondta: összesen 22 javaslat érkezett az általa vezetett ügyosztályhoz a temetők szabályzatának tervezett módosításához. – Tizenhét javaslat, kifogás, megjegyzés elektronikus postán futott be. Ezenkívül a www.domnuleprimar.ro honlapon keresztül is többen hozzászóltak a tervezethez, négyen személyesen juttatták el hozzánk észrevételeiket – mondta.
– A legtöbb személy tárgyilagos megjegyzést tett, a jelek szerint ezek jól ismerik a hatályos törvényeket, ugyanis cikkelyeket kifogásoltak, illetve jelezték, hogy a tervezet valamely bekezdése ellentmond például a polgárjogi törvénykönyvnek – jegyezte meg. Elmondta: Emil Boc polgármester tájékoztatást kért tőle az eddig beérkezett javaslatokkal, kifogásokkal kapcsolatban.
Csoma Botond, az RMDSZ városi tanácsosa lapunknak kifejtette: az új temetőszabályzat ügyében magyarellenes hangulatkeltés folyik az USL-s tanácsosok részéről. Claudia Anastase például azt nyilatkozta a Foaia Transilvană lapnak, hogy az RMDSZ önkormányzati képviselői a magyar etnikumnak szándékoznak előnyöket szerezni a román polgárok rovására; olyan cikk is megjelent, miszerint az RMDSZ a „Házsongárdot a magyar kisebbség múzeumává szándékszik átalakítani” – emlékeztetett. Hangsúlyozta, a szabályzattervezet elolvasása nyomán bárki meggyőződhet róla, hogy a vádaskodás teljesen alaptalan, a dokumentum nem diszkriminál senkit, egyszerűen a választási kampányban akarják kihasználni a magyar kártyát, mesterségesen szítani a nacionalista hangulatot. – Attól tartunk, hogy kedden pontosan ily módon akarnak nyomást gyakorolni, akadályokat gördíteni a tervezet elfogadása elé – mondta az RMDSZ tanácsosa.
Gergely Erzsébet, a Házsongárd Alapítvány igazgatója emlékeztetett: a sírok adatai titkosítva vannak, így semmi lehetőség nincs arra, hogy ellenőrizni lehessen például az új sírok, kripták létesítésének körülményeit. Az új szabályzat ezt feloldaná, illetve visszaállítaná a sírhelyeknek a negyedfokú rokonságig való adományozási jogát. Jelenleg csak harmadfokú rokonok kaphatják meg a sírt, ami nagy problémát jelent azoknak a családoknak az esetében, ahol nincsenek egyenes ágú leszármazottak – magyarázta. Hozzátette: mindemellett sírok csak magánszemélyeknek adományozhatók, egyházaknak, intézményeknek egyáltalán nem. Továbbá: jelenleg egy sírkő felújításához is építési engedélyt kell beszerezni, ami folyamatosan hátráltatja a Házsongárd Alapítvány állagmegőrző-, és restauráló munkáját. Megoldandó problémát jelent az is, hogy a temető igazgatóságának egyetlen alkalmazottja sincs, aki magyar nyelvű információkkal szolgálhatna az érdeklődőknek – emelte ki Gergely Erzsébet. Hangsúlyozta, a Házsongárd Alapítvány és a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság is mozgósít majd a közvitán való részvételre.
K. I. – Z. É.
Szabadság (Kolozsvár)

Főhajtás 1956 erdélyi mártírjai előtt (7.)
Túlélők emlékezete
Több száz mélyinterjú, beszélgetés után rá kellett jönnöm, hogy a túlélők egyik napról a másikra drámaivá vált sorsuk legfontosabb időszakára, a vizsgálati fogság, a vallatás, a kihallgatás, a szembesítés eseményeire emlékeznek a legkevésbé.
A letartóztatás, a rabszállítás, a börtönnel való első szembesülés iszonyatos sokkját még megőrizte az emlékezet, utána pedig az idegrendszer azzal védekezett, hogy a memóriából „törölte” a kellemetlen élményeket. Talán ezzel is magyarázható, hogy a túlélők igen nagy többsége nem emlékszik az állambiztonsági tiszt által imamalom-szerűen, akár századszor is feltett kérdésekre. Szerencsés kivételek, természetesen, vannak: dr. Várhegyi István szociológus, Dávid Gyula irodalomtörténész, Varga László református lelkész még a kérdésfeltevés „hangulatára”, „atmoszférájára” is pontosan emlékszik. A legnagyobb bravúrt Varga László hajtotta végre: a börtönben Utiu Francisc hadnagy, bűnügyi vizsgálóbiztos parancsára 1957. április 11-én már-már betűhíven rekonstruálta a Budapesten a magyar forradalom és szabadságharc idején, 1956. október 23-a és november 3-a között készített, a letartóztatása után a felesége által elégetett naplót. A nyolc év börtönbüntetésre ítélt, és az Amerikai Egyesült Államokban, Chicagóban elhunyt Vastag Lajos közgazdász és Koczka György tévészerkesztő, Varga László tiszteletes úr – egyéni habitusuknak, irodalmi érdeklődésüknek köszönhetően – az úgynevezett „árnyalatokra”, a „szekus-lélek” – ha egyáltalán van, volt ilyen – „rejtelmeire”, a nagyon ritka ellágyulásokra is pontosan emlékezett, emlékszik.
A három év börtönbüntetésre ítélt Koczka György visszaemlékezése szerint Gruia Manea*, a legkegyetlenebb vallató tisztek egyike az egyik kihallgatáson – mivel az ausztráliai Melbourne-ben éppen akkor zajlottak az olimpiai játékok – beszámolt arról, hogy mik történtek az olimpián: „Többek között azt is említette, hogy a vízipóló-mérkőzés döntőjén az orosz és a magyar válogatott összeverekedett. Persze ezt annak bizonyítékaként mondta, hogy mi, magyarok milyen rohadt alakok vagyunk, hogy a nagy Szovjetunió csapatával is kikezdünk. Hiába magyaráztam neki, hogy én romániai magyar vagyok, és hogy azokhoz nem sok közöm van, nem hitte el.” Varga László a budapesti Püski Kiadónál 1998-ban megjelent, A fegyencélet fintorai. Románia 1956 után címet viselő kötetében, mint egy „rózsafűzér”-be, csokorba szedte a börtönben eltöltött hét esztendő fanyar humorral átszőtt emlékeit. Amikor Utiu Francisc vallatótisztje már unta a kihallgatást, arra kérte Varga Lászlót: meséljen a budapesti forradalomról! Varga László teljes átélésével, mesélésével minden bizonnyal élete egyik legjobb „alakítását” nyújtotta. Amikor az ítéletet kihirdették, a politikai foglyok életében – a letölthetetlennek tartott börtönévek száma, a nyomasztó kilátástalanság, reményvesztés, egyhangúság ellenére – viszonylag csendesebb időszak következett. Ezzel magyarázható, hogy a visszaemlékezések zöme valamelyik börtönt, a Duna-delta poklait, az örökös éhezés emlékeit idézi. Nem véletlen, hogy a börtönemlékeket idéző kötetek nagy része nem a vizsgálati fogságról, a vallatásról, hanem az ítélet kihirdetése utáni tényleges börtönről szól.
A „hazaárulási perek” túlélői közül a legjobb memóriával Balaskó Vilmost áldotta meg a Gondviselő. Emlékiratában, a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület gondozásában, e sorok írójának előszavával 2001-ben megjelent Élet a föld alatt című kötetében – Varga Lászlóhoz hasonlóan – nemcsak a smasszerek, cellabeli tárgyak, a monoton és ehetetlen „menü” „fogásainak”, a rabtársainak teljes névsorát közli, hanem a 37-es cella vázlata A püspökök cellája alfejezetben – miután név szerint felsorolja a rabokat – arra is visszaemlékszik, hogy  az egyházi méltóságok a három emelet melyik priccsén aludtak.
* Gruia Manea szekus őrnagy karrierje Bákóban kezdődött, majd a szamosújvári börtönben folytatódott. A kolozsvári Securitatéra az 1956-os magyar forradalom kitörése előtt helyezték át. Az egyetemi városban valójában ő irányította a diákok elleni megtorlást. Az egyik letartóztatott bölcsész hallgatónőt, Augustin Neamţu húgát úgy megütötte, hogy agyvérzést kapott, és ennek következményeként később, 51 éves korában elhunyt. Arra akarta rákényszeríteni, hogy beszéljen a testvére „rendszerellenes bűntetteiről”.
1956. november 1-jén a Házsongárdi temetőben a halottak napi megemlékezéskor ő vezényelte le a Bolyai Tudományegyetem hallgatóinak megfigyelését, követését. A diákok az egyetem vezetőségének felkérésére, Dávid Gyula tanársegéd, ösztöndíjas aspiráns vezetésével kitakarították, rendbe rakták az írók és neves személyiségek sírjait. A bolyais diákok Brassai Sámuel, Bölöni Farkas Sándor, Dsida Jenő, Kriza János, Reményik Sándor sírjára virágot helyeztek el, gyertyát gyújtottak. A közvetlen közelben szaglászó Gruia Manea szemtanúja volt annak, hogy Bartis Ferenc magyar szakos hallgató, költő -- akit a Kolozsvári III. Hadtest Katonai Törvényszéke 1957. szeptember 25-én hét év börtönbüntetésre ítélt – egy alkalmi versét szavalta el. Dávid Gyulát, mint a magyar forradalom áldozataiért tartott házsongárdi temetői megemlékezés főszervezőjét, hét év börtönbüntetésre ítélte a kolozsvári Katonai Törvényszék. Hencegve dicsekedett neki Gruia Manea: „Ott voltunk közöttetek! Ha valamit csináltatok volna, ott, helyben kinyírtunk volna!” 1958 után Gruia Manea egy ideig Radnán a Securitate parancsnoka volt. Ő kínozta és vallatta Nicolae Mărgineanu tanárt, ő győzte meg Alexandru Drăghici belügyminisztert, hogy dr. Petru Groza államelnök kérése ellenére ne engedjék szabadon. Megkísérelte letartóztatni a kiváló költőt, Lucian Blagát is. A visszaemlékezések szerint a foglyok talpának verésére „szakosodott”: egy vasrúddal addig ütötte a talpukat, amíg elájultak. Visszaélései miatt kirakták a Securitatétól, és egy lottóügynökségnél dolgozott. Mivel nagy összeget sikkasztott, közbűntényesként több év börtönbüntetésre ítélték. (Lásd: Doina Jela: Lexiconul negru. Unelte ale represiunii comuniste. Editura Humanitas, Bucureşti, 2001, 133–134. oldal.)
(folytatjuk)
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lapszemle: Erdély, a mostohán kezelték
Románia történelmi régiói közül a legmostohábban Erdéllyel bántak a román politikusok, akik ezáltal az egyik alapvető kötelességüket, a nemzeti egység iránti kötelezettségüket mulasztották el – írta csütörtökön a România liberă című napilap.
A Traian Băsescu államfőhöz és az ellenzéki jobboldali szövetséghez közeli lap Cristian Câmpeanu újságíró tollából közölt írást, Ne űzzetek csúfot Erdélyből és a Nagy Egyesülésből! címmel. A publicista szerint annak ellenére, hogy a román politikusok mostohán bántak Erdéllyel, és csak jövedelemforrásként tekintettek rá elmulasztva fejlesztését, Erdély mégis gyorsabban integrálódik az Európai Unióba, mint Románia többi része. A szerző szerint nyilvánvaló különbségek vannak Erdély és a Kárpátokon túli Órománia között, hiszen az erdélyi városok tisztábbak, az emberek kedvesebbek és udvariasabbak, és az életkörülmények is jobbak.
A szerző szerint ennek fő oka, hogy Erdély ma még mindig többet termel, mint Órománia, a külföldi beruházók is szívesebben mennek Erdélybe, mint a Kárpátokon túli megyékbe. A külföldi turisták is inkább Erdélyt keresik fel – teszi hozzá –, amelynek fő hajtóerejét Temesvár, Kolozsvár, Brassó és Szeben képezi.
Câmpeanu úgy véli, hogy Románia nemzeti ünnepe alkalmából a román politikusoknak nem az Európa-ellenes nacionalizmussal kellene „verniük a mellüket”, hanem gondoskodniuk kellett volna Erdély infrastruktúrájának fejlesztéséről, hogy teremtsék meg a régió és a Románia többi részei közötti korszerű infrastrukturális összeköttetéseket. A szerző szerint az igazi hazafias tett az autópályák megépítése és Romániának az európai energiahálózatokhoz való csatlakoztatása kellene legyen, nem a magyarok és Magyarország ellen „habzó szájjal” indított támadások.
A szerző szerint Románia harmonikus és átgondolt fejlesztési stratégiájának kidolgozása nélkül eljöhet az idő, amikor nem a magyarok, hanem az erdélyi románok jutnak arra a következtetésre, hogy a román Ókirályság teher Erdély számára, és hogy az utóbbi nyolcmillió lakossal működőképes európai állammá válhat – olvasható a napilapban.
Szabadság (Kolozsvár)

