A 140 éve született Veress Endre (1868–1953) történetkutató munkáinak állít emléket a kolozsvári Lucian Blaga Központi Egyetemi Könyvtárban szervezett emlékkiállítás. A Veress Endre a román-magyar múlt kutatásának szolgálatában című kiállítás érdekessége, hogy olyan személyiségről emlékezik meg, aki valamikor a könyvtár alkalmazottjaként tevékenykedett. Tamás Kinga tájékoztató könyvtáros felhívta a figyelmet: Veress Endre egyike azon történészeknek, akinek munkásságát egyformán értékelték és elismerték magyar és román kollégái. Veress Endre több kötetet is megjelentett Erdély, Havasalföld és Moldva történelméről, mindkét nyelven. Háromkötetes, román nyelven írt Román-magyar bibliográfiája ma is forrásanyag. /Veress Endre emlékkiállítás nyílt az Egyetemi Könyvtárban. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 28./

Erdélyi előadók részvételével tanácskoznak Budapesten a reneszánszról és Hunyadi Mátyás koráról tizenkét ország szakértői. Május 20-án kezdődött a Mátyás király – Magyarország a reneszánsz hajnalán című hatnapos nemzetközi konferencia. „E rendezvény, Hunyadi Mátyás 1458-as trónra lépésének ünneplése kapcsán, Európának egy olyan korszakával foglalkozik, amely üzenetet hordoz a mai, 21. századi Európa számára is – mondta megnyitóbeszédében Hudecz Ferenc, az Eötvös Loránd Tudományegyetem rektora. Május 21-én többek között Rüsz-Fogarasi Enikő, a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem docense tart előadást Mátyás király és a Suki család címmel. A Suki család a középkor folyamán elég jelentős volt Kolozs vármegyében, belekerültek az 1467-es nemesi lázadásba, s kivégezték Suki Mihályt, az áruló pohárnokot. Az előadók között a Babes–Bolyai Tudományegyetemről Radu Lupescu a vajdahunyadi vár jelentőségéről, Alexandru Simon Corvin Mátyás és az Oszmán Birodalom Nagyváradtól (1474) Szabácsig (1476) címmel tart előadást. A Bukaresti Egyetemről Nicolae Constantinescu Mátyás királyról, István vajdáról, Moldva fejedelméről és Vladról, Havasalföld uralkodójáról fog beszélni. Felszólal még Kovács András, Ovidiu Muresan és Ioan Aurel Pop, illetve a Román Akadémia Régészeti és Történeti Intézetétől Adrian Andrei Rusu. /Kánya Gyöngyvér, Budapest: Mátyástól Tepesig. = Új Magyar Szó (Bukarest), máj. 21./

Gyulán kap szobrot a magyarbarátnak nem nevezhető Andrei Saguna egykori, nagyszebeni ortodox püspök. Saguna azon román nemzetiségi vezetők közé tartozott, aki a függetlenségéért küzdő Magyarország elleni fegyveres felkelésre buzdítottak. Saguna 1849-ben a Román Nemzeti Bizottmány elnökeként még arra is kísérletet tett, hogy részt vegyen a Havasalföldön állomásozó orosz csapatok behívásában. Szolgálatait a Habsburgok belső titkos tanácsosi ranggal honorálták. A szoborállítás – a nagyszebeni, román-magyar kormányülésen eldöntött – tényére dr. Perjési Klára gyulai polgármester hívta fel a sajtó figyelmét. A település vezetője a hét várható eseményei között megemlítette a szobor alapkőletételét, az ortodox püspök személyével kapcsolatban nem bocsátkozott semminemű értékelésre. Azt viszont elmondta, ő is csak meghívottként vesz részt az eseményen. Alt Norbert gyulai képviselő elmondta, nem szerencsés döntés Gyulán és sehol az országban szobrot állítani olyan történelmi személyeknek, akik tevékenységük során következetesen magyar érdekek ellen cselekedtek. „Ezt sehol máshol a világon nem meri megengedni magának egy kormány vagy egy felelős vezető, sajnos erre csak Magyarországon van példa, melyek rossz, régi vágású beidegződéseken alapulnak. Államalapító Szent István királyunkról sajnos még nincs szobor városunkban, de ezúton kezdeményezem annak felállítását, ha máshol hely nem lévén, akkor a körzetemben. ” – mondta Alt Norbert. (Magyar Nemzet) /Gyulán állítanak szobrot a magyarellenes román püspöknek. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 16./

Ezeroldalas vaskos könyvvel lepte meg az olvasókat a csíkszeredai Pro Print Könyvkiadó: megjelentette a segesvári szász történetíró, Georg Kraus Erdélyi krónika 1608–1665 című munkáját. Az érdeklődők Csíkszeredán, a Csíki Székely Múzeumban tartott könyvbemutatón Gyarmati Zsolt múzeumigazgató és Vogel Sándor, a könyv fordítója előadásából megismerhették a krónika írójának életét és munkásságát, ugyanakkor betekintést nyerhettek a XVII. századi Erdélyről történelmi tablót nyújtó kiadványba. Georg Kraus /1607-1679/ Bethlen Gábor kancelláriáján sajátította el a legfontosabb hivatali teendőket. Jogi ismereteit 1645-től Segesvár jegyzőjeként kamatoztatta. Georg Kraus feljegyzéseit Báthori Gábor fejedelemmé választásával kezdte, és az 1665. május 1-jei gyulafehérvári országgyűlés leírásával zárta. Erdély történetét írta, de a szomszédos Havaselvére, Moldvára és Magyarországra is figyelt. Németül írt krónikájában gyakran használ magyar szavakat, idézett magyarul írt okmányokból. Korában az országgyűléseken, a jogéletben, a fejedelmi kancellárián, az állami levelezésben hivatalos nyelvként a magyart használták, amely a térségben részben a diplomáciai nyelv szerepét is betöltötte, a törökök, a havasalföldi és moldvai vajdák is gyakran magyarul bonyolították le államközi levelezésüket. Az Erdélyi krónika élvezetes olvasmány. Vogel Sándor, a fordító bevezető tanulmányával, a krónikához fűzött jegyzetekkel, szómagyarázatokkal segíti az olvasót a XVII. századi Erdély történelmének megértéséhez. Az Erdélyi krónika nyomtatásban először Bécsben jelent meg 1864-ben, Jókai Mór forrásként használta a Damokosok című műve megírásához. Magyarul 1994-ben adták ki Budapesten Vogel Sándor fordításában, a Pro Print most a második, bővített jegyzetanyaggal ellátott kiadást tette az olvasó asztalára. /Borbély László: Georg Kraus krónikája. Történelmi tabló a XVII. századi Erdélyről. = Hargita Népe (Csíkszereda), nov. 1./

Miután a kun-vlach vezetőréteg Basarab tatár-kun származású herceg és Bogdán román vajda vezetésével megszervezte a havaselvi (1330) és a moldvai vajdaságot (1359), azok csak rövid ideig álltak fenn, közel fél évezredig török függőségbe kerültek. A jobb élet reményében sok muntyán (muntean) és moldvai (moldovean) telepedett át magyar földre, Erdélybe. Kezdetben csak a magyar királyi birtokokra telepedhetnek, ezt bizonyítja egy 1293-ban keltezett királyi oklevél. A vándormozgalom és életmód miatt viszonylag későn alapítottak állandó jellegű településeket. Az írott források szerint az első ilyen településük Capravar volt, melyről egy 1337-ben keltezett dokumentum ad hírt. Az Árpád vezette magyar honfoglalástól, 896-től számítva mintegy négy és fél évszázad után érkezett a románság a magyar királyi birtokokra, később nagybirtokosok földjeire, az elpusztult falvak helyére, a lakatlan hegyvidékekre telepedtek le. A 1848-as jobbágyfelszabadítás után, amikor a birtokszerzés szabaddá vált, a románság megtöbbszörözte birtokait, emellett kulturális egyesületek sokaságát is létrehozhatta. Politikai elitje nyíltan irredenta propagandát folytatott. Senki nem gondolt arra, hogy ennek milyen politikai következményei lesznek, hiszen 1877-ig nem létezett független román állam. Amikor 1878-ban a berlini kongresszus elismerte a Török Birodalomtól független és egyesült Moldva–Havaselve román fejedelemséget, akkor még senki sem sejthette, hogy az új állam, páratlan szerencsével, néhány évtized alatt, hintapolitikával, a politikai, katonai szövetségesek sorozatos elárulásával országrésznyi tartományokat fog bekeblezni minden szomszéd ország rovására. Arra végképp nem gondolt senki, hogy ez a nép Európa legvadabb elnemzettelenítő politikáját fogja gyakorolni. Amikor Erdélyben több ezer román iskola működhetett, ahol az államnyelv tantárgyként való bevezetésére is csak az 1880-as években tesznek bátortalan kísérletet, és az is csak ímmel-ámmal valósul meg, addig a frissen alakult román királyság első intézkedései közé tartozott az anyanyelvhasználat teljes visszaszorítása. 1884-ben Jászvásáron (Iasi) román nyelvű római katolikus papneveldét alapítottak, s kötelezővé tették a csángómagyarok román nyelvű hitoktatását is. Az elnemzettelenítés felgyorsítására a csángómagyar falvakban, akárcsak a dobrudzsai török-tatár településeken, román óvodákat hoztak létre. A román királyság első évtizedeiben a zsidó és a muzulmán lakosságot még az állampolgári jogok gyakorlásától is megfosztották, megadásukra csak a nyugati hatalmak nyomására került sor. Románia már megszületése idején (is) antidemokratikus intézkedéseket hozott a nemzetiségek beolvasztására. Az egykori erdélyi magyar fejedelemség területén, ahol a világon először hirdették meg a vallástoleranciát, ahová befogadták a Kárpátokon túlról jövőket, ahol rendtartó évszázados jogrendszer működött, ahol mindenki számára biztosított volt a helyi önrendelkezés, a döntés joga, ott érthető, miért nehéz együtt ünnepelni december elsején a románsággal. Ez a nap számunkra mindaddig gyásznap marad, amíg saját szülőföldünkön megtűrtek vagyunk, amíg a középületeken csak idegen zászlók lengedezhetnek, amíg az önkormányzathoz, a területi autonómiához való jogunkat cinikusan kezelik, írta Kádár Gyula. /Kádár Gyula: December elseje és az önrendelkezés. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 29./

Traian Basescu államelnök a romák felszabadításának napján kiadott üzenetében írta, hogy 153 évvel a roma rabszolgaság felszámolása után, még távolról sem fejeződött be a romák társadalomba való integrálása, és az előítéletes mentalitás szerint őket sokszor „másodrangú állampolgároknak” tekintik. 1856. február 20-án törölte el Barbu Stirbei fejedelem Havasalföldön a cigányok rabszolgaságát. Moldvában néhány hónappal korábban, 1855-ben ment végbe ez a folyamat Gigore Ghica fejedelem jóvoltából. /Basescu integrálná a romákat. = Nyugati Jelen (Arad), febr. 21./

Basescu elnöknek a székely területi önkormányzattal kapcsolatos elutasításához sok megjegyzést fűztek, hogy durva, a diplomáciában szokatlan, hogy nem Sólyom László magyar elnöknek szólt, hanem a román választóknak. A területi autonómia említésekor a nagy nemzetvédők, köztük Basescu, az alkotmányra hivatkoznak: „Románia egységes, oszthatatlan nemzetállam”. Amikor 1990-ben ezt az alkotmányt kidolgozták, a kontinuitás-, azaz folytonossági mítosz lebegett az alkotók szeme előtt, amely szerint az ország területén egyedül a román nép őshonos, a magyarok utólag, jóval később betelepedett kisebbség. Ezt a mítoszt XVIII. század eleji kitalálásától toldozzák, foltozzák, de alapvető cáfolatait – a helyneveket (kis folyók, települések tömegének magyar eredetű nevét) – „természetesen” nem veszik figyelembe. Az EP magyarországi, erdélyi és felvidéki magyar képviselői felszólalásukban, pártállásuktól függetlenül, a kérdés megoldásaként a kisebbségek területi önkormányzatát javasolták. Az „egységes nemzetállam” fogalma végül is nem más, mint alkotmányba foglalt vágy, pontosabban cél. Az „egységes spanyol nemzetállam” délibábját kergették a spanyol fasiszták is. Ausztria lakosságának alig három százaléka nem osztrák, alkotmánya mégis többnemzetiségű államként határozza meg. Portugália őshonos lakosságának 99,5%-a portugál, Izland 99%-a izlandi, Norvégia 98,7%-a norvég, Dánia 98%-a dán, Svédország 98%-a svéd, ennek ellenére alkotmányukban szó sincs nemzetállamról. Ezt a meghatározást a francia alkotmányból is már régen törölték. Az íróasztalon rajzolt ún. fejlesztési irodák területei helyett, az Európában létező és működő példákhoz hasonlóan a legmegfelelőbbek a történelmi tartományok alapján szervezett területi önkormányzatok lennének. Így Moldva, Havasalföld, esetleg külön Olténia, azután Dobrudzsa, Erdély, a Bánság, Székelyföld (nemzetiségi területi önkormányzatként), Máramaros és a Részek (teljes nevén Magyarországi Részek, amit most latin nevén Partiumnak mondanak). Kilenc. Ugyanannyi, mint az íróasztalon rajzolt fejlesztési irodák területei, de nem mesterséges, hanem természetes háttérrel, alappal, és létező helyi tudattal. /Asztalos Lajos: Soha! – Valóban? = Szabadság (Kolozsvár), febr. 25./

A tiltakozások ellenére lehet, hogy mégis lesz Saguna-szobor Gyulán. Dr. Perjési Klára polgármester sajtótájékoztatóján elmondta, a román patriarkátus benyújtotta ezzel kapcsolatos kérelmét a gyulai építéshatósághoz. A polgármester egy sajtótájékoztatón bejelentette, hogy a nagyszebeni, 2007-es román-magyar kormányülésen döntés született a Saguna-szobor felállításáról. Akkor a heves tiltakozás hatására elmaradt az alapkőletétel. Andrei Saguna (Miskolc, 1809. január 20. – Nagyszeben, 1873. június 28.), az egykori, nagyszebeni ortodox püspök az 1848–49-ben előbb a Habsburg, majd az orosz cári monarchiával élet-halál harcot vívó Magyarország elleni fegyveres felkelésre buzdította az erdélyi románokat. A Román Nemzeti Bizottmány elnökeként arra is kísérletet tett, hogy még a Habsburgok előtt részt vegyen a Havasalföldön állomásozó orosz csapatok behívásában. Szolgálatait Bécs később belső titkos tanácsosi ranggal és más fontos elismerésekkel honorálta. Kossuth Lajos előbbi tettéért „közönséges hazaárulónak” nevezte a főpapot, aki csatlakozott a szerbek magyarellenes mozgalmához, és részt vett mindazon politikai tevékenységekben, melyek a magyar érdekek ellen irányultak. /Mégis szobrot kaphat Gyulán a magyarellenes román püspök. = Erdély. Ma, szept. 29./

Toró: az RMDSZ kérjen bocsánatot az EMNP támogatóitól!
Az ország új területi felosztásáról, az Erdélyi Magyar Néppárt bejegyzéséről, valamint a Házsongárdi temetőben elkövetett sírgyalázásokról fejtette ki álláspontját június 14-i sajtótájékoztatóján az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke, Toró T. Tibor, valamint közép-erdélyi régióelnöke, Gergely Balázs.
A közigazgatási átszervezés alapos előkészítést kíván
Az új közigazgatási felosztás kapcsán Toró T. Tibor elmondta: „Románia mindig sokszínű, és egymástól eltérő sajátosságokkal bíró régiókból állt, mint például a Bánság, a Partium, Máramaros, Közép-Erdély, a Székelyföld, Moldva, Havasalföld, Dobrudzsa vagy Olténia. Sokévi homogenizációs törekvések ellenére a regionális identitástudat él, tehát az új közigazgatási felosztás csakis a természetes régiók szerint képzelhető el. Az 1968-ban kialakított mai megyerendszer mesterséges képződmény, nem lehet az akkori mintát követve több mai megyét összerakosgatni. Még szerencse, hogy a kormánynak nincs ereje elképzelését keresztülvinni”.
Toró T. Tibor hozzátette: a területi átszervezést csak több lépésben lehet megtenni. Mindenekelőtt hatástanulmányokat kell készíteni, ezek nyomán nem csak a gazdasági, hanem a kulturális, történelmi, földrajzi és a nemzetiségi szempontokat is figyelembe véve kell megtervezni az új megyehatárokat, amelyeket minden érdekelt bevonásával közvitára kell bocsátani, majd népszavazással kell azokat megerősíteni.
„A parlament csak ezeket a lépéseket követően készítheti el az új közigazgatási felosztásról szóló törvénytervezetet, amelyben a magyarlakta térségek sajátos jogállását is szeretnénk látni” – szögezte le Toró T. Tibor, aki a spanyolországi, olaszországi és franciaországi regionális sokszínűséget tartja figyelemre méltónak.
Az RMDSZ kérjen bocsánatot az EMNP támogatóitól
Az Erdélyi Magyar Néppárt jogi bejegyzése kapcsán Toró T. Tibor elmondta: elegendő bizonyíték van arra, hogy az RMDSZ áll az EMNP jogi bejegyzése elé gördített akadályok egyike mögött. „Bár az RMDSZ csúcsvezetése, Kelemen Hunor elnök, Borbély László politikai alelnök és Kovács Péter főtitkár mindannyian tagadták, hogy az RMDSZ-nek köze lenne az EMNP bejegyzésének akadályozásához, ma már egyértelmű, hogy a pártbejegyzést megóvó Adrian Drăghici bukaresti lakos az RMDSZ bukaresti elnökétől, Budai Richárdtól, valamint Kelemen Hunor szövetségi elnök és művelődésügyi miniszter tanácsadójától, Novák Leventétől kapta ehhez az állítólagos bizonyítékokat. Nehezen hihető, hogy a beosztottak a főnökök tudta, vagy rábólintása nélkül léptek volna” – magyarázta Toró T. Tibor.
A sajtótájékoztatón kiosztották Adrian Drăghici óvását, az általa Budai Richárd és Novák Levente nevére kiállított felhatalmazást a Bukaresti Törvényszékhez benyújtott pártbejegyzési iratok és támogató aláírások tanulmányozására és lefényképezésére, valamint utóbbiaknak a törvényszék elnökéhez benyújtott, erre irányuló kérvényét.
„Ez az eset a hazug ember és a sánta kutya esete. Kelemen Hunornak és kollégáinak egy lehetősége van kimászni abból a hazugságból, illetve csőből, amelybe saját embereik húzták bele: a következő június 16-i tárgyaláson vonassák vissza az EMNP bejegyzése elleni óvást, az EMNP bejegyzését támogató 30 000 embertől kérjenek bocsánatot, és vegyék tudomásul, hogy az EMNP létezik. Ha pedig van egy kis eszük, lépjenek velünk szövetségre, mert az összefogás például éppen olyan kérdésben szükséges, mint az ország új közigazgatási felosztása” – foglalta össze Toró T. Tibor.
Az EMNT ügyvezető elnöke jelezte: még május 10-én levelet írt Kelemen Hunor RMDSZ-elnöknek, arra kérve őt, hogy hívják össze az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórumot, és érdemben tárgyaljanak az erdélyi magyarság nemzeti kataszterének összeállításáról, a belső választások megszervezéséről, valamint azokról a kérdésekről, amelyeket nem szabad pártpolitikai csatározások tárgyává tenni. Bár bő egy hónap telt el azóta, semmilyen válasz nem érkezett, ezért is kerül most ezúton a nyilvánosság elé. Az ajánlat a tárgyalások elkezdésére még mindig áll, az egyeztetésre váró kérdések sora pedig azóta folyamatosan bővül.
Nemzetközi szintre emelni a Házsongárd ügyét
Házsongárd nem csak kolozsvári, hanem nemzeti ügy. Ezt Gergely Balázs fogalmazta meg annak kapcsán, hogy a kolozsvári hatóságok semmit sem tesznek a sorozatos sírgyalázások megállításáért, valamint a vétkesek felelősségre vonásáért. Elmondta: pünkösdkor az Iktári Bánffy család sírkertjében elhelyezett két, 19. századi tumbát, valamint Nagy Gyula néhai erdélyi református püspök sírkövét öntötték le fáradt olajjal ismeretlen tettesek.
„A Házsongárd Alapítvány munkatársait a temető alkalmazottai és vezetői folyamatosan zaklatják, s ha a Mátyás-szoborra elhelyezett Iorga-tábla, valamint a város bejáratainál eltávolított ötnyelvű feliratok ügyét is beleszámítjuk, elmondhatjuk, hogy Kolozsvár mára valóban egyfajta Kis-Szlovákia” – mondta Gergely Balázs.
Hozzátette: „Halottaink nem tudják megvédeni magukat, nekünk kell megvédenünk őket. Minden eszközből kifogytunk, éppen ezért a héten az egyházak és civil szervezetek vezetőivel fogjuk megbeszélni, milyen konkrét lépéseket tegyünk, nem zárva ki az utcára vonulást sem”.
Gergely Balázs bejelentette: „a kolozsvári törvénysértéseket és magyarellenes bűntetteket” a nemzetközi sajtó és a nemzetközi politika szintjére kell emelni, éppen ezért nemzetközi sajtóértekezletet, valamint az Európai Parlament néhány képviselőjének meghívásával „városnézést” terveznek. Kolozsvár, 2011. június 14.
az EMNT sajtóirodája
Erdély.ma

