Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2015. február 19.
Ahol a koldus megfordul
Van egy mondás annak jelölésére, hogy elfogyott az út, ami több okból is történhet: kezdődik a havas, vagy mezőföldi zsákutca végén járunk, netán a településfüzér utolsó stációjához érkeztünk. Erre mondjuk, hogy ott a koldus is megfordul. Létezik ennek egy komorabb változata is, s erről szűkebb baráti köröm fotóalbumában már másfél évtizede csoportkép tanúskodik, anekdotával fűszerezve, ami egy kérdésbe sűrítve fogalmazza meg a sorsba való beletörődés, saját vackunk-életünk hiábavalóságáról szóló sirámaink lényegét és üzenetét.
A képen kis csoport vidámkodik egy falutábla alatt, netán pálinkás butykos is volt a kezében azoknak a primipilusoknak, akik Felsőháromszék épített örökségét indultak tanulmányozni azon a hétvégén. A falutáblán Hilib, az Ozsdola községhez tartozó falucska neve, a történet pedig egyszerű: arra járt egy csupa ránc nénike, aki látva a sok szemüveges városit, ránk kérdezett: Hová mennek, lelkem? – Hilibbe. – Hilibbe? Hát oda miért?
A kérdésben benne volt a saját életének rezüméje, némi értetlenséggel megfűszerezve, hogy vajon miféle látnivalót remél találni a pár száz lelkes falucskában ez a városi népség, hiszen onnan jöhettek, ahol biztosan több, érdekesebb a látnivaló.
Utólag visszagondolva jogos volt a kérdés, hiszen kirándulásunk idején már hozzáférhetők voltak annak a felmérésnek az adatai, amelyek szerint szociológusaink megjósolták: 2025-re 38,93 százalékkal csökken 2002-höz képest a 14 és 18 év közötti diákok száma – s csak ez Háromszéken öt, 400 fős iskolával jelent kevesebbet. Le kell még szögeznünk, hogy sem a kétezres évek elején, de még ma sem vagyunk felkészülve a migráció okozta fogyás mérésére, kezelésére. A világ pénzesebb fele pedig elszívja a képzett fiainkat, a legjobbakat, akik jó mesteremberek, hajlandók keményen dolgozni, tanultak, ambíciósak és akarnak valamit kezdeni az életükkel – képességeikkel arányosan. Elmennek, még akkor is, ha a politika erről nem akar tudomást venni. Márpedig nem akar: Románia vezetői úgy beszélnek arról a három millió, életük virágában Nyugat-Európa gazdaságait erősítő, oda társadalombiztosítást fizető aktív lakosról, mintha ők ki sem tették volna a lábukat az országból. „A statisztikai hivatal szerint megvan a húszmillió” – ebbe az abszurd mantrába bukott bele a legerősebb párt legerősebb embere az elnökválasztáson.
De kanyarodjunk vissza legalább addig a pontig, a kétezres évek elejéig, amikor már tudatosulnia kellett volna, hogy az iskolás korú magyar népesség megállíthatatlan fogyásával állunk szemben: a demográfiai trendek nem hazudnak, s erről már a napokban kézzelfogható bizonyítékok láttak napvilágot. Az illetékesek bejelentették, hogy Háromszéken öt év óta folyamatosan csökkent a gyereklétszám, a 2010/2011-es tanévhez képes jelenleg 2855 diákkal, vagyis 114 osztálynyi gyerekkel kevesebb jár iskolába! Mindezt tetézte a hír, hogy ősztől bezár Hilibben az iskola, amit egyes szerzők a falu halálaként minősítettek, az érintetteknek erről Bözödújfalu sorsa vagy az égei iskola legutóbbi, 1983-as bezárása, a Fehér megyei Tűr magyar nevű, de magyarul alig beszélő polgárai jutott az eszükbe. Joggal: az iskola bezárása katasztrófa egy-egy kis közösség számára.
Egyetlen kérdésre kell ma válaszolnunk, mert fölösleges azon vitatkozni, képes-e fenntartani egy kétszáz valahány lelkes falucska egy iskolát. Nem tud. A kérdés: ha tudomásul vettük egy szemünk láttára zajló katasztrófa meglétét, vagyis az iskolai népesség fogyását, ami elkerülhetetlenül iskolabezárásokhoz vezet, mit tettünk a helyzet kezelésére?
Mert ez a katasztrófa ma is zajlik, a fogyás következményeit a fejkvóta tetézi, márpedig iskolákat saját erőből fenntartani nem tudunk, holott ez lenne a kézenfekvő megoldás.
A közösségnek kellene kezébe vennie az iskolakérdést, és megtennie azt, amit a szűk esztendők és a helyzet diktál: az oktatás eredménye bármelyik ponton mérhető, tehát az alapokon, az alapképzésen nem spórolhatunk, a nyolcadik osztály után viszont kegyetlen szűrőt kell alkalmazni, és az elméleti középiskolákból elitképzőt teremteni, ahová a legjobb 20 százalék kerülhessen. Egy sor dolog megoldódna ezzel, hiszen a középiskolák maradék tanári karát is szűrni tudnánk dupla fizetésért, a fennmaradó pénzeket pedig kapnák a kicsik, mert az alapoktatás életre szóló, és a fogyó magyarság nem engedheti meg magának, hogy a 14. évüket betöltött ifjainak fele funkcionális analfabéta legyen. Ma még azok. S még itt vagyunk, habár 2025-re már egymillió alatt lesz a magyarság lélekszáma, tízévenként 200 ezres ritmusban fogyunk, tehát nem engedhetjük meg magunknak a luxust, hogy „kapálatlan” ifjakat engedjünk ki a fogyó iskolák padjaiból.
Willman Walter
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Van egy mondás annak jelölésére, hogy elfogyott az út, ami több okból is történhet: kezdődik a havas, vagy mezőföldi zsákutca végén járunk, netán a településfüzér utolsó stációjához érkeztünk. Erre mondjuk, hogy ott a koldus is megfordul. Létezik ennek egy komorabb változata is, s erről szűkebb baráti köröm fotóalbumában már másfél évtizede csoportkép tanúskodik, anekdotával fűszerezve, ami egy kérdésbe sűrítve fogalmazza meg a sorsba való beletörődés, saját vackunk-életünk hiábavalóságáról szóló sirámaink lényegét és üzenetét.
A képen kis csoport vidámkodik egy falutábla alatt, netán pálinkás butykos is volt a kezében azoknak a primipilusoknak, akik Felsőháromszék épített örökségét indultak tanulmányozni azon a hétvégén. A falutáblán Hilib, az Ozsdola községhez tartozó falucska neve, a történet pedig egyszerű: arra járt egy csupa ránc nénike, aki látva a sok szemüveges városit, ránk kérdezett: Hová mennek, lelkem? – Hilibbe. – Hilibbe? Hát oda miért?
A kérdésben benne volt a saját életének rezüméje, némi értetlenséggel megfűszerezve, hogy vajon miféle látnivalót remél találni a pár száz lelkes falucskában ez a városi népség, hiszen onnan jöhettek, ahol biztosan több, érdekesebb a látnivaló.
Utólag visszagondolva jogos volt a kérdés, hiszen kirándulásunk idején már hozzáférhetők voltak annak a felmérésnek az adatai, amelyek szerint szociológusaink megjósolták: 2025-re 38,93 százalékkal csökken 2002-höz képest a 14 és 18 év közötti diákok száma – s csak ez Háromszéken öt, 400 fős iskolával jelent kevesebbet. Le kell még szögeznünk, hogy sem a kétezres évek elején, de még ma sem vagyunk felkészülve a migráció okozta fogyás mérésére, kezelésére. A világ pénzesebb fele pedig elszívja a képzett fiainkat, a legjobbakat, akik jó mesteremberek, hajlandók keményen dolgozni, tanultak, ambíciósak és akarnak valamit kezdeni az életükkel – képességeikkel arányosan. Elmennek, még akkor is, ha a politika erről nem akar tudomást venni. Márpedig nem akar: Románia vezetői úgy beszélnek arról a három millió, életük virágában Nyugat-Európa gazdaságait erősítő, oda társadalombiztosítást fizető aktív lakosról, mintha ők ki sem tették volna a lábukat az országból. „A statisztikai hivatal szerint megvan a húszmillió” – ebbe az abszurd mantrába bukott bele a legerősebb párt legerősebb embere az elnökválasztáson.
De kanyarodjunk vissza legalább addig a pontig, a kétezres évek elejéig, amikor már tudatosulnia kellett volna, hogy az iskolás korú magyar népesség megállíthatatlan fogyásával állunk szemben: a demográfiai trendek nem hazudnak, s erről már a napokban kézzelfogható bizonyítékok láttak napvilágot. Az illetékesek bejelentették, hogy Háromszéken öt év óta folyamatosan csökkent a gyereklétszám, a 2010/2011-es tanévhez képes jelenleg 2855 diákkal, vagyis 114 osztálynyi gyerekkel kevesebb jár iskolába! Mindezt tetézte a hír, hogy ősztől bezár Hilibben az iskola, amit egyes szerzők a falu halálaként minősítettek, az érintetteknek erről Bözödújfalu sorsa vagy az égei iskola legutóbbi, 1983-as bezárása, a Fehér megyei Tűr magyar nevű, de magyarul alig beszélő polgárai jutott az eszükbe. Joggal: az iskola bezárása katasztrófa egy-egy kis közösség számára.
Egyetlen kérdésre kell ma válaszolnunk, mert fölösleges azon vitatkozni, képes-e fenntartani egy kétszáz valahány lelkes falucska egy iskolát. Nem tud. A kérdés: ha tudomásul vettük egy szemünk láttára zajló katasztrófa meglétét, vagyis az iskolai népesség fogyását, ami elkerülhetetlenül iskolabezárásokhoz vezet, mit tettünk a helyzet kezelésére?
Mert ez a katasztrófa ma is zajlik, a fogyás következményeit a fejkvóta tetézi, márpedig iskolákat saját erőből fenntartani nem tudunk, holott ez lenne a kézenfekvő megoldás.
A közösségnek kellene kezébe vennie az iskolakérdést, és megtennie azt, amit a szűk esztendők és a helyzet diktál: az oktatás eredménye bármelyik ponton mérhető, tehát az alapokon, az alapképzésen nem spórolhatunk, a nyolcadik osztály után viszont kegyetlen szűrőt kell alkalmazni, és az elméleti középiskolákból elitképzőt teremteni, ahová a legjobb 20 százalék kerülhessen. Egy sor dolog megoldódna ezzel, hiszen a középiskolák maradék tanári karát is szűrni tudnánk dupla fizetésért, a fennmaradó pénzeket pedig kapnák a kicsik, mert az alapoktatás életre szóló, és a fogyó magyarság nem engedheti meg magának, hogy a 14. évüket betöltött ifjainak fele funkcionális analfabéta legyen. Ma még azok. S még itt vagyunk, habár 2025-re már egymillió alatt lesz a magyarság lélekszáma, tízévenként 200 ezres ritmusban fogyunk, tehát nem engedhetjük meg magunknak a luxust, hogy „kapálatlan” ifjakat engedjünk ki a fogyó iskolák padjaiból.
Willman Walter
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2015. február 21.
Az impériumváltás évei Háromszéken (1918–1920)
1918 végén a Székelyföld volt az a régió, ahol a román hatalomátvétel a legkorábban bekövetkezett. Az impériumváltás és az azt követő román berendezkedés eseményei ma már egyre több helytörténeti munka tárgyát képezik. A magyar, illetve a román történetírás eltérő viszonyulása az impériumváltás történetéhez, a gyakran felbukkanó sztereotípiák, mítoszok szükségessé teszik a majdnem száz évvel ezelőtt lezajlott események további kutatását.
A budapesti események, az őszirózsás forradalom, illetve a fegyverszüneti tárgyalások híre a háromszéki közvéleményt is izgalomba hozta. 1918. november 3-án megalakult Háromszék Vármegye Nemzeti Tanácsa, melynek elnöke dr. Király Aladár főispán, a titkára pedig Zayzon Ferenc főgimnáziumi tanár lett. A következő napon a vármegyeházán megtartott népgyűlésen döntés született a vármegyei tanács kiegészítéséről 35 taggal, valamint a nemzeti tanácsok megalakításáról járási szinten. Ezek a következők voltak: I. Kézdivásárhely, elnök: dr. Silveszter Ferenc gimnáziumi tanár; II. Kézdivásárhely járás, Megyaszay Mihály felsőcsernátoni református lelkész; III. Orbai járás, Szombathy István; IV. Nagyborosnyói szolgabírói kirendeltség, Kovács Árpád református lelkész; V. Sepsi járás, dr. Kiss Árpád ügyvéd; VI. Nagyajtai járás, dr. Ferenczy Géza. (Székely Nép – továbbiakban SzN –, 1918. nov. 6.) A hazatérő katonák, a háborús évektől megviselt lakosság egy része megpróbálta kihasználni a zavarodott helyzetet, így egyre több fosztogatásra, összetűzésre került sor, főleg a falvakban. Veszélyes helyzet alakult ki Előpatakon és Árapatakon, ahol a két falu román lakossága november 6-án és 7-én több embert megtámadott és kirabolt. (SzN, 1918. nov. 9.) A Háromszéki Nemzeti Tanácsnak, amelybe korábban több görög-keleti lelkészt is bevontak, gyors és erélyes intézkedések révén – 1918. november 6-án a vármegye területén statáriumot rendeltek el – sikerült a helyzetet normalizálnia. November 10-én megalakult a nemzetőrség első két százada. Ugyanakkor a nyugalom fokozottabb biztosítása érdekében a Nemzeti Tanács lovas őrjáratok felállítását is elrendelte. Az 1918. november 13-án Belgrádban megkötött katonai konvenció, mely előírta, hogy a magyar kormány köteles kiüríteni a Szamos folyásától keletre, valamint a Maros vonalától délre eső erdélyi és bánsági területeket, valamint Bácskát és Drávaközt, nyilvánvalóvá tette, hogy a román megszállás elkerülhetetlen. Az első román egységek már november 12-én kezdtek beszivárogni Székelyföldre. A Kézdivásárhelyi Nemzeti Tanács november 18-ai jelentésében arról számol be, hogy a határ román oldalán nagyszámú haderőt vonultattak fel, és időnként román járőregységek jelennek meg magyar területen. A magyar kormány csak november végén tett néhány erőtlen lépést a román egységek beszivárgásának megfékezésére, így több erdélyi városba, köztük Sepsiszentgyörgyre karhatalmat rendeltek. Ezek az intézkedések azonban nem bizonyultak eredményesnek. A Miniszteri Fegyverszüneti Bizottságnak küldött jelentés szerint Szentgyörgyön már a magyar lakosság körében is toborzott a román hadsereg, természetesen eredménytelenül. (Raffay Ernő: Erdély 1918–1919-ben, Magvető Kiadó, Budapest, 1987, 135–140., 336.) Többen követelték, hogy a Nemzeti Tanács még a románok bejövetele előtt ürítse ki a katonai raktárakat, és az ott felhalmozott értékeket árusítsa ki a lakosságnak, az innen származó bevételt pedig fordítsa a nemzetőrség fenntartására. Az őszirózsás forradalom egyik következménye volt a szociáldemokrata mozgalom megerősödése is. November 14-én a Szociáldemokrata Párt sepsiszentgyörgyi tagozata a városi díszteremben tartott népgyűlést. A Daragics József elnöklete alatt lezajlott gyűlésen több felszólaló élesen támadta a városvezetést, valamint a Nemzeti Tanács működését. A gyűlésen határozati javaslatot fogadtak el, amelyben követelték, hogy a Nemzeti Tanács tagjainak fele a munkásság köréből kerüljön ki, illetve adjanak át egy elnöki tisztséget. A határozat visszautasítása esetére kilátásba helyezték a polgári pártokkal és a nemzetőrséggel való kapcsolat megszakítását. (SzN, 1918. nov. 16.) November végén a még meg nem szállt területek küldöttei tartottak népgyűlést Kézdivásárhelyen, ahol a következő határozati javaslatot fogadták el: ,,1. A székely nemzet ragaszkodik Magyarország területi épségéhez, a nemzetiségek önkormányzata mellett és fenntartandó államegységhez. 2. Bármely eshetőségre is készen állva már most megállapítja, hogy a székelység jóval a honfoglalás előtt, mint szabad nemzet, itt székelt a Keleti-Kárpátok lábánál, és hazaszerető őseinket mint ilyen fogadta, velük a történelem folyamán testvéri kapcsolatba lépett, azonban sajátos nemzeti egyéniségét, tiszta jogegyenlőségen felépült népuralmi alkotmánytervezetét – úgyszólván végig a ’48-as teljes unióig – híven megőrizte. 3. Ez alapon minden erejéből tiltakozik a magyar egységből való kiszakítás, idegen államtesthez való csatolás gondolata ellen is. 4. Másfél ezer éves léte történelmi jogának birtokában Isten és a nagyvilág ítélőszéke, a békekonferencia előtt ezennel bejelenti igényeit az önrendelkezési jog alkalmazása tárgyában. 5. E tekintetben csatlakozik az Országos Székely Nemzeti Tanácshoz, s felkér minden székelyt, hogy igaz érdekeink megvédelmezésére haladék nélkül egybeseregeljék.” (Mikes Imre: Erdély útja Nagymagyarországtól Nagyromániáig, Kaláka Könyvek, Sepsiszentgyörgy, 1996, 152–153.) Háromszék tényleges katonai megszállására 1918. december első felében került sor. Sepsiszentgyörgyön az első román egységek – 120 főnyi katona Dumitru Ţigojan százados vezetése alatt – 1918. december 6-án jelentek meg. Azonnal lefoglalták a katonai raktárakat, elrendelték a fegyverek beszolgáltatását, a nemzetőrség feloszlatását. A Székely Nemzeti Múzeum épületét, amelyben már 1917 márciusától katonai járványkórház működött, a román katonaság hasonló célokra foglalta le. Néhány nappal később a vármegye másik városát, Kézdivásárhelyt is megszállták a Csíkszereda felől érkező román alakulatok. A román hadsereg első alakulatainak megjelenése a vármegye székhelyén elkeserítette a lakosságot. Egyesek fegyvert fogtak a megszálló csapatok ellen. December 17-én egy Mihály István végrehajtó által vezetett csoport és a román katonák között fegyveres összetűzésre került sor. A vérengzést végül dr. Király Aladár főispán személyes közbelépése akadályozta meg. A csoport vezetőjét a rendőrség letartóztatta, majd átadta a román parancsnokságnak. Erre az incidensre hivatkozva a román parancsnokság bevezette a cenzúrát, a 20 órai zárórát, megtiltotta a vendéglőkben az alkohollal való kiszolgálást, és elrendelte, hogy az idegeneknek be kell jelentkezniük a hatóságoknál. (SzN, 1918. dec. 18)
MÁR ISTVÁN
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
1918 végén a Székelyföld volt az a régió, ahol a román hatalomátvétel a legkorábban bekövetkezett. Az impériumváltás és az azt követő román berendezkedés eseményei ma már egyre több helytörténeti munka tárgyát képezik. A magyar, illetve a román történetírás eltérő viszonyulása az impériumváltás történetéhez, a gyakran felbukkanó sztereotípiák, mítoszok szükségessé teszik a majdnem száz évvel ezelőtt lezajlott események további kutatását.
A budapesti események, az őszirózsás forradalom, illetve a fegyverszüneti tárgyalások híre a háromszéki közvéleményt is izgalomba hozta. 1918. november 3-án megalakult Háromszék Vármegye Nemzeti Tanácsa, melynek elnöke dr. Király Aladár főispán, a titkára pedig Zayzon Ferenc főgimnáziumi tanár lett. A következő napon a vármegyeházán megtartott népgyűlésen döntés született a vármegyei tanács kiegészítéséről 35 taggal, valamint a nemzeti tanácsok megalakításáról járási szinten. Ezek a következők voltak: I. Kézdivásárhely, elnök: dr. Silveszter Ferenc gimnáziumi tanár; II. Kézdivásárhely járás, Megyaszay Mihály felsőcsernátoni református lelkész; III. Orbai járás, Szombathy István; IV. Nagyborosnyói szolgabírói kirendeltség, Kovács Árpád református lelkész; V. Sepsi járás, dr. Kiss Árpád ügyvéd; VI. Nagyajtai járás, dr. Ferenczy Géza. (Székely Nép – továbbiakban SzN –, 1918. nov. 6.) A hazatérő katonák, a háborús évektől megviselt lakosság egy része megpróbálta kihasználni a zavarodott helyzetet, így egyre több fosztogatásra, összetűzésre került sor, főleg a falvakban. Veszélyes helyzet alakult ki Előpatakon és Árapatakon, ahol a két falu román lakossága november 6-án és 7-én több embert megtámadott és kirabolt. (SzN, 1918. nov. 9.) A Háromszéki Nemzeti Tanácsnak, amelybe korábban több görög-keleti lelkészt is bevontak, gyors és erélyes intézkedések révén – 1918. november 6-án a vármegye területén statáriumot rendeltek el – sikerült a helyzetet normalizálnia. November 10-én megalakult a nemzetőrség első két százada. Ugyanakkor a nyugalom fokozottabb biztosítása érdekében a Nemzeti Tanács lovas őrjáratok felállítását is elrendelte. Az 1918. november 13-án Belgrádban megkötött katonai konvenció, mely előírta, hogy a magyar kormány köteles kiüríteni a Szamos folyásától keletre, valamint a Maros vonalától délre eső erdélyi és bánsági területeket, valamint Bácskát és Drávaközt, nyilvánvalóvá tette, hogy a román megszállás elkerülhetetlen. Az első román egységek már november 12-én kezdtek beszivárogni Székelyföldre. A Kézdivásárhelyi Nemzeti Tanács november 18-ai jelentésében arról számol be, hogy a határ román oldalán nagyszámú haderőt vonultattak fel, és időnként román járőregységek jelennek meg magyar területen. A magyar kormány csak november végén tett néhány erőtlen lépést a román egységek beszivárgásának megfékezésére, így több erdélyi városba, köztük Sepsiszentgyörgyre karhatalmat rendeltek. Ezek az intézkedések azonban nem bizonyultak eredményesnek. A Miniszteri Fegyverszüneti Bizottságnak küldött jelentés szerint Szentgyörgyön már a magyar lakosság körében is toborzott a román hadsereg, természetesen eredménytelenül. (Raffay Ernő: Erdély 1918–1919-ben, Magvető Kiadó, Budapest, 1987, 135–140., 336.) Többen követelték, hogy a Nemzeti Tanács még a románok bejövetele előtt ürítse ki a katonai raktárakat, és az ott felhalmozott értékeket árusítsa ki a lakosságnak, az innen származó bevételt pedig fordítsa a nemzetőrség fenntartására. Az őszirózsás forradalom egyik következménye volt a szociáldemokrata mozgalom megerősödése is. November 14-én a Szociáldemokrata Párt sepsiszentgyörgyi tagozata a városi díszteremben tartott népgyűlést. A Daragics József elnöklete alatt lezajlott gyűlésen több felszólaló élesen támadta a városvezetést, valamint a Nemzeti Tanács működését. A gyűlésen határozati javaslatot fogadtak el, amelyben követelték, hogy a Nemzeti Tanács tagjainak fele a munkásság köréből kerüljön ki, illetve adjanak át egy elnöki tisztséget. A határozat visszautasítása esetére kilátásba helyezték a polgári pártokkal és a nemzetőrséggel való kapcsolat megszakítását. (SzN, 1918. nov. 16.) November végén a még meg nem szállt területek küldöttei tartottak népgyűlést Kézdivásárhelyen, ahol a következő határozati javaslatot fogadták el: ,,1. A székely nemzet ragaszkodik Magyarország területi épségéhez, a nemzetiségek önkormányzata mellett és fenntartandó államegységhez. 2. Bármely eshetőségre is készen állva már most megállapítja, hogy a székelység jóval a honfoglalás előtt, mint szabad nemzet, itt székelt a Keleti-Kárpátok lábánál, és hazaszerető őseinket mint ilyen fogadta, velük a történelem folyamán testvéri kapcsolatba lépett, azonban sajátos nemzeti egyéniségét, tiszta jogegyenlőségen felépült népuralmi alkotmánytervezetét – úgyszólván végig a ’48-as teljes unióig – híven megőrizte. 3. Ez alapon minden erejéből tiltakozik a magyar egységből való kiszakítás, idegen államtesthez való csatolás gondolata ellen is. 4. Másfél ezer éves léte történelmi jogának birtokában Isten és a nagyvilág ítélőszéke, a békekonferencia előtt ezennel bejelenti igényeit az önrendelkezési jog alkalmazása tárgyában. 5. E tekintetben csatlakozik az Országos Székely Nemzeti Tanácshoz, s felkér minden székelyt, hogy igaz érdekeink megvédelmezésére haladék nélkül egybeseregeljék.” (Mikes Imre: Erdély útja Nagymagyarországtól Nagyromániáig, Kaláka Könyvek, Sepsiszentgyörgy, 1996, 152–153.) Háromszék tényleges katonai megszállására 1918. december első felében került sor. Sepsiszentgyörgyön az első román egységek – 120 főnyi katona Dumitru Ţigojan százados vezetése alatt – 1918. december 6-án jelentek meg. Azonnal lefoglalták a katonai raktárakat, elrendelték a fegyverek beszolgáltatását, a nemzetőrség feloszlatását. A Székely Nemzeti Múzeum épületét, amelyben már 1917 márciusától katonai járványkórház működött, a román katonaság hasonló célokra foglalta le. Néhány nappal később a vármegye másik városát, Kézdivásárhelyt is megszállták a Csíkszereda felől érkező román alakulatok. A román hadsereg első alakulatainak megjelenése a vármegye székhelyén elkeserítette a lakosságot. Egyesek fegyvert fogtak a megszálló csapatok ellen. December 17-én egy Mihály István végrehajtó által vezetett csoport és a román katonák között fegyveres összetűzésre került sor. A vérengzést végül dr. Király Aladár főispán személyes közbelépése akadályozta meg. A csoport vezetőjét a rendőrség letartóztatta, majd átadta a román parancsnokságnak. Erre az incidensre hivatkozva a román parancsnokság bevezette a cenzúrát, a 20 órai zárórát, megtiltotta a vendéglőkben az alkohollal való kiszolgálást, és elrendelte, hogy az idegeneknek be kell jelentkezniük a hatóságoknál. (SzN, 1918. dec. 18)
MÁR ISTVÁN
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. február 21.
Sike Lajos: A mi bukaresti emberünk
Tegnap, február 20-án 88 esztendős korában elhunyt dr. Czédly József közgazdász, a bukaresti magyarság egyik huszadik századi kiemelkedő személyisége. Életútjáról, cselekedeteiről beszéljen az az 1999-es riport, amit Sike Lajos írt róla a Romániai Magyar Szó rendszerváltás utáni sorozata 3000. – ünnepi – lapszámába. Az írás szövegén nem változtattunk, csupán az ünnepi számra vonatkozó befejező mondatot hagytuk el.
Jó két éve a szenzáció erejével hatott, hogy Bukarestbe magyar alprefektust nevezett ki a kormány. Akkor minden valamirevaló lap írt róla, azóta csönd. Czédly József végzi a dolgát. Hogy miként, ez az alábbiakban kiderülhet. Előbb lássuk a pályát, mely őt ide röpítette. Röpítette? Ez is mindjárt tisztázódik. Bevezetésként még annyit: Czédly József, a Duna-csatornát kétszer megjárt magyar jogász és közgazdász nem is olyan rég inkább hitte volna – ha mondják –, hogy a Hawaii-szigetek fővárosában, Honoluluban lesz polgármester, mint Bukarestben alprefektus, vagyis a kormány második képviselője!
Először 48-ért, utána 56-ért vitték… vízre!
A hazai “fényes szellők” nemzedékéhez tartozik. 1948-ban végezte a kolozsvári Bolyai Egyetem jog- és jogtudományi karát. Nem csak ő, sokan hitték akkor, hogy lesz ebben az országban valamilyen demokrácia. Bár már akkor… De ne vágjunk a dolgok elébe. Több kínálat közül Bukarestet választotta, többnyire azzal az indokkal, hogy két- három év alatt itt tökéletesen megtanul románul. Aztán egy életre itt ragadt, leszámítva a kényszerű kitérőket. A Magyar Népi Szövetség dokumentációs osztályát vezette. (Nem akárki, Kacsó Sándor volt akkor a szövetség elnöke). Két év múlva, 1950 nyarán, mint sok magyar értelmiségit, őt is a Duna–Fekete-tenger csatorna építőtelepére hurcolták. Mi volt a bűne? Még egyetemistaként ellenezte, hogy a Bolyait és a Babest egyesítsék. Többen már akkor sejtették: nem lesz az ilyen egyesítéseknek jó vége! És igazuk volt. De meg azt is felrótták neki, hogy a Magyar Népi Szövetségnél az 1848-49-es forradalom és szabadságharc 100. évfordulóján belejavított az ünnepi irányelvekbe, melynek “fent” megszerkesztett változatában több szó esett a “felszabadító szovjet hadsereg” dicsőítéséről, mint az egész 48- ról, benne Petőfiről, Kossuthról és a többiekről.
– A sors kiszámíthatatlansága, de számomra mégis kedvező alakulása okán három év múlva innen rövidebb időre a szászmedgyesi edénygyárhoz, majd a Földművelésügyi Minisztériumba kerültem!
– Jól értettem: a Duna-csatornától mindjárt fel a minisztériumba? A mélyből a csúcsra? Mit “követett” el?
– Volt a csatornánál egy nagyszerű román- zsidó ember. Haimer Samuila, az építkezések helyettes-főmérnöke, aki felfedezte, hogy nemcsak a lapátoláshoz értek, hanem a munkaszervezéshez is. Megszerveztem és rendszerbe foglaltam a föld elszállítását. Ez annyira tetszett neki, hogy 1953- ban Medgyesről mindjárt felhozott Bukarestbe. Először a Földművelésügyi Minisztérium beruházási, majd a talajjavítási főigazgatóságán dolgoztam. Aztán 56-ban megint zuhantam, ha csak pár hónapra is, ismét vízre kerültem. A minisztériumban is külön gyűlésen kellett elítélni a pesti “ellenforradalmat”. Engem is megkértek, mondjam el véleményemet, hisz magyar vagyok, jobban ismerhetem a dolgokat! El is mondtam, hogy nem éppen úgy zajlottak a dolgok, ahogy a romániai lapok írják, s nem is volt olyan nagyon ellenforradalom! A következmény nem maradt el. Örülhettem, hogy végül csak néhány hónapig kellett dolgoznom a borceai rizstelep építésénél. Az ottani igazgató szintén felismerte, hogy nemcsak a lapátoláshoz értek, és visszahozott Bukarestbe a Földművelésügyi Minisztérium egyik vállalatához, ahonnan 67-ben megint bekerültem a minisztériumhoz. Ott dolgoztam a talajjavítási osztályon egészen 1991-ig, nyugdíjazásomig. Már nyugdíjasként hívtak az RMDSZ gazdasági igazgatóságára. Sokkal többen mondják: “derék magyar”, mint “nyavalyás bozgor”
1992-ben három RMDSZ-képviselő jutott be a 72 tagú bukaresti tanácsba, köztük Czédly József. Valljuk be, ez messze jobb eredmény, mint amennyi a fővárosban élő magyarok számából következne. Mint ahogy az sem csekélység, hogy a “legpénzesebb” posztra, vagyis az önkormányzat pénzügyi bizottságának elnöki székébe Czédly Józsefet emelték. Ez aztán megpecsételte hősünk további sorsát, mert négy év alatt a helyi közigazgatás pénzügyi-gazdasági ügyeinek intézésében olyan tapasztalatra tett szert, hogy 1996 őszén, amikor az RMDSZ a választási eredmények jóvoltából kormányzati tényező lett, és a helyek elosztásánál az is felmerült, hogy legyen Bukarestben is egy magyar alprefektus, egyből rámutattak!
– Hány alprefektusa van a fővárosnak?
– Csak kettő! Én, mondanom sem kell, pénzügyi-gazdasági problémákkal foglalkozom és a földtörvény alkalmazásával.
– Tehát a magyar alprefektus “földet osztogat” Bukarestben! Hogy nyeli ezt le a főváros abszolút többségi lakossága?
– Elég jól elviseli. Mondhatom, sokkal jobban, mint gondoltam volna. Ma már jóval többen mondják nekem, hogy “derék magyar”, mint azt, hogy “nyavalyás bozgor”. Ez utóbbit is mindössze háromszor- négyszer vágták a fejemhez, olyanok, akiknek kérését nem tudtam teljesíteni, mert nem volt törvényes. De többen visszajöttek gratulálni, akiknek már rég elfelejtett ügyét, még 1991-ben vagy 92-ben letett kérvényét kedvezően válaszoltam meg, köztük több korábban elfektetett kérést. Volt, aki nem győzött hálálkodni: tudtam, hogy a magyarok rendes emberek és megoldják az ügyemet… Az igazsághoz tartozik, hogy én bevezettem a számítógépes nyilvántartást, minden adatot, kérvényt, ügyet számítógépre tettem (korábban nem volt ilyen), s ezzel hihetetlenül felgyorsult az ügyvitel és ügyintézés, szerintem mintegy tízszeresére, amit érzékelnek az emberek is. Ez nagyon jó, mert híre ment, hogy előnyösen változtak a dolgok.
– Milyen földek visszaadásáról van szó a fővárosban?
– Azokról a bizonyos beltelkekről, amelyeket önkényesen elvettek tulajdonosaiktól. Ahová blokkot építettek, azt nem adják vissza, hisz az átment azok nevére, akik az állami tömbházat megvásárolták, az egykori telektulajdonos kárpótlásáról egy új törvénynek kell gondoskodnia. Ám a beépítetlen telkek vagy az egykori kertes házak szabad területe visszajár. És vissza is igénylik sokan, köztük azok is, akik évtizedek óta külföldön élnek, de nem mondtak le román állampolgárságukról, hisz Bukarestben egy jobb telek komoly vagyont jelent. Eddig közel 40 ezer telekvisszajuttatási kérvényt írtam alá, bíráltam el kedvezően.
“Én, Kovács Sorin bukaresti születésű lakos…”
– Furdal a kíváncsiság: hány lehet ebből a negyvenezerből a szerencsés magyar? Hisz ismeretes, hogy Bukarestnek jelentős magyar iparos- és kereskedőrétege volt már a századfordulón. A későbbi építők, de még a székely cselédlányok közül is többen letelepedtek, ide nősültek, mentek férjhez és jelentős vagyont hagytak utódaikra!
– Csak következtetni tudok, mert ilyenféle statisztikát már hivatalom miatt sem vezethetek. Többnyire a nevekből következtetek, meg abból is, ahogyan megszólítanak, mert sok bukaresti magyar tudja, ki vagyok, kinek a jóvoltából lettem alprefektus. A Kovács Sorin név – elég sok van ilyen – már csak a származásra utalk, pláne, ha születési helyként a fővárost nevezi meg. De a csíki, háromszéki, brassói, vásárhelyi, szatmári születésű Kovács, Szabó, Szilágyi, Varga már mást is kifejez, kifejezhet. A kérdésre válaszolva, becslésem szerint, a negyvenezer közül 200-250 a szerencsés magyar, aki visszakapta egykor elvett bukaresti telkét.
Ez nem lebecsülendő szám, még akkor sem, ha ezek a visszajuttatott telkek nem a Diadalív környékén, és nem is a történelmi városmagban, hanem inkább a kertes külvárosokban találhatók. Mint minden metropolisban, az ilyen csöndesebb helyek akkor értékelődnek fel igazán, amikor a módosabb polgárok kihúzódnak az egyre zsúfoltabb és lármásabb belvárosból. Kérdésemre az alprefektus úr (domnu subprefect) csökkenő bukaresti magyarságról beszél, jó, ha tízezren vallják még magukat magyarnak. Többen megkeresik ügyes- bajos problémáikkal. Csaknem rendszeresen találkozik velük fogadónapjai alkalmával is. Ha tud, ha erre törvényes lehetőség van, segít rajtuk, úgyis, hogy tanácsot ad, mit ne csináljanak!
– Csakugyan, mit ne csináljanak?
– Az ügyvédek beleviszik őket olyan ügyekbe is, amelyeket még nem lehet a törvény által orvosolni. Például, amint említettem, a blokkal beépített telek nem jár vissza, még kárpótlást sem adnak érte. Mégis egyes ügyvédek jó pénzért vállalják, hogy “visszaszerzik”. Beindítják a pert, aztán nem lesz semmi. Persze, az ilyesmitől mindenkit óvok.
– A magyar vállalkozók, akik Bukarestben szeretnének üzleti kapcsolatot létesíteni, meg- megkeresik?
– Nem sokan, de jönnek páran. A vállalkozással kapcsolatos dolgok inkább a polgármesteri hivatalra tartoznak. Akik benyitnak hozzám, főleg olyanok, akik már Erdélyben ott vannak, de szeretnének Bukarestbe is betörni, azok inkább azzal a szándékkal, hogy “mutassam már” nekik: melyik a polgármester ajtaja!… Szóval, vezessem be őket, mert ugye mifelénk egy kis ismeretség sosem árt!
Még a Ceausescu család is beadvánnyal kereste meg!
Czédly József azt a nagyobb, jelképes ajtót, a román–magyar kapcsolatok ajtaját is igyekszik a maga posztján mind tágasabbra nyitni. Nem kis része van abban, hogy magyar–román–olasz együttműködésben létrejött egy üzlet 100 trolibusz közös (Ikarusz–Ansaldo–Astra) gyártására, Bukarest számára (az összeszerelés Aradon történt). Az elegáns zöld színű trolibuszok már futnak a főváros utcáin. Az első trolit Göncz Árpád indította be a múlt nyáron, bukaresti útja alkalmával, ott volt mellette Czédly József is. További száz darabot az idén és jövőre várnak.
Végül arra kérem az alprefektust (aki az RMSZ- kiadó Transil Részvénytársaság megválasztott főkönyvvizsgálója, de másért is beugrik a szerkesztőségbe), mondjon egy- két történetet, hisz hivatali szobájába sokféle ember bekopog, sokféle kérvényt tesznek asztalára. Nem kell sokat gondolkoznia, hisz több ismert művész, közéleti személyiség, politikus vagy azok hozzátartozói eljutnak hozzá valamilyen módon, pláne, ha telket igényelnek vissza! Több nevet említett, köztük az Adrian Nastaséét, akinek apósa az ő aláírásával kapta meg egykor elvett telkének új birtoklevelét.
Akár a történelem fintorának is vehetjük, hogy a bennünket különösen gyűlölő diktátor-család két tagjának, Ioan Ceausescunk és nővérének Czédly József írta alá a birtokba való helyezéssel kapcsolatos még régebbi beadványát. Törvényesen visszajáró, öröklésből származó telekről volt szó. N.C. megfordulna a sírjában, ha megtudná: minden ellenünk elkövetett tette ellenére maradtunk annyian, hogy még Bukarest egyik fontos posztjára is jusson egy emberünk. (…)
kafe.hhrf.otg
Tegnap, február 20-án 88 esztendős korában elhunyt dr. Czédly József közgazdász, a bukaresti magyarság egyik huszadik századi kiemelkedő személyisége. Életútjáról, cselekedeteiről beszéljen az az 1999-es riport, amit Sike Lajos írt róla a Romániai Magyar Szó rendszerváltás utáni sorozata 3000. – ünnepi – lapszámába. Az írás szövegén nem változtattunk, csupán az ünnepi számra vonatkozó befejező mondatot hagytuk el.
Jó két éve a szenzáció erejével hatott, hogy Bukarestbe magyar alprefektust nevezett ki a kormány. Akkor minden valamirevaló lap írt róla, azóta csönd. Czédly József végzi a dolgát. Hogy miként, ez az alábbiakban kiderülhet. Előbb lássuk a pályát, mely őt ide röpítette. Röpítette? Ez is mindjárt tisztázódik. Bevezetésként még annyit: Czédly József, a Duna-csatornát kétszer megjárt magyar jogász és közgazdász nem is olyan rég inkább hitte volna – ha mondják –, hogy a Hawaii-szigetek fővárosában, Honoluluban lesz polgármester, mint Bukarestben alprefektus, vagyis a kormány második képviselője!
Először 48-ért, utána 56-ért vitték… vízre!
A hazai “fényes szellők” nemzedékéhez tartozik. 1948-ban végezte a kolozsvári Bolyai Egyetem jog- és jogtudományi karát. Nem csak ő, sokan hitték akkor, hogy lesz ebben az országban valamilyen demokrácia. Bár már akkor… De ne vágjunk a dolgok elébe. Több kínálat közül Bukarestet választotta, többnyire azzal az indokkal, hogy két- három év alatt itt tökéletesen megtanul románul. Aztán egy életre itt ragadt, leszámítva a kényszerű kitérőket. A Magyar Népi Szövetség dokumentációs osztályát vezette. (Nem akárki, Kacsó Sándor volt akkor a szövetség elnöke). Két év múlva, 1950 nyarán, mint sok magyar értelmiségit, őt is a Duna–Fekete-tenger csatorna építőtelepére hurcolták. Mi volt a bűne? Még egyetemistaként ellenezte, hogy a Bolyait és a Babest egyesítsék. Többen már akkor sejtették: nem lesz az ilyen egyesítéseknek jó vége! És igazuk volt. De meg azt is felrótták neki, hogy a Magyar Népi Szövetségnél az 1848-49-es forradalom és szabadságharc 100. évfordulóján belejavított az ünnepi irányelvekbe, melynek “fent” megszerkesztett változatában több szó esett a “felszabadító szovjet hadsereg” dicsőítéséről, mint az egész 48- ról, benne Petőfiről, Kossuthról és a többiekről.
– A sors kiszámíthatatlansága, de számomra mégis kedvező alakulása okán három év múlva innen rövidebb időre a szászmedgyesi edénygyárhoz, majd a Földművelésügyi Minisztériumba kerültem!
– Jól értettem: a Duna-csatornától mindjárt fel a minisztériumba? A mélyből a csúcsra? Mit “követett” el?
– Volt a csatornánál egy nagyszerű román- zsidó ember. Haimer Samuila, az építkezések helyettes-főmérnöke, aki felfedezte, hogy nemcsak a lapátoláshoz értek, hanem a munkaszervezéshez is. Megszerveztem és rendszerbe foglaltam a föld elszállítását. Ez annyira tetszett neki, hogy 1953- ban Medgyesről mindjárt felhozott Bukarestbe. Először a Földművelésügyi Minisztérium beruházási, majd a talajjavítási főigazgatóságán dolgoztam. Aztán 56-ban megint zuhantam, ha csak pár hónapra is, ismét vízre kerültem. A minisztériumban is külön gyűlésen kellett elítélni a pesti “ellenforradalmat”. Engem is megkértek, mondjam el véleményemet, hisz magyar vagyok, jobban ismerhetem a dolgokat! El is mondtam, hogy nem éppen úgy zajlottak a dolgok, ahogy a romániai lapok írják, s nem is volt olyan nagyon ellenforradalom! A következmény nem maradt el. Örülhettem, hogy végül csak néhány hónapig kellett dolgoznom a borceai rizstelep építésénél. Az ottani igazgató szintén felismerte, hogy nemcsak a lapátoláshoz értek, és visszahozott Bukarestbe a Földművelésügyi Minisztérium egyik vállalatához, ahonnan 67-ben megint bekerültem a minisztériumhoz. Ott dolgoztam a talajjavítási osztályon egészen 1991-ig, nyugdíjazásomig. Már nyugdíjasként hívtak az RMDSZ gazdasági igazgatóságára. Sokkal többen mondják: “derék magyar”, mint “nyavalyás bozgor”
1992-ben három RMDSZ-képviselő jutott be a 72 tagú bukaresti tanácsba, köztük Czédly József. Valljuk be, ez messze jobb eredmény, mint amennyi a fővárosban élő magyarok számából következne. Mint ahogy az sem csekélység, hogy a “legpénzesebb” posztra, vagyis az önkormányzat pénzügyi bizottságának elnöki székébe Czédly Józsefet emelték. Ez aztán megpecsételte hősünk további sorsát, mert négy év alatt a helyi közigazgatás pénzügyi-gazdasági ügyeinek intézésében olyan tapasztalatra tett szert, hogy 1996 őszén, amikor az RMDSZ a választási eredmények jóvoltából kormányzati tényező lett, és a helyek elosztásánál az is felmerült, hogy legyen Bukarestben is egy magyar alprefektus, egyből rámutattak!
– Hány alprefektusa van a fővárosnak?
– Csak kettő! Én, mondanom sem kell, pénzügyi-gazdasági problémákkal foglalkozom és a földtörvény alkalmazásával.
– Tehát a magyar alprefektus “földet osztogat” Bukarestben! Hogy nyeli ezt le a főváros abszolút többségi lakossága?
– Elég jól elviseli. Mondhatom, sokkal jobban, mint gondoltam volna. Ma már jóval többen mondják nekem, hogy “derék magyar”, mint azt, hogy “nyavalyás bozgor”. Ez utóbbit is mindössze háromszor- négyszer vágták a fejemhez, olyanok, akiknek kérését nem tudtam teljesíteni, mert nem volt törvényes. De többen visszajöttek gratulálni, akiknek már rég elfelejtett ügyét, még 1991-ben vagy 92-ben letett kérvényét kedvezően válaszoltam meg, köztük több korábban elfektetett kérést. Volt, aki nem győzött hálálkodni: tudtam, hogy a magyarok rendes emberek és megoldják az ügyemet… Az igazsághoz tartozik, hogy én bevezettem a számítógépes nyilvántartást, minden adatot, kérvényt, ügyet számítógépre tettem (korábban nem volt ilyen), s ezzel hihetetlenül felgyorsult az ügyvitel és ügyintézés, szerintem mintegy tízszeresére, amit érzékelnek az emberek is. Ez nagyon jó, mert híre ment, hogy előnyösen változtak a dolgok.
– Milyen földek visszaadásáról van szó a fővárosban?
– Azokról a bizonyos beltelkekről, amelyeket önkényesen elvettek tulajdonosaiktól. Ahová blokkot építettek, azt nem adják vissza, hisz az átment azok nevére, akik az állami tömbházat megvásárolták, az egykori telektulajdonos kárpótlásáról egy új törvénynek kell gondoskodnia. Ám a beépítetlen telkek vagy az egykori kertes házak szabad területe visszajár. És vissza is igénylik sokan, köztük azok is, akik évtizedek óta külföldön élnek, de nem mondtak le román állampolgárságukról, hisz Bukarestben egy jobb telek komoly vagyont jelent. Eddig közel 40 ezer telekvisszajuttatási kérvényt írtam alá, bíráltam el kedvezően.
“Én, Kovács Sorin bukaresti születésű lakos…”
– Furdal a kíváncsiság: hány lehet ebből a negyvenezerből a szerencsés magyar? Hisz ismeretes, hogy Bukarestnek jelentős magyar iparos- és kereskedőrétege volt már a századfordulón. A későbbi építők, de még a székely cselédlányok közül is többen letelepedtek, ide nősültek, mentek férjhez és jelentős vagyont hagytak utódaikra!
– Csak következtetni tudok, mert ilyenféle statisztikát már hivatalom miatt sem vezethetek. Többnyire a nevekből következtetek, meg abból is, ahogyan megszólítanak, mert sok bukaresti magyar tudja, ki vagyok, kinek a jóvoltából lettem alprefektus. A Kovács Sorin név – elég sok van ilyen – már csak a származásra utalk, pláne, ha születési helyként a fővárost nevezi meg. De a csíki, háromszéki, brassói, vásárhelyi, szatmári születésű Kovács, Szabó, Szilágyi, Varga már mást is kifejez, kifejezhet. A kérdésre válaszolva, becslésem szerint, a negyvenezer közül 200-250 a szerencsés magyar, aki visszakapta egykor elvett bukaresti telkét.
Ez nem lebecsülendő szám, még akkor sem, ha ezek a visszajuttatott telkek nem a Diadalív környékén, és nem is a történelmi városmagban, hanem inkább a kertes külvárosokban találhatók. Mint minden metropolisban, az ilyen csöndesebb helyek akkor értékelődnek fel igazán, amikor a módosabb polgárok kihúzódnak az egyre zsúfoltabb és lármásabb belvárosból. Kérdésemre az alprefektus úr (domnu subprefect) csökkenő bukaresti magyarságról beszél, jó, ha tízezren vallják még magukat magyarnak. Többen megkeresik ügyes- bajos problémáikkal. Csaknem rendszeresen találkozik velük fogadónapjai alkalmával is. Ha tud, ha erre törvényes lehetőség van, segít rajtuk, úgyis, hogy tanácsot ad, mit ne csináljanak!
– Csakugyan, mit ne csináljanak?
– Az ügyvédek beleviszik őket olyan ügyekbe is, amelyeket még nem lehet a törvény által orvosolni. Például, amint említettem, a blokkal beépített telek nem jár vissza, még kárpótlást sem adnak érte. Mégis egyes ügyvédek jó pénzért vállalják, hogy “visszaszerzik”. Beindítják a pert, aztán nem lesz semmi. Persze, az ilyesmitől mindenkit óvok.
– A magyar vállalkozók, akik Bukarestben szeretnének üzleti kapcsolatot létesíteni, meg- megkeresik?
– Nem sokan, de jönnek páran. A vállalkozással kapcsolatos dolgok inkább a polgármesteri hivatalra tartoznak. Akik benyitnak hozzám, főleg olyanok, akik már Erdélyben ott vannak, de szeretnének Bukarestbe is betörni, azok inkább azzal a szándékkal, hogy “mutassam már” nekik: melyik a polgármester ajtaja!… Szóval, vezessem be őket, mert ugye mifelénk egy kis ismeretség sosem árt!
Még a Ceausescu család is beadvánnyal kereste meg!
Czédly József azt a nagyobb, jelképes ajtót, a román–magyar kapcsolatok ajtaját is igyekszik a maga posztján mind tágasabbra nyitni. Nem kis része van abban, hogy magyar–román–olasz együttműködésben létrejött egy üzlet 100 trolibusz közös (Ikarusz–Ansaldo–Astra) gyártására, Bukarest számára (az összeszerelés Aradon történt). Az elegáns zöld színű trolibuszok már futnak a főváros utcáin. Az első trolit Göncz Árpád indította be a múlt nyáron, bukaresti útja alkalmával, ott volt mellette Czédly József is. További száz darabot az idén és jövőre várnak.
