Turisztikai csomag a bonchidai EC-re
Néhány kolozsvári turisztikai ügynökség turisztikai szolgáltatáscsomagként kínál bonchidai üdülést arra az időszakra, amikor az Electric Castle fesztivált szervezik a Bánffy-kastélyban. A turisztikai csomag ára 175 és 230 euró között ingadozik.
A szolgáltatás fedezi a szállásköltségeket és az összes koncertre érvényes jegy árát; egy 2 margarétás panzióban négy éjszaka eltöltése 790 lejbe kerül személyenként, illetve 230 euró/fő 5 csillagos hotelben háromnapi szállással és koncertbérlettel.
Az egyik turisztikai iroda becslései szerint az idei Electric Castle fesztiválnak 130 ezer résztvevője lesz, ami 10 százalékkal haladja meg a 2016-os látogatottságot. A turisztikai ügynökség alkalmazottai szerint a bonchidai zenei fesztivál hozzájárul ahhoz, hogy bővüljön a megye nemzetközi zenei eseményhelyszín listája, ahova nemcsak külföldről, hanem belföldről is érkeznek érdeklődők.
Hasonló szolgáltatáscsomagot kínálnának más romániai városokban, úgy mint Temesvár, Nagyvárad, Szatmárnémeti, Nagybánya, Sucsáva, Jászvásár, Bukarest és Konstanca, és a szervezők akár repülőjegyet is biztosítanak az úti cél elérése érdekében.
Az Electric Castle fesztivált ötödik alkalommal szervezik meg, idén július 12-e és 16-a között a 22 hektáros Bánffy-birtokon. Szabadság (Kolozsvár)

„Egyesülés városa” cím: Pásztor Sándor nem írta alá a „magyar elnyomókat” említő beadványt
Nem volt hajlandó aláírni Pásztor Sándor megyei tanácselnök a „magyar elnyomók”-ról szóló beadványt, amelyben az „egyesülés városa” titulust kérik Nagyvárad számára.
A támogatáskérés céljából felkeresett Bihar megyei elöljárók közül csak Pásztor Sándor, a megyei önkormányzat elnöke nem írta alá azt a beadványt, amelyben a Nagyváradi Egyetem történelem tanszékének szakemberei kérik a kormánytól, hogy Nagyvárad, Arad és Nagyszeben is kapja meg az „egyesülés városa” titulust. Az elnevezést a „nagy egyesülés” jövő évi centenáriumi évfordulójának apropóján kapta meg Bukarest, Jászvásár és Gyulafehérvár, a váradi történészek ugyanakkor úgy vélik: az általuk megnevezett erdélyi városok is kellőképpen fontos szerepet töltöttek be az „egységes román nemzetállam” megalakulásában, így „joggal” követelhetik maguknak is ezt a „megtiszteltető” címet.
Az egyetemi professzorokon kívül Constantin Bungău rektor, Aurel Chiriac, a Körösvidéki Múzeum igazgatója, Ilie Bolojan nagyváradi polgármester, a megyeszékhely alpolgármesterei, a volt prefektus, valamint a megyei önkormányzat két alelnöke is aláírta a beadványt, Pásztor Sándor neve mellé pedig – a Bihoreanul hetilap tájékoztatása szerint – Mihai Drecin professzor a „nem akarta aláírni” szöveget illesztette.
Pásztor Sándor szerdai sajtótájékoztatóján az újságírók kérdésére elmondta: a beadvány szövegében olyan kifejezések szerepeltek – például „Budapest, a magyar elnyomók fővárosa” –, amelyeket szerinte meg kellett volna vitatni, illetve átfogalmazni, erre azonban a kezdeményezők nem voltak hajlandóak.
„Azt mondták, egy vesszőt sem lehet megváltoztatni a beadványon, én viszont úgy gondolom, hogy ha közösen nyújtunk be egy ilyen dokumentumot, előtte közösen is kellett volna megbeszélni. Nem jutottunk egységes álláspontra, így nem írtam alá” – magyarázta a megyei tanácselnök. Úgy vélte: a témát „21. századi” stílusban is meg lehetett volna közelíteni, akkor nem lett volna kérdés, hogy ellátja kézjegyével.
A nagyváradi történészek beadványukban felidézik Arad és Nagyszeben jelentőségét, és arra is emlékeztetnek, hogy 1918. október 12-én Aurel Lazăr nagyváradi lakásában fogadták el azt a – budapesti parlamentben később felolvasott – politikai nyilatkozatot, amellyel az erdélyi románok megfogalmazták különválási igényüket Magyarországtól, illetve az Osztrák–Magyar Monarchiától.
A professzorok az indoklásban Budapestet „a magyar elnyomó fővárosának” nevezik, és úgy vélik: „a magyar nemzet voltaképp hálás lehet Romániának, amiért 1919 nyarán megmentette a bolsevik alvilágtól, amikor a román hadsereg elnyomta Kun Béla rezsimét, és esélyt adott a nyugat-európai demokráciának a magyarországi politika fejlődésében. Hogy ezt Horthy Miklós jobboldali autoriter rendszerének beiktatásával később nem kamatoztatták, az már az akkori magyar vezetők mentalitásának és frusztrációjának tudható be”.
Vásárhelyi-Nyemec Réka Krónika (Kolozsvár)

Élet/Tér az atyhai Kakasülő Galériában
Atyha bekerült a nemzetközi művészeti körforgásba: Vinczeffy László képzőművész idén is folytatja a neves művészek alkotásait felvonultató tárlatsorozatát. Az előkészületekről Simó Márton számol be.
Vinczeffy László Munkácsi-díjas képzőművész, a Magyar Művészeti Akadémia tagja folytatja a saját telkén elkezdett kiállítássorozatot: idén június 24-én, szombaton 12 órakor nyitja meg a csűrkaput az érdeklődők előtt. A tervek szerint július 31-ig tart majd nyitva a kiállítás, amelynek híre és rangja messze túlmutat a Sóvidék és a Székelyföld határain, hiszen a kétszáz főnél is kisebb faluba ilyenkor akár több ezren is ellátogatnak. Maga a megnyitó is immár hagyományos közösségi és médiaeseménnyé terebélyesedik, eljönnek ilyenkor a művészeti élet jelesei, a helyi és megyei vezetők, illetve sokak külföldről is, hiszen az alkotó szerteágazó kapcsolatrendszere, a magas művészi színvonal vonzza az érdeklődőket.
Idén Bartos Jenő festőművész (Jászvásár), Berze Imre szobrász (Székelyudvarhely), Bocskai Vince szobrász (Szováta), Éltes Barna szobrász (Feldoboly), Jakabos-Olsefszky Imola képzőművész (Brassó), Madaras Péter szobrász (Zalán), Kolozsi Tibor szobrász (Kolozsvár), Kuti Botond festőművész (Szováta), Kuti Dénes festőművész (Szováta), Sánta Csaba szobrász (Szováta), a nemrégiben elhunyt Siklódi Zsolt grafikus (Szováta), Vargha Mihály szobrász (Sepsiszentgyörgy) és Zsombori Béla szobrász (Székelyudvarhely) különböző technikákkal és szerteágazó műfajokban készült alkotásait tekinthetik meg az idelátogatók, persze a tárlaton szerepelnek a házigazda alkotásai is.
Érdekesség, kiegészítő esemény lesz a pajtában berendezett új kiállítótér, a Homloktörő Galéria megnyitása is, ahol a 14 éves sepsiszentgyörgyi Csáki Apor Bogár/Virág című egyéni tárlatát láthatják majd.
A megnyitóbeszédet – a köszöntők elhangzása után – Szücs György művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgató-helyettese mondja. Külön megemlékeznek a tragikus hirtelenséggel elhunyt Siklódi Zsolt (1966–2017) grafikusművész-tipográfusról, aki a korábbi években mindvégig alkotóként és szervezőként segítette a Vinczeffy által megálmodott galéria létrehozását és népszerűsítését. A megnyitót követően kulturális műsor és vendégség is lesz. Ilyen alkalmakra Vinczeffy gondoskodik a jó hangulatról, ételről, italról, s hogy az időjárás se okozzon meglepetéseket, sátrat is állíttat vendégeinek. Olyan szép példával mutat utat a helyi születésű és erősen ide kötődő alkotó, hogy az mindenképp követendő a kis közösség számára is, amely a múlt év szeptemberében elveszítette a templomát. Mindig új élet épül, hittel és reménységgel a romokon. Hargita Népe (Csíkszereda)

Élettér Atyhából
Atyha, a kicsiny sóvidéki falucska neve időnként a figyelem középpontjába kerül. Legutóbb tavaly szeptemberben, amikor egy villámcsapás következtében leégett a maroknyi település katolikus temploma. És a figyelem középpontjába kerül évente a nyári napforduló tájékán is: ekkor nyílik a Vinczeffy-porta magángalériájában a Kárpát-medence egyik legsajátságosabb képzőművészeti kiállítása.
A Munkácsy-díjas Vinczeffy László a maga lehetőségei és módja szerint igyekszik visszahelyezni szülőfaluját, Atyhát a térképre: a galériává átalakított csűrben immár negyedik éve rendez kiállítást, konok kitartással végezve a szervezőmunkától a meszelésen át az alkotásig mindent. Nem egyedül, mert a Sóvidéken élő képzőművészek mindannyian önzetlenül segítenek neki, hiszen céljuk közös: megismertetni a nagyvilággal Atyhát, a régiót – és a képzőművészetet. És talán nem is hiábavaló fáradozásuk, hiszen míg néhány évvel ezelőtt csak terepjáróval lehetett feldöcögni Korond után az országútról leágazó kátyús földúton Atyhába, idén már aszfaltozásra előkészített szerpentin, a faluban meg egy darab leaszfaltozott útszakasz várta a látogatókat. 
A Kakasülő Galériában szombaton nyílott tárlatra Vinczeffy László az Élet/Tér témát ajánlotta művésztársainak. E sajátos kezdeményezés rítusához híven a kiállítók a hét alapítóból és meghívottjaikból kerülnek ki, az idei kiállításra rányomta bélyegét az egyik alapító, Siklódi Zsolt szovátai grafikusművész korai halála: ő már csak műveivel és az emlékekben lehetett jelen. Gyászkeretbe helyezett fényképéről utolsó mosolyát hagyta a látogatókra, az emlékére meggyújtott gyertya szálegyenes lángja azonban azt üzente, ne adjátok fel, nélkülem is folytatnotok kell.
Újabb kiállítótérrel is bővült idén a Vinczeffy-porta, a csűrrel egybeépített pajtában, a Homloktörő Galéria nevet kapott térben Vinczeffy László egyik unokája, a mindössze 14 éves Csáki Apor mutathatta meg kibontakozó tehetségét, melyet – mint a megnyitón a házigazda elmondta – sem pátyolgatással, sem mederbe tereléssel nem befolyásolt, „hagytam, hogy csináljon, amit a szíve és az agya kívánt”. A szív és az agy pedig a szürrealista és a szecesszió keverékéből született munkákat eredményezett, méltán kapva helyet egyik bogárvirág-rajz a kiállítás katalógusában, a nagyok alkotásai mellett.
A kiállítást Szücs György művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató-helyettese méltatta a megnyitón, a végtelen tér és a véges egyéni élettér elemzését vetítve ki a bemutatott művekre. Az idei tárlatra Bocskay Vince szobrászművész (Szováta) Jakabos-Olsefszky Imola keramikusművészt (Brassó), Kuti Dénes festőművész (Szováta) Kolozsi Tibor szobrászművészt (Kolozsvár), Kuti Botond festőművész (Szováta) Berze Imre szobrászművészt (Székelyudvarhely), Sánta Csaba szobrászművész (Szováta) Zsombori Béla szobrászművészt (Székelyudvarhely), Siklódi Zsolt grafikusművész (Szováta) Madaras Péter szobrászművészt (Zalán), Vargha Mihály szobrászművészt (Sepsiszentgyörgy) Éltes Barna szobrászművészt (Feldoboly) és Vinczeffy László festőművészt (Sepsiszentgyörgy – Atyha) Bartos Jenő festőművészt (Jászvásár) hívta meg, a kiállításmegnyitóra Sepsiszentgyörgytől Marosvásárhelyen át Budapestig mindenhonnan érkezett nagyszámú közönséget Samu Imola és zenekara világzenei előadása szórakoztatta.
Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Élet/Tér Atyhában
Múlt szombattól újra pezseg az élet a Kakasülő Galériában. A kiállítótér is bővült valamelyest. Sosem tétlen a gazda, Vinczeffy László Munkácsy-díjas festőművész. Akik ismerik, tudják, hogy portáján mindig van újdonság. Épül, szépül a bennvaló, gazdagszik a kertben a modern szoboregyüttes. És ami a legfontosabb, érdeklődők százait vonzza ide a nyárról nyárra közönség elé vitt atyhai képzőművészeti kiállítás. Tavaly több mint másfél ezren látták, idén sem lesz kevesebb látogató. Ez nyugodtan megjósolható. A tárlat növekvő hírneve s a hegyi faluba vezető feljavított út is garantálja. A június 24-i megnyitón nagyon sokan voltak. És nem kellett csalódniuk. Az egykori pajtából különleges hangulatú galériává alakított Homloktörő is elvarázsolta a belépőket, a Kakasülő látványkínálata is lenyűgöző ismét.
Budapesten, Bukarestben, Berlinben, bárhol elismerés övezné a tárlatot, de a tizennégy kiállító munkái itt, a világtól látszólag eldugott, távoli településen nyernek igazi értelmet, telítődnek olyan érzelmi, hangulati többlettel, amit a hely szelleme táplál. Erről a feltöltődésről beszélt a művészek egyike-másika is, amikor mostani műveikről faggattam őket. Szücs György művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató-helyettese is célzott rá méltató beszédében az avatón. És az igényes kivitelezésű, háromnyelvű katalógus ajánló soraiban Kuti Dénes festőművész is utal rá, miközben a negyedszer megrendezett, jelenlegi kiállítás központi gondolatát, az Élet/Tér témáját igyekszik körülhatárolni. „Atyhában a Föld összeér az Éggel, és azon túl nincsen semmi – idéződnek fel bennem oly gyakran felsősófalvi nagyapám szavai egy néhai korondi öregasszonyról, aki ebben a hitben élt és halt meg, ugyanis sohasem járt távolabb Korond határánál – ám kis háza, kertje, Korond vidéke a sajátja volt és otthon érezte magát benne” – olvashatjuk a líraisággal átszőtt írásban. Azóta sok minden változott, a korondiak és mások is keresztül-kasul bejárják a nagyvilágot, kitágult a környékbeliek élettere, igazán otthon azonban a szülőföldön, ezeken a tájakon érzik magukat. Az atyhaiak otthonosságérzete immár ezzel a galériával és a tárlataival is teljesebb lehet. Kuti erről így vall: „E kiállítássorozaton a részt vevő művészek konkrét és elvont, valós és álomszerű, szeretetet, együttérzést kifejező, eget és földet összekötő belső élettereik festett, rajzolt és faragott »képeit« vonultatják fel, így próbálván üzenni Atyha, a Sóvidék, Erdély, a Kárpát-medence és a nagyvilág magyarságának: »Emberek, szántsatok, vessetek, arassatok! – mert íme, valahol a világon, egy elveszni látszó kis hely is válhat élhető életteretekké, otthonotokká, ahol egy templom a földeteket az egetekkel összekötheti, és amelyből továbbra is a szépnek, a jónak, a hitnek dallama zenghet.«”
A Sóvidékhez kapcsolódó alaptagok, akik három évvel ezelőtt, induláskor a kezdeményező Vinczeffy Lászlóhoz csatlakoztak, minden nyáron elhozzák ide alkotásaikat. Évente egy-egy társukat is meghívják kiállítani, így áll össze a galéria csoportos tárlatának anyaga. Bocskay Vince (Szováta), Kuti Botond (Szováta), Kuti Dénes (Szováta), Sánta Csaba (Szováta), a nemrég fiatalon elhunyt Siklódi Zsolt (Szováta), Vargha Mihály (Sepsiszentgyörgy) és Vinczeffy László (Sepsiszentgyörgy) ezúttal Bartos Jenőt (Jászvásár), Berze Imrét (Székelyudvarhely), Éltes Barnát (Feldoboly), Jakabos Olsefszky Imolát (Brassó), Madaras Pétert (Zalán), Kolozsi Tibort (Kolozsvár) és Zsombori Bélát (Székelyudvarhely) kérte fel az együttműködésre. Életkor, műfaj, művészi látásmód tekintetében változatos csapat. Ami közös bennük, az mindenekelőtt a művészi minőség iránti elkötelezettség, mindannyian az igényesség jegyében dolgoznak. Idén több a szobor, mint a festmény, Bartos, a két Kuti és Vinczeffy olajfestményei mellett Berze, Kolozsi, Sánta bronz kisplasztikái, Bocskay, Éltes, Madaras, Varga, Zsombori fába faragott szobrai, Jakabos kerámiája, a fametszettel is reprezentált Siklódi bronz-, kőkompozíciója és Zsombori mészkő munkája teremt magának életteret a Kakasülő lenti, illetve fenti szintjein. Ahány mű, annyiféleképpen vall alkotója egyéniségéről. De találkozhattunk Atyhában egy nagy ígérettel is. Vinczeffy László tizennégy éves unokája, a sepsiszentgyörgyi Csáki Apor mutatkozott be a frissen felavatott Homloktörő galériában. A nagyapa hagyta, hogy a gyerek tehetsége önmagától bontakozzék ki, nem avatkozott be oktatással a fejlődési folyamatba. Az eredmény egy érdekes, rajzos fantáziavilág, amely Bogárvirág címen sorakoztat fel szürreális és szecessziós jegyeket ötvöző fekete-fehér és színes rajzokat. Immár bizonyos, hogy Apor módszeres művészeti képzését érdemes elkezdeni.
A 4. atyhai kiállítás augusztus 7-ig látogatható. Népújság (Marosvásárhely)