A Kárpátokon túli magyarság
Moldvában jelen pillanatban, ahogy az elmúlt évtizedekben, egyetlen magyar tannyelvű iskola sem működik. A magyar nyelvet fakultatívan tanulók száma mintegy kétezerre tehető akkor, amikor alapos felmérések szerint legalább 7500–8000 csángó magyar gyereket lehetne megtanítani anyanyelvén írni és olvasni.
Arra a kérdésre, hogy miért használhatjuk a hajdani magyar településneveket Moldva területén – a válasz nagyon egyszerű. Azért, mert hajdanán azok magyar települések voltak. A római katolikus magyarok lélekszáma 1591-ben 15 000 fő lehetett. 1875-ben 58 809 katolikust tartottak számon, az 1930-as hivatalos népszámláláskor számuk elérte a 109 953-főt, míg az 1992-es hivatalos népszámlálás már 239 938 római katolikust mutat ki.
Napjainkban Moldvában a magas születési aránynak köszönhetően a római katolikus vallásúak száma 250–290 ezer főre tehető.
Nyilvánvaló, hogy a természetes és az erőszakos elnemzettelenítés eredményeként a moldvai magyarság háromnegyede elrománosodott. Egynegyedre becsülhető azok aránya, akik még tudnak magyar származásukról, és beszélik anyanyelvüket, a magyart. Mivel a diktatúra alatt, 1989-ig, nem lehetett szakszerűen felmérni a moldvai csángóság lélekszámát, nem rendelkezünk megfelelő adatokkal. A hivatalos népszámlálások adatai csak a vallási hovatartozás és más demográfiai jellemzők alapján vizsgálhatók. Ennek okai sokrétűek, egyrészt 1989 után is folytatódik a csángó magyarság megfélemlítése, ezért a csángók töredéke meri vállalni magyarságát, miközben a kulturális elnemzettelenedés is megtette hatását. A népességre vonatkozó becsülhető és elfogadható adatokat nem a népszámlálást rögzítő táblázatokból ismerhetjük meg, hanem olyan csángókutató szakemberek munkája alapján, mint Tánczos Vilmos egyetemi tanár, aki 1997-ben a Magyar Nemzetpolitikai Szemlében szakszerű demográfiai elemzést, ismertetést adott közre. Dolgozatában Tánczos Vilmos rámutat arra, hogy a moldvai magyar etnikum "sem történeti, sem nyelvi-néprajzi szempontból nem egységes". A "kutatók többsége az egységesítő csángó kifejezés használatát is elhibázottnak" tartja, mivel a mai moldvai magyarság a középkori magyarság mellett a különböző időpontokban, hullámokban érkező magyarok leszármazottja. Moldvában az erdélyi magyarok mellett nagy számban telepedtek le székelyek is. A magyarság kezdetben zárt etnikumot alkotott a Szeret és mellékfolyói torkolatvidékein, így a Moldva, a Tatros és a Beszterce környékén. Többnyire római katolikusok voltak, az 1992-es népszámlálási adatokban megjelenő 518 református az újabb kori betelepülők leszármazottja.
Az elmúlt két évszázadban a moldvai csángóságot óriási demográfiai gyarapodás jellemezte. Így például 1930 és 1992 között a csángó magyarság lélekszámának növekedése elérte a 118 százalékot, túlszárnyalva az ugyancsak magasnak tartott moldvai románságét, a 67 százalékot is. A parancsuralmi rendszerben, a szocialista iparosítás korszakában Erdélybe nemcsak moldvai románok telepedtek át tömegesen, de csángók is. Ekkor az Erdélybe költöző csángók számát 50 000 főre becsülték, míg a Havaselvére menőkét 15 000-re. Mivel 1989 után nagy számban vállaltak külföldön munkát, megállapítható, "hogy az 1930 utáni demográfiai növekedés voltaképpen nem 118 százalékos – írja Tánczos Vilmos –, hanem 180 százalékos volt, tehát a csángó eredetűek lélekszáma Románia területén az elmúlt hatvan év alatt csaknem megháromszorozódott". A román statisztika nemcsak Erdély-szerte becsülte alá a magyarság lélekszámát, hanem más régiókban is. Moldvában egyenesen azt szerette volna bizonyítani, hogy nem is létezik ilyen etnikum, ezért – az 1968-ban közigazgatásilag Moldvához csatolt Gyimesbükk magyarságát leszámítva – az 1992-es román népszámlálás mindössze 1800 csángó magyarról vesz tudomást. Ha ebből levesszük a városokban összeírtakat, akkor a hivatalos statisztika alapján mindössze 500 főre tehető a moldvai katolikus magyarok lélekszáma.
Az asszimiláció óriási, idézzük Tánczos Vilmost: "A moldvai katolikusoknak, akiknek legnagyobb részét megalapozott érvek alapján tekintjük magyar származásúnak, ma már csak 43 százaléka (239 938 főből 103 543) él olyan településen, ahol még egyáltalán beszélnek magyarul." Tánczos elemzései alapján arra a következtetésre jutunk, hogy míg 1930-ban a magyar nyelvet anyanyelvként beszélő csángók az akkor élő római katolikusok 40 százalékát alkották, azaz 45 000 főt, a szaporulat és a korábbi arányok alapján 1992-ben elméletileg legalább 100 000 magyar anyanyelvűnek kellett volna lennie, de a magyarul beszélők számaránya a felgyorsult asszimilációs folyamatok miatt csupán 26 százalékra tehető, így számuk mindössze 62 000-re becsülhető.
Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az erdélyi magyarság (1918–2011)
1948 és 1968 között
Miután a kommunisták átvették az ország irányítását – 1948 és 1952 között –, börtönbe vetették a Magyar Népi Szövetség vezetőit és a magyar kultúra jeles személyiségeit. Az MNSZ 1953-ban feloszlatta önmagát, javait a Román Munkáspárt vette át.
Az államosításkor (1948) felszámolták az önálló magyar intézményrendszert, az egyházi iskolákat állami tulajdonba vették. Megszűntnek nyilvánították az Erdélyi Múzeum Egyesületet és az Erdélyi Magyar Kulturális Egyesületet is. A színházak, a múzeumok, a könyvkiadás, a folyóiratok a román állam hatáskörébe kerültek. Állami magyar színházi társulatok működtek Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Nagyváradon, Szatmárnémetiben és Sepsiszentgyörgyön. Kolozsváron opera és bábszínház is volt. 1948-ban a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben beindult a magyar színészképzés. Néhány évtizeddel később a magyar színházak keretében – azok korlátozására és ellenőrzésére –, román tagozatok alakultak.
Az ’56-os magyar forradalommal való szimpátiáért, illetve a helyi szervezkedések miatt három-négyezer magyar nemzetiségűt tartóztattak le. Elég volt Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versének lemásolása, szavalása, hogy bárkit tíz évi börtönre lehessen ítélni. 1959-ben felszámolták a Bolyai Egyetemet, beolvasztották a Babeş Egyetembe. Hozzáfogtak a magyar tannyelvű középiskolák román iskolákkal való összevonásához. Fokozatosan háttérbe szorult a magyar nyelvű szakképzés. A magyarokat, az értelmiséget a Securitate ellenőrzése alá helyezték. A román államnacionalizmus előretörését mutatja az, hogy 1959-ben a "nemzeti kisebbség" fogalma helyett bevezették a "román nép és az együttélő nemzetiség" megnevezést. Az egyház és az állam kapcsolatát az 1948-as kultusztörvény szabályozta. Mivel a katolikus egyház nem mondott le a Vatikánnal való kapcsolatairól, és nem vállalta a román állammal szembeni alárendeltséget, püspökei és papjai fokozott üldöztetésben részesültek. Márton Áron püspököt börtönbe zárták. Börtön, száműzetés lett a sorsa az 1948 és 1964 között letartóztatott 130 római katolikus papnak is. Felszámolták a görög katolikus egyházat és a szerzetesrendeket. A protestáns egyházakat a román államnak rendelték alá, ezért papjaik letartóztatási aránya kisebb. Az 1921-es, az 1945-ös földreform, a Casbi-törvény kisajátításai után, a magyarság gazdasági erejét az 1948-as államosítással igyekeztek megtörni. Felszámolták az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesületet. A magyar tulajdonban lévő nagyipart, bányákat, szállítóvállalatokat, a Csíki Magánjavakat államosították. 1949 és 1953 között megkezdődött az erőszakos kollektivizálás, amelyet 1962 áprilisára fejeztek be. Már a kezdeti években 170 ezer gazdálkodót deportáltak, közülük sokan a Duna-csatornához kerültek. A terményekre hatalmas beszolgáltatási kvótát róttak ki, hogy arra kényszerítsék a gazdálkodókat, földjeiket, felszerelésüket, állatállományukat átadják az államnak, vagy belépjenek a téeszbe.
Diktatúrában (1968–1989)
1968-ban, a megyék újjászervezése idején, kulturális intézmények alakultak. Magyar szempontból nagy jelentőségű a Domokos Géza irányításával létesült nemzetiségi könyvkiadó, a Kriterion. Beindult a pár órás magyar nyelvű televízióadás. Kiadták A Hét című kulturális folyóiratot, országos és megyei napilapok indultak. Nicolae Ceauşescu pártfőtitkár a nemzetiségi kérdést már 1968-ban véglegesen megoldottnak nyilvánította. Erre hivatkozva tartotta fölöslegesnek az új "magyar statútum" kiadását, helyette létrehozta a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsát, amelynek formális szerepet szánt.
A liberalizmust 1971 után a nyílt diszkrimináció váltotta fel. Ennek egyik ékes példája a beiskolázás, a gyermeklétszám meghatározása volt. Az 1973. május 13-i 273-as számú törvényrendelet előírta azt, hogy a nemzetiségi iskolákban az ötödik osztályt 25, a kilencediket 36 fős létszámmal lehet indítani, miközben a román tagozatokon ezt nem kötötték létszámhoz. A nemzetiségek által lakott községekben, ahol oktatás folyt, kötelezővé tették a román tagozatok szervezését, akár egy tanulóval is. A frissen végzett magyar szakemberek többségét a Kárpátokon túlra helyezték. A nemzetikommunizmus az "együttélő nemzetiség" fogalmát "magyar származású román dolgozók"-ra változtatta. A beolvasztási politika 1984-től kezdve teljesen nyílttá vált. 1988-tól a helyneveket, a településneveket, akárcsak 1937 után, nem lehetett magyarul leírni. Magyarellenes, szélsőséges uszító könyvek megjelenését engedélyezték. Mivel szólás- és sajtószabadság nem létezett, az erdélyi magyarság elnyomásáról a nemzetközi közvéleményt csak szamizdat (Ellenpontok) formában lehetett tájékoztatni. Az 1968-as megyésítéssel felszámolták a Maros Magyar Autonóm Tartományt. Székelyföld területét három megyébe – Kovászna, Hargita és Maros – tagolták. A "hivatalos" román népszámlás adatai szerint 1977-ben Hargita megye lakosságának 85 százaléka volt magyar, míg Kovászna megyében 78,4 százalék. Maros megye székely székeit, a történeti Marosszéket és Nyárád mentét több román többségű régióval bővítették ki, így a székelység számaránya 44,3 százalékra esett vissza. Az erdélyi magyarok száma az 1980-as évekig emelkedett, a szaporodási mérleg pozitív volt, a székely régióé 2000-ig, bár 1977 és 1992 között az erdélyi magyarság lélekszáma százezer fővel csökkent. Hivatalosan 63 ezren hagyták el az országot, de az illegális kivándorlók lélekszáma elérte a 30 ezer főt. A legújabb felmérések szerint, 1989 után 21 év alatt újabb 300 ezer erdélyi magyar hagyta el az országot. A hivatalos román népszámlálás szerint Erdélyben 1956-ban 1,61, 1966-ban 1,71, 1977-ben pedig 1,87 millió magyarul beszélő élt. 2002-re már csupán 1,41 millió, bár romániai szinten a magyarság száma 1,5 millióra tehető.
A szocialista iparosítás és a termelőerők ésszerű elosztása ürügyén megváltoztatták az erdélyi városok etnikai arányait. Moldvából 800 ezer románt telepítettek Erdélybe, de Havaselvéről is sokan érkeztek. Az egykori magyar és német nagyvárosokban – Nagybányán, Nagyváradon, Kolozsvárt, Szatmárnémetiben – a románság került többségbe. Megnőtt a vegyes házasságok száma, és nőtt az asszimiláció aránya is. A tervszerű betelepítés Székelyföld városait sem kímélte. Ennek első áldozata Marosvásárhely. Az erdélyi városokban az 1910-es népszámlás adatai szerint a románok számaránya csak 19 százalék volt, ez néhány évtized alatt megváltozott. Magyar többségüket csak Székelyföld városai és néhány kisebb partiumi város őrizte meg.
Székelyföld románosítása a megyeközpontok betelepítésével kezdődött, de a tömbmagyar térség etnikai fellazítására már nem került sor. A fejetlen gazdaságpolitika miatt eladósodott ország az 1980-as években rákényszerült a külföldi kölcsönök megadására. Ceauşescu és klikkje a lakosság kiéheztetése árán fogott az adósságtörlesztéshez. A lelassult iparosítással párhuzamosan csökkent Székelyföld betelepítésének üteme is, ezért az iskolák elrománosítása újabb lendületet nyert. A székely megyeközpontokat a nyolcvanas években zárt városokká nyilvánították, ahová csak államalkotó telepedhetett.
1988-ban dolgozták ki a falurombolási tervet. Ennek esett áldozatul a 180 házból álló székely település, Bözödújfalu, amelyet 1988-ban vízzel árasztottak el. E Maros megyei település a falurombolás szimbólumává vált. A diktatúra az egész ország népét panellakóvá, ellenőrizhetőbbé, kiszolgáltatottabbá akarta tenni, és egy kalap alatt örökre szerette volna megoldani a nemzetiségi kérdést is. E borzalmas terv megbukott, mert a kommunista termelőmód, amelyet a diktatúra kíméletlensége tartott fenn, már nem volt működőképes. Az 1989-es fordulat Tőkés László református lelkész nevéhez kapcsolódik. A Temesváron 1989 decemberében kirobbant "forradalom" után, Romániában az ország irányítását jórészt a "másodvonalbeli" kommunisták vették át.
Hatalomváltás után
A Nemzeti Megmentési Front 1989. december 24-én hirdette meg a teljes nemzeti egyenlőséget. Természetesen, a román nacionalizmus nem hagyta magát. Ennek ellenére a magyarság hozzálátott saját intézményeinek újjászervezéséhez, amely a magyar többségű régiókban sikerrel járt. Amikor a magyar iskolák és állami egyetem visszaállítását követelő 1990. február 10-i könyves-gyertyás tüntetésekben több százezer magyar vett részt, ennek mérete megrémítette a szélsőséges nacionalistákat, akik március 19-én nemzetiségi konfliktust robbantottak ki. Tették egy olyan városban, mint Marosvásárhely, ahol 1941-ben a románok aránya alig 3,9 százalék volt. Egy ilyen etnikai múltú, akkor még magyar többségű településen egy gyógyszertár magyar nyelvű felirata már elég volt ahhoz, hogy a román falvakból fejszékkel felfegyverzett parasztok ezreit csődítsék a városba, és ostrom alá vegyék az RMDSZ Maros megyei székházát. A szélsőségesen magyarellenes pogrom eredménye azonban nemcsak hat magyar ember halála volt, hanem több ezer magyar kivándorlása és az ezt követő diszkriminatív törvényszéki ítéletek. A véres etnikai konfliktus másik eredménye a Román Hírszerző Szolgálat (SRI), az 1989. december 30-án feloszlatott Securitate jogutódjának a megszervezése lett.
Tény, hogy amit a magyarság a fordulat hónapjaiban megteremtett, nagyjából azzal is maradt. Még a 2010/2011-es tanévben is román nyelven oktatják a Románok történelmét, Románia földrajzát. A szakoktatás szintén román nyelvű. Állami magyar egyetem Romániában még ma sem működhet. E sorok írása idején a marosvásárhelyi orvosi egyetemen épp a magyar oktatás diszkriminálása folyik. A "forradalom" utáni napokban alakult meg az RMDSZ, amely az első választásoktól kezdve részt vesz a parlamenti munkában. Állandóan védekező pozícióba kényszerül, az úgynevezett kis lépések politikáját kénytelen követni. A választásokon rendszerint azzal a román párttal lép koalícióra, amely ígéretet tesz a magyarság jogainak bővítésére. Általában felemás megoldások, részleges eredmények születnek. Hiába hoznak törvényt, mert ha kisebbségi jogérvényesítésről van szó, akkor az a gyakorlatban hosszú évek elmúltával és részben valósul meg. Ilyen volt például a 2002-ben kiadott törvény az elkobzott ingatlanok, az egyházak ingatlanjainak visszaadásról. Bár az RMDSZ részt vállal a kormányzásban is, befolyása kevés, mert még a kisebbségi törvény elismerését sem tudja kiharcolni. A helyi önkormányzatok munkáját a kormányt képviselő prefektusok akadályozzák. Az 1991-ben elfogadott új alkotmány Romániát nemzetállammá nyilvánítja. A magyarságot erre hivatkozva fosztják meg a legelemibb kollektív jogoktól. Romániában csupán egyéni jogok érvényesülhetnek, így biztosított az identitáshoz és az anyanyelvű oktatáshoz való jog. Az anyanyelv használata a közigazgatásban a 20 százaléknál magasabb arányban lakott magyar településeken lehetőség, de még mindig nem működik.
* A politika és a történelem határvonalán, a publicisztika eszközeivel készült sorozatunk nem szakdolgozat. Vázolni szerettük volna a román fennhatóság alá került magyarság jogfosztottságát, diszkriminálását. Tudatosítani akartam, hogy nemcsak Erdélynek, de Székelyföldnek sincs jövője, mert a román nacionalizmus nem akar lemondani a homogén nemzetállam megteremtéséről. Ebből következik, hogy az erdélyi magyar politikában nincs helye a széthúzásnak. Az autonómiáért folytatott harcban egységes fellépésre van szükség és az 1990-es tüntetésekhez hasonló méretű tiltakozásokra is.
Hisszük, hogy a belső önkormányzat Románián belül is megteremthető! Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Oltország fővárosában (Jövőképünk)
Jövőképünket láthatjuk Fogaras, Szeben, Vízakna magyar és szász népének sorsában. Amikor szóban és írásban mondjuk a magunkét, mint Cato a római szenátusban, amikor figyelmeztünk arra, hogy Erdély színmagyar nagyvárosait, magyar többségű régióit alig egy emberöltő alatt elrománosították, tulajdonképpen ébreszteni akarjuk Székelyföld őshonos népét, hogy kötelességünk megtartani szülőföldünket, szülőhazánkat utódainknak.
Évszázadokon át ezt tették elődeink is. Nekünk sincs jogunk arra, hogy a pénzhajsza miatt, valamint történelmünk, kultúránk ismeretének hiányában karba tett kézzel, ütődött gyermek módjára, bambán bámuljuk, amint nap mint nap szorítják vissza nyelvi és közösségi jogainkat. Hogyan nyomulnak a tőlünk idegen kultúra és nyelv bajnokai azon a földön, amely a miénk is! Nemrég néhány dél-erdélyi településen jártamban tapasztaltam, hogy a magyarság és a szászok felszámolása gyors, teljes beolvasztásuk, eltűnésük még néhány év, esetleg néhány évtized kérdése. Az említett városok rövid története, demográfiai változása arra int, hogy a székely megmaradás eszköze a határozott, következetes és nyílt küzdelem az autonómiáért.
Fogaras középkori toleranciája
Brassótól 67 km-re fekszik Fogaras. Besenyő nyelven Fagar šu, azaz kőris (fás) víz jelentésű, amelynek átvétele a magyar Fogaras név. Ez utóbbiból származik a német Fugerschmarkt és a román Făgăraş településnév is. Hajdanán a türk eredetű blakok (nem románok) és besenyők lakták a vöröstoronyi szorostól a tömösi szorosig húzódó határvidéket, ahol határvédő feladatkört töltöttek be. Fogaras várát 1310-ben Apor László vajda parancsára kezdték építeni, majd évszázadokon át állandóan bővíteni. A legjelentősebb várépítő Majláth István (XVI. sz.) erdélyi vajda volt. A fogarasi váruradalom központja Fogaras mezőváros. A váruradalmat 1368-tól kezdve Mátyás király uralkodásáig a havaselvi román vajdák hűbérbirtokként, vazallusi hűségükért kapták. Ez idő alatt Havaselvéről nagyszámú román telepedett ide.
A középkori Fogarason a tolerancia szellemében oldották meg a különböző vallású, nyelvű közösségek részvételét a város vezetésében. A fogarasi varga céh Bethlen Gábor fejedelem által 1622-ben kiadott privilégiuma (is) előírja: a "céhben lévő mesterek kölön-kölön nemzetségekből léjendenek, tehát mindenik nemzetség között ebben az céhben az céhmesterség és atyaság renddel jártassék, minden esztendőről esztendőre". A céhszabályzat egyértelműen arra utal, hogy a tisztségek betöltésében a nemzetiségek évről évre cserélődve képviseltetik magukat. De még az egyik legkorábban alapított román tannyelvű iskola felállítása is Fogarashoz kötődik. Lorántffy Zsuzsanna fejedelemasszony – I. Rákóczi György fejedelem felesége – alapította 1657-ben. A váruradalom a fejedelemség korában az erdélyi fejedelmek és fejedelemasszonyok birtoka lett. Így került az osztrák megbízásból Erdélyt (néhány hónapig) kormányzó Mihály vajda tulajdonába is, aki feleségének adományozta. 1661-ben a törökök foglalták el. I. Apafi Mihály uralkodása idején Fogaras vált az erdélyi fejedelemség fővárosává. Itt kötötték meg 1688-ban az osztrákokkal azt a híres fogarasi szerződést, amely alapján Apafi fejedelem halála után Erdély visszakerült a magyar koronához. A várban 1689-től császári őrség vert tanyát, 1715-től 1960-ig börtönként használták. 1892 és 1910 között Mikszáth Kálmán képviselte Fogarast a magyar parlamentben. Fogarason tanított 1908 és 1911 között Babits Mihály. Itt nyugszik Árva Bethlen Kata, a XVIII. század nagy erdélyi mecénása, akinek támogatásával a csernátoni Bod Péter nemcsak külföldön tanulhatott, de nagyszámú könyve is megjelenhetett. Az ő támogatásával építették Fogaras (1715–1740) mai református templomát.
Románosítás mindenáron
A kovásznai születésű írónő, Ignácz Rózsa gyermekként került Fogarasra. Az Ignácz család épp a hatalomváltás idején költözött a városba. Erre így emlékszik: "Mielőtt a románok bejöttek, még végiglátogatták a notabilitásokat, de a város előkelői már búcsúlátogatásként adják vissza a tisztelgő első vizitet". Jött a menekülés, megszüntették az állami magyar iskolát. Ennek helyébe Ignácz Rózsa édesapja, Ignácz László református lelkész a fogarasi magyarok anyagi áldozatvállalásával református gimnáziumot alapít. Azonban a magyarság lélekszáma a trianoni békediktátum utáni években rohamosan csökkent, így a református magyar gimnázium 1926-ban megszűnt. A hajdan magyar többségű városban a – huszonegyedik század első évtizedében – már az általános magyar iskola is bezárta kapuit!
A magyarság gyors fogyását a népszámlálások adatai tükrözik a legjobban. Amíg 1910-ben a magyarok (3359) és a szászok (1000) a népesség kétharmadát alkotják, és a románság alig egyharmad (2174), addig a 2002-es népszámlás már 1643 magyart és 332 szász nemzetiségűt vett nyilvántartásba, ami az összlakosság alig 4,5 százaléka.
Oltország fővárosában, Fogarason a hatalomváltás pillanatától beindult a románosítás. A húszas évek egyik nevezetes fogarasi élményét, amely nyíltan mutatja a helyi hatóságok románosításhoz kötődő gondolkodását, Ignácz Rózsa így meséli el: "A fogarasi nagypiacon beroskadt a föld. Barlang van a fogarasi nagypiac alatt. Barlang? Az is lehet, hogy temető." A hatóság azonnal kivonult. "Két napszámos ember csonka pléhvederrel meregette a sír tartalmát. Az archeológus ott állt a sír szélén, mellette a prefekt, a szigurancafőnök, a rendőrkapitány. Az archeológus azt az utasítást kapta a hivatali uraktól, hogy minden kétséget kizáróan állapítsa meg: ősrégi román temető volt e helyen, román temető, mit századok óta lezártak, s ami éppen ezért örökre eldönti a vitát, kié hát csakugyan Oltország fővárosa. Ki volt Fogarason a városalapító, az őslakó, kié, mely nemzeté a múlt." A sírgödörből azonban a hatóságok nagy csalódására egy XVI. századi magyar sírbolt maradványai kerültek elő. Semmi dák, semmi románságra utaló anyag. A csontok mellett aranyos, piros bársonymellény maradványa, görbe kard és több nyaklánc került a felszínre. A román prefektus és a román archeológus már beérte volna fogarasi szász őslakóval is, de az ásatás csak a magyarok ittlétét bizonyította. Természetesen, így sem volt eredménytelen, mert az ékszerek a prefektus házába kerültek, míg a csontok, a ruhadarabok a református temetőbe, Bethlen Kata ma is álló síremléke mögé. A három magyar egyház még működik, de már a fiatalok, ahogy Beder Tibor írta, az apadó fájdalom eredményeképp, egyre inkább "felekké" válnak, azaz vegyes házasság révén elrománosodnak. E város és e régió néhány, még magyarok által lakott települése megérdemelné, hogy bekerüljenek a szórványprogramba. Jó lenne, ha a két székely megye, Hargita és Kovászna kiterjesztené kapcsolatait Fogarasföld magyar településeire is.
Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tanulmánykötet a magyar- román kapcsolattörténetről
(MTI) Megközelítések – Tanulmányok a magyar-román (román-magyar) kapcsolattörténetről és identitásról címmel mutatták be Borsi-Kálmán Béla történész, egyetemi tanár kötetét – amely a Lucidus Kiadó Kisebbségkutatás Könyvek sorozatában jelent meg – az Uránia Nemzeti Filmszínházban.
Borsi-Kálmán Béla elmondta az MTI-nek, hogy egész életében a magyar-román-francia viszonnyal, a magyar és a román nemzettudat konfliktusos ága-bogaival, kölcsönös összefüggéseivel foglalkozott. A magyar nemzetfogalom tisztázását tartja fontosnak, és elemzi a román történelmi elhallgatásokat is, kutatásait pedig francia "tükörbe" helyezi.
Legújabb kötete három témakört ölel fel: a szerző vizsgálja, hogy a Kossuth-emigráció Havasalföldre került tagjai hogyan látták a román nemzeti törekvéseket, elemzi, hogy mi a különbség a magyar és a román nemzetstratégiai és érdekérvényesítési törekvések között, valamint újragondolja a magyar nemzettipológia új szempontjait.
Borsi-Kálmán Bélát meglepte kutatásai közben, amikor rátalált arra az adatra, hogy a Bánság központjában, Temesváron az 1850-es évekbeli 8-9 százalékról 1910-re a magyarság arányszáma 50 százalék fölé emelkedett.
"Kiderült, hogy az emberek számára vonzó volt a civilizálódással egybekötött iparosodás, urbanizáció, és ennek akkora volt a dinamikája, hogy spontán asszimilációs hajlamot váltott ki az ott élő szerbek, németek, zsidók körében, de ez kevésbé hatott a románokra. Ennek hátterében a magyar nemesi típusú társadalomfejlődés rejtett törvényszerűségei állnak" – fejtette ki.
Cholnoky Győző, a kiadó vezetője azt írta a Megközelítések című kötet elé, hogy "a szerző az ELTE egyetemi tanára, a magyar-román kapcsolattörténet legkiválóbb kutatója, tanulmánykötetében a Kossuth-emigráció román társadalomképétől a Trianon előtti román és magyar nemzetpolitika eltéréseinek felkutatásáig, a román-magyar párbeszéd reális feltételeinek elemzéséig veszi végig a kapcsolatok alakulását."
Az egyik korábbi kötet kritikusa pedig kiemelte, hogy a szerző legmarkánsabb és – román-magyar vonatkozásban – legmeglepőbb képessége az empátia. Szinte belebújik a megérteni próbált történeti személyiség bőrébe, újraéli a kort, rekonstruálja mindazokat a körülményeket, amelyek a szereplőket mozgatják. A szerző nem ítélkezni akar hősei fölött, megérteni akarja őket – írta Bíró Béla.
Borsi-Kálmán Béla 1948-ban született a Szatmár megyei Csengerbagoson, diplomáciai szolgálatban volt a magyar nagykövetségen Bukarestben 1990 és 1995 között, majd Párizsban 1999 és 2003 között. Borsi-Kálmán Béla elárulta az MTI-nek, hogy újabb diplomáciai megbízást kapott, és Párizsban teljesít majd szolgálatot a magyar nagykövetségen. Népújság (Marosvásárhely)