Végül arra kérem az alprefektust (aki az RMSZ- kiadó Transil Részvénytársaság megválasztott főkönyvvizsgálója, de másért is beugrik a szerkesztőségbe), mondjon egy- két történetet, hisz hivatali szobájába sokféle ember bekopog, sokféle kérvényt tesznek asztalára. Nem kell sokat gondolkoznia, hisz több ismert művész, közéleti személyiség, politikus vagy azok hozzátartozói eljutnak hozzá valamilyen módon, pláne, ha telket igényelnek vissza! Több nevet említett, köztük az Adrian Nastaséét, akinek apósa az ő aláírásával kapta meg egykor elvett telkének új birtoklevelét.
Akár a történelem fintorának is vehetjük, hogy a bennünket különösen gyűlölő diktátor-család két tagjának, Ioan Ceausescunk és nővérének Czédly József írta alá a birtokba való helyezéssel kapcsolatos még régebbi beadványát. Törvényesen visszajáró, öröklésből származó telekről volt szó. N.C. megfordulna a sírjában, ha megtudná: minden ellenünk elkövetett tette ellenére maradtunk annyian, hogy még Bukarest egyik fontos posztjára is jusson egy emberünk. (…)
kafe.hhrf.otg
2015. február 24.
Könyv Dobón át egész Erdővidékről
Nem fukarkodott a dicséretben a Csíki Székely Múzeum munkatársa, Botár István vargyasi művészettörténész Fehér János legújabb, Dobó – Egykori település a Kormos mentén című könyvének szombati bemutatóján. A fiatal régész ajánlásában úgy fogalmazott, a kilencszáz oldalas, több jelentős levéltár adatait felhasználó kötet nemcsak Erdővidék és Háromszék, de Erdély történelmének jobb megismeréséhez is hozzájárul.
A könyvbemutatóra a Rózsa vendéglőben elkerített rész szinte kicsinek bizonyult a mintegy százhúsz vendég befogadására, és jól fogytak az olcsónak nem mondható – száz lejt kóstálva is csak a nyomdai költséget fedező – könyvek is.
Elsőként Derzsi Sámuel vállalkozó, a Dobó-Valál Egyesület elnöke röviden szólt az általuk támogatott, több éven keresztül zajló dobói régészeti feltárásokról, majd a most megjelent kötet anyagi támogatóinak mondott köszönetet. Hangsúlyozta, ha továbbra is élvezik ezt a fajta önzetlen segítséget, jó bő lesz a tervezett, Erdővidéki történelmi adatok címet viselő sorozatuk. Botár István is az erdővidékiek összefogását dicsérte, mondván: itt, a Székelyudvarhely, Sepsiszentgyörgy és Csíkszereda által lesajnált szegény vidéken nem falunapokat támogatnak vagy éppen vágtáznak, hanem az értéket pártolják. Fehér János tervezett sorozatáról szólván kijelentette, megvalósulása esetén akár Orbán Balázs életművével is egyenrangúvá válhat. A most napvilágot látó kötetet nehéz, de érdekes olvasnivalóként jellemezte: izgalmas a vidék múltja iránt érdeklődő szakemberek számára, de több fejezet megragadhatja a civileket is, hiszen az évszázadokkal ezelőtti peres anyagok által emberi sorsok bontakoznak ki, megadatik a betekintés a régmúlt világ mindennapjaiba. „A kötet címe hazudik egy kicsit: csak Dobót említi, de sokkal többet ad, hiszen általa megismerhető Erdővidék és Háromszék középkori berendezkedése” – mondotta. Fehér János a kötet születéséről beszélt. Az alapját adó, rossz állapotban, szakadtan és vízfoltosan fennmaradt peres iratokat Székelyudvarhelyen találta meg, előbb csak átírását és rövid előszóval ellátva történelmi forrásként való közlését vette tervbe. Ám kíváncsisága nem hagyta nyugodni, s a gyulafehérvári püspöki levéltárban kutakodott tovább. Ott olyan adatokat talált, melyek magyarázatot adnak a falu elhagyására, fény derült önvédelmi stratégiájukra, megismerhetővé vált a Danielek birtokszerző szándéka, de a bárói család befolyásának csökkenése is, melyek miatt tovább kellett gondolnia szándékait. A tervezett sorozatról szólva kijelentette, az elmúlt tizenkét év kutatásaival felvértezve elég erősnek érzi magát ahhoz, hogy akár településenként, akár témánként Erdővidék teljes középkori keresztmetszetét elkészítse.
Az Erdővidéki történelmi adatok második kötete, a Bölöni unitárius templomvár augusztus végén kerül ki a nyomdából.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Nem fukarkodott a dicséretben a Csíki Székely Múzeum munkatársa, Botár István vargyasi művészettörténész Fehér János legújabb, Dobó – Egykori település a Kormos mentén című könyvének szombati bemutatóján. A fiatal régész ajánlásában úgy fogalmazott, a kilencszáz oldalas, több jelentős levéltár adatait felhasználó kötet nemcsak Erdővidék és Háromszék, de Erdély történelmének jobb megismeréséhez is hozzájárul.
A könyvbemutatóra a Rózsa vendéglőben elkerített rész szinte kicsinek bizonyult a mintegy százhúsz vendég befogadására, és jól fogytak az olcsónak nem mondható – száz lejt kóstálva is csak a nyomdai költséget fedező – könyvek is.
Elsőként Derzsi Sámuel vállalkozó, a Dobó-Valál Egyesület elnöke röviden szólt az általuk támogatott, több éven keresztül zajló dobói régészeti feltárásokról, majd a most megjelent kötet anyagi támogatóinak mondott köszönetet. Hangsúlyozta, ha továbbra is élvezik ezt a fajta önzetlen segítséget, jó bő lesz a tervezett, Erdővidéki történelmi adatok címet viselő sorozatuk. Botár István is az erdővidékiek összefogását dicsérte, mondván: itt, a Székelyudvarhely, Sepsiszentgyörgy és Csíkszereda által lesajnált szegény vidéken nem falunapokat támogatnak vagy éppen vágtáznak, hanem az értéket pártolják. Fehér János tervezett sorozatáról szólván kijelentette, megvalósulása esetén akár Orbán Balázs életművével is egyenrangúvá válhat. A most napvilágot látó kötetet nehéz, de érdekes olvasnivalóként jellemezte: izgalmas a vidék múltja iránt érdeklődő szakemberek számára, de több fejezet megragadhatja a civileket is, hiszen az évszázadokkal ezelőtti peres anyagok által emberi sorsok bontakoznak ki, megadatik a betekintés a régmúlt világ mindennapjaiba. „A kötet címe hazudik egy kicsit: csak Dobót említi, de sokkal többet ad, hiszen általa megismerhető Erdővidék és Háromszék középkori berendezkedése” – mondotta. Fehér János a kötet születéséről beszélt. Az alapját adó, rossz állapotban, szakadtan és vízfoltosan fennmaradt peres iratokat Székelyudvarhelyen találta meg, előbb csak átírását és rövid előszóval ellátva történelmi forrásként való közlését vette tervbe. Ám kíváncsisága nem hagyta nyugodni, s a gyulafehérvári püspöki levéltárban kutakodott tovább. Ott olyan adatokat talált, melyek magyarázatot adnak a falu elhagyására, fény derült önvédelmi stratégiájukra, megismerhetővé vált a Danielek birtokszerző szándéka, de a bárói család befolyásának csökkenése is, melyek miatt tovább kellett gondolnia szándékait. A tervezett sorozatról szólva kijelentette, az elmúlt tizenkét év kutatásaival felvértezve elég erősnek érzi magát ahhoz, hogy akár településenként, akár témánként Erdővidék teljes középkori keresztmetszetét elkészítse.
Az Erdővidéki történelmi adatok második kötete, a Bölöni unitárius templomvár augusztus végén kerül ki a nyomdából.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. február 24.
A kulcsszó az együttérzés
Frontvárosi román–magyar „kerekasztal-megbeszélés”
Frontváros-e Sepsiszentgyörgy? Igaz-e a magyar vezetők azon állítása, hogy tovább folyik a Ceauşescu-féle beolvasztási politika, és veszélyben a magyar megmaradás? Vagy inkább egyes román szervezetek kijelentései fedik a valóságot, és Székelyföldön a magyar többségű önkormányzatok felülírják a román törvényeket, illetve megpróbálják a társadalom szélére szorítani a román etnikumú lakosokat. A két közösség három–három markáns képviselőjének véleményét gyűjtöttük össze a magyar–román viszonyról, kizárva azokat, akik szerint „Székelyföld nem létezik”, de azokat is, akik szerint „Székelyföld nem Románia”.
Bár Traian Băsescu volt államfő kedvenc kiszólása az volt, hogy az országban egységesen kell alkalmazni a törvényeket, és ezért Sepsiszentgyörgynek éppen annyi autonómia jár, mint Caracalnak, Háromszéken mégsem azok a törvények érvényesek, mint Románia többi részén.
Vörös posztó a hatalom szemében
Csak a példa kedvéért: a Kovászna megyei prefektus azzal az érveléssel semmisítette meg Kovászna megye és Sepsiszentgyörgy zászlaját, hogy Romániában „a településeknek és megyéknek csak címerük lehet, zászlajuk nem”. Az erről szóló végleges és visszavonhatatlan döntést a brassói ítélőtáblán mondták ki, abban az intézményben, amely előtt büszkén leng Brassó megye zászlója, és ablakából jól rá lehet látni Brassó város zászlójára is a polgármesteri hivatal előtt.
Ugyanakkor el kellett távolítani Románia és az Európai Unió zászlója mellől a székely zászlót, jóllehet használatát semmi nem tiltja. Az viszont szó szerint benne van a törvényben, hogy „idegen országok zászlóját csak hivatalos küldöttség látogatása alkalmával lehet felvonni”, de az Egyesült Államok zászlója, amely a Sepsiszentgyörgyön áthaladó országút mellett, a tejgyár elé olyan rég ki van tűzve, hogy lassan fakult, nem zavar senkit.
„Egyetlen hivatalos nyelv a román”
Az is érdekes, hogy minden önkormányzat levelezhet, ahogyan csak akar, de a Kovászna megyei tanácsnak akkor sem lehet háromnyelvű fejléces papírja, ha legfelül románul írja az intézmény nevét. Ennek kapcsán a prefektus úgy fogalmaz, hogy „az egyetlen hivatalos nyelv a román, és magyarul nem lehet feltüntetni a megnevezést”, az angol nyelvről pedig nem nyilatkozik.
A prefektúrának, amelynek a törvényesség betartása fölött kellene őrködnie, egyetlen magyar jogásza vagy középszintnél magasabb tisztségben lévő alkalmazottja sincs, és az iktatóban is, ahová egy kérést, beadványt be kell nyújtani, kizárólag a román nyelvet használják.
Önkormányzatok nem dönthetnek településük jövőjéről
A prefektus gyakorlatilag az összes magyar többségű település önkormányzatával perben áll. Hol azért, mert az önkormányzat „magyar világban” épített műemlék épületén azt írja, „községháza”, hol azért, mert a művelődési otthonon magyar felirat van, amelyeket – a demokrácia nagyobb dicsőségére – több helyen letakartak.
Gond az is, ha egy önkormányzat elfogadja a Székely Nemzeti Tanács által kidolgozott határozatot arról, hogy egy Székelyföld nevű régióhoz kíván tartozni. Az azóta már leváltott prefektus úgy vélte: az önkormányzatnak nincs hatásköre településük jövőjéről dönteni. Mint mondta: nem tartozik hatáskörükbe törvénymódosítások kezdeményezése, és nem változtathatják meg az ország területi felosztását sem.
A tulajdonjog sem szent
Nem véletlen az sem, hogy hiába vontak élőláncot, hiába tüntettek hetekig, hiába tiltakozott több tízezer ember, éppen Sepsiszentgyörgyön statuáltak precedenst arra, hogy az sincs biztonságban, aminek tulajdonjogát már visszaállították, hiszen példátlan módon újraállamosították a Székely Mikó Református Kollégium épületét, miközben egy 89 szobás kovásznai szállodát az ortodox egyháznak ajándékozott a román kormány.
És akkor még nem szóltunk a közlemúltról, amikor ötezer lejre bírságolták meg a Magyar Polgári Pártot, mert köztéren el merészelték énekelni a magyar himnuszt, és megbírságolták a kézdivásárhelyi polgármestert, mert úgymond nem öltöztette kellőképpen piros–sárga–kékbe városát a román nemzeti ünnepre.
A román hatalom viszonyulása
Ugyanakkor hónapok óta nem sikerül előrelépni az újfasiszta ideológiájú Új Jobboldal ügyében, amely idegengyűlölő jelszavakat üvöltözve vonult végig december elsején Sepsiszentgyörgy utcáin.
A román kormány nem sajnál sem pénzt, sem energiát arra, hogy egyértelművé tegye: hiába van számbeli többségben a magyarság Háromszéken, a hatalom a románoké. Ezt tükrözi az is, hogy az elmúlt 25 évben Bukarest egyetlen nagy értékű állami beruházást hajtott végre Sepsiszentgyörgyön: felépítette a régió legnagyobb csendőrlaktanyáját.
Román vélemények
A Háromszéken élő románok abban a furcsa helyzetben vannak, hogy a többségi nemzet részeként kisebbségben élnek Székelyföldön. Sokan megpróbálják meglovagolni ezt a helyzetet, és „áldozatként” tüntetik fel magukat, akiknek jogait lábbal tiporja a többségi magyarság. Másokban tudatosult, hogy itt különleges helyzet van, amit a magyarokkal együtt kell megoldani, ám – érthető módon – ők is ragaszkodnak ahhoz, hogy nemzeti identitásukat megőrizhessék.
„Azt kell hangsúlyozni, ami összeköt”
Állandó vita tárgyát képezi a nemzeti ünnepek megünneplése. A sepsiszentgyörgyi rendezvényeket az utóbbi időben Vasile Tămaş előpataki ortodox pópa szervezi, aki szokatlanul mérsékelt hangot üt meg, mint ahogyan legutóbb is tette a két román fejedelemség egyesülésének január 24-i évfordulóján.
– Igyekeztem, hogy tiszta ünnepet szervezzünk, amelyen mindenki jól érzi magát. Rendszeresen jelen vagyok a magyarok ünnepein, és örömmel tölt el, ha például könyvbemutatóimon részt vesznek magyar barátaim. Az ilyen ünnepségeken példát kell mutatnunk egységből, mert látjuk, hogy a 21. század széthúzást, népek és országok szétesését hozta. Nem vonhatók kétségbe egyik vagy másik népnek a történelmi értékei, egyformán szeretettel kell beszélni január 24-ről, március 15-ről vagy december 1-ről, azt hangsúlyozva, ami összeköt, nem pedig azt, ami elválaszt, és a történelem tisztázását a szakemberekre kell hagyni. Lassan nevetségessé válunk azzal, hogy állandóan onnan indítunk, hogy ki volt itt hamarabb Erdélyben. Azt gondolom, hogy a legelső, aki itt volt, egész biztosan Isten volt, és ő azt a sorsot szabta nekünk, hogy itt éljünk egymás mellett – vallja az ortodox lelkész.
Engedélyezném: viseljék, hordják, tűzzék ki
A zászló- és szimbólumhasználatot Marius Obreja szenátor törvénymódosítással oldaná meg.
– Az én javaslatom nem csak engedélyezné, hanem védené az összes népcsoport szimbólumát, és lehetőséget adna arra, hogy minden korlátozás nélkül viseljék, hordják, kitűzzék, természetesen azzal a feltétellel, hogy – ugyancsak a tisztelet jeleként – mindig ott legyen mellette a román nemzeti jelkép is, és hasonló módon lehetne eljárni a himnuszok esetében is. Nem lehet elvárni a románoktól, hogy mondjanak le nemzeti ünnepükről, még akkor sem, ha a magyaroknak esetleg mást jelent december elseje, de találhatnánk közösen egy olyan napot, amit fenntartások nélkül mindenki meg tud ünnepelni. Mindent összevetve azt gondolom, ebben az országban tíz éven belül jeltősen javulni fog az életszínvonal, és akkor ezek a problémák maguktól megoldódnak – vélekedik a Nemzeti Liberális Párt Kovászna megyei szenátora.
Tisztelet a melletted élő embernek
A Vox populi című román–magyar párbeszédet is kezdeményező Mădălin Guruianu azt mondja: a legfontosabb egymás kultúrájának kölcsönös megismerése, és a másik fél iránt tanúsított tisztelet.
– Bátorítani kell azt, hogy minél több közös rendezvény legyen, szinkrontolmácsos könyvbemutatók, koncertek, feliratozott színházi előadások, sportesemények, iskolai tevékenységek, bármi. Pénzalapot kell elkülöníteni kölcsönös fordítások elkészítésére, hogy ismerjük meg egymás kultúráját, mert enélkül nem alakulhat ki őszinte párbeszéd, és párbeszéd nélkül nem oldódnak a görcsök. Másfelől, amíg a helyi tanácsban egyfolytában csak utcákról, szobrokról és zászlókról beszélünk, addig nem lesz haladás. Nem állítom, hogy ezek nem fontosak, de állapodjunk már meg abban, hogy ezek vannak, és lépjünk tovább. Ezeket a dolgokat csak kölcsönös tisztelettel lehet megoldani, mert sem a tiltás, sem az asztaldöngetés nem vezet sehová. Amúgy a kölcsönös tisztelet jele volna az egymás ünnepein való részvétel, amely tisztelet és megbecsülés esetenként nem feltétlenül az adott napnak vagy évfordulónak szólna, hanem a melletted élő embernek – vallja a sepsiszentgyörgyi tanácsos.
Magyar vélemények
Bár kétségtelen, hogy lehetnének nyitottabbak a háromszéki románok a magyar igények, akár az autonómiatörekvések iránt, tény az is, hogy a magyar szervezetek sem próbálják megszólítani a helyi románokat, hogy közösen dolgozzák ki azokat a garanciákat, amelyek megnyugtatóan rendeznék a román kisebbség sorsát egy tényleges magyar önkormányzás alatt. A magyar vélemények egy kerekasztal mellett hangzottak el, ezért a résztvevők tudtak egymás kijelentéseire válaszolni.
„Frontváros vagyunk”
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere szerint az a folyamat, amit Ceauşescu idejében indítottak el, most is folytatódik.
– Közismert az a kommunista párt archívumából származó dokumentum, amely szerint 1977-ben Marosvásárhelyen a lakosság 62 százaléka volt magyar nemzetiségű, és le volt írva, hogy hány, konkrétan 7600 román családot kell betelepíteni a következő öt évben ahhoz, hogy az arányokat meg lehessen változtatni. Nyilván, ’89 előtt más eszközökkel rendelkezett a hatalom, ipart tudott költöztetni, tömbházakat tudott építeni, lakosságot tudott mozgatni. Én azt állítom, hogy ez a szándék nem, csak az eszközök változtak meg, és emiatt sokkal lassabban haladnak. Nem ugyanolyan mércével mérnek Románia 40 megyéjében, mint Hargita és Kovászna megyében, de azon belül is más mércével mérnek Háromszéken és Sepsiszentgyörgyön, mint Hargita megyében. Ezért képletesen azt lehet mondani, hogy Sepsiszentgyörgy frontváros.
Nemcsak a nemzeti román stratégia a hibás
Bíró Béla egyetemi tanár nem tartja elfogadhatónak az „ostromlott vár” elméletét.
– Sütő András mondta annak idején, hogyha én ostromlott várban élek, akkor én az ostromlókkal egyszerűen szóba sem állhatok, mert akkor elárulom a várost. És ez a dolog nem így áll. Itt ostromlók és ostromlottak, mindannyian a váron belül vagyunk, és egymással mindenképpen beszélnünk kell. Nem kell elfogadnunk a másik a véleményét, de a meg kell hallgatni és figyelembe kell venni. Hogy Sepsiszentgyörgy ebbe az állapotba került, abban nem csak a nemzeti román stratégia a hibás. Sepsiszentgyörgyön komoly problémák vannak, például a Székely Hírmondó napilapban időnként olyan románellenes és antiszemita írások jelennek meg, ami egyszerűen megengedhetetlen, és ez nekünk árt, az ostromlók munkáját segíti elő. Önmagunkra is kellene egy kicsit figyelni. (Örömmel vennénk, ha a tanár úr néhány példával előhozakodna, hogy értsük, mire is gondol, mert megítélésünk szerint a Székely Hírmondóban nem jelent meg egyetlen „antiszemita” vagy „románellenes” írás sem – a szerk.)
Engednünk kell?
Cziprián-Kovács Loránd egyetemi tanár azon a véleményen van, hogy nem azokat az embereket kellene meghallgatni először, akik meredeken, radikálisan, nemzeti színekben fogalmaznak, hanem a moderáltakat, akikkel lehet beszélni.
– Leülni mindenkivel le lehet, és mindenkivel kell beszélni, kompromisszumokat kell kötni, de a kompromisszum nem azt jelenti, hogy én visszavonulok, és feladom az álláspontomat, hanem azt jelenti, meghallgatom, és figyelembe veszem a másik álláspontját. Azzal együtt, hogy fönntartom a saját magamét. Senkinek nincs joga az önnön álláspontját másvalakire ráerőltetni – érvel Bíró Béla.
Antal Árpád szerint azonban nehéz olyanokkal egyezségre jutni, akik tagadják a létünket.
– A gond az, hogy Székelyföldön az ultraradikális románok kisajátították maguknak a románság képviseletét, s ezt a mérsékeltek hagyták. Tehát gyakorlatilag azok képviselik a románokat, akik azt mondják, hogy Székelyföld nem létezik, székelyek nem léteznek, és az, hogy mi, magyarok egyenlők vagyunk a románokkal, az azt jelenti, hogy jogunk van románul beszélni, mint nekik, jogunk van románul tanulni, mint nekik, és így tovább.
A nemzetközi helyzet nem kedvez nekünk
Bíró Béla a kölcsönösségben látja a megoldást: amit elvárunk a másiktól, azt magunktól is várjuk el.
– Erőszakkal semmit nem lehet elérni, ezt Ukrajna példája is tanúsítja. Ott is csak egy lehetőség maradt: Ukrajna valamiféle föderalizálódása, vagy legalább autonóm struktúrák kialakítása az orosz kisebbség számára. Ha ez a megoldás bekövetkezik, az a mi sorsunkat is befolyásolja. Ebben a pillanatban a nemzetközi csillagzat rendkívül kedvezőtlen számunkra. A nemzetközi politika olyan helyzetbe hozta a román politikát, hogy ma velünk gyakorlatilag bármit megtehet, anélkül, hogy az nemzetközi felzúdulást okozna. A párizsi merénylet olyan kisebbségellenes hangulatot teremtett, hogy bármit megtehetnek velünk. A nemzetközi közvélemény félre fog nézni. Addig nem szabadna nekünk dolgokat erőltetni, amíg ez a helyzet egy kicsi nem ülepedik le – véli.
Óvatosnak, okosnak kell lenni
Antal Árpád nem ért egyet a visszavonulással, éppen ellenkezőleg, úgy gondolja, a politikai helyzet kedvező számunkra.
– Van egy bevándorlóellenes, de nincs kisebbségellenes hangulat, és mindaz, ami Ukrajnában történik, az valójában annak következménye, hogy az új ukrán hatalom kisebbségellenes lépéseket tett. Persze, az is igaz, hogy az oroszok és az amerikaiak ürügyként használták ezt arra, hogy akár katonailag is fellépjenek. Ebben a geopolitikai helyzetben tehát nagyon fontos, hogy sokkal óvatosabbak legyünk, de ez nem azt jelenti, hogy vissza kell lépni, csak azt, hogy nagyobb hangsúlyt kell fektetni a párbeszédre. Tehát óvatosnak, okosnak kell lenni, de úgy, hogy továbbra is fenntartsuk: a törvényeket, az alkotmányt kell a valósághoz igazítani, és nem fordítva. A valóság pedig az, hogy itt élünk, a szülőföldünkön élünk, és nem vagyunk bevándorlók. Egy dolgot nagyon határozottan, mindig el kell mondani: közel száz évvel ezelőtt a nagyhatalmak úgy döntöttek, Erdélyt Romániának adják. A területtel együtt Románia közösségeket is kapott. Románia felelőssége olyan törvények elfogadása, amelyek alapján ezek a közösségek szülőföldjükön, román állampolgárként jól érzik magukat. Ha innen közelítjük meg a kérdést, akkor nagyon hamar tudunk megoldásokat találni. Ha onnan közelítjük meg, hogy Románia a románoké, akkor nem lesz megoldás. A kulcsszó az együttérzés, óvatosság, párbeszéd.
Erdély Romániához akar tartozni
Bíró Béla szerint az, hogy a nagyhatalmak Erdélynek adták Romániát, megint egy olyan mondat, amit nem gondoltunk át. Mert valóban adták, de ha nem adták volna, ha tökéletes demokratikus választáson dönthetett volna Erdély népe arról, hogy Magyarországhoz vagy Romániához akar tartozni, akkor is Erdély ma Romániához tartozna. Teljesen demokratikusan, teljesen jogosan, teljesen igazságosan.
– Azt se felejtsük el, hogy a magyar kormány pontosan olyan hajlíthatatlanul elutasított minden olyan román követelést, mint ahogy azt ma a román kormány utasítja el. Ha mi ezen fel vagyunk háborodva, akkor nem árt visszatekinteni, és önmagunkat nézni, amikor mi csináltuk velük azt, amit ma ők csinálnak velünk.
Mi tegyük meg az első lépést
Cziprián-Kovács Loránd úgy véli, Antal Árpád joggal várja el, a kormány gondoskodjék arról, hogy a magyar kisebbség jobban érezze magát Romániában, de ugyanakkor nem érti, hogy ennek érdekében a polgármester miért nem teszi meg az első lépést, hogy a román kisebbség itt, Sepsiszentgyörgyön biztonságban érezze magát?
– Ha meglenne az első magyar gesztus, akkor már lehetne erre hivatkozni, hogy igen, a román kormány hasonlóan járjon el – érvelt.
Antal Árpád viszont úgy látja, már nagyon is sok gesztust tettek ez irányba.
– Sepsiszentgyörgy volt az első város Romániában, amely biztosította a kulturális autonómiát a románság számára. Azokban a kérdésekben, amelyek a román kultúrát, a román oktatást érintették, a 21 tagú helyi tanácsban a négy román nemzetiségű tanácsosra bíztuk a döntést. Amit ők eldöntöttek, a többi 17 magyar nemzetiségű képviselő elfogadta. Sokkal több gesztust tettünk mi a román közösség irányába, mint amennyit a román állam tesz felénk. De amúgy nagyon rossz párhuzamot állítani Sepsiszentgyörgy önkormányzata és a román kormány között. Mások az eszközök, más világban élünk. Jelen pillanatban Székelyföldön az önkormányzatok jelentik a magyarság védőbástyáit. A románság az államigazgatáshoz tartozó intézményekben, a prefektúrán, a militarizált intézményekben „erős”, ahol – bár a lakosság háromnegyede magyar – csak elvétve találni néhány magyar alkalmazottat. Én holnap hajlandó vagyok – itt, nyilvánosan kijelentem – az egyik alpolgármesteri tisztséget felajánlani a román közösségnek, mi több, vállalni merem, hogy a megyei tanácsnál is azonnal kapnak egy alelnöki széket, ha az etnikai arányosságot az állami intézményekben, a rendőrségen, csendőrségen, igazságszolgáltatásban biztosítják – jelentette ki Antal.
Kétségtelen, hogy egyelőre igen távol vannak az álláspontok, de közeledés csak akkor várható, ha ezeket higgadtan, őszintén, érzelmi túlfűtöttség nélkül sikerül a két félnek egymással előbb ismertetnie, megértetnie, és később, talán valamennyit a sajátjából is engedve, elfogadnia.
Erdély András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Frontvárosi román–magyar „kerekasztal-megbeszélés”
Frontváros-e Sepsiszentgyörgy? Igaz-e a magyar vezetők azon állítása, hogy tovább folyik a Ceauşescu-féle beolvasztási politika, és veszélyben a magyar megmaradás? Vagy inkább egyes román szervezetek kijelentései fedik a valóságot, és Székelyföldön a magyar többségű önkormányzatok felülírják a román törvényeket, illetve megpróbálják a társadalom szélére szorítani a román etnikumú lakosokat. A két közösség három–három markáns képviselőjének véleményét gyűjtöttük össze a magyar–román viszonyról, kizárva azokat, akik szerint „Székelyföld nem létezik”, de azokat is, akik szerint „Székelyföld nem Románia”.
Bár Traian Băsescu volt államfő kedvenc kiszólása az volt, hogy az országban egységesen kell alkalmazni a törvényeket, és ezért Sepsiszentgyörgynek éppen annyi autonómia jár, mint Caracalnak, Háromszéken mégsem azok a törvények érvényesek, mint Románia többi részén.
Vörös posztó a hatalom szemében
Csak a példa kedvéért: a Kovászna megyei prefektus azzal az érveléssel semmisítette meg Kovászna megye és Sepsiszentgyörgy zászlaját, hogy Romániában „a településeknek és megyéknek csak címerük lehet, zászlajuk nem”. Az erről szóló végleges és visszavonhatatlan döntést a brassói ítélőtáblán mondták ki, abban az intézményben, amely előtt büszkén leng Brassó megye zászlója, és ablakából jól rá lehet látni Brassó város zászlójára is a polgármesteri hivatal előtt.
Ugyanakkor el kellett távolítani Románia és az Európai Unió zászlója mellől a székely zászlót, jóllehet használatát semmi nem tiltja. Az viszont szó szerint benne van a törvényben, hogy „idegen országok zászlóját csak hivatalos küldöttség látogatása alkalmával lehet felvonni”, de az Egyesült Államok zászlója, amely a Sepsiszentgyörgyön áthaladó országút mellett, a tejgyár elé olyan rég ki van tűzve, hogy lassan fakult, nem zavar senkit.
„Egyetlen hivatalos nyelv a román”
Az is érdekes, hogy minden önkormányzat levelezhet, ahogyan csak akar, de a Kovászna megyei tanácsnak akkor sem lehet háromnyelvű fejléces papírja, ha legfelül románul írja az intézmény nevét. Ennek kapcsán a prefektus úgy fogalmaz, hogy „az egyetlen hivatalos nyelv a román, és magyarul nem lehet feltüntetni a megnevezést”, az angol nyelvről pedig nem nyilatkozik.
A prefektúrának, amelynek a törvényesség betartása fölött kellene őrködnie, egyetlen magyar jogásza vagy középszintnél magasabb tisztségben lévő alkalmazottja sincs, és az iktatóban is, ahová egy kérést, beadványt be kell nyújtani, kizárólag a román nyelvet használják.
Önkormányzatok nem dönthetnek településük jövőjéről
A prefektus gyakorlatilag az összes magyar többségű település önkormányzatával perben áll. Hol azért, mert az önkormányzat „magyar világban” épített műemlék épületén azt írja, „községháza”, hol azért, mert a művelődési otthonon magyar felirat van, amelyeket – a demokrácia nagyobb dicsőségére – több helyen letakartak.
Gond az is, ha egy önkormányzat elfogadja a Székely Nemzeti Tanács által kidolgozott határozatot arról, hogy egy Székelyföld nevű régióhoz kíván tartozni. Az azóta már leváltott prefektus úgy vélte: az önkormányzatnak nincs hatásköre településük jövőjéről dönteni. Mint mondta: nem tartozik hatáskörükbe törvénymódosítások kezdeményezése, és nem változtathatják meg az ország területi felosztását sem.
A tulajdonjog sem szent
Nem véletlen az sem, hogy hiába vontak élőláncot, hiába tüntettek hetekig, hiába tiltakozott több tízezer ember, éppen Sepsiszentgyörgyön statuáltak precedenst arra, hogy az sincs biztonságban, aminek tulajdonjogát már visszaállították, hiszen példátlan módon újraállamosították a Székely Mikó Református Kollégium épületét, miközben egy 89 szobás kovásznai szállodát az ortodox egyháznak ajándékozott a román kormány.
És akkor még nem szóltunk a közlemúltról, amikor ötezer lejre bírságolták meg a Magyar Polgári Pártot, mert köztéren el merészelték énekelni a magyar himnuszt, és megbírságolták a kézdivásárhelyi polgármestert, mert úgymond nem öltöztette kellőképpen piros–sárga–kékbe városát a román nemzeti ünnepre.
A román hatalom viszonyulása
Ugyanakkor hónapok óta nem sikerül előrelépni az újfasiszta ideológiájú Új Jobboldal ügyében, amely idegengyűlölő jelszavakat üvöltözve vonult végig december elsején Sepsiszentgyörgy utcáin.
A román kormány nem sajnál sem pénzt, sem energiát arra, hogy egyértelművé tegye: hiába van számbeli többségben a magyarság Háromszéken, a hatalom a románoké. Ezt tükrözi az is, hogy az elmúlt 25 évben Bukarest egyetlen nagy értékű állami beruházást hajtott végre Sepsiszentgyörgyön: felépítette a régió legnagyobb csendőrlaktanyáját.
Román vélemények
A Háromszéken élő románok abban a furcsa helyzetben vannak, hogy a többségi nemzet részeként kisebbségben élnek Székelyföldön. Sokan megpróbálják meglovagolni ezt a helyzetet, és „áldozatként” tüntetik fel magukat, akiknek jogait lábbal tiporja a többségi magyarság. Másokban tudatosult, hogy itt különleges helyzet van, amit a magyarokkal együtt kell megoldani, ám – érthető módon – ők is ragaszkodnak ahhoz, hogy nemzeti identitásukat megőrizhessék.
„Azt kell hangsúlyozni, ami összeköt”
Állandó vita tárgyát képezi a nemzeti ünnepek megünneplése. A sepsiszentgyörgyi rendezvényeket az utóbbi időben Vasile Tămaş előpataki ortodox pópa szervezi, aki szokatlanul mérsékelt hangot üt meg, mint ahogyan legutóbb is tette a két román fejedelemség egyesülésének január 24-i évfordulóján.
– Igyekeztem, hogy tiszta ünnepet szervezzünk, amelyen mindenki jól érzi magát. Rendszeresen jelen vagyok a magyarok ünnepein, és örömmel tölt el, ha például könyvbemutatóimon részt vesznek magyar barátaim. Az ilyen ünnepségeken példát kell mutatnunk egységből, mert látjuk, hogy a 21. század széthúzást, népek és országok szétesését hozta. Nem vonhatók kétségbe egyik vagy másik népnek a történelmi értékei, egyformán szeretettel kell beszélni január 24-ről, március 15-ről vagy december 1-ről, azt hangsúlyozva, ami összeköt, nem pedig azt, ami elválaszt, és a történelem tisztázását a szakemberekre kell hagyni. Lassan nevetségessé válunk azzal, hogy állandóan onnan indítunk, hogy ki volt itt hamarabb Erdélyben. Azt gondolom, hogy a legelső, aki itt volt, egész biztosan Isten volt, és ő azt a sorsot szabta nekünk, hogy itt éljünk egymás mellett – vallja az ortodox lelkész.
Engedélyezném: viseljék, hordják, tűzzék ki
A zászló- és szimbólumhasználatot Marius Obreja szenátor törvénymódosítással oldaná meg.
– Az én javaslatom nem csak engedélyezné, hanem védené az összes népcsoport szimbólumát, és lehetőséget adna arra, hogy minden korlátozás nélkül viseljék, hordják, kitűzzék, természetesen azzal a feltétellel, hogy – ugyancsak a tisztelet jeleként – mindig ott legyen mellette a román nemzeti jelkép is, és hasonló módon lehetne eljárni a himnuszok esetében is. Nem lehet elvárni a románoktól, hogy mondjanak le nemzeti ünnepükről, még akkor sem, ha a magyaroknak esetleg mást jelent december elseje, de találhatnánk közösen egy olyan napot, amit fenntartások nélkül mindenki meg tud ünnepelni. Mindent összevetve azt gondolom, ebben az országban tíz éven belül jeltősen javulni fog az életszínvonal, és akkor ezek a problémák maguktól megoldódnak – vélekedik a Nemzeti Liberális Párt Kovászna megyei szenátora.
Tisztelet a melletted élő embernek
A Vox populi című román–magyar párbeszédet is kezdeményező Mădălin Guruianu azt mondja: a legfontosabb egymás kultúrájának kölcsönös megismerése, és a másik fél iránt tanúsított tisztelet.
– Bátorítani kell azt, hogy minél több közös rendezvény legyen, szinkrontolmácsos könyvbemutatók, koncertek, feliratozott színházi előadások, sportesemények, iskolai tevékenységek, bármi. Pénzalapot kell elkülöníteni kölcsönös fordítások elkészítésére, hogy ismerjük meg egymás kultúráját, mert enélkül nem alakulhat ki őszinte párbeszéd, és párbeszéd nélkül nem oldódnak a görcsök. Másfelől, amíg a helyi tanácsban egyfolytában csak utcákról, szobrokról és zászlókról beszélünk, addig nem lesz haladás. Nem állítom, hogy ezek nem fontosak, de állapodjunk már meg abban, hogy ezek vannak, és lépjünk tovább. Ezeket a dolgokat csak kölcsönös tisztelettel lehet megoldani, mert sem a tiltás, sem az asztaldöngetés nem vezet sehová. Amúgy a kölcsönös tisztelet jele volna az egymás ünnepein való részvétel, amely tisztelet és megbecsülés esetenként nem feltétlenül az adott napnak vagy évfordulónak szólna, hanem a melletted élő embernek – vallja a sepsiszentgyörgyi tanácsos.
Magyar vélemények
Bár kétségtelen, hogy lehetnének nyitottabbak a háromszéki románok a magyar igények, akár az autonómiatörekvések iránt, tény az is, hogy a magyar szervezetek sem próbálják megszólítani a helyi románokat, hogy közösen dolgozzák ki azokat a garanciákat, amelyek megnyugtatóan rendeznék a román kisebbség sorsát egy tényleges magyar önkormányzás alatt. A magyar vélemények egy kerekasztal mellett hangzottak el, ezért a résztvevők tudtak egymás kijelentéseire válaszolni.
„Frontváros vagyunk”
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere szerint az a folyamat, amit Ceauşescu idejében indítottak el, most is folytatódik.
– Közismert az a kommunista párt archívumából származó dokumentum, amely szerint 1977-ben Marosvásárhelyen a lakosság 62 százaléka volt magyar nemzetiségű, és le volt írva, hogy hány, konkrétan 7600 román családot kell betelepíteni a következő öt évben ahhoz, hogy az arányokat meg lehessen változtatni. Nyilván, ’89 előtt más eszközökkel rendelkezett a hatalom, ipart tudott költöztetni, tömbházakat tudott építeni, lakosságot tudott mozgatni. Én azt állítom, hogy ez a szándék nem, csak az eszközök változtak meg, és emiatt sokkal lassabban haladnak. Nem ugyanolyan mércével mérnek Románia 40 megyéjében, mint Hargita és Kovászna megyében, de azon belül is más mércével mérnek Háromszéken és Sepsiszentgyörgyön, mint Hargita megyében. Ezért képletesen azt lehet mondani, hogy Sepsiszentgyörgy frontváros.
Nemcsak a nemzeti román stratégia a hibás
Bíró Béla egyetemi tanár nem tartja elfogadhatónak az „ostromlott vár” elméletét.
– Sütő András mondta annak idején, hogyha én ostromlott várban élek, akkor én az ostromlókkal egyszerűen szóba sem állhatok, mert akkor elárulom a várost. És ez a dolog nem így áll. Itt ostromlók és ostromlottak, mindannyian a váron belül vagyunk, és egymással mindenképpen beszélnünk kell. Nem kell elfogadnunk a másik a véleményét, de a meg kell hallgatni és figyelembe kell venni. Hogy Sepsiszentgyörgy ebbe az állapotba került, abban nem csak a nemzeti román stratégia a hibás. Sepsiszentgyörgyön komoly problémák vannak, például a Székely Hírmondó napilapban időnként olyan románellenes és antiszemita írások jelennek meg, ami egyszerűen megengedhetetlen, és ez nekünk árt, az ostromlók munkáját segíti elő. Önmagunkra is kellene egy kicsit figyelni. (Örömmel vennénk, ha a tanár úr néhány példával előhozakodna, hogy értsük, mire is gondol, mert megítélésünk szerint a Székely Hírmondóban nem jelent meg egyetlen „antiszemita” vagy „románellenes” írás sem – a szerk.)
Engednünk kell?
Cziprián-Kovács Loránd egyetemi tanár azon a véleményen van, hogy nem azokat az embereket kellene meghallgatni először, akik meredeken, radikálisan, nemzeti színekben fogalmaznak, hanem a moderáltakat, akikkel lehet beszélni.
– Leülni mindenkivel le lehet, és mindenkivel kell beszélni, kompromisszumokat kell kötni, de a kompromisszum nem azt jelenti, hogy én visszavonulok, és feladom az álláspontomat, hanem azt jelenti, meghallgatom, és figyelembe veszem a másik álláspontját. Azzal együtt, hogy fönntartom a saját magamét. Senkinek nincs joga az önnön álláspontját másvalakire ráerőltetni – érvel Bíró Béla.
Antal Árpád szerint azonban nehéz olyanokkal egyezségre jutni, akik tagadják a létünket.
– A gond az, hogy Székelyföldön az ultraradikális románok kisajátították maguknak a románság képviseletét, s ezt a mérsékeltek hagyták. Tehát gyakorlatilag azok képviselik a románokat, akik azt mondják, hogy Székelyföld nem létezik, székelyek nem léteznek, és az, hogy mi, magyarok egyenlők vagyunk a románokkal, az azt jelenti, hogy jogunk van románul beszélni, mint nekik, jogunk van románul tanulni, mint nekik, és így tovább.
A nemzetközi helyzet nem kedvez nekünk
Bíró Béla a kölcsönösségben látja a megoldást: amit elvárunk a másiktól, azt magunktól is várjuk el.
– Erőszakkal semmit nem lehet elérni, ezt Ukrajna példája is tanúsítja. Ott is csak egy lehetőség maradt: Ukrajna valamiféle föderalizálódása, vagy legalább autonóm struktúrák kialakítása az orosz kisebbség számára. Ha ez a megoldás bekövetkezik, az a mi sorsunkat is befolyásolja. Ebben a pillanatban a nemzetközi csillagzat rendkívül kedvezőtlen számunkra. A nemzetközi politika olyan helyzetbe hozta a román politikát, hogy ma velünk gyakorlatilag bármit megtehet, anélkül, hogy az nemzetközi felzúdulást okozna. A párizsi merénylet olyan kisebbségellenes hangulatot teremtett, hogy bármit megtehetnek velünk. A nemzetközi közvélemény félre fog nézni. Addig nem szabadna nekünk dolgokat erőltetni, amíg ez a helyzet egy kicsi nem ülepedik le – véli.
Óvatosnak, okosnak kell lenni
Antal Árpád nem ért egyet a visszavonulással, éppen ellenkezőleg, úgy gondolja, a politikai helyzet kedvező számunkra.
– Van egy bevándorlóellenes, de nincs kisebbségellenes hangulat, és mindaz, ami Ukrajnában történik, az valójában annak következménye, hogy az új ukrán hatalom kisebbségellenes lépéseket tett. Persze, az is igaz, hogy az oroszok és az amerikaiak ürügyként használták ezt arra, hogy akár katonailag is fellépjenek. Ebben a geopolitikai helyzetben tehát nagyon fontos, hogy sokkal óvatosabbak legyünk, de ez nem azt jelenti, hogy vissza kell lépni, csak azt, hogy nagyobb hangsúlyt kell fektetni a párbeszédre. Tehát óvatosnak, okosnak kell lenni, de úgy, hogy továbbra is fenntartsuk: a törvényeket, az alkotmányt kell a valósághoz igazítani, és nem fordítva. A valóság pedig az, hogy itt élünk, a szülőföldünkön élünk, és nem vagyunk bevándorlók. Egy dolgot nagyon határozottan, mindig el kell mondani: közel száz évvel ezelőtt a nagyhatalmak úgy döntöttek, Erdélyt Romániának adják. A területtel együtt Románia közösségeket is kapott. Románia felelőssége olyan törvények elfogadása, amelyek alapján ezek a közösségek szülőföldjükön, román állampolgárként jól érzik magukat. Ha innen közelítjük meg a kérdést, akkor nagyon hamar tudunk megoldásokat találni. Ha onnan közelítjük meg, hogy Románia a románoké, akkor nem lesz megoldás. A kulcsszó az együttérzés, óvatosság, párbeszéd.
Erdély Romániához akar tartozni
Bíró Béla szerint az, hogy a nagyhatalmak Erdélynek adták Romániát, megint egy olyan mondat, amit nem gondoltunk át. Mert valóban adták, de ha nem adták volna, ha tökéletes demokratikus választáson dönthetett volna Erdély népe arról, hogy Magyarországhoz vagy Romániához akar tartozni, akkor is Erdély ma Romániához tartozna. Teljesen demokratikusan, teljesen jogosan, teljesen igazságosan.
– Azt se felejtsük el, hogy a magyar kormány pontosan olyan hajlíthatatlanul elutasított minden olyan román követelést, mint ahogy azt ma a román kormány utasítja el. Ha mi ezen fel vagyunk háborodva, akkor nem árt visszatekinteni, és önmagunkat nézni, amikor mi csináltuk velük azt, amit ma ők csinálnak velünk.
Mi tegyük meg az első lépést
Cziprián-Kovács Loránd úgy véli, Antal Árpád joggal várja el, a kormány gondoskodjék arról, hogy a magyar kisebbség jobban érezze magát Romániában, de ugyanakkor nem érti, hogy ennek érdekében a polgármester miért nem teszi meg az első lépést, hogy a román kisebbség itt, Sepsiszentgyörgyön biztonságban érezze magát?
– Ha meglenne az első magyar gesztus, akkor már lehetne erre hivatkozni, hogy igen, a román kormány hasonlóan járjon el – érvelt.
Antal Árpád viszont úgy látja, már nagyon is sok gesztust tettek ez irányba.
– Sepsiszentgyörgy volt az első város Romániában, amely biztosította a kulturális autonómiát a románság számára. Azokban a kérdésekben, amelyek a román kultúrát, a román oktatást érintették, a 21 tagú helyi tanácsban a négy román nemzetiségű tanácsosra bíztuk a döntést. Amit ők eldöntöttek, a többi 17 magyar nemzetiségű képviselő elfogadta. Sokkal több gesztust tettünk mi a román közösség irányába, mint amennyit a román állam tesz felénk. De amúgy nagyon rossz párhuzamot állítani Sepsiszentgyörgy önkormányzata és a román kormány között. Mások az eszközök, más világban élünk. Jelen pillanatban Székelyföldön az önkormányzatok jelentik a magyarság védőbástyáit. A románság az államigazgatáshoz tartozó intézményekben, a prefektúrán, a militarizált intézményekben „erős”, ahol – bár a lakosság háromnegyede magyar – csak elvétve találni néhány magyar alkalmazottat. Én holnap hajlandó vagyok – itt, nyilvánosan kijelentem – az egyik alpolgármesteri tisztséget felajánlani a román közösségnek, mi több, vállalni merem, hogy a megyei tanácsnál is azonnal kapnak egy alelnöki széket, ha az etnikai arányosságot az állami intézményekben, a rendőrségen, csendőrségen, igazságszolgáltatásban biztosítják – jelentette ki Antal.
Kétségtelen, hogy egyelőre igen távol vannak az álláspontok, de közeledés csak akkor várható, ha ezeket higgadtan, őszintén, érzelmi túlfűtöttség nélkül sikerül a két félnek egymással előbb ismertetnie, megértetnie, és később, talán valamennyit a sajátjából is engedve, elfogadnia.
Erdély András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. február 25.
Felkészülni a jövőre (Szakoktatás)
A háromszéki szakoktatás jövőbeni stratégiájának körvonalazása, valamint a magyar állam által támogatott, a külhoni magyar szakképzés éve program pályázati lehetőségeire való felkészülés volt a célja a tegnapi találkozónak, amelyet a megyei önkormányzat kezdeményezésére Sepsiszentgyörgyön tartottak iskolák, a megyei tanfelügyelőség, a vállalkozók és a megyeközponti városvezetés képviselőinek részvételével.
A találkozónak az volt a célja, hogy megegyezzenek a szakoktatás fejlesztési irányvonalaiban, meghatározzák, milyen területen kell szakembereket képezni a jövőben a megyében. „Megszületett a döntés, hogy ezeket a gondolatokat, ötleteket össze kell majd hangolni, hogy a megyei stratégiai fejlesztés érdekében olyan irányokat határozzanak meg és olyan képzéseket indítsanak, amelyek a munkaerőpiacot, a vállalkozói szférát, a kis- és középvállalkozókat teszik érdekeltté, de ugyanakkor új vállalkozókat csalogassanak Háromszékre. A javaslatokat összesítették, egy hónap múlva döntenek a szakoktatás háromszéki fejlesztési irányáról.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A háromszéki szakoktatás jövőbeni stratégiájának körvonalazása, valamint a magyar állam által támogatott, a külhoni magyar szakképzés éve program pályázati lehetőségeire való felkészülés volt a célja a tegnapi találkozónak, amelyet a megyei önkormányzat kezdeményezésére Sepsiszentgyörgyön tartottak iskolák, a megyei tanfelügyelőség, a vállalkozók és a megyeközponti városvezetés képviselőinek részvételével.
A találkozónak az volt a célja, hogy megegyezzenek a szakoktatás fejlesztési irányvonalaiban, meghatározzák, milyen területen kell szakembereket képezni a jövőben a megyében. „Megszületett a döntés, hogy ezeket a gondolatokat, ötleteket össze kell majd hangolni, hogy a megyei stratégiai fejlesztés érdekében olyan irányokat határozzanak meg és olyan képzéseket indítsanak, amelyek a munkaerőpiacot, a vállalkozói szférát, a kis- és középvállalkozókat teszik érdekeltté, de ugyanakkor új vállalkozókat csalogassanak Háromszékre. A javaslatokat összesítették, egy hónap múlva döntenek a szakoktatás háromszéki fejlesztési irányáról.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. február 27.
Vezércikkünkre reagált a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat
Alább közöljük a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat reakcióját lapunk csütörtöki számában megjelent, VV RMDSZ című vezércikkünkre.
Háromszéki Mikó Imre Jogvédő Szolgálat: közösségi és nyelvi jogainknak az élet minden területén érvényt kell szereznünk
Őszintén örülünk annak, hogy a cikkíró, Páva Adorján jó kezdeményezésnek tartja a Mikó Imre Jogvédő Szolgálat Háromszéki Szervezetének heti rendszerességgel küldött angol nyelvű hírlevelét.
A kezdeményezés nemrég indult, eddig tíz hírlevelet küldtünk, és a tapasztalat azt mutatja, hogy máris nagy az érdeklődés az erdélyi magyarság ügyei iránt, és az is világossá vált, hogy nagy szükség van az angol nyelvű híradásokra, összefoglalókra, ha az erdélyi magyarság törekvéseit a nemzetközi közvélemény figyelme elé akarjuk tárni.