Identitásukkal fizetnek a csángók a békéért
A Bákótól alig néhány kilométerre fekvő Lujzikalagor Csángóföld mindmáig egyik „legtisztább” települése. A mára több ezres nagyközséggé duzzadt település mintegy 92 százaléka megőrizte ősi, római katolikus vallását. Bár az emberek magyarul beszélnek, a legtöbb helyi hivatalosan mégis románnak vallja magát.
Az Erdélyből vagy az anyaországból érkezőknek már a műútról való letérőtől meglepetést rejteget Lujzikalagor. Azok, akik egy lepusztult, elszigetelt, szegény falura számítanak, ahol népviseletbe öltözött öregek ülnek a poros út menti kunyhóik előtt, csalódniuk kell. Már a falunévtábla előtti szakaszon Lujzikalagor egy virágzó település képét nyújtja. Egymás mellett sorakoznak a szebbnél szebb emeletes házak. Bent a faluban minden harmadik házon látszik, hogy az utóbbi tíz-tizenöt évben épült. Az idegen kapkodja a fejét, miközben azon töpreng, miből tellett ennek „az archaikus népnek” ilyen palotákra. A sikertörténet mögött azonban komoly fizikai munka és sok lelki áldozat rejlik.
A szorgalmas mesteremberek hírében álló kalagoriak már a 90-es évek közepétől külföldön keresik kenyerüket; az elején csak Magyarországra merészkedtek át, aztán egyre távolabb. Legtöbbjük számára hosszú ideig Olaszország biztosította a gyarapodás lehetőségét, mára viszont a kedvelt célállomások odébb kerültek.
A mai fiatalok Nagy Britanniát vagy a skandináv államokat választják. A kívülállóknak nincs honnan tudniuk, hogy számos villa félig vagy teljesen üresen tátong. Jobb esetben a vendégmunkások hazatértek, de a külföldön felnőtt gyermekeik már nem. Rosszabb esetben a teljes család a végleges kitelepülés mellett döntött, és most árulni próbálja a házát.
Munkásokból lett vállalkozók
Gábor Florentin – aki kilenc esztendőt húzott le az olasz csizma szárában – a szerencsésebbek közé tartozik. Felnőtt gyermekei itthon szeretnének boldogulni, így feleségével, lányával és fiával egy fedél alatt lakik. Ma már semmi pénzért nem menne külföldre, meg is engedheti ezt magának, hiszen jó hírnévnek örvendő építkezési vállalkozó. Nem ő keresi a munkát, hanem a munka találja meg őt. Egyetlen gondja van: egyre nehezebben kerít szakembert. Akkora a hiány, hogy újabban a Pruton túli Moldáviából érkezőket kell foglalkoztatnia. Irigykednek is a környékbeli románok, hogy a lujzikalagoriaknak milyen jól megy soruk. „Mük megdolgoztunk a pénzért, nem loptuk azt!” – állítja büszkén az ötven esztendős vállalkozó. Mint meséli, a csángók rosszallói már azt is kitalálták, hogy a magyar kormány pénzeli őket. Legutóbb azt hallotta vissza, hogy „bezzeg ennek a csángó falunak még vendéglője is van”! Florentin büszke a falujára, sőt a vendéglőjére is, amely akkora, mint egy bálterem. Dicsekedhet vele, hiszen ő és a csapata építette. Mint meséli, a bákói románok is a katolikusokkal szeretnek dolgoztatni, mert sokkal megbízhatóbbnak tartják őket, mint saját szakembereiket.
Gábor Florentinnal ellentétben a Veres házaspár nemcsak a falu és a megye határán lépett túl, de gombatenyészetével a teljes moldvai piacot behálózta. A havi húsz tonna gomba előállításán és értékesítésén harminc alkalmazott dolgozik. Pétert és Lilit csak az bántja, hogy a hipermarket-láncok a különböző illetékeikkel teljesen lebőrözik a termelőket. A multinacionális cégek –amelyek üzleteikben csak a polcot biztosítják busás összeg fejében – kétszer annyit nyernek a terméken, mint ők, akik megkínlódnak a gomba előállításával és forgalmazásával. A rövid szavatosság okozta kockázatokról nem is beszélve. „Van, amikor nyáron tonnaszámra dobjuk el a gombát. De nem panaszkodunk, mert megver az Isten; a húsvét előtti nagyböjti időszak előre kárpótol” – mondja Veres Péter.
Megfékezni a megállíthatatlant
Míg az öregek egymás közt csángóul beszélnek, a fiatalabbak románul. Értenek magyarul, de ha nem muszáj, nem erőltetik meg magukat. Őseik nyelve nem csak a templom meg az iskola falai közül szorult ki, az otthonokból is kezd kikopni. Szélmalomharcán keresztül a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége megpróbál mindent megtenni a megállíthatatlan megállításáért. A nyelvi asszimiláció fékezéséért pedagógusai idestova tíz éve biztosítják a fakultatív magyarórákat.
Petres László 2010 szeptembere óta él és tanít Csángóföldön. A kincses várost és a Babeş–Bolyai Tudományegyetem katedráját cserélte fel Lujzikalagorra és Ádámék ingyen a rendelkezésére bocsátott családi házára, amelynek egyik szobájába osztálytermet, a másikba pedig az otthonát rendezte be. Hét évvel ezelőtt doktorálni készült, ezért vállalta az egyesztendős kiruccanást. Aztán rájött, hogy az oktatásban nem érdemes egyéves ciklusban gondolkodni, így kitolta háromra. De miként lett a három esztendőből hét? „Moldva-betegség” – vágja rá. Ez idő alatt tájházat hozott létre, focibajnokságot szervezett, mesemondó-találkozókat rendezett, és sok-sok gyereket tanított – vagy legalábbis tanítgatott – anyanyelvén megszólalni. Mindezt kemény ellenszélben tette, ugyanis hol az iskolaigazgató, hol a polgármester, hol valamelyik pap igyekezett keresztbetenni. Kimondottan nagy meccseim nem voltak. De nekem nem is kell kampányolnom a szülőknél, hogy küldjék a gyermekeiket magyarórára. Jönnek azok maguktól; testvér testvért hoz, barát barátot. És így, szép lassan terjed a híre” – mondja a „tanító bácsi”, aki jelenleg is heti két-három alkalommal mintegy félszáz gyerekkel foglalkozik. Ez az iskolaköteles kalagoriak egynegyedét teszi ki, ami lehet sok is, kevés is – nézőpont kérdése. Ha figyelembe vesszük, hogy a faluban már 1844-ben működött magyar tannyelvű iskola, míg a románt rá negyvenkét évre alapították, nagyon kevés. Szintén kevés, ha a második világháború utáni helyzettel vonunk párhuzamot. A településen 1948 és 1955 között nemcsak óvoda és hétosztályos magyar nyelvű általános iskola működött, de bentlakás is létezett, ahová más csángótelepülésekről is érkeztek gyerekek. Sőt az 1954–1955-ös tanévben a román tagozaton is bevezették a magyar nyelv oktatását.
De abban az esetben is kevésnek számít a fakultatív órákra járó nebulók száma, ha azt nézzük, hogy Lujzikalagorban szinte mindenki római katolikus, és a lakosság csaknem 70 százaléka érti és beszéli anyanyelvét. Soknak tűnhet az ötven gyerek, ha a községvezetés, az állami iskola tanügyi káderei és a papság ellenséges hozzáállását vesszük figyelembe. „Nem tiltják, de hittanórán meg-megkérdezik a gyerekektől, hogy tulajdonképpen miért is járnak magyar órára. A papok azt próbálják az itteniekbe sulykolni, hogy az érvényesüléshez a csángóknak jó románoknak kell lenniük” – mondja Petres.
Ilyen körülmények között szinte esélytelen „bevinni” a magyar órákat az iskolába. Valamikor a jelenlegi tanító elődje, Szász Csilla idejében volt rá kísérlet, hogy a szülők aláírást gyűjtöttek. Azonban a polgármester és az igazgató egyenként hívatta be a kérvényezőket, és „kérte fel” őket szignójuk visszavonására.
Gondok az öntudattal
Petres László, a csángók életébe jócskán belekóstolt kívülálló úgy látja, a faluban a továbblépéshez leginkább a nemzeti öntudat hiányzik. „Ha megkérdezed a falu lakóit, minek tartják magukat, azt mondják, elsősorban románoknak. Merthogy Romániában élnek. Másodsorban római katolikusoknak. Csak harmadsorban jön be a nyelvi tényező. Így van akkor is, amikor szavazni kell. A politikában a szociáldemokrata és a liberális párt létezik számukra, az RMDSZ-t és célkitűzéseit nemigen értik. »Mit tud tenni értünk az udéméré?« – szokták kérdezni” – ecseteli a helyzetet az Újtusnádról származó, Kalagorban ragadt pedagógus. Minden egyes szavát alátámasztja Gábor Florentin eszmefuttatása is. A középkorú férfi szülei egymás közt magyarul beszélnek, ő és felesége viszont románul kommunikál. Nagykorú gyermekei jobbára csak az állam nyelvét beszélik, anyanyelvükön legfeljebb tőmondatokat képesek megfogalmazni. Mint mondja, mindig is románul beszéltek a gyerekekkel, hogy ne tegyék ki annak a megaláztatásnak, amiben hajdanán nekik volt részük. „Mük nem tudtunk helyesen oláhul, ezért sokat csúfolódtak velünk Bákóban” – emlékszik vissza a megyeszékhelyen töltött középiskolás éveire. Amikor egy kicsit meredekebb témára, a Székelyföld autonómiájának kérdésére térünk, a családfőnek teljesen elkomolyodik a tekintete. Fejcsóválások közepette fejtegeti, hogy az önrendelkezés esetleges kivívása miért nem tenne jót a csángóságnak. „Így is sokat bozgoroznak münket, azután még jobban támadnának. Nekünk egy dologra van szükségünk: a békére!” – mondja, és érveit, legalábbis a csángóság szemszögéből, szinte lehetetlen nem elfogadni.
Bármennyire is furcsa, a lujzikalagori csángók nemzeti öntudata leginkább az 1989 utáni szabad világban kopott meg. A 19. század végén a falu 1878 lakosából 1802 vallotta magát magyarnak. Ez az arány fél évszázadon keresztül szinte nem is változott: a két világháború között, 1930-ban az 1879 kalagoriból 1800 tartotta magát magyar anyanyelvűnek. Sőt a nemzeti szocializmus tomboló korszakában, 1984-ben a 6329 lakó zöme is magyar anyanyelvűként nyilatkozott a cenzuson. Az arány száznyolcvan fokos változása alig nyolc év múlva, az 1992-es népszámláláson következett be. Ekkor az 5277 megkérdezettből mindössze 27 személyt jegyeztek be csángóként és egyetlen egyet magyarként. A statisztikai adatok azóta sem változtak, a 2002-es népszámlálás öt magyart és kilenc csángót talált a faluban, a legutóbbi 2011-es cenzuson a 3333-ból alig 35 fő vallotta magát magyar anyanyelvűnek. Mindezt olyan körülmények között, hogy sem bevándorlás, sem lakosságcsere nem történt.
Az identitás formálásában – vagy nevezhetjük így is, átformálásában – a legnagyobb szerepet a Jászvásárból irányított római katolikus egyház játssza. A csángók általában – és a lujzikalagoriak főként – nemcsak hogy istenhívők, de templomjárók is. Nincs olyan roráté, amely Florentin édesapja, a 77 esztendős Gábor János nélkül kezdődne el. Az öreg naponta fél hatkor kel, s ha esik, ha hull, hatkor már ott ül a majdhogynem katedrális méretű templomban. Az Olaszországban töltött kilenc év alatt fia négy olyan vasárnapot számolt össze, amikor valamilyen okból kifolyólag nem jutott el a szentmisére. A jászvásári püspökség újabban csángó papokat kezdett kiküldeni Itáliába, hogy románul szolgálják az ott élő moldvai közösséget. Bizonyos számítások szerint csupán Lujzikalagorból mintegy ezernyolcszázan élnek a csizma különböző részeiben.
Az sem mellékes, hogy a falu több mint száz papot adott az utóbbi fél évszázadban. Közülük több mint nyolcvanan most is szolgálnak – legtöbbjük Moldvában, néhányan Erdélyben, Magyarországon vagy Nyugaton. Csupán a két, egybenőtt falvat, Lujzikalagort és Oszebicet jelentő községben a plébános mellett még öten tevékenykednek. És az utánpótlás sem marad el… „Most is van két hetedik osztályos diákom, akik teológiára szeretnének felvételizni, de még gondolkodnak, hogy Gyulafehérvárra jelentkezzenek-e vagy Jászvásárra, azaz magyar papok legyenek vagy románok” – mondja Petres.
Papi diktatúra
A csángóföldi magyar misézés örök álom marad. Több mint száz évvel ezelőtt Camilli jászvásári püspököt idézve dr. Iosif Petru lelkipásztor a következőket írta a lujzikalagorikanak: „1915. május 6-án néhány öntudatlan lujzikalagori fellebbezőnek válaszolva, akik azt kérték, hogy templomaikban magyarul énekeljenek és prédikáljanak, a püspök így válaszolt: a panaszosok kellene hogy tudják, hogy Romániában a román nép nyelve a román, és nem is lehet más. Tehát átkot követne el saját nemzete ellen az a román állampolgár, aki azt követelné, hogy saját országában egy idegen nyelvet beszéljenek, például a magyart. Most kérdem én Lujzikalagor lakóit, azokat, akik »nem keverednek más nemzetekkel« , akiknek ebben az országban megadatott minden állampolgári és politikai jog, akik ebben az országban születtek és nőttek fel, amelynek kenyerét eszik, mondják meg nekem, magyarok ők, vagy románok? Mert hogyha magyarok, menjenek Magyarországra, ahol a magyar nyelvet beszélik, de ha románok, ahogy valójában azok, akkor meg kellene szégyelljék magukat, hogy nem ismerik hazájuk nyelvét; bizonyíték erre a levél is, amelyet szintén román nyelven írnak.” Bő évszázad elteltével a helyzet mit sem változott. Minden hasonló kérésre a jelenlegi egyházfő, Petru Ghergheli majdhogynem azonos választ szokott adni.
A magyar az ördög nyelve
A Jászvásáron képzett papok nemcsak a liturgia nyelvét határozzák meg, de a csángóság „gyermekszobájába” és „konyhanyelvébe” is jócskán beleszólnak. A templomtorony egyik lépcsőfordulatánál kétoldalas gépelt lista hirdeti, milyen keresztneveket lehet adni a születendő utódoknak. A lehető legtermészetesebb, hogy a lajstrom nem tartalmaz Kevin, Dzsenifer, Lolita, Arnold, Tárzán vagy Vulfia-szerű neveket, azonban hiányzik a Béla, az Eszter, a Hunor, a Réka, meg egyáltalán minden, ami magyar csengésű. Nem is csoda, hisz nem egy olyan lelkész fordult meg a faluban, aki az ördög nyelvének nevezte a magyart vagy éppenséggel azt a jellegzetes csángó nyelvjárást, amit egykoron felmenői is beszéltek, és ő maga is értett. Néha-néha a közösségnek viszont olyan káplánhoz is van szerencséje, aki nem tagadja meg nemzetét, a templom falain kívül hajlandó egy-egy utcasarkon az idősebbekkel magyarul is elcsevegni. Amint kitudódik, hogy magyarbarát, társai beárulják, a püspök meg azon nyomban elhelyezi – állítják a helyiek.
A falu szülöttje, Ádám Valérián Marosvásárhelyen élő és a moldvai csángók jogaiért küzdő orvos az egyik háztetőre mutat: „Ott van az a parabolaantenna, mit ír rajta? Semmit. De látszik, hogy valamikor valamit írt, csakhogy lefestették fehérre.” A lujzikalagori „tányérfestésnek” külön története van; minden a Duna TV segélyakciójával kezdődött. Amikor a 90-es évek közepén a nemzet televíziója úgy döntött, az adó – és más magyar nyelvű csatornák – vételezésére parabola antennákat ajánlott fel ajándékba, az akkor Budapesten tanuló Ádám Valérián negyvenkét tányért „irányított” szülőfalujába. Mindenki örült, és nyomban felszerelte a világra néző szerkentyűt háza tetejére. Sőt a dunások csángóföldi látogatása során kétszázhetvenen be is álltak a tévések baráti körébe. „Amikor egy pár hét után ismét hazalátogattam, azt vettem észre, hogy a tányérok eltűntek a háztetőkről. Kiderült, hogy a plébános megtiltotta a használatukat. Azon a címen szereltette le, hogy azon szexfilmek mennek! Nyilván nem a felnőtt csatornák jelentették a gondot, különben a papok nem kötelezték volna a falubelieket, hogy álljanak ki a dunások baráti köréből. És a ma is imitt-amott még fellelhető tányérokon nyilván, nem a Duna TV neve lenne lekenve” – állapítja meg keserűen a történtek óta orvosi oklevelet szerzett fiatalember.
Vannak kivételek is…

Nagy-Romániát a Tiszáig kiterjeszteni szándékozó politikus kap szobrot Nagyváradon
Két évnyi huzavona után kedvező elbírálást kapott a szakhatóságtól a tervezet, hogy szobrot állítsanak I. C. Brătianunak Nagyváradon.
A talapzat nélküli szobor a néhai román miniszterelnök nevét ma viselő park (eredeti nevén Bunyitai liget) szélén, a Continental és Hilton szállók között félúton fog állni. Ezt közösségi oldalán jelentette be Ilie Bolojan polgármester, hozzátéve, hogy az avatót november 24-re tervezik, az államférfi halálának 90. évfordulójára.
Az alkotás elkészítésének lehetőségét még 2015-ben nyerte el a szatmári Radu Ciobanu szobrász. A polgármester szerint a szoborállítással „Nagyvárad városa elismerését fejezi ki a politikusnak a Nagy Románia létrehozásában játszott szerepéért”.
Akinek nem volt elég Trianon
Ion I. C. Brătianu (Ștefănești, 1864. augusztus 20. – Bukarest, 1927. november 24.) román politikus, belügyminiszter és külügyminiszter, összesen öt alkalommal hazája kormányfője, 1923-tól a Román Akadémia tagja. Ion C. Brătianu román miniszterelnök fia, Dinu Brătianu és Vintilă Brătianu miniszterelnök testvére. Románia tanulmányait követően önkéntesként belépett a hadseregbe, majd Franciaországban végzett mérnöki tanulmányokat.
Apjához és testvéreihez hasonlóan a politikai élet részese lett, s 1895-ben megválasztották Gorj megye képviselőjévé. 1907-ben belügyminiszterré nevezték ki, majd 1909-től egy évig miniszterelnök. 1914 elején újra miniszterelnök lett, majd az első világháború kitörését követően határozottan kiállt a Román Királyság fegyveres semlegessége mellett. Ennek ellenére 1916-ban már intenzív tárgyalásokat folytatott az antant képviselőivel, s a kedvező feltételek kicsikarását követően 1916. augusztus 27-én hazája hadat üzent az Osztrák–Magyar Monarchiának.
Az Erdély ellen offenzívába kezdő román egységeket azonban hamarosan megállították, és a központi hatalmak seregei 1916. december 6-án bevonultak Bukarestbe, ahonnan I. Ferdinánd király és a kormány Jászvásárra menekült. Románia a vereséget követően hamarosan különbéke kötésére kényszerült, s az ezt ellenző Brătianu miniszterelnököt a király 1918-ban leváltotta. A háború befejezését követően újra miniszterelnök, a párizsi béketárgyalásokon a román küldöttség vezetője volt.
A trianoni békeszerződés aláírását követően nemtetszését fejezte ki a szerződésben rögzített magyar–román határral szemben, mivel az eredeti elképzelések szerint a két ország határa a Tisza vonalánál lett volna megállapítva. 1923-ban a Román Akadémia a tagjai közé fogadta. Az 1920-as években további két alkalommal kerül a miniszterelnöki székbe. 1927-ben halt meg Bukarestben.
itthon.ma/kult