Tanulmánykötet a magyar-román kapcsolattörténetről
Megközelítések - Tanulmányok a magyar-román (román-magyar) kapcsolattörténetről és identitásról címmel mutatták be Borsi-Kálmán Béla történész, egyetemi tanár kötetét - amely a Lucidus Kiadó Kisebbségkutatás Könyvek sorozatában jelent meg - az Uránia Nemzeti Filmszínházban.
Borsi-Kálmán Béla elmondta az MTI-nek, hogy egész életében a magyar-román-francia viszonnyal, a magyar és a román nemzettudat konfliktusos ága-bogaival, kölcsönös összefüggéseivel foglalkozott. A magyar nemzetfogalom tisztázását tartja fontosnak, és elemzi a román történelmi elhallgatásokat is, kutatásait pedig francia "tükörbe" helyezi.
Legújabb kötete három témakört ölel fel: a szerző vizsgálja, hogy a Kossuth-emigráció Havasalföldre került tagjai hogyan látták a román nemzeti törekvéseket, elemzi, hogy mi a különbség a magyar és a román nemzetstratégiai és érdekérvényesítési törekvések között, valamint újragondolja a magyar nemzettipológia új szempontjait.
Borsi-Kálmán Bélát meglepte kutatásai közben, amikor rátalált arra az adatra, hogy a Bánság központjában, Temesváron az 1850-es évekbeli 8-9 százalékról 1910-re a magyarság arányszáma 50 százalék fölé emelkedett. "Kiderült, hogy az emberek számára vonzó volt a civilizálódással egybekötött iparosodás, urbanizáció, és ennek akkora volt a dinamikája, hogy spontán asszimilációs hajlamot váltott ki az ott élő szerbek, németek, zsidók körében, de ez kevésbé hatott a románokra. Ennek hátterében a magyar nemesi típusú társadalomfejlődés rejtett törvényszerűségei állnak" - fejtette ki.
Cholnoky Győző, a kiadó vezetője azt írta a Megközelítések című kötet elé, hogy "a szerző az ELTE egyetemi tanára, a magyar-román kapcsolattörténet legkiválóbb kutatója, tanulmánykötetében a Kossuth-emigráció román társadalomképétől a Trianon előtti román és magyar nemzetpolitika eltéréseinek felkutatásáig, a román-magyar párbeszéd reális feltételeinek elemzéséig veszi végig a kapcsolatok alakulását."
Az egyik korábbi kötetnek kritikusa pedig kiemelte, hogy a szerző legmarkánsabb és - román-magyar vonatkozásban - legmeglepőbb képessége az empátia. Szinte belebújik a megérteni próbált történeti személyiség bőrébe, újraéli a kort, rekonstruálja mindazokat a körülményeket, amelyek a szereplőket mozgatják. A szerző nem ítélkezni akar hősei fölött, megérteni akarja őket - írta Bíró Béla.
Borsi-Kálmán Béla 1948-ban született a Szatmár megyei Csengerbagoson, 1962-ben, 14 évesen Szinérváraljáról került szüleivel Magyarországra. Az áttelepülés számára nem jelentett teljes szakítást, magával hozta a családi örökséget, a román kulturális értékek, a román nyelv, az észak-erdélyi románság, a máramarosi magyar zsidóság ismeretét, a románok, a zsidók és a svábok iránti empátiát - jegyezte meg.
Középiskoláit a szatmárnémeti kollégiumban kezdte, majd Sárospatakon és a budapesti Eötvös Collegiumban folytatta. Számtalan tanulmányt publikált itthon és külföldön, a Megközelítések a kilencedik kötete, de műfordításokat is készített a román irodalomból. Az Aranycsapat és kapitánya címmel pedig Puskás Ferenc életpályáját írta meg. Diplomáciai szolgálatban volt a magyar nagykövetségen Bukarestben 1990 és 1995 között, majd Párizsban 1999 és 2003 között. Borsi-Kálmán Béla elárulta az MTI-nek, hogy újabb diplomáciai megbízást kapott és Párizsban teljesít majd szolgálatot a magyar nagykövetségen. Múlt-kor.hu

Romantikus román történetírás – felfokozva
Gabriel Catalan
A szerző két, 1990 után kiadott történelemkönyvet elemez, amelyekben hemzsegnek a bizonyítékok arra, hogy a tankönyvírók továbbra is a nemzeti-kommunista szemlélet szerint tálalják a románok történetét, és tovább folytatják a történelemhamisító manipulációkat, kárt okozva vele a végre lehetővé váló román—magyar megbékélésnek.
Függetlenül attól, hogy mi volt sürgősebb Mátyás király számára: a katonai jelenlét Csehországban, Lengyelországgal szemben; a házasodás; vagy a szubvenciók, amelyekre sóvárgott (főként a pápától és a keresztény világtól kapható pénzre), nem szabad letagadni azt, hogy Havasalföld és Moldva fölött felségjoga volt, sem pedig azt, hogy e felségjog következményeként katonai támogatást nyújtott nekik a törökökkel szemben. Mindkettő esetében a huzavona annak tulajdonítható, hogy Erdély és Magyarország egyes déli tartományai ottomán elözönlés veszélyének voltak kitéve, a két fejedelemség ugyanis együttműködött a törökökkel (például Laiotă Basarab 1476-ban), erre bizonyítékok találhatók a krónikákban és egyéb dokumentumokban, s a tankönyv is említést tesz arról, hogy 1479-ben Basarab Ţepelus havasalföldi vajda támogatásával a törökök betörtek Erdélybe, feldúlták Szászvárost. Báthori István erdélyi fejedelem és Kinizsi Pál temesvári főispán – a november 13-án zajlott kenyérmezei csata győztesei – pedig csak nagy erőfeszítés árán tudják kiszorítani a támadókat. Sőt a tankönyv írói még a Magyarországgal 1489-ben megkötött „új szerződést” sem fogadják el a vazallusság bizonyítékaként, hanem „Moldva újabb külpolitikai irányváltoztatásának” tekintik, „taktikai kompromisszumnak”, amelyet az ottománellenes politika újrakezdésének előkészítése érdekében tett, eltekintve a tényektől, attól, hogy Magyarország 1483-ban békét kötött a törökökkel, Moldva pedig 1487-től, miután elvesztette Chiliát és Cetatea Albát, adót fizetett a törököknek.
Éppen ezért a tankönyv által tálalt értelmezésnek teljes mértékben ellentmond az ugyancsak a tankönyvbn található alábbi megállapítás, amely Moldva és Havasalföld Magyarországgal szembeni függetlenségének az ellentétét bizonyítja: „1503-ban a két Kárpátokon túli román országot belefoglalták Magyarországnak a Portával kötött szerződésébe”, s a lecke vége dicshimnuszhoz hasonlít: „1504. július 2-án, halálakor, Ştefan cel Mare gazdag és virágzó országot hagy utódaira; olyat, amelynek biztos határai vannak, szabad, s a tekintélye elismert.”
Ugyanígy vélekednek a tankönyv szerzői a Magyarországgal a XVI. század folyamán fennálló viszonyokról is. Annak ellenére, hogy kijelentik: „Radu cel Mare 1507-ben II. Ulászló királytól megkapta (a Hunyad megyei) Algyógy uradalmát”, szót sem ejtenek a kettőjük közötti, sem pedig az utódaik közötti hűbérúr–vazallus viszonyról. Amire utal az a tény, hogy Szapolyai János „Neagoe Basarabnak adományozza Algyógy várát, annak az aktív együttműködésnek a kifejezéseként, amelyet ő a hegyeken túli gazdag városokkal folytat, Brassóval és Szebennel”. Magyarázat nélkül hagyják azt is, hogy megerősíti Radu de la Afumaţi-nak e birtok fölötti tulajdonjogát, továbbá azt, hogy az uradalom a Craioveştiek birtokába kerül, valamint a Szapolyai János erdélyi vajda (és magyar király) további birtokadományozásait: „az ötcsillagos Alvinc (a Maros mellett) és Vurpód (Szeben közelében) Radu de la Afumaţi (1529-ig), majd pedig Radu Paisie (1535–1545) tulajdona volt.
Moldva esetében kissé eltérnek a szabálytól, ugyanis bevallják: „Nagyon is feltételezhető, hogy Ştefan cel Mare 1484-et követően, amikor elvesztette Chiliát és Cetatea Albát, Csicsóvár és Küküllővár tulajdonosává vált – ezeket a birtokokat Mátyás király ajánlotta fel neki, vazallusnak járó birtokként.” Ez a „sajnálatos elszólás” nem ismétlődik meg akkor, amikor az említett uradalmak: Csicsóvár (55 falu a Nagyszamos mentén) és Küküllővár (40 falu a Küküllő mentén) ugyancsak „vazallusnak járó birtokként” kerül III. Bogdan (1504–1517), Ştefăniţă (1517–1527), Petru Rareş (1527–1538; 1541–1546), majd ideiglenesen (első uralkodása idején) Alexandru Lăpuşneanu (1552–1561) tulajdonába.
Mi több, Petru Rareş uralkodása idején más uradalmakkal bővül ez a birtok: „Beszterce városerőd a hozzá tartozó 23 faluval, Radna a hozzá tartozó egész völggyel, amely ugyanannyi falut számlált, és a Dézsakna melletti Bálványosvár, amelynek 34 falusi település volt alárendelve”; ezek közül Radna a tulajdonában marad második uralkodása idején is (1541 és 1546 között).
A tankönyv azt állítja, hogy „Petru Rareş az 1529 májusában Szapolyai Jánossal kötött Lippai Szerződéssel szerezte azokat”, s rendkívül dicsékvően szól az 1529. június 22-én Földváron a Ferdinánd hadai fölött aratott győzelemről, valamint „Brassó és Segesvár városok elfoglalásáról” – e sikerek „lehetővé tették számára, hogy uralmát kiterjessze egész Erdélyre”, mint hogyha Szapolyai János Magyarország királyaként nem lett volna a Moldvai Fejedelemség hűbérura... „Törökellenes egyezségeknek” nevezik a Habsburg Ferdinánddal 1528-ban (Radu de la Afumaţi által), illetve 1538-ban (Petru Rareş által) kötött szövetségeket is.
Még az a tény sem bírja rá a szerzőket, hogy elismerjék Magyarország felségjogát, hogy „a Fenséges Porta és a Magyar Királyság által 1519 februárjában aláírt szerződésbe félként belefoglalták Havasalföldet is, meghagyva annak területi integritását, s nem kötelezték újabb adó fizetésére”. A tankönyvírók mindössze annyit ismernek el, hogy „közeledés történt a keresztény hatalmakhoz, elsősorban Magyarországhoz”, s nyilván „folytatódtak a Román Országok közös politikai akciói”.
Szó sem esik arról, hogy 1523 és 1529 között magyar segítséggel Radu de la Afumaţi-ot többször is visszaültették a trónra, de kijelentik: „szinte bizonyított tény (?! – szerző), hogy Mihai Viteazult megelőzve Petru Rareş tudatában volt a három Kárpát-dunai ország dák egységének (?! – szerző). Petru Rareş a nagy uralkodó méltó elődjeként birtokolta Erdélyt, s azt teljes mértékben Moldvához akarta csatolni. E törekvés vezérelte őt 1542-ben is, amikor a Szulejmán által kierőszakolt politikai rendezés ellenére, a saját védelme alatt országgyűlést akart szervezni mindhárom Román Ország részvételével, amely eldöntötte volna a Kárpátok közötti provincia helyzetét.” Amint 1600-hoz közeledünk, a tankönyvírók egyre nagyobb lendülettel propagálják a román politikai és katonai egység mítoszát.
Arra hivatkoznak, hogy egyes munténiai vajdák trónra ültettek vagy védelmeztek moldvai vajdákat és fordítva (Alexandru Lăpuşneanu például 1553-ban Mircea Ciobanul, illetve 1554-ben Pătraşcu cel Bunt), azt állítják, hogy „dinasztikus szövetségek” voltak (1558–1561 és 1564– 1568 között ugyanis Mircea Ciobanu és Alexandru Lăpuşneanu rokonokká váltak azáltal, hogy feleségül vették Rareş lányait – Chiajnát, illetve Ruxandrát, az előbbi Petru cel Tânăr, vagyis a fia uralkodása fölött gyámkodott 1568-ig), valamint „dinasztikus uniókat” említenek (1574—1577; 1577—1583 és 1585—1590 között II. Alexandru Mircea, aki Petru Şchiopul testvére, és Mihnea Turcitu, aki Petru Şchiopul unokája volt, egymást támogatták a hatalom megszerzésében, illetve megtartásában).
A mítosz Mihai Viteazullal, „Dacia helyreállítójával” tetőzik – vele, „akit megöltek a román nép ellenségei”, s aki 1601-et követően „a függetlenségért és a nemzeti egységért való harc szimbólumává” válik. Így tehát maradéktalanul folytatják a romantikus történetírás hagyományát, amit a nemzeti-kommunista történetírás felfokozott, és ami jelenleg is divatban van.
Annak ellenére, hogy a XI. osztályos tankönyv jobban bemutatja a nemzetközi helyzetet, mint a VII. osztály számára írt, amely sok korrigálni valót hagy, mégis azt állítja, hogy „Mihai egymaga kezdeményezett politikai kontaktusokat Zsigmonddal és Aronnal, azután, hogy a bojárok gyűlése kinyilvánította: az ország törökellenes politikát folytat”. Ezáltal örökévalóvá kívánják tenni a (román személy által kezdeményezett) egység és a függetlenség mítoszát. Valójában a moldvai–havasalföldi–erdélyi erők egységét (most is, akárcsak a XIV. és a XV. században) nem egy román személy kezdeményezte, hanem egy magyar – Báthori Zsigmond erdélyi fejedelem, aki ezáltal nyilvánította ki felségjogát a két szomszédos ország fölött. A tanköny viszont azt írja, hogy „Báthori Zsigmond uralmi ambíciói súlyosan veszélyeztették a Román Országok egységét”. Jóllehet tényként említi, hogy „Báthori Zsigmond már 1595 januárjában II. Rudolf császártól azt kérte, hogy Havasalföldet és Moldvát vegyék be a szerződésbe, amelyet majd együtt írnak alá”. (Folytatjuk)
Új Magyar Szó (Bukarest)

Románok történelme, szemellenzők nélkül
Nagyrészt emigrációban eltöltött 95 esztendejével Neagu Djuvarát aligha nevezhetjük kimondottan fiatalnak. Legfeljebb a szó szellemi értelmében fiatal (noha a sportos öregúr fizikailag is irigylésre méltó kondícióban tartja magát).
Európai látókörű gondolkodásának frissességével, saját meggyőződésének önkritikát sem kizáró harcos propagálásával viszont ma is a média egyik kedvencének számít. A bukaresti könyvvásáron pedig mostanában az is kiderült, hogy nemcsak a média, de az olvasók kegyeibe is sikerült beférkőznie. Pedig az eladásokban taroló könyve, a Havaselvét alapító dinasztia kun származásáról, a Basarab apjával azonosított Negru Vodáról sokak szemében lehetett szálka, történészviták kereszttüzében is állott.
Persze nem Djuvara az első, és nem is az egyetlen, aki a pártállami időkben becsontosodott tabukat, sztereotípiákat döntögeti. Lucian Boia kijózanító könyvét – Történelem és mítosz a román köztudatban – szintén ehhez a vonulathoz sorolhatjuk. Néhány évvel még meg is előzi Djuvara ifjúságnak szóló történelmi olvasatát, A románok rövid történelme 1996-os első kiadását, amelyet azóta még tízszer utánnyomtak, s a kolozsvári Koinónia jóvoltából és Horváth Andor gördülékeny fordításában most a magyar változatot is olvashatjuk. Havasalföld és Moldva másfél százados kun megszállását, a kunok, a besenyők, más turáni népek szerepét a mai románság etnogenézisében már ebben a könyvében is bátran hangoztatja. Amivel már olyan történészek is tisztában voltak, mint például Nicoae Iorga.
De egy dolog volt az, amit már Iorgáék is tudtak, magukban elismertek, és egészen más, ami mellett írásban is letették a garast. Hogy miért? Djuvara szerint megállnak ott, ahol már nem tetszenének a népnek, ugyanis „...mélyen meggyökerezett nálunk az a szemlélet, hogy vannak a nemzet történetében dolgok, amelyeket kimondani szabad, másokat viszont nem”. (A románok rövid története, 72. l.) Egy interjújában még élesebben fogalmaz: „De hogy van az, hogy hazudsz, és még magad is elhiszed a végén?”
Djuvara, a macedo-román származású emigráns arisztokrata, a Sorbonne egyetemen történelemfilozófiából Raymond Aron doktorandusa, nem hajhássza az olcsó népszerűséget. Pár nappal a bukaresti könyvsiker után azzal terelte ismét magára a közfigyelmet, hogy alapjaiban kérdőjelezte meg az Iliescuék által az országra erőltetett, magyarellenes felhangoktól sem mentes ünnepet, és helyette ismét a régi május 10-ét javasolta. Nem a monarchia, ez későbbi „árukapcsolás”, hanem az állami függetlenség kikiáltásának a napját december elseje helyett. Mert utóbbi „nem az ország ünnepe, legfeljebb Erdélyé és a Bánságé”.
És ha már itt tartunk, idézzük fel az egyesüléshez kapcsolódó néhány gondolatát. Djuvara elmondja, hogy a párizsi béketárgyalásokon Romániának a központi hatalmakkal 1918-ban megkötött különbékéjét a győztesek a szövetségesi szerződés megszegéseként értelmezték. Emiatt történt, hogy a központi hatalmak előtti 1918-as kapitulációban ártatlan, mert az erdélyi Alexandru Vaida-Voevodot kellett a párizsi béketárgyalásokon előtérbe tolni. De csak addig, amíg kormányfőként a habozó győzteseknek többek között a kisebbségekkel kapcsolatos aggodalmait leszereli. De ahogy a mór megtette a kötelességét, mehetett is azon nyomban. Djuvara pedig a párizsi epizód következményeit így foglalja össze: „Ez a kétszeresére növekedett ország a maga korábban csak nagyon rövid időre (1601–1602-ben) együvé tartozó tartományaival – ÓKirályság, Bánság, Erdély, Máramaros, Bukovina, Besszarábia –, ahol a kisebbségek a lakosság 28 százalékát tették ki, rendkívüli nehézségekkel nézett szembe. A kisebbségek ügye, vagyis az, hogy milyen garanciákat kell nyújtanunk az újonnan létrehozott vagy visszaállított államoknak – ilyen volt Csehszlovákia és Lengyelország –, illetőleg azoknak, amelyeknek a területe számottevően gyarapodott, mint Romániáé vagy Jugoszláviáé – az egyik leghosszabban egyeztetett kérdés volt Versailles-ban. Következett a vállalt kötelezettségek gyakorlatba ültetése – ez a kérdés még ma, nyolcvan év után is időszerű” (280. l.)
Történelem, szemellenző nélkül. Írásunk címe az objektivitásra utal, amin a tények tiszteletét, a történelmi források el nem hallgatását, félre nem magyarázását értjük. De nem volt, és talán nem is lesz olyan történetíró, akinek sikerülne a saját és az olvasói helyzetét, nézőpontját, beidegződéseit, mentalitását százszázalékosan figyelmen kívül hagyni. Miközben román nemzeti történelmét magyar szemmel is élvezetesen és legtöbbször egyetértéssel olvassuk, azokon a pontokon, ahol mi másképp látunk, netalán vitára is támadna kedvünk Djuvara úrral, a szerző őszintesége és arisztokratikus eleganciája valósággal lefegyverez. Szerinte a történetíró „pártatlansága nem eredhet másból, mint részrehajlások lehető legtisztességesebben felvonultatott sorozatából.
Ha így járunk el, akkor múltunk leírása és magyarázata során nem lebeghet szemünk előtt egy állítólagos „nemzeti cél”, nem hallgathatunk el, és nem ferdíthetünk el e hamis hazafiság nevében bizonyos tényeket....” (i. m. 7.l.) Példának hozhatnánk fel könyvéből a Dunától délre élő román nyelvjárások és népcsoportok részletes bemutatását, a középkori Magyarország szerepét Havasalföld és Moldva kialakulásában, vajdáik hűbérességét előbb a magyar, később a lengyel király irányában és így tovább.
Ismertetésünket nem fejezhetjük be anélkül, hogy ne méltatnánk a fordító, Horváth Andor teljesítményét. A stilárisan is gördülékeny, szakszerű tolmácsoláson számos ponton túllépve, vállalkozása a román–magyar történelmi párbeszéd fontos premisszájának és állomásának tekinthető.
Krajnik-Nagy Károly
Neagu Djuvara: A románok rövid története, Koinónia Kiadó, 2010
Krónika (Kolozsvár)