Éppen ezért a Mikó Imre Jogvédő Szolgálat Háromszéki Szervezete nemcsak angol nyelvű hírlevelet működtet, hanem angol nyelvű éves jelentéseket is készít.
Sikernek könyveltük el az erdélyi magyarság ügyének nemzetközi megjelenítése szempontjából, hogy az Egyesült Államok Romániáról készített 2013-as emberjogi jelentésében az erdélyi magyarokról szóló részében a szervezetünk előzetes jelentésében szereplő problémák pontról pontra megjelentek.
Hibák sajnos néha előfordulnak, és ezért elnézést is kérünk azoktól, akik ezt nehezményezték, mi több, köszönettel tartozunk azért, amiért erre felhívták a figyelmünket. Őszintén remélem azonban, hogy egy angol nyelvű szövegben található, magyar névben előforduló ponthiba (Csiky Gergely Főgimnázium helyett Csíki Gergely Főgimnáziumot írtunk) nem változtat a híradás jelentőségén és nem kisebbíti munkatársaim érdemeit sem, akik önkéntes alapon végzik ezt a felelősségteljes és nagy figyelmet igénylő, fontos társadalmi és a közösség nemzetközi érdekképviseleti szempontjából jelentőségteljes munkát.
A hírleveleket úgy állítjuk össze, hogy azok ne csak szimbolikus témákat, hanem gyakorlati kérdéseket is érintsenek. Mi felhívjuk a világ figyelmét a székely zászlóra és az autonómiatörekvések fontosságára ugyanúgy, ahogyan a magyar kisiskolások, vagy a magyar fogvatartottakkal szemben elkövetett nyelvi diszkriminációra is, mert abban hiszünk, hogy közösségi és nyelvi jogainknak az élet minden területén érvényt kell szereznünk.
Szervezetünket egyébként bárki megkeresheti panaszokkal és javaslatokkal egyaránt, így jutott el hozzánk egy magyar fogvatartott panaszlevele, aki egy romániai börtönben tölti a büntetését. Munkatársunk meglátogatta őt és a helyszínen tájékozódott a helyzetről. Úgy találtuk, hogy a levélben jelzett problémák valósak, ezért tavalyi jelentésünkben már szerepel ez a probléma, és múlt heti hírlevelünkbe is belefoglaltuk, mivel mi minden magyar ember jogainak csorbítására odafigyelünk.
Ugyanakkor újfent hangsúlyozom, hogy hírleveleinkben kiemelt figyelmet kapott és kap ezután is a székely zászló, a székelység politikai törekvései, valamint a hatóságok azon igyekezete, hogy a székelyföldi törekvéseket csírájában elfojtsák. De ez nem jelenti azt, hogy szótlanul elmegyünk a hétköznapok szintjén felmerülő gyakorlati problémák mellett, őszintén remélem, hogy Páva Adorján sem gondolja azt, hogy a kettő kizárná egymást.
Mi örülünk annak, hogy a munkánkat figyelemmel kísérik, kérem, tegyenek így a továbbiakban is.
Tisztelettel, Benkő Erika
A Mikó Imre Jogvédő Szolgálat Háromszéki Szervezetének vezetője
Krónika (Kolozsvár)
Alább közöljük a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat reakcióját lapunk csütörtöki számában megjelent, VV RMDSZ című vezércikkünkre.
Háromszéki Mikó Imre Jogvédő Szolgálat: közösségi és nyelvi jogainknak az élet minden területén érvényt kell szereznünk
Őszintén örülünk annak, hogy a cikkíró, Páva Adorján jó kezdeményezésnek tartja a Mikó Imre Jogvédő Szolgálat Háromszéki Szervezetének heti rendszerességgel küldött angol nyelvű hírlevelét.
A kezdeményezés nemrég indult, eddig tíz hírlevelet küldtünk, és a tapasztalat azt mutatja, hogy máris nagy az érdeklődés az erdélyi magyarság ügyei iránt, és az is világossá vált, hogy nagy szükség van az angol nyelvű híradásokra, összefoglalókra, ha az erdélyi magyarság törekvéseit a nemzetközi közvélemény figyelme elé akarjuk tárni.
Éppen ezért a Mikó Imre Jogvédő Szolgálat Háromszéki Szervezete nemcsak angol nyelvű hírlevelet működtet, hanem angol nyelvű éves jelentéseket is készít.
Sikernek könyveltük el az erdélyi magyarság ügyének nemzetközi megjelenítése szempontjából, hogy az Egyesült Államok Romániáról készített 2013-as emberjogi jelentésében az erdélyi magyarokról szóló részében a szervezetünk előzetes jelentésében szereplő problémák pontról pontra megjelentek.
Hibák sajnos néha előfordulnak, és ezért elnézést is kérünk azoktól, akik ezt nehezményezték, mi több, köszönettel tartozunk azért, amiért erre felhívták a figyelmünket. Őszintén remélem azonban, hogy egy angol nyelvű szövegben található, magyar névben előforduló ponthiba (Csiky Gergely Főgimnázium helyett Csíki Gergely Főgimnáziumot írtunk) nem változtat a híradás jelentőségén és nem kisebbíti munkatársaim érdemeit sem, akik önkéntes alapon végzik ezt a felelősségteljes és nagy figyelmet igénylő, fontos társadalmi és a közösség nemzetközi érdekképviseleti szempontjából jelentőségteljes munkát.
A hírleveleket úgy állítjuk össze, hogy azok ne csak szimbolikus témákat, hanem gyakorlati kérdéseket is érintsenek. Mi felhívjuk a világ figyelmét a székely zászlóra és az autonómiatörekvések fontosságára ugyanúgy, ahogyan a magyar kisiskolások, vagy a magyar fogvatartottakkal szemben elkövetett nyelvi diszkriminációra is, mert abban hiszünk, hogy közösségi és nyelvi jogainknak az élet minden területén érvényt kell szereznünk.
Szervezetünket egyébként bárki megkeresheti panaszokkal és javaslatokkal egyaránt, így jutott el hozzánk egy magyar fogvatartott panaszlevele, aki egy romániai börtönben tölti a büntetését. Munkatársunk meglátogatta őt és a helyszínen tájékozódott a helyzetről. Úgy találtuk, hogy a levélben jelzett problémák valósak, ezért tavalyi jelentésünkben már szerepel ez a probléma, és múlt heti hírlevelünkbe is belefoglaltuk, mivel mi minden magyar ember jogainak csorbítására odafigyelünk.
Ugyanakkor újfent hangsúlyozom, hogy hírleveleinkben kiemelt figyelmet kapott és kap ezután is a székely zászló, a székelység politikai törekvései, valamint a hatóságok azon igyekezete, hogy a székelyföldi törekvéseket csírájában elfojtsák. De ez nem jelenti azt, hogy szótlanul elmegyünk a hétköznapok szintjén felmerülő gyakorlati problémák mellett, őszintén remélem, hogy Páva Adorján sem gondolja azt, hogy a kettő kizárná egymást.
Mi örülünk annak, hogy a munkánkat figyelemmel kísérik, kérem, tegyenek így a továbbiakban is.
Tisztelettel, Benkő Erika
A Mikó Imre Jogvédő Szolgálat Háromszéki Szervezetének vezetője
Krónika (Kolozsvár)
2015. február 28.
Az impériumváltás évei Háromszéken 2. (1918–1920)
A magyar hatóságok korabeli zavarodottságára vall az 1918. december 15-én keltezett, Dr. Apáthy István, Kelet-Magyarország főkormánybiztosa által írt levél, amelyben arról értesíti a háromszéki főispánt, hogy a választási törvény megváltoztatása miatt az összes törvényhatósági bizottság és városi képviselő testület működését fel kell függeszteni, mert ezek „régi választójog alapján és a munkásság activ és passzív részvétele nélkül” alakultak meg (Kovászna Megyei Levéltár, továbbiakban KML, Fond nr. 9, Nr. inv. 2., Dos. nr. 27, 278).
A frissen létrehozott Főkormánybiztosság elnöke tehát nem is tesz említést a román megszállásról és az estleges ellenintézkedésekről, hanem egyedül a választójog kiszélesítésével foglalkozik és a még működő helyi képviselő testületek feloszlatását sürgeti.
A kormány ezen intézkedései tovább fokozták az elkeseredettséget a megszállt területeken. „Sajnos azonban, hogy csak rombolnak, de nem alkotnak, az országgyűlés után feloszlatták a törvényhatósági bizottságokat és képviselő testületeket anélkül, hogy ezek pótlásáról gondoskodás lenne” – írta 1918. december 28-án a helyi lapban megjelent Rombolás alkotás nélkül című vezércikk szerzője. December 21-én, a kolozsvári nagygyűlés előtt egy nappal, Háromszék Vármegye Nemzeti Tanácsa is ülésezett. A vármegyeház nagytermében megtartott gyűlésen egy határozatot fogadtak el, melyben tiltakoztak Erdély Magyarországtól való elszakítása ellen (Székely Nép, 1918. december 21.). 1919 elején már mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy nem egyszerű és ideiglenes katonai megszállásról van szó. A Kormányzótanács (Consiliu Dirigent) felállítása után megkezdődött Erdélyben a román nemzeti érdekek érvényesítése. A Kormányzótanács rendeletek útján kormányozta Erdélyt, első lépései közé tartozott az ostromállapot bevezetése, valamint a megyei és községi önkormányzatok működésének felfüggesztése (Bárdi Nándor: Az erdélyi kérdés mint közigazgatási probléma. Három rendezési terv az első világháború után, Magyar Kisebbség, 1998, 1. sz., 114–122). A Kormányzótanács megkezdte a közigazgatás felsőbb szintjeinek elrománosítását. Dr. Király Aladár főispánt és kormánybiztost eltávolították a vármegye éléről, helyette dr. Vecerdeát, majd dr. Vasile Popot nevezték ki a román közigazgatási rendszerben használt prefektusi tisztségbe. Az alprefektus dr. Roman Victor ügyvéd lett.
Az ostromállapot bevezetése a cenzúra megjelenésével járt együtt. Ennek eredményeként 1919. január 22-e után a vármegye legrangosabb lapja, a Székely Nép többet nem jelenhetett meg. 1919. szeptember 12-én megszüntették a sepsiszentgyörgyi és kézdivásárhelyi törvényszéket. A Kormányzótanács e döntéséhez valószínűleg az is hozzájárult, hogy a bírák nem tették le a hűségesküt. Megjegyzendő, hogy az 1919-es év talán egyetlen pozitívuma az volt, hogy a román hadsereg visszaszolgáltatta a Székely Nemzeti Múzeum igazgató választmányának a háború előtt átadott múzeumépületet. A magyar tisztviselők kiszorítására irányuló törekvések 1920 folyamán tovább folytatódtak. A kormányzótanács rendelete alapján a magyar köztisztviselőket hűségeskü letételére kötelezték. A magyar kormány egyik legutolsó utasítása azonban eltiltotta a tisztviselőket az eskütételtől. A tisztviselői kar megtagadta az eskü letételét arra hivatkozva, hogy amíg békekonferencia nem dönt Erdély helyzetéről, addig a magyar államnak tartoznak hűséggel. Ugyanakkor azzal is tisztában voltak, hogy egy esetleges tömeges eskütétel Magyarország esélyeit rontaná a békekonferencián (Mikó Imre: Huszonkét év, Studium, Budapest, 1941, 16–17).
Február 2-án Crişan rendőrparancsnok arról értesíti a sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatalt, hogy a rendőrség azon alkalmazottjait, akik megtagadták a hűségeskü letételét, elbocsátották állásukból (KML, Fond 14, Nr. inv. 7., Dos. nr. 20., 38). Az elbocsátott rendőrök mind egyénileg, mind közösen kérvényt nyújtottak be a városi tanácshoz újraalkalmazásukra. A városi tanács, amely még magyar kézen volt, megpróbált az elbocsátott alkalmazottak segítségére sietni, és különböző munkakörökben elhelyezni őket. Roman Viktor alprefektus válaszlépése azonban nem késett. Február 14-én a 387/920-as rendeletében az alábbiakat közölte Bálint Dénes szentgyörgyi polgármesterrel: „Tudomásunkra jutott, hogy a volt rendőrség személyzete a városnál alkalmazást nyert. Mivel azon egyének, kik a városi rendőrségnél alkalmazásban voltak, felszólításra a hűségesküt le nem tették, az állami közigazgatásnál és ennél fogva a városnál sem alkalmazást nem nyerhetnek. Ennél fogva szigorúan meghagyom polgármester Úrnak, hogy ezen egyéneket azonnal mentse fel a viselt hivataluktól, a városi közigazgatásból azonnal távolítsa el és a tett intézkedéseiről részletes jelentést terjesszen fel hozzám legkésőbb f. évi február hó 26-ig.” (KML, Fond 14, Nr. inv. 7., Dos. nr. 20., 40).
Néhány héttel korábban hasonló intézkedések születtek a kézdivásárhelyi rendőrök ügyében is. A kézdivásárhelyi polgármestert azért vonta kérdőre az alprefektus, mert az 1919 decemberében elbocsátott rendőrök információi szerint a következő év januárjában is megkapták fizetésüket (KML, Fond 14, Nr. inv. 7., Dos. nr. 20., 39).
Végül az elbocsátott rendőrségi alkalmazottak ügye 1920 novemberében oldódott meg némiképp, amikor a belügyminisztérium kolozsvári államtitkársága nevében Dr. Onan miniszteri tanácsos azt a döntést hozta, hogy az elbocsátott rendőrökről a városvezetés gondoskodhat, azaz alkalmazhatja vagy nyugdíjba küldheti őket (KML, Fond 14, Nr. inv. 7., Dos. nr. 20., 72–73). Az utolsó napjait élő nagyszebeni Kormányzótanács 1920 áprilisában döntött a sepsiszentgyörgyi közigazgatás átvételéről is. Április 7-én Roman Victor alprefektus a közgyűlési terembe összegyűlt tisztviselők előtt közölte Bálint Dénes polgármesterrel „a városnak román impérium alá helyezését”, és felkérte a polgármestert, valamint a városi tanács összes tisztviselőjét, hogy tegyék le a hűségesküt. A polgármester ezt elutasította arra hivatkozva, hogy a hűségesküre „nem kötelezhető, amíg a békekonferencia Sepsiszentgyörgy hová tartozandósága felett nem döntött”. Hasonlóan cselekedtek a városi tanács tisztviselői is, mire az alprefektus bejelentette, hogy a Kormányzótanács rendelete értelmébe a városi tanács összes alkalmazottja a polgármesterrel együtt fel van mentve állásából és Crişan Zaharia ügyvédet nevezte ki a város új vezetőjévé (SzN, 1920. ápr. 8).
A székely vármegyék elbocsátott tisztviselői előzetes egyeztetés után, 1920. május 26-án egy közös határozatot adtak ki, melyben a kialakult helyzettel kapcsolatosan a magyar kormány álláspontjának megismerését követelték és a közigazgatásban végbement elrománosítás veszélyeire hívták fel a figyelmet. (Lásd. Bárdi Nándor: Impériumváltás Székelyudvarhelyen 1918–1921, Aetas, 1993. 3. sz. 76–120).
MÁR ISTVÁN
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A magyar hatóságok korabeli zavarodottságára vall az 1918. december 15-én keltezett, Dr. Apáthy István, Kelet-Magyarország főkormánybiztosa által írt levél, amelyben arról értesíti a háromszéki főispánt, hogy a választási törvény megváltoztatása miatt az összes törvényhatósági bizottság és városi képviselő testület működését fel kell függeszteni, mert ezek „régi választójog alapján és a munkásság activ és passzív részvétele nélkül” alakultak meg (Kovászna Megyei Levéltár, továbbiakban KML, Fond nr. 9, Nr. inv. 2., Dos. nr. 27, 278).
A frissen létrehozott Főkormánybiztosság elnöke tehát nem is tesz említést a román megszállásról és az estleges ellenintézkedésekről, hanem egyedül a választójog kiszélesítésével foglalkozik és a még működő helyi képviselő testületek feloszlatását sürgeti.
A kormány ezen intézkedései tovább fokozták az elkeseredettséget a megszállt területeken. „Sajnos azonban, hogy csak rombolnak, de nem alkotnak, az országgyűlés után feloszlatták a törvényhatósági bizottságokat és képviselő testületeket anélkül, hogy ezek pótlásáról gondoskodás lenne” – írta 1918. december 28-án a helyi lapban megjelent Rombolás alkotás nélkül című vezércikk szerzője. December 21-én, a kolozsvári nagygyűlés előtt egy nappal, Háromszék Vármegye Nemzeti Tanácsa is ülésezett. A vármegyeház nagytermében megtartott gyűlésen egy határozatot fogadtak el, melyben tiltakoztak Erdély Magyarországtól való elszakítása ellen (Székely Nép, 1918. december 21.). 1919 elején már mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy nem egyszerű és ideiglenes katonai megszállásról van szó. A Kormányzótanács (Consiliu Dirigent) felállítása után megkezdődött Erdélyben a román nemzeti érdekek érvényesítése. A Kormányzótanács rendeletek útján kormányozta Erdélyt, első lépései közé tartozott az ostromállapot bevezetése, valamint a megyei és községi önkormányzatok működésének felfüggesztése (Bárdi Nándor: Az erdélyi kérdés mint közigazgatási probléma. Három rendezési terv az első világháború után, Magyar Kisebbség, 1998, 1. sz., 114–122). A Kormányzótanács megkezdte a közigazgatás felsőbb szintjeinek elrománosítását. Dr. Király Aladár főispánt és kormánybiztost eltávolították a vármegye éléről, helyette dr. Vecerdeát, majd dr. Vasile Popot nevezték ki a román közigazgatási rendszerben használt prefektusi tisztségbe. Az alprefektus dr. Roman Victor ügyvéd lett.
Az ostromállapot bevezetése a cenzúra megjelenésével járt együtt. Ennek eredményeként 1919. január 22-e után a vármegye legrangosabb lapja, a Székely Nép többet nem jelenhetett meg. 1919. szeptember 12-én megszüntették a sepsiszentgyörgyi és kézdivásárhelyi törvényszéket. A Kormányzótanács e döntéséhez valószínűleg az is hozzájárult, hogy a bírák nem tették le a hűségesküt. Megjegyzendő, hogy az 1919-es év talán egyetlen pozitívuma az volt, hogy a román hadsereg visszaszolgáltatta a Székely Nemzeti Múzeum igazgató választmányának a háború előtt átadott múzeumépületet. A magyar tisztviselők kiszorítására irányuló törekvések 1920 folyamán tovább folytatódtak. A kormányzótanács rendelete alapján a magyar köztisztviselőket hűségeskü letételére kötelezték. A magyar kormány egyik legutolsó utasítása azonban eltiltotta a tisztviselőket az eskütételtől. A tisztviselői kar megtagadta az eskü letételét arra hivatkozva, hogy amíg békekonferencia nem dönt Erdély helyzetéről, addig a magyar államnak tartoznak hűséggel. Ugyanakkor azzal is tisztában voltak, hogy egy esetleges tömeges eskütétel Magyarország esélyeit rontaná a békekonferencián (Mikó Imre: Huszonkét év, Studium, Budapest, 1941, 16–17).
Február 2-án Crişan rendőrparancsnok arról értesíti a sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatalt, hogy a rendőrség azon alkalmazottjait, akik megtagadták a hűségeskü letételét, elbocsátották állásukból (KML, Fond 14, Nr. inv. 7., Dos. nr. 20., 38). Az elbocsátott rendőrök mind egyénileg, mind közösen kérvényt nyújtottak be a városi tanácshoz újraalkalmazásukra. A városi tanács, amely még magyar kézen volt, megpróbált az elbocsátott alkalmazottak segítségére sietni, és különböző munkakörökben elhelyezni őket. Roman Viktor alprefektus válaszlépése azonban nem késett. Február 14-én a 387/920-as rendeletében az alábbiakat közölte Bálint Dénes szentgyörgyi polgármesterrel: „Tudomásunkra jutott, hogy a volt rendőrség személyzete a városnál alkalmazást nyert. Mivel azon egyének, kik a városi rendőrségnél alkalmazásban voltak, felszólításra a hűségesküt le nem tették, az állami közigazgatásnál és ennél fogva a városnál sem alkalmazást nem nyerhetnek. Ennél fogva szigorúan meghagyom polgármester Úrnak, hogy ezen egyéneket azonnal mentse fel a viselt hivataluktól, a városi közigazgatásból azonnal távolítsa el és a tett intézkedéseiről részletes jelentést terjesszen fel hozzám legkésőbb f. évi február hó 26-ig.” (KML, Fond 14, Nr. inv. 7., Dos. nr. 20., 40).
Néhány héttel korábban hasonló intézkedések születtek a kézdivásárhelyi rendőrök ügyében is. A kézdivásárhelyi polgármestert azért vonta kérdőre az alprefektus, mert az 1919 decemberében elbocsátott rendőrök információi szerint a következő év januárjában is megkapták fizetésüket (KML, Fond 14, Nr. inv. 7., Dos. nr. 20., 39).
Végül az elbocsátott rendőrségi alkalmazottak ügye 1920 novemberében oldódott meg némiképp, amikor a belügyminisztérium kolozsvári államtitkársága nevében Dr. Onan miniszteri tanácsos azt a döntést hozta, hogy az elbocsátott rendőrökről a városvezetés gondoskodhat, azaz alkalmazhatja vagy nyugdíjba küldheti őket (KML, Fond 14, Nr. inv. 7., Dos. nr. 20., 72–73). Az utolsó napjait élő nagyszebeni Kormányzótanács 1920 áprilisában döntött a sepsiszentgyörgyi közigazgatás átvételéről is. Április 7-én Roman Victor alprefektus a közgyűlési terembe összegyűlt tisztviselők előtt közölte Bálint Dénes polgármesterrel „a városnak román impérium alá helyezését”, és felkérte a polgármestert, valamint a városi tanács összes tisztviselőjét, hogy tegyék le a hűségesküt. A polgármester ezt elutasította arra hivatkozva, hogy a hűségesküre „nem kötelezhető, amíg a békekonferencia Sepsiszentgyörgy hová tartozandósága felett nem döntött”. Hasonlóan cselekedtek a városi tanács tisztviselői is, mire az alprefektus bejelentette, hogy a Kormányzótanács rendelete értelmébe a városi tanács összes alkalmazottja a polgármesterrel együtt fel van mentve állásából és Crişan Zaharia ügyvédet nevezte ki a város új vezetőjévé (SzN, 1920. ápr. 8).
A székely vármegyék elbocsátott tisztviselői előzetes egyeztetés után, 1920. május 26-án egy közös határozatot adtak ki, melyben a kialakult helyzettel kapcsolatosan a magyar kormány álláspontjának megismerését követelték és a közigazgatásban végbement elrománosítás veszélyeire hívták fel a figyelmet. (Lásd. Bárdi Nándor: Impériumváltás Székelyudvarhelyen 1918–1921, Aetas, 1993. 3. sz. 76–120).
MÁR ISTVÁN
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. március 3.
SZNT: Sepsiszentgyörgyön alkotmányos jogainkért
A Székely Nemzeti Tanács Nem leszünk a hatóságok partnerei a jogfosztás leplezésében! című, február 24-én kiadott közleményében tájékoztatott arról, hogy a törvénytelen hatósági tiltás miatt eláll az idei, Marosvásárhelyre tervezett március 10-i rendezvények megszervezésétől. Ugyanakkor a világ minden emberjogi intézményének, minden nemzetközi fórumnak tudomására hozza, hogy Romániában milyen szinten sértik meg az alapvető emberi jogokat, mely nem a Székely Nemzeti Tanács, hanem Székelyföld közössége ellen irányul.
Ennek jegyében a Sepsiszéki Székely Tanács, a tavalyhoz hasonlóan a turul-szoborhoz hívja mindazokat, akik a Székely Szabadság Napján fejet kívánnak hajtanai a székely vértanúk előtt. Március 10-én 16 órától megemlékezést tartunk a turul-szobornál. A rendezvényen ismertetjük és elfogadjuk azt a kormánynak címzett petíciót, amely az alapvető emberi jogok lábbal tiprása, és a székelység számára hátrányos közigazgatási tervek ellen emeli fel szavát, és amelyet tüntető menetoszlop kíséretében juttatunk el a prefektúrára.
A Sepsiszéki Székely Tanács ezúttal kéri fel a politikai pártokat, érdekvédelmi szövetségeket, a történelmi magyar egyházakat és a civil szervezeteket, támogassák rendezvényünket, s vegyenek részt annak népszerűsítésében, illetve a mozgósításban. Ugyanakkor kérjük azokat a székelyföldi önkormányzatokat, amelyek még nem fogadták el a Székely Nemzeti Tanács kezdeményezte petíciós határozatot, hogy március 10-én, akár rendkívüli tanácsülésen tegyenek eleget a felhívásnak, annak érdekében, hogy az Európa Tanács Monitoring Bizottsága március 24-én, Strasbourgban minél kedvezőbb döntést hozzon Székelyföld ügyében.
A Székely Szabadság Napján emlékezzünk méltósággal vértanúinkra, emeljük fel szavunkat a jogtiprás ellen. Legyünk minél többen Háromszékről, de egész Székelyföldről március 10-én 16 órakor a sepsiszentgyörgyi turul szobornál, s kiáltsuk együtt: autonómiát Székelyföldnek, szabadságot a székely népnek!
Gazda Zoltán,
a Sepsiszéki Székely Tanács elnöke
Erdély.ma
A Székely Nemzeti Tanács Nem leszünk a hatóságok partnerei a jogfosztás leplezésében! című, február 24-én kiadott közleményében tájékoztatott arról, hogy a törvénytelen hatósági tiltás miatt eláll az idei, Marosvásárhelyre tervezett március 10-i rendezvények megszervezésétől. Ugyanakkor a világ minden emberjogi intézményének, minden nemzetközi fórumnak tudomására hozza, hogy Romániában milyen szinten sértik meg az alapvető emberi jogokat, mely nem a Székely Nemzeti Tanács, hanem Székelyföld közössége ellen irányul.
Ennek jegyében a Sepsiszéki Székely Tanács, a tavalyhoz hasonlóan a turul-szoborhoz hívja mindazokat, akik a Székely Szabadság Napján fejet kívánnak hajtanai a székely vértanúk előtt. Március 10-én 16 órától megemlékezést tartunk a turul-szobornál. A rendezvényen ismertetjük és elfogadjuk azt a kormánynak címzett petíciót, amely az alapvető emberi jogok lábbal tiprása, és a székelység számára hátrányos közigazgatási tervek ellen emeli fel szavát, és amelyet tüntető menetoszlop kíséretében juttatunk el a prefektúrára.
A Sepsiszéki Székely Tanács ezúttal kéri fel a politikai pártokat, érdekvédelmi szövetségeket, a történelmi magyar egyházakat és a civil szervezeteket, támogassák rendezvényünket, s vegyenek részt annak népszerűsítésében, illetve a mozgósításban. Ugyanakkor kérjük azokat a székelyföldi önkormányzatokat, amelyek még nem fogadták el a Székely Nemzeti Tanács kezdeményezte petíciós határozatot, hogy március 10-én, akár rendkívüli tanácsülésen tegyenek eleget a felhívásnak, annak érdekében, hogy az Európa Tanács Monitoring Bizottsága március 24-én, Strasbourgban minél kedvezőbb döntést hozzon Székelyföld ügyében.
A Székely Szabadság Napján emlékezzünk méltósággal vértanúinkra, emeljük fel szavunkat a jogtiprás ellen. Legyünk minél többen Háromszékről, de egész Székelyföldről március 10-én 16 órakor a sepsiszentgyörgyi turul szobornál, s kiáltsuk együtt: autonómiát Székelyföldnek, szabadságot a székely népnek!
Gazda Zoltán,
a Sepsiszéki Székely Tanács elnöke
Erdély.ma
2015. március 6.
Emelték a tanárok bérét
A pénzügyminisztérium zárolja azoknak az önkormányzatoknak a számláját, amelyek nem fizetik ki az ingázó pedagógusok utazási költségeit; július 1-jétől a takarítók, kapusok, karbantartók és gépkocsivezetők is számíthatnak fizetésemelésre; a pedagógusok és a kisegítő didaktikai személyzet a márciusi béremelés után szeptemberben kap újabb ötszázalékos emelést, a szakszervezetek 2016-ra és 2017-re újabb tíz-tíz százalékot javasolnak – tájékoztatott Nagy Gábor, a Tanügyiek Szabad Szakszervezetének háromszéki elnöke.
A pedagógusok bérének emelését a kormány és a tanügyi szakszervezetek megállapodása alapján a tavaly decemberben közzétett 83-as sürgősségi kormányrendelet szabályozza, ennek értelmében idén két lépcsőben, márciusban és szeptemberben növekszik fizetésük 5–5 százalékkal. A bérmódosítás Háromszéken 2740 oktatót és 313 laboránst, könyvtárost, könyvelőt, titkárt érint, 761 nem didaktikai alkalmazott ellenben kimarad a fizetésemelésből. A tanügyi szakszervezetek föderációja nemrég arra hívta fel a pénzügyminisztérium figyelmét: annak ellenére, hogy sürgősségi kormányrendelet írja elő az önkormányzatok kötelezettségét, hogy belefoglalják költségvetésükbe az ingázó pedagógusok utazási költségeinek megtérítését, a helyi tanácsok nem mindenike tesz eleget ennek. A szaktárca erre azzal válaszolt, hogy utánanéz, és zárolja azoknak az önkormányzatoknak a számláját, amelyek nem fizetik ki elmaradásaikat – közölte Nagy Gábor. A bizalmi elmondta, Háromszéken legalább kétszáz pedagógus nem kapja meg jelenleg az ingapénzt, de bízik abban, a pénzügyi szaktárca eljárása eredménnyel jár, és az önkormányzatok fizetnek.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A pénzügyminisztérium zárolja azoknak az önkormányzatoknak a számláját, amelyek nem fizetik ki az ingázó pedagógusok utazási költségeit; július 1-jétől a takarítók, kapusok, karbantartók és gépkocsivezetők is számíthatnak fizetésemelésre; a pedagógusok és a kisegítő didaktikai személyzet a márciusi béremelés után szeptemberben kap újabb ötszázalékos emelést, a szakszervezetek 2016-ra és 2017-re újabb tíz-tíz százalékot javasolnak – tájékoztatott Nagy Gábor, a Tanügyiek Szabad Szakszervezetének háromszéki elnöke.
A pedagógusok bérének emelését a kormány és a tanügyi szakszervezetek megállapodása alapján a tavaly decemberben közzétett 83-as sürgősségi kormányrendelet szabályozza, ennek értelmében idén két lépcsőben, márciusban és szeptemberben növekszik fizetésük 5–5 százalékkal. A bérmódosítás Háromszéken 2740 oktatót és 313 laboránst, könyvtárost, könyvelőt, titkárt érint, 761 nem didaktikai alkalmazott ellenben kimarad a fizetésemelésből. A tanügyi szakszervezetek föderációja nemrég arra hívta fel a pénzügyminisztérium figyelmét: annak ellenére, hogy sürgősségi kormányrendelet írja elő az önkormányzatok kötelezettségét, hogy belefoglalják költségvetésükbe az ingázó pedagógusok utazási költségeinek megtérítését, a helyi tanácsok nem mindenike tesz eleget ennek. A szaktárca erre azzal válaszolt, hogy utánanéz, és zárolja azoknak az önkormányzatoknak a számláját, amelyek nem fizetik ki elmaradásaikat – közölte Nagy Gábor. A bizalmi elmondta, Háromszéken legalább kétszáz pedagógus nem kapja meg jelenleg az ingapénzt, de bízik abban, a pénzügyi szaktárca eljárása eredménnyel jár, és az önkormányzatok fizetnek.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. március 6.
Jóvátétel a kommunizmusban meghurcoltaknak
Megkétszerezik a kommunizmusban meghurcoltak járulékát. Az erre vonatkozó módosítást a szenátus már megszavazta, a képviselőházban hamarosan plénum elé kerül, és van politikai támogatottsága.
Klárik László háromszéki RMDSZ-es szenátor (képünkön) elmondta, ezzel nemcsak anyagi támogatást, hanem erkölcsi jóvátételt is szolgáltatnak azoknak, akiket 1945 és 1989 között a kommunista rendszerben meghurcoltak, bebörtönöztek, kényszermunkára, kényszerlakhelyre ítéltek, vagy éppen elmegyógyintézetben kezeltettek, amiért fel merték emelni a szavukat az elnyomás ellen.
Klárik szerint az 1990-ben elfogadott vonatkozó törvény eddig csak szimbolikus juttatást szavatolt. A jóvátétel országos szinten mintegy hatezer személyt érint. A módosítás értelmében minden börtönben vagy kényszerlakhelyen töltött év után havi 400 lej kárpótlást fizetnek, az elmegyógyintézetben vagy házi őrizetben töltött év után havi 200 lejt. Az özvegyeknek egységesen, összesen havi 400 lejt fizetnek, az évek számától függetlenül.
Klárik arra is kitért, hogy a jogszabályt elküldte a Volt Politikai Foglyok Szövetségének, hogy véleményezzék. Többen úgy vélik, a már elhunyt meghurcoltak gyerekeinek is járna a kárpótlás, hiszen kénytelenek voltak azokban az években nélkülözni a szüleiket.
Felmerült, hogy azoknak is jár jóvátétel, akiket a Szekuritáté zaklatott, kihallgatott, nem engedték egyetemre, vagy a munkahelyén részesült hátrányos megkülönböztetésben. Klárik hangsúlyozta, vizsgálják ennek a lehetőségét, hiszen ez is meghurcolásnak minősül, ám nehéz dokumentumokkal igazolni. A megemelt összegű kárpótlást valószínűleg az év második felétől kezdik folyósítani.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár),
Megkétszerezik a kommunizmusban meghurcoltak járulékát. Az erre vonatkozó módosítást a szenátus már megszavazta, a képviselőházban hamarosan plénum elé kerül, és van politikai támogatottsága.
Klárik László háromszéki RMDSZ-es szenátor (képünkön) elmondta, ezzel nemcsak anyagi támogatást, hanem erkölcsi jóvátételt is szolgáltatnak azoknak, akiket 1945 és 1989 között a kommunista rendszerben meghurcoltak, bebörtönöztek, kényszermunkára, kényszerlakhelyre ítéltek, vagy éppen elmegyógyintézetben kezeltettek, amiért fel merték emelni a szavukat az elnyomás ellen.
Klárik szerint az 1990-ben elfogadott vonatkozó törvény eddig csak szimbolikus juttatást szavatolt. A jóvátétel országos szinten mintegy hatezer személyt érint. A módosítás értelmében minden börtönben vagy kényszerlakhelyen töltött év után havi 400 lej kárpótlást fizetnek, az elmegyógyintézetben vagy házi őrizetben töltött év után havi 200 lejt. Az özvegyeknek egységesen, összesen havi 400 lejt fizetnek, az évek számától függetlenül.
Klárik arra is kitért, hogy a jogszabályt elküldte a Volt Politikai Foglyok Szövetségének, hogy véleményezzék. Többen úgy vélik, a már elhunyt meghurcoltak gyerekeinek is járna a kárpótlás, hiszen kénytelenek voltak azokban az években nélkülözni a szüleiket.
Felmerült, hogy azoknak is jár jóvátétel, akiket a Szekuritáté zaklatott, kihallgatott, nem engedték egyetemre, vagy a munkahelyén részesült hátrányos megkülönböztetésben. Klárik hangsúlyozta, vizsgálják ennek a lehetőségét, hiszen ez is meghurcolásnak minősül, ám nehéz dokumentumokkal igazolni. A megemelt összegű kárpótlást valószínűleg az év második felétől kezdik folyósítani.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár),
2015. március 7.
Az impériumváltás évei Háromszéken 3. (Dokumentum)
(1918–1920) A közigazgatásban való berendezkedés után a gazdasági szupremácia megszerzése, a magyar állami és felekezeti oktatás romba döntése, valamint a magyar egyházak ellehetetlenítése következett.
Gazdasági téren a román hatóságok első nagy visszhangot keltő intézkedésére 1920-ban került sor, amikor a domborzat változatosságára, illetve a volt állami méntelep épületeinek kihasználhatóságára hivatkozva ezer hold földet sajátítottak ki katonai gyakorlótér kialakítása végett, ezzel lehetetlenné téve körülbelül 600 szentgyörgyi és árkosi kisgazda megélhetését. Az ügy végül csak 1924-ben nyert némi megoldást – újabb ezer hold föld kisajátítása által kárpótolták az árkosi és szentgyörgyi gazdákat – báró Szentkereszty Béla, az Országos Magyar Párt háromszéki elnöke és Sándor József sepsi járási képviselő közbenjárására.
Elég nagy feltűnést keltett az a tranzakció is, mely révén a trianoni békeszerződés aláírása után néhány nappal egy francia érdekeltségű konzorcium tízmillió koronáért megszerezte a köpeci kőszénbányák összes részvényét, melyek addig az erdélyi Kereskedelmi és Hitelbank tulajdonában voltak. A korona és lej párhuzamos használata, illetve a pénzbeváltás számos esetben elégedetlenségre adott okot. A lakosságnak és a kereskedőknek különösen a román megszállást követő időszakban jelentett gondot a lej használata, elfogadása, hiszen a pénzintézetek nem szívesen váltották be a román pénzt, ugyanakkor a különböző közlekedési megszorítások miatt a lej esetleges használata román területeken szinte lehetetlen volt. Háromszéken a korona végleges beváltására 1920 szeptemberétől került sor. Minisztertanácsi határozat értelmében a bankjegyeket 1:2 arányban váltották be, azaz minden két koronáért egy lejt adtak.
A Kormányzótanács időszakában ugyan megtörténtek az első lépések az állami iskolák elrománosítására, de a felekezeti oktatásban az 1919/15673-as rendelet lehetővé tette az egyházak számára, hogy új iskolákat létesítsenek, sőt, még azt is előírta, hogy „ahol nélkülözhető állami iskolai helyiségek és felszerelések találhatók, azok átengedtessenek a felekezeti iskola céljaira”. Ennek következtében a református és az unitárius egyháznak sikerült megdupláznia az elemi iskolák számát. 1920-tól kezdve már a felekezeti oktatásban is megszülettek az első megszorító intézkedések. 1920 novemberében a közoktatásügyi minisztérium táviratban utasította a tankerületi felügyelőket és igazgatókat, hogy a felekezeti iskolák tanerőit kötelezzék a román állam iránti eskü letételére, azokat pedig, akik nem hajlandóak eskütételre, függesszék fel állásukból. Ugyanakkor megkezdődött a felekezeti iskolák államosítása is. Háromszéken az első ilyen esetek közé tartozik a nagyajtai felekezeti iskola körül kirobbant botrány. 1920 őszén a hatóságok a 120 tanulóval rendelkező református elemi iskolának nem engedélyezték, hogy a korábbi tanévben használt épületet ismét bérbe vegye. Megjegyzendő, hogy az említett községbe az állami elemi iskolába egyetlen tanuló sem iratkozott be (SZN, 1920. okt. 16.).
A hatóságok túlkapásai a különböző egyházi és világi rendezvények megtiltásában vagy feloszlatásában, a gyakori vizsgálatokban, letartóztatásokban nyilvánultak meg. A vidéki papság tagjai, akik a román megszállást követően a falusi közösségek első számú vezetői lettek, gyakran váltak megtorló intézkedések áldozatává. A román hadsereg elleni izgatás vádja miatt 1919-ben letartóztatták és börtönbe zárták Volloncs Miklós maksai, Balogh Ignác szárazpataki, Bene István aldobolyi, Mircse Ferenc teleki, Egerházy Lajos torjai, Székely Kelemen sepsikőröspataki plébánost, lelkészt. (Mikes Imre: i. m., 205., The Religious Minorities in Transylvania. A vallási kisebbségek Erdélyben, Magyar Kisebbség, 1925, 13. sz., 508.).
Nagy feltűnést keltett az a letartóztatás-sorozat, amelyet Sidney B. Schow amerikai unitárius lelkész 1920. június 12–13-ai látogatása után hajtott végre a sepsiszentgyörgyi rendőrség. Az eseményre rányomta bélyegét, hogy az Amerikai Unitárius Szövetség küldöttsége a trianoni békeszerződés aláírását követő napokban látogatott Sepsiszentgyörgyre. A felfokozott lelkiállapotban lévő lakosság az Előpatak felőli úton díszkapuval várta az amerikai vendégeket, majd a rendezvényeken többször elénekelte a Himnuszt és a Szózatot. A Székely Mikó Kollégium tornatermében megtartott bankett után a rendőrség több embert letartóztatott, és összesen 170 lakos ellen indított eljárást államellenes bűncselekmény miatt (SzN, 1920. jún. 14., 24).
Közismert, hogy a román megszállást követő két évben az erdélyi magyarság nem kapcsolódott be a politikai életbe. A magyar vezetők tudatában voltak, hogy fontos közéleti és gazdasági pozíciókat veszítenek el, de a politikai passzivitás révén, akárcsak a hűségeskü megtagadásával, a magyar békedelegáció pozícióját próbálták támogatni. Így a magyarság sem az 1919 novemberében, sem az 1920 júniusában megrendezett választásokon nem vett részt tömegesen. A meghirdetett passzivitás ellenére az 1920-as választásokon az Averescu tábornok vezette Néppártnak Háromszéken már voltak magyar szenátorjelöltjei Fekete András és Morvay Endre személyében.
A trianoni békeszerződés aláírása után egyre nagyobb igény jelentkezett a politikai életben való részvételre, a szervezkedésre. Az első komolyabb próbálkozásra 1920. október 8-án került sor, amikor Bernády György a még hivatalban lévő Kovásznai Gábor alpolgármester segítségével egy értekezletet hívott össze Sepsiszentgyörgyön, ahol a magyarság politikai aktivitását sürgette. A résztvevők azonban elzárkóztak Bernády indítványa elől, és azt javasolták, a kolozsvári magyar vezetőkkel együttműködve indítsa meg a szervezkedést. Néhány nappal később Bernády György hasonló értekezletet kezdeményezett Kézdivásárhelyen is, azonban itt is kudarcot könyvelhetett el, annál is inkább, mert az értekezleten Fekete András néppárti képviselő társaságában jelent meg. Báró Szentkereszty Béla, volt főispán és országgyűlési képviselő A marosvásárhelyi szervezkedéshez című írásában – amely a Székely Nép október 9-ei számában jelent meg – elhamarkodottnak és egységbontónak tartotta Bernády György kezdeményezését, és kijelentette, hogy a szervezkedés élén ,,olyanoknak kell állni, akik a magyarság osztatlan bizalmát bírják”. A nagy befolyással rendelkező Szentkereszty, de a háromszéki közvélemény is inkább a Kolozsváron szervezkedő Grandpierre Emil, báró Jósika Samu, Ugron István köré felzárkózó, néhány hónappal később a Magyar Szövetséget létrehozó csoportot támogatta.
MÁR ISTVÁN
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
(1918–1920) A közigazgatásban való berendezkedés után a gazdasági szupremácia megszerzése, a magyar állami és felekezeti oktatás romba döntése, valamint a magyar egyházak ellehetetlenítése következett.
Gazdasági téren a román hatóságok első nagy visszhangot keltő intézkedésére 1920-ban került sor, amikor a domborzat változatosságára, illetve a volt állami méntelep épületeinek kihasználhatóságára hivatkozva ezer hold földet sajátítottak ki katonai gyakorlótér kialakítása végett, ezzel lehetetlenné téve körülbelül 600 szentgyörgyi és árkosi kisgazda megélhetését. Az ügy végül csak 1924-ben nyert némi megoldást – újabb ezer hold föld kisajátítása által kárpótolták az árkosi és szentgyörgyi gazdákat – báró Szentkereszty Béla, az Országos Magyar Párt háromszéki elnöke és Sándor József sepsi járási képviselő közbenjárására.
Elég nagy feltűnést keltett az a tranzakció is, mely révén a trianoni békeszerződés aláírása után néhány nappal egy francia érdekeltségű konzorcium tízmillió koronáért megszerezte a köpeci kőszénbányák összes részvényét, melyek addig az erdélyi Kereskedelmi és Hitelbank tulajdonában voltak. A korona és lej párhuzamos használata, illetve a pénzbeváltás számos esetben elégedetlenségre adott okot. A lakosságnak és a kereskedőknek különösen a román megszállást követő időszakban jelentett gondot a lej használata, elfogadása, hiszen a pénzintézetek nem szívesen váltották be a román pénzt, ugyanakkor a különböző közlekedési megszorítások miatt a lej esetleges használata román területeken szinte lehetetlen volt. Háromszéken a korona végleges beváltására 1920 szeptemberétől került sor. Minisztertanácsi határozat értelmében a bankjegyeket 1:2 arányban váltották be, azaz minden két koronáért egy lejt adtak.
A Kormányzótanács időszakában ugyan megtörténtek az első lépések az állami iskolák elrománosítására, de a felekezeti oktatásban az 1919/15673-as rendelet lehetővé tette az egyházak számára, hogy új iskolákat létesítsenek, sőt, még azt is előírta, hogy „ahol nélkülözhető állami iskolai helyiségek és felszerelések találhatók, azok átengedtessenek a felekezeti iskola céljaira”. Ennek következtében a református és az unitárius egyháznak sikerült megdupláznia az elemi iskolák számát. 1920-tól kezdve már a felekezeti oktatásban is megszülettek az első megszorító intézkedések. 1920 novemberében a közoktatásügyi minisztérium táviratban utasította a tankerületi felügyelőket és igazgatókat, hogy a felekezeti iskolák tanerőit kötelezzék a román állam iránti eskü letételére, azokat pedig, akik nem hajlandóak eskütételre, függesszék fel állásukból. Ugyanakkor megkezdődött a felekezeti iskolák államosítása is. Háromszéken az első ilyen esetek közé tartozik a nagyajtai felekezeti iskola körül kirobbant botrány. 1920 őszén a hatóságok a 120 tanulóval rendelkező református elemi iskolának nem engedélyezték, hogy a korábbi tanévben használt épületet ismét bérbe vegye. Megjegyzendő, hogy az említett községbe az állami elemi iskolába egyetlen tanuló sem iratkozott be (SZN, 1920. okt. 16.).
A hatóságok túlkapásai a különböző egyházi és világi rendezvények megtiltásában vagy feloszlatásában, a gyakori vizsgálatokban, letartóztatásokban nyilvánultak meg. A vidéki papság tagjai, akik a román megszállást követően a falusi közösségek első számú vezetői lettek, gyakran váltak megtorló intézkedések áldozatává. A román hadsereg elleni izgatás vádja miatt 1919-ben letartóztatták és börtönbe zárták Volloncs Miklós maksai, Balogh Ignác szárazpataki, Bene István aldobolyi, Mircse Ferenc teleki, Egerházy Lajos torjai, Székely Kelemen sepsikőröspataki plébánost, lelkészt. (Mikes Imre: i. m., 205., The Religious Minorities in Transylvania. A vallási kisebbségek Erdélyben, Magyar Kisebbség, 1925, 13. sz., 508.).
Nagy feltűnést keltett az a letartóztatás-sorozat, amelyet Sidney B. Schow amerikai unitárius lelkész 1920. június 12–13-ai látogatása után hajtott végre a sepsiszentgyörgyi rendőrség. Az eseményre rányomta bélyegét, hogy az Amerikai Unitárius Szövetség küldöttsége a trianoni békeszerződés aláírását követő napokban látogatott Sepsiszentgyörgyre. A felfokozott lelkiállapotban lévő lakosság az Előpatak felőli úton díszkapuval várta az amerikai vendégeket, majd a rendezvényeken többször elénekelte a Himnuszt és a Szózatot. A Székely Mikó Kollégium tornatermében megtartott bankett után a rendőrség több embert letartóztatott, és összesen 170 lakos ellen indított eljárást államellenes bűncselekmény miatt (SzN, 1920. jún. 14., 24).
Közismert, hogy a román megszállást követő két évben az erdélyi magyarság nem kapcsolódott be a politikai életbe. A magyar vezetők tudatában voltak, hogy fontos közéleti és gazdasági pozíciókat veszítenek el, de a politikai passzivitás révén, akárcsak a hűségeskü megtagadásával, a magyar békedelegáció pozícióját próbálták támogatni. Így a magyarság sem az 1919 novemberében, sem az 1920 júniusában megrendezett választásokon nem vett részt tömegesen. A meghirdetett passzivitás ellenére az 1920-as választásokon az Averescu tábornok vezette Néppártnak Háromszéken már voltak magyar szenátorjelöltjei Fekete András és Morvay Endre személyében.
A trianoni békeszerződés aláírása után egyre nagyobb igény jelentkezett a politikai életben való részvételre, a szervezkedésre. Az első komolyabb próbálkozásra 1920. október 8-án került sor, amikor Bernády György a még hivatalban lévő Kovásznai Gábor alpolgármester segítségével egy értekezletet hívott össze Sepsiszentgyörgyön, ahol a magyarság politikai aktivitását sürgette. A résztvevők azonban elzárkóztak Bernády indítványa elől, és azt javasolták, a kolozsvári magyar vezetőkkel együttműködve indítsa meg a szervezkedést. Néhány nappal később Bernády György hasonló értekezletet kezdeményezett Kézdivásárhelyen is, azonban itt is kudarcot könyvelhetett el, annál is inkább, mert az értekezleten Fekete András néppárti képviselő társaságában jelent meg. Báró Szentkereszty Béla, volt főispán és országgyűlési képviselő A marosvásárhelyi szervezkedéshez című írásában – amely a Székely Nép október 9-ei számában jelent meg – elhamarkodottnak és egységbontónak tartotta Bernády György kezdeményezését, és kijelentette, hogy a szervezkedés élén ,,olyanoknak kell állni, akik a magyarság osztatlan bizalmát bírják”. A nagy befolyással rendelkező Szentkereszty, de a háromszéki közvélemény is inkább a Kolozsváron szervezkedő Grandpierre Emil, báró Jósika Samu, Ugron István köré felzárkózó, néhány hónappal később a Magyar Szövetséget létrehozó csoportot támogatta.
MÁR ISTVÁN
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. március 9.
Március 10. – A székely vértanúk
A Makk-féle titkos szervezkedés kezdete
Az 1848/49-es szabadságharc leverése után Magyarországon bevezetik az abszolutizmust. Erdélyben öt éven keresztül terror, ostromállapot uralkodik, ezt az időszakot – az akasztások, a kivégzések, a bebörtönzések nagy száma miatt – kötélkorszaknak nevezik. E rendszer a besúgók hálózatára, a modern alapokra helyezett politikai rendőrségre támaszkodik.
