Ervin atya életszilánkjai
Nyár volt, amikor a csíksomlyói kolostorban utoljára készítettünk interjút vele. Fürgén jött szembe, bekapcsolta hallókészülékét is, mert most éppen meg akarta hallani azt is, amit mondanak neki. Márton Áronról kérdeztük, így kerekedett ki a történetből az ő életének is számos eseménye. Beszéd közben el-elakadt a hangja, mondta, egy pohár bor jól jönne. Kár, hogy még nem érkezett meg a tokaji. 600 litert rendelt. Hosszú távra tervez, mondta. Temetése napján az ő szavait idézzük.
Regénybe illő életútjáról beszélt Ervin atya. Arról, hogy a szárhegyi „gyermeket” Gyulafehérváron, a teológián érte az 1943. október elsején megjelent törvény, hogy az összes papnövendéket, akik nem voltak felszentelve, behívják katonának a román hadseregbe. „A filozófia tanárunk éppen Kolozsváron volt látogatóban, és elpanaszolta a házfőnöknek, hogy minket behívtak katonának. Egyelőre volt pálinkánk, és Dode őrmester mindig alul tette a behívónkat, de intézkedni kellett. Megtudtuk, hogy a görög katolikusok a másodéves teológusokat már mind pappá szentelték” – magyarázza, hogyan kerülhetett sor az előrehozott felszentelésre, 1943. június 20-án.
Nehéz idők jöttek
Hiába volt meg a felszentelés, vissza kellett menni a teológiára, befejezni az iskolát. A diplomaosztó napján már indult is Ervin atya a fogarasi rendházba. Ő volt ott a legfiatalabb kapitányi rangban. Román katonákat kellett az SS-be felesketnie. „Most nem hiszik el, de arra számítottak, hogy az SS-ben csokoládét adnak reggelire, és a románoknál puliszkát. Nekem pedig föl kellett esketnem őket.”
Nehéz idők jöttek. „Augusztus 30-án jöttek a sziguránca emberei, az egész társaságot összefogták, és börtönbe vittek. Az összes értelmiségi, tanítókat, tanárokat... Akkor volt az átállás, augusztus 23-án. Hallgattam Mihály királynak is a beszédét. Kevesen vannak, akik ezt hallhatták. Mint ahogy Magyarországon ma senki sincs, aki a Mindszenti beszédét hallotta volna kívülem. Ezért kaptam én a kitüntetést is. Ott voltam, Budapesten, megszenteltem a helyet.”
Az értelmiséget Targu Jiuba vitték, a kolostorba orosz katonák érkeztek. Németül tudót kerestek, de mivel az öregebb szerzetesek „rizegtek”, Ervin atya jelentkezett. Tolmácsnak vitték. „Aztán nagy tekintélyem lett nekem, természetesen, beálltam a MANOSZ-ba. Tudja mi az? Hát mi nagy urak voltunk akkor Erdélyben. Madosz volt az igazi neve, azt titkolták, és MANOSZ-nak nevezték. Hát kérem, mi vezettük a várost 45-ben.”
„Le kell lőni!”
Egy székelyudvarhelyi búcsú történéseiről is megemlékezett Ervin atya. „Öt év alatt öt vagy hat helyezést kaptam Márton Áron püspök atyától. Az utolsó 49-ben volt, a fehérlovas bevonulás után, amikor az én kollégám, a zetelaki plébános elmenekült, és engem odatettek a helyettesítésére. Márton Áron püspökatya eljött Somlyóról udvarhelyre az Úrnapi búcsúra. Én káplán voltam, s ezer embert bevittem Udvarhelyre. A környéknek a papjai, mindegyik bejött a búcsús körmenetre, és az akkori esperes, miért, miért nem, én lepődtem meg a legjobban, engem kért fel az ünnepi prédikálásra. Nehezen vállaltam el, de mindenféleképpen ragaszkodott hozzám. Lehet, tudtam valamit akkor. De nem ez az érdekes. A püspöki miséken mindig áldást kell kérni a püspöktől. A püspök atya misézett, odamentem, letérdeltem előtte: benedictionem, kérek áldást. Összehúzza a szemöldökét: te, miről beszélsz? Megijedtem, átfutott rajtam a hideg, olyan szigorúan nézett rám. Hirtelen elmondom a három pontot. Te, én már nem tudlak téged megmenteni, súgta vissza. Még jobban kezdtem rizegni, de aztán a szószéken, nem tudom, mi történt, beszéltem. És az ajtónál két szekus azt mondta egymásnak: le kell lőni. Mármint engemet. Szárhegyről ott volt a főgondnok, aki országgyűlési képviselő volt valamikor, ő hallotta ezt a saját fülével: le kell lőni. Állítólag a beszéd volt a veszedelmes a kereszténység középkori üldöztetéséről, hogy az oltáriszentség volt az erőt adó. De a püspök tudta, miről van szó, nagyon jól tudta. Csak most tudtam meg, egy hónappal ezelőtt, hogy ez az egész le van írva. Megkaptam Bukarestből. A szekuritaté megőrizte. Az újságcikkeket is ezzel kapcsolatban, és a többit is. 861 oldal van rólam. Nem tudom, ki voltam, ki nem voltam. Tőkés Pista bácsinak 4000 oldala van. Kilóra mérik a papokat.”
A vatikáni kémek
„Az udvarhelyi mise után Márton Áron összegyűjtötte a papokat, „világosan rendelkezett, hogyha ő börtönbe kerül, mihez kell tartsák magukat. Két hét múlva Fehérváron lefogták, és megkezdődött az ő pere.”
Kezdődött a harc az állam és a katolikus egyház között, minden katolikus pap vatikáni kém volt. Megkezdődtek a sorozatos letartóztatások. A ferencesek is tudták, deportálni fogják, a kezdeményezésekre a hívek ellenállása volt a válasz. „Udvarhelyen például 50-ben, amikor el akartak vinni minket, akkor három napig gyertyás körmenet volt a kolostor körül, és ellenálltak. 1951-ben Szent István napján szedtek össze egy éjszaka, és loptak el a kolostorokból. Vittek Máriaradnára” – emlékszik vissza, és arra is, hogy 130-140-en kerültek egy helyre, majd egy rendelet alapján kerültek Esztelnekre, Dézsre és Körösbányára. Ervin atya Máriaradnán maradt.
Az üzenetvivő
Élete legkalandosabb hat esztendejének nevezte az ekkortól kezdődő időszakot, beszélt a békepártiak és a titkos kripto-római katolikus egyház, a „föld alattiak” működéséről, a kripto-teológiáról. Arról is, hogy 1955. február közepén hogyan vitt üzenetet Bukarestbe Márton Áronnak. Akkor, amikor még senki sem tudhatta, hogy kiengedték őt a börtönből.
A március 23-án, Márton Áron Gyulafehérvárra való hazajövetelét megelőző éjszaka az összes ellenálló papot elfogták, pert indítottak ellenük. Tizenöten voltak, Ervin atya szabadon maradt. „Mozoghattam, s mivel a püspök atya tudta, hogy én tudok mindenről, behívott Fehérvárra, és mondta, ne per lesz, le vannak fogva, a titkárom is ott van, ügyvédeket kellene fogadni. A titkárom részére próbáld megfogadni ezt meg ezt, és próbáld felvilágosítani arról, ami nélkül nem tudja védeni” – emlékszik vissza a szerzetes, majd a per napján vele történt eseményekre is kitér.
Kirúgták „testvére” peréről
„Reggel megyünk a katonai törvényszék felé. Az ügyvédek természetesen mehetnek, és az elsőfokú rokonság mehetett be. Én, mint a püspök titkárának, Ferenc Béninek a gyámja odaadom a buletint az őrző katonának. Mondom, Ferenc Bénihez megyek, nézi a buletint, s látja, Ferenc Béla vagyok. Ez a világi nevem. Tessék, mondta. Tíz órakor kezdődött a nagy per. Figyeltem, nekem jelentést kell tennem a püspöknél. Este nyolc órakor, még folyt a per, jön a szekurista főhadnagy: maga kihez jött be? Mondom, Ferencz Bénihez. Hát kicsoda magának? Mondom, a testvérem. A hideg végigfutott a hátamon. A szekurista felment a színpadra. Ott voltak, mert színpad volt az egész. Odamegy Ferencz Bénihez, tudtam, nem lesz jó. Jön is vissza hozzám: magának kicsoda Ferencz Béni? Mondom testvérem. Milyen testvére? – csikorgott a foga. Mondom: paptestvérem. Az apját az anyját, azt a nem tudom mi, ha mégegyszer a szemünk elé kerül, maga soha többet napot nem fog látni. Ha megtudja a Szabad Európa Rádió, hogy itt per volt, magát eltüntetjük. Takarodjon, mert úgy rúgom, hogy... Kirúgtak. Futok haza, a sógornőmnél volt a szállásom. Lépek be az aktatáskámért, gondoltam, jobb, ha eltűnök, s azt mondja: Béla, hallottad-e a Szabad Európa rádió most mondta be, hogy valami nagy papi per van Kolozsváron.”
A rendszer fortélyai
A közismert Szoboszlay-per kapcsán is személyes élményeket osztott meg Ervin atya. „1957 nyarán a nagyfőnökömet, Szoboszlay Aladárt, a Duna Konföderáció elnökét lefogták. Mi miatt? Törvénytelen orvosi gyakorlat miatt. Természetgyógyászattal foglalkozott. Örvendtem, hogy a természetgyógyászattal hozták összefüggésbe a lefogását. Mert égett alattam is a talaj. Már benne voltam nyakig a többpártrendszerben.”
Eljött annak is az ideje, amikor Ervin atya bekerült a szekuritátéhoz. „Engem nem kínoztak. Minden be volt adva aprólékosan. Minek tagadjak? Azt mondtam, én mindig a kommunizmus ellen voltam, már itt, Somlyón, gimnazista koromban előadásokat tartottam. Nem tagadom, hogy nem tartom jó rendszernek. Gazdaságilag elsősorban. Az más, hogy Isten, s ateizmus, de én gazdaságilag sem tartom jónak. Akasszanak fel!” „ emlékszik vissza szavaira. És hogy leginkább arról faggatták, mit tárgyalt Márton Áronnal a kommunizmusról. Tagadott, ekkor közölték vele: „Itt van Márton Áron, le van fogva. Tegye oda a fülét a falhoz! A túlsó szobában beszél Márton Áron. Összerogytam. Összerogytam.”
A történtekről tudni kell, hogy magnószalagról szólt akkor a püspök hangja, a szekusok célja pedig az volt, hogy a vallomások alapként szolgáljanak Márton Áron újabb bebörtönzéséhez.
Az állambiztonságot fenyegető társaság tagjaként volt börtönben már öt hónapja Ervin atya úgy, hogy a vádat, illetve az ítéletet nem hozták tudomására. „Hogy az öt hónap alatt mi történt, annak a vége őrületbe való hajszolás volt. Miután elvittek Aradra, betettek egy cellába. Azt mondja nekem a volt madéfalvi plébános: te, mennyire ítéltek el? Mondom, három hónapra. Bolond vagy, Ervin. Mondom, nem hirdették ki, de azt mondták nekem, három hónap. Bolond vagy, Ervin. Lehet, hogy három évre, mondom. Meg van állapítva, hogy bolond vagy. Itt vagy közöttünk. Mi mind életfogytiglan vagyunk.”