Erősödik-e Romániában a regionalizmus? (Tusványos)
Van-e esély regionalizációra Romániában, amikor a napi tapasztalatunk az, hogy ezzel ellentétes folyamat zajlik, az Európai Unióban pedig az új kihívások miatt kikopni látszik a Régiók Európája fogalom? Hogy állnak a romániai regionalista mozgalmak, milyen következményei vannak az országban száz éve folyó homogenizáló-uniformizáló politikának, milyen esélyei vannak a székelyföldi, a bánsági, az erdélyi autonómiának? Ilyen és ehhez kapcsolódó kérdéseket jártak körül az Erősödő regionalizmus, régiók Romániája című beszélgetés résztvevői a Kós Károly-sátorban rendezett beszélgetésen – de nem maradt el Klaus Iohannis államelnök székelyföldi látogatásának értelmezése sem.
A Papp Attila Zsolt, a kolozsvári Főtér portál főszerkesztője által moderált vita résztvevői a regionalista mozgalmak szakavatott ismerői vagy éppen zászlóvivői voltak: Bakk Miklós politológus, egyetemi tanár több régiósítási, autonómiatervezet kidolgozásában vett részt, Florian Răzvan Mihalcea a Temesvári Társaság vezetője, amely civil szervezet már az 1990 januárjában megfogalmazott temesvári kiáltványban kiállt a gazdasági és közigazgatási decentralizáció mellett, Fancsali Ernő pedig civil aktivistaként, majd az Erdélyi Magyar Néppárt kolozsvári elnökeként próbálta népszerűsíteni az autonómia gondolatát. S jóllehet az előadók abban egyetértettek, hogy a regionalizáció sikerre ítéltetett Romániában is, a kérdés, hogy ez mikor valósulhat meg, már jóval nehezebb.
Papp Attila Zsolt vitaindítónak szánt felvezetőjében arra hívta fel a figyelmet: az Európai Unióban manapság két koncepcióról folyik a vita, a föderatív Unióról és a nemzetállamok szövetségéről, e harc közepette pedig kikopni látszik a régiók Európája fogalom. Bakk Miklós úgy értékelte, hogy az uniót foglalkoztató válságra és a globalizációra adott válaszok során az állami szint megerősödése tapasztalható az állam alatti szinttel, tehát a régiókkal szemben. Ráadásul nagyszabású geopolitikai átrendeződés foglalkoztatja Európát, az államok biztonságpolitikai szempontból tekintenek a régiókra – ennek is betudható, hogy a régiók Európája fogalom pillanatnyilag inkább „fű alatt” létezik. Ennek ellenére a fejlődés kiköveteli majd a regionalizációt – vélekedett.
Florian Răzvan Mihalcea a Romániában száz éve zajló központosítás, homogenizáció áldatlan következményeit, a decentralizációs törekvések buktatóit ecsetelte. Az osztrák-magyar uralom idején a románság is decentralizációt, regionalizációt hirdetett, a gyulafehérvári nyilatkozatban is autonómiát ígértek, hogy aztán az egyesülés után központosító, homogenizáló, uniformizáló politikát folytassanak. Ezt kiteljesítette a kommunista hatalom, áttelepítések folytak, kicserélődtek az emberek, ennek nyomán mára a régiók elvesztették egyedi, specifikus jegyeiket. Bánság multietnikus hagyományait ma már sokan nem ismerik az ott élők közül, nem is tanítják iskolában a régiók történelmét, de például a kommunizmus öröksége miatt építészeti szempontból, külalakra Csíkszereda sem különbözik Piatra Neamțtól. Pedig 1989-ben a temesvári forradalom is valahonnan innen indult: Tőkés László a falurombolás ellen emelte fel szavát, ez jelentette a forradalom szikráját. A decentralizáció, a régiók egyedi jellegének megerősítése ráadásul továbbra is hatalmas akadályokba ütközik: a Temesvár Társaságot már 1990-ben szeparatizmussal vádolták, amiért a temesvári nyilatkozat 11. pontjában decentralizációt sürgettek. A szeparatizmus vádja ma is él: a Victor Ponta elleni tüntetések idején például Temesváron Bánság zászlajával vonult fel a Bánsági Liga – másnap a médiában már azzal vádolták őket, hogy el akarnak szakadni Romániától. Fancsali Ernő úgy értékelte, az erősödő centralizmusra mindig az erősödő regionalizmus a válasz, ez tapasztalható Európában, például Skóciában vagy Katalóniában. Romániában is sikerre ítéltetett a regionalizáció, ma már sokkal nyíltabban lehet erről beszélni, mint korábban, maga Klaus Iohannis elnök is ennek fontosságát hangsúlyozta székelyföldi látogatásán. Ugyanakkor a romániai regionalista mozgalmak számbavételekor az derült ki: ezeknek a törekvéseknek még igen sokat kell erősödniük. Civil mozgalmak léteznek Erdélyben, Bánságban is – az Erdélyi Demokratikus Liga, a Bánsági Liga –, a politikai intézményesülés tekintetében azonban előrelépés nem történt, regionális párt, erdélyi párt még nem jött létre. Jászvásárban is van hasonló próbálkozás, Marosvásárhelyen a Szabad Emberek Pártja tartozna ide, de összességében gyerekcipőben még a multietnikus régiók autonómiamozgalma – e tekintetben a székelyföldi autonómiamozgalom jóval előrébb jár. Klaus Iohannis elnök székelyföldi látogatása és azon kijelentése, mely szerint az „etnikai autonómia” elfogadhatatlan, kisebb vitát váltott ki az előadók körében. Ha Fancsali Ernő értékelte azt, hogy az elnök a regionalizmus fontosságáról beszélt, Florian Răzvan Mihalcea pedig azt hangsúlyozta, hogy az autonómia fogalmának zsigeri elutasítottsága miatt egyebet nem is mondhatott az elnök, különben „szétszedik”, Papp Attila Zsolt úgy vélekedett: még Traian Băsescuhoz képest is visszalépés Iohannis megnyilvánulása. Bakk Miklós pedig úgy értékelte, az etnikai autonómia fogalmának hangoztatásával Iohannis voltaképpen a párbeszédet utasítja el egy retorikai csellel. Az etnikai autonómia kifejezés ugyanis amolyan papírtigris, használatának célja, hogy elutasítási reakciót váltson ki, és ezzel voltaképpen a dialógust utasítja el az elnök – pedig a Német Demokrata Fórum volt elnökeként is ismerhetné az erdélyiséget, az egymás mellett élő egyenrangú népek gondolatát.
Farcádi Botond / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Oláh Emese: a tisztség eszköz, ami a célt szolgálja
A Kolozsváron élő magyar emberek problémái nem feltétlenül etnikum-specifikusak – állítja Oláh Emese. Az alpolgármester szerint a város magyar közössége megélheti és megőrizheti magyarságát a kincses városban. Úgy véli, a bölcsődei helyek hiánya vagy az infrastruktúra továbbfejlesztése még mindig a legégetőbb probléma Kolozsváron.
– Hogyan értékeli az alpolgármesteri kinevezése óta eltelt időszakot? Milyen személyes célokat tűzött ki az új hivatali tisztségének betöltésekor?
– Büszke vagyok arra, hogy az utóbbi négy hónapban Kolozsvár alpolgármestereként dolgozhattam a kolozsvári magyarok érdekében, hiszen a magyar közösség érdekérvényesítése a legfontosabb célkitűzésem. Az alpolgármesteri tisztség ilyen szempontból egy olyan eszköz, ami éppen ezt a célt szolgálja.
A teendőket a kolozsvári magyarok szabják meg, a legegyszerűbb módja ennek a közvetlen kapcsolattartás. Nyitva tartom irodám ajtaját, szerdánként fogadóórát tartok, de amennyiben igény van rá, a fogadóórákon kívül is elérhető vagyok. Emellett ősztől újraindul a nyáron szünetelő betelefonálós műsorom is a Paprika Rádióban, és várom a hallgatók észrevételeit, panaszait. A kolozsvári magyaroknak azt is tudniuk kell, hogy az önkormányzatban nemcsak egy ember, hanem a frakció révén egy erős csapat dolgozik azért, hogy jobb legyen számukra ebben a városban élni. Az RMDSZ városi frakciójának tagjaival, illetve a szövetség megyei szervezetével közösen folytatjuk a Horváth Anna által elkezdett projekteket, például az új magyar bölcsődei csoportok létrehozását, de újak mellett is elkötelezzük magunk. – Hogyan fogadták a városháza alkalmazottai? – Ellenérzés nem volt részükről, nyitottan fogadtak, Emil Boc polgármesterrel pontszerűen szoktunk konzultálni, így összességében elmondható, hogy jó az együttműködésem a hivatalban dolgozókkal. Az igazgatóságok vezetőitől kezdve a városmenedzserig, alpolgármester kollégámig, a polgármesterig mindenkivel sikerült eddig hatékonyan együtt dolgozni. – Elődje, Horváth Anna úgy fogalmazott, inkább gazdának nevezné magát, mint politikusnak. Ön hogyan értelmezi az alpolgármesteri tisztséggel járó plusz döntési jogkört, illetve a vele járó felelősséget? – Az alpolgármesteri tisztséggel egyértelműen ügyintézési feladatkörök járnak együtt, ez a napi munkámban is visszatükröződik. Rengeteg az adminisztratív teendő, de ez nem kell hogy látsszon, a lényeg az eredmény: a város fejlődik, és hiszem azt, hogy egyre jobb érzés Kolozsváron élni. – Az alpolgármesteri székből jobb a rálátás arra, hogy melyek a kolozsvári magyar közösség legfontosabb problémái ma. Ki tudna emelni néhányat? – Kolozsvár az erdélyi magyarok szellemi fővárosa. A város erős vonzerővel rendelkezik az egyetemeknek is köszönhetően, és valóságos gyülekezőhelyként szolgál a fiatal, innovatív magyarok számára is. Ennyi aduásszal a zsebünkben magyar közösségként is érdemes a problémákról a lehetőségek felismerésének irányába elmozdulni.
Fel kell adnunk azt a negatív percepciót, hogy a kolozsvári magyarok elnyomottságban, jogfosztottságban élik meg kisebbségi létüket, és úgy kell gondolkodnunk, hogy a közösségben az erőforrást lássuk meg, ami kihatással lehet a többi erdélyi, magyarlakta településre is. Ha lassan is, de egyértelműen normalizálódnak a dolgok Kolozsváron, noha messze állunk még a folyamatosan emlegetett ötcsillagos európai várostól.
A kolozsvári magyaroknak önbizalmukban is meg kell erősödniük, az a tény, hogy immár hagyományosan van magyar alpolgármestere a városnak, azt az érzést kell erősítse, hogy a magyarság egy megkerülhetetlen tényező ebben a városban. Rákérdezett a problémákra. Nézze, én ügyvéd vagyok, a város, a közösség problémáinak feltérképezéséhez, megoldásához is kizárólag pragmatikusan tudok viszonyulni. Azt láthatjuk, hogy a magyar emberek problémái nem feltétlenül etnikumspecifikusak.
Ugyanúgy rongálják autójukat a gödrös utakon, magyar vagy román gyalogos számára egyaránt zavaró a tönkrement járda, a forgalmi dugók érzékeltetik a terelőút, az új utak hiányát. A metropoliszövezet nem megfelelő kialakítása miatt a város fejlődése akár hosszú évekre is megtorpanhat, vagy legalábbis nem fejlődhet a lehetőségeihez mért ütemben.
Ugyanakkor kiemelném a bölcsődék hiányát, ami miatt a dolgozó kisgyerekes szülők etnikumtól függetlenül szenvednek, de mindenki számára egyformán lelombozó az omladozó homlokzatok látványa. Továbbra sem létezik egy összefüggő bicikliút-hálózat, a közszállítási vállalatnak is van még tennivalója az autóparkja fejlesztése tekintetében. Amíg ezek a problémák nem oldódnak meg, nem is sikerülhet rábírni az embereket arra, hogy legalább részlegesen mondjanak le az autójuk használatáról. Ezeken a gondokon igyekszünk változtatni, csak akkor tehetjük élhetőbbé ezt a várost.
– Egyébként a felmérések azt mutatják, Kolozsvár az egyik legvonzóbb város ma Romániában. Mit gondol, miért érdemes ma Kolozsvárra költöznie egy erdélyi magyarnak?
– Az ideköltöző magyar ember itt megélheti és megőrizheti magyarságát, de az identitásbeli kérdések mellett a gazdasági szempontok is megfontolandók lehetnek.
Az ön által említett elemzésekben az is szerepel, hogy a főváros után következő, úgynevezett másodlagos városok lesznek az ország fejlődésének zászlóvivői, Kolozsvár közöttük is első helyen szerepel. Temesvárt, Brassót, Iaşi-t, Konstancát lekörözi Kolozsvár, amelyet már az innováció bölcsőjeként szokás említeni, ahol magas az életszínvonal, alacsony a munkanélküliségi ráta. Emellett a színes, pezsgő kulturális élet is vonzó lehet a fiatalok számára.
– A lapunk által korábban megszólaltatott szakértők, szociológusok szerint Kolozsvár népszerűsége számos veszélyt is rejt magában. Konkrétan attól kell tartanunk, hogy a drága albérletek miatt az alacsonyabb jövedelemmel rendelkezők – akik között jelentős a magyarok aránya – kiszorulnak a kincses városból a környező településekre. A magyar lakosság aránya így érezhetően csökkenhet a kincses városban, ha ez a trend folytatódik. Mit lehet tenni ellene az önkormányzat, illetve a politika eszközeivel?
– A legfontosabb feladatunk az, hogy a fiatalok számára minél több lakás épüljön Kolozsváron, és minél több lakás legyen az önkormányzat tulajdonában.
Folyamatosan gondot jelent, hogy a szociális lakást igénylők csak egy töredékének tudunk lakást biztosítani, mert az önkormányzat nagyon kevés ilyen célra fordítható ingatlannal rendelkezik. Csoma Botond parlamenti képviselő kollégám más Kolozs megyei képviselőkkel együtt egy törvénytervezetet terjesztett be, amely úgy alakítaná át a lakásigénylési kritériumrendszert, hogy a valóban szükségben levő családokon, személyeken lehessen segíteni.
A városi önkormányzat az ANL-program keretében is együttműködik a kormánnyal, viszont már évek óta nem kaptunk erre a projektre fordítható kormányzati pénzeket. A lakáshiány mérséklése azért is nehézkes, mert Kolozsvár örökös problémája, hogy nagyon kevés beépíthető területtel rendelkezik.
Kiss Előd-Gergely / Krónika (Kolozsvár)