A magyarság egyre nehezebben tudja elfogadni az abszolutizmust, és egyre többen bíznak egy új szabadságharc kitörésében. Székelyföldön – 1851. július és 1853. október 6-a között – Makk József ezredes irányításával két titkos katonai jellegű szervezkedésre kerül sor. Az álhírek és az alaptalan derűlátás – bíznak az európai forradalmak kitörésében – megtéveszti még az emigráció vezetőjét, Kossuth Lajost is. 1851 tavaszán egy kiáltványt juttat el barátjához, Giuseppe Mazzinihez. Úgy tervezi, hogy az olasz földön állomásozó osztrák hadseregben szolgáló 30–40 ezer magyar katona, miután tudomást szerez a felhívás tartalmáról, azonnal vállalja a Magyarország szabadságának kivívásáért induló harcot.
Szervezési keretek
Kossuth 1851. június 25-én bízza meg Makk József ezredest az erdélyi titkos katonai mozgalom szervezésével. Makk elköveti azt a baklövést, hogy kiáltványban mozgósít az osztrák uralom ellen, így a hatóságok korán tudomást szereznek a titkos katonai szervezkedésről. Úgy tervezi, hogy településenként nyolc-tíz tagú gerillacsapatokat szerveznek, felkészülnek arra, hogy a felkelés kitörésének pillanatában átvegyék a közigazgatást, a kincstári pénztárakat, és lefegyverezzék a zsandárokat, majd a titkos alakulatok egyesülnek a hadsereggel. A szervezés mintája a Mazzini-féle „évszaki rendszer”. Magyarországot 12 kerületre, úgynevezett hónapra tagolják. Erdély három, Székelyföld egy hónapból áll. Minden kerületnek egy vezetője van. A hónapok hetekre, azaz megyékre, székekre bomlanak, majd napokra, vagyis településekre és további kisebb egységekre, órákra, percekre, másodpercekre. A legutolsó megnevezés az egyszerű katonát fedi.
A titkos mozgalomba bekapcsolódó csak a felettesét, illetve az alárendeltjét ismerheti. Az utasításokat titkosírással továbbítják. A mozgalomban való részvétel elvileg kockázatmentes, hacsak a legfelsőbb vezetésbe nem kerül áruló. A nők megszervezése a férfiakéhoz hasonló, de ők virágszervezetként (koszorú, csokrok stb.) működnek. Feladatuk a futárszolgálat szervezése, a mozgalom céljainak népszerűsítése, a szabadságharc egészségügyi ellátásának megteremtése.
A Török János vezette titkos mozgalom
Rózsafi Mátyás republikánus újságíró 1851-ben érkezik Erdélybe. Útja a legradikálisabb régióba, Háromszékre vezet. Orbaiszéken, Teleken felkeresi Horváth Károly földbirtokost. Két héten keresztül a Horváth-kúria valóságos főhadiszállássá alakul. Háromszéket hét körzetre osztják, ezek vezetőit Horváth személyesen bízza meg. Rózsafi itt találkozik Török János marosvásárhelyi református kollégiumi tanárral, akit Makk ezredes előzetes engedélyével a székelyföldi szervezet vezetőjévé nevez ki. Török köztiszteletben álló személyiség, az egyetemet Berlinben végzi, több didaktikai könyv szerzője és a magyar szabadságharc elkötelezett híve.
Székelyföldet négy hétre tagolja, amely megfelel a négy (nagyobb) székely széknek. Csíkszék élére Veress Ignác csíksomlyói páter kerül, aki nagy hatással van a csíksomlyói ifjúságra. A háromszékiek vezetője a korábban említett feddhetetlen jellemű Horváth Károly. Udvarhelyszék és Bardocszék vezetője Gálffi Mihály, Udvarhely megye közismert ügyvédje, míg Aranyos- és Marosszék irányítását Bíró Mihály kisgörgényi földbirtokos vállalja.
A szervezkedésbe bevonják a közép- és kisnemességet, az értelmiséget és a városi polgárságot, de szép számmal kapcsolódnak be egyszerű földművesek is. Törökék mintegy négy-ötezer embert akarnak katonai kiképzésben részesíteni. A szervezetbe a legtöbb tagot a Gálffi vezetése alatt álló Udvarhelyszéken mozgósítják. Így például Bereczky Sándor helységparancsnok 403 hadra fogható személyt vont be a titkos mozgalomba. A szervezés ekkor túllépi az összeesküvés szűk kereteit, katonai mozgalommá szélesedik.
Azonban a külföldi irányítóközpontokkal, az emigrációval való kapcsolattartás egyre nehezebb, a pénzhiány érezteti hatását, amihez még hozzájárul az osztrák titkosrendőrség kettőzött ébersége is. A mozgalom tömegbázisának növelésére Horváth Károly balavásári szőlőbirtokára, a szüret idejére – amikor nem feltűnő a nagyszámú résztvevő – megbeszélésre hívják össze nemcsak a székelyföldi, de az erdélyi és a pesti szervezetek vezetőit is. Megvitatják a különböző régiókkal való kapcsolattartás, a futárszolgálat és levelezés módját. A mozgalom azonban bármennyire eredményesnek tűnik, vesztésre van ítélve, mert kezdettől fogva a titkosszolgálat megfigyelése alatt áll. Bíró Mihály, beférkőzve Török és Horváth bizalmába, Maros- és Aranyosszék irányítójaként már augusztus derekától jelenti az eseményeket, megszerzi az évszaki rendszer működési szabályzatát és a titkos levelezések kulcsát is.
Török János – a balavásárhelyi titkos megbeszélésen – elköveti azt a hibát, hogy a titkos szabályzat ellenére egyszerre tart megbeszélést a mozgalom legfelsőbb vezetőivel és Kossuth pesti megbízottjával. Szerencsére a titkos szervezési szabályok Bírót megakadályozzák abban, hogy mindenkiről adatot gyűjthessen. Mivel az osztrákok ismerik a felkelés kitörésének tervezett időpontját, hogy minél több információhoz jussanak, nem siettetik a letartóztatásokat. A nyomozás elvezet Makk ezredes bukaresti lakásához is, de nem tudják megszerezni a mozgalomra vonatkozó dokumentumokat, és Makk elfogása is meghiúsul. Az első letartóztatásokra Magyarországon kerül sor. A csíkszéki mozgalom vezetőjét, Veress Ignácot 1851 decemberében Pesten tartóztatják le, majd januárban Pozsonyban akasztják fel. 1849. január 24-én fogságba vetik a székelyföldi mozgalom vezetőit. Később még hatvan gyanúsított kerül a vádlottak padjára. 1852. június 13-án újabb letartóztatások, majd a két évig tartó kihallgatás után a szebeni hadbíróság Török Jánost, Gálffi Mihályt és Horváth Károlyt kötél általi halálra ítéli. Kivégzésükre Marosvásárhelyen a Postaréten kerül sor.
A Váradi József vezette mozgalom
A második katonai szervezkedés 1852 júliusában kezdődik, és Bardocszékre, Háromszékre és Alcsíkra terjed ki. Makk ezredes Váradi Józsefet – egykori negyvennyolcas huszárt – nevezi ki a háromszékiek titkos katonai szervezkedése élére. A jogi végzettségű, dévai születésű, vállalkozó szellemű, bátor és erős önbizalommal bíró fiatalember épp olyan személyiség, aki alkalmas egy új katonai szervezet megteremtésére.
Szerencsére a korábbi mozgalom vezéralakja, Horváth Károly senkit nem árult el, így nem ismerik a háromszéki mozgalom résztvevőit. E mozgalom három hónappal hosszabb ideig tart, mint a korábbi, és eljut a katonai felkelés megindításáig.
Váradi szervezőmunkáját a háromszéki Szotyorban kezdi, Nagy Tamásné házából irányít. Székhelyét hamarosan a közeli Zoltánba helyezi át. Váradi a hatóságok félrevezetésére Benkő Rafaelné asszony szolgájaként szerepel. Az árkosi Bálint Áronnal együtt járják a háromszéki falvakat. Felkeresik a települések bíráit, a jegyzőket. Hamarosan már katonai gyakorlatokat is tartanak, miközben kapcsolatba lépnek a csíki titkos szervezettel is. Kiépül a rendszeres kapcsolattartás a Bukarestben székelő Makk ezredessel. Ezt a bibarcfalvi Bartalis Ferenc, Szabó Áron és Bogyor Sámuel szervezi, akik borvízkereskedői útlevéllel könnyebben kelhetnek át a határon. Egy alkalommal, amikor Váradi és társai Maksán tartják a megbeszélést, az egyik résztvevő titokban jelenti nemcsak az eseményeket, de Váradi tartózkodási helyét is. A hírhedt Kovács István kapitány nagyszámú csendőrrel, rajtaütésszerűen körülveszi a Benkő-udvarházat. Váradinak és Bálintnak az utolsó pillanatban sikerül elrejtőzniük egy titkos búvóhelyen. Mivel Zoltánban már nincsenek biztonságban, a hadiszállásukat áthelyezik Mátisfalvára, Benő Miklós házába. A házigazda lelkes hazafi, hamarosan 50 főből álló szabadcsapatot állít fel, és nagy mennyiségű fegyvert szállít Bibarcfalvára, amely Váradi utolsó állomáshelye lesz. Erdővidéken sikerrel folytatják a szabadcsapatok felállítását.
Végül Váradi 1853. október első napjaiban egy félszáz főnyi kis csapat élén Alcsíkba indul. A haditerv szerint a Csíkszentkirály melletti erdőségekben várják be a háromszéki és a csíki szabadcsapatokat, majd az egyesült erők meglepetésszerűen elfoglalják Csíkszereda és Sepsiszentgyörgy hadipénztárait. A pénzt a sereg létszámának növelésére, felszerelésére és élelmezésére használják fel. Erre nagy szükség is van, mert a csapat élelmezése (pénz hiányában) értéktelen nyugta ellenében, rekvirálással nem megoldható, mert kiváltja a lakosság ellenszenvét.
A csíkszentléleki bíró egyik ökrének rekvirálása ellentétet vált ki a falusiak és a felkelők közt. Az előzetes felvilágosítás hiánya miatt a falusiak az ökör nyomát követik, így eljutnak Váradi csapatához, csak lövöldözéssel lehet távol tartani őket. Ennek híre eljut a csíkszeredai katonai főbiztoshoz is. A kialakult helyzetben Váradi József kénytelen elrendelni a visszavonulást Erdővidékre, de útra készülő kis csapatát 1853. október 6-án egy nagy létszámú császári katonaság meglepetésszerűen körülfogja. A felkelők szétszélednek, három szekér fegyver az ellenség prédája lesz. Váradi Márkosfalvára, majd Bélafalvára menekül.
Megkezdődnek a letartóztatások, a tizenhat vádlottból tizenegyen bibarcfalviak. A marosvásárhelyi hadbíróság Váradi Józsefet, Bartalis Ferencet, Bertalan Lászlót és Benedek Dánielt kötél általi halálra ítéli. Váradi és Bartalis kivégzésére Sepsiszentgyörgyön az Őrkőnél kerül sor 1854. április 29-én. Mivel Bertalan László és Benedek Dániel megszöknek, csak elfogásuk után, május 27-én végzik ki őket a marosvásárhelyi Postaréten. A kegyelemben részesültek büntetése 15–18 évi várfogság. A vértanúk emléke előtt
A Székely Nemzeti Tanács 2013-ban március 10-ét – a székely mártírok kivégzésének napját – a székely szabadság napjává nyilvánítja. 1854. március 10-én a marosvásárhelyi Postaréten végezték ki Török Jánost, Gálffi Mihályt és Horváth Károlyt. Azóta az emlékmű és környéke zarándokhelyé vált. A sepsiszentgyörgyi őrkői emlékműnél is rendszeresen megemlékeznek Váradi Józsefről és Bartalis Ferencről. 2013 óta a Bibarcfalván állított három kopjafánál koszorúznak Bertalan László, Benedek Dániel és Bartalis Ferenc tiszteletére, csak a Pozsonyban kivégzett Veres Ignácra nem emlékeztet semmi!
Mivel a vértanúk döntő többsége háromszéki, jogos igény, hogy a sepsiszentgyörgyi Erzsébet parkban, a Honvédemlékmű közelében olyan obeliszk álljon, amelyen mind a nyolc vértanú neve olvasható. Mindnyájan a székely nép szabadságáért harcoltak, megérdemlik, hogy legyen közös emlékművük, ahol szabadon leróhatjuk tiszteletünket.
Vértanúhaláluk nem volt hiábavaló, mert az osztrák abszolutista kormányzat lemondott Magyarországnak az Osztrák Birodalomba való beolvasztásáról.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A Makk-féle titkos szervezkedés kezdete
Az 1848/49-es szabadságharc leverése után Magyarországon bevezetik az abszolutizmust. Erdélyben öt éven keresztül terror, ostromállapot uralkodik, ezt az időszakot – az akasztások, a kivégzések, a bebörtönzések nagy száma miatt – kötélkorszaknak nevezik. E rendszer a besúgók hálózatára, a modern alapokra helyezett politikai rendőrségre támaszkodik.
A magyarság egyre nehezebben tudja elfogadni az abszolutizmust, és egyre többen bíznak egy új szabadságharc kitörésében. Székelyföldön – 1851. július és 1853. október 6-a között – Makk József ezredes irányításával két titkos katonai jellegű szervezkedésre kerül sor. Az álhírek és az alaptalan derűlátás – bíznak az európai forradalmak kitörésében – megtéveszti még az emigráció vezetőjét, Kossuth Lajost is. 1851 tavaszán egy kiáltványt juttat el barátjához, Giuseppe Mazzinihez. Úgy tervezi, hogy az olasz földön állomásozó osztrák hadseregben szolgáló 30–40 ezer magyar katona, miután tudomást szerez a felhívás tartalmáról, azonnal vállalja a Magyarország szabadságának kivívásáért induló harcot.
Szervezési keretek
Kossuth 1851. június 25-én bízza meg Makk József ezredest az erdélyi titkos katonai mozgalom szervezésével. Makk elköveti azt a baklövést, hogy kiáltványban mozgósít az osztrák uralom ellen, így a hatóságok korán tudomást szereznek a titkos katonai szervezkedésről. Úgy tervezi, hogy településenként nyolc-tíz tagú gerillacsapatokat szerveznek, felkészülnek arra, hogy a felkelés kitörésének pillanatában átvegyék a közigazgatást, a kincstári pénztárakat, és lefegyverezzék a zsandárokat, majd a titkos alakulatok egyesülnek a hadsereggel. A szervezés mintája a Mazzini-féle „évszaki rendszer”. Magyarországot 12 kerületre, úgynevezett hónapra tagolják. Erdély három, Székelyföld egy hónapból áll. Minden kerületnek egy vezetője van. A hónapok hetekre, azaz megyékre, székekre bomlanak, majd napokra, vagyis településekre és további kisebb egységekre, órákra, percekre, másodpercekre. A legutolsó megnevezés az egyszerű katonát fedi.
A titkos mozgalomba bekapcsolódó csak a felettesét, illetve az alárendeltjét ismerheti. Az utasításokat titkosírással továbbítják. A mozgalomban való részvétel elvileg kockázatmentes, hacsak a legfelsőbb vezetésbe nem kerül áruló. A nők megszervezése a férfiakéhoz hasonló, de ők virágszervezetként (koszorú, csokrok stb.) működnek. Feladatuk a futárszolgálat szervezése, a mozgalom céljainak népszerűsítése, a szabadságharc egészségügyi ellátásának megteremtése.
A Török János vezette titkos mozgalom
Rózsafi Mátyás republikánus újságíró 1851-ben érkezik Erdélybe. Útja a legradikálisabb régióba, Háromszékre vezet. Orbaiszéken, Teleken felkeresi Horváth Károly földbirtokost. Két héten keresztül a Horváth-kúria valóságos főhadiszállássá alakul. Háromszéket hét körzetre osztják, ezek vezetőit Horváth személyesen bízza meg. Rózsafi itt találkozik Török János marosvásárhelyi református kollégiumi tanárral, akit Makk ezredes előzetes engedélyével a székelyföldi szervezet vezetőjévé nevez ki. Török köztiszteletben álló személyiség, az egyetemet Berlinben végzi, több didaktikai könyv szerzője és a magyar szabadságharc elkötelezett híve.
Székelyföldet négy hétre tagolja, amely megfelel a négy (nagyobb) székely széknek. Csíkszék élére Veress Ignác csíksomlyói páter kerül, aki nagy hatással van a csíksomlyói ifjúságra. A háromszékiek vezetője a korábban említett feddhetetlen jellemű Horváth Károly. Udvarhelyszék és Bardocszék vezetője Gálffi Mihály, Udvarhely megye közismert ügyvédje, míg Aranyos- és Marosszék irányítását Bíró Mihály kisgörgényi földbirtokos vállalja.
A szervezkedésbe bevonják a közép- és kisnemességet, az értelmiséget és a városi polgárságot, de szép számmal kapcsolódnak be egyszerű földművesek is. Törökék mintegy négy-ötezer embert akarnak katonai kiképzésben részesíteni. A szervezetbe a legtöbb tagot a Gálffi vezetése alatt álló Udvarhelyszéken mozgósítják. Így például Bereczky Sándor helységparancsnok 403 hadra fogható személyt vont be a titkos mozgalomba. A szervezés ekkor túllépi az összeesküvés szűk kereteit, katonai mozgalommá szélesedik.
Azonban a külföldi irányítóközpontokkal, az emigrációval való kapcsolattartás egyre nehezebb, a pénzhiány érezteti hatását, amihez még hozzájárul az osztrák titkosrendőrség kettőzött ébersége is. A mozgalom tömegbázisának növelésére Horváth Károly balavásári szőlőbirtokára, a szüret idejére – amikor nem feltűnő a nagyszámú résztvevő – megbeszélésre hívják össze nemcsak a székelyföldi, de az erdélyi és a pesti szervezetek vezetőit is. Megvitatják a különböző régiókkal való kapcsolattartás, a futárszolgálat és levelezés módját. A mozgalom azonban bármennyire eredményesnek tűnik, vesztésre van ítélve, mert kezdettől fogva a titkosszolgálat megfigyelése alatt áll. Bíró Mihály, beférkőzve Török és Horváth bizalmába, Maros- és Aranyosszék irányítójaként már augusztus derekától jelenti az eseményeket, megszerzi az évszaki rendszer működési szabályzatát és a titkos levelezések kulcsát is.
Török János – a balavásárhelyi titkos megbeszélésen – elköveti azt a hibát, hogy a titkos szabályzat ellenére egyszerre tart megbeszélést a mozgalom legfelsőbb vezetőivel és Kossuth pesti megbízottjával. Szerencsére a titkos szervezési szabályok Bírót megakadályozzák abban, hogy mindenkiről adatot gyűjthessen. Mivel az osztrákok ismerik a felkelés kitörésének tervezett időpontját, hogy minél több információhoz jussanak, nem siettetik a letartóztatásokat. A nyomozás elvezet Makk ezredes bukaresti lakásához is, de nem tudják megszerezni a mozgalomra vonatkozó dokumentumokat, és Makk elfogása is meghiúsul. Az első letartóztatásokra Magyarországon kerül sor. A csíkszéki mozgalom vezetőjét, Veress Ignácot 1851 decemberében Pesten tartóztatják le, majd januárban Pozsonyban akasztják fel. 1849. január 24-én fogságba vetik a székelyföldi mozgalom vezetőit. Később még hatvan gyanúsított kerül a vádlottak padjára. 1852. június 13-án újabb letartóztatások, majd a két évig tartó kihallgatás után a szebeni hadbíróság Török Jánost, Gálffi Mihályt és Horváth Károlyt kötél általi halálra ítéli. Kivégzésükre Marosvásárhelyen a Postaréten kerül sor.
A Váradi József vezette mozgalom
A második katonai szervezkedés 1852 júliusában kezdődik, és Bardocszékre, Háromszékre és Alcsíkra terjed ki. Makk ezredes Váradi Józsefet – egykori negyvennyolcas huszárt – nevezi ki a háromszékiek titkos katonai szervezkedése élére. A jogi végzettségű, dévai születésű, vállalkozó szellemű, bátor és erős önbizalommal bíró fiatalember épp olyan személyiség, aki alkalmas egy új katonai szervezet megteremtésére.
Szerencsére a korábbi mozgalom vezéralakja, Horváth Károly senkit nem árult el, így nem ismerik a háromszéki mozgalom résztvevőit. E mozgalom három hónappal hosszabb ideig tart, mint a korábbi, és eljut a katonai felkelés megindításáig.
Váradi szervezőmunkáját a háromszéki Szotyorban kezdi, Nagy Tamásné házából irányít. Székhelyét hamarosan a közeli Zoltánba helyezi át. Váradi a hatóságok félrevezetésére Benkő Rafaelné asszony szolgájaként szerepel. Az árkosi Bálint Áronnal együtt járják a háromszéki falvakat. Felkeresik a települések bíráit, a jegyzőket. Hamarosan már katonai gyakorlatokat is tartanak, miközben kapcsolatba lépnek a csíki titkos szervezettel is. Kiépül a rendszeres kapcsolattartás a Bukarestben székelő Makk ezredessel. Ezt a bibarcfalvi Bartalis Ferenc, Szabó Áron és Bogyor Sámuel szervezi, akik borvízkereskedői útlevéllel könnyebben kelhetnek át a határon. Egy alkalommal, amikor Váradi és társai Maksán tartják a megbeszélést, az egyik résztvevő titokban jelenti nemcsak az eseményeket, de Váradi tartózkodási helyét is. A hírhedt Kovács István kapitány nagyszámú csendőrrel, rajtaütésszerűen körülveszi a Benkő-udvarházat. Váradinak és Bálintnak az utolsó pillanatban sikerül elrejtőzniük egy titkos búvóhelyen. Mivel Zoltánban már nincsenek biztonságban, a hadiszállásukat áthelyezik Mátisfalvára, Benő Miklós házába. A házigazda lelkes hazafi, hamarosan 50 főből álló szabadcsapatot állít fel, és nagy mennyiségű fegyvert szállít Bibarcfalvára, amely Váradi utolsó állomáshelye lesz. Erdővidéken sikerrel folytatják a szabadcsapatok felállítását.
Végül Váradi 1853. október első napjaiban egy félszáz főnyi kis csapat élén Alcsíkba indul. A haditerv szerint a Csíkszentkirály melletti erdőségekben várják be a háromszéki és a csíki szabadcsapatokat, majd az egyesült erők meglepetésszerűen elfoglalják Csíkszereda és Sepsiszentgyörgy hadipénztárait. A pénzt a sereg létszámának növelésére, felszerelésére és élelmezésére használják fel. Erre nagy szükség is van, mert a csapat élelmezése (pénz hiányában) értéktelen nyugta ellenében, rekvirálással nem megoldható, mert kiváltja a lakosság ellenszenvét.
A csíkszentléleki bíró egyik ökrének rekvirálása ellentétet vált ki a falusiak és a felkelők közt. Az előzetes felvilágosítás hiánya miatt a falusiak az ökör nyomát követik, így eljutnak Váradi csapatához, csak lövöldözéssel lehet távol tartani őket. Ennek híre eljut a csíkszeredai katonai főbiztoshoz is. A kialakult helyzetben Váradi József kénytelen elrendelni a visszavonulást Erdővidékre, de útra készülő kis csapatát 1853. október 6-án egy nagy létszámú császári katonaság meglepetésszerűen körülfogja. A felkelők szétszélednek, három szekér fegyver az ellenség prédája lesz. Váradi Márkosfalvára, majd Bélafalvára menekül.
Megkezdődnek a letartóztatások, a tizenhat vádlottból tizenegyen bibarcfalviak. A marosvásárhelyi hadbíróság Váradi Józsefet, Bartalis Ferencet, Bertalan Lászlót és Benedek Dánielt kötél általi halálra ítéli. Váradi és Bartalis kivégzésére Sepsiszentgyörgyön az Őrkőnél kerül sor 1854. április 29-én. Mivel Bertalan László és Benedek Dániel megszöknek, csak elfogásuk után, május 27-én végzik ki őket a marosvásárhelyi Postaréten. A kegyelemben részesültek büntetése 15–18 évi várfogság. A vértanúk emléke előtt
A Székely Nemzeti Tanács 2013-ban március 10-ét – a székely mártírok kivégzésének napját – a székely szabadság napjává nyilvánítja. 1854. március 10-én a marosvásárhelyi Postaréten végezték ki Török Jánost, Gálffi Mihályt és Horváth Károlyt. Azóta az emlékmű és környéke zarándokhelyé vált. A sepsiszentgyörgyi őrkői emlékműnél is rendszeresen megemlékeznek Váradi Józsefről és Bartalis Ferencről. 2013 óta a Bibarcfalván állított három kopjafánál koszorúznak Bertalan László, Benedek Dániel és Bartalis Ferenc tiszteletére, csak a Pozsonyban kivégzett Veres Ignácra nem emlékeztet semmi!
Mivel a vértanúk döntő többsége háromszéki, jogos igény, hogy a sepsiszentgyörgyi Erzsébet parkban, a Honvédemlékmű közelében olyan obeliszk álljon, amelyen mind a nyolc vértanú neve olvasható. Mindnyájan a székely nép szabadságáért harcoltak, megérdemlik, hogy legyen közös emlékművük, ahol szabadon leróhatjuk tiszteletünket.
Vértanúhaláluk nem volt hiábavaló, mert az osztrák abszolutista kormányzat lemondott Magyarországnak az Osztrák Birodalomba való beolvasztásáról.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. március 9.
Markó Attila: „Nem bujkálok semmi és senki elől”
Budapesti tartózkodása óta először számol be részletesen Markó Attila képviselő az úgynevezett Bica-ügyben történő meghurcoltatásáról az Erdélyi Riport hetilap internetes oldalán hétfőn megjelent interjúban, amelyben leszögezi: nem bujkál semmi és senki elől. A politikus beszámol a letartóztatását jóváhagyó december 3-i parlamenti döntés regénybe illő előzményeiről: az ügyészségre történő berendeléséről, éjféli kihallgatásáról, a dossziét övező titkolózásokról. Markó vall azoknak a napoknak a hangulatáról is: arról, hogyan váltakozott benne az igazság kiderülésének reménye a román igazságszolgáltatás abúzusai okozta csalódottsággal. Az alábbiakban részletet közlünk az interjúból, amely teljes egészében itt olvasható: Ha a gyanúsított a beidézésekor nem jelenik meg az ügyészégen, rendszerint elfogató parancsot adnak ki a gyanúsított ellen. Nem merült fel önben, hogy „menekülése” sokan éppen a bűnössége bizonyítékának tekintik majd? Nyilván, hogy felmerült. Minden nap felmerül ez. De menekülés-e az, ha valaki saját ártatlanságának teljes bizonyosságával saját jogainak megvédését ily módon látja legeredményesebbnek? Menekülés-e az, ha védekezésem szabadsága érdekében meghoztam egy – általam sokkal rövidebbnek vélt időszakra – egy döntést? Nagyon kérek mindenkit: tegye mérlegre a dolgokat. Egyik serpenyőben a vázolt igazságtalanságok, visszaélések, emberi jogsérelmek, jogállami kisiklások – másikban az én átmeneti döntésem. Mi a tragikusabb? Melyik az elítélendő? Mi ellen kell fellépni? Mi a kivezető út? Vajon az, hogy hagyjuk ezt az állapotot továbbra is, és alávetjük magunkat minden jogtalanságnak? Vagy nem véletlenül inkább az, hogy visszaálljon a jogállami rend az országban, akár azon az áron is, hogy egy ilyen döntés által önként véget vetek a karrieremnek? Ha bűnös lennék, akkor nem lenne okom szembeszállni. De én ártatlan vagyok, és ezt ráadásul az ügyészek is tudják. Én inkább levetem magamról a politikusi kabátot és civilként veszem nyakamba ezt a háborút, mintsem fennmaradjon bármelyik ártatlan emberrel szemben is a visszaélés, jogtiprás lehetősége és esélye. Számított-e akkor arra, hogy – bár kérte a letartóztatását – az ügyészség mégsem fogja keresni? Nem. Abban a lelkiállapotban arra gondoltam, hogy egy ilyen parancsuralmi rendszer, mely egyre jobban hasonlít a Securitate egykori világára, akár le is lövet egy csendes utcában. Amikor viszont megláttam a Bica-vádiratot és azt, hogy kivettek abból a dossziéból, már rájöttem: ők is tudják, hogy elszúrtak valamit, de az ő szótárukban nem létezik a visszakozás szó, nem is beszélve arról a szóról, hogy „bocsánat”. Mivel azonban vélhetően az ügyészeket nagyon kínos helyzetbe hozta az a tény, hogy bebizonyosodott az igazam, ezért nem tehették már meg, hogy egy kalap alá vegyenek a többiekkel. Így jutottunk el oda, hogy az első beadványunk nyomán, amelyben bizonyítékokkal (beleértve saját bizonyítékaikat is!) alátámasztva kértük a vádak azonnali ejtését, az ügyészség a Bica-ügy vádiratában meghozta azt a természetes döntést, hogy abból a dossziéból kivesznek. Hadd hangsúlyozzam azonban itt is az ügyészség aljasságát, hisz a dossziéról való leválasztást az ügyészek még véletlenül sem azzal indokolták, hogy a távollétem bizonyításával felmerült az alapos gyanú teljes hiánya, hanem azzal, hogy mivel nem tudtak idézni, ezért nem akarják, hogy megfosszanak a védelemhez való jogtól. Hú, ez aztán igazi figyelmesség, kegyesség, gesztus! Ez az érvelés amúgy azért sem helyes, mert bárkit lehet ügyvédjén keresztül törvényesen idézni. A leválasztott dossziénak új száma és új tartalma van, ezáltal a parlamenti döntés érvényét vesztette. Jelen pillanatban tehát ellenem sem elfogató parancs, sem letartóztatást jóváhagyó parlamenti döntés nincs. Van viszont egy zsarolási eszközként használható üres dosszié. –
Mit tartalmaz ez az új dosszié? Ebben mivel gyanúsítják? Egyszerűen átemelték a Bica-dossziéban lévő, eredeti vádat az új dossziémba: hivatali visszaélés. Természetesen semmilyen cselekmény vagy mulasztás nincs a vád mögött, egyszerűen egy puszta vád van. Ráadásul, hadd tegyem hozzá, hogy amikor mi a médiában már kezdtük mondogatni, hogy ott sem voltam az ülésen, akkor az ügyészség is felfigyelt valamire, hisz december 3-án (a parlamenti szavazás napján) információkat kért a kormánytól arról, hogy 2011-ben milyen bizottsági üléspénzt vettem fel. Azt tervezték, hogy ezt nem lehet csak így megúszni, és arra számítottak, hogy én ugyan nem voltam ott, ezt már nem tudják erőltetni, de csak gazember vagyok, mert felvettem abban a hónapban a bizottsági üléspénzt (ami havonta, az ülések számától függetlenül a fizetés 1%-a, azaz akkor 41 lej volt). Ám mivel a kormány félreérthető választ küldött, az ügyészek elmulasztották megvizsgálni, hogy én nem a kártérítési, hanem az egyházi bizottság március havi ülésére kaptam üléspénzt, mely 24-én volt, és dokumentumok bizonyítják, hogy ott is voltam. Minden oldalról tisztázódott azóta ez az ügy. A vád azonban ott van, változatlanul. Ártatlansága bizonyítékainak birtokában kérte a vádak ejtését. Van valami fejlemény eben az ügyben? Decemberben, rögtön az iratokhoz való hozzáférés után kértük először, hogy ejtsenek minden vádat. Olyan erős undort és dühöt éreztem, hogy abban a pillanatban azt akartam, hogy bepereljek mindenkit, aki a bizonyítékok ellenére is kérte a letartóztatásom: DNA-ügyészeket, legfőbb ügyészt, igazságügyminisztert, a teljes parlamentet. Aztán rájöttem, hogy hiába jelentem fel azokat, akiken maga a döntés is múlik... Ráadásul a leválasztott dosszié tartalma is érdekes, hisz a leválasztás után néhány nappal ügyvédeim átlapozták, és kiderült, hogy – mint említettem – szinte üres. Azaz benne van a Bica-ügyből átemelt vád, de nincs cselekményi leírás, benne vannak a mi beadványaink és az arra adott válaszok, és a Bica-ügyben elrendelt vagyonzárlat. Kérdeztük, hogy cselekmény hiányában mi van a vagyonzárlattal? Az volt a válasz, hogy soha nem foganatosították, miközben december 2-án már a telekkönyvbe bejegyezték a lefoglalást. Januárban ismét kértük, most már nyomatékosabban a vádak ejtését, erre megkaptuk a dosszié másolatát, amelyből egyszerűen eltűnt a vagyont zároló rendelet. És ekkor újra azt a választ kaptuk, hogy még vizsgálódnak. A komplex Bica-ügyet néhány hét alatt összerakták, meglett a vádirat és elindult a bíróság útján, ezzel szemben az én üres dossziémban, amelyben egy cselekmény nélküli vád van, és ott van az összes ártatlanságot bizonyító dokumentum, három hónapja „vizsgálódnak”. Ezt hogyan lehetne jellemezni? Nemsokára egyébként ismét kérni fogom, hogy zárják le ezt az ügyet, hátha időközben „kivizsgálódtak”, de megfeledkeztek róla... Mi történne, ha mondjuk holnap visszatérne Romániába? Az üres 700-as dosszié, mint mondtam, azért létezik, hogy az ügyészek jelezzék: „nem úszod meg ezt ilyen könnyen, a markunkban vagy, valamivel úgyis elkapunk”. Hát jelzem ismét: a restitúciós és kárpótlási folyamat számomra egy szakmai cél volt és maradt, nem követtem el semmilyen bűncselekményt, nem kértem és nem kaptam soha semmit, és mindig csak arra figyeltem, hogy a kárpótoltak listájáról ne felejtsék le „véletlenül” a magyar embereket. A Bica-ügy kapcsán meg mélységesen elítélem mindazokat, akik a kommunista rendszer által meghurcoltak jogos kárpótlását magáncélokra használták. Ezért én ebből a megközelítésből nem értem, hogy miért akarnak „a markukban tartani”. Nagyon nehéz megérteniük, de kénytelenek lesznek: van olyan bizottsági tag is, aki nem saját meggazdagodása céljából vállalta ezt a munkát. Az üres dosszié léte azonban az ő felsőbbrendű erejük és törvények felettiségének bizonyítéka, egy kitűnő eszköz arra, hogy ha „megharagítom őket”, akkor bármikor bármilyen intézkedést foganatosítsanak, pusztán azért, mert nem hajlandók elfogadni, hogy tévedtek, és ezt minden eszközzel és teljes hangerővel el is mondom. És mivel én már a Mikó-üggyel, de ezzel is végérvényesen meggyőződtem, hogy Románia nem jogállam, legalábbis igen éles kisiklásai vannak, és semmi esélyem az igazam normális úton történő érvényesítésére, ezért nem vagyok hajlandó egeret játszani. Ezért egyértelmű, hogy ez a kérdés nem is létezne, ha az ügyészség tudomásul vette volna bizonyítékokat, első beadványunkra ejtette volna a vádat, és természetes módon, de nélkülem folytatta volna a Bica-ügyet. Jó ideje nem vesz rész a parlamenti munkában. Nem tart attól a vádtól, hogy Markó Attila „cserbenhagyta a háromszéki választóit”? Sajnos az ilyen típusú kommentárok mindig is létezni fognak, és nem is tudom elkerülni. Az embereknek joguk van megítélni a magatartásom. Ezek csak azt jelzik, hogy az így gondolkodók másképp látják azt a bizonyos mérleget, amit már többször említettem. Számukra az a fő kérdés, hogy én mit teszek, nem pedig az, hogy mi ennek az oka, mi a tényleges és súlyos probléma, és milyen módon kellene ezt a hullámot megállítani. Hangsúlyoznom kell, hogy a parlamenti tevékenység nem szorítkozik a teremben való jelenlétre. Törvénykezdeményezési jogom, kérdésfeltevési jogom, módosító javaslatok letételének joga változatlanul létezik és élek is ezekkel. Ugyanakkor minden színtéren próbálom a Mikó-ügyet előbbre vinni, például épp ezért találkoztam nemrég Hámos Lászlóval, az Amerikai Emberi Jogi Alapítvány (HHRF) elnökével. Ugyanez a helyzet a sepsiszentgyörgyiekhez fűződő viszonyommal is. A képviselői iroda tevékenysége nem állt le, az általunk elindított Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat kinőtte magát és elismerésre tett szert, jelentések és hírlevelek készülnek. Ez nem személyes sikerem, de egy olyan csapaté, amely velem együtt indította el ezt. Ami engem illet, változatlanul azon vagyok, hogy a magam módján minél közelebb maradjak a sepsiszentgyörgyiekhez. Minden nap azzal ébredek, hogy hátha ez az utolsó igazságtalan nap az életemben, és helyreáll a rend, visszatér minden a normális kerékvágásba. Remélem, hogy nem kell újra elmondanom, hogy ez már nem pusztán jogi kérdés, hanem legalább annyira egy emberi erőpróba is.
maszol/erdelyiriport.ro
Budapesti tartózkodása óta először számol be részletesen Markó Attila képviselő az úgynevezett Bica-ügyben történő meghurcoltatásáról az Erdélyi Riport hetilap internetes oldalán hétfőn megjelent interjúban, amelyben leszögezi: nem bujkál semmi és senki elől. A politikus beszámol a letartóztatását jóváhagyó december 3-i parlamenti döntés regénybe illő előzményeiről: az ügyészségre történő berendeléséről, éjféli kihallgatásáról, a dossziét övező titkolózásokról. Markó vall azoknak a napoknak a hangulatáról is: arról, hogyan váltakozott benne az igazság kiderülésének reménye a román igazságszolgáltatás abúzusai okozta csalódottsággal. Az alábbiakban részletet közlünk az interjúból, amely teljes egészében itt olvasható: Ha a gyanúsított a beidézésekor nem jelenik meg az ügyészégen, rendszerint elfogató parancsot adnak ki a gyanúsított ellen. Nem merült fel önben, hogy „menekülése” sokan éppen a bűnössége bizonyítékának tekintik majd? Nyilván, hogy felmerült. Minden nap felmerül ez. De menekülés-e az, ha valaki saját ártatlanságának teljes bizonyosságával saját jogainak megvédését ily módon látja legeredményesebbnek? Menekülés-e az, ha védekezésem szabadsága érdekében meghoztam egy – általam sokkal rövidebbnek vélt időszakra – egy döntést? Nagyon kérek mindenkit: tegye mérlegre a dolgokat. Egyik serpenyőben a vázolt igazságtalanságok, visszaélések, emberi jogsérelmek, jogállami kisiklások – másikban az én átmeneti döntésem. Mi a tragikusabb? Melyik az elítélendő? Mi ellen kell fellépni? Mi a kivezető út? Vajon az, hogy hagyjuk ezt az állapotot továbbra is, és alávetjük magunkat minden jogtalanságnak? Vagy nem véletlenül inkább az, hogy visszaálljon a jogállami rend az országban, akár azon az áron is, hogy egy ilyen döntés által önként véget vetek a karrieremnek? Ha bűnös lennék, akkor nem lenne okom szembeszállni. De én ártatlan vagyok, és ezt ráadásul az ügyészek is tudják. Én inkább levetem magamról a politikusi kabátot és civilként veszem nyakamba ezt a háborút, mintsem fennmaradjon bármelyik ártatlan emberrel szemben is a visszaélés, jogtiprás lehetősége és esélye. Számított-e akkor arra, hogy – bár kérte a letartóztatását – az ügyészség mégsem fogja keresni? Nem. Abban a lelkiállapotban arra gondoltam, hogy egy ilyen parancsuralmi rendszer, mely egyre jobban hasonlít a Securitate egykori világára, akár le is lövet egy csendes utcában. Amikor viszont megláttam a Bica-vádiratot és azt, hogy kivettek abból a dossziéból, már rájöttem: ők is tudják, hogy elszúrtak valamit, de az ő szótárukban nem létezik a visszakozás szó, nem is beszélve arról a szóról, hogy „bocsánat”. Mivel azonban vélhetően az ügyészeket nagyon kínos helyzetbe hozta az a tény, hogy bebizonyosodott az igazam, ezért nem tehették már meg, hogy egy kalap alá vegyenek a többiekkel. Így jutottunk el oda, hogy az első beadványunk nyomán, amelyben bizonyítékokkal (beleértve saját bizonyítékaikat is!) alátámasztva kértük a vádak azonnali ejtését, az ügyészség a Bica-ügy vádiratában meghozta azt a természetes döntést, hogy abból a dossziéból kivesznek. Hadd hangsúlyozzam azonban itt is az ügyészség aljasságát, hisz a dossziéról való leválasztást az ügyészek még véletlenül sem azzal indokolták, hogy a távollétem bizonyításával felmerült az alapos gyanú teljes hiánya, hanem azzal, hogy mivel nem tudtak idézni, ezért nem akarják, hogy megfosszanak a védelemhez való jogtól. Hú, ez aztán igazi figyelmesség, kegyesség, gesztus! Ez az érvelés amúgy azért sem helyes, mert bárkit lehet ügyvédjén keresztül törvényesen idézni. A leválasztott dossziénak új száma és új tartalma van, ezáltal a parlamenti döntés érvényét vesztette. Jelen pillanatban tehát ellenem sem elfogató parancs, sem letartóztatást jóváhagyó parlamenti döntés nincs. Van viszont egy zsarolási eszközként használható üres dosszié. –
Mit tartalmaz ez az új dosszié? Ebben mivel gyanúsítják? Egyszerűen átemelték a Bica-dossziéban lévő, eredeti vádat az új dossziémba: hivatali visszaélés. Természetesen semmilyen cselekmény vagy mulasztás nincs a vád mögött, egyszerűen egy puszta vád van. Ráadásul, hadd tegyem hozzá, hogy amikor mi a médiában már kezdtük mondogatni, hogy ott sem voltam az ülésen, akkor az ügyészség is felfigyelt valamire, hisz december 3-án (a parlamenti szavazás napján) információkat kért a kormánytól arról, hogy 2011-ben milyen bizottsági üléspénzt vettem fel. Azt tervezték, hogy ezt nem lehet csak így megúszni, és arra számítottak, hogy én ugyan nem voltam ott, ezt már nem tudják erőltetni, de csak gazember vagyok, mert felvettem abban a hónapban a bizottsági üléspénzt (ami havonta, az ülések számától függetlenül a fizetés 1%-a, azaz akkor 41 lej volt). Ám mivel a kormány félreérthető választ küldött, az ügyészek elmulasztották megvizsgálni, hogy én nem a kártérítési, hanem az egyházi bizottság március havi ülésére kaptam üléspénzt, mely 24-én volt, és dokumentumok bizonyítják, hogy ott is voltam. Minden oldalról tisztázódott azóta ez az ügy. A vád azonban ott van, változatlanul. Ártatlansága bizonyítékainak birtokában kérte a vádak ejtését. Van valami fejlemény eben az ügyben? Decemberben, rögtön az iratokhoz való hozzáférés után kértük először, hogy ejtsenek minden vádat. Olyan erős undort és dühöt éreztem, hogy abban a pillanatban azt akartam, hogy bepereljek mindenkit, aki a bizonyítékok ellenére is kérte a letartóztatásom: DNA-ügyészeket, legfőbb ügyészt, igazságügyminisztert, a teljes parlamentet. Aztán rájöttem, hogy hiába jelentem fel azokat, akiken maga a döntés is múlik... Ráadásul a leválasztott dosszié tartalma is érdekes, hisz a leválasztás után néhány nappal ügyvédeim átlapozták, és kiderült, hogy – mint említettem – szinte üres. Azaz benne van a Bica-ügyből átemelt vád, de nincs cselekményi leírás, benne vannak a mi beadványaink és az arra adott válaszok, és a Bica-ügyben elrendelt vagyonzárlat. Kérdeztük, hogy cselekmény hiányában mi van a vagyonzárlattal? Az volt a válasz, hogy soha nem foganatosították, miközben december 2-án már a telekkönyvbe bejegyezték a lefoglalást. Januárban ismét kértük, most már nyomatékosabban a vádak ejtését, erre megkaptuk a dosszié másolatát, amelyből egyszerűen eltűnt a vagyont zároló rendelet. És ekkor újra azt a választ kaptuk, hogy még vizsgálódnak. A komplex Bica-ügyet néhány hét alatt összerakták, meglett a vádirat és elindult a bíróság útján, ezzel szemben az én üres dossziémban, amelyben egy cselekmény nélküli vád van, és ott van az összes ártatlanságot bizonyító dokumentum, három hónapja „vizsgálódnak”. Ezt hogyan lehetne jellemezni? Nemsokára egyébként ismét kérni fogom, hogy zárják le ezt az ügyet, hátha időközben „kivizsgálódtak”, de megfeledkeztek róla... Mi történne, ha mondjuk holnap visszatérne Romániába? Az üres 700-as dosszié, mint mondtam, azért létezik, hogy az ügyészek jelezzék: „nem úszod meg ezt ilyen könnyen, a markunkban vagy, valamivel úgyis elkapunk”. Hát jelzem ismét: a restitúciós és kárpótlási folyamat számomra egy szakmai cél volt és maradt, nem követtem el semmilyen bűncselekményt, nem kértem és nem kaptam soha semmit, és mindig csak arra figyeltem, hogy a kárpótoltak listájáról ne felejtsék le „véletlenül” a magyar embereket. A Bica-ügy kapcsán meg mélységesen elítélem mindazokat, akik a kommunista rendszer által meghurcoltak jogos kárpótlását magáncélokra használták. Ezért én ebből a megközelítésből nem értem, hogy miért akarnak „a markukban tartani”. Nagyon nehéz megérteniük, de kénytelenek lesznek: van olyan bizottsági tag is, aki nem saját meggazdagodása céljából vállalta ezt a munkát. Az üres dosszié léte azonban az ő felsőbbrendű erejük és törvények felettiségének bizonyítéka, egy kitűnő eszköz arra, hogy ha „megharagítom őket”, akkor bármikor bármilyen intézkedést foganatosítsanak, pusztán azért, mert nem hajlandók elfogadni, hogy tévedtek, és ezt minden eszközzel és teljes hangerővel el is mondom. És mivel én már a Mikó-üggyel, de ezzel is végérvényesen meggyőződtem, hogy Románia nem jogállam, legalábbis igen éles kisiklásai vannak, és semmi esélyem az igazam normális úton történő érvényesítésére, ezért nem vagyok hajlandó egeret játszani. Ezért egyértelmű, hogy ez a kérdés nem is létezne, ha az ügyészség tudomásul vette volna bizonyítékokat, első beadványunkra ejtette volna a vádat, és természetes módon, de nélkülem folytatta volna a Bica-ügyet. Jó ideje nem vesz rész a parlamenti munkában. Nem tart attól a vádtól, hogy Markó Attila „cserbenhagyta a háromszéki választóit”? Sajnos az ilyen típusú kommentárok mindig is létezni fognak, és nem is tudom elkerülni. Az embereknek joguk van megítélni a magatartásom. Ezek csak azt jelzik, hogy az így gondolkodók másképp látják azt a bizonyos mérleget, amit már többször említettem. Számukra az a fő kérdés, hogy én mit teszek, nem pedig az, hogy mi ennek az oka, mi a tényleges és súlyos probléma, és milyen módon kellene ezt a hullámot megállítani. Hangsúlyoznom kell, hogy a parlamenti tevékenység nem szorítkozik a teremben való jelenlétre. Törvénykezdeményezési jogom, kérdésfeltevési jogom, módosító javaslatok letételének joga változatlanul létezik és élek is ezekkel. Ugyanakkor minden színtéren próbálom a Mikó-ügyet előbbre vinni, például épp ezért találkoztam nemrég Hámos Lászlóval, az Amerikai Emberi Jogi Alapítvány (HHRF) elnökével. Ugyanez a helyzet a sepsiszentgyörgyiekhez fűződő viszonyommal is. A képviselői iroda tevékenysége nem állt le, az általunk elindított Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat kinőtte magát és elismerésre tett szert, jelentések és hírlevelek készülnek. Ez nem személyes sikerem, de egy olyan csapaté, amely velem együtt indította el ezt. Ami engem illet, változatlanul azon vagyok, hogy a magam módján minél közelebb maradjak a sepsiszentgyörgyiekhez. Minden nap azzal ébredek, hogy hátha ez az utolsó igazságtalan nap az életemben, és helyreáll a rend, visszatér minden a normális kerékvágásba. Remélem, hogy nem kell újra elmondanom, hogy ez már nem pusztán jogi kérdés, hanem legalább annyira egy emberi erőpróba is.
maszol/erdelyiriport.ro
2015. március 10.
Bemutatkozott az Arcanum (Digitális tudománytár)
Erdélyi bemutatkozó és partnerkereső körútján Háromszékre is eljutott a budapesti Arcanum Adatbázis tartalomszolgáltató társaság. Szerda este a sepsiszentgyörgyi Tortoma Könyvesházban tartott vetített képes előadást Biszak Sándor cégvezető és Sütő Eszter marketinges. Bemutatták az Arcanum Digitális Tudománytárat és a Hungaricana közgyűjteményi portált, külön kiemelve a Mapire térképes keresőt.
Az Arcanum Digitális Tudománytár interneten hozzáférhető, folyamatosan bővülő számítógépes adatbázis, amely kétrétegű PDF-eket és keresőprogramot szolgáltat. Az adatbázis tudományos folyóiratokat, napi- és hetilapokat, hivatalos lapokat, lexikonokat, szótárakat, évkönyveket és könyveket tartalmaz. Korlátozás nélkül használható a rendszer keresője, szabadon böngészhető a dokumentumok tartalomjegyzéke, a megjelenítés viszont fizetés ellenében történik. A Hungaricana ingyenesen hozzáférhető, a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával digitalizált közgyűjteményeket tartalmaz. Például az 1861 óta végzett népszámlálások adatait, az 1846 óta kötelező iskolai értesítőket, melyek igen fontos család-, illetve helytörténeti források. Közgyűjteményi könyvtárak anyagát is tartalmazza, például eddig 54 múzeum kiadványait, valamint Európa legnagyobb digitális képeslapgyűjteményét. Elsősorban a történelmi Magyarország területéről, de máshonnan is. Az előadók bemutattak néhányat a Sepsiszentgyörgyről készített korabeli képeslapokból, nagy részüket térképre helyezve. Az interaktív rendszernek bárki munkatársa lehet úgy, hogy képeslapokat áthúzással a megfelelő helyre visz a térképen. A feltöltött 300 ezer képeslapból közel 40 ezer már a helyére került.