„Reméltük, de nem hittük, hogy kiszabadulunk”
A történtek másnapján újabb hír érkezett: „megjött a kegyelem visszautasítása, kivégzés előtt álltak Szoboszlayék. A falon keresztül beszélnem kellett Szoboszlayval s a tízzel, akik halálra voltak ítélve. Hagyatkoztak nekem. Szoboszlay a receptre vonatkozólag is. Rákgyógyító receptje volt. Elmondta nekem, hová dugta el, s ha kikerülök a börtönből, akkor menjek, kutassam ki, s mentsem meg a becsületét. Hogy lehet életfogytiglan kényszermunkára ítélten megmenteni a becsületét? Elképzelhetetlen. Aztán jöttek az évek, sok minden történt, minden nap vártuk, hogy kiszabadulunk. De hogy kiszabadulunk, azt nem hittük. Reméltük, de nem hittük. Hét esztendeig bent voltunk. Miután kiszabadultunk, mentem, hogy megkeressem a receptet, de egy hétemeletes palota volt rá építve. Aradon. Úgyhogy a mai napig a rákkutatás nélküle ott tart, ahol.”
Szabadon az utolsó faluban
1964. augusztus 2-án szabadult ki a börtönből Ervin atya. Hazament Szárhegyre, de az őrmester „kirúgta” onnan, Radnán a kolostorba nem mehetett be, de tanárnak felfogadták volna, elutasította: „Mondom, én a papságot nem akarom otthagyni. Ha már megszabadultam a haláltól, akkor valahogy megoldjuk a dolgot.”
A püspöktől kérte, kapjon valahol helyet számára, de egyik próbálkozását sem fogadta el az akkori hatalom. Mert a püspök helyezhette a papot, de az nem kapott fizetést és tartózkodási engedélyt. Végül 1965. április elsejétől a provinciális Temesvárra küldte, a Németországba ment sváb papok helyére. „Végül az ország legutolsó falujában, Tornyán kaptam plébániát, és ott megkezdtem életem egyik legszebb időszakát, 12 évet. Javításokkal, lelkipásztori örömmel.”
Sok az áruló, mégis kevés a magyar
Az élettörténet azzal folytatódik, hogy a tizenkét éves szolgálat végén jött a hír: Kolozsvárra szól az új kinevezése. 1977 novembere volt ekkor. „Azt sem tudták a kolozsváriak, hogy csókolják a Szent Antal oltárnál a csuhámat. Borzasztó feltűnést keltett, hogy odakerültem. Mondták a hívek, hogy Erzsike még él. Ki az az Erzsike? Hát az, aki meg van bénulva. Huszonhat évvel ezelőtt, amikor elvitték a barátokat innen, Kolozsvárról, megfogadta, addig akar élni és vállalja a bénaságot, amíg a barátokat vissza nem hozzák. Meghallotta, hogy visszahoztak, első pénteken gyónni akart. Megyek hozza, összecsapja a kezeit: Jézusom, bocsáss el most már, bocsáss el, engedj el. Egy hét múlva temettük.”
A templomjavítás nem ment akadálymentesen. Szomorúan mesélt arról Ervin atya, hogy éppen magyar ember volt, aki át akarta verni. Ezt a tényt Márton Áron püspök előtt sem hallgatta el akkoriban. Amikor azt akarta elhitetni vele a mester, hogy az állványozással kimerültek az anyagi keretek, gyergyói ismerősével számoltatta újra a költségeket. Így alapos gyanú volt arra, hogy hétszázezer lejjel akarták átverni, a templom további munkálatait pedig felfüggesztetni. „Szagot fogtam, megyek be a püspök atyához, s mondom neki, nagy baj van, kellene tovább folytatni a javításokat, de ez történt, mit csináljunk? Én azt ajánlom, püspök atya, hogy akasszuk fel a mérnököt. Akasszuk fel! Elmosolyodott, s azt mondja: te, annyi fa az erdőben nincs, mint ahány áruló magyart fel kellene húzni. De tudod-e, olyan kevesen vagyunk.” Igaza volt a püspöknek, a problémát meg lehetett oldani, az építkezést pedig tovább folytatni.
A „rózsafüzérgyáros”
Úgy tűnhet, jó irányba fordult Ervin atya élete. De nem volt sokáig így. „Én keddenként ideológiai beszédeket tartottam a Hiszekegyről. Mindenki már négy órakor jött, széket is hozott, hogy beférjen valahogy. Igen sok volt már a persely, az egyikre kiírtam: kérdezz, felelek. Kezdtek kérdezni. Rázós kérdések jöttek be. Nehezebb volt nekem a mise utáni feleleteket előállítani, mint a prédikációt összeállítani. Szörnyű nehéz volt a felelet. Azonban elfogytak a kérdések. Mit csináljunk, a hívek azért jönnek, hogy a feleleteket hallgassák meg. Ha nincs kérdés, nincs felelet, nincs pénz. Fogtam magam, s én kezdtem bedugdosni a kérdéseket. S ez olyan botrányt okozott... rámléptek.
Rózsafüzérgyárosnak neveztek ki, s öt magyar bíró Kolozsváron elítélt két évre. Jakab Antal jött a tárgyalásra: megmondták, nem lehet megmenteni. Éspedig a gazemberek közé tettek be. Borzalmas volt.”
A valódi ok, a kérdések nem is jöttek szóba a tárgyalásokon. A rózsafüzér volt a fedőszöveg. „Megfogták az asszonyt, aki a rózsafüzért árulta az ajtóban, és tanúnak állították oda, hogy én adtam. És, tudják, törököt fogtak, s a török megfogott engemet. Nem is tudták azt, hogy nekem rózsafüzér-gyáram volt Tornyán. Tempfli püspök úrral is kapcsolatos ez. Mikor még plébános volt, nem volt, miből élnie, tőlem vette a rózsafüzér-hozzávalókat, s ő is csinálta a rózsafüzéreket. Később aztán Amerikából hozott nekem ezer rózsafüzért, s megköszönte, hogy nem jelentettem be a szekuritáténak.”
Amitől még Ervin atya is kicsit meghunyászkodott
1980-ban született meg az ítélet. Ekkoriban történt, hogy bevitték Bukarestbe. „Jött egy Volga, gyönyörű szép kocsi, két ezredessel. Kivettek a börtönből, a piszkosok közül, s megmutatták Bukarestet, mit építettünk. Tetszik? Mondtam, hát hogyne. A Drumul Taberei, az a legdicsőségesebb. Megállunk egy nagy palota előtt. Betuszkoltak, föl, nem tudom a hányadik emeletre. Kérdezi az ottani úr, miért jöttél ide? Mondom, nem én jöttem, hoztak. Fogalmam sincs, miért. Halálra vagy ítélve, közölte. Mondom, nézze, ezelőtt negyven évvel halálra ítéltek, s még élek. Azt mondja, ne ugrálj, mert bizonyítékaink vannak, halálra vagy ítélve. Kém vagy, Szabad Európa kéme vagy. Kicsit meghunyászkodtam. Köhögni kezdtem, s hallom, hogy az egyik cellából visszaköhög valaki. Hát ez Godó, ez Godó Mihály! Visszatelefonálok neki. Erre megkérdik: mi van a torkával? Mondom, tizenhat éves korom óta nekem torokbajom van. Hamar az orvost ide! A szájamat tátsam ki, lenyomtak valamit, elment a kedvem nekem a morzézástól.”
Ervin atya élete végén is úgy gondolta, csodálatos módon, Szent Antal s Godó segítségével szabadult meg a haláltól és a börtöntől. Kolozsvárra viszont már nem mehetett vissza, Vásárhelyre kapott kinevezést. „Jöttek Bukarestből, a kultusztól, hogy adnak ilyen előkelő helyet egy gazember banditának? Egy vásárhelyi püspök, egy bukaresti főinspektorral volt ott, s én elővettem a legjobb szilvapálinkát, s a végén az egyik beesett az asztal alá. Véletlenül.”
Azt védte, aki őt halálra ítélte
Aki ismerte Ervin atyát, tudja, a humor nála mindig keze ügyében volt. Élete további részleteit most nem boncolgatjuk annak, akin két halálos ítélet sem tudott kifogni. Sosem fogadta el a földiek alkotta szabályokat, a halál órájának megválasztásában is csak teremtőjének engedelmeskedett. Emlékének idézését zárjuk most egy olyan történettel, amelynek helyszíne a ravatal, és rávilágít a világ visszásságaira, Ervin atya lelkületére. Ezt is a nyáron mesélte el utoljára.
„Amikor Kolozsvárra kerültem, telefonál Bánffy Pista, hogy te, olvastad-e az újságot? Elolvastam, nem kaptam ott sem semmit. De a sarokban nézd meg! Nézem a sarkot, hát a katonai törvényszék elnökét délután temetik. Azt, aki engem elítélt. Veszem a telefont: Pista, fel a díszmagyart! Megyünk temetésre! Bolond vagy Ervin, megbolondultál. Most kerülsz Kolozsvárra, s megint be akarsz kerülni a börtönbe?” A díszmagyarban való temetésről le lehetett beszélni Ervin atyát, az utolsó találkozásról viszont nem. „Felöltöztem papi civilbe, s kimegyek a temetőbe, a morgába. Nyolc koporsó. Itt kell legyen az ezredesem is. S kezdem a koporsófedeleket emelgetni. Hol vagy? Hol vagy, Pali? S hát az egyiknek a mellén látom a kék sapkát. Mondom, megvagy. Bíróság előtt vagy. Van-e ügyvéd? Hivatalból adtál nekem ügyvédet, hol az ügyvéded? Azt mondja, nincsen. Hát azért jöttem ide, hogy hivatalból ügyvéded legyek. Társalogtunk. Aztán a végén elmondom a Miatyánkot vele együtt. És az Úristennek irgalmába ajánlottam.”
Balázs Katalin
Székelyhon.ro

Kelemen Hunor az 1918-as ígéretekről: meg kell beszélnünk a közös dolgainkat
Az 1918-as egyesülésnek a romániai magyarokat érintő következményeiről, az akkori ígéretekről őszintén kell beszélni, de az őszinte román-magyar párbeszéd pillanata még nem érkezett el – fejtette ki a Maszolnak adott interjúban az RMDSZ elnöke. „Meg kell beszélnünk a közös dolgainkat. E nélkül nem lehet eljutni a magyar közösség helyzetének törvényes rendezéséhez” – mondta az 1918-as ígéretek alkotmányba foglalásáról Kelemen Hunor.
Meglehetős visszhangja volt a román politikusok körében az RMDSZ kampányindító rendezvényén elhangzó kijelentésének, miszerint "1918 a veszteség éve volt" a magyarság számára. A PSD elnöke, Liviu Dragnea ezt úgy kommentálta: reméli, hallani fogja Kelemen Hunortól azt, hogy az 1918-as egyesülés győzelem volt a romániai magyarságnak is. Fogjuk-e ezt hallani valaha is az RMDSZ elnökétől?
Szeretném, hogy még az életemben ilyen kijelentést tehessek, de ehhez az kellene, hogy a román állam tartsa be 1918-ban, illetve a később is tett ígéreteket. A kampányindító rendezvényünkön azt mondtam, és most is csak azt tudom mondani: ha a 100 esztendő alatt nem lett volna számtalan kísérlet az erdélyi magyarok meggyengítésére, asszimilációjára, a kultúrájuknak a megalázására, beolvasztására, „bezárására”, a vagyonoknak az elvételére, ha az 1918-ban tett ígéreteket betartották volna, akkor –bizonyára – három-négy nemzedék után a történéseket más megvilágításba is lehetne helyezni. Tehát először is az kell, hogy a román állam betartsa a be nem tartott ígéreteket, és utána lehet sok mindenről beszélni.
