Hogy ne feledjük
Ne feledd, hogy román vagy! – szólt házunk előtt a dalszöveg a hangszóróból sok-sok decibeles hangerővel, s az ablakból végignéztem, ahogy Sepsiszentgyörgy egyik főutcáján sok-sok méteres óriástrikolórt vittek kifeszítve Moldva és Havasalföld egyesülésének évfordulóján. Előttük pópák sora haladt, s még előbb zászlót tartó, népviseletbe öltözött lovasok vezették a felvonulást. A pár százas menetet rendőrautók fogták közre, gyalogos rendőrök kísérték kétoldalt, a csendőrség mindjárt két kisbuszt is felvonultatott mögöttük.
A felszólítás, miszerint nem szabad szem elől téveszteni, hogy „román vagy”, nyilván nem nekem szólt, lévén, hogy én másnak vallom magam, s sokan mások sem vehetik magukra, mi több, a város lakosságának háromnegyede sem, akik velem osztoznak közösségi érzésükben és hovatartozásukban. S akik szintén meghatódnak azon, ha március 15-ét sikerül ünnephez méltóan megülni, miként teszik most azok, akik büszkeséggel eltelten állnak ki az ablakba, és integetnek, vagy fényképezik a menetet, elvégre megörökítésre méltó a pillanat a látvány. Nincs mindennap január 24-e, nem lehet unos-untalan egyforma emelkedett érzéssel gondolni arra, hogy a román egységtörekvések fontos fordulópontja volt az a bizonyos januári döntés, mikor is közös uralkodót választott Moldva és Havasalföld népe, s ezzel a román nemzet közelebb került ama vágya teljesüléséhez, hogy egy állam határai közt tudja azokat, akik egy nyelvet beszéltek, egy eszmény lelkesítette őket.
A nemzetek ama népcsoportok, melyek közelebb visznek az általános emberihez való felemelkedéshez, közösségi és humánus lehetőségeink kibontakozásához segítenek hozzá, okvetlen nagy és kihagyhatatlan kollektív élmény- és erőforrást jelenetnek, olyan művelődésteremtő tényezők, melyek a nemzetek majdani zavartalan együttélésének lehetőségével is kecsegtetnek. Hogy ehhez egymás elleni sokszor véres küzdelmeiken keresztül vezet az út, az sajnos évszázadok óta gyakorlat, s nyilván az eszme egyoldalú felfogásából származó hiba, de mintha megcsillanna már néha-néha a remény, hogy egy integráltabb világban ez másként lesz, és e közösségek a soknemzetiségű és -nyelvű emberiség békés alkatrészeiként borítják elénk a még bennük rejlő gazdagság tartalmait.
Egyelőre ablakom alatt arra figyelmeztettek, nem tartozom hozzájuk. Ilyen menethez bajosan csatlakozhatom. Majd esetleg akkor, ha megtanulják, hogy valódi mivoltomban szólítsanak meg.
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Válaszlevél egy tiszteletbeli magyar román honfitársamnak
Tisztelt Răzvan Lupescu! Nagy érdeklődéssel, kissé meglepődve olvasom a Háromszék napilapunk Nemzet-nemzetiség rovatában nyilvánosságnak küldött üzenetét. Tökéletes magyar fordításban, hogy pár ezer székely magyar olvasónkhoz eljusson a jó hír: Erdélyországban az utóbbi negyed században megjelent egy olyan értelmiségi réteg, amely nyíltan vállalja a romániai magyarság 1920 óta tartó gondjaival-bajaival való érzelmi szolidaritást.
Bár csak feltételezem fiatal korát, de sejtem, hogy kolozsvári egyetemista lehet, amiért oly bátran kiáll Mátyás királyunk szülővárosa, a kincses erdélyi fővárosunkat egykor alapító és építő magyar és szász nemzetiségű lakói kései leszármazottai mellett.
A háború előtt és alatt született nemzedékem nem tanulhatott magyar történelmet Trianon után, ezért öreg nyugdíjasként próbálom behozni a lemaradást. Kolozsvárt, ahol lányom családja, fiú unokáim élnek, már próbáltam „védeni” az 1918. december végén zajló háborús események kapcsán. Ezért az ön szász őseire is utalva, egy másik „legnagyobb” erdélyi, pontosabban bánsági városról emlékeznék, Temesvárról: Brocky Károly, Kis Ernő, Klapka György, Kós Károly, Pálffy György és sok híres férfiú szülővárosáról. Temes vármegyéről mítoszok, sztereotípiák nélkül, amelyeket ön szerint is le kéne bontani. Nem szégyellnivaló napjainkban az igazság kimondása, leírása, hogy a román ajkú fiatalság százezrei is megismerhessék.
Mert, ha kinyitjuk a történelmi atlaszt a 15. század végi Magyarországnál, a későbbi Bánság négyszögében városok, mezővárosok, falvak tömegét találjuk... Amikor ez a terület 1718-ban felszabadul a török uralom alól, nyoma sincs már a virágzó középkor végi magyar életnek. Posványok, tocsogós rétek, kiöntések, nádasok, sivár homok foglalja el az elpusztult falvak, termőföldek helyét. Az első számbavételnél mindössze huszonegyezer viskót, kalyibát találnak. Akik ezeket lakják, azok a régi lakosok maradékai: délről, keletről idehúzódott pásztorkodó szerbek, románok. S mivel itt volt legteljesebb a pusztulás, a 18. század végén éppen itt alakul ki az etnográfiailag ugyancsak vegyes Kelet-Közép-Európa talán legtarkább néprajzi egyvelege. A „vákuum” valósággal szívja magába Erdély és Havasalföld felől a délszláv elemet. A harmadik természetes rajzás lett volna a magyaroké északról, a Maroson túli vidékekről és nyugatról, Szeged irányából. De a császári közigazgatásnak nem kellettek a magyar telepesek: rendeletek tiltották ki őket a Bánság területéről, s akik megpróbáltak mégis átkelni a Maroson, azokat akár fegyverrel is visszakényszerítették. A megtűrt pravoszláv-szerb-román elem mellé költöztették a birodalmi célok szempontjából legfontosabb nagy népcsoportot: a katolikus telepes németséget. Az utolsó és legjobban szervezett telepítés 1784–1786 között II. József nevéhez fűződik. Igaz, Mária Terézia közben 1779-ben visszakapcsolta a Bánát területének nagy részét Magyarországhoz, megszűnt a császári közigazgatás, 1781-ben Temesvár is megyeszékhellyé lett. Lehetővé válik a magyarok beköltözése is, csakhogy ekkorra a Bánát „megtelt”. A vármegyei szervezet visszaállítása megindít némi felszínes magyarosodást a városokban, de a „nemzetek fölötti” Habsburg adminisztráció telepítéspolitikája következtében etnikailag a Bánság és Temesvár a magyarság számára végleg elveszett...
Ui.: A 2002-ben megejtett hazai népszámlálás adatai szerint Temesvár 317 660 lakosságának 8 százaléka vallotta magát magyar nemzetiségűnek.
Ferenczy L. Tibor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csángók – Szűk esztendők – Moldva a 17-18. században
Moldva 16. századi aranykora után sötét évszázadok következtek: háborúk, nélkülözés, járványok. A moldvai magyarok elveszítették városi rétegüket és befolyásukat a fejedelmi udvarban. Annak ellenére elszigetelődtek a Kárpát-medencei magyarságtól, hogy a mai csángók őseinek nagyobbik része a 18. században telepedett Moldvába.
A csángókról szóló sorozat előző részéből kiderült: egyáltalán nem mindig voltak olyan sanyarú helyzetben, amilyennek sorsukat a kutatók a 19–20. században megismerték. A 15–16. században polgárok, módos gazdák is szép számmal voltak közöttük, és többen jelentős befolyással bírtak a moldvai vajdák udvarában. A 16. század történeti változásai azonban már előrevetítették azokat a bajokat, amelyek később gyökeresen megváltoztatták a moldvai magyarság életét: a háborúk, a nyomukban járó ínség és betegség és a magyar történelem szerencsétlen fordulatai, és ekkor kezdődött elszigetelődésük is a Kárpát-medencei magyarságtól.
A sötét 17. század
A moldvai fejedelem ugyan már a 16. században adózott az Oszmán Birodalomnak, de ez nem mentette meg attól, hogy területét a törökök többször is földúlják. A 17. században vált viszont igazán tragikussá a fejedelemség sorsa: a század közepén nemcsak krími, hanem havasalföldi, orosz és erdélyi seregek felvonulási területe volt. A Bécs ellen fölvonuló tatárok elől 1682-ben a fejedelemség népének kétharmada menekült el Lengyelországba vagy Erdélybe, közülük nem mindenki tért később vissza, amikor a karlócai béke (1699) után békésebb időszak következett el Moldva történetében. Mindez természetesen Moldva minden népét egyformán érintette.
A moldvai magyarság életében azonban ettől eltekintve is változás történt. Moldván belül kialakult egy korábban nem jellemző kelet–nyugati irányú migráció: az emberek a tatár betörésektől többet szenvedő síkságról a Kárpátok keleti lábaihoz költöztek.
A 17. század közepétől egyre kevesebb magyar előkelőt találunk a fejedelmi udvarban, s az is különösen a magyarokat és a szászokat érintette érzékenyen, hogy a tatárok leginkább a mezővárosokat pusztították el, hiszen ezek lakói elsősorban ők voltak. Nemcsak a mező-, hanem a bányavárosok magyar és szász lakossága is kipusztult a háborúk és a járványok következtében, ezzel eltűnt a moldvai magyar városi polgárság, az iparosok, kereskedők és bányászok. A városok pusztulásának az ipar és a kereskedelem látta kárát, s a moldvai magyarok gazdálkodása szinte kizárólagosan a mezőgazdaságra szűkült. De a földművelés és az állattenyésztés is visszaesett, az emberek a háborús időkben nem mertek vetni, a nép nemcsak elszegényedett, hanem éhínség is dúlt, s gyakoriak voltak a járványok.
A század közepén, 1646-ban Marcus Bandinus marcianopolisi érsek, Moldva egyházi felügyelője készített részletes jelentést moldvai egyházlátogatásától. Jelentéséből kikövetkeztethetően a katolikus lakosság falvainak korábban összefüggő láncolata a század közepére megszakadt, két tömbben éltek Románvásár, illetve Bákó vidékén. A század második felében aztán még ez a katolikus népesség is tovább fogyott: előfordult, hogy a tatárok elől egész falvak menekültek Erdélybe. A moldvai katolikusok száma az 1690-es évekre 3000 főre esett vissza. A szászok asszimilációja miatt ez a szám gyakorlatilag azonos Moldva magyar nyelvű népességével, s kb. az összlakosság 2–2,5 százaléka.
A moldvai magyarság önazonosságának, etnikai tudatának legfontosabb összetevője a 17. században már egyértelműen vallása volt. Ez nemcsak abban mutatkozott meg, hogy ortodoxokkal közös településen csakis elkülönült falurészekben éltek, hanem abban is, hogy nem házasodtak velük. Gyerekeiket inkább hagyták megkereszteletlenül, mint hogy pópával kereszteltessék meg. A szászok a század végére gyakorlatilag asszimilálódtak a magyarsághoz vagy a románsághoz, s ezzel Moldva egyetlen katolikus népessége a magyar maradt. Ebben az időben vált szinonimává a magyar és a katolikus: azaz a katolikus papot akkor is magyar papnak nevezték, ha lengyel vagy olasz volt. Éppen ebből a tényből – azaz hogy az etnikai identitás legfontosabb komponensévé a vallás vált – fakadóan kaptak különös jelentőséget azok a kedvezőtlen folyamatok, amelyek a moldvai magyarság egyházi életében már a 16. században megkezdődtek, s a 17. században tovább erősödtek – a sorozat egy későbbi részében visszatérünk majd erre.
A 17. század tehát fordulópont a moldvai magyarság életében: ekkor alakult ki az a szinte a 20. század végéig jellemző állapot, hogy a moldvai magyar gazdasági élet színtere csaknem kizárólag a mezőgazdaság. Ekkor kezdődött a lakosság nélkülözése, ekkor kezdett konzerválódni a népi kultúra. Ebben a korszakban kereshetjük a csángók 20. századi identitásának gyökereit; ekkor vált az asszimiláció legfőbb színterévé a hivatalos egyházi élet. S mindez nem kis mértekben annak következményeképpen alakult így, hogy ekkor szakadt meg szinte teljesen a moldvai magyarság kapcsolata Magyarországgal.
A második nagy betelepedési hullám
Az elszigetelődés az egykori anyaországtól annak ellenére erősödött, hogy – mint korábban volt szó róla – székelyek folyamatosan telepedtek át Moldvába, s ez a 17. században folytatódott, sőt Erdélyben több ízben is rendelettel tiltották meg a Kárpátokon túlra települést. A korábban is folyamatos székely kivándorlás az erdélyi járványok, éhínség és a korábban kollektív nemességet birtokló székelység belső társadalmi struktúrájának megváltozása miatt a 18. század elején tovább erősödött. A század utolsó harmadában viszont olyan nagy tömegben érkeztek székelyek Moldvába, hogy teljesen átrajzolták a moldvai magyarság települési, nyelvi, néprajzi térképét. Ezzel a kitelepedési hullámmal érkezett Moldvába a mai csángók őseinek – a 14. században idetelepült mezőségeiek mellett – másik nagy csoportja. A kivándorlás legfőbb oka a székelység egy részének elszegényedése mellett a székelység korábbi jogainak csorbítása volt.
Egyik közvetlen kiváltó oka pedig az a vérengzés, amelyet az osztrák hadsereg hajtott végre 1764. január 7-én: a „madéfalvi veszedelem” néven hírhedtté vált tömegmészárlás. Mária Terézia 1762-ben székely határőrség szervezését rendelte el, de a szabad székelyek nem vállalták a sorozást, közülük sokan vándoroltak Moldvába már 1762-ben és 1763-ban. 1763 decemberében a rekrutálást szervező Siskovics altábornagy elől a férfiak elmenekültek, és Madéfalva környékén gyűltek össze. 1764. január 7-én hajnalban azonban a császári csapatok megtámadták őket, és több százat lelőttek közülük. Ezt az öldöklést emlegetik az évszámot is magában rejtő SICULICIDIUM néven.
Ezt követően ezrek menekültek a Kárpátok túloldalára: a kivándorlók jelentős része önálló falvakban telepedett le – ekkor keletkeztek a ma székelyes csángó falvakként számon tartott települések –, többnyire a mezőgazdasági művelésre kevéssé alkalmas, de állattartásra, erdőgazdálkodásra is megfelelő vidékeken. Más részük viszont Bákó környékén, már meglévő magyar falvakban telepedett le. Erre a területre, főképpen a Szerettől keletre lévő falvakba nemcsak nyugatról, a székelységtől, hanem északról, a Románvásár környéki moldvai magyarságtól is érkeztek telepesek ebben az időben. Kisebbik részben az északi csoport népszaporulatának, túlnyomórészt pedig a székely megtelepedésnek a következménye, hogy a moldvai katolikusok száma a 18. század közepén följegyzett 5500-ról a 19. század elejére 21000-re szökött föl.
A 18. század végén még egy, a moldvai magyarokat közvetlenül érintő átrendeződés történt: a madéfalvi vérengzés után Moldvába menekült székelyek egy részét a Habsburgok Hadik András gróf javaslatára a törököktől frissen megszerzett Bukovinába költöztették, így jöttek létre az 1770-es, 1780-as években a bukovinai székely falvak, Hadikfalva, Andrásfalva, Józseffalva, Istensegíts és Fogadjisten. A 18. századi székely migrációval lezárult a mai moldvai csángó etnikai csoport előzményének kialakulása. Dialektusában és kultúrájában ekkor még világosan elkülönült egymástól a két komponens, a nem-székely és a székely, a Bákó környéki vegyes falvakban azonban hamarosan egyfajta kiegyenlítődés kezdődött a két nyelvjárás és a két kultúra között, úgy, hogy a folyamatban a székely elem játszott és játszik domináns szerepet.
A ködös 18. század
A székely migráción túl nem is nagyon tudunk mást a moldvai magyarok 18. századi történetéről. Jelentős változások sem gazdasági, sem társadalmi, sem egyházi vonatkozásban nem történtek a csángók életében. Ettől az időszaktól kezdve érvényesnek mondható Mikecs Lászlónak az a megállapítása, hogy ennek az etnikai csoportnak azért nincs tovább története, mert nincsenek olyan „életeseményeik”, amelyekből a későbbi történetírók a történelmet írni szokták: nincsenek csatáik, de még uraik vagy a krónikaírók figyelmét fölkeltő vezetőik sem, a történész itt, mint Mikecs fogalmazott, a „külső események nélküli csupasz néppel került szembe”. Ebből adódik, hogy a moldvai magyarságról ettől kezdve nem is igen tudunk az egyházi följegyzéseken kívül más forrásból semmit, mindaddig, amíg a „csupasz nép” nem kerül a történelemalkotók érdeklődésének homlokterébe: az 1930-as évekig.
Nem tudjuk például, hogy a Moldva történetében a 18. században bekövetkezett nagyon jelentős változások – az ismétlődő orosz–török háborúk, a fanarióta fejedelmek uralkodása – hogyan érintették a moldvai magyarságot. Pedig ezek az események húsba vágóan érintették Moldvát. Dimitrie Cantemir (1710–1711), a tudós moldvai fejedelem – akinek egyébként a moldvai magyarok falvainak igen részletes leírását köszönhetjük – az orosz–török viszálykodás során Nagy Péter cárral kötött szövetséget, s miután a háborút a törökök nyerték, a szultán ettől az időszaktól kezdve igyekezett a portához hű fejedelmeket találni Moldva irányítására. Ezek Isztambulból, görög tisztviselők közül kerültek ki, nevüket isztambuli lakónegyedükről, Fanarról kapták, fanariótáknak nevezték őket. Uralkodásuk alatt Moldva sokat veszített korábbi viszonylagos függetlenségéből.
A 19. század első harmadában Magyarországon következtek be olyan meghatározó események, amelyek véglegesen elszakították még az újonnan érkezett székely csoportokat is a Kárpátok nyugati oldalán élő székelyektől, és persze a Kárpát-medencei magyarság többi részétől is. Ez a két, egymással szoros összefüggésben lévő meghatározó változás a reformkori magyar nemzeti identitásnak, s a nemzeti identitás egyik legfontosabb szimbólumának, a sztenderd nyelvváltozatnak (korabeli szóval: a nemzeti nyelvnek) a kialakulása volt.
Irodalom Benda Kálmán 1989. Moldvai csángó-magyar okmánytár 1467–1706. I–II.
Domokos Pál Péter. 1987. A moldvai magyarság.
Lükő Gábor 1935. Havaselve és Moldva népei a X–XII. században. Ethnographia 46.
Mikecs László (1941/1989). Csángók.
Sándor Klára
nyest.hu
Erdély.ma

A jogfosztások ellen
Amikor a székelymagyarság jogait korlátozzák – ahogy Dorin Florea, Marosvásárhely román polgármestere is teszi, megtiltva a véleménynyilvánítás jogát, a tiltakozó felvonulást – a román önérzetre hivatkoznak. Ahogyan Sebastian Cucu, Kovászna megye prefektusa – januárban, a Moldva és Havaselve egyesítése sepsiszentgyörgyi ünneplésének előkészítése előtti napokban, amikor a Terra Siculorum (Székelyföld) nevet tartalmazó székely jelképet „reklámtáblának” nevezte s kérte eltávolítását – is azt hozta fel érvként, hogy az a románokra nézve sértő.
Hogy miért, azt nem magyarázta el. Bizonyára a románok érzékenységét zavarná a 750 ezres székely népre emlékeztető Székelyföld megnevezés! Márpedig az egységes nemzetállam megteremtésének egyik ünnepén – a Moldva és Havaselve egyesítésére emlékezve – ez valóban zavaró. Az ősi szimbólumokat tartalmazó székely zászlót először a marosvásárhelyi rendőrség minősítette reklámzászlónak, kitűzéséért az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsra bírságot szabott ki. Azzal, hogy a büntetést a marosvásárhelyi bíróság tavaly októberben megrovásra enyhítette, nem szüntette meg a székely zászló reklámzászlóvá minősítését. A nagyváradi rendőrség tavaly augusztus 26-án Tőkés Lászlót 3 és 5 ezer lej közötti pénzbírsággal fenyegette, ha az irodája erkélyéről nem távolítja el a székely, azaz a román hatóság által reklámzászlónak nevezett lobogót. Egy őshonos nép sokszáz éves jelképének csúfolása már nem egyéni partizánakció, nem az Új Jobboldal fasisztoid szlogenje, hanem egyértelműen a román állami intézmények műve, az államnacionalizmus nemzetiségi politikájának tükre. A román hatóságok – többnyire a prefektusok – az elmúlt években a székely zászló elleni ádáz küzdelmükben félszáznál több pert indítottak és nagyszámú büntetést róttak ki. A székelység szimbólumainak csúfolása, üldözése a székely nép megalázását is jelenti, de a prefektusokat, a rendőrséget, a bíróságokat csak a románság érzékenysége érdekli. Márpedig tetszik, nem tetszik, a székely nép hazája mindig Székelyföld volt, még akkor is, ha történelme során Erdélyt és Magyarországot is hazájának érezte, és többidentitásúvá vált. Szívéhez azonban a legközelebb Székelyföld áll, mert ez a szülőföldje. Székelyföld neve, a székely szimbólumok benne élnek, akik ezeket üldözik, a székelyeket is üldözik! A székely identitás része még Erdély és a történelmi magyar haza, a Kárpát-medence, a magyar kultúra, a magyar történelem is. Amikor a székelység 1918 után román uralom alá kerül, a román államhoz nem kötődhetett hasonló érzésekkel, mert a román nacionalista politikai elit gondoskodik arról, hogy a székelység Romániát ne érezhesse szülőhazájának, csak országnak, államnak, amelynek befizeti adóját, és melynek törvényeit betartja. A szabad véleményre és tiltakozási jogra mért újabb csapást Marosvásárhely polgármestere, Dorin Florea. Olyan súlyos jogfosztás szemlélői, szenvedő alanyai vagyunk, amely egyértelműen mutatja a román demokrácia törékenységét. Egyértelmű az is, hogy a fenyítés, a kollektív jogok hiánya miatt a székelység Romániában nem láthat szülőhazát. A székelyek azért érzik mostohának a román államot, mert az fölöttük – Szabó T. Attila neves nyelvészünk szavával élve – „vasgyámságot” gyakorol. Badarság a székelyektől elvárni – amíg közösségi jogai nincsenek, amikor szülőföldje, hazája, a Székelyföld nevét (is) üldözik –, hogy érzelmileg Romániához kötődjenek, dalolva és örömmel vegyenek részt a román nemzeti ünnepeken. Az őshonos székely nép – e fogalmat nem rendi, nem középkori értelemben használva – nem vádolható hazaárulással, mert szülőföldjén megkérdezése, azaz népszavazás nélkül, az önrendelkezési jog figyelmen kívül hagyásával tették kényszerkisebbséggé. Ne feledjük, amikor az Apponyi Albert vezette magyar küldöttség 1920. január 16-án Párizsban népszavazás biztosítását követelte a wilsoni önrendelkezési elvre hivatkozva, kijelentette, hogy a népszavazás bármilyen eredménnyel végződjék is, a magyarság kész azt elfogadni. Románia azért sem lehet szülőhaza, mert a nacionalista szűkkeblűség ma sem biztosítja a közösségi jogok gyakorlását. Ebben az országban gyakran még az egyéni, az állampolgári jogok sem érvényesülnek. Egyre gyakrabban születnek diszkriminatív bírósági döntések a magyarság, a székelység rovására. Újabban a nacionalista elit a sokat emlegetett önrendelkezési jog helyett a régiósítás álarcába bújtatva olyan ördögi tervet eszelt ki, melynek eredményeképp Székelyföld székely népe számbeli kisebbségbe szorul, megteremtve azt a jogi keretet, amelyben felgyorsul a székely közösség felszámolása. A március 10-ére tervezett megemlékezés és tiltakozó felvonulás elmaradása újabb súlyos jogfosztásra figyelmeztet! Dorin Florea polgármester a román hatóságot képviselve meggátolja a gyülekezési jog gyakorlását. A Székely Nemzeti Tanács vezetője, Izsák Balázs tömören mutat rá: „Szervezőkként nem kívánunk a hatóságok partnerei lenni a súlyos jogtiprás leplezésében azzal, hogy megtartjuk a megemlékezést, a tiltakozó megmozdulást pedig nem, hiszen ezzel azt a látszatot keltenénk, hogy gyülekezési jogunk nem sérült.”
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csángók – A csángók a román nemzetállamban
A csángók történelmi vesszőfutása nemhogy nem ért véget a 18. században, a román nemzetállam megszületése csak rontott helyzetükön. Az asszimiláció mégis a 20. században vált igazán brutálissá: a katolikus egyház és a román állam egyesült erővel igyekezett végleg elrománosítani a csángókat. A moldvai csángók történetének legelső szakasza, és a kezdeti, szerencsés évszázadok áttekintése után – a rövid „újévi különkiadás” előtt – a 18. század végénél fejeztük be a csángók történetének rövid összefoglalását. Pontosabban azzal, hogy erről a korszakról, amikor Moldvát az isztambuli görög tisztviselők, a fanarióták közül kikerülő fejedelmek irányították, a csángók vonatkozásában keveset tudunk. A 19. századból már több adatunk van a csángók történetéről, de sok jót, hasonlóan a megelőző két évszázadhoz, ez a korszak sem tartogatott számukra.