Nemzeti színű ferdítések
Gabriel Catalan
A szerző két, 1990 után kiadott történelemkönyvet elemez, amelyben hemzsegnek a bizonyítékok arra, hogy a tankönyvírók továbbra is a nemzeti-kommunista szemlélet szerint tálalják a románok történetét, és tovább folytatják a történelemhamisító manipulációkat, kárt okozva vele a végre lehetővé váló román–magyar megbékélésnek.
Azokat a hűbéri szerződéseket, amelyeket az erdélyi fejedelem Ştefan Răzvannal, valamint a  Mihai által küldött munténiai bojárok küldöttségével kötött, a tankönyvírók „Báthori Zsigmond által készítettek”-nek minősítik, és  „megalázó kikötéseket” tartalmaznak. Mi több, Havasalföld esetében „a bojárok összeesküvéséről” van szó, azokéról, akik az szerették volna elérni, hogy a Mihai hatalma csökkenjen, és hogy újabb „jogokat és kiváltságokat” szerezzenek (helyeket az országgyűlésben, egyházi gyarapodást az Ungrovalahiai [Havasalföldi] Érsekségnek, gazdasági és politikai előjogokat), és e tekintetben Mihai szavaira hivatkoznak, arra, amit egyik lengyelországi vendégének mondott: „Orcátlanul becsaptak”, a bojárok „saját akaratuk szerint cselekedtek”. Tekintetbe véve Mihai vendégének kilétét, valamint azt, hogy híre sincs a megtorlásnak Eftimie érsekkel, a püspökökkel, illetve „az áruló” bojárokkal szemben, vagy annak, hogy a sértett uralkodó felmondta volna az említett szerződést, mindössze arra következtethetünk, hogy Mihai amolyan diplomáciai nyilatkozatott tett azért, hogy Lengyelország gyanakvását csökkentse, a lengyelek ugyanis időközben, 1995 augusztusában, Moldvában Ştefan Răzvan helyett Ieremia Movilát ültették trónra, a törökellenes politika ellenzőjét és a lengyel érdekek hűséges kiszolgálóját.
A létrehozott hűbéri viszony működőképességének legfőbb bizonyítéka az, hogy a szerződő felek 1594 és 1599 között kölcsönös katonai támogatásban részesítették egymást a törökök elleni harcban. A tankönyvek részletesen foglalkoznak vele, bár nem minősítik ezt a tényt valóságos értékének és jelentőségének megfelelően. Így Báthori Zsigmond már a Mihai törökellenes fellépésének kezdetén (1594. november 13-án Bukarestben) „2000 katonát küldött”, segítségként. Velük találkozhatunk – „Király Albert parancsnoksága alatt” – az 1595-ös harcokról, beleértve a călugăreni-i csatáról (1595. aug. 23.) szóló leírásokban is. Azt viszont a szerzők nem tisztázzák kétséget kizáróan, hogy Mihai (akárcsak számos elődje) magyar hűbérura segítségével szerzi vissza a törökök által elvett országát és trónját, annak ellenére, hogy megemlítik: „Mihai 1595. szeptember 12-én Bran mellett, a Dâmboviţa menti Stoeneşti-en várta a segítség érkezését szövetségeseitől”, valamint azt, hogy „Zsigmond átkelt a hegyeken mintegy 23 000 katonával, közöttük 13 000 zsoldossal, a székely csapatokkal, Ştefan Răzvan kis hadával és a toscanai segédcsapattal (a Silvio Piccolomini vezénylete alatt álló 300 katonával)”. A katonai együttműködés további példái: Mihai és Zsigmond 1596-ban és 1598-ban összehangolta a támadó és a védelmi hadműveleteket [jóllehet a havasalföldi vajda időközben, 1598 márciusában békét kötött a törökökkel], vagy „a Habsburg Rudolffal (1598-ban a Dealu kolostorban) megkötött barátsági és katonai szövetségi szerződés, amely által, miközben Zsigmond első ízben lemondott a trónról, Mihai egykori hűbérura hűbérurának a vazallusa lett, vagyis II. Rudolf német császáré, aki egyben a magyar királyi címet is birtokolta. Erről az alárendeltségi viszonyról hallgat a tankönyv, csupán azt említi, hogy a Báthori Zsigmonddal szembeni „kierőszakolt vazallusság ettől kezdve végképp megszűnt”.
Ezután Mihai „személyes kezdeményezésének” eszméjét bizonygatják, amely már az 1596–1597 közötti időszakkal kapcsolatban is felmerült, miszerint Mihai „a hegyeken túli hadjárat mellett döntött, amelynek tökéletes megszervezése arra vall, hogy e hadjárat gondolata őt régóta foglalkoztatta”. Csakis azért, veszi fel Mihai „a császári tanácsos és helytartó címet (…) valamint a császári hadak főparancsnoka” címet, hogy a II. Rudolf császár gyanúját eloszlassa.
Ugyanezt a nézetet vallják Moldva meghódítása esetében is, amely ugyancsak alkalmat adott Mihainak, hogy a függetlenségét éreztesse: „Egyrészt az, hogy állandóan megtagadta azoknak a területeknek az átadását, amelyeket a császár kardjával szerzett, valamint az, hogy Erdélyben teljesen független politikát folytatott, újabb merész lépésre kötelezte őt.”
Annak ellenére, hogy Mihai Târgoviştébe és Iaşi-ba helytartókat iktatott be (fejedelmi helytartókat; uralkodót nevezett ki Moldvába, akárcsak korábban Havasalföldre), váltig bizonygatják, hogy „1600-ban politikai egyesülés történt” (ami mindössze öt hónapig, májustól szeptemberig tatott). A szerzők szerint a politikai egyesülést bizonyítja  Mihai rangcíme (amelyet az 1600. május 27-én kibocsátott okirat szerint használt) és a „jól ismert pecsét, amelyen megjelenik a három román testvérállam”. „Hosszas tárgyalások nyomán sikerült kicsikarnia azt, hogy a Habsburg Birodalom elismerje őt Havasalföld és Moldva uralkodójának, valamint Erdély fejedelem rangú kormányzójának.”
Ennél súlyosabb ferdítés az, hogy Mihai tetteihez nemzeti célokat társítanak, a nemzeti egység és öntudat eszméjének meglétét mind a fejedelem, mind pedig a román népesség esetében. Néhány kivételt (A.D. Xenopolt, P.P. Panaitescut) leszámítva, a nemzeti motiváció állandó jellemzőként jelenik meg a román történetírásban. A tankönyvek lemondanak az egyik hamis beállításról, miszerint „Havasalföld, Moldva és Erdély – együtt, amire úgy vágytunk”, de kitartanak a másik, a „dák eszme” mellett: „A dák terv – minden román egyesítése egy energikus hatalom révén – az egyetlen út számunkra a függetlenség felé a minket leigázni kívánó hatalmi érdekekkel szemben, az Ottomán Birodalomtól kezdve Lengyelországig és a Habsburg Birodalomig”, más szóval „a Román Országok egyesítésének a szükségszerűsége”. „Tudva azt, hogy az ottománellenes koalíció széthullik, Mihai rájött arra, hogy ilyen veszedelmes politikai körülmények között csakis a Román Országok egyetlen vezetés alatt történő egyesülése mentheti meg az olyan nagy áldozatok árán elnyert függetlenséget.”
A szerzők e felfogásnak megfelelően eltúlozzák azokat a proromán intézkedéseket, amelyeket Mihai Viteazul vezetett be Erdély kormányzása idején: havasalföldi bojárokat ültetett be a fejedelmi tanácsba (a munténiai főurak nagyrésze nem is volt román származású, hanem görög vagy levantei); az erdélyi várakba bizalmi emberei közül nevezett ki várkapitányokat (akik közül sokan balkáni származásúak voltak); bevezette a román nyelv használatát egyes kancelláriai iratok készítésekor (kevés ilyen irat készült, s azok is cirill betűs írással); adományokat nyújtott román nemeseknek (amellett hogy e nemesek etnikai hovatartozása meglehetősen vitatható, a szerzők megfeledkeznek arról, hogy Mihai Viteazul adományban részesített magyar és székely nemeseket is); a jobbágy parasztoknak kisebb engedményeket kaptak tőle: legeltetési jogot, megtiltotta a kínzásukat, felmentetette őket az ortodox papok javára való robot végzésétől (az erdélyi parasztmegmozdulások miatt volt kénytelen ilyen engedményeket tenni; ezzel szemben Havasalföldön egészen más intézkedéseket hozott: törvényerőre emelte például a parasztok földhöz kötését, 1595-ben és 1596-ban megtiltotta a munténiai jobbágyok számára a költözködést).
A tankönyvírók különösképpen eltúlozták Mihai Viteazul vallási politikáját. Mihai, ortodox lévén, görögkeleti templomot alapított Gyulafehérváron. De ne feledjük, hogy a tismanai rendházfőnöknek, Serghiének a  kinevezését máramarosi püspökké, vagy a Neagoslav papét Brassóban a bolgárszegi ortodox templom élére, akárcsak egyes Kárpátokon túli szerzetesek áttelepítését a gyulafehérvári kolostorba Eftimie érsek határozta el, az egyházi hatóságokkal együtt – ők a fejedelemmel szemben autonómiával rendelkeztek minden egyházi kérdésben. Különben Eftimie érsek 1595 óta rendelkezett a fent említett jogokkal, attól kezdve, hogy május 20-án Gyulafehérváron a havasalföldi küldöttség vezetőjeként aláírta a Báthori Zsigmonddal, az akkori erdélyi fejedelemmel szembeni vazallusi szerződést (lehetséges, hogy Báthori András uralkodása alatt visszavont egyet-mást e szerződés előírásaiból).
Alaptalan az az állítás, miszerint Erdélyben: „az ortodox vallás hivatalosan elfogadott vallássá vált, és [Mihai]  Gyulafehérváron megalapította  az Erdélyi Ortodox Érsekséget”, ugyanis ő nem alapított ilyen érsekséget, hanem abban az időben Eftimie havasalföldi érsek ellátta az erdélyi ortodox püspök szerepét is (ami különben a tankönyvből is kiderül, amikor a gyulafehérvári püspöki székről ír, amely a Mihai Viteazul által 1597-ben alapított templomban található).
Tehát egyáltalán nem nyilvánvaló Mihai Viteazul politikájának „a központosító és egyesítő jellege” sem általános külpolitikai aspektusát tekintve, sem pedig annak alapján, ahogyan Erdélyt kormányozta, jóllehet mindkét tankönyvben azt állítják, hogy „Mihai Viteazul megpróbált uralkodásához társadalmi alapot, különösképpen román társadalmi alapot teremteni. Mihai Viteazulnak az a próbálkozása, hogy román közigazgatást vezessen be, akárcsak általában az ő politikája, elégedetlenséget váltott ki a nemesek körében, s megrontotta a császárral való kapcsolatot”; „Bár szándékainak véghezviteléhez nem volt elég idő, Mihai Viteazul az egyesülés legfőbb szavatolójaként tevékenykedett, ő volt a legfontosabb politikai és katonai döntéseket hozó tényező a Kárpátok, a Duna és a Fekete-tenger közötti egész térségben.”
Ezzel szemben viszont a tankönyvek elismerik: „Mihai Viteazul kötelezettséget vállalt arra, hogy érintetlenül hagyja az erdélyi kiváltságosok érdekeit”;  „megerősítette a székelyek régi szabadságjogait, mint olyanokét, »akik a keresztény közösség javáért harcoltak«, vagyis a törökök ellen”. Továbbá tényként állapítják meg, hogy 1600 szeptemberében a tordai országgyűlésen „az erdélyi kiváltságos rendek (...) fellázadtak Mihai ellen »a rájuk rótt szokatlan terhek«, valamint »az erejüket gyengítő« kötelezettségek miatt”, nem pedig etnikai megfontolásokból (Székely Mózes székelyei kitartottak Mihai Viteazul mellett, hálából a régi kiváltságaik visszaállításáért), illetve a románok feltételezett előnyben részesítése miatti elégedetlenségből.
(Folytatjuk)
Új Magyar Szó (Bukarest)

Történelem-adásvétel
A szerző két, 1990 után kiadott történelemkönyvet elemez, amelyekben hemzsegnek a bizonyítékok arra, hogy a tankönyvírók továbbra is a nemzeti-kommunista szemlélet szerint tálalják a románok történetét, és tovább folytatják a történelemhamisító manipulációkat, kárt okozva vele a román–magyar megbékélésnek.
A Basta generális által vezetett császáriak (18 ezer katona) és az erdélyi nemesség közötti szövetség csupán azzal magyarázható, hogy a Habsburgok megpróbáltak rendet teremteni Erdélyben, ellenőrzésük alatt akarták tartani ezt a provinciát (valamint azt, hogy ne mondjon le a törökök elleni harcról, s hogy ne közeledjék Lengyelországhoz). Ezt bizonyítja az, hogy – amikor az erdélyi országgyűlés (a Diéta), megszegve a császárnak tett esküjét, Tordán harmadszor is Erdély trónjára ülteti Báthori Zsigmondot, Lengyelország pedig növeli befolyását Moldvában, ahol visszaülteti a trónra Ieremia Movilát, és Havasalföldön 1600 és 1601 telén fejedelemmé teszi Simion Movilát – rehabilitálják Mihai Viteazult, helyreállítják a kapcsolatait II. Rudolffal Bécsben és Prágában 100 ezer tallér katonai támogatást nyújtanak neki, valamint Zilah közelében, Goroszlónál 1601. augusztus 3-án közösen győzelmet aratnak Báthori Zsigmond fölött. De Mihai meggyilkolása, amire 1601. Augusztus 19-én került sor Aranyosgyéresen, csupán csak Basta generális „egyéni ambíciójával” indokolható, a gyűlöletté fokozott rivalitással, nem pedig „a császári udvar magatartásával”, illetve „a császár céljaival”.
Ezért számunkra hamisnak tűnik az ilyen szónoklat: „Mihai tragikus alakja meghatározóan befolyásolta a román történelmet, az ő átfogó elképzelése és bátor tette modellt állított és korszakot nyitott”, illetve az, hogy „Mihai Vitezul legendás alakja (Tisztára legendás! – a szerző megjegyzése) őrködik a középkori világ távoli végein és a modern román társadalom kora hajnalán, mint az egész történelmünkön átvonuló, soha ki nem alvó egyesülési és szabadságvágy megtestesülése.”
Amint várható volt, a XVII. századról szóló leckékben még inkább felerősítik az egyesülésről, a függetlenségről és a törökellenes harcról alkotott mítoszokat. A XI. osztályos tankönyvben a lecke címe: „Mihai Viteazul politikai öröksége”; a VII. osztályosokéban pedig így lezdődik a lecke: „A Román Országok történelme a XVII. században és a XVIII. század elején a Mihai Viteazul uralkodásával létrejött megvalósítások: a függetlenség visszaszerzése, a pasalikká válás veszélyének megszüntetése és az először létrehozott egyesülés jegyében folyt.”
Megint megfeledkeznek a Magyarország királyával (ez esetben a német-római császárral), illetve az erdélyi fejedelemmel szembeni alárendeltségről, vazallusi viszonyról, vagy pedig a fogalmazásmóddal kendőzik azt. Például azt állítják, hogy „Radu Şerban havasalföldi uralkodása első felében a Mihai Viteazultól örökölt teljes függetlenség jegyében történt (1602—1605), amikor II. Rudolf császár pártfogoltja volt, előbb a császár ültette Şerbant a trónra (1603. december 10-én), még mielőtt a szultán is megtette volna (1605 áprilisában)”. Miféle függetlenségről beszélhetünk azután, hogy az említett urakodót beiktatta valaki, és hűbérúra volt neki?!
Meg kell jegyeznünk, hogy Radu Şerban szövetségi szerződéssel hűséget esküdött több erdélyi fejedelemnek is: 1605-ben Bocskai Istvánnak, 1607-ben Rákóczi Zsigmondnak és 1608-ban Báthori Gábornak. Utóbbi 1608-ban hábérura lett Constantin Movilának is, Moldva uralkodójának. De 1611 februárjában Báthori Gábor mindkét vazallusa hűbéresi szerződést kötött II. Mátyás főherceggel, Magyarország királyával kölcsönös katonai támogatás érdekében, ugyanis Báthori Gábor 1611-ben lerohanta Havasalföldet. A tankönyvszerzők viszont úgy állítják be Radu Şerbant, mint aki „1603-ban, majd pedig 1611-ben az országegyesítő helyzetében volt”.
A Bethlen Gábor (1613—1629) fennhatóságát sem ismerik el Havasalföld fölött, jóllehet megemlítik azt, hogy 1617-ben a bojárok Lupu Mehedinţeanu pohárnok vezetésével fellázadtak, és ehhez támogatásban részesültek, továbbá azt a „Habsburg javaslatot” is, amely – „egy »dák királyság« létrehozására vonatkozott, aminek keretében helyet talált volna mindhárom Román Ország – megvalósítatlanul maradt terv volt”. De szót sem ejtenek a Gavril Movilával 1619-ben kötött szerződésről. Gavril Movilă 1618 és 1620 között Havasalföld vajdája volt.
Hasonlóképpen járnak el I. Rákóczi György (1630–1648) esetében is. Jóllehet részletesen bemutatják a bojárok ellenzéki magatartását Leon Tomşa vajdával (1630– 1632) szemben, valamint azt is, hogy 1632-ben hogyan iktatták be a brâncoveni-i Matei agát Havasalföld vajdájaként, I. Rákóczi György tetteit elhallgatják, és úgy tesznek akkor is, amikor II. Rákóczi György (1648– 1660) szerepéről kellene szólniuk.
Sem „a Matei Basarab uralkodása idején 1635-ben, 1636-ban, 1638-ban, 1640-ben, 1647-ben, 1650-ben és 1651-ben Erdély és Havasalföld között megkötött hét szerződés”, sem pedig „a Vasile Lupu idején 1638-ban és 1646-ban Moldvával megkötött két szerződés” nem tekinthető elegendőnek arra, hogy az erdélyi fejedelmek fennhatóságát bizonyítsa. Pedig néhány előírást is idéznek belőlük: Mateinak évente 5000 forintot kellett fizetnie (1635), Vasile Lupu számára megtiltották, hogy I. Rákóczi György tudta és jóváhagyása nélkül katonai akciót folytasson Matei Basarab ellen (1638), különben Matei Basarab ebben az évben tett hűségesküt I. Rákóczi Györgynek – immár harmadszor. Egyébként a XI.-es történelemkönyv is megemlíti, hogy Vasile Lupu 1648 után megszegte a szövetségi szerződéseket, és ismételten megtámadta Matei Basarabot (áthágva ezáltal az 1646-ban kötött jó szomszédi megállapodást is), 1650-ben I. Rákóczi György és Matei Basarab felújította a régi szövetségi szerződéseket, sőt 1651-ben külön megállapodást kötött: véd és dacszövetséget minden ellenséggel szemben, és „Havasalföld uralkodója nem késlekedik felhasználni ezt a megállapodást arra, hogy a Vasile Lupuval szembeni konfliktust eldöntse (1653 májusában)”. A tankönyvszerzők azonban egyszer csak „elszólják magukat”. Feltételezvén azt, hogy II. Rákóczi György részt vett a seimenek felkelésének elfojtásában (1654– 1655-ben), kijelentik: „Constantin Şerban megmentette a trónját, egy újabb szerződés árán”, amit egy „hűségi szerződés” követett (1656 januárjában), ugyanakkor megemlítik azt is, hogy ennek a szerződésnek a szövegébe „belefoglaltak olyan cikkelyeket is, amelyeket elődje sohasem fogadott volna el” (jóllehet az évi 2500 arany fizetéséről megegyeztek már 1635-ben, és hogy az erdélyi fejedelem barátai közül válasszák a tisztségviselő bojárokat, az sem újdonság – lásd az 1631-ben kötött szerződést).
A Constantin Şerban uralmát követő időszak tárgyalásakor visszatérnek a vazallusság tagadásához. Így azt állítják: „a II. Rákóczi György és III. Mihnea között létrejött szövetségi és örökös barátsági szerződésben, amelyet Nicolae Iorga kizárólag katonai szerződésnek minősített, az adott körülmények között a kapcsolatok teljes mértékben paritásosak voltak, amilyenekre Matei és Constantin a maga korában hiába törekedett, amikor a szomszédban az uralkodó összetartó arisztokráciára számíthatott és erős hadsereggel rendelkezett”.
A XVII. század végén, a Habsburgok törökellenes offenzívája közepette újabb szövetségi szerződések születtek. 1685-ben Şerban Cantacuzino (1678–1688) és Apafi Mihály (1661–1690) „védelmi szövetséget” kötött, s úgy tűnt, hogy az erdélyi fejedelem, akárcsak elődei is, a felettes helyzetében volt. Miután Apafi fejedelem és az erdélyi „rendek” (a Diétát alkotó főurak) behódolnak I. Lipót Habsburg császárnak, s kötelezik magukat, hogy évente 700 ezer forintot fizetnek annak fejében, hogy megtarthatják az ország hagyományos autonómiáját, a kiváltságaikat, és védelmet nyernek a törökökkel szemben (1686–1688), Şerban Cantacuzino havasalföldi vajda is hódoltsági szerződést köt a Habsburgokkal, amelyben „elismerik családjának örökléses uralmát és birodalmi bárói rangját”. A havasalföldi küldöttséget Iordache Cantacuzino vezette, aki 1688 októberében indult Bécsbe, azzal a céllal, hogy aláírja a fenti szerződést, s 1689 januárjában alá is írta; miután Şerban Cantacuzino meghalt, és Constantin Brâncoveanu foglalta el a trónt. Ebben a szerződésben benne volt „a Habsburgok iránti hűségeskü”. A tankönyvek gyakorlatilag tagadják ennek a dokumentumnak a létét; előbb azt állítják, hogy „Brâncoveanu visszahívta az elődje által Bécsbe küldött delegációt”, majd azt állítják: „Újabb tárgyalásokat követően, 1689-ben szerződést írtak alá a Habsburgokkal, amely elismeri Havasalföld személyiségét, de a formális behódolását is”.
A Brâncoveanu és a Habsburgok közötti 1690-es konfliktust a császári terjeszkedési érdekeknek tulajdonítják, s nem pedig annak, hogy a román vajda nem teljesítette a szerződésben előírt kötelezettségeit. S a szerzők mellőzve bármi magyarázatot, azt írják: „a szerződést nem lehetett alkalmazni”. Valójában Brâncoveanu Thököly Imrét támogatta katonailag is, a kurucok fejét, akit a törökök segítettek abban, hogy kiűzze az osztrákokat Erdélyből. 1690-ben Brassó mellett, Zernyesten Brâncoveanu a törökök, tatárok, moldvaiak (Constantin Cantemir jelentős katonai alakulatot küldött) és a kurucok oldalán harcolt, és győztek, de ez nem bizonyult tartós sikernek, a Habsburgok ugyanis rövid idő alatt újra elfoglalták Erdélyt. Hasonlóan balszerencsésnek állítják be Constantin Cantemir (1685–1693) moldvai vajda próbálkozását is. Ő azért, hogy „Lengyelország terjeszkedési akcióit meghiúsítsa”, „1690-ben Szebenben titkos szerződést kötött a Habsburgokkal, amely gyakorlatilag eredménytelen volt” (ugyanabból az okból, mint a Brâncoveanu által aláírt szerződés).
A két szerződés közötti hasonlóság – hűségeskü, az uralkodó család örökléses uralmának elismerése, nemesi cím – a moldvai uralkodó fia, Dimitrie [Dimitrie Cantemir, Moldva későbbi uralkodója] grófi címet kapott –, s feltehetőleg a törökök elleni katonai együttműködés Ausztria valóságos szándékairól tanúskodik: előszedte az Anjou-terveket.
Ugyanakkor ha tekintetbe vesszük a Cantemirek és a Brâncoveanuk közötti konfliktust, s nem utolsósorban azt, hogy Constantin Brâncoveanu mennyire változékony politikát folytatott, akkor jobban megértjük az 1690-es eseményeket; s ha hozzászámítjuk azt, hogy a Porta és Franciaország támogatta a Habsburg-uralom ellen fellázadt erdélyi nemességet, sőt fejedelmi székbe juttatta és 1690 júniusától októberéig ott tartotta Thököly Imrét, akkor tisztában lehetünk azzal, hogy a Habsburgok törökellenes terve nem volt teljes mértékben sikeres.
Azt is megemlítenénk, hogy a tankönyv szűkszavúan kezel bizonyos dolgokat. Megelégszik azzal, hogy bejelenti: „1694-ben Constantin Duca (1693–1695) megújította a [Moldva és a Habsburgok közötti] szerződést”, néha pedig bizarrul, mondhatni kétértelműen fogalmaz: „1695-ben megerősítették a vajdának adományozott címet, azt, hogy a Német-római Szent Birodalom hercege. Brâncoveanu mindenáron megpróbálta elkerülni az ország hadszíntérré válását, vagy azt, hogy a Habsburg Birodalom részévé tegyék.”
Viszont hiányzik a képből a brâncoveanui külpolitika kétkulacsossága. Vagyis jóllehet Brâncoveanu 1703 és 1711 között [a Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc idején] a Porta politikáját szolgálta Erdélyben, ellátta a kurucokat és menedéket nyújtott nekik (Pintea Vitéz csupán egyike volt a számos bihari és máramarosi román csapat vezetőinek, akik Rákóczi Ferenc magyar kurucainak oldalán harcoltak az osztrák uralom ellen), VI. Károly Habsburg császár mégis 1713-ra és 1714-re vonatkozóan megújította a havasalföldi vajda számára a menedékjogot, megengedte, hogy török veszély esetén családjával együtt Erdélybe meneküljön, valamint azt, hogy ott a birtokait újabb vásárlásokkal gyarapítsa; az 1701-ben kibocsátott császári oklevél alapján tehette ezt; valamint Bécs belegyezésével házat és birtokot vásárolhatott Brassó, Fogaras, Vajdahunyad vidékén. A Brassó közelében lévő Felsőszombatfalva már a tulajdonában volt, Preda Brâncoveanu országbírótól örökölte, akinek I. Rákóczi György özvegye adta zálogba, II. Rákóczi György pedig megerősítette a zálogbaadást. (Azok között a javak között, amelyekért Brâncoveanut a törökök megkínozták és lemészárolták, számos ingatlan volt – 172 havasalföldi birtok és 7 erdélyi birtok, együttes értékük 2 millió piaszter –, továbbá, marhacsordák, ékszerek, rengeteg pénz – a bécsi bankokban 244 884 forint, a velencei bankokban 196 498 dukát –, ami bőven kamatozott. Brassóban amellett, hogy több házat és telket birtokolt, sok pénze volt elhelyezve az ottani bankokban.) (Folytatjuk)
Gabriel Catalan
Új Magyar Szó (Bukarest)