Egyébként a romániai magyarok 1990-ben próbáltak egy gesztust tenni december elsején, amikor Szőcs Géza, az RMDSZ akkori főtitkára elment Gyulafehérvárra, a nemzeti ünnep állami rendezvényére. Azt akarta megmutatni, hogy talán egy olyan időszak következik a kommunista diktatúra megbukása után, amikor a történelmi tényekről tudunk őszintén, nyíltan beszélni a román többséggel, a sérelmeket talán magunk mögött tudjuk, és egy szabad, demokratikus világban mindenkinek megadják azt a lehetőséget, hogy saját kultúráját, közösségét, identitását erősítse és építse. Ezt füttykoncerttel viszonozta az összegyúlt ünneplő tömeg. Tehát azt, amit most mond a Szociáldemokrata Párt elnöke, ironikusan és cinikusan is visszafordíthatnám, de azt gondolom, hogy ezekről a kérdésekről őszintén és komolyan kell tárgyalni. Nem azért beszéltem az erdélyi magyarokat ért veszteségről 1918 kapcsán, mert provokálni akarunk valakit, hanem azért, mert ezekről a kérdésekről az erdélyi magyar közösségek, az erdélyi magyar emberek gyakran beszélnek, és elvárják a román államtól, hogy őket egyenrangú polgároknak tekintsék, elfogadva és tisztelve az identitásukat, kultúrájukat, vallásukat. Ne csak akkor legyen jó az erdélyi magyar ember, amikor adót fizet, amikor bemegy dolgozni, amikor értéket teremt. Száz esztendeje ennek az államnak, ennek az országnak dolgoznak az itt élő nemzedékek egymást követő hosszú-hosszú sorai.
maszol.ro

A Római Katolikus Státus vezetője a tüntetésről: a szabad véleménynyilvánítás joga alapvető jog
kérdezett: Kertész Melinda
Holló László a marosvásárhelyi katolikus líceum 2015-ös alapításról határozottan azt gondolja, hogy törvényes, és ilyenként az iskola létét veszély nem fenyegeti.
Szombaton Erdély több városában is szimpátiatüntetést szervez a Római Katolikus Státus a marosvásárhelyi iskolája megvédése érdekében. A Státus ügyvezető igazgatóját, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karának dékánhelyettesét az iskolaalapítás körülményeiről és az egyháznak a kivizsgálással kapcsolatos álláspontjáról kérdeztük.
Holló László: – Az Erdélyi Római Katolikus Státus századokra visszamenőleg tartott fenn iskolát Marosvásárhelyen. Így a Római Katolikus Teológiai Líceum elődje valahol a 18. század elején keresendő, amikor a jezsuiták a városba kerültek, és ott tanítani kezdtek. Az iskolaépület a 20. század elején, 1903 és 1908 között épült, úgy, ahogy az Erdélyi Római Katolikus Státusnak további iskolái is Erdélyben: a legtávolabbi ezek közül a brassói, jelenlegi Áprily Lajos Főgimnázium, de ugyancsak ebben az időszakban épült a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceum, a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium, illetve a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium és a Segítő Mária Gimnázium épülete, a gyulafehérvári épület, amelyben jelenleg az 1918. december 1. Egyetem működik, és a kolozsvári Báthory István Elméleti Líceum épülete is. Ez utóbbit akkor csak felújítani sikerült. Az új épülethálózatban a trianoni döntésig zajlott a felekezeti oktatás, ami rendkívül nehéz helyzetbe került a két világháború közti időben. 1948-ban a Státus javait – ahogy Romániában minden egyházi oktatási intézményt – államosították, és ez által az állam tulajdonába került a marosvásárhelyi iskola épülete is. A 1989-1990-es változás után, amikor a törvényes keret lehetőséget adott rá, mi is beadtuk a visszaszolgáltatási kérelmünket. 2004. szeptember 20-án szolgáltatta vissza az illetékes bizottság az épületet az egyház tulajdonába: az érsekség és a marosvásárhelyi római katolikus plébánia közösen kérték vissza, közösen is kapták meg a tulajdonjogot. 2004-ben, a visszaszolgáltatást követően a polgármesteri hivatal rögtön megtámadta a visszaszolgáltatási dokumentumot, peres útra terelte az ügyet, és 2005. elején első fokon az egyház el is veszítette ezt a pert.
- Mi szerepelt ebben a bírósági végzésben? Mire hivatkoztak?
– Alapvetően egy álláspontbeli különbség van az egyház és a polgármesteri hivatal között. A polgármesteri hivatal úgy gondolja, hogy a Státus állami intézmény volt. A Státus történetkutatásában vannak olyan vélemények, melyek szerint a Státus állami intézmény lett volna. Ez természetesen teljesen alaptalan, viszont lehet ilyen véleményt is képviselni. Mi, az egyház részéről nyilván tudjuk azt, hogy a Státus az történelmi kialakulását tekintve nehezen illeszthető be a római katolikus egyház rendszerébe: a reformáció idején az egyház nagyon meggyengült, Erdélyben nem volt katolikus püspök. A megmaradt papok és laikus hívek összefogtak, és gyakorlatilag ebből az összefogásból jött létre a Státusnak nevezett intézmény. Ez azért érdekes, mert a világegyházban ilyen intézmény nincs, illetve egyről tudok, egy svájci hasonló jellegű intézményről, ahol a laikusok vezető pozícióba kerülnek az egyház keretén belül. A lényeg az, hogy a bíróság egyfelől formai hibára hivatkozott, másfelől pedig úgy ítélte meg, hogy ez az épület a helyi önkormányzatot illeti meg. Aztán 2005 végén megnyertük a pert, és ettől fogva újra jogos tulajdonosai lettünk az ingatlannak.
- Ekkor már gondolkodtak iskolaalapításban?
– A per megnyerését követően szükségessé vált az ingatlan felmérése, hogy azt megfelelőképpen telekkönyveztetni lehessen. Ez egy elhúzódó procedúra volt, ugyanakkor a visszaszolgáltatási határozat kitételként magában foglalta azt, hogy a visszaszolgáltatást követő öt évben nem lehet megváltoztatni az ingatlan korábbi felhasználási célját. Ez a polgármesteri hivatalnak a tárgyalások során olyan pozíciót biztosított, amivel szemben nehezen tudtuk az érdekünket érvényesíteni, ezért az első szerződés megkötésének időpontja elhúzódott. Hosszas tárgyalások után csak 2008-ban sikerült szerződést kötnünk. Ez a szerződés 15 évre szólt. Mi, a Státus tagjai akkor úgy ítéltük meg, hogy nem áll módunkban iskolát alapítani, ezért kötöttük meg ezt a szerződést, ami 2008-tól 2012-ig fennállt. 2012. májusában 13 hónapos bérelmaradást halmozott fel a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal. Ekkor felszólítottuk, hogy törlessze a hátralékot, ellenkező esetben felbontjuk a szerződést. A felszólításunk ellenére sem teljesítette a kötelezettségét a polgármesteri hivatal, ezért júniusban a szerződést felbontottuk.
Közben a Státus eldöntötte, hogy megérett az idő az iskolaalapításra. 2013. elejétől jeleztük a polgármesteri hivatalnak, hogy az Unirea által használt ingatlanban szeretnénk megalapítani a II. Rákóczi Ferencről nevezett római katolikus gimnáziumot. A tárgyalások ismét nagyon elhúzódtak, mert a polgármesteri hivatal, illetve a helyi önkormányzat és a tanfelügyelőség egész évben egymásnak dobálta a labdát, noha a 2011-es oktatási törvény 61. cikkelyének 2. pontja világosan kimondja: a helyi önkormányzatnak van joga arra, hogy iskolát alapítson, és hogy az iskolai hálózatot szabályozza. Végül hosszas tárgyalások után 2014. közepén valamikor született egy iskolaalapításról szóló helyi tanácsi határozat. Az Erdélyi Római Katolikus Státus a maga részéről a szerződés megkötését a polgármesteri hivatallal az iskola alapításához kötötte. 2014. közepén született meg ez a tanácsi határozat, egy bizonyos szerződési javaslattal összekötve. Ez a szerződés nem volt elfogadható. Ezért tovább folytattuk a tárgyalásokat, és 2014. szeptember 16-án újabb határozat született, ami a városi iskolahálózatot rendezte újjá, és ebben már szerepelt a Római Katolikus Teológiai Líceum is. Ez a határozat eredendően érvénytelen volt, éspedig azért, mert az iskolahálózatot szeptember 16-án szervezte, miután 15-én elindult az oktatás. A 2014-2015-ös tanévben eszerint nem indulhatott el az iskola, ezért kitolódott a következő tanévre. 2014. november végén újabb tanácsi határozat született most már egy, a kompromisszumok útján mind a két félnek többé-kevésbé elfogadható szerződés mentén.
- Eközben az oktatással mi volt a helyzet?
– Még nem volt megalakulva az iskola, így nem voltak, de facto, diákjaink. A Bolyai gimnázium termeiben négy katolikus osztály, illetve 9-től 12-ig a vokacionális katolikus osztály tanult. A Státus tervei között az szerepelt, hogy ezt a négy osztályt „hazahozza” a saját épületébe. Az induló osztályokkal kiegészítve lett volna hét osztály, ami elindíthatta volna az iskolát. 2014-ben erre még nem került sor, mert nem tartottunk ott a tárgyalásokkal. A 2014. november végi tanácsi határozat következtében, 2014. december 15-én kötötte meg a gyulafehérvári érsekség és a polgármesteri hivatal a szerződést, aminek a kedvezményezettje a Róma Katolikus Teológiai Líceum, illetve az Unirea Gimnázium. A 2014-es tanácsi határozatra visszatérve: ebben szerepelt egy 1,5 millió lejes tétel, amelyet az önkormányzat ajánlott fel épületfelújításra.
.- Miért volt ilyen nagylelkű az önkormányzat egy olyan ingatlannal kapcsolatosan, ami nem az övé?
– A 2014. júniusi tanácsi határozat foglalta magába a javaslatot, hogy 1,5 millió lejt fordítana az önkormányzat az iskola felújítására. Az utóbbi időben manzárdosításról beszélnek, de abban a határozatban kifejezetten renoválás, felújítás céljával szavazta meg a tanács ezt a másfél milliós összeget. Azt gondolom, hogy az magyarázza ezt a gesztust, hogy az önkormányzat akkor még úgy vélte: az iskolaalapítási nehézségek miatt a Státus eláll ettől a tervétől, és ha kap egy ilyen felajánlást, akkor talán visszalép. A polgármester egyébként ismételten kérte, hogy iskolalapítás nélkül kössünk szerződést, mert az Unirea számára ez fontos. Mi tudjuk, hogy az Unirea számára fontos, és tudjuk azt is, hogy egy ilyen hosszan elnyúló tárgyalás, bizonytalan helyzet egy iskolának sem kedvez. Mindenkinek – a marosvásárhelyi polgármesteri hivatalnak is – világosan kell látnia, hogy nekünk is megvannak a szándékaink, a céljaink, illetve megvan a híveink részéről az igény, amit figyelembe kell vennünk akkor, amikor ilyen jelentős döntéseket hozunk. Arra is utalhatnék, hogy 2005-től kezdődően, amikor visszakaptuk az ingatlant, igen markánsan megfogalmazódott az iskolalapítási igény a marosvásárhelyi híveink részéről.
- Az iskolaalapítási szándékot az Unireában tanuló diákok szülei sem fogadták lelkesedéssel. Idén, nyár elején egy tüntetést is szerveztek. Ez miért történt?