A román állam megalakulásától 1920-ig
1821-ben a román vajdaságokban fölkelés robbant ki a törökök ellen, s bár a fölkelést leverték, a fanarióták korszakának mégis vége szakadt. 1821-től kezdve a Porta ismét a helyi előkelőségek közül nevezte ki a fejedelmeket, s a török függőség más vonatkozásokban is jelentősen gyengült: a török hatalom a fejedelmek kinevezésén kívül tulajdonképpen csak az adófizetésre korlátozódott. A két vajdaság, Havasalföld és Moldva egyesülésének első fázisa az volt, hogy 1831-ben mindkét fejedelemségben elfogadták az ún. Szervezeti Szabályzatot, amely később csaknem három évtizeden át közös alkotmányukként működött. 1859-ben mindkét fejedelemségben Alexandru Ioan Cuzát választották uralkodónak, ő egyesítette Havasalföldet és Moldvát Románia néven. Cuza polgári reformokat vezetett be: véghez vitte a jobbágyfelszabadítást, szekularizálta az ortodox kolostorok vagyonát, kötelezővé tette a közoktatást. Ebben az időben, 1860-ban, illetve 1864-ben alapították a jászvásári és a bukaresti egyetemet. 1878-ban a törökök végül elismerték Románia függetlenségét, 1881-ben pedig Románia királysággá alakult.
Cuza reformjai próbáltak ugyan segíteni az ország gazdasági helyzetén, fejlődni kezdett az ipar és a külkereskedelem, és megszűnt a jobbágyság, de a földbirtok túlnyomó része nagybirtokosok kezén maradt. Így a parasztok kénytelenek voltak bérelni földjüket, s ez csak jogi szempontból különbözött a korábbi jobbágyrendszertől, tényleges változások sem a mezőgazdaság szerkezetében, sem az emberek életkörülményeiben nem történtek.
Ezek a történeti események és gazdasági következményeik csaknem azonos mértékben érintették a csángókat és Moldva más népeit. Kulturális következményeik azonban nem. A 19. század elején Európa számos országában lezajlott nemzetté válási folyamat az „egy ország – egy nemzet” eszme jegyében többnyire a korábbinál rosszabbra fordította az országon belül élő nemzeti kisebbségek sorsát. Ez történt a csángókkal is: a 16. század két rövid periódusát kivéve, amikor Nyúzó István (1551–1552), illetve Rettenetes János (1572–1574) volt a vajda, a 19. század előttről nincs adatunk arra, hogy a moldvai állam üldözte volna a területén élő magyarokat, akkor sem, amikor korábbi (a 14–16. századig tartó) befolyásuk megszűnt. A 19. században kezdődött az a nyílt asszimilációs politika, amely napjainkra csaknem teljesen beolvasztotta a románságba a csángókat, s melynek legfőbb végrehajtója – meglehetősen sajátos módon – mindvégig a katolikus egyház volt. Erre érdemes lesz egy későbbi írásban bővebben visszatérnünk.
Az asszimiláció azonban más területeken is érvényesült. A 19. század végén épült ki Romániában az elemi iskolák hálózata, ennek megszervezésekor szóba sem került, hogy a csángók anyanyelvükön tanulhassanak. Az iskolákba román, lehetőleg ortodox vallású tanítókat helyeztek, s mivel a gyerekek nem tudtak románul, a „tanulás” kínkeservesen ment. Ezért vagy nem jártak iskolába, vagy tanítójuk tanult meg magyarul – de ha ez kiderült, az ilyen tanítót állásából elhelyezték. A csángókat a homogenitásra törekvő román állam megpróbálta módszeresen „eltüntetni” azzal, hogy románként kezelte őket. Ezt az elvet követve torzították el az 1930-as népszámlálási adatokat annak érdekében, hogy a moldvai katolikusok minél nagyobb számban legyenek román nemzetiségűként kimutatva. A népességnyilvántartás szintén asszimilációs eszközzé vált: a csángó neveket vagy a román fonetikának megfelelően írták át, vagy lefordították románra, esetleg új, „román hangzású” névvel helyettesítették. 1857-ben hiába választották képviselővé a szabófalvi Rab Jánost, arra való hivatkozással, hogy nem ortodox, nem kerülhetett a nemzetgyűlésbe. A „nem ortodox keresztény” megjelölés Moldvában elsősorban a csángókra vonatkozott: ekkor a magyar és a katolikus Moldvában már jó ideje azonos jelentésű.
Nagy-Románia megalakulásától Ceauşescuig
Románia életében a következő legjelentősebb változás Nagy-Románia megalakulása volt. A Magyarországot sokkoló trianoni döntés, ahogyan Mikecs László fogalmazott, „a csángók sorsának nagy pillanata” lehetett volna. Egy országba került Erdély és Moldva, megszűntek a határok az egykori és a moldvai haza között, oldódhatott volna az elszigeteltség, és elképzelhető lett volna, hogy az erdélyi magyarság a csángók jogaiért is elkezd harcolni.
Mindez azonban nem következett, nem következhetett be. A magyar revíziótól való egyre erősödő félelemben a román államnak éppen elég gondja volt az erdélyi magyarsággal, nem akart még Moldvában is magyarokat látni. Nemcsak őshonosnak számító lakosságot, hanem kutatókat, érdeklődőket sem: a Moldvában gyűjtő néprajzosokat sokszor titulálták revizionista kémnek. Veress Sándor 1930-ban egész Moldvára kiterjedő bukaresti engedéllyel gyűjtött népdalokat, de hivatalos papírjai ellenére folyamatosan letartóztatástól tartott. Lükő Gábor elsősorban a román népélet tanulmányozására utazott Moldvába, de 1933-as útja alkalmával revíziós propagandistának bélyegezték és kiutasították az országból. Az erdélyi, tehát román állampolgár Domokos Pál Péternek az 1930-as években álruhában kellett Moldvát járnia, a szintén erdélyi Mikecs László pedig már egyáltalán nem tudott terepre menni. Baumgartner Sándor, a jászvásári teológia tanára látta azt a csendőröknek szóló utasítást, amelynek megfelelően minden kíváncsiskodó magyart ki kell utasítani a csángó falvakból. A csángók asszimilálása továbbra is elsősorban a katolikus egyház hathatós közreműködésével zajlott, sőt, még a korábbinál is erőteljesebben és kíméletlenebbül.
A második világháború után az új román államban sem vált a csángók élete könnyebbé. Mivel kevés volt a szétosztható birtok, a földreform az etnikailag vegyes területen többnyire a kisebbségi csoportok kárára zajlott: a csángók jogok földigénye többször nem teljesült.
Ugyanakkor viszont Petru Groza miniszterelnöksége idején megvalósulni látszott az, amiben Mikecs László korábban reménykedett: az erdélyi magyarságot képviselő Magyar Népi Szövetség a moldvai magyarság érdekeinek képviseletét is megkísérelte fölvállalni. 1947 őszén magyar iskolákat kezdtek szervezni, az oktatás néhány hónappal később indult. A Román Kommunista Párt két okból is támogatta a MNSZ kezdeményezését: egyrészt úgy gondolták, hogy az írástudás terjesztésével a csángókat ki lehet vonni a katolikus egyház befolyása alól, másrészt úgy vélték, hogy az iskolákon keresztül hatékonyabb propagandamunkát végezhetnek. 1953-ig mintegy 40 magyar tannyelvű iskola és óvoda működött rövidebb-hosszabb ideig, körülbelül 120 pedagógussal. A moldvai pedagógushiány megszüntetése érdekében 1951–1952-ben nyolchónapos székelykeresztúri gyorstanfolyamra iskoláztak be 25 csángó fiatalt, de mire megkapták a diplomájukat, addigra jórészt megszűntek a magyar iskolák.
Nagy igény nem mutatkozott rájuk: a szülők ugyanis nem szívesen íratták be gyerekeiket ezekbe az iskolákba. Az épületek sokszor alkalmatlanok voltak a tanításra, gondot jelentett fűtésük, nem volt elegendő tankönyv. Az erdélyi tanítók egy része száműzetésnek érezte Moldvába helyezését, sokan képesítetlenül kerültek oda. Egy részük nem tudott románul, és ezt a falusiak nem nézték jó szemmel; voltak, akiknek erkölcseire, magatartására panaszkodtak. Másrészt az iskolákat a Népi Szövetség kezdeményezte, ez az emberek tudatában szorosan kapcsolódott az új rendhez, az új ideológiához, ezzel együtt a kommunista ateizmushoz. A mélyen vallásos csángók nem voltak hajlandók gyerekeiket a szerintük istentagadó tanítók kezére adni. Ebben nagy szerepük volt papjaiknak, akik a magyart egyszerűen „az ördög nyelvének” kiáltották ki. Éppen ezért a szülőket rendszeresen meg kellett győzni arról, hogy nem kerülnek pokolra azért, mert gyermeküket magyar iskolába íratták.
A Népi Szövetség más módon is igyekezett kapcsolatot teremteni a moldvai magyarokkal. A moldvai falvakban is sorra alakultak szervezetei, 1948-ban például jelentős segítséget nyújtott ahhoz, hogy a csángók részt vegyenek a csíksomlyói pünkösdi búcsún. Az iskolákat aztán végül mégsem az érdektelenség és ellenségesség miatt zárták be, hanem a Sztálin halála után megváltozott román kisebbségpolitika miatt. Az 1953/54-es tanév elején néhány kivétellel Moldva valamennyi magyar tannyelvű iskoláját megszüntették, és 1953-ban „feloszlatta magát” a Népi Szövetség is. Az 1950-es évek közepén átmenetileg enyhült az asszimiláció szorítása, és 1956-ban elkezdték töredékesen újraszervezni a magyar oktatást. 1959-ben azonban végérvényesen megszüntették a moldvai magyar tannyelvű oktatást.
Csángósors a Kárpátok Géniusza uralkodásának idején
Románia már az 1950-es évek közepén önálló, „nemzeti utat” követett a „szocializmus építésében”, s a nemzeti ideológia Ceaușescu uralomra jutásával méginkább fölerősödött. A csángók anyanyelvének sorsa ezzel még az 1930-as években tapasztaltaknál is rosszabb lett. A változatlanul erős egyházi elnyomás ugyanilyen erőteljes állami elnyomással egészült ki. Továbbra is alkalmazták a népszámlálások manipulálását: az 1948-as cenzus például Moldvában mindössze 6600 magyart mutatott ki, noha ez volt az az időszak, amikor egymás után nyitották a magyar tannyelvű iskolákat. Ugyanezt a technikát alkalmazták az 1977-es és az 1992-es népszámláláskor is.
Az 1950-es évek közepét megelőzően az erdélyi kutatók széles körű etnográfiai gyűjtést folytattak Moldvában. Ezek eredményeinek publikálására azonban, néhány kivételtől eltekintve, már nem volt mód. Az 1960-as, 1970-es években a csángókról szóló napi- és hetilapcikkek elsősorban azzal foglalkoztak, hogy milyen nagy mértékben „modernizálódik” Bákó és Románvásár vidéke. Az 1980-as években már gyakorlatilag nem jelenhetett meg csángókkal kapcsolatos tudományos publikáció, viszont a román tudomány hivatalos ideológiájává vált Dumitru Mărtinaș nézete a csángók eredetéről (1985). E szerint a csángók valójában elmagyarosított románok, éppen ezért minél előbb vissza kell kapniuk „eredeti” nemzetiségüket és nyelvüket, a románt.
A csángókat igyekeztek hermetikusan elzárni Erdélytől. A csíksomlyói búcsúra utazókat megverték, megfélemlítették. Volt, akit azért figyeltettek és zaklattak folyamatosan, mert Erdélyben táncház-találkozókon vett részt; egy öreg deákot (vallási vezetőt) kémkedéssel vádoltak meg, s a házkutatás után a Securitate az idős ember magyar lakodalmas verseket tartalmazó füzetét és 19. századi magyar énekeskönyvét vitte magával. Kallós Zoltánt koncepciós perben elítélték, az akkori bukaresti magyar nagykövet szerint egyértelműen politikai motivációból, különösen csángó kutatásai zavarták a hatalmat. Kallóst a nyugati emberi jogi szervezetek és a média tiltakozására végül kiengedték, de az 1980-as években tovább erősödött a magyarországi és erdélyi kutatók, látogatók addig is gyakorolt zaklatása, akár bántalmazása. A romániai fordulatot megelőző évekre Moldva lényegében bezárult a magyarok előtt.
Politikai képviseletről, anyanyelvi oktatásról ilyen körülmények között szó sem lehetett. 1945 és 1989 között mindössze egyszer, 1973-ban jutott el a hivatalos magyar diplomácia Bákó néhány falvába. A bukaresti magyar nagykövetség három munkatársának beszámolója nyomán a nagykövet ugyan ijesztőnek ítélte az asszimiláció erőszakosságát, mégis úgy vélte, hogy a csángókkal kapcsolatban semmiféle kérdést nem kívánatos hivatalosan fölvetni a román államnak. A magyarországi és az erdélyi ellenzéki csoportok tettek néhány kísérletet arra, hogy fölhívják a pápa és a világ figyelmét a csángók jogfosztottságára, de próbálkozásaik nem keltettek visszhangot. A csángókat tehát még azok a kisebbségi jogok sem illették meg soha, amelyeket a szocialista Románia többi kisebbsége úgy-ahogy megkapott.
Szakirodalom Mărtinaş, Dumitru: Originea ceangăilor din Moldova. 1985. Mikecs László: Csángók. 1989 Szász Zoltán. A románok története. 1991. Vincze Gábor: Asszimiláció vagy kivándorlás? 2004.
Sándor Klára nyest.hu
Erdély.ma

Messze van a Putna töve
Már csak azért is messze, mert ott volt Magyarország és Románia hivatalos, közös megegyezés alapján kijelölt országhatára. „Ott kell meghúzni a határt, ahol a szomszédos települések tulajdonjogi területei találkoznak” – hangzott az általános vélemény a már 1791-ben állandósult határokról. Ennél helyesebbet nem lehetett volna kitalálni.
Nem ezt tették azonban politikus-geográfusaink az 1968-as megyésítéskor, amikor Vráncsa és Bákó megye határát feltolták a Kárpátok főgerincére, s hatalmas erdőket, legelőket e két megyéhez csatoltak. Idegenvezetőnk, Páll István ozsdolai közbirtokossági elnök egy évtizede hadakozik a foksányi törvénykezőkkel, de sajnos talpalatnyi területet sem sikerült visszaszereznie a 2400 hektárnyi erdővagyonból. Átlátható a ma ott ítélkezők akarata: telekkönyv ide, telekkönyv oda, közel negyedszázada tarolják Bereck, Ozsdola, Gelence és a szomszédos községek hivatalos erdőbirtokait. A Putna festői völgye pedig hallgat. Ez jelölte a határt a Gór-havastól a Putna tövéig, nyugati partján egy hegyormon pedig avar takarja Putna várának sejtelmes romjait, amely határainkat őrizhette. „Könyvet lehetne írni mindenről, ami itt rólunk beszél – részletezte Páll István. – A két világháború emlékeiről, a Kádár út nevéről, amelyen székely kádárok vándoroltak Greşuba és Tulnici-ba, s hordóikban hozták a szub-kárpáti dombok levét zimankós, hideg hazájukba.” Ha utunkat a Lipséről Vráncsa megye irányába lejtő műúton folytatjuk, délkelet felől emelkedik a Jáhoros- és Lipse-patak által közrefogott 1182 méter magas Kovás- vagy Kovácskő-tető. A szájhagyomány szerint e hatalmas sziklában a székely rovásírás jegyeit lehet felismerni. Leérkezünk a völgybe. Most is áll az egykori határnál a Nyáguly-féle ház, itt a dombocska, ahol a magyar határőrbódé (s a román pichet) állt, lent pedig a Jáhorosi borvizes feredő, amelyben ozsdolai pásztorok kúrálták lábukat. Vráncsa megye Putna völgyének védelme céljából Putna-Vráncsa Natura 2000-es területet létesített, de mint láttuk, gyors ütemben irtják itt is az erdőket, teherkocsik százai szállítják Tulnici felé a rönkfát.
A történelemmé ványolódott régi adatokról a Putna tövétől három km távolságra lévő Greşuban, egy kávé és lélekerősítő mellett beszélgettünk Páll Istvánnal. Népes falucskává fejlődött ez a hegyek közötti szomszédtelepülés, új szállodát, új görögkeleti templomot emeltek az erdőmunkások egykori telepén. „A havasok vízválasztó vonalán túl, a magas, büszke Szemerkés keleti oldalán ered a Putna vize, hol csak csempészek által ismert titkos ösvényeken lehet továbbjutni... Jáhorosnál, a mostani határvonalon már belül, régi erődnek látszanak romtöredékei. A nép ezt most is Plájások várának nevezi. Hogy védművek voltak, mutatják az ott nemrég nagy mennyiségben talált fegyverek... Az összeszűkülő völgy egy most csak alapjában felismerhető fallal volt zárva, mi mutatja, hogy a szoros védelmére egykor kiváló gond volt fordítva” – írta Orbán Balázs 1868-ban. Ásatások nélkül nehéz lenne megmondani, hogy a völgyet elzáró falakat, az ott feltételezett erődöket mikor építhették. Erdély és a Havasalföld közti határ mentén a Kárpátok tetején lévő hegyi átjáróknál nagyon régi időktől fogva őrség működött. L. I. Marienburg Erdély nagyfejedelemségről 1813-ban írt földrajzában a Keleti-Kárpátokban negyedszáz hegyi átkelőhelyet jelöl meg. A moldvai fejedelmek már a középkorban megteremtették a plájások szervezetét, melynek éppen a határok őrizete volt a célja. A háromszéki őrjáratok parancsnoka 1591-ben a lécfalvi Várhegy, 1672-ben pedig Bodza és Ojtoz várának kapitánya volt. „Ozsdola a Vráncsai passusban lévén, mindenkor mind német és magyar strázsákat terheltetett” – írja egy 1690-ből származó okmány. A Via Vrancha-ról Apor Péter jóvoltából már 1431-ből írott okmány szól, ezt a fontos átkelőhelyet nevezik ma Kádár-útnak a környékbeliek. Itt halad át a Kárpátok gerincén a Foksány felé tartó országút, ebből ágazik le a Putnát követő erdőipari út, amelyen – körülbelül három km távolságra – a nyugatról lefutó Bábovics-patak tövénél van a Putna festői és sziklás völgyszorosa, s az erdőipari munkások egykori élelmiszerüzletének alapfala. A Putna két oldalán teraszosan kialakított hegyoldalakon emberi kéz nyomai látszanak. Itt lehetett a szorost elzáró erőd, a nép nyelvén a Plájások vára. – Szőcs István berecki lakos 1915–1923 között munkavezető volt a Putnában. 1921-ben, egy vadászat alkalmával mésszel rakott romtöredékre bukkant a Bábovics és az Asztag-patak közötti éles és meredek hegyorron – közölte néhai Bedő László nyugalmazott tanár Bereckben. Itt kellene a szakembereknek keresni Putna-Plájások várának romjait. Addig is, miként azt Orbán Balázs írta, a romok felett „némán ül a történelem múzsája, legfeljebb csak a regéknek csalékony tündére beszél előttünk érthetetlen nyelven”.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nyereg alatt a székelység
A szélsőséges román nacionalizmus célja kormányprogrammá emelni a nyakas székelyek megpuhítását, akik a magyarsághoz való csatlakozásuktól kezdve – azonos nyelvük ellenére – közel ezer évig saját hagyományaik és törvényeik szerint területi önkormányzat, területi autonómia keretében szervezték meg sajátos, a magyartól különböző társadalmukat. Ennek fejében hűségesen védték Magyarország (Erdély) keleti határait, és gyakran harcoltak Moldva és Havaselve védelmében is.
Most Romániában szeretnének területi autonómiában élni, Románia megbízható állampolgárai lenni! Az állandóan váltakozó román kormányok csupán egyben értenek egyet: ellenségként kell tekinteniük az ország s egyben Európa egyik legnagyobb kisebbségére. Ha már javaikat eltulajdonították, egyéni állampolgári jogokat ugyan kénytelenek biztosítani, de területi autonómiát már nem, mert az alkotmányban kinyilvánított egységes román nemzetállam nem tűrheti egy külön igazgatású, más nyelvű kultúra létét. A szélsőséges, nacionalista politikai elit nem tudja elfogadni, hogy belátható időn belül ne váljék valósággá Székelyföld elrománosítása!
A napokban nyilvánosságra került, hogy az etnikai autonómia követelésére a belügyi tárca és a hírszerzési szolgálat úgy tekint, mint aminek a megakadályozása a legfőbb cél. Ezt már korábban is felvállalták. A Román Hírszerző Szolgálat korábbi igazgatója, George Maior 2014-ben kijelentette: „azon vagyunk, hogy ne lehessen kierőszakolni a területi autonómiát”. Elgondolkodtató, hogy N. Ceauşescu 1977-es Tiszta Románia programja is előírta, hogy két évtized alatt fel kell számolni az erdélyi magyarságot, és annak sikerre vivését az akkori elnyomó apparátusra, a Securitatéra bízta. Most az autonómia megakadályozása nemcsak a belügy, de a hírszerző szolgálat feladata is! Nekik kell tehát a székely-magyarságra tenniük a nyerget, hogy addig is, míg eltűnik, puhuljon.
Erdély magyartalanításában elért páratlan méretű sikerei után érthető az uralkodó elit háborgása a székelyek csökönyös magatartása miatt. Önkéntelenül megfogalmazódik az a gondolat, hogy a románok boldogabbá válnak-e majd az egynyelvű, egy nép lakta ország kies, de román térségében? Vajon boldogabbak-e, hogy nincs számottevő szorgalmas szász, sváb és zsidó lakosság? Magasabb lett-e az életszínvonal azáltal, hogy a nagy magyar és szász városokat elrománosították? Örömük lesz-e abban, ha feledtetik Székelyföldet?
Nem érdekel senkit, hogy az őshonos székelység mit akar. Saját szülőföldjén akar-e jövőt? Minket 1920-ban sem kérdezett senki, hogy az önrendelkezési jog alapján akarunk-e Románia állampolgárai lenni? Akarunk-e saját különstátusú régióban élni Romániában? Mert mindig is féltek az egyértelmű választól. Akkor oda lenne az ellenségkép, mely nagy szolgálatokat tett minden eddigi poltikai küzdelmükben. Így közösségi jogaink megkérdezésünk nélküli felszámolásának fű alatti, sunyi, de következetes szándéka mostantól az elnyomó apparátus nyílt, kendőzetlen feladatává lépett elő.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székelyek al-Idriszi 1154-es térképén
A Kárpátokon túli Székelyföld regisztrálása
1154-ben Muhammad al-Idriszi világtérképet rajzol II. Roger szicíliai királynak, arab nyelven, a művét ma Tabula Rogeriana néven emlegetik. Ebben valahol az Al-Duna és a Dnyeszter között, a Gebel Frido nevű hegy mögött szerepel egy Saklah nevű város. Az alábbiakban ezt a települést próbálom azonosítani, amely, mint látni fogjuk, szoros kapcsolatban áll a székelyekkel.
Al-Idriszi élettörténete maga is megérne egy misét: Mohamed próféta egyenes ági leszármazottja, a Fez városát alapító és uraló Idríszida-dinasztia sarja volt, 1100-ban született. Fiatalon került a korabeli tudományos élet egyik központjába, Córdoba városába, innen indult észak-afrikai és kis-ázsiai utazásokra, melyeket azután is folytatott, hogy a szicíliai király, II. Roger szolgálatába állt.
Kora legjobb térképe
1154-ben neki készítette el a Tabula Rogeriana néven ismert, ezüst mappa mundit (világtérképet), méghozzá két nép: az arabok és a normannok tudását ötvözve. Hogy az arab utazók tapasztalatait felhasználta, érthető; a normann kapcsolat onnan jön, hogy II. Roger király normann (viking) volt, apja, I. Roger 1071-ben foglalta el Szicíliát, a király udvarában meg al-Idriszi a viking utazókat szépen kikérdezgette, az általuk használt térképeket, jegyzeteket felhasználta.
Al-Idriszi könyvben is leírja térképének tudásanyagát, címe A vágyakozónak gyönyörködtetése – A világtájak átszelése. Ennek megmaradt kézirataiban a térképen levő Saklah leírásánál a Saklay és Saklahi formák szerepelnek, más olvasatban Sekläsi és Saklähi.
A Tabula Rogeriánát általában eléggé visszafogottan használják a történészek (annak ellenére, hogy mindenki elismeri, elsőrangú műről van szó), ugyanis nagyon nehéz egy európainak az arab írásból az eredeti hang- és képalakot kikövetkeztetni. Al-Idriszi térképét és könyvét latin betűsre áttevő, illetve németre lefordító Konrad Miller ezt a várost a mai Chișinău környékére teszi (saklähi oder sekläsi, etwa bei Kischenevv). A moldvai Constantin Cihodaru a Saklay, Saklah, Seklasi, Seklahi formát átjavítja Saklav-ra, és innen azt a következtetést vonja le, hogy Suceava városáról lehet szó.
Összelapított Kárpátok
Al-Idriszi térképével (mai szemmel nézve) az a baj, hogy a Föld nagyon össze van lapítva a valós helyzethez képest, így például a Duna és a Dnyeszter nagyon közel kerül egymáshoz, szinte Duna–Dnyeszter közről beszélhetünk. Ennek következménye, hogy a Kárpátok vonulata is összelapul, és Lengyelországtól kezdve a bulgáriai Bidenun alólig (Vidin) egyetlen hosszan tartó csík lesz. Hogy ezt javítsam, a térképet egy kicsit (illetve nagyon) széthúztam, 180 fokkal elfordítottam, és a biztosan megállapítható mai neveket beírtam. Ezek közül a Baluac (Polovec? Palóc?) hegyet kell külön megmagyaráznom: ez a hegylánc a térkép nem látható részén, messze Lengyelországból jön le, ugyanezen a néven, és igazából a mai teljes Kárpátok hegyvonulatot takarja.