Másik érdekesség, amire kitértek, a Mapire térképrendszer. Az Arcanum digitalizálta a Habsburg Birodalom első és második katonai felmérésének térképeit, és a Google térkép-funkciójával való összevetésből, egymásra helyezéssel megnézhető, mivé változott a régi terep, továbbá háromdimenziós rátekintést is nyerhetünk a területekre. Ezt Sepsiszentgyörgy és Szemerja vonatkozásában mutatták be. Magyarországon kívül Horvátországot is feltöltötték, jelenleg Kárpátalján digitalizálnak. A román hatóságokkal nem tudtak megegyezni a térképek kiszolgáltatásában, ám mégis beléptek Románia területére: a kárpátaljai állami levéltárban megtalálható az egykori Máramaros vármegye katasztrális térképe. Mutatták is, mennyire részletes: a parcellaszámokon kívül a tulajdonosok nevét is tartalmazza.
Az Arcanum nehezen hozzáférhető tartalmak egységesítését végzi. Biszak Sándor elmondta, legnehezebb az anyag beszerzése, mert sok esetben hat-nyolc könyvtárból kell begyűjteni egy-egy teljes évfolyamot valamely periodikából. Erdélyi körútjuk során Kolozsváron megállapodtak a Korunk folyóirat digitalizálásáról, Csíkszeredában a Csíki Lapok beolvasásáról egyeztettek, és remélték, következő állomásukon, Marosvásárhelyen sikerül a Látóval is megegyezniük. Sepsiszentgyörgyön szóba került a Nemere újság és a sepsiszentgyörgyi evangéliumi református kollégium értesítőjének digitalizálása.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Erdélyi bemutatkozó és partnerkereső körútján Háromszékre is eljutott a budapesti Arcanum Adatbázis tartalomszolgáltató társaság. Szerda este a sepsiszentgyörgyi Tortoma Könyvesházban tartott vetített képes előadást Biszak Sándor cégvezető és Sütő Eszter marketinges. Bemutatták az Arcanum Digitális Tudománytárat és a Hungaricana közgyűjteményi portált, külön kiemelve a Mapire térképes keresőt.
Az Arcanum Digitális Tudománytár interneten hozzáférhető, folyamatosan bővülő számítógépes adatbázis, amely kétrétegű PDF-eket és keresőprogramot szolgáltat. Az adatbázis tudományos folyóiratokat, napi- és hetilapokat, hivatalos lapokat, lexikonokat, szótárakat, évkönyveket és könyveket tartalmaz. Korlátozás nélkül használható a rendszer keresője, szabadon böngészhető a dokumentumok tartalomjegyzéke, a megjelenítés viszont fizetés ellenében történik. A Hungaricana ingyenesen hozzáférhető, a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával digitalizált közgyűjteményeket tartalmaz. Például az 1861 óta végzett népszámlálások adatait, az 1846 óta kötelező iskolai értesítőket, melyek igen fontos család-, illetve helytörténeti források. Közgyűjteményi könyvtárak anyagát is tartalmazza, például eddig 54 múzeum kiadványait, valamint Európa legnagyobb digitális képeslapgyűjteményét. Elsősorban a történelmi Magyarország területéről, de máshonnan is. Az előadók bemutattak néhányat a Sepsiszentgyörgyről készített korabeli képeslapokból, nagy részüket térképre helyezve. Az interaktív rendszernek bárki munkatársa lehet úgy, hogy képeslapokat áthúzással a megfelelő helyre visz a térképen. A feltöltött 300 ezer képeslapból közel 40 ezer már a helyére került.
Másik érdekesség, amire kitértek, a Mapire térképrendszer. Az Arcanum digitalizálta a Habsburg Birodalom első és második katonai felmérésének térképeit, és a Google térkép-funkciójával való összevetésből, egymásra helyezéssel megnézhető, mivé változott a régi terep, továbbá háromdimenziós rátekintést is nyerhetünk a területekre. Ezt Sepsiszentgyörgy és Szemerja vonatkozásában mutatták be. Magyarországon kívül Horvátországot is feltöltötték, jelenleg Kárpátalján digitalizálnak. A román hatóságokkal nem tudtak megegyezni a térképek kiszolgáltatásában, ám mégis beléptek Románia területére: a kárpátaljai állami levéltárban megtalálható az egykori Máramaros vármegye katasztrális térképe. Mutatták is, mennyire részletes: a parcellaszámokon kívül a tulajdonosok nevét is tartalmazza.
Az Arcanum nehezen hozzáférhető tartalmak egységesítését végzi. Biszak Sándor elmondta, legnehezebb az anyag beszerzése, mert sok esetben hat-nyolc könyvtárból kell begyűjteni egy-egy teljes évfolyamot valamely periodikából. Erdélyi körútjuk során Kolozsváron megállapodtak a Korunk folyóirat digitalizálásáról, Csíkszeredában a Csíki Lapok beolvasásáról egyeztettek, és remélték, következő állomásukon, Marosvásárhelyen sikerül a Látóval is megegyezniük. Sepsiszentgyörgyön szóba került a Nemere újság és a sepsiszentgyörgyi evangéliumi református kollégium értesítőjének digitalizálása.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. március 11.
Világgá kiáltott sérelmek – A Székely Szabadság Napja Sepsiszentgyörgyön
Fennkölt megemlékezéssel kezdődött és indulatokkal ért véget a székely szabadság napja Sepsiszentgyörgyön. A turulszobornál szabadságvágyának adott hangot a tömeg, a kormánybiztosi hivatalnál pedig a lekezelő semmibevétel ellen tiltakozott, és csak haragos kiabálással érték el, hogy bár a kapus átvegye a miniszterelnöknek címzett petíciót.
Az elmúlt napok történései, a marosvásárhelyi felvonulás tiltása is hozzájárult, hogy több mint kétezren gyűltek össze tegnap a tavaly felavatott turulszobornál. A Székely Nemzeti Tanács volt a toborzó, de nem hiányoztak a magyar pártok vezetői, szót ugyan nem kaptak, de a tömegben jelen volt Tamás Sándor, az RMDSZ megyei elnöke és több politikustársa, az MPP helyi, megyei vezetői, az EMNP képviselői.
Sérelmek sora
„A székely szabadság napján azokra a mártírhősökre emlékezünk, kiknek életét vette az önkény, a jogtipró hatalom” – nyitotta a felszólalások sorát Gazda Zoltán a Sepsiszéki Székely Tanács elnöke.
Gazda Zoltán felsorolta a többségében háromszéki székely vértanúkat, kik szintén a székelység szabadságáért harcoltak, talán sokkal szervezettebben és elkötelezettebben, miként most mi. „Köztük is megjelentek a beépített gyenge láncszemek, miként köztünk is ott vannak az árulók és a hőzöngőnek látszó provokátorok” – mondotta, hangsúlyozva: mindannyian felelősek vagyunk gyermekeink, unokáink jövőjéért.
Számba vette az erdélyi magyarság sérelmeit, hogy 25 év úgynevezett demokrácia és jogállamiság anyanyelvünk használatának korlátozásához vezetett, nincs önálló egyetemünk és elsorvasztják a meglévő tagozatokat is, hagyományos termékeinket sem nevezhetjük székelynek, akadályozzák a magán- és egyházi tulajdonaink visszaszolgáltatását, újraállamosítják a Székely Mikó Kollégiumot, miközben az ortodox egyháznak ingatlanokat ajándékoznak, hadjáratot indítottak a székely és magyar zászló használata ellen, büntetnek a Himnusz énekléséért, lúdbőrösök Székelyföld autonómiájától, megakadályozták a népszavazást, perelik az önkormányzatokat, melyek határozatot merészelnek ez ügyben hozni. Felidézte a régió gazdasági elsorvasztását, a tervezett közigazgatási átszervezés veszélyeit, és leszögezte, azért gyűltek össze, hogy világgá kiáltsák ezen sérelmeket és mindenki tudtára adják: Autonómiát Székelyföldnek! Szabadságot a székelyeknek!
A szeretet legyőzhetetlen
A szeretet hangján szólt az egybegyűltekhez a rendezvény szónoka, Kovács István unitárius lelkész. Ő a turulszobor egy évvel ezelőtti avatóünnepségére emlékezett, ahonnan Marosvásárhelyre indultak az egybegyűltek, és akkor senki nem gondolta volna, hogy esztendő múltával a kiáltáshoz, tiltakozáshoz való jogunkat is elveszik: „ki hitte volna, hogy a szót is, a fájdalmat is belénk akarják szorítani”. Ő is felidézte az egykori székely vértanúkat, a székely ellenállás csodájának ma is felénk sugárzó erejét. „Csak akkor hiábavaló a vér, az áldozat, ha nincs lélek, amelybe belecsöppenjen, ha a fájdalom energiaforrása nem tudja meghajtani a lélek erőműveit, ha nincs, aki továbbvigye az álmot, ha nincs, aki higgye, nem gyűlölni kell másokat, de annyira szeretni a miénket, hogy az erőt adjon sziklaszilárdan állni minden körülmények között”.
Kitért arra is, hogy ez a szeretet szólítja mellénk azokat, kiknek nyiladozik a szemük, hisz egyre többen értik meg, van egy erdélyi értékrend, amely kimondja, szükségünk van egymásra, együtt többek lehetünk. Fognunk kell egymás kezét, hogy semmilyen régiósítási szándék ne tudjon elszakítani, ne sikerüljön elszigetelniük egymástól, ne vehessék el legnagyobb erőnket, a közösséget – mondotta. „Hittel fogunk kiállni, nem gyűlölettel, mindenkivel megosztjuk kenyerünket, hitünket, szeretetünket, de tántoríthatatlanok vagyunk ezen az úton.” „A szeretet felemel, gyűlölni nem tud, de tántoríthatatlan és legyőzhetetlen” – zárta beszédét Kovács István.
Autonómiát Székelyföldnek
A sepsiszentgyörgyi megemlékezésen Ferencz Csaba, az SZNT alelnöke olvasta fel a román kormánynak (és tájékoztatásképpen Klaus Johannis államelnöknek) címzett petíciót, mely ugyanaznap elhangzott számos székelyföldi és külföldi helyszínen. A dokumentumban leszögezik, „ez a nap nemcsak a székely vértanúkra való közös emlékezés napja, de a jogkövetelésé is Székelyföld jövőjéért, alapvető emberi jogaink gyakorlásáért”.
A székelyföldi önkormányzatok harmada már elfogadta az autonómiapárti határozatot, és annak dacára, hogy a kormánymegbízottak az igazságszolgáltatás segítségével érvényteleníteni kívánják ezeket, egyre több közösség képviselői teszik le voksukat Székelyföld önrendelkezése mellett. A kormánynak nemcsak ezt a tényt kell figyelembe vennie, de nemzetközi kötelezettségvállalásait is – a kiáltvány tételesen felsorolja ezeket –, majd kitér a marosvásárhelyi tiltásra, a gyülekezési és szólásszabadság korlátozására, az állampolgárok alkotmányos jogainak megsértésére. Hangsúlyozza, „Székelyföld területi autonómiája nem sérti Románia területi egységét és állami szuverenitását, nem sérti a Székelyföldön élő román és más nemzetiségű polgárok érdekeit, sem Románia alkotmányát”.
A közfelkiáltással elfogadott petícióban követelik: „Székelyföld alkosson önálló, autonóm jogkörökkel rendelkező közigazgatási és fejlesztési régiót a Székely Nemzeti Tanács által kidolgozott jogszabálytervezet alapján!” Tiltakoznak a marosvásárhelyi hatóságok túlkapásai ellen, követelik, hogy a romániai hatóságok azonnal szüntessék be a székely jelképek üldözését, s végül azt is, hogy a kormány kezdjen párbeszédet Székelyföld státuszáról a székely nép legitim képviselőivel, a Székely Nemzeti Tanáccsal és a székely önkormányzatokkal. Provokáció? A turulszobornál tartott megemlékezés után a kétezres tömeg a városközpontba vonult, a kormányhivatal előtt sorakozott fel. Néhány csendőr őrizte csupán az épületet, ám amikor a küldöttség átadta volna a petíciót, zárt ajtót találtak. Egy egyenruhás közölte, a prefektus munkaideje lejárt, nincs aki átvegye a dokumentumot. Ekkor már érzékelhetővé vált a feszültség a téren, hatalmas fújjogás, kiabálás kezdődött, és felhangzott a Vesszen Trianon jelszó is. A szervezők próbálták csitítani a tömeget, jelezték, hogy másnap átadják a dokumentumot, ám többen vészesen közeledtek már az ajtó felé, félő volt, elszabadulnak az indulatok. Végül az egyenruhás engedte, hogy a kapus átvegye és iktassa a kiáltványt, megígérte, a kormánybiztos másnap reggel nyolckor fogadja a küldöttséget. Ekkor azonban már ez is kevésnek bizonyult. A szervezők lélekjelenléte, a himnuszok eléneklése csitította valamelyest a dühöt, és végül a tömeg forrongva, de rendbontás nélkül eloszlott.
Újabb menetelés
Nem hivatalos felszólalóként, csak újságíróknak nyilatkozva fogalmazta meg legújabb javaslatát Tamás Sándor, az RMDSZ háromszéki elnöke tegnap a sepsiszentgyörgyi rendezvényen. Elmondta: felhívást intézett az erdélyi magyar politikai szervezetekhez, és azt javasolta, az év második felében szervezzenek egy, a székelyek nagy meneteléséhez hasonló, a székelység autonómiaigényét felmutató közös demonstrációt. Kifejtette: az utóbbi 25 évben egyszer, a 2013 őszén széles összefogással megrendezett nagy menetelésen sikerült úgy felmutatni a székelység autonómiakövetelését, hogy az mind belpolitikai, mind külpolitikai szempontból Székelyföldre irányította a figyelmet. Úgy vélekedett: ez az összefogás miatt sikerülhetett, éppen ezért félre kell tenni a sértettséget, és közösen kell megszervezni egy hasonló akciót.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Fennkölt megemlékezéssel kezdődött és indulatokkal ért véget a székely szabadság napja Sepsiszentgyörgyön. A turulszobornál szabadságvágyának adott hangot a tömeg, a kormánybiztosi hivatalnál pedig a lekezelő semmibevétel ellen tiltakozott, és csak haragos kiabálással érték el, hogy bár a kapus átvegye a miniszterelnöknek címzett petíciót.
Az elmúlt napok történései, a marosvásárhelyi felvonulás tiltása is hozzájárult, hogy több mint kétezren gyűltek össze tegnap a tavaly felavatott turulszobornál. A Székely Nemzeti Tanács volt a toborzó, de nem hiányoztak a magyar pártok vezetői, szót ugyan nem kaptak, de a tömegben jelen volt Tamás Sándor, az RMDSZ megyei elnöke és több politikustársa, az MPP helyi, megyei vezetői, az EMNP képviselői.
Sérelmek sora
„A székely szabadság napján azokra a mártírhősökre emlékezünk, kiknek életét vette az önkény, a jogtipró hatalom” – nyitotta a felszólalások sorát Gazda Zoltán a Sepsiszéki Székely Tanács elnöke.
Gazda Zoltán felsorolta a többségében háromszéki székely vértanúkat, kik szintén a székelység szabadságáért harcoltak, talán sokkal szervezettebben és elkötelezettebben, miként most mi. „Köztük is megjelentek a beépített gyenge láncszemek, miként köztünk is ott vannak az árulók és a hőzöngőnek látszó provokátorok” – mondotta, hangsúlyozva: mindannyian felelősek vagyunk gyermekeink, unokáink jövőjéért.
Számba vette az erdélyi magyarság sérelmeit, hogy 25 év úgynevezett demokrácia és jogállamiság anyanyelvünk használatának korlátozásához vezetett, nincs önálló egyetemünk és elsorvasztják a meglévő tagozatokat is, hagyományos termékeinket sem nevezhetjük székelynek, akadályozzák a magán- és egyházi tulajdonaink visszaszolgáltatását, újraállamosítják a Székely Mikó Kollégiumot, miközben az ortodox egyháznak ingatlanokat ajándékoznak, hadjáratot indítottak a székely és magyar zászló használata ellen, büntetnek a Himnusz énekléséért, lúdbőrösök Székelyföld autonómiájától, megakadályozták a népszavazást, perelik az önkormányzatokat, melyek határozatot merészelnek ez ügyben hozni. Felidézte a régió gazdasági elsorvasztását, a tervezett közigazgatási átszervezés veszélyeit, és leszögezte, azért gyűltek össze, hogy világgá kiáltsák ezen sérelmeket és mindenki tudtára adják: Autonómiát Székelyföldnek! Szabadságot a székelyeknek!
A szeretet legyőzhetetlen
A szeretet hangján szólt az egybegyűltekhez a rendezvény szónoka, Kovács István unitárius lelkész. Ő a turulszobor egy évvel ezelőtti avatóünnepségére emlékezett, ahonnan Marosvásárhelyre indultak az egybegyűltek, és akkor senki nem gondolta volna, hogy esztendő múltával a kiáltáshoz, tiltakozáshoz való jogunkat is elveszik: „ki hitte volna, hogy a szót is, a fájdalmat is belénk akarják szorítani”. Ő is felidézte az egykori székely vértanúkat, a székely ellenállás csodájának ma is felénk sugárzó erejét. „Csak akkor hiábavaló a vér, az áldozat, ha nincs lélek, amelybe belecsöppenjen, ha a fájdalom energiaforrása nem tudja meghajtani a lélek erőműveit, ha nincs, aki továbbvigye az álmot, ha nincs, aki higgye, nem gyűlölni kell másokat, de annyira szeretni a miénket, hogy az erőt adjon sziklaszilárdan állni minden körülmények között”.
Kitért arra is, hogy ez a szeretet szólítja mellénk azokat, kiknek nyiladozik a szemük, hisz egyre többen értik meg, van egy erdélyi értékrend, amely kimondja, szükségünk van egymásra, együtt többek lehetünk. Fognunk kell egymás kezét, hogy semmilyen régiósítási szándék ne tudjon elszakítani, ne sikerüljön elszigetelniük egymástól, ne vehessék el legnagyobb erőnket, a közösséget – mondotta. „Hittel fogunk kiállni, nem gyűlölettel, mindenkivel megosztjuk kenyerünket, hitünket, szeretetünket, de tántoríthatatlanok vagyunk ezen az úton.” „A szeretet felemel, gyűlölni nem tud, de tántoríthatatlan és legyőzhetetlen” – zárta beszédét Kovács István.
Autonómiát Székelyföldnek
A sepsiszentgyörgyi megemlékezésen Ferencz Csaba, az SZNT alelnöke olvasta fel a román kormánynak (és tájékoztatásképpen Klaus Johannis államelnöknek) címzett petíciót, mely ugyanaznap elhangzott számos székelyföldi és külföldi helyszínen. A dokumentumban leszögezik, „ez a nap nemcsak a székely vértanúkra való közös emlékezés napja, de a jogkövetelésé is Székelyföld jövőjéért, alapvető emberi jogaink gyakorlásáért”.
A székelyföldi önkormányzatok harmada már elfogadta az autonómiapárti határozatot, és annak dacára, hogy a kormánymegbízottak az igazságszolgáltatás segítségével érvényteleníteni kívánják ezeket, egyre több közösség képviselői teszik le voksukat Székelyföld önrendelkezése mellett. A kormánynak nemcsak ezt a tényt kell figyelembe vennie, de nemzetközi kötelezettségvállalásait is – a kiáltvány tételesen felsorolja ezeket –, majd kitér a marosvásárhelyi tiltásra, a gyülekezési és szólásszabadság korlátozására, az állampolgárok alkotmányos jogainak megsértésére. Hangsúlyozza, „Székelyföld területi autonómiája nem sérti Románia területi egységét és állami szuverenitását, nem sérti a Székelyföldön élő román és más nemzetiségű polgárok érdekeit, sem Románia alkotmányát”.
A közfelkiáltással elfogadott petícióban követelik: „Székelyföld alkosson önálló, autonóm jogkörökkel rendelkező közigazgatási és fejlesztési régiót a Székely Nemzeti Tanács által kidolgozott jogszabálytervezet alapján!” Tiltakoznak a marosvásárhelyi hatóságok túlkapásai ellen, követelik, hogy a romániai hatóságok azonnal szüntessék be a székely jelképek üldözését, s végül azt is, hogy a kormány kezdjen párbeszédet Székelyföld státuszáról a székely nép legitim képviselőivel, a Székely Nemzeti Tanáccsal és a székely önkormányzatokkal. Provokáció? A turulszobornál tartott megemlékezés után a kétezres tömeg a városközpontba vonult, a kormányhivatal előtt sorakozott fel. Néhány csendőr őrizte csupán az épületet, ám amikor a küldöttség átadta volna a petíciót, zárt ajtót találtak. Egy egyenruhás közölte, a prefektus munkaideje lejárt, nincs aki átvegye a dokumentumot. Ekkor már érzékelhetővé vált a feszültség a téren, hatalmas fújjogás, kiabálás kezdődött, és felhangzott a Vesszen Trianon jelszó is. A szervezők próbálták csitítani a tömeget, jelezték, hogy másnap átadják a dokumentumot, ám többen vészesen közeledtek már az ajtó felé, félő volt, elszabadulnak az indulatok. Végül az egyenruhás engedte, hogy a kapus átvegye és iktassa a kiáltványt, megígérte, a kormánybiztos másnap reggel nyolckor fogadja a küldöttséget. Ekkor azonban már ez is kevésnek bizonyult. A szervezők lélekjelenléte, a himnuszok eléneklése csitította valamelyest a dühöt, és végül a tömeg forrongva, de rendbontás nélkül eloszlott.
Újabb menetelés
Nem hivatalos felszólalóként, csak újságíróknak nyilatkozva fogalmazta meg legújabb javaslatát Tamás Sándor, az RMDSZ háromszéki elnöke tegnap a sepsiszentgyörgyi rendezvényen. Elmondta: felhívást intézett az erdélyi magyar politikai szervezetekhez, és azt javasolta, az év második felében szervezzenek egy, a székelyek nagy meneteléséhez hasonló, a székelység autonómiaigényét felmutató közös demonstrációt. Kifejtette: az utóbbi 25 évben egyszer, a 2013 őszén széles összefogással megrendezett nagy menetelésen sikerült úgy felmutatni a székelység autonómiakövetelését, hogy az mind belpolitikai, mind külpolitikai szempontból Székelyföldre irányította a figyelmet. Úgy vélekedett: ez az összefogás miatt sikerülhetett, éppen ezért félre kell tenni a sértettséget, és közösen kell megszervezni egy hasonló akciót.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. március 13.
Mozgósítanak a pártok: részt kell venni a vasárnapi ünnepségen!
Minden háromszéki politikai párt és szervezet arra buzdít: részt kell venni az 1848–49-es forradalom és szabadságharc kitörésének 167. évfordulóján, március 15-én. A nemzeti ünnepről minden háromszéki magyar településen megemlékeznek.
Tamás Sándor megyei RMDSZ-elnök azt mondja: ilyen alkalommal nem lehet szó pártérdekről, mindenkinek saját településén, az ünnepségen a helye, hogy „megmutassuk, sokan vagyunk, és tudjuk, hogy mit akarunk”.
Kulcsár-Terza József a március 10-i tiltások elleni fellépésként értékeli a nemzeti ünnepen való részvételt. – Felhívással fordulok minden háromszékihez, ne nézze azt, hogy ki szervezi településén a megemlékező ünnepséget, hanem menjen ki, és vegyen részt rajta, mert szükségünk van az együttlétre, hogy érezzük egymás jelenlétét – fogalmazott a Magyar Polgári Párt megyei elnöke.
Benedek Erika, az Erdélyi Magyar Néppárt Kovászna megyei megbízott elnöke szerint a vasárnapi ünnepen mindenkor, minden külső körülménytől függetlenül, részt kell venni.
– Legjobb, ha mindenki saját közösségében ünnepel, mert ott tudja leginkább önmaga számára megélni a szabadságharc időszerűségét, üzenetét – véli Benedek Erika.
Erdély András
Székely Hírmondó
Erdély.ma
Minden háromszéki politikai párt és szervezet arra buzdít: részt kell venni az 1848–49-es forradalom és szabadságharc kitörésének 167. évfordulóján, március 15-én. A nemzeti ünnepről minden háromszéki magyar településen megemlékeznek.
Tamás Sándor megyei RMDSZ-elnök azt mondja: ilyen alkalommal nem lehet szó pártérdekről, mindenkinek saját településén, az ünnepségen a helye, hogy „megmutassuk, sokan vagyunk, és tudjuk, hogy mit akarunk”.
Kulcsár-Terza József a március 10-i tiltások elleni fellépésként értékeli a nemzeti ünnepen való részvételt. – Felhívással fordulok minden háromszékihez, ne nézze azt, hogy ki szervezi településén a megemlékező ünnepséget, hanem menjen ki, és vegyen részt rajta, mert szükségünk van az együttlétre, hogy érezzük egymás jelenlétét – fogalmazott a Magyar Polgári Párt megyei elnöke.
Benedek Erika, az Erdélyi Magyar Néppárt Kovászna megyei megbízott elnöke szerint a vasárnapi ünnepen mindenkor, minden külső körülménytől függetlenül, részt kell venni.
– Legjobb, ha mindenki saját közösségében ünnepel, mert ott tudja leginkább önmaga számára megélni a szabadságharc időszerűségét, üzenetét – véli Benedek Erika.
Erdély András
Székely Hírmondó
Erdély.ma
2015. március 14.
Ünnep – Márciusi forradalom: valóság és mítosz, fontos tanulságokkal
Beszélgetés Egyed Ákos történésszel, akadémikussal az 1848–49-es eseményekről
– Könyvtárnyi irodalma van immár az 1848–49-es forradalmi eseményeknek, sokan és sokat foglalkoztak a történések okainak, lefolyásának és következményeinek a feltárásával, bár még így is bőven akad fehér folt. Sokszor úgy tűnik, hogy a köztudatban egyfajta mítosz lengi körül a március 15-i történéseket. Miről árulkodnak a levéltári források, mit mondanak a tények?
– Talán azzal kezdeném, hogy 1814–1815-ben ülésezett a bécsi kongresszus, amely újrarendezte Európa határait, ennek során felosztotta Lengyelországot. A bécsi értekezlet aztán megalakította az úgynevezett Szent Szövetséget, hogy gátat vessen a társadalmi átalakulásoknak, forradalmaknak. De ez a politika nem hozta meg a hozzá fűzött reményeket. Alig másfél évtized múltán Franciaországban a forradalom, és 1831-ben a lengyel nemzeti szabadságmozgalom mutatta, hogy nincsen minden rendben azzal, amit annak idején elhatároztak Bécsben. A történelem mintegy napirendre tűzte a nemzeti államok megalakulását és a politikai-polgári jogok kiterjesztését az eddigi jogtalan társadalmi rétegekre. Az 1840-es években többféle válság lépett fel, és gyöngítette a fennálló politikai és társadalmi rendszereket. Súlyosbította a helyzetet az is, hogy 1846–47-ben katasztrofális volt a termés, ami tömeges elégedetlenséget okozott. Nem csoda tehát, hogy 1848 forradalmi eseményekkel köszöntött be Itáliában, Franciaországban pedig februárban kitört a forradalom, amely elindította az európai forradalmi hullámot. A francia hatás felerősítette Magyarországon és Ausztriában az ellenzéki mozgalmakat. Kossuth Lajos március 3-án az ellenzék nevében alkotmányt követelt a Habsburg Monarchia országainak, Bécsben pedig az ifjúság lépett fel hasonló követeléssel. S amikor az udvar elutasította ilyen irányú beadványukat, március 13-án az utcára vonultak, ami már nyílt forradalom volt. Alig két napra rá, március 15-én Pesten elindította a forradalmat a magyar ifjúság és a hozzá csatlakozott nép. Kihirdették a reformkorban kialakított nemzeti programot összegező Tizenkét pontot, amelynek elfogadását tovább siettette Petőfi Nemzeti dala. Március 15-én elkezdődött tehát a magyar forradalom, amely számos sajátosságot mutatott, de lefolyása és története szorosan kapcsolódott az európai forradalmakhoz, főleg pedig a monarchiában lezajló eseményekhez. Ezt jól mutatta az is, hogy már március 15-én országgyűlési bizottság indult és érkezett Bécsbe Kossuth vezetésével, hogy érvényt szerezzen a magyar követeléseknek.
Március 15-e történeténél maradva: a magyar történelemben talán még soha nem történt meg az, hogy egy nagy politikai programot ilyen gyorsan és rövid idő alatt elfogadott volna – nagyon kevés kivétellel – az egész magyarság. Ehhez, amint már említettem, nagymértékben hozzájárult a Petőfi Nemzeti dala által kiváltott forradalmi hangulat, de az is, hogy a Tizenkét pont jövőképet nyújtott a magyarság számára, amit minden magyar ember a sajátjának érzett. A magyar forradalom másik sajátossága az volt, hogy Pozsonyban éppen akkor ülésezett az országgyűlés, tehát ezt nem kellett összehívni, és ezzel időt veszíteni, hanem máris el lehetett fogadni a megfelelő törvényeket. Ugyanakkor a Bécsben tárgyaló magyar küldöttség – amelyet az ifjúság nagy szimpátiával fogadott – olyan eredményeket ért el, amelyre talán senki se számított: Bécs beleegyezett a felelős magyar kormány megalakításába, amelyet március 17-én már ki is neveztek Batthyány Lajos elnökségével s olyan tagjaival, mint Széchenyi István, Kossuth Lajos, Eötvös József, Szemere Bertalan és más neves politikusok. Már van tehát egy felelős kormány, ülésezik az országgyűlés Pozsonyban, miközben Pesten forradalom zajlik. Mindezek együtt irányítják az eseményeket, és elérik azt, hogy Magyarországon békésen menjen végbe a forradalom első időszaka, holott Európa-szerte sok vér folyt a forradalmak első napjaiban. A magyarság gyakorlatilag vér nélkül vívta ki néhány alapvető nemzeti jogát, az ország nagyobb önállóságát, s alkothatta meg a jobbágyfelszabadításról, a közteherviselésről, a polgári egyenlőségről, a képviselői jogok kiszélesítéséről szóló törvényeket. Jogosan nevezik egyes történészek az 1848-as magyar forradalmat alkotmányos forradalomnak, hiszen a Pozsonyban meghozott törvényeket az uralkodó jóváhagyta, aláírásával megerősítette, és április 11-én közzé is tették ezeket az országban. Ezzel tulajdonképpen a forradalom teljesítette legfontosabb célkitűzéseit, s valóságos rendszerváltást indított el. S mivel a Tizenkét pontban is követelt jobbágyfelszabadítást úgyszintén megvalósították, nem minden alap nélkül nevezhetjük 1848. március 15-ét a magyar modern nemzet születésnapjának.
– Az Európában és Magyarországon történteknek erős hatása volt Erdélyben is, beleértve Kolozsvárt is…
– Mondhatni minden nagyobb erdélyi város utánozta a pesti március 15-i eseményeket, de azért mindenhol az erdélyi és helyi problémákat is felvették a követelések listájára. Erdélynek sajátos közjogi helyzete volt a Habsburg Monarchiában, nagyfejedelemséget képezett, Bécsből irányították a nagypolitikát, de saját országgyűléssel rendelkezett, a megyéknek és a székeknek jelentős közigazgatási jogai voltak, ami kihatott az események alakulására.
A pesti március 15-e elsőként a történeti Erdélyben Kolozsvárt váltott ki mozgalmat, ami nem volt véletlen, mert az erdélyi kormány, a Gubernium székhelye volt, s itt tartották – egy kivételével – az erdélyi reformkori országgyűléseket. És főleg, mert a magyarság kulturális központja volt, s értelmisége szoros kapcsolatban állt az egész reformkorban a magyarországi nemzeti törekvésekkel. 1848. március 15-ének híre néhány napos késéssel érkezett meg Kolozsvárra, s késedelem nélkül, 20-án az ellenzék gyűlést hívott össze, amelyen id. Bethlen Jánosnak, a nemzeti liberális párt vezetőjének meghívására megjelent a konzervatív párt részéről Jósika Lajos is, Jósika Samu erdélyi kancellár testvére. A gyűlésen közös határozatot hagytak jóvá, amely felszólította a megyéket és székeket, hogy siettessék az erdélyi országgyűlés mihamarabbi összehívását a megfelelő törvények elfogadására. A március 20-i tanácskozásról küldöttség ment a főbíróhoz azzal a kéréssel, hogy 21-re hívja össze a városi közgyűlést, amit a főbíró teljesített.
Március 21-én azonban sokkal több és fontosabb esemény történt, mint a tanács ülése, tehát ez a nap ugyanazt jelentette Kolozsváron, mint március 15-e Pesten, ezért joggal nevezték a kortársak e napot Kolozsvár március tizenötödikéjének. Az ifjúság és a nép már korán reggel ellepte a főteret, s izgalommal várta a közgyűlési határozat eredményét. Kolozsvár három középiskolájának nagyobb diákjai, tanoncok, mesterlegények tüntettek, éltették a sajtószabadságot, az uniót, nemzeti zászlókat lobogtattak, kokárdákat viseltek. A gyűlésen elhangzott a „Talpra magyar”, irányító szerepet játszott a költő Gyulai Pál, Szilágyi Sándor, a későbbi nagy történetíró, valamint Kőváry László és Brassai Sámuel már jól ismert tanár. Az ünnepi beszédet Méhes Sámuel tanácstag, kollégiumi tanár tartotta. Bár némi óvatossággal, de megfogalmazta, hogy Erdély is alkotmányos államot kíván, de a reformokat békés úton kívánja elérni. Javasolta polgárőrség alakítását, valamint az erdélyi országgyűlés mielőbbi összeülését a két haza egyesülésének, a közös teherviselésnek, törvény előtti egyenlőségnek a megszavazására. Unió nélkül – hangsúlyozta Méhes Sámuel – Erdély nem tudja megvalósítani alkotmányos jogait. Ilyen előzmények után 21-én este nagy fáklyásmenetet tartottak, éltették id. Bethlen Jánost, Teleki József főkormányzót, Méhes Sámuelt, a királyt, Magyarország nádorát.
Erdély különleges státusa miatt tehát arra kényszerült, hogy maga hozza meg az átalakításra vonatkozó döntéseket, de Bécs húzta-halasztotta az országgyűlés időpontjának kijelölését. Következésképpen Erdély-szerte mozgalom indult azért, hogy Teleki József maga hirdesse meg saját hatalmánál fogva az országgyűlést. Ezt kívánta az a küldöttség is, amely Udvarhelyszékről érkezett Pálffy János vezetésével Kolozsvárra. Kolozsvár tüntető rokonszenvvel fogadta a delegációt, sokan elébe mentek a Feleki-tetőre, majd végigkísérték a városon, s kifejezték teljes szolidaritásukat a székelyekkel. A küldöttséget fogadta a főkormányzó, akinek petíciót nyújtottak át. Ez és ehhez hasonló más események is hozzájárultak ahhoz, hogy 1848. május 29-ére gróf Teleki József, Erdély főkormányzója összehívta az országgyűlést, amely a Redut termében ülésezett. Ez volt az utolsó rendi országgyűlés, amely végül is kimondta a rendiség megszüntetését, és újragondolta, sőt meg is változtatta a Bécs által ajánlott országgyűlési napirendet. Ebben gróf Wesselényi Miklósnak volt főszerepe, ugyanis az ő kezdeményezésére „helyet cserélt” az országgyűlés programjában az unió kérdése, amennyiben az első helyre került, holott a királyi leirat csak harmadiknak ajánlotta. Ugyanakkor rövid időn belül elfogadták a társadalmi átalakítással kapcsolatos törvényjavaslatokat is, s törvényt hoztak a jobbágyfelszabadításról, a közös teherviselésről, a vallások egyenlőségéről, a sajtószabadságról. Az országgyűlés legmaradandóbb és legfontosabb törvényjavaslatát gróf Wesselényi Miklós terjesztette elő egy gyönyörű beszéd kíséretében, ekkor élete talán legszebb beszédét mondta el Erdély és a Partium irányadó politikusa. Szent ügy, amelynek megszavazását kéri – mondta – és a teremben mindenki felállt, így fejezve ki egyetértését, és ezzel megszűnt Erdélyben a sokszázados jobbágyság. A törvény életbe léptetésének napjául június 18-át tűzték ki. A következő napokban tudomására hozták a megyéknek és a székeknek a határozatokat, és megpróbálták előkészíteni azok fogadtatását a jobbágyság, azaz az érdekeltek részéről. A törvényt a jobbágyság nagy része örömmel vette tudomásul, hiszen egyik napról a másikra szabad polgár lett az eddigi úrbéres, tulajdonába vehette és vette azt a földet, amelyről eddig robottal tartozott a földesurának és adót fizetett az államnak. Következésképpen egy új parasztosztály született Erdélyben, és olyan kisgazdasági földművelési rendszer, amely az 1960-as évekig, a kollektivizálásig fennmaradt. Mivel a jobbágyság többsége román nemzetiségű volt, a jobbágyság eltörlésével a román társadalom nyert a legtöbbet. De megerősödött az erdélyi s partiumi magyarság is, hiszen az eddigi jogtalan jobbágyok bekerültek a születő polgári nemzet keretei közé. Az országgyűlés természetesen más törvényeket is elfogadott, hogy milyen legyen például Erdély képviselete a pesti országgyűlésben. Az idő rövidsége miatt végül ugyanazok a követek mentek Pestre, akik Kolozsvárt az átalakulás törvényeit meghozták. Rendkívül jelentős személyiségek voltak közöttük, mint gróf Wesselényi Miklós, id. és ifj. Bethlen János, Pálffy János, Berde Mózes stb. Az unió gyakorlati megvalósításával kapcsolatban Kolozsváron az Unióbizottság elnöke, Teleki József, Erdély főkormányzója lett. Tagjai közt volt Saguna ortodox és Lemeni görög katolikus püspök, Timotei Cipariu, Alex. Bohátel. A bizottság több javaslatot terjesztett elő az országgyűlésnek, hogy az egyesülés minél békésebben valósuljon meg.
– Erdélyben a magyarság természetesen nagy lelkesedéssel fogadta az átalakulást, de számolni kellett a nem magyar népekkel is… A magyar államvezetés hogyan viszonyult a más nemzetiségek, például a románság követeléseihez?
– A nemzetiségek, a románok és a szászok majdnem a magyar forradalommal egy időben megfogalmazták saját követeléseiket, és ezeket szembeállították a magyar programmal. Az első hónapokban még lehetőség nyílt a programok egyeztetésre, csakhogy a Habsburg-hatalom kihasználta a népek elégedetlenségét, és Magyarország elleni szövetségbe vonta őket. Következésképpen 1848 őszén Erdélyben is megindult a fegyveres harc a nemzetiségek között, amely végül polgárháborúhoz vezetett. Ne feledkezzünk azonban meg arról, hogy a magyar törvények, így az erdélyiek is egyenlő jogokat és kötelezettségeket írtak elő az állampolgároknak, függetlenül azok nemzetiségétől. De ezen túlmenően is születtek javaslatok a románok és szászok kívánságainak a megoldásáért. Az Unióbizottságban elfogadott törvényjavaslat kijelentette, hogy elismerik a románok nemzetiségét és nyelvét. A románok egyházi ügyeik igazgatásában, elemi és felsőbb iskoláikban, valamint papi szemináriumaikban saját anyanyelvüket háborítatlanul használhatják, és azokban a megyékben és székekben, ahol tömegesen élnek, jogukban áll saját nyelvükön felszólalni. A tervezet előírta továbbá román tisztségviselők alkalmazását igazságos arányban. Az Unióbizottság szeptember 27-én fogadta el a javaslatot, amelyet a kormány elé terjesztett, csakhogy ez ekkor már az ország megvédésével volt elfoglalva, mivel Jellasics horvát bán, Bécs jóváhagyásával szeptember 11-én fegyveres támadást intézett Magyarország ellen. Ezzel a forradalom átalakult szabadságharccá, s minden rendezendő kérdés a háttérbe szorult. Végül 1849. július 28-án fogadott el a képviselőház egy nemzetiségi törvényjavaslatot, amely elismerte az országban lakó nemzetek szabad fejlődési jogát, biztosította a szabad nyelvhasználatot az egyházakban, iskolákban, a községi életben, a törvényhatóságok gyűlésein. A képviselőház kimondta a zsidók egyenjogúságát is. Kossuth többször is kijelentette azt, hogy olyan törvényeket kell elfogadni, amelyek éppúgy vonatkoznak a más nemzetekre-nemzetiségekre, mint a magyarságra.
– Vannak-e pontos adatok arról, hány magyar és román áldozata volt a polgárháborúnak? Helytálló-e az az állítás, miszerint közel 40 ezer román esett áldozatául a harcoknak?
– Nagy és nehéz kérdés, de vannak olyan adataink, amelyek lehetővé teszik ennek megközelítését. Előre kell bocsátanunk, hogy különbség teendő a fegyveres harcokban elesettek száma, illetve a polgárháború áldozatai között. Az adatok és források részletezésére nem térhetünk ki, ezt elvégeztem az Erdély 1848–1849 című két kiadást megért munkámban. Kivételt kell tennem egy 1850-ben készült osztrák forrással, amely 4321 román áldozatot sorol fel (az összeadása hibás, amennyiben tévesen 4425 főt említ). Vannak források, amelyek 6000 elpusztult románt emlegetnek, de ebben valószínűleg a harctereken elesettek száma is benne van. Jellemző, hogy a magyar áldozatokról hallgat az osztrák kimutatás, de a különböző, részben román források alapján megállapítható, hogy a magyar polgári lakosság vesztesége legalább 7500-8500 főre tehető. Ezzel válaszoltam a 40 ezer áldozatról szóló kérdésedre. Természetesen ezt a súlyos és kényes kérdést meg kellene vitatnia egy közös román–magyar történészbizottságnak, hogy oldani (kezelni?) lehessen a közvéleményben elterjedt s feszültség forrását jelentő elképzeléseket.
– A ’48–49-es események része volt az is, ami a Székelyföldön történt. Ebben nagy szerepet játszott Gábor Áron, akinek tavaly ünnepelték születésének kétszázadik évfordulóját. Az ágyúöntő mester a debreceniekhez és a kolozsváriakhoz is segítségért fordult, de mindkét helyen mondhatni kikosarazták… Mi igaz ebből?
– Háromszék, különösen a szabadságharc utolsó időszakában, nagy szerepet vállalt a szabadságharcban és ebben Gábor Áronnak valóban kiemelkedő szerepe volt. Hiszen neki köszönhetően sikerült az ágyúöntést elindítani, illetve a székely tüzérséget létrehozni. Mivel a magyar hadseregnek nagy szüksége volt ágyúkra, ezért arra gondoltak, hogy nem csak Háromszéken, nevezetesen Kézdivásárhelyen kell fenntartani az ágyúöntödét, hanem más városokban is létesíteni lehetne. Kolozsváron igen jelentős ipari műhelyek működtek, ezért Gábor Áron, mihelyt tehette, ellátogatott ide, hogy ágyúöntödét létesítsen. De tárgyalásai nem vezettek eredményre. Egy szép levélben számol be arról, hogy miért nem tudtak dűlőre jutni. A kolozsvári mesterek túl nagy összeget kértek a munkájukért, arra hivatkozva, hogy Kolozsvárt drága az élet, s a forradalom óta anyagi helyzetük sokat rosszabbodott. Mindehhez hozzátenném, hogy Kézdivásárhelyen a hadianyaggyár munkásai többnyire kalákában dolgoztak, és csupán annyi javadalmazást kaptak, ami éppen csak a létminimumra volt elég. Gábor Áron nemcsak Kolozsváron, hanem Debrecenben is megfordult, hogy az ágyúgyártás magasabb technológiáját elsajátítsa, de itt sem tudott teljes eredményre jutni. Levelében úgy fogalmaz, hogy a debreceniek „kicsit titkolóztak”, azaz nem voltak hajlandóan elárulni a hadianyaggyártás minden technikai részletét. Mindezek ellenére Gábor Áron nem állt el szándékától, és a Bécsben valamennyire elsajátította technikát, valamint könyvek segítségével sikerült megvalósítania az ágyúgyártást. Ennek központja Kézdivásárhelyen volt, ahol Turóczi Mózes rézöntő mester segítette Gábor Áront. Háromszék tulajdonképpen a sikeres ágyúöntésnek köszönhetően merte vállalni az önvédelmi harcát. Az egyik honvéd le is jegyezte, hogy amikor a harctéren elsütötték az első ágyút, a katonák – amint arra tanították őket – hasra vágódtak, s nehezen próbáltak talpra állni, mire parancsnokuk elkiáltotta: „Kelj fel teremtette, mert nagyobbat szólt a mienk!”, azaz mint az ellenség ágyúja. Tehát az ágyú rendkívüli nagy szerepet játszott a szabadságharcban, mert nemcsak harcászati, hanem lélektani hatása is rendkívül nagy volt. Gondolom, Gábor Áron azért mégsem volt olyan rossz véleménnyel a kolozsváriakról, mivel kolozsvári és debreceni útjáról azt írta: most jött rá arra, hogy „milyen nehezen élünk mi, székelyek”, tehát milyen kevésből is kell fenntartania magát a székelységnek.
– A szabadságharcot leverték, amit aztán súlyos megtorlások követtek, ha csak az Aradon kivégzett tizenhárom vértanúra gondolunk. Távlatokból nézve a történteket, győzött a forradalom?
– A magyar forradalom sajátossága volt az, hogy időközben átalakult szabadságharccá, amely a legtovább tartott Európában. Nem állja meg a helyét az a gyakran elhangzó kijelentés, miszerint az 1848-as magyar forradalmat leverték. A forradalom igen is győzött, méghozzá békés úton, csak át kellett alakulnia szabadságharccá, hogy megvédje a forradalom vívmányait. A Habsburghatalom kérésére Oroszország beavatkozott a szabadságharcba, s hatalmas, jól felszerelt hadsereget küldött Magyarországra és Erdélybe. Így két nagy haderő szorításába került a magyar szabadságharc, s bár bizonyos ideig számottevő eredményeket sikerült elérnie, végül mégis le kellett tennie a fegyvert. Tömören mindezt így tudnám összefoglalni, hogy a forradalom győzött, de a szabadságharcot leverték.
– Elkerülhető lett volna az 1867-es kiegyezés, vagy az adott helyzetben nem volt más kiút a magyarság számára? Közismert, hogy a szabadságharc leverése után emigrációba kényszerült Kossuth nagy ellenzője volt a Deák által képviselt kiegyezés politikájának…
– Ebben a kérdésben a történetkutatás megoszlott, és ma sem teljesen egységes. Alapvető megállapítása a történészek egy részének az, hogy Magyarország és a magyar nemzet belefáradt a folytonos küzdelembe. Rettenetes nagy áldozatokat kellett hozni ’48–49-ben, és utána is a megtorlás folyamán, hiszen mint tudjuk, az osztrákok keményen megtorolták a szabadságharcot. Ezért Deák Ferenc vezetésével a magyar politikum úgy döntött: ha már Magyarország nem tudta kivívni a teljes függetlenséget, akkor az Osztrák–Magyar Monarchia keretében Európa része maradhat és elindulhat a gyorsabb fejlődés útján. Egyes történészek szerint az adott helyzetben nem volt más lehetőség, mint megtalálni azokat a közös pontokat, amelyek az uralkodó hatalom és a magyar állam között egy békésebb viszonyt hozhatnak létre. Ugyanakkor mások nem győzik eléggé hangsúlyozni: Kossuth eleve azon a véleményen volt, hogy az osztrákokkal való kiegyezés szembe fogja állítani a magyarságot a nemzetiségekkel, hiszen a magyarság felelős lesz a monarchia politikájáért is. Tény, hogy az 1867-es kiegyezés után a magyar politikai osztály szerepet kapott a törvényhozásban és a belpolitikában. De az is bizonyos, hogy Magyarország civilizációs és gazdasági fejlődése hatalmas lépésekkel ment előre a dualizmus alatt olyannyira, hogy az első világháborút megelőző időszakban fejlettségi szintje sokat közeledett Nyugat-Európához. Elég, ha csak az infrastrukturális fejlesztés nagy vívmányaira gondolunk, mint például a vasúthálózatra, a postarendszerre vagy a kommunikáció más formáira, a városok fejlődésére. Egyes vélemények szerint az első világháború után történteket nem lehet ’67 rovására írni, de mindemellett az is felvetődik, hogy a lehetséges alternatívák között elképzelhető lett volna az osztrákokkal egy másfajta együttműködés is. Ebben az esetben Magyarország a saját érdekeit talán jobban tudta volna képviselni külpolitikai téren is, mint ahogyan azt tette az adott keretek és körülmények között. Deák maga is abban bízott, hogy a kiegyezéskor leszögezett egyezményt tovább lehet fejleszteni Magyarország függetlenségének további erősítésével, de ez végül nem következett be. Így az első világháborúból győztesként kikerülő nagyhatalmak Magyarországot is „büntették”, s nem voltak tekintettel arra, hogy a magyar államvezetésnek a kiegyezés után nem volt döntő szava sem külpolitikai, sem hadügyi téren. Következésképpen Magyarországot megcsonkították, és a béketárgyalások eredményeképpen területének és népességének jó részét elszakították az anyaországtól. A mai történetírás is állandóan visszatér ezekre a kérdésekre, de egy dolog kétségtelen, éspedig az, hogy ’48-nak sorsfordító jelentősége volt Magyarország történetében.
– Kit igazolt utólag a történelem, ha egyáltalán lehet így fogalmazni?
– A történetírás nem döntőbíróság, de véleményeket, alternatívákat megfogalmaz. Induljunk ki abból, hogy minden jelentős történelmi időszaknak megvoltak a vezéregyéniségei a maguk külön véleményével. A reformkort inkább Széchenyi gondolkodása határozta meg, ’48–49 Kossuth, a ’67-es kiegyezés pedig Deák nevéhez fűződik. A vezető osztályok, politikusok általában mindig a vezéregyéniségekhez idomultak, és azok erősítését tartották a legfontosabbnak, bár mindig megvolt az ellenzéke a hatalomnak. Közismert tény, hogy ugyanazon kormányban tevékenykedett egyidejűleg Széchenyi és Kossuth, pedig milyen más koncepciót vallottak Magyarország fejlődését illetően. Alapvetően mindketten ugyanazokért a célokért küzdöttek, csak más módszerekkel akarták elérni ezeket. Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc szereplői kétségtelenül óriási politikai nemzedéket képviseltek, a történések meghatározó egyéniségek egész sorát hozták felszínre. Mindegyik nagy politikus, Széchenyi, Batthyány, Kossuth, Wesselényi, Deák stb., hogy csak a legnagyobbakat említsem, mindannyian valamit hozzátettek a magyar történelem, politika, múlt és jellem alakításához. Képzeljük csak el, hogy milyen szegény lenne történelmünk, ha valamelyikük hiányozna közülük. Hatalmas tábort voltak képesek maguk köré szervezni, és mindannyian, egytől egyig hozzájárultak ahhoz, hogy előbbre vigyék a magyar történelmet.