– Ez az elégedetlenség a teremhiány miatt alakult ki. 2015 január végén volt egy újabb helyhatósági, tanácsi döntés, ami véglegesen létrehozta az iskolánkat, így indulhatott a 2015-2016-os tanév. A 2014. december 15-én kötött szerződésnek van egy kiegészítő, felhasználási szerződése, amely azt volt hivatott elősegíteni, hogy a két kedvezményezett iskola számára zökkenőmentesen történjen az egymás mellett élés ugyanabban az ingatlanban. Ezért egészen pontosan meghatároztuk ebben a felhasználási szerződésben, hogy milyen ütemben fog a katolikus líceum beköltözni az ingatlanba. Mert a létrejövésének évében, 2015-ben egyfelől a Bolyai Farkas Gimnáziumban lévő négy katolikus osztállyal, illetve három új osztállyal indult a tanév a katolikus líceumban. Meglepetésszerű volt számomra az, hogy a tanévkezdés előtt az Unirea magyar osztályainak egy részét a tanfelügyelőség átcsoportosította. Ez azért volt meglepetés, mert mi már 2013 elején kértük, hogy az Unirea magyar osztályaiból jöjjön létre a katolikus iskola, és egy konzorciumszerű együttélésben működjön a két intézmény. A teljes szervezés sokkal könnyebben működött volna, hiszen az osztályban lévő gyerekek helyben maradtak volna, csak a tanításnak meglett volna egyfelől a katolikus jellege, másfelől a katolikus szervezése. A 2015-2016-os tanévet megelőzően történt ez a csoportosítás, ezáltal megnőtt a katolikus líceum tanulóinak a száma, így 13 osztállyal kezdhetett a katolikus líceum a 2015-2016-os tanévben.
- Hogyan indult be az oktatás, milyen oktatási-nevelési elvek mentén zajlott a tevékenység az új iskolában?
– Az oktatás minőségével kapcsolatban azt mondhatom, hogy meglepően gyorsan, egyik napról a másikra rendkívül jó eredményt produkált ez az iskola. A felvételin is bebizonyosodott, hogy erős lesz az iskola, a bejutási eredményei alapján a katolikus líceum a nagy iskoláink – a Márton Áron Gimnázium, a Bolyai Farkas Líceum és a hasonló kaliberű kolozsvári iskolák – mögött rögtön ott van a rangsorban. Rendkívül nagy az érdeklődés, a felvételin túljelentkezés volt, így a bekerülő diákok eleve felkészültek, így nyilván, menet közben is jobban megy nekik a tanulás.
- Mit mondana el az iskola szellemiségéről?
– Az iskolai oktatásban a nevelés mindig egy nagy probléma. Mi a katolikus egyház szellemiségében kívánjuk nevelni a diákjainkat. Egy iskola szellemisége nyilván nem alakul ki máról holnapra. Ennek feltétele az is, hogy milyen gyerekek kerülnek be az iskolába, illetve, hogy a szülők katolikus nevelés szándékával küldik a gyerekeket, vagy egyszerűen bekényszerülnek az iskolába bármilyen okból. A katolikus líceumba bekerülő gyerekek szülei nagyon tudatosan választják ezt az iskolát, és az a szándékuk, hogy a gyerekek katolikus értékrend szerinti nevelésben részesüljenek, és ennek a garanciája elsősorban a tanári kar. Katolikus tanár nélkül nincsen katolikus nevelés.
Tamási Zsolt mint igazgató és az általa összeállított tanári kar egy rendkívül jó csapat, és az újonnan induló iskola kezdeti eufóriája is segít abban, hogy ez a nevelési irány viszonylag könnyen legyen követhető.
- Távlatilag hogyan képzeli el a Státus a két iskola működtetését az épületben? Eljön az a pillanat, amikor az Unireának mennie kell, vagy hosszútávon is marad a két iskola az épületben?
– Maga az a tény, hogy a két iskola javára hosszútávú szerződést kötöttünk a polgármesteri hivatallal, mutatja azt, hogy mi az együttélés mellett állunk. Természetesen a híveink elvárják, hogy visszaállítsuk a régi, dicső, nagy múltú Katolikus Státus Főgimnáziumot, azonban a helyzet mérlegelése következtében úgy döntöttünk, hogy jelenleg a két intézménynek egy épületen belüli megférése a megfelelő eljárás. Természetesen a gyakorlat azt mutatja, hogy az együttélés nem könnyű. Nehéz egyfelől az Unireának, amely évtizedek óta belakja az épületet, másfelől pedig a katolikus líceumnak sem könnyű, amely most került be ugyan, de szintén otthon érzi magát benne, mert ez a mi épületünk. Ezek az okok vezettek a nyári tüntetéshez, amelyet az Unirea líceum diákjainak a szülőbizottsága szervezett. Ezzel a tüntetéssel kapcsolatban azt mondhatom, hogy azt tulajdonképpen a teremgondok robbantották ki. Történt ugyanis, hogy amikor a szerződést és a felhasználási szerződést megkötöttük, ami 2014 és 2019 között szabályozza az osztályok fokozatos átadását, átvételét, akkor nem tarthattuk szem előtt azt, hogy az Unirea líceum magyar tagozatának egy része át lesz csoportosítva a katolikus líceumhoz. Éppen ezért mi ennek a strukturális felépítésnek a meghatározásakor csak a Bolyaiban lévő négy katolikus osztályt, illetve a mi induló osztályainkat, és az évenként induló osztályainkat vettük figyelembe. Amikor az Unirea magyar osztályait átcsoportosították, akkor értelemszerűen az osztályteremmel együtt csoportosították át. A mi igazgatónk eléggé figyelmesen követi az eseményeket és már a 2015-2016-os tanév elején az Unireával egyezséget kötött az átcsoportosított magyar osztályokkal kapcsolatosan, miszerint az osztályközösségekkel az osztálytermek is jönnek. A két iskola igazgatója ezt az egyezséget aláírta, felterjesztette a Státushoz és az önkormányzathoz, mint szerződő felekhez. A Státus postafordultával válaszolt, és elfogadta ezt a megegyezést. A polgármesteri hivatal a maga részéről azt válaszolta, hogy rendben van, viszont jelezte, hogy erre önkormányzati határozatra van szükség, de ez a határozat nem született meg. A 2015-2016-os tanév békében elmúlt, és következett volna a 2016-2017-es tanév előkészítése. Mivel az Unirea líceum, illetve az Unirea gimnázium induló osztályainak a számát megnövelte, rájöttek arra, hogy teremgondokkal kell szembenézniük, és ezért visszakövetelték azt a két termet, amelyeket a magyar osztályok használtak. A szerződés, illetve a felhasználási szerződés értelmében az Unirea líceumnak igaza van, a termek őket illetik meg. Másfelől viszont a két iskolaigazgató megegyezése is érvényes, hiszen azt mind a helyi önkormányzat, mind a Státus elfogadta. A normalitás tehát azt követelné, hogy ezek az osztálytermek a gyerekekkel együtt – ahogy az előző iskolai évben – tartozzanak a továbbiakban is a katolikus iskolához. Ennek következtében mentek a szülők az utcára és követelték azt, hogy a katolikus líceum, illetve az Erdélyi Katolikus Státus ne akarja kirakni az Unireát.
- Hogyan tekint az egyház az Országos Korrupcióellenes Ügyészség vizsgálódására? Mi az ezzel kapcsolatos álláspontja?
– Már akkor is meglepődtünk, amikor a DNA a visszaszolgáltatás kérdését kezdte vizsgálni. Viszont nem kellene semmin meglepődnünk, mert ha a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium esetére gondolunk, akkor akár veszélyben is érezhetnénk magunkat. Igaz az, hogy egyfelől a visszaszolgáltató bizottság visszaadta az ingatlanunkat, igaz az, hogy a visszaszolgáltatási procedúrát a törvényszék igazolta, ennek ellenére veszélyes lehet egy ilyen vizsgálat. Fájdalmasnak tartjuk, hogy most már az igazgatónkat is vizsgálja a DNA, éspedig azért, mert meg vagyunk győződve Tamási Zsolt emberi kvalitásairól, szakmai képességeiről, erkölcsi tartásáról. Meg vagyunk győződve arról, hogy ő tudatosan biztos, hogy semmilyen törvénytelenséget nem követett el. Az utóbbi napokban tüzetesebben vizsgálják az iskolaalapítási kérdést, és a hozzáértők elképzelhetőnek tartják, hogy részben az egymásnak ellentmondó törvények, részben a kiegészítő törvények teret nyithatnak annak, hogy az iskolaalapítással kapcsolatosan megfogalmazhatóak legyenek bizonyos problémák. A 2014-es létrehozási próbálkozásokat is vizsgálják, de az abban az évben elfogadott tanácsi határozatot a prefektus megtámadta, bíróságon meg is nyerte, tehát érvénytelenítette a határozatot, és mi ezzel tisztában vagyunk. Viszont a 2015-ös iskolaalapításról határozottan azt gondoljuk, hogy törvényes, és ilyenként az iskolánkat veszély nem fenyegeti.
- Szombaton a Státus Marosvásárhelyen, de más városokban is tüntetést szervez az iskola mellett. Amikor a Székely Mikó Kollégium kapcsán megszervezték az Igazság Napja nevű tiltakozási akciót, akkor a Legfelsőbb Bírói Tanács nyomozást indított az ott elhangzottak egy részével kapcsolatosan, mert szerinte nyomásgyakorlás történt az igazságszolgáltatásra. Tart-e az egyház attól, hogy a hatóságok ezzel a tüntetéssel kapcsolatosan is hasonlóan járnak el?
– A tüntetéseket általában fel lehet fogni úgy, mint az igazságszolgáltatásra való nyomásgyakorlás, de azt gondolom, ez a megközelítés elvétett, azért, mert a szabad véleménynyilvánítás joga minden körülmények között alapvető emberi jog, és ilyenként az ember kifejezheti bármilyen kérdésben az álláspontját, és ez nem minősíthető a bíróságra való nyomásgyakorlásnak. Azért nem, mert a bíróság a maga törvényes kereti között teszi a dolgát, és az átlagember, az állampolgár pedig a maga során kifejezheti az álláspontját bizonyos kérdésekkel kapcsolatban.
Transindex.ro

Nélkülözhetetlen szellemi központ lett a tanulmányi ház
Az erdélyi katolikus közösség lelki-szellemi megújulását szolgáló központ, a Jakab Antal Tanulmányi Ház fennállásának huszadik évfordulóját ünnepelték Csíksomlyón.
A Jakubinyi György gyulafehérvári érsek által celebrált szentmise után pénteken kerekasztal-beszélgetést tartottak a ház múltjáról, jelenéről és jövőjéről. A Jakab Antal Tanulmányi Ház az egyházmegye első tanulmányi háza. Volt gyermekkora, kamaszkora, és most szépen elérte a felnőttkort – mutatott ár Jakubinyi György. Az egy évvel ezelőtt megújult arculatú intézmény működtetői lehetővé teszik, hogy minél többen részt tudjanak venni különböző továbbképzőkön, függetlenül az anyagi helyzetüktől.
A kerekasztal-beszélgetés moderátora, Márton András, a Gyulafehérvári Caritas igazgatója beszélgetőtársaitól többek között arra várta a választ, hogy ki milyen szemmel látja a ház múltját, jelenét és jövőjét. Portik-Hegyi Kelemen gyergyószentmiklósi főesperes-plébános, a pasztorális bizottság vezetője néhány, a házban szervezett találkozót idézett fel. „Több lelki program is volt itt, mindig könnyedén jöttem, mintha hazamennék, ahol jól érzem magam. Egy olyan hely lett, ami minden szempontból gazdagított.”