Sabin Gherman: a PSD a Centenárium alkalmából Ausztria-Magyarországra küld minket
Ezt mondják a szállítmányozók, akiknek tíz-tizenöt óra kell, hogy Jászvásárról (Iaşi) eljussanak a borsi vámig („A nemzetközi szállítmányozás a Románia körüli országok, elsősorban Magyarország és Ausztria felé fog átvándorolni” – a Romániai Közúti Szállítmányozók Országos Szövetségének alelnöke). Ezt mondják a nyugati térségben élők. Nagyjából ezt mondják mindazok, akik egyik szemüket a szocialisták ígéretein,a másikat a zsebükből kirántott pénzen tartják.
Az üzemanyag túladóztatása a román kisvállalkozók kicsinálását jelenti, akiknek nincs külföldi vésztartalékuk – és ezt a büszke románok pártja teszi.
A román már két évtizede minden egyes liter benzin után egy centtel többet fizet – a Bancorexes csalás fedezésére –, mintha ebben az országban nem lennének börtönök a csalók számára is. Szintén két évtizede ígérgetnek nekünk autópályákat is, a minisztériumi irodák tele vannak összevissza vonalazott kartonokkal – még sincsenek. Amióta ez az állam uralma alá hajtott minket, mindenféle söpredékeket ültettek a fejlesztés szempontjából létfontosságú cégek élére, akiket jobban érdekel a pártfőnök ruhájára kerül szösz, mint azok a vonalak a kartonokon. És ez nem tegnap kezdődött: Averescu kormánya rögtön 1918 után nem politikai vagy gazdasági okok miatt bukott meg, hanem mert összeveszett Brătianuval azért, mert Ştirbeyt mindenképpen be kellett préselni a resicabányai gyár igazgatótanácsába – hogy is maradhatott volna tisztség nélkül a kisherceg?
Iuliu Maniu 1938-as memorandumában a „bukaresti kávéházi tőzsdéken eldöntött” kinevezések ellen lázadozott. Romul Boilă, az Erdélyi Kormányzótanács volt minisztere a regáti tisztviselők betelepítésére válaszul a pénzügyek és a közigazgatás széles körű decentralizálásán alapuló alkotmányt javasolt 1931-ben; I. Teodorescu bukaresti – na, tessék! – újságíró szintén felháborodik az ezekre a betelepítésekre fordított több tízmillió lej elpazarolása miatt: „A legutóbbi minisztertanácsi ülésen úgy döntöttek, hogy 10 millió lejt biztosítanak az erdélyi betelepítésekre. Persze, ezt további milliók fogják követni, a korábban Dobrudzsában, most pedig a Kadrilaterben elszenvedett kudarcok ellenére. De van egy másik módszer is betelepítésekre, mégpedig egy biztos sikert ígérő. Jó közigazgatást, hibátlan igazságszolgáltatást, teljes gazdasági szabadságot, az adók igazságos elköltését kell biztosítani, röviden mindenkinek meg kell adni az élet, a becsület és a munka kiteljesedését.”
Ismerősnek tűnik? – de a példákat a történelemtankönyvek szőnyege alá söpörték, mert az egyesülésből nászajándékos lagzit csináltak, nem lehetőséget arra, hogy modern és képzett nemzetet fejlesszenek ki a világnak ebben a sarkában. Mi, erdélyiek azt reméltük, hogy majd cserepekkel boríthatjuk be a regáti tetőket, végül oda süllyedtünk, hogy a mi tetőnket fedi bádog… Mi, örök áldozatok, kizárólag mások messzi évszázadokban történt betelepítéseiről beszélünk, de Antonescu marsallról hallgatunk – márpedig ez az Antonescu XX. századi, nem régmúlt századok embere: „Ami román, azt Bukovinába telepítem: ami idegen, ukrán és a többi, azt lágerekbe tesszük és onnan a szláv országokba küldjük. (…) Uraim, ennek a nemzetségnek ki kell használnia – ezt a katasztrófát, hogy megtisztuljon, homogénné váljon. Nincs bennünk könyörületesség” (Minisztertanács, 1941. március 7.). Tudom, legszívesebben káromkodnál – jobban szeretnél meséket olvasni a „barză, mânz, viezure”-ról? (A protokronisták mániája szerint ezek a román nyelvben fennmaradt dák szavak – jelentésük gólya, csikó, borz –, melyek a román és a dák nép kapcsolatát és a románok Erdély feletti „történelmi jogát” bizonyítják – a szerk.)
És ha továbbmegyünk, hol vannak a nagy projektek – nagy projekteket kérdeztem, nem nagy vagyonokat, értjük?
Paradox módon, a XX. század legutálatosabb korszakában több marad ránk az idióta Ceauşescutól, mint a két világháború közöttiektől vagy a mostaniaktól. Az 1924-ben elkezdett Duna–Szeret-csatorna még nem készült el, mert nincs pénz. Az Erdély és Munténia közötti vasútvonalat, a Bodza-szoroson keresztül, 1907-ben kezdték el – leállították, mert nincs pénz. Moldvából Nyugat felé vezető autópályákat már 1937 óta követelnek hangosan – még mindig nincsenek, mert nincs pénz. Csak a parlamenti képviselők javadalmazására, a különleges nyugdíjukra, az állammal kötött szerződéseikre és az összes többi, szintén őket érintő hasonlókra van pénz – mert ha globális versenyt tartanának abból, ki tud jobban gallyra vágni egy országot, szintén a mieink győznének. Rendben, mutass egy politikust, akinek volt tíz jelentős terve a következő száz évre. Barză, mânz, viezure?
A Parlamentben ülők közül egyik sem teszi fel a kérdést, hogy a déli románok miért Bulgáriába járnak bevásárolni, a nyugatiak Szerbiába és Magyarországra, az északiak Ukrajnába, a keletiek pedig Moldovába. Senkiben sem merül fel a kérdés, hogy Románia belsejében miért élsz egyre nehezebben te, román állampolgár – azt hiszik, hogy ha Mărăşeşti-en feltűzik magukra a trikolór kokárdát, akkor a mărăşeşti-i munkanélküli újra bízni fog ebben az országban. Vagy ha trikolórral a mellükön büszkén körbejárják a Gajna-tetőt, a móc megfeledkezik majd arról, hogy létezik egy 21 éve nem alkalmazott törvény a mócokról; a tanárok meg a GDP 6 százalékáról.
Isten őrizz, hogy háború legyen, mert nem találnál elég embert még egy hadtest felállításához sem. Igen, ebben a népben, melyről a tankönyvek azt írják, hogy az áldozatvállalás etalonja, ebben a népben már az a kérdés merül fel, hogy van-e még mit védenie. A politikusok vagyonát, házait, brazíliai vakációit, a legkülönlegesebb románok javadalmazását és nyugdíját? Miért is harcolnál? Mohóságukban ezt sikerült elérniük a politikában tevékenykedő elvtársaknak: annak a néma bizalomnak a felszámolását, hogy egy nap majd magunkhoz térünk, a mi utcánkban is kisüt majd a nap, rágjuk a füvet, mert majd jobb lesz, te gyermek, feküdj neki a tanulásnak, mert így lesz belőled valaki…
A román állam valójában egy példátlan átverés: ahelyett, hogy igazat mondanánk egymásnak és megnéznénk, mit kell kijavítani és korszerűsíteni, azt mondtuk, hogy az állam egyszerű létezése elegendő. Autópályák helyett földutakra raktunk ki trikolórokat; vállalkozók helyett tisztviselőseregekbe ruházunk be; becsületes önértékelés helyett – mit sikerült elérnünk száz év alatt és mit nem – identitárius fétiseink vannak. Miről feledkezünk meg? – arról, hogy a történelem néha egy ostoba tehén és száz évenként jól beléd rúg: a románoknak ahhoz, hogy eljussanak a centenáriumi ünnepségekre, előbb fel kell keresniük a magyarországi és ausztriai benzinkutakat – majd rohanni kell Bukarestbe, hátha elcsípnek valamit azokból a beszédekből, melyek arról szólnak, hogy miként győztük le mi, a nagy vitézek, az osztrák-magyarokat.
Sabin Gherman / itthon.ma/erdelyorszag

A székely zászlóról szakértői szemmel
Címertani és pecséttani szakember, zászlószakértő, újságíró és számos kitüntetés birtokosa. Londonban nagy érdeklődés övezte előadását a székely zászlóról. Dr. Szekeres Attila István heraldikussal, a Háromszék napilap szerkesztőjével beszélgettünk.
– Nemrég Londonban jártál a 27. Zászlótudományi Világkongresszuson. Kiket szólít meg egy ilyen nemzetközi tudományos fórum? – Száz résztvevővel zajlott augusztus 7–11-e között a Zászlótudományi Világkongresszus, amelyet kétévente szerveznek. 2015-ben Ausztráliában volt – oda is hívtak, de túl sokba került volna –, 2019-ben Texasban lesz, 2021-ben pedig Szlovéniában. A résztvevők zöme zászlókutató, kisebb hányada heraldikus vagy a címerek mellett zászlótörténettel is foglalkozó szakember. Voltak ott az egész világból, hogy csak a legtávolabbiakat említsem: Ausztráliából, Szingapúrból, Indiából, Kínából a Dél-Afrikai Köztársaságból, Brazíliából, az Amerikai Egyesült Államokból, Kanadából, s természetesen Európából. A résztvevők közül 43-an tartottunk előadást.
– Volt-e Romániából más szakember is?
– Rajtam kívül más nem volt Romániából, magam az Erdélyi Címer- és Zászlótudományi Egyesület elnökeként, erdélyiként jelentkeztem be, a kitűzőmön is ez állt: Transylvania. Megjegyzem, én voltam az egyetlen magyar. – A székely zászlóról tartott előadásodnak milyen volt a fogadtatása?
– Nagy siker volt ez a zárónapon, augusztus 11-én. A székely zászló alakulása az utóbbi négy évszázadban című előadásomat olyan figyelemmel kísérték, hogy még a légyzümmögés is hallatszott volna. Természetesen kérdések is akadtak, amelyekre válaszoltam. Történelmi háttérrel is szolgáltam, hogy a világ minden tájáról érkezett embereket képbe helyezzem Erdélyt, azon belül a Székelyföldet illetően. Ismertettem a székelyek régi és új címerét, majd felvázoltam a székelyek zászlóhasználatának utóbbi több mint négy évszázadát. Igyekeztem ismertetni a romániai magyarság helyzetét és a székelyföldi autonómiatörekvések gáncsolását, a jelképhasználat tiltását. Végezetül leszögeztem: kezdetben a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) által az önazonosság jeleként használni kezdett zászlóból annak tiltásaival a román hatalom – szándéka ellenére – egy széles körben elterjedt székely zászlót kreált, amely mára a romániai magyar nemzeti közösség autonómiaharcának szimbólumává vált.
– Mennyire hiteles a ma használatos székely zászló a heraldikusok számára?
– Amint azt Londonban is elmondtam, ezt a székely zászlót a népakarat szentesítette. Ugyanakkor a szakemberek előtt rá kellett mutatnom két hibájára. Az egyik apró, csupán szerkesztésbeli, de szembetűnő: a hold nincs egy szinten a másik égitesttel. A másik hiba viszont nagyobb. Az, hogy egy szervezet, jelesül az SZNT saját jelképeként ezt használja, az a saját joga. Ám ha Székelyföld jelképéről beszélünk, akkor mindenképpen be kellene tartani a címertani és pecséttani hagyományt! Ugyanis az erdélyi országgyűlés az 1659. június 15-én zárult, Szászsebesen tartott ülésén törvénybe foglalta, hogy a székelyeket a nap és félhold jelképezze, ezt a jelképpárost véssék pecsétjébe. A címertan (heraldika) a történelem segédtudománya. A segéd előtag nem valami másodrendűségre utal, hanem arra, hogy a maga tudományával segíti a történelmi kutatást. A zászlótan (vexillológia) a címertan alága volt, 1958-tól jegyzik külön segédtudományként. Tehát ez is tudomány. Londonban többen is megfogalmazták: sajnos a mai zászlók többsége azután kerül a szakemberek elé, miután már elfogadták azokat. A székely zászló is mai zászló, noha négyszáz éves előképei vannak. Visszatérve a kérdésre: szakmailag ha nyolcágú csillagot ábrázolunk, sugarainak a szélrózsa irányába kellene mutatniuk. Magyarázzák a politikusok, hogy két lábon biztosabb állni, mint egy lábon, így a csillag is biztosabban áll két sarkán. Az ám, csak a csillag nem áll, hiszen nincs alátámasztva, szakkifejezéssel élve lebeg. – Ezek szerint mégis hibás a mai székely zászló?
– A hagyományra támaszkodva a székely zászlóban napnak kellene lennie, nem csillagnak! Jeleztem, hogy jó lenne az ezután készítendő zászlókban észrevétlenül, fokozatosan, de tudatosan kicserélni a csillagot napra. Ezt valóban így gondolom, de nem indítottam hadjáratot a székely zászló ellen, mint ahogyan egyesek szemében én váltam a legnagyobb ellenséggé. Azáltal nem veszít értékéből, sőt, ha a szakszerűséget tekintjük, inkább nyer. Amúgy is aranysávval vágott kék téglalapként írják le a zászlót, néhol még hozzáteszik: székely jelképekkel. Akkor már a nap és a hold a legmegfelelőbb székely jelkép. Különben az SZNT úgy határozta meg, hogy a csillag nyolc sugara az SZNT mai széki szervezeteinek számát jelképezi. De hát Székelyföld ennél mégiscsak több! Londonban be is mutattam a székely zászló magammal vitt, helyes változatát, amelyet nagyra értékeltek, mintegy félszázan le is fényképeztek. Tehát tetszett a szakembereknek.
– Tudjuk, hogy a román és magyar történészek között mekkora nézeteltérések vannak bizonyos történelmi korszakok, illetve a történelmi kutatások értelmezése terén. A heraldika mennyire „békésebb” terület ennél?
– Sokkal békésebb. Heraldikusok között – nagyon kevesen vagyunk –, ha nézeteltérés akad, megtárgyalható. A címerek világában a politikusok meg a „nemzetvédők” okoznak galibát, amikor ahhoz szólnak hozzá, amihez nem értenek.
– Újságíróként kezdted a pályafutásod, de néhány éve heraldikusként egyre többet hallatsz magadról. Miként fér meg ez a két hivatás egymás mellett?
– Pontosítok: mérnökként kezdtem, mert a régi rendszerben nem végezhettem történelem szakot. 1993-ban szegődtem el újságírónak, szerkesztőnek. Előbb a kolozsvári Művelődés folyóiratnál, utóbb a Háromszék napilapnál. 1995-ben elvégeztem az Ady Endre Sajtókollégiumot. A címertan már 15 éves korom óta foglalkoztat, de szakirodalomhoz csak a rendszerváltás után jutottam hozzá. Öt könyv elolvasása után azt gondoltam, mindent tudok. Ötven-hatvan könyv után már tudom, hogy még mit nem tudok. Közben Kolozsváron elvégeztem a történelem szakot, természetesen címertanból írtam az államvizsga-dolgozatot, majd a Román Akadémia kolozsvári történelemtudományi intézetében doktoráltam, szintén címertanból. Jelzem, a heraldikát nem az iskolapadban lehet megtanulni. Ahhoz rengeteg szakirodalom, terepen szerzett tapasztalat szükséges, és jó, ha az ember ki is próbálja a címerrajzolást. Itthon főleg újságíróként ismernek, de más megyékben, Bukarestben, Jászvásárban, Budapesten, Kelet-Európában, Londonban, Kanadában, Ausztráliában heraldikusként tartanak számon… Néha zavar, amikor egy újságíró kolléga úgy tudósít, hogy Szekeres Attila újságíró címertani előadást tartott, hiszen azt heraldikusként tartottam. – Az újságírás mellett milyen mértékben foglalkoztat a heraldikai szakirodalom bővítése? – Hét önálló kötetem jelent meg, köztük a legjelentősebb a Kovászna megye címerkincsét feldolgozó könyvem, ami doktori tézisem is volt, ez egyelőre románul. Van egy nemesleveleket feldolgozó, magyar és román nyelven megjelent kötetem, a többi magyarul került ki a nyomdából, például Keöpeczi Sebebestyén József, a címerművész című. Még vagy tíz tanulmánykötet társszerzője vagyok, számos konferenciakötet társszerzője, tanulmányaim jelentek meg szakfolyóiratokban. Magyarul, románul és angolul is, hisz címerkincsünket nemcsak nekünk kell ismernünk, hanem meg kell ismertetni másokkal is. Tehát teljes mértékben foglalkoztat a heraldikai szakirodalom bővítése. Ki sem látszom az önként vállalt feladatokból, de ez nem panasz. – Hogyan látod az erdélyi magyar újságírás helyzetét, kiútkeresését, a nyomtatott sajtó folyamatos zsugorodását?
– A pénzhiány sajnos rányomja bélyegét a sajtó minőségére. Általában optimista vagyok, de a nyomtatott sajtó jövőjét realistaként igen sötétnek látom.
– Több évtizedes újságírói pályafutásodban mit tartasz fontos, kiemelendő részletnek? Milyen műfajokat kedvelsz igazából?
– A tényfeltáró riport a kedvencem. Lehet azért is, mert kedvelem a történelmet, a kutatást. Sajnos időigényessége miatt most már kevésbé művelem. Fontos elismerés volt, hogy elsőként kaptam meg a tényfeltáró riportokért járó Oltyán László-díjat. No meg úgy gondolom, igényes szerkesztéssel magam is hozzájárultam a Háromszék színvonalának fenntartásához.
– Kicsoda a magánember, Szekeres Attila?
– Tősgyökeres mezőmadarasi – habár Marosvásárhelyen születtem a kórházban –, református lelkipásztorok leszármazottja, nős, két gyerek apja. Rengeteget járok-kelek az országban, néha a világban is. Újságíróként riporttáborba, heraldikusként meg szakkonferenciákra. A magánéletben is címerekkel álmodom. Előadtam címertudományi világkongresszuson, európai címer- és zászlótudományi konferencián, nemzetközi pecséttani konferencián. Összesen hét országban tartottam előadást. Meghívás lenne, de ez mind költséggel jár. Valaki meg is kérdezte: mennyit keresek egy ilyen úton? Hát ez anyagilag mind veszteség, még az utolsó két világkongresszus is, amit pályázat útján támogattak. De hát ilyen a hivatástudat: belülről fűt, a gőzt ki kell ereszteni… Aztán tanulmányokat írok, címert, zászlót tervezek közigazgatási egységeknek, adományozok egyházaknak, iskoláknak. Egyszóval, nem unatkozom, sőt, utol se érem magam...
Dr. Szekeres Attila István
Heraldikus, a történelemtudomány doktora, szerkesztő. Marosvásárhelyen született 1965. augusztus 1-jén. A Bolyai Farkas Líceumban érettségizett, elvégezte a Kolozsvári Műegyetemet, az Ady Endre Sajtókollégiumot, a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen a történelem szakot, a Román Akadémia kolozsvári történelemtudományi intézetében doktorált. 1993-tól újságíró, előbb a Művelődés folyóirat, majd a Háromszék napilap szerkesztője. 2003 óta címertervező, 2005-től hiteles címergrafikus. 2006 óta heraldikusként számos nemzetközi, országos és regionális konferencián tartott előadást, több címertani kötet szerzője, több szakkönyv és konferenciakötet társszerzője. Újságíróként 2000-ben Méray-díjat, 2007-ben Oltyán László-díjat kapott, címertani munkássága elismeréseként 2011-ben a romániai Kulturális Érdemrend Lovagkeresztjével, 2014-ben a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjével tüntették ki.
Makkay József / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Nyári beszélgetés Kocsik József mezőgazdásszal
„Mindent szívből tettem. A magyarságomért!”
– Az én életem egészen más volt, mint egy átlagemberé. Így hozta a sors.
– Éppen ezért érdekel. S ha engem érdekel, akkor valószínűleg érdekli az olvasókat is.
– A háború után láttam azt a két katonát is – gyerekek voltak –, akik felrobbantották a Várhidat. És nem tudtak elmenekülni… Láttam kint, a tanyán, nem messze a várostól, ahogy kivégezték onnan azt a két embert; a gyerekek megmaradtak… Kuláklistára tettek bennünket, aztán el akartak vinni a Bărăganba. Attól megmentett Rangheț Jóska, az, akiről elnevezték a szerszámgépgyárat. Ő fazekasvarsándi volt, felesége, Éva temesvári. A húga szemben lakott velünk. Josif Ranghețnek volt egy velem egyidős fia. Elsőben ugyanabba az osztályba jártunk. Ezek illegalisták voltak. Elvitték őket. A gyereket is. A háború alatt anyámék bújtatták Évát.
– Milyen nemzetiségű volt Rangheț?
– Magyar. Éva is, meg ő is magyar iskolába jártak. Anyámék nem is tudták, hogy illegalisták. Csak azt, hogy magyarok, és Évát el kell rejteni.
– Hogy szabadultatok meg a Bărăgantól?
– Sógora, aki szomszédunk volt, felhívta telefonon Rangheț miniszter elvtársat. Lejött Aradra, a Mosóczy-telepi piactéren felállt egy ládára, magyarul szólt az emberekhez… És intézkedett. Megszabadultunk. „Egy padban ültem Csép Sanyival”
– Hányban születtél?
– Harminchétben. Betöltöttem a nyolcvanat.
– Hol láttad meg a napvilágot?
– Itt, Aradon, a Mosóczy-telepen. A Katolikus Gimnáziumban kezdtem az első osztályt. Utána különböző épületekbe fogadtak be minket, háború volt. Negyedik osztályban már a Vegyes Líceumba jártunk. Egy darabig Návrádi Ágoston, az igazgató is tanított. Aztán egy új törvény nyomán kihelyeztek a Mosóczy-telepi iskolába. Nyolcadikban újra bejöttünk. Czédly Károly volt az osztályfőnökünk. Szerettem iskolába járni, mert ott nem kellett dolgozni. Tíz osztály után érettségiztünk, 1954-ben… Egy padban ültem Csép Sanyival, aki később neves újságíró lett.
– Kire emlékszel középiskolai tanáraid közül?
– Legkellemesebb emlékeim Ficzay Dénessel kapcsolatosak.
– Ezt sokan állítják… Mi következett az érettségi után?
– Mivel kuláklistán voltunk, szó sem lehetett egyetemről. De hát én fociztam jó ideje. Betettek az AMTE első csapatába.
„Hatéves koromtól volt pónilovam”
– Mióta rúgtad?
– Először kilencéves koromban jelentkeztem az ITA mezítlábas törpecsapatába.
– Mitől volt mezítlábas az a csapat?
– Akkoriban minden törpecsapatban mezítlábasan játszottak a gyerekek. A háború után nem volt pénz, és a gyerekcsapatokban senkit sem engedtek cipőben pályára lépni, nehogy letapossa azt, akinek nincs csuka a lábán.
– Eszembe jut, hogy nemrég, amikor még működött a sportüzletem, egy ismerősöm elhozta tízéves focista fiát, hogy vásároljon neki egy pár jó futballcipőt. A 70 eurós Nike-cipők közül egyet sem választott ki magának a gyerek, mert elmúlt évi modellek voltak… Lehet, hogy azok a mezítlábas gyerekek jobban tudtak gólt rúgni, mint a maiak?!
– Az ITA-ban azt mondták, jöjjek vissza két év után. Felvettek viszont az AMTE törpecsapatába. Rá három napra balszélsőt játszottam. Tizenhét évesen bekerültem a nagycsapatba. ’54-ben, amikor érettségiztem, megnyertük a bajnokságot.
– Mi történt veled az érettségi után?
– Felfigyelt rám a kolozsvári egyetem. Felvettek az agronómiára. Az egyetem csapatába viszont nem kerültem be. Így aztán elkerültem Iași-ba. Onnan elküldtek Konstancára, a Dinamóhoz.
– Végül elvégezted az agronómiát?
– Hogyne, megkaptam a diplomát. És Konstancán kijártam egy elektromechanikai technikumot is. Hazajöttem Aradra. És elkezdtem dolgozni a Vagongyár szerszámműhelyében.
– Mezőgazdasággal nem foglalkoztál?
– A tanyán nőttem fel. Hatéves koromtól volt pónilovam. Gyakran az istállóban aludtam a béresekkel. Mindenem volt a tanya.
– Szüleid ott laktak?
– Szüleim egy percet sem töltöttek a tanyán.
– Ők mivel foglalkoztak?
– Édesapám nagyon intelligens ember volt. Rengeteg könyve sorakozott a polcokon. Kereskedelmi felsőiskolába járt, és mezőgazdasági akadémiát végzett Budapesten… Dédnagyapám szerezte a vagyont, pécskai parasztemberként. Tizenegy fia volt. Lócsiszárként is tevékenykedett; a Monarchiának hozta a lovakat abban az időben. Tizenegy fia közül mindössze három jött haza az első világháborúból. Így a föld egyben maradt.
– Jól érezted magad a szerszámműhelyben?
– Voltak nézeteltéréseim a főnökömmel… Aztán átkerültem a hegesztő-laboratóriumba. Közben elvégeztem az edzőiskolát. Nem jött be. Aztán kijártam a bírói iskolát. Az nagyon bevált. Tizenhárom évet bíráskodtam a megyében. A hegesztéstől mentem nyugdíjba.
„Több ezer tagunk van. Nem csak magyar, román gazdák is”
– Nem értem, mi a köze a hegesztésnek a mezőgazdasághoz! Hogy kerültél a Romániai Magyar Gazdák udvarába?
– A forradalom után hívtak az RMDSZ-hez. Azelőtt, amikor politikáról hallottam, elszaladtam. Akkor odamentem. Mindent elvállaltam. Én voltam az első ügyvezető titkár, a „kultúros” Kocsik József csicskása lettem; mindenhova küldött, tettem-vettem. Amikor március végén Cziszter Kálmán lett az elnök, megkért, hogy menjek el Kolozsvárra mint mezőgazdász. Ott feladatként kitűzték, hogy alapítsam meg Aradon a Romániai Magyar Gazdák Egyesületét. Találtam két nagyszerű társat Fazekas István, a barackai borgazdaság vezérigazgatója és a kisiratosi Almási Béla doktor személyében. Egy év után megválasztottak elnöknek.
– Gondolom, nem bántad meg, hogy elvállaltad.
– A mezőgazdaságban rengeteg csodálatos dolgot láttam: például azt, hogy egy hektáron több mint egy vagon búza terem, kukoricából több mint másfél vagon… Láttam egy gazdaságban 150 hektáros mákültetvényt, amit drónokkal tartanak megfigyelés alatt. Bármelyik magyarországi mezőgazdasági kutatóintézetbe nyílt utam van.
– Említenél valami különlegeset, amit elértél az Egyesület élén?
– Az országban nincs még egy olyan egyesület, mint a mienk. Több ezer tagunk van. Nemcsak magyar, hanem román gazdák is… Egyszer, amikor kiöntött a Körös, 2500 hektárra hoztunk kukorica-vetőmagot ingyen Magyarországról. S ezt még többször megismételtük.
„Nagy csoda történt… Isten keze biztosan benne volt!”
– Hiszel Istenben?
– Nem hiszek. Meg vagyok győződve létezéséről… A Katolikus Gimnáziumban, első osztályban, a Zárdában egy délután Grúber tisztelendő „bácsi” bejött az osztályba, és megkérdezte: „Hány Isten van, kisfiam?” Rávágtam: „Egy Isten, tisztelendő bácsi.” Olyan hatalmas frászt kaptam, hogy ma sem hallok jól az egyik fülemre. Állítólag azt kellett volna mondanom, hogy: „Csak egy Isten van.” Én azóta nem léptem be a templomba.
– Végül is, milyen a viszonyod Istennel?
– Egyáltalán nem hittem benne. Addig, míg nem találkoztam vele…
– Vannak ellenségeid?
– Inkább irigyeim. Pedig nincs semmim. Engem a környék összes polgármestere a tenyerén tart. Nem tudják, hogy hova tegyenek.
– Félnek a szádtól? Attól, hogy szókimondó vagy?
– Én sohasem bántok senkit. De ha helyzetbe kerülök, akár tíz év után is, megkapja.
– Egészséges vagy?
– 75 éves koromban olyan beteg lettem, hogy alig kaptam levegőt, két lépést sem tudtam szaladni. Elmentem az orvoshoz. Azt mondta, ha három héten belül nem operáltatom meg magam, nagy baj lesz. Egy nap kisétálok a kertbe. Egy tizedmásodperc alatt valami különösen titokzatos dolog történik velem. Ma sem tudom, mi. Attól a pillanattól kezdve úgy kapok levegőt, mint régen. Utána legalább tíz négyzetmétert felástam a kertben. Attól kezdve kilométereket tudok futni.
– Mit gondolsz, mi történhetett veled akkor?
– Nagy csoda történt… Isten keze biztosan benne volt.
„Életem legszebb időszakát élem”
– Értek nagy veszteségek életed során?
– Egyik legnagyobb veszteségem a fiam tragikus halála volt. A másik az, hogy elvesztettem azt a nőt, akit a legjobban szerettem. Halála előtt arra kért, vigyek be hozzá a kórházba három szál vörös rózsát.
– Nyolcvanévesen megfordulsz még néha egy-egy csinos nő után?
– A szép mindig tetszett. Azt hiszem, mai napig több barátnőm van, mint barátom.
– Félsz az öregségtől?
– Nem. Mert nincs öregkor… A betegségtől félek, de tudom, hogy nem leszek beteg. Naponta négyszer meditálok. És légzési gyakorlatokat végzek.
– Boldog vagy most?
– Igen, úgy érzem, hogy most vagyok a legboldogabb. Bár a munkám sosem volt megfelelően elismerve, olyat csináltam, ami egyáltalán nem volt ebben az országban. Semmit sem teszek tudatosan, de mostanában minden sikerül nekem. Életem legszebb időszakát élem. A jelenem nagyszerű. Büszke vagyok a múltamra… És elmondhatom, hogy az életemben még sohasem fordult elő, hogy leüljek valakivel egy asztalhoz – mint most veled –, és elmondjam intim dolgaimat.
– Semmiféle elismerést nem kaptál tevékenységedért?
– Nem éppen. Amikor Brüsszel felfigyelt ránk, kaptam az Aradi Kereskedelmi, Mezőgazdasági és Ipari Kamarától egy oklevelet, amelyben elismerik az Agromalim Vásár megszervezéséért végzett munkámat, meg a román mezőgazdaság fejlesztéséért kifejtett tevékenységemet. Legértékesebbnek tartom az Ezüstfenyő-díjat, amit Markó Bélától kaptam 2005-ben. Megemlíteném, hogy Hódmezővásárhely tiszteletbeli polgárává választottak. És még van néhány… „Nem ijedek meg semmitől”
– Szeretsz utazni?
– Szeretek.
– Merre jártál?
– Az országon kívül voltam Párizsban, Bécsben, Berlinben, Krakkóban, Magyarország mindegyik tanyáját ismerem, az egész Szovjetuniót bejártam… És nemrégen Brüsszelbe is meghívtak.
– Hivatalos úton jártál Brüsszelben?
– Igen. Az Egyesületnek van 4-5 ezer román tagja. Amikor meghívtak, azt kérdezték, hogy lehet az, hogy egy magyar egyesületnek ennyi román tagja van?
– Sok olyan embert ismersz, akit fontosnak tartasz?
– Fontosnak tartok sok nagyszerű embert, akik a kutatóintézetben dolgoznak Szegeden, akikben annyi emberség van, hogy az ritkaság. Következnek akadémikusok, politikusok, köztük Jakab István, a Magyar Országgyűlés alelnöke, a MAGOSZ (Magyar Gazdakörök és Gazdaszövetkezetek Országos Szövetsége) elnöke, aki 20 éve segíti önzetlenül egyesületünk munkáját.
– Milyen politikai beállítottságú vagy?
– Rossz politika nincs, csak rosszul lehet csinálni.
– Hibáztál sokat az életben?
– Igen, hibáztam. Vannak dolgok, amelyeket egyáltalán nem csináltam meg. Magamért nem tettem semmit. Mindent megkaptam az élettől. Most rendkívül biztos vagyok magamban. Nem ijedek meg semmitől.
„Láttam a miniszterelnök házát”
– Hallottam, hogy idén Felcsúton is jártál.
– Láttam a miniszterelnök házát. Öt méterre van a stadiontól. Az a stadion egy műemlék.
– Makovecz Imre tervezte… Orbán Viktorral nem találkoztál ott?
– Többször találkoztam már vele. Remekül tud társalogni. Egyből letegezett. De most ott nem láttam… A Puskás Akadémia hoteljében szálltunk meg. Három napot töltöttünk ott. Minden komfortot biztosítottak. Amikor megérkeztünk, rögtön mindegyikünk mellett megjelent egy ember. Kettőnkkel ketten jártak. Minden lépésünket irányították.
– Milyen rendezvényen vettél részt?
– Háromnapos szimpóziumon voltunk, nyolc ország képviselői. Nagy Zsolttal, ifjú falugazdánkkal szerepeltünk az Egyeztető Fórum mezőgazdasági témájú gyűlésén.
– Tetszett Felcsút?
– Nagyon szép a terület. Takaros parasztházak. Az Orbáné is az.
– Hogy érezted magad ott?
– Azt láttam, hogy azok az emberek szeretnek engem.
„Brüsszelben naponta háromszor esett az eső”
– Kimaradt-e valami fontos kis csevegésünkből?
– A 2016 decemberi, brüsszeli látogatásom az Európai Parlamentben. És főleg az, hogy én ott szót kaptam. Egész Romániát képviseltem.
– Milyen nyelven szólaltál fel?
– Magyarul. Ott mindenki azon a nyelven hallgat meg, amelyiken akar.
– Miről beszéltél?
– Elmondtam, hogy Aradról érkeztem, kisebbségi csoporthoz tartozom, magyar vagyok, egy mezőgazdasággal foglalkozó egyesület tagja…
– Tetszett a város?
– Brüsszelben naponta háromszor esett az eső…
– Élvezted a látogatást?
– Nagyon emberségesen bántak velem. Én itthon nem szoktam az ilyesmihez. Már vártak, pedig nem is ismertek. Csak a reggelire felszolgált kagylókat és egyéb tengeri herkentyűket nem tudtam megkedvelni.
***
– Hozzátennél még valamit?
– Amikor megszerkeszted ezt az interjút, kérlek, arra ügyelj, hogy véletlenül se legyek benne istenítve. Add vissza azt, amit én tényleg végeztem ez alatt a 27 év alatt. Mindent szívből tettem. A magyarságomért! Annyi mindent lehetne csinálni, ha az ember EMBER lenne… – Az én életem egészen más volt, mint egy átlagemberé. Így hozta a sors.
Juhász Béla / Nyugati Jelen (Arad)