– Mi volt a legfőbb hozadéka az 1848–49-es történelmi eseményeknek?
– Nemcsak azért kell emlékeznünk március 15-re, mert ez egy annyira szép történet, hanem azért is, mert elindította a forradalmat, amely alapvető változásokat okozott a magyarság és Magyarország történetében. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc hagyománya rendkívül gazdag, s több nagyon fontos hozadéka van. Talán legfontosabb eredménye az, hogy eltörölte a több évszázados feudális rendi világot, amelyben a politikai hatalmat a nemesség gyakorolta, és amelynek meghatározó része volt a jobbágyrendszer. A történtek valóságos rendszerváltást idéztek elő, hiszen a forradalom következtében megalkották a már említett új törvényeket, amelyek felgyorsították a polgári világ felé vezető fejlődés útját. Lehetővé tették a feudalizmusból a polgári világba való átmenetet, amelyben megosztották a hatalmat a nemzetbe bevont rétegek képviselőivel. A forradalom legalapvetőbb vívmányait még a Habsburg-hatalom sem törölte el, legfeljebb újraszabályozta azok alkalmazását, mint például a jobbágyfelszabadítás esetében. Nem állította vissza a rendi világot sem, bár a nagybirtokosságnak kedvezett a politika. 1867-ben a politikum ismét visszatér a ’48-as vívmányokhoz, hiszen Magyarország csak úgy volt hajlandó kiegyezni a Habsburg-hatalommal, ha elfogadják az ekkor meghozott törvényeket, többek között, az uniót Erdéllyel. Ezeknek a szellemében szabályozták újra Erdély és Magyarország, illetve Magyarország és a Habsburg-hatalom viszonyát, létrehozva a kettős monarchiát.
– Eszerint ’48 szelleme mondhatni egyfajta örök igazságot rejtve magában végigkísérte a magyarságot egészen a napjainkig?
– Véleményem szerint 1848–1849 egyfajta jelképpé vált a magyarság számára. Emlékezzünk vissza arra, hogy 1956-ban Bem tábornok szobrához vonult az ifjúság. Ezzel a nemzeti szabadságot és a függetlenségi eszmét tették meg kiemelt céljuknak az 1956-os forradalom hősei, amit a szocialista korszak politikája hosszú évtizedeken át szőnyeg alá sepert. Az 1989-es változások után is gyakran hivatkoztunk ’48 szellemiségére, arról nem is beszélve, hogy a március 15-i ünnepségeken, amikor fejet hajtunk az áldozatot vállalóknak, tanulságokat igyekezünk levonni a történtekből. Mert a történelemből lehet tanulni, és tanulságokat levonni. Ezeknek egyike nyilvánvalóan az összefogás és az együttműködés, hiszen ez tette lehetővé az 1848-as forradalom győzelmét. Mindez igazolja, hogy mennyire fontos az összefogás minden körülmények között, ha az jó célt szolgál. Ugyanakkor gyakran hivatkozunk például Széchenyinek arra a politikai elképzelésére, miszerint gazdaságilag és kulturálisan egyaránt meg kell erősíteni a társadalmat ahhoz, hogy politikai téren is érvényesíteni lehessen a nagy nemzeti célokat. De az is tanulság, hogy áldozatvállalás nélkül nem lehet szó történelmi jelentőségű tetteket végrehajtani. 1848–1849-ben aligha volt olyan magyar család, amely ne hozott volna áldozatot a szabadságért. Úgy vélem, hogy a nemzetnek – amelyről vita folyik, hogy valóságos vagy csupán elképzelt közösség – vannak nagyon aktív, élő korszakai, amilyen volt 1848–49, 1956 vagy 1989, amikor az egész közösség állt ki szabadságjogainak a kivívásáért. Gyakran szoktam hivatkozni a történeti tudat tisztán tartásának fontosságára, amely véleményem szerint a nemzeti tudat úgymond tartóoszlopát képezi. Ebben világosan kell látnunk az 1848–49-es forradalom és szabadságharc, az 1867-es osztrák–magyar kiegyezés, az 1956-os magyar forradalom vagy az 1989-es történések helyét és jelentőségét. Jövőképünk kialakítása érdekében meg kell szólítani az ifjúságot, többek közt a történelmi múlt felidézésével is.
Szabadság (Kolozsvár)
Beszélgetés Egyed Ákos történésszel, akadémikussal az 1848–49-es eseményekről
– Könyvtárnyi irodalma van immár az 1848–49-es forradalmi eseményeknek, sokan és sokat foglalkoztak a történések okainak, lefolyásának és következményeinek a feltárásával, bár még így is bőven akad fehér folt. Sokszor úgy tűnik, hogy a köztudatban egyfajta mítosz lengi körül a március 15-i történéseket. Miről árulkodnak a levéltári források, mit mondanak a tények?
– Talán azzal kezdeném, hogy 1814–1815-ben ülésezett a bécsi kongresszus, amely újrarendezte Európa határait, ennek során felosztotta Lengyelországot. A bécsi értekezlet aztán megalakította az úgynevezett Szent Szövetséget, hogy gátat vessen a társadalmi átalakulásoknak, forradalmaknak. De ez a politika nem hozta meg a hozzá fűzött reményeket. Alig másfél évtized múltán Franciaországban a forradalom, és 1831-ben a lengyel nemzeti szabadságmozgalom mutatta, hogy nincsen minden rendben azzal, amit annak idején elhatároztak Bécsben. A történelem mintegy napirendre tűzte a nemzeti államok megalakulását és a politikai-polgári jogok kiterjesztését az eddigi jogtalan társadalmi rétegekre. Az 1840-es években többféle válság lépett fel, és gyöngítette a fennálló politikai és társadalmi rendszereket. Súlyosbította a helyzetet az is, hogy 1846–47-ben katasztrofális volt a termés, ami tömeges elégedetlenséget okozott. Nem csoda tehát, hogy 1848 forradalmi eseményekkel köszöntött be Itáliában, Franciaországban pedig februárban kitört a forradalom, amely elindította az európai forradalmi hullámot. A francia hatás felerősítette Magyarországon és Ausztriában az ellenzéki mozgalmakat. Kossuth Lajos március 3-án az ellenzék nevében alkotmányt követelt a Habsburg Monarchia országainak, Bécsben pedig az ifjúság lépett fel hasonló követeléssel. S amikor az udvar elutasította ilyen irányú beadványukat, március 13-án az utcára vonultak, ami már nyílt forradalom volt. Alig két napra rá, március 15-én Pesten elindította a forradalmat a magyar ifjúság és a hozzá csatlakozott nép. Kihirdették a reformkorban kialakított nemzeti programot összegező Tizenkét pontot, amelynek elfogadását tovább siettette Petőfi Nemzeti dala. Március 15-én elkezdődött tehát a magyar forradalom, amely számos sajátosságot mutatott, de lefolyása és története szorosan kapcsolódott az európai forradalmakhoz, főleg pedig a monarchiában lezajló eseményekhez. Ezt jól mutatta az is, hogy már március 15-én országgyűlési bizottság indult és érkezett Bécsbe Kossuth vezetésével, hogy érvényt szerezzen a magyar követeléseknek.
Március 15-e történeténél maradva: a magyar történelemben talán még soha nem történt meg az, hogy egy nagy politikai programot ilyen gyorsan és rövid idő alatt elfogadott volna – nagyon kevés kivétellel – az egész magyarság. Ehhez, amint már említettem, nagymértékben hozzájárult a Petőfi Nemzeti dala által kiváltott forradalmi hangulat, de az is, hogy a Tizenkét pont jövőképet nyújtott a magyarság számára, amit minden magyar ember a sajátjának érzett. A magyar forradalom másik sajátossága az volt, hogy Pozsonyban éppen akkor ülésezett az országgyűlés, tehát ezt nem kellett összehívni, és ezzel időt veszíteni, hanem máris el lehetett fogadni a megfelelő törvényeket. Ugyanakkor a Bécsben tárgyaló magyar küldöttség – amelyet az ifjúság nagy szimpátiával fogadott – olyan eredményeket ért el, amelyre talán senki se számított: Bécs beleegyezett a felelős magyar kormány megalakításába, amelyet március 17-én már ki is neveztek Batthyány Lajos elnökségével s olyan tagjaival, mint Széchenyi István, Kossuth Lajos, Eötvös József, Szemere Bertalan és más neves politikusok. Már van tehát egy felelős kormány, ülésezik az országgyűlés Pozsonyban, miközben Pesten forradalom zajlik. Mindezek együtt irányítják az eseményeket, és elérik azt, hogy Magyarországon békésen menjen végbe a forradalom első időszaka, holott Európa-szerte sok vér folyt a forradalmak első napjaiban. A magyarság gyakorlatilag vér nélkül vívta ki néhány alapvető nemzeti jogát, az ország nagyobb önállóságát, s alkothatta meg a jobbágyfelszabadításról, a közteherviselésről, a polgári egyenlőségről, a képviselői jogok kiszélesítéséről szóló törvényeket. Jogosan nevezik egyes történészek az 1848-as magyar forradalmat alkotmányos forradalomnak, hiszen a Pozsonyban meghozott törvényeket az uralkodó jóváhagyta, aláírásával megerősítette, és április 11-én közzé is tették ezeket az országban. Ezzel tulajdonképpen a forradalom teljesítette legfontosabb célkitűzéseit, s valóságos rendszerváltást indított el. S mivel a Tizenkét pontban is követelt jobbágyfelszabadítást úgyszintén megvalósították, nem minden alap nélkül nevezhetjük 1848. március 15-ét a magyar modern nemzet születésnapjának.
– Az Európában és Magyarországon történteknek erős hatása volt Erdélyben is, beleértve Kolozsvárt is…
– Mondhatni minden nagyobb erdélyi város utánozta a pesti március 15-i eseményeket, de azért mindenhol az erdélyi és helyi problémákat is felvették a követelések listájára. Erdélynek sajátos közjogi helyzete volt a Habsburg Monarchiában, nagyfejedelemséget képezett, Bécsből irányították a nagypolitikát, de saját országgyűléssel rendelkezett, a megyéknek és a székeknek jelentős közigazgatási jogai voltak, ami kihatott az események alakulására.
A pesti március 15-e elsőként a történeti Erdélyben Kolozsvárt váltott ki mozgalmat, ami nem volt véletlen, mert az erdélyi kormány, a Gubernium székhelye volt, s itt tartották – egy kivételével – az erdélyi reformkori országgyűléseket. És főleg, mert a magyarság kulturális központja volt, s értelmisége szoros kapcsolatban állt az egész reformkorban a magyarországi nemzeti törekvésekkel. 1848. március 15-ének híre néhány napos késéssel érkezett meg Kolozsvárra, s késedelem nélkül, 20-án az ellenzék gyűlést hívott össze, amelyen id. Bethlen Jánosnak, a nemzeti liberális párt vezetőjének meghívására megjelent a konzervatív párt részéről Jósika Lajos is, Jósika Samu erdélyi kancellár testvére. A gyűlésen közös határozatot hagytak jóvá, amely felszólította a megyéket és székeket, hogy siettessék az erdélyi országgyűlés mihamarabbi összehívását a megfelelő törvények elfogadására. A március 20-i tanácskozásról küldöttség ment a főbíróhoz azzal a kéréssel, hogy 21-re hívja össze a városi közgyűlést, amit a főbíró teljesített.
Március 21-én azonban sokkal több és fontosabb esemény történt, mint a tanács ülése, tehát ez a nap ugyanazt jelentette Kolozsváron, mint március 15-e Pesten, ezért joggal nevezték a kortársak e napot Kolozsvár március tizenötödikéjének. Az ifjúság és a nép már korán reggel ellepte a főteret, s izgalommal várta a közgyűlési határozat eredményét. Kolozsvár három középiskolájának nagyobb diákjai, tanoncok, mesterlegények tüntettek, éltették a sajtószabadságot, az uniót, nemzeti zászlókat lobogtattak, kokárdákat viseltek. A gyűlésen elhangzott a „Talpra magyar”, irányító szerepet játszott a költő Gyulai Pál, Szilágyi Sándor, a későbbi nagy történetíró, valamint Kőváry László és Brassai Sámuel már jól ismert tanár. Az ünnepi beszédet Méhes Sámuel tanácstag, kollégiumi tanár tartotta. Bár némi óvatossággal, de megfogalmazta, hogy Erdély is alkotmányos államot kíván, de a reformokat békés úton kívánja elérni. Javasolta polgárőrség alakítását, valamint az erdélyi országgyűlés mielőbbi összeülését a két haza egyesülésének, a közös teherviselésnek, törvény előtti egyenlőségnek a megszavazására. Unió nélkül – hangsúlyozta Méhes Sámuel – Erdély nem tudja megvalósítani alkotmányos jogait. Ilyen előzmények után 21-én este nagy fáklyásmenetet tartottak, éltették id. Bethlen Jánost, Teleki József főkormányzót, Méhes Sámuelt, a királyt, Magyarország nádorát.
Erdély különleges státusa miatt tehát arra kényszerült, hogy maga hozza meg az átalakításra vonatkozó döntéseket, de Bécs húzta-halasztotta az országgyűlés időpontjának kijelölését. Következésképpen Erdély-szerte mozgalom indult azért, hogy Teleki József maga hirdesse meg saját hatalmánál fogva az országgyűlést. Ezt kívánta az a küldöttség is, amely Udvarhelyszékről érkezett Pálffy János vezetésével Kolozsvárra. Kolozsvár tüntető rokonszenvvel fogadta a delegációt, sokan elébe mentek a Feleki-tetőre, majd végigkísérték a városon, s kifejezték teljes szolidaritásukat a székelyekkel. A küldöttséget fogadta a főkormányzó, akinek petíciót nyújtottak át. Ez és ehhez hasonló más események is hozzájárultak ahhoz, hogy 1848. május 29-ére gróf Teleki József, Erdély főkormányzója összehívta az országgyűlést, amely a Redut termében ülésezett. Ez volt az utolsó rendi országgyűlés, amely végül is kimondta a rendiség megszüntetését, és újragondolta, sőt meg is változtatta a Bécs által ajánlott országgyűlési napirendet. Ebben gróf Wesselényi Miklósnak volt főszerepe, ugyanis az ő kezdeményezésére „helyet cserélt” az országgyűlés programjában az unió kérdése, amennyiben az első helyre került, holott a királyi leirat csak harmadiknak ajánlotta. Ugyanakkor rövid időn belül elfogadták a társadalmi átalakítással kapcsolatos törvényjavaslatokat is, s törvényt hoztak a jobbágyfelszabadításról, a közös teherviselésről, a vallások egyenlőségéről, a sajtószabadságról. Az országgyűlés legmaradandóbb és legfontosabb törvényjavaslatát gróf Wesselényi Miklós terjesztette elő egy gyönyörű beszéd kíséretében, ekkor élete talán legszebb beszédét mondta el Erdély és a Partium irányadó politikusa. Szent ügy, amelynek megszavazását kéri – mondta – és a teremben mindenki felállt, így fejezve ki egyetértését, és ezzel megszűnt Erdélyben a sokszázados jobbágyság. A törvény életbe léptetésének napjául június 18-át tűzték ki. A következő napokban tudomására hozták a megyéknek és a székeknek a határozatokat, és megpróbálták előkészíteni azok fogadtatását a jobbágyság, azaz az érdekeltek részéről. A törvényt a jobbágyság nagy része örömmel vette tudomásul, hiszen egyik napról a másikra szabad polgár lett az eddigi úrbéres, tulajdonába vehette és vette azt a földet, amelyről eddig robottal tartozott a földesurának és adót fizetett az államnak. Következésképpen egy új parasztosztály született Erdélyben, és olyan kisgazdasági földművelési rendszer, amely az 1960-as évekig, a kollektivizálásig fennmaradt. Mivel a jobbágyság többsége román nemzetiségű volt, a jobbágyság eltörlésével a román társadalom nyert a legtöbbet. De megerősödött az erdélyi s partiumi magyarság is, hiszen az eddigi jogtalan jobbágyok bekerültek a születő polgári nemzet keretei közé. Az országgyűlés természetesen más törvényeket is elfogadott, hogy milyen legyen például Erdély képviselete a pesti országgyűlésben. Az idő rövidsége miatt végül ugyanazok a követek mentek Pestre, akik Kolozsvárt az átalakulás törvényeit meghozták. Rendkívül jelentős személyiségek voltak közöttük, mint gróf Wesselényi Miklós, id. és ifj. Bethlen János, Pálffy János, Berde Mózes stb. Az unió gyakorlati megvalósításával kapcsolatban Kolozsváron az Unióbizottság elnöke, Teleki József, Erdély főkormányzója lett. Tagjai közt volt Saguna ortodox és Lemeni görög katolikus püspök, Timotei Cipariu, Alex. Bohátel. A bizottság több javaslatot terjesztett elő az országgyűlésnek, hogy az egyesülés minél békésebben valósuljon meg.
– Erdélyben a magyarság természetesen nagy lelkesedéssel fogadta az átalakulást, de számolni kellett a nem magyar népekkel is… A magyar államvezetés hogyan viszonyult a más nemzetiségek, például a románság követeléseihez?
– A nemzetiségek, a románok és a szászok majdnem a magyar forradalommal egy időben megfogalmazták saját követeléseiket, és ezeket szembeállították a magyar programmal. Az első hónapokban még lehetőség nyílt a programok egyeztetésre, csakhogy a Habsburg-hatalom kihasználta a népek elégedetlenségét, és Magyarország elleni szövetségbe vonta őket. Következésképpen 1848 őszén Erdélyben is megindult a fegyveres harc a nemzetiségek között, amely végül polgárháborúhoz vezetett. Ne feledkezzünk azonban meg arról, hogy a magyar törvények, így az erdélyiek is egyenlő jogokat és kötelezettségeket írtak elő az állampolgároknak, függetlenül azok nemzetiségétől. De ezen túlmenően is születtek javaslatok a románok és szászok kívánságainak a megoldásáért. Az Unióbizottságban elfogadott törvényjavaslat kijelentette, hogy elismerik a románok nemzetiségét és nyelvét. A románok egyházi ügyeik igazgatásában, elemi és felsőbb iskoláikban, valamint papi szemináriumaikban saját anyanyelvüket háborítatlanul használhatják, és azokban a megyékben és székekben, ahol tömegesen élnek, jogukban áll saját nyelvükön felszólalni. A tervezet előírta továbbá román tisztségviselők alkalmazását igazságos arányban. Az Unióbizottság szeptember 27-én fogadta el a javaslatot, amelyet a kormány elé terjesztett, csakhogy ez ekkor már az ország megvédésével volt elfoglalva, mivel Jellasics horvát bán, Bécs jóváhagyásával szeptember 11-én fegyveres támadást intézett Magyarország ellen. Ezzel a forradalom átalakult szabadságharccá, s minden rendezendő kérdés a háttérbe szorult. Végül 1849. július 28-án fogadott el a képviselőház egy nemzetiségi törvényjavaslatot, amely elismerte az országban lakó nemzetek szabad fejlődési jogát, biztosította a szabad nyelvhasználatot az egyházakban, iskolákban, a községi életben, a törvényhatóságok gyűlésein. A képviselőház kimondta a zsidók egyenjogúságát is. Kossuth többször is kijelentette azt, hogy olyan törvényeket kell elfogadni, amelyek éppúgy vonatkoznak a más nemzetekre-nemzetiségekre, mint a magyarságra.
– Vannak-e pontos adatok arról, hány magyar és román áldozata volt a polgárháborúnak? Helytálló-e az az állítás, miszerint közel 40 ezer román esett áldozatául a harcoknak?
– Nagy és nehéz kérdés, de vannak olyan adataink, amelyek lehetővé teszik ennek megközelítését. Előre kell bocsátanunk, hogy különbség teendő a fegyveres harcokban elesettek száma, illetve a polgárháború áldozatai között. Az adatok és források részletezésére nem térhetünk ki, ezt elvégeztem az Erdély 1848–1849 című két kiadást megért munkámban. Kivételt kell tennem egy 1850-ben készült osztrák forrással, amely 4321 román áldozatot sorol fel (az összeadása hibás, amennyiben tévesen 4425 főt említ). Vannak források, amelyek 6000 elpusztult románt emlegetnek, de ebben valószínűleg a harctereken elesettek száma is benne van. Jellemző, hogy a magyar áldozatokról hallgat az osztrák kimutatás, de a különböző, részben román források alapján megállapítható, hogy a magyar polgári lakosság vesztesége legalább 7500-8500 főre tehető. Ezzel válaszoltam a 40 ezer áldozatról szóló kérdésedre. Természetesen ezt a súlyos és kényes kérdést meg kellene vitatnia egy közös román–magyar történészbizottságnak, hogy oldani (kezelni?) lehessen a közvéleményben elterjedt s feszültség forrását jelentő elképzeléseket.
– A ’48–49-es események része volt az is, ami a Székelyföldön történt. Ebben nagy szerepet játszott Gábor Áron, akinek tavaly ünnepelték születésének kétszázadik évfordulóját. Az ágyúöntő mester a debreceniekhez és a kolozsváriakhoz is segítségért fordult, de mindkét helyen mondhatni kikosarazták… Mi igaz ebből?
– Háromszék, különösen a szabadságharc utolsó időszakában, nagy szerepet vállalt a szabadságharcban és ebben Gábor Áronnak valóban kiemelkedő szerepe volt. Hiszen neki köszönhetően sikerült az ágyúöntést elindítani, illetve a székely tüzérséget létrehozni. Mivel a magyar hadseregnek nagy szüksége volt ágyúkra, ezért arra gondoltak, hogy nem csak Háromszéken, nevezetesen Kézdivásárhelyen kell fenntartani az ágyúöntödét, hanem más városokban is létesíteni lehetne. Kolozsváron igen jelentős ipari műhelyek működtek, ezért Gábor Áron, mihelyt tehette, ellátogatott ide, hogy ágyúöntödét létesítsen. De tárgyalásai nem vezettek eredményre. Egy szép levélben számol be arról, hogy miért nem tudtak dűlőre jutni. A kolozsvári mesterek túl nagy összeget kértek a munkájukért, arra hivatkozva, hogy Kolozsvárt drága az élet, s a forradalom óta anyagi helyzetük sokat rosszabbodott. Mindehhez hozzátenném, hogy Kézdivásárhelyen a hadianyaggyár munkásai többnyire kalákában dolgoztak, és csupán annyi javadalmazást kaptak, ami éppen csak a létminimumra volt elég. Gábor Áron nemcsak Kolozsváron, hanem Debrecenben is megfordult, hogy az ágyúgyártás magasabb technológiáját elsajátítsa, de itt sem tudott teljes eredményre jutni. Levelében úgy fogalmaz, hogy a debreceniek „kicsit titkolóztak”, azaz nem voltak hajlandóan elárulni a hadianyaggyártás minden technikai részletét. Mindezek ellenére Gábor Áron nem állt el szándékától, és a Bécsben valamennyire elsajátította technikát, valamint könyvek segítségével sikerült megvalósítania az ágyúgyártást. Ennek központja Kézdivásárhelyen volt, ahol Turóczi Mózes rézöntő mester segítette Gábor Áront. Háromszék tulajdonképpen a sikeres ágyúöntésnek köszönhetően merte vállalni az önvédelmi harcát. Az egyik honvéd le is jegyezte, hogy amikor a harctéren elsütötték az első ágyút, a katonák – amint arra tanították őket – hasra vágódtak, s nehezen próbáltak talpra állni, mire parancsnokuk elkiáltotta: „Kelj fel teremtette, mert nagyobbat szólt a mienk!”, azaz mint az ellenség ágyúja. Tehát az ágyú rendkívüli nagy szerepet játszott a szabadságharcban, mert nemcsak harcászati, hanem lélektani hatása is rendkívül nagy volt. Gondolom, Gábor Áron azért mégsem volt olyan rossz véleménnyel a kolozsváriakról, mivel kolozsvári és debreceni útjáról azt írta: most jött rá arra, hogy „milyen nehezen élünk mi, székelyek”, tehát milyen kevésből is kell fenntartania magát a székelységnek.
– A szabadságharcot leverték, amit aztán súlyos megtorlások követtek, ha csak az Aradon kivégzett tizenhárom vértanúra gondolunk. Távlatokból nézve a történteket, győzött a forradalom?
– A magyar forradalom sajátossága volt az, hogy időközben átalakult szabadságharccá, amely a legtovább tartott Európában. Nem állja meg a helyét az a gyakran elhangzó kijelentés, miszerint az 1848-as magyar forradalmat leverték. A forradalom igen is győzött, méghozzá békés úton, csak át kellett alakulnia szabadságharccá, hogy megvédje a forradalom vívmányait. A Habsburghatalom kérésére Oroszország beavatkozott a szabadságharcba, s hatalmas, jól felszerelt hadsereget küldött Magyarországra és Erdélybe. Így két nagy haderő szorításába került a magyar szabadságharc, s bár bizonyos ideig számottevő eredményeket sikerült elérnie, végül mégis le kellett tennie a fegyvert. Tömören mindezt így tudnám összefoglalni, hogy a forradalom győzött, de a szabadságharcot leverték.
– Elkerülhető lett volna az 1867-es kiegyezés, vagy az adott helyzetben nem volt más kiút a magyarság számára? Közismert, hogy a szabadságharc leverése után emigrációba kényszerült Kossuth nagy ellenzője volt a Deák által képviselt kiegyezés politikájának…
– Ebben a kérdésben a történetkutatás megoszlott, és ma sem teljesen egységes. Alapvető megállapítása a történészek egy részének az, hogy Magyarország és a magyar nemzet belefáradt a folytonos küzdelembe. Rettenetes nagy áldozatokat kellett hozni ’48–49-ben, és utána is a megtorlás folyamán, hiszen mint tudjuk, az osztrákok keményen megtorolták a szabadságharcot. Ezért Deák Ferenc vezetésével a magyar politikum úgy döntött: ha már Magyarország nem tudta kivívni a teljes függetlenséget, akkor az Osztrák–Magyar Monarchia keretében Európa része maradhat és elindulhat a gyorsabb fejlődés útján. Egyes történészek szerint az adott helyzetben nem volt más lehetőség, mint megtalálni azokat a közös pontokat, amelyek az uralkodó hatalom és a magyar állam között egy békésebb viszonyt hozhatnak létre. Ugyanakkor mások nem győzik eléggé hangsúlyozni: Kossuth eleve azon a véleményen volt, hogy az osztrákokkal való kiegyezés szembe fogja állítani a magyarságot a nemzetiségekkel, hiszen a magyarság felelős lesz a monarchia politikájáért is. Tény, hogy az 1867-es kiegyezés után a magyar politikai osztály szerepet kapott a törvényhozásban és a belpolitikában. De az is bizonyos, hogy Magyarország civilizációs és gazdasági fejlődése hatalmas lépésekkel ment előre a dualizmus alatt olyannyira, hogy az első világháborút megelőző időszakban fejlettségi szintje sokat közeledett Nyugat-Európához. Elég, ha csak az infrastrukturális fejlesztés nagy vívmányaira gondolunk, mint például a vasúthálózatra, a postarendszerre vagy a kommunikáció más formáira, a városok fejlődésére. Egyes vélemények szerint az első világháború után történteket nem lehet ’67 rovására írni, de mindemellett az is felvetődik, hogy a lehetséges alternatívák között elképzelhető lett volna az osztrákokkal egy másfajta együttműködés is. Ebben az esetben Magyarország a saját érdekeit talán jobban tudta volna képviselni külpolitikai téren is, mint ahogyan azt tette az adott keretek és körülmények között. Deák maga is abban bízott, hogy a kiegyezéskor leszögezett egyezményt tovább lehet fejleszteni Magyarország függetlenségének további erősítésével, de ez végül nem következett be. Így az első világháborúból győztesként kikerülő nagyhatalmak Magyarországot is „büntették”, s nem voltak tekintettel arra, hogy a magyar államvezetésnek a kiegyezés után nem volt döntő szava sem külpolitikai, sem hadügyi téren. Következésképpen Magyarországot megcsonkították, és a béketárgyalások eredményeképpen területének és népességének jó részét elszakították az anyaországtól. A mai történetírás is állandóan visszatér ezekre a kérdésekre, de egy dolog kétségtelen, éspedig az, hogy ’48-nak sorsfordító jelentősége volt Magyarország történetében.
– Kit igazolt utólag a történelem, ha egyáltalán lehet így fogalmazni?
– A történetírás nem döntőbíróság, de véleményeket, alternatívákat megfogalmaz. Induljunk ki abból, hogy minden jelentős történelmi időszaknak megvoltak a vezéregyéniségei a maguk külön véleményével. A reformkort inkább Széchenyi gondolkodása határozta meg, ’48–49 Kossuth, a ’67-es kiegyezés pedig Deák nevéhez fűződik. A vezető osztályok, politikusok általában mindig a vezéregyéniségekhez idomultak, és azok erősítését tartották a legfontosabbnak, bár mindig megvolt az ellenzéke a hatalomnak. Közismert tény, hogy ugyanazon kormányban tevékenykedett egyidejűleg Széchenyi és Kossuth, pedig milyen más koncepciót vallottak Magyarország fejlődését illetően. Alapvetően mindketten ugyanazokért a célokért küzdöttek, csak más módszerekkel akarták elérni ezeket. Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc szereplői kétségtelenül óriási politikai nemzedéket képviseltek, a történések meghatározó egyéniségek egész sorát hozták felszínre. Mindegyik nagy politikus, Széchenyi, Batthyány, Kossuth, Wesselényi, Deák stb., hogy csak a legnagyobbakat említsem, mindannyian valamit hozzátettek a magyar történelem, politika, múlt és jellem alakításához. Képzeljük csak el, hogy milyen szegény lenne történelmünk, ha valamelyikük hiányozna közülük. Hatalmas tábort voltak képesek maguk köré szervezni, és mindannyian, egytől egyig hozzájárultak ahhoz, hogy előbbre vigyék a magyar történelmet.
– Mi volt a legfőbb hozadéka az 1848–49-es történelmi eseményeknek?
– Nemcsak azért kell emlékeznünk március 15-re, mert ez egy annyira szép történet, hanem azért is, mert elindította a forradalmat, amely alapvető változásokat okozott a magyarság és Magyarország történetében. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc hagyománya rendkívül gazdag, s több nagyon fontos hozadéka van. Talán legfontosabb eredménye az, hogy eltörölte a több évszázados feudális rendi világot, amelyben a politikai hatalmat a nemesség gyakorolta, és amelynek meghatározó része volt a jobbágyrendszer. A történtek valóságos rendszerváltást idéztek elő, hiszen a forradalom következtében megalkották a már említett új törvényeket, amelyek felgyorsították a polgári világ felé vezető fejlődés útját. Lehetővé tették a feudalizmusból a polgári világba való átmenetet, amelyben megosztották a hatalmat a nemzetbe bevont rétegek képviselőivel. A forradalom legalapvetőbb vívmányait még a Habsburg-hatalom sem törölte el, legfeljebb újraszabályozta azok alkalmazását, mint például a jobbágyfelszabadítás esetében. Nem állította vissza a rendi világot sem, bár a nagybirtokosságnak kedvezett a politika. 1867-ben a politikum ismét visszatér a ’48-as vívmányokhoz, hiszen Magyarország csak úgy volt hajlandó kiegyezni a Habsburg-hatalommal, ha elfogadják az ekkor meghozott törvényeket, többek között, az uniót Erdéllyel. Ezeknek a szellemében szabályozták újra Erdély és Magyarország, illetve Magyarország és a Habsburg-hatalom viszonyát, létrehozva a kettős monarchiát.
– Eszerint ’48 szelleme mondhatni egyfajta örök igazságot rejtve magában végigkísérte a magyarságot egészen a napjainkig?
– Véleményem szerint 1848–1849 egyfajta jelképpé vált a magyarság számára. Emlékezzünk vissza arra, hogy 1956-ban Bem tábornok szobrához vonult az ifjúság. Ezzel a nemzeti szabadságot és a függetlenségi eszmét tették meg kiemelt céljuknak az 1956-os forradalom hősei, amit a szocialista korszak politikája hosszú évtizedeken át szőnyeg alá sepert. Az 1989-es változások után is gyakran hivatkoztunk ’48 szellemiségére, arról nem is beszélve, hogy a március 15-i ünnepségeken, amikor fejet hajtunk az áldozatot vállalóknak, tanulságokat igyekezünk levonni a történtekből. Mert a történelemből lehet tanulni, és tanulságokat levonni. Ezeknek egyike nyilvánvalóan az összefogás és az együttműködés, hiszen ez tette lehetővé az 1848-as forradalom győzelmét. Mindez igazolja, hogy mennyire fontos az összefogás minden körülmények között, ha az jó célt szolgál. Ugyanakkor gyakran hivatkozunk például Széchenyinek arra a politikai elképzelésére, miszerint gazdaságilag és kulturálisan egyaránt meg kell erősíteni a társadalmat ahhoz, hogy politikai téren is érvényesíteni lehessen a nagy nemzeti célokat. De az is tanulság, hogy áldozatvállalás nélkül nem lehet szó történelmi jelentőségű tetteket végrehajtani. 1848–1849-ben aligha volt olyan magyar család, amely ne hozott volna áldozatot a szabadságért. Úgy vélem, hogy a nemzetnek – amelyről vita folyik, hogy valóságos vagy csupán elképzelt közösség – vannak nagyon aktív, élő korszakai, amilyen volt 1848–49, 1956 vagy 1989, amikor az egész közösség állt ki szabadságjogainak a kivívásáért. Gyakran szoktam hivatkozni a történeti tudat tisztán tartásának fontosságára, amely véleményem szerint a nemzeti tudat úgymond tartóoszlopát képezi. Ebben világosan kell látnunk az 1848–49-es forradalom és szabadságharc, az 1867-es osztrák–magyar kiegyezés, az 1956-os magyar forradalom vagy az 1989-es történések helyét és jelentőségét. Jövőképünk kialakítása érdekében meg kell szólítani az ifjúságot, többek közt a történelmi múlt felidézésével is.
Szabadság (Kolozsvár)
2015. március 15.
Óriászászlók töltötték meg Kézdivásárhely főterét
Rég nem látott tömeg gyűlt össze Kézdivásárhely főterén megünnepelni az 1848-as szabadságharc és forradalom kitörésének évfordulóját. Tapsvihart arattak azok a lovasok, akik óriászászlókkal vonultak fel.
Március 15-én 9 órakor a református templomban kezdődő ökumenikus istentisztelettel vette kezdetét az ünnepség, majd 10 órától a város általános iskolái és líceumai emlékeztek a szabadságharc emlékműveinél. A főtéren 11 órakor kezdődött a rendezvény, elsőként a város iskolásai vonulnak fel, majd negyed 12-kor a környékbeli települések parádéját lehetetett megtekinteni. Óriási tapsvihart arattak azok a lovasok, akik 32 óriási székely zászlóval és magyar trikolórral vonultak be főtérre, ami így szó szerint zászlókba borult. Szívet melengető látvány volt a hazai és anyaországi hagyományőrző csoportok felvonulása és a huszárok felvonulása is.
Az ünnepi műsorra délben került sor, elsőként Bokor Tibor, Kézdivásárhely polgármestere mondott beszédet. „Talán a legnagyobb szépsége ennek az ünnepnek, a magyar szabadság napjának, hogy ha csak egy napra is, vagy egy órára, de egységes a magyar nemzet. Egységes is, erős is. Ha valaki ilyenkor fentről néz minket, azt látja, hogy Soprontól Kézdivásárhelyig, különböző helyszíneken ugyan, de együtt van a magyar nemzet. Az együttérzés, az együtt gondolkodás és az együtt cselekvés napja ez” – mondta a céhes város elöljárója, akit követően a Zúg a március szónokverseny idei győztese, Bagoly Anabella tolmácsolta a fiatalság üzenetét .
Az anyaország részéről Pajtók Gábor, Heves megye kormánymegbízottja, illetve Csige Sándor, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának vezető konzulja üdvözölte a háromszékieket, majd a zenés verses összeállítással színesített rendezvény a történelmi egyházak képviselőinek az áldásával, a nemzeti imák eléneklésével és koszorúzással ért véget.
Az ünnepség részeként délután egy órakor megnyitották a 26-ik ünnepi tárlatot a múzeumban. A kézdivásárhelyi megemlékező ünnepség a Vigadó Művelődési Házban gálaműsorral ért véget.
Bartos Lóránt
Székelyhon.ro
Rég nem látott tömeg gyűlt össze Kézdivásárhely főterén megünnepelni az 1848-as szabadságharc és forradalom kitörésének évfordulóját. Tapsvihart arattak azok a lovasok, akik óriászászlókkal vonultak fel.
Március 15-én 9 órakor a református templomban kezdődő ökumenikus istentisztelettel vette kezdetét az ünnepség, majd 10 órától a város általános iskolái és líceumai emlékeztek a szabadságharc emlékműveinél. A főtéren 11 órakor kezdődött a rendezvény, elsőként a város iskolásai vonulnak fel, majd negyed 12-kor a környékbeli települések parádéját lehetetett megtekinteni. Óriási tapsvihart arattak azok a lovasok, akik 32 óriási székely zászlóval és magyar trikolórral vonultak be főtérre, ami így szó szerint zászlókba borult. Szívet melengető látvány volt a hazai és anyaországi hagyományőrző csoportok felvonulása és a huszárok felvonulása is.
Az ünnepi műsorra délben került sor, elsőként Bokor Tibor, Kézdivásárhely polgármestere mondott beszédet. „Talán a legnagyobb szépsége ennek az ünnepnek, a magyar szabadság napjának, hogy ha csak egy napra is, vagy egy órára, de egységes a magyar nemzet. Egységes is, erős is. Ha valaki ilyenkor fentről néz minket, azt látja, hogy Soprontól Kézdivásárhelyig, különböző helyszíneken ugyan, de együtt van a magyar nemzet. Az együttérzés, az együtt gondolkodás és az együtt cselekvés napja ez” – mondta a céhes város elöljárója, akit követően a Zúg a március szónokverseny idei győztese, Bagoly Anabella tolmácsolta a fiatalság üzenetét .
Az anyaország részéről Pajtók Gábor, Heves megye kormánymegbízottja, illetve Csige Sándor, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának vezető konzulja üdvözölte a háromszékieket, majd a zenés verses összeállítással színesített rendezvény a történelmi egyházak képviselőinek az áldásával, a nemzeti imák eléneklésével és koszorúzással ért véget.
Az ünnepség részeként délután egy órakor megnyitották a 26-ik ünnepi tárlatot a múzeumban. A kézdivásárhelyi megemlékező ünnepség a Vigadó Művelődési Házban gálaműsorral ért véget.
Bartos Lóránt
Székelyhon.ro
2015. március 16.
Egyed Ákos: A történeti tudatot gondozni kell
Háromszék szabadságharca 1848–1849-ben címmel tartott előadást Egyed Ákos történész, akadémikus a Magyar Erdélyért Egyesület által szervezett rendezvényen a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében március 15-e előestéjén, majd Csáki Árpád sepsiszentgyörgyi történész bemutatta Egyed Ákos legutóbbi könyveit.
Egyed Ákos március 15-e jelentőségével kezdte előadását. Elmondta, a modern polgári magyar nemzet születésnapja is a dátum, mikor a 12 ponttal, majd a pozsonyi országgyűlés határozataival rendszerváltás indult el Magyarországon. A pest-budai eseményeket követően az ország más városaiban, Erdélyben, Székelyföldön is kihirdették a 12 pontot, felolvasták Petőfi Nemzeti dalát, de mindenhol megtoldották helyi követelésekkel. Kolozsváron kérték Erdély országgyűlésének összehívását, hogy az is fogadja el a törvényeket, elsősorban a Magyarországgal való egyesülést. Ez május 29-én megtörtént. A negyedik törvénycikkely kimondta a jobbágyfelszabadítást. Az előadó hangsúlyozta, Háromszéken már ezt megelőzően, április 30-án Alsócsernátonban kimondták, nem kell többet robotolni, igaz, ez nem volt törvényerejű határozat. Az Agyagfalvára összehívott székely nemzeti gyűlésen kihirdették: Székelyföld minden lakója egyenlő. Egyed Ákos ismertette a háromszéki ellenállás, a Kiskomité szerepét, Gábor Áron fellépését. Újonnan feltárt dokumentumokkal is szolgált a háromszéki önvédelmi harc megszervezéséről. Végezetül leszögezte, a történeti tudatot gondozni kell, tisztán tartani. Incze Sándor nyugalmazott református lelkipásztor, volt esperes hiányolta az ifjak jelenlétét a teremből. Hangoztatta, Egyed Ákost addig kell hallgatni, amíg él. Csáki Árpád Egyed Ákos három könyvéről beszélt: az előadás kapcsán a Charta Kiadónál megjelent, Háromszék 1848–1849-ben. Forradalom, szabadságharc címűről, melynek immár harmadik bővített kiadása látott napvilágot, továbbá két újabb kötetéről: Bodos, egy szabad székely falu története (2012, Háromszék Vármegye Kiadó–Tortoma Kiadó) és a A székelyek rövid, képes története (2014, Tortoma Kiadó).
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Háromszék szabadságharca 1848–1849-ben címmel tartott előadást Egyed Ákos történész, akadémikus a Magyar Erdélyért Egyesület által szervezett rendezvényen a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében március 15-e előestéjén, majd Csáki Árpád sepsiszentgyörgyi történész bemutatta Egyed Ákos legutóbbi könyveit.
Egyed Ákos március 15-e jelentőségével kezdte előadását. Elmondta, a modern polgári magyar nemzet születésnapja is a dátum, mikor a 12 ponttal, majd a pozsonyi országgyűlés határozataival rendszerváltás indult el Magyarországon. A pest-budai eseményeket követően az ország más városaiban, Erdélyben, Székelyföldön is kihirdették a 12 pontot, felolvasták Petőfi Nemzeti dalát, de mindenhol megtoldották helyi követelésekkel. Kolozsváron kérték Erdély országgyűlésének összehívását, hogy az is fogadja el a törvényeket, elsősorban a Magyarországgal való egyesülést. Ez május 29-én megtörtént. A negyedik törvénycikkely kimondta a jobbágyfelszabadítást. Az előadó hangsúlyozta, Háromszéken már ezt megelőzően, április 30-án Alsócsernátonban kimondták, nem kell többet robotolni, igaz, ez nem volt törvényerejű határozat. Az Agyagfalvára összehívott székely nemzeti gyűlésen kihirdették: Székelyföld minden lakója egyenlő. Egyed Ákos ismertette a háromszéki ellenállás, a Kiskomité szerepét, Gábor Áron fellépését. Újonnan feltárt dokumentumokkal is szolgált a háromszéki önvédelmi harc megszervezéséről. Végezetül leszögezte, a történeti tudatot gondozni kell, tisztán tartani. Incze Sándor nyugalmazott református lelkipásztor, volt esperes hiányolta az ifjak jelenlétét a teremből. Hangoztatta, Egyed Ákost addig kell hallgatni, amíg él. Csáki Árpád Egyed Ákos három könyvéről beszélt: az előadás kapcsán a Charta Kiadónál megjelent, Háromszék 1848–1849-ben. Forradalom, szabadságharc címűről, melynek immár harmadik bővített kiadása látott napvilágot, továbbá két újabb kötetéről: Bodos, egy szabad székely falu története (2012, Háromszék Vármegye Kiadó–Tortoma Kiadó) és a A székelyek rövid, képes története (2014, Tortoma Kiadó).
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. március 16.
Magányosan Háromszéken
A legtöbben hárman laknak egy fedél alatt
A 2011-ben összegyűjtött népszámlálási adatokból az derül ki, hogy Kovászna megyében a legtöbb háztartásban két személy él, ezt követik a háromtagú háztartások. A következő kategóriában viszont az egyedül élők jelennek meg – a nagycsaládosok ritkaságnak számítanak.
A Kovászna Megyei Statisztikai Hivatal adataiból kiderül, a 2011-es népszámláláskor Háromszéken 77 568 háztartást írtak össze. Ezek közül 17 278 lakásban/házban egy személy élt, 21 116-ban ketten laktak, 18 148 otthonban pedig hárman. A sor a következőképpen folytatódik: 14 151 háztartásban található négytagú család, 4 240 otthonban öten, 1 538 otthonban hatan, 603 lakásban heten, 260-ban nyolcan, 142 háztartásban pedig kilencen élnek együtt, de van 92 olyan eset, ahol tízen, vagy még ennél is többen vannak egy helyen, ez utóbbi főként a vidéki településekre jellemző.
Megyénkben egyébként falvakon van több háztartás, 39 089, azaz 610-zel több, mint az öt városban összesen. Sepsiszentgyörgyön 21 680 háztartást vettek nyilvántartásba, ezek közül a legtöbb (6366) kétszemélyes, hárman élnek egy fedél alatt 5476 háztartásban, 4901 lakos egyedül él. A megyeszékhelyen 11 olyan ház/lakás található, ahol tízen vagy még ennél is többen élnek.
Kézdivásárhelyen 7105 háztartást tartanak nyilván, 2045 lakásban él két személy, 1856 otthonban hárman laknak, 1545 helyen pedig egy személy húzódik meg. Itt a biztosok két olyan esettel találkoztak, amikor az egy fedél alatt élők száma elérte vagy meghaladta a tízet.
Kovásznán 3781 háztartás szerepel a statisztikai nyilvántartásban. A kétszemélyes lakások száma 1082, a háromtagúaké 949, míg az egyedül élőké 791. A fürdővárosban is két olyan hajlék van, ahol tízen vagy még annál is többen laknak.
Baróton 3338 háztartás van összesen, a kétszemélyes lakások száma 938. Itt viszont már többen élnek egyedül (796 eset), 789 háromtagú háztartás van. Baróton is két család esetében jegyezték fel, hogy tízen vagy még annál is többen élnek egy házban.
Lévai Barna
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
A legtöbben hárman laknak egy fedél alatt
A 2011-ben összegyűjtött népszámlálási adatokból az derül ki, hogy Kovászna megyében a legtöbb háztartásban két személy él, ezt követik a háromtagú háztartások. A következő kategóriában viszont az egyedül élők jelennek meg – a nagycsaládosok ritkaságnak számítanak.
A Kovászna Megyei Statisztikai Hivatal adataiból kiderül, a 2011-es népszámláláskor Háromszéken 77 568 háztartást írtak össze. Ezek közül 17 278 lakásban/házban egy személy élt, 21 116-ban ketten laktak, 18 148 otthonban pedig hárman. A sor a következőképpen folytatódik: 14 151 háztartásban található négytagú család, 4 240 otthonban öten, 1 538 otthonban hatan, 603 lakásban heten, 260-ban nyolcan, 142 háztartásban pedig kilencen élnek együtt, de van 92 olyan eset, ahol tízen, vagy még ennél is többen vannak egy helyen, ez utóbbi főként a vidéki településekre jellemző.
Megyénkben egyébként falvakon van több háztartás, 39 089, azaz 610-zel több, mint az öt városban összesen. Sepsiszentgyörgyön 21 680 háztartást vettek nyilvántartásba, ezek közül a legtöbb (6366) kétszemélyes, hárman élnek egy fedél alatt 5476 háztartásban, 4901 lakos egyedül él. A megyeszékhelyen 11 olyan ház/lakás található, ahol tízen vagy még ennél is többen élnek.
Kézdivásárhelyen 7105 háztartást tartanak nyilván, 2045 lakásban él két személy, 1856 otthonban hárman laknak, 1545 helyen pedig egy személy húzódik meg. Itt a biztosok két olyan esettel találkoztak, amikor az egy fedél alatt élők száma elérte vagy meghaladta a tízet.
Kovásznán 3781 háztartás szerepel a statisztikai nyilvántartásban. A kétszemélyes lakások száma 1082, a háromtagúaké 949, míg az egyedül élőké 791. A fürdővárosban is két olyan hajlék van, ahol tízen vagy még annál is többen laknak.
Baróton 3338 háztartás van összesen, a kétszemélyes lakások száma 938. Itt viszont már többen élnek egyedül (796 eset), 789 háromtagú háztartás van. Baróton is két család esetében jegyezték fel, hogy tízen vagy még annál is többen élnek egy házban.
Lévai Barna
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. március 16.
Nem indul eljárás a háromszéki provokációk miatt
Bűncselekmény hiányában elutasította a sepsiszentgyörgyi bíróság Mădălin Guruianu két decemberi feljelentését: az Új Jobboldal tagjai tehát nem skandáltak magyarellenes szövegeket, a kézdivásárhelyiek pedig nem sértettek törvényt a gyászlobogók kitételével.
Örömét fejezte ki a március 15-e alkalmából szervezett ünnepségek békés lefolyását illetően Mădălin Guruianu, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) sepsiszentgyörgyi elnöke, valamint üdvözölte a kolozsvári megemlékezés alkalmával történteket: ahol a szélsőségesnek és nacionalistának minősített Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom négy tagját a szervezők kérésére a csendőrök kivezették a mintegy félezres tömegből. Mint magyarázta, egyértelmű az üzenete ennek a történésnek: sem az szélsőséges szerveződéseket, sem pedig azok szimbólumait nem látják szívesen a nemzeti ünnepnapokon szervezett megemlékezéseken és felvonulásokon.
A párt helyi vezetője különben még tavaly év végén feljelentést tett a rendőrségen a december elsején megszervezett felvonuláson részt vett Új Jobboldal (Noua Dreaptă) tagjai, valamint azon kézdivásárhelyi személyek ellen, akik gyászlobogót tűztek ki épületükre. Ezzel kapcsolatban elmondta, a hatóságok vizsgálatok eredményei alapján nem történt egyik esetben sem a magyarok, sem a románok elleni gyűlöletre buzdítás, sem pedig diszkriminatív jellegű tevékenység. Mint magyarázta, azon néhány ház tulajdonosainak vallomásában – amelyeken látható volt a gyászlobogó – az olvasható, hogy nem ők helyezték ki azokat, nem is látták kik tették oda, illetve nem is távolították el azokat, ugyanis nem zavarta őket.
