Kibújt a szeg Sabina nemzeti színű hajpántja alól
Mára egyértelművé vált, hogy a kovásznai ultranacionalista román csoportosulásnak sokkal hosszabb távú tervei voltak a Sabina Elena nevű kovásznai kislány nemzeti színű hajpántjával, de a szándék méregfogát a minisztériumi küldöttség, a megyei tanfelügyelőség és a közvélekedés meglehetősen jó diplomáciai érzékkel gyorsan kihúzta.
A kislány „megvédésére” indított országos mozgalom, mely Konstancától Iaşi-ig, Bukarest ötödik kerületétől Tulceáig lángra lobbanni látszott, okafogyottan kialudt. De arra mindenesetre jó volt, hogy világosan kitessék, azok az erők, melyek húsz, huszonkét évvel ezelőtt diákok és felnőttek ezreit tudták az utcára parancsolni „Erdély védelmében”, az úgynevezett magyar terjeszkedés ellen, ma is igyekeznek végezni munkájukat, mint korábban, s a fiatalság, kiről azt gondolná az ember, hogy távol került mindenfajta heves nacionalista magyarellenes érzelemtől, épp úgy manipulálható, utcára parancsolható, mint a rendszerváltás hajnalán.
Nos, most – miután az ügy lecsengeni látszott – kitetszik, többet, sokkal többet akartak elérni a hajpánt-üggyel a kislány vajnafalvi, zabolai manipulátorai. Mert lám, előállt a korábbi közvetítő, jogi képviselő, bizonyos Gheorghe Tabalai, hosszú kiáltványt fogalmazott meg, s most aláírókat toboroz annak kinyilatkoztatására, hogy a kislányt, akit iskolájában úgymond megbélyegeztek, a tanfelügyelőség sem védte meg, ráadásul tanárait a tanfelügyelőség ímmel-ámmal rótta meg. De Gheorghe Tabalai nem éri be ennyivel, már nemcsak az iskola és a tanügy ellen tüzel – az Agerpres által közzétett kiáltványában –, hanem az itt élő magyarság ellen uszít.
Irritálja, hogy „székely zászlókat és Sic-feliratú matricákat tűznek ki”, „elmagyarosítják a kovásznai utcaneveket”, „ismeretleneknek állítanak szobrokat”, „túlzásba viszik a magyar megemlékezéseket, fesztiválokat, felvonulásokat”. Ráadásul „a magyar vezetők nemzeti büszkeség rangjára emelték a román állam semmibevételét”, „megalázzák a románok nemzeti érzéseit, miközben elszegényítették a régiót, hogy ne változzék annak etnikai összetétele”, „eltorzítják a valóságot, és semmi tisztelet nincs bennük a románság és Románia iránt, valóságos stigmává tették a román nemzeti öntudatot”. Emberünk azt nyilatkozta az Agerpres hírügynökségnek, hogy már 2500 aláírást gyűjtött „kiáltványa” nyomatékosítására.
Gheorghe Tabalai magyarellenes kiáltványából, aláírásgyűjtéséből és a magyarok ellen felsorakoztatott vadjaiból kiderül, Sabina Elena hajpántja mögött ők álltak, s céljuk a Kőrösi Csoma Sándor Líceum és a megyei tanfelügyelőség lejáratása mellett országra szóló magyarellenes hangulatkeltés volt.
Azon sem kell túl sokat gondolkodni, hogy kik lehettek megbízóik.
Simó Erzsébet
Háromszék
Erdély.ma

Újrakezdeni válság után
A nyomdaipar szenvedte el a legnagyobb veszteségeket
A rendszerváltás után Nistor György Gáspár az elsők között jegyezte be Nis Electronics nevű kisvállalkozását Kolozsváron, amely a 2009-es válság előtt az ország legjelentősebb, kis nyomdagépeket forgalmazó cége volt. A válság mindent elsöpört: az egykori forgalom tíz százalékára zsugorodó eladás újrakezdés elé állította az üzletembert.
Az egykori Clujana cipőgyár helyén alakult ipari park belső „utcáján” találok rá a cégre, amely a környék régi, romos épületeitől eltérően a környezetéből „kirívó” új, elegáns telephely. A szebb napokat is megért Nis Electronics Kft. az utóbbi 20 esztendőben japán nyomdagépeket vásárló hazai cégek számára működött eladási központként, a világ egyik legjelentősebb nyomdaipari vállalata, a Duplo romániai képviseleteként tevékenykedett. Az 1990-ben minimális alaptőkével induló kisvállalat 2007-ben már 3,5 millió eurós forgalommal zárta az évet. A gyorsmásolókat, digitális nyomdákat és nyomdakötészeti gépeket, gépsorokat forgalmazó vállalat Bukarest után Iasiban és Temesváron nyitott fiókot, 24 fős munkaközössége az ország egész területén ellátta a forgalmazott kis nyomdák szervizelését. A vállalkozás története a válság beköszöntével – sok más hazai céghez hasonlóan – véget is érhetett volna, ha a cégvezető, Nistor György Gáspár nem tartalékol a nehezebb időkre. A hazai nyomdaipar összeomlásával 2009-re a vállalat forgalma egytizedére, azaz 350 ezer euróra zsugorodott.
„A válságnak kiszolgáltatott ágazatok közül a nyomdaipar szenvedte el a legnagyobb veszteségeket, hiszen a többi iparág visszaesésével megrendelései minimálisra estek vissza” – magyarázza a vállalkozó a négy évvel ezelőtt történteket. A nyomdák többsége padlóra került, a legtöbb cégvezető a vállalatok szűkös büdzséjéből elsőként a feleslegesnek tartott reklámtevékenységet faragta le. Ezzel párhuzamosan a nyomtatott üzenetek helyett az internetes felületekre került a hangsúly, az 1990-től robbanásszerűen fejlődő hazai nyomdaipar pedig elveszítette ügyfeleinek jelentős részét, amit az írott sajtó zuhanó példányszáma is tetőzött. Nistor Gáspár bevallja, soha nem gondolt arra, hogy abba kéne hagynia a vállalkozást. Amint múltjáról mesél, megértem döntését: számára az elmúlt 23 év többször szólt már az újrakezdésről. 1990-ben cége volt az első Romániában, amely távol-keleti alkatrészekből szerelt össze számítógépeket. Az ígéretesen induló vállalkozás egy év múlva megfeneklett, amikor a változó vámszabályokkal óriási sarcot vetettek ki az alkatrészekre. Ekkor színes tévék behozatalába fogtak: egy másik vállalattal közösen több mint ötezer tévét adtak el az erdélyi piacon. A Caritas nevű pilójáték csődjével ezúttal a pénz nélkül maradt vásárlóközönség miatt kellett váltani. Hirtelen támadt ötletből házi seprűvel árasztották el az üzleteket. Ezek az újrakezdések nem egyediek a rendszerváltás utáni Románia gazdasági térképén: amelyik cég nem volt rugalmas, rég feladta a harcot. Nistor fontos állomásnak tartja a Duplo nevű japán céggel történt szerződést, amelynek nyomán a világmárkának számító sokszorosító gépek egyedi forgalmazói lettek az országban. E mellé újabb cégajánlatok jöttek, a talpra álláshoz ez is fontos szempont volt. No meg az, hogy voltak tartalékaik: sok cégtől eltérően nem élték fel a gazdag esztendők bevételeit. Felére csökkentett alkalmazotti gárdával kezdték újra, a stratégia jónak bizonyult, hiszen a 2009-es mélypont után tavaly már fél millió eurós összforgalommal zártak, a cég tevékenysége évről-évre bővült. „A jelentősen beszűkült hazai nyomdaiparban csak gépforgalmazásból nehezen tudnánk talpon maradni, így nyomdaipari szolgáltatásokat is vállalunk” – magyarázza vendéglátóm. A gyárrészlegen meggyőződhetek, milyen minőségre képes egy általuk forgalmazott digitális nyomda. A kis példányszámban készülő füzetek, szórólapok, különféle reklámtermékek piaca újra kezd éledezni, és ha néhány száz darabban is, de több könyvcím is üzletbe kerül. Nistor arról beszél, hogy sok nyomda önköltség alá licitál, nem törődve azzal, hogy fél év múlva csődbe mehet. Ma ádáz harc folyik, szakember és megfelelő gépek nélkül mindenki mindent nyomtat. Úgy véli azonban, hogy a megbízható, jó végterméket kínáló cégeknek mindig lesz helyük a piacon.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár).

Adevarul: az erdélyi magyarokon múlhat Románia és a Moldovai Köztársaság egyesülése
Ha a románok szeretnék az egyesülést a Moldovai Köztársasággal, akkor első lépésként teljesíteniük kell a magyar kisebbség elvárásait – vélekedett a román Adevarul című lap internetes kiadásában Cezar Maroti politikus-publicista vasárnap.
Maroti azt fejtegette, hogy Románia és a Moldovai Köztársaság esetleges egyesülésének útjában az utóbbiban élő oroszajkú kisebbség jelenti az egyetlen komoly akadályt. Szerinte a Moldovai Köztársaságban élő orosz anyanyelvű lakosoknak sokkal jobb a helyzetük, mint a romániai magyaroknak, és érthető, ha nem akarnak olyan államhoz tartozni, ahol nem használhatják anyanyelvüket a hivatalokban.
„Amíg Romániának gondot okoz, hogy tiszteletben tartsa a magyar kisebbség elvárásait, addig nehezen hihető, hogy jobban fogunk viszonyulni az orosz kisebbséghez. Úgyhogy, ha a románok valóban szeretnék az egyesülést a Moldovai Köztársasággal, akkor az első lépésként le kell mondaniuk az idegengyűlöletről, és tiszteletben kell tartaniuk minden romániai kisebbséget, különösképp a legnépesebbet közülük, a magyart" – írta Maroti. Hozzátette: egy olyan Nagy Romániát szeretne látni, amelyben mind a magyar, mind az orosz nyelvet elismerik.
A szombat este közzétett írás fél nap alatt a liberális beállítottságú lap legtöbbször kommentált cikkévé lépett elő, de a százötven olvasói reagálás túlnyomó többsége vehemensen elutasította a szerző nézeteit, és tagadta, hogy Románia többet tehetne a területén élő magyar közösségért.
A 30 éves, Nagyváradon nevelkedett, Jászvásáron (Iasi) élő, liberális nézeteket valló Cezar Maroti a romániai környezetvédő mozgalom egyik tevékeny képviselője, akinek az írásait rendszeresen közli az Adevarul blog-rovata.
MTI
Erdély.ma.

Hiánypótló a magyar nyelvű tájépítészeti képzés
Az erdélyi tájépítészeti oktatás jövőjéről, a végzősök elhelyezkedési lehetőségeiről folytatott kerekasztal- beszélgetéssel zárult szombaton a Sapientia Egyetem marosvásárhelyi Műszaki és Humántudományok Kar kertészmérnöki tanszéke által immár második alkalommal megszervezett Erdélyi Kertész- és Tájépítész-konferencia.
A dr. Kentelky Endre adjunktus által vezetett beszélgetésen a tájépítészeti képzés helyzetéről, illetve azokról a nehézségekről esett szó, amelyekkel a szakma képviselői szembesülnek. A Sapientián ebben a tanévben indult a tájépítészmérnöki szak, ami úgymond hiánypótló, ugyanis jelen pillanatban Romániában nem létezik magyar nyelvű tájépítészeti felsőoktatási képzés. Ugyanakkor a román nyelven működő hasonló szakok száma is viszonylag kevés. Ezek tulajdonképpen az öt állami Agrártudományi Egyetem Kertészmérnöki Karán működő szakok (Bukarest, Craiova, Iasi, Kolozsvár, Temesvár). Ily módon a szak szervesen illeszkedik a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem szakkínálatába, amely piacképes szakok indítását vállalta fel. A cél olyan szakemberek képzése, akik megfelelő ökológiai, környezettudományi, agrártudományi (kertészettudományi), műszaki, építészeti és esztétikai ismeretekkel és kreatív tervezői készséggel rendelkeznek a tájépítészeti feladatkörök ellátásához, és jól felkészültek a kertépítészet, a településgazdálkodás, a települési környezetvédelem, a táj- és természetvédelem, a tájrehabilitáció, a tájtervezés, a regionális tervezés és a területfejlesztés területén. Elhangzott, hogy Marosvásárhelyen az alapozó tantárgyak megegyeznek a kertészeti szakon oktatottakkal, viszont a továbbiakban a tervezésre kell fektetni a hangsúlyt, ugyanis az akkreditáció elnyeréséhez követelmény, hogy a tantárgyak legalább ötven százaléka tervezési tárgy legyen.
Itthon is van igény tájépítészekre
Dr. Benedek Klára tanársegéd, a konferencia főszervezője elmondta, a helyi piacon is van igény tájépítészekre, egyre nagyobb a kereslet olyan szakemberek iránt, akik képesek a különböző intézmények parkjait, magánszemélyek udvarait szakszerűen rendezni. A képzés során a szakmai gyakorlatokat is úgy szervezik, hogy minél jobban felkészítsék a diákokat erre, például a Maros menti kastélyparkok restaurálásával is meg kell majd birkózniuk. Dr. Benedek Klára hangsúlyozta, a konferencia célja is az, hogy a hazai és külföldi szakemberek által megosztott tapasztalatok révén bővítsék a diákok látókörét, hiszen fontos, hogy hallgatóik megismerkedjenek a szakterület újdonságaival, a kutatások legújabb eredményeivel.
Aki dolgozni akar, megállja a helyét
A tájépítész szak még az elején jár, viszont a kertészmérnökin már végzett néhány évfolyam. Milyen arányban sikerült elhelyezkedniük a hazai piacon a pályakezdő kertészmérnököknek? – kérdeztük a főszervezőt.
– Kertészmérnökis diákjaink egy része saját vállalkozásba kezdett Vásárhelyen, Székelyudvarhelyen, számos példa van arra, hogy a végzős saját munkájával felépítette a jövőjét és sikeres vállalkozó. Kertészeti cégeik, kertrendezési vállalkozásaik vannak, de akad olyan is, aki különféle kultúrák telepítésével foglalkozik. Akik nem tudtak elhelyezkedni, azok általában az egyetemen sem teljesítettek úgy, ahogy kellett volna, hozzáállási gondok is adódtak. A kertészmérnökség kétkezi munka, dolgozni, küszködni kell. De más szakmákhoz viszonyítva nagyobb önállóságot biztosít a fiatalok számára. Több hallgatónk továbbtanul, mesterképzésre, doktoriskolába jelentkeztek, van mesterképzés Bukarestben, Kolozsváron, Temesváron, Craiován, és magyar egyetem lévén, jó viszonyban vagyunk magyarországi szakirányú egyetemekkel, így egyesek ezeket választják. Vannak hallgatóink, akik vidéken élnek, eddig is gazdálkodtak, de úgy gondolták, szükségük van arra, hogy a képzésen elsajátított ismeretekkel kiegészítsék eddigi tapasztalataikat – vázolta fel a tapasztaltakat dr. Benedek Klára.
Százkilós harang kerül a toronyba
Szombaton, a konferencia utolsó napján Gagyi József antropológus moderálásával Harang a tájban címmel kerekasztal-beszélgetésre került sor. Mint ismeretes, a Sapientia kommunikáció szakának négy harmadéves hallgatója (Gidófalvi Tamás, Sófalvi László, Dobos Levente, Tóth Lehel), tanáruk, Gagyi József támogatásával, megálmodta a harangprojektet, adományokat gyűjtöttek, hogy az egyetem koronkai épületének tornyában egy harangot helyezzenek el. Mivel a projekt a végéhez közeledik, szombaton Gidófalvi Tamást, az egyik ötletgazdát arra kértük, számoljon be az eddigi eredményekről.
– Több mint hétezer lej gyűlt össze, ami pontosan egy százkilós harang öntéséhez elegendő. Eredetileg az öntést hétfőn szerettük volna elkezdeni, de végül még nem zárjuk le a projektet, mert jövő hétre egy koronkai támogató jelentős, 3-5 ezer lej közötti összeget ígért, ezért kitoltuk a határidőt. Eredetileg 300 kilós harangot szerettünk volna, de így is elégedettek vagyunk, magánszemélyek, vállalkozók is támogattak bennünket – számolt be a projekt menetéről az ötletgazda.
A harangot marosvásárhelyi mester fogja önteni, s a Sapientia koronkai épületének tornyában helyezik el. A hétvégi konferencia keretében sor került egy beszélgetésre ebben a témában, ugyanis a tájépítészek számára is téma, hogy a harang EMKE-díjjal miként szerepel mint szimbólum az egyetemi tájban.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely).

Kolozsváros olyan város – ahol drágábban kínálják a lakásokat
Míg Bukarestben csökkentek, egyéb nagyvárosokban nőttek az ingatlanárak
Kolozsvár egyike azoknak a romániai városoknak, ahol a 2013-as év első negyedében kevéssel ugyan, de nőtt a régi lakások ára. Ezzel szemben Bukarest az egyetlen a legfontosabb hat romániai város közül, ahol a múlt év végéhez képest, idén csökkentek a használtlakás piacon az ingatlanárak – tudtuk meg az imobiliare.ro honlapról. Kolozsvár mellett árnövekedést észleltek az ingatlanügynökök Konstancán, Jászvásáron, Brassóban és Temesváron: ezekben a városokban akár 4,1 százalékkal is emelkedtek az ingatlanárak. Sebestyén Ildikó kolozsvári ingatlanügynök is megerősítette azt a hírt, miszerint a jelzett időszakban Kolozsváron drágábban kínálták a régi lakások négyzetméterét. Bónis Endre, szintén kolozsvári ingatlanügynök szerint a pár százalékos árnövekedés alig volt érzékelhető az év első negyedében. Mindkét szakember egyetértett abban, hogy városunkban még mindig a kisebb alapterületű (kétszobás) lakások a legkelendőbbek.
N.-H. D., Ö. I. B.
Szabadság (Kolozsvár).

Egyelőre nem építik tovább az észak-erdélyi autópályát
A következő években sem épül meg az észak-erdélyi autópálya Torda–Brassó szakasza, helyette az Európai Unió által finanszírozott dél-erdélyi sztrádával létesítenének gyorsforgalmi összeköttetést Torda és Szászsebes között – derül ki Dan Şova miniszter nyilatkozatából.
Az országos jelentőségű infrastrukturális beruházásokért felelős tárca nélküli miniszter a Realitatea TV műsorában beszélt a Ponta-kormány autópálya-építési terveiről. Kifejtette: április 30-ig megállapodnak az amerikai Bechtel vállalattal az észak-erdélyi autópálya építésére vonatkozó szerződés felbontásáról, majd a pálya első, Kolozsvár és a magyar határ közti szakaszát, amelynek egyes részein a munkálatok mintegy 40%-a elkészült, koncessziós partnerek bevonásával próbálják befejezni.
Şova szerint a Torda–Brassó szakaszon „semmi nem történt, még a kisajátításokat sem kezdték el”, ugyanakkor közölte: „találtak egy pénzügyi megoldást” arra, hogy a Torda–Szászsebes útvonalon összekössék az észak- és dél-erdélyi autópályát. A miniszter szerint a 78 kilométeres szakasz mintegy 800-900 millió euróba kerülne, és ennek 85%-át uniós forrásokból a 2007–2013-as költségvetési keretből finanszírozzák. A miniszter szerint ezt a sztrádaszakaszt 2015-ben adnák át a forgalomnak.
A Marosvásárhelyt a Gyergyói-medencén keresztül Iaşi-sal összekötő autópálya tervéről Dan Şova annyit mondott, hogy az a Közlekedési Minisztérium hatáskörébe tartozik, és a magánszféra bevonásával, PPP konstrukcióban épülhet meg – a határidőt illetően azonban nem bocsátkozott becslésekbe.
Románia 2003-ban kötötte meg az amerikai Bechtellel a Bors–Kolozsvár–Marosvásárhely–Brassó nyomvonalon haladó, 415 kilométer hosszú észak-erdélyi autópálya megépítésére vonatkozó szerződést. A pályából mindössze a Kolozsvárt elkerülő 52 kilométeres szakaszt adták át a forgalomnak. Az eredetileg 2,2 milliárd euróra becsült szerződés alapján Románia 1,35 milliárd eurót fizetett ki az amerikai óriásvállalatnak, de a szerződés felbontásáért Bukarestnek kártérítést is kell fizetnie, amelynek mértéke egyelőre nem ismeretes.
(Transindex/MTI)
Nyugati Jelen (Arad)

Hogyan rabolják ki Erdélyt a nemzeti egység szellemében
Constantin Niţă miniszter éppen ezt teszi: miközben a legnagyobb modernitással viszi előre a haza jólétét, aközben porba döngöli és szétveri az egyetlen ágazatot, amelybe még beleszólása van: az energiaügyet.
Igen, tudom: ez egy olyan ágazat, amely sok éber és okos srác zsebét megtömte. De ők legalább ezt az „okosságot" megjelenítő pártok akaratából, szívesen tették.
A Romgaz és a Transgaz – vagy ezek menedzsmentjének – Bukarestbe való költöztetése a „regionalizálás" lázas előkészületeire utalnak: mindent a fővárosba költöztetünk, a felelősséget decentralizáljuk és a forrásokat központosítjuk: amolyan „tietek a munka, mienk a pénz" felállás. És mindez akkor zajlik, amikor nekünk azt mondják, hogy válság van és csak így lehet egységes a nemzet – de a háttérben ugyanazt a nemzetet kirabolják, éljen az Medgyesen, Tecuci-on, vagy Máramarosszigeten.
Az első, a erdélyi földgázlelőhely felfedezése óta, amit a Maros megyei Kissármáson találtak 1909-ben, a fővárosok minden elsőbbséget elvitattak: de sem a királyi Budapest, sem Bukarest (a kommunizmust is beleértve) nem merte elvenni Erdélytől a korona gyöngyét. Ez, Nita szerint talán a hálaadás gesztusa, hogy az itteni emberek egykor tisztességet kaptak, akkoriban, amikor a fiatal Jászvásár mellett élő gyakornok Brassót választotta lakhelyül.
Vajon milyen lenne, ha az összes német vállalatnak egyszer csak kötelezővé válna a székhelyét Berlinbe költöztetni? A franciáknak meg Párizsba, és az olaszoknak meg Rómába? Ahelyett, hogy terveket rajzolgat a térképen, a miniszterelvtárs elgondolkozhatna azon, hogy miért nem érik el soha az 1976-os szintet, amikor a földgázkitermelés 29,8 milliárd köbméter volt – ma nyolcszor kevesebbet termelnek ki, „hála" a minisztériumok papírmunkájának. Gondolkozzon el azon is, hogy Medgyesen az ágazat legjobb munkásai és specialistái vannak és a Bukarestben összezsúfolódott bürokrácia nem megoldás.
De itt a politikai játszmák uralkodnak. Miután Szebent és Brassót szembeállította egymással, a miniszterelvtárs most ugyanezt tenné Erdély és Bukarest esetében is. Elvették az ásványvizeinket, a rezet, az aranyat, az ezüstöt, az autópályákat – mindenről a miniszterek döntenek: ott adják el darabról darabra Romániát, nem Medgyesen Tecuci-on vagy Máramarosszigeten.
Nagy hiba, amit Nita csinál: nincs elképzelése, úgy látszik nem érti, mik a románok prioritásai, és talán ezért látja Romániát Bukarest csatlósának: és a harmonikus fejlesztés helyett egy olyan adminisztratív-pénzügyi függőségben tart, amiről sem a régebbi Budapesti vezetés, sem a kommunisták nem is álmodtak.
Hogy érthetőbb legyen, itt egy Moldvai példa: Onesti városa a RAFO adókból élt, a település GDP-jének majdnem 80 százalékát a RAFO adta, de a vállalatot tönkretették és ezzel a várost is. Ez vár Medgyesre is, ahol a Romgaz és a Transgaz adóiból 65 százalékot kapnak vissza fejlesztésekre. Kétlem, hogy Nita értené. Ahogy tudom, már szemet vetett az egyik bukaresti székhelyre is, ami a Hristo Botev utcában van. Szerveztek egy állásbörzét is, ahol azt mondták a munkakeresőknek, hogy egy németországi képzésen kell részt venniük, ahonnan majd a fővárosba mennek dolgozni. Csakhogy a kényelmes miniszteri fotelekből, nem látszik az, hogy mit jelentene, ha egy teljes város, vagy teljes Erdély az utcára vonulna.
Az az ötezer medgyesi, aki két hete tüntetett, még ezreket tud maga köré gyűjteni, hogy megvédjék Erdély erőforrásait. És itt meg is állok, jó lenne mindenkinek elképzelni, milyen pénzügyi önrendelkezésünk lehet, amikor az indítógombok mindig a minisztereknél vannak.
Nita elvtárstól csak annyit kérek: képzelje el, hogy az a gomb egy pánikgomb.
Sabin Gherman
citynews.ro M&L
Erdély.ma

„Csak másban moshatod meg arcodat” (Imagológiai konferencia)
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem növekvő presztízsét igazolja, hogy a Csíkszeredában megtartott imagológiai konferenciára tíz államból nyolcvannál több jelentkező nevezett be dolgozataival. A tanácskozás sikere egyben tükrözi azt a lendületet is, melyet a tizenegy éves intézmény fejlődése a tavalyi akkreditációja után vett. A beköszöntőben elhangzott József Attila-idézet akár mottója is lehetne a rendezvénynek: „hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat”.
A humán tudományi tanszék által tető alá hozott nemzetközi tudományos tanácskozás negyedik ilyen konferenciája az intézménynek. Az imagológia olyan sajátos kutatási terület, mely az összehasonlító irodalomtörténet része, de sajátos interdiszciplináris érintkezése van a politológiával, médiakutatással, történettudománnyal, filmesztétikával, szociológiával, nyelvészettel, s ezúttal mindezek a megközelítési módok megjelentek a konferencián is. Az első kettő ugyanis szűkebb, irodalmi jellegű volt, a románok a magyar és a magyarok a román irodalomban tematikát járta körül – két nyelven. Dr. Tapodi Zsuzsa tanszékvezető szerint két éve már az angol nyelvet is bevették a tanácskozás nyelvei közé, ezúttal pedig olyan rangos társszervezőket sikerült megnyerniük, mint a debreceni egyetem bölcsészettudományi kara, történelmi és néprajzi doktori iskolája, és ezért a történelmi vizsgálatra fordítottak nagyobb figyelmet, tehát az ókor másság-képeitől a 18. századi görög és zsidó kereskedők helyzetét vizsgáló tanulmányig, mely a tanúvallomások jegyzőkönyveit dolgozta fel. Szélesebb perspektíva nyílt tehát a kérdésekre, nemcsak Amedeo Di Francesco nápolyi professzor előadása (Milton magyarságképéről) jelentett nyitást, hanem a hagyományosan szereplő újvidéki és szabadkai kollégák mellett az eszéki, eperjesi, kassai, beregszászi kollégáké is, tehát a Kárpát-medencei kisebbségi magyarság egyetemei felé is kiépülőben a kapcsolat. Ennek megszilárdulásáról az Erasmus-programban való közös részvétel gondoskodhat.
A konferencián új lépést tettek a romániai tudományos életbe való integráció útján is, a brassói Transilvania Egyetem hagyományosan is partnere a Sapientiának, a román–angol szakos diákok oda jártak eddig államvizsgázni, ezúttal újdonságnak számított, hogy a konstancai és a iaşi-i egyetemről is jelentkeztek résztvevők nagyon érdekes előadásokkal. Társzervezője volt a tanácskozásnak a Román Összehasonlító Irodalmi Társaság, melynek négy tagja is a Sapientián ad elő, s melynek társelnöke, Andrei Bodiu brassói tanszékvezető szintén benevezett, és külön hangsúlyozta, mennyire jól érezték magukat a román kollégák Csíkszeredában, és mennyire megváltoztak a székelyekkel kapcsolatos előítéleteik, e véleményhez Alexandru Gafton iaşi-i egyetemi tanár is csatlakozott.
Egy ilyen sok előadót felvonultató konferencia megszervezése nem kis feladat, az előadások és a vita három nyelven, három szekcióban, apró szünetekkel, valóságos tudományos nagyüzemként folyt másfél napon át, e tudományos maratont tanulmányi kirándulás követte Gyergyószárhegyre és Gyergyószentmiklósra, s ezen végig tolmács segített a magyarul nem tudóknak a megértésben, így a Kréta szigetéről érkezett vendégnek is. Különben a konferencián végig színvonalas szinkrontolmácsolás útján kísérhette mindenki figyelemmel az előadásokat. Este könyvbemutatón ismertették Páll Vilma német nyelvű kötetét, valamint a tanszék szakfolyóiratának háromnyelvű számait, a tanszék többi munkatársának román és magyar nyelvű műveit. (Az Acta Universitatis Sapientiae angol nyelven közöl, miként minden sapientiás tudományos folyóirat, a Filologica sorozatnak eddig négy évfolyama jelent meg, céljuk, hogy a legmagasabb tudományos besorolást érjék el, ehhez már több feltételt teljesítettek, bekerültek a nemzetközi tudományosságba, nagy hazai és külföldi egyetemi központokkal tartják a kapcsolatot és kiadványcserét.) Aki nem tudott eljönni, így az egyesült államokbeliek vagy a finnországi kolléga dolgozata lefordítva és kinyomtatva virtuális szekcióban volt hozzáférhető, hozzászólni e-mail címen lehetett. A konferencia anyaga különben három kötetben jelenik meg, a magyar nyelvűt a debreceni egyetem fogja kiadni, a román és angol nyelvű pedig nálunk, többek közt a tanszék szakfolyóiratában jelenik meg.
A tudósítót a meghallgatott pár előadásból mi ragadta meg? A kisebbségi kérdések iránti empátia vagy annak hiányának jeleit kereste. Találomra azt emelné ki például Papp Klára debreceni dékán előadásából, hogyan rendelte el Mária Terézia, hogy a görög kereskedők telepedjenek le Erdélyben és Partiumban, hogy „ne vigyék ki a hasznot az országból”. Bíró Béla professzor a közéletünket jellemző előítéletes rögeszmék gyökerét többség és kisebbség aszimmetrikus viszonyrendszerében, a torz hatalmi állapotokban, a kisebbségi jogok elutasításában kereste. Bodó Barna napjaink kolozsvári szimbolikus térhasználatából vont le megszívlelendő következtetéseket, Alexandru Gafton iaşi-i professzor a különléthez való jogban látta annak feltételét, hogy „utána átjárhassunk egymáshoz”. Bányai Éva Papp Sándor Zsigmond Semmi kis életek című új regényéről hozott mintegy első tudósítást, Egyed Emese Bánffy Miklós Erdélyi történetének francia recepciójáról beszélt.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hitélet – Kilencven esztendő a megszentelő szeretet szolgálatában
Kicsoda az öt országban, több mint 170 tagot számláló Szociális Testvérek Társasága?
90 év nem nagy kor a történelemben, de jelentős időszak a Szociális Missziótársulat gyökeréből 1923-ban kihajtott Szociális Testvérek Társasága (SZTT) – Societas Sororum Socialium (SSS) számára. Erre a magyar alapítású intézményre méltán lehet büszke a magyar katolicizmus – és nem csak. A jubileum kapcsán beszélgettünk Farmati Anna SSS kerületi elöljáróval, „civilben” magyar–francia szakos tanárral, aki jelenleg a bölcsészettudomány doktoraként a BBTE Bölcsészkarának adjunktusa, valamint a Vasárnap katolikus hetilap és a Keresztény Szó katolikus kulturális folyóirat szerkesztője. 1995 óta tagja a társaságnak, 2011 augusztusában választották meg kerületi elöljárónak.
– Kérem, beszéljen a kezdetekről, az alapítás körülményeiről! Mi tette ezt időszerűvé 90 esztendeje?
– Annyi női szerzetesrend van a világon, hogy – a vicc szerint – még maga a jó Isten sem tudja, pontosan hány... Miért volt szükség tehát egy újabbra? Nyilván azért, mert új, sajátos feladatok mutatkoztak, sajátos karizmára volt szükség. És azt hiszem, emellett az is fontos, hogy a magyar társadalom és egyház ínségeit a magyar katolikus úri kisasszonyok és polgárlányok tudták akkor érzékenyebben észrevenni, nem az idegenek. Közülük sokan hivatást éreztek arra, hogy a Szentléleknek való teljes önátadásban, tehát szerzetesi életformában, de nem kolostorban, hanem modern keretek között válaszolhassanak a 20. század eleji társadalmi és spirituális kihívásokra. Említette a Szociális Missziótársulatot. Valójában valahol itt vannak a gyökereink, az időszerűségre legelőször az ő alapítójuk, Farkas Edit érzett rá. Az első szociális enciklikák megjelenése után (Rerum novarum 1891-ben) pár évvel a helyi egyházakban is felébredt a szociális felelősségvállalás vágya. Az akkori társadalmi viszonyok hatására indult el az a kezdetben inkább csak nőmozgalminak és szociálisnak nevezhető lelkiség és munka, amelyből aztán kinőtt a Szociális Missziótársulat (1908), majd ebből az SZTT. Olyan gazdátlan munkaterületekre figyeltek fel, mint a nagyvárosi dolgozó nők helyzete, a vidéki leányifjúság több rendbéli műveltséghiánya, az igazságtalan törvényhozás, a kallódó fiatalok (főleg munkásnők). Ezeken a munkaterületeken viszont nem lehetett hagyományos, klauzúrás apácákként dolgozni. Szervezeti formájukkal, öltözetükkel, lelkiségükkel, hitbeli és szakmai tájékozottságukkal, világ- és egyházszemléletükkel megelőlegezték a II. Vatikáni Zsinat sok irányelvét. Teljesen új szemlélet volt például, hogy nem az addig ismert palliatív módszereket látták célravezetőnek, mint pl. a szegénygondozás, hanem a megelőzést. A megelőző munkára nyilván fel kellett készülni. A szociális testvérek indították el ennek érdekében a szociális munkás képzést.
– Ha jól tudom, az alapító, Slachta Margit elismert közéleti személyiségnek számított, többek között a női szociális mozgalom vezéregyénisége is volt…
– Valóban, Slachta Margit volt a magyar képviselőház első női tagja (1920–1922, majd 1945–1948 között), ugyanakkor „az egyetlen férfi a parlamentben” – ahogy képviselőtársai egy-egy határozott beszéde nyomán nevezték. 1918-ban, még missziós nővérként szervezte meg és vezette a Keresztény Női Tábort, amelynek sokáig az élén állt. A nők választójogáért, a keresztény szellemű tanügyi törvényért küzdött – egyáltalán próbálta bevinni „a női szempontot” és a keresztény szemléletmódot a törvényhozásba, a szervezetépítésbe, a társadalmi életbe.
– Milyen tevékenységet fejtettek ki a szociális testvérek Erdélyben?
– Az erdélyi missziós nővérek 1923-ban testületileg csatlakoztak az SZTT-hez. Ikrich Auguszta testvér az alapítója ennek a kerületnek. Ekkor még Temesváron működtek, de pár év leforgása alatt Nagyváradon, Kolozsváron, a Székelyföld több helységében dolgoztak a legkülönbözőbb területeken: népnevelő tanfolyamokat tartottak (ebben a népi hímzéstől az egészségügyi tudnivalókig minden benne volt), nők számára lapot szerkesztettek (A Nap), hitoktattak, napközi otthonokat és szülőotthonokat vezettek, de liturgikus kurzusokat is szerveztek. Mindezt természetesen munkatársakkal végezték, és nem saját intézményekben, hanem ott, ahol szükséges volt. Megszervezték az Ezer székely leány napját, valamint a bukaresti cselédmunkára vállalkozó székely leányok lelki és kulturális gondozását. Az 1948-as államhatósági feloszlatás után nem folytathatták ezt a nyilvános tevékenységet. Sokan börtönbe kerültek hitük és egyházért való kiállásuk miatt. Az élet viszont nem állt meg: éppen a közösség korszerű jellegének köszönhetően a testvérek képesek voltak „föld alatt”, titokban, teljesen jeltelenül, teljesen „profán” munkahelyeken is egész szívvel élni a hivatásukat. Néhányan plébánián vagy a gyulafehérvári püspökségen dolgoztak.
– Hogyan történt az újraindulás 1990 után a megújuló romániai társadalom keretében?
– Örömmel, mondhatni eufóriával, de nyilván nehézségekkel küszködve is. Pozitívum volt, hogy a többi renddel ellentétben itt volt utánpótlás, mert Ikrich Auguszta az illegalitásban is, a börtön lehetőségével is számolva vállalta az új tagok titokban való felvételét. Tehát nem kellett ún. középgeneráció nélkül indulni. Az ingatlanjainkat azonban máig nem kaptuk vissza. Fontos ugyan az anyagi alap, ugyanolyan fontos azonban a struktúra, a kor követelményeihez igazodó szellemiség. A társadalom időközben megváltozott, volt közben egy II. Vatikáni Zsinat is – fel kellett ismerni az új igényeket, a karizma új, a jelenre szabott színeit –, és ez bizony egy hosszabb folyamat volt, hiszen az illegalitásban a tagok minden erőfeszítés ellenére nem láthatták élőben a valódi „működést”, a képzésük sem terjedhetett ki mindenre. Csíkszeredában, majd Kolozsváron fokozatosan mégis elindult az együtt lakó közösségek élete is. Azok a testvérek, akik a diktatúra idején kényszerből puszta létfenntartó munkát vállalhattak, próbáltak olyan szolgálatot keresni, amelyben közvetlenebb módon megélhették a karizmát.
– Mit jelent földrajzilag a kerület, melynek elöljárója, és miben áll szolgálatuk ma?
– Ma az előbb is említett két városban van nagyobb közösségünk. De van egy testvérünk Désen, ahol jelentős kültagcsoport is van, Iaşi-ban egy csángó testvérünk, aki plébánián dolgozik, egy idős testvérünk Marosvásárhelyen – ez még a szétszóratás öröksége. Ma a társaság egésze kicsit másban ismeri fel önmagát, mint a feloszlatás előtti években, hiszen a társadalom azóta megváltozott. Márpedig nevünkben a szociális elsősorban társadalmiságot, az egyház társadalmi tanítása szellemében történő munkát jelent. A legtöbb szolgálatot, amit a testvérek régen végeztek, átvette az állam, vagy más humanitárius és egyházi szervezetek. Nekünk ez nem jelent nehézséget, hiszen nem a mi intézményeink voltak (szabályzatunk értelmében nem is lehetnek intézményeink). Most inkább azt látjuk feladatunknak, hogy ehhez hozzáadjuk a lelkiséget, ott, ahol lehet, ahol ezt igénylik. Ma is nyitottak vagyunk egyházi és világi intézmények felé egyaránt. Itt Erdélyben van közöttünk tanár, hitoktató, pszichológus, szociális munkás, irodalomtörténész, de dolgozik testvér az evangelizációban, a kórházpasztorációban, a katolikus egyetemista ifjúsággal, egyházi mozgalmakban, kültagjaink közül pedig sokan az idősgondozásból veszik ki a részüket. Olyan szakmákban dolgozunk, amelyeknek valamilyen köze van az ember boldogulásához, szellemi-lelki jólétéhez, az értékmentéshez – legyenek ezek evangéliumi-erkölcsi, kulturális vagy nemzeti értékek. Igyekszünk a saját plébániánk és egyházmegyénk életébe is bekapcsolódni. Szívesen tartunk lelkinapokat, lelkiségi vagy szakmai előadásokat, műhelyeket. Fontosnak tartjuk a szakszerűséget, de ehhez sajátos hivatásunknál fogva mindig diszkréten „bónuszként csatoljuk” a megszentelő szeretetet, a Szentlélek jelenlétének lehetőségét – és ami a legfontosabb: nem csak küzdünk az ügyekért, a ránk bízott emberekért, hanem imádkozunk is. Ez az, amit más szakember talán nem tesz meg... Szent Benedek lelkiségét követjük: ő mondja, hogy a zsolozsma (zsoltározás) opus Dei – tehát szolgálat, Istennek a szolgálata, de a dicséret mellett vállaljuk a közbenjárást is – a nagyvilág és kis környezetünk problémáiért.
– Ad valamilyen különlegességet az, hogy a hármas évfordulóra éppen a Hit Évében kerül sor?
– Számunkra ez az év jubileumi év is, ami azt jelenti, hogy nem csak az alapítás napján, május 12-én ünnepelünk, hanem egész évben. Ez az emlékezés, a megújulás, a karizmánkban való elmélyülés ideje is. Ez mindenképpen kapcsolatban van a hittel... Alapítónk éppen a szlovákiai zsidók menekítésének ügyében járt Rómában és várakozott a pápára, amikor várakozás közben megírta a saját és a Társaság Credóját – ennek vezérfonala természetesen megegyezik a hivataloséval. De ott vannak a hittikok mellett/helyett a mi sajátos misztériumaink. A Hit Éve arra ösztönöz minket, hogy hitünket minden szinten megújítsuk.
Slachta Margit: Credo (részlet)
„HISZEK TEREMTŐ ATYÁNKBAN: Aki az embert társul veszi a teremtésben, Aki őt részelteti a szülői méltóságban, Aki vele osztozik a birtoklásban, Aki neki részt enged a hatalomban, Aki őt felemeli a jognak hordozására, Aki őt képesíti törvényhozásra, Aki hatalmat ád bíráskodásra, Aki őt bevonja kormányzására, Aki őt felkeni uralkodásra, De mindenben kötelezi számadásra.
VALLOM, HOGY:
embernek ember, szervezet, állam nem birtokosa, ember, embernek, szervezetnek, államnak nem tulajdona, Isten ellen nincs érvényes törvényhozás, Az Ő szent akaratával szemben bűn a jogfosztás, Ember nem engedheti meg, amit Isten nem akar, földi hatalom meg nem tilthatja, amit Isten megenged, nem parancsolhatja, amit Isten tilalom alá vetett! Hiszek Teremtő Atyánkban, Mindenek Urában!”
Emlékező-hálaadó jubileumi ünnepség hétvégén Kolozsváron
Salkaházi Sára SSS testvér, vértanú boldoggá avatása 2006. szeptember 17-én volt Budapesten, amelyen több tízezer hívő és véráldozatát tisztelője vett részt. 1944. december 27-én nyilasok hurcolták el hatodmagával a Szociális Testvérek Társasága Bokréta utcai otthonából. A vád a szociális munka, a zsidórejtegetés és -mentés. Még aznap a Duna-parton agyonlőtték az elhurcoltakkal együtt, testüket a Dunába dobták. Amint Ft. Jakubinyi György érsek A szentek nyomában Erdélyben című könyvében hangsúlyozza: Boldog Sára testvér az első magyar polgári boldog, sőt maga is dolgozó nő volt.
FODOR GYÖRGY
Szabadság (Kolozsvár)

Konferencia a nyelvi sokszínűségről
Európa a tolmácsok paradicsoma
Május 10-én és 11-én a második alkalommal szervezett konferenciát a marosvásárhelyi Sapientia EMTE Műszaki és Humántudományok Karának Alkalmazott Társadalomtudományok Tanszéke Nyelvi sokszínűség Európában címmel, amelyre az említett tematikával foglalkozó tanárokat, szakértőket hívták meg. Imreh Attila tanszékvezető tanárral a tanácskozás szünetében beszélgettünk.
– Miért a Sapientia EMTE a házigazdája a konferenciának?
– Ez a konferencia tulajdonképpen a folytatása a 2011-ben megszervezett első hasonló rendezvénynek, amelyet a néhai dr. Murvai Olga professzor asszony kezdeményezett. 2008-ban fordítói és tolmács szakot indítottunk, a harmadik generáció készül államvizsgára, mindezek mellett bizonyítani szeretnénk, hogy ez a szak életképes. Nemcsak elméletben oktatjuk a többnyelvűséget, hanem a gyakorlatban is, és erre jó alkalom a konferencia is, amelynek hivatalos nyelvei a román, a magyar, az angol és a német. Hosszú távú célunk, hogy összegyűjtsük a közvetlen környezetünkben élő szakembereket, akik a nyelvészettel foglalkoznak, ugyanakkor nem titkolt szándékunk külföldi előadókat rendszeresen meghívni, mivel kétévente szeretnénk folytatni a rendezvényt. Jelenleg is öt országból jöttek el tanárok, előadók. Reméljük, hogy ezáltal olyan kapcsolatok születnek, amelyek mind a tanárok, mind a diákok javát szolgálják.
– Tanár-, diákcsere-lehetőséget is jelenthetnek ezek a kapcsolatok?
– Dr. Papp Andrea, az ELTE idegen nyelvű rektorátusának vezetője évek óta mesterkurzusokat tart a fordító, tolmács szakos diákoknak angol–magyar, magyar–angol fordítástechnikából. Ugyanakkor az akkreditációt követően partnermegállapodások születtek. Jelenleg is két Erasmus szerződéssel rendelkezünk, amelyek eredményeként a 2012/2013-as tanévben külföldi oktatók és diákok jönnek hozzánk, és innen külföldre utaznak majd el.
– Kikből áll a konferencia célközönsége?
– Tanárok és mindenekelőtt diákjaink, akik igazán nagy számban vannak jelen és aktívan részt vesznek. Az idén a TDK nyertes diákjai a konferencián előadókként is bemutathatják munkájukat.
– Az egyik előadás végén elhangzott, hogy az itt elhangzottakból könyvet állít össze az egyetem, amelyet a jövendőbeli nemzedékek is tanulmányozhatnak.
– Minden konferenciáról a legjobb anyagokat kötet formájában is kiadjuk. A 2011-ben megrendezett konferencia előadásait három – magyar, román és angol nyelvű – könyvbe foglaltuk, amelyeket tegnap este bemutattunk, dr. Murvai Olga emlékének ajánlva.
– Hogyan járulhat hozzá az egyetemi elit, hogy a nyelvi téren tapasztalt hiányosságok – a kisebbségek anyanyelvi használatára vonatkozó előírások alkalmazásának figyelmen kívül hagyása, a többség viszonya a kisebbségek nyelvéhez és fordítva – kiküszöbölhetők legyenek?
– Úgy gondolom, hogy a kisebbség és többség viszonyulásában mi kell megtegyük az első lépést. Ezen fáradozik a tanszékünk is, de meggyőződésem, hogy amennyiben nyitunk a közvetlen környezetünkben levő egyetemek, közösség felé, mi is hozzájárulhatunk bizonyos előítéletek feloldásához. Például szerződésünk van a Petru Maior Egyetemmel, amellyel közös konferenciát rendeztünk. Olyan kutatásunk is van, amibe nemzetközi szinten a Moldova köztársaságbeli egyetemeket, az ottani tudományos akadémiát is bevontuk. Nem is feltétlenül törekszünk arra, hogy a kérdésben említetteteket rendbe tegyük, de azáltal, hogy megjelenünk közös konferenciákon, részt veszünk kutatási programokban, ahol évek óta magyar előadó nem lépett fel, mint Brassóban, vagy Jászvásáron az egyetemeken, nyitást jelenthető lépéseket teszünk. Több esetben megkérdőjelezték a szakmaiságunkat, azt, hogy miként létezünk magyar magánegyetemként, és sikerült eloszlatnunk minden olyan tévhitet, amely ebből az ismeretlenségből fakadt. A közös programok, az együtt munkálkodás azok a lépések, amelyekkel igazolhatjuk, hogy a magyar magánegyetemnek rangos helye van a romániai akadémiai körökben.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Magyar alkotókat tüntettek ki a romániai operagálán
A Kolozsvári Magyar Opera Béres László rendezte musicaljét, a Valahol Európábant, a Temesvári Nemzeti Operaház Korcsmáros György rendezte Hegedűs a háztetőn-előadását és Székely László díszlettervezőt is díjazták a romániai operaházak első alkalommal megszervezett díjkiosztó gáláján.
Az eseménynek a hét végén Jászvásár (Iasi) adott otthont, ahol a helyi színházban mintegy 700 résztvevő jelenlétében adták át az elismeréseket. A többszörös díjazottak között szerepelt Andrei Serban, aki a legjobb rendezőnek járó díjat kapta meg a Jászvásári Nemzeti Operaházban színpadra állított, A gáláns Indiák és a Trójai nők című előadásokért. A gáláns Indiák című Jean-Philippe Rameau-opera alapján készült produkció elnyerte a legjobb előadásnak járó elismerést is. A gálán több magyar alkotót és produkciót is kitüntettek. A legjobb gyermekelőadásnak járó díjat a Kolozsvári Magyar Opera Valahol Európában című musicalje kapta, amelyet Béres László rendezett.
A musical kategóriában a zsűri a Hegedűs a háztetőn című előadást ítélte a legjobbnak, amelyet a Temesvári Nemzeti Operaház mutatott be Korcsmáros György rendezésében.
A legjobb díszletért járó díjat a zsűri Székely László Kossuth-díjas díszlettervezőnek ítélte a Jászvásári Nemzeti Operaházban bemutatott Aida című előadásért, amelyet Kürthy András rendezett.
A legjobb előadás díjára jelölt produkciók között volt még Szomor György Báthory Erzsébet című musical-operája, amelyet Bagó Bertalan állított színpadra a Kolozsvári Magyar Operában. A romániai művekből készült előadások versenyében díjazásra javasolták Demény Attila kamaraoperájából készült Az utolsó meggymag című előadást is, amelyet szintén a kolozsvári opera mutatott be Bogdán Zsolt rendezésében.
MTI
Nyugati Jelen (Arad)

Közvita Románia közigazgatási átszervezéséről
Kolozsváron a Regionális és Vidékfejlesztési Minisztérium közvitát szervezett a regionalizás projekttel kapcsolatban. A Grand Hotel Napoca adott helyet a kormányon levő Szociálliberális Szövetség (USL) látványos megnyilvánulásának, amely az ország regionális átszervezését igyekezett megtárgyalni. Ennek érdekében figyelemre méltó mozgósítást rendeztek, melynek következtében több mint 500 egyén vett részt a rendezvényen.
Az eseményt felvezető beszédében Vasile Dâncu szociológus, egyetemi tanár a változás szükségességével kapcsolatban rövid értékelőt tartott. Felhívta a figyelmet, hogy a kérdőívet, amit a mappában kiosztottak, töltsék ki. Majd a terepet átadta a jelen levő politikai nagyságoknak.
Horea Uioreanu, a Kolozs Megyei Tanács elnöke szerint kétségtelen a változtatás szükségszerűsége. Számára a nagy kérdés, milyen szerkezeti struktúrákra van szükség, amelyek kellő képen indokolják a változás szükségszerűségét.
Kolozs Megye prefektusa, Gheorghe Vuşcan pozitívan értékelte, hogy a rendezvény rendkívül nagy érdeklődésnek örvendett.
Az illusztris vendég, a jelenlegi kormány második embere Liviu Dragnea, miniszterelnök helyettes az átszervezéstől azt várja, hogy végleg leszámolhassanak a kommunizmussal. Szerinte a regionalizálással a különböző megyék közötti fennálló különbség kiegyenlíthető. A fejlesztési források méltányosabb elosztását biztosíthatják. Ehhez, amint mondja, pár év is elég. Liviu Dragnea-nak volt egy érdekes gondolatsora, amelyben kifejtette, hogy a regionalizálás voltaképpen Bukarest és a vidék közötti harc. Bukarest a központosított hatalom jelképe, ennek következtében a fővárosban dolgozó pár ezer hivatalnok hatalmaskodását kell, eltűrje az ország lakossága. Megjelölte a regionalizás célkitűzéseit: a települések lakóinak méltóbb életet, létminimumot biztosítani, az adminisztrációs rendszer egyszerűsítése, a bürokrácia csökkentése. Ezáltal növelhető az európai alapok lehívási üteme. Felhívta a figyelmet, hogy különböző hamis nézetek, előítéletek alakultak ki a regionalizással kapcsolatban. Ezzel szemben kiemelte, hogy az állampolgárhoz közelebb álló adminisztráció alakul ki.
A regionalizálás 2 szakaszban valósul meg: 2013-2014 illetve 2014-2016 közötti időintervallumokban. Nem szüntetik meg az egységes nemzetállamot. A parlament, az ország alapvető intézményei, mint a hadsereg, az igazságszolgáltatás, a hírszerzés, a rendőrség, a külpolitikával kapcsolatos intézmények nem fognak decentralizálódni. Szerinte az adminisztrációs távolságok, az adminisztrációs költségek fognak csökkenni.
A régióközpontokkal kapcsolatban kifejtette, természetes, hogy egyik vagy másik megye szeretné, ha a településük válna központtá. Azonban a régióközpontnak különböző szempontoknak kell megfelelnie. A regionalizálással kapcsolatos projekt szerint a Prefektusi Intézmény megmarad, mert ellenőriznie kell a helyi önkormányzat által kiadott adminisztrációs ügycsomagok törvényességét.
A fentiekből kiderül, bővül az ügyintézés, ami pénzemésztő. Holott az eredeti szándék szerint azt kellene elérni, hogy a polgárok megtanuljanak pályázni és a kapott összegekből az életszintet emelő gazdasági erő, alakulhatna ki.
A felszólalásokból kiemelném Ioan Rus-t, a PSD alelnöke, volt belügyminiszter hozzászólását. Amint megfogalmazta, a regionalizálás a szegények javára történhet. A regionalizás ellenségeit a korrupcióban és Bukarest érdekeiben kell keresni. A központosítás megszüntetése a szegényebb megyéknek jelent előnyt.
A sajtótájékoztatón kapott térkép alapján információt szerezhetünk arról, melyek lennének a régiók: 1. Moldova- Bukovina, 2. Alsó Duna, Szeret- Bărăgan, 3. Dobrúdzsa, 4. Muntenia, 5. Olténia, 6. Bánát, 7. Körös- Máramaros, 8. Erdély, 9. Bukarest – Ilfov.
A térkép szerint a 8-as régió lenne a legnagyobb. Ebbe tartozik keletről nyugat fel haladva Hargita, Kovászna, Brassó, Beszterce- Naszód, Maros, Szeben, Szilágy, Kolozs, Fehér, Hunyad megyék.
László Attila szenátor felszólalásában hangsúlyozta, hogy egy jól működő régiónak, 5 millió feletti lakossága kell, legyen.
Maga a tanácskozás több mint három órát tartott, szünet nélkül. Az ország más városaiban is, mint Jászvásár, Craiova és Temesváron szerveztek a regionalizálással kapcsolatos közvitát. Csomafáy Ferenc
erdon.ro
Erdély.ma

Országszerte érettebb diákok
Maros megyében is jobbak az eredmények
A fellebbezések elbírálása még hátravan, az ideiglenes érettségi eredmények azonban máris országos szintű javulást jeleznek a korábbi évek katasztrofális teljesítménye után. A romániai diákok 62,32 százaléka vette sikeresen az akadályokat, az átmenési arány Braila megyében a legmagasabb (74,17%), a második helyezett Kolozs megye (70,99%), azt Jászvásár, Suceava, illetve Buzau követi, leggyengébben az Ilfov megyei diákok teljesítettek.
Maros megyében szintén jobbak az eredmények a tavalyiaknál, amikor a diákok fele sem ment át a tudáspróbán. Ezúttal az óvások előtti eredmények szerint a vizsgázók 54,69 százaléka kapja meg az érettségi diplomát. Az idei végzősök 59,62 százalékának sikerült az érettségije, a középiskolát korábban végzett diákok viszont jóval gyengébben teljesítettek, esetükben mindössze 32,82 százalékos az átmenési arány. A marosvásárhelyi Egyesülés középiskolában minden diák sikeresen érettségizett, a Papiuban 97,29, a Bolyai Farkas Elméleti Líceumban 95,48 százalékos az átmenési arány. A megye leggyengébben teljesítő tanintézményének a Ion Vlasiu Iskola-központ számít, egyedül itt nem érte el az 5 százalékot a sikeresen vizsgázottak száma.
A jobb eredményekhez egyesek szerint az is hozzájárulhatott, hogy idén a román nyelv és irodalomból megszervezett írásbeli vizsgán az oktatás profiljától függően két különböző tételsort kellett a diákoknak megoldani: az elméleti líceumok filológia és társadalomtudományok osztályainak és a hivatás (vokacionális) profilú középiskolák pedagógiai osztályainak tanulói nehezebb, az elméleti líceumok reál osztályaiba, a szakközépiskolákba, illetve a hivatás profilú középiskolák nem pedagógiai osztályaiba járt diákok egy könnyített feladatsorral küzdöttek meg. Anyanyelvből egységes volt a tételsor, matematikából viszont a matematika-informatika osztályok, a természettudományi osztályok, a szakközépiskolák, illetve a pedagógusképző osztályok diákjainak más-más feladatokat kellett megoldaniuk.
Az eredményeikkel elégedetlen diákok tegnap 16 óráig nyújthatták be fellebbezéseiket, az újrajavítások utáni végső eredményeket július 12-én, pénteken függesztik ki a tanintézetekben.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Szekerek, nyelvek, otthonok
Ha a román nyelv oktatásával kapcsolatos véleménye visszhangra nem talál, egy maradt volna a Romániában élő ismeretlen külföldi állampolgárok közül. A Székelyföldön élő, nyelvoktatási menedzsmenttel foglalkozó angol Andrew Hockleyval erdélyi élményeiről beszélgettünk.
– Mindjárt az elején idézzük fel: mit is javasolt abban blogbejegyzésben, ami aztán románul és magyarul újságcikként is megjelent?
– Mindenekelőtt: fontosnak, sőt alapvetőnek tartom, hogy valamennyi román állampolgár tudjon románul. Az én gyermekeim és máséi, akiknek úgynevezett első nyelve a magyar, és magyar oktatásban részesülnek, jól meg kell tanulniuk románul. Ez volt az alapvetésem, majd kifejtettem, hogy a rendszer voltaképpen hogyan akadályozza ezt meg. Nem második nyelvként tanítja ugyanis a nem román anyanyelvűeknek, pedig nyilvánvalóan az. Sőt a lányom esetében harmadik nyelv, mivel ő magyarul és angolul beszél. Nagyon jó módszerek vannak a második nyelv oktatására, ám ezeket nem alkalmazzák itt, úgy tesznek, mintha nem is léteznének olyan román állampolgárok, akiknek nem anyanyelve a román. A világ legtöbb országában felmerül hasonló probléma, ám a világ legtöbb országában nem így oldják meg.
– Milyen mintákkal találkozott hasonló esetekben?
– Angliában bevándorlók vannak ilyen helyzetben, míg itt történelmi okai vannak annak, hogy oly sok gyereknek nem román az első nyelve. De ha más is a helyzet, a megoldásnak többé-kevésbé ugyanannak kellene lennie: léteznie kellene a kifejezetten második nyelvként való oktatásnak, és nem azt kellene elvárni, hogy valamennyi román állampolgár Ion Creangát olvasson. Anyanyelvtől függetlenül mindenkinek képesnek kell lennie a román kommunikációra, a románul való érvényesülésre a munkaerőpiacon. Nem kellene viszont mindenkinek román irodalmat tanulni a kötelező oktatás részeként, és ugyanazokat az elvárásokat – például érettségi vizsgát – teljesíteni román nyelv és irodalomból, mint a román anyanyelvűeknek. Ezért azok a kisebbségiek, akik nem olyan vegyes környezetben élnek, ahol a mindennapok részeként elsajátíthatnák az ország nyelvét, csak frusztráltak és dühösek lesznek a román nyelvvel kapcsolatban, ráadásul anyanyelvi keretek közé szorulnak. Ez a rendszer a gyerekeket is cserben hagyja, de az országot is visszaveti, szóval igazán jelentős a probléma.
– Hasonló reakciókra számított a véleménye közzététele után?
– A blogbejegyzésem kapcsán a legtöbb reakció pozitív volt, az újságcikk után pedig mindenféle reakciók érkeztek. Számomra egyébként nagyon meglepő volt, hogy milyen felkapott lett a téma, hisz amiről írtam, előtte sem volt titok, sőt. A szenzációt valószínűleg az okozta, hogy az én véleményem volt. Mert ha magyar írta volna, azt mondják rá, hogy csak panaszkodik, ha pedig román mondta volna, elsikkad a kérdés.
– Ezek után adódik a kérdés: hogyan került éppen Erdélybe?
– Mint sok hasonló esetben, a párom miatt. Amikor feleségemet, Erikát megismertem, épp Amerikában éltem, de ha jól számolom, tíz országban laktam már. Nagy-Britanniában születtem, de éltem Spanyolországban, az Egyesült Arab Emírségekben, Thaiföldön, Olaszországban, Törökországban, Portugáliában, majd ismét Olaszországban. Aztán Amerikába költöztem, majd Óceániában, a Mikronéziai Szövetségi Államokban laktam két éven át, majd hat évre újra Amerika következett, de hat hónapig Palesztinában is éltem. S végül idejöttem. A munkám főleg abból áll,hogy menedzsmentkészségeket tanítok nyelvoktatással foglalkozóknak, nyelviskolák menedzsereinek, tanulmányi igazgatóinak vagy akadémiai vezetőknek. Ennek köszönhetően továbbra is sokat utazom, először ugyanis személyes találkozások alkalmával többnyire Románián kívüli helyszíneken oktatok, majd visszajövök, és a munkám további részében ugyanazokat a hallgatókat on-line képzem.
– Voltak elvárásai, elképzelései azzal kapcsolatban, hogy milyen lesz itt az élete?
– Azt hiszem nem, viszont azt sem gondoltam volna, hogy valaha Romániába fogok költözni. Egynek tartottam a kelet-európai országok közül, nem tudtam róla túl sokat. Hallottam például Ceausescuról és a forradalomról, de csak nagy általánosságban. Azt hiszem, mi, nyugatiak Kelet-Európát nagyon iparosítottnak és szennyezettnek tartjuk. Talán kicsit engem is befolyásolt ez.
– Mivel számos országban jár, illetve élt már, aligha érte különösebb kulturális sokk nálunk. Mégis, milyenek voltak az első benyomások?
– A legelső dolog, amit észrevettem – és azt hiszem, mindenkinek ez tűnik föl először – a lovas szekerek voltak. Vezetés közben megpakolt szekereket kerülgetni az elején igencsak meglepő volt. Ennél nagyobb „kulturális sokk” tényleg nem ért. Az viszont nagy különbség, hogy az országokban, ahol eddig éltem, angoltanárként dolgoztam, volt körülöttem egy szintén angol vagy legalábbis angolul beszélő közösség. Itt viszont egy Csíkszereda melletti kis faluban, Csíkbánkfalván élünk, vagyis körülöttem nem olyan emberek élnek, akiknek hozzám hasonló élményei, tapasztalatai volnának.
– Ezen a vidéken érhették még a szekerekhez hasonló apró meglepetések...
– Nem sokkal azután, hogy ideköltöztem, a feleségem megkért, hogy menjek el a közeli boltba kenyérért és tejért. Még egyáltalán nem tudtam magyarul vagy románul. A kenyeret könnyen megtaláltam, a tejért viszont hiába tettem tűvé a helyiséget, sehol nem leltem. Hazamentem, mondván, hogy nincs tej. Feleségem persze kételkedett, ezért együtt mentünk vissza az üzletbe. Odament a hűtőhöz – amit előtte én is átnéztem –, benyúlt, és kivette a tejet. Zacskósat… Előtte soha nem gondoltam volna, hogy a tejet műanyag zacskóban is lehet tartani, én dobozt, üveget vagy flakont kerestem. Azt sem tudtam elképzelni, hogyan tároljuk majd ezt otthon, de megtanultam, hogy a zacskós tejhez van külön tárolóedényünk.
– Elsősorban milyen nehézségekkel kellett megküzdenie külföldiként Romániában?
– Akadtak bürokratikus kérdések, ráadásul amikor Romániába költöztem, az ország még nem volt az Európai Unió tagja, ezért bonyolultabb volt a helyzetem. Nem tartózkodhattam itt évi hat hónapnál többet, és maximum három hónapot egyhuzamban. Ezért tartózkodási engedélyt kellett kérnem, aminek igénylése igencsak problémás volt. Szabadúszóként ugyanis nem álltam szerződéses viszonyban egyetlen itteni céggel sem, szabadúszó viszont csak akkor lehettem, ha már van tartózkodási engedélyem. Kölcsönösen feltételezték egymást a követelmények, amelyeket így lehetetlen volt teljesítenem. Ha Erikát akkor elveszem feleségül, megoldotta volna a helyzetet, de kicsit még korai lett volna. Végül alapítottunk közösen egy céget, így jutottam tartózkodási engedélyhez.
– És a nyelvvel, jobban mondva nyelvekkel hogyan boldogult?
– Magyarul viszonylag tűrhetően beszélek, románul kevésbé. Elég jól értem viszont a román nyelvet, mivel jól beszélek spanyolul, valamennyit franciául, illetve portugálul, és ezekhez eléggé közel áll a román. A román híreket nézve tudom, miről van szó, de mivel nem gyakorlom a nyelvet – itthon magyarul és angolul beszélek –, a beszéd nagyon nehéz. Elég bizarr, amikor Bukarestben vagy Iasi-ban románul beszél hozzám valaki, és én értem, de nem tudok válaszolni. Egy ideig egyébként elég érdekesen beszéltem románul, úgynevezett „feliratos románt” használtam. A filmeket román felirattal néztem, így gyakoroltam, de ez persze még nem jelentette, hogy ki is tudom ejteni a szavakat. Egyszer például azt akartam mondani, hogy „sajnálom”, amire mindig azt írta a felirat, hogy „imi pare rau”, s én valahogy úgy ejtettem ki, hogy „imi pé rá”… Persze, hogy nem értették. Azóta megtanultam, hogy mindenki egyszerűen csak úgy mondja: „scuzaþi”. Tudok magyarul vásárolni, de ha többen vagyunk egyszerre, nehéz követnem a beszélgetést. Elég nagy kihívás a nyelv, főleg, hogy a falunkban nem nagyon beszélnek angolul. Köszönünk egymásnak a szomszédokkal, de elég korlátozott a kommunikációnk többek között azért is, mert más az életünk. Ráadásul elég erős tájszólásban beszélnek: értem a szavakat, hisz azokat tanultam meg, de a hangsúly, az akcentus nagyon megnehezíti a dolgomat.
– Mit szeret leginkább Erdélyben?
– Elsősorban az élet nyugodt ritmusát, hogy az emberek nem rohannak mindenhova. Lehet, hogy ez Kolozsváron már nincs így, itt viszont igen, és ez nagyon tetszik. Szeretem a gyönyörű tájat, az embereket és az életmódjukat.
– Az otthon szó mit jelent önnek?
– Az otthon itt van: a környék, Csíkszereda és Csíkbánkfalva. Már huszonhat éve nem élek Angliában, ezért nincs túl erős kötődésem Nagy-Britanniához. Erdély egyébként is hihetetlenül szép pontja a világnak, és meglepő számomra, hogy nem ismerik jobban. Boldog vagyok, hogy itt élhetek, csak a nacionalizmus zavar. Természetesen értem, miért van szükség arra, hogy az emberek a nemzeti identitás mentén határozzák meg magukat, de azt hiszem, a torzsalkodás nem vezet sehová, sőt visszavet. Erdély és történelme valóságos multikulturális modell lehetne. Tudom, hogy az én vállaimat nem nyomják ugyanazok a történelmi terhek, hisz az én nemzetemet sosem fenyegették. Ezért aztán kiváltságos helyzetből, de azt mondom: felejtsétek el a különbségeket, voltaképpen egyformák vagytok!
Andrew Hockley
Angliában született 1966. március 2-án. Oktatási menedzser, tanácsadó, tanárképző. Több országban dolgozott angoltanárként, majd oktatási menedzserként. 2004 óta él Romániában, ám nemzetközi szinten aktív tanárképzőként továbbra is a világot járja. Társszerzője a From Teacher to Manager: Managing a Language Teaching Organization (2008) és szerzője az Educational Management (2007) című köteteknek. A www.szekely.blogspot.ro címen elérhető a Csíkszereda musings (Csíkszeredai tűnődések) című blogja. Ennek egyik bejegyzését jelentette meg román fordításban az Adevărul című napilap ªcoala în Secuime: literatura, da, româna practică, ba. Cum vede un englez predarea limbii române pentru unguri? (Székelyföldi iskola: román irodalom igen, beszélt román nyelv nem. Hogyan látja egy angol a román nyelv oktatását a magyarok számára?) címmel.
Dénes Ida
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Felszámolják a megyei mentőszolgálatot (Régiósítás fű alatt)
Hét regionális szolgálatba szervezi át az egészségügyi tárca az országban jelenleg működő negyven megyei mentőszolgálatot – az erre vonatkozó tervezetet tegnap bocsátotta közvitára az egészségügyi tárca.
Az átszervezés alapkoncepciója az a 2009-ben kidolgozott modell, mely révén összevonták a fővárosi, valamint az Ilfov megyei mentőszolgálatokat. A középrégió mentőszolgálatát például a Maros megyei átszervezésével, illetve a Fehér, Szeben, Brassó, Hargita és Kovászna megyei felszámolásával hozzák létre, székhelye pedig Marosvásárhelyen lesz. Az átszervezésre vonatkozó kormányhatározat érvénybelépésével a megyei mentőszolgálatok személyzete – azonos bérezéssel – a regionális szolgálatokhoz kerül át. A Hotnews portál szerint az adminisztratív posztok egy részét megszüntetik. Mint arról korábban beszámoltunk, a kormány július 24-i ülésén döntött a megyei pénzügyi igazgatóságok régiósításáról, az intézkedést az országos adóhivatal átszervezésére vonatkozó kormányhatározat szabályozza. Victor Ponta kormányfő rámutatott: a regionális központok kijelölésekor azokra a városokra esett választásuk, melyek a legnagyobb számú adófizetővel rendelkeznek. A július végén elfogadott határozat értelmében Kolozsváron, Brassóban, Temesváron, Craiován, Jászvásáron, Ploieşti-en, valamint Bukarestben működnek a regionális pénzügyi központok.
(dvk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az Erdélyi Magyar Néppárt közleménye – AZ ERDÉLYI MAGYAR NÉPPÁRT HATÁROZOTTAN ELLENZI A TÖRVÉNYTERVEZETET, AMELY A VERESPATAKI CIÁNTECHNOLÓGIÁS ARANYBÁNYÁSZATOT ENGEDÉLYEZNÉ
Állásfoglalás
Az Erdélyi Magyar Néppárt határozottan ellenzi a kormány által elfogadott törvénytervezetet, amely engedélyezné a verespataki arany- és ezüstkitermelést.
A Roşia Montană Gold Corporation (RMGC) által alapított, Európa legnagyobb külszíni aranybányájában, 2016 novemberében kezdődnének el a munkálatok, ahol ciántechnológiás eljárással termelnék ki az arany- és ezüstércet.
Felhívjuk a figyelmet a ciántechnológiát alkalmazó aranybányászat súlyos környezetromboló következményeire, illetve azokra a kockázatokra, amelyekkel a beavatkozás jár: több millió tonna föld elmozdítása, több millió liter víz felemésztése, több négyzetkilométernyi terület lerombolása, kulturális örökségünk megsemmisítése, a táj tönkretétele, emellett a cián komoly egészségkárosodást okozhat, nem utolsósorban közösségeket morzsol szét és telepít ki. Ugyanakkor a megkötött szerződés alapján, a kormány, elvéve az erdélyi emberektől, egy külföldi multinacionális vállalat kezére játszaná át a kitermelt természeti kincsek közel 80%-át.
Éppen ezért, az Erdélyi Magyar Néppárt támogatja a Mentsük meg Verespatakot mozgalom által szervezett szeptember elsejei tüntetéssorozatot, amely több városban (Kolozsvár, Temesvár, Jászvásár, Brassó, Gyulafehérvár) kezdődik egyszerre, 17 órától. Felszólítjuk szimpatizánsainkat, és mindenkit akinek fontos Erdély környezetvédelme és kulturális hagyatéka, hogy amint tehetik csatlakozzanak a vasárnapi tüntetésekhez.
Az Erdélyi Magyar Néppárt elnöksége nevében,
Király Melinda, alelnök

Összehangoltan tiltakoznak szeptember 1-jén országszerte a verespataki bányanyitás ellen
Szeptember 1-jén délután 5 órától országszerte összehangolt tüntetést szerveznek a Mentsétek meg Verespatakot aktivistái. A tiltakozási akció a verespataki bánya megnyitása és a palagáz-kitermelés ellen zajlik. Az aktivisták szerint az ország „megszállás alatt áll", ezért szolidaritásra szólítják fel az embereket és arra kérik, akár a palagáz-kitermelés, akár a bányanyitás ellen tiltakoznak, de minél nagyobb számban vonuljanak utcára.
A tiltakozási akciók többek között Bukarestben, Kolozsváron, Temesváron, Brassóban, Gyulafehérváron, Marosvásárhelyen, Iaşiban, Brüsszelben és Bécsben lesznek.
prima-radio.ro
Erdély.ma

Magyar és német katonák a zsidó temetőben
Még a kolozsváriak sem tudják, hogy a Tordai út melletti új zsidó temetőben a héber feliratú sírkövek mellett jelöletlen sírokban német és magyar katonák fekszenek, a második világháború óta. A kolozsvári zsidó hitközség félúton van ahhoz, hogy intézze a több évtizedes ügyet, és visszavegye a területet.
Nem sikerül az exhumálás
Schwartz Róbert, a hitközség vezetője évek óta küzd azért, hogy a katonák exhumálása megtörténjen, a temető pedig ismét a kolozsvári zsidó közösségé legyen. Megkeresésünkre elmondta: a második világháborúban, bombázások során több száz német katona veszítette életét, őket a Tordai út 154-156. szám alatti temetőben hantolták el, egyéni és tömegsírokban. 1944 júniusában Kolozsváron alig néhány tucat zsidó ember lehetett, ők is bujkáltak, így nem volt, aki felemelje a hangját a temető kisajátítása ellen. A telket korábban használta az izraelita hitközség, mivel a kincses városban a holokausztot megelőzően mintegy tizenhétezer zsidó élt.
1944 őszén, a tordai csata során, az elpusztult magyar katonák nagy részét szintén itt hantolták el néhány egyéni és három nagy tömegsírban. Schwartz elmesélte: hajdanán fejfák és katonasisakok jelezték, hogy hol fekszenek az elhunytak, de 1945-1946 telén, a nagy hidegek során eltüzelték a fákat, és elvitték a fejfedőket. Schwartz elődei ugyan próbálkoztak néhányszor a magyar és német félnél, de nem történt előrelépés, míg aztán tavalyelőtt ismét intézkedni próbált a hitközség.
Szándékaik szerint a jövőben pontosan meg kell határozni, hol helyezkednek el a magyar és német sírok, a korábbi, fémdetektoros vizsgálatok ugyanis nem voltak eredményesek. Schwartz szerint gondot okoz az is, hogy a város nem tud rendelkezésre bocsátani olyan telket, ahol újrahantolhatnánk a katonákat, a legközelebbi német hősi temető pedig Jászvásáron van, ahová azonban nehéz volna a szállítás.” Régészeti szempontból is fel kell tárni a területet, ehhez azonban a tavaly leadott magyar kérelemre máig nem válaszoltak a román szervek.
Asztalos Lajos helytörténész maga is foglalkozott a temető sorsával. Schwartz Róbert szavait kiegészítve a Ceaușescu-rendszer alatti tehetetlenségről beszél, akkor ugyanis szóba sem jöhetett a terület ügyének rendezése, a német és magyar katonák eltávolítása. Elmondta, mivel mindössze néhány ezer zsidó tért vissza a városba, nem lehettek eléggé hatékonyak.
A főkonzulátus közvetít
A Magyar Köztársaság Kolozsvári Főkonzulátusa fontosnak tartja, hogy azt a nyolcvan-száz magyar katonát, akik a zsidó temetőben vannak, méltó helyen temessék újra – tájékoztatta a maszol.ro-t Magdó János főkonzul. Mint mondta, közvetítő szerepet játszanak ebben az ügyben. „A Honvédelmi Minisztérium felé továbbítjuk a zsidó hitközség kérését, jelen pillanatban egyrészt a román fél engedélyére, és a magyar fél anyagi támogatására van szükség ahhoz, hogy az exhumálás beinduljon” – magyarázta a magyar diplomata.
A főkonzul szerint abban is részt vállaltak, hogy minél több katonát azonosíthassanak, így a Szabadság napilapban jelentettek meg felhívást, arra kérve az embereket, hogy ha bármilyen plusz információt tudnak, osszák meg velük azt. Felvették a kapcsolatot a városházával is, sikerült korabeli térképeket szerezniük, amelyeken a környéket ismerhetik meg behatóbban.
Sok a papírmunka is
A három tömegsír közül kettő magyar, az ezekben nyugvó katonák kiléte után sikeresen kutattak – mondta el megkeresésünkre a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság elnöke, Pataky József. „Kutatásaim során egy asszonytól olyan névsort kaptam – a hölgy édesapja kőfaragó lévén a zsidó temetőnél –, amely segítségével hatvankilenc magyar honvéd nevét sikerült azonosítanunk” – mesélte Pataky, aki szerint korábban az is szóba került, hogy a magyar katonákat őrző részt eladná a zsidó hitközség.
Az exhumálás nem azonban nem csak anyagi költségekkel jár, de hanem rengeteg papírmunkával is. Így még nem tudni, merre sodródik a jövőben a kolozsvári temető sorsa, ez nem csak a román, hanem a magyar és a német féltől is függ – fogalmazott Pataky.
Maszol.ro

Felkerült a Google Mapsre Kolozsvár közszállítása
A Google térképére is felkerült tegnaptól hét hazai város, köztük Kolozsvár közszállítása: a Google Maps Transit alkalmazással mostantól bárki megtudhatja, hogy a város egyik pontjából milyen busszal, trolival vagy villamossal tud eljutni egy másikra, hol kell átszállnia, sőt, esetekben további információkat is talál a megállókra vonatkozóan. Kolozsvár mellett tegnaptól Bukarest, Ploieşti, Jászvásár, Temesvár, Konstanca és Krajova tömegszállítása került fel az említett alkalmazásba, amely egyébként számos nyelven, így magyarul is elérhető, és célja, hogy a gépkocsivezetők valamint a gyalogosok, elsősorban a turisták útvonaltervezését, eligazodását segítse. A rendszer nemcsak útvonalakat, közlekedési eszközöket javasol, de akár azt is megmondja, hogy hány órakor kell elinduljunk ahhoz, hogy a megadott időben érkezzünk úti célunkhoz.
„A Google térkép abban segíti a felhasználókat, hogy felfedezzék úti céljukat vagy a várost, amelyben élnek, többet kínálva nekik egy egyszerű földrajzi térképnél” – mondta el Dan Bulucea, a Google romániai igazgatója. „Az ilyen innovatív projektekkel akarunk hozzájárulni az utasok közszállítására vonatkozó kedvező tapasztalatszerzéshez” – nyilatkozta Dan Boabeş, a projektben résztvevő SimPlus ügyvezető igazgatója. A Google térkép információi számítógépről, Android és Iphone alkalmazásként is elérhetőek.
Az alkalmazást mi magunk is kipróbáltuk: a kiindulóponttól, a Predeal utcából – különböző buszokkal és trolikkal megtehető – négy útvonalat javasolt a célig, a Mócok/Moţilor útig. Apró, vélhetően a romániai premier számlájára írható szépséghiba: a Predeal utcához legközelebb eső buszmegállót illetve buszjáratot, a 21-es számút nem javasolta egyik esetben sem – helyette inkább sétára hívott a Heltai/Cipariu téri 25-ös trolibuszmegállóig…
Szabadság (Kolozsvár)

„Tiszta” Romániát! – (8). – Dél-Erdély magyarsága (1940–1944)
Erdély területén az 1941. januári népszámlálás után folytatódik a spontán jellegű „népességcsere”. Észak-Erdélyből a románok telepednek át Dél-Erdélybe, innen pedig a magyarok északra. A román hatóságok megszorító intézkedései nyomán 500 ezer dél-erdélyi magyar több mint egyharmada vállalja – a teljes kiszolgáltatottság, a szülőföldön maradás helyett – a hontalanság keserű kenyerét.
Míg az 1930-as népszámláláskor 473 ezren beszélik anyanyelvként a magyart, az 1941. áprilisi népszámláláskor már csupán 363 200-an. Bár az 1941-es román népszámlálás korrektnek tűnik, de a módszer szempontjából vitatható eljárást alkalmaz, és ez óvatosságra int. A számlálóbiztosok nem a nemzetiséget írják össze, hanem a fajelmélet fasiszta módszerével, az etnikai eredetet (originea etnică). Ez esetben nehéz elképzelni, hogy az 1930-as népszámláláskor használt manipulációkat ne alkalmaznák most is, hogy a statisztikákban kevesebb magyar szerepeljen. Az említett népszámláláskor az erdélyi zsidóság 40 százalékát, mindazokat, akik magyar anyanyelvűek és magukat magyarnak vallják – mintegy 60 ezer embert –, nem sorolják a magyarok közé, akárcsak a magyar anyanyelvű görög katolikusokat. A magyar cigányokat és csángókat is románnak írják. Bátran állítható, hogy 1941 áprilisában néhány tízezer magyarral több él Dél-Erdélyben. Számuk legkevesebb 400 ezerre becsülhető. Németek „Sajátos volt a németek helyzete és megítélése – írja Filep Tamás Gusztáv, a korszak egyik kutatója. – Ők a (német) szövetségi rendszer következtében külön jogokat élveztek, »népcsoport«-ként megszervezhették önmagukat, sőt, tagjaikat a német hadseregbe sorozták be.” Észak-Erdélyben a külön jogok ellenére az elmagyarosodott svábok körében a német kényszersorozások elégedetlenséghez vezetnek, és gyakran fordulnak védelemért a magyar államhoz. Ennek jogi alapja az 1942-es német–magyar megállapodás egyik előírása, amely szerint az SS-be való toborzás (elvileg) önkéntes jellegű. Úgy tűnik, hogy a „népi német” program Észak-Erdélyben nem vált ki osztatlan örömet, mert a svábok egy része inkább vállalja magyarságát, mint német származását. A magyar politikai elit is ellenzi a külön német „népcsoport” elismerését, mert úgy gondolják, hogy az gyengíti a magyar államot, és a Német Birodalom érdekeit szolgálja. Úgy vélik, hogy a törvény előtti egyenlőség mindenkire egyformán vonatkozik.
Összevetve az észak-erdélyi 45 ezer főnyi német lakosság külön jogkörét a dél-erdélyi német lakosságéval, megállapítható, hogy az Észak-Erdélyben élő németek korántsem kapnak olyan széles jogkört, mint a félmilliós lélekszámú dél-erdélyi társaik. Az 1940. novemberi német–román megállapodás lehetővé teszi számukra, hogy a Német Birodalom támogatásával külön népcsoportként szervezzék meg magukat, saját gazdasági, politikai jogokkal rendelkezzenek. Ők Romániában valóban úgy élnek, mint „állam az államban”. Az 1943-as újabb német–román megegyezés eredményeképp a dél-erdélyi németeket a német hadseregbe sorozzák be. Mintegy 60–70 ezer főre tehető az SS-be beálltak száma, míg a német hadigépezetben kb. 15 ezren dolgoznak.
Zsidók A zsidók Erdélybe nagyobbrészt Galíciából, Bukovinából és Moldvából érkeznek. Fő foglalkozásuk a kereskedés, de nagy számban dolgoznak az ipar területén is. Zsidók Erdélyben a történeti forrásokban először a kolozsvári 1578-as országgyűlés végzéseiben szerepelnek. Számukra Bethlen Gábor 1623-ban szabad vallásgyakorlást és kereskedést engedélyez, felmenti őket a zsidó jel viselése alól. A későbbi századokban egy részük elmagyarosodott.
A 20. század középső harmadában az Európa-szerte pusztító antiszemitizmus nem kerüli el Romániát és Magyarországot sem. A zsidóságot nem sorolják a nemzetiségek közé. A „faj”-nak minősített, „zömében magát magyarnak valló zsidóságot” jogfosztó törvényekkel és rendeletekkel sújtják.
Észak-Erdélyben az 1938-as XV. törvénycikk (az első magyar zsidótörvény) megszabja az üzleti és a kereskedelmi életben, a sajtó-, az orvosi, az ügyvédi, a mérnöki kamaránál dolgozó zsidók arányszámát, amely legtöbb 20 százalék lehet. Az 1939. évi törvény további korlátozásokat vezet be. Az előbb említett arányt 6 százalékra csökkenti. Az 1941-es XV. törvény megtiltja a zsidók és a nem zsidók közti házasságot. A zsidókat – bármilyen katonai rangfokozatuk volt – csak munkaszolgálatra lehet besorozni. Számuk az 1944. március 19-i német megszállás után 85 ezer fő.
A zsidók helyzete kilátástalan. A 6. életévet betöltők mellükön hatágú sárga csillagot viselnek, korlátozzák utazási szabadságukat. Április 26-án számukra gettókat jelölnek ki, és hozzáfognak az 1944. április 7-i 6163-as belügyminisztériumi rendelet gyakorlatba ültetéséhez. Már május derekán megkezdik Auschwitzba deportálásukat. A német koncentrációs táborokban mintegy 320 ezer zsidó pusztult el. Magyarország kormányzójának, Horthy Miklósnak a német megszállás ellenére sikerül a főváros 200 ezer zsidóját megmentenie, de a városon kívül élő, a város körzetéhez tartozó zsidók védelmére kiadott parancsát már nem veszik figyelembe.
Az Észak-Erdélyből elhurcolt 150 ezer zsidóból mintegy 90–100 ezren vesztik életüket. Tragédiájuk, hogy 1940 előtt a román állam magyarságuk és zsidó származásuk miatt diszkriminálja, 1940 után pedig a magyar zsidótörvények sújtják őket. Deportálásuk ellen tiltakoznak jeles magyar közéleti személyiségek, köztük Márton Áron püspök is. A Gestapo és a német Biztonsági Szolgálat (SD) fellép a magyar politikai elit tagjai ellen is, ha felmerül a német fasizmusellenesség gyanúja. Sokan kerülnek koncentrációs táborba és börtönbe. A korábbi időszak jeles magyar miniszterelnökeinek – Bethlen István és Kállay Miklós – is menekülniük kell.
A román uralom alatt maradt dél-erdélyi zsidóságot is keményen sújtják a diszkriminatív törvények. A román hadsereg német kényszer nélkül – Antonescu parancsára – még a háború első két évében lemészárolja a Dnyeszteren túli területeken, a Bukovinában, Moldvában és Besszarábiában élő ukrán és román zsidóság százezreit. A Nobel-békedíjas Elie Wiesel vezette bizottság (2003-ban) megállapítja, hogy a román hadsereg bestiális módon legkevesebb 270 ezer zsidót gyilkolt le. Antonescu 1943-ban, látva a szovjet hadsereg előnyomulását, leállítja a zsidóság likvidálását, és megkezdi kitelepítésüket. Románia mai területén is sokan esnek áldozatul a vasgárdisták által szervezett pogromoknak, de a dél-erdélyi zsidóság megússza a fizikai megsemmisülést.
Ipp és Ördögkút a köztudatban
Észak- és Dél-Erdély háború alatti története nem lenne teljes, ha nem ismertetnénk az 1940-es magyar bevonulás idején végrehajtott katonai megtorlásokat (Ördögkút, Ipp), valamint a Maniu-gárdák 1944. őszi véres pogromait (Szárazajta, Csíkszentdomokos). E történeti események megértését csak úgy segíthetjük elő, ha azokat szélesebb történeti keretben mutatjuk be.
A két erdélyi település, Ördögkút és Ipp neve hírhedten híres, közismert, de az ott történtekről a sok ködösítés, félrevezetés miatt egyoldalú kép alakult ki. A román kiadványok túlnyomórészt a magyarok kegyetlenkedéseit bizonygatják úgy, hogy közben egyetlen szót sem szólnak az előzményekről. Jellemző, hogy a magyarellenes vagy elfogult könyvek szerzői még jelzésszerűen sem említik a román hadsereg 1941–42-ben többszörösen nagyobb méretű, tudatos és előre megtervezett mészárlásait. Ők csak a horthysta-fasiszta hadsereg kegyetlen szadizmusát ecsetelik.
Természetesen, ha azt mondjuk, hogy a magyar hadsereg nem volt fasiszta, ezzel nem akarjuk felmenteni az ippi és az ördögkúti atrocitásokért felelős katonatiszteket, katonákat. Azonban állítható, hogy az itt történtek és a besszarábiai mészárlások közt alapvető különbség volt. Az észak-erdélyi két településen elkövetett túlzott mértékű megtorlásokra nem felsőbb utasításra, nem népirtás szándékával került sor, hanem mert a katonai egységek parancsnokai túlértékelték a vasgárdista veszélyt. Eljárásuk már akkor sem talált helyeslésre a magyarság körében, de a legfelsőbb katonai körökben sem. Az atrocitások kivizsgálását, a felelősség megállapítását a magyar hadbíróság is elrendelte.
Ezzel szemben a Jászvásártól Odesszáig terjedő területen végrehajtott többezres, sőt, tízezres méretű pogromok, amelyekre érvényes a népirtás fogalma, a legfelsőbb román államvezetés utasítására történtek. Ion Antonescu marsall, Románia vezetője, a talpig kemény katonatiszt az 1941. április 8-i kormányülésen őszintén, kertelés nélkül jelentette ki: „a románságot rá kell venni, hogy gyűlölje a nemzet ellenségeit. Én ebben nőttem fel: a törökök, a biboldók (kereszteletlenek, zsidók – a szerző megj.), a magyarok iránti gyűlöletben”. Mihai Antonescu – a marsall helyettese, Románia egykori miniszterelnöke – 1941. június 17-én a kormányülésen szintén nyíltan fogalmaz. Rámutat arra, hogy a küszöbön álló szovjetellenes háború során a meghódítandó területeket meg kell tisztítani az idegenektől. Kijelenti, hogy a történelemben ritkán adódik alkalom az ország idegenektől való megtisztítására.
Idézem szavait: „ami az etnikai lakosságot illeti, biztosíthatom önöket, hogy nem csupán a zsidókról, de az összes többi etnikai kisebbségről is szó van – az idegen elemek teljes és erőszakos eltávolításának politikáját fogjuk alkalmazni”. E sorok egyértelműen mutatják a román államvezetés programját (1941 júniusában) a nemzeti kisebbségek felszámolásával kapcsolatban. A teljes kép megrajzolása érdekében ismertetem a magyar álláspontot is. A Honvéd Vezérkar 1940. augusztus 31-én és szeptember 1-jén a magyar hadsereg észak-erdélyi bevonulásával kapcsolatos magatartására nézve, a következő utasításokat küldi: „A bevonuló csapatok fellépése és magatartása imponáló, tekintélyt kiváltó és tetszetős legyen. A csapatok a nagyobb helységeken rendezetten vonuljanak át. (…).
A felszabadító csapatok tagjai nem hivatottak arra, hogy a 22 éves múlt bűnöseivel szemben a megtorlást gyakorolják. (…) A román és egyéb nemzetiségűekkel való bánásmód minden esetben kimért, korrekt, és a magyar katonához méltó emberiesség jellemezze. Az »oláh« megjelölést előttük ne használjuk, mert ez őket sérti.” Magyarország kormányzója, Horthy Miklós 1940. szeptember 3-án a következőképp biztatja katonáit Észak-Erdély visszavételére: „Honvédek! A trianoni igazságtalanság egy újabb része jóvátételt nyert. Indulunk, hogy újból birtokba vegyük ezeresztendős jussunk egy újabb részét. Felszabadulást viszünk 22 év óta rabbilincsben élő erdélyi magyar testvéreinknek, és szeretetet a határainkon belül élő, hozzánk hű nemzetiségeknek! Ezt tartsátok szem előtt, amikor elindultok Isten és a haza nevében: Előre a keleti Kárpátok gerincéig!”
Az ippi és az ördögkúti tragédia nem a magyar államvezetés, különösképp nem a magyar nép bűne. Hasonlóképp a több százezer ember legyilkolása Románia keleti határain sem a román nép bűne, hanem azoké, akik a katonákat idegengyűlöletre nevelték, és azoké, akik a tömegmészárlásokra parancsot adtak. (folytatjuk) Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kereskényi: a román társadalom és a magyar kisebbség közötti viszony is együttérzésen kell alapuljon
Az 1956-os forradalomról és szabadságharcról, valamint a román társadalomnak a forradalmárok melletti szolidaritásáról emlékezett meg Kereskényi Gábor, az RMDSZ Szatmár megyei képviselője a Parlament Alsóházának napirend előtti felszólalásában kedden, október 22-én.
A képviselő röviden ismertette a forradalom eseményeit az október 23-i tömegtüntetéstől a szabadságharc vérbe fojtásáig, majd bemutatta a kegyetlen megtorlás számadatait: 400 kivégzés, 22.000 börtönbüntetésre ítélt, 18.000 lágerbe küldött személy, 250.000 kivándorló.
„Bár a hivatalos román kommunista álláspont elítélte és ellenforradalomként tekintett a magyarországi eseményekre, de a román társadalom szimpatizált a forradalmárokkal. A nagy egyetemi központokban, mint Temesvár, Kolozsvár, Bukarest, Brassó, Marosvásárhely és Jászvásár tüntetéseket szerveztek, melyek következtében több ezer egyetemistát, fiatal, egyetemi oktatót és értelmiségit tartóztatott le a román titkosrendőrség. A korabeli jelentések szerint 1956 októbere és 1962 decembere között 28.000 személyt tartóztattak le, akik közül 1959 májusáig hozzávetőlegesen 10.000 személyt börtönbüntetésre vagy kényszermunkára ítéltek” – mutatott rá a Szatmár megyei parlamenti képviselő politikai nyilatkozatában.
Kereskényi felszólalásában felhívta a figyelmet arra a szolidaritásra, amelyet 57 évvel ezelőtt Románia és Magyarország egymással szemben tanúsított, valamint nyomatékosította, hogy a román társadalom és a romániai magyarság közötti viszonyt ma is az együttérzés kell meghatározza, ugyanúgy ahogy a két ország közötti kapcsolatot is.
„Ma már nem létezik a Szovjetunió, a két ország és a két társadalom azonban hasonló gondokkal küzd: elég, ha csak a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank megszorításaira gondolunk. Az pedig közös érdek, hogy a Kárpát-medence országai minél hamarabb a saját lábukra állva lábaljanak ki a gazdasági válságból és megkezdődhessen a fejlődés időszaka” – zárta felszólalását Kereskényi Gábor képviselő.
RMDSZ közlemény Kereskényi felszólalásában felhívta a figyelmet arra a szolidaritásra, amelyet 57 évvel ezelőtt Románia és Magyarország egymással szemben tanúsított, valamint nyomatékosította, hogy a román társadalom és a romániai magyarság közötti viszonyt ma is az együttérzés kell meghatározza, ugyanúgy ahogy a két ország közötti kapcsolatot is.
Erdély.ma

Adják Ceauşescuéknak?
A legjobb az lesz, ha visszavonják Tőkés Lászlótól a Románia Csillaga Érdemrendet, és post mortem a Ceauşescu házaspárnak adják. De talán még jobb lenne – hogy ne kelljen a plecsnit kétfelé vágni –, ha a Tőkését adnák a kárpátok géniuszának, és feleségének egy másikat, esetleg nagyobb fokozatút. Több lehetőség is kínálkozik, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül visszavonják.
Először is, hogy jó román vagy sztálini szokás szerint át kellene írni a történelmet. Egyszerűen ki kellene hagyni a temesvári történéseket. Sok olyan nagyváros volt az országban, mint Iaşi, Galac, Piteşti, ahol a jó nép kigyúródott a terekre, miután a diktátor elfutott. Egyet forradalmaztak. Bevertek néhány ablakot, összetörték a pártbizottság berendezését. Ezekben a városokban aztán, mint eső után a gomba, úgy jelentek meg a forradalmárok, akik ma szintén forradalmárok, és akkori hőstettükből élnek. Temesvárt meg el kell felejteni! Az akkori hivatalos verziót kell ismét ismételgetni: Temesváron társadalomellenes elemek huligánakciókat hajtottak végre külföldi segédlettel, Románia szuverenitására törtek. Ebben nagy szerepe volt Tőkés Lászlónak, aki azóta is ezen ügyködik. Most is Románia területi egységének a megszüntetésére tör, amikor véleményét hangoztatja, és Magyarországtól védhatalmi státust kér. Mivel sok történelemkönyvet kellene átírni, rengeteg akkoriban megjelent sajtóterméket kell megsemmisíteni idehaza vagy kilopni a külföldi könyvtárakból, lehetséges, hogy nem ez a legcélravezetőbb módszer az érdem- és éremtelenítésre. Lenne egy másik mód is leakasztani a plecsnit Tőkés melléről. Az a helyzet, sokan visszasírják a villanyelvevést, a fűtéshiányt, az élelmiszeradag-rendszert, a közlekedés vasárnapi korlátozását, amikor egyik vasárnap a páros, másikon a páratlan rendszámú autók közlekedtek. Vagy azt is, hogy ha Bukarestben hó esett, az egész országban leállították egész télre a személygépkocsik közlekedését. A szocialista országokba kétévente lehetett utazni, Nyugatra meg egyenesen kiváltságként. Tiltott volt a szabad véleménynyilvánítás. (Akár most Tőkésnek.) E paradicsomi állapotoknak többek közt azért kellett megszűnniük, mert Tőkés Temesvárott felszikráztatta a forradalmat. A becsületbíróság, ha már nem tudja eltüntetni a történelemből, büntethetné az aranykor eltüntetésében játszott szerepéért. Ami késik, nem múlik. Még lenne egy harmadik lehetőség is arra, hogy csillagtalan maradjon Tőkés. Mégpedig: ha ő maga mondana le róla. Lehet, azért nem engedték, hogy ügyvéddel jelenjen meg, mert inkvizíciós vagy szekus módszerekkel erre akarták rávenni. Hátha visszatérnek a régi szép idők, amikor a vádlott egy kis testi fenyítés vagy kényszerítő körülmények hatására bármiről lemond vagy bármit bevall, amit tőle kérnek?
Kuti János
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Volt moldovai titokminiszter: Romániát szétdarabolhatja Magyarország és Ukrajna
A volt moldovai titokminiszter enyhén szólva sem vette jó néven Băsescu elnök kijelentéseit, és a maga módján 'kitálalt'. Szerinte, ha Băsescu nem vonja vissza szavait, akkor Románia akár szét is eshet a jövőben. Magyarországgal is riogatott.
Artur Resetnicov kemény szavakkal reagált egy közösségi oldalon Traian Băsescu elnök egyesülést vizionáló szavaira. A volt, titkosszolgálatokat felügyelő miniszter a bennfentesek fölényével nyilatkozta: „Románia ezt a politikai vonalat 2007 óta űzi, és én ezt nem csak hallomásból tudom. Azt azonban nem tudom megmondani, hogy Băsescu érzi-e, hogy a térségben egy újabb tüzet lobbant lángra"- tette fel kérdését Resetnicov.
Ezek után Románia szempontjából érzékenyebb témát feszegetett, és szavainak súlya alatt bizony kiérződik az orosz medve figyelő és bólogató tekintete is: „Jól van, ő (Băsescu) nincs tekintettel Moldovára, de figyelembe veszi, hogy hogyan reagálna Magyarország vagy Ukrajna? Élvezd ki magad, Băse, mert másképp Romániának vissza kell szolgáltatnia azt, ami nem hozzá tartozik: Jászvásárt, Szucsávát és egész Moldvát a Pruton túl"- pontosított és tapintott rá a lényegre a moldovai politikus.
Artur Resetnicov Băsescu elnök azon szavaira reagált, miszerint Moldova Romániával történő egyesítése nemzeti prioritás lenne: „Romániának egy nemzeti célja volt a NATO-ba való csatlakozás. Volt egy második is- az EU-ba történő csatlakozás. A következő alapvető projekt, a Moldovával való csatlakozás kell, hogy legyen. Minden kétséget kizáróan"-jelentette ki korábban Băsescu. Resetnicov egyébként a moldovai kommunista párt politikusa, mégis figyelemre méltóak szavai, hiszen azok sem állnak messze a kommunizmustól, akiknek 'beszólt'. Legutóbb ugyanis a román politikai elit teljes spektruma mellett a volt kommunista politikus és elnök, Ion Iliescu is a kommunista kínai elvtárak bölcsességét méltatta, politikus társaihoz hasonlóan a volt kommunista pártállam zsargonját használva.
itthon.ma / gândul.info
Erdély.ma

Lucian Boia: Egy nemzeti mítosz: Vitéz Mihály vajda
Lucian Boia professzor egyike azoknak, akik határozottan leszámolnak a román köztudatban uralkodó történeti mítoszokkal. Boia foglalkozik a románok és a Habsburg-birodalom népei – köztük a magyarok – kapcsolataival. A román történelmi tudatba bevitt mítoszok, így például a dák–római származás, az úgynevezett 1600-as államegyesítés hat a mi sorsunkra is, ezért nekünk, magyaroknak és székelyeknek ismernünk kell ezeket. Ez alkalommal Mihály vajda mítoszáról rántja le a leplet. A vajda nem tudott arról, hogy három román államot egyesített, ennek ellenére Erdély egykori magyar városaiban – köztük Kolozsváron, Gyulafehérváron, Marosvásárhelyen és Sepsiszentgyörgyön – nagyszámú lovasszobor, szoborcsoport hirdeti ezt. Boia professzor könyvéből* megtudjuk, miként vált a becsvágyó, a sok vérontásról ismert munténiai vajdából nemzeti mítosz, nemzetegyesítő uralkodó.
Kádár Gyula
Vitéz Mihály (Mihai Viteazul) vajda mítoszának körvonalazódása bármely más történeti mintánál jobban szemlélteti a román köztudatban végbement változásokat. Azt az uralkodót, akinek rövid időre, 1599–1600-ban, sikerült uralma alá hajtania a három országot, csak három évszázaddal később, a modern Romániában, a XIX. század közepe táján kezdik egyesítőnek is tekinteni. A dolog ilyen értelmezése teljesen hiányzik a XVII. századi krónikás történetírásból, sőt, később, még 1800 táján az erdélyi iskola képviselői sem említik. Eladdig Mihály vajda különleges személyiségén kívül a keresztény eszmeiséget és Rudolf császárral fenntartott szoros kapcsolatait domborították ki. Ugyancsak gyakran megjelent tetteinek mozgatórugójaként a hódítói becsvágy, ennek helyébe viszont az értelmezési sémában később a „román eszme” kerül.
Miron Costin krónikájában Vitéz Mihály vajda Erdély és Moldva meghódítójának képében jelenik meg, aki „sok vérontást okozott a keresztények közt”; különben nem sokra tartották maguk a munténiaiak sem: „A munténiaiak beleuntak Mihály vajda uralmába, mind csak hadak járásával és háborúkkal telvén.” Másik szögből, munténiai megítélésben nézve a dolgokat, Radu Popescu krónikája, vagy a neki tulajdonított krónika – Havaselve uralkodóinak története (Istoria domnilor Ţării Romăneşti) – egy kalap alatt intézte el Mihály vajda minden ellenfelét: „az uralkodó hatalma alá hajtotta a törököket, moldvaiakat, magyarokat, mintha mindannyian amolyan szamarai lettek volna”. Az ízes kifejezés csak megerősíti, hogy ekkor még nem született meg a román nemzeti eszmeiség. Avagy talán Vitéz Mihály vajda 1600-ban „patriótább” lett volna, mint a XVII. század végi tudós krónikások?
Maga az erdélyi iskola – amelynek a XIX. századi román nemzettudat oly sokat köszönhet – sem teszi meg a döntő lépést, habár az volt a célja, hogy kifejezésre juttassa a románok azonosságtudatát, és hogy románnak lenni büszkeség. A minden románt egyesítő egyetlen állam eszméje még nem talált kifejezésre, Vitéz Mihály vajda tetteit nem aknázták ki ilyen értelemben. Samuil Micu például a következőképpen summázza a vajda uralmát a XVIII. század utolsó évtizedében írott, A románok történetének rövid ismertetése (Scurtă cunoştinţă a istoriei românilor) című munkájában: „Az 1593. Esztendőben Havaselve uralmára Mihály vajda következett, akit Vitéznek neveznek. Ez nagy katona volt, s megverte a törököket és legyőzte az erdélyieket, s Erdélyt elfoglalta és Rudolf császárnak adta…” Manapság az ilyen értelmezés felháborodást keltene sokakban; pedig hát szerzője a román nacionalizmus nagy kezdeményezőinek egyike! Gheorghe Şincai A románok és több nemzet krónikája (Hronica românilor şi a multor neamuri) című munkájában tág teret szentel Mihály vajdának és különösen erdélyi dolgainak. Engel történész nézeteivel vitázva helyesbíti állandóan a dolgokat a románok javára. Elszántan védelmezi a vajda személyiségét, és ellenfeleinek hibáival szembeállított kedvező erkölcsi portrét fest róla. A mítosz elemei már itt megjelennek, de a mítosz maga még nem áll össze. Şincai hangsúlyozza a nemzeti büszkeséget, de a gondolatot nem aknázza ki politikailag olyan értelemben, hogy eljusson a nemzeti egységig. Néhány évtizeddel később, 1830-ban, a bánsági Damaschin Bojincă, az erdélyi iskola tanítványa a Bibiloteca Româneascăban életrajzot közöl az uralkodóról Vitéz Mihály havaselvi uralkodó híres tettei és veszte (Vestitele fapte şi perirea lui Mihai Viteazul, prinţipul Ţării Romăneşti) címmel. A nemzeti eszme ez alkalommal sem körvonalazódik határozottan, és a hangsúlyok itt is a törökellenes harcokra esnek.
A döntő fordulatot az erdélyi Aaron Florian jelzi, aki áttelepedett Havaselvére, és Bukarestben a Sfântu Sava Kollégium tanára lett. Rövid áttekintés Havaselve történetéről (Idee repede de istoria prinţipatului Ţării Romăneşti) című összefoglalásában Vitéz Mihály vajda tetemes helyet foglal el. Aaron Florian eljárásmódjára jellemző a történelmi személyiség és kor terjengős felnagyítása, a munka belső arányigényeit messze túlhaladva: kétszáz lapnyi terjedelmével az 1837-ben megjelent második kötet nagyobbik felét foglalja el, s benne végleg beilleszti Mihály vajda tetteit a román nemzeti egység létrehozásának vonalába. Egyetlen hibájául azt rója fel a vajdának, hogy képtelen volt megfelelő alkotmánnyal felruházni az egyesített román területeket. Mert csak ilyenformán nyithatott volna új korszakot, amelyben a románok egyesülten fejlődhettek volna Európa más nemzetei között.
Így látta a dolgokat Bukarestben az erdélyi Aaron Florian. Ámde nem a moldovai Kogălniceanu, aki majd a fejedelemségek egyesülésének nagy kimunkálója lesz: fiatalkori művében egyáltalán nem mutat fogékonyságot a Vitéz Mihály-epizód nemzeti súlya iránt. Havaselve története (Historie de la Valachie…) című munkájában – 1837-ben, egyazon évben jelent meg Aaron Florian említett kötetével – Vitéz Mihály vajda úgy lép elénk, ahogyan őt Miron Costin felidézte, s aki még nem mutat fel semmiféle nemzeti egységtervezetet. Alapvető jellemvonása – úgy tűnik – a „mértéktelen becsvágy” volt, amely nem csak Erdély meghódítására hajtotta, hanem arra is, hogy Magyarország és Lengyelország koronájáról álmodozzék. „Uralma ragyogó volt hódításokban, de végzetes Havaselvére nézve” – ez Kogălniceanu végkövetkeztetése, amiből bizonyos történeti tanulságot is levon: „a nagy hódítók neve sohasem vész ki a nép emlékezetéből, miközben a nép elfelejti az erényes, de békés uralkodókat”. Mihály vajda tehát mint nagy hadvezér, mint hős jelenik meg itt, de semmiképpen sem egyesítőként.
Maga Nicolae Bălcescu, habár munténiai, első munkáiban – Haderő és hadművészet Havaselve alapításától mostanig (Puterea armată şi arta militară de la întemeierea principatului Valahiei pînă acum, 1844), A szántóvető munkások társadalmi helyzete… (Despre starea soţială a muncitorilor plugari… 1846) – nem mutat valami különös vonzalmat a vajda személyisége iránt, csakis a tárgya szerint megkövetelt helyet és jelentőséget tulajdonítja neki, semmivel sem többet. 1840 után azonban mind láthatóbbá válik Mihály vajda feltartóztathatatlan emelkedése, mégpedig mindkét szerepben: Havaselve dicsőséges uralkodója és a románok egyesítője. Az elsőt maga Havaselve uralkodója, Gheorghe Bibescu (1842–1848) igyekezett elfogadtatni, aki szerette volna a nagy vajda utódjaként feltüntetni magát, s kitartó propagandát vezényelt ilyen értelemben. Mivelhogy 1848-ban elűzték trónjáról, nem tudta elérni célját, hogy második Vitéz Mihálynak tekintsék, ám az örökség hivalkodó fejedelmi vállalása nem maradt visszhangtalan. A korabeli légkör emlékezete bizonyára hatott Bălcescura is, habár a Bibescu-rendszer ellenzékéhez tartozott. Sőt, már Moldvában is kezd feltünedezni Mihály vajda mint szimbolikus alak. 1843-ban Kogălniceanu Jászvásárt, a Mihăilană Akadémián tartott megnyitóbeszédében – Bevezetés a nemzeti történelemről szóló előadásokhoz (Cuvânt introductiv la cursul de istorie naţională) – már sokkal rokonszenvesebben közeledik a havaselvi vajdához, mint hat esztendővel korábban. Mihály vajdát, mint a hajdani Dacia széttagolódott részeinek egyesítőjét mutatja be. A szimbólum a maga teljes fényét és funkcionalitását Nicolae Bălcescu utolsó és legigényesebb művében – A románok története Vitéz Mihály vajda idejében (Istoria românilor sub Mihai Vodă Viteazul) – nyeri el, amelyet 1847-ben kezdett írni, és 1852-ben bekövetkezett haláláig nem fejezett be. A történész első esszéihez képest itt jól érzékelhető változás mutatkozik a nemzeti eszme vonatkozásában. Mihály vajda célkitűzését nyíltan kimondja: nemzeti egység. A vajda „oly nagy hazát akart létrehozni, ameddig a román föld terjed”, s ezáltal „valóra váltotta a románok nagy vajdáinak dédelgetett álmát”. „Öreg Mircea vajda volt az első román uralkodó, aki harcolt a nemzeti egységért.” Az uralkodók mást sem tettek, mint hogy politikai akciókkal kifejezésre juttatták az általánosan osztott érzelmet, mivelhogy már eredetük óta „minden román szívében kitörülhetetlenül élt a közös élet hagyománya és újbóli léthozásának vágya”. Ebben leli magyarázatát annak, hogy miért élt „nemzeti gyűlölet a románokban a tirannus magyarok ellen”. És így esett, hogy „valahányszor román zászló tűnt fel a Kárpátok fölött lobogva, egész Erdélyt borzongás járta át: a románokat reményükben, a tirannusokat rémületükben”.
Bălcescu könyve újdonságot jelentett a román történetírásban. A románok középkori története, a három ország története első alkalommal került tárgyalásra kifejezetten nemzeti történelemként, mint a századok folyamán szüntelenül megnyilatkozó nemzeti óhaj története, mint az eszményi, teljes és egységes román állam története. A munka jelentősen befolyásolta a román nemzeti köztudatot, noha viszonylag késve nyomtatták ki (részleges kiadása 1861–1863-ból, teljes kiadása 1878-ból való, később számos kiadásban megjelent). Bălcescu révén Vitéz Mihály vajda határozottan és véglegesen mint a modern Románia első alapítója fogadtatja el magát.
A fejedelemségek 1859-beli egyesülését közvetlenül megelőző évek jelzik a vajda alakja iránti érdeklődés fokozódását Moldvában is, persze, azzal párhuzamosan, hogy némely moldvai uralkodókat mint egyesítőket kezdenek emlegetni, elsősorban Nagy István (Ştefan cel Mare) vajdát. Ők ketten, Mihály és István együtt kezdik jelképezni mind a sajátos, mind a közös történelmet, mint akik mindenképpen arra törekedtek, hogy egyesítsék a két román testvérországot. Mindezekből nyilvánvalóan kitűnik tehát, hogy 1830 és 1860 között, az 1848-as forradalmat, majd az egyesülést megelőző időszakban szembetűnő Vitéz Mihály vajda alakjának átváltozása, aki keresztény hősből és hadvezérből a román egység jelképévé válik. Ezek voltak azok az esztendők, amikor az egyetlen román államban való egyesülés eszményét, a tudati szinten jelentkező eszményi Románia előképét visszavetítik a történeti múltba. Ez a nemzeti politikai és történeti irányulás lényegében egyetlen nemzedék sajátja, azé, amely kivívta az 1848-as forradalmat, a fejedelemségek egyesítését, és létrehozta a modern Romániát. Amint láttuk, ugyanezen időszakban gyakran hivatkoznak Daciára, mint a román föld elsődleges egységének kifejezőjére. Mindkét jelkép nagy törekvések sugalmazójává válik: az antik Dacia, amelyet Vitéz Mihály vajda ideig-óráig feltámasztott, arra hivatott, hogy a holnapi Romániában öltsön újra testet.
* Lucian Boia: Történelem és mítosz a Román köztudatban. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest–Kolozsvár, 1999.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A vádiratban „felejtették” az ejtett vádakat?
Sorozatos halasztások után a csütörtökön délben a Marosvásárhelyi Táblabíróságon elkezdődhetett Borboly Csaba perének az érdembeli tárgyalása. A Hargita megyei önkormányzat elnöke és – egyetlen kivétellel – az összes többi vádlott kifogást emelt az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) pontatlannak minősített munkája ellen és újrafogalmazás végett a vádirat visszaküldését kérte.
A megjelent vádlottak és ügyvédjeik nem győzték hangsúlyozni, hogy a DNA felületes munkája miatt az ügyiratban bizonyos személyek ellen olyan vádak is szerepelnek, amelyek esetében az ügyészség korábban már megszüntette a nyomozást. A vádhatóság képviselője ennek ellenére kitartott az ügyészség eredeti álláspontja mellett, hangsúlyozván, hogy a Borboly-dosszié szakszerűen és a lehető legkorrektebb módon volt összeállítva. Az érvek ütköztetése közepette Mihaela Ramona Creţu bírónőnek többször is fel kellett emelnie a hangját és pénzbírsággal kellett fenyegetnie a jogi képviselők némelyikét.
„Nem értem, hogy lehet az, hogy a DNA a tavaly ejtette a magánokirat-hamisításra való felbujtással kapcsolatos vádat, melyet Borboly Csaba ellen fogalmazott, de közben a teljes vádirat erre az alaptalan megállapításra épül. Kérdem én, ilyen egymásnak ellentmondó vádak alapján miként lehet felépíteni a védelmet?” – méltatlankodott a tárgyalóteremből kilépő védőügyvéd, Sergiu Bogdan. Egy korábbi tárgyaláson a kolozsvári jogász azt kifogásolta, hogy a telefonlehallgatások során a DNA több ízben is összekeverte a vonal két végén lévő személyt.
A vádlottak közül mindössze a Jászvásáron élő Mandache Daniel Cristian nem jelent meg a bíróság előtt. A topográfus, családi okokra és az anyagiak hiányára hivatkozva, közjegyző előtt nyilatkozta, hogy nem szándékszik védekezni, inkább elfogadja a bíróság ítéletét.
Amint már korábban beszámoltunk róla, a DNA azzal vádolja a Hargita megyei önkormányzat elnökét és alelnökét, Borboly Csabát illetve Sófalvi Lászlót, hogy további tizenegy személlyel együtt egy útépítési korrupciós botrányba keveredtek. A DNA álláspontja szerint a megyeelnök indokolatlanul fizetett ki jelentős, útjavításra szánt összegeket annak a Stravia Group Kft.-nek, amely Pálffy Domokos megyei önkormányzati képviselő tényleges irányítása alatt működött. Ezzel állítólag az RMDSZ politikusa és feltételezett bűntársai 1,1 millió eurós kárt okoztak a román államnak.
Eredetileg az Országos Korrupcióellenes Ügyészség – amely a nyáron 24 órás őrizetbe vette Borboly Csabát – folytatólagosan elkövetett hivatali visszaéléssel, csúszópénz folytatólagos elfogadásával, magánokirat-hamisításra való felbujtással, hamis irat felhasználására való felbujtással és hamis feljelentéssel gyanúsította a megyeelnököt. A vádirat többször is hivatkozik a Borbolyékat feljelentő Kovács Árpád Andrásra. A jegyzőkönyv szerint az MPP volt megyei frakcióvezetője 2012. március 8-én fordult a DNA-hoz. Tanúvallomásában Kovács elismerte, hogy a dokumentumot ő írta alá, de azt állította, hogy részleteit nem ismerte, és azt sem tudja, kik fogalmazták meg.
A következő tárgyalást a jövő csütörtökön tartják.
Szucher Ervin |
Székelyhon.ro,

Senki nem cáfolt, de senki nem folytatta
A Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének főmunkatársa, Dr. Stefano Bottoni, jelenkorkutató Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság kérdéskörben tartott előadást Nagyváradon. Szilágyi Aladár beszélgetések alkalmával tudományos pályájának fordulatairól, kutatói tapasztalatairól is faggatta a román levéltárak búvárlóját.
- Azt tudom, hogy vannak magyar kötődései – nem is akármilyenek – az édesanyja révén. De Stefano Bottoni bolognai történészhallgatónak hogyan került az érdeklődési körébe Közép-Kelet-Európa, azon belül Magyarország és Románia, illetve Erdély? - 1977 nyarán születtem Bolognában, vegyes házasságból. Édesanyám magyarországi magyar, ami a történet szempontjából talán nem érdektelen, édesapám pedig olasz volt. Ez egy klasszikus vegyes házasság, a 70-es évek elején gyakran fordultak elő, így lehetett legálisan emigrálni Magyarországról, több ezren használták ki ezt a lehetőséget. Én úgy ismerkedtem meg Magyarországgal, hogy már kicsi gyerekkorom óta minden nyaramat ott töltöttem. Tehát megtanultam a magyar nyelvet édesanyámtól, és volt egy rokoni, baráti köröm. Számomra a magyarországi kapcsolat teljesen élő volt a nyolcvanas évektől kezdve. A szakmai oldala, az egy többlépcsős folyamat. Mindig érdekelt a politika, a közélet, a történelem. Az iskolában kizárólag a humán és társadalomtudományos tárgyak érdekeltek, tizenévesen már elhatároztam: vagy újságíró, vagy történész leszek. Amikor a bolognai egyetemre kerültem, 1996-ban, akkor felerősödött ez az érdeklődés. Jelenkoros voltam, Európa történetével és kicsit közelebbről Kelet-Európa múltjával is kezdtem foglalkozni. A tanáraim is arra terelték a figyelmemet, többen is többször mondták: te jól tudsz egy olyan nyelvet, amelyik nálunk teljesen ismeretlen, jól ismered a térséget, használd ki ezt az előnyödet. A szakdolgozatom 2001-ben végül egy négyszáz oldalas könyv lett, akkor még komolyan vették ezt a feladatot. Majdnem két évet dolgoztam rajta. Összehasonlító kisebbségtörténetet írtam volt a Kárpát-medencei magyar kisebbségi közösségek 1944 és 1950 közötti fejlődéséről, összevetettem a romániai, a csehszlovákiai, a jugoszláviai meg a szovjet kisebbségpolitikát.
- Javaslom, térjünk át váradi előadásának a tematikájára. Valóban ön volt az első és talán az egyetlen külföldi állampolgár, aki a CNSAS irattárába bejutott?
- Talán az elsők között, de nem az egyetlen, ez egy városi legenda. 2002 őszén pályáztam először a CNSAS-ba való bejutásra, akkor tettem le a doktori vizsgát. Elhatároztam, hogy nagy erővel nekimegyek a Magyar Autonóm Tartománynak és az erdélyi nemzetiségi politikának. Közlik velem, hogy rendben van a téma, lehet kutatni a magyar kisebbségi kérdést, de külföldi állampolgárok számára egy nagyon magas kutatási díjat állapítottak meg. 2002-ben egy román állampolgárnak egy millió régi lejt kellett fizetnie, külföldi állampolgárnak meg tizenhatot. Nem akarták elhinni, hogy akad egy olyan őrült, aki tizenhatmilliót akar befizetni azért, hogy bekerülhessen egy levéltárba. Nagy nehezen elintéztem, kaptam „chitanţát” és mentem vissza a levéltárba.
- Mennyire céltudatosan ment oda, avagy arra gondolt, először körülnéz, aztán kiválaszt valamilyen pászmát, amelyik érdekli?
- Igen, ez egy jó kérdés: Nekem volt egy eredeti kutatási témám, a Magyar Autonóm Tartomány. Viszont hamar kiderült számomra, hogy nem ilyen anyagokat adnak, mert az 1950-es években a Magyar Autonóm Tartomány mint olyan nem jelentett állambiztonsági kérdést, csak később lett az. Ami megváltoztatta a kutatásaim keretét, az az, hogy sokszor elsőként megkaptam sok 56-os periratot. S akkor kezdtem rájönni, hogy 1956 után egy olyan kisebbségpolitikai váltás következett be Romániában, ami nélkül nem értjük meg például a Bolyai Egyetemnek a felszámolását 1959-ben, vagy pedig a Magyar Autonóm Tartomány átszervezését 1960-61-ben. Amivel én ott szembesültem, az ledöbbentett. Én addig életemben nem találkoztam állambiztonsági iratokkal, illetve olvastam szaktanulmányokat, tudtam, hogy nagyjából hogyan kell kinéznie, de az iratok mögött emberek százainak a tragikus sorsára bukkantam.
- Javasolom, beszélgetésünk további fordulatainak adjuk a „román 56” munkacímet. Miért tartotta ezt – mint fogalmat – kiemelendőnek, hogy a magyar 56 mellett román 56-ról írjon?
- „Romániai 56” – talán ez pontosabb lenne, mert ebben benne van minden. Általában erdélyi 56-ról szoktak beszélni, de én ilyenkor mindig megállok, hiszen van egy olyan filológiai kérdés, hogy Temesvár nem Erdély, Várad se, Szatmár se. A másik az, hogy van egy romániai 56, ami nagyrészt független az itteni magyar fiatalság egy részének a megmozdulásaitól. Magyarázom: azt tudjuk, hogy például Bukarestben egészen komoly diákmozgalom kezdett volna kibontakozni november elején, tüntetést is szerveztek, ami azért nem lehetett sikeres, mert a Securitate már október végén lefüleli az egészet. November első napjaiban, amikor több százan találkoznának az egyetem előtt, a népi milícia, az UTM-nek a rohamosztagai, a munkásőrség mindenkit letartóztat, sok diákot brutálisan bántalmaz, és ellehetetleníti a tervezett szolidaritási tüntetést. Ebből születik egy nagyobb politikai per, néhány hallgatót, köztük Paul Gomát is akkor ítélik el. Iași-ban is volt egy kisebb megmozdulás. Azért fontos a romániai 56, mert olyan megtorlásrendszer alakul ki miatta, ami egészen 1964-ig kísérti az országot, és ami csak részben kötődik a magyarországi folyamatokhoz. Hogy egyebet ne említsek, Biszku Bélát és Alexandru Drăghici-et szinte ugyanazon a napon nevezik ki belügyminiszternek 1957. február végén. Akkor, amikor beindul a nagy henger. - Gondolom, minden szempontból nehéz feladat volt a költő Szilágyi Domokos ügyével foglalkoznia. Habozott-e, konzultált-e valakivel, mielőtt a nyilvánosságra hozta a dokumentumokat? Utólag tapasztalhatta, hogy mekkora kavart okozott, és milyen sokféleképpen reagált a közvélemény a publikálás tényére.
- Évekig haboztam, és a fél világgal konzultáltam emiatt. Persze, volt egy előző esetem, Sütő András ügye, amiben csak az iratokra hagyatkoztam. Bizonyos értelemben jól tettem, mert – ne értsenek félre – a transzilván legendák világa eléggé félrevitte volna a dolgokat. Én akkor kizárólag a közgyűjteményekben fellelhető, mindenki számára hozzáférhető okmányokat használtam fel, és megírtam azt a tanulmányt, ami elég nagy port kavart 2005-ben. Paradox jelenség a következő: akkor teljesen polarizálódott a közvélemény. Volt, aki elfogadta, igen, mi tudtuk Sütő Andrásról, hogy volt neki egy ilyen „előélete”, és volt egy hangos és befolyásos kisebbség, amelyik nemcsak hogy nem fogadta el, hanem a legnagyobb elutasításban részesített, pont emiatt. Én előtte úgy gondoltam, ez egy szakmai munka, nem közéleti elszámolás, nekem semmi közöm hozzá. Egyszerűen ez az eset rávilágított bizonyos mechanizmusokra. Körülbelül hetven írás született a Sütő-cikk után, hónapokig jelentek meg a különböző sajtóorgánumokban Magyarországon és Erdélyben. Amikor egy évvel később előkerült a Szilágyi Domokos ügye, én már tudtam, többen is azonosították, egymástól függetlenül. Tehát egyértelmű volt ez az összefüggés. Én közzétettem ezt az anyagot – ez nem is volt tanulmány, mert nem volt annyi anyag, összesen 13 jelentésről van szó különböző korszakokból. Ez az volt, amit én három egymástól független megfigyelési dossziékból láttam. Merem állítani: a legnagyobb körültekintéssel jártam el, a szöveget is nem tudom, hányszor ellenőriztük. 2006 szeptemberében jelent meg az a pár oldalas szöveg, amit a költő utolsó élettársa, Nagy Mária, valamint Szilágyi Domokos öccse, Kálmán is jóváhagyott, hosszas konzultációk után.
- Én csak azt akartam elérni, hogy foglalkozzanak ezzel, mert nem lehet figyelmen kívül hagyni a kollaboráció tematikáját, másrészt egy nagy embernek, legyen költő, legyen író, legyen szobrász, bárki, az életrajzkutatásában ezeket a mozzanatokat bele kell építeni, mert nem függetlenek az egyébként nagyszerű életműtől.
- Meg kell mondanom, ezután néhány évig azért nem foglalkoztam ilyen ügyekkel, mert az elutasítás, sőt ami még rosszabb: a közöny mutatkozott igen erősnek. Valahogy úgy gondoltam, ha ti erdélyiek nem akartok a közelmúlt kellemetlen oldalával semmit se kezdeni, nem az én dolgom, én elvagyok, kutatnivalóm van bőven. Akkor kezdtem bele a két ország belügyi együttműködésének kutatásába, amiből két hosszabb tanulmány is született. Befejeztem a székely autonómiáról írt könyvemet, ami 2008-ban jelent meg Sztálin a székelyeknél címmel. Azóta is hiába várom hogy irodalomtörténészek és esztéták Sütő vagy Szilágyi Domokos egyes emblematikus szövegeit akár egy hermeneutikai vizsgálat tárgyává tegyék. Nem tette senki. Vagy nem merte, vagy nem akarta. Rendkívül erős az öncezúra, és ezzel sem tudok mit kezdeni, mint empatikus kívülálló. Nyilván, ahogy Sütő András fogalmazta a tanulmányomra reagálva, én csupán „marslakó” vagyok, bár talán kevésbé vagyok az ma, mint tíz, tizenegy évvel ezelőtt. Amikor még tényleg nem ismert senki, és én csak úgy belecsöppentem. Mostanára úgy vélem, valamit letettem az asztalra, bárhogy vélekednek a kutatásaimról, de én nem akarok egy botrányhős lenni ebben a dologban. Én akkor próbáltam rávilágítani valamire, s kimondottan azzal a szándékkal tettem, hogy… folytassátok, értelmezzétek ti is a jelenséget, vagy cáfoljatok meg. Senki nem cáfolt, de senki nem folytatta.
- Hadd térjünk vissza néhány kérdés erejéig az 56 utáni történésekre. Vannak-e már viszonylag pontos adatok a kivégzettek, az elítéltek, vagy „csak” bírói ítélet nélkül fogva tartottak számát illetően? Hiszen eltérő információk olvashatóak erről.
- Vannak adatok, de meg kell határozni, mit értünk „56” alatt. Ha 56 alatt azt értjük, hogy megvizsgáljuk, egy adott évben hány embert ítéltek el a hadbíróságok politikai ügyekben, akkor pontos, számszerű adatokat mondhatunk. Tudjuk, hogy 1958-ban van a rekord, azt hiszem, 4200, 1959-ben júliusig további háromezer, vannak ilyen statisztikák. Tudjuk, hogy három év alatt több mint tízezer ítélet született országszerte. Azt is tudjuk, hány embert tartóztattak le. Majdnem 30 ezret, 1956 novembere és 1962 között, utána már jóval kevesebbet. Mindig vitatkoznék azokkal, akik „magyar 56”-ot emlegetnek Romániában. Egyrészt voltak perek, amelyeknek egyaránt voltak román és magyar elítéltjei, de voltak olyanok is, mint Marosvásárhelyen az a bizonyos Faliboga-ügy, az tiszta 1956-os per, románokat ítéltek el, a több mint 60 tagú csoportnak csupán két magyar tagja volt, az egyik Frunda Károly, Frunda György édesapja. Erről nem tudunk semmit, még a román közvélemény sem. Az egész romániai, erdélyi 56 még mindig nincs kellően feldogozva, elégedetlen vagyok a saját és az erdélyi, vagy román kollégáim teljesítményével. Itt van a legnagyobb, célzott politikai megtorlás, s még egyszer hangsúlyozom: nem csak magyar vonatkozásban. És vannak fontosabb perek, ügyek, amiket ma már nyugodtan lehet kutatni. Bukarestben, a CNSAS-nál nagyon jól lehet kutatni, még a Pitești-en található katonai levéltárban is. Mit jelent 56? Tudjuk, hogy mi történt, de nagyon sok mozzanat nincs még kiderítve. Az a kérdés is felvetődik, van-e értelme politikai ügyeket szétválasztani nem politikai ügyektől? Rengeteg embert ítélnek el például gazdasági bűncselekményekért. Ez azért van, mert sokszor nem akarnak politikai ügyeket kreálni. 1956 után kezdődik az a folyamat, amit Ceaușescu majdnem tökéletesre fejleszt: nincsenek politikai ügyek, hanem XY-t elkapják, mint pedofilt, homoszexuálist, üzérkedőt, valutát, aranyat adott el illegálisan stb., és így osztogatják a két, három, négy, öt év börtönbüntetéseket. Vagy könnyű volt korrupció miatt valakit elítélni, hiszen Románia akkor is korrupt ország volt. Egy-egy korrupcióval vádolt állami hivatalnok tíz, tizenöt, húsz évet is kapott az 1950-es évek végén. Drákói módon szigorították a gazdasági bűncselekményekért járó büntetési tételeket, több embert ítélnek halálra, többnyire ki is végzik őket. Nagyon sokan kapnak 20-25 évet, és gyakran nem szabadulnak 1964-ben, az amnesztia kihirdetésekor, mert az nem a köztörvényesekre, csak a politikai foglyokra vonatkozik.
- A börtön- és a lágeréletről már sok memoár, interjú jelent meg, de még rengeteg feltáratlan dolog van. Az 58 nyarán kitört szamosújvári börtönlázadást feldolgozta-e valaki? - Komolyan nem. Megjelent előbb románul, majd magyarul is Alexandru Maier könyve, Orvos voltam Szamosújváron címmel. Sokan emlékeznek erre, van egy nagy memoárirodalma, de azt sem tudjuk pontosan, hogy mikor történt. Egyesek szerint június 14-én, mások szerint július 14-én. Meg kellene nézni az iratokat. Ezzel egy gond van, a börtönparancsnokságok iratai nagyon korlátozottan kutathatóak. A börtön- és lágerparancsnokok valóságos hóhérok voltak, hozzájuk képest a tartományi igazgatóságokon, vagy kulturális téren dolgozó szekusok úriemberek. Ők már ritkán vernek az 1950-es évek végén, inkább csak kihallgatnak, vagy irányítják a hálózatot. Ami a román börtönvilágban ment az 1960-as évek közepéig, az rendkívül brutális volt. Azt szoktam mondani a magyarországi hallgatóságnak, hogy ami itt volt, az Recsk szorozva tízzel vagy hússzal. Ezzel nem akarom relativizálni Recsket, de a magyar börtönvilág nem ismer olyan fogalmakat, mint a folyamatos botozás. A legkegyetlenebbek a pitești-i börtönőrök voltak (Szerk. megj.: kínzással, megalázással próbálták „átnevelni” áldozataikat, fogolytársaikat is arra kényszerítették, hogy részt vegyenek benne). Nem is tudom, hogyan lehetett túlélni, nagyjából épen kijönni onnan. És gondoljunk a máramarosszigeti börtönre, ahol az éheztetés, az éhhalál egyfajta programmá avanzsált. Oda gyűjtötték a múlt rendszer fontos embereit, akiket ki kellett végezni, nem szó szerint, hanem éhenhalatás útján. A román gulág az valóban helytálló kifejezés, mert Európában –Albánia kivételével – azt a brutális terrort, mint amilyet a román kommunisták bevezettek, csak a Szovjetunióban múlták felül.
Szilágyi Aladár
Erdélyi Riport (Nagyvárad),

Rostálnák az emlékezést is
Nos, ha így haladunk, felsőbb vagy oldalvási parancsra meg kell rostálnunk az emlékeinket is emitt, az összefércelt Romániában. Itt is. El kell felednünk végleg és bukaresti parancsra Ady versét, versgondolatát, hogy „lehajlok a szent humuszig”. Mert ugyebár számunkra nem lehet szent ez a föld, az a föld, ha már nem a miénk. És meg kell ám parancsolnunk az úgynevezett érzetemlékezetnek a rostálást. Mert ha lehajolok bekapcsolni egy gombnyomással a számítógépemet, az izommozgás „emlékezik” a számtalan lehajlásra, milyen mélyre illetve milyen magasságig kell cselekedni...
Nekünk a mellékelt ábrák szerint olyan Nyirő Józsefre szabad(na) emlékeznünk, akkor is, ha minden sorát olvastuk, amilyen megfelel a romániai zsidó föderációnak. Nyirő soha életében nem írt le egyetlen sort sem a zsidók ellen. A Gyergyószentmiklóson tervezett megemlékezés ellen mégis fölsorakoztak az ostobák, akik Nyirőről semmit sem tudtak azon kívül, amit Frunda György tejtestvérük világgá üvöltött 2012 májusában, megakadályozván (ő is) a nagy író hamvainak itthoni eltemetését. Kis senki, nyavalyás talmi emberek ma ismét magukhoz hasonló közepesre törpítenék bennünk is Székelyföld és népe szerelmesét, Nyirőt, hulljon! És megint nem a férgese hullna! Földübörögtek hát a törp(öv)ék, vackorkák az édes körtövék között, ám szerencsére a Hargita táján a hatóság ezúttal eltanácsolta a férgesét. Megemlékeztek Tompa László költőről és Nyirő Józsefről. Illesse tisztelet Borboly Csabáékat!
Azért érdekes, hogy ezek a törpék egyetlen szóval sem említik sosem a romániai zsidómészárlást, holott az itteni zsidó, Matatias Carp világosan és adatszerűen megírta, hogyan ölték, égették a zsidókat Iași-ban (Jászvásár), Bukarestben, másutt, százezerszám, pedig nem volt az ország német megszállás, parancs alatt, mint Magyarország 1944 márciusától... Miért nem emlékeznek erre is, arra is? Érdekes, nem?
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó
Erdély.ma,

Galuska és magyar mise
Neve elválaszthatatlanul összenőtt a csángók magyar miséért való küzdelmével. Pedig nemcsak ezért érdemel elismerést, hanem tudományos munkásságáért is. Nyisztor Tinkával nevekről, választott utakról és étkezési hagyományokról is beszélgettünk.
– Az újságolvasók, tévénézők számára bizonyára ismerős a neve. De azt tudja esetleg, hogy miért nevezték épp Tinkának?
– Az ötvenes években divat volt ez a név, azt hiszem román hatásra, mert például Ioan Creangă szerelmét hívták Tincának. Kutakodtam a nevem után, sokáig nem szerettem, mivel román névnek tartottam. De a papnál például Katalin vagyok: Szent Katalint tartom ősszel, miután Szent Tinka nem létezik. Akárhogy is, hozzám nőtt a név, nincs mit cserélgetni rajta. A vezetéknevemmel pedig az iskolában szembesültem először, addig engem Dani Péter lányaként tartottak számon. Régen előfordult, hogy Dani Katalin néven írtam cikket, de a Dani családnevet csak Pusztinában használom, ezért az idegen volt nekem. Otthon ugyanis mindenkinek két neve van: egy, amit használtunk a faluban – magyar és nincs leírva – és a román hivatalos név. Van olyan szerencsés család, amelyik Bálintból csak Balint lett, vagy Lászlóból Laslău, de olyan is van, aki Elekesből Ciobotaru lett. Mindez a menekültfalu Pusztinában, amelynek létrejötte a madéfalvi veszedelemhez kötődik. Nem vagyok meggyőződve, hogy az emberek románosították volna a neveiket, afelől viszont igen, hogy a román hivatalnok azt írt le, amit tudott vagy akart. Budapesten pedig megelégeltem, hogy „Nistor Tincának” szólítanak, ezért átírtam Nyisztor Tinkára. Szóval én ma hivatalosan Nyisztor Tinka vagyok. És boldog vagyok így.
– Ismerve későbbi tanulmányait, feltételezhetnénk, hogy Csíkszeredában járt középiskolába. Pedig nem.
– Nem bizony, én Moinești-en érettségiztem, románul végeztem a középiskolát. Egy évig helyettesítő tanárként franciát tanítottam, de aztán nem kaptam helyet, mert minden tanár román volt a faluban, én meg kilógtam a sorból. Ezért aztán Erdélybe mentem, onnan 1989-ben Budapestre. Nem tudtam belenyugodni, mindig tanulni szerettem volna. Erdélyben tizenkét évet töltöttem, darukezelőként kezdtem, a sepsiszentgyörgyi gépgyárban épp arra lehetett szakképesítést szerezni, otthon meg nem volt miből megélni. De aztán elvégeztem még egy csomó tanfolyamot a gyárban, úgyhogy amikor ’89-ben eljöttem, segédprogramozói állást ajánlottak, mert erre is szereztem Bukarestben képesítést. Életemben mindent becsületesen, szorgalmasan végeztem, még a takarítást is diákkoromban. Sepsiszentgyörgyön végig matematikát tanultam, mert közgazdász szerettem volna lenni, ugyanis számítóközpontban dolgoztam, és az passzolt volna nekem. De a saját kultúrám is érdekelt mindig, azért mentem később Magyarországra néprajzot tanulni. Harminchárom évesen kezdtem el az Eötvös Loránd Tudományegyetemet. Sokan mondták, ha tanulni akartam, miért nem mentem orvosira, az legalább pénzt is hozott volna a konyhára, de engem az nem érdekel. Előtte is volt azért közöm a népi kultúrához, hisz Sepsiszentgyörgyön végeztem hagyományápolással kapcsolatos tanfolyamot is.
– Nagy tudásszomj hajthatta végül Budapestre.
– Igen, ott aztán eléggé „megragadtam”, és addig tanultam, amíg csak jól esett. Külföldi tanulmányokkal, Svájccal és Bukaresttel együtt nagyjából tíz éven át. 2001-ben utaztam haza, mert édesanyám agyvérzést kapott, aztán 2008-ban mentem vissza Budapestre, hogy megvédjem a doktori disszertációmat.
– Sőt: summa cum laude minősítéssel. A kiemelkedő teljesítményen túl ön az első doktori címet szerzett csángó?
– Vannak olyan csángók, akik románul, tehát nem anyanyelvükön szereztek doktori címet, de rajtam kívül nincs más, aki előttem anyanyelvén doktorált volna. Egyébként volt már olyan, hogy azt mondták: biztos nagyon jó dolog, de injekciózni tudsz-e? Persze nem ez a jellemző.
– Rendszerint arról értesülünk, hogy minden követ megmozgat a magyar mise érdekében. Mi a helyzet ma Pusztinában, lesz-e magyar mise?
– Meghaladja az én jövendölésemet, hogy lesz-e. Most nincs. A probléma nagyon összetett. Azt érzem – bár nehéz ezt kimondani –, mintha kicsit lemondtak volna a csángókról, és itt a nagy testvérre, a magyarságra gondolok. Rögtön a rendszerváltás után elég naivan kértük a magyar misét, de az a mai napig nem lett meg. Nem vettem számításba, hogy Jászvásáron van egy román nyelvű római katolikus teológia, amelynek román nyelvű hívők kellenek. Amikor létrejött, még nagyon kevés románul beszelő római katolikus élt, ezért a papok szerepe az volt, hogy asszimilálják a hívőket. Soha nem gondoltam volna, hogy a papok csak magukra, a saját keresetükre és a lehetőleg románul beszélő fizető hívekre gondolnak. Már az elején megmondták nekem magas rangú papok, mit akarok én, megfordítani a történelem kerekét?! Kis csoport vagyunk, nekünk nagyon fontos a magyar mise, de a hatalmaknak nem. A Vatikánnak is csak az a fontos, hogy Romániában román hívők legyenek.
– Elég nagy csalódás lehetett...
– Sok hideg zuhany ért már, a legutóbbi egy magyarországi politikus részéről, aki szerint nem éri meg magyar papokat küldeni Moldvába, mert a moldvai püspökség sokkal több román papot tud küldeni Erdélybe. Mintha egyfajta feláldozás lenne: a csángók maradjanak meg románnak, mert úgysem lehet őket magyarrá tenni, de legalább Erdélybe ne jöjjenek románosítani a moldvai papok. Ha eltűnik, kihal a mostani papok generációja Moldvából, talán enyhül a magyarellenes oktatás Jászvásáron, az új papok esetleg nem lesznek ennnyire magyarellenesek.
– Ennyire távoli a változás?
– Bizonyos szempontból igen, bár most új helyzet adódott Pusztinában, sokan kértek magyar állampolgárságot, és ezzel Magyarországnak is szembe kell néznie. Néhány dolgot sikerült azért elérnünk az évek folyamán. Nincs ugyan magyar mise, de imádkozhatunk magyarul, ha előre egyeztetünk a pappal. Így már második éve minden pénteken háromtól négyig van imaóránk, ahol mindig részt veszek. Sokáig féltek, ma már nem. És nem óriási lépés ugyan, de van rendelkezés arra is, hogy ha magyarországi vagy magyarul beszélő csoport jön a faluba, és van magyarul beszélő papjuk, misét hallgathatnak magyarul a templomban. Nehéz bármit is elérni, mert a jászvásári püspökséggel nem lehet egy hullámhosszon beszélni, márpedig mi hozzájuk tartozunk. Mi imádkozunk házaknál is, kielégítjük a magyar imára vonatkozó szükségletünket. Ám mindig az jut eszembe, hogy II. János Pál pápa valamikor azt mondta, hogy a katolikus egyház jövője a kis közösségekben van. Jó kérdés, hogy ilyen hozzáállással mit lehet remélni.
– A doktori dolgozata a csángó étkezési szokásokról szól. Miért épp a táplálkozáskultúrát választotta témának? A csángó népi kultúra számos más alternatívát is szolgáltathatott volna.
– Azt hiszem, a témavezetőm, dr. Kisbán Eszter választott engem. Nekem ugyanis tényleg mindegy lett volna, hogy miben „utazom”. Úgy gondolom, hogy engem a tanáraim meg akartak óvni minden rázós témától, és ez szép lassan kezdett is belémivódni. De nem eléggé, mert mai napig nem hagyom nyugodni a vallási kérdéseket, amit felvállaltam Moldvában. Mások nem is nagyon mertek ebben a témában „labdába rúgni”: oktatással sokan foglalkoznak, de vallással senki. Azt hiszem, a táplálkozáskutatás nagyon semleges terület, nem fűződik az identitáshoz, ami például kényes téma lett volna, és nagyon hiányos a kutatása.
– Kötete Hétköznapok és ünnepnapok. A moldvai magyarok táplálkozásának etnográfiája címmel jelent meg. Mit fed ez az átfogó cím?
– A szokásokhoz hasonlóan a táplálkozáskultúrát legkönnyebb az ünnepek által megfogni. De az élet nem csak erről szól, ezért vizsgálom a heti étrendet. Van a kötetben olyan lakodalomleírás, ahol a változás is érezhető, mert arra az alkalomra a városból hoztak szakácsokat, és ez nagyon meg tudta bolygatni a helyi szokásokat. Mert ugye a szokás nagy pozitívuma, hogy nem kell gondolkodni, csak be kell állni a kitaposott sávba. Változtatni nagyon nehéz.
– Nagy általánosságban mi jellemzi a csángó ételeket és étkezéseket?
– Jellemző volt például a napi kétszeri étkezés: nálunk nem volt reggeli. A másik jellemző a savanyú ízvilág: a levesek 99 százaléka savanyú leves. És jellemző a levesek jelenléte. Svájcban például ma már alig van leves, eltűnt. Az európai kutatásban általában a szegények táplálékaként tartják számon a leveseket, de itt, Kelet-Európában ez nem egészen igaz, hisz gondoljunk csak az ünnepi ebédek alkalmával a húslevesre vagy gombóclevesre. Sütemények, tészták pedig nem nagyon vannak. Korábban ez Erdélyben is így volt.
– Mit jelent a galuska egy csángó asztalon?
– Nem egészen ugyanazt, mint Erdélyben, mert nálunk az a töltött káposzta „testvére”, egyfajta töltike. Van húsos és böjtös, azaz húsmentes is, de mindkettőben nagyon sok a zöldség.
– Pusztinán ma a helyi közösséget szervezi és vendégfogadással foglalkozik. Nem jelentett ez nagy életmódváltást?
– Életmódváltásban volt már részem, hisz első-generációs értelmiségiként kellett érvényesülnöm. Ez nagyon szépen hangzik, de nem könnyű járatlan úton haladni. Én nem könyvtárban nőttem fel, a könyvek használatát is meg kellett tanulnom. Nehéz volt elfogadnom, hogy az írás is hasznos, nem csak a kemény fizikai munka. Hogy európai összefüggésben is el tudjam helyezni a csángó étkezést, sokat kellett „mászkálnom”, utazásaim során pedig nemcsak térben, hanem időben is távolságokat tettem meg. Mikor vakációra hazajöttem, egy hétig minden bajom volt, s nem tudtam miért. Aztán rájöttem, nehezen fogadom el az otthoni körülményeket, hogy nem volt fürdőszobánk. Amióta van, nyugodtabban tudok tálban is mosakodni. Mostanában sok minden vagyok egyszerre, nem csak értelmiségi, de minden szerepemet szeretem, és odaadással végzem.
Nyisztor Tinka
Néprajzkutató, közösségszervező, 1957-ben született a mai Bákó megyéhez tartozó Pusztinában. 1976-ban Moinești-en érettségizett, majd éveken át Erdélyben élt. 1996-ban diplomázott a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem néprajz szakán, de tanult Bukarestben és a svájci Neuchatelben is. 2001 óta újra a szülőfalujában él. 2008-ban védte meg a doktori disszertációját az ELTE-n. Kötetei: Pákozdi Judit, Nyisztor Tinka: Csángó galuska – Moldvai magyar étkezési hagyományok és receptek (2009) és önálló kötete Hétköznapok és ünnepnapok. A moldvai magyarok táplálkozásának etnográfiája címmel tavaly jelent meg.
Dénes Ida
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

A magyarok emléke Bukovinában
Az 1760-as években a székely magyarok fellázadtak az osztrák hatóságok megalázó katonai besorozási rendelkezései ellen. A székelyek képviselői a Csíkszeredától mintegy 10 km-re északra fekvő Madéfalván gyűltek össze. Éjnek idején az osztrák hadsereg bekerítette a falut, és 1764. január 7-én hajnalban az osztrák csapatok ágyútűz kíséretében többszáz székelyt mészároltak le. Ezen tragikus események kapcsán a székelyek egy része átkelve a Kárpátokon, Moldvába menekült, és letelepedett a Szeret völgyében, Bákó vidékén.
A menekülteknek mintegy fele véglegesen megállapodott ezen a helyen, de egy jelentős része viszont 10-20 év hányódtatás után kénytelen volt elmenni Moldva észak-nyugati szegletébe, Bukovinába. Itt, Szucsáva város szomszédságában 5 falut alapítottak, melyek – északról délre haladva a következők: Andrásfalva (ma: Măneuţi), Hadikfalva (ma: Dornesţi), Istensegíts (ma: Tibeni), Fogadjisten (ma: Iacobesţi), és Józseffalva (ma: Vornicenii Mari).
A székelyek vándorlásai ezzel nem értek véget: több, mint másfél évszázaddal később, 1941-ben valamennyi lakost átszállították Magyarországra. Bukovinában szinte senki sem maradt közülük. Azok, akik mégis maradtak, azóta megöregedtek és meghaltak. Ma, 2014 januárjában csupán egyetlen személyről tudunk, aki még él: a neve Nagy János, és betöltötte a 92. életévét; Ţibeni Faluban él, aminek a hajdani neve: Istensegíts.
Meg kell említenünk, hogy Daniel Hrenciuc úr történelmi munkájából, amelynek címe: „A magyarok Bukovinában (1774-1941)”, és amelyet a Iași városban működő Princeps Kiadó adott ki 2006-ban, átfogó képet kaphatunk a bukovinai magyarság kialakulásáról és fejlődéséről. Ezen könyv alapján, 2008-ban a Szucsáva Megyei Tanfelügyelőség a Hadik András Bukovinai Etnokulturalis Társulattal közösen, Magyarország kormánya támogatásával elkészítette a „Gyökerek” című dokumentumfilmet.
Ahogy mondtuk, Bukovinában gyakorlatilag már nem élnek magyarok, de a bukovinai székelyek múltja és történelme nagyon érdekes. Lehet, hogy ez a tény is szerepet játszott abban, hogy Radu Furman úr múzeumot létesítsen Dornesti községben, a hajdani Hadikfalván, ahol megtekinthetők a község régi háztartási eszközei, ruhadarabok, vallási kegytárgyak, régi épületek fényképei.
csangoradio.ro
Erdély.ma,

Lélekben kell felnőni
Krisztus nem kötődik időhöz, ahogy a középkorban is, az egyház ma is őt hirdeti, csak a hozzávezető eszközök lettek mások – vallja Husztig Róbert. A fiatal katolikus papot pályaválasztásáról, érmihályfalvi segédlelkészi tevékenységéről kérdeztük.
– Meghatározható-e valamiképpen annak a hitnek az erőssége, ami a 21. század már-már korlátlan pályaválasztási lehetőségei közül a katolikus teológiára irányít egy fiatalembert? Mikor határozta el, hogy pap lesz?
– Nem tudom, hogy korán vagy későn, de XII. osztályban döntöttem el. Úgy szoktam megfogalmazni, hogy akkor mondtam ki az igent az egyháznak. Mint ahogy a házasság szentségében történik. És biztos vagyok abban, hogy nekem egy életre szól a kimondott igen. Nagyon nagy hatással volt rám II. János Pál pápa életstílusa, de amikor haldoklott, akkor figyeltem fel arra, mennyire átélte a szentségeket. Úgy érzem, a Jóisten általa hívott engem.
A döntés mégsem volt ennyire egyszerű, mert sportoltam, és addig ökölvívóként képzeltem el az életemet, ráadásul épp szerelmes voltam. Próbáltam harcolni magamban az egyre erősebb hívás ellen, valahogy úgy, ahogy Jákob harcolt az angyallal, és harc közben is látta az ég felé vezető létrát. Elfogadtam a gondolatot, hogy végeredményben a dönteni nem tudás is döntés, amikor pedig rájöttem, hogy hivatásom van, beléptem és kimondtam az igent.
– A családja hogyan fogadta a pályaválasztását?
– Édesanyám örült neki, édesapám, ha még élt volna, nem örült volna. Neki ugyanis nagyon fontos volt a család továbbvitele, ez most a testvéremre hárul.
– Nemcsak az iskolában járt német tagozatra, családi gyökerei közt is vannak német elágazások. Miért választotta mégis Gyulafehérvárt?
– Az elöljáróktól függött, hová megyek, de egyáltalán nem bántam meg, hogy Gyulafehérváron kezdtem a tanulmányaimat, épp ellenkezőleg, örülök neki. Az ottani papnevelde ugyanis nem nyugatiasodott el, nem szorul háttérbe a lélek pallérozása, márpedig végsősoron ez az elsődleges feladat. A teológia tudomány, meg lehet tanulni, a politikai behatást pedig ki lehet kapcsolni. Egyébként a hat romániai egyházmegye közül négyből Gyulafehérvárra mennek a kispapok, zömük a Székelyföldről.
Természetes, hogy magyarul tanultunk. A bukaresti és jászvásári egyházmegyékből Jászvásárra mennek, ott románul tanulnak. Váradról nem voltunk sokan, a hat évfolyamon összesen heten. Jó volt megismerni a más vidékről jötteket. Arra a kérdésre, hogy a 21. században, hogy is viszonyulunk a papi hivatáshoz: talán ugyanúgy, mint minden hivatásban. Lélekben kell felnőni a 21. századhoz, az orvos sem dolgozik 18. századi módszerekkel és eszközökkel. Krisztus viszont nem kötődik időhöz, ahogy a középkorban is, ma is lehet és kell is haladni a technológiával, mégis ugyanazt hirdetjük, mint a középkorban: Jézust. Csak a hozzávezető eszközök lettek mások. A mai papnak ilyen szempontból nehezebb a dolga, nagy kihívást jelent például a Facebook, a Twitter helyes használata.
– Kihívást vagy kísértést?
– Kísértés mindig, mindenütt van. A válasz rá, hogy az ember hogyan éli meg a hivatását. Én Istenre hagyatkozom, az energiámat az emberek szolgálatában használom. A cölibátus nekem elsősorban nem lemondást jelent, hiszen úgysem lehet meg mindenkinek mindene. Mondhatnám azt is, hogy az egyház az én feleségem, de inkább azt mondom, hogy osztatlan szívvel élek, az egyháznak kimondott igennel nemcsak az egyháznak, de mindenkinek felajánlottam a szívem. A fiatal pap keresi a barátokat, nem mindegy, hogy mennyire nyitott, ettől függ ugyanis, hogy öregkorban magányos lesz-e vagy sem. Én nem szeretnék magányos lenni, az emberek közt érzem magam igazán jól. Ferenc pápa azt mondta, az a jó pásztor, aki birkaszagú, aki mindig együtt van a nyájjal.
– Hogyan fogadták Érmihályfalván az új káplánt?
– A városban a reformátusok vannak a legtöbben, 4500–5000 lélek, mintegy 3000 a római katolikus, 1000 körüli az ortodox vallású, görögkeleti, illetve a neoprotestán kevesebb van. Mihályfalva előtt négy hónapig Szentjobbon voltam, ott jó volt a kapcsolat a többi felekezettel, Mihályfalván – egyelőre – nincs együttműködés. Az emberek szeretettel fogadtak, a beilleszkedés nagyon simán ment és a principálisommal, Bogdán István plébános úrral is jól megértjük egymást. Nagyvárad után Mihályfalván van a legtöbb katolikus hívő, azért is van szükség két papra. A fiatalokkal inkább én foglalkozom, nagyon fontos minél előbb megkezdeni a hitoktatást, mert egy életen át lélekformáló hatása van.
A MIHISZÜNK – Mihályfalvi Ifjúsági Szüntelen Közösség – keretében különböző foglalkozásaink vannak, féléve indult, 26-an iratkoztak be, de 18-an járnak rendszeresen. Szombatonként ifjúsági órát tartunk, tulajdonképpen értékeljük a hetet. Megbeszélünk mindent, de van vetítés is, különböző játékok, szóval bizalmas kör. Kimentünk a gálospetri gyermekotthonba, rendszeresen járunk a mihályfalvi idősotthonba, lássák a fiatalok, milyen gondok adódnak a gyerekekkel, idősekkel.
Érdekes volt továbbá a nagykárolyi kirándulásunk, ahol természetesen a Károlyiak kastélyát látogattuk meg. Tizennégy éves kortól harmincötig járnak a MIHISZÜNK-be. A plébános úr, vagy ahogy Mihályfalván hívják, a pap bácsi értékeli ezt a megpezsdülő közösségi életet. Különben is követi a fejlődésemet, figyelmes, igyekszik mindenhol ott lenni. Nagyon nemes lelkű nép a mihályfalvi, és ha probléma adódik, közösen igyekszünk minél előbb megoldani.
– Nem hiányzik Várad, nem tervez „bejövetelt”?
– Bejövetelt csak olyan értelemben, hogy néha bejövök meglátogatni a családomat. Érmihályfalván vagyok otthon, ott jól érzem magam, megtaláltam a helyem, azzal foglalkozom, ami a feladatom.
Krónika (Kolozsvár),