Szakács Ferenc Sándor a Pro Educatione Egyesület vezetője, aki hat és fél éven keresztül vezette a házat, elmondta, ezek voltak élete legszebb évei. „Érdekes módon összefonódik az ember az épülettel, a térrel, amiben dolgozik. Megszerettem itt a köveket, összenőttem velük, és csodálatos volt, amit itt átéltem. A nehézségek és az örömök is egyaránt. Öröm volt számomra látni azt, hogyan fejlődik Csíksomlyó, mint a magyar lét legfontosabb lelki, szellemi központja.”
Szénégető István plébános, a főegyházmegyei családpasztorációs iroda vezetője úgy véli, nagyon sok ember számára voltak hasznosak az itt elvégzett tanfolyamok, és lelki feltöltődést jelentett az itt együtt eltöltött idő. „Az itteni programok kapcsán gyermekáldásért is szoktunk imádkozni. És kaptunk ilyen visszajelzést, hogy ebben a házban megtörtént ez a csoda.”
Közel egy évvel ezelőtt került át a ház a Gyulafehérvári Caritas ügykezelésébe. „Az egyik nagyon fontos dolog, amit megfogalmaztunk, hogy legyen az itteni embereknek elérhető ez a hely, megengedhessék maguknak, hogy ide eljöjjenek, és részt tudjanak venni egy képzésen, konferencián. A kihívás ismert, fenn kell tartani, a számlákat ki kell fizetni. Amikor elkezdtük, a bevételünk csökkent is, de az irány az jó, mert év végére a kihasználtsága nőtt a háznak, az árcsökkentés, ami történt, az a kihasználtság által kompenzálódott” – hangsúlyozta Péter György, a Caritas szocio-medikális ágazatának a vezetője.
A Jakab Antal Tanulmányi Ház szellemi műhelyévé való válását a 2011-ben létrejött Pro Educatione Egyesület is elősegítette, melynek célja, hogy a Gyulafehérvári Főegyházmegye területén összefogja a keresztény értékrendet képviselő, felnőttképzéssel foglalkozó szervezeteket. Sebestyén Ottó plébános, a Kalot Egyesület és az Erdélyi Háló Egyesület elnöke, valamint a Pro Educatione munkatársa rámutatott, egyházi felnőttképzési szervezetekként azt a többletet tudják nyújtani, hogy közösségben gondolkodnak. Szakács Ferenc Sándor hozzátette, hisz abban, hogy ha az emberek összefognak, akkor egy hatványozott tudásra tesznek szert és hatványozottan tudnak alkotni. „Ugyanígy hiszem, hogy ha a szervezetek összefognak, szintén hatványozódik a jobbulás, az a lehetőség, amit meg tudnak valósítani.”
A tanulmányi ház
A csíksomyói Jakab Antal Tanulmányi Ház 1996. szeptember 17-én nyitotta meg kapuit, és azóta számos országos és nemzetközi konferencia, kulturális rendezvény és lelki program színhelyéül szolgál. A ház nevét az egykori megyés püspökről kapta, aki 1990-ben megalapította az egyházmegye szeretetszolgálatát, a Gyulafehérvári Caritast.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Zárónyilatkozat a Magyar Szórvány Napján: cselekvő szolidaritás biztosíthatja a jövőt Erdélyben
Besztercén ünnepelték a Magyar Szórvány Napját, ahol Décsei Attila, az RMDSZ Beszterce-Naszód Megyei Szervezetének elnöke házigazdaként köszöntötte az egybegyűlteket. „Történelmünk többször is bizonyította, hogy amikor népünk egységes, legyőzhetetlen. Nekünk erdélyi magyaroknak tanulnunk kell ebből, egységesnek kell lennünk, hiszen ettől az egységtől függhet a jövőnk” – fogalmazott Décsei Attila. A megyei szervezet elnöke rámutatott: régen külső ellenségtől kellett az erdélyi magyaroknak tartaniuk, most a beolvadás, a kivándorlás, széthúzás, közömbösség az ellenség. „A szórványban a legértékesebb befektetés a magyar tannyelvű iskola. Mi itt, Besztercén gyermekeinkért harcolunk, a minőségi magyar oktatásért. De erre önerőből képtelenek vagyunk. Szükségünk van a leendő parlamenti képviselőinkre és szenátorainkra, hogy utat mutassanak a bürokrácia rengetegében, mellettünk álljanak” – fogalmazott Décsei Attila. Utalva arra, hogy november 13-a a magyar nyelv napja is, az összetartozás, összefogás, szolidaritás hármasának fontosságát emelte ki a Magyar Szórvány Napján Winkler Gyula, aki úgy fogalmazott, a szórványközösségek jövője szempontjából meghatározó ez a három szó és a legszebb tartalmat közvetíti. „Mindennapi életünk újból és újból bizonyítja a közösségi szolidaritás erejét. A szórványban, az interetnikus környezetben és a tömbben élő magyar közösségek csak egymásra támaszkodva, egymást erősítve tudják céljaikat megvalósítani. A belső szolidaritás létszükséglet nemzeti közösségünk számára” – hangsúlyozta az RMDSZ Hunyad megyei elnöke, aki szerint nem véletlen az sem, hogy az Összetartozunk nevet viseli a székely-szórvány együttműködés, amelyet a belső szolidaritás kiemelkedő példájának tart. Idén választásra készülve ünneplik a Magyar Szórvány Napját, az RMDSZ pedig megértve a magyar közösség kívánságát, megvalósította a magyar összefogást, együtt sikeresen tudnak szerepelni a december 11-ei megmérettetésen, vélte Winkler Gyula, kiemelve, itt volt az ideje, hogy politikai értelemben is megerősítsék a közösségi szolidaritást. Benedek Zakariás Hargita megyei képviselőjelölt, a szórványmegyék jelöltje az elkövetkező mandátumban 400 ezer szórványban élő erdélyi magyar nevében és érdekében kíván eljárni, hiszen ismeri, saját életében is tapasztalja gondjaikat. „Sajnos nem tudjuk megállítani az asszimilációt, a szórványban élő magyarok számának csökkenését. Ahhoz, hogy a magyar identitásra leselkedő veszélyeket elhárítsuk, szükségünk van a Szövetség segítségére, a székely-szórvány szolidaritásra, és a szórvány cselekvési tervre, amelyet minden olyan vidéken alkalmazni kell, ahol a magyar nyelvet beszélik” – mutatott rá a képviselőjelölt. Hozzátette: úgy látja, a Szövetség a horgony, amely a szórványt a tömbmagyarsághoz köti, és ott is tartja. Az RMDSZ önkormányzati képviselői mandátumuk első fél évében bebizonyították, hogy méltók voltak a közösség bizalmára – véli Antal Attila Beszterce-Naszód megyei képviselőjelölt, aki helyi tanácsosként napról napra részese az önkormányzatokban dolgozók tevékenységének. „Annak érdekében, hogy az önkormányzatok munkája a továbbiakban is hatékony legyen, erős parlamenti képviseletre van szükségünk. Akkor tudunk jól dolgozni, akkor tudunk hatékonyan a magyar érdeket képviselni, ha erős parlamenti frakciónk van. Ezt kell elmagyaráznunk szavazóinknak, ezt kell megértenie minden helyi közösségnek” – szögezte le a képviselőjelölt. Lőrincz Helga Fehér megyei szenátorjelölt, Nagyenyed alpolgármestere a szórványban történő magyar oktatás fontosságára és a fenntartását fenyegető veszélyekre hívta fel a figyelmet: „a következő öt évben számos erdélyi településen szűnhet meg a magyar oktatás. Sürgősen kell cselekednünk.” A szamosújvári szórványkollégium létrehozása vagy a nagyenyedi kollégium felújítása, amire személyesen is nagyon büszke, jól mutatja azt a kiemelt figyelmet, amelyet az RMDSZ a szórványbeli oktatásra fordít. Hozzátette: „az a célunk, hogy 2020-ra befejezzük, amit elkezdtünk, és minden magyar gyermek korszerű, jól felszerelt iskolában magyar nyelven tanulhasson, függetlenül attól, hogy Erdély melyik településén él.” Széll Lőrincz Hunyad megyei képviselőjelölt, a Hunyad Megyei Sport és Ifjúsági Igazgatóság tanácsosa szerint Erdélynek akkor van jövője, ha az erdélyi magyar fiatalok látnak benne jövőt, és elvándorlás helyett inkább itthon maradnak vagy visszatérnek. „Ha a fiatalok Erdélyben tervezik jövőjüket, itt találnak tanulmányaik befejezése után munkát, itt alapítanak családot, az az erdélyi magyarság egészének javára válik. Olyan programot alkottunk, mely jövőt biztosít a fiataloknak. Erdély általuk lesz erősebb, közösségünk általuk gyarapodik” – hangsúlyozta a képviselőjelölt. „A szórvány megyék képviselőinek fontos közösségépítő szerepe is van. A templomjavításoktól az ifjúsági kirándulásokig, az önkormányzatok gondjaitól a március 15-i koszorúk szalagjáig mindennel kell foglalkozni. Ezért a mi munkánk nem kiváltság, hanem a közösség megmaradásáért végzett szolgálat.” – jelentette ki Molnár Zsolt Temes megyei képviselőjelölt. A 4 éves mandátum munkájáról elmondta: a Parlamentben lehettek volna még jobb szakértői egy-egy témának, lehettek volna még aktívabbak, még szemfülesebbek, még határozottabbak. Bukarestben nincsenek minden nap nagy mutatványok és látványos győzelmek, de a kitartó munka meghozza a gyümölcsét. „Mindnyájan azért dolgoztunk és dolgozunk ma is, hogy jó legyen Erdélyben, a Bánságban és Partiumban magyarnak lenni”- szögezte le Molnár Zsolt. Apjok Norbert Máramaros megyei képviselőjelölt, a Szövetség legfiatalabb, befutó helyen induló jelöltje fiatal vállalkozóként is hangsúlyozta: „a román állam megnehezíti az induló vállalkozások dolgát, pedig a sikeres vállalkozások megélhetést biztosítanak és munkahelyeket teremtenek. Minden kezdet nehéz. Segítenünk kell a fiatal vállalkozókat. Kezdeményezzük, hogy a kezdő fiatal vállalkozók három évig csak jövedelemadót fizessenek, emellett támogatjuk, hogy egy nap alatt lehessen ingyenesen céget alapítani.” Géczi Gellért, Négyfalu alpolgármestere, az RMDSZ Brassó megyei képviselőjelöltjének, Ambrus Izabellának üzenetét tolmácsolta, a Szövetség kisebbségi és nyelvi jogokért folytatott harcának aktuális célkitűzéseit ismertetve. „Az nyelvi jogok terén tovább akarunk lépni: azt kezdeményezzük, hogy szállítsák le az anyanyelv-használati küszöböt a jelenlegi 20 százalékról 10 százalékra, vagyis ahol a lakosság egytizede magyar, ott lehessen magyarul ügyet intézni” – jelentette ki, majd hozzáfűzte: „azt kérjük, hogy Románia 100 éves évfordulójára végre tartsák be, amit Gyulafehérváron ígértek nekünk. Új etnikum-közi szerződést kell kötni a román néppel, amely tartósan biztosítja az együttélés kereteit, és lehetővé teszi, hogy magyarként méltósággal élhessünk Romániában, emellett új alkotmányt akarunk, amely államalkotó tényezőként ismeri el a magyar kisebbséget.” „Aradról a 300 kilométerre lévő Budapestre autópályán 3 órát utazunk. Aradról Besztercéig az út alig 100 kilométerrel hosszabb, mégis 8 órát jöttünk. Az erdélyi magyarság négyötöde nem élvezheti az autópálya előnyeit” – mutatott rá Faragó Péter Arad megyei képviselőjelölt. Az RMDSZ Arad megyei szervezetének elnöke olyan Erdély építéséért dolgozik a Szövetség színeiben, ahol normálisan lehet közlekedni autóval és vonaton is, hiszen egy modern társadalomban a közlekedés többet jelent, mint helyváltoztatást: virágzó kereskedelmet, esélyegyenlőséget, társadalmi mobilitást biztosít. „Bármilyen pártszínű is a leendő kormány, támogatásunknak egyik feltétele az lesz, hogy befejezze az Észak-Erdélyi és Dél-Erdélyi autópályákat, és kiemelten támogassa a vasútfejlesztést is” – összegzett a képviselőjelölt. Székely István, a Kulturális Autonómia Tanács elnöke az RMDSZ szórványról alkotott meghatározását ismertette: „az a közösség, amely segítségre szorul. Kívülről kell erőforrásokat, programokat bevinni ahhoz, hogy a közösség megmaradjon magyarnak, etnikai identitását tovább tudja adni. Ehhez a partnerek a szórványkollégiumok, a magyar házak, amelyek köre gyakran egybeesik az RMDSZ-szel, a történelmi egyházak, hiszen sok szórványtelepülésen az egyház az egyetlen intézmény.” Az erőforrásokat biztosító csatornaként a Communitas Alapítványt említette, valamint a székely megyék nagyvonalú pályázati felajánlásait. Fontosnak tartja, hogy a magyar házakat a magyarországi támogatási rendszer kiemelten finanszírozza, hiszen itt elkötelezett, lelkes emberek dolgoznak, akik szem előtt tartják a szórványban élő magyarok érdekeit. „A politikai képviseletnek kiemelt jelentősége van a szórványban is. Az arányos képviselet elvének megőrzése a mindenkori választási törvényekben a szórvány számára létkérdés, ezért szorgalmazzuk, hogy az RMDSZ parlamenti csoportja ezt az elvet következetesen képviselje és megvédje a törvényhozásban. Csak az arányos képviselet elve szerint megalkotott választási rendszer teszi elérhetővé a parlamenti mandátumot a szórvány megyékben” − hangsúlyozta Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke, aki bemutatta a konferencián elfogadott zárónyilatkozatot is "Mi, a besztercei szórványkonferencia résztvevői, a Magyar Szórvány Napján meggyőződésünknek adunk hangot, hogy jövőnket Erdélyben csak a tömbben, az interetnikus környezetben és a szórványban élő magyar közösségek cselekvő szolidaritásával biztosíthatjuk" - áll a zárónyilatkozatban. (rmdsz-tájékoztató)
Transindex.ro

"Ne hagyjátok a templomot, a templomot, s az iskolát!"