Több városban is tüntettek az igazságügy tervezett reformja ellen
Temesváron, Kolozsváron, Brassóban, Iaşi-ban, Craiován és Bukarestben is tüntettek vasárnap este az igazságügyi törvények tervezett módosításai ellen, amelyeket Tudorel Toader miniszter jelentett be az elmúlt héten.
Bukarestben a hivatalos becslések szerint mingtegy 1.600 személy gyűlt össze a Victoriei téren vasárnap este. A tiltakozók Románia, valamint az Európai Unió zászlaját lengették, és a következő jelszavakat skandálták: „Tolvajok!”, „Románia nem akar közkegyelmet!”.
A fővárosi tüntetés mintegy három órán át tartott, adta hírül az Agerpres hírügynökség.
Temesváron körülbelül kétszázan, Kolozsváron és Brassóban mintegy 150-en, Iaşi-ban és Craiován néhány tucat személy gyűlt össze vasárnap este, hogy kifejezze felháborodását az igazságügyi miniszter által kilátásba helyezett törvénymódosítások ellen.
„Le a mancsokkal az igazságszolgáltatásról!”, „Le a korrupt maffiával!”, „Tudorel, te mintaszolga!”, „ALDE és PSD, ti hazaárulók!” - ezeket és ezekhez hasonló jelszavakat skandáltak a tüntetők.
Vasárnap este az Antena 3 televíziócsatornának interjút adó Liviu Dragnea azt üzente a tüntetőknek, hogy meg kell próbálni „higgadt közvitát tartani Romániában a legérzékenyebb kérdésekről, talán sikerülni fog.”
A Szociáldemokrata Párt (PSD) elnöke leszögezte, még csak „egy folyamat kezdetén” tartanak. „Látja Ön, milyen helyzetben vagyunk? Valaki tesz néhány javaslatot. Már az egyszerű felvetés, egyszerű gondolat is támadásokat, szóbeli agressziót és rengeteg kritikát szül” – mondta Dragnea az igazságügyi miniszter javaslatai által kiváltott reakciókról.
Hozzátette, hogy a tüntetőkön kívül van egy „óriási, egyre nagyobb és nagyobb, hallgatag tömeg Romániában”, amely viszont nagyon várja a bejelentett módosításokat. Dragnea kifejtette, minden kockázatot vállal annak érdekében, hogy véghezvigye a „rendszer egészségessé tételének folyamatát”. Krónika (Kolozsvár)

Ülésezett a püspöki konferencia
2017. szeptember 18-20. között a jászvásári római katolikus egyházmegye volt házigazdája a Romániai Püspöki Konferencia őszi ülésének.
Jászvásáron találkoztak az ország katolikus püspökei, valamint Miguel Maury Buendía apostoli nuncius, érsek, hogy az egyház aktuális ügyeiről tárgyaljanak, és az egymás közötti testvéri kapcsolatot erősítsék. A konferencia meghívására az ülésen jelen volt Dario Edoardo Viganò, a vatikáni Kommunikációs Titkárság prefektusa. Böcskei László nagyváradi római katolikus megyés püspök és Virgil Bercea görögkatolikus püspök is részt vettek az eseményen, amely a tárgyalásokon kívül közös imaalkalmakat, szentmiséket és kulturális programokat is tartalmazott. erdon.ro