A virtuóz hegedűművész
Ruha István ízig-vérig zenész volt. Számára természetes volt az, hogy a hegedűjét, ahova csak lehetett, magával vitte. Szívesen és jó kedvvel játszott.
A templomban vagy hangversenyteremben, de szűk körben, baráti társaságban is ugyanolyan szenvedéllyel szórakoztatta hallgatóságát. Számára az volt a fontos, hogy örömöt okozzon az embereknek. Szerette azt, ha a társaság vagy a hallgatósága a hallottaktól el volt ragadtatva.
Közvetlen természetének köszönhette, mindenki szerette. Szerette, mert őszinte volt, és ha megkérték, szívesen játszott. Mindig Ő volt a vezéregyéniség. Hiszen a hegedűből a maximumot tudta kihozni. De ahhoz, hogy ez megtörténjen, állandóan gyakorolt, mert szerinte a gyakorlás, a mű tökéletes tudása az, amely segíti az előadót abban, hogy a zene minél hatékonyabban hasson a közönségre.
Ruha István (Nagykároly, 1931. augusztus 17. – Kolozsvár, 2004. szeptember 28.) romániai magyar hegedűművész, kamarazenész, egyetemi oktató. Pályafutása során volt hangversenymester a Kolozsvári Magyar Operában (1949–1957), első hegedűs (1957–1958) illetve szólista (1958–) a Kolozsvári Filharmóniánál, majd tanár a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémián (1963–2003). 1964-ben megalapította a Napoca Vonósnégyest. Tanítványai voltak többek között: Ágoston András, Fátyol Rudolf, ifj. Boros Mátyás, Gátai Tibor, Mirela Capătă. Fiatalkorában szerzett díjak: 1958 – harmadik díj a moszkvai Csajkovszkij-versenyen. 1958 – első díj a bukaresti Enescu-versenyen.1959 – második hely a párizsi Jacques Thibaud – Marguerite Long versenyen. Számos értékes kitűntetést kapott: Érdemes Művész Oklevél (1968), Kultúra Érdemrend (1968), I. Cuza érem (2001), a Magyar Köztársaság Kiváló Művésze díj, ami talán az összes díjak közül a legértékesebb.
A hegedűművészet virtuóza
Mirela Capătă Ruha István tanítványa volt, majd, mint a kolozsvári Filharmónia tagja, húsz évig együtt koncertezett a mesterrel. „Ruha István fenomén, a XX. század hegedűművészetének virtuóza és szimbóluma” című doktori értekezésében a világhírű hegedűművész életét, művészi pályájának alakulását, kibontakozását mutatja be. A disszertáció anyagának nagy részét két könyvbe foglalta össze, és juttatta el a zenekedvelőkhöz, a nagyközönséghez, tisztelegve, emléket állítva a nagy művésznek. Mindkét könyvet, 2012-ben, a Charmides és Eikon kiadó adta ki.
A téma választását a szerző azzal indokolta, hogy szintetizálni akarta a hazai és a nemzetközi hegedűművészet egyik legkiválóbb képviselőjére vonatkozó adatokat. Ruha bűvkörébe kerülve, kötelességének érezte, hogy megörökítse az utókor számára a zseniális művész munkáját.
A Ruha István művészetével kapcsolatos kutatómunka 5 évig tartott. Hatalmas mennyiségű anyagot halmozott fel, melyet kategorizált, rendszerezett. Az adatok feldolgozása alapján igazolódott az, az állítás, hogy Ruha „fenomén”, a romantikus hegedűművészet utolsó képviselője. Bár pályatársai közül sokan meghaltak, még élnek olyan művészek, akikkel együtt koncertezett. A velük készített 40 interjú, a beszélgetések, a kolozsvári Filharmónia és a Gheorghe Dima Zeneakadémia levéltárában található Ruha művészetére vonatkozó anyagok információs forrást jelentettek. Felhasználta a műsorfüzetek, a koncertek plakátjainak , a művész bejegyzéseivel ellátott zenei partitúrák anyagát is, melyeket rendszerezett. Az orális emlékezés anyagát összevetette, ellenőrizte azok hitelességét azáltal, hogy összehasonlította a levéltári anyagokkal, a különböző könyvekben, lexikonokban megtalálható, Ruha művészetére vonatkozó adatokkal. Forrásanyagot jelentett Selmeczi György által készített, Ruha életére vonatkozó film, melynek operatőre Xantusz Gábor volt. Ruha özvegye is rendelkezésére bocsátotta a családi archívumban levő anyagot, a füzetet.
A könyvei abban különböznek a doktori értekezésétől, hogy sokkal olvasmányosabbak, számtalan epizód utal a művész magánéletére, szokásaira. Ezáltal élet közelbe hozza a nagy művészt.
Ruha István a hegedű szolgálatában
„Ştefan Ruha o viaţă în constelaţia viorii” – című, 324 oldalas könyv fedőlapja Baja Francisc munkája. A könyv hátsó lapján Mirela Capătă Ruha monográfiájával kapcsolatos értékelések olvashatók. Valentina Sandu -Dediu így jellemzi a szerző munkáját: „Az a tény, hogy Ruha tanítványa és munkatársa volt, indokolja a tiszteletet, melyet a romantikus nagy művész iránt tanúsított…Ruhának szerencséje volt, hogy olyan elkötelezett tanítványa és munkatársa volt, aki egy kiváló kötetben örökítette meg emlékét”.
A könyv Előszavában Mirela Capătă bemutatja Ruha István személyiségét. Rendkívüli technikával, gazdag repertoárral rendelkezett. Mindig kezében volt a hegedű, a diákétkezdében, a vonaton is. Másnál nem létezik ilyen tökéletes „ember-hegedű” kapcsolat, mint Ruhánál.
A könyv 3 fejezetből és Dokumentumok, könyvészeti anyagból tevődik össze. „Gyökerek. Iskolai tanulmányok” címmel írt első fejezetben megismerhető a gyermek, a fiatal Ruha egyénisége. Az apja korán észrevette zenei hajlamát, zene iránti érdeklődését. Az örökletes tényezők, a művészi- népzenei környezet, a szülők, befolyásolták a gyermek karrierjének alakulását. Megismerhetjük az elemi, illetve gimnáziumi éveit. 1945 év fontos volt a gyermek Ruha István életében. Nagykárolyban tehetségkutató versenyen vett részt, ahol a szakemberek is felfigyeltek rendkívüli adottságaira.
Kolozsváron folytatja zenei tanulmányait. Tanárai voltak Balogh Ferenc, Zsurka Péter, Kouba Paula. Rendkívül nehéz anyagi körülmények között élt. Sokat éhezett. Balogh Ferenc javaslatára felvették a Kolozsvári Magyar Opera zenekarába. Ruha ezekre az évekre így emlékezett: „Olyan szegény voltam, hogy nem engedhettem meg magamnak, hogy hosszú nadrágot vásároljak. Rónai karmester elvitt egy ruhaüzletbe, tetőtől talpig felöltöztetett.” Az operában Antoniu Ciolan karmester csiszolta stílusát, próbálta megszabadítani a népi muzsikusi szokásoktól.
A II. fejezet „Versenyek, győzelmek” címmel a nagy tehetség kibontakozásának szakaszait mutatja be. Szuggesztíven írja le a nemzetközi zenei fesztiválokra való felkészülés bonyolult, sok munkával járó folyamatát. Ugyanakkor érzékelteti a korszak sajátosságait. Az olvasó felteszi a kérdést, miért olyan jelentős a korszak bemutatása. Sztálin halála utáni évekről van szó, melyet Ilja Ehrenburg az „olvadás” éveinek nevezett, megélénkülnek az országok közötti kapcsolatok. 1953-ban részt vett a Bukarestben szervezett Világifjúsági Találkozón, melyen első díjat nyert. Kolozsvárra hazatérve, sok koncertre kapott meghívást. 1958.-ban Moszkvában tartott Csajkovszkij Nemzetközi Hegedűversenyen III. díjat nyerte. A megnyitó beszédet Dmitrij Sosztakovics tartotta. 22 országból 61 versenyző küzdött a trófeáért. Ugyanabban az évben, 1958-ban, tartották Bukarestben a Nemzetközi Enescu Fesztivált, melyen Ruha István első díjat nyert.
A könyv betekintést nyújt Ruha magánéletére is. A felesége Esztergár Jolán Júlia lemond egyetemi tanulmányairól, és a családnak szenteli az életét. Míg ő a mindennapi, világi problémákkal foglalkozik, férje a művészettel, világot járva.
A III. fejezetben a hangversenyző Ruha karrier alakulásáról írt. A Filharmónia levéltári anyaga, a saját dokumentumai alapján összeállította a hegedűművész tevékenységének kronológiáját. A könyvben, 174 oldalon keresztül, az életrajzi adatok kronológiáját, a Függelékben, a művész hazai és külföldi koncertjeinek jegyzékét, fényképeket találhatjuk.
Ruha István hegedűművész és tanár bűvkörében
„ În cercul magic al violonistului şi profesorului Ştefan Ruha” című, 300 oldalas könyvben nyomon követi a művész pályájának alakulását, hogyan jut el az „empirikus iskolától a kulturált zenéig”. A jegyzetekkel, fényképekkel, művészre vonatkozó dokumentumokkal, a koncertek programjával ellátott könyv nemcsak a hegedűművész életére, hanem a kortársaira vonatkozó adatokat is bemutatja.
A könyv Előszavában Mirela Capătă a mestert „fenoménnek” nevezte, melyet a nemzetközi zenei világ kiváló művészeinek, a művészre vonatkozó adatok alapján fogalmazott meg. „Szerencsésnek nevezi magát, hogy egy levegőt szívott a nagy művésszel, megismerhette előadói és tanári, mentori munkáját”.
Az I. fejezetben Ruha Istvánt, mint tanárt mutatja be.
A hallgatók különböző színtű felkészültséggel rendelkeztek. A mester „atyai” módon viselkedett. A családias hangulat ugyanakkor a tiszteletet is jelentett. Gyakran használta a szemléltetés módszerét. Az volt az elve, hogy a hegedülést, akárcsak a karmesteri munkát el kell „lopni”. Kezébe vette a hegedűt, és élőben mutatta meg, hogyan kell technikailag megoldani a feladatot.
A II. fejezetben Ruha hegedűművészeti és előadói sajátosságairól értekezik. Bemutatja pszichológiai portréját. Az édesapja a kiskorú gyermek sajátos képességeire figyelt fel: az abszolút hallás, a ritmus érzék, zenei érzék. Ezek az adottságok kiegészültek más pszichikai képességekkel, mint az intelligencia, a zenei érzékenység, figyelem összpontosító képesség. Rendkívüli zenei memóriával rendelkezett. A szerző elemezte azokat a lelki jellemzőket, melyek a hegedűművész sikerét eredményezték. Szerinte a kivételes memóriának meghatározó szerepe volt a művész munkájában. Soha nem látta, hogy kotta alapján játszott volna, kivételt képezett a kamarazenekari játéka. A fizikai képessége szerencsésen segítette művészi munkájában. A nagy koncentráló képessége, a fegyelmezett gondolkodása is szerepet játszott a hegedülésnél. Az önkontrollja lehetővé tett, hogy túl lépjen a nehéz helyzeteken. Élményt jelentett számára a hegedülés. Ruha sikerének titkát az érzékenységgel párosult intelligenciában, a kivételes memóriában, spontaneitásban, a kreativitásban látja. Rendkívül hamar megtanulta a zenei alkotást. Mindezek a pszichikai jellemzők következetes munkával, önmagában vetett hittel társultak. A szerző érdekes észrevétele, Ruha függetlenül, hogy Tokió, Párizs vagy más világváros koncert termében, vagy Bukarestben, Nagykároly Kultúrházában lépett fel, ugyanolyan szenvedéllyel játszott. Az alapos felkészülés, a nagy teherbíró képessége segítette, hogy bármilyen, még zavaró körülmények között is hegedüljön.
Példázhatnánk: Fiatal házas volt, mikor a Lakáshivatal kiutalt számukra egy lakást, azaz konyhát. Csak a mosdóban hegedülhetett. Vagy, mivel nem voltak megfelelő körülmények a gyakorlás számára, éjszaka az Operában gyakorolt.
A III. fejezet: Dokumentáció. A hegedűművészt ismerő személyekkel való beszélgetéseket, a hazai és külföldi sajtóban megjelent Ruha koncertjére vonatkozó írásokat tartalmazza. A Ruha monográfiában megfogalmazott következtetéseket két nyelven mutatja be. A gazdag életrajzi és könyvészeti anyagból kitűnik a virtuóz hegedűművész zsenialitása.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