Mi, a marosvásárhelyi volt II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium öregdiákjai 2002-ben megemlékeztünk volt iskolánk alapításának 300. évfordulójáról egy szerény ünnepség keretében, amelyet a világ különböző országaiból érkezett mintegy 15 öregdiák társunk tisztelt meg.
Tettük ezt nemcsak azért, hogy 1948-ban megszüntetett iskolánk múltját felidézzük, hanem azért is, hogy lerójuk hálánkat volt alma materünknek azokért az értékekért, amelyeket útravalóul adott: megfelelő tudásszint, munka- és rendszeretet, felelősségtudat, erkölcsi tartás, a másság iránti tolerancia csíráinak bennünk való elültetése. Mindezek lehetővé tették, hogy az elkövetkező évtizedekben bárhol és bármilyen körülmények között becsülettel helytálljunk.
Ugyanakkor meg voltunk győződve, hogy ezeknek az értékeknek a továbbvitele hasznos magyar közösségünknek és az egész romániai társadalomnak is. Ebből kiindulva előrehaladott korunk (70-80 év) és romló egészségi állapotunk figyelmen kívül hagyásával fogtunk neki ennek az oktatási formának az újjászervezéséhez. Kétévi kemény csalódásokkal teli munka után sikerült az egyházi szervek (gyulafehérvári érsekség, marosvásárhelyi főesperesi hivatal, valamint politikusaink) Fodor Imre volt polgármester, Kerekes Károly parlamenti képviselő, Murvai László tanügyminisztériumi főigazgató) jóváhagyását megszerezni egy katolikus profilú osztály beindítására.
Az osztály működési helyét illetően természetesnek vettük, hogy egykori iskolánk épületében lesz a helye. Hideg zuhanyként ért, hogy mind az épületben működő Unirea Főgimnázium, mind pedig a megyei tanfelügyelőség visszautasította ez irányú kérésünket. Hasonlóan negatív választ kaptunk a volt katolikus leányiskola (a zárda) épületében levő Művészeti Líceum tanári karától. A hontalanságtól a Bolyai Farkas Elméleti Líceum – Református Kollégium vezetősége mentett meg, befogadván a leendő katolikus osztályt, mely 2004 szeptemberétől ott működött 12 éven keresztül eredményesen, jó körülmények között.
Volt iskolánk épületének visszaszolgáltatásával a Római Katolikus Státus számára új helyzet állt elő, megteremtődött végre a lehetőség az önálló katolikus profilú iskola újraindítására, ami a polgármesteri hivatal és a Római Katolikus Státus Alapítvány (az épület tulajdonosa) között megkötött bérleti szerződés értelmében egyelőre a kisebbik épületben (volt Fiúnevelő) működhet. Így végre a városi tanács határozata alapján megalakult a régi-új iskola dr. Tamási Zsolt-József, a tanfelügyelőség által kinevezett igazgatóval az élen.
Bár soraink megfogyatkozása, egészségi állapotunk meggyengülése miatt az eltelt évek alatt nem tudtunk részt venni az iskola szervezésében, az iskolától érkező meghívások alapján örömmel vettünk részt a tanévnyitó és az évzáró ünnepségeken is. Ezeken megnyugodva tapasztaltuk, hogy már a kezdetektől az iskola vezetése egy jól működő, összetartó, egészséges szellemű, versenyképes közösséget hozott létre.
Úgy látszik, ez is zavart egyeseket, olyan messziről érkezetteket, akik a Ceausescu-féle homogenizálási politika következtében jöttek városunkba, és feljelentést tettek a korrupcióellenes ügyészségen, ahol a XXI. század Európájában szégyenteljes határozatot hoztak. Mielőtt az említett szerv érdemben és objektív módon kivizsgálta volna az ügyet, elrendelte a megyei főtanfelügyelő őrizetbe vételét és az iskola igazgatójának hatvannapi hatósági felügyelet alá vonását, úgy tekintve őket, mint valami bűnözőket.
Ezek a tanév idején hozott intézkedések akadályozzák az iskola rendes működését, ugyanakkor megkérdőjelezik a szülőknek és a tanulóknak az iskolába vetett bizalmát, ami végső soron az iskola megszüntetéséhez vezethet. Úgy látszik, ezek az egyének nem tudják, hogy egy jól működő iskola a társadalom számára felbecsülhetetlen értéket jelent, és ennek megszüntetése társadalomellenes cselekedet, amiért egy demokratikus jogállamban megfelelő büntetés járna.
Egyáltalán nem értjük, mi köze van egy 300 éves gyökerekkel rendelkező, jól működő iskola újjászervezésének a korrupcióhoz, mivel károsítja meg az államot? Szilárd meggyőződésünk szerint ellenkezőleg: az állam érdekeit is szolgálja. Tehát az egész iskola ellen folytatott eljárást államellenes cselekedetnek is tekintjük.
Ami az eljárás emberi vonatkozását illeti: a fiatal diákok (gyermekek) lelkében negatív benyomást kelt az a tény, hogy az iskolájuk nemcsak nem felel meg a követelményeknek, de eddigi eredményeik a nullával egyenlőek.
Tamási Zsolt igazgató nagyfokú hozzáértéssel, lelkes munkával, erejét nem kímélve tett eleget feladatának. Sajnos, ma az ilyen emberek egyre ritkábbak, ezért értéket jelentenek társadalmunk számára, és feltétlen megbecsülést érdemelnek, nem pedig meghurcoltatást. Mi, öregdiákok pedig veszélyben látjuk az iskola újrateremtéséért végzett munkánkat.
És miért ez az egész a demokratikus jogállamnak ellentmondó eljárás? Mert az általunk létrehozott katolikus oktatás önállósításában gond van egy irattal? Ha nem lenne az egészre a rosszindulat jellemző, akkor az ellenőrző szervek szabhattak volna egy határidőt ennek kijavításra vagy pótlására, ha egyáltalán erre szükség van.
Az iskola öregdiákjaiként és az ország magyar lakóiként nem tudjuk szótlanul hagyni az egész nemzetiségünket ért igazságtalan eljárást, ami káros az egész társadalomra is. Ez pedig, ismerve a többségi média "objektív" tájékoztatási módszerét, feszültséget fog szülni városunkban. A feszültségkeltés magában hordozza az 1990 márciusában történt események lehetőségét. Ez lenne a cél 27 évvel a diktátor eltávolítása és Romániának az Európai Unióba való befogadását követően?
Ahhoz, hogy ne jussunk el idáig, a DNA-nak azonnal meg kellene szüntetni az egész eljárást és rehabilitálni a sértett személyeket, valamint kártérítést biztosítani az elszenvedett sérelmekért.
*
Utóirat
Ami az Unirea Főgimnáziumot illeti, amelynek az érdekében folyik állítólag a katolikus iskola megszüntetésére irányuló eljárás, a következőket szeretnénk pontosítani.
Az 1948-as tanügyi reform, amely megszüntette a felekezeti oktatást Romániában, összevonta a Református Kollégiumot és a Római Katolikus Gimnáziumot 2-es Számú (magyar tannyelvű) Fiúlíceum néven a volt Református Kollégium épületében. Az üresen maradt épületünket elfoglalta a 2-es Számú (magyar tannyelvű) Leánylíceum, amely 1945-48 között hajléktalan volt, illetve kegyelemből a Katolikus Gimnáziumban működhetett felváltva délelőtt és délután velünk, a fiúgimnazistákkal.
1956-ban a lányiskola átalakult koedukációs (vegyes, fiú- és lány-) iskolává a 4-es Számú (magyar tannyelvű) Középiskola néven.
1959-ben ez az iskola befogadta a lényegesen kisebb Unirea, volt román tannyelvű líceumot, amellyel egyesítették Unirea–Egyesülés néven, Gáspár János volt katolikus öregdiákkal az élen. Az első közös tanévben (1959-60) négy osztály, három magyar és egy román tannyelvű diákja érettségizett. A következő évben hasonló volt az arány.
Emlékezetesek maradnak számunkra Gámpé József volt igazgatónk szavai: fiúk, jegyezzétek meg, ha Romániában a hatalom meg akar szüntetni egy magyar iskolát vagy egyéb kulturális tevékenységet, azt egyesíteni fogja a testvériség nevében egy románnal. Teljesen igaza volt, az Unirea-Egyesülés Líeceumban, amelyben az 1959-es tanévben egy román osztály volt, a 2003-04-es tanávre megfordult az arány, és a hat kilencedik osztályból mindössze egy volt magyar tannyelvű. Ami azt jelenti, hogy román iskolává alakult egy megtűrt magyar osztállyal.
Feltevődik a kérdés: ha az első világháború előtti másfél évtizedben egy sor reprezentatív iskola épült városunkban, a szocializmus éveiben is több iskola és iskolakomplexum, akkor a demokrácia 27 évében nem lehetett volna egy új, megfelelő iskolát építeni az Unirea líceumnak?
A Római Katolikus Gimnázium Öregdiákjainak Sanctus Emericus Baráti Köre
Népújság (Marosvásárhely)

Batthyáneum: tovább késlelteti a pert a fordítás
Ismét elhalasztotta az ítélethozatalt a Fehér megyei ítélőtábla a gyulafehérvári Batthyáneum ügyében, számolt be az Adevărul napilap online kiadása.