Kényszerből fatemplomokat?
Nem mondom, hogy Marius Pascan marosvásárhelyi képviselő netán a saját vackát gyalázza. Ugyanis az a helyzet, hogy Marosvásárhely lakossága 1910-ben összesen 25 517 főt tett ki, ebből 22 790 magyar, 606 német; román mindössze 1717. Kevés tehát a valószínűsége, hogy ebből a maréknyi románból származna a képviselő, aki az ősi magyar várost, a székelyek egykori fővárosát képviseli most.
Egy újságcikk kerül elém a tollából, abban taglalja azt az elnyomást, melyet a románoknak a Magyar Királyságban a grófok kutyája és rabszolgájaként kellett megélniük. Írja, a hazudozásban tán homokot sírva, hogy „semmi joguk nem volt, iskolát sem, templomot sem építhettek másból, csak fából, tilos volt be- és letelepedni románnak…” Itt már lehetne nevetni, hüledezni is arra gondolván, hogy akkor hogyan telepedtek le, úgy mégis? „… A románok munkájából és adójából épültek a legjelentősebb épületek Erdélyben a 19. és 20. században.”
Még kampány idején is nevetséges lenne, ha nem a mi bőrünkre menne a játékuk. Ez a képviselő ugyanis a trianoni erőszakos döntésben, s abban Románia összefércelésében Erdélyt csak úgy említi, mint ami „visszakerült” 1920-ban Romániához.
Mondottam, kacsalábon forgó történelemhez kell a kacsaláb. Az erdélyi csodálatos épületek jelennek meg előttem, a marosvásárhelyi Kultúrpalota és városháza. A kolozsvári Ferencz József Tudományegyetem, ott közel a hatalmas Magyar Nemzeti Színház, Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeum, Nagyváradról a Sas-palota… Első dolguk volt kivetni az utcára a magyar egyetemet, beköltözni mindenüvé. Azt nem jelzi ez a szeméthordalék, hogy az Erdély nélküli Regátban ugyan miért épültek százszámra fatemplomok, szép kolostorok fából 1920 előtt, ahol szabad lett volna kőpalotákat meg katedrálisokat építeniük.
Azt is írja – azzal kezdi! –, hogy az Orbán-kormány részéről támadó, hadi propaganda indult Románia ellen. Lám, itt és most történelmi hadi helyzetet építenek a mi saját adónkból minden ellen, ami magyar.
Védjék a tények magukat! Jerney János kutató történész könyvéből idézek (Jerney János: Keleti utazás a magyarok őshelyeinek nyomozása végett, 1844–45) – rosszindulat miatt szellemileg visszamaradottak számára. „II. Rákóczi György erdélyi fejedelem rendeletére 1643–48-ban kiadott Biblia oláh fordítása a legrégibb Neamțiban”. Nem látogatóba ment az egykori Németvár (Neamți) kolostorában, hanem nyilvánvaló magyar nyomokon, a városalapítókén. Az akkor, 1844-ben ezer szerzetest befogadó kolostorban még mindenki tudott a magyarok moldvai szerepéről.
Szintén a sok kutatás után fogalmazza meg Jerney: „Elsorolom itt azon legrégibb oláh munkákat annak is bizonyságára, hogy miszerint az oláh nyelv a magyar fejedelmek és pártfogók alatt Erdélyben nyeré míveltetésének első csíráját.” Ettől a tapasztalattól, mely tudományos nem lesz a lélek nemesebb, a magyar magyarabb. És a mai Románia csak gyengébb és szánalmasabb a maga anyagi helyzetében. A hazudozás még itt sem lehet nemzeti cél.
Marius Pascan szerint tiltva volt Erdélyben a román oktatás. Nézzük csak a Biblia román fordítása után. Maga a kétkötetes történelmi mű szerzője, Jerney írja: „Alább a magyar–oláh viszonyoknál látni fogjuk Gelei István 1640-diki leveléből Rákóczi György fejedelemnek az oláh nyomda iránti gondoskodását.” Igen, anyanyelven iskolát, könyvet!
Németvár szerzetesei a búcsúpohárnál mondták a vendégnek, hogy aztán jót írjon róluk. Igen, igazat! Tovább Moldvában. Kotnár. „Beérvén a faluba, tüstént a kántort tudakoltam. Neve Nikolai, jászvásári születésű (ma Iași), nyelve csángós, minthogy Forrófalván tanulá a kántorságot. A mostani magyar templom első tekintetre elárulja a XIV. században épültét… A másik magyar templom ettől félórányira… A temetőben még magyar fejfák. Az egyiken írás: Roka Panna Marya, 1816.” Egy 1412-beli oklevélen az írás: Forum Jaszkytarg. Jászvásárban jegyzi Jerney azt is, hogy a targ, turg, tirg az oláh nyelvben vásárt jelent. Ezt legalább tudja a cikkíró román képviselő Târgu-Mureșben… Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Református sziget a szász tenger kellős-közepén
Templommentő misszió a szomszédban
Mindmáig szerényen azt hittem magamról, hogy a Székely Kalendárium szerkesztőjeként úgy ismerem Erdély délkeleti részét, mint a tenyeremet, elvégre az elmúlt évek folyamán igyekeztem majd minden településére eljutni, még a legeldugottabb falvakba is. Ezért szerfölött meglepődtem, amikor pár hete Ferkó Zoltán azzal hívott fel telefonon, hogy Kóborról Kézdivásárhely irányába tart, és szívesen felkeresne. Amíg megérkezett, röstelkedve ugyan, de rákerestem Kóbor nevére az interneten, s meglepődve állapítottam meg, bizony nem jártam ott. Pedig itt van a „szomszédban”, Székelyföld határától alig 25 km-re keletre, az Olt-melléki hegysorhoz tartozó Hortobágy (!) magas dombjai között, Szászföld egyetlen református (értsd: magyar) falujaként sajátos, székely kötődésektől sem mentes, titokzatos múlttal, aminek megismeréséhez hajdanán tatár ostromot is kiálló templomerődje nyújthat némi kapaszkodót. Ezt kellene megmenteni a pusztulástól.
No, de előbb kezdjük Ferkó Zoltánnal. Tíz évvel ezelőtt már szerepelt lapunkban híressé vált zarándokútja révén: a Keresztszülők a Moldvai Csángómagyarokért Egyesület alelnökeként elkerékpározott előbb Vatikánba, onnan pedig – egy rövid repülős szakaszt is beiktatva – a moldvai Jászvásárig, a moldvai katolikus püspökségig, így próbálván felhívni a közvélemény és az egyházi elöljárók figyelmét az anyanyelvű oktatásban is gátolt moldvai magyarok magyar misézés iránti igényére. Egyszerűen nem értette, hogy még azokban a falvakban sem lehet magyar nyelven dicsőíteni Istent, ahol mindenki, még a pap is magyarul beszél! Másfél hónap alatt négyezer kilométert tekert le akkor, a Vatikánban petíciót nyújtott át Pietro Parolinnak, a Szentszék külügyminiszter-helyettesének, Jászvásáron Petru Gherghel püspökkel folytatott megbeszélést. Persze, azóta is megoldásra vár ez a kérdés, egyedül Pusztinában tartanak néha magyar misét.
Joggal vetődik fel a kérdés, hogy mitől lesz egy budapesti születésű fiatalember Moldva szerelmese, aki csak húsz évvel ezelőtt, 21 éves korában jutott el először Erdélybe? „Magyar szakon végeztem, mindig is érdekeltek a különböző tájegységek, nyelvjárások, no meg a külhoni magyarság sorsa is, és ez az egyetemen csak tovább erősödött – meséli. – Fejembe vettem, hogy elmegyek Moldvába, ahol még a régi magyar nyelvet beszélik, és onnantól fogva ettől a kötődéstől nem tudok szabadulni.”
Ez a kötődés később erős érzelmi töltetet is kapott, hiszen ott ismerte meg azt a marosvásárhelyi lányt is, aki szintén Moldvába ment magyarul tanítani, és aki nem sokkal később a felesége lett – most már két gyerekük édesanyja. Igaz, a tanári diploma megszerzése után nem egyenes út vezetett Lábnyikba: előbb a mobil távközlésben dolgozott, aztán kiment egy évre Sydney-be. Felszolgálóként tanulta az angol nyelvet, látogatta a magyar közösség rendezvényeit.
Moldvából Kóborra
Nem sokkal Moldvából való hazatérése után jelentkezett a magyar kormány által indított Petőfi-programba. Ennek lényege, hogy a külhoni magyar területekre, leginkább a szórványba küldenek ki ösztöndíjasokat, akik a helyi magyar közösséget igyekeznek segíteni, programokat szervezni számukra. Kóborban négy évvel ezelőtt már megfordult, amikor az erdélyi szórványkollégiumokat látogatta végig – akkor is inkább a szórvány érdekelte.
„Most Kolozsváron kezdtem, Vetési László elküldött Segesvárra, onnan, a Gaudeamus Alapítványtól előbb Kőhalomba irányítottak, majd Szegedi László, a Brassói Református Egyházmegye esperese, aki most is a mentorom a programban, Kóbort jelölte ki missziós állomáshelyemül. Így kerültem el ebbe világtól elzárt kis faluba, amely Kőhalomtól háromnegyed órányi autózásra fekszik. Már akkor feltűnt, hogy rengeteg üres ház áll ott.” Közel száz évvel ezelőtt, az 1920-as népszámláláskor 944 lakosából még 826-an vallották magukat magyarnak (115 románnak, 2 zsidónak, 1 németnek) ma alig kétszázan lakják, ennek mintegy harmada magyar, a többi román és roma. „És ami nagyon érdekes – magyarázza Zoltán –, hogy egy kis református szigetet képez az evangélikus Szászföldön, a környező falvakat régen többnyire csak szászok lakták! Szászföld geometriai központjának is tekinthető, hiszen majdnem egyenlő távolságra esik Brassótól, Nagyszebentől, Segesvártól, Medgyestől.”
Vajon ebben a geometriai központban, ebben a szász tengerben lakói miként tudtak megmaradni reformátusnak? – töprengek félhangosan. „Ez nagyon jó kérdés, magam is keresem rá a választ. Úgy gondolom, a földrajzi elszigeteltség lehet a magyarázata. Mindenesetre biztosnak tűnik, hogy mindig is magyar többségű falu volt, bár a szász befolyás érződik az építészetén, a korábbi népviseleten, de úgyszintén székely hatás is tetten érhető, főként beszédükben. A vallás régen nemzetiségi alapon is meghatározónak számított. A szászok a reformáció idején evangélikusok lettek, a magyarok vagy megmaradtak katolikusnak, vagy kálvinista, unitárius vallásra tértek át. Mivel a kóboriak alapvetően magyarok voltak, már a nemzeti–etnikai korlát is megtartotta őket reformátusoknak. Ez a vallási–etnikai hovatartozás-tudat tartja össze ma is a magyar közösséget.”
Székelyek az ostromban
A faluban szász mintára építették a templomot, de hogy kik, mikor, pontosan nem tudni, mint ahogy a település eredete is homályba vész. Annyit azonban tudunk róla, hogy az igazolhatóan a legrégebbi Brassó megyei település, első írásos említése 1206-ból való. Egyes vélekedések szerint teuton lovagok alapították, szász lakosait 1432-ben egy török támadás során kiirtották, helyükbe székelyek telepedtek. A székelyek egy újabb csoportja a 16. század második felében érkezhetett ide, mert akkoriban földijeink közül sokan menekültek Kóborra, főként a jobbágy-teherviselés elől. János Zsigmond fejedelem egyik 1570-es okleveléből tudjuk, hogy Székelyderzsről, Petki Mihály uradalmáról két jobbágy, Szabó László és Szabó István Kóborra szöktek. A faluról nemrég Kósa Jolán írt monográfiáját, de Balázs János is foglalkozik vele Kő kövön című kötetében.
Maga az Istenházát körülölelő védőfal négyszög alakú, 50 méter hosszú, 32 méter széles, sarkain valamikor bástyák álltak. A falak négy méter magasak, félköríves lőrésekkel. A délnyugati tornyot 1900 környékén bontották le. Komoly erődítmény lehetett, mert 1658-ban, abban az évben, amikor az alsócsernátoni is, sikerrel állt ellen egy tatár ostromnak – bár olyat is olvasni, hogy „a tatárok 1658-ban lerombolták a falu templomát, amely feltehetően egy román kori előzményekkel bíró 15. századi gótikus templom lehetett”, néhány évtizeddel később építették újjá.
Amit biztosra vehetünk, hogy az 1802-es földrengés alkalmával leégett a templom, a bástyák és majdnem az egész falu. Az erősen megrongált bástyatornyokat elbontották, ma csak kettő áll (a harmadik helyén kántori lak épült), a harangtorony (Zwingli-bástya) és az ún. „szalonnabástya”; a falu népe egykoron itt tárolta a szalonnát. Na, és áll még maga a templom – ezt kellene most sürgősen kitakarítani, rendbe tenni, turisztikai látványossággá varázsolni. A jó példa adott, a nem mesze meghúzódó, valamikor úgyszintén székelyek lakta Szászfehéregyháza, amelynek Károly brit trónörökös segítségével felújított evangélikus templomát több ezer külföldi keresi fel évente. Kóboron is sokat segítene a faluturizmus fellendülése, de ahhoz előbb meg kell menteni ezt az építészeti gyöngyszemet.
A misszió nagy célja
„Szegedi László esperes úr segít ebben, de óriási befektetés szükségeltetik – mondja Ferkó Zoltán. – És ez lenne a nagy célja a missziónak. Tudom, hogy amíg én ott ösztöndíjas vagyok, kevés esély van rá, hogy befejeződjön, de elindítani el lehet. Jó lenne, ha Erdélyből, az egész Kárpát-medencéből minél többen eljönnének ebbe a faluba, annak utolsó óráiban, mert még el lehet kapni azt a kis magyar közösséget, ahol legfiatalabb korosztály 60 éves, de a többség már 70–80 éves. A munkaképes középkorosztály Nyugaton vagy Magyarországon dolgozik. Van ugyan három tizenéves lány, akik még tudnak magyarul, de az utánuk jövő nemzedék már más nyelven fog beszélni…”
Tényleg, milyen sors várhat arra a közösségre, ahol csak óvoda és 1–4. osztályos iskola működik, de az is csak román nyelven! De nincs is, akit magyarul oktatni, hiszen a gyerekek többsége román vagy vegyes családból jár oda. Szinte hihetetlennek tűnik a Néptanítók Lapjának 110 évvel ezelőtti híradása, miszerint „a Nagyküküllő vármegyei Általános Tanítóegyesület kőhalmi járásköre Kóboron tartotta meg őszi rendes közgyűlését.” Boldog békeidők…
„Augusztus végén érkeztem, a program kilenc hónapig tart – folytatja a feladatok sorjázását Ferkó Zoltán. – Első lépésben a templomkertet kellene rendbe tenni, nagyon benőtte a bozót. Ide főként ember kell és gép, egy kisebb csapat egy hét alatt ki tudná takarítani. A református egyház komoly pályázatot nyújtott be a magyar kormányhoz, emellett keressük az uniós alapokat is, hiszen a falu nem csak a magyar kulturális örökség része, hiszen szász mintára épült, így egész Európa számára kincs, ami, ha elvész, többé nem lehet előteremteni.”
A világon egyetlen Kóbor van
Ferkó Zoltán emellett a közösségépítésben is szerepet vállal. „A faluban idős emberek élnek, akiknek nehezére esik a saját otthonukat elhagyni, úgyhogy én járok hozzájuk sorban, illetve ezt csináltam az első hetekben. A kétheti istentisztelet mellett összejövetelt szervezek számukra, a parókián megbeszéljük a legsürgősebb tennivalókat. Sok mindenben elkel a segítség. Orvosságot hozok Olthévizről, beviszem Sepsiszentgyörgyre azokat, akik magyar állampolgárságot szeretnének… Sajnos mindegyik magyar család magára van utalva, külön-külön küszködnek, és elmondásuk szerint nem látják a jövőt, sokszor úgy érzik, a semmiért küzdenek. Mezőgazdaságból él, aki még munkaképes, a 60–70 éveseknek még vannak még juhaik, marháik, ezzel foglalkoznak. Más megélhetési lehetőség nincs a faluban.”
Kóbort (románul Cobor, németül: Kiwern) legkönnyebben az E60-as útról lehet megközelíteni: Kőhalom (Rupea) előtt, Olthévíznél (Hoghiz) kell letérni Alsókomána (Comăna de Jos) irányába, ott nyugatra fordulunk Királyhalma (Crihalma), illetve Szásztyukos (Ticuș) felé, innen pár kilométernyi földút vár ránk a faluig. Meg lehet közelíteni északról, Zsiberk (Jibert) felől is, de az csak terepjáróval járható, mint ahogy személygépkocsival Felmér (Felmer) felől érkezni sem tanácsos.
„Szállást családoknál lehet keresni, magam is tudok ebben segíteni, illetve a parókián is le tudunk fektetni pár személyt – ajánlkozik Ferkó Zoltán. – Van egy német vállalkozó, aki csinált oda egy hagyományőrző farmot, lovakat tart, nála is van szálláslehetőség, de az nagyon drága, mert nyugati turistáknak szól. A templom most, romos állapotban is szép, be lehet menni, látogatható, fel lehet menni a harangtoronyban, az orgona fele még ép. Nemrég egy holland házaspár vendégeskedett nálunk, és a hölgynek sikerült megszólaltatnia pár orgonasípot. Most a még megmenthető, visszafordítható állapotában leledzik, de ha várunk 5–10 évet, már nem lesz visszaút. A világon egyetlen Kóbor van – ha ez eltűnik, más nem lesz.”
Aki anyagilag szeretne hozzájárulni a templom felújításához, illetve a falu megmentéséhez, a kóbori református parókia bankszámlaszámára utalhat pénzt:
Parohia Reformata Cobor RO17RZBR 0000 0600 06974290
Adószám (cod fiscal): 1383 6440 Kocsis Károly / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Bogdánffy Szilárd mindig felfelé nézett
Október 3-án, kedd este, Boldog Bogdánffy Szilárd ünnepén Exc. Böcskei László megyés püspök szentmisét mutatott be a nagyváradi Székesegyházban. Prédikációjában hangsúlyozta: a vértanúhalált halt főpásztor egyenes ember volt, kitartóan haladt a cél felé.
A bevezető részben Böcskei László megyés püspök arra hívta fel a figyelmet: amikor a történelem folyását szemléljük, általában korokról szoktunk beszélni, attól függően, hogy milyen személyeket, szemléletet, berendezkedést határozunk meg, akarunk leírni, jellemezni. Vannak kiemelkedő, fényes periódusok, amelyek a fejlődés jeleit hordozzák, és vannak hanyatló korok is, amikor azt tapasztaljuk, hogy elszabadult az igazságtalanság és a gonoszság. Akárhogy nézzük azonban a dolgokat, azt láthatjuk, hogy mindig léteznek olyanok, akikről nem mondható el, hogy fent vagy lent voltak, ugyanis ők egyenesek voltak, kitartóan haladtak egy nemes cél felé, akár áldozatok árán is. Ilyen volt Bogdánffy Szilárd is: egyenesen állt, kitartóan követte Krisztust, amikor pedig rá emlékezünk, nem csak a közbenjárását kérjük, hanem azt is, hogy mi is olyan célratörő, kereső emberek legyünk, mint ő.
Az evangéliumi részlet Szent Máté könyvéből szólt. Homíliájában az egyházmegye főpásztora felidézte, hogy Bogdánffy Szilárd 1911. február 21-én született és 1934. június 29-én szentelték pappá. Ezután egy tevékenységekben gazdag időszak következett az életében, főleg tanárként és nevelőként, de lelki vezetőként is szolgált egyházi intézményekben, iskolákban, illetve közben püspöki titkár, tanácsadó is volt. Egy olyan korszakban teljesített szolgálatot, amikor az egyház hagyományos struktúrái megpróbáltatásoknak voltak kitéve a regnáló hatalom részéről, mely szét akarta verni mindazt, ami évszázadokon keresztül megszilárdult, de nem illett bele az új ateista rendbe. És a váradi egyházmegye is egy ilyen szálka volt a kommunisták szemében. 1948-ban XII. Piusz pápa életre sújtó, az egyház javát biztosító döntést hozott azt látva, hogy sötét fellegek közelednek: első lépésként helyettes ordináriusokat nevezett ki, majd 1948 és 1950 novembere közt püspökök lettek titokban felszentelve. Bogdánffy Szilárdot 1949. február 14-én volt titokban püspökké szentelve a bukaresti nunciatúra kápolnájában, és hamarosan, április 6-án már le is tartóztatták őt. Innen kezdődik saját kálváriája, melyen keresztül meghozta a végső áldozatot. 1953 októberéig Nagyváradon, Máramarosszigeten, Bukarestben, Zsilaván, Capu Midián és Nagyenyeden raboskodott. A sok bántalmazás, nélkülözés, éhezés, embertelen bánásmód felőrölte az egészségét. Emiatt és az elégtelen orvosi kezelésnek betudhatóan 1953. október 1-jén vértanúhalált halt. 2010. október 30-án iktatták a boldogok sorába a nagyváradi Székesegyházban. Ő volt az első azok közül, akik a hazai kommunista hatalom áldozatai, és boldoggá lettek avatva: dr. Scheffler János Szatmárnémetiben, Vladimir Ghika Bukarestben és Anton Durcovici Jászvásáron.
Kell egy kulcs
Arról is beszélt Böcskei László: napjainkban sajnos olyan világban élünk, amikor az én és a most, a nekem és az itt, az értem és az azonnal a fontos, amikor a jövő, az értékek kerülnek szóba. Ilyen helyzetben különösen lényeges, hogy igazodjunk valakihez, vagy valamihez, kell egy kulcs, mely megnyitja a kaput abba az irányba, mely az emberiség javát szolgálja. Hívő emberként pedig nem kesereghetünk, hiszen van kitől tanulnunk. Nem azoktól, akik saját okoskodásuk miatt gondolták azt magukról, hogy naggyá lettek, hanem akik a Krisztushoz való igazodásuk folytán váltak valóban azzá. És ilyen volt Bogdánffy Szilárd is, egy olyan kor embere, melyet sokan legszívesebben kitörölnének az emlékezetükről, nem beszélnének róla, a vértanú püspökről pedig azt mondják, hogy túl brutális üzenetet közvetít, a magatartása pedig radikalizmust sugall. Hozzánk azonban közel áll Bogdánffy Szilárd, hiszen mi sem élünk egy megpróbáltatásoktól mentes világban, nem vagyunk megkímélve a küzdelmektől és megpróbáltatásoktól, miközben tudnunk kell nekünk is, hogy igazán értékes dolgokat csak áldozatok árán lehet elérni, és nem céltalanul bolyongunk, hanem küldetésünk van. Ezért kell igazodnunk őhozzá, aki dr. Boros Béla érsekhez hasonlóan mindig felfelé nézett, és a kipróbált hit ikonjaként nem görbült meg, mert tudta: kicsinek lenni, szinte megsemmisülni a világ előtt – ez emel fel igazán és teszi jelszerűvé az életünket. És ez nem egy olcsó reklám, hanem kipróbált életminta, ami célhoz vezeti mindazokat, akik Istennel, Istenre hagyatkozva építenek. Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro

A kolozsváriakat is megosztja a felületes oltási törvénytervezet
Mégsem büntetnék a szülőket, ha megtagadják az oltást
Több mint két órán át tartó közvitát szervezett tegnap, a Kolozsvári Polgármesteri Hivatal üvegtermében három Kolozs megyei honatya – köztük az egyébként orvos végzettségű László Attila RMDSZ-es szenátor. Amint az várható volt, a jelenlevők két táborra szakadtak, oltás-támogató, illetve oltásellenes táborra. A jelen levő parlamenti tagok, orvosok egyértelműen az oltás mellett foglaltak állást, míg a vitán részt vevő civilek – szülők – szinte mind oltás-ellenesek voltak. Habár a vita nem volt mentes a feszültségektől, László Attilától megtudtuk, Kolozsváron igencsak civilizált hangnemben folyt a beszélgetés: a jelenlevők például nem nácizták le a parlamenti tagokat azért, mert a készülő oltástörvény-tervezetben kötelezővé tennék a védőoltások beadatását. László Attila szerint egyébként a tervezet még pontosításra szorul, remélhetőleg az elfogadott törvény majd mindenki számára megnyugtató lesz – tette hozzá.
A Kolozsvári Polgármesteri Hivatal üvegtermében a készülő oltástörvény kapcsán meghirdetett közvitán hamar két pártra szakadtak a jelenlevők. A szülők – IT-szakemberek, ügyvédek, papok stb. – egyértelműen az oltás kötelezővé tétele ellen tiltakoztak, mivel úgy gondolják, hogy ez a rendelkezés sérti jogaikat. A szülők szerint az oltásoknak számos mellékhatása van, amelyekről hallgatnak a szakemberek.
László Attila szenátor szerint a jelenlegi oltástörvény-tervezet ötéves parlamenti mandátuma alatt a legrosszabbul, azaz legfelületesebben kidolgozott tervezet, amelyet három évvel ezelőtt nyújtottak be, azóta számtalan módosításon esett át, de az eredmény még mindig nem elégséges. Marius Nicoară liberális szenátor szerint is ellentmondásos a tervezet, és javítani kell rajta. Dr. Florin Stamatian képviselő az oltások elhanyagolható mellékhatásairól értekezett.
– Botrányosnak tartom, hogy 34, kanyaróban elhunyt gyermek halála miatt kötelezni akarják a szülőket arra, hogy beoltassák gyermeküket. Az egészségügyi szolgáltatásokat biztosítania kell a szaktárcának, de nem kötelezővé tenni – közölte egy IT-szakemberként bemutatkozó apuka. Egy nő azt állította: a gyerekkorban kapott oltások mellékhatásának áldozata. Egy másik apuka a gyermekek elleni merényletnek tartotta az oltások kötelezővé tételét. Egy ügyvéd anyuka pedig elmondta: az oltások kötelezővé tétele sok szülő számára nem elfogadható, hiszen mindenki fél a mellékhatásoktól, és ez a félelem indokolt. Egy joghallgató pedig azzal vádolta a jelen levő parlamenti tagokat, hogy „orvosi diktatúrát” készülnek bevezetni ezzel a törvénnyel.
A vitán felszólaló háziorvosok megpróbálták az oltások hasznát és értelmét ecsetelni – mindhiába.
Dr. Molnár Endre nyugalmazott járványügyi szakorvos kérdésére, miszerint hányan olvasták el a törvénytervezetet, mély csend lett a teremben. A szakember szerint tényleg szükség van a törvénytervezet javítására, és jobb lett volna az oltási kötelezettséget kormányhatározatba vagy minisztériumi rendeletbe foglalni.
A vita után László Attila a beszélgetés civilizált jellegét emelte ki, ugyanis a bukaresti közvitán a közönség lenácizta a parlamenti tagokat.
Florian Bodog egészségügyi miniszter egyébként szerdán este Jászvásáron pontosított a témában: álhír, hogy megbüntetnék azokat a szülőket, akik nem oltatják be gyermekeiket.
– A kötelező oltástörvény előírja, hogy a szülő köteles részt venni a tájékoztatókon. Azokat a szülőket bírságolnánk majd meg, akik elutasítják a tájékoztatón való részvételt. Azt az álhírt próbálták kelteni, hogy megbírságoljuk azokat a szülőket, akik visszautasítják az oltást. Nem igaz, csakis akkor büntetünk, ha a szülő nem vesz részt a tájékoztató üléseken. Az a szülő, aki visszautasítja az oltást, magára vállalja a teljes felelősséget – nyilatkozta az egészségügyi miniszter.
László Attila RMDSZ-es szenátor szerint még nincs leszögezve, hogy ezeket a tájékoztató tevékenységeket ki, mikor és hol valósítja meg. Vélhetőleg majd a háziorvos tájékoztatja a szülőket, azok pedig aláírásukkal igazolják a tájékoztatás tényét. Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár)

Rendszerváltozás óta nem jelent meg ennyi magyar irodalmi mű románul
Rendszerváltozás óta az idén jelenik meg a legtöbb magyar irodalmi mű román nyelven, ami azt mutatja, hogy a magyar irodalomnak van piaca Romániában – nyilatkozta pénteken az MTI-nek Kósa András László, a Balassi Intézet bukaresti központjának igazgatója.
A kötetek többsége a Külgazdasági és Külügyminisztérium Balassi Intézetének Publishing Hungary nevű programja keretében jelenik meg. Az intézet a Duna-térség kulturális összefüggéseivel foglalkozó Donau Lounge irodalmi projekt égisze alatt vesz részt a kelet-romániai Jászvásáron (Iasi) vasárnapig tartó Nemzetközi Irodalmi és Fordítási Fesztiválon (FILIT), amely a régió legnagyobb műfordítói szakmai fóruma. A fesztiválon bemutatják a román könyvpiacon idén megjelent, illetve megjelenés előtt álló magyar irodalmi fordításokat. Ezek között Márton Evelin Szalamandrák éjszakái, Bartis Attila A vége, Garajszki Margit Bartók és a fából faragott királyfi, Gárdos Péter Hajnali láz, Rusz Lívia összes képregénye, Gerlóczy Márton A csemegepultos naplója, Csender Levente Egyszer majd el kell mondani, Kiss Csaba Drámák, valamint A másik forradalom – Alternatív ötvenhat című műveket. Kósa András László felidézte, 1989 előtt Románia és Magyarország között megállapodás volt arról, hogy a román és a magyar irodalomból rendszeresen készülnek kölcsönös fordítások. Ennek fő hajtóereje a bukaresti Kriterion kiadó volt, amely 1989 után már nem tudta vállalni ezt a szerepet. Megszűntek a műfordítói szemináriumok, a bukaresti hungarológia tanszéken csökkent a magyar órák száma, ezért az 1990-es évek végétől űr keletkezett, magyar irodalmi mű ritkán jelent meg románul – magyarázta az igazgató. A Balassi Intézet eddig háromszor szervezett Balatonfüreden a Magyar Fordítóházzal és a Román Kulturális Intézettel együttműködve magyar-román műfordítói szemináriumot George Volceanov vezetésével, de több olyan rendezvény is volt, ahol írók, kiadók és műfordítók találkozhattak egymással.
„Ezeknek a programoknak is köszönhetően megjelent egy új műfordítói nemzedék, és ha sikerül biztosítani a szükséges anyagi támogatást, a jövőben is fenntartható az idei ütem” – mondta az igazgató. Fontosnak nevezte, hogy van érdeklődés a román kiadók részéről a magyar irodalom iránt. Példaként említette, hogy a magyar irodalom közlését eddig is kiemelten kezelő Curtea Veche mellett a két legnagyobb román kiadó, a Polirom és a Humanitas is kezdi megjelentetni magyar szerzők műveit. Bartis Attilának most jelent meg A vége című regénye a Poliromnál, amely az író A nyugalom című regénye második kiadását is megjelentette. szatmar.ro

Nem Szent László leányának ereklyéit csókolgatják az ortodox románok
Nem Szent László leányát tisztelik Moldva védelmezőjeként a román ortodox hívők, ám az görögkeleti szentek sorában a bizánci császárnévá lett magyar királylány is megjelenik Magyarországi Szent Irén (Eiréne) néven.
Nem Szent László király leányának, Piroskának az ereklyéihez zarándokolnak október 14-én a romániai ortodoxok – erősítette meg a Krónikának Marton József pápai prelátus, egyetemi tanár. A gyulafehérvári Hittudományi Főiskola és Papnevelő Intézet oktatóját annak kapcsán kérdeztük, hogy a Maszol hírportálon olyan cikk jelent meg, miszerint a napokban „románok tízezrei tolonganak megcsókolni egy magyar királynő ereklyéit Iași-ban”. Az egyháztörténetet is oktató egyetemi professzor elmondta, bár az ortodox vallásban Szent László király leányát, Piroskát is szentként tisztelik, nem azonos a román ortodoxok egyik legnagyobb szentjével, akinek ereklyéit Iași-ban őrzik.
Mint mondta, Szent László király leánya bizánci császárnéként tért át az ortodox hitre és az Eiréné (Irén) nevet kapta. Szentté avatása az egyházszakadás után történt, így a római katolikus egyházban nem örvend akkora tiszteletnek, az ortodoxok – így a romániai görögkeleti vallásúak is – ellenben szentként tisztelik.
A Wikipédia szerint az 1088–1134. augusztus 13. között élt Árpád-házi magyar királylány, Piroska, Szent László magyar király és Adelhaid rheinfeldi hercegnő elsőszülött leánya 1104-ben II. (Komnénosz) János bizánci császár felesége lett. Ő a konstantinápolyi Mindenható Megváltó Krisztus (Pantokrátor) monostor és a hozzá tartozó karitatív kórház alapítója.
Magyarországi Szent Irén (Eiréne) néven az ortodox egyházakban szentként tisztelik, mozaikképe a Hagia Szophia székesegyházban is látható.
Emléknapját az ortodox liturgia szerint augusztus 13-án tartják. Kultuszát később a római és görög katolikus egyház is átvette.
A román ortodoxok egyik legfontosabb szentje, Szent Piroska (Prea Cuvioasa Maica Paraschiva) szintén a 11. században élt, ellenben Trákiában, a Konstantinápolytól nem messze található Epivat faluban született, gazdag szülők gyermekeként. Ő azonban a szegénységet választotta, szerzetesnek állt, majd a Szentföldre zarándokolt és apácaként ott élt.
Ereklyéit 1641-ben Vasile Lupu moldvai uralkodó hozta el Iași-ba, az általa alapított templomba, de azokat 1889 óta az érseki székesegyházban őrzik.
A román ortodox egyházban – de más keleti rítusú egyházakban is – csodatevőként és gyógyítóként tartják számon, Moldva védőszentjeként tisztelik.
Ünnepét október 14-én tartják, a nép Szent Péntek (Sfânta Vineri) néven is emlegeti.
Ünnepnapján hívők tízezrei zarándokolnak el ereklyéjéhez, a Hotnews hírportál szerint idén több mint 40 ezer személy látogatott el Iași-ba, és péntekről szombatra virradóra öt kilométeres sor alakult ki az ereklyénél. A hideg és a kimerültség miatt az éjszaka folyamán több mint száz személy szorult orvosi ellátásra. Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)

23. Nemzetközi Vegyészkonferencia
Biotechnológiák és informatikai alkalmazások a kémiában
Beszélgetés dr. Majdik Kornéliával, az EMT Vegyész szakosztályának vezetőjével
Az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság (EMT) Kémia Szakosztálya immár 23. alkalommal szervezte meg a Nemzetközi Vegyészkonferenciát, melynek helyszínéül idén Hunyad megyét, illetve Dévát választották. A megyei tanfelügyelőség termeiben október 25–28. között zajló eseményen 160 kutató, vegyészmérnök, előadótanár, doktorandus és egyetemi hallgató vesz részt.
A konferencia első napját a megyével való ismerkedésre szánták a szervezők. Alkalom nyílt megismerni a marosillyei Bethlen Gábor szülőházat, a brádi Aranymúzeumot, Déva város nevezetességeit, a Szent Ferenc Alapítványt.
A helytörténeti kirándulás alkalmával beszélgettünk a konferencia elnökével, dr. Majdik Kornéliával, az EMT Vegyész szakosztályának vezetőjével.
– 1995 óta minden esztendőben megszervezzük a Nemzetközi vegyészkonferenciát, mely lefedi a kémia és vegyészmérnöki szakterületeket és magyar nyelvterületen a legjelentősebb ilyen jellegű tudományos rendezvényként tartják számon. Általában 150-160 résztvevővel számolunk. Ez a szám nagyjából fele-fele arányban oszlik meg erdélyi és magyarországi érdeklődők között. Az évek folyamán Kanadából, Hollandiából, Németországból, Szlovákiából is voltak előadóink. Nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy minél tágabb körben meghirdessük a rendezvényt és alkalmat kínáljunk az egyetemi oktatóknak, kutatóknak, vegyészmérnököknek, egyetemi hallgatóknak, doktoranduszoknak, közép- és általános iskolai tanároknak, a találkozásra, a szakmán belüli újdonságok megismerésére, csúcstechnológiák, különböző kutatási irányzatok bemutatására. 23 éves múlttal a hátunk mögött örömmel tapasztalom, hogy már olyan előadóink is vannak, akik évekkel ezelőtt diákként voltak jelen a konferenciákon, most pedig egyetemen dolgozó oktatóként folytatják a kutatómunkát. És az is biztató jel számomra, hogy nagyon sok a visszatérő vendégünk.
– Idén milyen témákra összpontosít a konferencia?
– A megnyitót követően 4-5 plenáris előadás lesz, amely egyfajta kitekintést nyújt új kutatási eredményekre, majd következik a doktorandusz-plénum, ahol az ifjú kutatók mutathatják be 10 percben munkáikat, végül pedig szekcióelőadások lesznek. Idén a plenáris előadások tematikája a polimér kémiához, a kromatográfiás mérési lehetőségekhez, az élelmiszer-kémiához kapcsolódik. Utóbbi témában például a borhamisításról és a hamisítás kimutatásában alkalmazott analitikai módszerekről hallhatunk érdekesnek ígérkező előadást. De szó lesz prebiotikumok előállításáról, vércukorszint-csökkentő gyógynövények hatásának vizsgálatáról, fanedvminták elemanalitikai vizsgálatáról, illetve számos más rendkívül érdekes téma kerül terítékre.
– Romániában, illetve Magyarországon mennyire támogatott jelenleg a vegyi kutatás?
– Itt két síkot különböztethetünk meg. Van az ipart közvetlenül kiszolgáló kutatómunka és van a kifejezetten tudományos célú kutatás. Ez utóbbi hozzátartozik az egyetemek tevékenységi köréhez. Általában minden egyetemen van kutatócsoport, melyben tanárok, diákok, doktoranduszok, de hivatásos kutató vegyészek is részt vesznek. Van néhány kutatóintézet is az országban Bukarestben, Iaşi-ban, sőt Kolozsváron is van egy analitikai kutatóintézet. Az egyetemeken történő kutatómunkát a minisztérium projekteken keresztül támogatja. Ezen kívül vannak bel- és külföldi pályázatok, akár EU-s lehetőségek is. Ezeket meg lehet pályázni. Nem könnyű, de aki kutatni akar, annak van rá lehetősége. Amennyire rálátásom van, hasonló a helyzet Magyarországon is.
– Melyek azok a szakterületek, amelyekre nagyobb az igény pillanatnyilag? Merre tart a vegyi kutatás?
– Sokáig a BBTE kémia- és vegyészmérnöki karának dékánjaként dolgoztam és azt láttam, hogy megnőtt az érdeklődés a vegyészmérnöki képzés iránt. Keresettebbek lettek, jobban el tudnak helyezkedni Európában és a világon mindenütt. Úgy tapasztalom, hogy a biotechnológia és az automatizálás, az informatika alkalmazása a vegyi tudományban – ez az a két terület, ami robbanásszerűen fejlődik, amire óriási igény van. A mindennapi életben a biotechnológia nagyon tág fogalom. A vegyészethez kapcsolódva az élelmiszeriparban, környezetvédelemben, gyógyszeriparban válik jelentőssé. Persze a köztudatban a biotechnológiát gyakran társítják a génsebészettel, és sokaknak rögtön a klónozott juh, Dolly jut eszébe. De ennél sokkal tágabb fogalmat jelent és a biotechnológiai lehetőségek skálája hihetetlen iramban növekszik. Mint említettem, idei konferenciánk előadásainak sorában is gyakori az ehhez kapcsolódó kutatás bemutatása. Rendkívül fontosnak tartjuk, hogy a szakmában dolgozók minél szélesebb körben megismerjék ezeket az újdonságokat, a hozzá kapcsolódó szaknyelvet és élő kapcsolat alakuljon ki egyes kutatók és kutatócsoportok között, amely a folytonos tapasztalatcserét biztosítja. Gáspár-Barra Réka / Nyugati Jelen (Arad)