Sas Péter: Egy emberből az marad meg, ami az emberek emlékezetében róla megmarad” (1.) Interjú a 90 éves Kiss András nyugalmazott főlevéltárossal
– A Művelődés szerkesztőségének megbízásából kerestem fel András bácsit, hogy 90. születésnapja alkalmából jókívánságaink átadása mellett valamiféle életút-beszélgetést készítsek az ünnepelttel.
– Örömmel teszem meg ezt Neked és a Művelődésnek, amelyik 70. születésnapomon egyedülállóan közölte Jakó Zsigmond megemlékezését rólam, ami meglepetésként ért, és megvallom, jólesett.
– Munkássága, egész életműve Kolozsvárhoz kötődik, talán sokan nem is tudják, hogy a háromnyelvű Bánság szülötte. Honnan és hogyan ágazódnak ama bizonyos meghatározó gyökerek?
– A gyökerek nagyon szétágaznak, ugyanis a Kissek eredetileg háromszékiek. Kis Tamás 1605-ben lófői kiváltságot kapott Bocskai Istvántól, megvan most is a hitelesített másolata. A napóleoni háború idején a székely határőrezredben szolgált. Visszajövet megállapodott a Bánságban, az ígéret földjén. A török kiszorítása után újratelepített területnek sajátos világa volt. Krassó vármegyét magyarrá vált jómódú örmények igazgatták. Magyar nagyon kevés volt, erről a „jó Habsburgok” gondoskodtak. Kis Ferenc dédapám jelentkezett a nemesi vármegyénél, akkor a Jakabffyak viseltek ott különböző tisztségeket. Dédapámat kinevezték vármegyei csendbiztosnak, vagyis commisarius secretariusnak. A lófői oklevelet kihirdették a vármegyei közgyűlésen, mint nemesi oklevelet, ezt Jakabffy István nótárius és Basilius Fogarasi vezették rá az oklevélmásolatra. A csendbiztos Makóról hozott magának feleséget, Farkas Zsuzsannát. Kiss Ferenc nagyapám egy németül beszélő asszonyt vett feleségül, Spang Auréliát (Arankát), pedig megveszekedett 48-as volt. Főhadnagyként szolgált és harcolt Damjanich seregében. Komáromnál megsebesült, a Klapka-féle fegyverletétel alapján nem részesült büntetésben. A vármegyei 48-as Párt alelnöke volt, gyűlölte a Habsburgokat. Gyermekeinek csak az édesanyjukkal volt szabad németül beszélni. Ez a nagyanyám ugyanis nem tudott magyarul. A nagynénémmel lakott, a bánsági építkezés szabályai szerint az udvart a kert felé lezáró lakásban. A falon csupa szakállas férfi arcképe függött. Kérdezgettem nagyanyámat, kik ők? Mindegyikre azt mondta, hogy az „á Kossuth”. Azóta van bennem némi fenntartás Kossuth Lajossal szemben, mert elfoglalta nagyapám helyét. Nagyszüleim közül nagyapáimról már nem tudok ilyen részletesen beszélni, egyiket sem ismertem. Emlékeim szerint anyai nagyanyám, a Bábi töltött be meghatározó szerepet a család életében. Anyai részről az ő nagyszülei aradi svábok, nagyapja vagyonos tőzsér, kereskedő volt. Nagyanyám a család fontos személyisége volt, erélyes, vagyongyarapító, meggyőződéses plebejus szemléletű, szemében nem a cím, hanem a munka és az azzal szerzett vagyon számított. Először anyai nagyapámhoz, Döme Ferenchez ment feleségül, aki zentai fiú volt, hivatására nézve állatorvos. Szülei úgynevezett „zsíros parasztok” voltak. Amikor én már közel álltam a népi mozgalomhoz, reménykedve gondoltam arra, hogy a zentaiak hoznak egy parasztot a családba, de ők „zentai polgárok” voltak, mint itt a hóstátiak.
Nagyanyámat bácskai férje levitte Zentára. Ha vásárra ment, cigánnyal jött vissza, feleségének zenéltetni. Nagyanyám ezt elítélte, mert pénzkidobásnak tartotta, s bár élete végéig szerette, mégis elvált a mulatós férfitól. Visszament a bánsági Facsádra, ahol mostohaanyja a nagyvendéglőt bérelte. Nem akart a szülei nyakán élni, postáskisasszony akart lenni. Közben megismerkedett édesanyám későbbi nevelőapjával, Franz Reibnagl özvegy mészáros mesterrel. Volt annyi bátorsága, hogy a törvényes válást lehetővé tevő 1895-ös polgári anyakönyvvezetés bevezetése előtt élettársi viszonyba lépett vele. Őt nagyon szerettem, becsületes, dolgos ember volt. Alkalmazkodott a kapitány nagyanyámhoz. Őt tekintettem nagyapámnak, ugyanis nagyapáimat én nem ismertem. Kiss Ferenc apai nagyapám 1900-ban meghalt, az anyai, a Döme pedig Zentán élt, és már gyermekkoromban országhatár választott szét bennünket. A szülői házat a nagyméretű szobáival nagyanyámék építtették, persze a Bábi elképzelései szerint. A legnagyobb szobában, az ebédlőben tartották az úrilányoknak a tánciskolát, a műkedvelő előadások próbáit. Már előtte való nap be kellett fűteni, hogy megfelelő meleg legyen.
– Ahol ilyen különleges emberek éltek, ott a lakóhely is különleges lehetett. Ez a megállapítás érvényes András bácsi szülőhelyére, a bánsági Facsádra is?
– A község, Facsád neve csodálatos emlékeket idéz fel bennem. Néhai kedves barátom, Mócsy László édesapja mondta nekem: „Andriska, gyűjtse az emlékeket, mert öregkorára csak ezek maradnak meg”. Ez igaz is, ma szinte vakon és süketen a szép emlékeimből élek. Azt hiszem, minden gyereknek volt egy saját Pál utcája, ami számomra a játszóhelyeinkben, diákkoromban a Begán testesült meg. Facsád járási székhely volt: járásbírósággal, adóhivatallal, főszolgabírósággal, orvosokkal, ügyvédekkel, ami nagy dolognak számított abban az időben. Az úgynevezett központban laktak a tisztviselők, szabadfoglalkozásúak, valamint ott működött a helyi szóhasználat szerinti három aranybánya: a közjegyzői hivatal, az állatorvosi rendelő és a patika. A sváb iparosok jórészt már magyarul beszéltek. Itt mindenki által betartott aranyszabály volt, hogy a gyermekekkel lehetőleg az anyanyelvükön beszéltek. Az utcánkban lakott a Maros menti színromán szűrszabó, Milo bácsi, aki minden találkozáskor megkérdezte: „Hogy vagy, Bandika? Hova mész, Bandika?” Gyermekkoromban Facsád már három részből állott. Eredetileg a Bega által kettészelt település a telekkönyvben Német Facset, illetve Román Facset néven szerepel. A Német Facsetot Központ néven emlegették, a román rész neve pedig Túlahíd volt. A Darányi Ignác-féle mintatelepítéssel a Központtól keletre létrejött a község harmadik része, a magyarok lakta telep. A román rész túlahídi gazdái nyakkendő nélküli „német ruhában” jártak. Sokaknak lakása is polgári jellegű, faragott „altdeutsch” bútorokkal volt berendezve, ősszel, betakarítás után pedig elmentek Herkulesfürdőre, kúrálni magukat. A környezet vegyes volt, elmagyarosodott svábok, zsidók, kevés magyar. A telep volt színmagyar. Sajátos rend uralkodott, jól megértették egymást, nem volt összetűzés, nem házasodtak össze mással, de megbecsülték egymást. A román gazda nem állatorvoshoz, hanem telepes emberekhez ment, akik nagyszerűen értettek a lovakhoz. A telepes legény a kocsi oldalait otthon hagyta, állt a szekéren, tartotta a gyeplőt, szinte repült. A községet a 30-as években tovább színesítették a bukovinai csángók. Az alföldi parasztok nem fogadták be őket, a románokkal laktak. Azt mondták rájuk, hogy akik kistermetű „patkány” lovakkal húzatják a kocsijukat, azok nem kellenek. Édesapámat ebben a községben választották meg jegyzőnek, aki 1940-ig ott is volt, amikor hivatalból áthelyezték az észak-erdélyi részbe, Csíkszenttamásra. Édesanyámnak, a „lúdoktor” leányának a „láncos kutya” Tito idején, zentai származása miatt hetente kellett volna jelentkeznie a rendőrségen. A rendőr szólt neki, hogy úgyis mindennap látja az utcán, ezért eltekintett az előírástól. Ez volt az ottani helyzet.
– András bácsi egész életében meghatározó szerepet játszott a család, egykoron szülei, testvérei, majd felesége, akit haláláig ápolt, s leánya, aki most András bácsit gondozza.
– Változatlanul vallom, hogy a nagy bajoktól megóvó, összetartó közösség a család. Az enyémben voltak ugyan németek is – bár az aradi nagyanyám teljesen elmagyarosodott –, de a Kiss család magyar nemzettudata mindig töretlen maradt. Ezt sugallták a könyvtár, a folyamatosam járatott napilapok és folyóiratok, a falon díszes keretben függő nagyméretű képek: Bem tábornok, Petőfi Sándor tiszti egyenruhában, középen Benczúr Gyula nagy Millennium-képe Ferenc Jóskával (így emlegették) és Erzsébet királynéval. (Vajon mit szólt volna ehhez 48-as nagyapám?) A magyar nemzettudat nem csorbult a németül beszélgetők miatt. Az ünnepi nagy ebédeken három nyelven folyt a társalgás. Nagyanyám magyarul beszélt velünk, a nevelő nagyapámmal németül értekezett a család, én románul, bánsági nyelvjárásban. Önfejű gyerek voltam, engem nem lehetett kijavítani, márpedig ezt valamelyik testvérem megtette, ezért az étkezéseknél nem beszéltem soha többet németül. A család: édesanyám, Döme Margit, aki nagyon szép, kistermetű asszony volt, hat gyermeket szült. A régi szokások szerint a várandósság idején mindentől megkímélték, az anyja etette, túltáplálta, ezért a magzat nagy lett, és szüléskor Istvánkát az orvos darabokban kellett „világra hozza”. Árpádka, a harmadik gyerek az akkor gyakori gyermekbetegséget, tüdőgyulladást kapott, és nem élte túl a krízist, ami a betegség 9. napjára esett. Négy épkézláb gyermek megmaradt. Engem már nem a híres Gruberné, hanem a Vadászné nevű bábaasszony segített a világra. Őt neveztük Gólya néninek. Feri bátyám 11, Margit nővérem 5, Dunci nővérem 6 évvel volt idősebb nálam. Amikor bátyám született, apám diófát ültetett a kertben, nővéreimnek orgonafát oltott. Nekem szerényebb fogadtatásban volt részem. De én kineveztem magaménak a két ágból összefont körtefát és a naspolyafát. Idővel „kisebbségi gyereknek” minősítettem magam, de téved az, aki pszichológiai leckét mondva, frusztrálásról értekezne. Én rangnak éreztem. Nagyon szabadon neveltek bennünket. Egy szabály volt: étkezésről nem lehetett hiányozni, azokon mindig ott kellett lennünk. Pupsinak becézett Feri bátyámnak különleges státusa volt, mert a Zsófia császárnét utánzó nagyanyám, Bábi nevelte születésétől fogva és ő fedezte egyetemi tanulmányai költségeit. Én voltam viszont a család legkisebb, legdédelgetettebb gyermeke. Apai nagynéném viszont engem tekintett a Kiss família igazi képviselőjének a családban. Csak énekszó mellett voltam hajlandó elaludni. Eleinte szegény anyám volt az áldozat, akinek énekelnie kellett. „Üss kettőt a fenekére – tanácsolta a szomszédasszony a kerítésen át –, attól majd elalszik.” Édesanyám szépen énekelt, abszolút hallása volt, utóbb ebből is élt, zongoraleckéket adott. Később a szolgálók énekeltek nekem elalvás előtt. Őket soha nem neveztük cselédnek. Ma is a fülemben csengenek az ő nótáik: „Megdöglött a bíró lova”, „Debrecenbe kéne menni, pulykakakast kéne venni”, meg a háborús nóták, „Ácsi, bácsi, komitácsi, hasába ment a golyó” sorai, dallamai. Azóta nem szeretem a szabadcsapatos orvlövészeket. Lakásunk előszobájában volt egy trimó elnevezésű bútor, tetején porcelán vázaszerűség, a fedelén egy zerge ágaskodott, ott névjegyek voltak. A bútorban több évfolyam 19. századi Ország Világ, Über Land und Meer, ez utóbbiban volt egy sorozat pálcikaember történet, a Pesti Hírlap vagy Napló album alakú mellékletei, köztük az Erzsébet- és Munkácsy-albumok. Ott voltak a hadikölcsön-kötvények, nagyon jó minőségű merített papíron. Milyen gazdagok vagyunk – mondtam. Anyai nagyanyám, a Bábi eladta aradi házát és annak árát hadikölcsön kötvényekbe fektette, mert „mire a falevelek lehullnak” ezek jó gyümölcsöt hoznak. El is úszott az egész. Egész életemben nagyon szerettem a meséket. Benedek Elekkel már nagyon korán megismerkedtem, még amikor felolvastak nekem a könyveiből. Amikor már megismertem a betűket, magam folytattam az olvasást. Felötlenek a címek: Bálványos vár, Mirkó királyfi. Ahogy akkor mondták: Verne Gyula, May Károly, Sebők Zsigmondtól a Mackó úr és Dörmögő Dömötör utazásairól szóló kötetek. Nem tudom, hogy ma ezeket hogyan minősítik, de kedvenceim voltak. A műveket különböző szempontokból lehet minősíteni, az a fontos azonban, hogyan él az olvasóban tovább az író munkája. A családban nem voltak már nagy utazások, mint a Monarchiában, amikor beutazták Magyarországot, s ami számomra a honismeretet jelentette. Emlékezetes maradt számomra az, hogy Dorka meg Zebulon levették kalapjukat egy-egy nevezetes emlékhelyen.
– Gondolom, az előbb említett szolgálók ugyancsak kényeztették a legkisebb gyereket, s újabb élményeket vihettek az életébe.
– A könyvek mellett jól emlékszem a szolgálók meséire, elbeszéléseire. Keresztúri Rózi telepes leány volt. Ő a családja származási helyéről, a csanádpalotai álomvilágról mesélt nekem, miközben reggeliztem. Forgószélről – ami nálunk nem volt – és azt, hogy ott az ángyát a kerítésen túlra röpítette. Mi nem azokat a szavakat használtuk, mint ők. Nem volt ángyunk, legfeljebb tántink. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy Feri, a szabósegéd miért olyan fekete, hogy a szabóasztal mögött csak a szeme fehérje világít? Tudod Bandika, mikor az anyja várandós volt, elnézte magát egy négeren. Facsádot ugyanis az első világháborút követően francia vezénylet alatt álló szenegáli csapatok szállták meg. Más világ volt a bukovinai Zenáé egyedi énekeivel és más volt a bunyai Katié. Bunya egy isten háta mögötti szegény település volt, onnan jöttek ezek a becsületes, tisztességes, dolgos bunyai lányok szolgálni. Katinak az ugyancsak kedves, szelíd nővére egy gazdag mészárosnál szolgált. Ott volt segéd egy módos telepes fiú, akinek a parasztnábob unokáját szánták feleségül. Ez azonban megerőszakolta a Kati nővérét, de nem lehetett szó házasságról. „Bevehetem már az ablakból a két fehér muskátlit” – mondta keservesen az anyja, mert Bunyán az eladó lányok jelképe volt a fehér muskátli.
– Ha még lejjebb ereszkedünk a múlt feneketlennek tűnő kútjába, milyen meghatározó gyermekkori emlékeket meríthetünk ki belőle?
– A séták. Anyám szenvedélyes sétáló volt, elmentünk Túlahídra, a Telepre. Emlékszem a kocsmáros Petrovicsra, aki rác volt – mint Petőfiék –, de magyarnak vallotta magát. A telep egyforma házakból állt, ezekhez gazdaság tartozott, még sétatere is volt. Ők promenádnak mondták, később ott volt a teniszpálya. A klinkertéglás, emeletes épületet, az adóhivatalt palotának hívták. A telepesek dinnyét, dohányt termesztettek. Sétáltunk a dohányföldek mellett, napraforgót csak a kukoricaföldek szélén láttam. Szégyen volt nem zsírral főzni. Az óvoda. A szomszéd gyermekkel, Jóskával, a Deutsch szatócs és gabonakereskedő unokájával jártam óvodába. Ringelinek hívták, ő volt a Ringlijóska. Nem tudom már, milyen óvoda lehetett, de a Telepen volt, és a Krisovánszky-leány volt az első óvónőm. Aztán a központi óvodában egy sötét ruhában járó molett asszony volt az óvó néni. Román óvoda volt, magyar, román, sváb gyerekek együtt játszottunk, mindenki a maga nyelvén énekelt. A telepi magyar elemi iskola már csak kétosztályú volt, az egykor kiváló tanítónővel, a bicsérdista Perepatics kisasszonnyal, aki az én koromban már idegroncs volt. Szüleim a többi központi magyar gyermekkel a központiba írattak. Oda jártunk Ringlijóskával, Gyöngyössy Jánossal (Pancsival), akihez egy hosszú élet barátsága köt. Mi hárman összetartoztunk. Nem tanultunk meg tökéletesen románul, hiszen a román gyerekekkel együtt bánsági kifejezéseket, rengeteg németből elrománosított szót használtunk. Szüleink azonban a zsebükbe nyúltak, heti háromszor magyar és német órára jártunk Lujza nénihez, aki esküt nem tett tanítónő volt, és a magyar tanrendszer szerint oktatott.
– Szinte jelképesnek tekinthető, hogy középiskoláit Lugoson és Temesvárt végezte, Facsádról ezeken a városokon ment keresztül az Erdéllyel összekötő út.
– A négy elemi után mentem a középiskolába. Én akkor már Enyed álomvilágában éltem. Bátyám Szászvároson, majd az enyedi Református Kollégiumban tanult. Amikor az elemiben levelet kellett fogalmaznunk szüleinknek, akkor én mindig Enyedről írtam haza. Apám a negyedik osztály vége felé viszont egyszer azt mondta nekem, ne minduntalan abból a városból írjak, nem biztos, hogy oda megyek. Pedig addig folyton Kónya bácsival – egy ottani tanárral – riogattak, ha helytelenkedtem. Bátyám is azzal fenyegetett, hogy majd a nagy diákok elküldenek canis mergát venni. Apám akkor már tudta, a kormányzat megtiltotta, hogy a köztisztviselők felekezeti iskolába járassák gyerekeiket. Apám tehát a beiratkozás előtt kijelentette, jobb lesz nekem Lugoson, a megyeszékhelyen, mert közelebb maradok hozzájuk. Az állami főgimnázium neve akkor Coriolan Brediceanu Líceum volt. Amikor apám felvitt a felvételire, a szomszéd község jegyzője is velünk volt a fiával, hogy őt is beírassa. Meglátta, hogy a líceum nevelője éppen elagyabugyál egy kisdiákot, mire úgy határoztak, hogy nem az állami internátusba adnak. Így került a látókörükbe a görög katolikus püspökség által működtetett, francia szerzetesek vezette internátus. Apai nagynéném, az Ádi Tánti, ideadta a Kissek 19. századi diákládáját, azzal vittek be a megyei számvevőségi tisztviselő Deutsch bácsi autóján a karánsebesi úton levő internátusba. Mikor apámtól elbúcsúztam, arra kértem, mondja meg a többieknek, hogy nem sírtam, pedig a torkomat szorongatta a sírás. Akkor kezdődött életemnek az a szakasza, amit én később „francia légiónak” neveztem. Amikor én odaérkeztem, a francia szerzetesek közül már csak egy maradt, a Pere Leandre nevű, Assumption-rendbeli szerzetes, akit Mon Pere-nek (Atyámnak) kellett szólítanunk, s ebből aztán Monper lett. Mielőtt Lugosra került, a Közel-Keleten volt misszionárius. Az előírás szerint a bennlakónak két inget és gallért a hozzá való gombokkal kellett magával vinnie. Ezt nyilván egy 20. század eleji francia prospektusból vették át. Kínlódtam is sokat velük a hazai apacsing után. A diákok hivatalos nyelve a francia volt, az első évnegyed végéig használhatták anyanyelvüket francia szavakkal. Az állandó francia nyelvhasználatot Monper úgy biztosította, hogy szünetben a diákok között járkált, s ha meghallott valakit más nyelven beszélni, így szólt hozzá: Vous avez le baton, azaz Tiéd a stafétabot. Ez azt jelentette, hogy a diáknak kellett keresni egy másik nem franciául beszélőt, ha legjobb barátja is volt, hogy átadja neki a botot. Ha nem talált mást, akkor az esti szilencium után büntetésből nem mehetett lefeküdni, hanem 10 sort kellett franciából lefordítania. Második alkalommal meg kellett tanulnia egy francia igét. Ha egymás után harmadszor is nála maradt a bot, a Monper behívta az irodájába, ahol állítólag egy bikacsökkel jól megverte. Jó módszer az állandó francia társalgás biztosítására, de jellemformáló hatása megkérdőjelezhető. A Monper a reggeli ébresztőnél sem volt éppen kíméletes. Reggel fél hatkor bejött a hálószobába, háromszor tapsolt, mindenkinek ki kellett ugrania az ágyból, és egy fohászt kellett mondania. A megérkezésem utáni első reggelen nem hallottam meg a tapsot, ezért a többiek nagy sajnálatára derékszíjával kétszer az arcomra ütött. Riadtan jöttem rá, hogy új környezetbe kerültem. Hetente sorrend szerint kötelező volt a kápolnában kántori teendőket ellátni. A zsidó fiúk felmentést kaptak, így Ringlijóska is. A mise után reggel hatkor visszamentünk reggelizni, majd sorban elindultunk az iskolába. Az internátusban az alsósokat esténként a magasabb osztályban levők hallgatták ki a másnapi leckékből. Önfejű voltam még akkor, és amikor a hetedik osztályos fiú leckeellenőrzés során tenyerest adott, kijelentettem: megkérem az apámat, hogy vegyen ki az internátusból. Ezt megmondták a Monpernek, aki megkérdezett, hogy ez igaz-e. Aradi sváb nagyanyám örökségeként öntudatosan azt válaszoltam, hogy nem azért fizetnek itt, hogy verjenek. Erre más felsős diákot osztott be a csoportunkhoz. Furcsa ember volt. Egyszer kint voltam az udvaron, a Monper pedig festette a be nem fejezett ablakokat. Felajánlottam a segítségemet. Mikor befejeztük a munkát, játékos fény csillogott a szemében. Megköszönte a segítséget és ezt mondta nekem: Vous Bandi. Ma sem tudom, hogy a nevemen szólított, vagy pajkosan banditának nevezett…
Az állami iskola magyar diákjainak külön szigetet jelentettek a vallásórák, amelyeken nem csak hitükben erősítették meg őket, hanem nemzettudatukat is elevenen tartották. Én a Temes partjára, a református parókiára jártam hittanórára. Társaim köztisztviselő és vasutas gyerekek voltak. Oktatónk volt a korán elhunyt Szombati Szabó István, költő lelkész, majd a nagyműveltségű, Oxfordot is megjárt Nemes Elemér. Egy télen, amikor osztálytársaimnak a líceum épületében vallásórájuk volt, kint álltam a folyosón, amikor arra ment órára a katolikus osztálytársaimat oktató minorita szerzetes. Megszólított, hogy ne ácsorogjak a hidegben, hanem menjek be az ő órájukra. Lugoson Pacha püspök elnémetesítő törekvései ellenében a minoriták tartották a lelket magyar híveikben. Sokat foglalkoztak gyermekekkel, télen szánkázni vitték őket, ahova engem is magukkal vittek. Azt is el kell mondanom, hogy a lugosi osztálytársak, a bánsági tanáraink részéről sohasem éreztem soviniszta megnyilvánulást. Ezt csupán francia részről. A román oktatási rendszerben csak az anyanyelvén felnőtt ember taníthatott. Az első osztálytól kötelező francia nyelvet Franciaországból jött tanárok, a francia misszió tagjaiként tanítottak. A reformátusok borítékban vitték a vallásjegyet az osztályfőnöknek, aki éppen hiányzott, a francia tanár helyettesítette. Ez visszadobta a borítékot, hogy ő nem vesz el írást bármely szektától és rovartól (secte ºi insecte). Jó szójáték, de egy tízéves gyerekkel?... Mikor visszajött az osztályfőnököm, Traian Simu megkérdezte, hogy miért nincs hittanból jegyem. Mondtam, hogy mi történt. Erre azt mondta, hadd el, mert bolond. A történelemleckéket az alsós osztályokban Simunál szóról szóra fel kellett mondani. Szerinte erre azért volt szükség, mert ha a bánságiak a maguk nyelvén mondják el a leckét, sosem tanulnak meg jól románul. A 3. osztály vége felé egy nálam idősebb osztálytársam, egy másik nagyobb fiúval vezérkedni kívántak felettünk, és szexuális játékokra akartak kényszeríteni. Én nem voltam hajlandó engedelmeskedni nekik, ezért állandóan zaklattak és terrorizáltak. Erre felfigyelt az ideggyógyásznak készülő bátyám. Szólt otthon, és kivettek az internátusból. A következő évben átírattak a temesvári középiskolába. Akkor már Temesváron lakott Margit nővérem, a férje, Ferencz Antal testnevelő tanár volt ott. Ottlétem alatt náluk is laktam. A Bega partján egy más világ fogadott. A Diaconovich Loga Líceum nagyvonalú iskola volt, jó tanárokkal, az igazgató, Bejan magyar egyetemre járt, a román irodalom oktatásánál párhuzamosan tanított: például a román és a magyar nyelvemlékeket egyszerre ismertette. Schütz bácsi németet tanított, szigorúan rám szólt, amikor feleltetett: Ne svábul! Temesvárt nem volt diszkrimináció. A sportot nagyon komolyan vették, aki nem tudott futballozni vagy úszni, az alacsonyabb rendűnek számított. Akkor komoly bajnokok kerültek ki a városból. Ha játszott a temesvári Ripensia, a mozdonyvezető a buziási vonalon, ahonnan rá lehetett látni a pályára, megállította a vonatot, az utasok kikönyököltek az ablakba, és nézték a fülkéből a játékot. A hittanórákat Debreczeni István tanította, aki Nagyszalontáról került Temesvárra, és neves Arany János kutató volt. Később Bereczki Sándor segédlelkész foglalkozott velünk, külön összejöveteleket szervezett nekünk, amelyeket áthatott Szabó Dezső szelleme.
(Folytatjuk)
Művelődés (Kolozsvár)