Bojáriból modern rabságba
Másfél évszázaddal ezelőtt hagyták jóvá Romániában azt a törvényt, amelynek értelmében felszabadították a bojárok tulajdonát képező, „ rabszolgáknak” tekintett cigányokat. A romák képviselői úgy vélik, ma modern kori, önként elfogadott rabságban élnek – hangzott el a roma rabszolgaság eltörlésének évfordulójára szervezett megemlékezésen.
A Divers, az Amare Phrala, a Pro Diversitate és a Mesogeiako Symvouleftiko System képzési központ által szervezett szemináriumon a résztvevők történelmi visszatekintőjét hallhattuk arról, hogy a különféle korszakokban milyen társadalmi jogállásuk volt a roma nemzetiségűeknek. A cigányok fölött tulajdonjogot formált a korona, a bojárok és a kolostorok, helyzetük a jobbágyság és a rabszolgaság közötti átmenetnek tekinthető, gyakorlatilag csupán az élethez volt joguk, házasodniuk például csak az uraság engedélyével lehetett, akinek joga volt családokat elválasztani, gyerekeket elvenni, eladni a cigányokat.
„Erdélyben a romák sorsa valamivel jobb volt, mint Havasalföldön vagy Moldvában, ott gyakorlatilag jobbágyok voltak. A felszabadítási mozgalmak a XIX. században élénkültek fel. A roma rabszolgaságot 1843–1856 között törölték el, akkor mintegy negyedmillió cigány rabszolga szabadult fel, minden személyért tíz arany járt a „tulajdonosnak”.
A szemináriumon Moca Rudolf hangsúlyozta, a felszabadítási folyamat nem fejeződött be, a romák ma is rabszolgaságban, a politikum önként vállalt rabságában vannak. „Hány nem roma nemzetiségű polgár fogadja el, hogy roma szomszédja legyen? A tanulmányok szerint a nem romák több mint 75 százaléka ellenérzéssel fogadja a melléje költöző romákat. Az emberek nem ismerik a romák történelmét, félretájékozottak, a tanügyi tárca pedig nem hajlandó a romák történelmére vonatkozó adatokat beengedni az iskolai curriculumba”. Koreck Mária, a Divers Egyesület vezetője szerint a politikumnak nem érdeke, hogy a romák történelméről tájékozódjon a lakosság, és ennek politikai oka van. „Nem kollektív szégyen, ami a történelem folyamán végbement, hisz nem csak Romániában tekintették rabszolgáknak a romákat. Szembe kell nézni a történelemmel” – jelentette ki Koreck Mária, hangsúlyozva, vannak megoldások a roma lakosság társadalmi integrációjára, az előítéletek felszámolására, de e programok megvalósításához elengedhetetlen az állami intézmények támogatása. Antalfi Imola
e-nepujsag.ro
Erdély.ma

“A vlachok nem románok”
”A vlach közösség tagjaitól senki sem várhatja el, hogy románoknak vallják magukat”, jelentette ki ma Radiša Dragojević a Vlach Nemzeti Tanács elnöke.
Dragojević szerint Románia nem állíthatja ultimátum elé Szerbiát, ha a vlach kisebbségről van szó, mégpedig két okból sem: egyfelől azért, mert a vlachok nem érzik magukat jogfosztottaknak, másfelől pedig azért, mert a vlach kisebbség mellett létezik legitim román kisebbség is. Emlékeztetett arra, hogy a 2002-es szerbiai népszámlálás adatai szerint Szerbiában megközelítőleg 31 ezer román és mintegy 40 ezer, magát vlachnak valló polgár van, s a vlachok többsége Kelet-Szerbia 19 községében él, míg a románok java része Bánátban. “Minden hasonlóság mellett ez két autochton nemzeti kisebbség. A románok anyaországuknak Romániát nevezik meg, a vlachok pedig anyaországuknak Szerbiát tekintik. Nekünk semmi okunk, semmi alapunk Romániához fordulni, de neki sincs oka és joga, hogy a nevünkben bármit is követeljen”, hangsúlyozta Dragojević.
Szavai szerint, a vlach közösségen belül létezik az elégedetlenek egy csoportja, akik úgy vélik, a román nyelv az anyanyelvük, s ők – mondta – csináltak ebből problémát, a román hatóságokhoz fordulva segítségért.
Románia, magyarázta Dragojević, a legutóbbi népszámlálás előtt azt kérte, töröljék a vlach kategóriát, illetve, hogy a vlach kisebbség minden képviselőjét románokként vagy vlacho-románokként jegyezzék, amire a vlachok semmi szín alatt nem hajlandók ráállni. “A kelet-szerbiai mintegy 40 ezer vlachra, az előző népszámlálás adatai szerint kb. 1500 román jut. A Petrovac na Mlavi melletti Melniciben, ahol én dolgozom, az 1072 helybeliből 770 a vlach és 13 a román. Ez az arány van Petrovac na Mlavi község szintjén is, ahol 2002-ben 3500, manapság pedig kb. 7000 polgár vallja magát vlachnak. Egy részük szerbnek vallotta magát, ami a szívük joga. Egy részük nem nyilatkozott a nemzeti hovatartozásáról, viszont anyanyelveként a vlachot jelölte meg”, mondta Radiša Dragojević, aki úgy pontosított, hogy a tavalyi szerbiai népszámlálás nem hivatalos adatai szerint Szerbiában mintegy 64 ezer vlach él, vagyis az előző népszámláláshoz képest jelentősen nőtt a magukat vlachoknak vallók száma. Azt, hogy milyen kis számban vannak a vlach közösségben azok, akik megpróbálják “romanosítani” ezt a közösséget, Dragojević szavai szerint ékesen beszél az a tény is, hogy a Vlach Nemzeti Tanács 23 tagja közül mindössze négyen képviselik a “proromán opciót”.
”Nemzeti tanácsuk választási ülésén, a proromán opciót képviselő listán hét jelölt szerepelt, közülük hárman azonnal csatlakoztak hozzánk, s onnantól a mai napig, úgy szavaznak, mint mi. Magában a nemzeti tanácsban, a Romániával kacérkodó politikai opció képviselőinek csoportja mindössze négy személyre korlátozódott”, magyarázta Radiša Dragojević, a Vlach Nemzeti Tanács elnöke. (Tanjug) *** A vlachok (ejtsd: vlah) a Balkán-félsziget különböző országaiban élő népcsoportok, akik a latin nyelvből származó nyelveket beszélnek. A következő országokban élnek: Görögország, Románia, Albánia, Macedónia, Bulgária, Szerbia és Horvátország. Jelentősebb etnikai kisebbséget alkotnak Romániában (Dobrudzsa tartományban).
Saját magukat Görögországban, Romániában, Macedóniában és Albániában arománoknak nevezik, és csak a többi országban használják önmagukra a vlach nevet. A többi nép azonban mindenhol vlachoknak hívja őket. A horvátországi csoportjukat horvát elnevezéssel csiribirinek is nevezik. Magyarországon és Szerbiában az aromán népcsoport tagjai régen cincár néven voltak ismertek. A dél-romániai románokat a 19. századig szintén vlachoknak hívták. Havasalföld román fejedelemség román neve Valachia, azaz Vlachföld volt. A vlach szó régi magyar változata az „oláh” volt, amellyel a románokat jelölték a régi Magyarországon. A vlachok egymáshoz igen közel álló, a román nyelvhez hasonló, kölcsönösen érthető nyelveken beszélnek. A nyelvészek ezeket a következő nyelvjárási csoportokra osztják: dákoromán vagy román, aromán, meglenoromán és isztroromán. Mindezek a nyelvek vagy nyelvjárások együtt az újlatin nyelvek keleti ágát alkotják.
A vlachok ma ortodox vallásúak. Régen a kisebbik részük – főleg Horvátországban – katolikus volt, de az idők folyamán ők asszimilálódtak.
A vlachok hivatalosan becsült lélekszáma a balkáni országokban együttvéve 200 000 körüli lehet, bár egyes román források egy-kétmilliós létszámról is beszélnek. A korábbi évszázadokban még valóban milliós volt a vlach népesség, a 20. században azonban rendkívül felgyorsult az asszimiláció, így ez a magas szám ma már inkább csak a vlach származásúakra igaz. A legnagyobb lélekszámú vlach közösségek Görögország északi felén, a romániai Dobrudzsában és Albániában élnek. A vlachok népcsoportjai lakóhely és becsült létszám szerint:
Arománok • Görögország, főként a Pindosz-hegységben – 65 000 fő
• Románia – 50 000 fő, elsősorban Dobrudzsában
• Albánia – 40 000 fő
• Macedónia – 10 000 fő
• Szerbiai vlachok: az ország keleti megyéiben (román nyelvűek) – 40 000 fő.
Moglenai vlachok: hat falu Észak-Görögország Pella és Kilkisz megyéiben (Moglena völgy) – 20 000 fő
• Bulgáriai vlachok (román nyelvűek) – kb. 10 000 fő
• Isztriai vlachok: Horvátország, az Isztriai-félsziget néhány falvában – 1 200 fő
A vlachoknak egyik balkáni országban sem biztosítják a nemzetiségi jogokat, így az anyanyelvi oktatást és médiát sem. Egymástól elszigetelt, szórványos elhelyezkedésük és kis létszámuk miatt eddig nem tudtak eredményesen küzdeni a jogaikért. A második világháború előtt Görögországban román állami támogatással saját iskoláik voltak, melyeket mára teljesen felszámoltak a Pindoszi Fejedelemség idején létesített intézményekkel együtt.
A vlachok nyelve, néprajza, település- és néptörténete alapvető fontosságú a románok eredete szempontjából. A balkáni vlach népcsoportok nyelvi elkülönülése a románságtól viszonylag későn, a 10–11. század körül bontakozott ki.
Bár a bizánci típusú feudalizáció a vlachokat korán érintette, nemzeti államuk, szervezetük nem alakult ki. Az aromán népcsoport azonban jelentős szerepet játszott a Balkán-félsziget városainak életében. Pásztorkodással foglalkozó falusi közösségeik mellett sokfelé keresettek voltak építőmestereik, ötvöseik, kereskedőik. Sokan foglalkoztak fuvarozással is. Híresek voltak szőtteseik. A Déli-Kárpátok vidékén megjelenő vlach pásztoroktól származnak a terület mai román lakói. Az Északi-Kárpátok vidékén a vlachok a 14. században tűntek fel. Hatásuk hamar megfigyelhető az itt élő népek, a magyarok, ruszinok, szlovákok, lengyelek és morvák juhtartásában, elsősorban a havasi és a transzhumáló pásztorkodásban, valamint a juhtej feldolgozásában. A 13-16. század között Erdélytől Galíciáig és Morvaországig úgynevezett vlach jogú juhtartó falvak jöttek létre. Ezek népeit nem terhelték a jobbágyok királyi és földesúri szolgáltatásai, kedvezőbben adóztak és saját kenézeik irányítása mellett élhettek. A vlach jogú juhászok között a táj minden népe – románok, magyarok, ruszinok, lengyelek, szlovákok, morvák stb. – megtalálható volt. (Wikipédia)
Vajdaság.ma

Román történelem – másként
A szerző két, 1990 után kiadott történelemkönyvet elemez, amelyben hemzsegnek a bizonyítékok arra, hogy a tankönyvírók továbbra is a nemzeti-kommunista szemlélet szerint tálalják a románok történetét, és tovább folytatják a történelemhamisító manipulációkat, kárt okozva vele a végre lehetővé váló román–magyar megbékélésnek.
Elsősorban le kell szögeznünk: a szerzők nem veszik tekintetbe azt, hogy Erdély általános helyzete teljes mértékben különbözött a Moldváétól és a Havasalföldétől, és túlzott mértékben hangoztatják a társadalomszervezési, valamint fejlődésbeli hasonlóságokat, ugyanakkor állandóan minimalizálják Erdélynek a Magyar Királyságba való beilleszkedését, túlhangsúlyozzák az autonómiáját, eltekintenek az Erdélyben meghonosodott etnikai, vallási és művelődésbeli többféleségtől. Azt állítják: „Mindez arra a következtetésre vezet, hogy a magyar korona által folytatott bekebelezési erőfeszítések ellenére Erdély a középkor egész ideje alatt megőrizte egyéniségét: gazdaságilag és a társadalmi struktúrák terén a középbirtokosság dominált, a hadsereg szervezésében is önálló volt, és nem utolsósorban vallási helyzetét tekintve az ortodoxia jelentette az alapot. Erdély politikai alkotóelemeinek és mindenekelőtt a vajdaságnak a megőrzése révén az önrendelkezés tudata hatotta át az államélet egészét.”
Megállapíthatják tehát, hogy „hangsúlyozottan növekedett a vajda önrendelkezési funkciója a magyar korona ellenében”, sőt kijelentik: „A XIII. és a XIV. század fordulóján Borsa Loránd (1288–1293) és Kun László (1294/1295–1315) valódi uralkodókként cselekednek, a feudális magyar királyságtól teljesen szabadon.”
Valamely középkori állam jellegzetességének megállapításakor lényegében nem a lakosság etnikai többsége a meghatározó tényező. Annak ellenére, hogy feltehetőleg a románság volt a legnagyobb létszámú etnikum, viszont ha a vezető elit etnikai eredetét tekintjük megítélési kritériumnak, akkor Erdély nem volt „román állam”, hanem „magyar”. De az etnikai jellemzők (többség, elit) a modern korra jellemző nemzet és nemzetállam kritériumai, s ezért felfogásként használhatatlanok, hamisak a középkor tárgyalásakor. A középkori világ kritériumai: a vallás és a dinasztia. (Különben gyakran előfordult, hogy Magyarország királyai nem voltak magyar származásúak, miként Moldva és Havasalföld egyes uralkodóiról, bojárjairól sem mondható el, hogy tősgyökeres románok lettek volna.)
Ezért le kell mondani a „nemzeti” – politikai, katonai, gazdasági, kulturális, hitbeli, intézményi, sőt nyelvi vagy népköltészeti – argumentumokról, amelyekkel a román történelemírás minduntalan operál „a középkori románok egységének” bizonyítása végett. (Ez érvényes magyar vonatkozásban is.)
Hasonlóképpen az erdélyi vajdaság, később pedig az erdélyi fejedelemség esetében nem megfelelő a „Román Országok” elnevezés használata (sem tulajdonnévként, sem pedig köznévként), mivel a korabeli forrásokban nincs ilyen megnevezés (viszont megtalálható bennük az „Ungrovlahia”, ami sokatmondó).
Kun László (1294/1295–1315)
Persze ugyanígy hamisnak tűnik számunkra a Magyarország elnevezés használata Erdély esetében, nem is annyira a vajdaság, hanem a fejedelemség időszakában (1541, illetve 1571 után) tekintetbe véve azt, hogy János Zsigmond (1540–1551; 1556–1571), akit kiskorában magyar királlyá választottak, 1565-ben lemondott bizonyos partiumi területekről a Habsburgok javára, és elismerte II. Miksa (1564– 1576) bécsi császár fennhatóságát azután, hogy megszegte a váradi szerződést (1538), amely szerint apja, Zápolya János erdélyi vajda (1510–1526), majd magyar király (1526–1540) halála után Habsburg Ferdinándra szállott volna a korona. Habsburg Ferdinánd 1526-tól kezdve magának követelte a magyar trónt, amelyet azelőtt II. Lajos (1516–1526) Jagelló-házból származó uralkodó, Csehország királya birtokolt.
Mi több, 1541-ben Magyarország központi része török tartománnyá vált, az egykori királyság nyugati része a Habsburgok uralma alá került, és egyedül az utóbbiaknak volt joga arra, hogy 1540-ben, Zápolya János halálát követően a magyar királyi címet használják.
Visszatérve a „középkori román egységhez”, vizsgáljuk meg annak (általunk még nem tárgyalt) fő aspektusait.
A „gazdasági egység”
A tankönyvek „a Román Országok gazdasági egységéről” beszélnek, jóllehet közismert, hogy a három középkori állam között érdekellentétek voltak, annak megfelelően, hogy a két hatalmi szféra közül melyikhez tartoztak: a Magyarországéhoz vagy a Lengyelországéhoz; továbbá főleg Moldva és Havasalföld esetében (a XV. és a XVI. század folyamán) meghatározó jelentőségű volt a Portával kialakult gazdasági kapcsolat. A tankönyvek viszont be akarják bizonyítani, hogy a három középkori állam „gazdaságilag kiegészítette egymást, ami jövendőbeli egyesülésükhöz tartós alapul szolgált”. Bizonyítékként emlegetik az egymásnak kölcsönösen megadott kereskedelmi kiváltságokat, „az erdélyi csereközpontok: Brassó, Szeben, Beszterce és Karánsebes által betöltött lényeges szerepet”, ugyanakkor kevés figyelmet fordítanak a három állam által folytatott „külkereskedelemre”, másodrendűnek tekintik a „tranzitkereskedelmet”, ami annak következtében folyt, hogy a középkorban a nagy európai kereskedelmi utak itt haladtak át.
Indokolt az, hogy különleges figyelmet szentelnek Brassónak, de túlzásba esnek, amikor „a Román Országok igazi »közös piacának« nevezik”. Úgyszintén azt állítják, hogy „mind Brassó, mind pedig Szeben esetében a javak cseréjében jelentős szerepet játszott a román elem, anélkül hogy rámutatnának arra, hogy az erdélyi városok túlnyomó többsége német telepesek műve és birtoka volt. Nem sokat foglalkoznak az erdélyi városok autonómiájával sem, éppen csak megemlítik „a szászok Univerzitását”. Egyáltalán nem tűnik ki az, hogy az erdélyi városi civilizáció és az erdélyi gazdaság magasabbrendű volt, mint a moldvai vagy a havasalföldi.
A közigazgatás
Erdély közigazgatási-területi szervezetének másságát „a román önkormányzatoknak a magyar korona centralizálási törekvéseivel szembeni küzdelmével” leplezik. A vármegyével szembeállítják „a román kerületet”, azt állítván hogy azok „hosszú időn át” párhuzamosan léteztek.
Megemlítik „a szász és a székely székeket” is, amelyeket „a kerületek mintájára” szerveztek, és melyeknek az utóbbiakéhoz „hasonló funkcióik” voltak. A Máramarosban, Bánságban, Hátszegben, Fogarasban stb. lévő román nemesi önkormányzatokat részrehajlóan mutatják be, s mindig a valósággal ellentétes módon, mint a Magyar Királyság (később pedig az Erdélyi Fejedelemség) intézményeivel és törvényeivel szembenálló területi szervezeteket, jóllehet a központi hatalom egedélyével működtek, akárcsak a többi közigazgatási egység.
A hadsereg
Katonai tekintetben sem ismerik el Erdély fölényét, annak ellenére, hogy ez a tankönyvek szerzői által közölt számadatokból is kiderülhet: Vlad Ţepeş 30 ezer katonát tudott hadba állítani, Ştefan cel Mare 40 ezret, Hunyadi János viszont „csupán Erdély déli részeiből” 20 ezer katonát állított hadba. Más beszédes példa a tűzfegyverek gyártása és használata. Az erről szóló történelmi források valamint annak alapján, hogy „Szebenben már 1373-tól volt tűzfegyverkészítő”, azt a következtetést vonják le, hogy „a mi harcosaink az elsők között voltak Európában, akik ilyen fegyvert használtak”.
A vallás – szellemi (felekezeti) egység
Kizárólagosnak tekintik az etnikum és a vallás közötti kapcsolatot. Azt állítják, hogy „az Ortodox Egyház jelentős szerepet játszott az igazságszolgáltatásban, a művelődésben, szellemi létünk megvédésében, visszaverte mind a muzulmán pogányság, mind pedig a katolicizmus offenzíváját, amik mögött a Török Birodalom, illetve Magyarország és Lengyelország terjeszkedési törekvései állottak”. A törökökről tudvalevő, hogy vallási téren eléggé türelmesek voltak. A katolicizmus viszont kevésbé volt türelmes (lásd a keresztes hadjáratokat). A hitterjesztés pedig alapvető jellemzője volt mind a magyar királyoknak, mind a katolikus papságnak. A középkorban itt járt külföldi utazóktól fennmaradt számos visszaemlékezésből kitűnik az ortodox papság rendkívül hiányos hittani felkészültsége, a hívek részéről tanúsított közöny a román kereszténység latin hagyományaival szemben, valamint a Magyar Királyság apostoli jellege. Mi több, Moldva és Havasalföld első vajdáiról feltételezhetjük, hogy katolikus vallásúak voltak, vagy ideiglenesen azzá váltak, illetve feltételesen. Gondoljunk a Szörényi Bánságnak a johannita lovag-, illetve szerzetesrend általi kolonizálására 1247-ben, a milcovi katolikus püspökségre a XIII. században, az Asăneşti vajdák tárgyalásaira – ugyancsak a XIII. században – a katolikus vallásra való áttérésről; mindez a pápai levéltárban lévő dokumentumokkal igazolható.
Az egyház szervezetére vonatkozóan számos bizonyítékot hoznak fel, amelyekből kiderül, hogy létezett néhány ortodox püspökség, de ez indokolatlan kijelentésekre ösztönzi a szerzőket. Például arra, hogy az Anonymus sokat vitatott krónikájában említett valamennyi politikai formáció területén ortodox püspökség működött, jóllehet erre vonatkozóan nem rendelkezünk egyetlen történelmi bizonyítékkal sem. Ugyanígy állítják azt is, hogy „ezek helyén jött létre később a XI. században a gyulafehérvári, a XII. században pedig a váradi katolikus püspökség”. Világosan látható az a törekvés, hogy a görög (bizánci) szertartású egyháznak a latin nyelvű szertartásúnál korábbi – még az 1054-es nagy egyházszakadás előtti időszakban való – elterjedésével és jelenlétével is a románoknak a magyarokkal szembeni elsőségét kívánják bizonyítani.
Ugyancsak alaptalanul állítják azt, hogy a XV. század végén Erdélyben ortodox érsekség (mitropolia) létezett, amelynek székhelye Feleken volt. Pedig a meglévő kétségtelen információk szerint az erdélyi ortodoxok irányítása a havasalföldi érsek hatáskörébe tartozott, akinek a székhelye Curtea de Argeşen volt. A konstatinápolyi pátriárka elismerte a havasalföldi érseknek ezt a hatáskörét. Viszont számos erdélyi román s feltehetőleg számos Kárpátokon túli román is katolikus hitre tért, ami nem igazolja teljes mértékben „a románok szellemi egységét”. A szerzők nem ejtenek szót erről, miként azzal sem foglalkoznak, hogy bemutassák a Katolikus Egyház szervezetét, valamint intézményeinek és papjainak szerteágazó tevékenységét Magyarország, illetve Erdély területén. Ezzel szemben az ortodox érsek szerepéről beszélnek, valamint „a román nyomtatványok forgalmáról az egész Kárpát–Dunai-térségben”, megfeledkezve arról, hogy részletezzék: ezek az egyházi szertartáshoz végzéséhez nélkülözhetetlen könyvek ószláv nyelvű nyomtatványok voltak, és hogy csupán protestáns hatásra – s miután „a dâmboviţai Coresi letelepedett Brassóban, a Bolgárszegen” – kezdődött el a román nyelvű könyvnyomtatás (amelyhez szintén cirill betűket használtak). A reformációról sem beszélnek, s így lehetetlenné válik az erdélyi művelődési és vallási kontextus megértése a tanulók számára; a tankönyvek gyakorlatilag tagadják az Erdélyben létrejött szellemi pluralizmust, nem létezőnek tekintik, s így nyilván a diákok sem kaphatnak eligazítást róla.
Arról is hallgatnak, hogy milyen kínkeservesen (és későn, csak a XVII. században) vezették be a román nyelvet az ortodox egyházi használatba, nem is beszélve a latin ábécére való áttérésről; ortodox egyházi elöljáróink (akik valójában görög–levantei vagy szláv származásúak voltak) állandóan utálattal kezelték a latin írásmódot, ami negatívan befolyásolta a közvéleményt és a román társadalmat is, egészen a XIX. század végéig.
(Folytatjuk)
Gabriel Catalan
Új Magyar Szó (Bukarest)