A Nemzeti Liberális Párt helyi elnöke ugyanakkor korábban szégyenletesnek minősítette az Új Jobboldal december elsején, Sepsiszentgyörgyön véghezvitt akcióját, valamint elutasította az ultranacionalizmust és a szélsőségességet. Mint magyarázta, nem első alkalommal látogatott el az Új Jobboldal Sepsiszentgyörgyre, így ebben az esetben még súlyosabb vétséget követtek el a magyarellenességet skandáló szervezet tagjai. A feljelentést követően mindkét fél képviselőit behívták, ennek megfelelően tehát az Új Jobboldal több tagját, valamint a felvonulók „útjába kerülő” magyarokat is. A felvonulást szervező Sebastian Pârvu, valamint több, a szélsőséges szervezet tagja által tett vallomásban is az olvasható, hogy az említett napon nem skandáltak magyarellenes vagy gyűlölködő szövegeket. Grigoraş Cristian, brassói elnököt is meghallgatták a hatóságok ez ügyben, aki úgy értékelte a helyzetet: nem vettek észre semmilyen rendbontást, sem gyűlöletre buzdítást, valamint magyarellenes kifejezéseket sem skandáltak, sőt, a szervezet képviselőjeként gyakran provokációk érik őt, amelyeket minden alkalommal ki kell védenie.
Mădălin Guruianu az esethez hozzátette, amennyiben a „Kifelé a magyarokkal az országból!” jelszavak sem a sepsiszentgyörgyi bíróság, sem pedig a rendőrség véleménye alapján nem gyűlölködő, akkor nem tudja mit tehetne még ez ügyben, hiszen ő nem jogász, hogy ezt az esetet továbbvigye nemzetközi színterekre. A liberális párt helyi sepsiszentgyörgyi vezetője a világhálón is fellelhető videót bizonyítékként említette, illetve kifejtette: a hivatalos válasz szövegében semmilyen utalás nem történik a már említett audiovizuális eszközre.
Kolozsváron egyébként vasárnap, a március 15-ei magyar nemzeti ünnep apropóján szervezett felvonulást az Új Jobboldal, melyen többek között azt skandálták: „Autonómiát csak a börtönben”, „Ki a korcsokkal az országból”.
A magyar ünnepség befejezte után, délutánra engedélyezett akció keretében a mintegy százfős tömeg a Széchenyi (Mihai Viteazul) térről a Főtéren keresztül vonult a Bocskai (Avram Iancu) térre. A rigmusok között szerepelt a „Levizeljük a ti Magyarországotokat”, „Hargita, Kovászna román föld” és más magyarellenes szólamok. Codrin Goia, a szervezet kolozsvári vezetője azzal az ötlettel állt elő, hogy a „magyar szeparatizmust” megszüntetendő Sepsiszentgyörgy kellene legyen Románia fővárosa, mivel szerinte ez egycsapásra megoldaná a szeparatizmus, illetve a Székelyföld gazdasági elmaradottságának kérdését.
A kolozsváriak vasárnapi reakciójából inspirálódva az elkövetkező ünnepségeken és eseményeken, amelyeken részt vesz, személyesen fogja megfigyelni a rend őreivel az extremisták viselkedését, és kérni fogja azon személyek elvezetését a helyszínről, akik bármely párt, vagy szervezet jelképeit viselik magukon, vagy viszik vagy magukkal – mondta Guruianu, aki hozzátette: amennyiben ez nem történik meg, annak kell vállalnia a felelősséget, aki az önkormányzatnál az esemény engedélyeztetését kérte.
Bencze Melinda
Székelyhon.ro
Bűncselekmény hiányában elutasította a sepsiszentgyörgyi bíróság Mădălin Guruianu két decemberi feljelentését: az Új Jobboldal tagjai tehát nem skandáltak magyarellenes szövegeket, a kézdivásárhelyiek pedig nem sértettek törvényt a gyászlobogók kitételével.
Örömét fejezte ki a március 15-e alkalmából szervezett ünnepségek békés lefolyását illetően Mădălin Guruianu, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) sepsiszentgyörgyi elnöke, valamint üdvözölte a kolozsvári megemlékezés alkalmával történteket: ahol a szélsőségesnek és nacionalistának minősített Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom négy tagját a szervezők kérésére a csendőrök kivezették a mintegy félezres tömegből. Mint magyarázta, egyértelmű az üzenete ennek a történésnek: sem az szélsőséges szerveződéseket, sem pedig azok szimbólumait nem látják szívesen a nemzeti ünnepnapokon szervezett megemlékezéseken és felvonulásokon.
A párt helyi vezetője különben még tavaly év végén feljelentést tett a rendőrségen a december elsején megszervezett felvonuláson részt vett Új Jobboldal (Noua Dreaptă) tagjai, valamint azon kézdivásárhelyi személyek ellen, akik gyászlobogót tűztek ki épületükre. Ezzel kapcsolatban elmondta, a hatóságok vizsgálatok eredményei alapján nem történt egyik esetben sem a magyarok, sem a románok elleni gyűlöletre buzdítás, sem pedig diszkriminatív jellegű tevékenység. Mint magyarázta, azon néhány ház tulajdonosainak vallomásában – amelyeken látható volt a gyászlobogó – az olvasható, hogy nem ők helyezték ki azokat, nem is látták kik tették oda, illetve nem is távolították el azokat, ugyanis nem zavarta őket.
A Nemzeti Liberális Párt helyi elnöke ugyanakkor korábban szégyenletesnek minősítette az Új Jobboldal december elsején, Sepsiszentgyörgyön véghezvitt akcióját, valamint elutasította az ultranacionalizmust és a szélsőségességet. Mint magyarázta, nem első alkalommal látogatott el az Új Jobboldal Sepsiszentgyörgyre, így ebben az esetben még súlyosabb vétséget követtek el a magyarellenességet skandáló szervezet tagjai. A feljelentést követően mindkét fél képviselőit behívták, ennek megfelelően tehát az Új Jobboldal több tagját, valamint a felvonulók „útjába kerülő” magyarokat is. A felvonulást szervező Sebastian Pârvu, valamint több, a szélsőséges szervezet tagja által tett vallomásban is az olvasható, hogy az említett napon nem skandáltak magyarellenes vagy gyűlölködő szövegeket. Grigoraş Cristian, brassói elnököt is meghallgatták a hatóságok ez ügyben, aki úgy értékelte a helyzetet: nem vettek észre semmilyen rendbontást, sem gyűlöletre buzdítást, valamint magyarellenes kifejezéseket sem skandáltak, sőt, a szervezet képviselőjeként gyakran provokációk érik őt, amelyeket minden alkalommal ki kell védenie.
Mădălin Guruianu az esethez hozzátette, amennyiben a „Kifelé a magyarokkal az országból!” jelszavak sem a sepsiszentgyörgyi bíróság, sem pedig a rendőrség véleménye alapján nem gyűlölködő, akkor nem tudja mit tehetne még ez ügyben, hiszen ő nem jogász, hogy ezt az esetet továbbvigye nemzetközi színterekre. A liberális párt helyi sepsiszentgyörgyi vezetője a világhálón is fellelhető videót bizonyítékként említette, illetve kifejtette: a hivatalos válasz szövegében semmilyen utalás nem történik a már említett audiovizuális eszközre.
Kolozsváron egyébként vasárnap, a március 15-ei magyar nemzeti ünnep apropóján szervezett felvonulást az Új Jobboldal, melyen többek között azt skandálták: „Autonómiát csak a börtönben”, „Ki a korcsokkal az országból”.
A magyar ünnepség befejezte után, délutánra engedélyezett akció keretében a mintegy százfős tömeg a Széchenyi (Mihai Viteazul) térről a Főtéren keresztül vonult a Bocskai (Avram Iancu) térre. A rigmusok között szerepelt a „Levizeljük a ti Magyarországotokat”, „Hargita, Kovászna román föld” és más magyarellenes szólamok. Codrin Goia, a szervezet kolozsvári vezetője azzal az ötlettel állt elő, hogy a „magyar szeparatizmust” megszüntetendő Sepsiszentgyörgy kellene legyen Románia fővárosa, mivel szerinte ez egycsapásra megoldaná a szeparatizmus, illetve a Székelyföld gazdasági elmaradottságának kérdését.
A kolozsváriak vasárnapi reakciójából inspirálódva az elkövetkező ünnepségeken és eseményeken, amelyeken részt vesz, személyesen fogja megfigyelni a rend őreivel az extremisták viselkedését, és kérni fogja azon személyek elvezetését a helyszínről, akik bármely párt, vagy szervezet jelképeit viselik magukon, vagy viszik vagy magukkal – mondta Guruianu, aki hozzátette: amennyiben ez nem történik meg, annak kell vállalnia a felelősséget, aki az önkormányzatnál az esemény engedélyeztetését kérte.
Bencze Melinda
Székelyhon.ro
2015. március 17.
Szabad préda Háromszék a szélsőségeseknek?
Szabadon garázdálkodhatnak Háromszéken a szélsőségesek, az ügyészség ugyanis nem indít ellenük eljárást, legalábbis így látja Mădălin Guruianu sepsiszentgyörgyi liberális politikus. Tegnapi sajtótájékoztatóján sajnálatosnak nevezte, hogy az ügyészség se a Noua Dreaptă sepsiszentgyörgyi magyarellenes megnyilvánulásai, se a kézdivásárhelyi gyászlobogós akció elkövetői ellen nem indít eljárást. Feljelentéseire válaszolva az ügyészség azt közölte a román politikussal, hogy a kézdivásárhelyi gyászlobogós eset kimerítheti a nemzeti szimbólumok megsértését, de az új büntető törvénykönyv szerint a cselekedet már nem minősül bűncselekménynek.
A nyomozó hatóság azt is közölte, hogy nem indítanak eljárást a Noua Dreapta – Új Jobboldal ellen, mert megállapították, hogy a december 1-i, sepsiszentgyörgyi felvonuláson nem követtek el se gyűlöletkeltést, se etnikai uszítást. Mădălin Guruianu sajnálatosnak tartotta, hogy az ügyészség indoklásában nem tesz említést arról, hogy figyelembe vették-e video felvételt, amelyen világosan hallható, hogy azt kiabálják: „kifele a magyarokkal az országból".
Az ügyészség közlése szerint kihallgatták a Noua Dreapta vezetőit és tagjait, akik tagadták a vádakat, és azt mondták őket provokálták, és csak annyit tettek, hogy megismételték a nekik bekiabált sértő megjegyzéseket. Guruianu reméli, ezek az ügyészségi döntések nem teremtenek precendest és nem bátorítják mindkét oldal szélsőségeseit, hogy a december 1-hez hasonló módon, vagy még durvábban nyilvánuljanak meg a következőkben. Kovács Zsolt
marosvasarhelyiradio.ro
Erdély.ma
Szabadon garázdálkodhatnak Háromszéken a szélsőségesek, az ügyészség ugyanis nem indít ellenük eljárást, legalábbis így látja Mădălin Guruianu sepsiszentgyörgyi liberális politikus. Tegnapi sajtótájékoztatóján sajnálatosnak nevezte, hogy az ügyészség se a Noua Dreaptă sepsiszentgyörgyi magyarellenes megnyilvánulásai, se a kézdivásárhelyi gyászlobogós akció elkövetői ellen nem indít eljárást. Feljelentéseire válaszolva az ügyészség azt közölte a román politikussal, hogy a kézdivásárhelyi gyászlobogós eset kimerítheti a nemzeti szimbólumok megsértését, de az új büntető törvénykönyv szerint a cselekedet már nem minősül bűncselekménynek.
A nyomozó hatóság azt is közölte, hogy nem indítanak eljárást a Noua Dreapta – Új Jobboldal ellen, mert megállapították, hogy a december 1-i, sepsiszentgyörgyi felvonuláson nem követtek el se gyűlöletkeltést, se etnikai uszítást. Mădălin Guruianu sajnálatosnak tartotta, hogy az ügyészség indoklásában nem tesz említést arról, hogy figyelembe vették-e video felvételt, amelyen világosan hallható, hogy azt kiabálják: „kifele a magyarokkal az országból".
Az ügyészség közlése szerint kihallgatták a Noua Dreapta vezetőit és tagjait, akik tagadták a vádakat, és azt mondták őket provokálták, és csak annyit tettek, hogy megismételték a nekik bekiabált sértő megjegyzéseket. Guruianu reméli, ezek az ügyészségi döntések nem teremtenek precendest és nem bátorítják mindkét oldal szélsőségeseit, hogy a december 1-hez hasonló módon, vagy még durvábban nyilvánuljanak meg a következőkben. Kovács Zsolt
marosvasarhelyiradio.ro
Erdély.ma
2015. március 17.
Sikeres a felnőttoktatás Háromszéken – Feladja kovásznai üzemét a Pepsi
Felnőtt romákat ültettek iskolapadba Háromszéken – abban bíznak, hogy ezáltal a gyermekeiket is arra sarkallják, hogy folytassák tanulmányaikat.
Minderről keddi sajtótájékoztatóján értekezett Kelemen Tibor, a Kovászna megyei munkaerő-elhelyező ügynökség vezetője (képünkön).
Hetven roma tanulta ki Háromszéken a takarítói mesterséget, az európai uniós forrásokból finanszírozott projekt végén le is vizsgáztak, s hamarosan oklevelet és 300 lej javadalmazást kapnak a képzésért. Az igazgató elmondta, például a bölönpataki romák gyakorlati vizsgája abból állt, hogy kitakarították a közösségi házukat, saját készítésű seprűket használtak, és a lábtörlőket is ők kötötték.
Kelemen szerint továbbra is kevés az esély, hogy munkát találjanak, de legalább a tanulással jó példát mutattak a gyerekeiknek. Az igazgató ugyanakkor úgy véli, további tanfolyamokat kell szervezni a romáknak, hagyományos, kézműves mesterségeket kell tanítani nekik, például kosárfonást, seprűkötést.
Kovászna megye egyébként országos viszonylatban első helyen áll a felnőttképzés tekintetében, a falvakon is szerveznek tanfolyamokat – a napokban Zágonban és Kommandón indultak szakács- és pincérkurzusok, de képeznek építőipari szakmunkásokat, kereskedelmi dolgozókat, vállalkozói ismeretekre, számítógép-használatra és idegen nyelvekre tanítják a munkanélkülieket.
Kelemen Tibor kedden egyúttal arról is beszámolt, hogy Bodzafordulón és környékén olasz nyelv tanfolyamot akartak indítani, tudva, hogy sokan dolgoznak Olaszországban, ám kiderült ott már telített a munkaerőpiac, inkább Ausztriában és Németországban a mezőgazdaságban és az idegenforgalomban van kínálat, ezért szívesebben tanulnának németül.
A munkaügyi szakember ugyanakkor felhívta a figyelmet, hogy már itthon is hiányszakmák kezdtek lenni, amiket külföldön keresnek – tehát egyre nagyobb az igény az építőipari szakmunkások, a számítógép-kezelők, az egészségügyi asszisztensek, az autóvezetők, a pincérek, a szakácsok, valamint a mezőgazdasági szakképzetlen munkások iránt.
Elmegy a Pepsi Kovásznáról
A keddi sajtótájékoztatón azt is megtudtuk, hogy május elsejétől bezár Kovásznán a Vitarom Impex Kft. által működtetett Pepsi-palackozó üzem. Mint Kelemen Tibor kifejtette, négy alkalmazottnak már március végén felbontják a munkaszerződését, további 65 kovásznai májustól marad állás nélkül. A munkaerő-elhelyező ügynökség vezetője úgy tudja, a belső szabályzat értelmében az elbocsátott alkalmazottak végkielégítést kapnak.
A vállalat vezetői azzal indokolják az átszervezést, hogy tíz év alatt sem sikerült nyereségessé tenni a vállalkozást. Bukarestben olcsóbb lett volna az üdítő palackozása, ám amikor munkapontot létesítettek Kovásznán, abban bíztak, hogy fel tudják használni a természetes ásványvizet.
Az erős, jellegzetes ízű borvizet azonban nem tudták az üdítőhöz keverni, az ásványvíz-palackozással pedig nem tudták felvenni a versenyt, az árakat nagyon alacsonyan tartó konkurenciával, így a Valea Izvoarelor néven piacra dobott borvizük nem bizonyult sikertörténetnek. A kovásznai üzemben jelenleg három váltásban dolgoznak, a gyárat 2004-ben létesítették, akkor hétmillió dolláros befektetésről beszéltek.
A civilek perelnek, a Schweighofer dolgozik
Újabb döntés született a civilek kontra Schweighofer fűrészüzem ügyében: a bíróság nem függeszti fel a Kovászna megyei önkormányzat által 2013-ban kiállított építkezési engedélyt. Amint arról beszámoltunk, a bukaresti Bankwatch Románia Egyesület és a fogarasi Neuer Weg Egyesület bíróságon kérte az építkezési engedély felfüggesztését, azonban februárban a bukaresti törvényszék, majd márciusban a bukaresti táblabíróság sem adott helyet a kérésüknek. Áprilisban újabb tárgyalásra kerül sor, akkor már az engedély visszavonásáról.
Tavaly a területrendezési terv visszavonásáért is pert indítottak, a tárgyalás időpontját még nem tűzték ki. Közben a rétyi üzemben gőzerővel folyik az építkezés, sőt már a termelés is megkezdődött. Kelemen Tibor, a Kovászna megyei munkaerő-elhelyező ügynökség vezetője keddi sepsiszentgyörgyi sajtótájékoztatóján elmondta, jelenleg mintegy négyszázan dolgoznak a telepen, közülük 300-an az építkezésben, ám százan már a gyár alkalmazottai.
A tervek szerint mintegy hatszáz személyt foglalkoztatnak majd – van honnan válogatniuk, hiszen közel ezer önéletrajzot nyújtottak már be a meghirdetett állásokra pályázók. A gyár beindításakor egyébként nem lesz szalagvágás, elsőrönk-feldolgozás, a termelést fokozatosan indítják be – tájékoztatták az üzem vezetői Kelemen Tibort.
Bíró Blanka
Székelyhon.ro
Felnőtt romákat ültettek iskolapadba Háromszéken – abban bíznak, hogy ezáltal a gyermekeiket is arra sarkallják, hogy folytassák tanulmányaikat.
Minderről keddi sajtótájékoztatóján értekezett Kelemen Tibor, a Kovászna megyei munkaerő-elhelyező ügynökség vezetője (képünkön).
Hetven roma tanulta ki Háromszéken a takarítói mesterséget, az európai uniós forrásokból finanszírozott projekt végén le is vizsgáztak, s hamarosan oklevelet és 300 lej javadalmazást kapnak a képzésért. Az igazgató elmondta, például a bölönpataki romák gyakorlati vizsgája abból állt, hogy kitakarították a közösségi házukat, saját készítésű seprűket használtak, és a lábtörlőket is ők kötötték.
Kelemen szerint továbbra is kevés az esély, hogy munkát találjanak, de legalább a tanulással jó példát mutattak a gyerekeiknek. Az igazgató ugyanakkor úgy véli, további tanfolyamokat kell szervezni a romáknak, hagyományos, kézműves mesterségeket kell tanítani nekik, például kosárfonást, seprűkötést.
Kovászna megye egyébként országos viszonylatban első helyen áll a felnőttképzés tekintetében, a falvakon is szerveznek tanfolyamokat – a napokban Zágonban és Kommandón indultak szakács- és pincérkurzusok, de képeznek építőipari szakmunkásokat, kereskedelmi dolgozókat, vállalkozói ismeretekre, számítógép-használatra és idegen nyelvekre tanítják a munkanélkülieket.
Kelemen Tibor kedden egyúttal arról is beszámolt, hogy Bodzafordulón és környékén olasz nyelv tanfolyamot akartak indítani, tudva, hogy sokan dolgoznak Olaszországban, ám kiderült ott már telített a munkaerőpiac, inkább Ausztriában és Németországban a mezőgazdaságban és az idegenforgalomban van kínálat, ezért szívesebben tanulnának németül.
A munkaügyi szakember ugyanakkor felhívta a figyelmet, hogy már itthon is hiányszakmák kezdtek lenni, amiket külföldön keresnek – tehát egyre nagyobb az igény az építőipari szakmunkások, a számítógép-kezelők, az egészségügyi asszisztensek, az autóvezetők, a pincérek, a szakácsok, valamint a mezőgazdasági szakképzetlen munkások iránt.
Elmegy a Pepsi Kovásznáról
A keddi sajtótájékoztatón azt is megtudtuk, hogy május elsejétől bezár Kovásznán a Vitarom Impex Kft. által működtetett Pepsi-palackozó üzem. Mint Kelemen Tibor kifejtette, négy alkalmazottnak már március végén felbontják a munkaszerződését, további 65 kovásznai májustól marad állás nélkül. A munkaerő-elhelyező ügynökség vezetője úgy tudja, a belső szabályzat értelmében az elbocsátott alkalmazottak végkielégítést kapnak.
A vállalat vezetői azzal indokolják az átszervezést, hogy tíz év alatt sem sikerült nyereségessé tenni a vállalkozást. Bukarestben olcsóbb lett volna az üdítő palackozása, ám amikor munkapontot létesítettek Kovásznán, abban bíztak, hogy fel tudják használni a természetes ásványvizet.
Az erős, jellegzetes ízű borvizet azonban nem tudták az üdítőhöz keverni, az ásványvíz-palackozással pedig nem tudták felvenni a versenyt, az árakat nagyon alacsonyan tartó konkurenciával, így a Valea Izvoarelor néven piacra dobott borvizük nem bizonyult sikertörténetnek. A kovásznai üzemben jelenleg három váltásban dolgoznak, a gyárat 2004-ben létesítették, akkor hétmillió dolláros befektetésről beszéltek.
A civilek perelnek, a Schweighofer dolgozik
Újabb döntés született a civilek kontra Schweighofer fűrészüzem ügyében: a bíróság nem függeszti fel a Kovászna megyei önkormányzat által 2013-ban kiállított építkezési engedélyt. Amint arról beszámoltunk, a bukaresti Bankwatch Románia Egyesület és a fogarasi Neuer Weg Egyesület bíróságon kérte az építkezési engedély felfüggesztését, azonban februárban a bukaresti törvényszék, majd márciusban a bukaresti táblabíróság sem adott helyet a kérésüknek. Áprilisban újabb tárgyalásra kerül sor, akkor már az engedély visszavonásáról.
Tavaly a területrendezési terv visszavonásáért is pert indítottak, a tárgyalás időpontját még nem tűzték ki. Közben a rétyi üzemben gőzerővel folyik az építkezés, sőt már a termelés is megkezdődött. Kelemen Tibor, a Kovászna megyei munkaerő-elhelyező ügynökség vezetője keddi sepsiszentgyörgyi sajtótájékoztatóján elmondta, jelenleg mintegy négyszázan dolgoznak a telepen, közülük 300-an az építkezésben, ám százan már a gyár alkalmazottai.
A tervek szerint mintegy hatszáz személyt foglalkoztatnak majd – van honnan válogatniuk, hiszen közel ezer önéletrajzot nyújtottak már be a meghirdetett állásokra pályázók. A gyár beindításakor egyébként nem lesz szalagvágás, elsőrönk-feldolgozás, a termelést fokozatosan indítják be – tájékoztatták az üzem vezetői Kelemen Tibort.
Bíró Blanka
Székelyhon.ro
2015. március 18.
Messze van a Putna töve
Már csak azért is messze, mert ott volt Magyarország és Románia hivatalos, közös megegyezés alapján kijelölt országhatára. „Ott kell meghúzni a határt, ahol a szomszédos települések tulajdonjogi területei találkoznak” – hangzott az általános vélemény a már 1791-ben állandósult határokról. Ennél helyesebbet nem lehetett volna kitalálni.
Nem ezt tették azonban politikus-geográfusaink az 1968-as megyésítéskor, amikor Vráncsa és Bákó megye határát feltolták a Kárpátok főgerincére, s hatalmas erdőket, legelőket e két megyéhez csatoltak. Idegenvezetőnk, Páll István ozsdolai közbirtokossági elnök egy évtizede hadakozik a foksányi törvénykezőkkel, de sajnos talpalatnyi területet sem sikerült visszaszereznie a 2400 hektárnyi erdővagyonból. Átlátható a ma ott ítélkezők akarata: telekkönyv ide, telekkönyv oda, közel negyedszázada tarolják Bereck, Ozsdola, Gelence és a szomszédos községek hivatalos erdőbirtokait. A Putna festői völgye pedig hallgat. Ez jelölte a határt a Gór-havastól a Putna tövéig, nyugati partján egy hegyormon pedig avar takarja Putna várának sejtelmes romjait, amely határainkat őrizhette. „Könyvet lehetne írni mindenről, ami itt rólunk beszél – részletezte Páll István. – A két világháború emlékeiről, a Kádár út nevéről, amelyen székely kádárok vándoroltak Greşuba és Tulnici-ba, s hordóikban hozták a szub-kárpáti dombok levét zimankós, hideg hazájukba.” Ha utunkat a Lipséről Vráncsa megye irányába lejtő műúton folytatjuk, délkelet felől emelkedik a Jáhoros- és Lipse-patak által közrefogott 1182 méter magas Kovás- vagy Kovácskő-tető. A szájhagyomány szerint e hatalmas sziklában a székely rovásírás jegyeit lehet felismerni. Leérkezünk a völgybe. Most is áll az egykori határnál a Nyáguly-féle ház, itt a dombocska, ahol a magyar határőrbódé (s a román pichet) állt, lent pedig a Jáhorosi borvizes feredő, amelyben ozsdolai pásztorok kúrálták lábukat. Vráncsa megye Putna völgyének védelme céljából Putna-Vráncsa Natura 2000-es területet létesített, de mint láttuk, gyors ütemben irtják itt is az erdőket, teherkocsik százai szállítják Tulnici felé a rönkfát.
A történelemmé ványolódott régi adatokról a Putna tövétől három km távolságra lévő Greşuban, egy kávé és lélekerősítő mellett beszélgettünk Páll Istvánnal. Népes falucskává fejlődött ez a hegyek közötti szomszédtelepülés, új szállodát, új görögkeleti templomot emeltek az erdőmunkások egykori telepén. „A havasok vízválasztó vonalán túl, a magas, büszke Szemerkés keleti oldalán ered a Putna vize, hol csak csempészek által ismert titkos ösvényeken lehet továbbjutni... Jáhorosnál, a mostani határvonalon már belül, régi erődnek látszanak romtöredékei. A nép ezt most is Plájások várának nevezi. Hogy védművek voltak, mutatják az ott nemrég nagy mennyiségben talált fegyverek... Az összeszűkülő völgy egy most csak alapjában felismerhető fallal volt zárva, mi mutatja, hogy a szoros védelmére egykor kiváló gond volt fordítva” – írta Orbán Balázs 1868-ban. Ásatások nélkül nehéz lenne megmondani, hogy a völgyet elzáró falakat, az ott feltételezett erődöket mikor építhették. Erdély és a Havasalföld közti határ mentén a Kárpátok tetején lévő hegyi átjáróknál nagyon régi időktől fogva őrség működött. L. I. Marienburg Erdély nagyfejedelemségről 1813-ban írt földrajzában a Keleti-Kárpátokban negyedszáz hegyi átkelőhelyet jelöl meg. A moldvai fejedelmek már a középkorban megteremtették a plájások szervezetét, melynek éppen a határok őrizete volt a célja. A háromszéki őrjáratok parancsnoka 1591-ben a lécfalvi Várhegy, 1672-ben pedig Bodza és Ojtoz várának kapitánya volt. „Ozsdola a Vráncsai passusban lévén, mindenkor mind német és magyar strázsákat terheltetett” – írja egy 1690-ből származó okmány. A Via Vrancha-ról Apor Péter jóvoltából már 1431-ből írott okmány szól, ezt a fontos átkelőhelyet nevezik ma Kádár-útnak a környékbeliek. Itt halad át a Kárpátok gerincén a Foksány felé tartó országút, ebből ágazik le a Putnát követő erdőipari út, amelyen – körülbelül három km távolságra – a nyugatról lefutó Bábovics-patak tövénél van a Putna festői és sziklás völgyszorosa, s az erdőipari munkások egykori élelmiszerüzletének alapfala. A Putna két oldalán teraszosan kialakított hegyoldalakon emberi kéz nyomai látszanak. Itt lehetett a szorost elzáró erőd, a nép nyelvén a Plájások vára. – Szőcs István berecki lakos 1915–1923 között munkavezető volt a Putnában. 1921-ben, egy vadászat alkalmával mésszel rakott romtöredékre bukkant a Bábovics és az Asztag-patak közötti éles és meredek hegyorron – közölte néhai Bedő László nyugalmazott tanár Bereckben. Itt kellene a szakembereknek keresni Putna-Plájások várának romjait. Addig is, miként azt Orbán Balázs írta, a romok felett „némán ül a történelem múzsája, legfeljebb csak a regéknek csalékony tündére beszél előttünk érthetetlen nyelven”.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Már csak azért is messze, mert ott volt Magyarország és Románia hivatalos, közös megegyezés alapján kijelölt országhatára. „Ott kell meghúzni a határt, ahol a szomszédos települések tulajdonjogi területei találkoznak” – hangzott az általános vélemény a már 1791-ben állandósult határokról. Ennél helyesebbet nem lehetett volna kitalálni.
Nem ezt tették azonban politikus-geográfusaink az 1968-as megyésítéskor, amikor Vráncsa és Bákó megye határát feltolták a Kárpátok főgerincére, s hatalmas erdőket, legelőket e két megyéhez csatoltak. Idegenvezetőnk, Páll István ozsdolai közbirtokossági elnök egy évtizede hadakozik a foksányi törvénykezőkkel, de sajnos talpalatnyi területet sem sikerült visszaszereznie a 2400 hektárnyi erdővagyonból. Átlátható a ma ott ítélkezők akarata: telekkönyv ide, telekkönyv oda, közel negyedszázada tarolják Bereck, Ozsdola, Gelence és a szomszédos községek hivatalos erdőbirtokait. A Putna festői völgye pedig hallgat. Ez jelölte a határt a Gór-havastól a Putna tövéig, nyugati partján egy hegyormon pedig avar takarja Putna várának sejtelmes romjait, amely határainkat őrizhette. „Könyvet lehetne írni mindenről, ami itt rólunk beszél – részletezte Páll István. – A két világháború emlékeiről, a Kádár út nevéről, amelyen székely kádárok vándoroltak Greşuba és Tulnici-ba, s hordóikban hozták a szub-kárpáti dombok levét zimankós, hideg hazájukba.” Ha utunkat a Lipséről Vráncsa megye irányába lejtő műúton folytatjuk, délkelet felől emelkedik a Jáhoros- és Lipse-patak által közrefogott 1182 méter magas Kovás- vagy Kovácskő-tető. A szájhagyomány szerint e hatalmas sziklában a székely rovásírás jegyeit lehet felismerni. Leérkezünk a völgybe. Most is áll az egykori határnál a Nyáguly-féle ház, itt a dombocska, ahol a magyar határőrbódé (s a román pichet) állt, lent pedig a Jáhorosi borvizes feredő, amelyben ozsdolai pásztorok kúrálták lábukat. Vráncsa megye Putna völgyének védelme céljából Putna-Vráncsa Natura 2000-es területet létesített, de mint láttuk, gyors ütemben irtják itt is az erdőket, teherkocsik százai szállítják Tulnici felé a rönkfát.
A történelemmé ványolódott régi adatokról a Putna tövétől három km távolságra lévő Greşuban, egy kávé és lélekerősítő mellett beszélgettünk Páll Istvánnal. Népes falucskává fejlődött ez a hegyek közötti szomszédtelepülés, új szállodát, új görögkeleti templomot emeltek az erdőmunkások egykori telepén. „A havasok vízválasztó vonalán túl, a magas, büszke Szemerkés keleti oldalán ered a Putna vize, hol csak csempészek által ismert titkos ösvényeken lehet továbbjutni... Jáhorosnál, a mostani határvonalon már belül, régi erődnek látszanak romtöredékei. A nép ezt most is Plájások várának nevezi. Hogy védművek voltak, mutatják az ott nemrég nagy mennyiségben talált fegyverek... Az összeszűkülő völgy egy most csak alapjában felismerhető fallal volt zárva, mi mutatja, hogy a szoros védelmére egykor kiváló gond volt fordítva” – írta Orbán Balázs 1868-ban. Ásatások nélkül nehéz lenne megmondani, hogy a völgyet elzáró falakat, az ott feltételezett erődöket mikor építhették. Erdély és a Havasalföld közti határ mentén a Kárpátok tetején lévő hegyi átjáróknál nagyon régi időktől fogva őrség működött. L. I. Marienburg Erdély nagyfejedelemségről 1813-ban írt földrajzában a Keleti-Kárpátokban negyedszáz hegyi átkelőhelyet jelöl meg. A moldvai fejedelmek már a középkorban megteremtették a plájások szervezetét, melynek éppen a határok őrizete volt a célja. A háromszéki őrjáratok parancsnoka 1591-ben a lécfalvi Várhegy, 1672-ben pedig Bodza és Ojtoz várának kapitánya volt. „Ozsdola a Vráncsai passusban lévén, mindenkor mind német és magyar strázsákat terheltetett” – írja egy 1690-ből származó okmány. A Via Vrancha-ról Apor Péter jóvoltából már 1431-ből írott okmány szól, ezt a fontos átkelőhelyet nevezik ma Kádár-útnak a környékbeliek. Itt halad át a Kárpátok gerincén a Foksány felé tartó országút, ebből ágazik le a Putnát követő erdőipari út, amelyen – körülbelül három km távolságra – a nyugatról lefutó Bábovics-patak tövénél van a Putna festői és sziklás völgyszorosa, s az erdőipari munkások egykori élelmiszerüzletének alapfala. A Putna két oldalán teraszosan kialakított hegyoldalakon emberi kéz nyomai látszanak. Itt lehetett a szorost elzáró erőd, a nép nyelvén a Plájások vára. – Szőcs István berecki lakos 1915–1923 között munkavezető volt a Putnában. 1921-ben, egy vadászat alkalmával mésszel rakott romtöredékre bukkant a Bábovics és az Asztag-patak közötti éles és meredek hegyorron – közölte néhai Bedő László nyugalmazott tanár Bereckben. Itt kellene a szakembereknek keresni Putna-Plájások várának romjait. Addig is, miként azt Orbán Balázs írta, a romok felett „némán ül a történelem múzsája, legfeljebb csak a regéknek csalékony tündére beszél előttünk érthetetlen nyelven”.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. március 19.
Könyvtári est Déván
Fotográfia és Bem apó Háromszéki könyvbemutatójukról hazatérőben láthatta vendégül a dévai magyar közösség dr. Csikány Tamás hadtörténészt, Szamódy Zsolt Olaf fotóművészt, valamint Ölveczky Gábor grafikust. A velük való találkozásra az RMDSZ Hunyad megyei, illetve dévai Nőszervezete által rendezett könyvtári est keretében adódott alkalom.
– Tulajdonképpen a fő úticélunk Háromszék volt, ahol több helyszínen mutattuk be a Tortoma könyvkiadó gondozásában megjelent Kisháború Háromszéken – 1848 december című kötetünket. A kiadóvezető, Demeter László felkérésére álltunk meg egy rövid előadás erejéig Déván – mondta Szamody Zsolt Olaf fotóművész, aki az említet kötet rövid ismertetése nyomán rendkívül érdekes előadást tartott, bemutatva néhány képsorozatát s általuk betekintést nyújtva a mai fotóművészet világába. – A Magyar Fotóművészeti Szövetség elnökeként az utóbbi két évtizedben alkalmam nyílt részt venni Európa jelentősebb fotográfiai kiállításain, zsűrizni, értékelni az alkotásokat. Nemrégiben Kínában jártam szintén zsűritagként. Ezeket a tapasztalataimat igyekeztem nagyon röviden, összesűrítve megosztani a hallgatóságommal, hiszen az idő is, a tér is szűkösre volt szabva – fogalmazott a neves magyar fotóművész. Előadása során bemutatásra került a tatabányai cementgyárról készült sorozata, melyet akkor fotózott, mikor az épület már bontásra volt ítélve. Érdekes megközelítésben ismerhettük meg egy első látásra lelketlen épület művészszemmel felismert vonásait. A „Tengeren innen” sorozat szintén hangulatokat villantott fel a mindennapi emberi alkotásokról. Majd a fotóművész sajátos emberábrázolását is megismerhettük a Kínában, Indiában készült fotókból. Sajnos, az említett helyszűke miatt mindezt csak a kivetítő vásznon követhették végig az érdeklődők, a képek kiállítására ugyanis nem volt lehetőség.
Szamody Zsolt előadását követően dr. Csikány Tamás budapesti hadtörténész elevenítette fel az 1848–49-es szabadságharc erdélyi vonatkozásait, számos érdekes adattal szolgálva. A hajdani események és egyben az előadás központi figurája Bem apó volt, akit dr. Csikány Tamás emberi mivoltában is igyekezett bemutatni.
– Bem apó Erdélyben vállalt fő szerepet a katonai események vezetésében és ezt, mint ahogy ezt a történelemkönyvekből tudjuk, igen sikeresen tette, hiszen az ő nevéhez fűződik Erdély felszabadítása – fogalmazott az előadó. Természetesen minden ilyen siker mögött nagyon sok munka van, sok embernek a munkája. Sok kétség, jó és rossz döntések sora. Bem apó pedig ott állt mindezek mögött, előtt, benne az események sodrában, igazi hadvezérként. – Józef Bemet a 19. század Európájában úgy ismerik, mint aki mindenütt ott van, ahol a népek szabadságáért valamit tenni lehet. A lengyel szabadságharc után Európa különböző csataterein fordult meg, Portugáliában, a bécsi forradalomban és onnan jött Magyarországra, ahol a magyar politikai vezetés nyilván nagyon örült annak, hogy egy tapasztalt tábornokot nyert. Bem apó sajátos figura volt, nem hiába vívta ki magának ezt a tekintélyt itt Európa-szerte. Sokszor rendkívül radikális megoldásokat mutat föl, amivel hatalmas sikereket arat, de ehhez szükség volt arra is, hogy mögötte ott álljon nemcsak Erdély, hanem még Magyarországnak is a hadipari kapacitása, az utánpótlásai, hiszen ezek a gyors hadjáratok nagyon sok emberáldozattal jártak – fogalmazott dr. Csikány Tamás. Előadása során Bem apó emberi vonásait is megismertette hallgatóságával. Bemet nemcsak a katonái, hanem a környezete is tisztelte. Elsősorban azért, mert kiszámítható és világos volt, pontosan tudhatta mindenki, hogy miért jár büntetés, miért jár dicséret, a katonák biztosan tudták azt, hogy meg fogják kapni a zsoldjukat, az illetményüket, az élelmüket, és ez óriási dolog. Ha a katona érzi, hogy a parancsnoka mindig ura a helyzetnek, akkor nyilván szívesebben, bátrabban követi őt a legkritikusabb helyzetekben is. Ezeket a vonásokat az események menetében nagyon jól lehet érzékelni. – Szerencsére nagyon sok visszaemlékező munkája is rendelkezésünkre áll. Tehát Bem apóhoz egészen közel tudunk jutni. Tudjuk, hogy mik voltak az étkezési szokásai, hogy mennyire nem tudott lovagolni, hogy mennyire szeretett meleg vízben fürdeni, hogy az élelmezés amennyire fontos volt a katonái számára, annyira szerényen táplálkozott ő maga, hiszen egy köménymaglevessel hetekig elvolt – derült ki az előadásból. Mindezek olyan személyes dolgok, amik kimaradnak a történelemkönyvekből, de fontosak, mert az ilyen nagy hősök képletesen és a valóságban is egyfajta piedesztálon állnak, távolinak érezzük őket magunktól. Holott ugyanolyan emberek, mint mi, csak egy történelmi helyzetben fölvállaltak egy szerepet és azt a legjobb tudásuk szerint teljesítették. Alárendelve saját boldogságukat, szabadságukat, karrierjüket, annak az ügynek a szolgálatában álltak, ami végül is egy olyan szabadságharcot eredményezett itt, Magyarországon, melyre méltán büszkék lehetünk az egész világ előtt – foglalta össze előadásának üzenetét dr. Csikány Tamás.
A dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum nagytermében összegyűlt népes közönség érdeklődéssel hallgatta mindkét előadást. Kun Gazda Kinga Viola nőszervezeti elnök, házigazdaként köszönetet mondott mindenkinek, akinek szerepe volt a márciusi könyvtári est megszervezésében. Elsősorban természetesen az előadókat illette köszönet, majd Demeter László baróti muzeológust, aki a székely–szórvány kapcsolat keretében lehetőséget teremtett ezen előadások megtartására. Köszönet illette továbbá Kun-Gazda Gergelyt is, aki Hunyad megyei kapcsolattartóként ápolja a székely–szórvány együttműködést. És külön hála a magyar rendezvényeket állandó jelleggel támogató Corvin Kiadónak, valamint a magyar iskolaközpont vezetőségének, akik mindig teret biztosítanak a különböző kulturális rendezvényeknek – zárta köszönőszavait a nőszervezet elnöke.
Nyugati Jelen (Arad)
Fotográfia és Bem apó Háromszéki könyvbemutatójukról hazatérőben láthatta vendégül a dévai magyar közösség dr. Csikány Tamás hadtörténészt, Szamódy Zsolt Olaf fotóművészt, valamint Ölveczky Gábor grafikust. A velük való találkozásra az RMDSZ Hunyad megyei, illetve dévai Nőszervezete által rendezett könyvtári est keretében adódott alkalom.
– Tulajdonképpen a fő úticélunk Háromszék volt, ahol több helyszínen mutattuk be a Tortoma könyvkiadó gondozásában megjelent Kisháború Háromszéken – 1848 december című kötetünket. A kiadóvezető, Demeter László felkérésére álltunk meg egy rövid előadás erejéig Déván – mondta Szamody Zsolt Olaf fotóművész, aki az említet kötet rövid ismertetése nyomán rendkívül érdekes előadást tartott, bemutatva néhány képsorozatát s általuk betekintést nyújtva a mai fotóművészet világába. – A Magyar Fotóművészeti Szövetség elnökeként az utóbbi két évtizedben alkalmam nyílt részt venni Európa jelentősebb fotográfiai kiállításain, zsűrizni, értékelni az alkotásokat. Nemrégiben Kínában jártam szintén zsűritagként. Ezeket a tapasztalataimat igyekeztem nagyon röviden, összesűrítve megosztani a hallgatóságommal, hiszen az idő is, a tér is szűkösre volt szabva – fogalmazott a neves magyar fotóművész. Előadása során bemutatásra került a tatabányai cementgyárról készült sorozata, melyet akkor fotózott, mikor az épület már bontásra volt ítélve. Érdekes megközelítésben ismerhettük meg egy első látásra lelketlen épület művészszemmel felismert vonásait. A „Tengeren innen” sorozat szintén hangulatokat villantott fel a mindennapi emberi alkotásokról. Majd a fotóművész sajátos emberábrázolását is megismerhettük a Kínában, Indiában készült fotókból. Sajnos, az említett helyszűke miatt mindezt csak a kivetítő vásznon követhették végig az érdeklődők, a képek kiállítására ugyanis nem volt lehetőség.
Szamody Zsolt előadását követően dr. Csikány Tamás budapesti hadtörténész elevenítette fel az 1848–49-es szabadságharc erdélyi vonatkozásait, számos érdekes adattal szolgálva. A hajdani események és egyben az előadás központi figurája Bem apó volt, akit dr. Csikány Tamás emberi mivoltában is igyekezett bemutatni.
– Bem apó Erdélyben vállalt fő szerepet a katonai események vezetésében és ezt, mint ahogy ezt a történelemkönyvekből tudjuk, igen sikeresen tette, hiszen az ő nevéhez fűződik Erdély felszabadítása – fogalmazott az előadó. Természetesen minden ilyen siker mögött nagyon sok munka van, sok embernek a munkája. Sok kétség, jó és rossz döntések sora. Bem apó pedig ott állt mindezek mögött, előtt, benne az események sodrában, igazi hadvezérként. – Józef Bemet a 19. század Európájában úgy ismerik, mint aki mindenütt ott van, ahol a népek szabadságáért valamit tenni lehet. A lengyel szabadságharc után Európa különböző csataterein fordult meg, Portugáliában, a bécsi forradalomban és onnan jött Magyarországra, ahol a magyar politikai vezetés nyilván nagyon örült annak, hogy egy tapasztalt tábornokot nyert. Bem apó sajátos figura volt, nem hiába vívta ki magának ezt a tekintélyt itt Európa-szerte. Sokszor rendkívül radikális megoldásokat mutat föl, amivel hatalmas sikereket arat, de ehhez szükség volt arra is, hogy mögötte ott álljon nemcsak Erdély, hanem még Magyarországnak is a hadipari kapacitása, az utánpótlásai, hiszen ezek a gyors hadjáratok nagyon sok emberáldozattal jártak – fogalmazott dr. Csikány Tamás. Előadása során Bem apó emberi vonásait is megismertette hallgatóságával. Bemet nemcsak a katonái, hanem a környezete is tisztelte. Elsősorban azért, mert kiszámítható és világos volt, pontosan tudhatta mindenki, hogy miért jár büntetés, miért jár dicséret, a katonák biztosan tudták azt, hogy meg fogják kapni a zsoldjukat, az illetményüket, az élelmüket, és ez óriási dolog. Ha a katona érzi, hogy a parancsnoka mindig ura a helyzetnek, akkor nyilván szívesebben, bátrabban követi őt a legkritikusabb helyzetekben is. Ezeket a vonásokat az események menetében nagyon jól lehet érzékelni. – Szerencsére nagyon sok visszaemlékező munkája is rendelkezésünkre áll. Tehát Bem apóhoz egészen közel tudunk jutni. Tudjuk, hogy mik voltak az étkezési szokásai, hogy mennyire nem tudott lovagolni, hogy mennyire szeretett meleg vízben fürdeni, hogy az élelmezés amennyire fontos volt a katonái számára, annyira szerényen táplálkozott ő maga, hiszen egy köménymaglevessel hetekig elvolt – derült ki az előadásból. Mindezek olyan személyes dolgok, amik kimaradnak a történelemkönyvekből, de fontosak, mert az ilyen nagy hősök képletesen és a valóságban is egyfajta piedesztálon állnak, távolinak érezzük őket magunktól. Holott ugyanolyan emberek, mint mi, csak egy történelmi helyzetben fölvállaltak egy szerepet és azt a legjobb tudásuk szerint teljesítették. Alárendelve saját boldogságukat, szabadságukat, karrierjüket, annak az ügynek a szolgálatában álltak, ami végül is egy olyan szabadságharcot eredményezett itt, Magyarországon, melyre méltán büszkék lehetünk az egész világ előtt – foglalta össze előadásának üzenetét dr. Csikány Tamás.
A dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum nagytermében összegyűlt népes közönség érdeklődéssel hallgatta mindkét előadást. Kun Gazda Kinga Viola nőszervezeti elnök, házigazdaként köszönetet mondott mindenkinek, akinek szerepe volt a márciusi könyvtári est megszervezésében. Elsősorban természetesen az előadókat illette köszönet, majd Demeter László baróti muzeológust, aki a székely–szórvány kapcsolat keretében lehetőséget teremtett ezen előadások megtartására. Köszönet illette továbbá Kun-Gazda Gergelyt is, aki Hunyad megyei kapcsolattartóként ápolja a székely–szórvány együttműködést. És külön hála a magyar rendezvényeket állandó jelleggel támogató Corvin Kiadónak, valamint a magyar iskolaközpont vezetőségének, akik mindig teret biztosítanak a különböző kulturális rendezvényeknek – zárta köszönőszavait a nőszervezet elnöke.
Nyugati Jelen (Arad)
2015. március 20.
Jól fizető állásokat hiányolnak Szentgyörgyön
Öt évvel ezelőtt az jelentett gondot Sepsiszentgyörgyön, hogy nem volt elég munkahely, jelenleg pedig inkább az, hogy nincsenek jól fizetett állások – fogalmazta meg csütörtöki sajtótájékoztatóján Antal Árpád. A székelyföldi város polgármestere kifejtette, az év közepére olyan szakaszba ér a szépmezői ipari park kiépítése, hogy már telkekre lebontva tudnak egyeztetni a potenciális befektetőkkel.
Érdeklődők máris vannak, az önkormányzat stratégiája pedig az, hogy nem egy nagycégnek, hanem 8-10 kisebb beruházónak adna helyet. „Most eljutottunk oda, hogy vannak állások a városban, csak a svéd Autoliv kormánykerekeket gyártó vállalat 1700 személyt foglalkoztat. Inkább az a cél, hogy jobban megfizetett munkahelyek létesüljenek” – fogalmazta meg az elöljáró.
Szerinte a nagycégek esetében előfordulhat, hogy egyeztetnek egymás között a bérekről, a kisebbek viszont általában nem szalagmunkát, ezért jobb javadalmazást kínálnak. „Azért is kockázatos a nagycég, mert ha valami történik a vállalattal, elmegy, bezár, egyszerre 500–600 ember kerül az utcára, és ugyanennyi család megélhetése kerül veszélybe, míg 70-80 munkahelyet könnyebb pótolni” – vallja a polgármester.
Nem olyan könnyű azonban a kisebbeknek nagy fizetéseket biztosítani. Kelemen Tibor, a Kovászna megyei munkaerő-elhelyező ügynökség vezetője például arra hívja fel a figyelmet, hogy a háromszéki kis- és közepes vállalkozások vezetői arra panaszkodnak, hogy nem tudják bevállalni a minimálbér-növekedést.
„Ha a tervek szerint júliustól legkevesebb bruttó 1050 lejre nő a minimálbér, átszervezésekre lehet számítani, a vállalkozók kénytelenek lesznek csökkenteni az alkalmazottak számát, hogy elkerüljék a csődöt” – kongatta meg Kelemen a vészharangot. Az igazgató szerint egyébként már most is gondot jelent a bérek biztosítása, ám ha a fizetésalapot növelni kell, akkor terjeszkedniük kellene, új piacokra betörni, de erre kevés esélyt látnak.
„A multinacionális cégeket nem zavarja a kötelező béremelkedés, és a külföldi piacra dolgozó kisebb számítástechnikai cégek is biztosítani tudják az emelt fizetéseket, ám a többiek aggódnak” – mutatott rá Kelemen. A szakember egyúttal arra is kitért, hogy az elmúlt év végéhez viszonyítva enyhén növekedett a háromszéki átlagbér, a bruttó havi 1350 lejről 1482 lejre, ez a minimálbér emelkedésével is magyarázható, hiszen januártól ez 950 lej lett, és a Kovászna megyei munkavállalók jelentős része a törvény által megszabott legkevesebb fizetésért dolgozik.
Kelemen ugyanakkor egy jó hírrel is szolgált: újabb befektető érdeklődött az ügynökségnél: gyógyszercsomagoló kisüzemet létesítenének, és 50 személyt alkalmaznának.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)
Öt évvel ezelőtt az jelentett gondot Sepsiszentgyörgyön, hogy nem volt elég munkahely, jelenleg pedig inkább az, hogy nincsenek jól fizetett állások – fogalmazta meg csütörtöki sajtótájékoztatóján Antal Árpád. A székelyföldi város polgármestere kifejtette, az év közepére olyan szakaszba ér a szépmezői ipari park kiépítése, hogy már telkekre lebontva tudnak egyeztetni a potenciális befektetőkkel.