Erre a csíkra jön rá merőlegesen, annak közepe táján a Gebel Kark (Kárp, Kárpátok-hegy), aminek a Nyugati-Kárpátoknak kell lennie, amelynek három fő csoportja az Erdélyi-középhegység, a Ruszka-havas és a Bánsági-hegyvidék (ez más, most nem tárgyalandó térképekkel való összevetésből következik). Miller erről csak annyit állapít meg, hogy ez is a Kárpátok.
A Baluac (Kárpátok) hegylánc Vidintől jóval keletre ér véget, és nagy a gyanúm, hogy a mai Székelyföld ennek a hegynek a legvége lenne, teljesen összenyomva, ugyanis a szép kerek Kárpátokból mindössze egy csík lett.
A Frido-hegy
Sekläsi vagy Saklähi városa, amely után kutatunk, a Kárpátok és egy Gebel Frido között van, a Frido-hegyen túl pedig a Fekete-tenger található. Milyen hegy van a Kárpátok és a tenger között, a Duna felett? – kaphatjuk fel meglepetten a fejünket. Nos, erre a megoldást egy későbbi térkép adja meg.
A Codex Latinus Parisinus – 7239 nevű, hadtudományi kéziratban maradt fenn egy 1396 előtt született térkép a mai Románia területéről, amelynek van egy nagy erőssége: magyarázatokat is fűz a képhez (magára a térképre). Ezen szerepel Zorio (Giurgiu), Vicina (pontos meghatározás nélkül) és Monchastro (Dnyeszterfehérvár) felett egy hegy, a következő megjegyzéssel: „Monti picholi versso el danubio ch(e) sse desparte i(n) molte vie” (Kis hegyek a Duna fölött, melyek sokféleképpen választódnak el).
A rajzon e hegyek mellett háromszor is szerepel a Vlachia név. Már többször bemutattam, hogy Havasalföld (Valachia) ebben az időben (14. század) jóval nagyobb volt, magában foglalta Dél-Moldvát és a Budzsákot is. Ezen a részen található a Moldvai-dombság (Dealurile Moldovei), másképp Moldvai-fennsík (Podișul Moldovei). Ez átnyúlik Moldova Köztársaságba is, legmagasabb pontjai elérik az 5-600 métert. Több mint biztos tehát, hogy Idrisi térképén is ugyanez a hegység/dombság szerepel, ez az, amit ő úgy nevez, hogy Gebel Frido. Hogy miért teszik rá a térképre ezt a jelentéktelen dombságot, annak is megvan a magyarázata: merthogy hadi szempontból nagyon is jelentős – ez az egyetlen hely, ahol a mai dél-ukrán sztyeppékről előretörő lovas népeket meg lehet fogni.
Szaklah, székelyek
Saklah, Sekläsi vagy Saklähi városa tehát a Moldvai-fennsíktól nyugatra van, de még jóval a Kárpátok előtt. Moldvában még csak valamennyire is hasonló nevű települést nem ismerünk, a Cihodaru által javasolt megoldás, Suceava egyértelműen zsákutca. Az azonosításhoz érdemes tovább keresgélni a 15–16. századi térképek, elsősorban azok között, amelyekről rossz a véleményük a mai szakembereknek – ugyanis ezeknek a hibája általában az, hogy a régiek nem megfelelő átdolgozását nyújtják.
Sebastian Münster 1540-es, Polonia et Ungaria Nova Tabula nevű térképe elég különös szerkesztmény, ugyanis megvan benne a Kárpátok szép köre, írja is benne, hogy Transilvania, ám Ceculia, azaz Székelyföld e körön (Erdélyen) kívül fekszik, attól északra. Az Olt folyó pedig a körön túli másik hegyből, a mai Suceava vagy Neamț megyék területéről ered, majd kétszer is áttöri a körhegyet. Ha azt nézzük, hogy miért rajzol Münster úgy, ahogy, a térképábrázolások szép fejlődését láthatjuk, méghozzá al-Idriszi alapvető, nagy hatású térképéből kiindulva. Pontokba szedve így néz ki:
– a későbbi térképészek rájönnek, al-Idriszi nagyon összelapította a Földet, és a Duna–Dnyeszter „közén” bizony emiatt sok minden kimaradt, például Erdély
– Münster széthúzza az összelapítást, az al-Idriszi-féle Baluac-hegyvonulat, a Kárpátok jóval fennebb kerül, alája pedig berajzolja Erdély szép körét
– a Baluac-hegyvonulat felvivése miatt jóval fennebb kerül a Kark (Nyugati-Kárpátok) is, amelynek viszont egészen a Dunáig le kellene mennie
– Münster tudja, hogy Havasalföldön és Moldvában semmi hegy nincs a Kárpátok után, így al-Idriszi Frido-hegyét (amely azóta hadi jelentőségét elveszítette, mert minden török kézen van) közelebb húzza a Kárpátokhoz. És miért teszi ezt az utolsó lépést? Azért – és itt fogózzon meg a kedves olvasó –, mert Münster úgy tudja: al-Idriszi Saklah, Sekläsi vagy Saklähi nevű városa a mi Ceculiánkkal, azaz Székelyföldünkkel azonos.
Mielőtt a kedves olvasók azon része, akik azt tartják, a Csíki székely krónika egy nagy marhaság, lecsapná e tanulmányt, hadd emlékeztessek arra, hogy bizony ezen, méltatlanul hamisítványnak kikiáltott, ám kutatásaim szerint egyetlen nem védhető szót sem tartalmazó krónikánk szintén a Kárpátokon túlra, Dacia Alpestris területére (Havasalföld, Dél-Moldva, Budzsák) teszi a székelyeket a 12. századig. Azaz nagyon is meglehet, hogy al-Idriszi a székelyeket tünteti fel a térképén. Münster csetlése-botlása ebben az esetben nem egyéb, mint próbálkozás arra, hogy egyeztesse a 12. századi tudást a 16. századi helyzettel, azzal, hogy bizony a székelyek beköltöztek a Kárpátokon belülre.
Még egy kapcsolatról ejtek szót, amit szinte félek leírni, annyira passzol ahhoz a feltevéshez, hogy al-Idriszi 1154-ben éppen a székelyeket rajzolja be a térképébe. Ismeretes, hogy a székelység „fővárosának”, Marosvásárhelynek az első írásos említései Novum Forum Siculorum (székelyek új vásárhelye) néven történnek. Tudtommal senki fel nem tette a kérdést, hogy 1300-ban mihez képest új a székely főváros. Nos, itt a megoldás: talán éppen al-Idriszi Saklah-jához képest...
Sántha Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kié a nagyobb?
Romániában 1998 óta rendelkezik törvény a nemzeti lobogó napjáról és annak megünnepléséről.
Tizenhét évvel ezelőtt a törvényhozók annak apropóján nyilvánították állami ünneppé június 26-át, hogy 1848-ban Havasalföld akkori, Craiován székelő forradalmi kormánya az összrománság zászlajává avatta a trikolórt; igaz, annak még nem a jelenlegi függőleges, hanem vízszintes sávos változatát. A román államiságot szimbolizáló nemzeti lobogó napján elsősorban a védelmi és a belügyminisztérium, továbbá állami intézmények rendeznek ünnepségeket.
És ez így van rendjén, hiszen a hivatalos zászló az egyik legszentebb állami, nemzeti jelképnek számít mindenütt a világon. A budapesti Országgyűlés például tavaly decemberi határozatában március 16-át nyilvánította a magyar zászló és címer napjává, amelyet először idén ünnepeltek meg szerte a Kárpát-medencében.
Amúgy a két lobogó békésen elfér egymás mellett, ha valaki nem hiszi, tekintse meg a népesebb román közösségek lakta magyarországi települések polgármesteri hivataláról készült felvételeket. És ez megint csak rendjén van így. Ott kezdődik a baj, amikor egyesek szerint Románia nemzeti lobogója nem tűr meg maga mellett közintézményen más zászlót, legyen az piros-fehér-zöld vagy aranysávos-kék lobogó. Vagy amikor úgy gondolják, az övék attól lesz szebb és kedvesebb a többinél, ha hosszabbra, szélesebbre, egyáltalán nagyobbra varrják, amit aztán jó magasra kitűznek.
A csíkszeredai óriástrikolór felvonását beharangozó Mircea Duşa védelmi miniszterből nem először könyököl ki a grandománia, avatott ő már 24 négyzetméteres trikolórt is a Székelyföldön. Persze nem véletlen, hogy miért éppen itt, és nem mondjuk Galacon. A vele egy követ fújó román politikusok szerint leginkább a többségében magyarok lakta vidékeken kell fitogtatni a román államiságot, egyáltalán azt, hogy ki az úr a háznál.
Merthogy Duşa fejében erről szól a román zászló emléknapja, nála ez a nemzeti önérzet és büszkeség csimborasszója: hogy kié a nagyobb. Nála a félelem ott kezdődik, ha ez a bizonyosság nincs. Az attól való rettegés, hogy nem neki(k) áll a zászló, hogy a Székelyföld és Erdély ne adj’isten nem Románia.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Kerekasztal a székely eredetről – Szabadegyetem Baróton
Baróton javában zajlik a II. Erdővidéki Honismereti Szabadegyetem és Tábor, amelyen neves előadók a székelység őstörténetének kulcskérdéseit taglalják, ezzel is közelebb juttatva az érdeklődő hallgatóságot a tisztánlátáshoz, eredetünk még sokak számára homályos részleteinek a feltárásához. A tábor második napján Demeter László múzeumigazgató-történész moderálásával az előadók közül többen kerekasztal-beszélgetésen vettek részt, az alábbiakban az ott elhangzottakból szemelgetünk.
A beszélgetést Sántha Attila kézdivásárhelyi költő, kutató indította, elmondva érdekes nézetét, miszerint Attila halála után a hunok egy Campo Chigla nevű, védhető helyre húzódtak vissza, ahol már nem hunoknak, székelyeknek nevezik őket a krónikák. A névváltozás a korabeli bizánci íróknál is megjelenik, ők még egy szklavin nevű népről tesznek említést, akik mindegyre betörnek a bizánci birodalomba, majd aztán 800 körül a szklavin elnevezés helyét a szkíta váltja fel.
– Maguk a székelyek is szkítáknak nevezték magukat a középkorban, ezért meggyőződésem, hogy a szklavin nép maga a székely nép volt, akik Attila halála után a mai Havasalföld és Moldva területén éltek egészen 1000–1150-ig, amikor aztán átjöttek a Kárpátokon és elfoglalták a mai Székelyföldet.
Elméletét dr. Obrusánszky Borbála történész, orientalista is elfogadja. Mint mondta, Attila halála után a hun birodalom részekre szakadt, egyik lehetséges hely, ahova menekülhettek a hunok, lehetett a Sántha által említett Moldva és Havasalföld is. Másrészt meggyőződése, hogy a mai Erdély területe 450 után sem került idegen uralom alá, az is tény, hogy a hunok egy része itt maradt. Bizonyítékok erre az Attiláról fennmaradt legendák, történetek, a hun hagyományok.
Dr. Darkó Jenő történész a történetíró Jordanes szemléletéről beszélt, mely más megvilágításba helyezi egy másik ókori nép, a dákok történetét is, míg Czeglédi Katalin nyelvész azt foglalta össze, milyen nyelvi bizonyítékok igazolják, hogy a magyar nyelv nem az uráli nyelvcsaládhoz tartozik, hanem a szkíták és hunok által beszélt egykori nyelvvel van kapcsolatban, mely kapcsolat láncszemei itt Erdélyben lelhetők fel a legnagyobb számban.
Dr. Kovács J. Attila biológus szintén más szemszögből közelítette meg a történelmi tényeket. A fennmaradt dűlőnevekből, vagy növények, fák elnevezéseiből is sok mindenre lehet következtetni szerinte: mint ilyent, megemlítette a napos, száraz élőhelyet kedvelő cserefát, azzal a párhuzammal, hogy elődeink sokáig élhettek egy olyan helyen, ahol ez a fa tömegesen előfordult, ezt bizonyítja „csere” előtagú szavaink gyakorisága is.
Székely Hírmondó
Erdély.ma

A székelyek románok?
Modellértékű nemzetpolitika?
Bogdan Aurescu külügyminiszter – a temesvári nemzetközi konferencián – 2015. július első felében Nemzeti kisebbségek Európában… címmel tart előadást. A kisebbségvédelmi keretegyezmény huszadik évfordulóján büszkén jelenti ki, hogy Románia eljutott „a különböző identitások tiszteletéig és pártolásáig”. Akárcsak Ion I. C. Brătianu miniszterelnök a párizsi béketárgyalásokon (1919–20-ban), Aurescu is szemrebbenés nélkül csúsztat.
Elmondja, hogy az interkulturalitás Romániában modellértékű. Mindezt teszi arcpirulás nélkül, miközben tombol a nacionalista őrület. Csak egy példa. Bodzafordulón a székelyföldi román szervezetek összejövetelén, amelyen jelen van a prefektus, egy ortodox püspök, a védelmi minisztérium főtitkára, nagyszámú helyi román önkormányzati képviselő, nem a kölcsönös tisztelet megteremtéséről tanácskoznak. A legfontosabb cél a Kovászna megyei rendőrség épületének tovább építése. Szeretnék a székely polgármesterek megbüntetését, ha a román ünnepeken nem pompáznak piros-sárga-kék szalaggal stb.
Teszik mindezt a hazafiasság örvén, miközben a székelység jogfosztott, mert nincsenek kollektív jogai, ennek hiányában pedig arcátlanság kisebbségvédelmről prédikálni. A miniszter szónokolhatott volna arról, miként kell a meglévő (minimális) kisebbségi jogokat kijátszani, hasonlóképp a kisebbségek felszámolásáról is. Elmesélhette volna, hogyan sikerült rövid idő alatt románosítani Dobrudzsát, elmondhatta volna, hogy a román politikai elit milyen módszerekkel szabadult meg a zsidóktól, németektől. Eldicsekedhette volna, hogy az erdélyi magyarság lélekszáma negyedével visszaesett – 1,61 millióról 1,22-re –, miközben az erdélyi románság számaránya növekedett.
A székelyek visszahódítása
A román nacionalista gondolkodásban előkelő helyen áll az erőszakos románosítás fasisztoid eszméje – a székelyek román származásának elmélete –, amely az 1900-as évek elején született. Ennek atyja Nicolae Iorga történész. E teória alapja a légből kapott dák-római őshonosság primitív elmélete. A magyarosítás leglátványosabban Székelyföldön valósult meg – írja Iorga –, ezért nevezhető e tájegység a románság nagy temetőjének. Iorga származási teóriája alapján – Trianon, azaz 1920 után – gyökeresedik meg az a gondolat, hogy nem lehet jó román, akinek nem fáj az itteni románság elszékelyesítése. Az 1905-ben írt munkájában több bölcs megállapítást olvashatunk. Így például Székelyföldön százezer román ajkú él, mert a barbár székelyek tömegesen rátelepedtek a Trajánusz (magyarul így ejtjük és írjuk – szerző megj.) óta itt élő műveltebb románokra és asszimilálják őket. Érthető, hogy vérükben a román elem túlsúlyba kerül, melyet a székelyek ösztönösen mindig is éreznek. Történelmük is ezt bizonyítja. Így mindannyiszor, ha a moldvai vajdák seregei megjelentek Erdélyben, a székelyek csatlakoztak hozzájuk, és előszeretettel prédálták a magyar nemesi birtokokat. Etnikai szempontból tehát nem lehet kétségünk afelől, hogy a székelyek valóban magyarul beszélő románok. Meg kell érteni végre, hogy a nemzetközi konferenciákon Bogdan Aurescu és más lelkes buzgó hazafi nem hazudik, mert Romániában egyáltalán nem beszélhetünk a nemzeti kisebbségek elnyomásáról, csak visszahódításról, visszarománosításáról.
Iorga elmélete
Nicolae Iorga fajelmélethez közel álló teóriája olyan törvény megszületéséhez szolgáltat érvet, amely kimondja, hogy a román származású állampolgárok, akik anyanyelvüket elvesztették, gyermekeiket kötelesek román nyelvű iskolába íratni. A parlamenti viták egyikén – 1924. június 24-én – Iorga egyértelműen meg is nevezi, hogy e törvény a Pruton túli ruténekre (szlávokra) és a székelyekre vonatkozik, mivel ezek román származása egyértelmű. A székelyek visszarománosítása jogos, mert „néhány gyűrött, sárga, szeplős arcon kívül a székelyé olyan, mint a mienk, és háza, éneke, tánca is hasonló”. Ezek a „a mi fajtánk”, székellyé vált románok, ezért kell visszafogadni őket. Iorga elmélete nem veszi figyelembe, hogy „a nemzet több, mint faj, és feljebb való annál. Nem a vér és a csontok sorsszerűségéből, hanem egy erkölcsi közösség öntudatából származik – írja Tóth Zoltán történész-akadémikus –, amely több nemzedéken keresztül” alakul ki.
Természetes, hogy az elvakult nacionalista elmélet kiváltja a korabeli magyar sajtó és politikusok kritikáját, de bátorítja a román szélsőségeseket Székelyföld románosítására. Úgy vélik, hogy a korabeli Magyar Párt nem állíthatja, hogy a székelység a magyar nemzet része, mert azok román eredetűek. A magyar felháborodás óriási, Iorga védekezésre kényszerül. Az egyik vita alkalmával Willer Józsefnek – a Magyar Párt képviselőjének – kijelenti, hogy ő a székelyek román eredetét nem állítja, csak az elmagyarosítottakat szeretné visszanyerni. Hasonlót állít 1927-ben is. Úgy véli, ő nem nemzetiségfaló, a székely maradjon meg székelynek, ha bizonyítani tudja eredetét, de legyen mindenki számára világos, „hogy az, aki román templomba jár, és magát oláhnak mondja, az a mi emberünk”. Ők románok még akkor is, ha „azoknak, akik elvették tőlünk”, nem tetszik. Jogos visszakövetelni őket. Ezt meg lehet magyarázni és értetni. Egyértelmű „hogy a név és a vallás szükségképpen kiegészítésként követeli a nyelvet”. Iorga nem következetes, később ismét emlegeti, hogy a román és a székely lélek azonos. A székely kapu trák gyökerű, rokonság van a székelyek és a mócok közt. Ez utóbbit igazolják a népszokások, a pásztorélet és a széki intézmények.
Iorga nyomában
Iorga tézisei nem győzik meg a székelyeket román származásukról, de eszméi ma is élnek. Egyik követője G. Popa-Lisseanu lesz, aki folytatja a székelyek román származtatásának tanát, gyűjti a bizonyítékokat a román haza megnagyobbítására. Lisseanu 1936-ban kiadott könyvében bravúros számításoktól, történelmi csúsztatásoktól sem riad vissza. A székely falvakba – a 16. század második felétől – szórványosan beköltöző román családok természetes asszimilációját úgy mutatja be, mint az őshonos románok tömeges és erőszakos elszékelyesítését. Az oda befogadott románok nagyobb része Moldvából érkezik, de jönnek Havaselvéről és a vármegyékből is. Ők szabad akaratukból, a jobb megélhetés reményében telepednek ide. Mivel különböző időszakokban, nem egyszerre és nem tömegesen érkeznek, ezért a nyelvváltás két-három nemzedéknyi idő alatt megtörténik, a székelyektől csak vallásukban és nevükben különböznek.
Az 1733 és 1760 közötti időszakban 119 székely településen vált teljessé a szórvány román családok asszimilációja. Lisseanu könyvében már ennyi román falu lakosságának elszékelyesítése szerepel. Az egyházi összeírásokban minden olyan települést nyilvántartanak, ahol egyetlen román vallású család is él. Ahol nincs adat, ott néhány román eredetű személynév is bizonyítja a román település elszékelyesítését. Az említett időszakban Háromszék 97 falujából 90-ben élnek román felekezethez tartozók. Azonban „ma – írja Lisseanu – 30 községben nem található egy román se, 38 községben a román lakosságot rég elszékelyesítették, s csak 22 községben normális a növekedés”. A székely falvakban élő román szórvány némi csúsztatással 130–140 ezerre emelkedik, amely a félmilliós székelység keretében a népesség több mint egynegyede. Nyilvánvaló, hogy a hegyvidéki irtásokon, a legeltetésre alkalmas helyeken (például Bodza-vidék) kialakult román tanyabokrok – melyekből később román falvak szerveződnek – románságát is a székely települések románságaként számolja. A népességi adatokkal való zsonglőrködést lehetővé teszi, hogy az 1876-os közigazgatási átszervezéssel Székelyföldhöz nem székely települések is kerültek.
Tény, hogy az 1930-as – egyáltalán nem magyarbarát – népszámlálásban Csík megyében 14,4, Háromszéken 15,7 és Udvarhelyszéken 4,7 százaléknyi román nemzetiségű szerepel. Mivel Marosszék Maros vármegye része, így a székelyek lakta rész románságának meghatározását a három említett szék átlagával számoljuk. A népszámlálás a Lisseanu által emlegetett 130 ezer fős románság helyett 65 ezer főt vesz nyilvántartásba. Ennek fele önálló román falvakban él, mint Háromszéken a Bodza-vidék, Gyergyó északi része stb. A székely falvak településein élő 30 ezer „román” túlnyomó része csak a név romános hangzása és a vallás révén kerül a román etnikum rovatába. Ők a sokat emlegetett elszékelyesített románok, számarányuk Székelyföldön mintegy 6 százalékra tehető.
Származáskutatás után hány román maradna?
Ne felejtsük el, hogy származáskutatással – vallás és névelemzéssel – Dobrudzsában, a Bánságban, a moldvai csángó vidéken, a nagy városokban – Konstancán, Bukarestben, Galacon, Craiován, Jászvásáron stb. – a románok millióiról lehetne kideríteni, hogy nem románok. Azonban a névelemzés a fasiszta-náci eszmekör része. Természetes, hogy a kölcsönös együttélés során az emberek összeházasodnak, vallást cserélnek, átveszik egymás szokásait, öltözetét, szavait. Ha ez nem erőszakkal történik, mint a magyar települések etnikai arányainak megváltoztatása (Marosvásárhely, Arad, Nagyvárad stb.), akkor természetes asszimiláció zajlik. Ez történt a Kárpátokon túli területeken is. Elrománosodtak a szlávok, a kunok, a magyarok és a szászok. Természetes asszimiláció zajlott Székelyföldön is, hiába bizonygatja Lisseanu, hogy „a székelyvidéki regék és adomák nem egyebek, mint a mi román regéink és adomáink”. Hiába emlegeti a román helyneveket, mert azok is csak az együttélés emlékei. Álszent románosítást és fasiszta szemléletet takar olyan kijelentése, hogy a székely testvérekkel meg kell ismertetni a múltjukat, mert eredetük azonos a „románokéval, míg az ugyanazon vidékeken lakó románok vére vegyelemezve ugyanaz, mint a székelyeké, míg a pusztán lakó magyarok vére más elemzést mutat”. A székelyek „nagyobbrészt testvéreink, elveszett testvérek, de mégiscsak azok”. Fajelméletre utal az olyan megállapítás: ha Székelyföldön magas termetű, jól megtermett emberrel találkozunk, azt jogosan tarthatjuk románnak, mert a magyarok általában alacsony termetűek, fekete szeműek, és kiálló ádámcsutkájuk van.
A székelyek román származtatásának teóriája és az elképzelt történelem oktatása alapja a nacionalizmusnak. Ennek hatása felmérhetetlen kárt okoz Erdély román és magyar népének. A nacionalizmus ma is eszköz, G. Popa-Lisseanu szavaival: erősíti „a nemzeti feltámadás érzését”. Ez tükröződik a szélsőségesek december elsejei felbuzdulásain, amikor Ázsiába küldözgetnek bennünket. Talán a prefektusok is ezért érzik missziónak az erőszakos románosítást. Szerencsére a xenofób nacionalista gondolkodás nem minden román honfitársunkat fertőzte meg. Írásunk nem irányul senki ellen, de ismernünk kell az ordas teóriákat, ha meg akarjuk érteni a körülöttünk zajló magyarellenesség mozgatórugóit.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyarok a Regátban – XIX. századi hírlapok tükrében
FOLYTATÁS LAPUNK JÚLIUS 17-I SZÁMÁBÓL
A továbbiakban Koós Ferenc a budapesti Hazánk s a Külföld számára küld értékes tudósításokat. Így például annak 1865. október 22-i számából a Ghica herceg elnöklete alatt igen jól működő lövöldéról szerzünk tudomást, melynek említett évben lezajlott záróünnepélyéről többek között ezeket írja: „Ezen lövöldének idei záróünnepélye reánk nézve azért érdekes, mert a többi nemzeti lobogók között ott láttuk lengeni a háromszínű magyart is. E lövölde tagjai nagyobbára németek, oláhok és magyarok. Legkitűnőbb lövő tagja a szabadkai magyar Fialla testvérpár. Ez évben is dr. Fialla Lajos honfitársunk nyerte el a legelső jutalmat, egy remek ezüst serleget, öccse pedig féltucat ezüst asztalkészletet. Pernet József kőnyomdász honfitársunk nyert 12 üveg finom külföldi, azaz magyar bort (…) Gyönyörű ünnepély volt ez, hol oly szépen megfértek egymás mellett a különböző nemzeti lobogók és ezek alatt a különböző nemzetiségek.”