Tüntetések országszerte
Az ország több nagyvárosában, illetve több külföldi fővárosban is tüntettek tegnap este az igazságügyi törvényeket módosító tervezetek ellen.
Bukarestben a parlament elé vonultak a résztvevők, mintegy húszezren tiltakoztak a kormánypártok módosító javaslatai ellen. A mozgósítás a Facebook közösségi portálon zajlott.
„A törvénycsomag elfogadása katasztrofális következményekkel járna Romániára és lakosaira nézve. Búcsút mondhatunk a független igazságszolgáltatásnak. Nem vagyunk magunkra az e törvények elleni harcban. A bíráktól és ügyészektől kezdve az Európai Bizottság elnökségéig mindenki a jogszabálytervezetek ellen foglalt állást. Itt az idő, hogy valamennyien tegyünk az ügy érdekében, ne legitimáljuk a korruptaknak az igazságszolgáltatás ellenőrzés alá vonására irányuló kísérletét” – áll a Nem akarunk tolvaj nemzet lenni mottójú felvonulást népszerűsítő Facebook-oldalakon.
Hasonló megmozdulásokat hirdettek vasárnap estére Kolozsvárra, Marosvásárhelyre, Nagyváradra, Temesvárra, Nagyszebenbe, Brassóba, Craiovára, Galacra, Jászvásárra, Focşani-ba, Suceavára, illetve Párizsba, Berlinbe, Rómába és Zürichbe is.
A Nemzeti Liberális Párt, a Mentsétek meg Romániát Szövetség és Dacian Cioloş volt miniszterelnök Románia 100 nevet viselő platformja bejelentette, hogy csatlakozik a tiltakozásokhoz. Háromszék; Erdély.ma

„Lépjetek túl az előző generációk rossz beidegződésein” – üzente Oltean Csongor a PSD fiataljainak
Nem a protokollnak akart eleget tenni, hanem az a tudat vezérelte, hogy egy jobb és élhetőbb Romániát építeni akaró fiatalok közé jöhet – mondta Oltean Csongor MIÉRT-elnök a Szociáldemokrata Fiatalok (TSD) mai kongresszusán.
A MIÉRT sajtóközleménye szerint a tisztségviselő kiemelte: a magyar fiatalok is egy olyan Romániát szeretnének, ahol autópálya köti össze Nagyváradot Bukaresttel és Jászvásárral, ahol a vonatok nem a 100 évvel ezelőtti átlag sebességgel közlekednek, ahol a cégalapítás és az ügyintézés gyors és hatékony, ahol nem az ismeretség, hanem az elvégzett munka minősége számít. Ugyanakkor az oktatás és az egészségügy fejlesztése nemcsak üres szólam, hanem a jövőbe való befektetés egyik legfőbb kritériuma, ahol a demokratikus értékek, így az emberi jogok és a jogállamiság nemcsak egy kodifikált eszme, hanem a hétköznapokban megnyilvánuló gyakorlat, ahonnan a fiatalok nem fejvesztve menekülnek, hanem jövőt építenek.
„Munkátok során a szakmaiság legyen az alapelvetek, döntsetek bölcsen, de fiatalként legyetek nyitottak az újra és lépjetek túl az előző generációk rossz beidegződésein” – tanácsolta Oltean Csongor a TSD frissen választott vezetőinek, akiket arra bátorított a jövő évi centenárium kapcsán, hogy a demagóg, populista és nacionalista üres szólamok helyett inkább az elkövetkező 100 év országépítéséről folytassanak párbeszédet a magyarsággal.
„Magyarként elismerem, többet és jobban kell dolgoznunk azért, hogy megtanuljunk románul. Elvégre a kommunikáció alapja a nyelv. Másfelől viszont elvárjuk, hogy egy olyan oktatási rendszer működjön, ahol a román nyelv elsajátítása ugyanolyan módszertani keretek között történik, mint az angol vagy bármelyik más idegen nyelv esetében. Fontos az is, hogy nem akarjuk szétszakítani az országot, csak otthonosabban szeretnénk élni benne, az időről időre fellángoló magyarellenesség nélkül” – üzente a Magyar Ifjúsági Értekezlet elnöke a kongresszuson. Szabadság (Kolozsvár)

Magyar könyvjelző a román polcokon
Megnyílik a Fehér Holló Román–Magyar Küldőkönyvtár
Megnyílik Kolozsváron november 25-én, szombaton 11 órakor a Fehér Holló Román–Magyar Küldőkönyvtár, amelynek fő küldetése, hogy megismertesse a román tömegekkel a magyar irodalmat. A hivatalos megnyitót a könyvtár olvasótermében, az Észt (Inău) utca 18. szám alatt szervezik.
A románra fordított magyar irodalmat (Jókai Mór: Omul de aur stb.) olyan olvasóknak küldi ki a Fehér Holló Médiaklub Egyesület, akik érdeklődést mutatnak a téma iránt. A könyv az olvasónál marad, magyar könyvjelzőként a román polcokon. Cserébe a Küldőkönyvtár elvárja, hogy a román olvasók egy 20 soros recenziót küldjenek a www.corbiialbi.ro portál Kalamáris (Călimara) rovatába.
11 órakor a George Bariţiu és az Inocenţiu Micu Klein Görögkatolikus Teológiai Líceum diákjai szavalják Petőfi Sándor: La sfârşit de toamnă és Arany János: Barzii din Wales című versét. 11.15 órakor átveszik a Kriterion Könyvkiadó adományát, aláírják az átvételi jegyzőkönyvet. Ezt követően H. Szabó Gyula a Kriterion Könyvkiadóról és a román–magyar keresztfordításokról beszél. Szabó Csaba a könyvtár létrejöttéről számol be, de a román olvasók is megosztják röviden olvasmányélményeiket. Tudor Duică Jókairól és a Sărmanii bogaţi (Szegény gazdagokról), és Varró János Bătălie pentru coroană (Ki csatát nyer, koronát nyer) című könyvéről mesél. A máramarosszigeti Horia Picu Kemény Zsigmond Văduva şi fiica ei (Özvegy és leánya), és Márai Sándor Turneu la Bolzano (Vendégjáték Bolzanóban) című könyvekről beszél, és Mihail Manole Karácsony Benő Pasul în linişte (Napos oldal) című könyvéről.
A Jászvásárból, Krajováról, Konstancáról, Szlatináról stb. érkező recenziók alapján a román olvasók körében Jókai: Omul de aur, Mikszáth: Umbrela Sfântului Petru, Gárdonyi: Contract de căsătorie (Ida regénye), Madách: Tragedia omului, Kosztolányi: Nero, poetul sângeros/Zmeul de aur, Karinthy: Cele două suflete ale Oliviei, Móricz: Rubedeniile, Esterházy: O femeie, Moldova: Pavilionul singuratic, Márai: Lumânările ard până la capăt, Füst Milán: Povestea nevestei mele, Tamási: Ábel în codru, Tóth Kálmán: Aventură în Valea Păstrăvului, Molnár Ferenc: Băieţii de pe strada Pál, Makkai Sándor: Căruţa dracului, Szabó Magda: Pilat a legnépszerűbb. Szabadság (Kolozsvár)

A nemzetközi sajtó is odafigyel a romániai tiltakozó megmozdulásokra
Több tízezer ember tüntetett tegnap este Románia több mint 80 városában az igazságügyi törvények módosítására irányuló tervek és az adótörvénykönyvön kieszközölt változtatások miatt, a nemzetközi sajtó pedig beszámolt az utcára vonuló polgárok elégedetlenségeiről.
A The Associated Press és a Washington Post tudósítását olvasók megtudhatják, hogy a polgárok elégedetlenek a kormány tevékenységével, a kabinetet pedig „vörös pestisnek” nevezték.
„A tiltakozók kisebb konfliktusba keveredtek a rendfenntartó szervekkel, a kormánypártot vörös pestisnek nevezték. Több ezren összegyűltek Kolozsváron, Temesváron, Jászvásáron, Brassóban, Nagyszebenben és Konstancán” – írta az AP.
Az Euronews arról írt, hogy a bukaresti megmozduláson 20 ezren vettek részt, a tiltakozók pedig az igazságügyi törvények módosítására irányuló javaslatokkal elégedetlenek.
„Az ügyészek az elmúlt tíz év során több száz hivatalosság – köztük volt miniszterelnökök – ellen indított eljárást a korrupció leküzdésére irányuló erőfeszítések részeként. A hatalom által javasolt igazságügyi reformot egyaránt bírálta az Európai Bizottság, a külföldi diplomaták és több ezer bíró, ügyész” – fogalmaz az Euronews.
A Reuters hírügynökség beszámolója szerint összesen mintegy 50 ezren vonultak Bukarest és az ország több városának utcáira tiltakozni, a tüntetők pedig „tolvajoknak” nevezték a kormányzó erőket.
A Deutsche Welle szerint az emberek azért vonultak utcára, hogy tiltakozzanak az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) meggyengítését célzó törekvések ellen. Emlékeztettek ugyanakkor, hogy idén ez már a második alkalom, hogy az igazságügyi törvények módosítására tett kísérlet elégedetlenséget kelt az emberekben.
Újabb tiltakozó megmozdulások voltak vasárnap este Bukarestben és az ország több mint 80 városában, valamint külföldön is. A tiltakozásokat a „STOP az igazságügyi törvényeknek! Nem ússzátok meg!” jelszóval szervezték meg. Több ezer ember tüntetett többek között Kolozsvár, Brassó, Nagyszeben, Jászvásár, Konstanca Krajova, valamint Temesvár utcáin. Szabadság (Kolozsvár)

A polgármesterek aggódnak a jövő évi költségvetés miatt
Antal Péter pécskai polgármester, a PNL Választottak Ligájának Arad megyei elnöke szót emel a PSD–ALDE-kormány adópolitikája ellen.
Politikai színezettől függetlenül, Arad megye minden lakosa meg fogja sínyleni jövőre a PSD–ALDE-kormány határozatát, miszerint az új adótörvénykönyv révén minden város és község több tízezer euró értékű pénztől fog elesni – vélekedik Antal Péter, a PNL Arad Megyei Választottak Ligájának az elnöke.
Pécska város polgármestere szerint, tárgyalásokat folytatott számos polgármester kollégájával, akik más pártok színeiben nyerték el tisztségüket, de mindannyian aggódnak a településük 2018-as költségvetése miatt.
Az úgynevezett PSD–ALDE-„pénzügyi forradalom” számos PSD-s polgármestertől is kemény kritikát kapott, köztük Gabriela Vrânceanu Firea, Bukarest főpolgármesterétől vagy Mihai Chirica, Jászvásár polgármesterétől, mert a rendelet megnyirbálja a városok költségvetéseinek számottevő részét, amit korszerűsítésre, fejlesztésre lehetett volna fordítani.
Antal Péter rámutat: a határozat azt bizonyítja, hogy a PSD–ALDE vezetői elszakadtak a realitásoktól, a hatalomért vívott harcukban nem veszik figyelembe azoknak az érdekeit, akiket képviselnek, a helyi adminisztrációk véleményét.
A helyzet kezelésének egyetlen megoldása lenne, a polgármesteri hivatalokat megillető személyi jövedelemadó jelenlegi 41,75%-ának 58,60%-ra való emelése, ami kompenzálhatná a jelenlegi adózási törvény elvonásait – zárja nyilatkozatát Antal Péter.
A PSD választási ígéreteiben ugyanis a jelzett illetéknek a 100%-a a helyi költségvetéseket erősítené, mivel helyben termelődött – nyilatkozta a polgármester. Nyugati Jelen (Arad)

Budapest helyett Bukarest felé vezető autópályát ajánlanak a székelyeknek
Bár a szociálliberális koalíció kormányprogramjában is szerepel, és az idei költségvetésből forrásokat is elkülönítettek a Marosvásárhely–Jászvásár közötti autópálya mielőbbi megépítésére, a legfrissebb nyilatkozatok szerint elkerüli a Székelyföld nagy részét az Erdélyt Moldvával összekötő első sztráda.
Úgy tűnik, a sokévnyi ígérgetés ellenére elkerüli a Székelyföld nagy részét az Erdélyt Moldvával összekötő autópálya, legalábbis az a sztráda, ami Felix Stroe közlekedésügyi miniszter bejelentése szerint elsőként megépül a két régió között. A Ziarul de Iași beszámolója szerint a szaktárca vezetője a parlament költségvetési bizottságának ülésén beszélt a témáról, mondván: a hosszú évek óta csak a tervek szintjén létező Marosvásárhely–Jászvásár-sztráda helyett sokkal könnyebben és olcsóbban kivitelezhető lenne egy Brassó–Bákó-autópálya.
„A Moldvát Erdéllyel összekötő sztráda prioritás a kormány számára. Ennek kapcsán a következő a stratégiánk: mivel olcsóbb, könnyebben kivitelezhető, és egyszer már meg kell csinálni, mert az ott élő embereknek nagyon nagyok az elvárásaik, megépítjük a Jászvásár–Bákó–Oneşti–Ojtoz völgye–Brassó-autópályát. Sokkal könnyebben kivitelezhető, ráadásul olcsóbb is” – fejtette ki Felix Stroe. Közölte, már előrehaladottak a témában folytatott tárgyalások a Világbankkal és az Európai Újjáépítési és Befektetési Bankkal (EBRD) a finanszírozás biztosításáról. „Mindhárom pénzintézet támogatásáról biztosított. Betartjuk ezeknek az intézményeknek a közbeszerzési szabályait, még egyetlen aspektust kell tisztáznunk a fejlesztési biztos asszonnyal (Corina Creţu – szerk. megj.) annak érdekében, hogy a későbbiekben vissza nem térítendő európai uniós alapokból lehessen fedezni ezeket a beruházásokat. Úgy gondolom, ez jó hír Moldva lakosai számára” – emelte ki a közlekedési tárca vezetője. Nem mondtak le a székely szakaszról, csak késik Kérdésre válaszolva Stroe leszögezte ugyanakkor, hogy a kormány nem mondott le a Jászvásárt a Székelyföldön keresztül Marosvásárhellyel összekötő sztrádáról. De mivel gondok merültek fel a tervezéssel, a megvalósíthatósági tanulmánnyal kapcsolatban, az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) is kikért bizonyos iratokat, majd leállt a vizsgálattal, emiatt úgy döntöttek, előbb ezt a tervet valósítják meg. Arra a felvetésre, hogy a moldvaiak nem Brassóba, hanem Nyugat-Európába akarnak menni, ezért előnyösebb lenne Marosvásárhelyre eljutni, mint a Cenk alatti városba, Stroe úgy fogalmazott: „a Jászvásár–Marosvásárhely-sztráda Jászvásár–Bákó–Oneşti–Brassó–Marosvásárhely-autópálya lesz”. Kijelentésével vélhetően arra utalt, hogy a szintén régóta késlekedő észak-erdélyi autópályának lenne egy szakasza, ami Marosvásárhelyt Brassóval kötné össze, de még ez a sztrádarész is csak papíron létezik, nem történtek konkrét lépések a megvalósítása irányában.
Ezt erősíti meg a közlekedésügyi minisztérium hétfői közleménye is különben, hogy nem mondtak le a Székelyföldön is áthaladó sztrádáról. Az Agerpres hírügynökség által idézett kommüniké szerint három közlekedési folyosót is terveznek, amelyek Moldvába vezetnek. Ezek egyike a 4,13 milliárd eurós összköltségvetésű, Marosvásárhely–Németvásár (Târgu Neamţ)–Ungheni közötti 318 kilométeres autópálya, a másik a 160 kilométeres, 1,84 milliárd eurós költségvetésűre becsült Brassó–Bákó-sztráda, a harmadik pedig a 327 kilométeres, 1,35 milliárdos ráfordítást igénylő Bukarest–Buzău–Focşani–Bákó–Roman–Paşcani-folyosó. Ezeket a közlemény szerint a 2014–2020-as költségvetési időszakban rendelkezésre álló, és a 2020 utáni uniós forrásokból tervezi finanszírozni a kormány.
Minden közúti fejlesztésből kimarad a Székelyföld?
Az egyik nagy problémája a jövő esztendei költségvetés-tervezetnek, hogy teljesen kihagyja a Székelyföldet a fejlesztésekből” – ismerte el a Krónika megkeresésére Tánczos Barna, az RMDSZ székelyföldi szenátora. A Hargita megyei politikus egyúttal leszögezte, nem értenek egyet a tervezett moldvai autópálya új nyomvonalával, és abban bíznak, hogy a tervezet parlamenti vitáján sikerül elfogadtatni a módosító javaslataikat, bár az autópályára vonatkozókat a pénzügyi bizottságban már elutasították. „Ebben nem voltunk sikeresek, viszont legalább a repülőterek fejlesztésére vonatkozó javaslatainkat támogatták, így a jövő esztendőben 60 millió lejes finanszírozás várható a marosvásárhelyi, nagyváradi és a szatmárnémeti légikikötők korszerűsítésére.
Ebből a pénzből befejeződhet a marosvásárhelyi reptér felújítása, a másik kettőnél elkezdődhet, illetve folytatódhat a korszerűsítés” – részletezte Tánczos. Hozzátette, a Moldvát Marosvásárhellyel összekötő autópálya körül óriási viták vannak, mert a sztráda Hargita megyében, Gyergyó térségében mintegy 100 kilométeren Natura 2000-es természetvédelmi területen haladna át.
Tánczos Barna szerint különben a közúti infrastruktúra fejlesztésével az a legnagyobb gond, hogy folyamatosan változik a perspektíva, a stratégia, a tervek. Bálint Eszter , Bíró Blanka / Krónika (Kolozsvár)