A lap szerint a késlekedést az okozza, hogy a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye nem fogadja el Batthyány Ignác püspök végrendeletének már elkészült román fordítását, az érsekség által megbízott fordító pedig nem készült el időre a testamentum szöveghű megfelelőjével.
Mint arról beszámoltunk, az épületegyüttes visszaszolgáltatása érdekében indított per legutóbb ott akadt el, hogy hiányzott Batthyány Ignác 1798-ból származó latin nyelvű végrendeletének a hiteles, az alperes és a felperes által is elfogadott fordítása. Október elején a Fehér megyei ítélőtábla jóváhagyta, hogy a fordítást az állam részéről dr. Ioan Aurel Pop, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) rektora, az érsekség részéről pedig dr. Buzogány Dezső egyháztörténész, a kolozsvári egyetem egyik professzora készítse el. Azonban csak előbbi készült el határidőre, az egyház pedig a keddi tárgyaláson kifogásokat emelt a fordítás ellen. Az ítélőtábla döntése szerint Buzogány Dezsőnek december 6-áig kell elkészülnie saját fordításával, és ekkor tárgyalják a római katolikus egyháznak a Ioan Aurel Pop-féle fordítással kapcsolatos fellebbezését is.
Az alapító püspök végrendelete kulcsfontosságú a perben, hiszen Batthyány Ignác ebben hagyta a katolikus egyházra és Erdély provinciára a páratlan értékű, 65 ezer kötetes, 1650 középkori kéziratot magában foglaló könyvtárt és a hozzá tartozó csillagvizsgálót. Cosmin Muntean, a gyulafehérvári táblabíróság szóvivője korábban elmondta, ha a végrendeletnek lenne angol vagy francia fordítása, az igazságügyi minisztérium hivatalos fordítói közül választottak volna, de latin nyelvből nincs hivatalos fordítójuk. A gyulafehérvári érsekség azután fordult az igazságszolgáltatáshoz, hogy a kormány alárendeltségében működő restitúciós bizottság tavaly elutasította a Batthyáneum visszaszolgáltatását, azzal érvelve, hogy az egyház nem bizonyította tulajdonjogát. A katolikusok a most zajló perben ezt a döntést szeretnék felülírni.
Pap Melinda
Székelyhon.ro

500 éves a reformáció
Az Erdélyi Református Egyházkerület
Az oldalt szerkesztette: Ötvös József lelkipásztor
Az Erdélyi Református Egyházkerület földrajzi határai kezdettől fogva egybeesnek a történelmi Erdély határvonalával: északon a Lápos- hegység, keleten és délen a Kárpátok hegyvonulata, nyugaton az Erdélyi-szigethegység, a Királyhágó és a Meszes. Ezen a területen a reformáció idején a középkori erdélyi püspökség jogutódjaként két, ágostai hitvallású superintendentia alakult ki az 1550-es években: a magyar és a szász. A magyar superintendentia keretében azonban már az 1550-es évek végén megjelennek a helvét irányú reformáció elveit elfogadó lelkészek és hívek, 1564-re pedig az egész superintendentia református hitvallásúvá vált. Az 1560-as évek végére, Dávid Ferenc, Blandrata György és Heltai Gáspár igehirdetése nyomán a magyar superintendentia lelkészeinek és híveinek többsége a szentháromság-tagadó hit- elveket fogadta el. 1568-ban Tordán az erdélyi országgyűlés kimondta az addig kialakult felekezetek (római katolikus, ágostai evangélikus, református, unitárius) vallásszabadságát.
1574-ben az unitáriusok, a korábbi szervezetből kiválva, külön egyházkerületet alkottak, élén Dávid Ferenc püspökkel. A magyar super-intendentia református lelkészei 1576-ban szintén külön szervezkedtek, püspökké választva Tordai Sándor Andrást. Így Erdély területén két önálló magyar protestáns egyház jött létre, a református és az unitárius.
A 16. század utolsó évtizedeiben a református egyház híveinek száma szerint többségivé vált, és nyolc egyházmegyére tagolódott. Az Erdélyi Református Egyház ebben az időszakban Marosvásárhelyen, Gyulafehérváron, Nagyenyeden, Déván, Kézdivásárhelyen és Fogarason tartott fenn jeles iskolákat.
A 17. században, a református fejedelmek uralkodása idején, a református egyház az uralkodó támogatását is élvezve fejlődött. Új gyülekezet alakult például az unitárius többségű Kolozsváron, amely a hívek számának növekedésével a század végére Erdély egyik legnagyobb eklézsiájává vált. Bethlen Gábor a kolozsvári reformátusoknak adta a Farkas utcai (korábban ferences) templomot, I. Rákóczi György pedig helyreállíttatta azt. Különféle szervezeti változások nyomán az egyházmegyék száma tizennégyre emelkedett.
1622-ben Bethlen Gábor fejedelem Academicum Collegium rangra emelte a gyulafehérvári iskolát. 1662-ben, a tatár pusztítás után Nagyenyeden talált új otthonra a Bethlen Kollégium. Kolozsváron a református egyházközség iskolája Apáczai Csere János professzori tevékenysége (1656-1659) nyomán emelkedett főiskolai rangra. Székelyudvarhelyen Bethlen János kancellár alapított kollégiumot 1670-ben. 1672-ben a jezsuita üldözés elől menekülő sárospataki kollégiumot Apafi Mihály fejedelem Gyulafehérvárra telepítette. Ezek a főiskolák magasabb szintre emelték a hazai lelkészképzést és hozzájárultak az erdélyi értelmiségi réteg számbeli növekedéséhez.
A 18. században a Habsburg-uralom alá került Erdélyben a református egyház védekezésbe szorult az uralkodói támogatást élvező katolicizmussal szemben, az önvédelem és egyházigazgatás legfőbb szerveként alakult ki a Református Főkonzisztórium, a mai Igazgatótanács jogelődje. Bár több templom erőszakos úton katolikus kézre került, és sok egyházközség jövedelmét megnyirbálták, ez az önvédelem eléggé hathatósnak bizonyult az erdélyi hagyományos vallásszabadság fenntartása tekintetében. 1720 körül alakult ki a püspöki igazgatás fontosságát biztosító successio rendszere, amely szerint az elhunyt püspököt azonnal követte hivatalában a helyettese, a főjegyző, a következő zsinat pedig új főjegyzőt választott.
A református kollégiumok száma emelkedett, 1716-ban Marosvásárhelyre költözött a gyulafehérvári kollégium, a szászvárosi pedig a század végén a Főkonzisztórium irányítása alá került. E főiskolák és néhány parókia kiváló tudományos műhelyként szolgáltak az alkotó értelmiségiek számára. E században mindegyik anyaegyházközségben és jó néhány fíliában működött iskola, ahol legalább az olvasást és a református hit alapelemeit a gyermekek elsajátíthatták.
Az erdélyi református egyháznak folyamatosan működő nyomdája volt Kolozsváron, némely évtizedekben kettő is, így állandóan biztosíthatta az énekeskönyvek, prédikációs kötetek, imakönyvek, tankönyvek kiadását.
1848 után a nemesi patrónusoknak az egyházközségek fenntartásában játszott szerepe csökkent, nőtt viszont a hívek – akiknek zöme a jobbágyfelszabadulás után kisbirtokossá vált – egyházfenntartó hozzájárulása.
A kiegyezés (1867) után megindult az egyház szervezetének korszerűsítése, 1872-ben a lelkészi zsinat és a Főkonzisztórium világi tagságának egyesülésével jött létre a legfőbb törvényhozó testület, az Egyházkerületi Közgyűlés, és végrehajtó szerve, az Állandó Igazgatótanács. Az 1884. évi debreceni református zsinat alkalmával ötödik egyházkerületként Erdély is betagolódott a magyarországi református egyházba, sajátos törvényeit továbbra is fenntartva.
Ebben az időszakban egyre több egyházközség és felekezeti iskola részesült állami támogatásban. Szász Domokos püspöksége idején (1885-1899) sok új templom, lelkészi lakás és iskola épült. Ugyancsak az ő kitartó erőfeszítéseinek köszönhető a kolozsvári Református Teológiai Fakultás létrejötte (1895).
1919 tavaszától az Erdélyi Református Egyházkerület Románia fennhatósága alá került, majd a trianoni békediktátum aláírása után (1920) Nagy Károly püspök letette az esküt a király előtt. A kétszeresen (vallási és nemzetiségi szempontból) kisebbségbe került egyház csakhamar megérezte az impériumváltozás nyomasztó súlyát.
A két világháború közötti időszakban lelki újjászületés tapasztalható az erdélyi reformátusságban. Egyházunk karitatív tevékenységét a Makkai Sándor püspök által alapított Református Diakonissza Intézet (1927) fogta rendszerbe. A kolozsvári Református Teológiai Fakultás nagy formátumú tudósokból és kiváló nevelőkből álló tanári kara magas tudományos szintű és a gyakorlati gyülekezeti munkára felkészítő lelkészképzést biztosított.
A bécsi döntés (1940. augusztus 30.) után egyházkerületünk észak-erdélyi része visszatagolódott a Magyarországi Református Egyházba Vásárhelyi János püspök kormányzása alatt. A kisebbségi elnyomásból fölszabadult egy- házi élet föllendült, a konferenciák és gyűlé- sek tartása akadálytalanná vált. Ekkoriban teljesedett ki a teológushallgatók és a főgimnáziumi tanulók szórványmunkája. A Romániában rekedt dél-erdélyi rész, Nagyenyed központtal, Nagy Ferenc püspökhelyettes irányítása alatt élt.
1945-ben a két egyházkerületi rész újból egyesült, és az erdélyi református egyház egyre erősebben érezte a feltörekvő kommunista diktatúra nyomását. Az 1945-ös földreform az egyházközségi és kollégiumi földbirtokok újabb részét vette el, a maradékot a következő évtizedben a kialakuló termelőszövetkezeteknek kellett átadni. 1948-ban az összes felekezeti iskolát államosították teljes felszerelésükkel és ingatlanvagyonukkal együtt. 1951-ben az egyházközségek régi (1985 előtti) anyakönyveit a helyi néptanácsoknak kellett beszolgáltatni, később ezek az Állami Levéltár megyei fiókjaiba kerültek.
A kommunista hatalomátvétellel a modern történelem egyik legsúlyosabb egyházüldözése vette kezdetét Erdélyben. A politikai titkosrendőrség (Securitate) folyamatosan figyelte a lelkészi kart. 1952-ben és még inkább 1956-ban számos református és más kisebbségi egyházhoz tartozó lelkészt letartóztattak. Különféle, többnyire koncepciós perekben kirótt büntetések következtében sokan megjárták a Duna-csatornát vagy szenvedtek politikai börtönökben. Nagy részük az 1964. évi általános amnesztiával szabadult, amikor Románia először kapott kölcsönt az USA-tól, s a szerződés feltételei között volt a politikai foglyok szabadon bocsátása. A történelem aztán megismétlődött: a megelőző gyászévtized után jött a csendes, majd az egyre erősödő elnyomás ideje, s a Ceausescu-féle diktatúra falurombolási tervei mértek nagy csapást egyházunk életére. Az 1989-es fordulat után újra elkezdődhetett az egyházépítő munka. A jogtalanul elkobzott egyházi ingatlanok visszaadása alapvető és a mai napig megoldatlan időszerű kérdés. Minthogy református egyházunk szinte valamennyi tagja a magyar etnikai kisebbséghez tartozik, az etnikai kisebbségek jogainak teljesítése közvetlenül érinti. A magyarellenes megnyilvánulások gyakran kényszerítik egyházunkat arra, hogy felemelje szavát az emberi méltóság és a szabad vallásgyakorlás mindennemű megsértése ellen.