Ugyancsak a XIX. század második felében tevékenykedik feltűnő sikerrel Havasalföldön Karácsonyi Károly erdélyi bányamérnök, aki erdélyi tevékenysége után, Ştirbei fejedelem meghívására települt a déli országrészbe. 1857-ben az ocnele mari-i sóbányát, a minden irányból bezúduló víztömegtől oly sikeresen mentette meg, hogy a fejedelem egész kíséretével egyetemben sietett a helyszínen megszemlélni az egyedülálló eseményt, s újabb nyolc évre szerződtetve, egy arany napi díja kettőre lett emelve. Eközben 300 arany jutalomban is részesült, annak ellenére, hogy a legszerényebben utasította el a kitüntetéseket, s az uralkodó ama kérdésére, hogy mivel tudná munkáját jutalmazni, az erdélyi mérnök e szavakkal válaszolt: „Felség! Vétesd le azon harminc rabnak lábairól a nehéz láncokat, kik közreműködtek a bánya megmentésében s mondjad, hogy legyenek szabadok s add át őket, hogy képezhessek belőlük a hazának hasznos mesterembereket”. A láncok azonnal lehulltak, a szabad emberek minden kíséret nélkül mentek át Slănicba, a mérnök lakására, aki belőlük ügyes mesterembereket képzett – tudjuk meg a tudósításból.
Ugyancsak e fenti esemény kapcsán veszi át Koós Ferenc a bukaresti Reforma című román lap idevágó méltatását is, mely így hangzott: „Ocnele Mari-ba érkezésemkor szerencsés valék ott találni Karácsonyi Károly hírneves mérnökünket, e bányák teremtőjét és megmentőjét, mert e tudományos férfiútól számíthatjuk hazánkban a bányák rendszeres mivelését. Bámulatra méltó ezen férfi tevékenysége, tudománya és sokoldalú ismerete, sőt elmondhatjuk, hogy egyetlen a bányászati és ásványtani ismeretekben. Mentől több ízben látja valaki az ő műveit s mentől alaposabban tanulmányozza és ismeri őt, annyival inkább bámulja nagy tehetségét és érdemét. Ő a mindennapi emberek előtt mindennapi ember, de jellemző típus, sőt eszménykép azokra nézve, kik magasabb szempontból tudják megítélni az ő műveit. Becsületes és nagylelkű a legfelsőbb fokig, emberiség-szerető, aki minden embert egyformán szeretvén, némelyek előtt, kik őt nem képesek érteni, talán a szélsőségek embere is. Láttuk több ízben elfeledkezni magáról, hogy másoknak segítségére siethessen, életveszélynek tevén ki önmagát, hogy felebarátainak életét megmenthesse”, írja a román szerkesztő.
Szabadság (Kolozsvár)

Székelyek a Botond-mondában
Aki bárdjával bevágta Konstantinápoly aranykapuját
A Székely Hírmondóban közölt cikksorozatomban újra és újra bizonyítottam, hogy a 9–12. században a bizánci írók műveiben feltűnő szkíta nép nem a bolgárokat és nem a besenyőket takarja, hanem a mi székely elődeinket. Alább arról fogok szólni, hogy 917-ben a Konstantinápoly elleni közös bolgár–magyar–székely támadást a székely Opour (Apor) vezeti, akinek kedvenc katonája a nagyerejű Botond, „legkisebb a magyarok közül”.
Egy datálás nélküli, feltehetően valamikor a 10. században íródott bizánci mű, a Miracula Sancti Georgii (Szent György csodái) szól egy Bizánc elleni nagy támadásról, amelyben szkíta csapatok is részt vettek:
„Miután ezek így voltak, történt ellenünk, keresztények ellen a nyugati népek, azaz a bolgárok, ouggros-ok, skythák, médek és türkök leghevesebb felkelése, úgyhogy szándékukban volt nem csupán az őközelükben levő helyek feldúlása, hanem a mi istenoltalmazta császári városunk elpusztítása is, ha a mindenható Isten emberszeretete és gondoskodása nem hiúsította volna meg szándékaikat. (…)
Összegyűltek minden tartományból és római parancsnokság alá helyezett földről a népek óriási tömegei, és eljutottak az említett vészthozó népek tájaira, egy kedvezőtlen helyre a tenger mellett. Ezeket a gyűlölt fegyveres ellenség tüstént felkelvén meglepte és megsemmisítette, éspedig úgy vélem, hogy a mi törvényszegéseink és jogtalanságaink mérhetetlen tömege miatt, Istennek megfoghatatlan és kinyomozhatatlan ítéletei folytán; egyedül a minket teremtő és kormányzó tudja az okokat, amiért ott a keresztények romlása történt. Egyeseket kard ölt meg, mások a tengerbe fúltak, ismét másokat megfojtottak, lovak tapostak agyon, erőszak áldozatai lettek, és egyik így, másik amúgy, különböző halálnemekkel végezték életüket…”
A bolgár kutatók megállapítják, hogy az események 917-ben történnek, a hadjáratban pedig bolgárok, ouggros-ok (onogur-magyarok), szkíták, médek (arabok Kréta szigetéről) és türkök (magyarok? erdélyiek?) vesznek részt. A szkítákban Moravcsik Gyula besenyőket lát, ám Victor Spinei megjegyzi, 917-ben a besenyők szerepe teljesen tisztázott: semlegesek maradnak a háborúban. Így a szkíták nem lehetnek besenyők.
A magyar krónika pontos adatai
Szerencsére a 917-es eseményekről a magyar krónikás hagyományból is tudunk, sőt ehhez kötődik a magyar hadakozások egyik legszebb története, a Botond-monda. Az 1360 körül készült, Kálti Márk-féle Képes Krónika, valamint a pár évvel későbbi Budai krónika ezt így írja le:
„A magyarok legyőzik a görögöket
Kiszállván (a honfoglalás utáni – S. A. megj.) huszonegyedik esztendőben (azaz 917-ben – S. A.), bementek Bulgáriába, onnan pedig Drinápolyhoz jutottak, elfoglalták, végül Konstantinápoly alatt megültek. Mialatt a magyarok ezt a várost ostromolták, egy görögöt küldtek ki a városból, akkora volt, mint egy óriás; azt kívánta, két magyar keljen vele birokra, mondván, ha le nem győzi mind a kettőt, a görög császár adófizetője lesz a magyaroknak.
Módfelett bosszantotta ez a magyarokat, majd találtak számára ellenfelet; ez kiállt a görög elébe, és így szólt: »Nevem Botond, igaz magyar vagyok, legkisebb a magyarok között; végy magad mellé még két görögöt: egyiknek legyen gondja kiszálló lelkedre, a másik pedig temesse el testedet, mert egészen bizonyos, hogy népem adófizetőjévé teszem a görög császárt.« Ekkor a magyarok Apor nevű kapitánya (eredetiben Opour – S. A. megj.), akit a község akarata állított a sereg élére, megparancsolta Botondnak, menjen a város érckapuja ellen, és mutassa meg a kapun erejét a bárddal.
El is ment a kapuhoz, és mondják, akkora csapást mért a kapura, és olyan lyukat vágott rajta, hogy a nyíláson egy ötesztendős gyermek kényelmesen ki-bejárhatott. Mialatt a magyarok és a görögök szeme láttára így cselekedett, a város kapuja előtt a viaskodásra való tért is elkészítették; csak rövid ideig tusakodtak: a magyar úgy vágta földhöz a görögöt, hogy azon nyomban kiadta lelkét.
A görög császár a város falán állott nejével; ezt a tettet, ezt az esetet roppant nagy szégyennek tartották, el is fordították ábrázatukat, és visszatértek a palotába; mikor azonban a magyarok az adót követelték, amiért a küzdelmet megvívták, az adókövetelésre a görög császár csak nevetett; erre a magyarok abbahagyták a város vívását, elpusztították egész Görögországot; aranyat, drágaköveket, gyöngyöt, barmot zsákmányoltak onnan töméntelen számban, így tértek meg saját földjükre. Mondják, hogy a magyar község kapitányai, vagyis vezérei alatt ilyeneket és más efféléket cselekedett Taksony vezér idejéig”.
Petrus Ransanus a mindeddig nem eléggé hasznosított, 1490-ben befejezett, a magyarok történetéről szóló művében nem említi Botondot, viszont igen Opourt. Emellett elmondja, hogy a magyarok húsz évvel a honfoglalás után (916-ban) ezen Opour nevű vezető irányítása alatt törnek be „mindkét Misiába”, Trákiába, és ostromolják meg Konstantinápolyt.
Megjegyzem, hogy a magyar kutatók – ellentétben a bolgárokkal – valami okból nem hiszik el, hogy a magyar krónikák jó évszámokat adnak meg (917-et vagy 916-ot), és elkezdenek spekulálni, hogy Konstantinápoly Apor-féle ostroma mikor is történt. Így például Moravcsik Gyula 959-re datálja az eseményeket, Marczali Henrik, aki amúgy egy nagyszerű tanulmányban dolgozza fel a Botond-mondát, 969-re.
Apor, a választott rabanbán
Nézzük a Botond-monda szövegét, mert az sokat segíthet az események megvilágításában, a szkíták kilétének újabb meghatározásában.
Marczali hívja fel a figyelmet arra, hogy Botond egy egyszerű ember: a „legkisebb magyar”, nincs sem atyja, sem rokonsága, sem tisztsége, sem birtoka, ugyanakkor azt is kiemeli, hogy „Minő demokratikus már az is, hogy a hős nem fejedelmének, hanem népének (genti mee) akarta adófizetőjévé tenni a császárt.” Mindezt azzal magyarázza, hogy „a krónikák teljes tanúságot tesznek afelől, hogy személyében a nép magának emelt emléket”.
Szerintem létezik annál egyszerűbb és kevésbé költői magyarázat is, hogy a nép egy „népi hőst” csinált belőle: mégpedig az, hogy a magyar hadak székelyekből álltak.
A szöveg szerint Apor kapitányt „a község akarata állította a sereg élére”, ami erősen meglepő a magyarokra vonatkoztatva, sőt mondhatni példátlan, hogy a sereg maga válassza meg a vezetőjét (legalábbis én nem tudok ilyesmiről). Ugyanakkor tudjuk, a székelyek rabanbánját, vezetőjét demokratikusan választották a Csíki székely krónika szerint:
„Azoktól a Pannóniába elébb béjött magyaroktól származván és a havasos földet (Havasalföldet – S. A.) magok fegyverekkel nyervén s azt magok között tribusok, nemek és ágok szerint felosztván, Árpád idejéig egy rabanbán főigazgató vezér alatt valának, kit egyezett akaratból választottak.”
„Árpád pedig annak emlékezetére, hogy törvényeit a mi székely nemzetünktől vette , a székely nemzetnek a maga tribusából ajánlja rabanbánnak a három fiúval ékeskedő Uopouletet, Uopourt és Uogrount, s ezeket végezvén felméne Munkácsra és áldozván s a törvényeket megújítván béméne Pannon földére.”
Eszerint a magyarok bejöveteléig a székelyek a főrabanbánt választották úgy általában a sok jelentkező közül, 888 után pedig szintén választották, ám most már sokkal szűkebb körből, a három fiú, Uopoulet, Uopour és Uogroun közül, majd ezek nemzetségéből.
A Botond-mondában az áll, hogy Opour – akinek neve egyezik a Csíki székely krónikában Zandrirhám rabanban második fiáéval – egy választott vezető, hadvezér volt.
Anélkül, hogy belemennék a kérdéskör értelmezői véleményeinek, vitáinak ismertetésébe, hadd jegyezzem meg azt, hogy ha valamelyik népre illik a „katonai demokrácia” kifejezés, az a székelység, amelynek „kiváltságos státusza, társadalmának egész konstrukciója nemrég eszményi katonai demokrácia gyanánt élt a köztudatban, és sokak számára így él ma is”.
A Csíki székely krónika azon részei, melyek a 9–12. századi székely társadalmat írják le, szintén egy katonai demokrácia képét vázolják.
„(…) A’ melly földet ki maga kezével keres, a’ néki légyen tulajdona, a’ mellyet pedig közerővel keresnek, az a’ szerzők között egyaránt osztassék fel. A’ közönséges dolgok pedig a Nép közakarattyával végeztessenek.”
Eszerint Botond szavai szó szerint értendők, mikor azt mondja, hogy „népem adófizetőjévé teszem a görög császárt”, ugyanis a föld – de a hadizsákmány is – a szerzők között (a nép, a had) egyformán osztatik fel.
„A legkisebb magyar”
S ha már itt tartunk, ilyen szövegkörnyezetben más konnotációt nyernek Botond szavai is: „Nevem Botond, igaz magyar vagyok, legkisebb a magyarok között”. Az „igaz magyar” a székelyekre vonatkoztatva – úgy tűnik – mindig is igaz volt, a székelyek mindig azzal büszkélkedtek (kérkedtek), hogy ők magyarabbak a magyaroknál, mi több, „székely szarta a magyart”. A legkisebb a magyarok között pedig nem termetére utal (elvégre nem parittyával harcolt ő, mint Dávid, de bárdot vág a kapuba, amihez nagy erő szükségeltetik), hanem arra, hogy a székelyek (akik szintén magyarok) számbelileg a magyarokhoz (Árpád népéhez) képest kevesebben vannak.
Sajnos a Csíki székely krónika azon része, mely ezzel a korral foglalkozik, az idők folyamán tönkrement, s csak ez az értelmetlen szöveg maradt fenn:
„10. vers: (hosszan olvashatatlan /h.o./) Azután csakhamar a nemzet egyetértéséből a földet fiai között felosztja… (h.o.) Végre általvivén a kelyhét, (h.o.) … mikor azzal áldoznék, maga házánál, Vacsárk földin meghal … (h.o.) és a több vezérektől a nemzet egyetértésével Bucsuj tétetvén fővezérnek” – mindössze ennyi, amit a 10. század elejéről tudunk, sőt az utolsó mondat, amelyben Bucsuj tétetik fővezérnek, már jócskán a 10. század közepén történik.
A magyar krónikás hagyomány alapján tehát kiegészíthetjük a Csíki székely krónikát: a székelyek rabanbánja, vezetője 917-ben Apor, a három fiú közül őt választották meg a székelyek.
Összefoglalva: Botond székely, Opour a székelyek vezetője, a Szent György csodái a szkíta név alatt a székelyeket érti, Opour a szkítiai és a turkiai (havasalföldi és erdélyi) hadak vezetője, innen jön, hogy a népnevek felsorolásban külön szerepelnek a szkíták és a turkok is.
Sántha Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Közeleg a vég a romániai magyarok számára is
Talán nem teljesen tanulság nélkül való, ha kicsit közelebbről megvizsgáljuk, hogyan sikerült Romániának egységes nemzetállammá válnia és mind jobban megközelítenie az idegennélküliség célját. Ezzel párhuzamosan felhívom a figyelmet Lucian Boia legújabb, Hogyan románosították el Romániát? című könyvére.
Boia bulvárgyanús történelmi elbeszélései olykor nekünk tetsző dolgokat mondanak, könyvei meg is jelennek magyar fordításban, a magyar médiumok pedig szokatlan érdeklődést mutatnak gondolatai iránt, s ugyanúgy értelmezik azokat, mint Boia romániai ellenfelei és kritikusai: Boia a magyaroknak játszik.
Előrebocsátom a következtetésemet: a multikulturalizmus diadalmas kisöprése Romániából olyan zsákutca, amelyről Bibó István adott jó jellemzést: a nacionalista hisztéria, amely eluralkodik a nemzeten, a nemzeti alkat (a politikai kultúra) torzulásával jár. Ez Gabriel Liiceanu szavaival: „belemerevedés az elképzeltbe”.
Nemcsak a területek elvesztése taszíthat hisztériába (amiről Bibó ír), hanem területi nyereségek is, ha egyneműsítő önkény forrásaivá válnak. Boia ezt látszik igazolni a románokat (s remélem a magyarokat is) fölöttébb bosszantó esszéivel.
A román történelem a megkésettség története.
A román fejedelemségek nagyon későn, a XIV. században alakulnak ki, utolsóként a számottevő európai hatalmak közül. Ezt az államalakulási folyamatot a végtelen instabilitás jellemzi. Kurta uralkodói szakaszok váltogatják egymást, voltaképpen minden szabályszerűséget – elsősorban a dinasztikust – nélkülözve.
A halmozódó lemaradás(ok) leküzdésére 1859-ben ad először lehetőséget a két román fejedelemség, Havasalföld és Moldova egyesülése; de még inkább a román királyi dinasztia általános stabilitást nyújtó és eredményes modernizációs szakaszt elindító megteremtése, 1866-ban. E sikerek perdöntő előfeltétele a világtörténelmi konjunktúra, ezért a végső számadásnál a román nemzeti tudatra túlkompenzációs, mítoszképzési kényszer nehezedik.
Románia legnagyobb tehertétele a modernizációs szakasz. Nagy-Románia létrejöttével újabb kényszerpályák keletkeznek. Erdély bekebelezése a regáti román politika célkitűzése volt, de nem feltétlenül vette figyelembe az erdélyi románok aspirációit,
akik csak 1914-től kezdve kezdtek el gondolkodni Erdély elszakításán. Előtte – s ezt hangsúlyozza füleinknek oly kedves módon Boia – az opciók még teljesen nyitottak voltak.
1916-ban a román királyság titkos megállapodást kötött Franciaországgal és Oroszországgal, melyben a háborúba lépésért cserébe ígéretet kapott Erdély annektálására. (Ezzel szemben veszítettek azok, akik a német szövetséget szorgalmazták, és Besszarábia bekebelezését tartották elsődlegesnek.) 1916-ban Woodrow Wilson a háború és a háborúskodás örök lezárásának tervén, az önrendelkezés elvének meghirdetésén dolgozott, miközben a csatatéren eleve megpecsételődött ezen eszmék sorsa.
1918. december 1-jén a románok gyulafehérvári egyesülési gyűlése (békemenete)
a háborús zsákmány birtokbavétele volt a bukott önrendelkezési elv nevében. Sem a demokráciához, sem az etnikai elv érvényesítéséhez nem volt ennek köze,
és a trianoni szerződésen sem múlott már semmi. A modernizációs kihívás elviselhetetlenné vált. Immáron három olyan régiót kellett egy állam területén összehozni, amely még az előző, kisebb és mégiscsak homogénebb állam kulturális, társadalmi, gazdasági különbségeit sem küzdötte le.
A modernizáció mindkét szakasza, az 1867-től 1918-ig tartó első és a két világháború közötti második is tele van ellentmondásokkal, hisz ezek alkotják lényegét. Ezek közül egyet érdemes kiemelnünk Boia alapján: a falu-város megosztottságot, ami aztán számos további, megoldhatatlannak látszó problémát szül, és végső soron a vasgárda, a sajátos román fasizmus hallatlan intellektuális sikeréért is felelős.
A királyi, regáti Románia 1912-ben agrárország: a városiasodás foka 18 százalék. Város és falu között azonban éles etnikai különbségek is megjelennek, éppen a modernizáció folytán, hiszen a „megélhetési bevándorlókra” a kereskedelemnek, a kisipari termelésnek, a szolgáltatásoknak óriási szükségük van, s így a városok nagy számban vonzzák őket. Az 1899-es népszámlálás szerint a román fejedelemség 92,15 százalékban román nemzetiségű, de a városokban a románok aránya csak 68,59 százalék, Moldovában mindössze 54,55 százalék.
Az „idegenek” között Moldovában az állampolgárság nélküli zsidók aránya a városokban majdnem 40 százalék. Nem ritkák azok a városok sem Moldovában, ahol a zsidók abszolút többségben vannak, például a fővárosban, Iasi-ban.
1912-ben Bukarestben a román etnikumúak aránya 70 százalék körül mozog, de bizonyos szakmákban az „idegenek” túlsúlya meghatározó: fogorvosok, szakácsok, kereskedők és szolgálók körében az „osztrák–magyarok”
vannak többségben, és a többi foglalkozási ágban is jelentős a jelenlétük. (Nem teljesen alaptalan tehát az a népi hiedelem – hiszen minden mítosznak van reális alapja –, hogy a századfordulón Bukarest volt, Budapest után, a második legnagyobb „magyar város”. Itt kell felhívnom a figyelmet Hencz Hilda fantasztikus könyvére, a magyar Bukarestről – jó volna magyarul is olvasni.)
1918 Romániát, legnagyobb történelmi szerencséjének pillanatában, „növekedési válságba” sodorja. Ez az a realitás, amivel szembe kellene nézni, viszont ehhez az anyagi, gazdasági, intézményi és főleg a kulturális képességek (különösen Erdély vonatkozásában) hiányoznak. A szerencse, ha váratlanul ér, tönkretesz, mondja Machiavelli. A liberális többséggel megszavazott új alkotmány 1923-ban kimondta, hogy „Románia egységes nemzetállam”, jóllehet ettől még beláthatatlanul messze volt Nagy-Románia multikulturális valósága.
Az óromániai politika azonban – a transzszilván regionalizmust szorgalmazó románokkal is ellentétben – heves központosításba kezd,
és az új intézményeket Óromániából származó káderekkel és kimustrált politikusokkal tölti fel. 1938-ban maguk a románok is tiltakoznak egy memorandumban a románokat is el(ó)románosító, balkanizáló politika ellen. Ám ahogy Ferenc József nem fogadta 1898-ban a román kisebbségi jogokat követelő, az erőszakos magyarosítást felpanaszoló „memorandistákat”, úgy most sem fogadta őket a román király, II. Károly, aki épp a királyi diktatúra bevezetésével foglalatoskodott, ami megalapozza a következő 60 év önkényuralmi hagyományát.
A felemás demokrácia intézményei is, de főleg a saját tulajdonnal rendelkező egyházak, a felekezeti oktatás, a civil szervezetek – egyszóval: autonómiák – és az „idegenek” kezén lévő vállalkozások még sikerrel ellenállnak a regionális különbségeket csak üggyel-bajjal leküzdő románosításnak.
A magyar lélekszám legnagyobb vesztesége a 200 000 megélhetési kivándorló.
A teremtés messianisztikus indulata vezérli és vallásos áhítat lengi be a kulturális egyesítés misszióját, ami a Nagy-Románia létrejötte utáni új nemzedéket hajtja.
Világos volt, hogy valódi politikai aktivitás nélkül a kulturális teremtés megmarad puszta intellektuális játszadozásnak. A politikus és népi próféta Corneliu Zelea Codreanu, a vasgárda és a Szent Mihály Arkangyal Légiósai mozgalom megteremtője elbűvölte a harmincas évek ifjúságát, amely megterhelte őt mindenható hatalommal, hogy a kulturális küldetést politikailag véghezvigye. A légió aszketikus, harcos szerzetesrend volt, közvetlen kapcsolatban a nemzeti megváltással, viszont intellektuálisan jelentős mozgalommá a harmincas évek értelmisége tette.
A fiatal román értelmiség legjobbjai, gyakori párizsi és berlini tartózkodásuk idején, vigyázó szemüket a román parasztra vetették. Olyan kulturális minta kidolgozásán fáradoztak, amely képes meghatározni a mélyrománságot, s ezzel egyesíteni, ami csak formailag volt egyesültnek tekinthető, azaz létrehozni Romániát. Romániának egyik pillanatról a másikra naggyá kellett válnia, regionális hatalommá, miközben évszázadokon keresztül nagyhatalmak kénye-kedvének kitett, periferikus, balkáni országocskák voltak, amelyekből hirtelen Nagy-Románia lett.
A két világháború között létrehozták az ideológiát, a ’48 utáni kommunizmus s kivált a ’65 utáni posztsztálinista Ceausescu-rendszer sikerre vitte az „egységes román nemzetállamot”. Csakis egy önkényuralom volt képes a valamiféle kóros elváltozásnak tekintett multikulturalizmust a gyökereinél kezelni. A két világháború közötti központosítást hatékony államosítás egészítette ki, aminek célja az iparosítás és ezzel együtt a városi lakosság számának felduzzasztása, a földművelő munkássá alakítása.
A hajdani mélyromán paraszt átváltozik folklorisztikus álparaszttá, az életformák meg egységesülnek a kiszolgáltatott, szegény, városi munkás valóságában. Ha nem is lesz mindenki román érzelmű, de mindenki románul él. A multikulturalizmus lebomlását a kivándorlás teszi teljessé. Ceausescu németeket ad el az NSZK-nak (kivándorlási útlevélért cserébe fizet az anyaország). 1992-re már csak közel 9000 zsidó, 120 000 német maradt Romániában, és a magyar lakosság aránya is szinte megfeleződött. Az 1930-as 10 százalékról a 2011-es népszámlálás adatai szerint 6,5 százalékra csökkent.
A fogyatkozás újabb nagy hullámát az 1987–2004 közötti „megélhetési kivándorlók” teszik. Számukat 180 000 főre becsülik.
Ez a Trianont követő kivándorlás nagyságrendje. A románok azonban mindettől nem lettek boldogabbak. A mind kisebb etnikai diverzitás mind nagyobb nacionalizmussal és páratlanul sok népzenei tévécsatornával párosul. Itt visszatérhetünk Lucian Boiához, akiről azt mondtam, hogy mintha Bibóhoz írna történelmi illusztrációt.
A bibói „hisztériát” Boia így írja le: „Nemzedékek sora nevelkedett egy árnyalatok nélküli nacionalizmus szellemében, egy olyan történelem igézetében, melyben a románoknak mindig igazuk volt, tévedni pedig mindig »mások« tévedtek; olyan történelem ez, mely »gyanúsan« egységes és egy olyan eleve a románságnak »elrendelt« térben zajlik, melynek ismertető jegye az egységesség, amit egy olyan nép alakított ki, amelyiknek tagjai a nagy célokban mindig egymással szolidárisak voltak.”
Az a nép pedig, melytől sohasem állt távol „idegen” minták követése (lett légyen szó a zsarnokság keleti, görög, török mintáiról, avagy nyugati, francia, német mintákról), most hajlamos az „idegenre” mint valami gyanúsra tekinteni. És persze azokra a román értelmiségiekre is, akik „idegen” mintákat követve a románok romántalanításának titkos ügynökei – s persze sokak szemében Lucian Boia is közéjük tartozik.
A szomorú következtetés az, hogy itt érnek véget a történelmek. A romániai zsidóké – az egykori zsidó többségű Jászvásár ma már teljes mértékben román –, a németeké – hiába Klaus Iohannis államfő sikere, az egykori német többségű városokból a németek már eltűntek –, de
közeleg a vég a magyarok számára is.
2032-re egymillióra apadhat a számuk, de az egykori erdélyi fővárosban, a magyar többségű Kolozsváron már 20 százalék alatt van az arányuk. Így a multikulturális Romániának is hamarosan végleg befellegzett. S jóllehet ilyen esetekben a kulturális adaptációs kényszer sokat enyhül, de ezzel együtt egy nemzet elveszítheti megújulási, kreatív képességeit is.
Bretter Zoltán
Népszabadság

Székelyföld „igazi román terület”?
1918 novemberében, amikor az Erdélyi Román Nemzeti Tanács megfogalmazza Magyarországgal szembeni területi követeléseit, a székely megyéket a románlakta vidékek sorában említi, s kijelenti, hogy „Erdély románok által lakott” vidékeire tart igényt.
Ez már akkor érthetetlen volt, mert a székely megyék nem tartoztak a román vidékek közé. Talán akkor is azt jelentette, mint most, a 21. század elején, hogy Székelyföld nem létezik? Ha úgy fogalmaztak volna, hogy Erdély románok, magyarok és szászok lakta megyéit szeretnék elszakítani Magyarországtól, az tükrözte volna a demográfiai adottságokat és a politikai célt. Székelyföldre a helyes és pontos meghatározás a magyarlakta kifejezés lenne. Az 1910-es népszámlálás adatai szerint a románok számaránya itt a következő volt: Udvarhely megyében 2,28, Csík megyében 12,37, Háromszéken 15,5, míg Maros vármegye marosszéki részén mintegy 10 százalék. Érthető, hogy a 90 százalékarányban székelyek lakta Székelyföldre miért nem használják a románok által is lakott vidék kifejezést. Mert az egyértelműen csak a peremvidéki román településekre vonatkozna. Márpedig a területszerzők egész Székelyföld elszakítására törekednek. A románlakta meghatározást csak megtévesztésként használják, mert hogy nézne ki a magyarlakta Székelyföld fölötti román önrendelkezést emlegetni? Jól tudták, hogy e régió a székely népet illetné meg. Ha ők a 43 százalékarány nevében jogosnak tartották követelni Kelet-Magyarország területét, akkor a székelyek 90 százalékarányának igénye Székelyföldre vitathatatlan!
Vajon mit takar Liviu Dragnea 2013-as székelyföldi turnéján elhangzott, címben idézett kijelentése? A régiók átalakításáért felelős miniszterelnök-helyettes talán politikai megfontolásból fogalmaz úgy, hogy „Székelyföld nemcsak egy szép térsége” Romániának, hanem „igazi román terület” is. Lehet, hogy a területi autonómia elleni bizonygatási kényszer hatására tört ki belőle az őszinteség, hogy minek szeretné látni e régiót. Teszi ezt egy „baráti” látogatás alkalmával, amikor senki nem vitatja, hogy Székelyföld államjogilag Románia része. Akkor, amikor jól tudjuk, hogy az önrendelkezési jog minden nép számára „elévülhetetlen, úgynevezett ius cogens”, olyan jog, amellyel bármikor lehet élni. Ami a trianoni diktátumot illeti, precedensértékű az 1713-ban kötött utrechti békeszerződés, amely nem megegyezés alapján, hanem diktátummal született.
Az ENSZ-közgyűlés az angol–spanyol vitában úgy nyilatkozott, hogy jogos Spanyolország részéről e terület visszakövetelése. Minket, akik Románián belüli területi autonómiát kérünk, köszönetképp, hogy beérjük ennyivel, még arra sem méltatnak, hogy az általunk lakott régiót elismerjék igazi székely területnek?
Mitől igazi román terület? A miniszter ennek magyarázatával adós, de nem hihetjük, hogy ne tudná, a hivatalos román népszámlálási adatok szerint Székelyföld – a statisztika nyelvén is – igazi székely-magyar terület. Lehetséges, hogy Dragnea ismeri és elfogadja a legnagyobb román történész, Nicolae Iorga, valamint G. Popa-Lisseanu fajelméletét, amely alapján úgy gondolja, hogy Székelyföld székely népe „vérében” román, vagyis román származású?
Tiszától a Dnyeszterig
Nyilvánvaló, hogy a székely megyék románlakta vidékké nyilvánítása politikai célzatú. A román politikai elit számára 1918-ban közismert volt az Aurel Popovici által – Ferenc Ferdinánd osztrák trónörökös sugallatára – 1906-ban összeállított Nagy Ausztria Egyesült Államok konföderációjának terve, amely a történelmi Székelyföldnek (Seklerland) Erdéllyel egyenrangú szövetséges státust biztosítana. Tehát tudják, hogy – a népek önrendelkezési joga alapján – jogtalan e székely régió bekebelezése. 1918. december elsején Gyulafehérváron (is) a minél nagyobb terület megszerzését határozták el. Magyarországtól 26 magyar vármegyéjének átadását követelték – köztük színmagyar nagyvárosokat és a Tisza keleti sávját –, mindezt az 57 százalékarányú nem román ajkúak megkérdezése nélkül.
A Tiszától keletre levő magyarországi települések lakói – közel száz évvel Magyarország szétroncsolása után – még álmukban sem hinnék el, hogy a szélsőséges román nacionalisták mindmáig nem mondtak le e területekről. A 2000-ben alapított Noua Dreaptă (Új Jobboldal) – a Vasgárda szellemi örököse – legfőbb célkitűzése a Tiszától a Dnyeszterig tartó területek megszerzése. E követelés Moldva és Havaselve egyesülése ünnepén, 2015. január 24-én is elhangzott.
Kollektív jogok nélkül
Ha tisztességes politikai morál jellemezné Romániát, akkor lehetne olyan demokratikus törvényeket alkotni, amelyek egyenlőségre, kölcsönös tiszteletre alapoznák a nemzeti közösségek jogait. Ha a román nacionalista elitet nem a más nyelvű és kultúrájú nemzeti közösségek léte zavarná, hanem célja a magasabb életszínvonal megteremtése lenne, akkor törekedne arra, hogy a döntések helyben szülessenek. Azokra bízná, akiket érint, a nagy történelmi régiók etnikumtól függetlenül maguk dönthetnének sorsukról. Sabin Gherman, a jeles román értelmiségi adatokkal alátámasztott előadásaiban rámutat, hogy a román demokrácia alapköve Románia föderális átszervezése lenne. Bizonyos alrégiók területi autonómiát élveznének, mint például Székelyföld, Partium stb. Romániában ennek ellenkezője zajlik. Az 1990-ben megszerkesztett alkotmány első cikkelyét úgy fogalmazták meg, hogy lehetetlenné tegyék a közösségi jogok gyakorlását, köztük a magyarok, a székelyek területi, kulturális, illetve helyi autonómiáját, és meggátolják az ország föderális átszervezését. Az alkotmány első cikkelyének horderejét a politikailag éretlen magyar parlamenti csoport is érzékeli, és nem vesz részt a szavazáson. Egyedül Király Károly érti e törvény valódi súlyát, és tiltakozásként elhagyja a termet. Fültanúja voltam (Sepsiszentgyörgyön) az olyan megjegyzéseknek, hogy: Király megint kiviselte magát! Annak a cikkelynek semmi jelentősége! Miért kell a románokat heccelni? Azóta mindenki meggyőződhetett arról, hogy az említett alaptörvényre hivatkozva akadályozzák meg a kollektív jogok biztosítását.
Csaba királyfi visszatér?
Az ősi szimbólumokat tartalmazó székely zászló kitűzése miatti első pénzbüntetést a marosvásárhelyi rendőrség szabta ki. Egy másik székely szimbólum eltávolításának követelése Kovászna megye prefektusától származik. Őt a Terra Siculorum (Székelyföld) nevet tartalmazó tábla zavarta, amely Sepsiszentgyörgy központjában állt. Végül a „modellértékű” román demokrácia 2015 Kisasszony havában már nem tűri a kis ovális SIC feliratú öntapadóst sem. A Kovászna Megyei Fogyasztóvédelem munkatársai Sepsiszentgyörgyön ezért háborgatták a magántaxisokat, kapartatják le az autók farán lévő jelképet, mert jogos használatáról nem tudtak semmilyen igazolást felmutatni! Az ember nem tudja, sírjon vagy nevessen! Ha április elseje lenne, azt hihetnénk, hogy az említett intézmény tréfát űz. Megfigyelhető, ha korábban a szélsőséges önjelölt hőbörgők gyalázták a székelységet, illetve szélsőséges bandák ordítozták, hogy a székelyek és Székelyföld nem létezik, most egyre gyakrabban a román állam törvényes intézményei teszik ugyanazt. Büntetve, fenyegetve és a törvényességre hivatkozva! Kérdés, meddig lehet porig alázni egy őshonos népet. Székely voltunk szimbólumait – székely zászló, a Terra Siculorum, a SIC-jelkép – népszerűsítő reklámnak csúfolni? Kérjünk engedélyt jelképeink használatára! Kitől? Az égi hatalmaktól? Csaba királyfitól? Köztudott, hogy hadai élén – a székely mitológia szerint – a Tejúton lovagol, de a csillagösvényről hazatér, ha a székely nép veszélybe kerül!
Talán a legegyszerűbb az lenne, ha már születésünk pillanatában résen állva követelnénk azt a román nyelvű, lepecsételt igazolást, amely bizonyítja székelységünket, s hogy Székelyföldön születtünk. Amire nagy szükség lenne, mert nélküle nem használhatjuk a Székelyföldet és székely mivoltunkat szimbolizáló SIC-jelképet. A megalázott székely atyafiakat az­óta is fűti a kíváncsiság, és kérdezgetik is egymástól, hogy a buzgó hivatalnokok a RO jelzést is levakartatják, büntetik, ha arra a székely taxisnak nincs szerződése? Hogy a székelyudvahelyi rendőrautó magyar felirata körüli siralmasan nevetséges hacacárét most ne is emlegessük.
Az úgynevezett Székelyföld
A román politikai elit és a szélsőséges nacionalisták kínosan ügyelnek, hogy nehogy kiejtsék szájukon a Székelyföld megnevezést. Ha mégis elhangzik, akkor az úgynevezett szóval jelzik, hogy ők tudják, nem létezik. Agyrém: területi autonómiát kérni néhány száz székelynek? Márpedig a román népszámlálás csak ennyit talált. Micsoda pofátlanság a székelyek követelőzése! – halljuk a román médiában. Mi lenne ebből a szép, kerek országból, ha minden kis csoport autonómiát kapna? A székelyek nyelve és kultúrája azonos a magyarral, de sajátos történelmük révén egy évezreden át külön népnek tartják magukat. A székely nép fogalmát sokan az iskolában tanultak alapján csak rendi értelemben, a középkorra vonatkoztatva használják. Márpedig a székelyek önálló nép a magyarokhoz való csatlakozástól kezdve, de az azonos nyelv és kultúra révén részesei a magyarságnak is. Abban különböznek a magyarságtól, hogy annak legöntudatosabb csoportja. A külön nép tudatát úgy kell érteni, mint a németeknél: vannak osztrákok, bajorok stb.
Hogy a székely hivatalos népszámláskor nem vállalja székelységét, annak magyarázata egyszerű. Brătianu román miniszterelnök a párizsi tárgyalások (1919–20) idején a székelyeket külön nemzetiségnek nyilvánítja, és különböző csúsztatásokkal lefaragja az 1,7 millió erdélyi magyar lélekszámát 600 ezerre, ezzel is alátámasztva a román igényt a románlakta Erdélyre. Azóta a román népszámláskor a magyar politikusok óva intik a székelyeket, hogy vallják magukat magyarnak. Azonban most, amikor a székely területi autonómiát követeljük, szükség van a székely identitás vállalására! Székelyföld létezik!
Az utóbbi másfél évtizedben a székely nemzeti öntudat megerősödött. Akik részt vettek az autonómiáért folytatott tüntetéseken, tudják, hogy az egyik erőteljesen skandált jelszó: Székelyek vagyunk! Ebben szerepet játszik a hun származás tudata és a sajátos székely történelem! Nem elhanyagolható: ez tiltakozás az ellen is, hogy a hatalom nem ismeri el a székely népet, Székelyföldet! A román nacionalistáknak meg kell érteniük, hogy történeti források százai bizonyítják Székelyföld létét, mely már akkor is létezett, amikor a román államok (1330, 1359) alapítására még nem került sor. A székely ispánra utaló oklevél 1235-ből származik. Székelyföldet nem most találtuk ki! Egy 1495-ből fennmaradt latin szövegben olvasható az in terra Siculi megnevezés, egy másikban, melyet 1497-ben kelteznek, az in terram Siculorum, majd a 16. századtól kedve egyre gyakrabban magyarul és németül is olvasható a Zekel földen és a Zegelland formában is. Mi tudjuk, hogy Székelyföld volt és lesz! Mert egy nép (nemzet) – nem rendi nemzet, nemzeti kisebbség, nemzetiség – létét nem lehet letagadni!
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Így hamisították a román történelmet a kommunista korszak filmrendezői
Mihai Viteazul úgy győzött, hogy visszavonult, a dák filmekben pedig többet gyűléseztek, mint a vörös aranykorszakban.
A kommmunizmus idején készített román történelmi filmek hemzsegnek a hazugságoktól és hamisításoktól. Egy sor uralkodót teljesen más körülmények között ábrázolnak, és a bemutatott cselekmények köszönőviszonyban sincsenek a valósággal.
Ennek oka egyrészt a kommunista rezsimnek való megfelelési kényszer volt, másfelől pedig a hősökre szomjazó közönségigények kielégítése. A filmek általi történelemhamisítás legnagyobb mestere Sergiu Nicolăescu színész és rendező volt – írja az historia.ro. A történelmi magazin pedig egy listát is közöl a szóban forgó hazugságokról.
A călugăreni-i csata – győzelem vagy vereség Mihai Viteazul számára?
A román történelmi filmekben előforduló ferdítések legtöbbjére Marius Diaconescu történész hívta fel a figyelmet. Például arra, hogy az 1595-ös călugăreni-i csata a valóságban közel sem volt akkora siker, mint ahogy azt a történelemkönyvekben és az 1970-ben forgatott Mihai Viteazul filmben bemutatják.
„Mihai Viteazul jelentős veszteségeket okozott ugyan a törököknek, ám a nap végén visszavonult csatamezőről a hegyekbe. Ha csataként tekintünk rá, Mihai Viteazul győzött, mert csapdát állított, viszont ha a törökök szemszögéből nézzük, veszített” – fogalmazott a történész. A fejedelem ugyanis a hegyekbe visszavonulva várta Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem seregeit, hogy Giurgunál ismét megtámadhassa a törököt.
Mihai Viteazul és a Román Országok egyesítése
A fentiekben említett film egyik jelenetében a fejedelem belovagol Gyulafehérvárra, ahol egyesíti a három román fejedelemséget. A valóság ezzel szemben az, hogy Mihai Viteazulnak esze ágában sem volt minden románok egyesítése, mivel a középkorban nem volt semmiféle erre vonatkozó terv, vagy elképzelés. Sokkal később, a 19. század második felében a kulturális elit hívta újból életre Mihai Viteazul alakját, ezzel is alátámasztva a románok évszázados egyesülési igényeit.
A rovinei csata rejtélye
„Mindenki tudja, hogy Mircea cel Bătrân Rovinenél legyőzte Bajazid szultánt. Csakhogy ez nem igaz, mivel a csata után Mircea cel Bătrân közel két és fél évig Erdélyben tartózkodik. Ha megnyerte volna az ütközetet, mit keresett 1395 márciusában, Brassóban, ahol behódolt Luxemburgi Zsigmond magyar királynak? Miért próbálkozott négy alkalommal is a magyar hadsereg, hogy visszasegítse Havasalföld trónjára, de egyszer sem sikerült, mert a törökök mindig elűzték” – teszi fel a kérdést Diaconescu. A rovinei csatát hamisan jelenítik meg – mondja, hisz arra 1394 októberében került sor egy mocsaras területen, közel egy Craiova melletti római erődítmény romjaihoz. A zűrzavart tetézi, hogy 1395 májusában volt egy másik csata is Argeş mellett, amit Bajazid nyert meg.
A rabló Pintea Viteazul
Az 1976-os rendezésű filmből az derül ki, hogy a Habsburgok a románok elnyomói voltak, akik ezért harcoltak ellenük. Ez nem igaz, hisz Pintea egy közönséges tolvaj volt, és a film állításával ellentétben a Habsburgok a románokat támogatták a magyarokkal szemben az éppen akkor kezdődő konfliktus során. Ştefan cel Mare és Vlad Ţepeş ellentmondásos barátsága
Egy másik népszerű mítosz, ami a könyvekben és filmekben is megjelent, az Ştefan cel Mare és Vlad Ţepeş barátsága. Számos történész keresi a magyarázatot arra, hogy miért támadta meg Chilia várát és ez által Havasalföldet Ştefan cel Mare akkor, amikor Vlad Ţepeş épp hadban állt a törökkel. Sok történész azt mondja, hogy Ştefan cel Mare Chiliát akarta megmenteni a törököktől, de ez is hazugság – állítja a történész. Chilia várát a tenger felől a törökök, míg a szárazföld felől Ştefan cel Mare támadta. Tulajdonképpen a moldovai és a török hadseregek közötti együttműködésről volt szó.
Propaganda a Mircea című filmben
A történelmi filmekben tetten érhető hamisítások kapcsán Stelian Tănase író is megszólalt. „A Mircea cel Bătrânról készült film pontosan ugyanannyira propagandisztikus, mint a Mihai Viteazulról készített, és nem tudom mosolygás nélkül végignézni. A filmben feltűnik Dan, Mirce cel Bătrân testvére, akit Bajazid udvarában tartózkodó árulóként mutatnak be. Pedig Mircea vajda nagyobbik testvére már 1386-ban meghalt, nyolc évvel a rovinei csata előtt. Az író arra is felhívja a figyelmet, hogy a filmben Bajazid szultán jóval fiatalabb Mirceanál, holott a valóságban ez sem állja meg a helyét. A filmben ráadásul Mircea cel Mare volt a vajda neve, hogy véletlenül se asszociáljanak a nézők Nicolae Ceauşescu előrehaladott korára, aki 1989-ben már 71 éves volt.
A romanizmus bástyája félig szerb volt
Mircea cel Bătrân nem volt tősgyökeres román, ahogy azt a filmekben ábrázolták. „Mirceáról hibásan állítják mindezt, hisz a korszakban nem lehetett ilyesmiről beszélni. Mircea félig szerb volt, hisz édesanyjaLázár szerb kenéz lánya volt. Azonban, amíg Mihai Eminescu és Dimitrie Bolintineanu tévedései természetesek voltak Mircea cel Bătrân és Ştefan cel Mare anyjával kapcsolatban, mivel nem álltak rendelkezésükre elégséges történeti források, addig a kommunisták tévedései szándékosak voltak – állítja Stelian Tănase.
A dákokról és rómaiakról szóló filmekben a kommunista nagygyűléseket is megjelenítik
Hamisítások a dákokról szóló filmekben is megjelennek. Ciprian Plăiaşu történész három filmet elemzett: a Dákokat (1967), az Oszlopot (1968) és a Burebistát (1980). Ezekben az alkotásokban kötelező módon megjelennek az Aranykorszakra jellemző elemek.
„A Ceauşescu-rezsim első éveiben készült két filmben a gyűlések mennyisége még elviselhető. Ám a Burebistában már nyomasztóan hatnak, és mintha a korszak valóságát igyekeznének tükrözni a fejedelmek tanácsával, a fegyverek és erődítmények tanácsával, a külföldi követekkel való találkozásokkal, a Magna mater találkozójával, a haditanácsok, Cézár tanácskozása Gallia meghódítása után”- magyarázza Ciprian Plăiaşu, aki szerint ezekben a filmekben a vezérkultuszt is eltúlozzák. Az európai léptékű Tudor Vladimirescu
A Tudor című filmet 1963-ban rendezték, és az első darabja volt az úgynevezett nemzeti filmművészeti eposznak. A filmben Tudor Vladimirescut bölcs, nemzeti, európai kaliberű hősként ábrázolják, aki az elnyomottakért szállt síkra. „A valósággal ellentétben Mihnea Gheorgiu rendező az orosz-török háborúban kitüntetett Tudort a Bécsi Kongresszusra küldi, ahol bennfentesen mozog az európai vezető politikai elit körében, sőt maga I. Sándor orosz cár is fogadja, akitől méltósággal és bátran kér segítséget a török ellen” – írja Călin Hentea író.
A kapzsi bojárok és a bátor betyárok
A kommunista időszak valamennyi propagandafilmjében jelen van ez a két kategória, amelyeknek tulajdonságai nem felelnek meg mindig a történelmi valóságnak. „Még a történelmi kalandfilmekben (pl. a Dinu Cocea által rendezett Betyár-sorozat, vagy a Doru Năstase által rendezett Mărgelatu-sorozat), vagy a háborús és rendőrös filmekben (a Sergiu Nicolaescu rendezte Moldovan felügyelő-sorozat) a bojárok vagy a burzsoá szereplők kapzsik, gyávák, arrogánsak és képmutatók. Ezzel szemben a betyárok, az illegális kommunisták kizárólag bátrak, őszinték, segítőkészek és szimpatikusak lehettek” – mondja Călin Hentea.
S. I.
Transindex.ro

Székely sors – nem dicső és nem hősies
Sántha Attilát az olvasók költőként ismerik. Azonban a költőlét mellett sok mindent kipróbált. A transzközép irodalom fő ideológusa, a bálványosi egyetem egyik elindítója, egykori államtitkári tanácsos kiadót alapított, majd elkezdett székely őstörténettel foglalkozni. Egyedi kutatásairól kérdeztük.
– Megannyi kezdet – szeret új dolgokat kipróbálni, vagy a sokféle induló intézmény csak véletlenszerűen került az életébe?
– Hosszú időn keresztül tényleg ott voltam, ahol két cintányért összeütöttek az országban, illetve magam ütöttem össze, eszerint elég nagy eredménnyel, ha mindazok az intézmények, amelyeknek a megszületésénél bábáskodtam, élnek és virulnak. Mindenütt jó volt dolgozni, amíg ott voltam, egyik munka adta a másikat – míg egyszer csak feltettem magamnak a kérdést: s akkor mi van? A pénzen kívül ez nekem miért jó? Azóta próbálok szabadúszni, s az életemet én magam megszervezni. Egy idő után hazaköltöztem Kolozsvárról Kézdivásárhelyre, majd egy 250 lelkes kis faluban, Kézdiszászfaluban építettem. Nem kell ebben semmi különöset látni, mindenütt olyan, amilyen, semmi különbség Szászfalu vagy New York között, ahol egy év alatt sikerült eléggé szépen befutnom angol költőként (no lám, ezt az elején nem is említette).
– A kilencvenes évek erdélyi irodalma, a hírhedt transzközép kiáltvány köré több, ma már befutott író, költő szerveződött. Hogyan tekint erre az időszakra, nemzedéktársaira, van-e és ha van, mennyire erős még ez a nemzedéki kötődés?
– Sokan voltunk együtt olyanok, akik egyféleképpen gondolkodtunk az irodalomról, illetve a közös beszélgetések, viták során egymáshoz csiszolódtunk. Közös volt bennünk az, hogy kerestük 1990 után a megváltozott világban az irodalom és a mi helyünket, mivel azt láttuk, ami éppen folyik. A nagy posztmodern nihilt nem nekünk találták ki, fiatal, vitalitással teli fiúknak és leányoknak. Aztán megfogalmaztuk, hogy mit tartunk mi jó irodalomnak: azt, hogy próbáljunk élni is a szövegben, ne csak interpretálni, és a mű ne arról szóljon, hogy mennyire nem lehet semmi autentikusat tenni. Mindezt becsomagoltuk szép sztaniolpapírba, elneveztük transzközépnek, és mindenki felfigyelt ránk. Nekem egyébként meggyőződésem, hogy az összmagyar irodalomra is hatottunk, a fellépésünk után kezdenek a magyarországi fiatal szerzők olvashatóan írni, illetve az öregebbek átgondolják, érdemes-e az interpretációkba belebonyolódó kritikusok elvárásait követni.
– Kötetein érződik a regionális identitás: a székely származás, az erős székelyföldi kötődés. Mennyire jelent gondot egy nem székely olvasónak a székely nyelvjárás megértése, találkozott-e ezzel a problémával?
– Amennyire tudom, a Kemál és Amál kötetemet, amely az Ulpius Háznál jelent meg, nem székely egzotikumként adták el, hanem – nagyon helyesen – a Jarry, Morgenstern, Urmuz vonulatba ágyazták bele, abba az irodalomba, ahol minden a feje tetejére van állítva. Én ebben nem láttam semmi kivetnivalót, mert tényleg ide tartozik ez a kötet. Volt benne pár székely vers is (telezsúfolva tájszavakkal), ezek egyáltalán nem ütöttek el a többitől: a szövegek létrehoztak egyfajta külön világot, aminek semmi köze nem volt semmiféle valósághoz – ennek ellenére a magyarországi olvasó számára halandzsaként ható szavak teljesen úgy működtek, mintha értelmük lenne (s csak én tudtam, és még hatszázezer székely, hogy azoknak ténylegesen is van értelmük). Szaknyelvi szóval egy szimulákrumot próbáltam létrehozni, ami a kiadónál levő emberek szerint nekik bejött, és remélték, hogy más olvasóknak is bejön – ezért adták ki a kötetet, pénzt és energiát nem spórolva.
– A székelységhez kapcsolódva: összeállított egy székely-magyar szótárt. Valóban annyira lényegi eltérések mutatkoznak a székely és a magyar nyelv között, hogy szükség van egy ilyen szótárra, van piaca egy ilyen kötetnek?
– Kolozsvárra, az egyetemre kerülvén, azt tapasztaltam, hogy „kommunikációs zavaraim” vannak, a nem székelyek sokszor úgy néznek rám, mint borjú az új kapura. Mondhattam volna nekik, vegyék kezükbe a székely tájszótárt, de ilyen nem volt. Mivel a nyelv működése amúgy is nagyon érdekelt, elhatároztam, hogy összeállítom magam a szótárt. Külön érdekesség, hogy a gyűjtés jó része interneten keresztül folyt (az elsők között a nyelvészet történetében), az én dolgom abból állt, hogy ellenőriztem a szavakat, területileg behatároltam azok használatát. Hogy kiket érdekel egy ilyen szószedet? Mindazokat, akik értékként tekintenek saját székely nyelvjárásukra. És érdekli azokat is, akik nem székelyek, de úgy gondolják, érdemes közelebbről megismerni a székelység egyik legszebb produktumát, a beszélt nyelvet.
– A Helikon és a Székelyföld hasábjain több tanulmányát is olvastam nemrég: gótokról, hunugorokról, a székelyek sorsáról Attila birodalmának elromlása után. Mi késztette arra, hogy a székelyek „őstörténete” fele forduljon?
– Az, hogy történelmi tárgyú tanulmányokat kezdtem írni, szintén a Székely szótár összeállításához vezethető vissza. Ahogy haladtam előre annak munkálataival, kezdtem „csodálni” nyelvészeinket, történészeinket, akik úgy voltak képesek messzemenő következtetések levonására – a székely nyelvjárásból kiindulva – történelmünkkel kapcsolatban, hogy a korpusz, amelyből dolgozhattak volna – a székely tájszótár – nem is létezett. Így odatettek minket a 12. század előtt a nyugati határra, a mai Szlovénia, Ausztria felé, mondván, onnan magyarázható a délszláv hatás. Ha viszont a kezükben lett volna a tájszótáram, láthatták volna, hogy bizony az északi szláv hatás sem semmi, kezdve a kulyak szavunkkal (ököl), ami egy testrészt jelöl, így hihetetlenül fontos, és folytatva a parapáccsal (gyorsbeszédű) és a radinával (újszülöttnézés). Ezek a szavak nem a románon keresztül kerültek a magyarba, ezeket egy északi szláv néptől vettük át. Szóval azt láttam, hogy a nagyon erősen nyelvészeti megalapozottságú, rekonstruált székely történelem alapjaiban van elrontva. Ekkor kezdtem el foglalkozni a székelyek történetével komolyabban, valamiképpen a Csíki székely krónika került kezembe először: erről Szádeczky Lajos neves történész 1905-ben megállapította, hogy hamisítvány. Érvei mai szemmel nézve (nyilván számomra) már vagy megmosolyogtatóak, vagy egyszerűen csak hibásak – ő pedig azért ferdíthetett néha nagyon durván, mert működtek a már korábbi előítéletek, félreértelmezések arról, milyen is volt a székelyek története. A legvégső érv a krónika ellenében az, hogy azért hamisítvány, mert nem illik bele a rekonstruált székely történelembe. A krónika azt állítja, a székelyek Attila birodalmának bukása után (5. század közepe) egy Dacia Alpestris nevű helyen laktak. Ezt egyébként még a támogatók is úgy félreértelmezték, hogy csuda, mondván, az bizonyára Székelyföld. De bizony mondom, hogy nem az, hanem Havasalföld és Moldva, merthogy pár évszázadon keresztül mindenki ebben az értelemben használta. Az említett két tanulmány pedig ennek szerves folytatása: miután megvolt a székelyek lokalizálása, azt is könnyen meg tudtam határozni, hol volt a székelyek legendás helye, ahová menekültek 453 után, a Campo Chigla. Ennek megfejtését újra nyelvészeink lőtték el, mivelhogy Csiglának, Csiglamezőnek olvasták azt, pedig ugyanolyan erővel olvashatták volna helyesen Kilyának, Câmpul Chiliának is, észak-olaszosan. Kézai ugyanis térképekből is dolgozott, amelyeket genovaiak, velenceiek, bolognaiak (észak-olaszok) készítettek abban az időben.
– Különböző kódexeket, gesztákat használ forrásmunkaként: hatalmas történelmi tudásra, szakirodalom-ismeretre is szükség van ezek értelmezéséhez. Hogyan lesz egy költőből, inézményszervezőből történész?
– Én nem tartom magam történésznek, hanem komparatistának, „nyelvszakembernek”. Ezt tanultam az egyetemen és a doktori iskolában. Ez utóbbi helyen egy olyan módszert is elsajátítottam, amellyel sokkal hatékonyabban lehet szöveget elemezni, mint korábban (márpedig a történelem – mondjon bárki bármit – nem egyéb, mint sok-sok szöveg egymás mellett, amiből absztrahálunk egyfajta „nemzeti üdvösségtörténetet”). Szegeden, Odorics Ferenc vezetésével vettünk egy szöveget, azt szétbontottuk atomjaira, minden szóról, szófoszlányról elmondtuk, ami az eszünkbe ötlött, az összes lehetséges értelmet kifacsartuk belőle. Ezután következett az összerakás: a dekonstruált, szétcentrifugázott, majd utána minden lehetséges jelentéssel megrakott alkotóelemekből építeni valami koherenset. Történészeink, akik nem tanulnak szövegértelmezést, bizonyára meglepődnek azon, hogy egy ilyen eljárásnak alávetett szövegből sokkal tisztábban lehet rekonstruálni az eredeti szándékot. (Jó, elismerem: a szóban forgó deKON-módszer csak annyit mond, hogy konstruál, és nem rekonstruál egy szöveget. Egy 13. századi mű elemzése kapcsán viszont engedtessék meg nekem, hogy a konstruktum és a rekonstruktum közé egyenlőségjelt tegyek).
– Hatalmas kéziratos és nyomtatott irodalma van a magyarság és a székelység eredettörténetének, ráadásul ezek elolvasásához nem árt, ha az ember jártas a latin nyelvben is. Hogy birkózik meg ezzel a feladattal?
– Én erre azt szoktam mondani, hogy a székelyek története tanulmányozásához kellene tudni latinul, (bizánci) görögül, „egyházi szlávul”, szlovénül/szerbül/macedónul/bolgárul/oroszul ukránul/lengyelül (hogy lássuk, pontosan honnan is jön a szláv hatás), románul (mikor is kerültünk kapcsolatba velük), törökül/türkül (hogy lássuk, hogyhogy semmi nyomot nem hagytak a nyelvünkben). Nyilván ezt mind megtanulni képtelenség, nem vagyok én nyelvzseni, de szerencsére nem is létszükséglet mindez. Azt kell tudni, hogyan álljunk neki a munkának.
– Milyen hozama lehet egy ilyen kutakodásnak?
– Ezt a kérdést én is sokszor felteszem magamnak. Eredmény talán az, hogy több dolgot tudunk meg őseinkről, ez pedig jó. Legutóbbi verseskötetemben, a Razglednicákban az őseimhez tartozó történeteket írtam le, kutattam fel, ott éreztem, hogy mennyire szívet melengető, ha hallok valamit egy olyan, századokkal korábban élt emberről, akinek tizenhatod vagy harmincketted részben a vére bennem csörgedezik. Ezek az őseim éltek, haltak, harcoltak a jussért, a hazáért, vagy mert küldték őket, és nem volt köztük senki, akire a családján kívül bárki is emlékezne kétszáz év után. De talán ezért vagyok én. És ezért akarom megtudni székely népem történetét is: hogy valaki emlékezzen, mert rajtunk kívül senki nem fogja megtenni. Most, hogy kész vagyok a székelyek 5–12. századi történetének megoldásával (hogy valami „szenzációsat” is bejelentsek), azt látom, nem volt az különösebben dicső, sem hősies: hol az avarok, hol a bolgárok, hol a besenyők oldalán harcoltak a bizánciak ellen, és nyertek vagy kikaptak őseink. A nagy eredmény az volt, hogy megmaradtak, nekünk, utódaiknak. De ez a megmaradás is csak a Havasalföldön– Moldvában élő székelyeknek adatott meg, akik majd átjöttek Székelyföldre: egy másik székely csoport, Csaba népe, amely elment „Görögországba”, azaz Macedóniába, több évszázados heroikus küzdelem után szétporlott. Ám erről többet most nem mondok, hadd fúrja az olvasó oldalát a kíváncsiság.
Demeter Zsuzsa
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A befogadó Székelyföld
Nem festjük az ördögöt a falra, mert megjelenik. Ugyanis az ördög nem alszik. És ami az emberi társadalmakban egyes ártatlan népcsoportok ellen lavinaként elindul, az az ördögtől való. Szóltam arról, hogy a következő Nagy-Románia-egyesítés – Bukovina, Moldávia, vagy amit akartok – óhatatlanul Székelyföld újbóli és erőszakos átnépesítését jelentené. Most meghozták félig titkos hatalmak Európa ázsiai beözönlőkkel való „felfrissítésének” katasztrófáját. Előbb Băsescu, volt román államelnök óvta Romániát az idegen áradattól, igen helyesen. Minap Johannis mostani államelnök tagadta az Európai Unió elosztási rendszerének teljesítését, igen mérsékelten. Lesz kvóta, vagy nem lesz kvóta? Ez a kód. Ám a kormány bekérte a három székelyföldi megyétől – Maros, Hargita, Kovászna – a szír vagy nem szír, baskír vagy afgán, pakisztáni és másmilyen sok ezer menekült elszállásolására szolgáló székelyföldi lehetőségeket. Mondom, mi sem alszunk nyugton, de az ördög röhögve virraszt. És mentek a szállásolási lehetőségek Székelyföldről, kivéve Kovászna megyét! Elképesztő, hogy több ezer helyet jelentett Marosvásárhely és Csíkszereda. És itt is, újból is megkérdezhetem: állva alszanak azok a székelyföldi vezetők?
És máris követhetjük a hatványozást, Bukarest szellemében. Ha ennyi helyet vallanak be amott meg amott, akkor lehet több hely is ám!
Akkor pedig tereljük az ázsiai turista, idegen pénzen átriasztott emberáradatot Székelyföldre, Erdély más területeire! Minek szennyeznének a bangladesi vendégek (onnan jöttek a romák, más néven cigányok ezelőtt sok évszázaddal) levegőt Moldvában, Havasalföldön, Bukarestben?!
Aki akkor is térdet s fejet hajt itt nálunk, amikor nem éppen kötelező, attól jót nem várhatunk. Hogy mindig is voltak zsebelő fajtársaink? Igaz, talán igaz. De ez nem turáni átok. A széthúzás mellett többen voltak, akik kardot ragadtak, nem bocskortalpnyalók voltak.
Apológiával, szóbeli önvédelemmel nem megyünk sokra. Az ördög pedig nem alszik, röhögve virraszt.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Az erdélyi románok elnyomása
Igyekszünk rövid betekintést nyújtani az erdélyi román egyház- és oktatástörténetbe, mert lépten-nyomon találkozunk azzal a véleménnyel – mind a magyar, mind a román médiában –, hogy a magyarok ezer éven át erőszakkal magyarosították, elnyomták a románokat. Nem tagadható, hogy itt-ott erre sor került. A határőrövezetekre vonatkoztatva – az első világháború idején – valóban adnak ki megszorító rendelkezéseket, de Erdélyben soha nem valósul meg az állami szintű magyarosítás, még akkor sem, ha az 1880-as évektől kezdve a román tannyelvű iskolákba bevezetik a magyar nyelv tantárgyként való oktatását.
Az első román iskolákat a 17. század első felében szervezik, számuk elenyésző. Az iskolák fenntartása a hívek és a papság feladata, a pópák a saját tudásuk és belátásuk szerint oktatnak. A románság ezeréves elnyomását emlegetők elfelejtik azt is, hogy Magyarországon és Erdélyben – az 1840-es évek derekáig – a hivatalos nyelv a latin. Azt sem harsogják, hogy Erdély rendi társadalmában mindenki, nemzetiségre való különbség nélkül, a saját társadalmi jogállásának megfelelő jogi keretek között élt. Nemzetiségi elnyomásról csak az beszél, aki nem ismeri Erdély történelmét, illetve azok, akik a történelmet politikai propagandaként használják. Az első erdélyi román iskolák
A magyar fejedelmek nemhogy nem akadályozzák, hanem támogatják a román iskolák szervezését. Báthori Gábor erdélyi fejedelem (1608–1613) felszámolja a román pópák jobbágyi státusát. Azonban az iskolaszervezést a román klérus nem mindig tartja szívügyének. Így például Ilie Vladika püspök, bár 1640-ben – a püspöki székbe való beiktatáskor – megígéri I. Rákóczi György fejedelemnek (1630–1648), hogy Gyulafehérváron román iskolákat alapít, ígéretét nem teljesíti. Végül a kultúrát támogató Rákóczi fejedelmi család elsőként indítja be a román iskolaalapítást. Fogarason Lorántffy Zsuzsanna fejedelemasszony „az oláh nemzet” épülésére román nyelvű iskolát létesít. A század második felében I. Apafi Mihály fejedelem (1660–1690) folytatja elődei politikáját, védelmet biztosít a pópáknak a földesurak visszaéléseivel szemben. Támogatja a román nyelvű istentiszteletek tartását és terjesztését. Az iskolákat az egyház „veteményeskertjének” tekinti. Anyagilag segíti a fogarasi román iskolát, lehetővé téve annak magasabb szintre emelését. Ennek eredménye, hogy a fogarasi iskola pap- és tanítóképzővé alakul. Apafi a gyulafehérvári görög monostorban (1667) nyomdát és iskolát alapít. 1683-ban Szászvároson kinyomtatják az első román egyházi kiadványt.
Az erdélyi görögkatolikus román egyházat 1701-ben ismerték el. Az osztrák hatalom ösztönzi a románok katolikus hitre való térését, érthető, hogy az új egyházat bőkezűen támogatják, több kincstári uradalmat is adományozva számukra. Az egyház székhelye kezdetben Fogarason van, majd 1738-tól a püspökség Balázsfalvára költözik. Kezdetben a görögkatolikus papok képzése a katolikus iskolákban zajlik. A képzés magasabb szintje a kolozsvári jezsuita akadémián és a külföldi egyetemeken valósul meg, mert ezt a hatalmas egyházi uradalmak jövedelme lehetővé teszi. 1738-ban Balázsfalván elemi iskolát szerveznek, 1754-ben alsó fokú középiskolát alapítanak, 1772-ben már filozófiát is oktatnak, azonban a fő cél mindvégig a papképzés marad. Miután 1774-ben Balázsfalván nyomdát állítanak fel, lehetőség nyílik nagyobb számú görögkatolikus iskola szervezésére. Görögkatolikus püspökség alakul Nagyváradon is…
1794-ben a kolozsvári piarista (kegyesrendi) katolikus iskolában a diákok 27,1 százaléka román (görögkatolikus és ortodox) nemzetiségű. Arányuk 1846-ban 49,2 százalék. Itt tanult Ioan Leményi görögkatolikus, Vasile Moga ortodox püspök. Az iskola diákja volt a későbbi havaselvi iskoláztatás megszervezője, Gheorghe Lazăr is.
A dákoromán kontinuitás elméletének kidolgozói szabadon fejthetik ki véleményüket, köztük Samuil Micu-Klein, Gheorghe Şincai, Petru Maior. Ők alapozzák meg a román nemzeti tudatot. Petru Maior a budai Egyetemi Nyomda cenzoraként 1812-ben Budán kiadja Istoria pentru începutul românilor în Dacia (A románok eredetéről Dáciában) című könyvét. Az erdélyi iskola említett szerzői hozzájárulnak az 1791-es politikai beadvány, a Supplex Libellus Valachorum (Erdélyi oláhok kérelme) összeállításához.
A 18. század első felében az ortodoxoknak egy jelentősebb iskolája működik Brassóban. Számuk fokozatosan nő. Még a görögkatolikus Aaron püspök is – bár katolizáló szándékkal – létesít 56 népiskolát Dél-Erdély ortodox településein. A papok és a tanítók képzése alacsony színvonalú, áttörésre csak a 19. század derekán kerül sor. Şaguna püspök utasítására (1850-ben) Nagyszebenben tanítóképző intézet létesül. A szokásos hat hónapos teológiai képzés helyett kötelező lesz a kétéves, majd 1863-tól a hároméves képzés. A püspök utasítására elemi iskolák is létesülnek. Ezek alacsony színvonalára az 1870-es években végzett felmérés alapján következtetünk. Grigore Moldován, Torda-Aranyos vármegye tanfelügyelője úgy értékeli, hogy Şaguna püspök egyházmegyéjében az analfabetizmus 1868-ig alig változik. Şaguna közreműködésével alakul meg az Astra közművelődési egyesület, amely fiatalokat küld külföldre tanulni, 1851-ben pedig támogatja a brassói román főgimnázium létrehozását. 1852-ben egyházi kőnyomdát állíttat fel, és 1853-ban megjelenteti a Telegraful Român című hírlapot.
„Magyarosítás” Erdélyben
A román iskolahálózat fejlődése csak az 1868-as magyar oktatásügyi törvény után figyelhető meg. Néhány évtized alatt kiépül a magyarországi román iskolahálózat. Ha ezt összehasonlítjuk a szabad Romániában működővel, azt látjuk, hogy az „elnyomott erdélyi románok” helyzete sokkal jobb, mint a szabad Romániában élőké. Amíg Erdélyben minden 1016 román lakosra jut egy román tannyelvű iskola, addig a Kárpátokon túl csak 1418-ra. Megállapítható, hogy a 20. század első dekádjában Magyarországon közel egyharmaddal nagyobb számú diák tanulhat, mint Romániában. A magyar nyelv tantárgyként való oktatására bátortalan kísérleteket tettek 1879-ben és 1907-ben, de vehemens ellenállásba ütköztek. Megkezdődött az erdélyi román politikai elit magyarosítással való riogatása, amely mindmáig élő propaganda marad. Hirdetői elfelejtik emlegetni, hogy a román iskolák többsége (80 százalék) felekezeti, és a román egyházmegye szabja meg a tanfelügyeletet, valamint az oktatás nyelvét.
A magyar nyelv tantárgyként való oktatása azért sem lehet hatékony, mert a román tanítók zöme nem ismeri az államnyelvet. Őket a tanítóképzőkben nem kényszerítik a magyar nyelv megtanulására, az államnyelvet a hét román teológiai képző egyikében sem oktatják. 1880-ban a románok 5,7 százaléka beszél úgy-ahogy magyarul. A „nagy magyarosításnak” mondott 30 év után (1910-ig) a románok alig 12 százaléka állítja, hogy valamilyen szinten beszéli a magyar nyelvet, míg a román papság húsz százaléka. Az ó-romániai helyzet
Az 1864-es első román oktatási törvény előírja, hogy román állampolgárságúak csak román (tannyelvű) iskolába járhatnak. Amíg Erdélyben a magyar nyelv tantárgyi oktatása csak elméletben valósul meg, addig Romániában a román nyelv oktatása „modellértékű”. Nem tantárgyként tanítják, hanem csak e nyelven lehet tanulni. Nincs magyar nyelvű pap- és tanítóképzés. A százezernél több román állampolgárságú magyarnak nincs egyetlen magyar iskolája. Még a vallását sem gyakorolhatja anyanyelvén. A vallási és etnikai türelmetlenség illusztrálásra említjük meg, hogy az 1850-es évek második felében a bukaresti reformátusok kénytelenek a kálvinista csillagot levenni a templom tornyáról, hogy elkerüljék az ortodoxok ellenszenvét. A 19. század második felében a moldvai Szászkút református templomát megostromolják, a berendezést megrongálják, mert a templomban magyarul énekelnek, és a templom épületének formája (is) eltér az ortodox templomokétól. Az 1880-as években (Moldvában) az egyetlen magyar katolikus papnak megtiltják még azt is, hogy híveivel magyarul beszéljen.
Románosítás céljából hozzák létre az óvodákat. Az 1909-es első óvodai törvény után (1911-ig) 168 román óvodát szerveznek, melyből 133-at a magyarok (csángók) és bolgárok lakta településeken. Amíg az 1900-as évek táján Magyarországon nagyszámú román újság, folyóirat, szakmai lap és könyv jelenhet meg, addig Romániában egyetlen magyar nyelvű újság megjelenésére sem adnak engedélyt. A nemzetiségek elnyomásában Románia – Erdély megszerzése idején (1920) – már félévszázados gyakorlattal rendelkezik. Dobrudzsa bekebelezésekor (1878) Románia a lakosság túlnyomó többségének – a muzulmánoknak és zsidóknak – nem ad román állampolgárságot, amely teljes jogfosztottságot, kiszolgáltatottságot jelent. Hasonló módon járnak el Erdélyben is, ahol 1920-tól 1947-ig (eltekintve persze 1940–44-től) mintegy százezer magyar nem kap állampolgárságot.
Román iskolapolitika
Az 1921-es diszkriminatív földreform – más-más földreform valósul meg Moldvában, Havaselvén, Dobrudzsában és Erdélyben – megfosztja a magyar egyházakat azoktól a földbirtokoktól, amely évszázadokon keresztül a magyar iskolák és közművelődési intézmények fenntartását szolgálják. Miután elkobozzák a 372 ezer holdnyi egyházi földbirtok 84,5 százalékát, engedélyezik – az 1919-es kisebbségi szerződés előírása alapján – a felekezeti (egyházi) iskolák felállítását. A magyarság a román uralom kezdetén 645 magyar óvodával, 45 gyermekmenhellyel, 3500 ismétlő, 200 ipari és kereskedelmi iskolával rendelkezik. A nacionalista politika – a románosítás felgyorsítására – 1923-ban húsz megye területét kultúrzónává nyilvánítja. Mindazok a románok, akik a kisebbségek által lakott területen vállalnak munkát, 10 hektár földet, 50 százalékos fizetéskiegészítést és költözési segélyt kapnak. Az 1925-ös törvény az alkotmánytan, a történelem és a földrajz tanítását csak román nyelven engedélyezi. A magyar diákok román bizottságok előtti vizsgáztatása, valamint a kisszámú állami és egyházi iskola következménye az anyanyelven való tanulás visszaszorulása. 1930/31-ben a magyar tanulók 57,6 százaléka jár felekezeti iskolába. A középiskolások 54 százaléka nem tanul anyanyelvén. A bíróságokon 1921-től, a közigazgatásban 1922-től kötelező a román nyelv használata. Az ügyfelekkel az állami hivatalokban csak románul szabad beszélni. Az 1930-as években az állások betöltésének alapfeltétele a románnyelv-ismeret. Miután Románia megfelelő létszámú román tisztviselőt nevel – a román nyelv ismeretének hiányára hivatkozva –, mintegy tízezer szakmailag jól képzett erdélyi magyar hivatalnokot bocsátanak el.
A nacionalista román iskolapolitika mindmáig töretlen, csupán az 1945 és 1947 közötti pár év tekinthető kivételnek, amikor a béketárgyalások befolyásolására kirakatpolitikát folytatnak. Ekkor épül ki az óvodától az egyetemig működő magyar iskolahálózat, amelynek felszámolása – a párizsi békeszerződés aláírása után (1947. február 10.) azonnal megkezdődik.
Az olvasó – e részleges iskolatörténeti ismertetés alapján – összehasonlíthatja a magyar és a román nyelvi elnyomást. A magyar nemzetiségi politikáról megállapíthatja, hogy olyan liberális jellegű volt, amelyet még összehasonlítani sem lehet a románnal. Úgy véljük, itt az ideje, hogy megszűnjék az erdélyi magyarok és románok közötti gyűlölködés. Sajnos, a történelmi propaganda célja (ma is) a magyarellenesség fenntartása. A jelenleg tomboló „modellértékű” román nemzetiségpolitika célja a magyarság végleges felszámolása. A sikeres magyartalanítás eredményeképp a magyar nyelv ismerete és használata Erdélyben (is) egyre szűkül. Pomozi Péter nyelvész felmérései és statisztikai adatok arra mutatnak, hogy a határon túli magyarság és magyar nyelvűség 2060-ra teljesen felszámolódik. Hogy ez ne váljék valóra, szükséges kiharcolnunk a minket megillető közösségi jogokat, ideértve a területi autonómiához való jogot is.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kádár Gyula: Mire /nem/ alkalmas a történelem?
A románok több nemzedéke propaganda-történelmet tanult. Spiru Haret közoktatási miniszter egy 1897-ben keltezett körrendeletében megköveteli a román gyermekek hazafias nevelését. Megjegyzi: nem baj, ha túlzásba esnek, fő, hogy a gyermekekben tudatosodjék, a román a legvitézebb és legelőkelőbb nemzet e tájakon. 1906-ban egy konstancai iskolaigazgató a nemzetiségi iskolák legfőbb feladatának a más nyelvű, kultúrájú, nemzetiségű gyermekek románná asszimilálását tartja. Sokak szerint a nemzetiségek beolvasztása ma is román nemzeti érdek.
Az elmúlt években egyre több román értelmiségi, köztük történész ismerte fel, hogy a történelemoktatás tartalmán és szellemiségén változtatni kell, mivel a dicső történelmi múlt hiányát mítoszokkal terhelt történelemtanítás pótolja. A káprázatos és a valós történelem közti ellentmondás skizofrén lelkiállapothoz, nacionalista, sőt soviniszta gondolkodásmódhoz vezet. Egyre többen gondolják, hogy ezen változtatni kell. Lucian Boia történész rámutat, a román nép nem jobb és nem rosszabb, mint más népek, de alsóbbrendűségi érzés gyötri, amely átcsap felsőbbrendűségibe. A betegesen nacionalista gondolkodás a hajdani marginális történelemben gyökerezik. A román nép hosszú századokon keresztül kis tartományi államocskákban és más országok, birodalmak keretében, függőségében élt. A nagyhatalmak az önálló független román államot csak 1878-ban ismerik el. A dicső történelmi múlt hiányát nehéz elfogadni, ezért ma is elsöprő többségben ragaszkodnak a kitalált történelem oktatásához. A kultúra politikai irányítói féltékenyen őrködnek eme eszmeiség fölött. Példaként említem Puiu Haşotti történészt és régészt, aki 2012-ben művelődési miniszteri minőségében állíttatja le a tatár–kun eredetű Basarab dinasztiához tartozó havaselvi vajdák származását eldöntő DNS-vizsgálatok elvégzéséhez szükséges régészeti feltárásokat. Úgy gondolja – ha nem is mondja –, hogy az első román vajdaság megalapítása 1330-ban a kun–tatár származású Basarab által ősiség szempontjából mindössze 685 éves román államiságot igazol, ezért nem érdemes foglalkozni vele. A 2500 éves dákoromán ősiség mint történeti jogforrás hasznosabb. A latin származás elméletének kidolgozói – az Erdélyi Iskola jeles képviselői – által megteremtett történelem mint történeti jogforrás mindig jó szolgálatot tett. 1791-ben, 1848-ban a románok jogköveteléseihez, 1918-ban Kelet-Magyarország (Erdély) elszakításához szolgált történelmi érvekkel. Trianon után az ősi földre hivatkozás a jogfosztás eszközévé vált. A szeptember végi felmérés szerint a nacionalista szellemiségben nevelt románok többsége a nemzeti kizárólagosság híve. A romániai lakosság 72,2 százaléka utasítja el a székelyek autonómiaigényét, egy részük közömbös, alig fél százalékra becsülhető azok aránya, akik e kérdésben demokratikusan gondolkodnak. Az említett felmérést összehasonlítva a korábbiakkal megállapítható, hogy egy maréknyi román értelmiségi már el tudja fogadni a székelyek autonómiához való jogát. Sabin Gherman, Tudor Duică és mások törekszenek a magyarok, németek és más nemzeti kisebbségek Erdély, illetve a román nép történetében betöltött pozitív szerepének népszerűsítésére. Tudják, hogy az együttélés alapja Erdély valós történetének ismerete és a kölcsönös tisztelet.
Balkáni gyökerek
A dákoromán elmélettől nagyon messze áll a történeti valóság, a románság balkáni származása, amin semmi szégyenleni való nincsen. El kell fogadni, hogy a románok többsége még a 12. században a Balkán-félszigeten élt, és ott tért át az ortodox hitre. Ezért kötődnek – a középkorban és részben a 19. század közepén is – szorosan a balkáni főegyházakhoz. A bulgáriai románok a bizánci császár parancsára 1020-tól vallásilag az ohridai érsekséghez tartoztak. A Szerbiában élőkről mintegy 40 szerb adománylevél számol be. Štefan Milutin szerb király 1230 táján egyik adománylevelében leírja a „vlachok törvényét”. Az adománylevelekből megtudhatjuk, hogy a románok jelentős tömege az albánok szomszédságában él. Csak egy példát említek, ma is román néven ismerik, s Durmitornak nevezik a Szarajevótól északra emelkedő 2528 méter magas hegycsúcsot.
A románok vándorlása a Balkán-félszigetről, a Dunától északra már a második évezredfordulón megkezdődik. Nagyobb számban csak a nagy tatárjárás (1241) után telepednek le a szétzúzott nomád kun állam területére. A helyben maradt római katolikus kun vezetőréteg szívesen fogadja a betelepedőket. 1227-ben alapítják a kunnak nevezett milkói püspökséget, a szörénytornyait 1247-ben. E püspökségek hívei a kunokon kívül még a Havaselve területén élő magyarok és szászok is. Egy bő évszázad múlva – az egyre nagyobb számban érkező ortodoxokkal való együttélés eredményeképp – a kunok vallást és nyelvet cserélnek. Az első ortodox püspökséget – a Dunától északra, Havaselvén – 1359-ben alapítják. Első püspökük a konstantinápolyi pátriárka által küldött Hyakinthos, aki felveszi az Ungrovlachia püspöke címet. E megnevezés állandósul, megkülönböztető jelző, hogy ne tévesszék össze a Dunától északra, a Magyarország (Erdély) szomszédságában szervezett új Valahiát (Havaselvét) és a thesszáliai Valahiát (Moglenet).
A románok Erdélyben
A 13. század második felében az első román közösségek lélekszáma csekély, de fél évezredes, folyamatos migrációjuk után – a 18. század derekán – már Erdély többségét alkotják. A román lélekszám emelkedése nyomon követhető a településnevek vizsgálatával. Kniezsa István kutatásai nyomán tudjuk, hogy Erdélyben az 1300-ig említett helynevek 83 százaléka magyar és 0,6 százaléka román. Az 1400-ig lejegyzett 1757 névből 1355 magyar (77 százalék) és 76 román (4,3 százalék), és kis számban szláv, besenyő, német, török, valamint ismeretlen eredetű. Makkai László történész szerint a románok a szlávok, a magyarok és a németek után érkeznek Erdélybe, ezt bizonyítja a román eredetű víznevek hiánya. Pedig vízneveink még egy kisszámú török nyelvű népesség emlékét is őrzik: Barót, Barca, Brassó, Tatrang, Zajzon.
Az erdélyi románok első említése 1247-ből származik, amikor a magyar királyi kancellária megemlíti az „olacus”, az „olachus” nevű közösségeket. A történetírásban még mindig zavar uralkodik, mert a balkáni vlachokat (románokat) összemossák a karluk-török blak néppel. Az első román csoportok telepítését, migrációját a kun kenézek, településvezetők szervezik. Kezdetben csak királyi birtokra telepedhetnek, ezt bizonyítja egy 1293-ban keltezett oklevél, melyben III. András parancsba adja, hogy gyűjtsék össze azokat a románokat, akik magánbirtokra telepedtek, és vigyék őket a Székes folyó (Gyulafehérvár) melletti királyi uradalomba. Nagy Lajos királyunk 1365-ben engedélyezi a románok magánbirtokra való telepítését is. A legnagyobb román közösség 1334-ben érkezett Erdélybe. Bogdan vajda népét a kalocsai érsek felügyelete alatt telepítik le kilenc hónapig tartó vándorlás után a máramarosi magyar királyi birtokra.
A románok migrációja a következő századokban is töretlen. Az 1495/45-ös törvénycikk egyértelműen kimondja, hogy Erdélybe a betelepedés „a királyi felség s a királyság ama végvidékeit igazgató” vezetők „hívására és biztosítékára” tervszerűen és kedvezményekkel bátorítva történik. Egy 1567-ben keltezett magyar királyi kamarai jelentés beszámol arról, hogy hegyvidéken élő románok „nem lekicsinylendő számú állatot tartanak”. Az esztergomi érsek, Verancsics Antal még mindig úgy tudja, hogy a románok „nyílt helyeken ritkán lakók, többnyire hegyekben és erdőkben húzódnak meg állataikkal együtt”. Akárcsak az őshazában, a Balkánon, a románok Erdélyben (is) minden száz juh után egy juhval és egy báránnyal adóznak.
A magyar földesurak templomokat építenek a birtokaikon létesült ortodox települések lakóinak. Az ortodox papokat a 14. század végétől kezdve Hunyad megye Prislop apátja szenteli fel. Máramarosban a körtvélyesi (Peri) monostorapát, míg a moldvai vajdák által alapított egyházak számára a moldvai Suceava metropolita. Erdélyben az első ortodox püspökséget Gyulafehérvár székhellyel 1574-ben alapítják. Báthori István erdélyi fejedelem a Tordán tartott októberi országgyűlésen ismerteti el a görögkeletiek püspökválasztási jogát. A püspökszentelésre Havaselvén és Szerbiában kerül sor. A független erdélyi ortodox egyházat 1864-ben Nagyszeben székhellyel hozzák létre, ekkor alakul meg a karlócai szerb érsekségtől független erdélyi érsekség. Jancsó Benedek, Szabó István becslései és egy 1712–13-ból származó kormányhatósági felmérés szerint a románok ekkortájt Erdély népességének egyharmadát alkotják. Lélekszámuk 1740 és 1760 között ugrásszerűen megnő, megduplázódik, a románság Erdélyország legnagyobb lélekszámú népe lesz. Ez azzal magyarázható, hogy a két román vajdaságból a kegyetlen fanarióta elnyomás miatt fokozódik a bevándorlás. A ragályos betegségek és a háborús dúlások nagyobb mértékben pusztítják a síkvidéki magyarságot. A ragályos betegségek méreteire példaként: Háromszéken az 1717 és 1719 között dühöngő szárazság, éhínség és pestis miatt a lakosság fele elpusztul.
Ki volt itt hamarabb?
Megállapítható, hogy Erdély a magyar és a román nép közös tulajdona. A magyarok a történeti, a románok az etnikai jogra hivatkozva formálhatnak igényt a Móricz Zsigmond által Tündérkertnek nevezett hazára. Ha pártatlanul formálunk véleményt, egyértelmű, hogy külön-külön egyik nép sem birtokolhatja úgy, hogy a másikat elnyomja. Jelenleg a román nacionalisták, kisajátítva Erdély történelmét – az imaginárius őstörténetre, valamint a magyarok évezredes elnyomására hivatkozva – jogosnak tartják a magyarság elnyomását és törvénytelennek a magyarok jogos követeléseit. Erdély két népének egyenlőséget csak alaposan átgondolt törvényekkel, közösségi jogokkal – helyi, kulturális és területi autonómiák révén – lehet biztosítani. Október elején a székelyföldi román civil szervezetek marosfői gyűlésén Mircea Duşa védelmi miniszter kijelenti, hogy Romániában nincs helye az autonómiának. A szélsőséges nacionalisták attól tartanak, hogy politikai következményei lehetnek, ha elismerik, hogy Erdélyt a magyarok jóval korábban lakták, mint a románok. Lucian Boia professzor például úgy gondolja, hogy fölösleges a történeti jogkeresés. „Mi történnék – teszi fel a kérdést –, ha megtudnók, hogy a románok a szlávok után jöttek ide?” Válasza: semmi nem történnék, mert az erőszakos határmódosítás könnyen talál történelmi ürügyet. A nemzetközileg elfogadott államhatárok védelme nem a történelemoktatás feladata. Utódainknak nyugodtan el lehet mondani az igazat.
A szerző utolsó írása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Turizmussal a szórványért Bethlen Gábor útján
A dél-erdélyi szórvány megmaradása a cél
Az alvinci református templom, amely szinte összeomlott, juhakol is volt benne, de magyar állami támogatással felújították; a mellette levő Kemény-kúria, amelyet román vállalkozó hozott helyre; s a romos Martinuzzi-kastély közös megjelenítése lenne az egyik látványossága Bethlen Gábor útjának.
A dél-erdélyi, a szórvány megmaradását segítő turista útvonal az erdélyi fejedelem szülőhelyéről, Marosilyéről indulna, s Nagyenyedig tartana. Célja a tervezett Bethlen Gábor útja mentén élő szórvány közösségek megtartása. Gudor Botond gyulafehérvári történész, református lelkész, esperes, a Fehér megyei szórvány kutatója elmondta:
”Van egy olyan terv, amely a Bethlen Gábor életútvonala mentén azokat a településeket kötné össze – műemlékek, a civil élet, az egyházi közösségek kulturális turizmusa, az oktatási intézmények mentén – amely erőt, lehetőséget és perspektívát adna egy olyan összefüggő szórvány koncepciónak, amely összehangolná a szórvány munkát, fejlesztené és megtartaná a közösségeket.”
Kiállításon mutatják be az elképzelést
A Bethlen Gábor útja a Székelyföldre tartó turistákat csábítaná Dél-Erdélybe, ha majd meglesz az autópálya is. A koncepciót még idén kidolgozzák, jövőre pedig egy kiállítás keretében bemutatják Alvincen, a felújított református templomban, amelyet Szent Katalin református templomként is szoktak emlegetni, mivel a reformáció előtt Szent Katalin volt a védőszentje. Gudor Botond szerint:
“Ezerkilencszázötvenötben a templom a Maros áldozata lett. Otthagyták bedőlt tetőszerkezettel, kitört ablakokkal, kifosztva, juhakolként használták. Ez a templom most istentiszteleti célokat szolgál. Rövidesen kiállítóterem is lesz a hajója. A Kemény-kúria is felépült, egy román befektető megvásárolta a telket és fejlesztette. Reményeink szerint a római katolikus érsekség is a Martinuzi-Bethlen kastélyt rendbe rakja, és sikerül összecsiszolni a három elképzelést.”
A Martinuzzi-kastély
A leghíresebb építtetőjéről elnevezett Martinuzzi-kastély romjai a Maros hídja mellett, alacsony dombon láthatók. Fráter György 1546-ban kezdte el a 14. századi domonkos kolostor reneszánsz várkastéllyá való átépítését. A szerzetesek már 1530 körül elhagyták, ezután az uradalom egymást követő birtokosai, Kosári (Kocsárdi) Miklós, Majláth István és Radu Paisie havasalföldi uralkodó kastélyukként használták. Az építkezés befejezésében Martinuzzit 1551-es halála megakadályozta. 1553 nyarán a Georg Keisder királybíró vezette szászsebesi szászok erőszakkal elfoglalták. A kastély későbbi birtokosai sorában szerepelt Nádasdy Tamás, Báthory András, Majláth Margit, Báthory Kristóf, Jósika István, Barcsay András és a Török család. 1573-ban Bekes Gáspár embereitől Báthory István fegyverrel foglalta el. 1597-ben itt ölték meg Zsarnok Áron moldvai vajdát. A déli szárny, amelyet az 1930-as években lebontottak, Bethlen Gábor fejedelemsége idején készült el, Giacomo Resti tervei alapján, Károlyi Zsuzsanna fejedelemasszony számára. A hatszögletű, mocsárral körülvett erődöt (a helyiek később „sziget”-nek nevezték) 1658-ban a tatárok gyújtották fel. 1696-ban romos állapotban volt. 1708-ban Károlyi Sándor kurucai foglalták el, akiktől a császáriak 1709 őszén vették vissza. Sorger Gergely erdélyi püspök 1733 körül felújította, ekkor készült a ma is látható barokk főkapu. Az erdélyi püspökök kedvelt tartózkodási helye volt. 1792-ben leégett, déli szárnya lakhatatlanná vált. Az északi szárnyban született és ott élt kilenc éves koráig Kemény Zsigmond. 1848-ban több hétig az alvinci és borbereki nemesség menhelyéül szolgált. Egy részét 1900 körül csendőrlaktanya céljára állították helyre. A kastély előtti téren tartották akkoriban az éves állatvásárokat. A megmaradt épületeket a szocializmus idején a kollektív gazdaság használta
kolozsvariradio.ro

Címertörténeti előadás
250 éves Erdély nagyfejedelemségi címere
250 évvel ezelőtt, 1765. november 2-án Mária Terézia királynő nagyfejedelemségi rangra emelte Erdélyt, ami a – mai szóval élve – régió címerének bővítésével együtt járt. Az évforduló alkalmából – napra pontosan – dr. Szekeres Attila István heraldikus, az Erdélyi Címer- és Zászlótudományi Egyesület elnöke tart vetített képes címertörténeti előadást.
A szervezők, azaz az Erdélyi Címer- és Zászlótudományi Egyesület és a Székely Nemzeti Múzeum hétfőn 18 órakor a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében várják az érdeklődőket. A belépés díjtalan. Dr. Szekeres a címer történetéről előzetesként elmondta:
Címertani értekezésekben Erdély címerének kialakulási folyamatát, azaz az alkotóelemek együttes megjelenését Báthori Zsigmond uralkodása idejére teszik, sok esetben évszámot is közölnek, mégpedig 1590-et. Báthory Zsigmond szóban forgó pecsétje csak 1595-ből származik. Erdély címerének alkotóelemei mellett Moldva és Havasalföld címerét, valamint a »nova plantatio« jelenetet összesítő címer korábbi nem lehetett, mivel ebben az évben vált a két román fejedelemség Báthori Zsigmond vazallusává. Továbbá a pecsétábra Báthorinak a szent római birodalmi hercegi címerét is tartalmazza, a rangemelés is ebben az esztendőben történt. A növekvő sas, nap és holdsarló, valamint a hét bástya együttes alkalmazása korábban kezdődött. Báthori Kristóf vajda 1580-ban készült ólom emlékérmén az előlapon a helytartó arcképe látható a következő felirattal: CHRIST[oforus] BATH[ori] DE SOMLIO, a hátlapon a Báthori-címer pajzsából növekvően a jobbra néző, kiterjesztett szárnyú sas, a pajzsot jobbról sugaras naparc, balról megszemélyesített, csökkenő holdsarló veszi közre, alatta félkörívben hét, csúcsán bástyával ellátott hegy helyezkedik el, s folytatódik a felirat: PRINCEPS TRANSYLV[aniae] 1580.
A sas és a hét bástya, pontosabban hét hegy már korábban is megjelent. Egy német címerkönyvben 1531 és 1556 közötti időszakban, majd egy 1567-ben kiadott térképen.
250 évvel ezelőtt Mária Terézia királynő nagyfejedelemségi rangra emelte Erdélyt, s címerét nagyfejedelemségi süveggel látta el. A vörös keskeny pólyával vágott pajzs felső, égszínkék mezejében a csíkból növekvő, kiterjesztett szárnyú, jobbra néző fekete sast jobbról arany naparc, balról megszemélyesített ezüst holdsarló övezi. A címer alsó, arany mezejében hét vörös bástya jelenik meg. Az 1659-ben meghatározott rendi jelképek alkotják a címert: a sas az erdélyi vármegyéket, a nap és holdsarló párosa a székely rendi nemzetet, a hét bástya a szász közösséget jelképezi.
Erdély címerét beszerkesztették az osztrák–magyar kiegyezés utáni Magyar Királyság 1874-es, 1896-os és 1915-ös címerébe. Ugyanúgy az első világháborút követően megnagyobbodott Románia 1921-ben törvényesített, Keöpeczi Sebestyén József által alkotott címerébe, negyedik mezőként. A királyságra utaló jegyektől megfosztva, 1992-ben ezt a címert fogadta el a törvényhozás Románia jelképeként.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Kárpátok koronája – Keleti- Kárpátok 1.
Folytatódik Váradi Péter Pál és Lőwey Lilla népszerű Erdély-fotóalbum- sorozata. A veszprémi Péter Pál Könyvkiadó nagy vállalkozása most a Keleti-Kárpátokba kalauzolja az olvasókat. A Kárpátok koronája – Keleti- Kárpátok 1. című honismereti fotóalbum a Kárpát-kanyart, Brassót és vidékét, a Barcaságot a tízfalusi csángók falvaival, valamint Havasalföld egykori székely megyéjét tárja közönség elé rendkívül szép felvételek és alaposan dokumentált szöveg segítségével. A szerzők és munkatársaik novemberben és decemberben átfogó találkozósorozaton ismertetik, ajánlják köteteiket a magyarországi és erdélyi érdeklődőknek. Első rendezvényük november 3-án zajlott le a veszprémi Városi Művelődési Központban. A találkozó sikeres bevezető előadását dr. Raffay Ernő tartotta Barangolás a Kárpátok gerincén címmel.
Külön olvasói csemege az Erdély – Magyar Zsoltár – Dsida Jenő című irodalmi fotóalbum, amely a közkedvelt költőnek állít emléket. Bemutatásán közreműködik Soós Andrea előadóművész. A hegyeknek szentelt kiadványok bemutatóján ez a szép album és a Dsidához kötődő tájak is megelevenednek. A könyv ezeken a rendezvényeken kedvezményesen vásárolható meg.
Erdélyben elsőként Nyárádszereda látja vendégül a szerzőpárost november 12- én délután 5 órától a kultúrházban. November 13-án 17 órától a szovátai református parókia lesz a találkozó színhelye. November 14-én Brassóban és Négyfaluban mutatják be a köteteket 16, illetve 19 órától, november 15-én Sepsiszentgyörgyön két könyves találkozót tartanak 10 és 16 órai kezdettel.
A PéterPál kiadó november 12. és 15. között a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron is jelen lesz a Nemzeti Színházban. Albumaikat november 13-án, pénteken 14- 15 óra között dedikálják a szerzők.
Népújság (Marosvásárhely)

Belső migráció
A „multikulturális” kifejezés kulturális vagy nemzeti sokszínűséget jelent, míg a „multikulturalizmus” olyan ideológia, mely támogatja a kulturális és a nemzeti sokszínűséget és elismeri az etnikai kisebbségeket. Ám a romániai hétköznapok azt bizonyítják, a gyakorlat igen messze esik az elmélettől.
Manapság, amikor valóságos népvándorlás indult el Európa irányába és az idegen kultúrákból, más életkörülmények közül érkező bevándorlók egyre nagyobb kihívás elé állítják a civilizált országok döntéshozóit, érdemes emlékeztetni arra, hogy a 60-as 70-es évek Romániájában országon belüli – igaz, a hatalom által kikényszerített és irányított – migráció zajlott le, ami nem kis változást okozott az addig magyar többségű települések mindennapjaiban.
A vándorlás tudatosan egyirányúvá sikeredett: Moldvából és Havasalföldről Erdély nagy és kis városaiba tartottak tömegestől a sokszor félanalfabéta román munkások és parasztok. Nem beszélnénk manapság úton-útfélen multikulturalizmusról, ha az etnikumok jól kitervelt, tudatos keverése nem történik meg, ha az évszázadok óta többségében magyarok által lakott vidékeket nem sikerül etnikailag teljesen átrajzolni. Több tízezer román anyanyelvű egyént költöztettek be – elsősorban a falvakról – az erdélyi városokba rohamléptekkel épült tömbházrengetegekbe. Kolozsváron – ahogyan más nagyvárosban is – ma már második, harmadik generációs bevándorlókról beszélünk, akiknek semmi közük az egykori kincses városhoz, és akik ma sem ismerik el és nem tudják elfogadni azt a tényt, hogy a város épített és szellemi öröksége az egykor itt élő magyarság keze nyomát viseli. Uralkodásuk érdekében mindent megtesznek: román zászlók lengenek a legváratlanabb helyeken, a törvény által is biztosított kétnyelvűség a legtöbb esetben csak papíron létezik. Ugyanakkor minden talpalatnyi helyet beépítenek ortodox templomokkal, ami szintén a „mi vagyunk itt az úr” elvet hivatott alátámasztani.
A romániai multikulturalitás pusztán szemfényvesztés, a hatalom nagyon jól tudja: ha komolyan venné a kulturális és nemzeti sokszínűséget, és mindent megtenne, hogy egyenlő alapokon bírálja el a nemzetiségeket, megszűnhet a társadalom egysége. A nagyvilág felé persze mindent elkövetnek, hogy úgy tűnjön, Romániában a kisebbségek paradicsomi körülmények között élnek. A határokon belül viszont minden eszközzel a nemzetállam megerősítésén ügyködnek: ezért nem akarnak hallani semmiféle autonómiáról, ezért vonnak fel hatalmas nemzeti trikolórokat majdnem színtiszta magyar településeken, ezért nem engedélyezik a kisebbségek szimbólumainak használatát, és ezért veri ki őket a verejték, ha felcsendül a Himnusz. Ahogyan Angela Merkel német kancellár fogalmazott még 2010-ben: „A multikulturális társadalom építéséről szóló kísérlet megbukott”. Szerinte „az álom, amely szerint a multikultiban az emberek boldogan élnek egymás mellett, egyszerűen nem működik Németországban”. Romániában sem.
Nánó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A történelmi régiókért
A történelmi régiók visszaállítását, az anyanyelvhasználati jogok biztosítását és a bevándorlási kvóták elutasítását kérte Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke Dacian Cioloş kijelölt miniszterelnöktől tegnapi nyílt levelében.
A pártelnök úgy vélte, a politikai rendszer megváltoztatása csak egy átfogó strukturális reform útján valósulhat meg, ami elsődlegesen Románia regionalizációját jelentené. Szerinte a három történelmi országrészt, Erdélyt, Havasalföldet és Moldva nagyrégiót a történelmi régiók alapján kell újraszervezni. Szilágyi Zsolt szükségesnek tartja a nemzeti vagy regionális zászlók szabad használatának biztosítását azokban a régiókban és helységekben, ahol őshonos nemzeti kisebbségek élnek.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Románia és a „magyar elem”
Hogy a hazai primitív nemzeti elnyomás még keserűbb legyen számunkra, azt is megértük, hogy fiatalabb vagy idősebb román történészek, nem tudván elviselni a hazudozást, a tudományos történeti adatokat pakolják ki az asztalra. Amúgy százötven éve a hamis nemzettudat kialakítása és fölpuffasztása érdekében a román történészek és a nemzeti mitológia konyhaművészei olyan iramban gyártják a hamis „dokumentumokat”, mint manapság Törökországban a szír útleveleket.
Lucian Boia legújabb könyve, a Románia elrománosodása (Koinonia Kiadó, Kolozsvár, 2015, fordította Rostás-Péter István) előző, valóságot föltáró könyveinek csapásán halad. Igen kockázatos az út, bozótos, ám a külföldeken is számon tartott történészt már nem lehet elhallgattatni.
Az első világháború utáni új Európa és a párizsi békeszerződés (nekünk Trianon-diktátum) rettenetes következményeit épp ezekben a hónapokban, majd években (!) szenvedi a Közel-Kelet beözönlésével Európa. Ez lett belőle, és sok háború. Lucian Boia igazságtalannak tartja Trianont. Ami az 1918. december 1-jei gyulafehérvári „nemzetgyűlést” illeti, kijelenti, hogy Erdélyre Romániának nem volt történelmi joga.
Nála egy fejezetcím így hangzik: Történelem, ideológia, mitológia. Ezt nevezhetjük történelmi boszorkánykonyhának. És kimondja: Erdélyben a románok 1918-ban jobban örültek volna az autonómiának is Románián belül, és jobban egy föderatív Habsburg-monarchiában is, ugyanannak. Kijelenti, 1918-ban az összerántott népgyűlés nem pótolhatta a népszavazást. Ugyanis az erdélyi románok nem voltak ott jelen, s nem is akartak „egyesülni”. Az 1916-os erdélyi román betörést Boia árulásnak nevezi!
Távol áll tőlem, hogy a fordító munkáját illetéktelenül vizsgálnám. Rostás-Péter István nagyszerű munkájában néhol lábjegyzeteli a más fordítási lehetőséget. Ám én a címet első olvasáskor is „módosítottam” magamban, ilyenre: Románia elrománosítása. Ugyanis ez az elrománosítás mai napig is tart, mesterségesen, kar- és államhatalmi szinten. Mindezt magas szinten, népszámlálások számtalan (hamis vagy valós) adataival is bizonyítja a könyv.
Viszont 1859-ben még nem is volt Románia, csak Egyesült Fejedelemségek. A népszámlálások idején viszont csak állampolgárságuk és vallásuk szerint írták össze a lakosokat, nemzetiségük és anyanyelvük szerint NEM. Így sikkadnak el százezrek a magyarság, a zsidók, no meg a többszázezres cigányság körében. „Nagy-Románia átveszi az ó-királyság (fejedelemségek) centralizáló filozófiáját; szó sincs a régiós (nemzetiségi – Cz. Z.) sajátosságok tiszteletben tartásáról. Ezek az egyénítő jegyek mégis léteznek...” – írja a történész.
Boia úgy is fogalmaz, hogy a románok nem mindannyian ugyanazt a Romániát akarták. Megállapítása valós abban is, hogy az erdélyi, bánsági és másmilyen Kárpát-medencei románok közelebb álltak a nyugati, európai civilizációhoz, mint Olténia, Havasalföld. Na, hogyan is lehetett „annyi szerencsés fordulat” után (Boia és más román történészek megfogalmazása – Cz. Z.) egységes nemzetállamot elképzelni, mely ma is benne van tételesen az Alkotmányukban? És jött az „akcióprogram”: új román elemi iskolák és templomok létesítése, az „elnemzetietlenített” románság közhivatalokba való kinevezése, betelepítések, elsősorban Székelyföldön.
1935-ben jött az elképzelés és a valóság Sabin Manuilă fejéből: „A nyugati határ kérdését ennek a határnak 100 kilométeres körzetben való megtisztításával lehet megoldani, amit nem lehet másképp elképzelni, mint a magyar elem kiirtásával.” Eleddig sosem létezett román falvakat hoztak létre a határon, betelepítésekkel. Erre jött még a Ceaușescu-féle „zárt város” fogalma is, Marosvásárhely, Kolozsvár, Nagyvárad területére magyar nem költözhetett az 1960-as évektől, csak román. És ama központosítás ma is tart, az erdélyi, székelyföldi románok követelik szabadságjogaikat, mint kisebbségiek! Mindez nem cinizmus, hanem teljes nemzeti elnyomás, beolvasztás, a „magyar elem” kiirtása.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Honismereti fotóalbumok a hazai Kárpát-koszorúról
Negyedszázat is meghaladta azoknak az Erdélyt bemutató színes és igényes kiállítású fotóalbumoknak a száma, amelyeket a Veszprém testvérvárosunkban működő PéterPál Könyvkiadó jelentetett meg a rendszerváltás óta eltelt negyedszázad alatt. Nincs olyan tája Erdélynek, ahol meg ne fordult volna a Tamási Áron- és Gizella-díjas szerzőpáros, a Magyar Örökség Díjas fotóművész Váradi Péter Pál és életpárja, Lőwey Lilla, aki a ragyogóan szép fényképfelvételeket hitelesen dokumentált és veretesen ványolt szövegekkel tette és teszi még mindig halhatatlanná. Mindketten kötődnek Erdély földjéhez, a férj bölcsőjét Nagyváradon, Lilla asszonyét Szovátán ringatták. Megszólal a szerkesztő
„Tavaly az erdélyi Alpokról, a sokak számára talán kevésbé ismert Déli-Kárpátokról készítettünk két albumot – nyilatkozta lapunk kérdésére Váradi Péter Pál –, ebben az évben pedig kiadtuk a Keleti-Kárpátok első vonulata, a Kárpát-kanyar albumát. Nem telt el évszak, hogy Erdély egy-egy ragyogóan szép vidékét meg ne örökítettük volna. Ez a hármas sorozat azonban sokkal több fotóalbumnál, a mi históriás szövegünk teszi súlyosabbá. Tudtuk, hogy szórványvidéken járunk, hogy mit kell lencsevégre kapni, miről kell nejemnek igazul és hitelesen dokumentálódnia. A Kárpátok Koronája – Keleti-Kárpátok 1. talán még az előzőknél is értékesebb életteret örökít meg, hiszen szívében fekszik a ragyogóan szép környezetben tündöklő Brassó, a soknemzetiségű város, Dél-Erdély gyöngyszeme. Bonckésünk alá vettük a hét- és tízfalusi csángó falvakat, a történelmi Háromszékhez, a mai Kovászna megyéhez tartozó Bodza-vidéket, de ezen túlmenően sokak számára meglepő, hogy átléptük a Kárpátok vízválasztóját azzal a céllal, hogy bemutathassuk a Kárpát-kanyar havasalföldi peremén elterülő egykori székely megyét, a legendás Luana földjét, amelyet a mai Prahova és Buzău megye hegy- és domblábi övezetei öleltek közre. Mintegy hatszáz évig éltek e tájon őseink, ragaszkodva a földhöz, melyre rendeltettek, melyet szülőföldjükként védelmeztek. Nem tudták túlélni a történelem viharait, s az erős beolvasztó politika következtében felmorzsolódtak a súlyos évszázadok alatt. Az örökséget, melyet utódaikra hagytak, nem sikerült megóvni, a megtartó erő gyengének bizonyult.”
Székely megye Havasalföld peremén
Sokunk számára jobbára ismeretlen a szóban forgó egykori megye históriája, pedig tájait-vidékeit bejárta, ismertette Gazda László (1933–2007) sepsiszentgyörgyi földrajz-geológia szakos tanár, néprajzkutató, közíró. Számos idevágó adatát, összegyűjtött emlékeit külön kiadványban jelentette meg (Székely megye a Havasalföldön, a Székelyföld déli meghosszabbítása, Sepsiszentgyörgy, 2007). Az egykori Saaka (Secuieni) – Székely nevű megye annak a korábbi kun-katolikus püspökségnek a területén feküdt, amelyről Középajta neves tudós papja, Benkő József külön tanulmányt írt (Bécs, 1781). A szerzők közlik az egykori megye címerét (képünk), amely Săcuieni néven látható Cantacuzino gróf egykori térképén is.
Szerintük a szóban forgó közigazgatási egység 1845-ben szűnt meg hivatalosan, „területén három új megyét alakítottak ki: Prahova (81 magyar településsel és földrajzi névvel), Bodza (77 magyar település és földrajzi név), valamint Ialomiţa. A Secuieni-nek nevezett Székely megye Havasalföld legjelentősebb gyümölcs- és szőlőtermő területe volt. (Címerképe a szőlő, s ez a szimbólum a két szomszédos megye címereiben meg is maradt).” Részletesen taglalják, miként terjedt ki az egykori magyar királyság a Kárpátokon túli havasi területekre a 11. században, s miként folytatta a terjeszkedést a Német Lovagrend. 1227-ben Milkó városában II. Endre magyar király és Róbert esztergomi püspök megalapította a milkói püspökséget a tatárok elől menekülő kun törzsek számára. Az új püspökség a barcasági Német Lovagrendnek is püspöksége lett. Milkó városát – írják – az 1241-es tatárjárás elpusztította. „A mohácsi csatavesztés után Magyarország megszűnt nagyhatalom lenni, s a Kárpátokon kívül rekedt magyarság védelem nélkül maradt. Havasalföldön a katolikus vallási élet korlátozódott, melynek következménye a korai évszázadokban való elrománosodás volt.” Számtalan fényképfelvételt közölnek az egykori székely eredetű településekről (Măneciu-Ungureni, Unguriu, Vălenii de Munte, amely 1431-ben Székelyvására névalakban jelent meg, tovabbá Posești-Ungureni és Calvin.) A 2011-es népszámláláskor Buzău megyében még 81-en vallották magukat magyar nemzetiségűnek. Az ócirill betűkkel ékített terméskőből faragott kereszteken gyakran kapták lencsevégre a székely faragók által kedvelt naprozettát, a székely faragóhagyományt utánzó díszes nagykapukat, a régi századokban szakrális célokra homokkő-sziklákba vájt barlangtemplomokat, amelyek Ilie Mandricel buzăui kutató szerint a „barbár hunok” idejéből származnak, s tele vannak eddig meg nem fejtett bekarcolásokkal, írásjelekkel. Mindezek friss, 2014 végén és ebben az esztendőben készült fényképfelvételekről tekintenek az olvasóra.
A hogyan tovább
„Folytatjuk, már dolgozunk is a Keleti- Kárpátok 2. albumon – meséli Váradi Péter Pál. – Bodola és Keresztvár térségétől indulunk bemutatni a Háromszéki-havasokat egészen a nagy Szamos völgyéig, úgy, hogy még megmaradjon számunkra hely ölelkezni azzal a Kárpát-szakasszal, amely innen Románia északkeleti határvonaláig tart.”
A veszprémi albumokat forgatva arról sem szabad megfeledkezni, hogy azok hiteles és magyar helynevezéktan szerint szerkesztett térképei nélkülözhetetlenek számunkra, miként a sok szép vers és versidézet is, ugyanis a Kárpát-kanyart bemutató albumból sem zárták ki a szerzők a Brassót és Barcaságot ízig-vérig szerető költőt, Áprily Lajost.
A PéterPál Könyvkiadó kötetei felbecsülhetetlen értékeket mentettek-mentenek meg számunkra, az egyszerű olvasó, az egyes vidékek után érdeklődők, de a tájimádó gyalogosok, az autós turizmus kedvelői, nemkülönben a régész-történész társadalom számára is, mert valljuk be, mikor volt és mennyit tartott az az időszak, amikor a kristálytiszta igazságot kereső régészeink-történészeink megélhetőségük biztosítása mellett korlátlanul belemerítkezhettek múltunk, őstörténetünk, a székelység eredetének s történetének kutatásába?! Miként a legújabb album előszavát író dr. Kovács Lehel István egyetemi oktató jegyzi, „a honismereti fotóalbumok a fényképek erejével állítanak emléket, mementóként őrzik meg e táj jelenlegi állapotát az eljövendőknek”.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Septimiu Borbil: Negyedműveltek tragédiája
Az információk szédítő sebességgel terjednek. Nem csoda, hogy néha kábán pislogunk  lavinájuk alatt, és aki igaznak vél mindent, amit olvas vagy hall, arra ébred, hogy észrevétlenül víziókkal (értsd delíriummal) terhelt negyedműveltté lett.
Helvétius a tudatlanságot „a közösségi sorscsapásokban legtermékenyebb elvnek” tekintette, majd valamivel később Paul Valéry olyan egyszerű szavakkal beszélt az ostobaságról, hogy azt gondolnád, azokat bárki képes megérteni – „nem látni azt, amit más igen”. Ideális helyzetben, ahol mindenki meg lenne győződve, hogy számtalan személy létezik, aki drágaköveket lát ott, ahol ő csak mocsarat, a világ minden bizonnyal másképp nézne ki. Mindenesetre nem olyan lenne, mint a román társadalom, ahol minden második ember illusztris doktora valamilyen területnek, mindenről véleménye van, és ha elég hangos és elég erősen könyököl, híres döntéshozóvá vagy üres vélemények formálójává válhat. Ebben sikerült kitűnnünk, bár mások sincsenek nagyon lemaradva: „Az etruszk nyelv a magyar nyelv egyik archaikus formája” (Mario Alinei – Etrusco: una forma arcaica di ungherese). Milyenek vagyunk?, milyennek hisszük magunkat?, milyennek látnak mások bennünket?, mitől lettünk ilyenek? vagy honnan származunk? és miért választjuk inkább a kézzelfogható dolgok meghamisítását? – csak néhány kérdés azok közül, melyekre az utóbbi időben egy-egy pszichológus vagy történész próbált válaszolni. De vajon hányan hallják meg ténylegesen? Érdekes, bár az igazság felszabadít, sokan inkább a rabságot választják…
Ami a románokat illeti, ez a fajta rabság kényelmes választási lehetőség a komplexusosoknak – ahogy arra Lucian Boia rámutatott –: „Akár bevallják, akár nem, a románokban az okoz komplexust, hogy 1000 éven keresztül nem létezett román állam, nem létezett a szomszédos népekével összevethető, a régmúlt időkben mélyen gyökerező politikai hagyomány.”*
De nincs mit tennünk, hiszen Ungro-Vlachia (Zemli Ungrovlahiskoi/Havasalföld és Moldva) részei „az Európában utoljára létrejött államok. Térségünkben abban a korban és már sok száz éve Magyarország és Lengyelország nagy regionális hatalmak voltak, s még a valamivel kisebb szomszédnak, Bulgáriának is voltak dicsőséges terjeszkedési évszázadai, mindez fél évezreddel a román államok létrehozása előtt. Szerbiának szintén”.
Mit is mondjak a többi területről, ahol románok élnek – Erdély, Máramaros, Partium, Bánság… Minden alkalommal, amikor a Három Román Ország kifejezéssel találkozunk, eszünkbe juthatna, hogy öreg nép vagyunk, mely nemrég hozott létre magának államot, mely most nagyjából fele olyan korú, mint amilyen a magyar királyság volt a muhi csata idején. De elképzelhető, hogy nagyjából négyszáz év múlva mi is elszenvedjük a magunk Mohácsát, vagy az alapítástól számított ezer év múlva hibáink miatt megbűnhődhetünk a magunk Trianonjával. A történelemben bármi lehetséges, főleg, ha szelet vetsz. 
Mindent egybevetve, ha megtanulnánk hosszas folyamatnak tekinteni a román nemzet kialakulását, melynek során a mások által valachnak/vlachnak, saját maga által pedig rumâni-nak nevezett nép – melynek első írásos emléke Neacşu levele (1521) – eljutott odáig, hogy ugyanazt a nemzeti tudatot,
identitást, illetve politikai-társadalmi akaratot vallja és hangoztatja, akkor elfogadnánk, hogy Ioan Inocenţiu Micu-Klein püspök fellépéséig, illetve a Supplex Libellus Valachorum Transsilvaniae-ig ez a nép nem nyilvánult meg nemzetként, annak ellenére, hogy a magyar királyság kezdeti időszakában létezett az Universitas Valachorum.
Ezenkívül, bár a hitelvekkel foglalkozó első diploma leopoldinumban I. Lipót császár az unitus klérusnak ugyanolyan kiváltságokat ismert el, amilyenekkel a latin rendelkezett, a másodikban pedig ezt minden hívőre (a parasztokra is) kiterjesztette, aki elismerte az egyesülést Rómával (a görög katolikus hit felvételéről van szó – szerk. megj.), a nemesek, a szászok és a székelyek kiváltságainak aláásására irányuló császári kísérlet végrehajthatatlan volt, mert abban az időszakban a vlachok/románok nem voltak abban a helyzetben, hogy jelentős társadalmi elitet állíthassanak ki.
Csak nyerhetnénk azon, ha így tekintenénk a román nemzet kezdeteire. Ha a kézzelfogható dolgok kedvéért lemondanánk a hamisításokról, tudnánk, hogy Alain Du Nay kijelentése – „A román történetírás felfogása, mely szerint az Unio Trium Nationum (Fraterna Unio) a három erdélyi nemzet románok elleni szövetsége volt, nem más, mint egy modern, nacionalista (a nemzeti ébredés korszakában gyökerező) elképzelés megfogalmazása és visszavetítése egy olyan időszakba, amikor még nem létezett román nemzet, pusztán egy akkoriban még kisebbségben lévő etnikum csoporttudata. A kápolnai felkelés utáni megállapodás minden jobbágy ellen irányult” – nagyrészt elavulttá fog válni!
„A román történelemkönyvekben általában a román és magyar parasztság lázadásáról írnak. Ehhez hozzá kell tenni, hogy az akkor még kisebbségben levő románok nagy része kenézeik és vajdáik főnöksége alatt élt, katolikusok nem lévén, tizedet egyáltalán nem fizettek. A lázadásban csak az a kevés román vett részt, akik a püspöki és káptalani birtokokon voltak letelepítve. Második Ulászló magyar király 1495-ben alkotott dekrétumában pontosan meghatározza, hogy kik (milyen csoportok) nem kötelesek dézsmát fizetni. Például: A szerbek, rutének és vlahok (románok) ne fizessenek dézsmát. – Az ország határain van több terület, ahol a keresztények földjén szerbek, rutének, vlahok és más ortodoxok laknak, akik ezért a földért, saját hitük szerint élve, eddig egyáltalán nem fizettek dézsmát, és akiket a prelátus urak ennek ellenére dézsma fizetésére akarnak kötelezni.
És mivel ezeket a Krisztus országának ajánlott dézsmákat Krisztus követőitől vesszük fel, nem azoktól, akik elszakadtak tőle (és azoktól sem, akik ezeken a területeken a király őfelsége, a vajdák, bánok és tisztviselők meghívása és szavatolása alapján tartózkodnak, akik őrzik a földet az ország szélén), elrendeljük:
Hogy ezután a szerbektől, a ruténektől, a vlahoktól és más skizmatikusoktól, akik a keresztények földjein élnek, semmiféle dézsmát nem szabad felvenni (Corpus Juris Hungarici I, 1000−1526, 588. oldal (fordítás az eredeti latin szövegből).
Az az állítás, hogy »a kápolnai unió a románság ellen irányult«, egy modern ideológia visszavetítése a 15. századba, amikor még nem létezett román nemzet, csak a népi összetartozás homályos tudata. A kápolnai unió minden jobbágy ellen irányult.” (Jancsó Benedek: Erdély története) A protokronizmus (görög: πρώτος prőtosz „első” + χρονος kronosz „idő”, vagyis „időben első”) modern tendencia az egyetemes kulturális nacionalizmusban, mely egyaránt kísérti a románokat és a magyarokat, igaz, eltérő módon, komplexusaiktól függően, a negyedműveltek pedig a leghevesebb hirdetői ezeknek az (eufemisztikusan) spekulatív-vizionáriusnak nevezhető megközelítéseknek. Mi szükségük van az erdélyieknek az ilyenfajta „opiátumra”? Fogalmam sincs! Egy hete, miután rövid látogatást tettem a tordai római katolikus templomban, elkezdtem komolyabban gondolkodni a múlt ilyenfajta felfogásán és azon a rendkívül magabiztos módon, ahogy azt a negyedműveltek tömegei hirdetik. Akárhogy is közelítettem meg a kérdést, egyetlen következtetésre jutottam: nagy az Isten állatkertje!
Miután beléptem oda, ahol 1568-ban, vagyis négy évvel a Szent Bertalan-éji mészárlás előtt, egy katolikusok és protestánsok közötti véres összecsapások által uralt európai légkörben az erdélyi országgyűlés kihirdette a lelkiismereti szabadságot és a fejedelemségen belül létező alkotmányos rendek (nemesek, szászok és székelyek) vallási meggyőződései iránti türelmet, még románként sem tudtam nem csodálni az erdélyiek – a korhoz képest teljes mértékben rendkívüli – látásmódját. A tordai ediktumnak megvoltak a maga korlátai, ugyanis nem tért ki a lakosságon belül jelentős arányban jelen levő görög-ortodoxokra és a mózeshitűekre, de a dekrétum helyes megértéséhez úgy hiszem, hogy a Nyugat-Európát felőrlő vallásháborúval szemben állított akadálynak kell tekinteni. A többi felekezet – tehát a szakadár vlachok sem – nem jelenthetett okot a vallásháborúra, következésképpen az ediktum nem tért ki rájuk, ugyanis e felekezetek gyakorlása megtűrt státusú volt. Ezenkívül 1517 óta érvényben volt Werbőczy István Hármaskönyve, az a törvénykönyv, mely rögzítette a nép (nemesség) és a mindenki mást (nem nemeseket) magába foglaló plebsz fogalmakat. Mindenesetre a tordai ediktum után kétszáz évvel (1761-től) az erdélyi románok tökéletesen megértették a bibliai „Kérjetek és adatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek”  jelentését, így aztán a Habsburgok az unitus mellett az ortodox egyház működését is engedélyezték. Számomra bizarr, hogy bárki – etnikumtól függetlenül –, aki ilyen s olyan történelemmel teli helyen él, melyet nem teljesen értett meg, áldozatul eshet a képzelgésnek. Legalábbis a románok esetében a „megértést” könnyű mondani, de nehéz anélkül felállítani, hogy ne veszélyeztesd az egész építményt, melyet a történelem során következetes hamisításokkal hoztak létre, néha még olyan rendeletekkel is, mint amilyen az 1974. október 16-i 194. számú államtanácsi határozat (Kolozsvár napocásítása). Tudjuk, hogy van ez – elmozdítasz egy követ, és arra ébredsz, hogy az pont a zárókő volt…, így hát felmerül bennem, minek kellene valakinek a múlt árnyalatain törnie a fejét, amikor itt van nekünk a mindent megmagyarázó protokronizmus? Ennek segítségével egyszerűen minden világossá válik, mint a nap, a Würm-glaciálistól mostanáig. Az etruszko-pelaszgok és a földönkívüliekkel korcsosodó dákok csináltak belőlünk Umbilicus Mundi-t.
Így aztán sokak számára, akik a két szélsőséges elmélet (a kizárólag dák-római származás és a teljes mértékben Balkánról történt kései bevándorlás) közötti polémia szellemében nőttek fel, és akik közül egyesek még csak nem is hallottak közbülső tézisekről, megdöbbentő lehet felismerni, hogy a román etnogenézis jelenleg sem lépte túl az elméletek szintjét…
Ugyanilyen megdöbbenést okozna az is, ha megmondanák nekik, hogy Vitéz Mihályt (Mihai Viteazul), aki Rudolf császár nevében meghódította Erdélyt… magának, és aki kielégítette „minden óhaját”, nagyjából azt adva a székelyeknek, amit a románoktól elvett, csak olyan mértékben lehetne a Nagy Egyesülés előfutárának tekinteni, hogy az általa kezdeményezett, majd Basta és rablóbandája által folytatott évtizednyi megszakítás nélküli harc főleg a magyar lakosság számát csökkentette Erdély egyes részein.
Sajnos mindaddig, amíg hajthatatlanul az Ilie Ceauşescu, a hétosztályos „tudós” által meghatározott irányvonalat követjük, nehezen várható el, hogy egyesek ne mosolyogva döfjék oldalba egymást a könyökükkel, vagy ne mondják az arcunkba: „szegény fejetek, ti vagytok az egyedüli nép, mely nem ismeri a történelmét…”
Azt hiszem, ez nagy baj, mert szerintem népem többet érdemel, még akkor is, ha csak annyit veszünk figyelembe, hogy a történelemmel szembesülve elég erősnek, vagy ha úgy jobban tetszik, elég ügyesnek bizonyult.
* Boia L. (2002) Történelem és mítosz a román tudatban (Istorie şi mit în conştiinţa românească), Ed. Humanitas ** Ghitta O. – (2001) Egy egyház születése (Naşterea unei Biserici), Presa Universitară Clujeană, pag. 102.
Forrás: Corbiialbi.ro/ EuroCom.wordpress.com. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Fagyriasztás Székelyföldön
Sárga figyelmeztetést adtak ki a meteorológusok Bukarestre és 19 megyére, ami január 19-én 18 óra és január 21-én 10 óra között érvényes: Olténiában, Havasalföldön, illetve Erdély déli és keleti vidékein a hőmérők higanyszála -25 Celsius-fok alá is süllyedhet. Az Országos Meteorológiai Szolgálat által kiadott fagyriasztás Hargita, Kovászna, és Brassó megyére is vonatkozik. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Vlad Ţepeş a nyerő
Karóbahúzó Vlad (Vlad Țepeș) lenne annak a fiktív elnökválasztásnak a győztese Romániában, amelyen román történelmi személyiségekre lehetne szavazni, derül ki az Infopolitic kutatóközpont kedden közzétett felméréséből.
Az intézet rámutat: a felmérés célja, hogy árnyalja a romániai szavazók által elképzelt ideális államfő képét.
A szavazók 35 százaléka voksolna Vlad Țepeșre, 21 százalék Alexandru Ioan Cuzára, 18 százalék István vajdára (Ștefan cel Mare), 9 százalék pedig Mihály vajdára (Mihai Viteazu). A toplistán szerepel még Constantin Brâncoveanu és Decebal is, egyenként 6 százalékos támogatottsággal.
Vlad minden korcsoportban, mindkét nem esetében nyert. A férfiak azonban nagyobb százalékban (42) bizonyultak a karóbahúzó támogatóinak. Az RMDSZ szavazóinak 27 százaléka is a karóbahúzót választaná elnöknek, csaknem ugyanannyian, mint István vajdát, akit 26 százalékuk támogat. A baloldali szavazók 40, a jobboldaliak 33 százaléka adná voksát Havasalföld uralkodójára. Nyugati Jelen (Arad)