20 éves késéssel
Kolozsváron elhelyezték azt a háromnyelvű (román, magyar és német) táblát, melyet eredetileg 1992.-ben szerettek volna elhelyezni az Egyetemiek Házának déli oldalán.
Jelezvén, hogy Kolozsvár, színház szerető közössége a magyar nyelvterület első állandó Kőszínházának felépítője volt.
Az 2012. évi INTERFERENCIÁK Nemzetközi Színházi Fesztiváljának talán egyik legfontosabb mozzanata, ami történelmet ír, leleplezték a 20 évvel ezelőtt elkészült fekete márvány- táblát.
Amint a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója, Tompa Gábor, az eseményt méltató beszédében elmondta: „Azért gyűltünk össze, hogy emlékezzünk múltunk felé fordulva. Húsz évvel ezelőtt szerettük volna ezt az emléktáblát elhelyezni”. Az akkori a város vezetősége nem nézte jó szemmel az anyanyelvűséget, sem a többnyelvűséget, és megakadályozta az eseményt méltató tábla elhelyezését. Most úgy tűnik, a történelem kereke, mely előre halad, visszazökken abba a vágásba, mely a mostani európai gondolkodást tükrözi.
A színházban a hagyomány eléggé megfoghatatlan fogalom. A gyakorlatban nem igazán tapasztalhatjuk, nem igazán térhetünk ki azokra a jelentős színházi eseményekre, melyek az előadással elmúlnak.
Ha fellapozzuk a Kolozsvári Magyar Színház történetét, azok a kiemelkedő egyéniségek, alkotók maradtak fenn az emlékezésben, amelyek koruknak megfelelve, tudtak alkotni. Nem a múltba, hanem a jövőbe néztek- mondta Tompa Gábor.
Kótsi Patkó János, Egressy Gábor, E. Kovács Gyula, Janovics Jenő, valamint Harag György. Olyan elemeket fedeztek fel a kolozsvári színjátszásban, amely a korszerű színházi gondolkodást tükrözte. Legyen az felzárkózás a kortársi európai és világi szokásokhoz.
Megköszönte Starmüller Gézának az emléktábla elkészítését, Kelemen Lajos Műemlékvédelmi Társaságnak, hogy az elhelyezéshez szükséges dokumentációt a színház rendelkezésére bocsátotta.
Az emléktáblát Tompa Gábor dr. Kötő Józseffel, a színház volt irodalmi titkárával, igazgatójával, jelenleg parlamenti képviselővel együtt, leplezte le.
Koszorút helyezett el a Kolozsvári Állami Magyar Színház, az Erdélyi Közművelődési Egyesület nevében Dáné Tibor Kálmán, valamint a városi és megyei RMDSZ képviselői, Horváth Anna Kolozsvár alpolgármestere, Sípos Gábor, az EME elnöke. Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa nevében Magdó János főkonzul koszorúzott.
Ez év december 17.-én ünnepelhetjük a hivatásos magyar színjátszás 220.-ik éves évfordulóját, itt a Farkas utcában.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

Főhajtás a kolozsvári színjátszás 220. évfordulóján
Háromnyelvű tábla az első magyar kőszínház emlékére
A kolozsvári magyar színjátszás 220 éves története előtt tiszteleg az utókor az első magyar kőszínház helyén álló épület falára helyezett emléktáblával, amelyet pénteken délben, ünnepélyes keretek között avattak fel a Farkas/Kogălniceanu utca 3–5. szám alatt. Starmüller Géza képzőművész alkotását eredetileg a kétszázadik évforduló alkalmából, 1992 decemberében helyezték volna el az Egyetemiek Háza falára, Gheorghe Funar városvezetése idején azonban erre nem kerülhetett sor. Az emléktáblát Tompa Gábor, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója és Kötő József színháztörténész, az intézmény korábbi vezetője leplezte le. Ünnepi beszédében Tompa a jeles elődök – Kótsi Patkó János, E. Kovács Gyula, Janovics Jenő, Harag György – tevékenységét méltatta, amelynek révén a haladó színházak sorában tudták megőrizni a kolozsvári társulatot, amelyet a legrégebbi hivatásos magyar színtársulatként tartanak számon.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Emléktábla-avatás az evangélikus templomban
Advent első vasárnapján, a kolozsvári evangélikus templomban megtartott istentisztelet után, Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus püspök leleplezte a templom kertjében a Járosi Andor (1897–1944) evangélikus esperes emlékét őrző plakettet. „Hálával és örömmel érkeztünk erre a helyre. Ezt az emléktáblát az Úr dicsőségére leplezzük le. Járosi Andor szép és hiteles fényforrás volt számunkra, akit Lőwy Dániel a Szamos-parti város, azaz Kolozsvár Wallenbergjének nevezett” – mondta el Adorjáni.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

Sok tennivaló akad még az egyetemi autonómiát illetően véli Péter István, az RMDSZ képviselőjelöltje
– Ön szerint hogyan hatott a romániai egyetemek autonómiájára az új oktatási törvény?
– Az új oktatási törvény kétségtelenül előrelépés a régivel szemben, de ennek ellenére nagyon sok javítanivaló akad benne. Ha az egyetemi autonómia szemszögéből vizsgáljuk, akkor határozottan sok bővítenivaló akad. Egy dinamikus piacgazdaság építésénél elengedhetetlen feltétel az is, hogy a szakemberképzés követni tudja a piaci igényt. A piac pedig néha türelmetlen: itt és most követel szakembereket. Ezért megengedhetetlen, hogy a mostani bürokratikus feltételek mellett lehessen csak új szakokat alapítani, indítani. Legjobb esetben is legalább egy évet kell várni, amíg az ARACIS – jó esetben – megengedi a szakalapítást és emellett azt is megszabja, hogy hány diákot lehet felvenni (nemcsak államilag támogatott helyre, hanem tandíjas helyre is). Emellett hatalmasak a szakalapítás, szakakkreditáció, és a négyévenkénti kötelező szakminőség-biztosítási költségek. Jelen pillanatban 24000 lejt kell befizetni ezekért alkalmanként, amit a kar kell kigazdálkodjon, mert nem kap erre külön állami támogatást. Ugyancsak az autonómia hiányára utal az a tény is, hogy nem lehet Bukarest engedélye nélkül sem oktatót, sem hivatali személyzetet alkalmazni. A kutatásra szánt pénzeket szintén csak Bukaresten keresztül lehet megpályázni. Legtöbb esetben nem azok a kutatási tervek nyernek, amelyek valóban jók, hanem azok, amelyek mögött erősebb lobby áll. Fölöslegesnek tartom azt is, hogy Bukarestben döntsék el a doktori címek sorsát, amikor Kolozsváron védték meg a dolgozatokat a doktorjelöltek. Azt sem igazán értettem, hogy miért kellett minisztériumi bizottságot küldeni a nemrégiben lejárt rektorválasztáshoz, amelyik megpróbálta teljes mértékben befolyásolni az egyetem szenátusa által megválasztott és törvényes működési szabályzattal rendelkező egyetemi bizottságot.
– Hogyan vélekedik az egyetemi hallgatók fejkvótájáról?
– Szerintem a kvótarendszer a minőségi oktatás egyik legnagyobb ellensége. Egyrészt azért, mert ha a támogatás a diákhoz kötött, akkor gazdasági szempontból minden kar abban érdekelt, hogy ne veszítsen pénzt. Emiatt a nagyon gyenge diákok is diplomához juthatnak. Eleinte a rendszer igyekszik benntartani őket, az államilag támogatott időszak elteltével a gyenge diák saját pénzén próbálja meg befejezni tanulmányait. Ha hosszú idő alatt is és sok pénz ráköltésével idővel diplomához jut. Viszont sokszor mondom, hogy nem szeretnék olyan orvos szikéje alá kerülni, aki 5-6-os általánossal végezte el az egyetemet. A gyermekemet se tanítsa olyan tanár, aki csak középszerű volt. Emellett a „divatszakmák” korszakában a fejkvóta mellett olyan szakok kerülhetnek veszélybe, amelyeknek jelenleg nincsen nagy piaca. Amiért leépült Románia ipara, attól még szükség van különféle mérnökökre. Ha nem divat ma matematikusnak, fizikusnak, kémikusnak, filozófusnak, nyelvésznek, teológusnak, színésznek lenni, mert nagyon kevés a kereset, attól még nem mondhat le a társadalom ezekről a képzésekről. Márpedig a fejkvóta rendszerben az alacsony diáklétszám miatt veszélybe, felszámoláshoz kerülhetnek ezek a képzések.
– Milyen esélyt lát az önálló állami magyar egyetem létrehozására Romániában?
– Önálló egyetem létrehozására nem sok esélyt látok. Egyrészt azért, mert már létrehoztunk két önálló magyar magánegyetemet (Sapientia és Partium), és emellett a BBTE keretén belül (de remélem nemsokára a marosvásárhelyi Orvosi Egyetemen is) nagyon színes és széles magyar nyelvű oktatási lehetőség létezik.
Szabadság (Kolozsvár)

Visszahelyezik az EMNP szászfenesi óriáspannóját
A Kolozs Megyei Választási Iroda arra kötelezi Szászfenes polgármesterét, hogy helyezze vissza az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) választási hirdetését. A „Föderális Romániát, európai Erdélyt! Autonómiát!” feliratú román nyelvű óriásplakátot szerda este vétette le a Kolozsvárral szomszédos község elöljárója három órával azután, hogy feltették.
A törvényszéki bírókból és a pártok képviselőiből álló megyei választási testület pénteken ellenszavazat nélkül helyt adott az EMNP panaszának. Megállapította, hogy Horea Şulea polgármesternek nem állt jogában államellenesnek, alkotmányellenesnek minősíteni, és eltávolíttatni a 18 négyzetméteres óriásplakátot.
Şulea: alávetem magam a határozatnak
A választási iroda egyben felszólította a rendőrséget, hogy vizsgálja meg a hirdetés eltüntetésének körülményeit, és mérlegelje kihágási bírság kiszabását. A hétoldalas határozatban szó esik a Kolozs megyei rendőrség magyarázatáról is.
Eszerint a rendőrök a helyszínen megállapították, hogy valós a polgármester jelzése, amely szerint „Románia feldarabolására uszító” plakát jelent meg az országút mellett. A polgármesteri hivatal nemcsak a kifogásolt plakátot távolíttatta el, hanem formai okokra hivatkozva a hirdetőtáblát működtető reklámügynökséget is megbírságolta, és a hirdetőtábla azonnali lebontását is elrendelte. A választási iroda leszögezte, hogy választási hirdetésről lévén szó a helyi hatóságoknak a választási irodához kellett volna fordulniuk panaszukkal. Az iroda ugyanakkor azt nem vizsgálta, hogy alkotmányos-e az EMNP választási üzenete, mert ezt nem kérték tőle.
Horea Şulea, Szászfenes polgármestere az MTI-nek elmondta, hogy egyelőre nem kapott hivatalos értesítést a választási irodától. „Románia szabad ország, ha a tábla visszahelyezésére kötelez egy bíróság, alávetem magam a határozatának” – jelentette ki az elöljáró, aki emlékeztetett arra, hogy az EMNP hirdetése egy törvénytelenül elhelyezett hirdetőtáblán jelent meg.
Személyesen intézkedett az elöljáró
Az EMNP választási hirdetését szerda este távolíttatta el Szászfenes polgármestere, mivel állam- és alkotmányellenesnek vélte annak tartalmát. Az EMNP csütörtöki sajtótájékoztatóján Szász Péter, a párt szenátorjelöltje elmondta, a párt legfontosabb választási üzeneteit tartalmazó óriásplakátot egy reklámügynökségtől bérelt felületen helyezték el szerda délután. A választási hirdetés mindössze három órán át volt látható, az esti órákban eltávolították.
Az Evenimentul Zilei napilap beszámolója szerint a plakát eltávolításánál jelen volt Horea Şulea polgármester is, aki elmondta, személyesen intézkedett a plakát eltávolításáról. Az elöljáró a Mediafax hírügynökségnek nyilatkozva a hirdetést állam- és alkotmányellenesnek minősítette. Az Evenimentul Zilei szerint a Kolozsvár és Szászfenes határában kitett óriásplakát vélt alkotmányellenes tartalmáról a járókelők a rendőrséget is értesítették. Ion Păcurar Kolozs megyei rendőrparancsnok azt nyilatkozta a lapnak: kivizsgálják, ki tette ki a hirdetést, és határozott intézkedéseket tesznek.
Bűnvádi feljelentést tesz az EMNP
Az EMNP képviselői csütörtöki sajtótájékoztatójukon bejelentették: hivatali visszaélés, rongálás és lopás miatt bűnvádi feljelentést tettek Horea Şulea szászfenesi polgármester ellen. Szász Péter, az EMNP Kolozs megyei szenátorjelöltje elmondta, azért kényszerültek erre a lépésre, mert hiába beszéltek személyesen Horea Şuleaval, a polgármester nem volt hajlandó visszahelyezni a néppárt törvényesen kihelyezett hirdetését. A
Szocálliberális Unió (USL) színeiben megválasztott elöljáró többek közt arra hivatkozott, hogy a járókelőket zavarta a választási hirdetés szövege. Szász emlékeztetett: az EMNP-nek az önkormányzati választásokon is meggyűlt a baja a szászfenesi polgármesterrel, akkor a Kolozsvár nevét négy nyelven tartalmazó hirdetést távolíttatta el a túlbuzgó elöljáró, ám később belátta tévedését, és visszakerülhetett a helyére a hirdetés.
Ezúttal azonban hajthatatlan maradt az elöljáró. A megyei választási iroda döntését követően Szász Péter az MTI-nek úgy nyilatkozott: akkor hiszi, hogy visszakerül a hirdetésük, ha látja. Hozzátette, hogy a bűnvádi feljelentést – amelyben hivatali visszaéléssel, rongálással és lopással gyanúsítják Horea Şuleat – semmiképpen nem vonják vissza.
Cenzúrázott választási üzenetek
Szilágyi Zsolt, a néppárt kampányfőnöke a sajtótájékoztatón arra hívta fel a figyelmet, hogy országszerte folyamatosan cenzúrázzák, szabotálják a párt választási üzeneteit, jóvátehetetlen károkat okozva ezzel. Mint részletezte: a román közszolgálati televízió vezetése súlyos visszaélést követett el, amikor megtagadta az EMNP autonómiát és a szövetségi államot népszerűsítő román nyelvű választási klipjének a sugárzását.
Mindezt súlyosbítja, hogy az Országos Audiovizuális Tanács (CNA) kedden elnapolta a néppárt panaszának a megtárgyalását. „Vannak, akik úgy gondolják, Romániában még mindig betiltható egy gondolat” – jelentette ki az EMNP kampányfőnöke. Hozzátette, az Európai Unió intézményeit és az Unió tagállamainak a bukaresti nagykövetségeit is tájékoztatják a hatósági visszaélésekről, amelyek megítélésük szerint a véleménynyilvánítás alapvető jogát sértik.
Krónika (Kolozsvár)

Szász Jenő pálfordulása: RMDSZ-szavazatra buzdít az MPP volt elnöke
Szász Jenő, a Magyar Polgári Párt (MPP) volt elnöke szerint az Erdélyi Magyar Néppártnak (EMNP) nincs esélye bejutni a bukaresti parlamentbe, ezért szerinte a Tőkés László védnöksége alatt álló alakulatra leadott szavazatok egyes román pártok jelöltjeit juttatnák mandátumhoz. Miközben sokan háttéralkut sejtenek Szász állásfoglalása mögött, a polgári alakulat vezetői megosztottak a tekintetben, kire szavazzanak az MPP hívei a december 9-i parlamenti választáson. Szász Jenő álláspontja azért érdekes, mert az MPP vezetőjeként évekkel ezelőtt meghirdette a választás szabadságát az RMDSZ-szel szemben, és egyik legkritikusabb ellenfele volt a szövetségnek.
Szász Jenő burkoltan arra biztatja az erdélyi magyarokat, hogy az RMDSZ-re szavazzanak a vasárnapi parlamenti választáson. Az MPP volt elnöke szerint az EMNP-nek nincs esélye bejutni a bukaresti törvényhozásba, ezért szerinte az alakulatra leadott szavazatok egyes román pártok jelöltjeit juttatnák mandátumhoz.
A nemrég a Nemzetstratégiai Intézet irányításával megbízott politikus a Duna Televíziónak adott, vasárnap esti nyilatkozatában úgy vélekedett, az erdélyi magyaroknak olyan pártra kell szavazniuk december 9-én, amelyik teljesíteni tudja a bejutás követelményeit. Úgy vélte, egyedül az RMDSZ képes erre, mivel szerinte az EMNP nem tudja átlépni a hat képviselői és három szenátori mandátum megszerzését feltételező alternatív küszöböt.
Szász abban látja a bajok forrását, hogy a júniusi önkormányzati választásokon nem alakult meg az általa szorgalmazott „jobboldali koalíció” az MPP és az EMNP között, amely rákényszerítette volna az RMDSZ-t arra, hogy elfogadja a „magyar válogatott” felállítását. „Igazi jó megoldás nincs az erdélyi magyarság számára, mert valami többre volna szükség, mint amit az RMDSZ az utóbbi 22 évben produkált, de én azt látom, hogy ha a kisebbik rossz mellett kell az ember letegye a voksát, akkor fontoljuk meg az erdélyi egyházak üzenetét, miszerint fontos, hogy az erdélyi magyarságnak képviselete legyen a parlamentben. És ha azt nézzük, hogy melyik párt tudja ezt a lehetőséget biztosítani az erdélyi magyaroknak, ha nem is nyugodt lelkiismerettel mondom, de látszik, ezt az RMDSZ tudja megtenni” – jelentette ki Szász.
A kérdés különben megosztja az MPP-t. Biró Zsolt, az alakulat jelenlegi elnöke tegnap a Krónikának nyilatkozva igazat adott elődjének, és nyíltan arra biztatta a párt valamennyi tagját és szimpatizánsát, hogy szavazzon az RMDSZ-re. „Ha a magyarság a romániai lakosság mintegy 6 százalékát teszi ki, és a bejutási küszöb 5 százalék, akkor csak az RMDSZ-nek van esélye bejutni a törvényhozásba. A néppártiak által hangoztatott 6:3-as alternatív küszöb teljesítése gyakorlatilag lehetetlen” – állítja Biró. Hozzátette, az MPP nem azért nem állított saját jelölteket, mert elégedett az RMDSZ eddigi tevékenységével, hanem a választási matematikából adódó meggondolásból.
Az MPP háromszéki szervezete szavazásra buzdít ugyan, de nem foglal állást egyik magyar párt mellett sem. Kulcsár Terza József, az MPP Kovászna megyei elnöke a Krónikának elmondta, fontosnak tartják a részvételt, mozgósító üzenetet fogalmaznak meg, és arra biztatják tagjaikat, hogy magyar jelöltre szavazzanak.
„Az RMDSZ elleni kifogásainkat számtalanszor megfogalmaztuk, az EMNP viszont megosztotta a nemzeti oldalt. Az önkormányzati választások előtt össze kellett volna fognunk, hogy eséllyel vehessük fel a versenyt az RMDSZ-szel” – jelentette ki Kulcsár. Közben viszont Nagy István, a Kolozs megyei Szék község MPP-szervezetének elnöke tegnap arra buzdította a párt tagjait és szimpatizánsait, hogy az EMNP-re szavazzanak.
Szász Jenő állásfoglalása különben azért érdekes, mert az MPP vezetőjeként évekkel ezelőtt meghirdette a választás szabadságát az RMDSZ-szel szemben, és egyik legkritikusabb ellenfele volt a szövetségnek. Politikai ellenfelei azonban az elmúlt időszakban azzal vádolták, hogy látványosan közeledett az RMDSZ-hez. Erre utal sokak szerint, hogy Verestóy Attila RMDSZ-es szenátor a kampány idején többször üdvözölte, miszerint Szász „megértette az egység szükségességét”, és az MPP nem indult a parlamenti megmérettetésen.
Sokan azt sem tartják véletlennek, hogy az RMDSZ-többségű, székelyudvarhelyi képviselő-testület – az EMNP heves ellenzése közepette – a napokban megszavazta, hogy a Szász vezette Székelyudvarhelyért Alapítvány ne készpénzben törlessze a városkasszával szemben felhalmozott 345 ezer lejes adótartozását, hanem egyik csereháti ingatlana három lakrészével.
Mint arról beszámoltunk, Kelemen Hunor RMDSZ-elnök az MPP október közepén rendezett Országos Tanácsa döntései közül azt nevezte a legfontosabbnak, hogy az alakulat megőrizte szervezeti önállóságát. Kelemen akkoriban úgy nyilatkozott, hogy az MPP éléről történt visszavonulása előtt hosszú megbeszélést folytatott Szász Jenővel, és ez alapján úgy látja, hogy a decemberi parlamenti választások után lehetőség nyílik az RMDSZ és a polgári alakulat közötti párbeszédre, és több kérdésben együttműködhetnek. A stafétát Szász átadta Biró Zsoltnak, aki MPP-elnöki minőségében október végén az együttműködési lehetőségekről tárgyalt Kolozsváron Kelemen Hunorral.
Krónika (Kolozsvár)

A központi választási iroda szerint jogosan vették le az EMNP óriásplakátját
A romániai központi választási iroda szerint Szászfenes polgármestere jogosan távolíttatta el az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) „Föderális Romániát, Európai Erdélyt! Autonómiát!” feliratú román nyelvű óriásplakátját.
A központi választási iroda a szászfenesi polgármester fellebbezését követően megváltoztatta a Kolozs megyei választási iroda határozatát, és jogerősen elutasította az EMNP panaszát.
A választási iroda egyfelől arra hivatkozott, hogy a hirdetőtáblát működtető reklámügynökség nem rendelkezett valamennyi engedéllyel, de azt is megállapította, hogy az EMNP választási hirdetése „ellentétes a romániai alkotmányos renddel”. Az iroda megállapította továbbá, hogy Szászfenes polgármestere jogszerűen távolíttatta el az óriásplakátot.
Szász Péter, az EMNP szenátorjelöltje az MTI-nek elmondta, a történtek jól jelzik: milyen mértékben tekinthető jogállamnak Románia. Sajnálatosnak tartotta, hogy a bukaresti hatósági döntést a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) képviselője is megszavazta, noha az RMDSZ is az autonómia jelszavával próbálja meggyőzni a választókat.
Az EMNP 18 négyzetméteres választási hirdetését november 28-án este távolíttatta el – vélt alkotmányellenes tartalma miatt – a Kolozsvárral szomszédos Szászfenes polgármestere, Horea Sulea. Korábban a Kolozs megyei választási iroda azt állapította meg, a polgármesternek nem állt jogában államellenesnek, alkotmányellenesnek minősíteni és eltávolíttatni egy választási hirdetést. Arra kötelezte a polgármestert, hogy helyezze vissza az óriásplakátot, és felszólította a rendőrséget, hogy vizsgálja meg a hirdetés eltüntetésének körülményeit, mérlegelje kihágási bírság kiszabását.
MTI
Erdély.ma

Önéletrajz Név: dr. Hantz Péter
Születési adatok: Kolozsvár, 1974. február 1.
Lakhely: Bázel
Foglalkozás: biofizikus
Munkahely: Friedrich Miescher Orvosbiológiai Kutatóintézet, Idegtudományi program Közéleti tevékenység: Erdélyi Kárpát Egyesület, jegyző Romániai Magyar Középiskolások Szövetsége, elnök Kolozsvári Magyar Diákszövetség, elnök Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, alelnök Bolyai Kezdeményező Bizottság, ügyvivő alelnök Tanulmányok: Genfi Egyetem, PhD elméleti fizikából Eötvös Loránd Tudományegyetem, MSC, fizikus szak, Budapest rövidebb ideig tanulmányokat folytattam a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetemen és az Oxfordi Egyetemen
Idegen nyelvek: angol, román, német, francia (alapfok), orosz (alapfok) Politikai hitvallás: 1989 óta - a forradalom tizenöt évesen ért - alig volt olyan időszak, amikor ne tevékenykedtem volna egy civil vagy diákszervezetben. Közéleti munkásságom során elsősorban oktatási és külügyi kérdésekkel foglalkoztam. Ezeken a területeken különösen fontos a szakpolitikusok szerepe. Tapasztalataimat továbbra is szívesen hasznosítanám az erdélyi magyarság érdekeinek érvényesítése, és életszínvonalunk emelése érdekében. Szakpolitikusként a jelenleginél sokkal hatékonyabb oktatási rendszer megvalósításáért fogok síkra szállni. A romániai lakosság a kelet-európai átlaghoz képest is alulképzett. Értékes szakképesítés nélkül illúzió jól fizetett állásokra várni, és az életszínvonalunk sem fog emelkedni. Az építkezést a közoktatás javításában kell kezdeni: sürgősen erőforrásokat rendelnék a kisebb települések egyre gyengébb színvonalú iskolái minőségének emelésére, a hátrányos helyzetű csoportok beiskolázási arányainak növelésére. Külön figyelmet fordítanék egy olyan, délutáni foglalkozásokat és nevelést biztosító intézményrendszer kiépítésére, amely a kallódó gyerekek segítésén túl azoknak is támogatást nyújtana, akiknek a szülei külföldön dolgoznak.
A jelenlegi oktatási rendszerben a szükségesnél kisebb a technikusok és szakmunkások képzésére alkalmas intézmények száma, továbbá a felsőfokú mérnöki és természettudományos képzést is bővíteni kell. Fel fogok lépni a diplomagyárak és a diplomás munkanélkülieket termelő egyetemi szakok visszaszorítása érdekében. Elősegíteném a magas hozzáadott értékű termékeket előállító cégek Kárpát-medencei megtelepedését, amelyek a szakképzésben is szerepet vállalhatnak. A magyar lakosság súlyosan alulreprezentált a felsőfokú végzettséggel rendelkező román állampolgárok körében. Részben ez az oka a Székelyföld relatív elszegényedésének. Célom az állami finanszírozású Bolyai Egyetem újraindításának előmozdítása. A Bolyai Egyetem magába foglalná a BBTE és a MOGYE magyar tagozatait, és egy sepsiszentgyörgyi agrártudományi karral is rendelkezne. A Sapientia Egyetem és a Partiumi Keresztény Egyetem román állami finanszírozásban is kell részesüljön.
Lépéseket fogok tenni a jelenlegi megalkuvó, a lényeges kérdésekben (Székelyföld területi autonómiája, a magyar nyelv hivatalossá tétele, állami magyar egyetem újraindítása) huszonkét éve egy helyben topogó kisebbségpolitika megváltoztatására. Mivel mindenki nagyon jól tudja, hogy hol szenvedünk hátrányos megkülönböztetést, semmi szükség hivatalokat fenntartani a kérdés vizsgálatára. Az erdélyi magyarság Európa egyik legjelentősebb kisebbsége, de tizedannyi jogunk sincsen, mint a lélekszámban jóval kisebb dél-tiroli németeknek, finnországi svédeknek, macedóniai albánoknak vagy moldvai gagauzoknak. „Kérem szépen”-re még sehol nem adtak kisebbségi jogokat. Az ENSZ-nél, az Európai Parlamentben, az EBESZ-nél és Európa Tanácsnál azzal kellett szembesülnöm, hogy az RMDSZ számos politikusa azt a benyomást kelti, hogy az erdélyi magyarságnak nagyon jó dolga van mind gazdasági, mind pedig kisebbségi jogi szempontból. Amikor az általam vezetett küldöttségek bemutatták a valós helyzetet, botrányok törtek ki. El akarom érni, hogy a komolyabb gazdasági érdekeltséggel rendelkező személyek ne kerülhessenek politikai szervezeteink kulcspozícióiba. A romániai viszonyok ismeretében nyilvánvaló, hogy érdekeltségeik tönkretételével zsarolják őket, és nem az a kérdés, hogy beadják-e a derekukat, hanem az, hogy mikor. Jómagam hat éve, az emlékezetes kolozsvári táblaügy óta külföldön élek: 2006-ban magyar feliratokat helyeztem ki a magát multikulturálisnak feltüntető Babeș-Bolyai Tudományegyetemen, és emiatt viharos körülmények között távoznom kellett egyetemi tanári állásomból és Kolozsvárról is. Több országban is alkalmam volt megismerkedni a magyar diaszpóra életével. Lépéseket tennék annak érdekében, hogy a külföldön élő magyarok által fölhalmozott tapasztalat és kapcsolati tőke hatékonyabban és szervezettebben juthasson el a Kárpát-medencébe. A gyakran informálisan szerveződő magyar közösségek munkájának támogatása, összehangolása a nemzetimázs építése révén is sokszorosan megtérül. Megválasztásom esetén Budapest, Washington és Genf mellett több népszerű egyetemi városban is titkárságot létesítenék. Jelenleg perben állok a román állammal. Ez még néhány évig eltarthat, de a per eredményétől függetlenül szeretnék majd hazaköltözni. Kapcsolatom Erdéllyel élő, közös munkáim vannak otthoni közéleti és tudományos műhelyekkel. Több honlapot is fenntartok, amelyek magyar turisztikai nevezetességeket mutatnak be.
Hantz Péter szenátorjelölt (Románia) sajtótájékoztatót tartott Budapesten, Tőkés László EP-képviselő irodájában.

Két jelölt száll versenybe az Erdélyi Református Egyházkerület püspöki tisztségéért
Az egyházkerület honlapján megtalálható adatok szerint a szerdán lejárt határidő előtt Kató Béla sepsiillyefalvi lelkészt, jelenlegi püspökhelyettest 12 egyházmegyei tanács jelölte a tisztségre, Székely József, a Kolozsvár alsóvárosi gyülekezet lelkésze három egyházmegyei tanács jelölését kapta.
Gyenge János, az egyházkerület illetékese az MTI-nek elmondta, a jelöltek közül az egyházkerület december 14-én tartandó közgyűlése választja meg Erdély 46. református püspökét.
A tisztséget 2000 óta betöltő Pap Gézának lejár a második mandátuma, az egyház belső szabályai szerint újabb püspöki mandátumra nem jelölhető.
Az Erdélyi Református Egyházkerülethez – a kerület saját nyilvántartása szerint – több mint 310 ezer gyülekezeti tag tartozik, köztük elenyésző azok száma, akik nem magyar anyanyelvűek.
MTI
Krónika (Kolozsvár)

Művészettörténeti konferencia a Magyar Tudomány Napján
A Magyar Tudomány Napja Erdélyben rendezvénysorozat keretében először rendeztek művészettörténeti témájú előadásokat felsorakoztató szekciót november 30-án, az Erdélyi Múzeum-Egyesület Jókai (Napoca) utcai székházának dísztermében. Nyitóbeszédében dr. Sipos Gábor, az EME elnöke kiemelte a konferencia fontosságát, és méltatta a kolozsvári művészettörténeti iskola eredményes működését.
A művészettörténet iránt érdeklődő hallgatóság (köztük számos diák) ízelítőt kaphatott az erdélyi művészet kutatásának legújabb eredményeiből. Az előadók soraiban művészettörténészek mellett a rokon szakmák képviselői, restaurátorok, műemlékes szakemberek is voltak. A négy tömbbe csoportosított előadások kronológiai sorrendben követték egymást a középkortól egészen a XX. század elejéig. Az előadásokon szó esett többek között a középkori somlyóújlaki templom kutatásának legújabb részleteiről (Emődi Tamás), több erdélyi szász templom falképeinek feltárásáról (Kiss Lóránd) – ezek fa bútorzatának vizsgálata alkalmával előkerült igen fontos leletekről külön beszámoló is elhangzott (Mihály Ferenc). De a küküllői református egyházmegye XVIII. századi nemesi textília-adományai (Horváth Iringó), a tordai reformátusok XVI–XVIII. századi templomai (Weisz Attila) és nem utolsósorban a dési ferences templom kegykép-másolatai (Kovács Zsolt) is kiemelkedő témái voltak a szekciónak. Az előadás-sorozatot Murádin Jenő művészettörténész Körösfői-Kriesch Aladár kolozsvári tevékenységéről szóló bemutatása zárta.
A szekció előadásai után Sarkadi Nagy Emese Local Workshops – Foreign Connections. Late medieval altarpieces from Transylvania című (Helyi munkaműhelyek – külföldi kapcsolatok. Késő középkori oltárképek Erdélyben) könyvét Poszler Györgyi művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria főmuzeológusa értő elemzéssel mutatta be. Beszédében kiemelte, hogy e kötet a téma egyes alapvető kérdéseinek tárgyalása mellett az erdélyi késő középkori oltárok és oltártöredékek első szakszerű katalógusát is tartalmazza. Az erdélyi késő középkori oltárokról a kötet szerzője külön előadást is tartott a szekcióban. Ezt követően a rendezvény házigazdája, Weisz Attila rövid záróbeszédében bemutatta az új szekció létrejöttének okait, körülményeit és célkitűzéseit, megköszönve az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek a szervezésben nyújtott önzetlen támogatást.
A művészettörténeti konferencia tartalmas és tanulságos előadásait végighallgatva reméljük, hogy a jövőben is lehetőség adódik a hasonló, építő jellegű szakmai tanácskozásokra, amire az Erdély művészeti öröksége iránt megnőtt érdeklődés, valamint az egyetemi oktatáshoz vagy a különböző szakintézményekhez kötődő kutatások alapján bizton számíthatunk.
Csécs Kinga
Szabadság (Kolozsvár)

Babér és borostyán: kalandozások anyanyelvünk csodálatos világában
A nyelvföldrajzban és nyelvjáráskutatásban is jelentőset alkotó Murádin László kolozsvári nyelvésznek a közelmúltban újabb – sorrendben a tizedik – nyelvművelő kötete jelent meg a nagyváradi Europrint Könyvkiadónál Babér és borostyán címen.
Modern meghatározás szerint: nyelvművelésnek nevezzük az alkalmazott nyelvtudománynak azt az ágát, amely a nyelvhelyesség elvei alapján a nyelvi műveltség terjesztésével igyekszik segíteni a nyelv egészséges fejlődését – olvasható az értelmező szótárban. Több évtizednek kellett eltelnie, amíg ehhez a felismeréshez eljutottak a szakemberek.
Bizonyíték erre Murádin László könyve előszavában olvasható mondatai is: „Én is hittem: a nyelvművelésnek csupán az az egyetlen feladata, hogy féltékenyen őrködjék a nyelv tisztaságán, irtsa a helytelen kifejezéseket és a nyelvtől idegen szavakat (…) Saját írásaimon kellett rájönnöm, hogy az igazi nyelvművelésnek az útja nem itt, hanem az anyanyelvi közműveltség növelésén át vezet. Ha érdekes cikkekkel sikerült felkeltenünk az olvasó figyelmét a nyelvről szóló írások iránt, akkor már ezekben az írásokban megbeszélhetjük a nyelvhasználattal összefüggő nehezebb nyelvtani ismereteket, nyelvi kifogásokat is”.
A több mint öt évtizede nyelvművelő írásokat, nyelvészeti tanulmányokat publikáló Murádin László ezzel a kötetével a szakmai modernizációra való hajlamát/képességét is igazolta, ugyanis mind a magyar, mind az európai nyelvművelés a nyelvi műveltség terjesztése irányába mozdult el. Ezt természetesen heves viták előzték meg, elég ha ezúttal csupán a különféle szemléletmódokra gondolunk: nyelvközpontú (az 1970-es évek), emberközpontú (az 1980-as évek), nemzetközpontú (a rendszerváltozás utáni) nyelvművelésre. A viták csúcsát az jelentette, amikor évekkel ezelőtt Budapesten nyelvészek egy csoportja kijelentette: fölösleges, értelmetlen dolog a nyelvművelés.
Ők a nyelvet szigorúan a tudomány tárgyának fogták fel, megfeledkeztek társadalmi szerepéről, arról, hogy az emberi nyelv elsősorban az érintkezés eszköze. A vitában Murádin László is hallatta szavát. Azt a hitvallását fejtette ki, mely szerint: kisebbségi létben a nyelvművelés társadalmi kérdés. Akkori meglátásai is teljesen összhangban voltak (és vannak) a korszerű magyar nyelvtudomány álláspontjával: a nyelvközösségek életében figyelni kell a meghatározó történelmi eseményekre, a nyelvpolitika és a nyelvállapot változásainak összefüggéseire.
A magyarság esetében nem hagyható figyelmen kívül például a trianoni békeszerződés (a nemzet egyharmada idegen államnyelvek hatása alá került), ennek egyik következménye a kisebbségi helyzetben élő magyarok helyenként  tapasztalható kommunikációs zavarai, melyek akár a nyelvvesztéshez is elvezethetnek. Ha elveszti az egyén a nyelvét, elveszti nemzetiségének lényegét is.
Legfőbb megtartó erőnk, anyanyelvünk csodálatos világába kalauzolja – mintegy 250 cikkében – olvasóit Murádin László azáltal, hogy szavaink titkába nyújt betekintést: egy-egy szó, szólás eredetének, jelentése kialakulásának magyarázatával gyarapítja történelmi, néprajzi, művelődéstörténeti, irodalmi ismereteinket. Erősítheti hovatartozási tudatunkat is. A kolozsvári Szabadságban évtizedek óta heti rendszerességgel megjelenő nyelvművelő rovatának írásaiból állította össze bő 400 oldalnyi kötetét.
Tapasztalatból tudom magam is, számos olyan szava van nyelvünknek, amelyeknek eredete, jelentése különösképpen érdekli embertársainkat. Ilyen például a kötetet indító kétkulacsos szó is, amelyről kiderül, hogy egy 1834-ben bemutatott színdarabból való. (Nagy Ignác Tisztújítás című darabjában egy kétszínű, züllött kortes megyei méltóságra pályázó mindkét jelölttől pénzt fogad el, mindkettő érdekében egyformán buzgólkodik, kezében két kulacsot tart, hol az egyikből iszik, hol a másikból aszerint, mikor melyik jelöltet kell éltetni…) Hasonlóképpen érdekes a vaskalapos szó története is (az elnevezés külföldi egyetemeken járt református teológusokhoz kötődik), de mondhatni a kötet minden, jó stílusérzékről tanúskodó, olvasmányos cikke szórakoztatva gyarapítja anyanyelvi ismereteinket.
Kedvcsinálónak még néhány cím: Csalafinta. Köntörfalaz. Sánta arasz. Se íze, se bűze. Nyakleves. Szamárlétra. Berúg, megrészegedik. Zsibvásár. Rókázik, okádik. Ádámkosztüm. Babér és borostyán. Rövidital, hosszúlépés. Lókötő, csirkefogó, naplopó. Cigány. A kastélytól a putriig. Rá se bagózik. A szerző Kosztolányi Dezső szavaival ajánlja könyvét olvasóinak: „Azt a lelket és nyelvet, melyet rövid időre örökbe kaptunk, új szellemmel fényezve, csorbítatlanul át kell adnunk utódainknak. Ez a küldetésünk – áldjon vagy verjen sors keze –, ez a mi küldetésünk.”
Komoróczy György
(Murádin László: Babér és borostyán, Europrint Könyvkiadó, Nagyvárad, 2012)
Krónika (Kolozsvár)

Megjelent a romániai újságírás enciklopédiája
A romániai sajtótörténeti munkák közt egyedülálló kötetet mutattak be pénteken a kolozsvári egyetemi könyvtárban. Istoria jurnalismului din Romanie in date. Enciklopedia cronogica.
A romániai újságírás történetének adatai. Kronologikus enciklopédia erényei közé tartozik, hogy számba veszi az ország valamennyi településének sajtótermékeit 280 évet átfogva.
A szerző, a Bukarestben oktató egyetemi tanár Marian Petcu több mint száz önkéntessel dolgozott együtt, tanárokkal, kutatókkal, könyvtárosokkal, levéltárosokkal, újságírókkal, és nem utolsósorban egyetemistákkal – Kolozsvárról 13 diák kapcsolódott be, a román nyelvű újságírói szak tanulói. Mintegy a magyar vonalat képviselve Györffy Gábor egyetemi tanár is részt vett a négy éven át tartó munkában.
A bukaresti után a következő könyvbemutatót azért szervezték Kolozsvárra, mert itt született meg a könyv ötlete is – mondta megnyitó beszédében Ilie Rad egyetemi tanár. Marian Petcu egy 2005-ös szimpóziumon tett javaslatára megalakult 2007-ben a Román Sajtótörténészek Társasága, ennek első kongresszusán pedig felvetődött egy összegző kötet szükségessége.
Az A4-es formátumú könyv 1414 oldalával, 18 ezer sajtókiadvány adatait elénk tárva, nem csak a nyomtatott, de az audiovizuális médiára is kiterjesztve a kutatást, ugyanakkor az országban élő többi nemzet, így a magyar, német, bolgár, szerb, orosz sajtóorgánumokat is számba véve 1731-től 2011-ig, monumentális alkotásnak mondható.
Magyar vonatkozású adatok
A sajtótörténetet is oktató Cseke Péter egyetemi tanár a kötet méltatása során elmondta, szerepelnek benne az alapvető magyar vonatkozású adatok. Monoki István nevét említette, aki hasonló bibliográfusi munkát végzett el a két világháború között: az 1919 és 1940 közt Romániában megjelent magyar könyveket listázta. „2007 óta több mint 30 dolgozat született a tanszékünkön sajtótörténeti témában, jelenleg is van előkészületben ilyen” – jelentette be Cseke Péter, tehát a magyar újságíró szakos diákok sem tétlenkednek, ami a sajtótörténeti kutatásokat illeti.
A könyv mindenesetre hiánypótló, nevezhető az újságírók bibliájának is, hiszen mindazok számára, akik újságírással akarnak foglalkozni az országban, nélkülözhetetlen mű ez, a román újságírásról információkat akarnak szerezni – értettek egyet a Gyulafehérvárról érkezett Mircea Popa és Constantin Cubleşan professzorok.
Egy kalendárium volt az első újság?
Utóbbi elmondta, ő maga úgy gondolja, enyhén túlzás az 1731-es kalendáriumot, amelyet egy szerb szerzetes írt, csupán a stílusában felismerhető újságírói jegyek alapján a román sajtótörténet kezdőpontjává tenni, szerinte 1830-tól lehet román sajtóról beszélni Ion Heliade Rădulescu munkássága kapcsán.
A 2000-es években ezzel szemben az a probléma vetődött fel, hogy rengeteg folyóiratszerű kiadványt jelentetnek meg különböző társaságok, például osztályközösségek is, amely lapokat újságokként tartanak számon, be is jegyeznek.
„Az utolsó kommunista projekt”
A szerző beszámolt a munka nehézségeiről és szépségeiről is. „Mondhatni ez az utolsó kommunista projekt” – tréfálkozott Marian Petcu: „rengetegen dolgoztak rajta, anélkül hogy kifizették volna őket” – magyarázta. Főleg önkénteseknek köszönhető ugyanis a könyv létrejötte, bár végül a kultúrminisztérium is támogatta az ügyet 9 ezer euróval.
„Kezdetben naivan azt gondoltam, hogy minden könyvtáros feltérképezte már a településén található kiadványokat, de csalódnom kellett. A megyei könyvtárak alkalmazottainak fele egyenesen visszautasította, hogy részt vegyen ebben a projektben, a kolozsvári egyetemi könyvtár is csak az utolsó száz méterben kapcsolódott be” – emlékezett a szerző a viszontagságos időkre.
Volt olyan periódus, amikor teljesen magára maradt az üggyel, és mindössze néhány buzgó könyvtáros és diák munkája adott erőt a folytatáshoz – vallott Marian Petcu, aki ígéretét betartva, elkészítette a kötetet.
Maszol.ro

Választási figyelő – Erdélyből
Tapasztalatait, olvasmányait az ember egymásra másolja – így alakul (folyamatosan) a Konglomerát. A maga sajátos, mai Erdély-képe, amelyet igyekszik könyvbe foglalni. (Akár kisbetűvel, konglomerátumformában fogalmazva, de nagybetűkel írja be magát az életünkbe.)
Olvasom például Esterházy Péter Esti című könyvét, és teljesen váratlanul a következő mondatokat találom benne, a Pécsre datált 9. fejezetben: „Pakolj össze, és lépj ki az életemből, mondta Esti Kornélnak egy nő itt Pécsett még a múlt században. (Pécsett, jó ez a csett? mert állítólag Kolozsvárra nem jó, azt csak beszépítjük, Kolozsvárt, hogy kapjon egy kis patinát, Erdélyből kizárólag patina kell, patina meg nincs, csak erről, ezekről gyávaságból és a hazugság iránti leküzdhetetlen vágytól hajtva hallgatunk; a valóságos Erdély alig valakit érdekel, beleszámítva az erdélyieket is; álmainkat kergetjük, melyek hol színes szélesvásznúak, hol üresek, hol némák, de még ez utóbbi esetben is magyarra vannak szinkronizálva.)”
Nos, az álmok, álmaink most éppen – persze embere és pártja válogatja –színes szélesvásznúak, de nem némák, sőt nagyon is hangosak, természetesen magyarra „szinkronizálva”.
De mit is jelent ez a szinkronizálás?
Mostanában ritkábban gyakorolt szokásomhoz híven, a bukaresti Dilema veche friss, pontosabban november 22–28-a közti hétre ajánlott számát vásároltam meg, ám hogy ne egyoldalúan tájékozódjam kulturális (?) ügyekben, vettem hozzá egy másik hetilapot is, az Observator culturalt. Egy-egy tehát az állás, a két fő politikai orientációt tekintve – természetesen figyelembe véve, hogy az úgymond kulturális lapok nem sorolhatók be egyértelműen az elkötelezett és így magukat sűrűn lejáratni tudó újságok közé. (Erről a Dilema veche meggondolkodtató cikket közöl – érdemes volna bővebben kitérni rá – a Romania inapoiata című, azaz a „visszamaradt” Romániát körüljáró összeállításban.) Mielőtt megpróbálnék tájékozódni abban-arról, hogy a Basescuékhoz közelebbiek, illetve a Pontáékhoz húzók hogyan látják ezt a szegény országot (amelyben egyesek jócskán meggazdagodtak), ugyancsak szokásomhoz híven az esztéta-filozófus (volt művelődési, majd külügyminiszter) Andrei Plesu publicisztikai rovatánál állok meg. Ő ezúttal a vidám Caragialéról értekezik, a valóságra mindig éhes, dinamikus és játékos klasszikusról, és arra figyelmeztet, hogy a gyógyíthatatlan elsiklásaink, a szteretípiák és a rossz erkölcsök megörökítője mellett lássuk meg a jó kedély íróját is (például a választási időkben különösen emlékezetes Elveszett levél alkotójában – teszem hozzá Plesu okfejtéséhez).
Hát ez a biztatás bátorít fel a Szentgyörgy Pincében, fehérasztal mellett elhangzott bonmot idejegyzéséhez. A gyengécske Mihai Viteazul-szobor elé felépített emelvényen még nem értek véget a szónoklatok a sepsiszentgyörgyi autonómiatüntetés keretében (valóban lehetett úgy kétezer ember a téren), amikor lent, a pincében elhangzottak az első ebédrendelések. A pincér közölte, hogy a rendezvény ideje alatt csak ásványvizet, üdítőt vagy alkoholmentes sört lehet az étel mellé rendelni (ezt nyilván utasításba kapták). Ekkor hangzott el a „caragialei” kérdés: – A székelyeknek tehát választaniuk kell az autonómia és az alkohol között?
De vissza, egyelőre legalábbis a két bukaresti hetilaphoz. A Dilema Romania inapoiata súlypontjának egyik újságíró munkatársától azt olvashatjuk, hogy a nem anarchikus és nem kormányozhatatlan, de bizonytalan, félő és zajos Románia a Ceausescu és Ceausescu közti távolságnak valahol a felénél tart. Figyelemre méltó, bár nem túl biztató megállapítás. Ha az Observator culturalban keresünk további vagy másfajta eligazítást, nem sokkal jobb eredményre jutunk. A politikai vezéranyagok egyikét jegyző Bedros Horasangian felteszi a kérdést: vajon normális-e az az ország, ahol végtelenül csak arról van szó, hogy a nagyobb vagy a kisebb rossz között válasszunk? De hol végződik a Nagy Rossz, és hol kezdődik a Kisebbik Rossz? Egyet lapozva pedig, az Observator főszerkesztő-helyettese Basescu elnök önelégültségének a „potenciáljáról” cikkezik…
Egyszerű volna azzal tenni le a két bukaresti lapszámot, hogy ez szerencsére nem a mi dolgunk. Nekünk elég az autonómiaigényünket – amivel tulajdonképpen mind egyetértünk – kinyilvánítani. Akár Mihai Viteazul szentgyörgyi szobra közelében. (Pláne hogy egy ősi történelmi pillanatban a székelyek, egy rosszul politizáló erdélyi magyar fejedelemmel elégedetlenül a román harcos mellé álltak; s a román nemzeti történetírás attól a pillanattól származtatja „a három román fejedelemség” összetartozását.)
A viszonyítási pontok megkülönböztetése azonban nem csupán historiográfiailag fontos. A XIX. században élt medgyesi szász orvos, Daniel G. Scheint magyarra most lefordított (német eredetiben 1833-ban Pesten kinyomtatott), a Székely Nemzeti Múzeum kiadásában 2012-ben hozzáférhetővé tett könyve, Az erdélyi székelyek földje és népe nekünk kellemes olvasmány, hiszen első mondata így hangzik: „Székelyföld az Erdélyi Nagyfejedelemség része, és ennek az országnak a legszélső határától, ahol Moldvát és Oláhországot érinti, Észak- és Nyugat-Erdélyig húzódik, a Szászok földjéig és a Magyarok földjéig.”
1833 és 2012 között nagy idő telt el – és amilyen hasznos a múltat tudatosítani, olyan szükséges a változást tudomásul venni; jóllehet sem Mihai Viteazul vélt igazságának, sem a „Ceausescu és Ceausescu közt” legújabb kori tényeinek elfogadása nem lehet alapállásunk. 2012. december 9-én arról kellene döntenünk, hogy a „Nagy Rossz” és a „Kisebbik Rossz” közül melyiket választjuk – vagy inkább hogy szakítunk a rosszal, amelyből annyi évtizeden át volt részünk. Ez minden román állampolgár dilemmája; olyan dilemma, amelyet elvben nagyon könnyű megválaszolni, csakhogy a „rossz” azonosítása, egy párthoz, egy választási szövetséghez kapcsolása még hosszú szakmai (politológiai) elemzést követően sem könnyű. Leegyszerűsítve a dolgokat, talán így lehet fogalmazni: a győztes, az új (régi?) többség javítson a gazdasági helyzeten, okosan építse az európai kapcsolatokat (netán elérve a bejutást is a Schengen-övezetbe), szakítson a gyűlöletbeszéddel, beleértve a „magyar kártya” folyamatos kijátszásának gyakorlatát. Tegyük hozzá: a közigazgatási (gazdasági) régiók újragondolásában maradjon a realitások talaján – ami országos érdek, nem csupán nekünk, Romániában élő magyaroknak fontos, már-már azt mondanám, élet-halál kérdés.
A magyar képviselet pedig az új parlamentben – vagy éppen a választások után megalakuló kormányban – alapkérdés, a kisszerű érdekeknek (párt- és személyes hiúságoknak) alá kellene, alá kell rendelődniük a közösségi szempontoknak. Ellenzékben eredményesnek lenni: hiú ábránd, önbolondítás. Tegyük hozzá: bármilyen autonómiaigényben, előrehaladásban csak országon belül lehet sikert remélni. Sem Magyarország, sem semmilyen európai intézmény nem képes segíteni a megoldásban.
KÁNTOR LAJOS
*A szerző a Korunk Főszerkesztője.
Népszabadság