Jegyzetek Bukarestről és a bukaresti magyarság fáradhatatlan krónikásáról
Bántó István: Magyar közművelődés a román fővárosban. (Polis, 2012.)
„Bukarestben megfújják a trombitát.
Minden anya hazavárja a fiát.
De hibába várja haza az édes fiát.
Bukarestben lesz az örökös hazád.”
(Nem tudom, hányan ismerik ezt az Erdély-szerte hajdan nagy bánattal énekelt katonanótát. Hadd induljunk el ennek dallamával, kesergésének emlékével Bukarest felé.)
Bukarest – félúton és örökös félkészen
Bécs és Isztambul között, szinte félúton, van egy város. Amúgy főváros, világváros lenne, de valami mintha nem lenne rendben vele. Európából nézve balkáni, a Balkánból nézve európai, de sehol sincs otthon igazán. Ha ránézünk egy mai országtérképre, valahogy ott sincs a helyén. Vagy nem oda tervezték, vagy az utána hozzákanyarított egyesültfejedelem Kifliország, majd ennek a „nagy-rombuszhal” alakú nagyországnak, szaknevén „psetta maxima”-nak, Nagyromániának is szélére sikerült.
Folyója nincs − a kicsinyke, fárad és szennyes Dâmboviţa aligha nevezhető annak. Európa valamennyi jelentős fővárosa szomjasan kereste az éltető vízpartokat: Bukaresttől a Duna is hetven km-re van, de ő nem szomjúhozik, Bukarest ebben is más.
Manele illatú, fáradt, hangos-zajos, poros, szomorú dojnásan kesergő, románcosan nosztalgiázó, de mégis életvidám. Ügyeskedően, smekeresen sikeres. Barna, fekete szemű, kis termetű, hadari-gyorsbeszédű, felkapott mondatvégű, már-már visítósan beszélő nép lakja. Asszonyaik terebélyes, nagyszájú, bagóhangú kukoánák, mintha valamennyien sikeres utcai kofák lennének; magabiztosak és kapitányok, mint akiknek van mire: itt ezen a tájon mindenkit ők szültek, mindent ők vezetnek, ők teremtettek.
Mintha-mintha nem is földi lények lennének, hanem Európát megviccelni az űrből pottyantotta volna le ide őket a Fennvaló.
Bukarest. A város neve amúgy örömet, boldogságot, talán „boldogasszony”-falvát jelentene. Vagy egy Bukur nevű, víg kedélyű pásztor nevét sejteti, aki itt, a nagy alföldi pusztaságban szúrta le botját, kijelölve családja, nemzetsége eljövendő szálláshelyét. Hogy neki ez mennyire sikerült azt nem tudjuk, az utódoknak, a több mint kétmilliónak mára egészen eredményesen. Bukarestnek a naggyá álmodott országban sincs névrokona, illetve Erdélyben Brád mellett egy kis román havasi falu viseli a Bukuresd nevet. Azt is először Bokorfalvának említik 1445-ben az oklevelek. Neve is vidámkodóan bolondos tehát, mintegy jelezve, hogy semmit nem érdemes túlságosan komolyan-tragikusan venni: a dolgok egy kis ügyeskedéssel úgyis megoldódnak maguktól.
Bukarest építészetileg is zűrzavaros, hatalmas szétfolyó egyveleg. A régi alföldi román házsoros városképet, utcaképeket, meg - meg törik a bizáncias ottomán-fanarióta, beugrós szerkezetű házak kígyóvonalai, a bojári épületek formás alakzatai, a francia építészet nagy sugárútjai, a máhálá-ként emlegetett peremkörzetek, a szocialista építészet kockatervezésű lakótelepei, a Diktátor grandomán felvonulási tereinek és római félisteneknek tervezett szörnyei és végül a modern üzletházak és az újgazdag építészet elszabadult pokla.
Ez Bukarest, a soha be nem fejezhető, a sokszorosan darabokra szaggatatott ezernyi arcú város.
Bukarest, az ország szélén a közepe
Bukarest ennek az összefércelt országnak egészen a szélén lett az ország közepe. Mesterségesen, mint ahogyan mesterséges maga az egész ország. Talán a bukaresti abszurditások nagy része is innen ered: önemelgető, lábujjhegyes akarnokságból. Ez a város egy kicsit az ország szedett-vedett egészének paródiája, gnómja is. Egy már-már megapolisz az ország szélén, a legalacsonyabb pontján elhiszi, elhiteti magával, elhitették vele a politikusok, hogy övéi a hegyek, hogy beleláthat, onnan belakhat és igazságokat osztogathat a hegyek mögött, a hegyek tetején is. Sőt, az országnak, a hatalomnak és dicsőségnek is egyedüli legfőbb birtokosa ő.
Bukarest a világunk mesterséges közepe. Ahonnan alig látszanak a szélek, a másfajta, a magasabbra fekvő, a hegyeken túli megörökölt ország. Bizony, az alföldről, alacsonyról nagyon nehéz a hegyek közé, a hegyek mögé belátni. Pedig be nagyon szeretnének! Nem lát át a hegyeken, és ezért marad számára az örökös kétely, gyanúskodás. Inkább azt hiszi, azt gondolja, („poate că”), hogy mi ezt gondoljuk, azt akarjuk („aşa se zice…)!” Még Dobrudzsa, a Delta környéke sokarcú nemzetiségei beleférnek a tengerre utazó úti élményeibe: az átutazó szemébe ötlenek a minaretek, a másfajta arc, hang, antropológia. De Uram bocsá'! Ki láthatja innen a Székelyföldet, a máramarosi ruszinokat, ruténeket, ki emlékszik a máramarosi falusi zsidóságra, vagy a szatmári, bánsági svábokra?!
A regáti már-már babonásan sem érti Erdélyt! Valami nem lehet rendben („ceva nu-i curat”), ezzel az Erdéllyel, ha az Úristen is mindig diszkriminálja! A Kárpátokon kívüli jámbor lelkével el-el gondolkodik azon: mi baja van vele s a Regáttal a Fennvalónak. Talán csak nem Erdély miatt van a Kárpátok kiflijén túl annyi Istenverése a románságon?: a széllel mindig őt vereti, több méteres nagy hótakaróval őt borítja, égszakadásos esővel őt áztatja, árvízzel őket megsodorja. Nem szép dolog, hogy az Úr még a földrengéseknél sem veszi elő a térképet, hogy a megrázkódtatásokkal tiszteletbe tartsa az egységes nemzetállamot.
„Illik” lenézni Bukarestet?
De Erdély felől nézve Bukarest fele is más a világ… Ne feledjük azt sem, hogy a hegyek közül könnyű, majdnem „kötelező lett” az alföldet lenézni. Divat megszólni, leszólni Bukarestet, az onnan haza-, a Kárpátokon átszolgáló, olykor már botló nyelvű magyarságot. Illik fintorogni nevük hallatán, képeket vágni: az igazi magyar és magyar intézmény nem lehet regáti! Szokás nem túl szalonképes jelzőkkel illetni, pofákat vágni, háta megett összesugdosódni. Illik, illene is szégyellnie magát minden bukarestinek, szabadkoznia vagy bűnösen hallgatnia, mentegetőznie: ő ugyan bukaresti magyar, de azért rendes ember lenne. Vagy hallgatnia a fanyalgást, látnia a legyintést: „jaa, ti vagytok azok a….”
Tallózó a Bántó István kötetének írásai között
Ebbe a kontinenskapuban álló rendhagyó világvárosba − félmilliónyi jövő-menő-maradó vándorszékely, vándorszilágysági munkás, egyetemi tanár, művész, orvos, szerkesztő, párt és kormányfunkcionárius kitaposott útján − érkezett 61 évvel ezelőtt, egyenesen az egyetem padjaiból, szilágysági útravalóval Bántó István. Kultúrmunkásnak, művelődésszervezőnek, majd a Tanügyi Újsághoz szerkesztőségi főtitkárnak, majd főszerkesztőnek, többször előre és visszafokozott kultúr-napszámosnak. Hogy az ő sorsa, a romániai magyar tanügy sorsa, a pedagógusok egyetlen magyar lapjának hányatott sorsa semmivel se legyen jobb.
Vajon tudta akkor Bántó István, hogy hová érkezik? Itt vált − üllő és kalapács közt − közösségi munkássá, a közösségi élet fontos szereplőjévé és írásaival bukaresti magyar dolgaink szorgos feljegyzőjévé, tudósítójává. Ezekből a bukaresti írásokból született ez a kötet is.: „Magyar művelődés a román fővárosban”.
A kötet ajánlását már a címzett pálya- és sorstárs, Lőrinczi László nemrég bekövetkezett halála is fájdalmasan időszerűvé teszi. Lehet-e nehezebb szórványsors, mint az övé: Bukarestet jó félévszázad után a szardiniai Cagliarival, Settimo San Pietroval felcserélni.
A kötet leghosszabb és legjobban dokumentált részét a nagyobb tanulmányok, a bukaresti magyar közművelődés másfélszáz évének szemlézése teszi ki. A magyar katolikus öntudatot ébresztő Szent István Király Egyesület történetének felidézését a református egyház szellemi műhelyeinek, a Koós Ferenc Kör múltjának idézése követi. Ezek után a 20. század első harmadának regáti egyesületi életét szemlézi. Meglepő, hogy ilyen gazdag és színes volt hajdanán Bukarest önszerveződő intézményeinek, szervezeteinek, egyesületeinek kínálata és hogy milyen fontos szerepet töltöttek be ezek a bukaresti magyarság fennmaradásában, túlélésében. Itt is bebizonyosodik, hogy a nagy kihívások, válsághelyzetek között a bukaresti magyarság legjelentősebb megtartó erői a cselekvő értelmiség és az önszerveződő intézményrendszerek voltak.
A múltba merítkezve, Bántó közművelődési visszaidézéseiből előtűnik, hogy bizony Bukarest is cipelte hátán a magyar-magyar belső vitákat, nézeteltéréseket, a kisközösségek pánikküzdelmeit, az egymásra újjal mutogatást. Ide is sikeresen kitelepítettük a nagy magyar konfliktusainkat. Minden küzdelmemben benne volt az elsőbbségért folytatott másfajta harc és arc, a könyöklő feljebb emelkedés lehetősége. A kor akkor is tele volt a ma is ismerős, két évszázados ujjal mutogatással: ki a román barát, ki a török, osztrák kollaboráns? Elragadott sokakat a Hatalom közelsége, az independentizmus, a rang, a cím, de a rendetlenség, pénzügyi és erkölcsi fegyelmezetlenség is. Nézzük csak meg Bántó István leltárkészítésében is a sok − joggal vagy jogtalanul − megvádolt egyletvezetőt, az elbocsátott lelkészeket, felmondással elküldött tanítókat.
És ezzel el is érkezett a Petőfi ház 1989 utáni új birtokbavételig, a reményteljes újrakezdés nem mindig vidámító felidézéséhez.
A következőkben hosszasan és alaposan elidőz a bukaresti magyar oktatás születésénél, hányatott sorsú történelménél, majd ez az út elvezet a jelenig.
Bántó István könyvének legterjedelmesebb részét az általa bejárt időszak, Bukarest-történelem talán legjelentősebb dokumentumának, az Egyházi Újság „egyháztársadalmi lap” újraolvasásának, szemlézésének szenteli. Nem győzhetjük eléggé csodálni ezt a kétheti lapot, és személyesen Nagy Sándor lelkész majdnem egyszemélyes munkáját, és kis csapata küzdelmének 13 éves történetét. Nagy Sándor e korszaknak, a bukaresti magyarság soraiban nem csak a legjelentősebb szervező, lelkigondozó személyiség, de olyan kiváló tollú közíró, publicista, szerkesztő is, akinek írásai messze kiemelkednek a kortárs magyar és protestáns közírás nagyjai közül. Nem csak veretesen, pontosan, világosan, tényszerűen fogalmaz, de hiányzik belőle a helyzethez, alkalomhoz nem illő pátosz, és soha nem téveszti össze a tényszerű rögzítést, hírközlést, az igehirdetéssel, jegyzettel vagy hírrel. Nem véletlen tehát, hogy 1940 – a bukaresti magyarság majdnem teljes elvándorlása – után Ravasz László zsinati püspök a nyugati emigráció megszervezésével bízza meg, amit regáti tapasztalatainak birtokában is a legnagyobb szakszerűséggel végez, haláláig.
A Nagy Sándor elemzéssorozatának mai olvasata azt is mutatja, hogy milyen hosszú az örök tények, igazságok sora, de milyen semmivé lesz egy sor évszázados jelenség, érték a történelem változásaiban. Ma már értetlenül olvashatjuk a cselédkérdést, a magyarság típusait. Egyetlen tollvonással törölte el az egészet a Bécsi-döntés, és a világháború után egy egészen más típusú magyarság születik itt: az ipari menekültek, a szocialista, a téeszemigráció, a bukaresti magyar szakmai, politikai elit.
Bántó Istvánnak a bukaresti nagyok emlékezete közötti tallózása ma is érdekes, izgalmas olvasmány. A „Vigyázók” fejezetben sorra idézi fel a regáti magyarság jeles személyiségeit. Hosszú a sor a „népoktatás szolgálatában álló” Koós Ferenc, „a szórványlelkekre gondot viselő” Nagy Sándor, a „regáti magyar balsorsot” megélő, a havaselvei magyarokat összegyűjtő pitești lelkész, Udvari András. Az emlékezésben tovább a „népművelés istápolója”, dr. Bakk Elek, később székelyudvarhelyi főorvos; az „igaz igék, talmi igazságok” költője, Szemlér Ferenc; „az irodalom napszámosa” Lőrinczi László kerülnek a figyelem reflektorfényébe.
Az „Olvasás közben” fejezetben fontos, Bukaresttel, a Regáttal kapcsolatos könyveket, írásokat tart a kezében és lapoz fel olvasói számára. Hencz Hilda román nyelven írta meg a „magyar Bukarest”-et. Rendhagyó mű ez is, és úgy tűnik, ennyire szabadon és nyíltan ezt csak neki lehetett megírnia. Nagyon ideje volna ennek magyarul is megjelennie. Bántó annyira figyelmes számvető, hogy nem felejti el felhívni a figyelmet egy fiatal bukaresti segédlelkész, Lázár Balázs lelkészképesítő dolgozatára sem, melyben egyházközsége jegyzőkönyveit feldolgozva, onnan adatolva, írja meg új tények figyelembe vételével egyháza történetét. Lőrinczi László versfordításainak ismertetése után Murvai László: „Körkép. A romániai magyar oktatásról 1990-2007” című könyve is Bukarestben született szomorú kép az oktatás sorvadásáról.
Két, szívéhez közel álló témával, kérdéssel zárul a kötet. Az egyikben meghatódással tartja a kezében Kaszta István: Hadad a hadak útján című kötetét. Sok-sok ismerős emléket idéz, hisz szülőfaluja monográfiájáról van szó. Az írások gyűjteménye utolsó írásával is hazavezeti az olvasót szeretett munkahelyére, a hányatott sorsú Tanügyi Újság szerkesztőségébe. Itt már teljesen emlékeire alapozhatva írja meg ennek az üldözött, támadott, megcsonkított, többször a megszűnés határán álló lapnak a krónikáját, ahol Bántó István életéből 35 esztendőt töltött.
Záró gondolatok, adósságlista
Nyugtalansággal teli örömmel teszi le az olvasó Bántó István hosszú korokat átölelő szellemi, művelődéstörténeti utazását. Ahogy letesszük a könyvet, ezernyi kérdés tódul elénk. A Regát is, mint annyiszor bevándorolt, belakott európai tájunk, otthonunk, hosszabb-rövidebb ideig szálláshelyünk, nagy adósságainknak is otthona.
Hadd kezdjem a sort azokkal, akik legárvábbak: a múltban és jelenleg is ott élőkkel. Egyszer talán a bukaresti magyarság, különösen az itt küzdelmet, szórványsorsot vállaló csúcsértelmiség is megkapja méltó helyét az egyetemes magyar helytállás becsületrendjében. Egyszer talán nekik is kijár majd a Magyar Örökség Díj. Együtt közösen, valamennyiüknek. Egyszer talán megköszöni nekik is valaki, hogy kemény kétkezi munkásként, szellemi napszámosként helytálltak a Hatalom torkában, a „Sátán királyi széke” előtt. Megköszöni tán valaki a soktízezernyi műfordítást, amellyel íróink baráti kezet tudtak nyújtani a románság felé, és hogy évszázadokon át hídként álltak a két nép között. Megköszönni, csak már késő ne legyen!
Mert Bukarest, a bukaresti magyarság, valljuk be töredelmesen, soha nem volt a magyar szellemi élet erdélyi és anyaországi nagy ütőereinek, az egymást követő magyar kormányoknak kedvence. Sokkal többször érte őket vád, mint bátorító szó, kitüntető figyelem vagy épp állami kitüntetések.
Adósságlistát lehet készíteni, feladatokat is ki lehet jelölni a mai fiatal bukaresti-erdélyi magyar értelmiség számára. Ez már az ő lelkiismeretükre van, lesz letéve.
Egyszer talán lesz Regáti Magyar Lexikonunk, lesz Ki kicsoda a Regátban is, ha erre lenne igény. Jó lenne, ha egyetlen lexikonban láthatnánk, találhatnánk meg együtt minden regáti közösségépítő magyart! Egyszer talán lesz teljes bukaresti magyar folyóirat repertórium és Regát bibliográfia is.
Bukaresti, regáti magyarjainknak még nagyon sok mindennel tartozunk. Ők maguknak elsősorban, de mi, erdélyiek is. Legfőképpen sorsuk, a mindennapi magyar Bukarest emlékezetének begyűjtésével is. Ezernyi sors szóbeliségének, emlékének rögzítésével, nyelvi hőemelkedéssel dacoló vagy az olvadó jégtábla szomorkás képével. Többen is küszködnek ezzel évtizedek óta (Rostás Zoltán például), de vesztes versenyben vannak a múló idővel. Talán nem kellene több, mint néhány bekapcsolt magnó és néhány azt tartó kéz, és hagyni, hogy folyjék, buzogjon fel az ott élők között az emlékezet lávája. Mennyi magára maradt, elárvult idős férfi és nő, utolsó tanú idézhetné fel személyes történelmét, melyet senki nem hallgat már meg: a nyelvcserében beáll az amnézia, megszakad a fonala az emlékezetnek. Nekünk és a jövendőnek csak annyi volna most fontos, hogy rögzülhessen, csak hogy megmaradjon. (Ahogyan ezt Kolozsváron Tatár Zoltán teszi.) Az igazi Bukarest könyv is még várat magára. Meg kell írni magyarul, magyarnak is a magyar Bukarestet. Talán egy magyar múzeumot a bukaresti magyar emlékezet múzeumát is megérdemelne itteni életünk emlékezete: tárgyi, szellemi értékeink begyűjtését. Tárgyakat, emlékeket, leveleket, magukkal hozott eszközöket, az élet, a túlélés, az asszimiláció dokumentumait. Ha már nem késő.
Adósságunk pedig Havaselve egésze fele is van elég.
Lássuk be, Erdélyben mostohán bánunk regáti legnagyobbjaink emlékeivel is. Nagy mulasztásuk az is, hogy Erdélyből indult regáti nagyjainkat nem tudtuk eléggé hazahozni, visszaadni a szülőföldnek. Sükei Imre templomépítő lelkészünket Szőkefalván senki sem tartja számon. Czelder Mártont Nagybányán és Felsőbányán is lényegében elfelejtették, pedig ott van a sírja a nagybányai temetőben. A Koós Ferenc kultusz Magyarrégenre korlátozódik, de alig hallhatunk róla Fogarason, Brassóban, ahol egyébként nyugszik. Pedig Erdély és a Regát lelki egysége akkor teljes, ha oda és hazaérkeznek nagyjaink.
Egyszer talán minden jelentős erdélyi magyar tájegység szervez egy Regát-napot elszóródott vagy soha haza nem tért testvérei emlékére. Talán egyszer lesz valahol a Székelyföldön is – a népes város-falunapok között – egy Regát nap is. Talán valamelyik alapítványnak lesz annyi pénze és politikai akarat is hozzá, hogy a regáti magyarok − esetenként magyarul nem tudó házastársaikkal, gyermekeikkel, unokáikkal − megjárhatják magukat, másfajta levegőt szívhatnak és fellélegezhetnek Budapesten. Talán egyszer a Székelyföldön szobra is lesz a bukaresti cselédleánynak és székely szolgalegénynek. Az erdélyi emléktáblák, szobrok is régóta váratnak magukra, pl. az egyházalapító, templomépítő Sükei Imrének a Kis-Küküllő menti Szőkefalván, a Koósoknak együtt lehetne közös emlékjelet hagyni egy falunapon a Szászrégen melletti kicsinyke Unokában. A nagybányai temetőben nyugvó Czelder Márton, „moldva-oláhországi misszionárius” is több megemlékezést érdemelne szülővárosától, Vásárosnaménytól és a kései utókortól. És hadd ne hagyjam ki a sorból végül a „legnagyobb székely kommunistát”, de a sztálinizmusban a székelyek legnagyobb túlélni segítőjét, fajtájának támogatóját, Fazekas Jánost, a „miniszter urat”. Ha szobra vitatható is lenne, de hamvai ott nyugodhatnának Székelykeresztúr mellett a magyarandrásfalvi unitárius temetőben. Adósságok – határokon, Kárpátokon innen és túl.
A régi Bukarest a mienk is!
A régi Havaselvéhez majd ezer év alatt mi is hozzáadtuk a magyar államiság Kárpátokon átívelő, keletre és délre kiterjeszkedő történelmi kereteit, akárcsak munkáserőnk verejtékét, életáldozatát. Ennek számtalan bizonyítéka között ott van, volt a hajdani Secuieni megye, a régi Ungro-Vlahia, Szörényvár és a 20 db. Ungureni (= magyar földről való) nevű település és a Berceni negyed. Ezzel persze itteni jövőnk nem lesz gazdagabb, de a mellünket talán kihúzhatjuk, fejünket talán egy kicsit magasabbra emelhetjük. Segít büszkébbnek lenni egy kicsit a kisebbségi önbizalomban oly gyakran sérült magyarnak. És ez is nagy dolog.
(Ezt éreztem magam is, amikor a teológus fiatalokkal Mehedinți megyében magyarokat keresve eljutottunk a Madaras Lázár főispán szörényvári irodájába is. Olvastuk előtte innen -onnan történelmünk magyar és közös gyökereit, hogy a megyének nevet adó szó a Méhed megye szótöve a méh, de majd hanyatt estünk valamennyien, amikor a prefektus irodájában megláttuk a mai Mehedinți megye zászlóját, és rajta ott sárgállani a méhet. Igen: ilyen messziről lehet átörökölni egymástól értékeket, az értékeinket.)
(Én magam abban a különös helyzetben vagyok, hogy tíz napnál többet nem éltem folyamatosan Bukarestben, de a Regát szinte valamennyi jelentős városát végigjárhattam kolozsvári egyetemista fiatalokkal, telefonkönyvvel a kezükben, lépcsőházról lépcsőházra magyarokat keresni. Több-kevesebb sikerrel beleláttunk a mélybe.)
Ha elkészül egy nagy, 20. századi regáti lexikon, benne ott van a helye a regáti missziónak, a Nagy Sándor köré szerveződött teológusi-misszionáriusi munkának. Köztük olyan elfelejtett neveknek, mint Gudor Lajos aranyosgerendi lelkész, Hegyi István IKE utazótitkár, majd székelyudvarhelyi lelkész és Bántó Bálint regáti misszióra kiküldött teológus, később mikolai lelkészek, vagy a Regátból Amerikába távozó Szigethy Béla. Kovács Pál csíkszeredai református lelkészt sem szabad elfelejtenünk, akihez évtizedekre − a szó legszorosabb értelmében − hozzácsatolták a teljes moldvai magyar protestantizmust. Akkor készült, ma még kéziratokban lappangó naplók, jegyzetek, feljegyzések több száz oldalai ennek a helytállásnak, munkának a tanúi. Most meg egy egészen friss könyvet is tarthatok a kezemben: Gudor Lajos aranyosgerendi lelkész emlékezéseinek, írásainak, leveleinek dokumentumkötetét. Egy tanulmányi év megszakítással Gudor Lajos 1936 és 1940 között volt bukaresti segédlelkész, vallásoktatásra beosztott tanár, diákotthon felügyelő, gyermeklapszerkesztő mindenes. Így és ezért lett a hírhedt román állambiztonság, a Siguranţa folyamatos megfigyeltje, majd annak dokumentumai alapján megrendelésre megírt, 1983-ban megjelent hírhedt Fapte în umbră IV. kötetének egyik „bukaresti nacionalista-soviniszta szervezkedést” végző hőse.
Számolni a nyelvi magvaszakadással…
Bukarest egy nagy lomha, loncsos, zajos falusi világváros, melyet szeretni meglehet, megszokni talán soha. De Bukarest így is egy kicsit a mienk, bennünk él és benne is marad minden erdélyi faluban: elvittük, hazahoztuk emlékeinkben, még akkor is, ha nem vesszük mindennap észre.
Bukarest, a Balkán kapuja, a magyarság végvára. Tudnunk kell azt is, hogy aki ide belépett − legyen akár egyszerű székely ácsmester, barcasági cseléd vagy szilágysági kőműves, de akár szerkesztőségi munkás vagy magasan elhelyezkedő csúcsértelmiségi, művész, egyetemi tanár, pártfunkcionárius − annak számolnia kellett nemcsak a lehetséges sikerrel, de a többségi lét kényelmes kísértéseivel, a nagy magánéleti kudarcélményekkel, önfeladással is. Ennek az élettérnek és életformának felvállalásával nagyobb részüknek szembe kellett, kell ma is nézni az asszimilációval, vegyes házassággal, a család, a gyermekek, unokák nyelvcseréjével, nyelvi magvaszakadással is. Szinte mindeniküknek– így vagy úgy – meg kell hoznia választott balkáni városáért élete nagy áldozatát: személyes történelme átírását, önazonossági jövőképe átrajzolását.
Hogyan is jellemezte Ravasz László Amerikában az ott élő magyarokat a negyvenes években? Illik egy kicsit Bukarestre is: „Virágoskert vagytok, olvadó jégtáblán.”
Bukarest ebben az örökös nagy mobilitásban, többezres munkás rétegével, százegynéhányas létszámú magyar csúcsértelmiségével az utolsó magyar végvár maradt. Az eredményes küzdelem és az elveszített harc közös szimbóluma is. Ők azok, akik hűségüket nem adták fel, belekapaszkodnak az elmúlt évszázad gyökereibe, munkájuk beépül a lelki Bukarest falába, a „magyar Bukarestbe”. Ez a város általuk is lett és marad nem csak az egyik jelentős „erdélyi”, romániai magyar szellemi főváros, de a világmagyarság egyik fővárosa is.
Bukarest, a Regát az erdélyi magyarság egyik sajátos arca: tele van emlékeinkkel, értékeinkkel. Bukarest és annak emlékezete nélkül lehet magyarnak lenni, de nem érdemes.
Nem lehet igazi erdélyi és anyaországi magyar, aki felejti – Amerika után – a magyarság egyik legnagyobb élet- és küzdőterét, szétszóratási területét és egyben temetőjét. Ha ránk igen, akkor a Regátra ezerszer is érvényes, hogy a felejtés – halál! Bukaresttel tartozunk magunknak, egyetemes önmagunknak is és főként önismeretünknek és lelkiismeretünknek. És tartozunk főként tanulságaival, mely nélkül nem lehet tovább látni és lépni sem.
Bukarest, a „magyar Bukarest” tulajdonképpen örök. Felmutat egy örök, változó, de mindig visszatérő emberi-etnikai arcot, amelyben magyarként is lehet, túl kell, kellene élni mindent mindenkor.
Bántó István igazi tanúként megélt hatvan éve és megírt százötven éve minden kiemelkedő Bukarest-eseményt, személyt figyelemmel követ, számon tart. A közművelős gondos krónikásaként szinte a két évszázados múltra is visszalapoz, felidéz, hogy az elődök fele fordulva a mával és holnappal való szembenézésre emlékeztessen. Egyetlen írása, emlékkockája sem öncélú, hanem minden a magunk- és közös dolgainkra, feladataikra tekint. Mindent szemrevételez, ami Bukaresthez kötődik, legyen az történelem, egyleti, köri élet, egyháztörténet, iskola, művelődés vagy épp a város magyar nagyjainak felidézése.
Bukaresti magyarság! − mit hoz a jövő? Van-e értelme ezen töprengeni? A maga helyén mindenkinek − munkahelyén, a családban − teljesíteni kell nemzete iránti kötelességét. Ahogyan ezt az emlékezet messzeségébe elvesző regáti hőseink, múltbéli nagy eleink, a maiak, ahogyan ezt nyolc évtizeddel maguk mögött a Bántó Istvánok is teszik. Nagyon fontos, hogy távoli, sok nehéz időt látott, sokat szenvedett városainknak, szálláshelyeinknek mindig legyenek tanúságtevői. Bántó István is ilyen következetes és hű tanúja választott otthonának.
Ezért és ezzel köszönjük meg a szerzőnek írásait, könyvét, és köszönjük a szorgos krónikás munkában eltöltött regáti, több mint hat évtizedet.
Vetési László
(Elhangzott 2012. május 9-én a kolozsvári Gaudeamus Könyvesboltban tartott könyvbemutatón.) diaszporalapitvany/ro