Érdeklődők máris vannak, az önkormányzat stratégiája pedig az, hogy nem egy nagycégnek, hanem 8-10 kisebb beruházónak adna helyet. „Most eljutottunk oda, hogy vannak állások a városban, csak a svéd Autoliv kormánykerekeket gyártó vállalat 1700 személyt foglalkoztat. Inkább az a cél, hogy jobban megfizetett munkahelyek létesüljenek” – fogalmazta meg az elöljáró.
Szerinte a nagycégek esetében előfordulhat, hogy egyeztetnek egymás között a bérekről, a kisebbek viszont általában nem szalagmunkát, ezért jobb javadalmazást kínálnak. „Azért is kockázatos a nagycég, mert ha valami történik a vállalattal, elmegy, bezár, egyszerre 500–600 ember kerül az utcára, és ugyanennyi család megélhetése kerül veszélybe, míg 70-80 munkahelyet könnyebb pótolni” – vallja a polgármester.
Nem olyan könnyű azonban a kisebbeknek nagy fizetéseket biztosítani. Kelemen Tibor, a Kovászna megyei munkaerő-elhelyező ügynökség vezetője például arra hívja fel a figyelmet, hogy a háromszéki kis- és közepes vállalkozások vezetői arra panaszkodnak, hogy nem tudják bevállalni a minimálbér-növekedést.
„Ha a tervek szerint júliustól legkevesebb bruttó 1050 lejre nő a minimálbér, átszervezésekre lehet számítani, a vállalkozók kénytelenek lesznek csökkenteni az alkalmazottak számát, hogy elkerüljék a csődöt” – kongatta meg Kelemen a vészharangot. Az igazgató szerint egyébként már most is gondot jelent a bérek biztosítása, ám ha a fizetésalapot növelni kell, akkor terjeszkedniük kellene, új piacokra betörni, de erre kevés esélyt látnak.
„A multinacionális cégeket nem zavarja a kötelező béremelkedés, és a külföldi piacra dolgozó kisebb számítástechnikai cégek is biztosítani tudják az emelt fizetéseket, ám a többiek aggódnak” – mutatott rá Kelemen. A szakember egyúttal arra is kitért, hogy az elmúlt év végéhez viszonyítva enyhén növekedett a háromszéki átlagbér, a bruttó havi 1350 lejről 1482 lejre, ez a minimálbér emelkedésével is magyarázható, hiszen januártól ez 950 lej lett, és a Kovászna megyei munkavállalók jelentős része a törvény által megszabott legkevesebb fizetésért dolgozik.
Kelemen ugyanakkor egy jó hírrel is szolgált: újabb befektető érdeklődött az ügynökségnél: gyógyszercsomagoló kisüzemet létesítenének, és 50 személyt alkalmaznának.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)
2015. március 21.
Marosvásárhely márciusa (Visszajátszás a huszonötödik évfordulón)
Lelkemben és tudatomban 1990. március 19-e, 20-a sebei az idő múlásával sem hegednek! Tényeket közlök – történész alapfoglalkozásom is erre kötelez.
Dr. Demény Lajos akadémikus, akkori oktatásügyi miniszterhelyettes a következőket írta: „Akkor a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceum önállósítása körüli vita országos méretűvé terebélyesedett.
(Demény Lajost Ion Iliescu ideiglenes államelnöknek Tőkés László, Domokos Géza és Király Károly 1990. február 1-jén javasolta oktatási miniszterhelyettesnek az azonnali hatállyal menesztett Pálfalvi Attila egyetemi tanár helyébe – szerz. megj.) Sikerült rávennem Mihai Şora miniszter urat, hogy miniszteri rendelettel saját aláírásával rendelje el a marosvásárhelyi Bolyai Líceum önállósulását. Mi több, sikerült rávennem, hogy döntését a televízió magyar adásában indokolja meg. Minden erőfeszítésünk ellenére fellépésünk nem sikerült. Marosvásárhelyen a miniszteri rendelet végrehajtási napjára, 1990. február 6-ára időzítették (és be kell ismernem, kitűnő szervezésben és óriási erőbedobással) a Vatra Românească alakuló gyűlését a helyi sportcsarnokban. Az utcára vitték a román diákok és egyetemi hallgatók ezreit, a volt titkosszolgálat és a hadsereg bizonyos tisztjeinek szervezése alatt. Ugyancsak február 6-án – nem Ion Iliescu és Petre Roman kormányfő tudta nélkül – a KözOktatási Minisztérium egész vezetőségét rendkívüli és minden normális működési szabályt megszegő módon Drăgănescu miniszterelnök-helyetteshez rendelték. Ott állottunk a már annyiszor említett Gheorghe Manole (orvosdoktor, Ion Iliescu államfő kabinetfőnöke – szerz. megj.) által bevezetett és Marosvásárhelyről érkezett mintegy negyven személyből álló vatrás csoport előtt, amelyet egy Sabău nevezetű egyén vezetett.” Az öt órán át tartó támadássorozat végén – amikor Mihai Şora minisztert haza- és nemzetárulónak nevezték – Demény Lajos miniszterhelyettes megkérdezte: a marosvásárhelyi csoport kiket képvisel, kiktől van megbízatásuk? A Sabău Pop-Ioan vezette csoport képtelen állításaira kérte a gyűlés felfüggesztését, a románra fordított, a kolozsvári Szabadság napilapban megjelent, állítólag románellenes cikk eredetijének bemutatását és egy kívülálló, semleges tolmács azonnali behívását. Kiderült: a marosvásárhelyi tiltakozócsoportot Gheorghe Manole, Ion Iliescu államfő kabinetfőnöke készítette fel, amikor a kolozsvári Szabadság gyalázott számát az asztalra tették, abban semmi nem volt mindabból a „románellenességből”, amelyről a marosvásárhelyi csoport olyan vehemensen beszélt. A marosvásárhelyi magyarellenes pogrom kidolgozói – írja visszaemlékezésében dr. Demény Lajos kiváló történész, volt oktatásügyi miniszterhelyettes – taktikát változtattak: negyedik miniszterhelyettesnek kinevezték a kétes jellemű Hans Otto Stampot: „A szebeni szász szociológus szűkebb körökben ismert volt, mint olyan, aki a Securitatéval és a nyugatnémet kontrainformációs szervekkel egyidejűleg együttműködött.” Birtokomban Mihai Şora irodalomtörténész, oktatásügyi miniszter távirata Marosvásárhelyre, amelyben elrendeli a Bolyai Farkas Gimnázium – a volt, lassan 500 éves Református Kollégium – magyar tannyelvű oktatási intézménnyé való átalakítását. 1989. december 21-étől – amikor az alig tizennégy éves kisfiamat elvittem a Ceauşescu-rendszer ellen tüntetni – Marosvásárhely, Maros megye legújabb kori történéseinek krónikása voltam és maradtam. Az akkor szerzett gyomorfekélytől azóta sem sikerült megszabadulnom! Az 1990. február 10-ei százezres könyves-gyertyás marosvásárhelyi felvonulásról külön tanulmányt írtam, hiszen a románokat – ahogyan Cristopher Dodd szenátor írta – valósággal sokkolta: tudtak arról, hogy elenyésző számban vannak ugyan magyarok, de február 10-én hirtelen, a föld alól Marosvásárhely utcáin megjelent százezer méltóságteljesen tüntető magyar! A könyves-gyertyás tüntetés után – végső kétségbeesésben – pontosan felmértem: párbeszédet kell kezdeményezni Marosvásárhely román lakosságával! Sajtótörténeti kuriózum, hogy 1990. február közepén megjelent szerkesztésemben az egyetlen lapszámot megért, gyönyörű kiadásban, tördelésben az olvasók asztalára eljuttatott, Dialog címet viselő folyóirat, amely vezércikként a Dialogare necesse est! mottót tűzte zászlajára. Később Egy lap tündöklése és bukása című tanulmányomban vázoltam: a marosvásárhelyi nyomda román nyomdamestere „véletlenül” hogyan ejtett kalapácsot a már kiszedett laptükörre. Ma már azt is tudom: minden olyan próbálkozás, mely az erdélyi magyarság jogsérelmeit, követeléseit, a jövővel kapcsolatos elképzeléseit román nyelven eljuttatni kívánja a többségi román nemzethez, eleve kudarcra van ítélve! Egyszerűen nem hisznek a kísérletezőnek! Az első pillanattól kezdve, 1990. március 6-ától A Hét szerkesztőjeként minden nap jelen voltam az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar diákjainak ülősztrájkján. Én kalauzoltam a Fekete Doboz munkatársait, amikor felvételeket készítettek a sztrájkoló diákokról. Egyedi felvételek készültek! Negyedszázad eltelte után is pontosan emlékszem: talán soha nem lesznek olyan kiváló magyar orvos- és gyógyszerész hallgatói az egyetemnek, mint akikkel 1990. március elején örök barátságot kötöttem! Mivel ismertem a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem történetét, már-már törvényszerű volt, hogy 1990. március 19-én délután a Maros megyei RMDSZ engem „delegált”, hogy részt vegyek az N. S. Dumitru és Verestóy Attila vezette parlamenti küldöttség és az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem román–magyar küldöttsége közötti „tárgyaláson”. Az idézőjel nem véletlen: a megegyezés szerint 1990. március 19-én délután négy órakor a román és a magyar tagozat két-két tanárának, illetve két-két diákjának kellett volna tárgyalnia a parlamenti küldöttséggel. A magyar diákok, tanárok betartották a megegyezést, a románok nem! Amikor délután négy órakor megérkeztem az OGYI épületébe, síri csend fogadott. Teljesen gyanútlanul beléptem az egyetemi szenátus tanácstermébe. Szembe találtam magam a román tagozat teljes tanári karával – akik még a családtagjaikat is meghívták! –, nagy részük részeg volt, és másfél órán át suhogó egyedül vitatkoztam, érveltem a magyar nyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem létjogosultsága mellett. Közben filmfelvétel is készült, mindegyre az arcomba világítottak!
Megvallom: úgy éreztem magam, mint Szibériában vagy a Duna-delta megsemmisítő munkatáboraiban érezhették magukat a politikai elítéltek. Ha eltűnök, senki sem fogja tudni, hol vagyok! Amikor a szenátus tanácstermébe beléptem, egy műanyag zacskóban a diktafont bekapcsoltam. Olyan üvöltés, az emberi mivoltukból kivetkőzött egyetemi tanárok hangzavara fogadott, hogy a legnagyobb szakértők sem tudják kiszűrni az ellenem, illetve az erdélyi magyarság ellen irányuló vádaskodásokat. Azok a román egyetemi tanárok, kiváló sebészek, akik magyar professzoroktól tanulták a medicinát, olyan mélységekbe zuhantak, mintha puszta fizikai létük is veszélybe sodródna, ha megalakulna a magyar tannyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem. Huszonöt évi kutatás után joggal állíthatom: a magyar tannyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem fokozatos elsorvasztását, majd végleges felszámolását az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc vérbefojtásának ürügyén határozták el a legfelsőbb párt- és államvezetés szintjén, és ehhez a stratégiához foggal és körömmel ragaszkodnak! A véglegesítés szakaszában lévő, A Bolyai Tudományegyetem pere című, ezeroldalas kötetemben részletesen taglalom: 1962-től kezdődően hogyan katapultáltak a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetbe sztárnak kikiáltott román tanárokat, köztük a később Nicolae Ceauşescu kedvencének számító Dr. Pop D. Popa szívsebészt. A mi drámánk: a román nacionálkommunista kurzus felerősödésében támogatókra találtak a magyar nyelvű oktatás elsorvasztásában. Hadd ne említsek nevet: volt olyan rektora a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetnek, aki azért nem ment el a református papként szolgáló apja temetésére, nehogy klerikalizmussal vádolják.
Ma már vallom: volt egyfajta tudatosság abban, hogy a romániai román és magyar értelmiségi elit legkiválóbbjai számára – köztük Mircea Dinescu, Smaranda Enache – 1990. március 19-én és 20-án Budapesten szerveztek kerekasztalt! A Maros megyei RMDSZ – úgymond – vezetőség nélkül maradt. A 24 tagú megyei elnökségből mindössze öten álltunk a vártán: Borbély László, Kincses Előd, Szepessy László, Czire Dénes és alulírott. Téves minden olyan állítás, amely szerint március 20-án a hatalmas felháborodás – úgyszólván – elsöpörte a magyar elit minden próbálkozását! Állandó telefonkapcsolatban álltunk a vidéki RMDSZ-szervezetekkel! Alulírott délelőtt tizenegy órakor a marosvásárhelyi rádióstúdió magyar nyelvű adásában külön felhívásban kérte: a magyarok ne üljenek fel a provokációnak, a főtéren ne reagáljanak a román szélsőségesek támadásaira. Azt is megfogalmaztam: soha nem lehet lemosni azt a szégyent, hogy a 20. század egyik nagy magyar írójának, Sütő Andrásnak leitatott és félrevezetett románok verték ki az egyik szemét. Ott voltam a március 20-ai „interetnikus összecsapás” – ahogyan sajnálatosan aposztrofálják az akkor történteket – minden fontos mozzanatánál. Bárhogy magyarázzák: 1990. március 20-a az erdélyi magyarság egyik nagy győzelme! Sem a Görgény-völgyi, sem a mezőségi román lakosságot többé Marosvásárhelyre különböző magyarellenes ürügyekkel behozni nem lehet! Krónikásként és nem harcosként láttam, amint a kétségbeesett marosvásárhelyi magyarok másodpercek alatt puszta kezükkel széttörték a főtéri padokat és szembeszálltak a támadókkal, megfordítva a reménytelennek látszó csata kimenetelét. Magassarkú cipőben megjelenő csinos magyar nő valahogyan lapáthoz jutott és úgy vágta képen a rá támadót, hogy az soha nem felejti el!
Lassan már 25 éves megválaszolhatatlannak tűnő kérdés: miért sikerült a Görgény-völgyi, mezőségi románokat a magyarok ellen hergelni? Azért, mert egy 1849-es, az osztrák császárnak, Ferencz Józsefnek is eljuttatott jelentés szerint Görgényhodák, Libánfalva, Mezőpagocsa azon falvak közé tartozik, amelyeket – állítólag – a magyar forradalmárok földig romboltak, és részesei voltak a senki által nem bizonyított 40 ezer román áldozatnak. Holott az 1850. évi népszámlálás az említett településeken nemhogy veszteséget, hanem szaporulatot regisztrált!
1994. február 1-jétől a Román Televízió magyar adásának szerkesztőjeként minden esztendőben dokumentumfilmet készítettem a fekete március egy-egy kevésbé ismert fejezetéről. Megszólaltattam a Görgény-völgyéből Marosvásárhelyre tartó románok által halálra gázolt, háromgyermekes sáromberki Gémes István özvegyét, gyerekeit, az ugyancsak halálra gázolt nagyernyei Csupor István hozzátartozóit, a teremújfalusi Kiss Zoltán özvegyét – aki akkor lelte halálát, amikor 1990. március 20-án a Marosvásárhely főterén tüntető tömegen átszáguldó teherautó megállt az alsó, egykor görög katolikus, ma ortodox templom lépcsőjén. Megszólaltattam a marosszentgyörgyi roma származású Tóth Árpád özvegyét, akinek férjét az 1990. március 20-át követő magyarellenes retorzió idején a dübörgő tank hernyótalpa elé fektették.
Lányommal, Tófalvi Zselykével közösen megírtuk a tíz év börtönbüntetésre ítélt Cseresznyés Pál igazi drámáját Marosvásárhely márciusi mártírja címmel. Ott voltam a marosvásárhelyi törvényszéken, amikor Cseresznyés Pál ügyének tárgyalásakor bennünket, a teremben ülőket másfél órára bezártak, hogy a vád tanúja szabadon kószáljon Marosvásárhelyen, és elhozza az állítólagos tanút, aki Cseresznyés Pál bűnösségét igazolja. Tanúja voltam és vagyok Cseresznyés Pál lecsúszásának, de álljon elő bárki, aki annyi verés és megalázás után nem nyúl a pohár után. Mihailă Cofariu éppúgy áldozat, mint Cseresznyés. Koczka György tévés szerkesztő barátomnak bevallotta: az ortodox pópa figyelmeztette őket, hogy Marosvásárhelyre kell menniük a magyarokat megleckéztetni! Mihailă Cofariu – bárhogyan próbálja a román média fényesre csiszolni emlékezetét, valójában fejszével, rönkhúzó csákánnyal (capinával!) magyart ölni jött Marosvásárhely főterére, nem angyalként ereszkedett alá. Tudom, ha erőm, energiám engedi, megírom Marosvásárhely fekete márciusának az eddigi forrásoktól eltérő történetét.
Mindezt azért is írom, mert a következő „frontváros”: Sepsiszentgyörgy! Igen, a következő frontvárosnak Sepsiszentgyörgyöt szemelték ki, és következik Csíkszereda, a „kört” bezárja Székelyudvarhely. Szerencsére Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere ennek tudatában van. Az ő szavait idézem: „Van erről egy elméletem. Eszerint a román nemzetállam-építő rendszer változatlanul dolgozik, csak más eszközökkel, mint 1989 előtt, és lassabban képes eredményeket felmutatni. Korábban pártdöntés alapján egy-kettőre megépítették az etnikai arányok megváltoztatását is jelentős mértékben célzó ipari létesítményeket, illetve végrehajtották az ezekhez kötött nagy lakosságbetelepítéseket, ami a regionális tudat kiölését is célozta, hiszen az erdélyi románokat is szétszórták az országban. Az elmúlt 25 esztendőben e tevékenység két nagy sikert tudhat magáénak: magához ragadta Marosvásárhely irányítását, illetve az emberek tudatában egyre hatékonyabban leválasztotta Maros megyét Székelyföldről. A folyamatban nyilvánvalóan elsősorban Sepsiszentgyörgy, másodsorban Háromszék gyengítése a következő célpont, ebben az összefüggésben talán érthető, miért vagyok éppen én a célpont.” (Csinta Samu: Jövőkép az aknafedő mögül – Interjú Antal Árpáddal. erdely.ma/publicisztika.php?id=180784, 2015. február 2. ) Akinek illúziói vannak azzal kapcsolatosan, hogy Románia önszántából területi autonómiát biztosít Székelyföldnek, nagyon téved! Románia csak nemzetközi nyomásra hajlandó hasonló gesztusokra. Ahogyan az történt 1940. augusztus 30-án a második bécsi döntéskor, vagy Besszarábia Szovjetunióhoz való annektálásakor. Mindezek ellenére vagy mindezek mellett: Székelyföld autonómiájának kérdését minden lehetséges alkalomkor a nemzetközi közvélemény tudomására kell hozni! Támaszunk a kiváló fiatal történészgárda, akiket holmi „nyári mesékkel” nem lehet megvezetni! Az erdélyi magyarság feladata: minden információs csatornán kiépíteni a kapcsolatokat a fiatal román történész nemzedékkel. Így kap „történelmi hátszelet” huszonöt évvel ezelőtti marosvásárhelyi megemlékezésem is!
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Lelkemben és tudatomban 1990. március 19-e, 20-a sebei az idő múlásával sem hegednek! Tényeket közlök – történész alapfoglalkozásom is erre kötelez.
Dr. Demény Lajos akadémikus, akkori oktatásügyi miniszterhelyettes a következőket írta: „Akkor a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceum önállósítása körüli vita országos méretűvé terebélyesedett.
(Demény Lajost Ion Iliescu ideiglenes államelnöknek Tőkés László, Domokos Géza és Király Károly 1990. február 1-jén javasolta oktatási miniszterhelyettesnek az azonnali hatállyal menesztett Pálfalvi Attila egyetemi tanár helyébe – szerz. megj.) Sikerült rávennem Mihai Şora miniszter urat, hogy miniszteri rendelettel saját aláírásával rendelje el a marosvásárhelyi Bolyai Líceum önállósulását. Mi több, sikerült rávennem, hogy döntését a televízió magyar adásában indokolja meg. Minden erőfeszítésünk ellenére fellépésünk nem sikerült. Marosvásárhelyen a miniszteri rendelet végrehajtási napjára, 1990. február 6-ára időzítették (és be kell ismernem, kitűnő szervezésben és óriási erőbedobással) a Vatra Românească alakuló gyűlését a helyi sportcsarnokban. Az utcára vitték a román diákok és egyetemi hallgatók ezreit, a volt titkosszolgálat és a hadsereg bizonyos tisztjeinek szervezése alatt. Ugyancsak február 6-án – nem Ion Iliescu és Petre Roman kormányfő tudta nélkül – a KözOktatási Minisztérium egész vezetőségét rendkívüli és minden normális működési szabályt megszegő módon Drăgănescu miniszterelnök-helyetteshez rendelték. Ott állottunk a már annyiszor említett Gheorghe Manole (orvosdoktor, Ion Iliescu államfő kabinetfőnöke – szerz. megj.) által bevezetett és Marosvásárhelyről érkezett mintegy negyven személyből álló vatrás csoport előtt, amelyet egy Sabău nevezetű egyén vezetett.” Az öt órán át tartó támadássorozat végén – amikor Mihai Şora minisztert haza- és nemzetárulónak nevezték – Demény Lajos miniszterhelyettes megkérdezte: a marosvásárhelyi csoport kiket képvisel, kiktől van megbízatásuk? A Sabău Pop-Ioan vezette csoport képtelen állításaira kérte a gyűlés felfüggesztését, a románra fordított, a kolozsvári Szabadság napilapban megjelent, állítólag románellenes cikk eredetijének bemutatását és egy kívülálló, semleges tolmács azonnali behívását. Kiderült: a marosvásárhelyi tiltakozócsoportot Gheorghe Manole, Ion Iliescu államfő kabinetfőnöke készítette fel, amikor a kolozsvári Szabadság gyalázott számát az asztalra tették, abban semmi nem volt mindabból a „románellenességből”, amelyről a marosvásárhelyi csoport olyan vehemensen beszélt. A marosvásárhelyi magyarellenes pogrom kidolgozói – írja visszaemlékezésében dr. Demény Lajos kiváló történész, volt oktatásügyi miniszterhelyettes – taktikát változtattak: negyedik miniszterhelyettesnek kinevezték a kétes jellemű Hans Otto Stampot: „A szebeni szász szociológus szűkebb körökben ismert volt, mint olyan, aki a Securitatéval és a nyugatnémet kontrainformációs szervekkel egyidejűleg együttműködött.” Birtokomban Mihai Şora irodalomtörténész, oktatásügyi miniszter távirata Marosvásárhelyre, amelyben elrendeli a Bolyai Farkas Gimnázium – a volt, lassan 500 éves Református Kollégium – magyar tannyelvű oktatási intézménnyé való átalakítását. 1989. december 21-étől – amikor az alig tizennégy éves kisfiamat elvittem a Ceauşescu-rendszer ellen tüntetni – Marosvásárhely, Maros megye legújabb kori történéseinek krónikása voltam és maradtam. Az akkor szerzett gyomorfekélytől azóta sem sikerült megszabadulnom! Az 1990. február 10-ei százezres könyves-gyertyás marosvásárhelyi felvonulásról külön tanulmányt írtam, hiszen a románokat – ahogyan Cristopher Dodd szenátor írta – valósággal sokkolta: tudtak arról, hogy elenyésző számban vannak ugyan magyarok, de február 10-én hirtelen, a föld alól Marosvásárhely utcáin megjelent százezer méltóságteljesen tüntető magyar! A könyves-gyertyás tüntetés után – végső kétségbeesésben – pontosan felmértem: párbeszédet kell kezdeményezni Marosvásárhely román lakosságával! Sajtótörténeti kuriózum, hogy 1990. február közepén megjelent szerkesztésemben az egyetlen lapszámot megért, gyönyörű kiadásban, tördelésben az olvasók asztalára eljuttatott, Dialog címet viselő folyóirat, amely vezércikként a Dialogare necesse est! mottót tűzte zászlajára. Később Egy lap tündöklése és bukása című tanulmányomban vázoltam: a marosvásárhelyi nyomda román nyomdamestere „véletlenül” hogyan ejtett kalapácsot a már kiszedett laptükörre. Ma már azt is tudom: minden olyan próbálkozás, mely az erdélyi magyarság jogsérelmeit, követeléseit, a jövővel kapcsolatos elképzeléseit román nyelven eljuttatni kívánja a többségi román nemzethez, eleve kudarcra van ítélve! Egyszerűen nem hisznek a kísérletezőnek! Az első pillanattól kezdve, 1990. március 6-ától A Hét szerkesztőjeként minden nap jelen voltam az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar diákjainak ülősztrájkján. Én kalauzoltam a Fekete Doboz munkatársait, amikor felvételeket készítettek a sztrájkoló diákokról. Egyedi felvételek készültek! Negyedszázad eltelte után is pontosan emlékszem: talán soha nem lesznek olyan kiváló magyar orvos- és gyógyszerész hallgatói az egyetemnek, mint akikkel 1990. március elején örök barátságot kötöttem! Mivel ismertem a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem történetét, már-már törvényszerű volt, hogy 1990. március 19-én délután a Maros megyei RMDSZ engem „delegált”, hogy részt vegyek az N. S. Dumitru és Verestóy Attila vezette parlamenti küldöttség és az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem román–magyar küldöttsége közötti „tárgyaláson”. Az idézőjel nem véletlen: a megegyezés szerint 1990. március 19-én délután négy órakor a román és a magyar tagozat két-két tanárának, illetve két-két diákjának kellett volna tárgyalnia a parlamenti küldöttséggel. A magyar diákok, tanárok betartották a megegyezést, a románok nem! Amikor délután négy órakor megérkeztem az OGYI épületébe, síri csend fogadott. Teljesen gyanútlanul beléptem az egyetemi szenátus tanácstermébe. Szembe találtam magam a román tagozat teljes tanári karával – akik még a családtagjaikat is meghívták! –, nagy részük részeg volt, és másfél órán át suhogó egyedül vitatkoztam, érveltem a magyar nyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem létjogosultsága mellett. Közben filmfelvétel is készült, mindegyre az arcomba világítottak!
Megvallom: úgy éreztem magam, mint Szibériában vagy a Duna-delta megsemmisítő munkatáboraiban érezhették magukat a politikai elítéltek. Ha eltűnök, senki sem fogja tudni, hol vagyok! Amikor a szenátus tanácstermébe beléptem, egy műanyag zacskóban a diktafont bekapcsoltam. Olyan üvöltés, az emberi mivoltukból kivetkőzött egyetemi tanárok hangzavara fogadott, hogy a legnagyobb szakértők sem tudják kiszűrni az ellenem, illetve az erdélyi magyarság ellen irányuló vádaskodásokat. Azok a román egyetemi tanárok, kiváló sebészek, akik magyar professzoroktól tanulták a medicinát, olyan mélységekbe zuhantak, mintha puszta fizikai létük is veszélybe sodródna, ha megalakulna a magyar tannyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem. Huszonöt évi kutatás után joggal állíthatom: a magyar tannyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem fokozatos elsorvasztását, majd végleges felszámolását az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc vérbefojtásának ürügyén határozták el a legfelsőbb párt- és államvezetés szintjén, és ehhez a stratégiához foggal és körömmel ragaszkodnak! A véglegesítés szakaszában lévő, A Bolyai Tudományegyetem pere című, ezeroldalas kötetemben részletesen taglalom: 1962-től kezdődően hogyan katapultáltak a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetbe sztárnak kikiáltott román tanárokat, köztük a később Nicolae Ceauşescu kedvencének számító Dr. Pop D. Popa szívsebészt. A mi drámánk: a román nacionálkommunista kurzus felerősödésében támogatókra találtak a magyar nyelvű oktatás elsorvasztásában. Hadd ne említsek nevet: volt olyan rektora a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetnek, aki azért nem ment el a református papként szolgáló apja temetésére, nehogy klerikalizmussal vádolják.
Ma már vallom: volt egyfajta tudatosság abban, hogy a romániai román és magyar értelmiségi elit legkiválóbbjai számára – köztük Mircea Dinescu, Smaranda Enache – 1990. március 19-én és 20-án Budapesten szerveztek kerekasztalt! A Maros megyei RMDSZ – úgymond – vezetőség nélkül maradt. A 24 tagú megyei elnökségből mindössze öten álltunk a vártán: Borbély László, Kincses Előd, Szepessy László, Czire Dénes és alulírott. Téves minden olyan állítás, amely szerint március 20-án a hatalmas felháborodás – úgyszólván – elsöpörte a magyar elit minden próbálkozását! Állandó telefonkapcsolatban álltunk a vidéki RMDSZ-szervezetekkel! Alulírott délelőtt tizenegy órakor a marosvásárhelyi rádióstúdió magyar nyelvű adásában külön felhívásban kérte: a magyarok ne üljenek fel a provokációnak, a főtéren ne reagáljanak a román szélsőségesek támadásaira. Azt is megfogalmaztam: soha nem lehet lemosni azt a szégyent, hogy a 20. század egyik nagy magyar írójának, Sütő Andrásnak leitatott és félrevezetett románok verték ki az egyik szemét. Ott voltam a március 20-ai „interetnikus összecsapás” – ahogyan sajnálatosan aposztrofálják az akkor történteket – minden fontos mozzanatánál. Bárhogy magyarázzák: 1990. március 20-a az erdélyi magyarság egyik nagy győzelme! Sem a Görgény-völgyi, sem a mezőségi román lakosságot többé Marosvásárhelyre különböző magyarellenes ürügyekkel behozni nem lehet! Krónikásként és nem harcosként láttam, amint a kétségbeesett marosvásárhelyi magyarok másodpercek alatt puszta kezükkel széttörték a főtéri padokat és szembeszálltak a támadókkal, megfordítva a reménytelennek látszó csata kimenetelét. Magassarkú cipőben megjelenő csinos magyar nő valahogyan lapáthoz jutott és úgy vágta képen a rá támadót, hogy az soha nem felejti el!
Lassan már 25 éves megválaszolhatatlannak tűnő kérdés: miért sikerült a Görgény-völgyi, mezőségi románokat a magyarok ellen hergelni? Azért, mert egy 1849-es, az osztrák császárnak, Ferencz Józsefnek is eljuttatott jelentés szerint Görgényhodák, Libánfalva, Mezőpagocsa azon falvak közé tartozik, amelyeket – állítólag – a magyar forradalmárok földig romboltak, és részesei voltak a senki által nem bizonyított 40 ezer román áldozatnak. Holott az 1850. évi népszámlálás az említett településeken nemhogy veszteséget, hanem szaporulatot regisztrált!
1994. február 1-jétől a Román Televízió magyar adásának szerkesztőjeként minden esztendőben dokumentumfilmet készítettem a fekete március egy-egy kevésbé ismert fejezetéről. Megszólaltattam a Görgény-völgyéből Marosvásárhelyre tartó románok által halálra gázolt, háromgyermekes sáromberki Gémes István özvegyét, gyerekeit, az ugyancsak halálra gázolt nagyernyei Csupor István hozzátartozóit, a teremújfalusi Kiss Zoltán özvegyét – aki akkor lelte halálát, amikor 1990. március 20-án a Marosvásárhely főterén tüntető tömegen átszáguldó teherautó megállt az alsó, egykor görög katolikus, ma ortodox templom lépcsőjén. Megszólaltattam a marosszentgyörgyi roma származású Tóth Árpád özvegyét, akinek férjét az 1990. március 20-át követő magyarellenes retorzió idején a dübörgő tank hernyótalpa elé fektették.
Lányommal, Tófalvi Zselykével közösen megírtuk a tíz év börtönbüntetésre ítélt Cseresznyés Pál igazi drámáját Marosvásárhely márciusi mártírja címmel. Ott voltam a marosvásárhelyi törvényszéken, amikor Cseresznyés Pál ügyének tárgyalásakor bennünket, a teremben ülőket másfél órára bezártak, hogy a vád tanúja szabadon kószáljon Marosvásárhelyen, és elhozza az állítólagos tanút, aki Cseresznyés Pál bűnösségét igazolja. Tanúja voltam és vagyok Cseresznyés Pál lecsúszásának, de álljon elő bárki, aki annyi verés és megalázás után nem nyúl a pohár után. Mihailă Cofariu éppúgy áldozat, mint Cseresznyés. Koczka György tévés szerkesztő barátomnak bevallotta: az ortodox pópa figyelmeztette őket, hogy Marosvásárhelyre kell menniük a magyarokat megleckéztetni! Mihailă Cofariu – bárhogyan próbálja a román média fényesre csiszolni emlékezetét, valójában fejszével, rönkhúzó csákánnyal (capinával!) magyart ölni jött Marosvásárhely főterére, nem angyalként ereszkedett alá. Tudom, ha erőm, energiám engedi, megírom Marosvásárhely fekete márciusának az eddigi forrásoktól eltérő történetét.
Mindezt azért is írom, mert a következő „frontváros”: Sepsiszentgyörgy! Igen, a következő frontvárosnak Sepsiszentgyörgyöt szemelték ki, és következik Csíkszereda, a „kört” bezárja Székelyudvarhely. Szerencsére Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere ennek tudatában van. Az ő szavait idézem: „Van erről egy elméletem. Eszerint a román nemzetállam-építő rendszer változatlanul dolgozik, csak más eszközökkel, mint 1989 előtt, és lassabban képes eredményeket felmutatni. Korábban pártdöntés alapján egy-kettőre megépítették az etnikai arányok megváltoztatását is jelentős mértékben célzó ipari létesítményeket, illetve végrehajtották az ezekhez kötött nagy lakosságbetelepítéseket, ami a regionális tudat kiölését is célozta, hiszen az erdélyi románokat is szétszórták az országban. Az elmúlt 25 esztendőben e tevékenység két nagy sikert tudhat magáénak: magához ragadta Marosvásárhely irányítását, illetve az emberek tudatában egyre hatékonyabban leválasztotta Maros megyét Székelyföldről. A folyamatban nyilvánvalóan elsősorban Sepsiszentgyörgy, másodsorban Háromszék gyengítése a következő célpont, ebben az összefüggésben talán érthető, miért vagyok éppen én a célpont.” (Csinta Samu: Jövőkép az aknafedő mögül – Interjú Antal Árpáddal. erdely.ma/publicisztika.php?id=180784, 2015. február 2. ) Akinek illúziói vannak azzal kapcsolatosan, hogy Románia önszántából területi autonómiát biztosít Székelyföldnek, nagyon téved! Románia csak nemzetközi nyomásra hajlandó hasonló gesztusokra. Ahogyan az történt 1940. augusztus 30-án a második bécsi döntéskor, vagy Besszarábia Szovjetunióhoz való annektálásakor. Mindezek ellenére vagy mindezek mellett: Székelyföld autonómiájának kérdését minden lehetséges alkalomkor a nemzetközi közvélemény tudomására kell hozni! Támaszunk a kiváló fiatal történészgárda, akiket holmi „nyári mesékkel” nem lehet megvezetni! Az erdélyi magyarság feladata: minden információs csatornán kiépíteni a kapcsolatokat a fiatal román történész nemzedékkel. Így kap „történelmi hátszelet” huszonöt évvel ezelőtti marosvásárhelyi megemlékezésem is!
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. március 24.
„Nem arról van szó, hogy én akarok-e valamit vagy sem” – Prefektus a zászlóperekről
A Kovászna megyei kormányhivatal által indított perekről, a március 10-i tiltakozó megemlékezés kapcsán kialakult visszás helyzetről nyilatkozott Háromszék ideiglenesen kinevezett prefektusa a Székely Hírmondónak. Sebastian Cucu többek között azt is elmondta, még nem döntött arról, hogy megpályázza-e a tisztséget, amennyiben a kormány versenyvizsgát hirdet a betöltésére.
Sebastian Cucut nem zavarja, hogy az elmúlt évek során Kovászna megye prefektusa elsősorban a perek által vált ismertté, és lapunknak úgy értékelte, hogy az intézményes keretek között jó az együttműködése a megyei és a helyi önkormányzatok vezetőivel. Arra viszont már nem adott egyértelmű választ, hogy folytatja-e a zászló- és a magyar feliratokra vonatkozó pereket.
– Nem célom az imázsépítés – jelentette ki a prefektus. – Nem arról van szó, hogy én akarok-e valamit vagy sem, hanem a törvény alkalmazásáról. Az intézmény lássa el feladatát, alkalmazza a törvényeket bármilyen tevékenységi területről is beszélünk, semmi több. Persze bírálatok több oldalról is jöhetnek, akkor is, ha teszel valamit, és akkor is, ha nem, de meglátásom szerint mindez csak másodlagos szempont.
Arról, hogy mi egy prefektus fő feladata – azon túl, hogy pereket indít akkor, amikor például egy újabb zászlót helyeznek ki – Sebastian Cucu úgy fogalmazott, elsősorban az egyensúly biztosítása a közigazgatásban. – Ha nem létezne egy hivatal, amely ellenőrizze az iratok törvényességét, akkor visszaélések történnének. (…) Persze ennek a közigazgatási gyámságnak a következményei több esetben a perek, és nem tisztem elemezni, hogy ez a közvéleményhez mily módon jut el. Másfelől, a prefektúra feladata a dekoncentrált intézmények irányítása is – húzta alá a kormánymegbízott. Arra a megállapításunkra, hogy a magyar közösség képviselői több ízben is felrótták, hogy bizonyos esetekben ezen ellenőrzés egyoldalú, és például azt kérték, hogy ugyanolyan szigorral felügyelje a prefektus a magyar nyelv használatát is, mint a románét, Sebastian Cucu azzal hárított, hogy ezek politikusi vélemények, ezért nem kommentálja. Rákérdeztünk arra is, hogy miért nem fogadta a Sepsiszéki Székely Tanács küldöttségét, hogy átadhassák a Székely Szabadság Napján elfogadott kérelmet?
– Nem utasítottam el a találkozást. Nem voltam az intézményben, más programom volt, de lehetett volna kérni a munkaprogramon belül egy időpontot a petíció átadására – fogalmazott a prefektus, majd pontosításunkra, hogy másnap sem fogadta a Székely Tanács képviselőjét, azt állította, senki sem kérte, hogy szóba álljon vele.
Azt is megtudtuk, hogy a prefektúra még nem továbbította a beadványt a kormányhoz, egyelőre még elemzik annak tartalmát.
Kiss Edit
Székely Hírmondó
Erdély.ma
A Kovászna megyei kormányhivatal által indított perekről, a március 10-i tiltakozó megemlékezés kapcsán kialakult visszás helyzetről nyilatkozott Háromszék ideiglenesen kinevezett prefektusa a Székely Hírmondónak. Sebastian Cucu többek között azt is elmondta, még nem döntött arról, hogy megpályázza-e a tisztséget, amennyiben a kormány versenyvizsgát hirdet a betöltésére.
Sebastian Cucut nem zavarja, hogy az elmúlt évek során Kovászna megye prefektusa elsősorban a perek által vált ismertté, és lapunknak úgy értékelte, hogy az intézményes keretek között jó az együttműködése a megyei és a helyi önkormányzatok vezetőivel. Arra viszont már nem adott egyértelmű választ, hogy folytatja-e a zászló- és a magyar feliratokra vonatkozó pereket.
– Nem célom az imázsépítés – jelentette ki a prefektus. – Nem arról van szó, hogy én akarok-e valamit vagy sem, hanem a törvény alkalmazásáról. Az intézmény lássa el feladatát, alkalmazza a törvényeket bármilyen tevékenységi területről is beszélünk, semmi több. Persze bírálatok több oldalról is jöhetnek, akkor is, ha teszel valamit, és akkor is, ha nem, de meglátásom szerint mindez csak másodlagos szempont.
Arról, hogy mi egy prefektus fő feladata – azon túl, hogy pereket indít akkor, amikor például egy újabb zászlót helyeznek ki – Sebastian Cucu úgy fogalmazott, elsősorban az egyensúly biztosítása a közigazgatásban. – Ha nem létezne egy hivatal, amely ellenőrizze az iratok törvényességét, akkor visszaélések történnének. (…) Persze ennek a közigazgatási gyámságnak a következményei több esetben a perek, és nem tisztem elemezni, hogy ez a közvéleményhez mily módon jut el. Másfelől, a prefektúra feladata a dekoncentrált intézmények irányítása is – húzta alá a kormánymegbízott. Arra a megállapításunkra, hogy a magyar közösség képviselői több ízben is felrótták, hogy bizonyos esetekben ezen ellenőrzés egyoldalú, és például azt kérték, hogy ugyanolyan szigorral felügyelje a prefektus a magyar nyelv használatát is, mint a románét, Sebastian Cucu azzal hárított, hogy ezek politikusi vélemények, ezért nem kommentálja. Rákérdeztünk arra is, hogy miért nem fogadta a Sepsiszéki Székely Tanács küldöttségét, hogy átadhassák a Székely Szabadság Napján elfogadott kérelmet?
– Nem utasítottam el a találkozást. Nem voltam az intézményben, más programom volt, de lehetett volna kérni a munkaprogramon belül egy időpontot a petíció átadására – fogalmazott a prefektus, majd pontosításunkra, hogy másnap sem fogadta a Székely Tanács képviselőjét, azt állította, senki sem kérte, hogy szóba álljon vele.
Azt is megtudtuk, hogy a prefektúra még nem továbbította a beadványt a kormányhoz, egyelőre még elemzik annak tartalmát.
Kiss Edit
Székely Hírmondó
Erdély.ma
2015. március 24.
Strasbourgban az autonómiaügy
Két sikertelen nekifutás után kedden napirendre kerülhet a székelyföldi önkormányzatok autonómia-határozatainak ügye az Európa Tanács keretében működő Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusa strasbourgi ülésén. A dokumentum szerint több székelyföldi önkormányzat kinyilvánítja, hogy a Székelyföld nevű, különálló közigazgatási egységbe akar tartozni. Munkatársunk a helyszínen követi a fejleményeket.
Mint ismeretes, a testület monitoring bizottsága már többször elhalasztotta annak a dokumentumnak a vizsgálatát, amelyben több székelyföldi önkormányzat kinyilvánítja, hogy a Székelyföld nevű különálló közigazgatási egységbe akar tartozni. Tavaly júliusban, Chişinăuban a román delegáció vezetőjének, Ludmila Sfârloagănak sikerült megakadályoznia az ügy napirendre tűzését; az idei, februári lisszaboni ülésen viszont azért kellett elnapolni a vitát, mert a romániai delegációban nem volt magyar képviselő. Klárik Attila, a testület RMDSZ-es képviselője tagja ugyan a kongresszusnak, ám a monitoring bizottságnak nem, és mivel nem szavazhatott volna, nem utazott el a portugál fővárosba. Nem lehetett ott a Magyar Polgári Párt két polgármestere sem, akik 2014-ben, Chişinăuban lobbiztak az ügy érdekében. Makfalva polgármestere, Márton Zoltán az esemény előtt néhány nappal szenvedett halálos balesetet, Mezei János, Gyergyószentmiklós elöljárója az Országos Korrupciós Ügyészség vizsgálata miatt nem hagyhatta el a várost.
A negyvenhét tagállam helyi és regionális önkormányzatainak választott képviselői előtt a romániai magyarságot ma a testület tagja, Klárik Attila háromszéki önkormányzati testületi tag képviseli, de a plenáris ülésen jelen lesz póttagként Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester is. Ugyanakkor a Magyar Anna, a Csongrád megyei közgyűlés alelnöke által vezetett magyarországi delegáció támogatására is lehet számítani. Szintén itt van Strasbourgban és hatékony lobbimunkát igyekszik kifejteni a Magyar Polgári Párt három elöljárója is, élen Biró Zsolt pártelnökkel.
Az eseményt megelőzően az RMDSZ és az MPP vezetői közös levélben fordultak Jean-Claude Frécon kongresszuselnökhöz, Andreas Kiefer főtitkárhoz, valamint Philippe Receveurhez, a monitoring bizottság elnökéhez. Kelemen Hunor és Biró Zsolt két okból is az Európa Tanács segítségét igényli a romániai magyar közösség érdekében.
„Az egyik, hogy Románia egy nagyszabású közjogi átalakulás előtt áll, amelyben változni fog többek között az ország alkotmánya és közigazgatási rendszere, ez erőteljes hatást gyakorol az önkormányzatiság érvényesülésére általában is, és ezen változások alapvetően érintik közösségünk jogait. A másik ok, hogy Románia közvetlen szomszédságában, Ukrajnában olyan fegyveres konfliktus dúl, amelyben idegen erők beavatkozási ürügyként visszaélnek a nemzeti kisebbségek jogaira való hivatkozással. Mi nem szeretnénk, ha a romániai magyar közösség még megoldatlan problémái ürügyet szolgálnának Európai Unión kívüli erőknek arra, hogy etnikai feszültséget és instabilitást szíthassanak térségünkben. Mi azt szeretnénk, ha az Európa Tanács és az Európai Unió aktív támogatásával és a román politikai osztállyal való demokratikus és érdemi párbeszéd útján találnánk megoldást a romániai magyarság megoldásra váró ügyeiben” – olvasható a két erdélyi politikus által elküldött levélben.
Kelemen és Biró ugyanakkor arra kéri a monitoring bizottságot, hogy a testület a 2016 elején esedékes kihelyezett ülését tartsa Romániában, és legyenek Háromszék, illetve Sepsiszentgyörgy városának vendégei. A levélírók azt javasolják továbbá, hogy a romániai helyszíni ülést előkészítendő, 2015. november elsejéig az Európa Tanácsnak egy tényfeltáró bizottsága vizsgálja meg a közigazgatási szubszidiaritás elvének, valamint az önkormányzati jogoknak az érvényesülését a romániai magyar közösség körében – ide értve a települési és a megyei szintű önkormányzatokat is –, különös tekintettel a székelyföldi állapotokra.
A Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusa a helyi demokrácia védelmezőjeként fogalmazza meg hivatását. Figyelemmel kíséri a helyi és regionális demokrácia fejlődését, szorgalmazza a nemzeti kormányok és helyi közösségek párbeszédét, valamint segíti a határokon átnyúló együttműködés helyi és regionális megvalósítását.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro
Két sikertelen nekifutás után kedden napirendre kerülhet a székelyföldi önkormányzatok autonómia-határozatainak ügye az Európa Tanács keretében működő Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusa strasbourgi ülésén. A dokumentum szerint több székelyföldi önkormányzat kinyilvánítja, hogy a Székelyföld nevű, különálló közigazgatási egységbe akar tartozni. Munkatársunk a helyszínen követi a fejleményeket.
Mint ismeretes, a testület monitoring bizottsága már többször elhalasztotta annak a dokumentumnak a vizsgálatát, amelyben több székelyföldi önkormányzat kinyilvánítja, hogy a Székelyföld nevű különálló közigazgatási egységbe akar tartozni. Tavaly júliusban, Chişinăuban a román delegáció vezetőjének, Ludmila Sfârloagănak sikerült megakadályoznia az ügy napirendre tűzését; az idei, februári lisszaboni ülésen viszont azért kellett elnapolni a vitát, mert a romániai delegációban nem volt magyar képviselő. Klárik Attila, a testület RMDSZ-es képviselője tagja ugyan a kongresszusnak, ám a monitoring bizottságnak nem, és mivel nem szavazhatott volna, nem utazott el a portugál fővárosba. Nem lehetett ott a Magyar Polgári Párt két polgármestere sem, akik 2014-ben, Chişinăuban lobbiztak az ügy érdekében. Makfalva polgármestere, Márton Zoltán az esemény előtt néhány nappal szenvedett halálos balesetet, Mezei János, Gyergyószentmiklós elöljárója az Országos Korrupciós Ügyészség vizsgálata miatt nem hagyhatta el a várost.
A negyvenhét tagállam helyi és regionális önkormányzatainak választott képviselői előtt a romániai magyarságot ma a testület tagja, Klárik Attila háromszéki önkormányzati testületi tag képviseli, de a plenáris ülésen jelen lesz póttagként Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester is. Ugyanakkor a Magyar Anna, a Csongrád megyei közgyűlés alelnöke által vezetett magyarországi delegáció támogatására is lehet számítani. Szintén itt van Strasbourgban és hatékony lobbimunkát igyekszik kifejteni a Magyar Polgári Párt három elöljárója is, élen Biró Zsolt pártelnökkel.
Az eseményt megelőzően az RMDSZ és az MPP vezetői közös levélben fordultak Jean-Claude Frécon kongresszuselnökhöz, Andreas Kiefer főtitkárhoz, valamint Philippe Receveurhez, a monitoring bizottság elnökéhez. Kelemen Hunor és Biró Zsolt két okból is az Európa Tanács segítségét igényli a romániai magyar közösség érdekében.
„Az egyik, hogy Románia egy nagyszabású közjogi átalakulás előtt áll, amelyben változni fog többek között az ország alkotmánya és közigazgatási rendszere, ez erőteljes hatást gyakorol az önkormányzatiság érvényesülésére általában is, és ezen változások alapvetően érintik közösségünk jogait. A másik ok, hogy Románia közvetlen szomszédságában, Ukrajnában olyan fegyveres konfliktus dúl, amelyben idegen erők beavatkozási ürügyként visszaélnek a nemzeti kisebbségek jogaira való hivatkozással. Mi nem szeretnénk, ha a romániai magyar közösség még megoldatlan problémái ürügyet szolgálnának Európai Unión kívüli erőknek arra, hogy etnikai feszültséget és instabilitást szíthassanak térségünkben. Mi azt szeretnénk, ha az Európa Tanács és az Európai Unió aktív támogatásával és a román politikai osztállyal való demokratikus és érdemi párbeszéd útján találnánk megoldást a romániai magyarság megoldásra váró ügyeiben” – olvasható a két erdélyi politikus által elküldött levélben.
Kelemen és Biró ugyanakkor arra kéri a monitoring bizottságot, hogy a testület a 2016 elején esedékes kihelyezett ülését tartsa Romániában, és legyenek Háromszék, illetve Sepsiszentgyörgy városának vendégei. A levélírók azt javasolják továbbá, hogy a romániai helyszíni ülést előkészítendő, 2015. november elsejéig az Európa Tanácsnak egy tényfeltáró bizottsága vizsgálja meg a közigazgatási szubszidiaritás elvének, valamint az önkormányzati jogoknak az érvényesülését a romániai magyar közösség körében – ide értve a települési és a megyei szintű önkormányzatokat is –, különös tekintettel a székelyföldi állapotokra.
A Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusa a helyi demokrácia védelmezőjeként fogalmazza meg hivatását. Figyelemmel kíséri a helyi és regionális demokrácia fejlődését, szorgalmazza a nemzeti kormányok és helyi közösségek párbeszédét, valamint segíti a határokon átnyúló együttműködés helyi és regionális megvalósítását.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro