Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2014. március 4.
MENSURA TRANSYLVANICA: Mit várhatunk az RMDSZ kormányzati szerepvállalásától. Gyorselemzés az USD-RMDSZ protokollumról
2014. március 7.
Hat fiatal orvos költözik be
Átadták csütörtök reggel a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórház szomszédságában felhúzott harmadik épület orvoslakásainak kulcsait az új bérlőknek. A négy lakásba hat fiatal orvos költözik be.
A kétszobás lakrészek kulcsait két orvosházaspárnak és két egyedülálló, fiatal szakembernek adta át csütörtök reggel a helyszínen Borboly Csaba, a megyei önkormányzat elnöke. Birtalan József, Hargita Megye Tanácsának alelnöke ez alkalommal elmondta, örvendetes, hogy jönnek a fiatal szakemberek Csíkszeredába, hosszú igénylőlistáról kellett kiválasztani azokat, akik megkapták a kedvezményes bérleményt.
Vitos Attila, a kórház orvos igazgatója bemutatta, endokrinológus, diabetológus szakorvos és ideggyógyász orvos felesége, intenzív terápiás orvos és hematológus orvos felesége, urológus orvos és allergológus, immunológus orvosnő költöznek be az orvoslakásokba. Demeter Ferenc, a kórház menedzsere szerint sok fiatal szakember van még, aki itt vállalt munkát és lakást szeretne, reméli, nekik is segíteni tudnak majd.
„Dolgozunk azon, hogy az itt dolgozó fiatal orvosok számára megteremtsük a szükséges feltételeket, akár lakás, akár műszerezettség tekintetében” – mondta Borboly Csaba, hozzátéve, erőfeszítéseket tesznek annak érdekében is, hogy be lehessen fejezni az elhúzódó kórházbővítést. Hargita Megye Tanácsának elnöke közölte, az önkormányzat beruházásainak legnagyobb tételét teszi ki a csíkszeredai és a tölgyesi kórház számára előirányzott összeg, ugyanakkor reményét fejezte ki, hogy az RMDSZ részéről olyan államtitkár kerül az egészségügyi tárcához, aki hozzá tud járulni ahhoz, hogy a kórház a kormánytól is kapjon támogatást beruházásokra.
A szépen kialakított, mosogatókagylóval felszerelt, berendezett fürdőszobával átadott lakásokat be is járták a jövendőbeli bérlőik. A gyergyószentmiklósi származású, Marosvásárhelyen végzett, Jászvásáron töltött rezidensévei után Csíkszeredában munkát vállaló Orbán Éva allergológus, immunológus miután megnézte a lakást, kérdésünkre válaszolva elmondta, nagyon örül, hogy megkapta a bérleményt. „Remélem, a továbbiakban is minden jól fog alakulni. Örülök annak is, hogy hazajöhettem és elfogadtak a kollégák, a Jászvásáron töltött rezidensi évek után nagyon jól esik, hogy itthon dolgozhatok. A lakás nagy segítség és remélem, épülnek még szolgálati lakások és a többi kolléga is részesül ebben a támogatásban” – mondta a fiatal szakorvos.
Tavaly év végén készült el a harmadik, orvoslakásokat magába foglaló épület a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórház alatti dombon. A Hargita megyei önkormányzat finanszírozásával felhúzott épületben négy lakás van.
R. Kiss Edit
Székelyhon.ro,
Átadták csütörtök reggel a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórház szomszédságában felhúzott harmadik épület orvoslakásainak kulcsait az új bérlőknek. A négy lakásba hat fiatal orvos költözik be.
A kétszobás lakrészek kulcsait két orvosházaspárnak és két egyedülálló, fiatal szakembernek adta át csütörtök reggel a helyszínen Borboly Csaba, a megyei önkormányzat elnöke. Birtalan József, Hargita Megye Tanácsának alelnöke ez alkalommal elmondta, örvendetes, hogy jönnek a fiatal szakemberek Csíkszeredába, hosszú igénylőlistáról kellett kiválasztani azokat, akik megkapták a kedvezményes bérleményt.
Vitos Attila, a kórház orvos igazgatója bemutatta, endokrinológus, diabetológus szakorvos és ideggyógyász orvos felesége, intenzív terápiás orvos és hematológus orvos felesége, urológus orvos és allergológus, immunológus orvosnő költöznek be az orvoslakásokba. Demeter Ferenc, a kórház menedzsere szerint sok fiatal szakember van még, aki itt vállalt munkát és lakást szeretne, reméli, nekik is segíteni tudnak majd.
„Dolgozunk azon, hogy az itt dolgozó fiatal orvosok számára megteremtsük a szükséges feltételeket, akár lakás, akár műszerezettség tekintetében” – mondta Borboly Csaba, hozzátéve, erőfeszítéseket tesznek annak érdekében is, hogy be lehessen fejezni az elhúzódó kórházbővítést. Hargita Megye Tanácsának elnöke közölte, az önkormányzat beruházásainak legnagyobb tételét teszi ki a csíkszeredai és a tölgyesi kórház számára előirányzott összeg, ugyanakkor reményét fejezte ki, hogy az RMDSZ részéről olyan államtitkár kerül az egészségügyi tárcához, aki hozzá tud járulni ahhoz, hogy a kórház a kormánytól is kapjon támogatást beruházásokra.
A szépen kialakított, mosogatókagylóval felszerelt, berendezett fürdőszobával átadott lakásokat be is járták a jövendőbeli bérlőik. A gyergyószentmiklósi származású, Marosvásárhelyen végzett, Jászvásáron töltött rezidensévei után Csíkszeredában munkát vállaló Orbán Éva allergológus, immunológus miután megnézte a lakást, kérdésünkre válaszolva elmondta, nagyon örül, hogy megkapta a bérleményt. „Remélem, a továbbiakban is minden jól fog alakulni. Örülök annak is, hogy hazajöhettem és elfogadtak a kollégák, a Jászvásáron töltött rezidensi évek után nagyon jól esik, hogy itthon dolgozhatok. A lakás nagy segítség és remélem, épülnek még szolgálati lakások és a többi kolléga is részesül ebben a támogatásban” – mondta a fiatal szakorvos.
Tavaly év végén készült el a harmadik, orvoslakásokat magába foglaló épület a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórház alatti dombon. A Hargita megyei önkormányzat finanszírozásával felhúzott épületben négy lakás van.
R. Kiss Edit
Székelyhon.ro,
2014. március 20.
Uniós védelmet Moldova egységéért
Románia azt kéri az Európai Uniótól, hogy mielőbb írja alá a tavaly parafált társulási és szabadkereskedelmi egyezményt a Moldovai Köztársasággal, amelynek területi épségét különböző, Oroszországhoz csatlakozni szándékozó területrészek elszakadási törekvése fenyegeti – jelentette be Traian Băsescu államfő, miután tegnap Jászvásáron találkozott Nicolae Timofti moldovai elnökkel.
Băsescu közös sajtóértekezletükön kijelentette: biztos benne, hogy Oroszország terjeszkedése nem áll meg a Krím félszigeten, csak az a kérdés, mikor tesz újabb lépéseket az egykori Szovjetunió határainak helyreállítása érdekében. Hozzátette, nem kellene már folyton „meglepődni” Oroszország lépésein, mint 2008-ban a grúziai, idén pedig az ukrajnai válság esetében, és a Nyugatnak is meg kell értenie, hogy nem szabad száz százalékig megbíznia az orosz ígéretekben. Băsescu szerint Moldova számára is fenyegetést jelent az, hogy Oroszország megszegte az 1994-es budapesti memorandumot, amelyben Oroszország, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia közösen vállalta Ukrajna szuverenitásának és területi épségének szavatolását, cserébe azért, hogy Ukrajna lemondott az atomhatalmi státusról.
Timofti azt kérte, az EU határozzon meg egy menetrendet és céldátumot Moldova csatlakozására. Leszögezte: Moldova sem ismeri el a Krím orosz annektálását. Mindkét államfő attól tart, a Krím annektálása után a nemzetközi szinten Moldova autonóm térségének tekintett, valójában már két évtizede önállósult Dnyeszter menti szakadár köztársaság Oroszországhoz csatolása következik.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
Románia azt kéri az Európai Uniótól, hogy mielőbb írja alá a tavaly parafált társulási és szabadkereskedelmi egyezményt a Moldovai Köztársasággal, amelynek területi épségét különböző, Oroszországhoz csatlakozni szándékozó területrészek elszakadási törekvése fenyegeti – jelentette be Traian Băsescu államfő, miután tegnap Jászvásáron találkozott Nicolae Timofti moldovai elnökkel.
Băsescu közös sajtóértekezletükön kijelentette: biztos benne, hogy Oroszország terjeszkedése nem áll meg a Krím félszigeten, csak az a kérdés, mikor tesz újabb lépéseket az egykori Szovjetunió határainak helyreállítása érdekében. Hozzátette, nem kellene már folyton „meglepődni” Oroszország lépésein, mint 2008-ban a grúziai, idén pedig az ukrajnai válság esetében, és a Nyugatnak is meg kell értenie, hogy nem szabad száz százalékig megbíznia az orosz ígéretekben. Băsescu szerint Moldova számára is fenyegetést jelent az, hogy Oroszország megszegte az 1994-es budapesti memorandumot, amelyben Oroszország, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia közösen vállalta Ukrajna szuverenitásának és területi épségének szavatolását, cserébe azért, hogy Ukrajna lemondott az atomhatalmi státusról.
Timofti azt kérte, az EU határozzon meg egy menetrendet és céldátumot Moldova csatlakozására. Leszögezte: Moldova sem ismeri el a Krím orosz annektálását. Mindkét államfő attól tart, a Krím annektálása után a nemzetközi szinten Moldova autonóm térségének tekintett, valójában már két évtizede önállósult Dnyeszter menti szakadár köztársaság Oroszországhoz csatolása következik.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
2014. március 27.
Traktorok és mezőgépek szakértője
Évtizedeken át minden Romániában gyártott mezőgépet kipróbált és véleményezett. Nem akart részt venni a kényszer-szövetkezetesítésben, de megmaradhatott egyetemi oktatónak. A mezőgépészeti tudományok erdélyi szaktekintélyével, a 87 éves Antal András nyugalmazott egyetemi előadótanárral és szakíróval kolozsvári otthonában beszélgettünk.
Könyvtáramban egy tucat olyan szakkönyv van, amely a Mezőgazdasági és Erdészeti Kiadó kolozsvári szerkesztőségében született, közülük többnek ön a társszerzője. Egyetemi oktatóként rendszeresen írt szakkönyveket?
– Magyar nyelvű szakkönyveim zömében társszerzésben jelentek meg. Az ötvenes-hatvanas években sokat írtam és sok román nyelvű szakirodalmat fordítottam magyarra. Az 1948 őszén indult kolozsvári Mezőgazdasági Tudományintézet magyar tagozatával egy időben létesült Kolozsváron a bukaresti mezőgazdasági kiadó magyar szerkesztősége. Szerzőgárdája magyar mezőgazdasági oktatókból verbuválódott. Magam is állandó szerkesztőbizottsági tag és mezőgépészeti szerző lettem, ez akkoriban együtt járt oktatói munkánkkal. Szívesen írtunk, hiszen diáknak és gyakorló agrárszakembernek egyaránt szüksége volt a magyar nyelvű szakkönyvekre.
– Harmadéves egyetemistaként lett egyetemi oktató: miközben kurzusokra járt, „másodállásban” diáktársait oktatta. Hogyan fért meg egymás mellett ez a két életforma?
– Szovjet minta alapján a kommunista párt már 1951-ben készült a szövetkezetesítésre, de ehhez hiányoztak a mezőgazdasági szakemberek. Ekkor született döntés arról, hogy felduzzasztják a mezőgazdasági főiskolák új évfolyamait. A kolozsvári agronómia magyar fakultásának első évfolyamán 150 helyet hirdettek meg, román szakon 250-et, viszont nem volt elég oktató. A minisztérium a legjobb képességű harmad- és negyedéves diákokat nevezte ki gyakornokoknak. Abban az évben hat magyar diákkal kötöttek oktatói szerződést, köztük velem. Nagy kihívás volt, de a tanszékvezető tanárom, Lám Béla és a gyakorlati oktatást irányító Papp István sokat segített. Utóbbi felügyelete mellett a mezőgépészeti tanszéken a gyakorlati oktatást bízták rám, az 1988-as nyugdíjazásomig ez maradt a szakterületem.
– Milyen volt az 1959-es beolvasztásig tartó, mintegy tízévnyi „magyar idő” a kolozsvári agronómián?
– Ez volt a kolozsvári agráregyetem egyik legeredményesebb periódusa a második világháború után. Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egylet, az EMGE harmincas-negyvenes évekbeli kiváló agronómusgárdája – akik gazdakörök százait szervezték meg és felügyelték – bekerült oktatónak a magyar fakultásra. Ha nem is jó szívvel, de a rendszer kompromisszumot kötött velük, mivel kellett a magyar előadó. Szövérdi Ferenc, Nagy Miklós, Szász István, Antal Dániel, Veres István, Lám Béla és még sokan mások a korabeli magyar nyelvterület elismert agrárszakemberei, szakírói voltak. Olyan színvonalat honosítottak meg az erdélyi mezőgazdasági felsőoktatásban, hogy országszerte keresték a magyar végzősöket. Mégsem volt békés, nyugodt időszak ez a tíz év.
– Rossz szemmel nézték a magyar tagozatot?
– Bukarestben szemet szúrt a magyar fakultás népszerűsége: 1955-ben egyszerűen „kifelejtették” a beiskolázási tervből a magyar tagozatot. Telefonálgattunk, érdeklődtünk, de senki nem tudott érdemi választ adni. Azt mondták, véletlen volt, de jövőre minden rendbe jön. 1956 nyarán a felvételizni akaró magyar diákok megint az utolsó pillanatban tudták meg, hogy nem indul magyar évfolyam. El voltunk keseredve: senki nem tudta, mi fog történni a magyar mezőgazdasági felsőoktatással. ősszel Budapesten elkezdett fújdogálni a forradalom szele. Október 21-én a helyi magyar lapban váratlanul megjelent egy írás arról, hogy a román pártvezetés felülbírálta a szakminisztérium bürokratikus döntéseit, amelyek nincsenek összhangban az RKP nemzetiségi politikájával. Aznap közölték: meghirdethetjük a felvételit az első évre, a hiányzó második évfolyam diákjait pedig a Bolyai Egyetem rokon szakjairól kell összetoborozni. Senki nem sejtette, hogy ez tulajdonképpen a magyar tagozat felszámolásának előszele, ami 1959 februárjában be is következett. Az agronómián egyik napról a másikra megszüntettek minden magyar nyelvű tantárgyat.
– Mi történt az addig magyarul oktató tanári karral?
– Egyetlen tollvonással átkerült a román tanszékekre. A helyi román oktatókkal nem volt nézeteltérésünk, ők tisztában voltak vele, hogy ez önkényes bukaresti döntés. Valamennyi magyar oktató megőrizhette az állását, de román nyelven kellett előadnia. Később kiderült, az önkényes beolvasztás mást is jelent: magyar gyakornokot, tanársegédet többé nem alkalmaztak, így a magyar oktatók nyugdíjba vonulásával a tanári kar – néhány kivételtől eltekintve – román lett. Nekem is be kellett olvadnom a rendszerbe: elfogadtak, megbecsültek, de a múltról nem beszélhettünk. Csak így lehetett béke.
– Soha nem kívánkozott el erről a mesterséges „béke szigetéről”?
– Akkoriban nem volt sok választási lehetőség. Elevenen élt bennem egy ’52-es történet, amikor a főiskola küldötteként a bukaresti mezőgazdasági kiállításon megkerestek az RKP Központi Bizottságának mezőgazdasági osztályáról. Se szó, se beszéd, kezembe nyomtak egy kinevezést, hogy holnaptól itt fogok dolgozni: beválasztottak abba az országos bizottságba, amely a szövetkezetesítést készítette elő. Moldvába, Iași környékére delegáltak, ahol pártpropagandisták mellett agronómusként kellett jelentést készítenem arról, hol lehetne elkezdeni a kollektivizálást. Háromszéki származású falusi fiatalemberként ez a fordulat annyira megviselt, hogy stressz okozta gyomorvérzéssel szállítottak a bukaresti Elias kórházba. Amikor lábra álltam, a pártbizottság mezőgazdasági felelősét arra kértem, engedjen vissza Kolozsvárra, mert képtelen vagyok ezt a munkát végezni. Szerencsémre megértő volt, visszatérhettem az agronómiára. Ez a tapasztalat végigkísért: sokkal rosszabbul is alakulhatott volna az életem...
– Mennyire volt szerencsés a szocialista mezőgazdaságban dolgozni, ahol a hozamokat túllicitálták, túlhazudták?
– Nem a propagandistáknak, hanem az agrárszakembereknek köszönhetően Romániában negyven év alatt azért mégis létrejött egy modern mezőgazdaság. Az ötvenes-hatvanas években még orosz minta alapján gyártott traktorokkal és mezőgépekkel dolgoztunk, de a rendszerváltást megelőző húsz esztendőben amerikai licensz alapján gyártott korszerű hazai mezőgépekkel látták el a nagyüzemeket. A pneumatikus vetőgépek nemzedékének megjelenése már világszínvonalat hozott a román mezőgazdaságba. Ahol engedték, hogy az agronómus legjobb tudása szerint dolgozzon, ott jó hozamok születtek. Amelyik szakember adott a munkájára, sikerélménye is volt. Tanári pályafutásom alatt nem akadt olyan hazai gyártmányú mezőgép, amit ne próbáltam volna ki. A bukaresti Mezőgépészeti Kísérleti Intézet kiemelt partnereként a Kolozsvári Agrártudományi Egyetemen kipróbáltuk és véleményeztük az országban gyártott valamennyi mezőgépet.
– A napi oktatás mellett miként jutott idő erre is?
– Egy mai egyetemi oktató számára nehezen hihető az az iram, amit akkor diktáltak a mezőgazdaságban. Óráinkat úgy csoportosítottuk, hogy az egyetemen felváltva hetente három munkanapot töltsünk. A többi napokon egy-egy mezőgazdasági nagyüzem gépesítését kellett felügyelni, irányítani, vagy az egyetem kísérleti parcelláin üzemeltettük be az új gépeket. A heteken át kipróbált mezőgépekről részletes jelentést készítettünk: a sorozatgyártás beindulásakor a gyártó rendszerint ezt vette figyelembe.
– Úgy lett mezőgépészetet előadó tanár, hogy agronómusnak tanult, holott később a mezőgépészetet a műszaki egyetemen önálló szakként oktatták. Ki értett jobban a gépészethez: az agronómus vagy a mezőgépész mérnök?
– Az agrártudományi egyetemen az agronómusokat, a kertészmérnököket és az állattenyésztőket oktattuk mezőgépészetre. A mi előnyünk az volt, hogy az agrárszakember ismerte a teljes technológiát, amiben a mezőgépészet egy-egy láncszem volt. Gyakorlati szempontból az agronómusok jobban értettek a mezőgépészethez, mint a műszaki egyetem végzettjei. A nyolcvanas évek elejéig a mezőgépészet nem volt külön szak: a mindenkori agrárszakember és a gazda szakterületének számított. A gépekkel jómagam is gyerekkoromban barátkoztam meg a háromszéki Nyújtódon.
– Szüleitől örökölte a gépek iránti elkötelezettségét?
– Gyerekkori szerelem ez. Jól emlékszem a virágzó nyújtódi gazdakörre. Ma talán sokan csodálkoznak ezen, de a harmincas években a szülőfalumban senki nem vetett kézzel, vetőgépeink voltak. A gazdakör oszlopos tagjaként édesapám a falu gabonavető gépét gondozta, és ha nem volt otthon, engem kértek meg a falubeliek, hogy vetés előtt állítsam be a gépet. De volt a mi portánkon minden egyéb felszerelés is: a kor viszonyaihoz képest nálunk és sok más erdélyi faluban létezett már modern gazdálkodás.
– Mit sikerült ebből újraéleszteni 1990 után, Nyújtódon?
– A történet ugyanaz, mint szerte Erdélyben: a kollektív gazdaságok felbomlásával nem csak a földeket, a mezőgépeket is szétosztották, szétszórták. A rendszerváltás után mindenhol megpróbáltam segíteni az új rend kialakulását, ahol erre igény mutatkozott. A két világháború közötti gazdaköri mozgalom emberi bizalmon, együttműködési szándékon alapult, ebből viszont keveset sikerült újjáéleszteni ’90 után. A termelőszövetkezet széthullását követően, bátyám – aki húsz éven át volt tsz-elnök – megalakította a rövid életűnek bizonyuló társulást, de az emberek úgy látták, jobb külön-külön boldogulni. Talán ma már nem így gondolnák.
– Milyen jövője van az erdélyi mezőgazdaságnak?
– Nagy múltja, de nagy jövője is van. Van itt hagyomány, amire lehet alapozni. Csak meg kéne szívlelni a szakemberek tanácsát: kisparcellákon nem lehet gépesített és hatékony mezőgazdaságot fenntartani. Hetven-nyolcvan évvel ezelőtt erdélyi falvainkban működött a tagosítás, nem kell tehát újra felfedezni a spanyolviaszt.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
Évtizedeken át minden Romániában gyártott mezőgépet kipróbált és véleményezett. Nem akart részt venni a kényszer-szövetkezetesítésben, de megmaradhatott egyetemi oktatónak. A mezőgépészeti tudományok erdélyi szaktekintélyével, a 87 éves Antal András nyugalmazott egyetemi előadótanárral és szakíróval kolozsvári otthonában beszélgettünk.
Könyvtáramban egy tucat olyan szakkönyv van, amely a Mezőgazdasági és Erdészeti Kiadó kolozsvári szerkesztőségében született, közülük többnek ön a társszerzője. Egyetemi oktatóként rendszeresen írt szakkönyveket?
– Magyar nyelvű szakkönyveim zömében társszerzésben jelentek meg. Az ötvenes-hatvanas években sokat írtam és sok román nyelvű szakirodalmat fordítottam magyarra. Az 1948 őszén indult kolozsvári Mezőgazdasági Tudományintézet magyar tagozatával egy időben létesült Kolozsváron a bukaresti mezőgazdasági kiadó magyar szerkesztősége. Szerzőgárdája magyar mezőgazdasági oktatókból verbuválódott. Magam is állandó szerkesztőbizottsági tag és mezőgépészeti szerző lettem, ez akkoriban együtt járt oktatói munkánkkal. Szívesen írtunk, hiszen diáknak és gyakorló agrárszakembernek egyaránt szüksége volt a magyar nyelvű szakkönyvekre.
– Harmadéves egyetemistaként lett egyetemi oktató: miközben kurzusokra járt, „másodállásban” diáktársait oktatta. Hogyan fért meg egymás mellett ez a két életforma?
– Szovjet minta alapján a kommunista párt már 1951-ben készült a szövetkezetesítésre, de ehhez hiányoztak a mezőgazdasági szakemberek. Ekkor született döntés arról, hogy felduzzasztják a mezőgazdasági főiskolák új évfolyamait. A kolozsvári agronómia magyar fakultásának első évfolyamán 150 helyet hirdettek meg, román szakon 250-et, viszont nem volt elég oktató. A minisztérium a legjobb képességű harmad- és negyedéves diákokat nevezte ki gyakornokoknak. Abban az évben hat magyar diákkal kötöttek oktatói szerződést, köztük velem. Nagy kihívás volt, de a tanszékvezető tanárom, Lám Béla és a gyakorlati oktatást irányító Papp István sokat segített. Utóbbi felügyelete mellett a mezőgépészeti tanszéken a gyakorlati oktatást bízták rám, az 1988-as nyugdíjazásomig ez maradt a szakterületem.
– Milyen volt az 1959-es beolvasztásig tartó, mintegy tízévnyi „magyar idő” a kolozsvári agronómián?
– Ez volt a kolozsvári agráregyetem egyik legeredményesebb periódusa a második világháború után. Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egylet, az EMGE harmincas-negyvenes évekbeli kiváló agronómusgárdája – akik gazdakörök százait szervezték meg és felügyelték – bekerült oktatónak a magyar fakultásra. Ha nem is jó szívvel, de a rendszer kompromisszumot kötött velük, mivel kellett a magyar előadó. Szövérdi Ferenc, Nagy Miklós, Szász István, Antal Dániel, Veres István, Lám Béla és még sokan mások a korabeli magyar nyelvterület elismert agrárszakemberei, szakírói voltak. Olyan színvonalat honosítottak meg az erdélyi mezőgazdasági felsőoktatásban, hogy országszerte keresték a magyar végzősöket. Mégsem volt békés, nyugodt időszak ez a tíz év.
– Rossz szemmel nézték a magyar tagozatot?
– Bukarestben szemet szúrt a magyar fakultás népszerűsége: 1955-ben egyszerűen „kifelejtették” a beiskolázási tervből a magyar tagozatot. Telefonálgattunk, érdeklődtünk, de senki nem tudott érdemi választ adni. Azt mondták, véletlen volt, de jövőre minden rendbe jön. 1956 nyarán a felvételizni akaró magyar diákok megint az utolsó pillanatban tudták meg, hogy nem indul magyar évfolyam. El voltunk keseredve: senki nem tudta, mi fog történni a magyar mezőgazdasági felsőoktatással. ősszel Budapesten elkezdett fújdogálni a forradalom szele. Október 21-én a helyi magyar lapban váratlanul megjelent egy írás arról, hogy a román pártvezetés felülbírálta a szakminisztérium bürokratikus döntéseit, amelyek nincsenek összhangban az RKP nemzetiségi politikájával. Aznap közölték: meghirdethetjük a felvételit az első évre, a hiányzó második évfolyam diákjait pedig a Bolyai Egyetem rokon szakjairól kell összetoborozni. Senki nem sejtette, hogy ez tulajdonképpen a magyar tagozat felszámolásának előszele, ami 1959 februárjában be is következett. Az agronómián egyik napról a másikra megszüntettek minden magyar nyelvű tantárgyat.
– Mi történt az addig magyarul oktató tanári karral?
– Egyetlen tollvonással átkerült a román tanszékekre. A helyi román oktatókkal nem volt nézeteltérésünk, ők tisztában voltak vele, hogy ez önkényes bukaresti döntés. Valamennyi magyar oktató megőrizhette az állását, de román nyelven kellett előadnia. Később kiderült, az önkényes beolvasztás mást is jelent: magyar gyakornokot, tanársegédet többé nem alkalmaztak, így a magyar oktatók nyugdíjba vonulásával a tanári kar – néhány kivételtől eltekintve – román lett. Nekem is be kellett olvadnom a rendszerbe: elfogadtak, megbecsültek, de a múltról nem beszélhettünk. Csak így lehetett béke.
– Soha nem kívánkozott el erről a mesterséges „béke szigetéről”?
– Akkoriban nem volt sok választási lehetőség. Elevenen élt bennem egy ’52-es történet, amikor a főiskola küldötteként a bukaresti mezőgazdasági kiállításon megkerestek az RKP Központi Bizottságának mezőgazdasági osztályáról. Se szó, se beszéd, kezembe nyomtak egy kinevezést, hogy holnaptól itt fogok dolgozni: beválasztottak abba az országos bizottságba, amely a szövetkezetesítést készítette elő. Moldvába, Iași környékére delegáltak, ahol pártpropagandisták mellett agronómusként kellett jelentést készítenem arról, hol lehetne elkezdeni a kollektivizálást. Háromszéki származású falusi fiatalemberként ez a fordulat annyira megviselt, hogy stressz okozta gyomorvérzéssel szállítottak a bukaresti Elias kórházba. Amikor lábra álltam, a pártbizottság mezőgazdasági felelősét arra kértem, engedjen vissza Kolozsvárra, mert képtelen vagyok ezt a munkát végezni. Szerencsémre megértő volt, visszatérhettem az agronómiára. Ez a tapasztalat végigkísért: sokkal rosszabbul is alakulhatott volna az életem...
– Mennyire volt szerencsés a szocialista mezőgazdaságban dolgozni, ahol a hozamokat túllicitálták, túlhazudták?
– Nem a propagandistáknak, hanem az agrárszakembereknek köszönhetően Romániában negyven év alatt azért mégis létrejött egy modern mezőgazdaság. Az ötvenes-hatvanas években még orosz minta alapján gyártott traktorokkal és mezőgépekkel dolgoztunk, de a rendszerváltást megelőző húsz esztendőben amerikai licensz alapján gyártott korszerű hazai mezőgépekkel látták el a nagyüzemeket. A pneumatikus vetőgépek nemzedékének megjelenése már világszínvonalat hozott a román mezőgazdaságba. Ahol engedték, hogy az agronómus legjobb tudása szerint dolgozzon, ott jó hozamok születtek. Amelyik szakember adott a munkájára, sikerélménye is volt. Tanári pályafutásom alatt nem akadt olyan hazai gyártmányú mezőgép, amit ne próbáltam volna ki. A bukaresti Mezőgépészeti Kísérleti Intézet kiemelt partnereként a Kolozsvári Agrártudományi Egyetemen kipróbáltuk és véleményeztük az országban gyártott valamennyi mezőgépet.
– A napi oktatás mellett miként jutott idő erre is?
– Egy mai egyetemi oktató számára nehezen hihető az az iram, amit akkor diktáltak a mezőgazdaságban. Óráinkat úgy csoportosítottuk, hogy az egyetemen felváltva hetente három munkanapot töltsünk. A többi napokon egy-egy mezőgazdasági nagyüzem gépesítését kellett felügyelni, irányítani, vagy az egyetem kísérleti parcelláin üzemeltettük be az új gépeket. A heteken át kipróbált mezőgépekről részletes jelentést készítettünk: a sorozatgyártás beindulásakor a gyártó rendszerint ezt vette figyelembe.
– Úgy lett mezőgépészetet előadó tanár, hogy agronómusnak tanult, holott később a mezőgépészetet a műszaki egyetemen önálló szakként oktatták. Ki értett jobban a gépészethez: az agronómus vagy a mezőgépész mérnök?
– Az agrártudományi egyetemen az agronómusokat, a kertészmérnököket és az állattenyésztőket oktattuk mezőgépészetre. A mi előnyünk az volt, hogy az agrárszakember ismerte a teljes technológiát, amiben a mezőgépészet egy-egy láncszem volt. Gyakorlati szempontból az agronómusok jobban értettek a mezőgépészethez, mint a műszaki egyetem végzettjei. A nyolcvanas évek elejéig a mezőgépészet nem volt külön szak: a mindenkori agrárszakember és a gazda szakterületének számított. A gépekkel jómagam is gyerekkoromban barátkoztam meg a háromszéki Nyújtódon.
– Szüleitől örökölte a gépek iránti elkötelezettségét?
– Gyerekkori szerelem ez. Jól emlékszem a virágzó nyújtódi gazdakörre. Ma talán sokan csodálkoznak ezen, de a harmincas években a szülőfalumban senki nem vetett kézzel, vetőgépeink voltak. A gazdakör oszlopos tagjaként édesapám a falu gabonavető gépét gondozta, és ha nem volt otthon, engem kértek meg a falubeliek, hogy vetés előtt állítsam be a gépet. De volt a mi portánkon minden egyéb felszerelés is: a kor viszonyaihoz képest nálunk és sok más erdélyi faluban létezett már modern gazdálkodás.
– Mit sikerült ebből újraéleszteni 1990 után, Nyújtódon?
– A történet ugyanaz, mint szerte Erdélyben: a kollektív gazdaságok felbomlásával nem csak a földeket, a mezőgépeket is szétosztották, szétszórták. A rendszerváltás után mindenhol megpróbáltam segíteni az új rend kialakulását, ahol erre igény mutatkozott. A két világháború közötti gazdaköri mozgalom emberi bizalmon, együttműködési szándékon alapult, ebből viszont keveset sikerült újjáéleszteni ’90 után. A termelőszövetkezet széthullását követően, bátyám – aki húsz éven át volt tsz-elnök – megalakította a rövid életűnek bizonyuló társulást, de az emberek úgy látták, jobb külön-külön boldogulni. Talán ma már nem így gondolnák.
– Milyen jövője van az erdélyi mezőgazdaságnak?
– Nagy múltja, de nagy jövője is van. Van itt hagyomány, amire lehet alapozni. Csak meg kéne szívlelni a szakemberek tanácsát: kisparcellákon nem lehet gépesített és hatékony mezőgazdaságot fenntartani. Hetven-nyolcvan évvel ezelőtt erdélyi falvainkban működött a tagosítás, nem kell tehát újra felfedezni a spanyolviaszt.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
2014. április 4.
Damokos Csaba: SZAKPOLITIKAI VITAINDÍTÓ. Vitaindító az erdélyi képzőművészet jelenlegi helyzetéről és jövőjéről
2014. április 14.
Valami bűzlik Bukarestben
Újabb pofont adott a kormány a Székelyföldön élőknek, amikor úgy döntött, gyorsforgalmi úttal váltja ki az észak-erdélyi autópálya Marosvásárhely és Brassó közötti szakaszát.
Tény, hogy ez is jobb, mint a jelenlegi semmi, s legalább gyorsabban eljuthatnánk Nagyváradról mondjuk Sepsiszentgyörgyre, de a potenciális beruházók továbbra is elmaradnának. Mint ahogy az is változatlanul távol tartja őket Hargita és Kovászna megyétől, hogy a brassói repülőtér tovább késik, illetve egyelőre biztos nem épül meg a tervek szerint Hargita megyei településeket is érintő Marosvásárhely–Jászvásár-sztráda.
Eközben a közlekedési miniszter arról beszél, hogy az áprilistól az üzemanyagokra kivetett plusz hétcentes jövedéki adóból befolyó bevételekből öt év alatt hétszáz kilométer sztráda épül meg. De ahogy elnézzük, nem nálunk fejlesztenek.
Prioritást élveznek ugyanis a déli szakaszok, egyebek mellett amiatt is, hogy a Renault nemrég azzal fenyegette meg a kormányt, hogy ha záros határidőn belül nem tudják sztrádán kivinni az országból a Daciákat, akkor Marokkóba teszik át az ország legfőbb exporttermékének gyártását. (Ehhez képest nem sok zsarolási potenciálja van a kormányra lépés egyik fő feltételeként az észak-erdélyi autópálya megépítését megjelölő RMDSZ-nek, de mindenképp több, mint ellenzékből, s reméljük, meg is tesznek minden tőlük telhetőt.)
Ismét azt látjuk hát, hogy hiába vagyunk becsületes adófizető polgárai Romániának, pénzünket más régiók fejlesztésére költik el, közben meg váltig hangsúlyozzák, hogy a Székelyföld nem elég fejlett az autonómiához. Hát hányszor mondjuk még el, hogy próbáljuk meg? Hagyják, hogy minden régió önállóan döntse el, mire fordítja a saját polgárai által megtermelt összegeket. Eddigi tapasztalataink szerint lényegesen megnőne mind az észak-erdélyi autópálya, mind a brassói repülőtér megépülésének esélye.
Jelenleg ugyanis az az érzésünk, mintha Bukarest szándékosan próbálná még jobban elsorvasztani gazdaságilag ezt a térséget.
Bálint Eszter. Krónika (Kolozsvár)
Újabb pofont adott a kormány a Székelyföldön élőknek, amikor úgy döntött, gyorsforgalmi úttal váltja ki az észak-erdélyi autópálya Marosvásárhely és Brassó közötti szakaszát.
Tény, hogy ez is jobb, mint a jelenlegi semmi, s legalább gyorsabban eljuthatnánk Nagyváradról mondjuk Sepsiszentgyörgyre, de a potenciális beruházók továbbra is elmaradnának. Mint ahogy az is változatlanul távol tartja őket Hargita és Kovászna megyétől, hogy a brassói repülőtér tovább késik, illetve egyelőre biztos nem épül meg a tervek szerint Hargita megyei településeket is érintő Marosvásárhely–Jászvásár-sztráda.
Eközben a közlekedési miniszter arról beszél, hogy az áprilistól az üzemanyagokra kivetett plusz hétcentes jövedéki adóból befolyó bevételekből öt év alatt hétszáz kilométer sztráda épül meg. De ahogy elnézzük, nem nálunk fejlesztenek.
Prioritást élveznek ugyanis a déli szakaszok, egyebek mellett amiatt is, hogy a Renault nemrég azzal fenyegette meg a kormányt, hogy ha záros határidőn belül nem tudják sztrádán kivinni az országból a Daciákat, akkor Marokkóba teszik át az ország legfőbb exporttermékének gyártását. (Ehhez képest nem sok zsarolási potenciálja van a kormányra lépés egyik fő feltételeként az észak-erdélyi autópálya megépítését megjelölő RMDSZ-nek, de mindenképp több, mint ellenzékből, s reméljük, meg is tesznek minden tőlük telhetőt.)
Ismét azt látjuk hát, hogy hiába vagyunk becsületes adófizető polgárai Romániának, pénzünket más régiók fejlesztésére költik el, közben meg váltig hangsúlyozzák, hogy a Székelyföld nem elég fejlett az autonómiához. Hát hányszor mondjuk még el, hogy próbáljuk meg? Hagyják, hogy minden régió önállóan döntse el, mire fordítja a saját polgárai által megtermelt összegeket. Eddigi tapasztalataink szerint lényegesen megnőne mind az észak-erdélyi autópálya, mind a brassói repülőtér megépülésének esélye.
Jelenleg ugyanis az az érzésünk, mintha Bukarest szándékosan próbálná még jobban elsorvasztani gazdaságilag ezt a térséget.
Bálint Eszter. Krónika (Kolozsvár)
2014. május 18.
Kisebbségek kultúrája virágzott Szejkefürdőn
Tarka, táncos kedvű forgataggá vált vasárnap a szejkefürdői rét a negyvennyolcadik alkalommal megrendezett Szejke Népzene- és Néptáncfesztiválon. A sokszínűség jegyében zajlott rendezvény gálaműsorán napsugarak koronázták meg az országban élő kisebbségektől virágzó tömeget.
A háromnapos rendezvény a Fabatka zenekar koncertjével kezdődött pénteken este a Művelődési Házban, ahol moldvai és csángó dalokra táncolhattak az érdeklődők. A környékbeli településeket bemutató Régiók találkozóján, szombaton délután Lövétével ismerkedhettek meg jobban a fesztiválra érkezők, nemcsak népzenei és táncelőadások nyújtottak ízelítőt a község hagyományaiból, hanem Egyed József kortárs, valamint a régi Lövétéről készült felvételei is. Parádéval mutatkozott be vasárnap délelőtt a néptáncosok forgataga a székelyudvarhelyieknek: mielőtt a szejkefürdői színpadon léptek volna fel, a táncosok kedvcsinálóként a város utcáin és a Művelődési Ház előtt is táncot roptak.
A tét nélküli, Európai étkek a hagyomány jegyében főzőverseny kuktacsapatai ismét ínycsiklandozó illatokkal gazdagították a fesztivált: pörkölt, gulyás fortyogott az üstökben, és húsok sercegtek a grillrácsokon, míg a négyszázhat fellépő előadása tartott. Tizenhét együttes mutatkozott be idén a szejkefürdői színpadon, a jelenlévők közelebb kerülhettek a szerb, ukrán, török-tatár, horvát, szász, orosz-lipován, görög, örmény, rutén, bolgár, csángó és roma hagyományokhoz, hiszen lépten-nyomon pompásan díszített népviseleteket hordó, különböző anyanyelven társalgó csoportok tarkították a közönséget. Nemcsak az udvarhelyszéki közönség, hanem a fellépő csoportok is ismerkedhettek új hagyományokkal, sokan a fesztivál alatt szereztek tudomást egymás szokásairól, emellett többen most érkeztek első alkalommal Székelyföldre is.
Szejkefürdő – a szép emlékek
Először a Szejkefürdőn mutatkozott be hivatalosan néptánccsoportunk 2005-ben, tulajdonképpen ez volt az első Bánságon kívűli meghívás, melynek során komolyabban kezdtünk el foglalkozni a hagyományőrzéssel – mesélte lapunknak a kezdetekről Șehabi Nadia, a bolgár Brest néptánccsoport tagja. Korábban csak helyi ünnepségeken léptek fel, mára már közel ötvenen öltik fel rendszeresen az aranyfonalakkal díszített viseletet. Közösségük legfiatalabbjai is táncra perdülnek, hiszen az ötévesek már külön csoportot alakítottak, de vannak tíz és tizenöv év közöttiek, valamint húszonévesek is. Nálunk mindenki tudja, hogy nagyon fontos a hagyományok őrzése, családjaink fiatal korunktól ebbe a hitbe és hagyományba nevelnek, ezért mindenki kötelességének is érzi, hogy csatlakozzon a csoporthoz – magyarázta Nadia.
Otthon bolgárul beszélünk, viszont az iskolában románul tanulunk, talán ezért is érezzük annyira fontosnak, hogy őrizzük meg őseink hagyatékát. Mára már nagyon kevesen értenek a népviselet varrásához, csupán néhány idősebb asszony ismeri az időigényes technika titkait, sajnos a hozzá szükséges anyagot sem lehet már beszerezni. A rajtunk lévő ruhákat mind felmenőinktől örököltük – részletezte a Bresteáról érkezett bánsági bolgár aranyfonalakkal díszített ruháik történetét. Mint kiderült, korábban hétköznap is ezekben a többnyire ékszínkék ruhákban jártak őseik, amint ritkábban öltötték fel a viseletet, a díszítés is összetettebbé vált.
A szivárványcsoport
A szivárvány színeit idézi a lányok viselete – magyarázták térdig érő selyemruháikról Claudia Grigorii és Neculai Macari, a Jászvásárról érkezett orosz-lipován Raduga néptánccsoport tagjai. 2004-ben alakult csoportjuk, azóta több fesztiválon is felléptek, nevük, Raduga is annyit tesz, mint szivárvány, ezért a csapat lány tagjai igyekeztek mindig különböző színű viseletet hordani, sok tűzvörös gyönggyel és aranyfonalakkal díszítve. Mintegy kétszáz éve érkeztek a lipovánok Romániába, ma is igyekszünk hitünkhőz és hagyományainkhoz hűek maradni dalainkon és táncainkon keresztül – részletezte Claudia a csoport tevékenységét, amely a háromszáz családból álló jászvásári közösséget képviseli országszerte.
Nagyon érdekes érzés ilyen sokszínű fesztiválon fellépni, hiszen ilyenkor döbbenünk rá, hogy milyen változatos kultúrák, kisebbségek élnek együtt békésen egy országban. Az évek során nagyon sok, különböző etnikumokhoz tartozó néptáncossal barátkoztunk össze, és sokszor a két-három perces konferálásokból ismerjük meg mi is szokásaikat, hogy azok mit jelentenek számukra – tette hozzá Neculai. A többnyire húsz és harmincöt év közöttiekből összeállt csoport saját maga állítja össze a lépéseket és a zenét, amire fellép. Bár ragaszkodnak a hagyományokhoz, mégis igyekeznek az újat is beleékelni.
Meggyőződtek, vendégszeretők a székelyek
A kilencvenes években kezdtünk el fellépni, főként ősi, hagyományos dalokat adunk elő, ezzel támogatva kultúránkat – mutatta be a Tulcsea megyei Jurilovcából érkezett orosz-lipován Reabinuska népdalcsoportot Simion Larion bácsi, a legidősebb tag. Mi Oroszországból érkeztünk ezelőtt néhány évszázaddal, bár el voltunk szakítva, tiszta lélekből őriztük meg hagyományainkat, kultúránkat és vallásunkat. Hiszen mi tulajdonképpen hitünk miatt hagytuk el az óhazát – folytatta Simion bácsi, hangsúlyozva, hogya a lipovánok ma is ragaszkodnak vallási hagyományaikhoz, amelyek az orosz ortodox egyház reformja előtti állapotot tükrözik. Dalaik rendszerint az emberi élet fő eseményeihez köthetők.
Kétnapos volt régebben nálunk az esküvő, az első napon vidám dalokkal köszöntötték a fiatal párt, míg a második nap, amikor már jobban megismerték egymást a fiatalok, pimaszabb, csipkelődőbb szövegű dalokat is lehetett énekelni nekik – magyarázták az égszínkék és arany ruhákba öltözött idős hölgyek, akik főként esküvői, ünnepi dalokat adnak elő. A mai fiatalok eltévednek sokszor a világ forgatagában, mi meg próbáljuk emlékeztetni őket, átadni a hagyományainkat – fejtette ki Simion bácsi, akinek szívéhez nőtt a székely táj. Bevallotta, első alkalommal van itt, jól érzi magát, itt szerzett élményei szerinte teljes mértékben ellentmondanak a románok előítéleteinek: nemcsak ő, hanem mindannyian meggyőződtek arról, hogy a székelyek barátságosak és vendégszeretők.
Veres Réka. Székelyhon.ro
Tarka, táncos kedvű forgataggá vált vasárnap a szejkefürdői rét a negyvennyolcadik alkalommal megrendezett Szejke Népzene- és Néptáncfesztiválon. A sokszínűség jegyében zajlott rendezvény gálaműsorán napsugarak koronázták meg az országban élő kisebbségektől virágzó tömeget.
A háromnapos rendezvény a Fabatka zenekar koncertjével kezdődött pénteken este a Művelődési Házban, ahol moldvai és csángó dalokra táncolhattak az érdeklődők. A környékbeli településeket bemutató Régiók találkozóján, szombaton délután Lövétével ismerkedhettek meg jobban a fesztiválra érkezők, nemcsak népzenei és táncelőadások nyújtottak ízelítőt a község hagyományaiból, hanem Egyed József kortárs, valamint a régi Lövétéről készült felvételei is. Parádéval mutatkozott be vasárnap délelőtt a néptáncosok forgataga a székelyudvarhelyieknek: mielőtt a szejkefürdői színpadon léptek volna fel, a táncosok kedvcsinálóként a város utcáin és a Művelődési Ház előtt is táncot roptak.
A tét nélküli, Európai étkek a hagyomány jegyében főzőverseny kuktacsapatai ismét ínycsiklandozó illatokkal gazdagították a fesztivált: pörkölt, gulyás fortyogott az üstökben, és húsok sercegtek a grillrácsokon, míg a négyszázhat fellépő előadása tartott. Tizenhét együttes mutatkozott be idén a szejkefürdői színpadon, a jelenlévők közelebb kerülhettek a szerb, ukrán, török-tatár, horvát, szász, orosz-lipován, görög, örmény, rutén, bolgár, csángó és roma hagyományokhoz, hiszen lépten-nyomon pompásan díszített népviseleteket hordó, különböző anyanyelven társalgó csoportok tarkították a közönséget. Nemcsak az udvarhelyszéki közönség, hanem a fellépő csoportok is ismerkedhettek új hagyományokkal, sokan a fesztivál alatt szereztek tudomást egymás szokásairól, emellett többen most érkeztek első alkalommal Székelyföldre is.
Szejkefürdő – a szép emlékek
Először a Szejkefürdőn mutatkozott be hivatalosan néptánccsoportunk 2005-ben, tulajdonképpen ez volt az első Bánságon kívűli meghívás, melynek során komolyabban kezdtünk el foglalkozni a hagyományőrzéssel – mesélte lapunknak a kezdetekről Șehabi Nadia, a bolgár Brest néptánccsoport tagja. Korábban csak helyi ünnepségeken léptek fel, mára már közel ötvenen öltik fel rendszeresen az aranyfonalakkal díszített viseletet. Közösségük legfiatalabbjai is táncra perdülnek, hiszen az ötévesek már külön csoportot alakítottak, de vannak tíz és tizenöv év közöttiek, valamint húszonévesek is. Nálunk mindenki tudja, hogy nagyon fontos a hagyományok őrzése, családjaink fiatal korunktól ebbe a hitbe és hagyományba nevelnek, ezért mindenki kötelességének is érzi, hogy csatlakozzon a csoporthoz – magyarázta Nadia.
Otthon bolgárul beszélünk, viszont az iskolában románul tanulunk, talán ezért is érezzük annyira fontosnak, hogy őrizzük meg őseink hagyatékát. Mára már nagyon kevesen értenek a népviselet varrásához, csupán néhány idősebb asszony ismeri az időigényes technika titkait, sajnos a hozzá szükséges anyagot sem lehet már beszerezni. A rajtunk lévő ruhákat mind felmenőinktől örököltük – részletezte a Bresteáról érkezett bánsági bolgár aranyfonalakkal díszített ruháik történetét. Mint kiderült, korábban hétköznap is ezekben a többnyire ékszínkék ruhákban jártak őseik, amint ritkábban öltötték fel a viseletet, a díszítés is összetettebbé vált.
A szivárványcsoport
A szivárvány színeit idézi a lányok viselete – magyarázták térdig érő selyemruháikról Claudia Grigorii és Neculai Macari, a Jászvásárról érkezett orosz-lipován Raduga néptánccsoport tagjai. 2004-ben alakult csoportjuk, azóta több fesztiválon is felléptek, nevük, Raduga is annyit tesz, mint szivárvány, ezért a csapat lány tagjai igyekeztek mindig különböző színű viseletet hordani, sok tűzvörös gyönggyel és aranyfonalakkal díszítve. Mintegy kétszáz éve érkeztek a lipovánok Romániába, ma is igyekszünk hitünkhőz és hagyományainkhoz hűek maradni dalainkon és táncainkon keresztül – részletezte Claudia a csoport tevékenységét, amely a háromszáz családból álló jászvásári közösséget képviseli országszerte.
Nagyon érdekes érzés ilyen sokszínű fesztiválon fellépni, hiszen ilyenkor döbbenünk rá, hogy milyen változatos kultúrák, kisebbségek élnek együtt békésen egy országban. Az évek során nagyon sok, különböző etnikumokhoz tartozó néptáncossal barátkoztunk össze, és sokszor a két-három perces konferálásokból ismerjük meg mi is szokásaikat, hogy azok mit jelentenek számukra – tette hozzá Neculai. A többnyire húsz és harmincöt év közöttiekből összeállt csoport saját maga állítja össze a lépéseket és a zenét, amire fellép. Bár ragaszkodnak a hagyományokhoz, mégis igyekeznek az újat is beleékelni.
Meggyőződtek, vendégszeretők a székelyek
A kilencvenes években kezdtünk el fellépni, főként ősi, hagyományos dalokat adunk elő, ezzel támogatva kultúránkat – mutatta be a Tulcsea megyei Jurilovcából érkezett orosz-lipován Reabinuska népdalcsoportot Simion Larion bácsi, a legidősebb tag. Mi Oroszországból érkeztünk ezelőtt néhány évszázaddal, bár el voltunk szakítva, tiszta lélekből őriztük meg hagyományainkat, kultúránkat és vallásunkat. Hiszen mi tulajdonképpen hitünk miatt hagytuk el az óhazát – folytatta Simion bácsi, hangsúlyozva, hogya a lipovánok ma is ragaszkodnak vallási hagyományaikhoz, amelyek az orosz ortodox egyház reformja előtti állapotot tükrözik. Dalaik rendszerint az emberi élet fő eseményeihez köthetők.
Kétnapos volt régebben nálunk az esküvő, az első napon vidám dalokkal köszöntötték a fiatal párt, míg a második nap, amikor már jobban megismerték egymást a fiatalok, pimaszabb, csipkelődőbb szövegű dalokat is lehetett énekelni nekik – magyarázták az égszínkék és arany ruhákba öltözött idős hölgyek, akik főként esküvői, ünnepi dalokat adnak elő. A mai fiatalok eltévednek sokszor a világ forgatagában, mi meg próbáljuk emlékeztetni őket, átadni a hagyományainkat – fejtette ki Simion bácsi, akinek szívéhez nőtt a székely táj. Bevallotta, első alkalommal van itt, jól érzi magát, itt szerzett élményei szerinte teljes mértékben ellentmondanak a románok előítéleteinek: nemcsak ő, hanem mindannyian meggyőződtek arról, hogy a székelyek barátságosak és vendégszeretők.
Veres Réka. Székelyhon.ro
2014. május 19.
Boldoggá avatták Anton Durcovici vértanú püspököt
Több mint húszezer ember jelenlétében szombaton Iaşi-ban boldoggá avatták Anton Durcovici római katolikus vértanú püspököt.
Ferenc pápa különmegbízottja, Angelo Amato bíboros, a Szentté avatási kongregáció vezetője celebrálta a szentmisét, és felolvasta a pápa által aláírt, május 11-i keltezést viselő, boldoggá avatási dekrétumot.
Anton Durcovici püspök (1888–1951) a máramarosszigeti börtönben hunyt el, vértanúságát Ferenc pápa 2013. október 31-én ismerte el. A vértanú püspök bekerül a katolikus egyház boldogjai és szentjei közé, róla a helyi egyház december 10-én, halála napján emlékezik meg.
Anton Durcovici a negyedik Romániában, akit a katolikus egyház a kommunista időszak vértanújaként boldoggá avatott. 2010-ben Bogdánffy Ignác Szilárd 1949-ben a nagyenyedi börtönben elhunyt szatmári és váradi segédpüspök, 2011-ben Scheffler János 1952-ben a jilavai börtönben elhalálozott szatmári püspök, 2013-ban Vladimir Ghika herceg, a jilavai börtönben 1954-ben elhunyt római katolikus pap került a boldogok közé. II. János Pál pápa rendeletével 1983 októberében Ieremia Valahult avatták boldoggá. Nyugati Jelen (Arad)
Több mint húszezer ember jelenlétében szombaton Iaşi-ban boldoggá avatták Anton Durcovici római katolikus vértanú püspököt.
Ferenc pápa különmegbízottja, Angelo Amato bíboros, a Szentté avatási kongregáció vezetője celebrálta a szentmisét, és felolvasta a pápa által aláírt, május 11-i keltezést viselő, boldoggá avatási dekrétumot.
Anton Durcovici püspök (1888–1951) a máramarosszigeti börtönben hunyt el, vértanúságát Ferenc pápa 2013. október 31-én ismerte el. A vértanú püspök bekerül a katolikus egyház boldogjai és szentjei közé, róla a helyi egyház december 10-én, halála napján emlékezik meg.
Anton Durcovici a negyedik Romániában, akit a katolikus egyház a kommunista időszak vértanújaként boldoggá avatott. 2010-ben Bogdánffy Ignác Szilárd 1949-ben a nagyenyedi börtönben elhunyt szatmári és váradi segédpüspök, 2011-ben Scheffler János 1952-ben a jilavai börtönben elhalálozott szatmári püspök, 2013-ban Vladimir Ghika herceg, a jilavai börtönben 1954-ben elhunyt római katolikus pap került a boldogok közé. II. János Pál pápa rendeletével 1983 októberében Ieremia Valahult avatták boldoggá. Nyugati Jelen (Arad)
2014. augusztus 23.
Babucs Zoltán
KIÚTKERESÉS 1944. augusztus 23. A román átállás napja
A magyar katonai és politikai vezetés 1944 nyarán még reménykedett abban, hogy a háború vihara sokáig nem éri el az ország határait.
A szovjet Vörös Hadsereg azonban egyre közeledett a Magyar Királyság keleti határaihoz, 1944 augusztusában Kárpátalja és a Székelyföld is egyre inkább a front közelébe került. Az Árpád-vonallal megerődített akkori magyar határ és a szovjetek között azonban ott állott két német hadsereg és szinte a teljes román haderő. A gyökeres változás 1944. augusztus 23-án – hetven esztendővel ezelőtt – következett be, amikor Románia szövetségesi rendszert váltott, átállt a szovjetek oldalára. Igaz, Románia ezzel 1941-es keleti hódításait elvesztette, ám átállásával elérte, hogy az 1940. augusztus 30. óta Magyarországhoz tartozó Észak-Erdélyre és a Székelyföldre újból jogot formáljon.
Román kiútkeresés Sztálingrád után
Amikor 1943-ban a Kállay-kormány titkon felvette a kapcsolatot a nyugati szövetségesekkel, a románok is hasonlóképp tettek. Külpolitikai téren azonban ügyesebbnek bizonyultak nálunk, hiszen a Szovjetunió felé is kapcsolatot kerestek. Ekkoriban a szovjetek nem különösebben szimpatizáltak a románokkal, hiszen azok 1941-ben bekebelezték Besszarábiát, Észak-Bukovinát és Transznisztriát, ráadásul hozzájuk fűződött a hírhedt odesszai vérengzés elkövetése is. Barbu Ştribei herceg vezetésével előbb Kairóban, majd Moszkvában folytak tárgyalások, miközben 1944 januárjának közepén a britek átengedték a szovjeteknek a fegyverszüneti tárgyalások irányítását. Bár 1944. április 12-én Ion Antonescu marsall elutasította az előzetes fegyverszüneti feltételeket, azonban közel két hónap múltán a Nemzeti Liberális Párt, valamint a Nemzeti Parasztpárt I. Mihály tudtával mégis elfogadta azokat. Mihály király környezete már 1944 májusában elkezdte a kiugrás előkészítését és 1944. június 13/14-én éjszaka megállapodás született arról, hogy augusztus 26-án fegyverrel kényszerítik ki a németekkel szembeni lépéseket. Ezen a megbeszélésen a két párt mellett a Román Kommunista Párt képviselője és a király katonai bizalmasai is jelen voltak. 1944. június 20-án megalakult a fenti három pártot és a szociáldemokratákat is magába foglaló Nemzeti Demokrata Blokk, amely elismerte a királyi Udvar vezető szerepét és elfogadta a monarchia fenntartását. Románia stratégiai jelentősége ekkorra értékelődött fel a szovjetek szemében, hiszen a román fegyverszünet a Balkán felé történő gyors előrenyomulást eredményezhette. A román lépések siettetésére elővették a „magyar kártyát”, azaz burkolt ígéretet tettek arra vonatkozóan, hogy a háború után Románia javára oldódik meg az erdélyi kérdés.
Az 1944. augusztus 20-i szovjet támadás
Közben felgyorsultak a katonai események is, miután 1944 nyarán a Vörös Hadsereg szétverte a német Közép Hadseregcsoportot belorusz területen, majd a nyomasztó emberi és haditechnikai mennyiségi fölénnyel rendelkező 2. és 3. Ukrán Front 1944. augusztus 20-án hadászati jelentőségű támadást indított román földön azon céllal, hogy megsemmisítse a német és román erőkből álló Dél-Ukrajna Hadseregcsoportot, továbbá kiléptesse Romániát a háborúból. A szovjetek a Keleti-Kárpátok és a Fekete-tenger között húzódó német-román arcvonalat Iaşi, Chişinǎu és Bengyeri között szándékoztak áttörni, hogy onnan Bukarest és a Ploieşti olajmezők felé nyomuljanak tovább.
A két szovjet hadseregtábornok, R. I. Malinovszkij és F. I. Tolbuhin vezette 2. és 3. Ukrán Front állománya 1.314.200 katona, 1428 db harckocsi, 446 db önjáró löveg, 16.000 db löveg és aknavető volt, s a tervezett szárazföldi hadműveleteket a szovjet 5. és 17. légi hadsereg mintegy 2200 db repülőgépe támogatta a levegőből. Velük szemben állott – mintegy 600 km-es arcvonalon – a Johannes Friessner vezérezredes által vezetett Dél-Ukrajna Hadseregcsoport, amely a román 3. és 4., illetve a német 6. és 8. tábori hadseregből állott. A német hadseregek egy-egy román hadsereggel alkottak seregcsoportot, s erejük gyengébb volt szovjetekénél, mivel a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport 500.000 német és 431.000 román katonából, 121 db harckocsiból, 284 db rohamlövegből, 7600 db lövegből és aknavetőből, s 810 db repülőgépből állott. A második világháború után Friessner vezérezredes kendőzetlenül emlékezett vissza a román erők harcértékéről: „A román katona, adottságait tekintve, jó katona volt, és sok csatában helytállt. De nem volt elég kitartó és rettenthetetlen. Ez volt a véleménye Antonescu marsallnak is. A csapattisztek, akik lényegében a birtokos rétegből kerültek ki – kevés kivétellel -, nem voltak elég képzettek. Életmódjuk nem volt éppen példamutató! Beosztottaikkal alig törődtek, ezért hozzájuk fűződő kapcsolatuk is gyenge volt. Jobb ellátásban részesültek, mint a legénység, s mivel egyáltalán nem érezték a közkatonákat sújtó hiányokat, ezek nem is foglalkoztatták őket. Soraikban mindennapos volt a korrupció és a sikkasztás. Nem voltak különbek az altisztek sem: a miénkhez hasonló tiszthelyettesi kar náluk nem létezett. Mindebből következően a román csapatokból hiányzott a katonai együvé tartozás szelleme: a tiszteknek, tiszthelyetteseknek és közkatonáknak az a nélkülözhetetlen bajtársi kapcsolata, ami a Wehrmachtban létezett. Nem voltak megfelelően felkészítve a modern harcászat követelményeire, ez különösen a köteléken belüli önálló cselekvésre való nevelés terén mutatkozott meg.”
1944. augusztus 20-án reggel, közel másfél-két órás tüzérségi előkészítés vezette be a szovjet offenzívát, amely már az első napon jelentős sikereket ért el azzal, hogy a román 3. és 4. hadseregek arcvonalát szétszaggatta. Másnap a szovjet hadseregcsoportok részenként bekerítették a német 6. és 8. tábori hadseregek zömét, valamint a román 3. hadsereget.
Ezekben a napokban Antonescu kétszer is tárgyalt Friessner vezérezredessel, majd az augusztus 22-én összehívott minisztertanáccsal kimondatta a háború továbbfolytatását. Ekkor már Hitler engedélyével elrendelték a visszavonulást, így a német és román csapatok a Duna delta és a Prut folyó irányába próbáltak visszavonulni. Azonban elkéstek, mivel akkorra már a szovjetek gyorsan mozgó hadtestei birtokba vették az átkelők zömét. Antonescu marsall augusztus 23-án délután 16 órára kért kihallgatást az uralkodótól, s szándéka volt, hogy ezután a frontra indul, így intézkedett arról is, hogy a román főváros és környékén állomásozó román csapatok is az arcvonalba kerüljenek. Mivel feltételezhető volt a román 3. és 4. hadseregek parancsnokairól – Petre Dumitrescu vezérezredesről és Ilie Şteflea hadseregtábornokról –, hogy hűek maradnak Antonescuhoz és a németekhez, az Udvar váratlan lépésre szánta el magát, a korábbi megállapodással ellentétben augusztus 26-ról 23-ra hozta előre az átállás időpontját.
1944. augusztus 23. történései
Augusztus 23-án délután 16 órakor az ifjú Mihály király fogadta a conducǎtort és feltette neki a kérdést, hajlandó-e részt venni az átállásban. Antonescu erre nemet mondott, így Ion Stircea tábornok, a Testőrség parancsnoka azonnal letartóztatta. Két órával később maga I. Mihály tájékoztatta fegyverszüneti kérelméről a teljesen elképedt Manfred von Killinger német követet. Katonai kormány alakult Constantin Sǎnǎtescu vezérezredessel az élen, amely lezáratta a román fővárosba vezető utakat és vasutakat, továbbá bekerítették a Bukarestben állomásozó német alakulatokat. Késő este, 22 órakor I. Mihály a rádióban jelentette be a katonai diktatúra felszámolását, az ellenségeskedés beszüntetését a németellenes szövetség erőivel szemben, a román hadsereg csatlakozását a Vörös Hadsereghez. Ezen bejelentések mellett a fegyveres erők főparancsnokaként elrendelte a román csapatok támadását Észak-Erdély elfoglalására. A román kommunisták csupán ebből a rádiószózatból értesültek arról, hogy a kiugrás kezdetét vette és az 1945 utáni tudatos történelemhamisítással ellentétben nem főszereplői, csupán statisztái voltak a sikeres királypuccsnak.
Másnap a román hadsereg szinte mindenütt támadásokat indított korábbi német bajtársai ellen, amelyre válaszul a Luftwaffe bombázta Bukarestet. Augusztus 25-én I. Mihály hadat üzent a Harmadik Birodalomnak, miközben a román területen kelepcébe került német erők a keleti magyar határ felé hátráltak és szovjet gépesített csapatok igyekeztek mielőbb felzárkózni a Keleti-Kárpátokra. Ezen a napon a román határőrség több helyütt is rajtaütést hajtott végre a román-magyar határon.
Három nappal a bukaresti eseményeket követően, 1944. augusztus 26-án az Úz és a Csobányos völgyében első ízben törtek be a szovjet csapatok magyar területre, nyomukban új szövetségeikkel, a románokkal. A háború ekkor érkezett el a Magyar Királyság határaihoz, s megkezdődtek a magyarországi hadműveletek. Alig másfél hónappal később, 1944. október 15-én Horthy Miklós kormányzó is igyekezett országát kivezetni a háború poklából. Ám ami a románoknak rövid idő alatt sikerült, nálunk kudarcra ítéltetett.
Babucs Zoltán
Hadtörténész, 1974. február 14-én született Jászberényben.
1999-2000 folyamán végzett a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán történelem, illetve új- és legújabbkori történeti muzeológia szakon.
1998 óta – kisebb megszakításokkal - a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum tudományos munkatársaként dolgozik. A Nagy Magyarország konzervatív történelmi magazin egyik állandó szerzője, 2013 nyarától a Történelemportál című periodika szerkesztőségének tagja. Szakterülete: a második világháborús Magyar Királyi Honvédség története, valamint a jászkunok és a székelyek katonáskodása. Közel száz tanulmány mellett 14 kötet szerzője vagy társszerzője. Kutatási területének országosan elismert szakértőjeként számos televízió műsor és rádióadás szereplője. Művei: - A Kárpátok őrei. A székely vitézség ezer éve. Kárpátia Stúdió, Budapest. 2013. - "Megremeg a föld, amerre magyar honvéd lába lép..."- a m. kir. jászberényi 2/III. és 32/III. honvéd gyalogzászlóaljak története (1939-1943). Jászsági honvédek a II. világháborúban II. kötet. Jász Honvédekért Alapítvány, Jászberény. 2001. - "Század vigyázz! Harckocsira!" A jászberényi páncélos zászlóalj a II. világháborúban. Jászsági honvédek a II. világháborúban. I. kötet. Jász Honvédekért Alapítvány, Jászberény. 2000. - Jászkun alakulatok az 1848/49-es magyar függetlenségi háborúban. Jász Múzeum, Jászberény. 1995. Társszerzőként: - "Legyetek eskütökhöz hívek mindhalálig!" A budapesti magyar királyi "József Nádor" 2. honvéd gyalogezred története (1920-1943). Puedlo Kiadó, Budapest - Nagykovácsi. 2013. - "Szent Istvánnal álljuk mindig a vártát." A székesfehérvári magyar királyi "Szent István" 3. honvéd gyalogezred a második világháborúban. Puedlo Kiadó, Budapest - Nagykovácsi. 2009. - "Légy győzelmek tanúja..." A kecskeméti magyar királyi "Zrínyi Miklós" 7. honvéd gyalogezred a második világháborúban. Puedlo Kiadó, Budapest-Nagykovácsi. 2008. - "Jász vitézek rajta, előre!" A jászberényi kerékpáros és harckocsi zászlóalj története (1921 - 1945). Puedlo Kiadó, Budapest-Nagykovácsi. 2007. - "Ahol a hősök születnek". Az egri magyar királyi "Dobó István" 14. honvéd gyalogezred a második világháborúban. Puedlo Kiadó, Budapest-Nagykovácsi. 2007. "Csillagos ég, merre van a magyar hazám..." Mezőkövesdiek a második világháború forgatagában. Városi Könyvtár, Mezőkövesd. 2006. - "Állták a csatát Tordánál fejtetőig vérben..." - Emlékkönyv a tordai csata 60. évfordulójára. Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság, Torda. 2004.
Transindex.ro
KIÚTKERESÉS 1944. augusztus 23. A román átállás napja
A magyar katonai és politikai vezetés 1944 nyarán még reménykedett abban, hogy a háború vihara sokáig nem éri el az ország határait.
A szovjet Vörös Hadsereg azonban egyre közeledett a Magyar Királyság keleti határaihoz, 1944 augusztusában Kárpátalja és a Székelyföld is egyre inkább a front közelébe került. Az Árpád-vonallal megerődített akkori magyar határ és a szovjetek között azonban ott állott két német hadsereg és szinte a teljes román haderő. A gyökeres változás 1944. augusztus 23-án – hetven esztendővel ezelőtt – következett be, amikor Románia szövetségesi rendszert váltott, átállt a szovjetek oldalára. Igaz, Románia ezzel 1941-es keleti hódításait elvesztette, ám átállásával elérte, hogy az 1940. augusztus 30. óta Magyarországhoz tartozó Észak-Erdélyre és a Székelyföldre újból jogot formáljon.
Román kiútkeresés Sztálingrád után
Amikor 1943-ban a Kállay-kormány titkon felvette a kapcsolatot a nyugati szövetségesekkel, a románok is hasonlóképp tettek. Külpolitikai téren azonban ügyesebbnek bizonyultak nálunk, hiszen a Szovjetunió felé is kapcsolatot kerestek. Ekkoriban a szovjetek nem különösebben szimpatizáltak a románokkal, hiszen azok 1941-ben bekebelezték Besszarábiát, Észak-Bukovinát és Transznisztriát, ráadásul hozzájuk fűződött a hírhedt odesszai vérengzés elkövetése is. Barbu Ştribei herceg vezetésével előbb Kairóban, majd Moszkvában folytak tárgyalások, miközben 1944 januárjának közepén a britek átengedték a szovjeteknek a fegyverszüneti tárgyalások irányítását. Bár 1944. április 12-én Ion Antonescu marsall elutasította az előzetes fegyverszüneti feltételeket, azonban közel két hónap múltán a Nemzeti Liberális Párt, valamint a Nemzeti Parasztpárt I. Mihály tudtával mégis elfogadta azokat. Mihály király környezete már 1944 májusában elkezdte a kiugrás előkészítését és 1944. június 13/14-én éjszaka megállapodás született arról, hogy augusztus 26-án fegyverrel kényszerítik ki a németekkel szembeni lépéseket. Ezen a megbeszélésen a két párt mellett a Román Kommunista Párt képviselője és a király katonai bizalmasai is jelen voltak. 1944. június 20-án megalakult a fenti három pártot és a szociáldemokratákat is magába foglaló Nemzeti Demokrata Blokk, amely elismerte a királyi Udvar vezető szerepét és elfogadta a monarchia fenntartását. Románia stratégiai jelentősége ekkorra értékelődött fel a szovjetek szemében, hiszen a román fegyverszünet a Balkán felé történő gyors előrenyomulást eredményezhette. A román lépések siettetésére elővették a „magyar kártyát”, azaz burkolt ígéretet tettek arra vonatkozóan, hogy a háború után Románia javára oldódik meg az erdélyi kérdés.
Az 1944. augusztus 20-i szovjet támadás
Közben felgyorsultak a katonai események is, miután 1944 nyarán a Vörös Hadsereg szétverte a német Közép Hadseregcsoportot belorusz területen, majd a nyomasztó emberi és haditechnikai mennyiségi fölénnyel rendelkező 2. és 3. Ukrán Front 1944. augusztus 20-án hadászati jelentőségű támadást indított román földön azon céllal, hogy megsemmisítse a német és román erőkből álló Dél-Ukrajna Hadseregcsoportot, továbbá kiléptesse Romániát a háborúból. A szovjetek a Keleti-Kárpátok és a Fekete-tenger között húzódó német-román arcvonalat Iaşi, Chişinǎu és Bengyeri között szándékoztak áttörni, hogy onnan Bukarest és a Ploieşti olajmezők felé nyomuljanak tovább.
A két szovjet hadseregtábornok, R. I. Malinovszkij és F. I. Tolbuhin vezette 2. és 3. Ukrán Front állománya 1.314.200 katona, 1428 db harckocsi, 446 db önjáró löveg, 16.000 db löveg és aknavető volt, s a tervezett szárazföldi hadműveleteket a szovjet 5. és 17. légi hadsereg mintegy 2200 db repülőgépe támogatta a levegőből. Velük szemben állott – mintegy 600 km-es arcvonalon – a Johannes Friessner vezérezredes által vezetett Dél-Ukrajna Hadseregcsoport, amely a román 3. és 4., illetve a német 6. és 8. tábori hadseregből állott. A német hadseregek egy-egy román hadsereggel alkottak seregcsoportot, s erejük gyengébb volt szovjetekénél, mivel a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport 500.000 német és 431.000 román katonából, 121 db harckocsiból, 284 db rohamlövegből, 7600 db lövegből és aknavetőből, s 810 db repülőgépből állott. A második világháború után Friessner vezérezredes kendőzetlenül emlékezett vissza a román erők harcértékéről: „A román katona, adottságait tekintve, jó katona volt, és sok csatában helytállt. De nem volt elég kitartó és rettenthetetlen. Ez volt a véleménye Antonescu marsallnak is. A csapattisztek, akik lényegében a birtokos rétegből kerültek ki – kevés kivétellel -, nem voltak elég képzettek. Életmódjuk nem volt éppen példamutató! Beosztottaikkal alig törődtek, ezért hozzájuk fűződő kapcsolatuk is gyenge volt. Jobb ellátásban részesültek, mint a legénység, s mivel egyáltalán nem érezték a közkatonákat sújtó hiányokat, ezek nem is foglalkoztatták őket. Soraikban mindennapos volt a korrupció és a sikkasztás. Nem voltak különbek az altisztek sem: a miénkhez hasonló tiszthelyettesi kar náluk nem létezett. Mindebből következően a román csapatokból hiányzott a katonai együvé tartozás szelleme: a tiszteknek, tiszthelyetteseknek és közkatonáknak az a nélkülözhetetlen bajtársi kapcsolata, ami a Wehrmachtban létezett. Nem voltak megfelelően felkészítve a modern harcászat követelményeire, ez különösen a köteléken belüli önálló cselekvésre való nevelés terén mutatkozott meg.”
1944. augusztus 20-án reggel, közel másfél-két órás tüzérségi előkészítés vezette be a szovjet offenzívát, amely már az első napon jelentős sikereket ért el azzal, hogy a román 3. és 4. hadseregek arcvonalát szétszaggatta. Másnap a szovjet hadseregcsoportok részenként bekerítették a német 6. és 8. tábori hadseregek zömét, valamint a román 3. hadsereget.
Ezekben a napokban Antonescu kétszer is tárgyalt Friessner vezérezredessel, majd az augusztus 22-én összehívott minisztertanáccsal kimondatta a háború továbbfolytatását. Ekkor már Hitler engedélyével elrendelték a visszavonulást, így a német és román csapatok a Duna delta és a Prut folyó irányába próbáltak visszavonulni. Azonban elkéstek, mivel akkorra már a szovjetek gyorsan mozgó hadtestei birtokba vették az átkelők zömét. Antonescu marsall augusztus 23-án délután 16 órára kért kihallgatást az uralkodótól, s szándéka volt, hogy ezután a frontra indul, így intézkedett arról is, hogy a román főváros és környékén állomásozó román csapatok is az arcvonalba kerüljenek. Mivel feltételezhető volt a román 3. és 4. hadseregek parancsnokairól – Petre Dumitrescu vezérezredesről és Ilie Şteflea hadseregtábornokról –, hogy hűek maradnak Antonescuhoz és a németekhez, az Udvar váratlan lépésre szánta el magát, a korábbi megállapodással ellentétben augusztus 26-ról 23-ra hozta előre az átállás időpontját.
1944. augusztus 23. történései
Augusztus 23-án délután 16 órakor az ifjú Mihály király fogadta a conducǎtort és feltette neki a kérdést, hajlandó-e részt venni az átállásban. Antonescu erre nemet mondott, így Ion Stircea tábornok, a Testőrség parancsnoka azonnal letartóztatta. Két órával később maga I. Mihály tájékoztatta fegyverszüneti kérelméről a teljesen elképedt Manfred von Killinger német követet. Katonai kormány alakult Constantin Sǎnǎtescu vezérezredessel az élen, amely lezáratta a román fővárosba vezető utakat és vasutakat, továbbá bekerítették a Bukarestben állomásozó német alakulatokat. Késő este, 22 órakor I. Mihály a rádióban jelentette be a katonai diktatúra felszámolását, az ellenségeskedés beszüntetését a németellenes szövetség erőivel szemben, a román hadsereg csatlakozását a Vörös Hadsereghez. Ezen bejelentések mellett a fegyveres erők főparancsnokaként elrendelte a román csapatok támadását Észak-Erdély elfoglalására. A román kommunisták csupán ebből a rádiószózatból értesültek arról, hogy a kiugrás kezdetét vette és az 1945 utáni tudatos történelemhamisítással ellentétben nem főszereplői, csupán statisztái voltak a sikeres királypuccsnak.
Másnap a román hadsereg szinte mindenütt támadásokat indított korábbi német bajtársai ellen, amelyre válaszul a Luftwaffe bombázta Bukarestet. Augusztus 25-én I. Mihály hadat üzent a Harmadik Birodalomnak, miközben a román területen kelepcébe került német erők a keleti magyar határ felé hátráltak és szovjet gépesített csapatok igyekeztek mielőbb felzárkózni a Keleti-Kárpátokra. Ezen a napon a román határőrség több helyütt is rajtaütést hajtott végre a román-magyar határon.
Három nappal a bukaresti eseményeket követően, 1944. augusztus 26-án az Úz és a Csobányos völgyében első ízben törtek be a szovjet csapatok magyar területre, nyomukban új szövetségeikkel, a románokkal. A háború ekkor érkezett el a Magyar Királyság határaihoz, s megkezdődtek a magyarországi hadműveletek. Alig másfél hónappal később, 1944. október 15-én Horthy Miklós kormányzó is igyekezett országát kivezetni a háború poklából. Ám ami a románoknak rövid idő alatt sikerült, nálunk kudarcra ítéltetett.
Babucs Zoltán
Hadtörténész, 1974. február 14-én született Jászberényben.
1999-2000 folyamán végzett a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán történelem, illetve új- és legújabbkori történeti muzeológia szakon.
1998 óta – kisebb megszakításokkal - a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum tudományos munkatársaként dolgozik. A Nagy Magyarország konzervatív történelmi magazin egyik állandó szerzője, 2013 nyarától a Történelemportál című periodika szerkesztőségének tagja. Szakterülete: a második világháborús Magyar Királyi Honvédség története, valamint a jászkunok és a székelyek katonáskodása. Közel száz tanulmány mellett 14 kötet szerzője vagy társszerzője. Kutatási területének országosan elismert szakértőjeként számos televízió műsor és rádióadás szereplője. Művei: - A Kárpátok őrei. A székely vitézség ezer éve. Kárpátia Stúdió, Budapest. 2013. - "Megremeg a föld, amerre magyar honvéd lába lép..."- a m. kir. jászberényi 2/III. és 32/III. honvéd gyalogzászlóaljak története (1939-1943). Jászsági honvédek a II. világháborúban II. kötet. Jász Honvédekért Alapítvány, Jászberény. 2001. - "Század vigyázz! Harckocsira!" A jászberényi páncélos zászlóalj a II. világháborúban. Jászsági honvédek a II. világháborúban. I. kötet. Jász Honvédekért Alapítvány, Jászberény. 2000. - Jászkun alakulatok az 1848/49-es magyar függetlenségi háborúban. Jász Múzeum, Jászberény. 1995. Társszerzőként: - "Legyetek eskütökhöz hívek mindhalálig!" A budapesti magyar királyi "József Nádor" 2. honvéd gyalogezred története (1920-1943). Puedlo Kiadó, Budapest - Nagykovácsi. 2013. - "Szent Istvánnal álljuk mindig a vártát." A székesfehérvári magyar királyi "Szent István" 3. honvéd gyalogezred a második világháborúban. Puedlo Kiadó, Budapest - Nagykovácsi. 2009. - "Légy győzelmek tanúja..." A kecskeméti magyar királyi "Zrínyi Miklós" 7. honvéd gyalogezred a második világháborúban. Puedlo Kiadó, Budapest-Nagykovácsi. 2008. - "Jász vitézek rajta, előre!" A jászberényi kerékpáros és harckocsi zászlóalj története (1921 - 1945). Puedlo Kiadó, Budapest-Nagykovácsi. 2007. - "Ahol a hősök születnek". Az egri magyar királyi "Dobó István" 14. honvéd gyalogezred a második világháborúban. Puedlo Kiadó, Budapest-Nagykovácsi. 2007. "Csillagos ég, merre van a magyar hazám..." Mezőkövesdiek a második világháború forgatagában. Városi Könyvtár, Mezőkövesd. 2006. - "Állták a csatát Tordánál fejtetőig vérben..." - Emlékkönyv a tordai csata 60. évfordulójára. Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság, Torda. 2004.
Transindex.ro
2014. augusztus 28.
Felavatták a Romániát Moldovával összekötő gázvezetéket
“Moldovának soha többé nem kell tartania attól, hogy energia nélkül marad” – jelentette ki a két ország határán tartott ünnepségen Victor Ponta román miniszterelnök. Iurie Leanca moldovai kormányfő kifejezte reményét, hogy két éven belül a moldovai és a román villamosenergia-hálózatot is sikerül összekötni.
A volt szovjet tagköztársaság földgázszükségletét eddig több mint 90 százalékban orosz importból fedezte, így az Ungheni-Jászvásár gázvezeték üzembe helyezése csökkenti az ország energetikai kiszolgáltatottságát. A gázvezeték maximális áteresztő kapacitása elérheti az évi másfél milliárd köbmétert, így akár Moldova teljes földgáz-szükségletét fedezheti román importból. Egyelőre azonban csak Ungheni térségének (néhány tízezer háztartás) román gázzal való ellátásra adottak a technikai feltételek. A moldovai román gázvezeték építését Chisinau felé folytatják, hogy valós alternatívát teremtsenek az orosz Gazprom részleges tulajdonában lévő jelenlegi hálózattal szemben. A 42 kilométeres gázvezeték 26 millió eurós költséggel épült, ebből 7 millió az európai uniós támogatás, a többi Románia hozzájárulása. A szerdai avatóünnepségen Günther Oettinger, az Európai Bizottság energiapolitikáért felelős tagja is részt vett.
Moldova júniusban kötött társulási egyezményt az EU-val, amelyet a tagországok között elsőként Románia ratifikált, ezzel is jelezve, mennyire fontos számára Moldova európai integrációja.
erdon.ro
“Moldovának soha többé nem kell tartania attól, hogy energia nélkül marad” – jelentette ki a két ország határán tartott ünnepségen Victor Ponta román miniszterelnök. Iurie Leanca moldovai kormányfő kifejezte reményét, hogy két éven belül a moldovai és a román villamosenergia-hálózatot is sikerül összekötni.
A volt szovjet tagköztársaság földgázszükségletét eddig több mint 90 százalékban orosz importból fedezte, így az Ungheni-Jászvásár gázvezeték üzembe helyezése csökkenti az ország energetikai kiszolgáltatottságát. A gázvezeték maximális áteresztő kapacitása elérheti az évi másfél milliárd köbmétert, így akár Moldova teljes földgáz-szükségletét fedezheti román importból. Egyelőre azonban csak Ungheni térségének (néhány tízezer háztartás) román gázzal való ellátásra adottak a technikai feltételek. A moldovai román gázvezeték építését Chisinau felé folytatják, hogy valós alternatívát teremtsenek az orosz Gazprom részleges tulajdonában lévő jelenlegi hálózattal szemben. A 42 kilométeres gázvezeték 26 millió eurós költséggel épült, ebből 7 millió az európai uniós támogatás, a többi Románia hozzájárulása. A szerdai avatóünnepségen Günther Oettinger, az Európai Bizottság energiapolitikáért felelős tagja is részt vett.
Moldova júniusban kötött társulási egyezményt az EU-val, amelyet a tagországok között elsőként Románia ratifikált, ezzel is jelezve, mennyire fontos számára Moldova európai integrációja.
erdon.ro
2014. szeptember 15.
A Gazprom tíz százalékkal kevesebb gázt szállít keddtől Romániának
A Gazprom közölte a bukaresti hatóságokkal, hogy keddtől vasárnapig tíz százalékkal csökkenti a Romániának szállítandó földgáz mennyiségét; az orosz cég nem indokolta a döntést – jelentette be hétfőn Razvan Nicolescu, román energiaügyi tárca nélküli miniszter. „Úgy tűnik, hozzá kell szoknunk ehhez a helyzethez, amely várhatóan a következő hónapokban is meg fog ismétlődni. Az orosz gázimport azonban elenyésző mennyiségű, nem érinti az ellátás biztonságát, akkor sem, ha teljesen leállítják a gázszállítást, és csak tavasszal indítják újra. Felkészültünk minden eshetőségre, és Románia lakossága akkor sem fog a hidegtől szenvedni, ha rendkívül kemény lesz a tél" – jelentette ki a miniszter.
Nicolescu ugyanakkor közölte, azt is jelezte bolgár, szerb és moldovai kollégájának, hogy Románia legfeljebb nagyon kis mértékben tud majd szomszédainak segíteni, ha gondjaik lesznek a gázellátásban. Mint kifejtette, a román gázhálózatot a moldovaival összekötő Jászvásár (Iasi) – Ungheni vezeték egyelőre műszakilag sem alkalmas arra, hogy a moldovai gázszükséglet három százalékánál nagyobb mennyiségű földgázt szállítsanak rajta.
Nicolescu elmondta: Romániának jelenleg 2,5 milliárd köbméternyi földgáztartaléka van a tározókban, amely 2,8 milliárdra növelhető a tartalékolási időszak végéig. A miniszter szerint ebben az időszakban Románia napi 16 millió köbméter földgázt használ, és ennek csaknem kétszeresét, 31 millió köbmétert termel.
A Mediafax hírügynökség szerint Románia évi földgázszükséglete 12,5 milliárd köbméterre tehető, ugyanakkor a belföldi termelés évi 11 milliárd köbmétert tesz ki.
A kelet-közép-európai országok közül Románia függ a legkevésbé az orosz gáztól: eddig is évi szükséglete kevesebb mint negyedét importálta Oroszországból, de ennek egy jelentős részét saját termelésből is képes lenne pótolni, hőerőműveinek többsége pedig fűtőolajjal is üzemeltethető.
MTI, Erdély.ma
A Gazprom közölte a bukaresti hatóságokkal, hogy keddtől vasárnapig tíz százalékkal csökkenti a Romániának szállítandó földgáz mennyiségét; az orosz cég nem indokolta a döntést – jelentette be hétfőn Razvan Nicolescu, román energiaügyi tárca nélküli miniszter. „Úgy tűnik, hozzá kell szoknunk ehhez a helyzethez, amely várhatóan a következő hónapokban is meg fog ismétlődni. Az orosz gázimport azonban elenyésző mennyiségű, nem érinti az ellátás biztonságát, akkor sem, ha teljesen leállítják a gázszállítást, és csak tavasszal indítják újra. Felkészültünk minden eshetőségre, és Románia lakossága akkor sem fog a hidegtől szenvedni, ha rendkívül kemény lesz a tél" – jelentette ki a miniszter.
Nicolescu ugyanakkor közölte, azt is jelezte bolgár, szerb és moldovai kollégájának, hogy Románia legfeljebb nagyon kis mértékben tud majd szomszédainak segíteni, ha gondjaik lesznek a gázellátásban. Mint kifejtette, a román gázhálózatot a moldovaival összekötő Jászvásár (Iasi) – Ungheni vezeték egyelőre műszakilag sem alkalmas arra, hogy a moldovai gázszükséglet három százalékánál nagyobb mennyiségű földgázt szállítsanak rajta.
Nicolescu elmondta: Romániának jelenleg 2,5 milliárd köbméternyi földgáztartaléka van a tározókban, amely 2,8 milliárdra növelhető a tartalékolási időszak végéig. A miniszter szerint ebben az időszakban Románia napi 16 millió köbméter földgázt használ, és ennek csaknem kétszeresét, 31 millió köbmétert termel.
A Mediafax hírügynökség szerint Románia évi földgázszükséglete 12,5 milliárd köbméterre tehető, ugyanakkor a belföldi termelés évi 11 milliárd köbmétert tesz ki.
A kelet-közép-európai országok közül Románia függ a legkevésbé az orosz gáztól: eddig is évi szükséglete kevesebb mint negyedét importálta Oroszországból, de ennek egy jelentős részét saját termelésből is képes lenne pótolni, hőerőműveinek többsége pedig fűtőolajjal is üzemeltethető.
MTI, Erdély.ma
2014. szeptember 18.
Közvitán az RMDSZ autonómiatervezete
Az erdélyi magyarság nemzeti identitásának biztonsága számára teremtené meg az intézményes keretet az RMDSZ által közzétett autonómiatervezet. A Kelemen Hunor szövetségi elnök által csütörtökön Kolozsváron bemutatott statútum alapján Hargita, Kovászna és Maros megye jelenlegi határain belül jönne létre a székelyföldi régió, amelyben megmaradnának a jelenlegi megyei intézményrendszerek. Az RMDSZ az egységes román nemzetállam keretében képzeli el az autonóm entitást.
Jelentős médiaérdeklődés közepette, kissé szokatlan módon csütörtök délutánra összehívott sajtótájékoztató keretében ismertette az RMDSZ által kidolgozott autonómiatervezetet Kelemen Hunor.
A szövetség elnöke kolozsvári sajtóértekezletén elöljáróban felvázolta, milyen politikai-társadalmi kontextusban készült el a dokumentum, fontosnak tartva kihangsúlyozni, hogy az alakulat autonómiatörekvése egyidős az 1989-es romániai rendszerváltás után létrejött demokratikus berendezkedés kialakulásával.
Kelemen elmondta, a Székelyföld számára autonómiát előirányzó törvénytervezet nagyon erős jövőképet kínál a régió, sőt Erdély magyar közössége számára, megteremtve az intézményes keretet nemzeti identitásának biztonságához. A politikus nagyon fontosnak nevezte, hogy a legitim, alkotmányos, a jogállami elveket és értékeket tiszteletben tartó dokumentum úgy kerüljön közvitára, hogy ne lehessen megkérdőjelezni az RMDSZ stabilizáló tényezői szerepét.
Preambulumában a statútum hivatkozik az 1918-as gyulafehérvári kiáltványra és a Románia által az elmúlt 25 évben ratifikált nemzetközi szerződésekre. A vitaanyag nem a román állam területi integritását sértve tesz javaslatot a Székelyföld önrendelkezésére, hanem a dél-tiroli autonómiamodellt a román jogi környezetbe átültetve biztosítana autonómiát az egységes és oszthatatlan román állam keretében Maros, Kovászna és Hargita megye településeinek.
Kelemen Hunor rámutatott, azért tekintik a dél-tiroli autonómiát modellnek, mert az olaszországi többség és a német kisebbség viszonyának rendezésével megszűntek a korábbi feszültségek, sikerült megteremteni a régió stabilitását, példaértékű gazdasági fejlődését.
A dokumentum értelmében nem a történelmi Székelyföld, hanem Hargita, Kovászna és Maros megye jelenlegi határain belül jönne létre az autonóm régió. Megmaradnának a megyei intézmények is, ugyanakkor szabályozná a tervezet a nyelvhasználatot, biztosítva a különböző intézményekben az etnikai arányosság elvét. Kelemen Hunor kérdésünkre elmondta, a magyar nyelv hivatalos státust kapna a régióban, a hivatalos dokumentumokat két nyelven bocsátanák ki, ezeket pedig elismernék az egész országban. Az igazságszolgáltatásban a bírák és ügyészek kiválasztása során nem az etnikum, hanem a nyelvtudás lenne a mérvadó.
Az autonóm régió központja Marosvásárhely lenne, Székelyudvarhelyen működne a regionális tanács, Csíkszeredában a pénzügyi intézményrendszer, Sepsiszentgyörgyön kapna helyet ugyanakkor a végrehajtórendszer többi eleme. A javasolt pénzügyi decentralizáció során a helyben befizetett adólejek fele helyben maradna.
Kelemen Hunor elmondta, az RMDSZ nem tűzött ki időpontot arra, hogy mikor nyújtja be a törvénytervezet a bukaresti parlamentben. „Ennél sokkal fontosabb beindítani, lebonyolítani a közvitát a törvénytervezetről, az, hogy a többségi társadalom felé hozzunk olyan érveket, amelyek meggyőzik arról, hogy nem ellene, a román állam ellen szól ez a kezdeményezés. Arról kell meggyőznünk őket, hogy az RMDSZ is, az erdélyi magyarság is stabil, a térségben erőt felmutatni képes Romániában érdekeltek” – hangsúlyozta a szövetségi elnök, hozzátéve, a javaslatról Bukarestben, Craiován és Jászvásáron is rendeznek közvitát.
A politikus közölte, tisztában van azzal, hogy éles vita övezi majd a dokumentumot, például a kétnyelvűségnek a régióban való bevezetésére vonatkozó javaslatot, de emlékeztetett, hogy a kilencvenes években a román társadalom egy része egyetlen magyar felirattól is „berzenkedett”.
„Mi békés, legitim, máshol bevált megoldást kínálunk a kisebbség és többség viszonyára. A magyar-román együttélés az öröklött előítéleteken alapszik, de az elmúlt két és fél évtizedben sikerült lebontani számos klisét együttműködéssel, párbeszéddel” – jelentette ki Kelemen, felelősségteljes hozzáállásra, komolyságra intve a politikusokat a statútum tárgyában zajló közvita során.
Az RMDSZ elnöke megismételte korábban hangoztatott álláspontját, miszerint a frissen nyilvánosságra hozott – csütörtökön az alakulat honlapjára is felkerült – autonómiatervezetet nem lehet elfogadtatni a törvényhozásban a hatályos román alkotmány módosítása nélkül.
Másfél éves „alkotói munka”
Az RMDSZ 2013 májusában tartott csíkszeredai kongresszusán döntött arról, hogy törvénytervezetet nyújt be Székelyföld területi autonómiájáról. A tervezet előkészítésébe időközben a Magyar Polgári Pártot (MPP) is bevonták, az állítólag már elkészült törvénytervezet nyilvánosságra hozatalát azonban rendre elnapolták. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök előbb 2013, majd 2014 január végére ígérte a tervezet közvitára bocsátását, hogy egyhónapos nyilvános vita után benyújthassák a parlamentben.
A dokumentumot és annak szövegezését meglehetősen nagy titkolózás övezte, de márciusban átadták az MPP vezetőinek, hogy közösen véglegesítsék a szöveget. Borbély László politikai alelnök a napokban úgy nyilatkozott, az RMDSZ közvitára bocsátja ugyan autonómiatervezetét, de nem terjeszti a parlament elé. A politikus szerint azért terjesztik a dokumentumot a törvényhozás elé, mert azt szeretnék, hogy törvény legyen belőle, és ne „dobja vissza” azt a parlament, ahogy eddig már megtörtént néhány alkalommal. Borbély szerint ahhoz, hogy meg is szavazzák a törvényt, kétharmados többséggel alkotmányt kell módosítani, ezért a szövetség alkotmánymódosító csomagot is ki akar dolgozni.
Korábban csak az RMDSZ belső ellenzékéhez tartozó képviselők nyújtottak be hasonló tervezeteket a bukaresti törvényhozásban, ezeket a szövetség vezetése nem támogatta. A legutóbbi tervezet 2012-es szenátusi szavazásáról a szövetség vezető politikusai – közöttük Markó Béla volt elnök és Frunda György szenátor – távol maradtak. A korábbi törvénytervezetek kezdeményezőinek egy része ma az Erdélyi Magyar Néppártban (EMNP) politizál.
Corlăţean: jobb a közvita, mint a tüntetés
Nem lelkesedik az RMDSZ székelyföldi autonómiatervezetéért Titus Corlăţean román külügyminiszter, de szerinte még mindig jobb erről demokratikus keretetek között folytatni közvitát, mint az utcán. A szociáldemokrata politikust a Titulescu Alapítvány bukaresti fórumán kérdezték szerdán a kormányzó magyar alakulatnak a román sajtó által kiszivárogtatott törvénytervezetéről. „A parlamentben minden érvet felsorakoztathatunk annak érdekében, hogy ezt az alkotmánysértő indítványt elutasítsuk” – mondta Corlăţean. Hozzátette: az RMDSZ-nek is köszönhető, hogy az 1990-es marosvásárhelyi konfliktus után, az utóbbi években stabilitás volt Romániában. „Ez nem jelenti azt, hogy egyetértés volt közöttünk, hogy valaha is beleegyezünk bármilyen etnikai alapú területi autonómiába. Decentralizálásról lehet szó, erre szükség van Románia európai államként való átalakulásában” – hangoztatta a román diplomácia vezetője. A rendezvényt házigazdaként moderáló – a közügyektől korrupciós bűncselekmények miatt eltiltott – Adrian Năstase volt miniszterelnök, a Titulescu Alapítvány elnöke úgy vélekedett: az RMDSZ autonómiatervezete a „Fidesz politikájához való idomulás” jele, és a szövetségben történt generációváltással áll összefüggésben.
Rostás Szabolcs, Székelyhon.ro
Az erdélyi magyarság nemzeti identitásának biztonsága számára teremtené meg az intézményes keretet az RMDSZ által közzétett autonómiatervezet. A Kelemen Hunor szövetségi elnök által csütörtökön Kolozsváron bemutatott statútum alapján Hargita, Kovászna és Maros megye jelenlegi határain belül jönne létre a székelyföldi régió, amelyben megmaradnának a jelenlegi megyei intézményrendszerek. Az RMDSZ az egységes román nemzetállam keretében képzeli el az autonóm entitást.
Jelentős médiaérdeklődés közepette, kissé szokatlan módon csütörtök délutánra összehívott sajtótájékoztató keretében ismertette az RMDSZ által kidolgozott autonómiatervezetet Kelemen Hunor.
A szövetség elnöke kolozsvári sajtóértekezletén elöljáróban felvázolta, milyen politikai-társadalmi kontextusban készült el a dokumentum, fontosnak tartva kihangsúlyozni, hogy az alakulat autonómiatörekvése egyidős az 1989-es romániai rendszerváltás után létrejött demokratikus berendezkedés kialakulásával.
Kelemen elmondta, a Székelyföld számára autonómiát előirányzó törvénytervezet nagyon erős jövőképet kínál a régió, sőt Erdély magyar közössége számára, megteremtve az intézményes keretet nemzeti identitásának biztonságához. A politikus nagyon fontosnak nevezte, hogy a legitim, alkotmányos, a jogállami elveket és értékeket tiszteletben tartó dokumentum úgy kerüljön közvitára, hogy ne lehessen megkérdőjelezni az RMDSZ stabilizáló tényezői szerepét.
Preambulumában a statútum hivatkozik az 1918-as gyulafehérvári kiáltványra és a Románia által az elmúlt 25 évben ratifikált nemzetközi szerződésekre. A vitaanyag nem a román állam területi integritását sértve tesz javaslatot a Székelyföld önrendelkezésére, hanem a dél-tiroli autonómiamodellt a román jogi környezetbe átültetve biztosítana autonómiát az egységes és oszthatatlan román állam keretében Maros, Kovászna és Hargita megye településeinek.
Kelemen Hunor rámutatott, azért tekintik a dél-tiroli autonómiát modellnek, mert az olaszországi többség és a német kisebbség viszonyának rendezésével megszűntek a korábbi feszültségek, sikerült megteremteni a régió stabilitását, példaértékű gazdasági fejlődését.
A dokumentum értelmében nem a történelmi Székelyföld, hanem Hargita, Kovászna és Maros megye jelenlegi határain belül jönne létre az autonóm régió. Megmaradnának a megyei intézmények is, ugyanakkor szabályozná a tervezet a nyelvhasználatot, biztosítva a különböző intézményekben az etnikai arányosság elvét. Kelemen Hunor kérdésünkre elmondta, a magyar nyelv hivatalos státust kapna a régióban, a hivatalos dokumentumokat két nyelven bocsátanák ki, ezeket pedig elismernék az egész országban. Az igazságszolgáltatásban a bírák és ügyészek kiválasztása során nem az etnikum, hanem a nyelvtudás lenne a mérvadó.
Az autonóm régió központja Marosvásárhely lenne, Székelyudvarhelyen működne a regionális tanács, Csíkszeredában a pénzügyi intézményrendszer, Sepsiszentgyörgyön kapna helyet ugyanakkor a végrehajtórendszer többi eleme. A javasolt pénzügyi decentralizáció során a helyben befizetett adólejek fele helyben maradna.
Kelemen Hunor elmondta, az RMDSZ nem tűzött ki időpontot arra, hogy mikor nyújtja be a törvénytervezet a bukaresti parlamentben. „Ennél sokkal fontosabb beindítani, lebonyolítani a közvitát a törvénytervezetről, az, hogy a többségi társadalom felé hozzunk olyan érveket, amelyek meggyőzik arról, hogy nem ellene, a román állam ellen szól ez a kezdeményezés. Arról kell meggyőznünk őket, hogy az RMDSZ is, az erdélyi magyarság is stabil, a térségben erőt felmutatni képes Romániában érdekeltek” – hangsúlyozta a szövetségi elnök, hozzátéve, a javaslatról Bukarestben, Craiován és Jászvásáron is rendeznek közvitát.
A politikus közölte, tisztában van azzal, hogy éles vita övezi majd a dokumentumot, például a kétnyelvűségnek a régióban való bevezetésére vonatkozó javaslatot, de emlékeztetett, hogy a kilencvenes években a román társadalom egy része egyetlen magyar felirattól is „berzenkedett”.
„Mi békés, legitim, máshol bevált megoldást kínálunk a kisebbség és többség viszonyára. A magyar-román együttélés az öröklött előítéleteken alapszik, de az elmúlt két és fél évtizedben sikerült lebontani számos klisét együttműködéssel, párbeszéddel” – jelentette ki Kelemen, felelősségteljes hozzáállásra, komolyságra intve a politikusokat a statútum tárgyában zajló közvita során.
Az RMDSZ elnöke megismételte korábban hangoztatott álláspontját, miszerint a frissen nyilvánosságra hozott – csütörtökön az alakulat honlapjára is felkerült – autonómiatervezetet nem lehet elfogadtatni a törvényhozásban a hatályos román alkotmány módosítása nélkül.
Másfél éves „alkotói munka”
Az RMDSZ 2013 májusában tartott csíkszeredai kongresszusán döntött arról, hogy törvénytervezetet nyújt be Székelyföld területi autonómiájáról. A tervezet előkészítésébe időközben a Magyar Polgári Pártot (MPP) is bevonták, az állítólag már elkészült törvénytervezet nyilvánosságra hozatalát azonban rendre elnapolták. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök előbb 2013, majd 2014 január végére ígérte a tervezet közvitára bocsátását, hogy egyhónapos nyilvános vita után benyújthassák a parlamentben.
A dokumentumot és annak szövegezését meglehetősen nagy titkolózás övezte, de márciusban átadták az MPP vezetőinek, hogy közösen véglegesítsék a szöveget. Borbély László politikai alelnök a napokban úgy nyilatkozott, az RMDSZ közvitára bocsátja ugyan autonómiatervezetét, de nem terjeszti a parlament elé. A politikus szerint azért terjesztik a dokumentumot a törvényhozás elé, mert azt szeretnék, hogy törvény legyen belőle, és ne „dobja vissza” azt a parlament, ahogy eddig már megtörtént néhány alkalommal. Borbély szerint ahhoz, hogy meg is szavazzák a törvényt, kétharmados többséggel alkotmányt kell módosítani, ezért a szövetség alkotmánymódosító csomagot is ki akar dolgozni.
Korábban csak az RMDSZ belső ellenzékéhez tartozó képviselők nyújtottak be hasonló tervezeteket a bukaresti törvényhozásban, ezeket a szövetség vezetése nem támogatta. A legutóbbi tervezet 2012-es szenátusi szavazásáról a szövetség vezető politikusai – közöttük Markó Béla volt elnök és Frunda György szenátor – távol maradtak. A korábbi törvénytervezetek kezdeményezőinek egy része ma az Erdélyi Magyar Néppártban (EMNP) politizál.
Corlăţean: jobb a közvita, mint a tüntetés
Nem lelkesedik az RMDSZ székelyföldi autonómiatervezetéért Titus Corlăţean román külügyminiszter, de szerinte még mindig jobb erről demokratikus keretetek között folytatni közvitát, mint az utcán. A szociáldemokrata politikust a Titulescu Alapítvány bukaresti fórumán kérdezték szerdán a kormányzó magyar alakulatnak a román sajtó által kiszivárogtatott törvénytervezetéről. „A parlamentben minden érvet felsorakoztathatunk annak érdekében, hogy ezt az alkotmánysértő indítványt elutasítsuk” – mondta Corlăţean. Hozzátette: az RMDSZ-nek is köszönhető, hogy az 1990-es marosvásárhelyi konfliktus után, az utóbbi években stabilitás volt Romániában. „Ez nem jelenti azt, hogy egyetértés volt közöttünk, hogy valaha is beleegyezünk bármilyen etnikai alapú területi autonómiába. Decentralizálásról lehet szó, erre szükség van Románia európai államként való átalakulásában” – hangoztatta a román diplomácia vezetője. A rendezvényt házigazdaként moderáló – a közügyektől korrupciós bűncselekmények miatt eltiltott – Adrian Năstase volt miniszterelnök, a Titulescu Alapítvány elnöke úgy vélekedett: az RMDSZ autonómiatervezete a „Fidesz politikájához való idomulás” jele, és a szövetségben történt generációváltással áll összefüggésben.
Rostás Szabolcs, Székelyhon.ro
2014. szeptember 30.
Nagyon drágák az állami egyetemek a hallgatók szerint
Az országos diáktanács (ANOSR) arra panaszkodik, hogy az ország 21 állami felsőoktatási intézményében évről évre egyre magasabbak a díjszabások. A hallgatók szerint a felvételi- és tanulmányi díjak folyamatos növelése indokolatlan. Ezért tiltakozássorozatot is kilátásba helyeztek.
Hétfői közleményében a diáktanács példának a térítéses jogi képzéstt hozza fel. Ennek ára évi 2000 lej a Román-Amerikai Egyetemen, a kolozsvári BBTE-n viszont már 3600 lej. Nagyok a díjszabások közötti eltérések az orvosi képzésben is: a nagyszebeni Lucian Blaga Egyetemen 4800 lej, a bukaresti Carol Davila Egyetemen pedig 9000 lej a tanulmányi díj. Ezek az eltérések a diákszervezet szerint indokolatlanok.
Az ANOSR felmérése szerint az elmúlt években átlagban 81 százalékkal emelkedtek a díjszabások a felsőoktatási intézmények közel negyven százalékánál. A diáktanács tanulmánya több térképet is tartalmaz, egyiken a bentlakásárakat tüntették fel. E szerint Nagyszebenben (havi 540 lej) és Iaşi-ban (havi 500 lej) a legdrágábbak a kollégiumi szállások.
A felvételi díj az orvosin a legnagyobb: 350 lej Iaşi-ban, 200-500 lej Marosvásárhelyen és 300 lej Kolozsváron. A pótvizsgadíjak sem elenyészőek: 25 lejért vizsgázhat újra az a diák, aki elbukott, vagy aki javítani szeretne, ám a vizsgadíj mellé a kreditekért is fizetnie kell. Így az 5 kreditpontot érő pótvizsga akár 675 lejbe is kerülhet az ANOSR szerint.
A szervezet arra kéri az oktatási tárcát és a kormányt, hogy ne az egyetemi hallgatók kárára próbálják megoldani a tanügy alulfinanszírozását, hanem költségvetés-kiegészítéssel próbálják orvosolni a romániai felsőoktatás problémáit. A diákszervezet kilátásba helyezte az „Egyetemi Ősz” elnevezésű tiltakozássorozatot is, ha a kormány illetékesei nem reagálnak kérésükre.
maszol/agerpres
Az országos diáktanács (ANOSR) arra panaszkodik, hogy az ország 21 állami felsőoktatási intézményében évről évre egyre magasabbak a díjszabások. A hallgatók szerint a felvételi- és tanulmányi díjak folyamatos növelése indokolatlan. Ezért tiltakozássorozatot is kilátásba helyeztek.
Hétfői közleményében a diáktanács példának a térítéses jogi képzéstt hozza fel. Ennek ára évi 2000 lej a Román-Amerikai Egyetemen, a kolozsvári BBTE-n viszont már 3600 lej. Nagyok a díjszabások közötti eltérések az orvosi képzésben is: a nagyszebeni Lucian Blaga Egyetemen 4800 lej, a bukaresti Carol Davila Egyetemen pedig 9000 lej a tanulmányi díj. Ezek az eltérések a diákszervezet szerint indokolatlanok.
Az ANOSR felmérése szerint az elmúlt években átlagban 81 százalékkal emelkedtek a díjszabások a felsőoktatási intézmények közel negyven százalékánál. A diáktanács tanulmánya több térképet is tartalmaz, egyiken a bentlakásárakat tüntették fel. E szerint Nagyszebenben (havi 540 lej) és Iaşi-ban (havi 500 lej) a legdrágábbak a kollégiumi szállások.
A felvételi díj az orvosin a legnagyobb: 350 lej Iaşi-ban, 200-500 lej Marosvásárhelyen és 300 lej Kolozsváron. A pótvizsgadíjak sem elenyészőek: 25 lejért vizsgázhat újra az a diák, aki elbukott, vagy aki javítani szeretne, ám a vizsgadíj mellé a kreditekért is fizetnie kell. Így az 5 kreditpontot érő pótvizsga akár 675 lejbe is kerülhet az ANOSR szerint.
A szervezet arra kéri az oktatási tárcát és a kormányt, hogy ne az egyetemi hallgatók kárára próbálják megoldani a tanügy alulfinanszírozását, hanem költségvetés-kiegészítéssel próbálják orvosolni a romániai felsőoktatás problémáit. A diákszervezet kilátásba helyezte az „Egyetemi Ősz” elnevezésű tiltakozássorozatot is, ha a kormány illetékesei nem reagálnak kérésükre.
maszol/agerpres
2014. október 4.
Kelemen Hunor: „Hihetetlenül sok türelem és sok munka kell ahhoz, hogy célba érjünk‟ - exkluzív interjú Kelemen Hunorral, az RMDSZ államfőjelöltjével
Novemberben elnökválasztást tartanak, amelyen megválasztják a tízéves elnökség után leköszönő Traian Băsescu utódját. A versenybe szálló tizennégy jelölt között van Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke is. Ha a november 2-i első fordulóban egyik jelölt sem kapja meg a névjegyzékben szereplő választópolgárok több mint felének a támogatását, a tisztség sorsa a két legjobban szereplő jelölt között dől el a november 16-i második fordulóban. A megválasztott államelnök december 22-én kezdi meg ötéves mandátumát. Interjúnkban Kelemen Hunort elnökjelöltségéről, programjáról, az autonómia statútummal kapcsolatos fejleményekről kérdeztük.
– Miért döntött úgy az RMDSZ, hogy saját államelnökjelöltet indít? Többen a választók közül úgy vélekednek, ha amúgy sincs reális esély a győzelemre, akkor ennek mi az értelme..?
– Azért, mert van elképzelésünk arról, hogy milyen országban akarunk élni, milyen Romániát, és ezen belül milyen erdélyi magyarságot szeretnénk. Az elnökválasztási kampány jó alkalom arra, hogy ismertessük a magyarság törekvéseit, összefogjuk a közösséget, megmutassuk a közösségi szolidaritást, de az ország jövőjével kapcsolatos meglátásainkat is szóvá tegyük. Soha nem volt még a mi esetünkben az a szempont, hogy bejussunk a második fordulóba, és megnyerjük a választást. Nem szeretem viszont a kishitű embereket, akik állandóan azt hangoztatják, hogy teljesen mindegy, mert nekünk úgyis rossz, a földön vagyunk, így is, úgy is eltipornak… De azt azért én is látom, hogy a választásokon még mindig eléggé mereven az etnikai „határok‟ érvényesülnek. Ugyanakkor azok az előítéletek, amelyeket mindannyian, románok és magyarok egyaránt magunkkal hozunk a másikról, továbbra is elég erősek ahhoz, hogy ne történjen meg az átszavazás, teszem azt a magyarok felé. Ennél sokkal fontosabbnak tartom viszont azt, hogy felvázoljuk a saját értékeinket, elképzeléseinket, jövőképünket, és ezt hitelesen felmutassuk a román társadalomnak. Egy olyan jól működő országot képzelünk el, amelyben az emberek nyugodtabban, boldogabban és jobban élnének.
– Konkrétan hogyan nézne ki ez a jövőkép? Melyek azok a főbb kérdések és témák, amelyekről a kampányban beszélni szeretne?
– Abból kell kiindulnunk, hogy a 2007-es uniós csatlakozás óta igazából nincsenek nagy célkitűzései az országnak, megszűnt az a fajta nagy célkövetés, amelyet az integrációs törekvések jelentettek. Ma a nagy kérdés az, Románia hogyan találja meg a helyét az EU-ban és a régióban. Összességében egy olyan országra van szüksége az erdélyi magyarságnak, amely erőt képes felmutatni a régióban, hallgatnak rá és tisztelik. Az EU-ban pedig azt az álláspontot képviselői, amely szerint a szoros politikai egység jelenti a megoldást a huszonegyedik században minden egyes országot és közösséget, tehát az egész emberiséget érintő kihívásokra. Ha mindezt kissé részletezni akarjuk, akkor elmondhatjuk, egy olyan Romániát szeretnénk, amely elsősorban tiszteli a saját polgárait, és nem alattvalóknak tekinti őket, hanem értéket alkotó és teremtő, energiával rendelkező embereknek, hiszen amennyiben megbecsüli a lakóit, akkor azok is tisztelni fogják az országot. Egy olyan erős Romániában hiszek, amely a regionális identitásokra épít, s az emberek kezébe adja a döntést. Felnőtteknek, nagykorúaknak tekinti az állampolgárait és a közösségeket, mindez pedig a helyi és a regionális autonómiát jelenti. Nyilván a mi esetünkben bizonyos földrajzi helyeken, például a Székelyföldön, ennek vannak etnikai sajátosságai, ugyanis a nyelvi kérdést nekünk meg kell oldani. Bár a nyelvi jogok tekintetében nagy lépéseket tettünk meg a kilencvenes évekhez képest, de a valós kétnyelvűségnek az intézményes kereteit is meg kell teremteni ott, ahol nagyszámban élnek magyarok, és itt elsősorban a Székelyföldre gondolok. Tehát nem hozható létre egy erős Románia a többség-kisebbség viszonyának a rendezése nélkül, ez pedig csak akkor valósítható meg, ha őszintén tudunk beszélni egymással, tekintettel vagyunk az előítéleteinkre, s ezeket kölcsönösen megkíséreljük lebontani. Úgy vélem, hogy a többség-kisebbség kapcsolatának, valamint a valós kétnyelvűségnek a rendezésére a dél-tiroli modell a követendő példa. Ez természetesen elhozná majd a jobb munkalehetőségeket és béreket, a magasabb életszínvonalat, a megfelelőbb közszolgáltatásokat, a kevesebb bürokráciát, a nagyobb biztonságot stb. Mert az emberek azt szeretnék, hogy nyugodtan és jól éljenek, az identitásuk ne kerüljön veszélybe, s jövőt tudjanak tervezni. Ami pedig az EU-t illeti, Romániának is azt az értelmezési utat kell követnie, miszerint a nemzeti szuverenitásából fel kell adnia. A politikai integráció felé kell vinni az EU-t, mert külön-külön a kis, de még a nagy államok sem fogják tudni állni a versenyt az Amerikai Egyesült Államokkal, Kínával, Indiával vagy a feltörekvő dél-amerikai gazdaságokkal, és nem lesz képes megőriznie versenyelőnyét, amit a második világháború óta fokozatosan megteremtett. Ha ezt elveszíti, akkor a jóléti társadalom veszélybe kerülhet, előbb-utóbb Kínának vagy az orosz föderációnak lesz a piaca, és tőle függő helyzetbe kerül. Azt gondolom, ezt nem szeretnénk, ezért én hiszek abban, hogy a saját útkeresését mindenki meg fogja tenni. Hiszen egy politikailag egységesebb és gazdaságilag versenyképesebb EU jelenti számunkra a biztonságot.
– Egyik kulcsfontosságú téma az autonómia kérdése. Az RMDSZ a héten, Bukarestben indította el a közvitát az autonómiatervezetről, amelyen román szakemberek véleményét kérték ki. Milyen következtetéseket szűrt le az első beszélgetés alkalmával?
– Az akadémiai, az egyetemi szférával, valamint szakértőkkel próbálunk az elkövetkező időszakban vitát folytatni az autonómiatervezetről. Elsőként a román társadalmat szeretnénk meggyőzni arról, hogy az, amit mi kérünk, nem sérti az ország érdekeit, sőt erősebbé teszi azt, ha a többség és kisebbség között nincs latens feszültség. A bukaresti Közigazgatási és Politikatudományi Egyetemen lezajlott két és fél órás beszélgetés nehéz, de jó vita volt. Hihetetlenül sokat kell majd dolgoznunk azon, hogy lebontsuk az előítéleteket, amelyek az emberek fejében ott „lapulnak‟. Jóllehet a beszélgetésen olyanok vettek részt, akik nagyon korrektül tették fel a nehéz kérdéseket, és nem zsigerből utasították vissza a kezdeményezésünket, az ő esetükben is érződött az, hogy kételyeik vannak, amelyekre keresik a válaszokat. Ezeket azonban csak akkor tudják megtalálni, ha mi kérdéseikre a helyes válaszokat adjuk meg. Úgy látom, a román és a magyar közösség között nincs meg az a bizalmi szint, amely az ilyen típusú nehéz kérdések megoldását ma lehetővé tenné. Következésképpen nekünk arra kell törekednünk, hogy a két nép közötti bizalmat a jövőben erősítsük, és leszámoljunk az előítéletekkel. A bukaresti vita jó lépés volt, de ez nem elég, a jövőben sok-sok ilyen lépést kell még megtenni ahhoz, hogy célba érjünk. Én mindenképpen örülök, hogy egyáltalán a párbeszéd elkezdődött, pontosabban újrakezdődött, hiszen a kilencvenes években még voltak ilyen típusú viták. Ezeket az elkövetkezőkben folytatni szeretnénk más helyszíneken is, mint például Temesváron, Kolozsváron, Jászvásáron, Craiován stb. Fel kell vállalni, hogy nehéz napja lesz az embernek, „súlyos‟ kérdésekre kell válaszolnia, akár le is izzasztják, de mindezt nem lehet megspórolni. Csak párbeszéd útján, érvek felsorakoztatásával érhetünk el eredményt, hiszen ez nem olyan, mint a libatömés, hogy ha kell, ha nem, lenyomod a másik torkán.
- A román pártok vezetőivel, képviselőivel történt-e valamilyen egyeztetés a kérdésben?
– Egyelőre egyetlen román politikai pártot sem szólítottunk meg. Azt gondolom, a dolgok helyes sorrendje az, hogy először a társadalom, illetve a közvélemény- formálók felé kell kommunikálnunk. Amikor eljön az ideje annak, hogy a tervezethez politikai támogatást kérjünk, akkor kell a pártokat megkeresni. Ugyanakkor nem szabad azt a látszatot kelteni, hogy vannak barátaink és vannak ellenségeink. Azt viszont ki kell mondani, hogy jelen pillanatban ezt a típusú kezdeményezést egyetlen román politikai alakulat sem vállalja fel. Ezért most nekünk arra kell törekednünk, hogy az ő választóik részéről ne legyen olyan nagy az elutasítás. Hiszen ha a politikum azt látja, hogy a társadalom nem utasítja el zsigerileg a kezdeményezésünket, akkor ők is könnyebben az ügy mellé állnak. Mert hát ilyen a politikus…
– Az elhangzott nyilatkozatokból az derül ki, hogy a tervezet kapcsán nincs teljes egyetértés az erdélyi magyar politikai szereplők között…
– Szerintem teljes konszenzus nem létezik, az viszont fontos, hogy nagyfokú egyetértés alakuljon ki a magyar közösségen belül. A magyar társadalomban is le kell folytatni a vitát, de elsősorban nem a versenypártok vezetőivel, bár az MPP-vel folyamatosan egyeztettünk, hiszen együtt dolgoztuk ki a jogszabály szövegét. Ez természetesen nem tökéletes, ezt én soha nem állítottam. Egy tervezetről van szó, amiről lehet, és kell is vitázni, a végén pedig majd látni fogjuk, hogy milyen jobbító szándékú észrevételek születtek. Eddig az volt a baj a versenypártok részéről, hogy nincs tervezet, most pedig az a gond, hogy van. Ráadásul választási kampányban vagyunk, és az aktivisták csípőből lőnek rám, ha van sapkám, azért kapom a „taslit‟, ha nincs, akkor hát azért. Ebben az időszakban konszenzusra törekedni, na, hát legyünk komolyak…
– Időben meddig tarthat a közvita, egyáltalán mikor érhetünk autonómiailag célba…?
– A javaslatokat és a viták következtetéseit folyamatosan próbáljuk feldolgozni, megérteni azokat, s elképzelni, hogyan illeszthetők a rendszerbe. Határidőket nem mondok, hiszen ezek nem olyan kérdések, amelyeket egyik napról a másikra meg lehet oldani. Hihetetlenül sok türelem és sok munka kell ahhoz, hogy célba érjünk.
– Olyan vélekedés is elhangzott, hogy nem lehet egyszerre kormányon lenni, és az autonómiáért is harcolni. Van-e a kettőnek köze egymáshoz?
– Egyiknek a másikhoz az ég egy világon semmi köze nincs. Lám, közvitára bocsátottunk egy nagyon erős autonómiakoncepciót, és nem rúgtak ki a kormányból. Tehát kormányzati pozícióból is lehet ilyen vitát gerjeszteni. Ez megint a van sapkád, nincs sapkád történet… Minden attól függ, hogy a többségi társadalommal el tudjuk-e fogadtatni: az, amit mi kérünk, nem sérti a román állam, a román közösség, a román emberek érdekeit. – Jelenleg mi a helyzet a kisebbségi törvénnyel?
– Jelen pillanatban a képviselőházban rostokol. Eljutottunk a döntő házig, és úgy véljük, akkor kell majd ezt előbbre „tolni‟, amikor úgy látjuk, hogy megvan az ehhez szükséges parlamenti többség. Most nincs szándékunkban megbuktatni a jogszabályt.
– Victor Ponta–Klaus Johannis döntőt jósolnak az eddigi felmérések az elnökválasztás második fordulójában. Ön kiket lát a végső hajrában?
– Mivel benne vagyok a kampányban, ezért inkább az elemzőkre bízom, hogy eljátszadozzanak ezzel a gondolattal.
– A magyarság számára ki lenne jó, hogy nyerjen…
– Természetesen Kelemen Hunor lenne a legjobb…
– … a román jelöltek közül?
– Jelenleg nincs egyetlen olyan román jelölt sem, beleértve Klaus Johannist, aki a magyarság felé valamilyen üzenetet megfogalmazott volna. Ezért erre most nem tudok válaszolni.
– Az 1989-es változások óta először indít két magyar párt jelöltet az államfőválasztáson, az RMDSZ az Ön, illetve az EMNP Szilágyi Zsolt személyében. Ennek milyen hozadéka lehet a magyarság számára?
– Ezt a kalandot, mármint Szilágyi Zsolt indulását nem tudom értelmezni. Az lenne az egyik nagy hiba, ha én ebben a kampányban Szilágyi Zsolttal vagy a mögötte álló párttal foglalkoznék. Nekem a románsággal vannak vitás kérdéseim, és az erdélyi magyarság – amely bennünket megbízott, hogy képviselőjük – jövőjéről kell beszélnem.
– Ha mégis, egy csoda folytán megválasztanák Románia elnökének, mi lenne az első dolga?
– Az emberek szolgálatába állnék másnap.
Papp Annamária
Szabadság (Kolozsvár)
Novemberben elnökválasztást tartanak, amelyen megválasztják a tízéves elnökség után leköszönő Traian Băsescu utódját. A versenybe szálló tizennégy jelölt között van Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke is. Ha a november 2-i első fordulóban egyik jelölt sem kapja meg a névjegyzékben szereplő választópolgárok több mint felének a támogatását, a tisztség sorsa a két legjobban szereplő jelölt között dől el a november 16-i második fordulóban. A megválasztott államelnök december 22-én kezdi meg ötéves mandátumát. Interjúnkban Kelemen Hunort elnökjelöltségéről, programjáról, az autonómia statútummal kapcsolatos fejleményekről kérdeztük.
– Miért döntött úgy az RMDSZ, hogy saját államelnökjelöltet indít? Többen a választók közül úgy vélekednek, ha amúgy sincs reális esély a győzelemre, akkor ennek mi az értelme..?
– Azért, mert van elképzelésünk arról, hogy milyen országban akarunk élni, milyen Romániát, és ezen belül milyen erdélyi magyarságot szeretnénk. Az elnökválasztási kampány jó alkalom arra, hogy ismertessük a magyarság törekvéseit, összefogjuk a közösséget, megmutassuk a közösségi szolidaritást, de az ország jövőjével kapcsolatos meglátásainkat is szóvá tegyük. Soha nem volt még a mi esetünkben az a szempont, hogy bejussunk a második fordulóba, és megnyerjük a választást. Nem szeretem viszont a kishitű embereket, akik állandóan azt hangoztatják, hogy teljesen mindegy, mert nekünk úgyis rossz, a földön vagyunk, így is, úgy is eltipornak… De azt azért én is látom, hogy a választásokon még mindig eléggé mereven az etnikai „határok‟ érvényesülnek. Ugyanakkor azok az előítéletek, amelyeket mindannyian, románok és magyarok egyaránt magunkkal hozunk a másikról, továbbra is elég erősek ahhoz, hogy ne történjen meg az átszavazás, teszem azt a magyarok felé. Ennél sokkal fontosabbnak tartom viszont azt, hogy felvázoljuk a saját értékeinket, elképzeléseinket, jövőképünket, és ezt hitelesen felmutassuk a román társadalomnak. Egy olyan jól működő országot képzelünk el, amelyben az emberek nyugodtabban, boldogabban és jobban élnének.
– Konkrétan hogyan nézne ki ez a jövőkép? Melyek azok a főbb kérdések és témák, amelyekről a kampányban beszélni szeretne?
– Abból kell kiindulnunk, hogy a 2007-es uniós csatlakozás óta igazából nincsenek nagy célkitűzései az országnak, megszűnt az a fajta nagy célkövetés, amelyet az integrációs törekvések jelentettek. Ma a nagy kérdés az, Románia hogyan találja meg a helyét az EU-ban és a régióban. Összességében egy olyan országra van szüksége az erdélyi magyarságnak, amely erőt képes felmutatni a régióban, hallgatnak rá és tisztelik. Az EU-ban pedig azt az álláspontot képviselői, amely szerint a szoros politikai egység jelenti a megoldást a huszonegyedik században minden egyes országot és közösséget, tehát az egész emberiséget érintő kihívásokra. Ha mindezt kissé részletezni akarjuk, akkor elmondhatjuk, egy olyan Romániát szeretnénk, amely elsősorban tiszteli a saját polgárait, és nem alattvalóknak tekinti őket, hanem értéket alkotó és teremtő, energiával rendelkező embereknek, hiszen amennyiben megbecsüli a lakóit, akkor azok is tisztelni fogják az országot. Egy olyan erős Romániában hiszek, amely a regionális identitásokra épít, s az emberek kezébe adja a döntést. Felnőtteknek, nagykorúaknak tekinti az állampolgárait és a közösségeket, mindez pedig a helyi és a regionális autonómiát jelenti. Nyilván a mi esetünkben bizonyos földrajzi helyeken, például a Székelyföldön, ennek vannak etnikai sajátosságai, ugyanis a nyelvi kérdést nekünk meg kell oldani. Bár a nyelvi jogok tekintetében nagy lépéseket tettünk meg a kilencvenes évekhez képest, de a valós kétnyelvűségnek az intézményes kereteit is meg kell teremteni ott, ahol nagyszámban élnek magyarok, és itt elsősorban a Székelyföldre gondolok. Tehát nem hozható létre egy erős Románia a többség-kisebbség viszonyának a rendezése nélkül, ez pedig csak akkor valósítható meg, ha őszintén tudunk beszélni egymással, tekintettel vagyunk az előítéleteinkre, s ezeket kölcsönösen megkíséreljük lebontani. Úgy vélem, hogy a többség-kisebbség kapcsolatának, valamint a valós kétnyelvűségnek a rendezésére a dél-tiroli modell a követendő példa. Ez természetesen elhozná majd a jobb munkalehetőségeket és béreket, a magasabb életszínvonalat, a megfelelőbb közszolgáltatásokat, a kevesebb bürokráciát, a nagyobb biztonságot stb. Mert az emberek azt szeretnék, hogy nyugodtan és jól éljenek, az identitásuk ne kerüljön veszélybe, s jövőt tudjanak tervezni. Ami pedig az EU-t illeti, Romániának is azt az értelmezési utat kell követnie, miszerint a nemzeti szuverenitásából fel kell adnia. A politikai integráció felé kell vinni az EU-t, mert külön-külön a kis, de még a nagy államok sem fogják tudni állni a versenyt az Amerikai Egyesült Államokkal, Kínával, Indiával vagy a feltörekvő dél-amerikai gazdaságokkal, és nem lesz képes megőriznie versenyelőnyét, amit a második világháború óta fokozatosan megteremtett. Ha ezt elveszíti, akkor a jóléti társadalom veszélybe kerülhet, előbb-utóbb Kínának vagy az orosz föderációnak lesz a piaca, és tőle függő helyzetbe kerül. Azt gondolom, ezt nem szeretnénk, ezért én hiszek abban, hogy a saját útkeresését mindenki meg fogja tenni. Hiszen egy politikailag egységesebb és gazdaságilag versenyképesebb EU jelenti számunkra a biztonságot.
– Egyik kulcsfontosságú téma az autonómia kérdése. Az RMDSZ a héten, Bukarestben indította el a közvitát az autonómiatervezetről, amelyen román szakemberek véleményét kérték ki. Milyen következtetéseket szűrt le az első beszélgetés alkalmával?
– Az akadémiai, az egyetemi szférával, valamint szakértőkkel próbálunk az elkövetkező időszakban vitát folytatni az autonómiatervezetről. Elsőként a román társadalmat szeretnénk meggyőzni arról, hogy az, amit mi kérünk, nem sérti az ország érdekeit, sőt erősebbé teszi azt, ha a többség és kisebbség között nincs latens feszültség. A bukaresti Közigazgatási és Politikatudományi Egyetemen lezajlott két és fél órás beszélgetés nehéz, de jó vita volt. Hihetetlenül sokat kell majd dolgoznunk azon, hogy lebontsuk az előítéleteket, amelyek az emberek fejében ott „lapulnak‟. Jóllehet a beszélgetésen olyanok vettek részt, akik nagyon korrektül tették fel a nehéz kérdéseket, és nem zsigerből utasították vissza a kezdeményezésünket, az ő esetükben is érződött az, hogy kételyeik vannak, amelyekre keresik a válaszokat. Ezeket azonban csak akkor tudják megtalálni, ha mi kérdéseikre a helyes válaszokat adjuk meg. Úgy látom, a román és a magyar közösség között nincs meg az a bizalmi szint, amely az ilyen típusú nehéz kérdések megoldását ma lehetővé tenné. Következésképpen nekünk arra kell törekednünk, hogy a két nép közötti bizalmat a jövőben erősítsük, és leszámoljunk az előítéletekkel. A bukaresti vita jó lépés volt, de ez nem elég, a jövőben sok-sok ilyen lépést kell még megtenni ahhoz, hogy célba érjünk. Én mindenképpen örülök, hogy egyáltalán a párbeszéd elkezdődött, pontosabban újrakezdődött, hiszen a kilencvenes években még voltak ilyen típusú viták. Ezeket az elkövetkezőkben folytatni szeretnénk más helyszíneken is, mint például Temesváron, Kolozsváron, Jászvásáron, Craiován stb. Fel kell vállalni, hogy nehéz napja lesz az embernek, „súlyos‟ kérdésekre kell válaszolnia, akár le is izzasztják, de mindezt nem lehet megspórolni. Csak párbeszéd útján, érvek felsorakoztatásával érhetünk el eredményt, hiszen ez nem olyan, mint a libatömés, hogy ha kell, ha nem, lenyomod a másik torkán.
- A román pártok vezetőivel, képviselőivel történt-e valamilyen egyeztetés a kérdésben?
– Egyelőre egyetlen román politikai pártot sem szólítottunk meg. Azt gondolom, a dolgok helyes sorrendje az, hogy először a társadalom, illetve a közvélemény- formálók felé kell kommunikálnunk. Amikor eljön az ideje annak, hogy a tervezethez politikai támogatást kérjünk, akkor kell a pártokat megkeresni. Ugyanakkor nem szabad azt a látszatot kelteni, hogy vannak barátaink és vannak ellenségeink. Azt viszont ki kell mondani, hogy jelen pillanatban ezt a típusú kezdeményezést egyetlen román politikai alakulat sem vállalja fel. Ezért most nekünk arra kell törekednünk, hogy az ő választóik részéről ne legyen olyan nagy az elutasítás. Hiszen ha a politikum azt látja, hogy a társadalom nem utasítja el zsigerileg a kezdeményezésünket, akkor ők is könnyebben az ügy mellé állnak. Mert hát ilyen a politikus…
– Az elhangzott nyilatkozatokból az derül ki, hogy a tervezet kapcsán nincs teljes egyetértés az erdélyi magyar politikai szereplők között…
– Szerintem teljes konszenzus nem létezik, az viszont fontos, hogy nagyfokú egyetértés alakuljon ki a magyar közösségen belül. A magyar társadalomban is le kell folytatni a vitát, de elsősorban nem a versenypártok vezetőivel, bár az MPP-vel folyamatosan egyeztettünk, hiszen együtt dolgoztuk ki a jogszabály szövegét. Ez természetesen nem tökéletes, ezt én soha nem állítottam. Egy tervezetről van szó, amiről lehet, és kell is vitázni, a végén pedig majd látni fogjuk, hogy milyen jobbító szándékú észrevételek születtek. Eddig az volt a baj a versenypártok részéről, hogy nincs tervezet, most pedig az a gond, hogy van. Ráadásul választási kampányban vagyunk, és az aktivisták csípőből lőnek rám, ha van sapkám, azért kapom a „taslit‟, ha nincs, akkor hát azért. Ebben az időszakban konszenzusra törekedni, na, hát legyünk komolyak…
– Időben meddig tarthat a közvita, egyáltalán mikor érhetünk autonómiailag célba…?
– A javaslatokat és a viták következtetéseit folyamatosan próbáljuk feldolgozni, megérteni azokat, s elképzelni, hogyan illeszthetők a rendszerbe. Határidőket nem mondok, hiszen ezek nem olyan kérdések, amelyeket egyik napról a másikra meg lehet oldani. Hihetetlenül sok türelem és sok munka kell ahhoz, hogy célba érjünk.
– Olyan vélekedés is elhangzott, hogy nem lehet egyszerre kormányon lenni, és az autonómiáért is harcolni. Van-e a kettőnek köze egymáshoz?
– Egyiknek a másikhoz az ég egy világon semmi köze nincs. Lám, közvitára bocsátottunk egy nagyon erős autonómiakoncepciót, és nem rúgtak ki a kormányból. Tehát kormányzati pozícióból is lehet ilyen vitát gerjeszteni. Ez megint a van sapkád, nincs sapkád történet… Minden attól függ, hogy a többségi társadalommal el tudjuk-e fogadtatni: az, amit mi kérünk, nem sérti a román állam, a román közösség, a román emberek érdekeit. – Jelenleg mi a helyzet a kisebbségi törvénnyel?
– Jelen pillanatban a képviselőházban rostokol. Eljutottunk a döntő házig, és úgy véljük, akkor kell majd ezt előbbre „tolni‟, amikor úgy látjuk, hogy megvan az ehhez szükséges parlamenti többség. Most nincs szándékunkban megbuktatni a jogszabályt.
– Victor Ponta–Klaus Johannis döntőt jósolnak az eddigi felmérések az elnökválasztás második fordulójában. Ön kiket lát a végső hajrában?
– Mivel benne vagyok a kampányban, ezért inkább az elemzőkre bízom, hogy eljátszadozzanak ezzel a gondolattal.
– A magyarság számára ki lenne jó, hogy nyerjen…
– Természetesen Kelemen Hunor lenne a legjobb…
– … a román jelöltek közül?
– Jelenleg nincs egyetlen olyan román jelölt sem, beleértve Klaus Johannist, aki a magyarság felé valamilyen üzenetet megfogalmazott volna. Ezért erre most nem tudok válaszolni.
– Az 1989-es változások óta először indít két magyar párt jelöltet az államfőválasztáson, az RMDSZ az Ön, illetve az EMNP Szilágyi Zsolt személyében. Ennek milyen hozadéka lehet a magyarság számára?
– Ezt a kalandot, mármint Szilágyi Zsolt indulását nem tudom értelmezni. Az lenne az egyik nagy hiba, ha én ebben a kampányban Szilágyi Zsolttal vagy a mögötte álló párttal foglalkoznék. Nekem a románsággal vannak vitás kérdéseim, és az erdélyi magyarság – amely bennünket megbízott, hogy képviselőjük – jövőjéről kell beszélnem.
– Ha mégis, egy csoda folytán megválasztanák Románia elnökének, mi lenne az első dolga?
– Az emberek szolgálatába állnék másnap.
Papp Annamária
Szabadság (Kolozsvár)
2014. október 8.
Izsák Balázs megjegyzései az autonómia-tervezet Bukarestben lezajlott vitája kapcsán
A Székely Nemzeti Tanács elnöke szeptember 30.-án kiadott közleményében (A székelyek autonómiatörekvésének továbbra is szüksége van Magyarország támogatására) bírálta az RMDSZ elnökének kijelentéseit, amelyeket Bukarestben, román értelmiségiekkel, az RMDSZ autonómiastatútumáról folytatott beszélgetés során tett.
Az RMDSZ erre közleménnyel válaszolt, amelyben védelmébe vette a Kelemen Hunor által mondottakat, azt állítva, hogy a Székely Nemzeti Tanács elnöke újságcikkek alapján fogalmazta meg a véleményét, ezért a nyilatkozata valótlanságokat tartalmaz.
Figyelmesen végighallgatva az RMDSZ honlapján közzétett, több mint kétórás beszélgetést, megállapítható, hogy a Székely Nemzeti Tanács közleményébe foglaltak maradéktalanul helytállóak. A továbbiakban a két órás beszélgetésből készült, jegyzőkönyvszerű kivonatot teszünk közé, amelyet kommentárokkal láttunk el, és a végén a következtetéseket is levonjuk. Azért vagyunk kénytelenek ebben a szokatlan formában megtenni a megjegyzéseinket, mert az RMDSZ elutasítja a párbeszéd megszokott kereteit.
Kelemen Hunor
11:25 Nem azt határozza meg, mi az autonómia, hanem azt, hogy mit nem jelent. Nem jelent szeparatizmust, enklávét, államiságot. Kommentár: A szeparatizmus, az enkláve, az állam az államban, olyan kifejezések, amelyeket a román nacionalizmus a jogos magyar törekvések elfojtására, sajátos értelemben használ. Szeparatizmusról akkor beszélt, amikor mi magyar iskolát, magyar nyelvű oktatást kértünk. Ezeket a kifejezéseket átvenni nem szabad defenzív módon sem, hanem el kell utasítani a használatukat, és meg kell világítani a használatuk mögött álló szándékot. A helyes értelmezésük nélkül még a hárítás, a defenzíva is hallgatólagos elfogadása ezen kifejezések létjogosultságának! 13:45 Az autonómiát a parlamentben kell elérni, nem az utcán, nem olyan eszközökkel, amelyeknek nincsen köze a demokráciához.
Kommentár: Ezek szerint a Székelyek Nagy Menetelése olyan eszköz volt, amelynek nincs köze a demokráciához? 16:40 A Prut két partján élő emberek, ha együtt akarnak élni, együtt fognak élni előbb-utóbb. A kérdés az, hogyan. Annak is megvan azonban a kockázata, hogy más pályája legyen Moldovának.
Kommentár: A mi szempontunkból az a kérdés, hogy az egyesülés előkészítéseként, Románia tesz-e olyan lépéseket, amely a moldovai oroszokat és gagauzokat meggyőzi arról, hogy Romániában szélesebb jogköröket fognak élvezni, mint most. Mert jelenleg elriasztja őket a román többség viszonya a mi autonómiatörekvésünkhöz. Persze minket is érintene az egyesülés, hiszen a százalékarányunk csökkenne, ebbe többletgaranciák nélkül nekünk nem is szabad belemennünk! Ilyen többletgarancia az autonómia. Hurezeanu, amikor visszatér Moldova kérdésére, Kelemen Hunor másodszor szalasztja el az alkalmat, hogy előadja az általa képviselőt közösség szempontjait. Parvulescu 19:00 Az 1923-as alkotmány eltörölte a gyulafehérvári ígéreteket Hurezeanu 20:49 Méltatja Parvulescu történelmi felvezetését, (1859-ben föderatív államként jött létre Románia, Gyulafehérvári ígéretek) és kiegészíti a Dunai Konföderáció tervével. 22:08 Tabuk mindig lesznek. Tabuk nélkül nem lehet (Kelemen Hunor nevet). Az ön tabuja például ez: vegye ki az utolsó mondatából Moldovát, és tegye helyébe Erdélyt, ha egyesülésről van szó. (Kelemen Hunor közbeszól: „Nu se pune problema!” – azaz: ez fel sem merül.) 22:56 Önök bemutattak egy autonómia-tervezetet, egy feszült helyzetben, veszélyes, szeparatista törekvések korában.
23:33 Orbán Viktor egy olyan politikus, aki megkérdőjelezi az Unió alapértékeit, szövetséget köt Moszkvával, és ez nemcsak gazdasági szövetség, hanem értékközösség is. 24:15 Nem gondolja Kelemen Hunor, hogy egy hullámhosszra került a szeparatistákkal? Világ szeparatistái egyesüljetek! Hogyan fognak boldogulni egy ilyen feszültségekkel terhes világban Donyeck, Edinburgh és Barcelona közt, Budapesten és Moszkván keresztül?
Kelemen Hunor 25:57 Igaza van Hurezeanu úrnak, nehéz örökséget kaptunk. (?) A tervezetnek nincs köze a szeparatizmushoz, Krímhez, Moszkvához. Megismétli: nem akarunk szeparatizmust, nem akarunk enklávét létrehozni.
28:0 Ezt a tervezetet nem beszéltük meg sem budapesti, sem moszkvai politikusokkal. 30:38 Nem akarunk semmit elvenni a románoktól, sem területet sem egyebet.
30:56 Nálunk is vannak szélsőségesek, de nincs közünk hozzájuk. Nincsenek velük közös terveink. 31:40 Volt olyan idő, 89 előtt, amikor a román állam meg akart semmisíteni az ország területén mindent, ami nem román, de most ez már nem így van. 32:08 Románia a németeket és zsidókat eladta, a magyarokat csak azért nem, mert a magyarokra nem volt vevő. Nem akarjuk, hogy a jövőben azt mondják a románok, milyen kár, hogy már nincsenek magyarok (Romániában), ahogy mondják most a németekre, persze, hogy nincsenek, hiszen Önök mintha a németeket eladták volna? Kommentár: Valójában nincs semmi olyan biztos jel, amely arra vallana, hogy Románia lemondott volna az erőszakos asszimiláció politikájáról. Erre nagyon sok példát lehet felhozni, de elég lenne a jelenlegi kormány közigazgatási reformtervét említeni, vagy legalább azokat az érveket, amelyeket Kelemen Hunor helyett Tapalaga úr adott elő (1:05:40)
A szélsőségek dolgában épp a lényeget nem mondja ki: nincs a romániai magyarságnak szélsőséges szervezete, semmilyen szélsőségesnek nyilvánítható politikai erő. Az erdélyi magyarok a magyarországi választásokon a magyarországinál is nagyobb arányban szavaztak a FIDESZ-KDNP-re, amelyről kategorikusan kijelentjük, semmi köze a szélsőséghez. Ezek kimondása nélkül beszélni az erdélyi magyar szélsőségesekről roppant káros és félrevezető. Felmentést is ad a demokrata érzelmű románoknak, akik nem tettek meg mindent annak érdekében, hogy a szélsőséges, idegengyűlölő, magyarellenes szemlélet ne legyen jelen szinte minden román politikai pártban, hogy a „magyar kártya” ne legyen ott, szinte minden román politikus kezében, a nyíltan szélsőséges pártokról nem is beszélve.
Hurezeanu: 32:35 Nem mi adtuk el, hanem a politikai rendszer. 1944 áprilisában a Horthy rezsim nem adta el, hanem haláltáborba küldte a zsidókat. (Kelemen Hunor közbeszól: ez igaz, ebben egyetértek.) Mi megtartottuk őket a háború idején, és csak azt követően adtuk el őket. Mégiscsak jobb volt eladni, mint megsemmisíteni
Kelemen Hunor:
Én voltam az a politikus (mindkét kezével önmagára mutat) aki ebben az évben háromszor is részt vettem Holokauszt megemlékezésen, a jövő héten megint megyek egyre. És minden alkalommal nagyon világos üzeneteket fogalmazok meg éppen azzal kapcsolatban, amiről Ön beszél.
Kommentár: Minden népnek szembe kell néznie a saját történelmével. A románoknak is szembe kell nézni a saját felelősségükkel, amely a jászvásári pogromért, vagy a besszarábiai zsidóság tragédiájáért terheli őket, mert ezt a felelősséget semmivel sem csökkentik az Észak-Erdélyben történtek, ezért nem helyes ezt tagadni, vagy másra mutogatva maszatolni el a felelősséget. A párhuzam sem helyes a Ceausescu rendszerrel, egyik politikai rezsim bűneit nem menti egy másik jogtiprása. A „jobb volt eladni őket, mint megsemmisíteni” egy megfontolatlan, szerencsétlen megfogalmazás, hiszen Emil Hurezeanu, ahogyan őt ismerjük, semmiképpen sem akarhatja a Ceuasecu diktatúra bűneit menteni. Arról nem is beszélve, hogy maga a mérlegelés is elfogadhatatlan: mi jobb, egy emberi közösséget megsemmisíteni, vagy pénzért eladni? Kelemen Hunor mondanivalója erről: „ez igaz, ebben egyetértek”.
Hurezeanu 33:30 Románia számára is dráma volt (a németek kitelepedése), és nem azért mert Önökkel maradtunk (mindketten nevetnek) hiszen itt vannak még a romák is.
Luca Niculescu
Ön egy erős régiók Európáját akarja, egy erős régiók Romániáját akarja, és én azt kérdezem, hogy éri el azt, hogy erős régiók legyenek, anélkül hogy megkérdőjelezné a nemzetállamokat? A skót, a katalán, az észak-olaszországi, a belgiumi törekevések felsorolása után felteszi a kérdést: mi lesz a nemzetállamokkal. El fognak tűnni? Új határok jelennek meg? Az új entitásokat hercegségeknek fogják hívni, vagy fejedelemségeknek? (Bekiáltás: báróságoknak!) Báróságoknak? Hogy lehet a régiósítást együtt ragozni az integrációval? A föderalizmus lenne a megoldás? Ha Belgiumra nézek, akkor a föderalizmus sem megoldás.
Kelemen Hunor
Minden országban más a helyzet, nem lehet másolni, átültetni egyiknek a gyakorlatát a másikba. Nem szabad merevnek lenni, újítónak kell lenni. Ha elfogadjuk, hogy különböző helyzeteket, különböző módon kezeljünk, akkor megfelelő megoldások is találhatók, úgy hogy minden ország, minden régió, minden közösség, minden ember nyerjen ezekből a helyzetekből. Nem fogunk egységes receptet, egységes gyógymódot találni, az Egyesült Királyságtól Görögországig, ahol egészen más a helyzet.
Kommentár: Kelemen Hunor megkerüli a választ a kérdésre: hogyan egyeztethető össze a régiósítás az integrációval? Nem ismeri az Európa Tanácsnak épp az európai régiósításra vonatkozó 2007/1811 számú ajánlását, amely éppen erre a kérdésre ad világos választ, és amely markánsan alátámasztja a székely autonómiatörekvést is.
Ennek az ajánlásnak mind a harmincegy cikkét szinte betéve kellene tudnia miden olyan magyar politikusnak, aki autonómia vagy régiósítás ügyében megszólal. Ez például egy „egységes recept”. Ugyanakkor igaza van Kelemen Hunornak abban, hogy nem szabad lemásolni más modelleket, például, ahogyan az RMDSZ tette a Dél-Tiroli autonómiastatútummal.
Parvulescu 45:00 körül: Többször is használja a stat-natiune kifejezést. Különbséget tesz a nemzeti állam (stat national, ez van Románia alkotmányában) és a nemzetállam között. Szerinte a második túlhaladott, az első értelmetlen. Tovább viszi a gondolatot, és kimondja, hogy a nemzetállam, etnikailag tiszta állam értelemben nonszensz, habár a románok többsége ezt így érti, az alkotmány meg kétértelmű. 49:40 – Horvátország alkotmányában szerepelt a nemzetállam kifejezés, az EU csatlakozás kedvéért módosítaniuk kellett az alkotmányt, hogy ezt az etnikai hivatkozást megváltoztassák benne.
Kelemen Hunor
52:00 Európa számára az egyetlen út a mélyebb integráció, a közeledés egy Európai Egyesült Államok felé.
Kommentár: Parvulescu nagyon fontos dolgokat mondott az alkotmány első cikkének kétértelműségéről. Érdemes lett volna erre reagálnia Kelemen Hunornak, ha már nem ő mondta ki, amit ki kellett volna mondania.
Az Európa Egyesült Államok doktrínája pedig igencsak megkérdőjelezhető. Hurezeanu 54:00 Párhuzamot von a múlt század eleji erdélyi románok s a mostani erdélyi magyarok helyzete között. Az akkori Románia szövetségese volt a Monarchiának, s a román király csitította az erdélyi románokat, most meg Budapest nyíltan barátkozik a szeparatizmust még Erdély viszonylatában is támogató oroszokkal. Az ő erdélyi nagyapját feszélyezte Bukarest. Bátorítja vagy feszélyezi most Budapest Kelemen Hunort?
Kommentár: A felvezetéssel nehéz bármit is kezdeni, a párhuzam logikátlan, nehezen érthető. A végén viszont elhangzik egy világos kérdés Kelemen Hunorhoz. És a válasz?
Kelemen Hunor
54:55: „Nem bátorít.”- Rendszeresen találkoznak a magyar miniszterelnökkel, de nem gyakrabban, mint a korábbiakkal, de a legutolsó találkozón sem kérdezett Orbán Viktor semmit a statútumról. Nem tárgyalnak ilyen témákról. (A Népszabadság újságírója félreértette ezt a részt. KH úgy értette a kérdést, hogy Budapest bíztatására készítették-e el az autonómia statútumot? Ez ellen tiltakozott, hangsúlyozva az RMDSZ függetlenségét.)
56:00 – Nem ért egyet a liberális demokrácia végével, ő a liberális demokráciában hisz. Nem hisz Moszkva jó szándékában és más a véleménye a Moszkvával való viszonyról, mint a budapesti kollégáknak. De ez az ő dolguk, nem a mienk. Nem tartozik magyarázattal senkinek Orbán Viktor helyett. Kommentár: Érthetetlen ez az elhatárolódási igyekezet a magyar kormánytól. Ez nem az erdélyi magyarok álláspontja. Ugyanakkor nyíltan szembemegy az egységes magyar nemzet koncepciójával, élesen elhatárolja a magyarországi magyarokat az erdélyi magyaroktól. Ami az ő dolguk ugyebár az nem a mienk.
Kelemen Hunor
58:30 Az alkotmánymódosításról: a szenátusnak a régió kamarájának kell lennie, s költségvetési, külpolitikai és védelmi téren legyen hatásköre stb. Kommentár: Finoman fogalmazva is különös és tarthatatlan dolgok, amelyeknek amúgy sem az autonómiához, sem a mi jogainkhoz nincs köze. Az első óra végén még egy hang nem volt arról, hogy miképpen is képzelik el az autonóm régiót, hogyan jön létre, miből áll, hogyan működik. S már ott tartanak, hogy adjanak szót a hallgatóságnak.
Tapalaga 1:05:40: Mit keres a kormányban ő személyesen, mert hónapokkal ezelőtt kevesebbért bejelentette a kilépését, és ebben a témában egyáltalán nem élvezi a koalíciós partner támogatását. Victor Ponta választási programja – Tapalaga úr szerint elítélendő módon – egy szót sem tartalmaz a kisebbségekről, és mert a Victor Ponta programjának a címe (a nagy egyesülésre utal) egyenesen provokatív a kisebbségek irányába. Az ígéret be nem tartására utalva: hogyan tudott az RMDSZ ilyen mértékben elrománosodni? (Tréfás bekiáltás a háttérből: mi akartuk ezt, nem?)
Kelemen Hunor
Nem kérte a szociáldemokraták támogatását, tehát nem haragszik rájuk, hogy nem támogatják. Amúgy a többi jelölt programjában sincs szó a magyarokról. Kielemezték a helyzetet, s arra jutottak, hogy ezekkel együtt inkább maradnak.
Egy kérdező:
1:16:45 Az első konkrét kritika, az altalajkincsek kérdése. Szerinte nem megvalósítható, hogy azok a régió tulajdonában legyenek. Másik kritika, hogy nem határolódik el kellőképpen a szélsőséges magyar mozgalmaktól, ideértve a magyar kormányt meg parlamentet.
Kelemen Hunor
Semmi kapcsolatunk a Jobbikkal, amely sajnos egy jelentős párt a magyar parlamentben. A március 10-i marosvásárhelyi események kapcsán is elhatárolódtunk tőlük. Ami az altalaji kincseket illeti, nagyon kevés van, egy kis ásványvíz (nevet), és nem gondoltuk soha, hogy az ottani erőforrásokat ott kell felhasználni, szó se róla! Semmi sem végleges, nem a Szentírás, amit leírtunk, ezen lehet változattani, ezeket a dolgokat tisztázni kell.
Kommentár: Kelemen Hunor nem reagál a magyar kormányt és parlamentet ért vádakra, sajnálkozik a magyarországi parlamenti erőviszonyokon, holott Közép-Európában előzmény nélküli módon szerzett másodjára is kétharmados többséget egy demokráciának elkötelezett, jobbközép párt. A sajnálkozás ennek az alapvető ténynek a mellőzésével próbálja lejáratni Magyarországot, a magyar népet. A marosvásárhelyi, március 10-i rendezvényhez amúgy nem volt a Jobbiknak semmi köze. Ennek meghirdetője és szervezője a Székely Nemzeti Tanács volt. A román média, a román kormányzat hamis propagandájával összhangban azért próbálta felnagyítani, és a Jobbikra kenni a jogkorlátozó intézkedések okozta néhány – nem jelentős – incidenst (a csendőrség erőszakkal próbálta felnyomni a járdára a tömeget, akkor is, amikor az a járdán nem fért el.), hogy ezzel is hiteltelenítse a rendezvényen résztvevő több tízezer magyar embert követelését. Szégyenletes, hogy Kelemen Hunor ebben a kérdésben a magyarellenes, román nacionalisták oldalára áll!
Az altalajkincsek esetében nem áll ki a helyi tulajdon mellett, azt mondja, hogy a tervezet javítható, több mindennel nem ért ő sem egyet. Egyenesen kihangsúlyozza, hogy nem akarják, hogy az altalajkincsek helyben maradjanak. Látszik, hogy nem ismeri részleteiben a tervezetet és nem tudja azt sem, hogy Székelyföld altalajkincsei nem korlátozódnak az ásványvízre, hiszen Románia földgáztartalékának jelentős hányada Székelyföldön van.
Gabriel Andreescu
1:42:55 – Az alkotmánymódosítás kapcsán egyesek azt mondják, hogy a mostani is megengedi a regionalizációt. Többen azt mondják, hogy egy új alkotmány csak rosszabb lehet, nézzük pl. Magyarországot, ahol az Orbán alkotmánya csökkentette a demokratikus jogokat. Szerinte egy alkotmánymódosítás elég, nem kell új alkotmány.
Másik kérdés a kisebbségi törvény és a statútum viszonya. Van olyan vélemény, hogy a kisebbségi törvény előírásai antidemokratikusak. Harmadik a Hunor viszonya Budapesttel. Ott olyan kormány van, amelyről joggal vetik fel, hogy mennyire demokratikus. A MÁÉÉRT tagjaként joggal mondható, hogy Budapest gyámkodása alatt van az RMDSZ. Mennyiben ért egyet azzal, hogy az RMDSZ egy olyan párt, amelyik kiemelten magyar témákkal foglalkozik.
Kelemen Hunor
1:56:15 Soha nem befolyásolt minket Budapest, ezért haragudtak is ránk az ottani kormányok. Ellenünk hozták létre a két másik pártot, amelyek két egymás utáni választáson nem voltak képesek 100.000 szavazatot összegyűjteni.
1:58:40 Tovább szidja a másik két magyar pártot, illetve félremagyarázza azt a vádat, hogy ha elfogadnák a kisebbségi törvényt, az antidemokratikus módon erősítené meg az RMDSZ-t, azon viccelődik, hogy ő nem tehet arról, hogy azoknak nincs szavazóbázisuk, mintha nem értené pontosan, hogy a törvény hatásköröket és anyagiakat biztosítana az RMDSZ-nek, állami eszközökkel erősítené meg az amúgy is nagy versenyelőnyét.
2:00:00 Azt magyarázza, hogy ha elfogadnák a románok az RMDSZ regionalizációs tervét, az nem jelentene semmi változást, hisz most is vannak magyar többségű közigazgatási egységek. Az ő elképzelésükben a plusz csak a nyelvi jogok.
Kommentár: Teljes mértékben elfogadhatatlan ez a viszonyulás Budapesthez. Ha nem így gondolja, csak a bukaresti román értelmiségi körök elvárasainak akart megfelelni, az is súlyos hiba. Egy biztos, a romániai magyarság viszonyulása Budapesthez más. Ezt kellett volna őszintén elmagyarázni a román értelmiségieknek.
Aztán: regionalizációs terv? Nem autonómiastatútum? S ha nem jelentene változást, akkor mi az értelme? Luca Niculescu
2:01.50 Zárszó: a legtöbbet az autonómiatervezetről beszéltek. (A valóságban viszont szinte semmit.) Hurezeanu 2:03.10 Megdicséri Kelemen Hunort, meg az RMDSZ-t, dicséri a nyelvtudásukat, meg hogy milyen fontos szerepet játszottak a romániai társadalomban, milyen megbízhatóak, stb. Ha ebben a kényes pillanatban az RMDSZ visszafogottabb lesz, azért hálás lesz nekik a román nemzet.
Következtetések A filmfelvétel alapján az is megállapítható, hogy Kelemen Hunor a beszélgetés során végig sodródott, és permanens defenzívában volt. Amikor nemzeti, nemzetiségi ügyekről volt szó hiányzott belőle a belső meggyőződés, elmaradt a hiteles, világos érvelés az általa képviselőt közösség mellett. Egyetlen szó, egyetlen hivatkozás nem volt a magyar-román alapszerződésre és egyéb nemzetközi egyezményekre, illetve azokra az Európa tanácsi dokumentumokra, amelyek számunkra komoly hivatkozási alapot jelentenek. A jelenlévő román értelmiségiek elvárásainak akart megfelelni, és abba a helyzetbe került, hogy olykor a magyar közösség érdekeit jobban megfogalmazta Tapalaga, vagy Parvulescu. Kelemen Hunor akkor volt a leginkább meggyőző, amikor általános, és magyar szempontból semleges értékeket kell megvédeni, valószínűleg pont azért, mert ezeket a jelenlevők közül senki nem kérdőjelezte meg. Látszott, hogy fél a konfliktustól, a vitától, a tabukérdések őszinte kezelésétől.
Határozottan kiállt a liberális demokrácia mellett, de ezzel önmagával is ellentmondásba került, amikor az RMDSZ sokszínűségét fejtegette. Úgy tűnik, hogy nem fontolta meg az erről szóló kijelentését sem, nem tudatosodott benne, hogy a kereszténydemokrácia az a liberális demokrácia alternatívája, és mennyire antidemokratikus és sértő a kereszténydemokratákra ennek az alternatívának a tagadása.
A Székely Nemzeti Tanács sajtószolgálata
Erdély.ma
A Székely Nemzeti Tanács elnöke szeptember 30.-án kiadott közleményében (A székelyek autonómiatörekvésének továbbra is szüksége van Magyarország támogatására) bírálta az RMDSZ elnökének kijelentéseit, amelyeket Bukarestben, román értelmiségiekkel, az RMDSZ autonómiastatútumáról folytatott beszélgetés során tett.
Az RMDSZ erre közleménnyel válaszolt, amelyben védelmébe vette a Kelemen Hunor által mondottakat, azt állítva, hogy a Székely Nemzeti Tanács elnöke újságcikkek alapján fogalmazta meg a véleményét, ezért a nyilatkozata valótlanságokat tartalmaz.
Figyelmesen végighallgatva az RMDSZ honlapján közzétett, több mint kétórás beszélgetést, megállapítható, hogy a Székely Nemzeti Tanács közleményébe foglaltak maradéktalanul helytállóak. A továbbiakban a két órás beszélgetésből készült, jegyzőkönyvszerű kivonatot teszünk közé, amelyet kommentárokkal láttunk el, és a végén a következtetéseket is levonjuk. Azért vagyunk kénytelenek ebben a szokatlan formában megtenni a megjegyzéseinket, mert az RMDSZ elutasítja a párbeszéd megszokott kereteit.
Kelemen Hunor
11:25 Nem azt határozza meg, mi az autonómia, hanem azt, hogy mit nem jelent. Nem jelent szeparatizmust, enklávét, államiságot. Kommentár: A szeparatizmus, az enkláve, az állam az államban, olyan kifejezések, amelyeket a román nacionalizmus a jogos magyar törekvések elfojtására, sajátos értelemben használ. Szeparatizmusról akkor beszélt, amikor mi magyar iskolát, magyar nyelvű oktatást kértünk. Ezeket a kifejezéseket átvenni nem szabad defenzív módon sem, hanem el kell utasítani a használatukat, és meg kell világítani a használatuk mögött álló szándékot. A helyes értelmezésük nélkül még a hárítás, a defenzíva is hallgatólagos elfogadása ezen kifejezések létjogosultságának! 13:45 Az autonómiát a parlamentben kell elérni, nem az utcán, nem olyan eszközökkel, amelyeknek nincsen köze a demokráciához.
Kommentár: Ezek szerint a Székelyek Nagy Menetelése olyan eszköz volt, amelynek nincs köze a demokráciához? 16:40 A Prut két partján élő emberek, ha együtt akarnak élni, együtt fognak élni előbb-utóbb. A kérdés az, hogyan. Annak is megvan azonban a kockázata, hogy más pályája legyen Moldovának.
Kommentár: A mi szempontunkból az a kérdés, hogy az egyesülés előkészítéseként, Románia tesz-e olyan lépéseket, amely a moldovai oroszokat és gagauzokat meggyőzi arról, hogy Romániában szélesebb jogköröket fognak élvezni, mint most. Mert jelenleg elriasztja őket a román többség viszonya a mi autonómiatörekvésünkhöz. Persze minket is érintene az egyesülés, hiszen a százalékarányunk csökkenne, ebbe többletgaranciák nélkül nekünk nem is szabad belemennünk! Ilyen többletgarancia az autonómia. Hurezeanu, amikor visszatér Moldova kérdésére, Kelemen Hunor másodszor szalasztja el az alkalmat, hogy előadja az általa képviselőt közösség szempontjait. Parvulescu 19:00 Az 1923-as alkotmány eltörölte a gyulafehérvári ígéreteket Hurezeanu 20:49 Méltatja Parvulescu történelmi felvezetését, (1859-ben föderatív államként jött létre Románia, Gyulafehérvári ígéretek) és kiegészíti a Dunai Konföderáció tervével. 22:08 Tabuk mindig lesznek. Tabuk nélkül nem lehet (Kelemen Hunor nevet). Az ön tabuja például ez: vegye ki az utolsó mondatából Moldovát, és tegye helyébe Erdélyt, ha egyesülésről van szó. (Kelemen Hunor közbeszól: „Nu se pune problema!” – azaz: ez fel sem merül.) 22:56 Önök bemutattak egy autonómia-tervezetet, egy feszült helyzetben, veszélyes, szeparatista törekvések korában.
23:33 Orbán Viktor egy olyan politikus, aki megkérdőjelezi az Unió alapértékeit, szövetséget köt Moszkvával, és ez nemcsak gazdasági szövetség, hanem értékközösség is. 24:15 Nem gondolja Kelemen Hunor, hogy egy hullámhosszra került a szeparatistákkal? Világ szeparatistái egyesüljetek! Hogyan fognak boldogulni egy ilyen feszültségekkel terhes világban Donyeck, Edinburgh és Barcelona közt, Budapesten és Moszkván keresztül?
Kelemen Hunor 25:57 Igaza van Hurezeanu úrnak, nehéz örökséget kaptunk. (?) A tervezetnek nincs köze a szeparatizmushoz, Krímhez, Moszkvához. Megismétli: nem akarunk szeparatizmust, nem akarunk enklávét létrehozni.
28:0 Ezt a tervezetet nem beszéltük meg sem budapesti, sem moszkvai politikusokkal. 30:38 Nem akarunk semmit elvenni a románoktól, sem területet sem egyebet.
30:56 Nálunk is vannak szélsőségesek, de nincs közünk hozzájuk. Nincsenek velük közös terveink. 31:40 Volt olyan idő, 89 előtt, amikor a román állam meg akart semmisíteni az ország területén mindent, ami nem román, de most ez már nem így van. 32:08 Románia a németeket és zsidókat eladta, a magyarokat csak azért nem, mert a magyarokra nem volt vevő. Nem akarjuk, hogy a jövőben azt mondják a románok, milyen kár, hogy már nincsenek magyarok (Romániában), ahogy mondják most a németekre, persze, hogy nincsenek, hiszen Önök mintha a németeket eladták volna? Kommentár: Valójában nincs semmi olyan biztos jel, amely arra vallana, hogy Románia lemondott volna az erőszakos asszimiláció politikájáról. Erre nagyon sok példát lehet felhozni, de elég lenne a jelenlegi kormány közigazgatási reformtervét említeni, vagy legalább azokat az érveket, amelyeket Kelemen Hunor helyett Tapalaga úr adott elő (1:05:40)
A szélsőségek dolgában épp a lényeget nem mondja ki: nincs a romániai magyarságnak szélsőséges szervezete, semmilyen szélsőségesnek nyilvánítható politikai erő. Az erdélyi magyarok a magyarországi választásokon a magyarországinál is nagyobb arányban szavaztak a FIDESZ-KDNP-re, amelyről kategorikusan kijelentjük, semmi köze a szélsőséghez. Ezek kimondása nélkül beszélni az erdélyi magyar szélsőségesekről roppant káros és félrevezető. Felmentést is ad a demokrata érzelmű románoknak, akik nem tettek meg mindent annak érdekében, hogy a szélsőséges, idegengyűlölő, magyarellenes szemlélet ne legyen jelen szinte minden román politikai pártban, hogy a „magyar kártya” ne legyen ott, szinte minden román politikus kezében, a nyíltan szélsőséges pártokról nem is beszélve.
Hurezeanu: 32:35 Nem mi adtuk el, hanem a politikai rendszer. 1944 áprilisában a Horthy rezsim nem adta el, hanem haláltáborba küldte a zsidókat. (Kelemen Hunor közbeszól: ez igaz, ebben egyetértek.) Mi megtartottuk őket a háború idején, és csak azt követően adtuk el őket. Mégiscsak jobb volt eladni, mint megsemmisíteni
Kelemen Hunor:
Én voltam az a politikus (mindkét kezével önmagára mutat) aki ebben az évben háromszor is részt vettem Holokauszt megemlékezésen, a jövő héten megint megyek egyre. És minden alkalommal nagyon világos üzeneteket fogalmazok meg éppen azzal kapcsolatban, amiről Ön beszél.
Kommentár: Minden népnek szembe kell néznie a saját történelmével. A románoknak is szembe kell nézni a saját felelősségükkel, amely a jászvásári pogromért, vagy a besszarábiai zsidóság tragédiájáért terheli őket, mert ezt a felelősséget semmivel sem csökkentik az Észak-Erdélyben történtek, ezért nem helyes ezt tagadni, vagy másra mutogatva maszatolni el a felelősséget. A párhuzam sem helyes a Ceausescu rendszerrel, egyik politikai rezsim bűneit nem menti egy másik jogtiprása. A „jobb volt eladni őket, mint megsemmisíteni” egy megfontolatlan, szerencsétlen megfogalmazás, hiszen Emil Hurezeanu, ahogyan őt ismerjük, semmiképpen sem akarhatja a Ceuasecu diktatúra bűneit menteni. Arról nem is beszélve, hogy maga a mérlegelés is elfogadhatatlan: mi jobb, egy emberi közösséget megsemmisíteni, vagy pénzért eladni? Kelemen Hunor mondanivalója erről: „ez igaz, ebben egyetértek”.
Hurezeanu 33:30 Románia számára is dráma volt (a németek kitelepedése), és nem azért mert Önökkel maradtunk (mindketten nevetnek) hiszen itt vannak még a romák is.
Luca Niculescu
Ön egy erős régiók Európáját akarja, egy erős régiók Romániáját akarja, és én azt kérdezem, hogy éri el azt, hogy erős régiók legyenek, anélkül hogy megkérdőjelezné a nemzetállamokat? A skót, a katalán, az észak-olaszországi, a belgiumi törekevések felsorolása után felteszi a kérdést: mi lesz a nemzetállamokkal. El fognak tűnni? Új határok jelennek meg? Az új entitásokat hercegségeknek fogják hívni, vagy fejedelemségeknek? (Bekiáltás: báróságoknak!) Báróságoknak? Hogy lehet a régiósítást együtt ragozni az integrációval? A föderalizmus lenne a megoldás? Ha Belgiumra nézek, akkor a föderalizmus sem megoldás.
Kelemen Hunor
Minden országban más a helyzet, nem lehet másolni, átültetni egyiknek a gyakorlatát a másikba. Nem szabad merevnek lenni, újítónak kell lenni. Ha elfogadjuk, hogy különböző helyzeteket, különböző módon kezeljünk, akkor megfelelő megoldások is találhatók, úgy hogy minden ország, minden régió, minden közösség, minden ember nyerjen ezekből a helyzetekből. Nem fogunk egységes receptet, egységes gyógymódot találni, az Egyesült Királyságtól Görögországig, ahol egészen más a helyzet.
Kommentár: Kelemen Hunor megkerüli a választ a kérdésre: hogyan egyeztethető össze a régiósítás az integrációval? Nem ismeri az Európa Tanácsnak épp az európai régiósításra vonatkozó 2007/1811 számú ajánlását, amely éppen erre a kérdésre ad világos választ, és amely markánsan alátámasztja a székely autonómiatörekvést is.
Ennek az ajánlásnak mind a harmincegy cikkét szinte betéve kellene tudnia miden olyan magyar politikusnak, aki autonómia vagy régiósítás ügyében megszólal. Ez például egy „egységes recept”. Ugyanakkor igaza van Kelemen Hunornak abban, hogy nem szabad lemásolni más modelleket, például, ahogyan az RMDSZ tette a Dél-Tiroli autonómiastatútummal.
Parvulescu 45:00 körül: Többször is használja a stat-natiune kifejezést. Különbséget tesz a nemzeti állam (stat national, ez van Románia alkotmányában) és a nemzetállam között. Szerinte a második túlhaladott, az első értelmetlen. Tovább viszi a gondolatot, és kimondja, hogy a nemzetállam, etnikailag tiszta állam értelemben nonszensz, habár a románok többsége ezt így érti, az alkotmány meg kétértelmű. 49:40 – Horvátország alkotmányában szerepelt a nemzetállam kifejezés, az EU csatlakozás kedvéért módosítaniuk kellett az alkotmányt, hogy ezt az etnikai hivatkozást megváltoztassák benne.
Kelemen Hunor
52:00 Európa számára az egyetlen út a mélyebb integráció, a közeledés egy Európai Egyesült Államok felé.
Kommentár: Parvulescu nagyon fontos dolgokat mondott az alkotmány első cikkének kétértelműségéről. Érdemes lett volna erre reagálnia Kelemen Hunornak, ha már nem ő mondta ki, amit ki kellett volna mondania.
Az Európa Egyesült Államok doktrínája pedig igencsak megkérdőjelezhető. Hurezeanu 54:00 Párhuzamot von a múlt század eleji erdélyi románok s a mostani erdélyi magyarok helyzete között. Az akkori Románia szövetségese volt a Monarchiának, s a román király csitította az erdélyi románokat, most meg Budapest nyíltan barátkozik a szeparatizmust még Erdély viszonylatában is támogató oroszokkal. Az ő erdélyi nagyapját feszélyezte Bukarest. Bátorítja vagy feszélyezi most Budapest Kelemen Hunort?
Kommentár: A felvezetéssel nehéz bármit is kezdeni, a párhuzam logikátlan, nehezen érthető. A végén viszont elhangzik egy világos kérdés Kelemen Hunorhoz. És a válasz?
Kelemen Hunor
54:55: „Nem bátorít.”- Rendszeresen találkoznak a magyar miniszterelnökkel, de nem gyakrabban, mint a korábbiakkal, de a legutolsó találkozón sem kérdezett Orbán Viktor semmit a statútumról. Nem tárgyalnak ilyen témákról. (A Népszabadság újságírója félreértette ezt a részt. KH úgy értette a kérdést, hogy Budapest bíztatására készítették-e el az autonómia statútumot? Ez ellen tiltakozott, hangsúlyozva az RMDSZ függetlenségét.)
56:00 – Nem ért egyet a liberális demokrácia végével, ő a liberális demokráciában hisz. Nem hisz Moszkva jó szándékában és más a véleménye a Moszkvával való viszonyról, mint a budapesti kollégáknak. De ez az ő dolguk, nem a mienk. Nem tartozik magyarázattal senkinek Orbán Viktor helyett. Kommentár: Érthetetlen ez az elhatárolódási igyekezet a magyar kormánytól. Ez nem az erdélyi magyarok álláspontja. Ugyanakkor nyíltan szembemegy az egységes magyar nemzet koncepciójával, élesen elhatárolja a magyarországi magyarokat az erdélyi magyaroktól. Ami az ő dolguk ugyebár az nem a mienk.
Kelemen Hunor
58:30 Az alkotmánymódosításról: a szenátusnak a régió kamarájának kell lennie, s költségvetési, külpolitikai és védelmi téren legyen hatásköre stb. Kommentár: Finoman fogalmazva is különös és tarthatatlan dolgok, amelyeknek amúgy sem az autonómiához, sem a mi jogainkhoz nincs köze. Az első óra végén még egy hang nem volt arról, hogy miképpen is képzelik el az autonóm régiót, hogyan jön létre, miből áll, hogyan működik. S már ott tartanak, hogy adjanak szót a hallgatóságnak.
Tapalaga 1:05:40: Mit keres a kormányban ő személyesen, mert hónapokkal ezelőtt kevesebbért bejelentette a kilépését, és ebben a témában egyáltalán nem élvezi a koalíciós partner támogatását. Victor Ponta választási programja – Tapalaga úr szerint elítélendő módon – egy szót sem tartalmaz a kisebbségekről, és mert a Victor Ponta programjának a címe (a nagy egyesülésre utal) egyenesen provokatív a kisebbségek irányába. Az ígéret be nem tartására utalva: hogyan tudott az RMDSZ ilyen mértékben elrománosodni? (Tréfás bekiáltás a háttérből: mi akartuk ezt, nem?)
Kelemen Hunor
Nem kérte a szociáldemokraták támogatását, tehát nem haragszik rájuk, hogy nem támogatják. Amúgy a többi jelölt programjában sincs szó a magyarokról. Kielemezték a helyzetet, s arra jutottak, hogy ezekkel együtt inkább maradnak.
Egy kérdező:
1:16:45 Az első konkrét kritika, az altalajkincsek kérdése. Szerinte nem megvalósítható, hogy azok a régió tulajdonában legyenek. Másik kritika, hogy nem határolódik el kellőképpen a szélsőséges magyar mozgalmaktól, ideértve a magyar kormányt meg parlamentet.
Kelemen Hunor
Semmi kapcsolatunk a Jobbikkal, amely sajnos egy jelentős párt a magyar parlamentben. A március 10-i marosvásárhelyi események kapcsán is elhatárolódtunk tőlük. Ami az altalaji kincseket illeti, nagyon kevés van, egy kis ásványvíz (nevet), és nem gondoltuk soha, hogy az ottani erőforrásokat ott kell felhasználni, szó se róla! Semmi sem végleges, nem a Szentírás, amit leírtunk, ezen lehet változattani, ezeket a dolgokat tisztázni kell.
Kommentár: Kelemen Hunor nem reagál a magyar kormányt és parlamentet ért vádakra, sajnálkozik a magyarországi parlamenti erőviszonyokon, holott Közép-Európában előzmény nélküli módon szerzett másodjára is kétharmados többséget egy demokráciának elkötelezett, jobbközép párt. A sajnálkozás ennek az alapvető ténynek a mellőzésével próbálja lejáratni Magyarországot, a magyar népet. A marosvásárhelyi, március 10-i rendezvényhez amúgy nem volt a Jobbiknak semmi köze. Ennek meghirdetője és szervezője a Székely Nemzeti Tanács volt. A román média, a román kormányzat hamis propagandájával összhangban azért próbálta felnagyítani, és a Jobbikra kenni a jogkorlátozó intézkedések okozta néhány – nem jelentős – incidenst (a csendőrség erőszakkal próbálta felnyomni a járdára a tömeget, akkor is, amikor az a járdán nem fért el.), hogy ezzel is hiteltelenítse a rendezvényen résztvevő több tízezer magyar embert követelését. Szégyenletes, hogy Kelemen Hunor ebben a kérdésben a magyarellenes, román nacionalisták oldalára áll!
Az altalajkincsek esetében nem áll ki a helyi tulajdon mellett, azt mondja, hogy a tervezet javítható, több mindennel nem ért ő sem egyet. Egyenesen kihangsúlyozza, hogy nem akarják, hogy az altalajkincsek helyben maradjanak. Látszik, hogy nem ismeri részleteiben a tervezetet és nem tudja azt sem, hogy Székelyföld altalajkincsei nem korlátozódnak az ásványvízre, hiszen Románia földgáztartalékának jelentős hányada Székelyföldön van.
Gabriel Andreescu
1:42:55 – Az alkotmánymódosítás kapcsán egyesek azt mondják, hogy a mostani is megengedi a regionalizációt. Többen azt mondják, hogy egy új alkotmány csak rosszabb lehet, nézzük pl. Magyarországot, ahol az Orbán alkotmánya csökkentette a demokratikus jogokat. Szerinte egy alkotmánymódosítás elég, nem kell új alkotmány.
Másik kérdés a kisebbségi törvény és a statútum viszonya. Van olyan vélemény, hogy a kisebbségi törvény előírásai antidemokratikusak. Harmadik a Hunor viszonya Budapesttel. Ott olyan kormány van, amelyről joggal vetik fel, hogy mennyire demokratikus. A MÁÉÉRT tagjaként joggal mondható, hogy Budapest gyámkodása alatt van az RMDSZ. Mennyiben ért egyet azzal, hogy az RMDSZ egy olyan párt, amelyik kiemelten magyar témákkal foglalkozik.
Kelemen Hunor
1:56:15 Soha nem befolyásolt minket Budapest, ezért haragudtak is ránk az ottani kormányok. Ellenünk hozták létre a két másik pártot, amelyek két egymás utáni választáson nem voltak képesek 100.000 szavazatot összegyűjteni.
1:58:40 Tovább szidja a másik két magyar pártot, illetve félremagyarázza azt a vádat, hogy ha elfogadnák a kisebbségi törvényt, az antidemokratikus módon erősítené meg az RMDSZ-t, azon viccelődik, hogy ő nem tehet arról, hogy azoknak nincs szavazóbázisuk, mintha nem értené pontosan, hogy a törvény hatásköröket és anyagiakat biztosítana az RMDSZ-nek, állami eszközökkel erősítené meg az amúgy is nagy versenyelőnyét.
2:00:00 Azt magyarázza, hogy ha elfogadnák a románok az RMDSZ regionalizációs tervét, az nem jelentene semmi változást, hisz most is vannak magyar többségű közigazgatási egységek. Az ő elképzelésükben a plusz csak a nyelvi jogok.
Kommentár: Teljes mértékben elfogadhatatlan ez a viszonyulás Budapesthez. Ha nem így gondolja, csak a bukaresti román értelmiségi körök elvárasainak akart megfelelni, az is súlyos hiba. Egy biztos, a romániai magyarság viszonyulása Budapesthez más. Ezt kellett volna őszintén elmagyarázni a román értelmiségieknek.
Aztán: regionalizációs terv? Nem autonómiastatútum? S ha nem jelentene változást, akkor mi az értelme? Luca Niculescu
2:01.50 Zárszó: a legtöbbet az autonómiatervezetről beszéltek. (A valóságban viszont szinte semmit.) Hurezeanu 2:03.10 Megdicséri Kelemen Hunort, meg az RMDSZ-t, dicséri a nyelvtudásukat, meg hogy milyen fontos szerepet játszottak a romániai társadalomban, milyen megbízhatóak, stb. Ha ebben a kényes pillanatban az RMDSZ visszafogottabb lesz, azért hálás lesz nekik a román nemzet.
Következtetések A filmfelvétel alapján az is megállapítható, hogy Kelemen Hunor a beszélgetés során végig sodródott, és permanens defenzívában volt. Amikor nemzeti, nemzetiségi ügyekről volt szó hiányzott belőle a belső meggyőződés, elmaradt a hiteles, világos érvelés az általa képviselőt közösség mellett. Egyetlen szó, egyetlen hivatkozás nem volt a magyar-román alapszerződésre és egyéb nemzetközi egyezményekre, illetve azokra az Európa tanácsi dokumentumokra, amelyek számunkra komoly hivatkozási alapot jelentenek. A jelenlévő román értelmiségiek elvárásainak akart megfelelni, és abba a helyzetbe került, hogy olykor a magyar közösség érdekeit jobban megfogalmazta Tapalaga, vagy Parvulescu. Kelemen Hunor akkor volt a leginkább meggyőző, amikor általános, és magyar szempontból semleges értékeket kell megvédeni, valószínűleg pont azért, mert ezeket a jelenlevők közül senki nem kérdőjelezte meg. Látszott, hogy fél a konfliktustól, a vitától, a tabukérdések őszinte kezelésétől.
Határozottan kiállt a liberális demokrácia mellett, de ezzel önmagával is ellentmondásba került, amikor az RMDSZ sokszínűségét fejtegette. Úgy tűnik, hogy nem fontolta meg az erről szóló kijelentését sem, nem tudatosodott benne, hogy a kereszténydemokrácia az a liberális demokrácia alternatívája, és mennyire antidemokratikus és sértő a kereszténydemokratákra ennek az alternatívának a tagadása.
A Székely Nemzeti Tanács sajtószolgálata
Erdély.ma
2014. október 8.
Vásárhelyen mikor lesz?
Konzulátus a Szörényi Bánságban
Magyar tiszteletbeli konzulátust avattak fel kedden a Szörényváron (Drobeta-Turnu Severin). A képviselőetet az évtizedek óta a Duna-parti városban élő Molnár Endre vállalkozó vezeti. A terület utoljára Mátyás király idejében tartozott a Magyar Királysághoz, Szörényi Bánság néven.
„Igyekszünk az egész országban biztosítani a konzuli érdekvédelmet. Megnyílt a Bulgária és Románia közötti Vidin–Calafat Duna-híd, és nagyon megnőtt az átmenő kereskedelmi forgalom, illetve a turizmus is a Vaskapu környékén, a régi Bánságnak ezen a déli részén, Herkulesfürdő és Mehádia környékén” – magyarázta Zákonyi Botond bukaresti magyar nagykövet, hogy mi indokolja a szörényvári képviselőet megnyitását.
Molnár Endre köztiszteletnek örvendő, jó kapcsolatokkal rendelkező, a helyi és országos politikában is jártas vállalkozó, a Tropical szálloda tulajdonosa – mutatta be a tiszteletbeli konzult a nagykövet. Az olténiai megyék (Dolj, Gorj, Mehedinți, Olt, Vâlcea) tartoznak az új konzuli területhez, amelyek távol esnek a hagyományos magyar misszióktól. Molnár az MTI-nek elmondta: már azelőtt, hogy kinevezték volna tiszteletbeli konzullá, és kihelyezték volna a magyar címert és zászlót az irodára, öntevékenyen eljárt bajbajutott magyar turisták és kamionosok ügyében, akik hozzá fordultak segítségért.
Magyarországnak Jászvásárban és Konstancán van még tiszteletbeli konzuli irodája Romániában. A temesvári képviselőet jelenleg nem működik, mert még nem nevezték ki a közelmúltban elhunyt Pánczél Zoltán tiszteletbeli konzul utódját.
Az MTI érdeklődésére, hogy van-e valamilyen fejlemény a Marosvásárhelyre tervezett, a csíkszeredai főkonzulátushoz tartozó konzuli iroda ügyében, amelynek a megnyitásához a román fél nem járult hozzá, Zákonyi Botond annyit mondott: „Reméljük, hogy felismerik: a magyar diplomáciai jelenlét bővülése elősegíti a két ország közötti kapcsolatok élénkülését mind gazdasági, mind kereskedelmi, turisztikai és kulturális területen, ami mindkét félnek fontos”.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Konzulátus a Szörényi Bánságban
Magyar tiszteletbeli konzulátust avattak fel kedden a Szörényváron (Drobeta-Turnu Severin). A képviselőetet az évtizedek óta a Duna-parti városban élő Molnár Endre vállalkozó vezeti. A terület utoljára Mátyás király idejében tartozott a Magyar Királysághoz, Szörényi Bánság néven.
„Igyekszünk az egész országban biztosítani a konzuli érdekvédelmet. Megnyílt a Bulgária és Románia közötti Vidin–Calafat Duna-híd, és nagyon megnőtt az átmenő kereskedelmi forgalom, illetve a turizmus is a Vaskapu környékén, a régi Bánságnak ezen a déli részén, Herkulesfürdő és Mehádia környékén” – magyarázta Zákonyi Botond bukaresti magyar nagykövet, hogy mi indokolja a szörényvári képviselőet megnyitását.
Molnár Endre köztiszteletnek örvendő, jó kapcsolatokkal rendelkező, a helyi és országos politikában is jártas vállalkozó, a Tropical szálloda tulajdonosa – mutatta be a tiszteletbeli konzult a nagykövet. Az olténiai megyék (Dolj, Gorj, Mehedinți, Olt, Vâlcea) tartoznak az új konzuli területhez, amelyek távol esnek a hagyományos magyar misszióktól. Molnár az MTI-nek elmondta: már azelőtt, hogy kinevezték volna tiszteletbeli konzullá, és kihelyezték volna a magyar címert és zászlót az irodára, öntevékenyen eljárt bajbajutott magyar turisták és kamionosok ügyében, akik hozzá fordultak segítségért.
Magyarországnak Jászvásárban és Konstancán van még tiszteletbeli konzuli irodája Romániában. A temesvári képviselőet jelenleg nem működik, mert még nem nevezték ki a közelmúltban elhunyt Pánczél Zoltán tiszteletbeli konzul utódját.
Az MTI érdeklődésére, hogy van-e valamilyen fejlemény a Marosvásárhelyre tervezett, a csíkszeredai főkonzulátushoz tartozó konzuli iroda ügyében, amelynek a megnyitásához a román fél nem járult hozzá, Zákonyi Botond annyit mondott: „Reméljük, hogy felismerik: a magyar diplomáciai jelenlét bővülése elősegíti a két ország közötti kapcsolatok élénkülését mind gazdasági, mind kereskedelmi, turisztikai és kulturális területen, ami mindkét félnek fontos”.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2014. október 13.
Né te, ki beszél…
Titus Corlățean újra megszólalt. Ebben a kérdésben már másodszor. Kijelentette, amit egyszer már kijelentett, hogy Románia tesz az antiszemitizmus ellen, lásd nem engedte meg Nyírő József újratemetését.
„Románia nem fogja megengedni, hogy területére egy szomszédos országból olyan eszméket, politikai nézeteket és jelképeket hozzanak be, amelyek szerintünk a múlthoz tartoznak. A román állam nem fogadja el mindazt, amit egy szélsőjobboldali, fasiszta, antiszemita és románellenes író romániai újratemetése jelképezne.” Nos, azon túl, hogy számomra kimondottan tetszik, hogy Nyírő Józsefet általában azok nevezik antiszemitának, akik valószínűleg sem itt, sem Magyarországon nem olvastak soha semmit Nyírő Józseftől (az élete utolsó hónapjaiban történtekről nincsenek ismereteim), mindezt Titus Corlățean a romániai – és nem a magyarországi – holokauszt 73. évfordulóján mondta, a román parlamentben tartott ünnepi megemlékezésen. És tudni kell, hogy október 9-ét azért jelölték ki a holokauszt román emléknapjává, mert 1941-ben – jól olvassák, kedves olvasóim, 1941-ben, és nem 1944-ben – e napon kezdődött a bukovinai zsidók deportálása.
Nos, erről kellett volna beszélnie Titus Corlățeannak a román parlamentben. Erről, és nem másról. El kellett volna mondania, miért került sor a romániai zsidók 1941-es deportálására, ami még a gyengébbek számára is három évet jelent a magyarországi deportálások megkezdéséig, és nem német utasításra, hanem csak úgy szépen, ahogy a csillag megy az égen… önerőből. Önerőből, és még csak nem is német kezdeményezésre. Nem voltak megszálló német csapatok, nem kötelezte senki Romániát sem a bukaresti, sem a jászvárosi, sem az ogyesszai atrocitásokra. És ha már Magyarországot hozta fel példaként Titus Corlățean, az igazság kedvéért el kellett volna mondania, hogy 1944-ig kiirtották az európai zsidóság nagy részét. Esetleg már azzal is kellett volna kezdenie, hogy a két világháború közt egész Európában dúlt az antiszemitizmus, a kor irányadó eszmei áramlata volt, mint például ma a liberalizmus. És ha mindezt elmondta, persze azzal kellett volna folytatnia, hogy hol van ma a romániai zsidóság, mi történt velük a kommunizmus évtizedeiben, s persze ezek után folytathatta volna a bocsánatkéréssel, amiért mindezt elkövették. Ne értsenek félre, nem önmagunkat, nem a magyarságot mentem, ha ezt írom – egy ember halálát is megbocsáthatatlan bűnnek tekintem –, de egyébként is divat Magyarországot hibáztatni még a holokauszt kapcsán is, pedig azt meghagyhatnók a németeknek. És mindenki nézzen szembe a saját felelősségével, ismerje el, s ha kell, kérjen önmaga számára feloldozást.
De Titus Corlățean nem elégedett meg a fenti kijelentéssel, később így folytatta: „Romániát aggasztja, hogy az európai társadalom egy részében és közvetlen szomszédságában is újra megjelent az idegengyűlölet, rasszizmus és antiszemitizmus.” Hát nem szép? Micsoda logika, nem? És akkor ez mi? „Essünk nekik, essünk neki az anyjuknak!” „Győztök, vagy meghaltok!” Nos, az erdélyi magyarság nevében Titus Corlățeannak szeretném üzenni, hogy seperjen csak a saját háza előtt, és kérjen bocsánatot az erdélyi magyaroktól a román labdarúgó-válogatott újdonsült himnusza okán, mert ez is rasszizmus, nem kell a szomszédba menni.
S még valami. Dean Thompson, az Amerikai Egyesült Államok bukaresti külképviselőetének megbízott vezetője a szerdai, Holokauszt Emlékműnél rendezett koszorúzáson rámutatott, s talán mindez Titus Corlățeannak is szólt: „A második világháború előtt még több mint 700 ezer zsidó élt Romániában, mára pedig kevesebb mint négyezren maradtak. Úgy vélem, el kell mondani az iskolákban a gyerekeknek a nyers igazságot az Antonescu-rezsim több mint negyedmillió áldozatot követelő népirtásáról, hogy az soha többé ne ismétlődhessen meg.”
Lőrincz György
Székelyhon.ro
Titus Corlățean újra megszólalt. Ebben a kérdésben már másodszor. Kijelentette, amit egyszer már kijelentett, hogy Románia tesz az antiszemitizmus ellen, lásd nem engedte meg Nyírő József újratemetését.
„Románia nem fogja megengedni, hogy területére egy szomszédos országból olyan eszméket, politikai nézeteket és jelképeket hozzanak be, amelyek szerintünk a múlthoz tartoznak. A román állam nem fogadja el mindazt, amit egy szélsőjobboldali, fasiszta, antiszemita és románellenes író romániai újratemetése jelképezne.” Nos, azon túl, hogy számomra kimondottan tetszik, hogy Nyírő Józsefet általában azok nevezik antiszemitának, akik valószínűleg sem itt, sem Magyarországon nem olvastak soha semmit Nyírő Józseftől (az élete utolsó hónapjaiban történtekről nincsenek ismereteim), mindezt Titus Corlățean a romániai – és nem a magyarországi – holokauszt 73. évfordulóján mondta, a román parlamentben tartott ünnepi megemlékezésen. És tudni kell, hogy október 9-ét azért jelölték ki a holokauszt román emléknapjává, mert 1941-ben – jól olvassák, kedves olvasóim, 1941-ben, és nem 1944-ben – e napon kezdődött a bukovinai zsidók deportálása.
Nos, erről kellett volna beszélnie Titus Corlățeannak a román parlamentben. Erről, és nem másról. El kellett volna mondania, miért került sor a romániai zsidók 1941-es deportálására, ami még a gyengébbek számára is három évet jelent a magyarországi deportálások megkezdéséig, és nem német utasításra, hanem csak úgy szépen, ahogy a csillag megy az égen… önerőből. Önerőből, és még csak nem is német kezdeményezésre. Nem voltak megszálló német csapatok, nem kötelezte senki Romániát sem a bukaresti, sem a jászvárosi, sem az ogyesszai atrocitásokra. És ha már Magyarországot hozta fel példaként Titus Corlățean, az igazság kedvéért el kellett volna mondania, hogy 1944-ig kiirtották az európai zsidóság nagy részét. Esetleg már azzal is kellett volna kezdenie, hogy a két világháború közt egész Európában dúlt az antiszemitizmus, a kor irányadó eszmei áramlata volt, mint például ma a liberalizmus. És ha mindezt elmondta, persze azzal kellett volna folytatnia, hogy hol van ma a romániai zsidóság, mi történt velük a kommunizmus évtizedeiben, s persze ezek után folytathatta volna a bocsánatkéréssel, amiért mindezt elkövették. Ne értsenek félre, nem önmagunkat, nem a magyarságot mentem, ha ezt írom – egy ember halálát is megbocsáthatatlan bűnnek tekintem –, de egyébként is divat Magyarországot hibáztatni még a holokauszt kapcsán is, pedig azt meghagyhatnók a németeknek. És mindenki nézzen szembe a saját felelősségével, ismerje el, s ha kell, kérjen önmaga számára feloldozást.
De Titus Corlățean nem elégedett meg a fenti kijelentéssel, később így folytatta: „Romániát aggasztja, hogy az európai társadalom egy részében és közvetlen szomszédságában is újra megjelent az idegengyűlölet, rasszizmus és antiszemitizmus.” Hát nem szép? Micsoda logika, nem? És akkor ez mi? „Essünk nekik, essünk neki az anyjuknak!” „Győztök, vagy meghaltok!” Nos, az erdélyi magyarság nevében Titus Corlățeannak szeretném üzenni, hogy seperjen csak a saját háza előtt, és kérjen bocsánatot az erdélyi magyaroktól a román labdarúgó-válogatott újdonsült himnusza okán, mert ez is rasszizmus, nem kell a szomszédba menni.
S még valami. Dean Thompson, az Amerikai Egyesült Államok bukaresti külképviselőetének megbízott vezetője a szerdai, Holokauszt Emlékműnél rendezett koszorúzáson rámutatott, s talán mindez Titus Corlățeannak is szólt: „A második világháború előtt még több mint 700 ezer zsidó élt Romániában, mára pedig kevesebb mint négyezren maradtak. Úgy vélem, el kell mondani az iskolákban a gyerekeknek a nyers igazságot az Antonescu-rezsim több mint negyedmillió áldozatot követelő népirtásáról, hogy az soha többé ne ismétlődhessen meg.”
Lőrincz György
Székelyhon.ro
2014. október 13.
Nyelv és Tudomány
Magyar aranykor Moldvában
A csángók életéről beszámoló írások régebben és ma is inkább a szegénységről, kiszolgáltatottságról, kirekesztettségről szólnak – nem alaptalanul. De nem volt mindig így: a moldvai magyarok a 14–16. században befolyásosak voltak a vajda udvarában, és viszonylagos jómódban éltek. Erről keveset hallunk – itt az ideje pótolni!
Arról többféle – bár nem egyformán alátámasztható – nézet létezik, hogy mikor kerültek a csángók ősei Moldvába, erről volt már szó korábban. A leginkább alátámasztható nézetet szerint, akár éltek magyarok a mongol fennhatóság előtt a Kárpátoktól keletre, akár nem, a csángók elődei nemigen lehettek köztük, nagyobb tömegben semmiképp sem élték volna túl a nomád inváziót. A 14. századi érkezés mellett többféle tudományág tanúskodik, és megjelennek a moldvai magyarok életéről szóló írott források is.
14. század: a moldvai megtelepedés
A Moldvai Fejedelemség megalapítása a magyar király, Nagy Lajos (1342–1382) támogatásával történt: miután 1345-ben Lackfi András legyőzte a tatárokat, a Magyar Királyság birtokába került a Kárpátoktól a Dnyeszterig terjedő terület, s itt határvédelmi sávot hoztak létre. A terület uralkodójává Nagy Lajos Dragoş máramarosi (román) vajdát tette meg, a csángók elődeinek első csoportjai minden valószínűség szerint szintén vele érkeztek. A Moldvába települők között más magyarországi csoportok tagjai, jászok és szászok is voltak, az előbbiek alapíthatták Jászvásárt (Iaşi), róluk későbbi adataink nemigen vannak. A szászokról annál inkább: Észak-Moldvában egészen a 17. század végéig jelen voltak, és jelentős szerepük volt a városi életben, például Moldvabányán, Kutnárban, Szucsáván, Szeretvásáron, Németvásáron.
A nyelvjárástörténeti megfontolások arra mutatnak, hogy a magyar csoportok Erdély északi részéről, a Mezőségből, illetve az ezzel összefüggő Szamos-völgyi területekről érkeztek Moldvába. Néprajzi kapcsolataik – viseletük, eszközeik, szokásaik, építkezési módjuk stb. – is ehhez a területhez kötik őket. A Moldvába település a Kárpátok északkeleti hágóin, a Radnai és a Borgói hágón keresztül, a Beszterce és a Moldva folyók mentén át történhetett. Első telepeiket is itt, Észak-Moldvában hozták létre, valószínűleg első betelepülőként – erre utal, hogy nemcsak a településnevek, hanem a hegy- és folyónevek is magyar eredetűek ezen a vidéken.
Nem sokkal később, még a 14. század folyamán, tovább terjeszkedtek dél felé is, falvaik zárt láncot alkottak Szucsávától a Tatros folyó torkolatáig. A települések jórészét a 14. századi helynévadási szokásoknak megfelelően a -falva utótaggal képezték.
15. század: az aranykor
A Moldvai Fejedelemség nagyon korán, alapítása után alig egy évtizeddel ténylegesen függetlenedett Magyarországtól, de a névleges függőség egy ideig még fennállt. Az 1370-es években vert első moldvai pénzen az Anjou címer (Nagy Lajos címere) is látható, és a magyar befolyás még sokáig erős maradt. Ezzel lehet összefüggésben az is, hogy a 14–15. században több moldvai vajdának is magyar felesége volt. A fejedelmi udvar belső emberei között a korabeli oklevelek sok magyart említenek, s rajtuk kívül számos birtokost is.
A Moldvai Fejedelemség katonailag továbbra is a magyar érdekszférába tartozott, keleti határait a 15. században a magyar királyok erősítették meg, most már nem a mongolok, hanem az Oszmán Birodalom ellen. De magyar irányítás alatt álltak a moldvai katolikusok is. Az 1370-ben alapított szeretvásári, az 1382-ben alapított argyesi és az 1423-ban alapított moldvabányai püspökség egyaránt az esztergomi érsek fennhatósága alá tartozott, püspökeiket a magyar király nevezte ki. Szorosan kötődött anyakolostorához az erdélyi csíksomlyói ferences kolostor filiáléjaként 1412-ben létrejött bákói ferences kolostor. A 14–15. században a moldvai (magyar és szász) katolikusok nemcsak szabadon gyakorolhatták vallásukat, hanem a vajdák kifejezett támogatását is élvezték.
A magyaroknak és a szászoknak egyébként fontos szerepük volt a városi élet kialakításában: a kézművesipar és a kereskedelem szinte kizárólag az ő kezükben volt. A 15. században megalakultak az első moldvai céhek (pl. ácsok, fazekasok, szabók céhei), és kereskedelmi kapcsolatok alakultak ki az erdélyi és a galíciai városokkal. A magyar alapítású Bákó ebben az időben vált fontos kereskedelmi központtá, szerepét a ferences kolostor tovább növelte. A kereskedelem virágzására utal az is, hogy a területen sok -vásár utótagú helynév van, s ezek jórészt lefedik Moldva egész területét (például Jászvásár, Aknavásár, Németvásár, Tatrosvásár, Románvásár stb.). A történeti adatok szerint a moldvai vásárok messze földön híresek voltak. A magyar hatást mutatják azok a kölcsönszavak, amelyek ebben az időben kerültek a magyarból a románba. Ezek többsége az állami élettel, a közigazgatással, a katonasággal, a városi élettel kapcsolatos, pl. ’vitéz’, ’kard’, ’apród’, ’zsold’, ’ispán’, ’bíró’, ’deák’, ’polgár’, ’(kézműves) mester’ stb.
A legkorábbi telepesek zöme azonban földműves volt, s tulajdonképpen a mezőgazdaságból éltek a kézművesiparral foglalkozók és a kereskedők is. Ezeknek a földműveseknek a jó része valószínűleg a jobb lehetőségek reményében, s az erdélyi nehéz körülmények miatt – ekkortájt háborúskodás dúlt és járvány pusztított Erdélyben – települt át a Kárpátok keleti oldalára. A gazdálkodásra kiválóan alkalmas föld jól termett, az állattenyésztés is jelentős volt: különösen a moldvai lovak voltak híresek, de számottevő volt az ökörkivitel is. Különösen a Szeret északi részén volt fontos a bortermelés: a híres kotnári szőlőket művelői, a magyar telepesek a 15. század végén adták el a vajdának; de termesztettek szőlőt Bákó és Tatros vidékén is. A falvak folyók mentén épültek, s a területen ekkor még nagy erdőségek is voltak, így halban, vadban sem volt hiány.
A faluközösségek nagy önállósággal bírtak: lakosaik szabadparaszti sorban éltek, földesúr alá nem tartoztak, hanem ún. răzăşok, azaz részesek voltak: a falu birtokában lévő közös földön gazdálkodtak, egymás között fölosztva a határt. Szükség esetén peres ügyeikkel közvetlenül a vajdához fordulhattak, s neki fizettek adót is; a falu ügyeit önrendelkezéssel irányították: maguknak választották bíráikat és az esküdteket, maguk szerződtették a papot és a tanítót.
16. század: gazdasági stabilitás, népességnövekedés
A 14–15. században a Moldva és a Beszterce fölső és középső folyásának lakossága még javarészt magyar lehetett, összeköttetéseik eredeti kirajzási területükkel, a Szamos-völgyi–mezőségi magyarsággal ebben a korban folytonosak voltak. A kapcsolatok a 16. század folyamán szakadtak meg, amikor ezeknek az északnyugati telepeknek nagy része elrománosodott; ezzel a magyar települések súlypontja fokozatosan Románvásár vidékére tolódott el.
A nem székely magyarsággal egy időben – bár náluk jóval kisebb létszámban – már a 14–15. században is érkeztek székelyek Moldvába, nyugati irányból. Telepeiket a Kárpátokhoz közelebb, a Tatros völgyében és a Tázló, az Ojtoz és a Tatros összefolyásának vidékén hozták létre, a helynévi adatokból következtethetően első betelepülőként. A terület a 14. században csak földrajzilag tartozott Moldvához: néprajzilag Székelyföld része volt, s az Ojtozi és a Gyimesi szoroson át földrajzilag is szoros kapcsolatban állt Erdéllyel. Ez Moldva egyetlen sóvidéke, és a sóbányák első művelői székelyek voltak: erre utal a magyar helynévi anyagon kívül az is, hogy az itteni sókitermeléssel kapcsolatos román terminusok magyar eredetűek, pl. a ’sóvágó munkás’ jelentésű şaugău (< magyar sóvágó), céhük első embere a birău (< magyar bíró), a bányák felügyelője a cămăraş (< magyar kamarás), és Tatrosnak még a 17. században is katolikus magyar şoltuza, azaz soltésza (városbírája) volt.
Tatros vidékére a folyamatos székely betelepülés mellett 1436-tól mintegy fél évszázadon át viszonylag nagy tömegben érkeztek huszita menekültek a Szerémségből és Dél-Erdélyből, később Pozsony környékéről is – Németi György 1566-ban Tatrosban fejezte be a Huszita bibliát.
A 16. század nem hozott sok változást a gazdasági és a társadalmi vonatkozásokban: a moldvai magyarság továbbra is megtartotta szerepét a vajdai udvarban, a kereskedelemben, a városi életben: Moldva húsz kerületéből 1591-ben kilenc magyar vagy német domináns mezőváros volt. Változatlan maradt a falvak önállósága is, és fenntartották az élénk a kapcsolatot az erdélyi városokkal.
A moldvai magyarok lélekszáma a 16. század végéig folytonosan növekedett. Az északi területeken megszakadt ugyan az összeköttetés a Szamos-völgyi magyarsággal, mert a Szeret és a Moldva felső folyása körül lévő korábbi magyar települések elrománosodtak, és a városokban már mindenhol, sőt északon helyenként a falvakban is vegyes román–magyar települések jöttek létre, bár megtartva a különállást, azaz elkülönült város- vagy falurészekben települve. A Románvásár vidéki magyarság gyarapodása miatt újabb kirajzásokkal falvakat alapítottak a Szerettől keletre, és kapott innen utánpótlást a Bákó vidéki, déli terület is.
A 16. században egyre nagyobb tömegekben érkeztek székelyek Moldvába, főként a jobb életlehetőségek reményében. Az 1560-as években a székely kivándorlás tömegessé vált, a század végén pedig már őriztették a hágókat az erdélyi fejedelmek, hogy megakadályozzák a Moldvába költözést. E székely áttelepülők egy része minden bizonnyal olyan Bákó környéki falvakba települt be, ahol már élt korábbi, nem székely eredetű magyar lakosság.
Egy 1591-ben készült részletes adóösszeírás alapján Moldva összlakossága a 16. század végére kb. 200 000 főre tehető. Ebből mintegy 15000–20000 volt katolikus, nagyobbik részük, 11000–15000 magyar, a többi szász. Ez azt jelenti, hogy Moldva lakosságának kb. 6–8 százaléka volt magyar a 16. század végén. A század végére kialakult a később – egészen a 20. századig – fennmaradó helyzet, nevezetesen hogy a moldvai magyarság két központ körül helyezkedik el: északon Románvásár, délen pedig Bákó környékén.
Sötét felhők
Moldva katonai és politikai helyzetében időközben nagy változások következtek be. Magyarország 1526-ban elszenvedett veresége után az oszmán seregek elfoglalták az ország középső részét, s az ország három részre szakadt. A Magyar Királyság összeroppanása azzal is járt, hogy Moldvában is elvesztette katonai jelentőségét: a Dnyeszternél korábban emelt védelmi vonal megsemmisült, így 1538-tól krími tatár és oszmán hadak portyáztak Moldvában, s bár a vajdaság adót fizetett a szultánnak, tényleges megszállására – ahogyan például a Balkánon történt – nem került sor.
A katolikus egyházi életben történt változások nem voltak ennyire drasztikusak, de a 16. században kezdődtek azok a gondok, amelyek az elkövetkező évszázadokban nemcsak sok keserűséget okoztak a moldvai magyarságnak, hanem asszimilálódásukat is nagy mértékben elősegítették. Bár a moldvai vajdák közül kettő, Nyúzó István (Stefan Rares Belicine) 1551–1552-ben, illetve Rettenetes János (Ioan-Vodă cel Cumplit) 1572-ben üldözte a katolikusokat, a vajdák többsége továbbra is türelmet mutatott irányukban, vagy egyenesen támogatta őket.
A bajok egyik forrása ismét a magyarországi helyzet megváltozása volt: a 16. századra Magyarország nagy része protestánssá vált, jelentősen csökkent a katolikus papok száma, így Moldvába nemigen tudtak többé lelkészt küldeni. Az addig folyamatos magyar kapcsolatok megszakadtak: 1574-ben leégett a csíksomlyói obszerváns ferenceseknek helyet adó bákói kolostor, s területüket elfoglalva 1580-ban a rendház újjáépítésébe már a minoriták kezdtek. Ennek a későbbiekben azért volt nagy jelentősége, mert a katolikus élet központja 1597-től évszázadokra Bákó lett – ekkor helyezték ide a moldvai püspökséget. Magyarország egyházjogilag is elvesztette Moldvát, mert a területet a szófiai érsekség fennhatósága alá helyezték. A Vatikánnal szimpatizáló Sánta Péter vajda a protestantizmus moldvai térhódítását megakadályozandó 1588-ban jezsuitákat hívott Moldvába, s mivel a missziót a lengyel rendfőnök küldte, ezzel a lengyel katolikus egyház is megjelent Moldvában. A század végére így négy, különböző érdekeltségű katolikus szervezet volt itt jelen: a püspökség által felügyelt világi papság mellett a jezsuiták és a ferences rend mindkét ága. A következő időkben ezek egymás közötti torzsalkodása határozta meg a moldvai katolikus magyarság sorsát.
Sándor Klára
Irodalom
Baker, Robin 1997. On the origin of the Moldavian Csángós. The Slavonic and East European Review 75.
Benda Kálmán 1989. Moldvai csángó-magyar okmánytár 1467—1706. I—II.
Benkő Loránd 1989. A csángók eredete és települése a nyelvtudomány szemszögéből. Magyar Nyelv 85.
Kiss Lajos 1987. Magyar helységnevek a Keleti-Kárpátokon túl. Magyar Nyelvőr 111.
Lükő Gábor 1935. Havaselve és Moldva népei a X–XII. században. Ethnographia 46.
Mikecs László (1941/1989). Csángók.
nyest.hu/hirek/magyar-aranykor-moldvaban
Magyar aranykor Moldvában
A csángók életéről beszámoló írások régebben és ma is inkább a szegénységről, kiszolgáltatottságról, kirekesztettségről szólnak – nem alaptalanul. De nem volt mindig így: a moldvai magyarok a 14–16. században befolyásosak voltak a vajda udvarában, és viszonylagos jómódban éltek. Erről keveset hallunk – itt az ideje pótolni!
Arról többféle – bár nem egyformán alátámasztható – nézet létezik, hogy mikor kerültek a csángók ősei Moldvába, erről volt már szó korábban. A leginkább alátámasztható nézetet szerint, akár éltek magyarok a mongol fennhatóság előtt a Kárpátoktól keletre, akár nem, a csángók elődei nemigen lehettek köztük, nagyobb tömegben semmiképp sem élték volna túl a nomád inváziót. A 14. századi érkezés mellett többféle tudományág tanúskodik, és megjelennek a moldvai magyarok életéről szóló írott források is.
14. század: a moldvai megtelepedés
A Moldvai Fejedelemség megalapítása a magyar király, Nagy Lajos (1342–1382) támogatásával történt: miután 1345-ben Lackfi András legyőzte a tatárokat, a Magyar Királyság birtokába került a Kárpátoktól a Dnyeszterig terjedő terület, s itt határvédelmi sávot hoztak létre. A terület uralkodójává Nagy Lajos Dragoş máramarosi (román) vajdát tette meg, a csángók elődeinek első csoportjai minden valószínűség szerint szintén vele érkeztek. A Moldvába települők között más magyarországi csoportok tagjai, jászok és szászok is voltak, az előbbiek alapíthatták Jászvásárt (Iaşi), róluk későbbi adataink nemigen vannak. A szászokról annál inkább: Észak-Moldvában egészen a 17. század végéig jelen voltak, és jelentős szerepük volt a városi életben, például Moldvabányán, Kutnárban, Szucsáván, Szeretvásáron, Németvásáron.
A nyelvjárástörténeti megfontolások arra mutatnak, hogy a magyar csoportok Erdély északi részéről, a Mezőségből, illetve az ezzel összefüggő Szamos-völgyi területekről érkeztek Moldvába. Néprajzi kapcsolataik – viseletük, eszközeik, szokásaik, építkezési módjuk stb. – is ehhez a területhez kötik őket. A Moldvába település a Kárpátok északkeleti hágóin, a Radnai és a Borgói hágón keresztül, a Beszterce és a Moldva folyók mentén át történhetett. Első telepeiket is itt, Észak-Moldvában hozták létre, valószínűleg első betelepülőként – erre utal, hogy nemcsak a településnevek, hanem a hegy- és folyónevek is magyar eredetűek ezen a vidéken.
Nem sokkal később, még a 14. század folyamán, tovább terjeszkedtek dél felé is, falvaik zárt láncot alkottak Szucsávától a Tatros folyó torkolatáig. A települések jórészét a 14. századi helynévadási szokásoknak megfelelően a -falva utótaggal képezték.
15. század: az aranykor
A Moldvai Fejedelemség nagyon korán, alapítása után alig egy évtizeddel ténylegesen függetlenedett Magyarországtól, de a névleges függőség egy ideig még fennállt. Az 1370-es években vert első moldvai pénzen az Anjou címer (Nagy Lajos címere) is látható, és a magyar befolyás még sokáig erős maradt. Ezzel lehet összefüggésben az is, hogy a 14–15. században több moldvai vajdának is magyar felesége volt. A fejedelmi udvar belső emberei között a korabeli oklevelek sok magyart említenek, s rajtuk kívül számos birtokost is.
A Moldvai Fejedelemség katonailag továbbra is a magyar érdekszférába tartozott, keleti határait a 15. században a magyar királyok erősítették meg, most már nem a mongolok, hanem az Oszmán Birodalom ellen. De magyar irányítás alatt álltak a moldvai katolikusok is. Az 1370-ben alapított szeretvásári, az 1382-ben alapított argyesi és az 1423-ban alapított moldvabányai püspökség egyaránt az esztergomi érsek fennhatósága alá tartozott, püspökeiket a magyar király nevezte ki. Szorosan kötődött anyakolostorához az erdélyi csíksomlyói ferences kolostor filiáléjaként 1412-ben létrejött bákói ferences kolostor. A 14–15. században a moldvai (magyar és szász) katolikusok nemcsak szabadon gyakorolhatták vallásukat, hanem a vajdák kifejezett támogatását is élvezték.
A magyaroknak és a szászoknak egyébként fontos szerepük volt a városi élet kialakításában: a kézművesipar és a kereskedelem szinte kizárólag az ő kezükben volt. A 15. században megalakultak az első moldvai céhek (pl. ácsok, fazekasok, szabók céhei), és kereskedelmi kapcsolatok alakultak ki az erdélyi és a galíciai városokkal. A magyar alapítású Bákó ebben az időben vált fontos kereskedelmi központtá, szerepét a ferences kolostor tovább növelte. A kereskedelem virágzására utal az is, hogy a területen sok -vásár utótagú helynév van, s ezek jórészt lefedik Moldva egész területét (például Jászvásár, Aknavásár, Németvásár, Tatrosvásár, Románvásár stb.). A történeti adatok szerint a moldvai vásárok messze földön híresek voltak. A magyar hatást mutatják azok a kölcsönszavak, amelyek ebben az időben kerültek a magyarból a románba. Ezek többsége az állami élettel, a közigazgatással, a katonasággal, a városi élettel kapcsolatos, pl. ’vitéz’, ’kard’, ’apród’, ’zsold’, ’ispán’, ’bíró’, ’deák’, ’polgár’, ’(kézműves) mester’ stb.
A legkorábbi telepesek zöme azonban földműves volt, s tulajdonképpen a mezőgazdaságból éltek a kézművesiparral foglalkozók és a kereskedők is. Ezeknek a földműveseknek a jó része valószínűleg a jobb lehetőségek reményében, s az erdélyi nehéz körülmények miatt – ekkortájt háborúskodás dúlt és járvány pusztított Erdélyben – települt át a Kárpátok keleti oldalára. A gazdálkodásra kiválóan alkalmas föld jól termett, az állattenyésztés is jelentős volt: különösen a moldvai lovak voltak híresek, de számottevő volt az ökörkivitel is. Különösen a Szeret északi részén volt fontos a bortermelés: a híres kotnári szőlőket művelői, a magyar telepesek a 15. század végén adták el a vajdának; de termesztettek szőlőt Bákó és Tatros vidékén is. A falvak folyók mentén épültek, s a területen ekkor még nagy erdőségek is voltak, így halban, vadban sem volt hiány.
A faluközösségek nagy önállósággal bírtak: lakosaik szabadparaszti sorban éltek, földesúr alá nem tartoztak, hanem ún. răzăşok, azaz részesek voltak: a falu birtokában lévő közös földön gazdálkodtak, egymás között fölosztva a határt. Szükség esetén peres ügyeikkel közvetlenül a vajdához fordulhattak, s neki fizettek adót is; a falu ügyeit önrendelkezéssel irányították: maguknak választották bíráikat és az esküdteket, maguk szerződtették a papot és a tanítót.
16. század: gazdasági stabilitás, népességnövekedés
A 14–15. században a Moldva és a Beszterce fölső és középső folyásának lakossága még javarészt magyar lehetett, összeköttetéseik eredeti kirajzási területükkel, a Szamos-völgyi–mezőségi magyarsággal ebben a korban folytonosak voltak. A kapcsolatok a 16. század folyamán szakadtak meg, amikor ezeknek az északnyugati telepeknek nagy része elrománosodott; ezzel a magyar települések súlypontja fokozatosan Románvásár vidékére tolódott el.
A nem székely magyarsággal egy időben – bár náluk jóval kisebb létszámban – már a 14–15. században is érkeztek székelyek Moldvába, nyugati irányból. Telepeiket a Kárpátokhoz közelebb, a Tatros völgyében és a Tázló, az Ojtoz és a Tatros összefolyásának vidékén hozták létre, a helynévi adatokból következtethetően első betelepülőként. A terület a 14. században csak földrajzilag tartozott Moldvához: néprajzilag Székelyföld része volt, s az Ojtozi és a Gyimesi szoroson át földrajzilag is szoros kapcsolatban állt Erdéllyel. Ez Moldva egyetlen sóvidéke, és a sóbányák első művelői székelyek voltak: erre utal a magyar helynévi anyagon kívül az is, hogy az itteni sókitermeléssel kapcsolatos román terminusok magyar eredetűek, pl. a ’sóvágó munkás’ jelentésű şaugău (< magyar sóvágó), céhük első embere a birău (< magyar bíró), a bányák felügyelője a cămăraş (< magyar kamarás), és Tatrosnak még a 17. században is katolikus magyar şoltuza, azaz soltésza (városbírája) volt.
Tatros vidékére a folyamatos székely betelepülés mellett 1436-tól mintegy fél évszázadon át viszonylag nagy tömegben érkeztek huszita menekültek a Szerémségből és Dél-Erdélyből, később Pozsony környékéről is – Németi György 1566-ban Tatrosban fejezte be a Huszita bibliát.
A 16. század nem hozott sok változást a gazdasági és a társadalmi vonatkozásokban: a moldvai magyarság továbbra is megtartotta szerepét a vajdai udvarban, a kereskedelemben, a városi életben: Moldva húsz kerületéből 1591-ben kilenc magyar vagy német domináns mezőváros volt. Változatlan maradt a falvak önállósága is, és fenntartották az élénk a kapcsolatot az erdélyi városokkal.
A moldvai magyarok lélekszáma a 16. század végéig folytonosan növekedett. Az északi területeken megszakadt ugyan az összeköttetés a Szamos-völgyi magyarsággal, mert a Szeret és a Moldva felső folyása körül lévő korábbi magyar települések elrománosodtak, és a városokban már mindenhol, sőt északon helyenként a falvakban is vegyes román–magyar települések jöttek létre, bár megtartva a különállást, azaz elkülönült város- vagy falurészekben települve. A Románvásár vidéki magyarság gyarapodása miatt újabb kirajzásokkal falvakat alapítottak a Szerettől keletre, és kapott innen utánpótlást a Bákó vidéki, déli terület is.
A 16. században egyre nagyobb tömegekben érkeztek székelyek Moldvába, főként a jobb életlehetőségek reményében. Az 1560-as években a székely kivándorlás tömegessé vált, a század végén pedig már őriztették a hágókat az erdélyi fejedelmek, hogy megakadályozzák a Moldvába költözést. E székely áttelepülők egy része minden bizonnyal olyan Bákó környéki falvakba települt be, ahol már élt korábbi, nem székely eredetű magyar lakosság.
Egy 1591-ben készült részletes adóösszeírás alapján Moldva összlakossága a 16. század végére kb. 200 000 főre tehető. Ebből mintegy 15000–20000 volt katolikus, nagyobbik részük, 11000–15000 magyar, a többi szász. Ez azt jelenti, hogy Moldva lakosságának kb. 6–8 százaléka volt magyar a 16. század végén. A század végére kialakult a később – egészen a 20. századig – fennmaradó helyzet, nevezetesen hogy a moldvai magyarság két központ körül helyezkedik el: északon Románvásár, délen pedig Bákó környékén.
Sötét felhők
Moldva katonai és politikai helyzetében időközben nagy változások következtek be. Magyarország 1526-ban elszenvedett veresége után az oszmán seregek elfoglalták az ország középső részét, s az ország három részre szakadt. A Magyar Királyság összeroppanása azzal is járt, hogy Moldvában is elvesztette katonai jelentőségét: a Dnyeszternél korábban emelt védelmi vonal megsemmisült, így 1538-tól krími tatár és oszmán hadak portyáztak Moldvában, s bár a vajdaság adót fizetett a szultánnak, tényleges megszállására – ahogyan például a Balkánon történt – nem került sor.
A katolikus egyházi életben történt változások nem voltak ennyire drasztikusak, de a 16. században kezdődtek azok a gondok, amelyek az elkövetkező évszázadokban nemcsak sok keserűséget okoztak a moldvai magyarságnak, hanem asszimilálódásukat is nagy mértékben elősegítették. Bár a moldvai vajdák közül kettő, Nyúzó István (Stefan Rares Belicine) 1551–1552-ben, illetve Rettenetes János (Ioan-Vodă cel Cumplit) 1572-ben üldözte a katolikusokat, a vajdák többsége továbbra is türelmet mutatott irányukban, vagy egyenesen támogatta őket.
A bajok egyik forrása ismét a magyarországi helyzet megváltozása volt: a 16. századra Magyarország nagy része protestánssá vált, jelentősen csökkent a katolikus papok száma, így Moldvába nemigen tudtak többé lelkészt küldeni. Az addig folyamatos magyar kapcsolatok megszakadtak: 1574-ben leégett a csíksomlyói obszerváns ferenceseknek helyet adó bákói kolostor, s területüket elfoglalva 1580-ban a rendház újjáépítésébe már a minoriták kezdtek. Ennek a későbbiekben azért volt nagy jelentősége, mert a katolikus élet központja 1597-től évszázadokra Bákó lett – ekkor helyezték ide a moldvai püspökséget. Magyarország egyházjogilag is elvesztette Moldvát, mert a területet a szófiai érsekség fennhatósága alá helyezték. A Vatikánnal szimpatizáló Sánta Péter vajda a protestantizmus moldvai térhódítását megakadályozandó 1588-ban jezsuitákat hívott Moldvába, s mivel a missziót a lengyel rendfőnök küldte, ezzel a lengyel katolikus egyház is megjelent Moldvában. A század végére így négy, különböző érdekeltségű katolikus szervezet volt itt jelen: a püspökség által felügyelt világi papság mellett a jezsuiták és a ferences rend mindkét ága. A következő időkben ezek egymás közötti torzsalkodása határozta meg a moldvai katolikus magyarság sorsát.
Sándor Klára
Irodalom
Baker, Robin 1997. On the origin of the Moldavian Csángós. The Slavonic and East European Review 75.
Benda Kálmán 1989. Moldvai csángó-magyar okmánytár 1467—1706. I—II.
Benkő Loránd 1989. A csángók eredete és települése a nyelvtudomány szemszögéből. Magyar Nyelv 85.
Kiss Lajos 1987. Magyar helységnevek a Keleti-Kárpátokon túl. Magyar Nyelvőr 111.
Lükő Gábor 1935. Havaselve és Moldva népei a X–XII. században. Ethnographia 46.
Mikecs László (1941/1989). Csángók.
nyest.hu/hirek/magyar-aranykor-moldvaban
2014. október 15.
A Báthoryak és a székely címer
Báthory-címerrel ékesített erdélyi műemlékek címmel tartott vetített képes előadást egyetlen magyar résztvevőként Szekeres Attila István sepsiszentgyörgyi heraldikus a múlt hétvégén Iaşi-ban rendezett, idéntől nemzetközivé fejlődött, Műemlék – hagyomány és jövő című konferencián. A bemutatott nyolcvan előadáson főleg moldvai, havasalföldi és besszarábiai műemlékekről esett szó, akadt ukrajnai és bulgáriai témafelvetés is, de mindössze négy erdélyi vonatkozású előadás hangzott el.
A műemlékek történetével, feltárásával, védelmével és restaurálásával foglalkozó konferencián Szekeres Attila István vázolta a Báthory család történetét, bemutatta a nyírbátori református templom kőbe faragott Báthory-címereit, és érintette az ecsedi láphoz, valamint a szilágysomlyói Púposhegyhez kötött sárkányos legendákat, amikor Bátor Opos, illetve Bátor vitéz legyőzte a sárkányt, s bizonyságul elvitte annak három fogát, melyek bekerültek a család címerébe. Elmondta, hogy a címerben levő agyarak tulajdonképpen farkasfogak, s ismertette a mesteralakból címerképpé való átváltozás folyamatát. Az előadó a Báthory-címeres emlékek kapcsán elkalandozott Krakkóba és Kassára is, de fő témaként erdélyi emlékeket mutatott be: a szilágysomlyói római katolikus templomban levő, Báthory István erdélyi vajda (a fejedelem és lengyel király István apja) címerét, valamint a szilágysomlyói vár kapuján levő Báthory–Bebek házassági címert. Utóbbi István (András bíboros, fejedelem és Boldizsár testvére, id. András fia, István erdélyi vajda unokája) és pelsőczi Bebek Zsuzsánna egymás mellé helyezett címere, melyet az idő vasfoga nagyon megrongált. A fogarasi várban Báthory Boldizsár emlékét őrzik címerek. Egyik kőből faragott ajtókeret timpanonjában két angyal által tartott pajzsban jelennek meg a farkasfogak. Egy másik domborművű és festett az alsó loggia boltozott mennyezetén látható. Több ablakkeretet is megjelöltek a farkasfogas címerrel. A radnóti várkastély bejárata fölött II. Rákóczi György és Báthory Zsófia házassági címere volt látható kőbe faragva. A heraldikus azért használta a múlt időt, mert ismeretlenek leverték a címeres kőlapot, mely el is tűnt. A címerek érdekessége, hogy Erdély címerének elemeit tartalmazó ovális pajzsba írták, s annak szívpajzsában jelenik meg a fejedelem, illetve felesége családi címere. Ami az uralkodó Rákóczi esetében helyénvaló, ám feleségének nem állt jogában a fejedelemség címerét használni. Minden bizonnyal anyósa, I. Rákóczi Györgyné Lórántffy Zsuzsánna szolgáltatta a példát. Ugyanis több, Erdély címerének elemivel körülvett Lórántffy-címeres emléket ismerünk. Az előadás fonala Háromszékre is elvezetett. A köpeci református templom nyugati karzatának mellvédjét fejedelmi címersorral díszítette Keöpeczi Sebestyén József 1926-ban. A múlt rendszerben szódás oldattal lesúroltatott kazetták halványak, de még kivehetőek rajtuk a címerképek. A Báthory-címer mellett, a mellvéd közepén látható a „Nemes Székely Nemzet” címere. A rendezvényen bemutatták az előző évi konferencia anyagát tartalmazó kötetet, valamint a Mihai Dimitrie Sturdza herceg, genealógus 80. születésnapjára kiadott emlékkönyvet. Mindkettőben egyetlen magyar szerzőtől jelent meg tanulmány. Szekeres Attila István előbbiben a házassági címerrel ékesített háromszéki műemlékeket mutatta be, utóbbiban Keöpeczi Sebestyén Józsefet, Románia 1921-es címerének alkotóját. (m. i.)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Báthory-címerrel ékesített erdélyi műemlékek címmel tartott vetített képes előadást egyetlen magyar résztvevőként Szekeres Attila István sepsiszentgyörgyi heraldikus a múlt hétvégén Iaşi-ban rendezett, idéntől nemzetközivé fejlődött, Műemlék – hagyomány és jövő című konferencián. A bemutatott nyolcvan előadáson főleg moldvai, havasalföldi és besszarábiai műemlékekről esett szó, akadt ukrajnai és bulgáriai témafelvetés is, de mindössze négy erdélyi vonatkozású előadás hangzott el.
A műemlékek történetével, feltárásával, védelmével és restaurálásával foglalkozó konferencián Szekeres Attila István vázolta a Báthory család történetét, bemutatta a nyírbátori református templom kőbe faragott Báthory-címereit, és érintette az ecsedi láphoz, valamint a szilágysomlyói Púposhegyhez kötött sárkányos legendákat, amikor Bátor Opos, illetve Bátor vitéz legyőzte a sárkányt, s bizonyságul elvitte annak három fogát, melyek bekerültek a család címerébe. Elmondta, hogy a címerben levő agyarak tulajdonképpen farkasfogak, s ismertette a mesteralakból címerképpé való átváltozás folyamatát. Az előadó a Báthory-címeres emlékek kapcsán elkalandozott Krakkóba és Kassára is, de fő témaként erdélyi emlékeket mutatott be: a szilágysomlyói római katolikus templomban levő, Báthory István erdélyi vajda (a fejedelem és lengyel király István apja) címerét, valamint a szilágysomlyói vár kapuján levő Báthory–Bebek házassági címert. Utóbbi István (András bíboros, fejedelem és Boldizsár testvére, id. András fia, István erdélyi vajda unokája) és pelsőczi Bebek Zsuzsánna egymás mellé helyezett címere, melyet az idő vasfoga nagyon megrongált. A fogarasi várban Báthory Boldizsár emlékét őrzik címerek. Egyik kőből faragott ajtókeret timpanonjában két angyal által tartott pajzsban jelennek meg a farkasfogak. Egy másik domborművű és festett az alsó loggia boltozott mennyezetén látható. Több ablakkeretet is megjelöltek a farkasfogas címerrel. A radnóti várkastély bejárata fölött II. Rákóczi György és Báthory Zsófia házassági címere volt látható kőbe faragva. A heraldikus azért használta a múlt időt, mert ismeretlenek leverték a címeres kőlapot, mely el is tűnt. A címerek érdekessége, hogy Erdély címerének elemeit tartalmazó ovális pajzsba írták, s annak szívpajzsában jelenik meg a fejedelem, illetve felesége családi címere. Ami az uralkodó Rákóczi esetében helyénvaló, ám feleségének nem állt jogában a fejedelemség címerét használni. Minden bizonnyal anyósa, I. Rákóczi Györgyné Lórántffy Zsuzsánna szolgáltatta a példát. Ugyanis több, Erdély címerének elemivel körülvett Lórántffy-címeres emléket ismerünk. Az előadás fonala Háromszékre is elvezetett. A köpeci református templom nyugati karzatának mellvédjét fejedelmi címersorral díszítette Keöpeczi Sebestyén József 1926-ban. A múlt rendszerben szódás oldattal lesúroltatott kazetták halványak, de még kivehetőek rajtuk a címerképek. A Báthory-címer mellett, a mellvéd közepén látható a „Nemes Székely Nemzet” címere. A rendezvényen bemutatták az előző évi konferencia anyagát tartalmazó kötetet, valamint a Mihai Dimitrie Sturdza herceg, genealógus 80. születésnapjára kiadott emlékkönyvet. Mindkettőben egyetlen magyar szerzőtől jelent meg tanulmány. Szekeres Attila István előbbiben a házassági címerrel ékesített háromszéki műemlékeket mutatta be, utóbbiban Keöpeczi Sebestyén Józsefet, Románia 1921-es címerének alkotóját. (m. i.)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. október 21.
MÁLENKIJ ROBOT
Miért éppen Kolozsvárról hurcolták el a legtöbb erdélyit a szovjet lágerekbe?
Az 1945-ben deportált magyarokhoz viszonyítva annyiban volt jobb a németek helyzete, hogy ők számítottak arra, hogy elviszik őket.
Málenkij robot, egy kis munka – mondták a szovjet katonák azoknak a magyaroknak és németeknek, akiket 1944. októberében és 1945. januárjában családi ebédről vagy éppen az utcáról szedtek össze és azt firtatták, hogy hová viszik őket.
Az egy kis munka gyakran hosszú évekig tartó kényszermunkát jelentett a Szovjetunióban, ahonnan sokan soha nem tértek vissza szülőföldjükre. Ezt a témát járta körül Kolozsváron, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem által Szovjet deportálások a Kárpát-medencében 1944-1945-ben címmel, a Málenkij Robot emlékév keretében szervezett konferencia. A rendezvényt Szerencs Város Német Nemzetiségi Önkormányzatával, valamint a Gulágkutatók Nemzetközi Társaságával közösen szervezték.
Két deportálási hullám
Murádin János Kristóf, a Sapientia EMTE egyetemi adjunktusa Erdélyi magyarok és németek elhurcolása a Szovjetunióba 1944–1945-ben. A deportálások emlékezete című előadásában arról beszélt, hogy Románia átállása, illetve az 1944-ben Erdélybe érő front továbbvonulása után két jól körülhatárolható deportálási hullám figyelhető meg, amely módszerében is eltért.
Az egyik 1944 októberében zajlik le, a frontvonal átvonulását követő kaotikus állapotok közepette. „Ekkor az esetek többségében egyfajta spontán deportálás-hullámról van szó. Ezzel szemben a második hullám jól megszervezett volt” – mondta.
Az első hullám legfőképpen magyarokat érintett, valamint németes kinézetű, vagy német nevű személyeket. Ekkor leginkább olyan férfiakat és fiúkat hurcoltak el, akikre rá lehetett fogni, hogy német katonák és lehetett arra hivatkozni, hogy félő, hogy a front háta mögött szerveznek majd partizánakciókat. A második deportálási hullám 1945 januárjában játszódott le és ekkor már nemcsak férfiakat, hanem nőket, gyermekeket és öregeket is visznek. A vád ellenük a háborús bűnösség. „Masszív, nagyarányú deportálásokról van szó, amelyik leginkább a bánsági, a partiumi és az erdélyi sváb és szász férfiakat és nőket érinti" - mondta.
„Románok ezzel szemben csak elvétve estek fogságba. Mivel a románok ekkor már szövetségeseknek számítottak, ritkábban, utcai razziák során kerültek csak be az elhurcoltak közé, azonban legtöbbjüket a kihallgatás után – ha bizonyítani tudták, hogy románok – szabadon engedték. Mintegy 200-300 román eshetett így fogságba. Voltak azonban magyarok is, akik a két világháborús katonakönyvüket felmutatva menekültek meg a deportálástól” – mondta Murádin.
Székelyföldön gyorsan áthaladt a front A front fokozatos előrenyomulása közepette zajlanak az elhurcolások. „Ahol a front gyorsan haladt előre, például Székelyföldön, ott az elhurcolások szórványosak voltak. Ahol azonban nagyobb ellenállást tapasztaltak, ott több személyt hurcoltak el” – mondta Murádin.
Eszerint több hét alatt gyűjtöttek össze Csíkban 3000 személyt, míg a gyergyói deportálásokkal együtt a Maros-völgyéből deportáltak száma mintegy 4000 személyt tesz ki. Murádin azonban hozzátette, hogy ezek hozzávetőleges számok.
A Tordai csata
Kolozsváron a székelyföldi deportálásokhoz viszonyítva lényegesen magasabbak a számok. „Az, ami Kolozsváron történik, egyértelműen összefügg a Tordai csatával, ami miatt itt sokkal masszívabbak voltak az elhurcolások.
A Tordai csata révén megállítják a szovjet hadsereget, amelyik majdnem egy hónapig nem tud tovább haladni. Ezt torolják meg a deportálásokkal. Tordáról 500, a környékről több mint 700 személyt hurcolnak el.
Kolozsvárról 5000 személyt vittek el, akiket két nap alatt gyűjtöttek össze. Ez a szám pontos: ennyi kellett. Ezt onnan tudjuk, hogyha valakik esetleg meg is szöktek, akkor is csak ezt a számot pótolták ki” – magyarázta Murádin, aki szerint ennyivel kellett a front hadparancsnoksága Moszkva fele elszámoljon amiatt, hogy Tordán megakadt az előrenyomulás. Murádin azt is elmondta, hogy az emberek összegyűjtése - annak gyorsasága és masszívsága miatt - sokkhatást váltott ki a lakosságban. „Kevés volt a hadifogoly, valamivel igazolni kellett a megakadást” – mondta Murádin. Hozzátette, hogy a Kolozsvár környéki falvakból megközelítőleg 700 embert vittek el, a Partiumból pedig mintegy 6 ezret.
Erdélyből, Partiumból, Bánságból összesen mintegy 20 ezer főt hurcoltak el, akiket partizángyanús elemeknek neveztek és ellenségként kezelték őket.
A deportálások okai
- bosszú. A szovjet hadsereg mintegy 10 ezer fős veszteséget szenvedett (halottak, sebesültek, foglyok), amivel el kellett számolni. Ezért a magyarokat mintegy kollektíven vonják felelősségre. Emellett a szovjetek már 1943 júliusában eldöntötték, hogy, ha sikerül elfoglalni Magyarországot, akkor nemcsak a politikai és katonai vezetést büntetik majd, hanem a magyar népet is.
- a partizánakciók ellehetetlenítése. A németes kinézetű férfiakat és fiúkat azért is összegyűjtötték, mert attól féltek, hogy ők valójában a német hadsereg tagjai, civil ruhába öltözve, akik a front háta mögött fognak majd partizánakciókat végrehajtani. Emellett a román hadsereg vezérkara küldött egy listát a szovjet vezérkarnak, amelyen a fasiszta értelmiségieket sorolták fel: ezen majdnem kivétel nélkül az erdélyi magyar értelmiségiek nevei voltak feltüntetve.
- munkaerőhiány. Kellett a munkaerő a Szovjetunió újjáépítéséhez.
- általános elővigyázatosság. A frontvonal mögötti rend fenntartása.
Következmények A deportálások révén megtizedelik a magyar értelmiséget. „Ebben kulcsszerepe van Gheorghe Onișoru kolozsvári román konzulnak, aki továbbítja az értelmiségek neveit is tartalmazó listát, illetve Aurel Milea helyi ügyvédnek, aki segédkezett ebben. A románok hozzáállása az eseményekhez változó volt: találunk olyan esetet is, hogy letagadták, hogy magyar szomszédjuk van, de volt olyan is, hogy épp ellenkezőleg, szóltak, hogy még egy maradt, akit nem vittek el” – mondta Murádin.
Murádin kutatásai alapján, az általa eddig azonosított kolozsvári deportáltak között kimagasló az értelmiségiek aránya: találunk köztük 17 gimnáziumi és 7 egyetemi tanárt, 4 írót, 9 papot, egy evangélikus esperest és sok egyetemista diákot is.
Az összegyűjtötteket csoportosan, gyalog kísérik Tordára, ahol marhavagonokba rakják őket, majd Brassón keresztül a Focșani-i átmenő-táborba deportálják. Később itt átrakják őket széles nyomtávú vasútra és Iași-on keresztül indítják a Szovjetunió fele.
A második hullám
A Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB)
A Szövetséges Ellenőrző Bizottságok (SZEB) a második világháború után a győztes hatalmak által a fegyverszünet betartására és a kormányok működésének ellenőrzésére megalakított testületek voltak a legyőzött országokban. A SZEB-ben az amerikaiakat, az angolokat és a szovjeteket képviselő megbízottak közül annak volt a döntő szava, akinek a hadserege felszabadította vagy megszállta az adott országot.
Közép- és Kelet-Európa országaiban, így Romániában és Magyarországon a Szovjetunió a SZEB-et használta fel az erőszakos hatalomátvétel elősegítéséhez és a testületnek kulcsszerepe volt a a kommunista párt politikai ellenfeleivel való leszámolásnak.
A második deportálási hullám mögött egy körrendelet áll, amit a romániai Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) rendel el: eszerint az összes német nemzetiségű személyt munkára kellett mozgósítani. A rendelet értelmében szovjet-román vegyes bizottságok alakultak, amelyek összeírták a deportálandó embereket. Eredetileg a 17-45 év közötti férfiakat és a 18-30 év közötti nőket szándékoztak elvinni. Elvileg kivételnek számítottak volna az olyan szoptatós kismamák, akiknek egy év alatti gyermeke van, azonban ezt nem mindig tartották be. Amiatt, hogy ezekkel a személyekkel nem gyűlt ki a kívánt szám, kiterjesztették a deportálásra ítéltek kategóriáit és így az eredetileg meghatározott korúaknál fiatalabbakat és öregebbeket is elvittek.
A munkaképes német nemzetiségűeket felszólították, hogy jelentkezzenek a község- vagy városházán. ”Ezt igazából nem lehetett megúszni, akkor sem, ha sokan igyekeztek elbújni. Aki nem jelentkezett, azt a bizottságok által összeállított listák alapján megkereste a román csendőrség ” – magyarázta Murádin, aki hozzátette, hogy 90 ezer körülire tehető az ekkor elhurcoltak száma.
Murádin elmondta, hogy ugyan az erdélyi németek vezetői igyekeztek közbenjárni a román vezetésnél, de ők a szovjet parancsra hivatkozva azt mondták, hogy nem tudnak segíteni.
„Azok mentesültek, akik kiváltották magukat vagy annyira szükség volt a szaktudásukra az országban, hogy nem vitték el őket, például az ipari szakmunkások. Azok is mentesültek, akik munkaképtelenek voltak, vagy akiknek román volt a házastárs, esetleg szüleik valamelyike” – mondta. „A deportált magyarokhoz viszonyítva annyiban volt jobb a németek helyzete, hogy őket úgy vitték el, hogy számítottak erre, tudták, hogy ez lesz a sorsuk, ezért felöltöztek, felpakoltak és így nagyobb volt a túlélési esélyük. A magyarok esetében ez nem volt így, hisz, ha például valakit egy utcai razzia idején egy kiskabátba fogtak el, akkor őt abban vittek is el” – mondta Murádin.
Hova kerültek ezek az emberek?
Murádin kutatásai során mintegy 20 céltábort azonosított, ahová ezek az emberek kerültek. „A magyarokat leginkább az Urál-hegység lábaihoz, Baskíriába vitték, de az egész Szovjetunió területén megtaláljuk őket. A németek leginkább a Donbasz vidékére kerültek. Legtöbben vasútépítésben, fakitermelésben, bányászatban, építkezésben kellett dolgozzanak” – fejtette ki Murádin.
„Itt rendkívül rossz körülmények között, szokatlan, sokszor szélsőséges időjárási viszonyok közepette dolgoztak, miközben a táplálkozásuk nem volt megfelelően biztosítva és sokan éheztek. Éppen ezért nagyon sokan meghaltak” – magyarázta Murádin, aki hozzátette, hogy 5000-6500 erdélyi magyar – köztük kb. 1800 kolozsvári - halt meg a szovjet lágerekben.
Murádin elmondta, hogy amint Magyarországon átveszik a hatalmat a kommunisták, fokozatosan hazaengedik a deportáltakat. „Ezeket az embereket magyar állampolgárként viszik el, ezért választhatnak, hogy hová viszik haza őket: Magyarországra vagy Erdélybe. A deportáltak 1947-1948 között kezdenek el hazaszivárogni. Általában nagyon legyengültek a lágerekben és azok közül is, akik hazaértek, sokan meghalnak az ezt követő egy-két évben” – magyarázta Murádin.
Visszailleszkedés? Murádin elmondta, hogy a lágerek túlélői nehezen illeszkedtek vissza a közösségükbe, sokan egy életre szóló traumatikus élményként élték meg az elhurcoltatásukat. Az értelmiségiek közül többen orosz nyelvet kezdtek el tanítani, így igyekezve hasznát venni a szovjet gulágban töltött éveknek.
Annak ellenére, hogy traumaként élték meg, nem beszélhettek róla, a társadalom tabuként kezelte a deportálások történetét. Emlékiratokat is csak 1989 után lehetett megjelentetni.
Romániában jelenleg két emlékműve van a szovjet deportálásoknak: az egyik a németek deportálására emlékeztet és Resicabányán található, 1995. október 14-én állították. A magyarok deportálására emlékeztetőt 2014. október 14-én állították fel a kolozsvári Házsongárdi temetőben.
„Az emlékművek felállításának napja nem véletlen. 1945. október 14-e ugyanis az a dátum, amikor elindult a Kolozsvárról elhurcolt magyarság első Szovjetunióba indított szerelvénye” – derült ki az előadásból.
F.J.
Transindex.ro
Miért éppen Kolozsvárról hurcolták el a legtöbb erdélyit a szovjet lágerekbe?
Az 1945-ben deportált magyarokhoz viszonyítva annyiban volt jobb a németek helyzete, hogy ők számítottak arra, hogy elviszik őket.
Málenkij robot, egy kis munka – mondták a szovjet katonák azoknak a magyaroknak és németeknek, akiket 1944. októberében és 1945. januárjában családi ebédről vagy éppen az utcáról szedtek össze és azt firtatták, hogy hová viszik őket.
Az egy kis munka gyakran hosszú évekig tartó kényszermunkát jelentett a Szovjetunióban, ahonnan sokan soha nem tértek vissza szülőföldjükre. Ezt a témát járta körül Kolozsváron, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem által Szovjet deportálások a Kárpát-medencében 1944-1945-ben címmel, a Málenkij Robot emlékév keretében szervezett konferencia. A rendezvényt Szerencs Város Német Nemzetiségi Önkormányzatával, valamint a Gulágkutatók Nemzetközi Társaságával közösen szervezték.
Két deportálási hullám
Murádin János Kristóf, a Sapientia EMTE egyetemi adjunktusa Erdélyi magyarok és németek elhurcolása a Szovjetunióba 1944–1945-ben. A deportálások emlékezete című előadásában arról beszélt, hogy Románia átállása, illetve az 1944-ben Erdélybe érő front továbbvonulása után két jól körülhatárolható deportálási hullám figyelhető meg, amely módszerében is eltért.
Az egyik 1944 októberében zajlik le, a frontvonal átvonulását követő kaotikus állapotok közepette. „Ekkor az esetek többségében egyfajta spontán deportálás-hullámról van szó. Ezzel szemben a második hullám jól megszervezett volt” – mondta.
Az első hullám legfőképpen magyarokat érintett, valamint németes kinézetű, vagy német nevű személyeket. Ekkor leginkább olyan férfiakat és fiúkat hurcoltak el, akikre rá lehetett fogni, hogy német katonák és lehetett arra hivatkozni, hogy félő, hogy a front háta mögött szerveznek majd partizánakciókat. A második deportálási hullám 1945 januárjában játszódott le és ekkor már nemcsak férfiakat, hanem nőket, gyermekeket és öregeket is visznek. A vád ellenük a háborús bűnösség. „Masszív, nagyarányú deportálásokról van szó, amelyik leginkább a bánsági, a partiumi és az erdélyi sváb és szász férfiakat és nőket érinti" - mondta.
„Románok ezzel szemben csak elvétve estek fogságba. Mivel a románok ekkor már szövetségeseknek számítottak, ritkábban, utcai razziák során kerültek csak be az elhurcoltak közé, azonban legtöbbjüket a kihallgatás után – ha bizonyítani tudták, hogy románok – szabadon engedték. Mintegy 200-300 román eshetett így fogságba. Voltak azonban magyarok is, akik a két világháborús katonakönyvüket felmutatva menekültek meg a deportálástól” – mondta Murádin.
Székelyföldön gyorsan áthaladt a front A front fokozatos előrenyomulása közepette zajlanak az elhurcolások. „Ahol a front gyorsan haladt előre, például Székelyföldön, ott az elhurcolások szórványosak voltak. Ahol azonban nagyobb ellenállást tapasztaltak, ott több személyt hurcoltak el” – mondta Murádin.
Eszerint több hét alatt gyűjtöttek össze Csíkban 3000 személyt, míg a gyergyói deportálásokkal együtt a Maros-völgyéből deportáltak száma mintegy 4000 személyt tesz ki. Murádin azonban hozzátette, hogy ezek hozzávetőleges számok.
A Tordai csata
Kolozsváron a székelyföldi deportálásokhoz viszonyítva lényegesen magasabbak a számok. „Az, ami Kolozsváron történik, egyértelműen összefügg a Tordai csatával, ami miatt itt sokkal masszívabbak voltak az elhurcolások.
A Tordai csata révén megállítják a szovjet hadsereget, amelyik majdnem egy hónapig nem tud tovább haladni. Ezt torolják meg a deportálásokkal. Tordáról 500, a környékről több mint 700 személyt hurcolnak el.
Kolozsvárról 5000 személyt vittek el, akiket két nap alatt gyűjtöttek össze. Ez a szám pontos: ennyi kellett. Ezt onnan tudjuk, hogyha valakik esetleg meg is szöktek, akkor is csak ezt a számot pótolták ki” – magyarázta Murádin, aki szerint ennyivel kellett a front hadparancsnoksága Moszkva fele elszámoljon amiatt, hogy Tordán megakadt az előrenyomulás. Murádin azt is elmondta, hogy az emberek összegyűjtése - annak gyorsasága és masszívsága miatt - sokkhatást váltott ki a lakosságban. „Kevés volt a hadifogoly, valamivel igazolni kellett a megakadást” – mondta Murádin. Hozzátette, hogy a Kolozsvár környéki falvakból megközelítőleg 700 embert vittek el, a Partiumból pedig mintegy 6 ezret.
Erdélyből, Partiumból, Bánságból összesen mintegy 20 ezer főt hurcoltak el, akiket partizángyanús elemeknek neveztek és ellenségként kezelték őket.
A deportálások okai
- bosszú. A szovjet hadsereg mintegy 10 ezer fős veszteséget szenvedett (halottak, sebesültek, foglyok), amivel el kellett számolni. Ezért a magyarokat mintegy kollektíven vonják felelősségre. Emellett a szovjetek már 1943 júliusában eldöntötték, hogy, ha sikerül elfoglalni Magyarországot, akkor nemcsak a politikai és katonai vezetést büntetik majd, hanem a magyar népet is.
- a partizánakciók ellehetetlenítése. A németes kinézetű férfiakat és fiúkat azért is összegyűjtötték, mert attól féltek, hogy ők valójában a német hadsereg tagjai, civil ruhába öltözve, akik a front háta mögött fognak majd partizánakciókat végrehajtani. Emellett a román hadsereg vezérkara küldött egy listát a szovjet vezérkarnak, amelyen a fasiszta értelmiségieket sorolták fel: ezen majdnem kivétel nélkül az erdélyi magyar értelmiségiek nevei voltak feltüntetve.
- munkaerőhiány. Kellett a munkaerő a Szovjetunió újjáépítéséhez.
- általános elővigyázatosság. A frontvonal mögötti rend fenntartása.
Következmények A deportálások révén megtizedelik a magyar értelmiséget. „Ebben kulcsszerepe van Gheorghe Onișoru kolozsvári román konzulnak, aki továbbítja az értelmiségek neveit is tartalmazó listát, illetve Aurel Milea helyi ügyvédnek, aki segédkezett ebben. A románok hozzáállása az eseményekhez változó volt: találunk olyan esetet is, hogy letagadták, hogy magyar szomszédjuk van, de volt olyan is, hogy épp ellenkezőleg, szóltak, hogy még egy maradt, akit nem vittek el” – mondta Murádin.
Murádin kutatásai alapján, az általa eddig azonosított kolozsvári deportáltak között kimagasló az értelmiségiek aránya: találunk köztük 17 gimnáziumi és 7 egyetemi tanárt, 4 írót, 9 papot, egy evangélikus esperest és sok egyetemista diákot is.
Az összegyűjtötteket csoportosan, gyalog kísérik Tordára, ahol marhavagonokba rakják őket, majd Brassón keresztül a Focșani-i átmenő-táborba deportálják. Később itt átrakják őket széles nyomtávú vasútra és Iași-on keresztül indítják a Szovjetunió fele.
A második hullám
A Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB)
A Szövetséges Ellenőrző Bizottságok (SZEB) a második világháború után a győztes hatalmak által a fegyverszünet betartására és a kormányok működésének ellenőrzésére megalakított testületek voltak a legyőzött országokban. A SZEB-ben az amerikaiakat, az angolokat és a szovjeteket képviselő megbízottak közül annak volt a döntő szava, akinek a hadserege felszabadította vagy megszállta az adott országot.
Közép- és Kelet-Európa országaiban, így Romániában és Magyarországon a Szovjetunió a SZEB-et használta fel az erőszakos hatalomátvétel elősegítéséhez és a testületnek kulcsszerepe volt a a kommunista párt politikai ellenfeleivel való leszámolásnak.
A második deportálási hullám mögött egy körrendelet áll, amit a romániai Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) rendel el: eszerint az összes német nemzetiségű személyt munkára kellett mozgósítani. A rendelet értelmében szovjet-román vegyes bizottságok alakultak, amelyek összeírták a deportálandó embereket. Eredetileg a 17-45 év közötti férfiakat és a 18-30 év közötti nőket szándékoztak elvinni. Elvileg kivételnek számítottak volna az olyan szoptatós kismamák, akiknek egy év alatti gyermeke van, azonban ezt nem mindig tartották be. Amiatt, hogy ezekkel a személyekkel nem gyűlt ki a kívánt szám, kiterjesztették a deportálásra ítéltek kategóriáit és így az eredetileg meghatározott korúaknál fiatalabbakat és öregebbeket is elvittek.
A munkaképes német nemzetiségűeket felszólították, hogy jelentkezzenek a község- vagy városházán. ”Ezt igazából nem lehetett megúszni, akkor sem, ha sokan igyekeztek elbújni. Aki nem jelentkezett, azt a bizottságok által összeállított listák alapján megkereste a román csendőrség ” – magyarázta Murádin, aki hozzátette, hogy 90 ezer körülire tehető az ekkor elhurcoltak száma.
Murádin elmondta, hogy ugyan az erdélyi németek vezetői igyekeztek közbenjárni a román vezetésnél, de ők a szovjet parancsra hivatkozva azt mondták, hogy nem tudnak segíteni.
„Azok mentesültek, akik kiváltották magukat vagy annyira szükség volt a szaktudásukra az országban, hogy nem vitték el őket, például az ipari szakmunkások. Azok is mentesültek, akik munkaképtelenek voltak, vagy akiknek román volt a házastárs, esetleg szüleik valamelyike” – mondta. „A deportált magyarokhoz viszonyítva annyiban volt jobb a németek helyzete, hogy őket úgy vitték el, hogy számítottak erre, tudták, hogy ez lesz a sorsuk, ezért felöltöztek, felpakoltak és így nagyobb volt a túlélési esélyük. A magyarok esetében ez nem volt így, hisz, ha például valakit egy utcai razzia idején egy kiskabátba fogtak el, akkor őt abban vittek is el” – mondta Murádin.
Hova kerültek ezek az emberek?
Murádin kutatásai során mintegy 20 céltábort azonosított, ahová ezek az emberek kerültek. „A magyarokat leginkább az Urál-hegység lábaihoz, Baskíriába vitték, de az egész Szovjetunió területén megtaláljuk őket. A németek leginkább a Donbasz vidékére kerültek. Legtöbben vasútépítésben, fakitermelésben, bányászatban, építkezésben kellett dolgozzanak” – fejtette ki Murádin.
„Itt rendkívül rossz körülmények között, szokatlan, sokszor szélsőséges időjárási viszonyok közepette dolgoztak, miközben a táplálkozásuk nem volt megfelelően biztosítva és sokan éheztek. Éppen ezért nagyon sokan meghaltak” – magyarázta Murádin, aki hozzátette, hogy 5000-6500 erdélyi magyar – köztük kb. 1800 kolozsvári - halt meg a szovjet lágerekben.
Murádin elmondta, hogy amint Magyarországon átveszik a hatalmat a kommunisták, fokozatosan hazaengedik a deportáltakat. „Ezeket az embereket magyar állampolgárként viszik el, ezért választhatnak, hogy hová viszik haza őket: Magyarországra vagy Erdélybe. A deportáltak 1947-1948 között kezdenek el hazaszivárogni. Általában nagyon legyengültek a lágerekben és azok közül is, akik hazaértek, sokan meghalnak az ezt követő egy-két évben” – magyarázta Murádin.
Visszailleszkedés? Murádin elmondta, hogy a lágerek túlélői nehezen illeszkedtek vissza a közösségükbe, sokan egy életre szóló traumatikus élményként élték meg az elhurcoltatásukat. Az értelmiségiek közül többen orosz nyelvet kezdtek el tanítani, így igyekezve hasznát venni a szovjet gulágban töltött éveknek.
Annak ellenére, hogy traumaként élték meg, nem beszélhettek róla, a társadalom tabuként kezelte a deportálások történetét. Emlékiratokat is csak 1989 után lehetett megjelentetni.
Romániában jelenleg két emlékműve van a szovjet deportálásoknak: az egyik a németek deportálására emlékeztet és Resicabányán található, 1995. október 14-én állították. A magyarok deportálására emlékeztetőt 2014. október 14-én állították fel a kolozsvári Házsongárdi temetőben.
„Az emlékművek felállításának napja nem véletlen. 1945. október 14-e ugyanis az a dátum, amikor elindult a Kolozsvárról elhurcolt magyarság első Szovjetunióba indított szerelvénye” – derült ki az előadásból.
F.J.
Transindex.ro
2014. október 23.
A Bolyai Tudományegyetem pere (A forradalom visszhangja Erdélyben)
„Az 1956-os magyar forradalom nemzeti történelmünknek az az eseménye, mely Magyarországot egész évszázadunkban a legnagyobb világpolitikai szerephez juttatta. Másfelől soha olyan nyilvánvaló nem volt, mint azokban a drámai hetekben, hogy Magyarország sorsa, jövője döntő mértékben a világpolitikától, elsősorban a nagyhatalmak erőviszonyától és a köztük folyó küzdelmektől és egyezkedésektől függ.”
(Békés Csaba: Az 1956-os magyar forradalom a világpolitikában)
„1956 különös »lélektani« problémát is okozott Romániában. A pártvezetés a kilencvenes évekig egyértelműen revizionista veszélyforrásnak tekintette a magyarországi felkelést és az erdélyi »magyar« jellegű megmozdulásokat. Az ’56-ot követő megtorlásról és annak áldozatairól nem volt ildomos beszélni. Előfordulhat tehát, hogy miközben a román véleményformáló értelmiség masszívan antikommunistának vallja magát, a román állam mégsem rehabilitálja az ’56-os elítélteket, és az 1958-as Szoboszlai-per tíz kivégzettjének sírhelye továbbra is ismeretlen marad. (Az érmihályfalvi csoport perében halálra ítélt, 1958. december 2-án délután fél három órakor a szamosújvári börtönben kivégzett Sass Kálmán református lelkész, dr. Hollós István hadbíró százados, tanár, az ugyancsak a szamosújvári börtönben 1959. április 20-án délután három óra és negyed négy között kivégzett ozsdolai molnár, Szígyártó Domokos sírja is több mint ötven év eltelte után teljesen ismeretlen! Senki sem tudja, nem akarja tudni, hol kaparták el őket! Rehabilitálásról – perek sokasága ellenére! – szó sem esik, továbbra is hazaárulóknak minősítik őket! A hozzátartozók hiába küldik a Központi Büntetés-végrehajtási Igazgatósághoz a kéréseiket, a világon egyedülállóan szeretteik földi maradványait emberhez méltóan nem tudják eltemetni! – T. Z.) De az erdélyi magyar társadalomban is ambivalens módon van jelen az »itthoni« 1956. (…) Az »ötvenhatosok« emlékezésdiskurzusát (…) elsősorban a történelemhez vonzódó, de nem szakmabeli újságírók, riporterek közvetítik a társadalom számára. Ebből a fajta feldolgozásból azonban hiányoznak a szükséges árnyalatok. Az eseményekben részt vevők ábrázolása szinte mitikus: ők a hősök (a román sovinizmus ártatlan áldozatai). A köztudatban viszont erősen él az a bukaresti hatalom és a hivatalos magyar elit által szorgalmazott hozzáállás, miszerint felelőtlen kalandornak tekintendő az, aki 1956-ban felmondta az integrációs paradigmát, az egységdiskurzust, és helyette demokráciát, kulturális/területi autonómiát vagy egyenesen revíziót követelt. Nem meglepő, hogy sokan a »rossz« ’56-os szerepléssel magyarázzák a kolozsvári Bolyai Egyetem megszüntetését és a Magyar Autonóm Tartomány területének átalakítását. Eszerint az erdélyi magyar elit elleni támadássorozat elsősorban annak lenne tulajdonítható, hogy egyesek felelőtlenül megszegték a politikai lojalitás parancsolatát, és megharagították Bukarestet” – idézzük Carlo Bottini Korunk-beli tanulmányát (2006. augusztus).
A rendszerváltás óta eltelt közel negyedszázad során – elsősorban az utóbbi évtizedben – a romániai, erdélyi ötvenhatos szervezkedéseket, szervezkedési kísérleteket, a román kommunista hatalom által elindított és levezényelt, párját ritkító kegyetlen retorziót tekintélyes irodalom, kötetek sora mutatja be. A romániai magyarság – az Illyés Gyulának tulajdonított vallomás szellemében – „a tigris karmaiba esett énekes madár sikolyát” azonnal meghallotta.
A nacionalista kurzust állampolitika rangjára emelő román kommunista hatalom számára a magyar forradalom és szabadságharc vérbe fojtása kiváló ürügyet jelentett nemcsak a belső ellenzékkel való leszámolásra, hanem a hangsúlyozottan magyarellenes megtorlásokra is. A romániai magyarság 1956-ért számarányához viszonyítva nagyobb véráldozattal fizetett, mint az anyaország! Csak az akkori Magyar Autonóm Tartományban 1956 és 1965 között a Kolozsvári Katonai Törvényszék kihelyezett marosvásárhelyi tárgyalásain 826 személyt ítélt el, közülük 620 (75,1 százalék) magyar, 184 (22,5 százalék) román, 18 (2,1 százalék) német anyanyelvű volt! Rajtuk kívül még két zsidót, két cigányt is elítéltek. Az eltelt nyolc év kutatásai nyomán csak a Magyar Autonóm Tartományban elítéltek száma 900 fölé emelkedett. Hozzájuk kell számítanunk az ország különböző hadbíróságai által elítélt, a Magyar Autonóm Tartományban született magyar anyanyelvűeket is! E sorok írója kutatásai nyomán az egyetemes magyar kollektív emlékezetbe is beépült: a Budapesten kivégzett 225 forradalmár közül nyolc (3,5 százalék) erdélyi származású volt!
Megmozdul a román diákság
A temesvári, a bukaresti, jászvásári, brassói, Craiovai Egyetemi központok román anyanyelvű hallgatói magyar közvetítéssel, tolmácsolásban első kézből szereztek tudomást mindarról, ami Magyarországon, Budapesten történt.
A magyar forradalom eszméivel való teljes azonosulást mindennél ékesebben bizonyítja a temesvári műegyetemi hallgatók 1956. október 30-án 14 órakor a híres 115-ös teremben ismertetett tizenkét pontos követelése is. A diákjóléti követelések az egyetemi reform mellett megfogalmazták a szovjet csapatok kivonásának igényét, a személyi kultusz, a kötelező termény- és húsbeszolgáltatás, normarendszer felszámolását, az alkotmányban biztosított sajtószabadság szavatolását, az erőszakos kollektivizálás megszüntetését. Egy csoport műegyetemi hallgatót már a gyűlés után letartóztattak. Az Aurel Baghiu, Caius Muţiu, Teodor Stanca, Heinrich Drobny, Nagy László, Octavian Vulpe, Aurelian Păuna, Nicole Boldea és mások nevével fémjelzett diáktüntetés, Temesvár főterén a Craiováról hozott karhatalmistákkal 1956. október 30-án lezajlott nyílt összecsapás, majd a Securitate által 1956. október 30-ról 31-re virradó éjszaka levezényelt, mintegy 3000 egyetemi hallgató letartóztatása, a kisbecskereki szovjet laktanyába való szállítása – ahonnan a csapatok az előtte való napon indultak el Magyarországra, a magyar forradalom vérbe fojtására! –, az 1956. december közepén hozott és példát statuáló ítéletek sora – akárcsak a bukaresti, jászvásári, brassói egyetemi központok diákjainak, tanárainak (köztük olyan szellemi nagyságok, mint Ştefan Augustin Doinaş, Alexandru Ivasiuc, Paul Goma író) elítélése – önmagában is jelzi: 1956 a magyar–román, a magyar–szász–sváb kapcsolatok történetében kiemelkedő, a történetírás, a diplomácia, az államközi kapcsolatok sorában is kivételes, mindmáig fájdalmasan elhanyagolt, egyáltalán ki nem aknázott pillanata! Felfoghatatlan és érthetetlen: a magyar–román államközi, diplomáciai kapcsolatokban miért nem lehet építeni a román közvélemény, kollektív emlékezet által is elismert tényre, román gimnazisták, egyetemi hallgatók, tanárok, gazdálkodók azért járták meg a politikai börtönök poklát, mert azonosultak a magyar forradalom eszméivel? A román falvakban ma is hangsúlyozzák: a magyar forradalomnak köszönhetően törölték el a kötelező termény- és húsbeszolgáltatást! Tanulmányok, kötetek hiteles dokumentumai bizonyítják: az „Erdély elrablásának” rémképe a legfelsőbb román párt- és államvezetés diverziója, félrevezetése volt, egyetlen magyarországi programban, tervezetben sem követelték Erdély Magyarországhoz való csatolását! A temesvári diákszervezkedésről, diáktüntetésről könyvet publikáló Mihaela Sitaru – a magyar forradalom eszméinek ismeretében – Temesvárt „a szabadság oázisa”-ként aposztrofálta.
A kolozsvári egyetemisták szervezkednek
Így kap – úgymond – történelmi hátszelet mindaz, ami 1956 októberében, novemberében Kolozsváron a Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetben, a Bolyai Tudományegyetemen, a Protestáns Teológián, az Agronómián történt! Amikor az egész világ a magyar forradalom győzelmének eufóriájában élt, Kolozsváron, Mátyás király szülőházában, a híres lovagteremben 1956. október 24-én este a kincses város magyar egyetemeinek, tagozatainak küldöttei (meghívták a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet diákjait is, de ők késve érkeztek!) – egy korábban meghirdetett program alapján – a nyugati hatalmak által követelt országos Diákszövetség létrehozásáról tárgyaltak, vitáztak. A budapesti százezres diáktüntetés, a műegyetemi hallgatók programjáról, a debreceni 16 pontos egyetemi memorandumról, a Magyar Rádiónál lezajlott véres harcokról érkezett hírek hatására a Mátyás király szülőházában tartott, a Budapestről néhány nappal korábban visszatért Balázs Imre VI. éves képzőművész-hallgató – a későbbi kiváló festőművész, grafikus, műkritikus (2012-ben Vácon hunyt el) –, a bolgár származású Tirnován Vid szobrászhallgató vezette diákgyűlés átalakult az egyetemi autonómiát, egyetemi reformot sürgető felejthetetlen hangulatú tüntetéssé.
Az öt pontból álló diákszövetségi program nemcsak az egyetemi autonómiát és reformot tűzte zászlajára, követelték, hogy a képzőművészeti főiskolai felvételin a tehetség legyen a meghatározó, módosítsák a tantárgyak rendszerét, a marxizmus ne legyen kötelező, az ösztöndíjakat az elért tanulmányi eredmények és ne az Ifjúmunkás Szövetségben vagy a kommunista pártban betöltött különböző tisztségek alapján határozzák meg. A kolozsvári magyar egyetemi hallgatók először tiltakoztak a kollégiumokban, a diákmenzán uralkodó borzalmas, középkori állapotok ellen. Mátyás király szülőházát 1956. október 24-én este belügyis alakulatok vették körül, a környező utcákon veszteglő teherautókon állig felfegyverzett karhatalmisták ültek. Csíky Boldizsár zeneszerző részt vett a lovagteremben tartott diákgyűlésen. Vallomása szerint civilbe öltözött szekus tisztek fényképezték a résztvevőket, később csak azokat nem vallatták, akik az oszlopok fedésében ültek. A Bolyai Tudományegyetem perének harmadik csoportjában hat év börtönbüntetésre ítélt Páll Lajos festőművész visszaemlékezése szerint, amikor kijöttek az épületből, a francia himnuszt, a Marseillaise-t énekelték, a kollégiumban egész éjszaka a Magyarországon lezajlott forradalmi eseményekről vitáztak.*
A tizenegy év börtönbüntetésre ítélt Fülöp G. Dénes református lelkész – a marosvásárhelyi Vártemplom posztumusz Magyar Örökség díjjal kitüntetett lelkésze –, a kolozsvári protestáns teológusok küldöttségének tagja élete meghatározó pillanataként értékelte a Mátyás király szülőházában megtartott diákszövetségi alakuló ülést. Elkövette azt a később végzetesnek bizonyult hibát, hogy részletes jegyzeteket készített a lovagteremben elhangzottakról. Balázs Imrét, Tirnován Videt és a nagybányai születésű Walter Frigyest – róla teljes mértékben megfeledkeznek a visszaemlékezések, tanulmányok! – 1956. október 25-én reggel a Képzőművészeti Főiskola Kollégiumában letartóztatták. A magyar forradalom kitörése ürügyén végrehajtott első letartóztatásokra nem Budapesten, Debrecenben vagy Szegeden került sor, hanem Kolozsváron! Balázs Imrét és Tirnován Videt a Kolozsvári Katonai Törvényszék gyorsított eljárásban az 1956. december 13-án hozott 1956/344-es számú ítéletével nyilvános izgatás, lázítás vádjával hét év börtönbüntetésre ítélték, Walter Frigyest pedig felmentették. A fellebbviteli katonai bíróság 1957. február 11-én kelt módosító határozatával a börtönbüntetést mindkettőjük esetében öt évre mérsékelte. Balázs Imre és Tirnován Vid a szamosújvári börtönben raboskodott, előbbi 1959. december 4-én, utóbbi 1959. december 10-én szabadult. A perirat, a CNSAS-nál található korabeli dokumentumok arról tanúskodnak, hogy a Képzőművészeti Főiskola akkori román rektora a gyűlés előtt megfenyegette a diákokat, majd személyesen kérte a szekus különítmények segítségét. A per teljes történetét, kihatásait, gazdag irodalmát 1956 erdélyi mártírjai című sorozatom egyik következő kötetében tárom az olvasó és a történészszakma elé.
(folytatjuk)
* A gyűlésen elhangzottakról lásd még: P. Sebők Anna: Kolozsvári perek. A Hamvas Intézet kiadása, Budapest
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
„Az 1956-os magyar forradalom nemzeti történelmünknek az az eseménye, mely Magyarországot egész évszázadunkban a legnagyobb világpolitikai szerephez juttatta. Másfelől soha olyan nyilvánvaló nem volt, mint azokban a drámai hetekben, hogy Magyarország sorsa, jövője döntő mértékben a világpolitikától, elsősorban a nagyhatalmak erőviszonyától és a köztük folyó küzdelmektől és egyezkedésektől függ.”
(Békés Csaba: Az 1956-os magyar forradalom a világpolitikában)
„1956 különös »lélektani« problémát is okozott Romániában. A pártvezetés a kilencvenes évekig egyértelműen revizionista veszélyforrásnak tekintette a magyarországi felkelést és az erdélyi »magyar« jellegű megmozdulásokat. Az ’56-ot követő megtorlásról és annak áldozatairól nem volt ildomos beszélni. Előfordulhat tehát, hogy miközben a román véleményformáló értelmiség masszívan antikommunistának vallja magát, a román állam mégsem rehabilitálja az ’56-os elítélteket, és az 1958-as Szoboszlai-per tíz kivégzettjének sírhelye továbbra is ismeretlen marad. (Az érmihályfalvi csoport perében halálra ítélt, 1958. december 2-án délután fél három órakor a szamosújvári börtönben kivégzett Sass Kálmán református lelkész, dr. Hollós István hadbíró százados, tanár, az ugyancsak a szamosújvári börtönben 1959. április 20-án délután három óra és negyed négy között kivégzett ozsdolai molnár, Szígyártó Domokos sírja is több mint ötven év eltelte után teljesen ismeretlen! Senki sem tudja, nem akarja tudni, hol kaparták el őket! Rehabilitálásról – perek sokasága ellenére! – szó sem esik, továbbra is hazaárulóknak minősítik őket! A hozzátartozók hiába küldik a Központi Büntetés-végrehajtási Igazgatósághoz a kéréseiket, a világon egyedülállóan szeretteik földi maradványait emberhez méltóan nem tudják eltemetni! – T. Z.) De az erdélyi magyar társadalomban is ambivalens módon van jelen az »itthoni« 1956. (…) Az »ötvenhatosok« emlékezésdiskurzusát (…) elsősorban a történelemhez vonzódó, de nem szakmabeli újságírók, riporterek közvetítik a társadalom számára. Ebből a fajta feldolgozásból azonban hiányoznak a szükséges árnyalatok. Az eseményekben részt vevők ábrázolása szinte mitikus: ők a hősök (a román sovinizmus ártatlan áldozatai). A köztudatban viszont erősen él az a bukaresti hatalom és a hivatalos magyar elit által szorgalmazott hozzáállás, miszerint felelőtlen kalandornak tekintendő az, aki 1956-ban felmondta az integrációs paradigmát, az egységdiskurzust, és helyette demokráciát, kulturális/területi autonómiát vagy egyenesen revíziót követelt. Nem meglepő, hogy sokan a »rossz« ’56-os szerepléssel magyarázzák a kolozsvári Bolyai Egyetem megszüntetését és a Magyar Autonóm Tartomány területének átalakítását. Eszerint az erdélyi magyar elit elleni támadássorozat elsősorban annak lenne tulajdonítható, hogy egyesek felelőtlenül megszegték a politikai lojalitás parancsolatát, és megharagították Bukarestet” – idézzük Carlo Bottini Korunk-beli tanulmányát (2006. augusztus).
A rendszerváltás óta eltelt közel negyedszázad során – elsősorban az utóbbi évtizedben – a romániai, erdélyi ötvenhatos szervezkedéseket, szervezkedési kísérleteket, a román kommunista hatalom által elindított és levezényelt, párját ritkító kegyetlen retorziót tekintélyes irodalom, kötetek sora mutatja be. A romániai magyarság – az Illyés Gyulának tulajdonított vallomás szellemében – „a tigris karmaiba esett énekes madár sikolyát” azonnal meghallotta.
A nacionalista kurzust állampolitika rangjára emelő román kommunista hatalom számára a magyar forradalom és szabadságharc vérbe fojtása kiváló ürügyet jelentett nemcsak a belső ellenzékkel való leszámolásra, hanem a hangsúlyozottan magyarellenes megtorlásokra is. A romániai magyarság 1956-ért számarányához viszonyítva nagyobb véráldozattal fizetett, mint az anyaország! Csak az akkori Magyar Autonóm Tartományban 1956 és 1965 között a Kolozsvári Katonai Törvényszék kihelyezett marosvásárhelyi tárgyalásain 826 személyt ítélt el, közülük 620 (75,1 százalék) magyar, 184 (22,5 százalék) román, 18 (2,1 százalék) német anyanyelvű volt! Rajtuk kívül még két zsidót, két cigányt is elítéltek. Az eltelt nyolc év kutatásai nyomán csak a Magyar Autonóm Tartományban elítéltek száma 900 fölé emelkedett. Hozzájuk kell számítanunk az ország különböző hadbíróságai által elítélt, a Magyar Autonóm Tartományban született magyar anyanyelvűeket is! E sorok írója kutatásai nyomán az egyetemes magyar kollektív emlékezetbe is beépült: a Budapesten kivégzett 225 forradalmár közül nyolc (3,5 százalék) erdélyi származású volt!
Megmozdul a román diákság
A temesvári, a bukaresti, jászvásári, brassói, Craiovai Egyetemi központok román anyanyelvű hallgatói magyar közvetítéssel, tolmácsolásban első kézből szereztek tudomást mindarról, ami Magyarországon, Budapesten történt.
A magyar forradalom eszméivel való teljes azonosulást mindennél ékesebben bizonyítja a temesvári műegyetemi hallgatók 1956. október 30-án 14 órakor a híres 115-ös teremben ismertetett tizenkét pontos követelése is. A diákjóléti követelések az egyetemi reform mellett megfogalmazták a szovjet csapatok kivonásának igényét, a személyi kultusz, a kötelező termény- és húsbeszolgáltatás, normarendszer felszámolását, az alkotmányban biztosított sajtószabadság szavatolását, az erőszakos kollektivizálás megszüntetését. Egy csoport műegyetemi hallgatót már a gyűlés után letartóztattak. Az Aurel Baghiu, Caius Muţiu, Teodor Stanca, Heinrich Drobny, Nagy László, Octavian Vulpe, Aurelian Păuna, Nicole Boldea és mások nevével fémjelzett diáktüntetés, Temesvár főterén a Craiováról hozott karhatalmistákkal 1956. október 30-án lezajlott nyílt összecsapás, majd a Securitate által 1956. október 30-ról 31-re virradó éjszaka levezényelt, mintegy 3000 egyetemi hallgató letartóztatása, a kisbecskereki szovjet laktanyába való szállítása – ahonnan a csapatok az előtte való napon indultak el Magyarországra, a magyar forradalom vérbe fojtására! –, az 1956. december közepén hozott és példát statuáló ítéletek sora – akárcsak a bukaresti, jászvásári, brassói egyetemi központok diákjainak, tanárainak (köztük olyan szellemi nagyságok, mint Ştefan Augustin Doinaş, Alexandru Ivasiuc, Paul Goma író) elítélése – önmagában is jelzi: 1956 a magyar–román, a magyar–szász–sváb kapcsolatok történetében kiemelkedő, a történetírás, a diplomácia, az államközi kapcsolatok sorában is kivételes, mindmáig fájdalmasan elhanyagolt, egyáltalán ki nem aknázott pillanata! Felfoghatatlan és érthetetlen: a magyar–román államközi, diplomáciai kapcsolatokban miért nem lehet építeni a román közvélemény, kollektív emlékezet által is elismert tényre, román gimnazisták, egyetemi hallgatók, tanárok, gazdálkodók azért járták meg a politikai börtönök poklát, mert azonosultak a magyar forradalom eszméivel? A román falvakban ma is hangsúlyozzák: a magyar forradalomnak köszönhetően törölték el a kötelező termény- és húsbeszolgáltatást! Tanulmányok, kötetek hiteles dokumentumai bizonyítják: az „Erdély elrablásának” rémképe a legfelsőbb román párt- és államvezetés diverziója, félrevezetése volt, egyetlen magyarországi programban, tervezetben sem követelték Erdély Magyarországhoz való csatolását! A temesvári diákszervezkedésről, diáktüntetésről könyvet publikáló Mihaela Sitaru – a magyar forradalom eszméinek ismeretében – Temesvárt „a szabadság oázisa”-ként aposztrofálta.
A kolozsvári egyetemisták szervezkednek
Így kap – úgymond – történelmi hátszelet mindaz, ami 1956 októberében, novemberében Kolozsváron a Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetben, a Bolyai Tudományegyetemen, a Protestáns Teológián, az Agronómián történt! Amikor az egész világ a magyar forradalom győzelmének eufóriájában élt, Kolozsváron, Mátyás király szülőházában, a híres lovagteremben 1956. október 24-én este a kincses város magyar egyetemeinek, tagozatainak küldöttei (meghívták a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet diákjait is, de ők késve érkeztek!) – egy korábban meghirdetett program alapján – a nyugati hatalmak által követelt országos Diákszövetség létrehozásáról tárgyaltak, vitáztak. A budapesti százezres diáktüntetés, a műegyetemi hallgatók programjáról, a debreceni 16 pontos egyetemi memorandumról, a Magyar Rádiónál lezajlott véres harcokról érkezett hírek hatására a Mátyás király szülőházában tartott, a Budapestről néhány nappal korábban visszatért Balázs Imre VI. éves képzőművész-hallgató – a későbbi kiváló festőművész, grafikus, műkritikus (2012-ben Vácon hunyt el) –, a bolgár származású Tirnován Vid szobrászhallgató vezette diákgyűlés átalakult az egyetemi autonómiát, egyetemi reformot sürgető felejthetetlen hangulatú tüntetéssé.
Az öt pontból álló diákszövetségi program nemcsak az egyetemi autonómiát és reformot tűzte zászlajára, követelték, hogy a képzőművészeti főiskolai felvételin a tehetség legyen a meghatározó, módosítsák a tantárgyak rendszerét, a marxizmus ne legyen kötelező, az ösztöndíjakat az elért tanulmányi eredmények és ne az Ifjúmunkás Szövetségben vagy a kommunista pártban betöltött különböző tisztségek alapján határozzák meg. A kolozsvári magyar egyetemi hallgatók először tiltakoztak a kollégiumokban, a diákmenzán uralkodó borzalmas, középkori állapotok ellen. Mátyás király szülőházát 1956. október 24-én este belügyis alakulatok vették körül, a környező utcákon veszteglő teherautókon állig felfegyverzett karhatalmisták ültek. Csíky Boldizsár zeneszerző részt vett a lovagteremben tartott diákgyűlésen. Vallomása szerint civilbe öltözött szekus tisztek fényképezték a résztvevőket, később csak azokat nem vallatták, akik az oszlopok fedésében ültek. A Bolyai Tudományegyetem perének harmadik csoportjában hat év börtönbüntetésre ítélt Páll Lajos festőművész visszaemlékezése szerint, amikor kijöttek az épületből, a francia himnuszt, a Marseillaise-t énekelték, a kollégiumban egész éjszaka a Magyarországon lezajlott forradalmi eseményekről vitáztak.*
A tizenegy év börtönbüntetésre ítélt Fülöp G. Dénes református lelkész – a marosvásárhelyi Vártemplom posztumusz Magyar Örökség díjjal kitüntetett lelkésze –, a kolozsvári protestáns teológusok küldöttségének tagja élete meghatározó pillanataként értékelte a Mátyás király szülőházában megtartott diákszövetségi alakuló ülést. Elkövette azt a később végzetesnek bizonyult hibát, hogy részletes jegyzeteket készített a lovagteremben elhangzottakról. Balázs Imrét, Tirnován Videt és a nagybányai születésű Walter Frigyest – róla teljes mértékben megfeledkeznek a visszaemlékezések, tanulmányok! – 1956. október 25-én reggel a Képzőművészeti Főiskola Kollégiumában letartóztatták. A magyar forradalom kitörése ürügyén végrehajtott első letartóztatásokra nem Budapesten, Debrecenben vagy Szegeden került sor, hanem Kolozsváron! Balázs Imrét és Tirnován Videt a Kolozsvári Katonai Törvényszék gyorsított eljárásban az 1956. december 13-án hozott 1956/344-es számú ítéletével nyilvános izgatás, lázítás vádjával hét év börtönbüntetésre ítélték, Walter Frigyest pedig felmentették. A fellebbviteli katonai bíróság 1957. február 11-én kelt módosító határozatával a börtönbüntetést mindkettőjük esetében öt évre mérsékelte. Balázs Imre és Tirnován Vid a szamosújvári börtönben raboskodott, előbbi 1959. december 4-én, utóbbi 1959. december 10-én szabadult. A perirat, a CNSAS-nál található korabeli dokumentumok arról tanúskodnak, hogy a Képzőművészeti Főiskola akkori román rektora a gyűlés előtt megfenyegette a diákokat, majd személyesen kérte a szekus különítmények segítségét. A per teljes történetét, kihatásait, gazdag irodalmát 1956 erdélyi mártírjai című sorozatom egyik következő kötetében tárom az olvasó és a történészszakma elé.
(folytatjuk)
* A gyűlésen elhangzottakról lásd még: P. Sebők Anna: Kolozsvári perek. A Hamvas Intézet kiadása, Budapest
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. október 25.
1956 emlékezete
Régiónkban is többfelé megemlékeztek 1956. október 23-ról, a magyar forradalom és szabadságharc kitöréséről. Aradon a Jelen Ház volt a házigazdája a csütörtök esti, az In memoriam 1956 Egyesület, a megyei RMDSZ, a Szabadság-szobor Egyesület rendezvényének, amelyen Vekov Károly (aradi születésű) történész tartott előadást az eseményről, majd a budapesti SZIRT Együttes lépett fel az események szentelt nagyon színvonalas műsorral.
„Október 23-án emlékezünk, emlékeztetünk, és a fiatalokat meg kell tanítanunk arra, hogy mit is jelent ez a nap. Mert rendkívüli évforduló, nem csupán az 1956-os magyarországi forradalomról szól, hanem a magyar 56-ról: 1956 nemcsak Magyarországon volt, hanem a határon túli magyarság körében is megvolt a hatása, amely Erdély területén különösképpen érvényesült” – mondta bevezetőjében Vekov Károly történész. Részletesen szólt a forradalom kiváltó okairól. A II. világháború után a nagyhatalmi döntések eredményeként Közép- és Kelet-Európa szovjet fennhatóság alá került, szovjet katonai jelenlét mellett a sztálini „népi demokráciának” nevezett államformát vezették be. Ennek egy sor olyan jellegzetessége volt, ami meghatározta a következő évtizedeknek a történéseit, sőt máig érezzük ezeknek a következményeit. Az addigi polgári társadalmat felszámolják, vezetői rétegeivel és intézményeivel együtt, beleértve az embereket is – egy olyan módszerrel, amit terrornak nevezünk. Az egykori politikai rendszer, a különböző társadalmi szervezkedések, politikai pártok intézmények vezetőit sorra letartóztatták, bíróság elé állították vagy anélkül is elszámoltatták, pontosabban felszámolták őket, egész a fizikai felszámolásig elmenően. Ez egyrészt megfosztotta a társadalmat attól a minőségi tapasztalattal rendelkező vezetőrétegtől, ami képes lett volna a társadalmat a korszak igényeinek megfelelően tovább vinni, s a társadalom élére állítottak egy teljesen új vezető garnitúrát, amely csak a káderszempontok alapján lehetett vezető, hozzáértése nagyjából egyenlő volt a nullával, s ennek következménye az, hogy az országok gazdasága mondhatni csődbe ment. Ez és a terror egy olyan társadalmi feszültséget teremtett, amely az ötvenes évek közepén kulminált – elemezte a helyzet a vázoltnál jóval részletesebben az előadó. Vázolta a magyarországi forradalom (majd szabadságharc) október végi, többé-kevésbé ismert eseményeit, a szovjet csapatok beavatkozását és a szabadságharc leverését, majd a romániai vonatkozásokról szólt.
A Román Kommunista Párt a kezdetektől ellenforradalmi, majd horthysta-fasiszta, revizionista megnyilvánulásnak minősíti a Budapesten történteket, és felajánlja a Szovjetuniónak, hogy beavatkozik Magyarországon. Mint ismeretes, Nagy Imrét elfogása után Snagovon tartják fogva perének lezajlása és halálra ítélése előtt.
A romániai magyarság egyértelmű rokonszenvvel fogadta a magyar forradalmat, valamennyi erdélyi megyében, több száz településen voltak szimpátia-megnyilvánulások. A romániai románság is tudomást szerez – magyar közvetítéssel vagy nem – a magyarországi eseményekről, körükben is számos a szimpátia-megnyilvánulás és hasonló reformokat próbálnak követelni. A nagy egyetemi központokban, Kolozsváron, Temesváron, Bukarestben, Iaşi-ban szimpátia-megmozdulásokra kerül sor. A megtorlások 1956-tól kezdődően 1970-ig tartanak, majd 20 ezer ember meghurcolására kerül sor.
1956 azt bizonyítja, zárta előadását Vekov Károly, hogy a magyarság összenemzeti szinten kiált a magyar forradalom és programja mellett, és 1956 a magyar identitástudatot erősítette meg.
A sok új elemet is tartalmazó ismertetőt követően a budapesti SZIRT Együttes lépett fel két kitűnő énekessel (Cecilia Lloyd szoprán, a Magyar Állami Operaház magánénekesnője, Andrássy Frigyes „Hűség 1956-hoz” Érdemkeresztes művész – basszus, zeneszerző), akiket zongorán Andrássy Krisztina, a Magyar Állami Operaház korrepetitora, zeneszerző kísért. Műsorukban – amelyet Andrássy Frigyes kiegészítő magyarázatai kísértek – többek között a Sír a téli éjszaka című, 1956 emlékére írt daljátékból hangzottak el részletek (a zenét maga az énekes és felesége szerezte), előadták a Recsk c. láger-dalt, a Honfoglalás c. film híres dalát, s a Székely himnuszt. Körtvélyessy Zsolt Érdemes művész, Jászai Mari-díjas színművész néhány nagyszerű verset szavalt el, Vörösmarty Szózatát, József Attila a Dunánál és Márai Sándort: mennyből az angyal c. versét. A művészek számait, kivétel nélkül, vastapssal jutalmazta a közönség, sokan az előadás után melegen gratuláltak valamennyiüknek a kivételes élményért, Bognár Levente alpolgármester a hölgyeknek átadott szép csokrok kíséretében köszönte meg a magas színvonalú előadást, a nagyon szép estét.
–r –a
Nyugati Jelen (Arad)
Régiónkban is többfelé megemlékeztek 1956. október 23-ról, a magyar forradalom és szabadságharc kitöréséről. Aradon a Jelen Ház volt a házigazdája a csütörtök esti, az In memoriam 1956 Egyesület, a megyei RMDSZ, a Szabadság-szobor Egyesület rendezvényének, amelyen Vekov Károly (aradi születésű) történész tartott előadást az eseményről, majd a budapesti SZIRT Együttes lépett fel az események szentelt nagyon színvonalas műsorral.
„Október 23-án emlékezünk, emlékeztetünk, és a fiatalokat meg kell tanítanunk arra, hogy mit is jelent ez a nap. Mert rendkívüli évforduló, nem csupán az 1956-os magyarországi forradalomról szól, hanem a magyar 56-ról: 1956 nemcsak Magyarországon volt, hanem a határon túli magyarság körében is megvolt a hatása, amely Erdély területén különösképpen érvényesült” – mondta bevezetőjében Vekov Károly történész. Részletesen szólt a forradalom kiváltó okairól. A II. világháború után a nagyhatalmi döntések eredményeként Közép- és Kelet-Európa szovjet fennhatóság alá került, szovjet katonai jelenlét mellett a sztálini „népi demokráciának” nevezett államformát vezették be. Ennek egy sor olyan jellegzetessége volt, ami meghatározta a következő évtizedeknek a történéseit, sőt máig érezzük ezeknek a következményeit. Az addigi polgári társadalmat felszámolják, vezetői rétegeivel és intézményeivel együtt, beleértve az embereket is – egy olyan módszerrel, amit terrornak nevezünk. Az egykori politikai rendszer, a különböző társadalmi szervezkedések, politikai pártok intézmények vezetőit sorra letartóztatták, bíróság elé állították vagy anélkül is elszámoltatták, pontosabban felszámolták őket, egész a fizikai felszámolásig elmenően. Ez egyrészt megfosztotta a társadalmat attól a minőségi tapasztalattal rendelkező vezetőrétegtől, ami képes lett volna a társadalmat a korszak igényeinek megfelelően tovább vinni, s a társadalom élére állítottak egy teljesen új vezető garnitúrát, amely csak a káderszempontok alapján lehetett vezető, hozzáértése nagyjából egyenlő volt a nullával, s ennek következménye az, hogy az országok gazdasága mondhatni csődbe ment. Ez és a terror egy olyan társadalmi feszültséget teremtett, amely az ötvenes évek közepén kulminált – elemezte a helyzet a vázoltnál jóval részletesebben az előadó. Vázolta a magyarországi forradalom (majd szabadságharc) október végi, többé-kevésbé ismert eseményeit, a szovjet csapatok beavatkozását és a szabadságharc leverését, majd a romániai vonatkozásokról szólt.
A Román Kommunista Párt a kezdetektől ellenforradalmi, majd horthysta-fasiszta, revizionista megnyilvánulásnak minősíti a Budapesten történteket, és felajánlja a Szovjetuniónak, hogy beavatkozik Magyarországon. Mint ismeretes, Nagy Imrét elfogása után Snagovon tartják fogva perének lezajlása és halálra ítélése előtt.
A romániai magyarság egyértelmű rokonszenvvel fogadta a magyar forradalmat, valamennyi erdélyi megyében, több száz településen voltak szimpátia-megnyilvánulások. A romániai románság is tudomást szerez – magyar közvetítéssel vagy nem – a magyarországi eseményekről, körükben is számos a szimpátia-megnyilvánulás és hasonló reformokat próbálnak követelni. A nagy egyetemi központokban, Kolozsváron, Temesváron, Bukarestben, Iaşi-ban szimpátia-megmozdulásokra kerül sor. A megtorlások 1956-tól kezdődően 1970-ig tartanak, majd 20 ezer ember meghurcolására kerül sor.
1956 azt bizonyítja, zárta előadását Vekov Károly, hogy a magyarság összenemzeti szinten kiált a magyar forradalom és programja mellett, és 1956 a magyar identitástudatot erősítette meg.
A sok új elemet is tartalmazó ismertetőt követően a budapesti SZIRT Együttes lépett fel két kitűnő énekessel (Cecilia Lloyd szoprán, a Magyar Állami Operaház magánénekesnője, Andrássy Frigyes „Hűség 1956-hoz” Érdemkeresztes művész – basszus, zeneszerző), akiket zongorán Andrássy Krisztina, a Magyar Állami Operaház korrepetitora, zeneszerző kísért. Műsorukban – amelyet Andrássy Frigyes kiegészítő magyarázatai kísértek – többek között a Sír a téli éjszaka című, 1956 emlékére írt daljátékból hangzottak el részletek (a zenét maga az énekes és felesége szerezte), előadták a Recsk c. láger-dalt, a Honfoglalás c. film híres dalát, s a Székely himnuszt. Körtvélyessy Zsolt Érdemes művész, Jászai Mari-díjas színművész néhány nagyszerű verset szavalt el, Vörösmarty Szózatát, József Attila a Dunánál és Márai Sándort: mennyből az angyal c. versét. A művészek számait, kivétel nélkül, vastapssal jutalmazta a közönség, sokan az előadás után melegen gratuláltak valamennyiüknek a kivételes élményért, Bognár Levente alpolgármester a hölgyeknek átadott szép csokrok kíséretében köszönte meg a magas színvonalú előadást, a nagyon szép estét.
–r –a
Nyugati Jelen (Arad)
2014. november 10.
Szabad Romániáért, demokráciáért tüntettek
„Le Pontával”, „Demokráciát akarunk”, „Szabad Romániát”, „Le a kommunizmussal”, „Ponta, ne felejtsd a diaszpóra szavazatait” és egyéb rigmusokat skandáló tömeg vonult végig Kolozsvár belvárosában szombaton este; a Facebookon meghirdetett akcióhoz becslések szerint mintegy 8-10 ezren csatlakoztak, egyetemisták és idősebbek mellett sokan családostul, gyerekeikkel együtt fejezték ki nemtetszésüket a jelenlegi miniszterelnök, egyben államelnökjelölt politikájával szemben.
A különböző feliratú és méretű transzparensekkel, piros-sárga-kék zászlókkal és héliummal töltött Mickey egér figurákkal felszerelkezett tömeg a Főtéren gyülekezett, ahonnan a Prefektúra épülete elé vonult, majd a Mátyás-szoborcsoporthoz tért vissza. A kolozsvári tüntetéssel egyidőben az ország más városaiban – így Temesváron, Iaşi-ban, Nagyváradon, Bukarestben – is utcára vonultak az emberek. Fotóriportunk a www.szabadsag.ro Riport rovatában tekinthet meg.
Szabadság (Kolozsvár)
„Le Pontával”, „Demokráciát akarunk”, „Szabad Romániát”, „Le a kommunizmussal”, „Ponta, ne felejtsd a diaszpóra szavazatait” és egyéb rigmusokat skandáló tömeg vonult végig Kolozsvár belvárosában szombaton este; a Facebookon meghirdetett akcióhoz becslések szerint mintegy 8-10 ezren csatlakoztak, egyetemisták és idősebbek mellett sokan családostul, gyerekeikkel együtt fejezték ki nemtetszésüket a jelenlegi miniszterelnök, egyben államelnökjelölt politikájával szemben.
A különböző feliratú és méretű transzparensekkel, piros-sárga-kék zászlókkal és héliummal töltött Mickey egér figurákkal felszerelkezett tömeg a Főtéren gyülekezett, ahonnan a Prefektúra épülete elé vonult, majd a Mátyás-szoborcsoporthoz tért vissza. A kolozsvári tüntetéssel egyidőben az ország más városaiban – így Temesváron, Iaşi-ban, Nagyváradon, Bukarestben – is utcára vonultak az emberek. Fotóriportunk a www.szabadsag.ro Riport rovatában tekinthet meg.
Szabadság (Kolozsvár)
2014. november 13.
Romániában két külön ország létezik (Interjú Sabin Ghermannal)
„Az Erdélyre jellemző komolyságot, eleganciát, fegyelmet az ordenáré mitikásság, a balkanizmus, a tökmag civilizációja árasztotta el. Romániának volt egy esélye egyesülni Erdéllyel, eltanulni ezt-azt a szervezettségéből, értékrendszeréből.
Nem így történt; Románia bekebelezte Erdélyt – ezért csúszol el ma háromméterenként egy-egy flegmán a nagy sugárutakon” – írta Sabin Gherman kolozsvári újságíró 1988-ban az Elegem van Romániából című kiáltványban. Tizenhat évvel később, az elnökválasztás első fordulójának eredménye (mely Erdély és a Bánság kivételével vörösre festette az országot) és a szombaton lezajlott tüntetések után (melyeken az erdélyiek és a bánságiak tömegesen utcákra vonultak, az ország többi régiója azonban nem) a híres kiáltványban Sabin Gherman által megfogalmazott üzenet időszerűbbnek tűnik, mint valaha. Az Adevărul megkérdezte a kolozsvári újságírótól, mi a véleménye a romániai politikai színpadon tapasztalható legutóbbi fejleményekről. – Mi az oka annak, hogy az erdélyi és bánsági Ponta-ellenes tüntetéseken több ezren gyűltek össze, míg Bukarestben, Jászvásáron, Konstancán és más déli vagy keleti városban csak néhány százan vettek részt, több fontos városban nem is szerveztek ilyeneket? Sabin Gherman: szintén? Akár viccesnek tűnik, akár nem, a kormányon lévők diaszpóraként tekintenek az erdélyiekre és a bánságiakra – igen, képtelenek megérteni, hogy etika nélkül nincs demokrácia. A szavazási opción túlmenően elsősorban azért vonultak utcára az emberek, mert semmibe vették őket: a külügyminisztérium nem űzhet gúnyt a külföldre távozott románokból. Amikor pénzt küld haza és megmenti a GDP-t, akkor jó a diaszpóra, amikor választani akar, megalázzák. Erdélyben és a Bánságban az ilyesmivel nem lehet játszani, itt nem teheted meg, hogy ma elküldesz valakit az anyjába, holnap pedig úgy csókolgatod, mintha semmi sem történt volna. – Hogyan értelmezi az első forduló eredményeit mutató térképet – melyen Havasalföldet és Moldvát Ponta szavazói vörösre színezték, Erdélyt, a Bánságot pedig kékre Johannis választói? Ön szerint miként viszonyulnak ehhez a térképhez az erdélyiek és a bánságiak, illetve azok a térségek, ahol Pontára szavaztak?
– És azt a kérdést feltette magában, hogy nálunk miért mondják azt, hogy „eredményes munkát”, a Kárpátokon túl pedig, hogy „könnyű szolgálatot”? Az erdélyieknél és a bánságiaknál, amennyien még maradtak, szégyen alamizsnát elfogadni. Brukenthal báró, amikor a rászorulókon segített, azt mondta nekik, hogy végezzenek kaszáló mozdulatokat a nagyszebeni Főtéren – éppen azért, hogy ne gondolják úgy, bármi járna nekik munka nélkül. Megmaradt ez a rejtett emlékezet, benne van a génekben. Nálunk is járnak a koldusok portáról portára, de nem közvetlenül kenyeret és szalonnát kérnek, hanem azt kérdezik, hogy van-e felvágandó fa vagy begyűjtendő széna. Munkát kérnek. A Kárpátokon túl más a helyzet, kérdezzék meg Dragneától, miként sikerült egy olyan megyét, ahol Románia legjobb mezgazdasági területe van, az ország egyik legszegényebb pólusává változtatni. Észre kellene már vennünk, hogy a legszegényebb megyékben vannak a leggazdagabb kiskirályok. Ezért szavaztak így: mert Erdélyben és a Bánságban azt akarjuk, hogy jobb, Moldvában és Havasalföldön pedig azt, hogy rosszabb ne legyen.
– Ha valami kezdetének tekintjük az első fordulós szavazást és a hétvégi tüntetéseket, akkor ön szerint mi következik? Mit akarnak az erdélyiek és a bánságiak?
– Remélem, hogy egy kis tisztességet – én ezt kívánom. Az lenne a jó, ha létezne egy sor szabály, mely nem képezheti alku tárgyát függetlenül attól, hogy a bal- vagy a jobboldal kerül hatalomra, ez lenne a normális. Nem kezelheted úgy ennek az országnak a vagyonát, mint egy részeges, aki sorra adogatja el házából a bútorokat. A választási alamizsna kedvéért kiárusítják az országot, 17 milliárd dollárnyi rezet adtak oda százszor kisebb áron, eladták a kőlajat, és csodálkoznak, hogy Bécsben olcsóbb a benzin, mint Ploieşti-en, mindent el fognak adni csak azért, hogy megőrizhessék a hatalmat. Erdélyben és a Bánságban jobban látjuk – két évtizede – ezeket, mert itt kevesen vannak, akik még nem jártak külföldön, a határon túl vásárolunk gyógyszert, mert olcsóbb és jobb, oda visszük a feleségünket szülni, mert tisztább és olcsóbb a kórház, onnan veszünk magunknak ennivalót, füzeteket, autót, nagyjából mindent. Márpedig nem folytatódhat a végtelenségig, hogy azt látod, a határon túl ember vagy, a határon innen, saját országodban rab.
– Mi történik, ha Pontát választják meg elnöknek? Tehetnek valamit az erdélyiek és a bánságiak?
– Ha a választás tisztességes, a szavazók akaratának elismerése ugyanolyan fontos, mint maga a szavazati jog. De kétlem, hogy az urnákhoz engedik majd a diaszpórát. Mondok egy példát: Madridban 200 ezer román számára hét szavazókört nyitottak. Ibiza térségében egyetlenegyet sem. Olaszországban a nagy román közösségekkel rendelkező városi hatóságok konkrét megoldást küldtek a külügyminisztériumnak – nem vették figyelembe., az Egyesült Államokban teljesen semmibe vették a voksolni akarókat. És ha folytatódik ez a semmibevétel, akkor afelé hajlok, hogy Erdély és a Bánság az utcákon marad, akár Bukaresttel, Konstaancával, Jászvásárral vagy Craiovával együtt is.
– A választás azt jelzi, Romániában két külön ország létezik?
– Igen, határozottan. Az egyik azt kéri, hogy adjanak neki többet, és a baloldalra szavaz, a másik azt, hogy kevesebbet vegyenek el tőle, és a jobboldalra szavaz. Az előbbi az államtól és az alamizsnáitól függ, az utóbbit mindig falhoz vágják, ahányszor decentralizálást kér. És mivel Ponta azt mondta, hogy külföldön a románok Románia legnagyobb ellenségei, én azt mondom neki, hogy senki – sem Románián kívülről, sem azon belülről – nem húzott úgy határt Románia és Erdély közé, ahogy az neki, Románia kormányfőjének sikerült.
- A hétvégi temesvári tüntetésen felbukkant egy szalagplakát, melyen az állt: Kiraboljátok a Bánságunkat. Támogatjuk az adózási decentralizálást! Az emberek – Románia zászlója mellett – a Bánság és Erdély zászlóit lobogtatták. Miként értelmezi ezt az üzenetet?
– A Bánság kirablása évtizedek óta zajlik. Idézzünk Iuliu Maniutól: „Vegyük Temes Tartomány, egy viszonylag gazdag tartomány példáját. Az állam ebből a tartományból évente mintegy 5–6 milliárdot hajt be. Tudják, hogy ezekből a milliárdokból mennyi marad a közigazgatási, kulturális, gazdasági, egészségügyi stb. igényekre? 200 millió!” Erdély és a Bánság 1928-ban az országos költségvetés 86 százalékát biztosította, a Regát és Moldva 14 százalékot. Ezek konkrét számok, történelmi adatok. Meg tudom érteni, az 1915-ös Románia csődben volt, fejlődnie kellett és normális, ha az a testvér, akinek van, ad annak, akinek nincs. De az erdélyiek és a bánságiak pénze nem az egyszerű moldvaihoz vagy az egyszerű regátihoz került, hanem az ottani politikusbandákhoz. Moldva pedig nem fejlődött, ahogy a Regát sem, de a pénz elúszott. Az általunk kért adózási és közigazgatási decentralizálás rendezné, megfegyelmezné a szolidaritást: a segélyek többé nem haladnak át minisztériumokon, hanem konkrét tervekre mennek. Árvíz van Moldvában? Higgye el, sok erdélyi kész lenne elfogadni, hogy adója egy részét fordítsák gátakra – de ne a politikában tevékenykedő fejesek cégei kapják meg, azok csak papíron rajzolgatnak gátakat, melyek ott is maradnak, papíron. Nagyon jó, hogy Erdély és a Bánság zászlóival vonultak ki: egyrészt tiszteletben kell tartani az identitást, és csak az ügyeletes rettegők látnak fenyegetést a regionális identitásban – végül is a regionális kultúrák teszik egésszé a nemzeti kultúrát és identitást. Másrészről ugyanezek a rettegők hatkönyöknyi magasra ugranak Erdély zászlójának látványától, de csendben bóbiskolnak, amikor Ponta úr az ortodoxia felsőbbségét javasolja a választási versenyben. Tudja, mit? – én azt szeretném, ha minden erdélyi és bánsági házra ki lenne tűzve a mi zászlónk.
– Ezek a tüntetések számíthatnak a második forduló eredményében? Megmozgatják azokat a szavazókat, akik eddig otthon maradtak? Megváltozik a szavazási térkép? – Erdélyben és a Bánságban a térkép ugyanaz marad. Aki Nyugat felé tart, az érti. Aki Kelet felé, az túl későn fog felébredni, ha egyáltalán...
(Forrás: Adevarul.ro, fordítás: EuroCom – Romániai Sajtófigyelő)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
„Az Erdélyre jellemző komolyságot, eleganciát, fegyelmet az ordenáré mitikásság, a balkanizmus, a tökmag civilizációja árasztotta el. Romániának volt egy esélye egyesülni Erdéllyel, eltanulni ezt-azt a szervezettségéből, értékrendszeréből.
Nem így történt; Románia bekebelezte Erdélyt – ezért csúszol el ma háromméterenként egy-egy flegmán a nagy sugárutakon” – írta Sabin Gherman kolozsvári újságíró 1988-ban az Elegem van Romániából című kiáltványban. Tizenhat évvel később, az elnökválasztás első fordulójának eredménye (mely Erdély és a Bánság kivételével vörösre festette az országot) és a szombaton lezajlott tüntetések után (melyeken az erdélyiek és a bánságiak tömegesen utcákra vonultak, az ország többi régiója azonban nem) a híres kiáltványban Sabin Gherman által megfogalmazott üzenet időszerűbbnek tűnik, mint valaha. Az Adevărul megkérdezte a kolozsvári újságírótól, mi a véleménye a romániai politikai színpadon tapasztalható legutóbbi fejleményekről. – Mi az oka annak, hogy az erdélyi és bánsági Ponta-ellenes tüntetéseken több ezren gyűltek össze, míg Bukarestben, Jászvásáron, Konstancán és más déli vagy keleti városban csak néhány százan vettek részt, több fontos városban nem is szerveztek ilyeneket? Sabin Gherman: szintén? Akár viccesnek tűnik, akár nem, a kormányon lévők diaszpóraként tekintenek az erdélyiekre és a bánságiakra – igen, képtelenek megérteni, hogy etika nélkül nincs demokrácia. A szavazási opción túlmenően elsősorban azért vonultak utcára az emberek, mert semmibe vették őket: a külügyminisztérium nem űzhet gúnyt a külföldre távozott románokból. Amikor pénzt küld haza és megmenti a GDP-t, akkor jó a diaszpóra, amikor választani akar, megalázzák. Erdélyben és a Bánságban az ilyesmivel nem lehet játszani, itt nem teheted meg, hogy ma elküldesz valakit az anyjába, holnap pedig úgy csókolgatod, mintha semmi sem történt volna. – Hogyan értelmezi az első forduló eredményeit mutató térképet – melyen Havasalföldet és Moldvát Ponta szavazói vörösre színezték, Erdélyt, a Bánságot pedig kékre Johannis választói? Ön szerint miként viszonyulnak ehhez a térképhez az erdélyiek és a bánságiak, illetve azok a térségek, ahol Pontára szavaztak?
– És azt a kérdést feltette magában, hogy nálunk miért mondják azt, hogy „eredményes munkát”, a Kárpátokon túl pedig, hogy „könnyű szolgálatot”? Az erdélyieknél és a bánságiaknál, amennyien még maradtak, szégyen alamizsnát elfogadni. Brukenthal báró, amikor a rászorulókon segített, azt mondta nekik, hogy végezzenek kaszáló mozdulatokat a nagyszebeni Főtéren – éppen azért, hogy ne gondolják úgy, bármi járna nekik munka nélkül. Megmaradt ez a rejtett emlékezet, benne van a génekben. Nálunk is járnak a koldusok portáról portára, de nem közvetlenül kenyeret és szalonnát kérnek, hanem azt kérdezik, hogy van-e felvágandó fa vagy begyűjtendő széna. Munkát kérnek. A Kárpátokon túl más a helyzet, kérdezzék meg Dragneától, miként sikerült egy olyan megyét, ahol Románia legjobb mezgazdasági területe van, az ország egyik legszegényebb pólusává változtatni. Észre kellene már vennünk, hogy a legszegényebb megyékben vannak a leggazdagabb kiskirályok. Ezért szavaztak így: mert Erdélyben és a Bánságban azt akarjuk, hogy jobb, Moldvában és Havasalföldön pedig azt, hogy rosszabb ne legyen.
– Ha valami kezdetének tekintjük az első fordulós szavazást és a hétvégi tüntetéseket, akkor ön szerint mi következik? Mit akarnak az erdélyiek és a bánságiak?
– Remélem, hogy egy kis tisztességet – én ezt kívánom. Az lenne a jó, ha létezne egy sor szabály, mely nem képezheti alku tárgyát függetlenül attól, hogy a bal- vagy a jobboldal kerül hatalomra, ez lenne a normális. Nem kezelheted úgy ennek az országnak a vagyonát, mint egy részeges, aki sorra adogatja el házából a bútorokat. A választási alamizsna kedvéért kiárusítják az országot, 17 milliárd dollárnyi rezet adtak oda százszor kisebb áron, eladták a kőlajat, és csodálkoznak, hogy Bécsben olcsóbb a benzin, mint Ploieşti-en, mindent el fognak adni csak azért, hogy megőrizhessék a hatalmat. Erdélyben és a Bánságban jobban látjuk – két évtizede – ezeket, mert itt kevesen vannak, akik még nem jártak külföldön, a határon túl vásárolunk gyógyszert, mert olcsóbb és jobb, oda visszük a feleségünket szülni, mert tisztább és olcsóbb a kórház, onnan veszünk magunknak ennivalót, füzeteket, autót, nagyjából mindent. Márpedig nem folytatódhat a végtelenségig, hogy azt látod, a határon túl ember vagy, a határon innen, saját országodban rab.
– Mi történik, ha Pontát választják meg elnöknek? Tehetnek valamit az erdélyiek és a bánságiak?
– Ha a választás tisztességes, a szavazók akaratának elismerése ugyanolyan fontos, mint maga a szavazati jog. De kétlem, hogy az urnákhoz engedik majd a diaszpórát. Mondok egy példát: Madridban 200 ezer román számára hét szavazókört nyitottak. Ibiza térségében egyetlenegyet sem. Olaszországban a nagy román közösségekkel rendelkező városi hatóságok konkrét megoldást küldtek a külügyminisztériumnak – nem vették figyelembe., az Egyesült Államokban teljesen semmibe vették a voksolni akarókat. És ha folytatódik ez a semmibevétel, akkor afelé hajlok, hogy Erdély és a Bánság az utcákon marad, akár Bukaresttel, Konstaancával, Jászvásárral vagy Craiovával együtt is.
– A választás azt jelzi, Romániában két külön ország létezik?
– Igen, határozottan. Az egyik azt kéri, hogy adjanak neki többet, és a baloldalra szavaz, a másik azt, hogy kevesebbet vegyenek el tőle, és a jobboldalra szavaz. Az előbbi az államtól és az alamizsnáitól függ, az utóbbit mindig falhoz vágják, ahányszor decentralizálást kér. És mivel Ponta azt mondta, hogy külföldön a románok Románia legnagyobb ellenségei, én azt mondom neki, hogy senki – sem Románián kívülről, sem azon belülről – nem húzott úgy határt Románia és Erdély közé, ahogy az neki, Románia kormányfőjének sikerült.
- A hétvégi temesvári tüntetésen felbukkant egy szalagplakát, melyen az állt: Kiraboljátok a Bánságunkat. Támogatjuk az adózási decentralizálást! Az emberek – Románia zászlója mellett – a Bánság és Erdély zászlóit lobogtatták. Miként értelmezi ezt az üzenetet?
– A Bánság kirablása évtizedek óta zajlik. Idézzünk Iuliu Maniutól: „Vegyük Temes Tartomány, egy viszonylag gazdag tartomány példáját. Az állam ebből a tartományból évente mintegy 5–6 milliárdot hajt be. Tudják, hogy ezekből a milliárdokból mennyi marad a közigazgatási, kulturális, gazdasági, egészségügyi stb. igényekre? 200 millió!” Erdély és a Bánság 1928-ban az országos költségvetés 86 százalékát biztosította, a Regát és Moldva 14 százalékot. Ezek konkrét számok, történelmi adatok. Meg tudom érteni, az 1915-ös Románia csődben volt, fejlődnie kellett és normális, ha az a testvér, akinek van, ad annak, akinek nincs. De az erdélyiek és a bánságiak pénze nem az egyszerű moldvaihoz vagy az egyszerű regátihoz került, hanem az ottani politikusbandákhoz. Moldva pedig nem fejlődött, ahogy a Regát sem, de a pénz elúszott. Az általunk kért adózási és közigazgatási decentralizálás rendezné, megfegyelmezné a szolidaritást: a segélyek többé nem haladnak át minisztériumokon, hanem konkrét tervekre mennek. Árvíz van Moldvában? Higgye el, sok erdélyi kész lenne elfogadni, hogy adója egy részét fordítsák gátakra – de ne a politikában tevékenykedő fejesek cégei kapják meg, azok csak papíron rajzolgatnak gátakat, melyek ott is maradnak, papíron. Nagyon jó, hogy Erdély és a Bánság zászlóival vonultak ki: egyrészt tiszteletben kell tartani az identitást, és csak az ügyeletes rettegők látnak fenyegetést a regionális identitásban – végül is a regionális kultúrák teszik egésszé a nemzeti kultúrát és identitást. Másrészről ugyanezek a rettegők hatkönyöknyi magasra ugranak Erdély zászlójának látványától, de csendben bóbiskolnak, amikor Ponta úr az ortodoxia felsőbbségét javasolja a választási versenyben. Tudja, mit? – én azt szeretném, ha minden erdélyi és bánsági házra ki lenne tűzve a mi zászlónk.
– Ezek a tüntetések számíthatnak a második forduló eredményében? Megmozgatják azokat a szavazókat, akik eddig otthon maradtak? Megváltozik a szavazási térkép? – Erdélyben és a Bánságban a térkép ugyanaz marad. Aki Nyugat felé tart, az érti. Aki Kelet felé, az túl későn fog felébredni, ha egyáltalán...
(Forrás: Adevarul.ro, fordítás: EuroCom – Romániai Sajtófigyelő)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. november 17.
Örömünneppé változtak a tünetetések a nagyvárosokban
Klaus Johannis Facebook-bejegyzésben adta hírül támogatóinak, hogy győzött a romániai elnökválasztáson. Ellenfele, Victor Ponta elismerte vereségét és telefonon gratulált Johannisnak. A külföldön élők szavazása körüli botrány miatti kormányellenes tüntetések örömünneppé váltak.
Victor Ponta román miniszterelnök vasárnap este bejelentette, hogy telefonon gratulált ellenfelének, Klaus Johannisnak, a Keresztény-Liberális Szövetség (ACL) jelöltjének, Nagyszeben szász nemzetiségű polgármesterének az elnökválasztáson elért győzelméhez.
Ponta a Szociáldemokrata Párt (PSD) székházából való távozáskor újságíróknak adott rövid nyilatkozatban kijelentette: a népnek mindig igaza van. Hozzátette: Románia demokratikus ország, ezért elfogadja ezt az eredményt, és reméli, hogy azok is elfogadják, akik tüntetni akarnak, mert nincs okuk tiltakozni.
Hangoztatta, hogy továbbra is végzi a kötelességét kormányfőként. Leszögezte, kategorikusan elutasítja annak a gondolatát, hogy lemondjon a kormány éléről addig, amíg párttársai nem kérik ezt. Hozzátette: eddig senki nem kérte tőle.
A vasárnap este közzétett exit pollokból nem derült ki egyértelműen, hogy Ponta vagy Johannis győzött a választáson. A felmérések egyöntetűen szoros, de eltérő kimenetelű eredményeket jeleztek előre.
Liviu Dragnea, a PSD főtitkára elmondta: pártja párhuzamos, nem hivatalos szavazatszámlálása szerint 95 százalékos feldolgozottságnál Johannis a voksok mintegy 53 százalékát kapta, Ponta 47 százalékot gyűjtött.
Örömünneppé változtak a kormányellenes tüntetések
Ezrek vonultak utcára Románia nagyvárosaiban az elnökválasztás urnazárásakor, hogy tiltakozzanak a külföldön élő románok szavazásának nem megfelelő megszervezése ellen. Tiltakozásuk ünnepléssé alakult, amikor megtudták, hogy Klaus Johannis nyerte a választásokat.
A román hírtelevíziók beszámolói szerint Bukarestben, Kolozsváron, Nagyszebenben és Iasiban is többezres tömeg vonult az utcákra, hogy a külföldi szavazóhelyiségek nyitva tartásának meghosszabbítását és a kormány lemondását követelje. A televíziók arról is tudósítottak, hogy Párizsban és Torinóban a rendőrség könnygázzal oszlatta fel azoknak a románoknak a tömegét, akiknek több órás sorban állás után sem sikerült szavazniuk, és emiatt tiltakozásba kezdtek.
A bukaresti megmozdulás a televíziók becslése szerint húszezresre gyarapodott, miután kiderült, hogy Klaus Johannis nyert. A tömegben a megválasztott elnök is megjelent, de nem tartott beszédet.
A hírtelevíziókban megszólaló elemzők egybecsengő véleménye, hogy a Ponta-ellenes „tiltakozószavazatok" döntötték el a választást. Az eredmények általános meglepetést okoztak, hiszen a második forduló előtti utolsó felmérések is Victor Ponta jelentős előnyét mutatták.
Az elemzők szerint a választási eredményekben jelentős szerep jutott a közösségi portálokon folytatott kampánynak, amelyben Klaus Johannis támogatói sokkal aktívabbak voltak. Míg Victor Pontára az idős, kevésbé iskolázott, falusi választók szavaztak, Johannist a nagyvárosok lakói, a fiatalok és a külföldön élő román állampolgárok támogatták.
MTI
Erdély.ma
Klaus Johannis Facebook-bejegyzésben adta hírül támogatóinak, hogy győzött a romániai elnökválasztáson. Ellenfele, Victor Ponta elismerte vereségét és telefonon gratulált Johannisnak. A külföldön élők szavazása körüli botrány miatti kormányellenes tüntetések örömünneppé váltak.
Victor Ponta román miniszterelnök vasárnap este bejelentette, hogy telefonon gratulált ellenfelének, Klaus Johannisnak, a Keresztény-Liberális Szövetség (ACL) jelöltjének, Nagyszeben szász nemzetiségű polgármesterének az elnökválasztáson elért győzelméhez.
Ponta a Szociáldemokrata Párt (PSD) székházából való távozáskor újságíróknak adott rövid nyilatkozatban kijelentette: a népnek mindig igaza van. Hozzátette: Románia demokratikus ország, ezért elfogadja ezt az eredményt, és reméli, hogy azok is elfogadják, akik tüntetni akarnak, mert nincs okuk tiltakozni.
Hangoztatta, hogy továbbra is végzi a kötelességét kormányfőként. Leszögezte, kategorikusan elutasítja annak a gondolatát, hogy lemondjon a kormány éléről addig, amíg párttársai nem kérik ezt. Hozzátette: eddig senki nem kérte tőle.
A vasárnap este közzétett exit pollokból nem derült ki egyértelműen, hogy Ponta vagy Johannis győzött a választáson. A felmérések egyöntetűen szoros, de eltérő kimenetelű eredményeket jeleztek előre.
Liviu Dragnea, a PSD főtitkára elmondta: pártja párhuzamos, nem hivatalos szavazatszámlálása szerint 95 százalékos feldolgozottságnál Johannis a voksok mintegy 53 százalékát kapta, Ponta 47 százalékot gyűjtött.
Örömünneppé változtak a kormányellenes tüntetések
Ezrek vonultak utcára Románia nagyvárosaiban az elnökválasztás urnazárásakor, hogy tiltakozzanak a külföldön élő románok szavazásának nem megfelelő megszervezése ellen. Tiltakozásuk ünnepléssé alakult, amikor megtudták, hogy Klaus Johannis nyerte a választásokat.
A román hírtelevíziók beszámolói szerint Bukarestben, Kolozsváron, Nagyszebenben és Iasiban is többezres tömeg vonult az utcákra, hogy a külföldi szavazóhelyiségek nyitva tartásának meghosszabbítását és a kormány lemondását követelje. A televíziók arról is tudósítottak, hogy Párizsban és Torinóban a rendőrség könnygázzal oszlatta fel azoknak a románoknak a tömegét, akiknek több órás sorban állás után sem sikerült szavazniuk, és emiatt tiltakozásba kezdtek.
A bukaresti megmozdulás a televíziók becslése szerint húszezresre gyarapodott, miután kiderült, hogy Klaus Johannis nyert. A tömegben a megválasztott elnök is megjelent, de nem tartott beszédet.
A hírtelevíziókban megszólaló elemzők egybecsengő véleménye, hogy a Ponta-ellenes „tiltakozószavazatok" döntötték el a választást. Az eredmények általános meglepetést okoztak, hiszen a második forduló előtti utolsó felmérések is Victor Ponta jelentős előnyét mutatták.
Az elemzők szerint a választási eredményekben jelentős szerep jutott a közösségi portálokon folytatott kampánynak, amelyben Klaus Johannis támogatói sokkal aktívabbak voltak. Míg Victor Pontára az idős, kevésbé iskolázott, falusi választók szavaztak, Johannist a nagyvárosok lakói, a fiatalok és a külföldön élő román állampolgárok támogatták.
MTI
Erdély.ma
2014. december 2.
A csángó sors útjain – Domokos Pál Péter: Moldvai útjaim
A magyar tájak és népcsoportok igazán hivatott kutatói az általuk vizsgált területben és közösségben sosem pusztán a kutatási témát látták, de valamiként a magyar sorskérdések megtestesülését is. Ilyen, önmagán messze túlemelkedő jelentésű kutatási terrénum volt például Kós Károly számára Kalotaszeg, Bálint Sándornak Szeged és népe és ilyen volt Domokos Pál Péternek Moldva földje, a legelhagyatottabb magyarok, a csángók népe.
A zenetanár, népzenekutató Domokosnak a húszas évek végén került a kezébe Bartók Béla A magyar népdal (1924) című könyve, amelyben szerzője arról panaszkodott, hogy Kodály Zoltánnal az egész magyar nyelvterület népzenéjét föltérképezték, csupán egyetlen nagyobb fehér folt maradt, a moldvai csángó vidék. Ez indította a székely tanárt, hogy magára vállalja e Kárpátokon túli táj ősi zenei anyagának fölgyűjtését. Csakhogy a fonográffal rögzített népzenei felvételek mellett más hozadéka is volt két kutatóútjának. A fiatal Domokos Pál Péter ugyanis fölismerte, hogy a moldvai csángók archaikus népi kultúrája olyan kincs, amely tudományos jelentősége mellett az egyetemes nemzeti kultúra szempontjából is hihetetlenül fontos, mert szinte kövülete, zárványa a koraközépkori magyarság nyelvének, mentalitásának, gondolkodásának, folklórjának. Másik ráismerése pedig az volt, hogy a román hatalom a csángók teljes beolvasztására törekedvén olyan múltat hazudik a csángóknak, amilyen jövőt szán nekik: románt.
A fölfedező úton járó, mélyen hívő Domokos Pál Pétert mégis az rendítette meg legjobban, hogy a csángók erőszakos románosításában a román katolikus egyház viszi a főszerepet. A krisztusi szeretet tanát hirdető egyház szinte brutális módon tette és teszi lehetetlenné, hogy a csángók anyanyelvükön gyakorolják vallásukat, hogy a maguk nyelvén imádhassák az Istent.
Domokos Pál Péter két, egyenként három hónapos kutatóutat tett Moldvában: 1929-ben a magyar nyelvterület tömbjében elhelyezkedő településeket kereste föl, 1932-ben – Laczkó László nevű egyetemi hallgató útitársával együtt – a szórványfalvakban járt. Mindkét alkalommal az Ojtozi szoroson lépte át a történelmi országhatárt, első útján gyalogosan, utóbb kóberes szekérrel indult útnak, fazekas székelynek álcázva magát a már akkoriban is gyanakvó és sűrűn kellemetlenkedő hatósági emberek megtévesztése végett. Két útjának jegyzeteiből készítette el a Moldvai útjaim című hosszabb írását, amely a szerző A moldvai magyarság (1941) című nagyszabású művében látott először nyomdafestéket. Ezt a mintegy öt ív terjedelmű dolgozatot nyújtja át most az olvasóknak Halász Péter szerkesztésében és előszavával a csíkszeredai Hargita Kiadóhivatal, éspedig két nyelven. A román fordítás (amely Bartha György munkája) arra szolgál, hogy a magyarul már nem értő, nem olvasó csángók is megismerhessék a róluk szóló alapvető művet, illetve, hogy nem egészen elfogult román anyanyelvű olvasók is autentikus forrásból tájékozódhassanak ebben a „kényesnek” mondott kérdésben.
A Moldvai útjaim műfaját elég nehéz meghatározni. Vannak részei, amelyek útleírásra emlékeztetnek, bizonyos passzusai adatokkal, táblázatokkal, névsorokkal kiegészített tanulmányként olvashatók, más részeiben folklorisztikai értekezésnek mutatkozik, miközben szépirodalmi ihletésű részeit is élvezheti az érdeklődő. Abban a tekintetben viszont egységes a szöveg, hogy szerzője szinte kínosan ügyel a tárgyilagosságra, csak a legritkábban engedi érzelmeit, megrendülését kifejeződni. (Ritka kivétel, amikor a csángók elpanaszolták neki, hogy még az idős haldoklók sem gyónhatnak anyanyelvükön a magyart üldöző román papoknak.) Domokos Pál Péter nem követ időrendet, nem követi bejárt útja vonalát, mert egyszerre utazott térben és időben, bebarangolta egész Moldvát az Ojtozi szorostól Jászvásárig (Iasi), miközben visszanyomozott időben az etelközi emlékmaradványokig. Írásában folyvást a megismert jelenkori állapotot a múlt dokumentált tényeivel szembesíti.
A szerző a két utazás alkalmával – vagyis fél esztendő alatt – összesen 52 moldvai településen fordult meg. Az 1920/30-as évek fordulóján még csaknem romlatlan, csorbítatlan gazdagságában találta a moldvai magyar nyelvterület hagyományos közösségi műveltségét. Az utazása óta eltelt háromnegyed évszázad alatt számos faluból kiveszett a magyar szó, sok helyütt némult el a magyar ének és imádság. Joggal mondhatjuk, hogy Domokos Pál Péter volt a moldvai csángó-magyar élet teljes gazdagságának utolsó hírmondója.
A kutatóutak legfőbb hozadéka természetesen – a szerző célja szerint is – a gyűjtött népzenei kincs volt, amely a Rajeczky Benjáminnal közösen összeállított Csángó népzene három kötetében (1956, 1961, 1991) látott napvilágot. Vagyis a Moldvai útjaim afféle „ráadása” lett e fontos gyűjteménynek. Domokos minden fontos tényt, érdekes megfigyelést, tanulságos tapasztalatot lejegyzett a csángók életéről: megörökítette a szellemi és tárgyi néprajz emlékeit, a halottas szokásokat és hiedelmeket, a történelmi események folklorizálódott emlékeit, a viseletek sajátosságait, az eszközök és tárgyak (pl. szövőszék, szekér) alkatrészeinek névanyagát, a ballada születésének rekonstruálható mozzanatait, a kender megmunkálásának menetét, a falvak lakóinak személynév-anyagát, a családtörténeti tényeket, a népszámlálási eredményeket és így tovább. (Itt érdemes idézni egyik, ma már hihetetlennek tetsző megállapítását: az 1920-as évek végén Bákó (Bacau) megye minden hatodik lakosa magyar anyanyelvű volt!) És persze lejegyezte a csángók mindennapi életének jellemzőit, a maga utazásának fontosabb epizódjait, ismétlem, szinte sosem adva hangot érzelmeinek, megrendülésének. A szerzőt a tudományos megismerés vágya fűtötte, ezért vállalt minden veszélyt, megpróbáltatást, elismerést nem remélve fáradozott, fagyoskodott, kutatott fél éven át.
Két utazása során bejárta a Tatros völgyét, Bákó megye magyar falvait, bebarangolta Román és Jászvásár környékét. Áttekintette a plébániák és filiák híveinek névsorait, elemezte a csángó népesség névanyagát. Méltatta a magyar kántorok (a „diákok”) túlbecsülhetetlen szerepét az anyanyelvű vallásgyakorlásban, számba vette a házak berendezését, az emberek viseletét, az eszközöket és szerszámokat. Szomorúan állapította meg, hogy sok helyütt már csak az asszonyok tudtak magyarul.
Lejegyezte a román nyelvre „térítő” papok működésének legfölháborítóbb eseteit, fölmászott a templomtornyokba a harangok föliratait megörökíteni, leírta az értékesebb oltárképeket, számba vette a magyar nyelvű énekeskönyveket, megörökítette a kevés számú magyarul tudó pap érdemeit, lemásolta a román nyelv kötelező használatára fölszólító rendeletet.
Domokos Pál Péter tehát minden fontos és jellemző tényt, mozzanatot, adatot híven megörökített, valamennyi megállapítását gondosan dokumentálta, a számsorokat összevetette, forrásait szembesítette, vallomástevőit szó szerint idézte, és csak a legritkább esetben fűzte mindehhez a maga személyes érzelmeit.
A ritka esetek egyikeként megjegyezte: „A harangozónál nagy lelki szükségletet és a magyar szó utáni vágyakozást látva, mélységesen megindultam…” És följegyezte azokat a fájdalmas epizódokat is, amikor lehetséges adatközlői, énekesei nem mertek magyarul megszólalni, nehogy a páter vasárnap kiprédikálja őket a templomban. Bánatosan rögzítette azt is, hogy Prezest községben ellenségesen fogadták, még az éjszakai szállást is megtagadták tőle.
Egyszóval Domokos Pál Péter híven és pontosan rögzítette dolgozatában mindazt, amit a moldvai csángók körében 1929-ben és 1932-ben tapasztalt, ahogyan maga írta: „a csángómagyar sors keserű képét erőtlen szavaimmal próbáltam láttatni.” Azt, hogy mit jelent a magyar tudományosság számára Domokos Pál Péter munkássága, ma már jól tudjuk. És hogy mit jelentett a csángók számára a működése? Nos, ezt jelképezheti az a legenda, amely utazását követően több helyütt is fölbukkant Moldvában: álruhában itt járt a magyar király, hogy megismerje a csángó-magyarok nehéz sorsát…
(Domokos Pál Péter: Moldvai útjaim. Kétnyelvű kiadás. Csíkszereda, 2005. Hargita Kiadóhivatal, 340 p. /Bibliotheca Moldaviensis/)
Mezey László Miklós
www.irodalmilap.net / Polísz, 2006. 88. szám
Erdély.ma
A magyar tájak és népcsoportok igazán hivatott kutatói az általuk vizsgált területben és közösségben sosem pusztán a kutatási témát látták, de valamiként a magyar sorskérdések megtestesülését is. Ilyen, önmagán messze túlemelkedő jelentésű kutatási terrénum volt például Kós Károly számára Kalotaszeg, Bálint Sándornak Szeged és népe és ilyen volt Domokos Pál Péternek Moldva földje, a legelhagyatottabb magyarok, a csángók népe.
A zenetanár, népzenekutató Domokosnak a húszas évek végén került a kezébe Bartók Béla A magyar népdal (1924) című könyve, amelyben szerzője arról panaszkodott, hogy Kodály Zoltánnal az egész magyar nyelvterület népzenéjét föltérképezték, csupán egyetlen nagyobb fehér folt maradt, a moldvai csángó vidék. Ez indította a székely tanárt, hogy magára vállalja e Kárpátokon túli táj ősi zenei anyagának fölgyűjtését. Csakhogy a fonográffal rögzített népzenei felvételek mellett más hozadéka is volt két kutatóútjának. A fiatal Domokos Pál Péter ugyanis fölismerte, hogy a moldvai csángók archaikus népi kultúrája olyan kincs, amely tudományos jelentősége mellett az egyetemes nemzeti kultúra szempontjából is hihetetlenül fontos, mert szinte kövülete, zárványa a koraközépkori magyarság nyelvének, mentalitásának, gondolkodásának, folklórjának. Másik ráismerése pedig az volt, hogy a román hatalom a csángók teljes beolvasztására törekedvén olyan múltat hazudik a csángóknak, amilyen jövőt szán nekik: románt.
A fölfedező úton járó, mélyen hívő Domokos Pál Pétert mégis az rendítette meg legjobban, hogy a csángók erőszakos románosításában a román katolikus egyház viszi a főszerepet. A krisztusi szeretet tanát hirdető egyház szinte brutális módon tette és teszi lehetetlenné, hogy a csángók anyanyelvükön gyakorolják vallásukat, hogy a maguk nyelvén imádhassák az Istent.
Domokos Pál Péter két, egyenként három hónapos kutatóutat tett Moldvában: 1929-ben a magyar nyelvterület tömbjében elhelyezkedő településeket kereste föl, 1932-ben – Laczkó László nevű egyetemi hallgató útitársával együtt – a szórványfalvakban járt. Mindkét alkalommal az Ojtozi szoroson lépte át a történelmi országhatárt, első útján gyalogosan, utóbb kóberes szekérrel indult útnak, fazekas székelynek álcázva magát a már akkoriban is gyanakvó és sűrűn kellemetlenkedő hatósági emberek megtévesztése végett. Két útjának jegyzeteiből készítette el a Moldvai útjaim című hosszabb írását, amely a szerző A moldvai magyarság (1941) című nagyszabású művében látott először nyomdafestéket. Ezt a mintegy öt ív terjedelmű dolgozatot nyújtja át most az olvasóknak Halász Péter szerkesztésében és előszavával a csíkszeredai Hargita Kiadóhivatal, éspedig két nyelven. A román fordítás (amely Bartha György munkája) arra szolgál, hogy a magyarul már nem értő, nem olvasó csángók is megismerhessék a róluk szóló alapvető művet, illetve, hogy nem egészen elfogult román anyanyelvű olvasók is autentikus forrásból tájékozódhassanak ebben a „kényesnek” mondott kérdésben.
A Moldvai útjaim műfaját elég nehéz meghatározni. Vannak részei, amelyek útleírásra emlékeztetnek, bizonyos passzusai adatokkal, táblázatokkal, névsorokkal kiegészített tanulmányként olvashatók, más részeiben folklorisztikai értekezésnek mutatkozik, miközben szépirodalmi ihletésű részeit is élvezheti az érdeklődő. Abban a tekintetben viszont egységes a szöveg, hogy szerzője szinte kínosan ügyel a tárgyilagosságra, csak a legritkábban engedi érzelmeit, megrendülését kifejeződni. (Ritka kivétel, amikor a csángók elpanaszolták neki, hogy még az idős haldoklók sem gyónhatnak anyanyelvükön a magyart üldöző román papoknak.) Domokos Pál Péter nem követ időrendet, nem követi bejárt útja vonalát, mert egyszerre utazott térben és időben, bebarangolta egész Moldvát az Ojtozi szorostól Jászvásárig (Iasi), miközben visszanyomozott időben az etelközi emlékmaradványokig. Írásában folyvást a megismert jelenkori állapotot a múlt dokumentált tényeivel szembesíti.
A szerző a két utazás alkalmával – vagyis fél esztendő alatt – összesen 52 moldvai településen fordult meg. Az 1920/30-as évek fordulóján még csaknem romlatlan, csorbítatlan gazdagságában találta a moldvai magyar nyelvterület hagyományos közösségi műveltségét. Az utazása óta eltelt háromnegyed évszázad alatt számos faluból kiveszett a magyar szó, sok helyütt némult el a magyar ének és imádság. Joggal mondhatjuk, hogy Domokos Pál Péter volt a moldvai csángó-magyar élet teljes gazdagságának utolsó hírmondója.
A kutatóutak legfőbb hozadéka természetesen – a szerző célja szerint is – a gyűjtött népzenei kincs volt, amely a Rajeczky Benjáminnal közösen összeállított Csángó népzene három kötetében (1956, 1961, 1991) látott napvilágot. Vagyis a Moldvai útjaim afféle „ráadása” lett e fontos gyűjteménynek. Domokos minden fontos tényt, érdekes megfigyelést, tanulságos tapasztalatot lejegyzett a csángók életéről: megörökítette a szellemi és tárgyi néprajz emlékeit, a halottas szokásokat és hiedelmeket, a történelmi események folklorizálódott emlékeit, a viseletek sajátosságait, az eszközök és tárgyak (pl. szövőszék, szekér) alkatrészeinek névanyagát, a ballada születésének rekonstruálható mozzanatait, a kender megmunkálásának menetét, a falvak lakóinak személynév-anyagát, a családtörténeti tényeket, a népszámlálási eredményeket és így tovább. (Itt érdemes idézni egyik, ma már hihetetlennek tetsző megállapítását: az 1920-as évek végén Bákó (Bacau) megye minden hatodik lakosa magyar anyanyelvű volt!) És persze lejegyezte a csángók mindennapi életének jellemzőit, a maga utazásának fontosabb epizódjait, ismétlem, szinte sosem adva hangot érzelmeinek, megrendülésének. A szerzőt a tudományos megismerés vágya fűtötte, ezért vállalt minden veszélyt, megpróbáltatást, elismerést nem remélve fáradozott, fagyoskodott, kutatott fél éven át.
Két utazása során bejárta a Tatros völgyét, Bákó megye magyar falvait, bebarangolta Román és Jászvásár környékét. Áttekintette a plébániák és filiák híveinek névsorait, elemezte a csángó népesség névanyagát. Méltatta a magyar kántorok (a „diákok”) túlbecsülhetetlen szerepét az anyanyelvű vallásgyakorlásban, számba vette a házak berendezését, az emberek viseletét, az eszközöket és szerszámokat. Szomorúan állapította meg, hogy sok helyütt már csak az asszonyok tudtak magyarul.
Lejegyezte a román nyelvre „térítő” papok működésének legfölháborítóbb eseteit, fölmászott a templomtornyokba a harangok föliratait megörökíteni, leírta az értékesebb oltárképeket, számba vette a magyar nyelvű énekeskönyveket, megörökítette a kevés számú magyarul tudó pap érdemeit, lemásolta a román nyelv kötelező használatára fölszólító rendeletet.
Domokos Pál Péter tehát minden fontos és jellemző tényt, mozzanatot, adatot híven megörökített, valamennyi megállapítását gondosan dokumentálta, a számsorokat összevetette, forrásait szembesítette, vallomástevőit szó szerint idézte, és csak a legritkább esetben fűzte mindehhez a maga személyes érzelmeit.
A ritka esetek egyikeként megjegyezte: „A harangozónál nagy lelki szükségletet és a magyar szó utáni vágyakozást látva, mélységesen megindultam…” És följegyezte azokat a fájdalmas epizódokat is, amikor lehetséges adatközlői, énekesei nem mertek magyarul megszólalni, nehogy a páter vasárnap kiprédikálja őket a templomban. Bánatosan rögzítette azt is, hogy Prezest községben ellenségesen fogadták, még az éjszakai szállást is megtagadták tőle.
Egyszóval Domokos Pál Péter híven és pontosan rögzítette dolgozatában mindazt, amit a moldvai csángók körében 1929-ben és 1932-ben tapasztalt, ahogyan maga írta: „a csángómagyar sors keserű képét erőtlen szavaimmal próbáltam láttatni.” Azt, hogy mit jelent a magyar tudományosság számára Domokos Pál Péter munkássága, ma már jól tudjuk. És hogy mit jelentett a csángók számára a működése? Nos, ezt jelképezheti az a legenda, amely utazását követően több helyütt is fölbukkant Moldvában: álruhában itt járt a magyar király, hogy megismerje a csángó-magyarok nehéz sorsát…
(Domokos Pál Péter: Moldvai útjaim. Kétnyelvű kiadás. Csíkszereda, 2005. Hargita Kiadóhivatal, 340 p. /Bibliotheca Moldaviensis/)
Mezey László Miklós
www.irodalmilap.net / Polísz, 2006. 88. szám
Erdély.ma
2014. december 17.
"Ebből a portálból történelmet lehetne csinálni"
Októberben indult útjára a román-magyar párbeszédet segíteni hivatott corbiialbi.ro portál. A honlapot a Fehér Holló Médiaklubba tömörült magyar újságírók szerkesztik, de románok is csatlakoztak a projekthez. Az elmúlt hetek visszajelzéseiről, a jövőről Szabó Csaba újságírót, a Fehér Holló Médiaklub Egyesület vezetőjét, a vállalkozás koordinátorát kérdeztük.
Milyen céllal jött létre a corbiialbi.ro?
Azért hoztuk létre, hogy legyen egy olyan román nyelvű portál Romániában, amelyik elősegítheti a tömeges szintű magyar-román párbeszédet. Ezt szolgálja a portál tartalma, hozzáállása, enyhén oktatós-magyarázós hangneme. A román tömegek három-négy dolgot tudnak a magyarokról, és azokat is úgy tálalta nekik a mindenkori hatalom, hogy mindennel, ami kapcsolódhat a magyar szóhoz, azzal csínján kell bánni, mert a magyarok azok... nem kóserek. El nem lehet képzelni, milyen mélyről kell kezdeni ezt a párbeszédet, és milyen türelmet, pedagógiai érzéket követel ez a munka. Aki bepillant egy-egy hangosabb cikkünk kommentárvilágába, láthatja micsoda harc folyik azért, hogy például egy alapjában jó szándékú regáti mérnök megértse, hogy a Magyar Operából kijövő magyarok is „valódi” magyarok, nemcsak a zászlós székelyek. Az Argeş megyei kollégánk írását mintegy 80 ezren olvasták el, szenzációsnak tartották, annak ellenére, hogy mi magyarok jól tudjuk, hogy valójában a hivatalos nyolcadikos tananyagból idézett, legfeljebb a tálalás volt egy kicsit másabb. Van érdeklődés a magyar ügyek iránt, persze hogy mekkora, azt nem tudhatjuk még.
Hogyan lehet, hogy 25 évet kellett várni ilyen kezdeményezésre? Meg kellett érnie a pillanatnak?
A válaszom egyszerű. A román-magyar megbékélés – illetve ennek bármilyen formája vagy nüánsza – nagyon kevesek érdeke. Ha ez fontos lenne, akkor nem kellett volna annyit várni a román nyelvű Magyarságtörténetre sem. Fogalmazhatnék úgy is: sokan élnek meg a román-magyar ellentétek holdudvarából. Engem azért támogatnak, mert „a románok bántanak”, téged azért támogatnak, mert a „Székelyföldön a magyarok bántanak”. Kialakult egy status quo: nagy dumák mindenhol, munka semmi. Aztán szabadidőben összekacsintunk. Nem valami népszerű manapság a párbeszéd oldalára állni, és a román-magyar közeledést szolgálni. Unalmas dolog ez sokak számára, hiszen ez nem produkál verekedést, látványos zászlóerdőt, nemzeti dörgedelmeket. Amikor még az írott sajtóban dolgoztam, volt egy kedvenc mondásom: hivatásos magyarok, hivatásos románok. Abból élnek meg, hogy magyarok, vagy románok. Jó szakma ez manapság... És hát arra is gondolni kell, mi lenne akkor, ha megoldódna egyszerre ez a dolog? Ha arra ébrednénk, van MOGYE, van autonómia, feliratok, meg minden. Megmondom, mi lenne: ülnénk a nagy nihil közepén, mert kiderülne, semmiféle reális terve nincs sem a magyar sem a román félnek arról, hogyan lehetne munkahelyeket teremteni, hogyan lehetne az exodust megállítani. Mert, ugye, munkahelyet teremteni és jövőt építeni nagy dumákkal meg zászlóerdővel nem lehet.
Melyek az első hetek tapasztalatai, az olvasók visszajelzései, a közös munka alapján?
Újdonság az olvasóknak és a szerkesztőknek egyaránt. Már látszik, melyik rovatnak van sikere illetve értelme, melyiknek nincs. Két-három regáti munkatársunk is lett. Először hosszabb kommenteket írtak, aztán befogtuk őket munkatársnak. Jászvásár, Ploieşti, Argeş, Bukarest, Krajova... Egyértelműen érezzük, hogy jó döntés volt a portál. Vannak olyan regáti olvasóink, akik már reggel lesik, mi a mai csemege. Bevallották: bármit posztolunk, örvendenek, mert nem találnak olyan román portált, ahol ennyi mindenről lehetne hallani, vitatkozni, bámészkodni. Különösen értékelik, hogy a kommentárokat moderáljuk, és majdnem mindenkinek válaszolunk.
Prioritás, hogy egy hírportálhoz hasonlóan mindig aktuálisak legyenek, vagy inkább a „nagy kérdések”, témák fontosak?
Közismert a felfogásom, miszerint a romániai magyar médiában dolgozók zöme valójában a magyarság píárosaként éli meg szakmáját. Elkönyveljük mi volt itt, ott, utána sírunk egyet, miben bántottak meg a „románok” – ez az „újság”. Leleplezni valakit, felfedezni valamit, ellene mondani a trendnek – nagyon ritka. Én a kapcsolatteremtő média harcosa voltam mindig. Éppen ezért nem is gondolok arra, hogy konkurencia lehetnék, vagy mások lennének konkurenseim. A hozzánk legközelebb álló, hozzánk hasonló munkát végző csoportosulást például egyenesen felkértük, válasszanak maguknak helyet a portálon, fussunk együtt. Természetesen a témacentrikus újságírás érdekel bennünket, hiszen az férfimunka és hasznos. Az, hogy én román vagy magyar nyelven tudom meg azt, hogy lemondott Ponta a doktori címéről – teljesen mindegy. A lényeg az, hogy azonnal tudjam meg. Magyarul, románul, angolul. De körüljárni egy témát, felfedni mozgatórugókat, tendenciákat, jelenségeket – hát nálam itt kezdődik az újságírás.
Vannak-e negatív visszajelzések?
A román olvasók közül csak az lép be hozzánk, akit valamiféleképpen érdekelnek a „magyarok”. Egyharmaduk vitázni érkezik, egyharmaduk egyetérteni, egyharmada kötekedni. Ez utóbbiak azok, akik semmihez nem tudnak hozzászólni, semmit nem értenek, csak ismételgetik azt, amit annyiszor hallunk: bozgorok, menjetek ki a mi országunkból... Ennek ellenére nem szoktunk rögtön letiltani senkit, sőt, még az obszcén megjegyzéseket is megpróbáljuk a javunkra fordítani. A napokban az üzente egy román fiatalember, hogy kapjuk be. Erre én szójátékra váltva, visszaüzentem, aminek az lett a vége, hogy a magyar nők szépek, és savanyú a szőlő...
Áll-e szándékukban „kihozni” az internetről a projektet, találkozók, különböző események formájában?
Ebből a portálból történelmet lehetne csinálni. Ezért nem is válaszolnak leveleinkre bizonyos alapítványok, ezért bujkálnak előlünk azok, akik reklámot ígértek. Ki van zárva, hogy támogassanak bennünket. Ismétlem: keveseknek érdeke, hogy mederbe, majd helyére kerüljön a román-magyar súrlódáskorszak.
Kustán Magyari Attila
maszol.ro
Októberben indult útjára a román-magyar párbeszédet segíteni hivatott corbiialbi.ro portál. A honlapot a Fehér Holló Médiaklubba tömörült magyar újságírók szerkesztik, de románok is csatlakoztak a projekthez. Az elmúlt hetek visszajelzéseiről, a jövőről Szabó Csaba újságírót, a Fehér Holló Médiaklub Egyesület vezetőjét, a vállalkozás koordinátorát kérdeztük.
Milyen céllal jött létre a corbiialbi.ro?
Azért hoztuk létre, hogy legyen egy olyan román nyelvű portál Romániában, amelyik elősegítheti a tömeges szintű magyar-román párbeszédet. Ezt szolgálja a portál tartalma, hozzáállása, enyhén oktatós-magyarázós hangneme. A román tömegek három-négy dolgot tudnak a magyarokról, és azokat is úgy tálalta nekik a mindenkori hatalom, hogy mindennel, ami kapcsolódhat a magyar szóhoz, azzal csínján kell bánni, mert a magyarok azok... nem kóserek. El nem lehet képzelni, milyen mélyről kell kezdeni ezt a párbeszédet, és milyen türelmet, pedagógiai érzéket követel ez a munka. Aki bepillant egy-egy hangosabb cikkünk kommentárvilágába, láthatja micsoda harc folyik azért, hogy például egy alapjában jó szándékú regáti mérnök megértse, hogy a Magyar Operából kijövő magyarok is „valódi” magyarok, nemcsak a zászlós székelyek. Az Argeş megyei kollégánk írását mintegy 80 ezren olvasták el, szenzációsnak tartották, annak ellenére, hogy mi magyarok jól tudjuk, hogy valójában a hivatalos nyolcadikos tananyagból idézett, legfeljebb a tálalás volt egy kicsit másabb. Van érdeklődés a magyar ügyek iránt, persze hogy mekkora, azt nem tudhatjuk még.
Hogyan lehet, hogy 25 évet kellett várni ilyen kezdeményezésre? Meg kellett érnie a pillanatnak?
A válaszom egyszerű. A román-magyar megbékélés – illetve ennek bármilyen formája vagy nüánsza – nagyon kevesek érdeke. Ha ez fontos lenne, akkor nem kellett volna annyit várni a román nyelvű Magyarságtörténetre sem. Fogalmazhatnék úgy is: sokan élnek meg a román-magyar ellentétek holdudvarából. Engem azért támogatnak, mert „a románok bántanak”, téged azért támogatnak, mert a „Székelyföldön a magyarok bántanak”. Kialakult egy status quo: nagy dumák mindenhol, munka semmi. Aztán szabadidőben összekacsintunk. Nem valami népszerű manapság a párbeszéd oldalára állni, és a román-magyar közeledést szolgálni. Unalmas dolog ez sokak számára, hiszen ez nem produkál verekedést, látványos zászlóerdőt, nemzeti dörgedelmeket. Amikor még az írott sajtóban dolgoztam, volt egy kedvenc mondásom: hivatásos magyarok, hivatásos románok. Abból élnek meg, hogy magyarok, vagy románok. Jó szakma ez manapság... És hát arra is gondolni kell, mi lenne akkor, ha megoldódna egyszerre ez a dolog? Ha arra ébrednénk, van MOGYE, van autonómia, feliratok, meg minden. Megmondom, mi lenne: ülnénk a nagy nihil közepén, mert kiderülne, semmiféle reális terve nincs sem a magyar sem a román félnek arról, hogyan lehetne munkahelyeket teremteni, hogyan lehetne az exodust megállítani. Mert, ugye, munkahelyet teremteni és jövőt építeni nagy dumákkal meg zászlóerdővel nem lehet.
Melyek az első hetek tapasztalatai, az olvasók visszajelzései, a közös munka alapján?
Újdonság az olvasóknak és a szerkesztőknek egyaránt. Már látszik, melyik rovatnak van sikere illetve értelme, melyiknek nincs. Két-három regáti munkatársunk is lett. Először hosszabb kommenteket írtak, aztán befogtuk őket munkatársnak. Jászvásár, Ploieşti, Argeş, Bukarest, Krajova... Egyértelműen érezzük, hogy jó döntés volt a portál. Vannak olyan regáti olvasóink, akik már reggel lesik, mi a mai csemege. Bevallották: bármit posztolunk, örvendenek, mert nem találnak olyan román portált, ahol ennyi mindenről lehetne hallani, vitatkozni, bámészkodni. Különösen értékelik, hogy a kommentárokat moderáljuk, és majdnem mindenkinek válaszolunk.
Prioritás, hogy egy hírportálhoz hasonlóan mindig aktuálisak legyenek, vagy inkább a „nagy kérdések”, témák fontosak?
Közismert a felfogásom, miszerint a romániai magyar médiában dolgozók zöme valójában a magyarság píárosaként éli meg szakmáját. Elkönyveljük mi volt itt, ott, utána sírunk egyet, miben bántottak meg a „románok” – ez az „újság”. Leleplezni valakit, felfedezni valamit, ellene mondani a trendnek – nagyon ritka. Én a kapcsolatteremtő média harcosa voltam mindig. Éppen ezért nem is gondolok arra, hogy konkurencia lehetnék, vagy mások lennének konkurenseim. A hozzánk legközelebb álló, hozzánk hasonló munkát végző csoportosulást például egyenesen felkértük, válasszanak maguknak helyet a portálon, fussunk együtt. Természetesen a témacentrikus újságírás érdekel bennünket, hiszen az férfimunka és hasznos. Az, hogy én román vagy magyar nyelven tudom meg azt, hogy lemondott Ponta a doktori címéről – teljesen mindegy. A lényeg az, hogy azonnal tudjam meg. Magyarul, románul, angolul. De körüljárni egy témát, felfedni mozgatórugókat, tendenciákat, jelenségeket – hát nálam itt kezdődik az újságírás.
Vannak-e negatív visszajelzések?
A román olvasók közül csak az lép be hozzánk, akit valamiféleképpen érdekelnek a „magyarok”. Egyharmaduk vitázni érkezik, egyharmaduk egyetérteni, egyharmada kötekedni. Ez utóbbiak azok, akik semmihez nem tudnak hozzászólni, semmit nem értenek, csak ismételgetik azt, amit annyiszor hallunk: bozgorok, menjetek ki a mi országunkból... Ennek ellenére nem szoktunk rögtön letiltani senkit, sőt, még az obszcén megjegyzéseket is megpróbáljuk a javunkra fordítani. A napokban az üzente egy román fiatalember, hogy kapjuk be. Erre én szójátékra váltva, visszaüzentem, aminek az lett a vége, hogy a magyar nők szépek, és savanyú a szőlő...
Áll-e szándékukban „kihozni” az internetről a projektet, találkozók, különböző események formájában?
Ebből a portálból történelmet lehetne csinálni. Ezért nem is válaszolnak leveleinkre bizonyos alapítványok, ezért bujkálnak előlünk azok, akik reklámot ígértek. Ki van zárva, hogy támogassanak bennünket. Ismétlem: keveseknek érdeke, hogy mederbe, majd helyére kerüljön a román-magyar súrlódáskorszak.
Kustán Magyari Attila
maszol.ro
2014. december 20.
Lucian Boia: Miért más Románia? (Külföldi hatások. Az idegenek)
Gyakran hivatkoznak az „idegeneknek” a XIX. századi román társadalomban játszott jelentős szerepére, ám némiképp „hígított” formában: hiányzik a számvetés, amely előítéletek és kisebbrendűségi komplexusok nélkül határozta volna meg tényleges befolyásukat a nyugativá válás legintenzívebb időszakában. Ez a szerep azonban döntő volt.
Nyilván, nem az idegenek döntötték el Románia Nyugat felé való fordulását: objektív folyamat volt, amelyet az adott pillanatban a történelem diktált, és – amennyiben választásról beszélünk – ezt a döntést a román elit tette meg. A román elit viszont önmagában nem vitte volna sokra. Az ország híjával volt az őt modernizálni tudó embereknek (a bármikor felidézhető kivételek mindössze a szabályt erősítik). A társadalmat szinte teljes egészében bojárok és parasztok alkották, a fő gazdasági tevékenység a mezőgazdaság volt. Extenzív, kevéssé hatékony mezőgazdálkodás, amely úgy-ahogy, de ellátta – inkább rosszul – a parasztokat, és valamivel jobban a bojárokat. Ahogy a román társadalom a Nyugat felé vezető útra lépett, az elitnek, pontosabban a fiatal bojárságnak nyugati iskolákban kellett képeznie magát ahhoz, hogy az új típusú civilizációt annak teljes eszköztárával együtt elsajátítsa – és ez meg is történt (a fő célpont Franciaország, majd Németország volt). Kezdetben viszont csakis hozzáértő külföldiekkel lehetett pótolni a hiányosságokat. A XIX. században a román fejedelemségek – majd a későbbi Románia – az európai emigráció célországai között sorakoznak. Számos külföldi azért érkezik ide, mert szabadabb életet sejt a románok között, mint a szomszédos impériumokban: görögök és bolgárok az Oszmán Birodalomból, zsidók a cári Oroszországból… Legtöbben viszont azért telepednek itt le, mert a román társadalomban mindent meg kell és meg is lehet valósítani: a románoknak mindenképp szükségük van a szakértelmükre – saját kapacitásuk nem lévén, mindent el kell fogadniuk. A bevándorlók java része városon telepszik le, ott kezd el munkálkodni... és nyereségre tesz szert. A főként kereskedéssel foglalkozó görögök többnyire a kikötőkben telepszenek meg a dunai folyami kereskedelem liberalizálásával egy időben: rendkívül nagy számban leljük fel őket Brăilán és Galacon, illetve Szulinán és Konstancán. A zsidók bevándorlása a XVIII. század végén válik intenzívebbé, és nem is hagy alább a XIX. század folyamán (a Habsburg-monarchiából, elsősorban Galíciából és Oroszországból érkeznek). Kézművesek és kereskedők, akik elsősorban a moldvai városokban telepednek meg, néhol többséget alkotva – az 1900-as évek tájékán Jászvásáron is –; nagy számban élnek továbbá Havasalföldön: az első világháború küszöbén Bukarest lakosságának 13 százalékát alkotják. 1900 tájékán mintegy 50 ezer német él Romániában (többségük Ausztria–Magyarországról érkezett, de jöttek Németországból, sőt, még Svájcból is). Nincsenek túl sokan, de nagyon képzettek és hatékonyak – a szakmunkásoktól, sőt, akár épp mezőgazdászoktól (utóbbiak Dobrudzsában tevékenykednek) kezdve egészen a mérnökökig, orvosokig, tanárokig… Az olaszok szintén hozzák szaktudásukat, ők főleg kőfejtésben és útépítésben vállalnak részt. A magyarok is jelentős hányadát képezik a lakosságnak, különösen a fővárosban; olyannyira, hogy Bukarestet „magyar” városként emlegették (az ilyenkor szokásos túlzással: Budapest után a második legnagyobb magyar városként!). Tény, hogy a XIX. század folyamán egyre mélyül a szakadék a hagyományos és etnikailag „tiszta” román falu és az egyre színesebb, kozmopolitább és végre a modernizáció útjára kényszerült város között.
Az iparosok és a kereskedők között a románok kisebbségben maradtak. A román fejedelemségek polgársága, annak gazdasági szegmense jelentős nem román többséggel alakul ki. Még a két világháború közötti időszakban sem sikerül a románságnak többségbe kerülnie a gazdasági ágazatokban, bár valamelyest már teret nyer. Az 1930-as népszámlálás adatai szerint a románok az iparban tevékenykedők mindössze 47 százalékát tették ki (a tulajdonosokat, az alkalmazottakat és azok családjait is ideértve – a százalékokat jómagam számítottam ki); a zsidók 13, a magyarok 17, a németek 11 százalékos arányban képviseltették magukat, jóval az illető etnikumok részarányán felül. A kereskedelemben a románok jelenléte még szerényebb volt: 39,5 százalék, miközben a zsidóké elérte a 40 százalékot. Összességében a gazdasági polgárság és a „munkásosztály” (amely az illető ágazatok alkalmazottjaiból állt) több „nem román” elemet számlált, mint románt. Az „idegenek” felsorolása itt még nem fejeződik be. A XIX. század derekáig a hazai orvosokat egy kézen meg lehetett számolni; majd mindenikük külföldről érkezett. Közülük a leghíresebb Carol Davila (származása tisztázatlan – talán francia, de semmiképp sem román), aki létrehozta az ország teljes egészségügyi rendszerét, és elindította az orvosképzést, kétségtelenül a modern Románia megteremtői közé sorolható. A „kis Párizzsá” alakuló új Bukarest építészei kezdetben majdnem mind külföldiek, főleg franciák: Paul Gottereau építi meg a királyi palota új szárnyát, a Takarékpénztár székhelyét, az I. Károly Egyetemi Alapítvány épületét; Albert Galléron nevéhez fűződik a Román Atheneum (Bukarest szimbólumértékű épülete) és így tovább. A legjelentősebb történelmi emlékművek restaurálására ugyancsak egy franciát, Lecomte du Noüy építészt kérik fel, ő újítja fel Neagoe Basarab Curtea de Arges-i kolostorát (a legnevezetesebb középkori román műemléket), a jászvásári Trei Ierarhi (A három szent főpapról elnevezett – a ford.) templomot… Szintén külföldiek az első művészek, akik a nyugati stílusú festészetet meghonosítják a román fejedelemségekben; az olasz Schiavoni és Levaditi vagy a cseh Chladek (Grigorescu mestere). Korábban ezt a művészeti ágat csak a vallásos témákat bizánci stílusban feldolgozó templomfestők gyakorolták. A szobrászattal azonban még ennél is nehezebben ismerkedtek meg a románok, annál az egyszerű oknál fogva, hogy az ortodox művészetből hiányzik. Román szobrászatról csak a XIX. század utolsó évtizedeiben beszélhetünk. Mindaddig (de azután is egy ideig) – főképp a köztéri szobrok elkészítésére – francia, német, olasz művészeket kérnek fel. Mihály Viteazul szimbolikus emlékműve, amelyet Bukarest középpontjában 1874-ben lepleznek le, a francia Albert-Ernest Carrier-Belleuse alkotása (az anekdota szerint Jeanne D’Arc egyik szobrát alakította át, hogy a rendelésnek idejében eleget tegyen, ami, bár nem igaz, jól illusztrálja a kor román–francia kulturális szimbiózisát). És szintén egy franciának, Emmanuel Frémiet-nek köszönhető III. István (Ştefan cel Mare) 1883-ban leleplezett szobra, amely a jászvásári Művelődési Palota előtt áll.
Rostás-Péter István fordítása
(Részletek a szerző Koinónia Kiadónál 2013-ban megjelent könyvéből – © Humanitas)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Gyakran hivatkoznak az „idegeneknek” a XIX. századi román társadalomban játszott jelentős szerepére, ám némiképp „hígított” formában: hiányzik a számvetés, amely előítéletek és kisebbrendűségi komplexusok nélkül határozta volna meg tényleges befolyásukat a nyugativá válás legintenzívebb időszakában. Ez a szerep azonban döntő volt.
Nyilván, nem az idegenek döntötték el Románia Nyugat felé való fordulását: objektív folyamat volt, amelyet az adott pillanatban a történelem diktált, és – amennyiben választásról beszélünk – ezt a döntést a román elit tette meg. A román elit viszont önmagában nem vitte volna sokra. Az ország híjával volt az őt modernizálni tudó embereknek (a bármikor felidézhető kivételek mindössze a szabályt erősítik). A társadalmat szinte teljes egészében bojárok és parasztok alkották, a fő gazdasági tevékenység a mezőgazdaság volt. Extenzív, kevéssé hatékony mezőgazdálkodás, amely úgy-ahogy, de ellátta – inkább rosszul – a parasztokat, és valamivel jobban a bojárokat. Ahogy a román társadalom a Nyugat felé vezető útra lépett, az elitnek, pontosabban a fiatal bojárságnak nyugati iskolákban kellett képeznie magát ahhoz, hogy az új típusú civilizációt annak teljes eszköztárával együtt elsajátítsa – és ez meg is történt (a fő célpont Franciaország, majd Németország volt). Kezdetben viszont csakis hozzáértő külföldiekkel lehetett pótolni a hiányosságokat. A XIX. században a román fejedelemségek – majd a későbbi Románia – az európai emigráció célországai között sorakoznak. Számos külföldi azért érkezik ide, mert szabadabb életet sejt a románok között, mint a szomszédos impériumokban: görögök és bolgárok az Oszmán Birodalomból, zsidók a cári Oroszországból… Legtöbben viszont azért telepednek itt le, mert a román társadalomban mindent meg kell és meg is lehet valósítani: a románoknak mindenképp szükségük van a szakértelmükre – saját kapacitásuk nem lévén, mindent el kell fogadniuk. A bevándorlók java része városon telepszik le, ott kezd el munkálkodni... és nyereségre tesz szert. A főként kereskedéssel foglalkozó görögök többnyire a kikötőkben telepszenek meg a dunai folyami kereskedelem liberalizálásával egy időben: rendkívül nagy számban leljük fel őket Brăilán és Galacon, illetve Szulinán és Konstancán. A zsidók bevándorlása a XVIII. század végén válik intenzívebbé, és nem is hagy alább a XIX. század folyamán (a Habsburg-monarchiából, elsősorban Galíciából és Oroszországból érkeznek). Kézművesek és kereskedők, akik elsősorban a moldvai városokban telepednek meg, néhol többséget alkotva – az 1900-as évek tájékán Jászvásáron is –; nagy számban élnek továbbá Havasalföldön: az első világháború küszöbén Bukarest lakosságának 13 százalékát alkotják. 1900 tájékán mintegy 50 ezer német él Romániában (többségük Ausztria–Magyarországról érkezett, de jöttek Németországból, sőt, még Svájcból is). Nincsenek túl sokan, de nagyon képzettek és hatékonyak – a szakmunkásoktól, sőt, akár épp mezőgazdászoktól (utóbbiak Dobrudzsában tevékenykednek) kezdve egészen a mérnökökig, orvosokig, tanárokig… Az olaszok szintén hozzák szaktudásukat, ők főleg kőfejtésben és útépítésben vállalnak részt. A magyarok is jelentős hányadát képezik a lakosságnak, különösen a fővárosban; olyannyira, hogy Bukarestet „magyar” városként emlegették (az ilyenkor szokásos túlzással: Budapest után a második legnagyobb magyar városként!). Tény, hogy a XIX. század folyamán egyre mélyül a szakadék a hagyományos és etnikailag „tiszta” román falu és az egyre színesebb, kozmopolitább és végre a modernizáció útjára kényszerült város között.
Az iparosok és a kereskedők között a románok kisebbségben maradtak. A román fejedelemségek polgársága, annak gazdasági szegmense jelentős nem román többséggel alakul ki. Még a két világháború közötti időszakban sem sikerül a románságnak többségbe kerülnie a gazdasági ágazatokban, bár valamelyest már teret nyer. Az 1930-as népszámlálás adatai szerint a románok az iparban tevékenykedők mindössze 47 százalékát tették ki (a tulajdonosokat, az alkalmazottakat és azok családjait is ideértve – a százalékokat jómagam számítottam ki); a zsidók 13, a magyarok 17, a németek 11 százalékos arányban képviseltették magukat, jóval az illető etnikumok részarányán felül. A kereskedelemben a románok jelenléte még szerényebb volt: 39,5 százalék, miközben a zsidóké elérte a 40 százalékot. Összességében a gazdasági polgárság és a „munkásosztály” (amely az illető ágazatok alkalmazottjaiból állt) több „nem román” elemet számlált, mint románt. Az „idegenek” felsorolása itt még nem fejeződik be. A XIX. század derekáig a hazai orvosokat egy kézen meg lehetett számolni; majd mindenikük külföldről érkezett. Közülük a leghíresebb Carol Davila (származása tisztázatlan – talán francia, de semmiképp sem román), aki létrehozta az ország teljes egészségügyi rendszerét, és elindította az orvosképzést, kétségtelenül a modern Románia megteremtői közé sorolható. A „kis Párizzsá” alakuló új Bukarest építészei kezdetben majdnem mind külföldiek, főleg franciák: Paul Gottereau építi meg a királyi palota új szárnyát, a Takarékpénztár székhelyét, az I. Károly Egyetemi Alapítvány épületét; Albert Galléron nevéhez fűződik a Román Atheneum (Bukarest szimbólumértékű épülete) és így tovább. A legjelentősebb történelmi emlékművek restaurálására ugyancsak egy franciát, Lecomte du Noüy építészt kérik fel, ő újítja fel Neagoe Basarab Curtea de Arges-i kolostorát (a legnevezetesebb középkori román műemléket), a jászvásári Trei Ierarhi (A három szent főpapról elnevezett – a ford.) templomot… Szintén külföldiek az első művészek, akik a nyugati stílusú festészetet meghonosítják a román fejedelemségekben; az olasz Schiavoni és Levaditi vagy a cseh Chladek (Grigorescu mestere). Korábban ezt a művészeti ágat csak a vallásos témákat bizánci stílusban feldolgozó templomfestők gyakorolták. A szobrászattal azonban még ennél is nehezebben ismerkedtek meg a románok, annál az egyszerű oknál fogva, hogy az ortodox művészetből hiányzik. Román szobrászatról csak a XIX. század utolsó évtizedeiben beszélhetünk. Mindaddig (de azután is egy ideig) – főképp a köztéri szobrok elkészítésére – francia, német, olasz művészeket kérnek fel. Mihály Viteazul szimbolikus emlékműve, amelyet Bukarest középpontjában 1874-ben lepleznek le, a francia Albert-Ernest Carrier-Belleuse alkotása (az anekdota szerint Jeanne D’Arc egyik szobrát alakította át, hogy a rendelésnek idejében eleget tegyen, ami, bár nem igaz, jól illusztrálja a kor román–francia kulturális szimbiózisát). És szintén egy franciának, Emmanuel Frémiet-nek köszönhető III. István (Ştefan cel Mare) 1883-ban leleplezett szobra, amely a jászvásári Művelődési Palota előtt áll.
Rostás-Péter István fordítása
(Részletek a szerző Koinónia Kiadónál 2013-ban megjelent könyvéből – © Humanitas)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. december 22.
Megemelték a kisebbségi támogatásokat a költségvetésben
„Számos kisebbségi törekvés anyagi támogatásában történt előrelépés a 2015-ös állami költségvetés kidolgozása során az RMDSZ javaslatára" – tájékoztatott Erdei-Dolóczki István Szatmár megyei parlamenti képviselő, a költségvetési, pénz- és bankügyi bizottság tagja.
Ennek értelmében az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala évi költségvetése 536 ezer lejjel emelték az idei évhez viszonyítva, annak érdekében, hogy a hivatal problémamentesen tudja lebonyolítani programjait. Emellett az Oktatási Minisztérium éves költségvétése 1,4 millió lejjel nőtt, ami egy kisebbségi szakmai továbbképző központ létrehozását teszi lehetővé a pedagógusok számára.
A parlament együttes plénuma vasárnap szavazta meg a jövő évi állami költségvetés-tervezetet. Az RMDSZ képviselői és szenátorai 33 módosító javaslatot fogalmaztak meg. A kisebbségeket érintő javaslatok mellett a 2015-ös állami költségvetést szabályzó törvényben többek között pénzösszegeket különítettek el az Észak-erdélyi autópálya munkálatainak folytatására, valamint a Marosvásárhely-Jászvásár közötti autópálya egész nyomvonalára vonatkozó dokumentáció elkészítésére.
„A szövetség együttes frakciójának döntését követően az RMDSZ parlamenti képviselete megszavazta a jövő év költségvetését. Volt néhány kifogásunk a procedurális folyamatokat illetően, bizonyos szabályokat a kormánypárt képviselői nem tartottak be, de sikerült bevinnünk a magyar közösséget érintő fontos módosításokat. Ugyanakkor újításnak számít a jövő évi költségvetésben az, hogy a tervezet minden önkormányzatnak biztosítana egy minimális működésre szánt összeget. Ezáltal az önkormányzat költségvetése két részből állna: egy a működésre és egy fejlesztésre szánt pénzkeret. Bár érzünk ebben egy centralizációs törekvést, de ha a jó oldalát tekintjük, akkor mindegyik önkormányzat számára megállapítottak egy olyan költségvetési összeget, amely garantálja a működését. Még nem tiszta, hogy ez az elv hogyan valósul meg a gyakorlatban, de a törvény lehetőséget biztosít a rendszer felülvizsgálatára fél év múlva” – fogalmazott a képviselő.
maszol/közlemény
„Számos kisebbségi törekvés anyagi támogatásában történt előrelépés a 2015-ös állami költségvetés kidolgozása során az RMDSZ javaslatára" – tájékoztatott Erdei-Dolóczki István Szatmár megyei parlamenti képviselő, a költségvetési, pénz- és bankügyi bizottság tagja.
Ennek értelmében az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala évi költségvetése 536 ezer lejjel emelték az idei évhez viszonyítva, annak érdekében, hogy a hivatal problémamentesen tudja lebonyolítani programjait. Emellett az Oktatási Minisztérium éves költségvétése 1,4 millió lejjel nőtt, ami egy kisebbségi szakmai továbbképző központ létrehozását teszi lehetővé a pedagógusok számára.
A parlament együttes plénuma vasárnap szavazta meg a jövő évi állami költségvetés-tervezetet. Az RMDSZ képviselői és szenátorai 33 módosító javaslatot fogalmaztak meg. A kisebbségeket érintő javaslatok mellett a 2015-ös állami költségvetést szabályzó törvényben többek között pénzösszegeket különítettek el az Észak-erdélyi autópálya munkálatainak folytatására, valamint a Marosvásárhely-Jászvásár közötti autópálya egész nyomvonalára vonatkozó dokumentáció elkészítésére.
„A szövetség együttes frakciójának döntését követően az RMDSZ parlamenti képviselete megszavazta a jövő év költségvetését. Volt néhány kifogásunk a procedurális folyamatokat illetően, bizonyos szabályokat a kormánypárt képviselői nem tartottak be, de sikerült bevinnünk a magyar közösséget érintő fontos módosításokat. Ugyanakkor újításnak számít a jövő évi költségvetésben az, hogy a tervezet minden önkormányzatnak biztosítana egy minimális működésre szánt összeget. Ezáltal az önkormányzat költségvetése két részből állna: egy a működésre és egy fejlesztésre szánt pénzkeret. Bár érzünk ebben egy centralizációs törekvést, de ha a jó oldalát tekintjük, akkor mindegyik önkormányzat számára megállapítottak egy olyan költségvetési összeget, amely garantálja a működését. Még nem tiszta, hogy ez az elv hogyan valósul meg a gyakorlatban, de a törvény lehetőséget biztosít a rendszer felülvizsgálatára fél év múlva” – fogalmazott a képviselő.
maszol/közlemény
2015. január 22.
Hazatérés két év után orvosi segítséggel (A kézdisárfalvi Máthé Lajos emlékezik)
Egyre kevesebben élnek már azok közül, akik megjárták a második világháború utáni sztálini lágereket, tanúi voltak a történelem eme gyászos korszakának. Az egykori szovjet hadifoglyok többsége, már túl kilencvenedik esztendején, sok évtized távlatából is jól emlékszik az egész életét meghatározó szörnyűségekre. Sorozatunk most következő részében a kézdisárfalvi Máthé Lajos idézi fel fogságba esése, lágerévei és szabadulása történetét.
A tüzéreknél szolgált
1920. augusztus 27-én születtem Kézdisárfalván. Az a szerencse ért, hogy amikor a magyarok bejöttek, ősszel elvittek katonának ide, Kézdivásárhelyre, a 24-es tüzérekhez, ahol letöltöttem a kötelező kétéves szolgálatot. Tartalékba kellett volna helyezniük, de 1943 őszén átirányítottak Marosvásárhelyre a leventekiképző táborba, onnan Szászfenesre, szintén tüzér kiképzőtáborba kerültem. Kolozsvárt nagy bombatámadás érte, főleg az állomás negyedet, odavittek a romokat eltakarítani. Amikor ennek vége lett, az oroszok már nagyon közel voltak. Innen vetettek be a frontra. Három-négy napon át huszonnégy ágyúval lőttük az oroszokat, sikerült megállítani őket. Amikor parancsot adtak, hogy vonuljunk három kilométert előre és ott foglaljunk el tüzelőállást, olyan oldaltámadást kaptunk, hogy amikor vége lett, a tizenkét ütegből nem tudtak kettőt összeállítani. Megkezdődött a visszavonulás Kolozsvár felé, a német és magyar hadsereg már nagyon legyengült. Csak akkor tudtunk megállni, amikor az oroszok nem jöttek utánunk. Amikor jöttek, menekülni kellett. Elmentünk egészen Füzesabonyig, Eger felé indultunk. 1944. november 20-án Egerben otthagytak utóvédnek, hogy a hadosztály tudjon kivonulni. Akkor már bekerítettek. Este tizenegy óra körül hallottam, hogy valaki kiáltja: tüzérparancsnok! tüzérparancsnok! Gondoltam, engem szólítanak, ezért visszajeleztem. Esős idő volt. Azt kérdezte az illető tiszt, egy gyalogos százados, hogy én hol foglaltam állást. Amikor megmondtam neki, azt a választ kaptam, hogy a századát ő is beosztja az út mindkét oldalára. Hoztak kocsányt, és elszunnyadtunk. Egyszer költenek, hogy baj van.
Gyalog a Hortobágyon keresztül
Az oroszok úgy bekerítettek, hogy, mire észrevettük, már nem tudtunk tüzet nyitni. A várost is megszállták. Ötven méterre tőlünk megjelent fehér lovon egy orosz tiszt, aki a parancsnokkal akart tárgyalni. Felnyújtottam a kezem, és szépen szembementem vele. Volt két rongyos csillagom, de azokat levágattam, hogy ne legyen baj. Kezdett tapogatni, majd elvette a derékszíjamat és a pisztolyomat. Kérdezte tőlem, hogy tiszt vagyok-e. Mondtam neki, hogy nem. A belső zsebemben megtalálta a nagy bőrbukszámat, teli fényképpel, katonaképekkel. Kaptam egy nagy pofont. Ha gyenge lettem volna, el is esek az ütéstől. A lábamon tiszta új bürgeri csizma volt, lehúzatta, s az ő rossz csizmáját ideadta, két-három számmal is kisebb volt, mint a lábam. Fogságba kerültünk. Visszahoztak Füzesabonyba, s ott egy iskola épületébe, udvarára vagy háromezer katonát összeszedtek. Aznap elindítottak gyalog a Hortobágyon keresztül Debrecen irányába. Én tiszta mezítláb vonultam. Havazott, esett a havas eső.
Két nap és két éjjel vittek az oroszok Debrecenig, ott egy nagy tüzérlaktanyában tartottak, naponta egyszer kaptunk enni. December 20-án bevagoníroztak és elindítottak Segesvár felé. Kilencvenen voltunk egy-egy tíztonnás vagonban, az ablakok bedrótozva. Közben kiabáltunk, hogy megtudjuk, hol vagyunk. Amikor Segesvárra értünk, a nálam lévő ceruzával egy darab papírra rövid levelet írtam a bátyámnak, az újszékelyi lelkésznek, kb. tizenöt kilométerre lehetett Segesvártól, mindenki ismerte. Kidobtam a cédulát, hátha valaki odaadja. Mire másnap odaért az állomásra, minket továbbvittek, de legalább megtudta, hogy fogoly vagyok, és a Szovjetunióba visznek. December 24-én érkeztünk meg Brassóba, ahol egész nap állt a szerelvény. Az egyik vagonban románok voltak, nekik a vasutasok feldobták a vagonlakat kulcsát. Mielőtt Predeálra értünk volna, nagyon lelassult a vonat, három órát álltunk, a románok mind kiszöktek a vagonból, sikerült elmenekülniük. Amikor beértünk Predeálra, az oroszok végigvizsgálták a vonatot, keresték a szökevényeket. Egyszer csak kinyílt az ajtó, és elkezdtek az oroszok káromkodni, majd felszálltak ketten és jobbról-balról puskatussal kezdték ütni a foglyokat. Aki elöl volt, többet kapott, aki hátul, azt a többiek letaposták. Aztán az ajtót megint kinyitották, és kezdték a civileket berakni a vagonba azok helyett, akik elszöktek, hogy legyen meg a létszám. Kipótolták a hiányt.
Szökési terv a foksányi lágerben
Elmentünk Foksányig. Útközben tífuszjárvány ütött ki a foglyok között. Nagyon sok volt a tetű. Ott kivagoníroztak és beraktak a tüzéristállókba, ahol deszkapriccsek voltak. Karácsonytól a következő év májusáig ott tartottak. A lágerben összetalálkoztam egy gelencei és egy kovásznai fiúval, Szakács Péterrel és Molnár Mihállyal. Szakács Péter mondta, hogy meg kellene szöknünk. Ő ismerte az utat Gelence irányába a hegyeken keresztül, összehangoltuk hát a szökést. Akkor még én is jó erőben voltam. Meg kellett várni azt az éjszakát, amikor nagy a hideg, hogy az őr ne vegyen észre. Egy este a vacsoránál kezdett dörögni, csúf idő ígérkezett. Szakács Péter azt mondta, hogy éjszaka szökjünk meg. Beszereztünk egy feszítővasat és egy drótvágó harapófogót. Három sor csipkésdrót vette körül a lágert, közötte két sor fehérre meszelve. A vacsora általában borsó vagy árpakása volt. Amikor kivettem az ételt, nagyon rosszul lettem, meg sem tudtam enni. Csak Molnár Mihálynak sikerült a szökés, a felesége segítette. Amikor hazakerült, értesítette szüleimet, hogy mi történt velem. Átvittek a gyengélkedőbe, ahol csak másnap tértem magamhoz, negyvenegy-negyvenkét fokos lázam lett. Visszavittek a szállásunkra és letettek a priccsre, egyebet nem csináltak velem. A nagy láztól félrebeszéltem: Gróf Teleki László nevét kiáltottam. Az egyik magyar tiszt, aki szolgálatos volt akkor este, azt kérdezte másnap tőlem, hogy hová valósi vagyok és honnan ismerem Telekit. Mondtam neki, hogy édesapám nála volt gazdasági tiszt harminc évig. Azt is elmondta, hogy éjszaka megsajnált és injekciót adott, amitől másnapra egy kicsit jobban lettem. Három gyűrű is volt nálam, két karika- és egy pecsétgyűrű. A pecsétgyűrűt odaadtam neki, ő pedig a kapunál elcserélte élelemre. Behozott nekem egy kiló jonatánalmát, egy kocka halvát és egy veknit. Ennyit adtak a gyűrűért. Májusban sorakozó volt, és válogatták ki a népet, hogy kit visznek a Szovjetunióba.
Egy hónapos út Kirszanovig
Kereken egy hónapig ment velünk a vonat Kirszanovig. Útközben nagyon legyengültünk. Háromezren mentünk egyszerre a szerelvényen. Amikor megérkeztünk a vasúttól két kilométerre levő lágerbe, alig akadt néhány fogoly, aki saját lábán be tudott menni. Naponta egyszer, ha adtak árpakását vagy savanyú káposztát, s vizet csak két vederrel annyi embernek. Pohárral osztogattuk, hogy mindenkinek jusson. Először a nagy olajvezetékeknek ástuk a sáncot, két hónap után, amikor az olajvezetéket félbehagyatták, elvittek fát kitermelni egy másik lágerbe, Tambovba. Ott földalatti bunkerekben szállásoltak el, onnan jártunk ki dolgozni az erdőkitermelésre, ahol tarvágást végeztünk. A fa tuskója nem látszódhatott ki a földből, hogy az autók kereke ne botoljon meg. Sokat szenvedtünk az erdőben, nehéz fizikai munka volt. Sokan meghaltak, legalább ötven százaléka a foglyoknak egy év alatt elpusztult. Sokszor napokig nem tudtak élelmet hozni. A foglyok fele útkészítéssel foglalkozott. Nem csak magyarok voltunk, hanem németek és más nemzetiségűek is. Az orosz parancsnokunknak hiányzott a fél keze. Egy este négyünket kivitt a lágerből. A közelben kolhozok is voltak, a földeken gyenge pityóka termett. Ideadott egy-egy párnahuzatot, s azt tele kellett szednünk az apró pityókával. Három-négy kilónyit gyűjtöttünk össze. Ami nem kellett, nekünk adta. Nagy volt az örömünk. Egy konzervdobozba beletettük és rátettük a tűzre, az volt az ünnepi ételünk.
A fronton, Kántorfalván megsebesültem, egy aknaszilánk fúródott a combomba. Az erdőben egyszer csak dagadni kezdett a lábam. Hiába fájt, dolgozni vittek. A bajtársaim hordágyat csináltak nekem, nem tudtam a lábamra állni. Egy hétig szenvedtem a gyengélkedőben, azt gondoltam, elveszítem a lábam. Fürödni szombatonként egy közeli kolhozba vittek. Amíg fürödtünk, addig a ruháinkat 120 fokos gőz fölé tettük. Az utolsó autóra engem is feltettek, hogy fürödjek meg. Egyszer a kocsi döccent egy nagyot, a lábam lecsapódott és elájultam. Csak a kolhozban tértem magamhoz, valami fehérnépek kötözték a lábam. Kihasadt a nagy daganat. Visszavittek a lágerbe. Fogságban összesen két évig voltam, gyógyíthatatlan betegként 1946 végén engedtek haza. Ez volt a szerencsém. Kezdett gyógyulni a lábam. Egy besszarábiai román fehérnép éjszaka élelmet hozott. Tetszettem neki. Egyszer mondta nagy szomorúan, hogy engednek haza. Nem hittem el. Telt-múlt az idő, kezdtem gondolkozni, hogy mit csináljak, hogy tényleg hazaküldjenek. Egy éjszaka feltéptem a sebemet, mielőtt kötözésre vittek volna. Hetekig így ment ez. Sokat szenvedtem, nagy fájdalmaim voltak. Egy reggel jött a fehérnép, és mondta, hogy készítik elő a vagonokat, és érkezik a bizottság, amelyik kiválogatja, hogy kik mennek haza. Igaza volt, tényleg felkerültem a listára. Az egész tartományból összeszedték a gyógyíthatatlan betegeket.
Szabadulás gyógyíthatatlan betegként
Vagonokba ültettek és elindítottak Foksány felé. Ekkor már a vagonokban priccseket szereltek és pokrócokat is adtak, az ajtót is ki lehetett nyitni. Nem akart már senki megszökni. Hazafelé is harminc napig jöttünk, sokáig döcögött velünk a vonat. Amikor napokig állt a szerelvény, akik jól tudtak mozogni, lementek a peronra és kéregettek. Jászvásárra értünk, s gondoltam egyet, hogy én is szerencsét próbálok, és valahová bekopogok. Éhes voltam nagyon, reméltem, hogy valamit csak kapok. Románul kicsit tudtam akkor is, most is. Az Állomás utca közelében menegettem, amikor megláttam az egyik kapun azt a szót, hogy avocat. Tudtam, hogy ügyvédet jelent. Bekopogtam, s az ügyvéd éppen borotválkozott a fürdőszobában. Mondtam neki románul, hogy hadifogoly vagyok. Belenyúlt a zsebébe és ideadott 500 lejt, ami akkor nagy pénz volt. Megköszöntem, de nem engedett el, mondta, hogy várjak egy kicsit. Befejezte a borotválkozást, majd hozott a konyhából egy üveg italt és egy kisebb poharat. Vodka volt az üvegben. Megittam. Ismét megköszöntem, majd távoztam. Amikor kiértem az utcára, az ügyvéddel szemben egy hosszú épületben fehér köpenyes emberek kiáltották nekem románul, hogy gyere ide, hadifogoly. Odamentem. Adtak egy veknit. Ahogy kijöttem a kapun, egyszerűen összeestem. Mindez délelőtt tíz órakor történt, és csak délután négykor tértem magamhoz, akkor mentem vissza az állomásra. Amikor odaértem, láttam, hogy a vonatom elment, és én ott maradtam. Elmeséltem a vasutasnak, hogy jártam. Mondta, hogy vegyek jegyet, és utolérhetem a többieket. Pénzem azonban nem volt, de a belső szobából kikiáltott egy ember, hogy menjek be. Mondtam neki is, hogy hadifogoly vagyok, és lemaradtam. Írt egy papírt és lepecsételte. Hamarosan jött egy gyorsvonat, negyed óra múlva már el is hagyta a mi vonatunkat. Fél napig kellett várnom Bârladon, átültem hozzájuk, és Foksányig mentünk. Ott kivagoníroztak és elbocsátottak. Predeálnál nagy volt a hó, a szerelvények előtt hótoló taszította. A mozdonyvezető megkérdezte, hová akarok menni. Mondtam neki, hogy Brassóba. A mozdonyra hívott. Felültem, és úgy jöttem Brassóig. Volt nálam valami rézpénz, s az állomáson felálltam egy óramérlegre, hogy lássam, hány kilós vagyok. Ruhástól alig nyomtam hatvan kilót. Amikor elfogtak, kilencven kiló voltam. 1946 karácsonyán érkeztem haza Sárfalvára. 1944 novemberében estem fogságba, de csak 1945-öt vették figyelembe, elveszett egy évem, amire nem kapok kárpótlást. Amikor hazajöttem és jelentkeztem a katonai központnál, nem tudtam románul, az ottani tiszt pedig nem tudott oroszul, valamit írt, és kiadta a katonakönyvemet. Soha bele nem néztem addig, amíg nem lettem kárpótlásra jogosult. Akkor derült ki, hogy egy évvel kevesebbet írtak a katonakönyvembe. A fiam nem engedett, hogy igazoljam az elveszett esztendőt, azt mondta, ne mászkáljak sehová. Az életemről külön regényt lehetne írni...
Lejegyezte: IOCHOM ISTVÁN
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Egyre kevesebben élnek már azok közül, akik megjárták a második világháború utáni sztálini lágereket, tanúi voltak a történelem eme gyászos korszakának. Az egykori szovjet hadifoglyok többsége, már túl kilencvenedik esztendején, sok évtized távlatából is jól emlékszik az egész életét meghatározó szörnyűségekre. Sorozatunk most következő részében a kézdisárfalvi Máthé Lajos idézi fel fogságba esése, lágerévei és szabadulása történetét.
A tüzéreknél szolgált
1920. augusztus 27-én születtem Kézdisárfalván. Az a szerencse ért, hogy amikor a magyarok bejöttek, ősszel elvittek katonának ide, Kézdivásárhelyre, a 24-es tüzérekhez, ahol letöltöttem a kötelező kétéves szolgálatot. Tartalékba kellett volna helyezniük, de 1943 őszén átirányítottak Marosvásárhelyre a leventekiképző táborba, onnan Szászfenesre, szintén tüzér kiképzőtáborba kerültem. Kolozsvárt nagy bombatámadás érte, főleg az állomás negyedet, odavittek a romokat eltakarítani. Amikor ennek vége lett, az oroszok már nagyon közel voltak. Innen vetettek be a frontra. Három-négy napon át huszonnégy ágyúval lőttük az oroszokat, sikerült megállítani őket. Amikor parancsot adtak, hogy vonuljunk három kilométert előre és ott foglaljunk el tüzelőállást, olyan oldaltámadást kaptunk, hogy amikor vége lett, a tizenkét ütegből nem tudtak kettőt összeállítani. Megkezdődött a visszavonulás Kolozsvár felé, a német és magyar hadsereg már nagyon legyengült. Csak akkor tudtunk megállni, amikor az oroszok nem jöttek utánunk. Amikor jöttek, menekülni kellett. Elmentünk egészen Füzesabonyig, Eger felé indultunk. 1944. november 20-án Egerben otthagytak utóvédnek, hogy a hadosztály tudjon kivonulni. Akkor már bekerítettek. Este tizenegy óra körül hallottam, hogy valaki kiáltja: tüzérparancsnok! tüzérparancsnok! Gondoltam, engem szólítanak, ezért visszajeleztem. Esős idő volt. Azt kérdezte az illető tiszt, egy gyalogos százados, hogy én hol foglaltam állást. Amikor megmondtam neki, azt a választ kaptam, hogy a századát ő is beosztja az út mindkét oldalára. Hoztak kocsányt, és elszunnyadtunk. Egyszer költenek, hogy baj van.
Gyalog a Hortobágyon keresztül
Az oroszok úgy bekerítettek, hogy, mire észrevettük, már nem tudtunk tüzet nyitni. A várost is megszállták. Ötven méterre tőlünk megjelent fehér lovon egy orosz tiszt, aki a parancsnokkal akart tárgyalni. Felnyújtottam a kezem, és szépen szembementem vele. Volt két rongyos csillagom, de azokat levágattam, hogy ne legyen baj. Kezdett tapogatni, majd elvette a derékszíjamat és a pisztolyomat. Kérdezte tőlem, hogy tiszt vagyok-e. Mondtam neki, hogy nem. A belső zsebemben megtalálta a nagy bőrbukszámat, teli fényképpel, katonaképekkel. Kaptam egy nagy pofont. Ha gyenge lettem volna, el is esek az ütéstől. A lábamon tiszta új bürgeri csizma volt, lehúzatta, s az ő rossz csizmáját ideadta, két-három számmal is kisebb volt, mint a lábam. Fogságba kerültünk. Visszahoztak Füzesabonyba, s ott egy iskola épületébe, udvarára vagy háromezer katonát összeszedtek. Aznap elindítottak gyalog a Hortobágyon keresztül Debrecen irányába. Én tiszta mezítláb vonultam. Havazott, esett a havas eső.
Két nap és két éjjel vittek az oroszok Debrecenig, ott egy nagy tüzérlaktanyában tartottak, naponta egyszer kaptunk enni. December 20-án bevagoníroztak és elindítottak Segesvár felé. Kilencvenen voltunk egy-egy tíztonnás vagonban, az ablakok bedrótozva. Közben kiabáltunk, hogy megtudjuk, hol vagyunk. Amikor Segesvárra értünk, a nálam lévő ceruzával egy darab papírra rövid levelet írtam a bátyámnak, az újszékelyi lelkésznek, kb. tizenöt kilométerre lehetett Segesvártól, mindenki ismerte. Kidobtam a cédulát, hátha valaki odaadja. Mire másnap odaért az állomásra, minket továbbvittek, de legalább megtudta, hogy fogoly vagyok, és a Szovjetunióba visznek. December 24-én érkeztünk meg Brassóba, ahol egész nap állt a szerelvény. Az egyik vagonban románok voltak, nekik a vasutasok feldobták a vagonlakat kulcsát. Mielőtt Predeálra értünk volna, nagyon lelassult a vonat, három órát álltunk, a románok mind kiszöktek a vagonból, sikerült elmenekülniük. Amikor beértünk Predeálra, az oroszok végigvizsgálták a vonatot, keresték a szökevényeket. Egyszer csak kinyílt az ajtó, és elkezdtek az oroszok káromkodni, majd felszálltak ketten és jobbról-balról puskatussal kezdték ütni a foglyokat. Aki elöl volt, többet kapott, aki hátul, azt a többiek letaposták. Aztán az ajtót megint kinyitották, és kezdték a civileket berakni a vagonba azok helyett, akik elszöktek, hogy legyen meg a létszám. Kipótolták a hiányt.
Szökési terv a foksányi lágerben
Elmentünk Foksányig. Útközben tífuszjárvány ütött ki a foglyok között. Nagyon sok volt a tetű. Ott kivagoníroztak és beraktak a tüzéristállókba, ahol deszkapriccsek voltak. Karácsonytól a következő év májusáig ott tartottak. A lágerben összetalálkoztam egy gelencei és egy kovásznai fiúval, Szakács Péterrel és Molnár Mihállyal. Szakács Péter mondta, hogy meg kellene szöknünk. Ő ismerte az utat Gelence irányába a hegyeken keresztül, összehangoltuk hát a szökést. Akkor még én is jó erőben voltam. Meg kellett várni azt az éjszakát, amikor nagy a hideg, hogy az őr ne vegyen észre. Egy este a vacsoránál kezdett dörögni, csúf idő ígérkezett. Szakács Péter azt mondta, hogy éjszaka szökjünk meg. Beszereztünk egy feszítővasat és egy drótvágó harapófogót. Három sor csipkésdrót vette körül a lágert, közötte két sor fehérre meszelve. A vacsora általában borsó vagy árpakása volt. Amikor kivettem az ételt, nagyon rosszul lettem, meg sem tudtam enni. Csak Molnár Mihálynak sikerült a szökés, a felesége segítette. Amikor hazakerült, értesítette szüleimet, hogy mi történt velem. Átvittek a gyengélkedőbe, ahol csak másnap tértem magamhoz, negyvenegy-negyvenkét fokos lázam lett. Visszavittek a szállásunkra és letettek a priccsre, egyebet nem csináltak velem. A nagy láztól félrebeszéltem: Gróf Teleki László nevét kiáltottam. Az egyik magyar tiszt, aki szolgálatos volt akkor este, azt kérdezte másnap tőlem, hogy hová valósi vagyok és honnan ismerem Telekit. Mondtam neki, hogy édesapám nála volt gazdasági tiszt harminc évig. Azt is elmondta, hogy éjszaka megsajnált és injekciót adott, amitől másnapra egy kicsit jobban lettem. Három gyűrű is volt nálam, két karika- és egy pecsétgyűrű. A pecsétgyűrűt odaadtam neki, ő pedig a kapunál elcserélte élelemre. Behozott nekem egy kiló jonatánalmát, egy kocka halvát és egy veknit. Ennyit adtak a gyűrűért. Májusban sorakozó volt, és válogatták ki a népet, hogy kit visznek a Szovjetunióba.
Egy hónapos út Kirszanovig
Kereken egy hónapig ment velünk a vonat Kirszanovig. Útközben nagyon legyengültünk. Háromezren mentünk egyszerre a szerelvényen. Amikor megérkeztünk a vasúttól két kilométerre levő lágerbe, alig akadt néhány fogoly, aki saját lábán be tudott menni. Naponta egyszer, ha adtak árpakását vagy savanyú káposztát, s vizet csak két vederrel annyi embernek. Pohárral osztogattuk, hogy mindenkinek jusson. Először a nagy olajvezetékeknek ástuk a sáncot, két hónap után, amikor az olajvezetéket félbehagyatták, elvittek fát kitermelni egy másik lágerbe, Tambovba. Ott földalatti bunkerekben szállásoltak el, onnan jártunk ki dolgozni az erdőkitermelésre, ahol tarvágást végeztünk. A fa tuskója nem látszódhatott ki a földből, hogy az autók kereke ne botoljon meg. Sokat szenvedtünk az erdőben, nehéz fizikai munka volt. Sokan meghaltak, legalább ötven százaléka a foglyoknak egy év alatt elpusztult. Sokszor napokig nem tudtak élelmet hozni. A foglyok fele útkészítéssel foglalkozott. Nem csak magyarok voltunk, hanem németek és más nemzetiségűek is. Az orosz parancsnokunknak hiányzott a fél keze. Egy este négyünket kivitt a lágerből. A közelben kolhozok is voltak, a földeken gyenge pityóka termett. Ideadott egy-egy párnahuzatot, s azt tele kellett szednünk az apró pityókával. Három-négy kilónyit gyűjtöttünk össze. Ami nem kellett, nekünk adta. Nagy volt az örömünk. Egy konzervdobozba beletettük és rátettük a tűzre, az volt az ünnepi ételünk.
A fronton, Kántorfalván megsebesültem, egy aknaszilánk fúródott a combomba. Az erdőben egyszer csak dagadni kezdett a lábam. Hiába fájt, dolgozni vittek. A bajtársaim hordágyat csináltak nekem, nem tudtam a lábamra állni. Egy hétig szenvedtem a gyengélkedőben, azt gondoltam, elveszítem a lábam. Fürödni szombatonként egy közeli kolhozba vittek. Amíg fürödtünk, addig a ruháinkat 120 fokos gőz fölé tettük. Az utolsó autóra engem is feltettek, hogy fürödjek meg. Egyszer a kocsi döccent egy nagyot, a lábam lecsapódott és elájultam. Csak a kolhozban tértem magamhoz, valami fehérnépek kötözték a lábam. Kihasadt a nagy daganat. Visszavittek a lágerbe. Fogságban összesen két évig voltam, gyógyíthatatlan betegként 1946 végén engedtek haza. Ez volt a szerencsém. Kezdett gyógyulni a lábam. Egy besszarábiai román fehérnép éjszaka élelmet hozott. Tetszettem neki. Egyszer mondta nagy szomorúan, hogy engednek haza. Nem hittem el. Telt-múlt az idő, kezdtem gondolkozni, hogy mit csináljak, hogy tényleg hazaküldjenek. Egy éjszaka feltéptem a sebemet, mielőtt kötözésre vittek volna. Hetekig így ment ez. Sokat szenvedtem, nagy fájdalmaim voltak. Egy reggel jött a fehérnép, és mondta, hogy készítik elő a vagonokat, és érkezik a bizottság, amelyik kiválogatja, hogy kik mennek haza. Igaza volt, tényleg felkerültem a listára. Az egész tartományból összeszedték a gyógyíthatatlan betegeket.
Szabadulás gyógyíthatatlan betegként
Vagonokba ültettek és elindítottak Foksány felé. Ekkor már a vagonokban priccseket szereltek és pokrócokat is adtak, az ajtót is ki lehetett nyitni. Nem akart már senki megszökni. Hazafelé is harminc napig jöttünk, sokáig döcögött velünk a vonat. Amikor napokig állt a szerelvény, akik jól tudtak mozogni, lementek a peronra és kéregettek. Jászvásárra értünk, s gondoltam egyet, hogy én is szerencsét próbálok, és valahová bekopogok. Éhes voltam nagyon, reméltem, hogy valamit csak kapok. Románul kicsit tudtam akkor is, most is. Az Állomás utca közelében menegettem, amikor megláttam az egyik kapun azt a szót, hogy avocat. Tudtam, hogy ügyvédet jelent. Bekopogtam, s az ügyvéd éppen borotválkozott a fürdőszobában. Mondtam neki románul, hogy hadifogoly vagyok. Belenyúlt a zsebébe és ideadott 500 lejt, ami akkor nagy pénz volt. Megköszöntem, de nem engedett el, mondta, hogy várjak egy kicsit. Befejezte a borotválkozást, majd hozott a konyhából egy üveg italt és egy kisebb poharat. Vodka volt az üvegben. Megittam. Ismét megköszöntem, majd távoztam. Amikor kiértem az utcára, az ügyvéddel szemben egy hosszú épületben fehér köpenyes emberek kiáltották nekem románul, hogy gyere ide, hadifogoly. Odamentem. Adtak egy veknit. Ahogy kijöttem a kapun, egyszerűen összeestem. Mindez délelőtt tíz órakor történt, és csak délután négykor tértem magamhoz, akkor mentem vissza az állomásra. Amikor odaértem, láttam, hogy a vonatom elment, és én ott maradtam. Elmeséltem a vasutasnak, hogy jártam. Mondta, hogy vegyek jegyet, és utolérhetem a többieket. Pénzem azonban nem volt, de a belső szobából kikiáltott egy ember, hogy menjek be. Mondtam neki is, hogy hadifogoly vagyok, és lemaradtam. Írt egy papírt és lepecsételte. Hamarosan jött egy gyorsvonat, negyed óra múlva már el is hagyta a mi vonatunkat. Fél napig kellett várnom Bârladon, átültem hozzájuk, és Foksányig mentünk. Ott kivagoníroztak és elbocsátottak. Predeálnál nagy volt a hó, a szerelvények előtt hótoló taszította. A mozdonyvezető megkérdezte, hová akarok menni. Mondtam neki, hogy Brassóba. A mozdonyra hívott. Felültem, és úgy jöttem Brassóig. Volt nálam valami rézpénz, s az állomáson felálltam egy óramérlegre, hogy lássam, hány kilós vagyok. Ruhástól alig nyomtam hatvan kilót. Amikor elfogtak, kilencven kiló voltam. 1946 karácsonyán érkeztem haza Sárfalvára. 1944 novemberében estem fogságba, de csak 1945-öt vették figyelembe, elveszett egy évem, amire nem kapok kárpótlást. Amikor hazajöttem és jelentkeztem a katonai központnál, nem tudtam románul, az ottani tiszt pedig nem tudott oroszul, valamit írt, és kiadta a katonakönyvemet. Soha bele nem néztem addig, amíg nem lettem kárpótlásra jogosult. Akkor derült ki, hogy egy évvel kevesebbet írtak a katonakönyvembe. A fiam nem engedett, hogy igazoljam az elveszett esztendőt, azt mondta, ne mászkáljak sehová. Az életemről külön regényt lehetne írni...
Lejegyezte: IOCHOM ISTVÁN
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)