Félnek az igazságtól
Kezét-lábát eszi le Puiu Haşotti kultúrminiszter, minden erejével meg akarja akadályozni, hogy DNS-minták alapján vizsgálják a havasalföldi vajdák eredetét. A tét nagy: kutatók azt feltételezik, hogy a havasalföldi román fejedelemség alapítójának számító Basarab dinasztia ázsiai, pontosabban kun eredetű (az elmélet egyik szülőatyja Neagu Djuvara történész, aki ráadásként azt is állítja, hogy I. Basarab katolikus vallású volt). Jogaiba akarjuk helyezni a történelmi igazságot – jelentette ki Alexandru Simion, a Román Akadémia kutatója.
És épp ez a történelmi igazság lehet nagyon kellemetlen némelyek számára. Lesújtó következménye lehet a Basarab család ázsiai eredetének. Havasalföld egykori uraira, az országalapítókra nem fog ráilleni a dákoromán kontinuitás elve. Ha maguk a fejedelmek kun gyökerűek, talán a nép is velük együtt érkezett az „őshonos” tájakra...
De van, ami még elviselhetetlenebb. A kor környezetében a kun vérvonal szoros kapcsolatba vonja a Basarabokat IV. Kun László kun-magyar királlyal – ezt is a történészek mondják. Ha a DNS-minták igazolják az ázsiai eredetet, akkor az a feltételezés is bebizonyosodik, mely szerint I. Basarab apja, Thocomer (magyarul Tihamér, a korai Havasalföld egyik első uralkodója) Batu kán dédunokája volt – azaz Dzsingisz kán leszármazottja. Ugye már érthető, miért ellenzi a tudományos igazság napfényre kerülését a kultúrminiszter? Aki különben azt mondja, csupán a vajdák iránti tisztelet okán ellenzi a DNS-mintavételt. „Lehet, hogy a tudomány számára fontos a mintavétel, de tiszteletből az iránt, amit Havasalföld vajdái jelentettek, nem érthetek ezzel egyet” – szögezte le a miniszter.
A Curtea de Argeşen elkezdett kutatás további tervezett állomásai: coziai kolostorok (Mircea cel Bătrân sírhelye), Arnota (ott nyugszanak Matei Basarab maradványai), a Târgovişte melletti Dealu-kolostor (ott temették el Mihai Viteazul fejét). Valamit sejtenek a kutatók, ettől retteg a miniszter. Ha lesz rá hatalma, továbbra is sötétben tartja az igazságot. Ha viszont nem, jó lesz előre felkészülni a lavinára, amit a kutatás eredményei indíthatnak el. Talán az egységes nemzeti öntudatban is át kell írni egyet s mást, ha bebizonyosodik, hogy Decebal és Burebista országvezető utódainak vérvonalába ázsiai, idegen cseppek csöppentek – arról nem is beszélve, hogy esetleg túlsúlyba is kerültek.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elfelejtett műemlékeink – az interneten
Beszélgetés Cristina Andrea Chira építésszel, a MoNUmenteUITATE projekt egyik vezetőjével
Erdélyben barangolva úton-útfélen a múlt egykor impozáns, ma romjaiba roskadt emlékeivel találkozhatunk, amelyek nagy részét sajnos „unokáink sem fogják látni”. Reményt keltő azonban, hogy egyre több kezdeményezés indul az épített örökség megmentésére. Ilyen ez a fiatalok által, meglepő módon Bukarestből indított mozgalom is. A MoNUmenteUITATE – elfelejtett emlékek nevet viselő civil kezdeményezés és projekt ma már internetes honlappal (www.monumenteuitate.ro,), facebook-oldallal, bloggal (http://monumenteuitate.blogspot.ro/) és kiállításokkal igyekszik népszerűsíteni a történelmi Erdély, Bánság és Partium nemesi családjainak kastélyait. A mintegy 300 emlékművet bemutató projekt folyamatosan bővül, így bátran elmondhatjuk, hogy Romániában ez az egyik leggazdagabb digitális formában létrehozott műemlékvédelmi projekt. Facebook-oldalukon több mint 3400 ember követi tevékenységüket, amely elsősorban a fiatalok körében válik egyre népszerűbbé. A projektről, céljairól, tevékenységükről és a jövőbeli kihívásokról az egyik szervezővel, Cristina Andrea Chirával beszélgettem.
– Kitől származik a projekt ötlete és miért hozták létre?
–A projekt eredetileg nem a mára kialakult méretekben lett elképzelve. A kezdeményezés 2008-ban dr. Anca Brătuleanu építészmérnök, egyetemi tanár javaslatára indult, aki elküldött bennünket, a bukaresti Ion Mincu Műegyetem akkor harmadéves hallgatóit, hogy Erdély nemesi kúriáit kutassuk föl. A terepgyakorlat elsődleges célja az volt, hogy megismertesse a majdani fiatal építészeket az erdélyi épített örökséggel, azok elhelyezkedésével, környezetével, értékeivel, varázsával és sajátos problémáival. A történelmi emlékek nem csak önálló esztétikai alkotások, megértésükhöz szükséges a történelmi, gazdasági és politikai korszellem ismerete és kutatása is. A tanárnő későbbi beszámolója szerint a projekt azt is vizsgálta, milyen reakciót vált ki a fiatal generációból azokkal a történelmi emlékekkel való találkozás, amelyek ugyan szerepelnek a Történelmi Emlékművek Listáján (LMI), de kevés adat és silány érdeklődés övezte őket, mondhatni „elfelejtett emlékeinknek” számítanak. Ezeket a kirándulásokat leginkább expedíciókhoz hasonlíthatnánk, minden alkalommal felfedeztünk valami újat. Azért esett a választás az erdélyi kastélyokra és kúriákra, mert míg a havasalföldi és moldovai emlékművek iránt az elmúlt években megnőtt az érdeklődés, addig az erdélyiekről továbbra is kevés információ jutott el a közönséghez. Az élmény, amelyet például egy aprócska falu melletti erdőben megbújó barokk palota felfedezése és vizsgálata nyújtott, elvarázsolta a hallgatók többségét. A varázs „hatására” néhányan szerettük volna folytatni a kutatást a terepmunka után is. Köztük voltam én is, illetve kolléganőm, Anca Majaru, akivel a projekt irányítását elkezdtük. A hallgatók önkéntes alapon folytatták a terepmunkát, létrehozva a ma ismert fényképes adatbázis magját. A projekt további erőre lelt Irina Leca (a Bukaresti Egyetem Történelem szakának 2012-ben művészettörténetet végzett hallgatója), Alexandra Stoica (a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia Karának 2011 óta mesteris hallgatója), Radu Florea (a bukaresti Ion Mincu Műegyetem 2010-ben végzett építészhallgatója) és Alina Chiciudean (tudományos segédmunkatárs a Bukaresti Közgazdaságtudományi Akadémián) csatlakozásával. 2012 januárjában létrehoztuk az Arché Egyesületet, majd áprilisban sikerült a Nemzeti Kulturális Alap (AFCN) egyik pályázatát megnyerni.
– Van-e a projektnek és a vele járó internetes oldalaknak az ismeretterjesztésen és az emlékművek védelmére való szorgalmazásán túli célja is? Szerveznek-e konferenciákat, workshopokat vagy más civil kezdeményezést?
– A projekt elsődleges célja az erdélyi, bánsági és partiumi kastélyok és kúriák bemutatása, amely révén reméljük, hogy elősegítjük ezek megmentését és restaurálását is. Ahogy azonban minden történelmi épületet, úgy a kastélyokat is elsősorban az emberek és a helyi közösségek kell hogy életre keltsék. Szükség van arra, hogy a helybéliek is felismerjék otthonaik körül „ólálkodó” értékeiket, majd ezt követné a kulturális turizmus embereinek bevonása a folyamatba. Mivel Romániában az épített örökség oktatása és bemutatása még gyermekcipőben jár, fontos lenne, ha a projektünk is hozzájárulna a román nagyközönség oktatásához például workshopok révén, ezek kivitelezéséről azonban még nem gondolkodtunk. Tudományos fórumokon azonban már képviseltük a projektet. Részt vettünk többek között a tizenkettedik Építészet-Régészet-Restaurálás Konferencián és a brassói Transilvania Egyetem rendezte ACUM 2011 konferencián.
– Munkájuk során milyen akadályokkal kellett szembesülniük?
– Az akadályok, amelyekkel találkoztunk, nem voltak leküzdhetetlenek, ám nemegyszer nehezítették munkánkat. A terepjárások során például a közönyösség volt a legfőbb akadály, amely az emberek régi épületek iránti érdeklődésének hiányából fakad. Többször előfordult, hogy kereséseink során még a polgármesteri hivatalok alkalmazottai is furcsa szemmel néztek ránk, és nem hitték el, hogy településükön létezik nemesi kúria. Mindezek ellenére sikerült rendkívüli emberekkel is megismerkednünk, akik nagymértékben segítettek helyi csetlés-botlásainkban. A másik fő akadály a fényképanyag összeállítása során jelentkezett. Azon épületek esetén, amelyeket visszaszolgáltattak vagy ma közhivatalok tulajdonát képezik, nehéz volt fényképeket készíteni. Mivel a sajtóval állítólag többször meggyűlt a bajuk, igen szkeptikusok voltak. A terepen persze számos aprócska akadály jelentkezhet, így fenyegetett már minket kutyafalka, denevérraj vagy omlásveszélyes épület is.
Az irodai munkában és a feldolgozásban jelentkező akadályok közül kiemelném az épületekről fellelhető hiányos, pontatlan szakirodalmat.
– Milyen véleménnyel reagált kezdeményezésükre a szakma és a nagyközönség?
– Mindkét részről pozitív visszajelzéseket kaptunk. Igyekszünk, hogy interneten – és máshol is – közölt cikkeink szakmailag kifogástalanok legyenek, ugyanakkor a nagyközönség számára bármikor hozzáférhetőek. Szerencsére eddig nem kaptunk negatív visszajelzést vagy szakmai elmarasztalást. A nagyközönség lelkesedése minket is bátorít, és további munkára ösztönöz. Sokszor kapunk olvasóinktól ajánlatokat, ötleteket, nemegyszer képekkel és információkkal is szolgálnak.
– Milyen jövőbeli célokkal folytatják munkájukat?
– Jelenleg is dolgozunk azon, hogy internetes honlapunkat szebb és közönségcsalogatóbb formába öntsük. Túl a műemlékek hű és szakmailag hiánytalan bemutatásán, fontosnak tartjuk, hogy életet leheljünk valamilyen módon ezekbe az épületekbe, elsősorban a környezetükben vagy a kastélyokban rendezett kulturális események népszerűsítésével és restaurálásuk, megőrzésük fontosságának tudatosításával. Közel száz, idén nyáron felkeresett és adatolt emlékművel kívánjuk hamarosan bővíteni internetes adatbázisunkat, amelyet angol nyelven is bemutatunk. Reméljük, hogy a romániai műemlékvédelemben bekövetkezett változásokban a mi munkánknak és az Elfelejtett műemlékeink (MoNUmenteUITATE) projektnek is van valamilyen szerepe.
T. SZABÓ CSABA
Szabadság (Kolozsvár)

Sabin Gherman: legyen Székelyföld egy kulturális régió
A román kormány célja, hogy még idén megvalósítsa az ország közigazgatási átszervezését, ez pedig a régiók újrarajzolása révén igen fontos kérdés az erdélyi magyarság számára is.
Az EMNP szerint a Székelyföld régióban a népesség túlnyomó része bizonyítottan támogatja, hogy jöjjön létre, a fejlesztési régió a történelmi régióhatár mentén. A néppárti elképzelés megtartaná a megyéket, de szükségesnek tartaná a megyehatárok felülvizsgálatát.
Az erdélyi magyar politikai szervezetek régió-átalakítási tervei közt nincs nagy eltérés, és lehetséges a közös elképzelés kidolgozása egy szakmai egyeztetés után. Bár kevés az esélye, de talán újraalakulhat a Székelyföld régió. Viszont legrosszabb esetben a magyar megyéket más-más megyékhez csatolva még inkább kisebbségbe kerülhet a még tömbben élő székelység.
Liviu Dragnea miniszterelnök-helyettes bejelentette, hogy az alkotmánymódosítás után közvetlenül bemutatják azt a projektet, amely szerint év végéig megalakulnak a régiók, és kiderül, kik lesznek a vezetőik kinevezéssel, vagy választás útján. Mandátumuk pedig három év után jár le, amikor a 2016-os helyhatósági választásokon új vezetők kerülnek majd a régiók élére.
A majdani régiókat illetően már több javaslat napvilágot látott tavaly is, de hivatalos változatok még nem léteznek, ennek ellenére a közvita legfontosabb témája, hogy mely városok válhatnak régióközponttá. A székelyföldi régió létrehozásáról Liviu Dragnea kijelentette, hogy az nem szerepel a kormány elképzelései között, mert az azt jelentené, hogy etnikai alapon létesítenének régiókat.
A székelyföldi régió létesítését egyetlen román párt sem támogatja, viszont vannak olyan közéleti személyiségek, akik jogosnak tartják az elképzelést. Egyikük az a Sabin Gherman, aki alapítója volt a később törvényen kívül helyezett Erdélyiek Pártjának. Szerinte a történelem már korábban megmutatta, hol vannak a régiók természetes határai, kezdve Bukovinától, Máramaros, Kőrösök vidéke, Erdély, Bánság, Olténia, Havasalföld, Dobrudzsa, és Moldvával bezárva, amelyek több száz éve léteznek. Ezek mellett kellene megalakítani három speciális régiót: a Duna-deltát a természeti kincseiért, a Zsil-völgyét, mint turisztikai gyöngyszemet és Székelyföldet, mint kulturális régiót.
Egyelőre csak meddő vita folyik, jobbára csak a régióközpontokra összpontosítva, de a lényegi kérdésekről, hogy milyen hatásköreik lennének a régióknak és, hogy ez miként segítené elé a régiók harmonikus fejlesztését, igen kevés szó esik.
Duna Tv
Erdély.ma,

Mondvacsinált Székelyföld?
A Sepsiszentgyörgyön élő Rodica Pârvan szociáldemokrata tanácstag azért nem szavazta meg a június 27-i sepsiszentgyörgyi tanácsülésen az Európa kulturális fővárosa címre vonatkozó pályázati határozatot, mert úgy véli, hogy a kezdeményezők ezzel egy mondvacsinált, nem létező Székelyföld megnevezést akarnak belopni a köztudatba. Mindezek mellett még e név használatát is sértőnek tartja.
Kérdem: minket, a székely magyarságot nem sért az, hogy a román állam minimális közösségi jogoktól is megfoszt? Még az önrendelkezés korlátozott formáját, Székelyföld területi autonómiáját sem biztosítja! Teszik mindezt akkor, amikor a honfoglalástól eltelt 981 éven át (1876-ig) a székelység kisebb-nagyobb megszakításokkal, szerényebb-bővebb hatáskörrel, de területi önkormányzattal bírt. Sőt, még a kommunista román állam is autonóm tartományi státust biztosított 1952 és 1968 között.
A székelyek már a magyarokhoz való csatalakozástól kezdve önálló népcsoportként szerveződve éltek, középkori krónikások külön népként emlegették. Aki nem tudná, Székelyföld első ispánjáról már 1235-ből okleveles említésünk van: „comes Siculorum” megnevezéssel. Mindez azt is jelenti, hogy e területet külön kormányozták. Az említett okmányt 778 éve keltezték, akkor, amikor még nem létezett a Moldva (1359) és a Havaselve (1330) néven ismert vajdaság. Székelyföldet még a román tankönyvek sem nyilvánítják nem létezőnek. Amikor az 1437-es bábolnai felkelést tanítják, a székelyeket ott is emlegetik, mint a három nemzet egyikét. Verbőczi István Hármas könyve a székelyek különállását, sajátos jogállását a hun eredettel magyarázza. Törvénykönyve három évszázadon át (1848-ig) Magyarország és Erdély alaptörvénye, alkotmánya. A nem létező, a mondvacsinált Székelyföld székely népe a székely székek keretében gyakorolta az önkormányzatot, az önrendelkezés jogát. Az oklevelekben már a 14. századtól említik Sepsi, Kézdi, Orbai, Csík, Udvarhely, Maros, Aranyos, Gyergyó, Kászon, Keresztúr, Nyárádszereda széket, amelyet a hadnagy és a székbíró vezet. Székelyföld külön igazgatására, saját törvényei szerinti megszervezésére csak egy példát említek: a székelyt le lehetett fejezni, de birtokától nem lehetett megfosztani, míg a főnemes a birtokát is elveszthette. A különálló igazgatás, a kollektív katonai kötelezettség eredményeképp a székelyek általános adófizetésére (is) csak a 16. század közepétől került sor.
Ne feledje senki, idézem Szamosközy Istvánt (1570–1612): „a székelyek lelkületéből adódik”, hogy vágynak a szabadságra és csökönyösek. Bízom abban, hogy épp ezért a területi autonómiát is ki fogjuk harcolni, mert létezett és létezik Székelyföld. Egy történelmileg kialakult nép sokáig nem tűrheti, hogy szülőföldjét nem létezőnek nevezik. Székelyföld nevét a több száz éves oklevelek százaival bizonyíthatjuk, de ez fölösleges. Bárki, aki ismeri e régió történelmét, tudja, hogy létezik Székelyföld.
Nicolae Iorga a román föld fogalmát – egy középiskolai tankönyvben – így határozta meg: „A román föld nem áll csupán Romániából… Román föld minden olyan hely, melyen a mai napig nemzetünk többségben lakik… román föld… Maramureş, Timişiana...”.
A Székelyföld nevet tehát nemcsak azért használhatjuk jogosan, mert történelmileg is létezett mint különálló, külön igazgatott tartomány, hanem azért is, mert a mai napig többségében székelyek lakják. Nem véletlenül akarja a román nacionalista politikai elit betagolni egy nagyobb román többségű régióba. Ők jól tudják, hogy e népet kisebbséggé degradálva könnyebben be lehet olvasztani, szórvánnyá tenni.
A régiósítással tényleg fel akarják számolni szülőföldünket, szülőhazánkat! Márpedig mi, székelyek ezt minden törvényes eszközzel meg fogjuk akadályozni. Lehet mondvacsináltnak nevezni Székelyföldet, de attól még létezik és létezni fog. A három megyében élő őshonos 750 ezer székely magyar ember tudja, hogy az önrendelkezéshez, a területi autonómiához joga van. Minket sértegetni lehet, de ezzel segítenek öntudatra ébreszteni még azokat a székelyeket is, akik eddig közömbösek voltak népük jövőjével kapcsolatban.
Ne feledje senki: autonóm Székelyföld volt és lesz, mert ez bennünket mind az etnikai, mind a történelmi jog alapján megillet!
Kádár Gyula
Háromszék
Erdély.ma

„Tiszta” Romániát! (2)
Idegengyűlölet Trianon előtt
E témát alaposan csak külön kötetben lehetne bemutatni, itt csupán ízelítőt nyújtunk belőle azért is, mert olvasóink egy része abban a tudatban él, hogy az idegen-, köztük a magyarelle- nesség alig néhány évtizedes, a Ceauşescu-korban kezdődött.
Ez annyiban igaz, hogy csak egy totális államnak, a kommunista parancsuralmi rendszernek volt lehetősége arra, hogy az etnikai arányok gyors megbontásával például a moldvaiak százezreit – a munkaerő ésszerű elosztása címén – betelepítse Erdély magyar és német városaiba. A román nacionalisták – régiósítás ürügyén – jelen pillanatban Székelyföld magyar tömbjét szeretnék felszámolni. Az idegengyűlölet Erdélyben már 1784-ben tömegmészárláshoz vezetett. A Horea nevéhez fűződő „parasztfelkelés” idején elkövetett oktalan és embertelen gyilkosságok sokasága ezzel magyarázható. Ez akkor is így volt, ha mögötte az osztrák hatóságok bátorítása állt. A köztudatban a magyarság tömeges lemészárlása azért nem tudatosult, mert a propaganda jellegű tankönyvek, a média a Horea-felkelést mint román szabadságharcot, illetve osztályharcot mutatták be. A román propaganda – a Ceauşescu-korban – eljutott oda, hogy a parasztlázadást a francia forradalom előzményeként tálalta. A valóság tényszerű feltárása, ismertetése a hivatalos kiadványokban elmaradt.
Elfogadható az a vélemény, hogy az osztrák tulajdonú kincstári birtokon élő román parasztoknak valóban volt okuk elégedetlenségre, de itt nem volt magyar nemesi birtok és kizsákmányolás, így a lázadóknak semmi elszámolnivalójuk nem volt a magyarokkal. Ebből következik, hogy az ártatlan emberek legyilkolásának oka: a másság, a más kultúrához, valláshoz tartozás, az intolerancia volt. Ezt támasztják alá a lázadás idején véghezvitt erőszakos ortodox hitre térítések is. A parasztok tömegei közt működő bandák dühe egyértelműen magyarellenes volt. A jeles román történész, Nicolae Densuşianu így ír: „nem kímélték uraik asszonyait, sem gyermekeit, és ugyanúgy végezték ki feudális uraikat, mint azokat is, akiknek egy jobbágyuk sem volt. A lázadás nemcsak a nemesek, hanem az összes magyarok ellen irányult.” Nem véletlen tehát az, hogy az 1940-es években a legionárius mozgalom egyik hősének épp Horeát szemelték ki. Róla mint „a nemzet egyik nagy” védnökéről beszélnek, aki még a másvilágról is őrködik népe fölött. Horeáért „ma is növekszik a tölgyfa az Érchegységben”. Nem véletlen, hogy Erdély magyar városaiban az utcanevek tucatjai hirdetik a három parasztvezér nevét. Az idegengyűlöletre utalnak az 1848/49-ben elkövetett tömeges magyarirtások, -mészárlások is.
Idegengyűlölet a vajdaságokban
Az intolerancia a román vajdaságok korában is tetten érhető. A két évvel Moldva és Havaselve egyesítése előtt összehívott ideiglenes országgyűlésen, 1857-ben Mihail Kogălniceanu 52 pontban foglalta össze azt a beadványt, amelyben a nem ortodox polgárok jogainak biztosítását kérte. Az idegengyűlölet folytatódott az Egyesült Fejedelemség megteremtése (1859) után is. Az 1866-os román alkotmány, amely az 1835-ös belga alaptörvény mintájára készült, a nem keresztény lakosságnak, a zsidóknak némi engedményt adott ugyan, de megőrizte annak kirekesztő jellegét.
Azokban a városokban, ahol a zsidó lakosság többsége élt, a jelentéktelen könnyítések is tömegtüntetésekhez, sőt, pogromokhoz vezettek. Amikor az Egyesült Fejedelemség kivívta függetlenségét, az 1878-as Berlini Kongresszus arra kötelezte, hogy a zsidó lakosságnak állampolgári jogot adjon. Ez vonatkozott a Románia által bekebelezett Dobrudzsában élő mohamedánokra is. E kérdés azonban hosszú évtizedekig nem oldódott meg, ezért a nyugati hatalmak és az Amerikai Egyesült Államok is kénytelen volt többször is tiltakozni (1872, 1902). Ha hoztak is némi engedményt a román alkotmányban, törvényhozásban, az a külföldnek szólt, a belföldi alkalmazás mindig a politikai erőviszonyok szerint alakult.
A nemzetiségek erőszakos asszimilációja a vajdaságokban – az anyanyelvű iskolák hiánya miatt is – teljes gőzzel haladt előre. Csak román nyelven működő intézmények alakulhattak. Így például Halasfalván (Hălăuceşti) rendházat, Szabófalván (Săbăoani) román tannyelvű egyházi iskolát alapítottak. A román állam azonban nemcsak az iskolákat, de az óvodákat is román tannyelvű intézményként működtette. Ennek élharcosa Spiru Haret közoktatási miniszter volt. Romániában 1911-ig 168 óvodát létesítettek, melyből 133-at a moldvai magyarok és a dobrudzsai bolgárok lakta településeken. Nem kell csodálkozni, hogy az említett miniszter 1897. április 22-i körrendeletében – a hazafias nevelésre – így biztatta a néptanítókat: „Legyenek azon, hogy a gyermekek történelmünk eseményeit sokkal többre becsüljék, mint a más nemzetekét (…), higgyék, hogy a román nemzet a legvitézebb és a legelőkelőbb minden nemzetek között. Ne féljenek attól, hogy túlzásba esnek, sőt, mentől tovább mennek, annál jobb lesz.”
A moldvai iskolákban a magyar gyermekek még tantárgyként sem tanulhatták anyanyelvüket, s még az egyházi ceremóniákon sem használhatták. A magyar embert román nyelven keresztelték, eskették és temették el. Az 1884-ben megszervezett jászvásári római katolikus püspökséghez tartozó magyar falvakba is csak románul tudó papok kerülhettek. Ennek biztosítására indítják 1886-ban Jászvásáron a román tannyelvű papneveldét. Történik mindez akkor, amikor a püspökség híveinek elsöprő többsége magyar. Moldvában a század végén már egyetlen római katolikus pap tud magyarul, de a püspök neki is megtiltja a magyar mise tartását, miként azt is, hogy híveivel magyarul beszéljen. Megállapítható, hogy az 1881-ben megszületett román királyság már létrehozása pillanatától rálépett a „tiszta” Románia megteremtésének útjára.
Összehasonlításképp: Magyarországon (Erdélyben) a román papság nyolcvan százaléka nem ismeri az államnyelvet, a magyart. Amíg a moldvai magyaroknak egyetlen anyanyelvű iskolájuk sincs, addig Erdélyben a magyar állam a román tannyelvű iskolák ezreit működteti, melyek állami támogatásban is részesülnek.
Amíg 1914-ben Magyarországon minden 1016 román tanulóra jutott egy román tannyelvű iskola, addig a szabad Romániában 1418-ra. Túlzás nélkül állítható, hogy a román nemzetiségpolitikát még összehasonlítani sem lehet az Osztrák–Magyar Monarchiájéval, sőt, az sok szempontból még az oroszországit is lekörözte. A román nemzetiségpolitika eredménye az idegengyűlölet újratermelése. (folytatjuk) Kádár Gyula
Háromszék
Erdély.ma

Bálint Tibor emlékharangja összefogó erő lehet
Több politikus felszólalása tarkította hétfőn este a magyar operában megtartott IV. Kolozsvári Magyar Napok nyitógáláját. Máté András Levente, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke, parlamenti képviselő azt hangsúlyozta: a romániai magyarság saját maga határozhatja meg jövőjét, jobban mondva azt közösen kell építenünk. Sándor Krisztina az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) nevében szólva felelevenítette: bő négy évvel ezelőtt sokan kételkedtek a Kolozsvári Magyar Napok sikerében, de már az első rendezvény után eloszlott minden kételye. – A Kolozsvári Magyar Napok sikere példátlan teljesítmény. Minta és követendő példa lett sok más erdélyi nagyváros, Brassó, Nagyvárad és Marosvásárhely magyarságának is, ahol hasonló rendezvényeket szerveznek. Habár a fentebbi városok etnikai összetétele megváltozott az 1970-es és 1980-as évekhez képest, mégis a magyar közösség megtalálta a számára megfelelő magyar napos rendezvénysorozatot – összegzett a politikus. 
Gheorghe Vuşcan prefektus először gratulált a Kincses Kolozsvár Egyesületnek a szervezésért és a gazdag programkínálatért, majd elmondta: a politikusok radikalizálódó nyilatkozatai közepette Kolozsvárnak meg kell maradnia a tolerancia és a kölcsönös tisztelet, valamint a két nemzetség békés együttélése példájának. – A románok és a magyarok történelme nem volt mentes a megpróbáltatásokról, ám ezek nem távolítottak el minket egymástól. Bebizonyosodott, hogy őszinte párbeszéddel minden megoldható. Váljon hagyománnyá a Kolozsvári Magyar Napok rendezvénysorozat, és a kultúra ezen templomában kijelentem: Kolozsvár az Önök kultúrája és művészete által gazdagodik! – összegzett a prefektus.
A Kolozs Megyei Tanács elnöke, Horea Uioreanu beszéde „a két nép közös bölcsője, Erdély” gondolat alapján körvonalazódott. – Mindkét nép bölcsője Erdély. Örüljünk tehát ennek a rendezvénynek, amelyet a megyei tanács is támogatott. Kiváló az együttműködés a tanács RMDSZ-es alelnökével, Vákár Istvánnal és a szövetséggel, s ez remélem, a jövőben is megmarad. Isten védje Kolozsvárt! – közölte a liberális politikus.
Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja a magyar napok nyitottságát hangsúlyozta először beszédében, majd a szervezőket dicsérte, és úgy vélekedett, hogy a példamutató kolozsvári rendezvény valóságos magyar napok vonzalmat indított el Erdély-szerte. – Amikor egy évvel ezelőtt – még beiktatásom előtt – eljöttem Kolozsvárra, pont a magyar napok idején érkeztem. A magyarországi Szent István-nap mottója: együtt az ország. Ha ezt Kolozsvárra vonatkoztatjuk, akkor elmondhatjuk: együtt Kolozsvár – fogalmazott a főkonzul.
A Kolozs Megyei Tanács alelnöke, Vákár István jelképes töltetű gesztusnak nevezte azt, hogy Erdély fővárosának magyar színpadán mondhat köszöntőt a kincses város egyik legfontosabb eseményén, a Kolozsvári Magyar Napokon. – Szent István királyunk országot, hazát és nemzetet alkotott, s hagyott örökségül. Ez az ünnep itt, Mátyás király szülővárosában annak a bizonyítéka, hogy tudunk együtt szervezni és ünnepelni. Kolozsvár igazi kincseit az itt élő és alkotó emberek alkotják, ám mi csak kis részecskéi vagyunk ennek az időórának. Feladatunkat a történelem diktálja nekünk, értékeinket ápolnunk kell egymást erősítve. Ahogy eddig, továbbra is magaménak tekintem a KMN-t és támogatom – mondta Vákár.
Tőkés László Európai Parlamenti képviselő először a Marosvásárhelyen első alkalommal megszervezendő Vásárhelyi Forgatagról beszélt. – A demokrata-liberális párti Dorin Florea a magyar vandalizmustól félti Marosvásárhelyt, habár az eddigi magyar napos rendezvények során nem történt rendbontás, hanem emelkedett méltósággal mutattuk fel értékeinket. Távolról sem lehetünk elégedettek azzal, amit elértünk Kolozsváron, Erdélyben, Romániában. Távolról sem beszélhetünk még magyar jövőről. A magyar napos rendezvények a jövő irányába mutatnak, és ezért a jövőért cselekednünk, dolgoznunk, harcolnunk kell. Szent István olyan alapokat teremtett, amelyre a jövőben is számíthatunk – kezdte beszédét Tőkés.
– Huszonnégy évvel a kommunista diktatúra után nem találjuk a jövőbe vezető utat, az ország a csőd szélén áll, és a regionalizmus veszélyével kell szembenézni. A többségi nacionalizmus egymás ellen uszítja a románokat és a magyarokat – hangsúlyozta a politikus. Tőkés szerint az ország regionalizálása három történelmi nagyrégiót kíván: Erdélyt, Havasalföldet és Moldvát, majd hozzátette: egy föderális Romániában a visszacsatolt Moldova Köztársaság is elférne. Tőkés szerint a Szent István-i állameszme szellemében rendezzük dolgainkat, majd arra buzdított, hogy 2014-ben vegyünk részt a választásokon „ideát és odaát”.
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke Kolozsvárt a legnagyobb erdélyi magyar városnak nevezte, pontosabban Erdély szellemi fővárosának, ahol elsődleges volt a kulturális értékek létrehozása. – Kolozsvár azért vált szellemi fővárossá, mert mindig befogadó város volt. A kérdés most csak az: tudunk-e élni ezzel a tartalékkal, erővel, amit Kolozsvár jelent az erdélyi magyarság számára – mondta a politikus. – Nem siránkozni kell, hanem cselekedni. Döntéseink tekintsenek a jövő fele, mi pedig őrizzük meg a transzszilván szellemiséget és értékeinket – hangoztatta a politikus, majd az önbecsülés és az egymásba vetett bizalom megerősítésének fontosságát hangsúlyozta. Bejelentette ugyanakkor, hogy politikai tárgyalások eredményeképpen Marosvásárhelyen mégis a Városligetben szervezik meg a Vásárhelyi Forgatagot.
A nyitógála után Gergely Balázs főszervező kérésének eleget téve Kelemen Hunor és Tőkés László együtt húzták meg az épület előcsarnokában elhelyezett Bálint Tibor-emlékharangot, majd ezt követően Horváth Anna alpolgármester és Gergely Balázs is közösen harangozott. A harangozást a nyitógála közönségének nagy része is kipróbálta.
Nagy-Hintós Diana
Szabadság (Kolozsvár)

Szeretnénk, ha szeretnének
Egy közvélemény-kutatásban arra nem lehet direktben rákérdezni, hogy Romániában a többség milyen kisebbséget szeret – vagy nem szeret. Ezért azt kérdezték 1050 személytől, hogy milyen volt a viszony a történelem folyamán a románok és kisebbségek között. A múltról kérdeztek, de a válaszok inkább a jelent tükrözik. Én csak találgatom azok magyarázatát. Sorrendben leginkább a szerbeket kedvelik, mert ők olyan kevesen vannak már, hogy nem is számítanak. Különben is együtt harcoltak a magyarok ellen például a ’48-as szabadságharcban. Aztán a németek, zsidók, mert ők elmentek, a bolgárok, mert ők is kevesen vannak, a törökök, mert őket megverték, a cigányok, mert nagy részük román.
Velünk viszont egyáltalán nem volt jó a viszony, illetve a megkérdezettek 59,7 százaléka azt mondta, hogy rossz és 27,2 százaléka, hogy jó volt.
Most sem állunk sokkal elébb, mert a jelenlegi helyzetre kérdezve, csak 29,2 százalék vallja, hogy jó. Majd, amikor mi is páran maradunk, az lesz az igazi. Mindennek okai – a megkérdezettek szerint – a történelemben rejlenek. Ki kérte, hogy őseink ide jöjjenek, harcoljanak, dolgozzanak, építsenek? Most meg visszaköveteljük azt, amit építettek. Micsoda szemtelenség! Aztán betelepítettük az ősi román földre a szászokat, akik virágzó településeket teremtettek, de aztán szerencsére elmentek. Aztán az is lehet a baj, hogy olyan történelmi személyiségek akadnak, akiket a magyarok is magukénak vallanak, mint Hunyadi János vagy Mátyás, aki magyar király lett, és ráadásul Ştefan cel Mare ellen vonult Moldvába.
Ezer év alatt a magyarok kéretlenül harcoltak az ide és Havasalföldre betörő törökökkel, tatárokkal és másokkal. Aztán miért kell most, 164 év után is az aradi vértanúkra emlékeznünk? Igaz ugyan, hogy ők a szabadságharcban az osztrák önkényuralom ellen küzdöttek, de amikor látták, hogy az osztrákok mellé állnak a románok, akkor nem kellett volna tovább harcolniuk.
Jelenleg azért van feszültség románok és magyarok között – a megkérdezettek szerint –, mert azt a román és magyar politikusok gerjesztik, választási célokból. Valószínű azért, mert a magyarok mindenféle jogokat követelnek, amit a román politikusok szerencsésen visszavernek. Aztán erre rásegít a sajtó is. Arra nem kérdeztek rá a közvélemény-kutatók, hogy ezekben a disputákban kinek is van igaza, de egyértelmű, hogy a románoknak. Ez onnan derül ki, hogy a székely zászló feltétel nélküli használatával csak a megkérdezettek 6,1 százaléka ért egyet. Azt nem árulták el a kutatást végzők, hogy magyart megkérdeztek-e, de gyanítható, hogy ez a 6,1 százalék a magyar , mivel körülbelül megegyezik az országban élő magyarok arányával. Aztán olyan történelmi alakok is akadnak a magyarok között, mint Tőkés László, akiben a megkérdezettek 72,6 százaléka egyáltalán nem bízik. Biztosan azért, mert alaposan benne volt a keze a Ceauşescu-rezsim megdöntésében, amely olyan jó volt, hogy még most is visszasírja a többség. Kuti János
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megrongálták a magyarokat sértő szobrot Kolozsváron
Nyomozást rendelt el a Kolozs Megyei Rendőrség, hogy kiderítse, ki távolította el egy kolozsvári szobor magyarokat sértő feliratának egy részét – közölte hétfőn a citynews hírportál.
A portál közlése szerint a kolozsvári Szabók bástyája előtt álló Baba Novac-szobor feliratából a "magyarok" szót tüntették el ismeretlenek az elmúlt héten. A "Baba Novac, Vitéz Mihály hadvezére, akit szörnyű kínok között öltek meg a magyarok 1601. február 5-én" felirat a szélsőségesen nacionalista Gheorghe Funar polgármestersége idején, 1996-ban került az 1975-ben állított szobor talapzatára. Baba Novacot az erdélyi országgyűlés ítélte árulásért halálra. A hadvezért máglyán égették meg Kolozsvár főterén, majd holttestét a Szabók bástyája előtt karóba húzták.
Szász Péter, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Kolozs megyei szervezetének az alelnöke elmondta, 2011-ben az Országos Diszkriminációellenes Tanácstól kérték, hogy a testület állapítsa meg a felirat diszkriminatív voltát. A tanács azonban nem találta megbélyegző jellegűnek a feliratot.
Szász Péter elmondta, az EMNT elítéli a rongálást. Hozzátette azonban, hogy Gheorghe Funar polgármester is engedély nélkül feliratozta a szobrot. "A rendőrség már a felirat törvénytelen elhelyezésekor elkezdhette volna a nyomozást a műemléken történt engedély nélküli beavatkozás miatt" – tette hozzá az EMNT alelnöke.
A szerb származású katona Vitéz Mihálynak, a moldvai és erdélyi trónt is rövid időre birtokló havasalföldi vajdának volt a bizalmi embere. Vitéz Mihályt a román történelemtankönyvek a román fejedelemségek, Havasalföld, Moldva és Erdély első egyesítőjeként mutatják be.
mti/citynews.ro
Manna.ro