A nehézségek mellett természetesen folyamatos a csendes egyházépítés is. A gyülekezeti munka ma már nincs a templom falai közé szorítva. A helybeli hívek, az anyaországi, a nyugati és a tengerentúli testvéregyházak szolidaritásának és támogatásának köszönhetően fokozatosan élednek újjá azon intézményeink, amelyekben egyházunk nevelő, diakóniai és missziói munkáját végezheti.
A trianoni békediktátum következtében felszabdalt magyar református egyháztestünknek a 21. század elején immár tíz református egyházkerülete 2004 nyarától új együttműködési keretek között végzi Isten országa földi építésének munkáját Kárpát-medencei Magyar Református Generális Konvent – röviden: Generális Konvent – néven.
Napjainkban az Erdélyi Református Egyházkerületben 15 egyházmegye működik 505 anyaegy- házközséggel, amelyből 84 városi és 421 falusi gyülekezet, 85 leányegyházzal, továbbá 553 szórvánnyal. Összesen 521 önálló egység 1143 településen. Ezekben az egységekben, valamint kórházakban és tanintézetekben összesen 532 lelkész jellegű és 814 nem lelkész jellegű alkalmazott tevékenykedik.
Egyházkerületünk lélekszáma folyó év elején 291.939 volt, 4002 lélekkel kevesebb, mint tavaly. Ez a méretű évenkénti apadás az utóbbi három évben stagnál. A legnagyobb lélekszámú egyházközség Sepsiszentgyörgy I. Vártemplom, 4420 lélekkel, a legkisebb, melyben önálló lelkipásztor szolgál, Székelyföldvár 37, illetve Farnas 33 lélekkel. A legnagyobb református város Marosvásárhely 24.070 lélekkel, következik Kolozsvár 20.963 lélekkel, Sepsiszentgyörgy 13.877 lélekkel, Székelyudvarhely 7.508 lélekkel, Kézdivásárhely 3.595 lélekkel. (Az egyház által nyilvántartottak lélekszáma – szerk. megjegyzése.)
A fentiek alapján Urunk iránti hálával telítődött szívvel állapíthatjuk meg, hogy egyházunk minden erőtlensége, szervezeti meggyengülése, csalódásai és félelmei ellenére, Isten kegyelmének kiáradása következtében mindig akadtak olyanok, akik a hitet képviselték, folytatták a reformátorok hagyományát, hirdették Isten igéjét alkalmas és alkalmatlan időkben. Az Egyház Ura továbbra sem vonta meg kegyelmét és Lelkének áradását az őt tisztelőktől, így az Erdélyi Református Egyházkerület hívő népétől sem. Sőt inkább csodálatos módon táplálta a korlátok közé szorított egyházi életet. Hűséges egyháztagok, presbiterek és lelkészek ezrei őrizték meg a hitet, és amennyire tehették, tovább is adták azt a felnövekvő nemzedékeknek.
"Mindeddig megsegített minket az Úr!" – mondhatjuk együtt Sámuellel (1Sám 7,12), és a jövőre nézve is ez a tántoríthatatlan reménységünk.
Egyedül Istené a dicsőség!
Népújság (Marosvásárhely)

Oknyomozással (is) népszerűsítik a magyar tudományt
Küszöbön az erdélyi magyar kutatók és kutatások seregszemléje
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület 2002-ben szervezte meg első konferenciáját A Magyar Tudomány Napja Erdélyben címmel. Az évente megtartott rendezvény időpontja – az EME 1859-es alapító közgyűlésére emlékezve – a november 23-ához legközelebb eső hétvége. A hagyomány szerint a nyitónapon plenáris előadások hangzanak el a tudomány időszerű kérdéseiről, másnap, szombaton pedig a szakosztályok és fiókegyesületeik tartják meg a saját konferenciájukat. Az évek során ezek a rendezvények köre olyannyira kiszélesedett, hogy a konferenciák, vándorgyűlések, tudományos ülésszakok egész novemberben jóformán egymást követik – az eseménysorozat Kolozsváron, november 25–26-án csúcsosodik ki, a plenáris előadások a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében hangzanak majd el. Minderről Bitay Enikő EME-főtitkár nyilatkozott a Szabadságnak, akitől megtudtuk: idén a rendezvény témája az Oknyomozó tudomány. De mi is az?
– A Magyar Tudomány Napja Erdélyben rendezvénysorozat, tizenöt éves múltjával, az erdélyi magyar tudományosság jelentős fórumává vált, tükrözve a hazai eredmények és gondok mellett az összmagyar és nemzetközi tudományművelés irányait, lehetőség szerint a kiemelkedőbb megvalósításait is, ugyanakkor teret biztosít az elért eredmények bemutatására, megvitatására, valamint a jövőbeni feladatok kijelölésére és egyeztetésére – magyarázta lapunknak Bitay Enikő EME-főtitkár. – A kutatóknak szükségük van a megmérettetésre, a számadásra, munkájuk folyamán a szakmabeliek reflektálására, a velük való egyeztetésre, s egy olyan hálózatra, melynek keretében a kutatási témájukban jártas szakemberekkel folyamatosan közreműködhessenek. Az EME háttérintézményként igyekszik mindezen lehetőségeket megteremteni a tudományos közösséget erősítve: kapcsolatok kialakítását, megtartását támogatja, s ugyanakkor a megfelelő eszközeivel a tudományos eredmények terjesztésére is vállalkozik – akkreditált kiadója és digitális adattára révén.
Bitay Enikő az idei rendezvény sajátosságaként említette, hogy annak témája az oknyomozó tudomány, amely a tudományos kutatások alapját jelentő, a körülöttünk levő világban tapasztalt jelenségek okainak felderítésére utal. Kijelölésében az MTA javaslatát vették figyelembe – egyébként a rendezvény fővédnöke idén is, immár hagyományosan, az MTA elnöke, Lovász László akadémikus.
–A plenáris előadások megtartására különböző szakterületeket képviselő fiatal kutatókat kértünk fel az idén, figyelembe véve a szakosztályok javaslatait – ismertette a küszöbön álló rendezvény részleteit. – Így kilenc kutatási témába és ezek eredményeibe láthatunk be, melyek tükrözik a fiatal generáció tudományos törekvéseinek irányát és a jövőbeni lehetőségeket. Betekintést kapunk a mezőgazdaság fejlesztési lehetőségeibe; a földtani kutatásoknak a tengerek és óceánok megismerésében betöltött szerepébe; a mechanizmusok és robotok világába. Ezen kívül az 1400 körül történt népességváltásra vonatkozó bizonyítékokat ismerhetünk meg oknyomozó megközelítésben, illetve újabb kutatási adatokat Gyulafehérvár, mint fejedelmi székváros külső főteréről és lakóiról a 16. század közepén. Az idei Debüt-díjas médiakutatónak Hogyan látták elődeink a két világháború közti Kolozsvárt? című előadása a kolozsvári amatőr fotósok látásmódjára koncentrál, nyomába ered a fényképészek médiaműveltségének és vizuális kultúrájának, valamint a képeslapok nyújtotta városkép változásaival hasonlítja össze mindezt. A mesterséges intelligenciában a gépi tanuló algoritmusok az emberi tanulás különböző típusait modellezve, egy költséghatékony osztályozást, a félig felügyelt gépi tanuló algoritmus módszerét ismerhetjük meg egy informatikus szakember előadása által, míg a meghívott orvoskutató az egyik legrégebben ismert neurológiai kórképről, az epilepsziáról s ennek feltáratlan hátteréről tart előadást. A kisebbségi (anyanyelvű) jogászképzésről, az egykori Bolyai Tudományegyetemen zajló jogászképzés rekonstrukciójáról és tanulságairól is lesz előadás – nyilatkozta Bitay Enikő.
Mint megtudtuk a rendezvények igen változatos képet mutatnak téma, nagyságrend, helyszín és célközönség tekintetében: van közöttük öt nemzetközi tudományos konferencia, tudománynépszerűsítő rendezvény, illetve emlékkonferencia is. – Ha számszerűsíteni szeretnénk rendezvénysorozatunkat, akkor elmondhatjuk, hogy összesen 310 szerző 201 munkája kerül terítékre. Amennyiben az érdeklődők egy-egy tudományág művelőit és legújabb eredményeit kívánják megismerni, illetve szakmai életükbe szeretnének belátni, akkor ez a tudományos rendezvénysorozat erre bárki számára alkalmat nyújt – összegzett az egyesület főtitkára, emlékeztetve arra, hogy akinek nem sikerül eljutni a rendezvényekre, az EME kiadványaiból is tájékozódhat az egyes szakterületeken elhangzott előadásokról, így az évi rendszerességgel megjelenő Certamen sorozatban a nyelv-, irodalom, néprajztudomány, történelem és művészettörténeti szekció előadásait, míg a Műszaki Tudományos Közlemények sorozatban a reáltudományok szakterületén elhangzott előadások írott változatát olvashatják.
Az EME hét szakosztálya és négy fiókegyesülete összesen 15 rendezvényével járul hozzá az egyesület központi rendezvényéhez, ebből kilenc rendezvény Kolozsváron, hat vidéken zajlik (Csíkszereda, Gyergyószentmiklós, Marosvásárhely, Sepsiszentgyörgy). További részletek és program az EME honlapján: www.eme.ro/mtne.
Ördög Béla
Szabadság (Kolozsvár)

„Nekünk nem öröm 1918”
A román állam be nem tartott autonómia-ígéretei
Az erdélyi magyarságnak nem öröm 1918, és a román állam sem segített a veszteség feldolgozásában, mert nem tartotta be a száz évvel ezelőtti ígéreteket – hangoztatta egy székelyföldi rendezvényen Kelemen Hunor RMDSZ-elnök az Erdély és a Román Királyság egyesülését kikiáltó gyulafehérvári román nemzetgyűlés közelgő centenáriumára utalva, írja az MTI.
A szövetség elnöke a magyar nyelv napja alkalmából szervezett gyergyóremetei rendezvényen beszélt az 1918-as Gyulafehérvári Nyilatkozat betartatlan autonómia-ígéreteiről, amelyeket a magyar érdekképviselet – választási programja szerint – be akar emelni a módosításra váró román alkotmányba. „Nekünk nem öröm 1918. Habár ezt nehezen értik meg, nekünk kötelességünk elmondani a román társadalomnak, hogy ami nekik öröm, nekünk veszteség, és száz esztendő sem volt elég arra, hogy feldolgozzuk az eseményeket. Ebben a román állam sem segített, mert nem tartották be az 1918-as ígéreteket” – mondta Kelemen Hunor.
A szövetségi elnök szerint csak a múlttal való őszinte szembenézés lehet az alapja egy őszinte román–magyar párbeszédnek. „Ha ezt megérti a román társadalom, ha elfogadja, el lehet oda jutni, hogy az egymás iránti kölcsönös tisztelet más alapra kerüljön. Oda nem lehet eljutni, hogy mi ünnepeljük 1918-at, de a kölcsönös tiszteletre, nyitottságra, megértésre igen” – fejtette ki az elnök. Kelemen szerint nem mindegy, hogy a centenárium évében hogyan látja az erdélyi magyar közösséget a román társadalom, a világ, és a magyarok hogyan látják önmagukat. „Nekünk december 11-én (a parlamenti választások napján) azt kell tudnunk felmutatni, hogy erős közösség vagyunk, amely 100 esztendő után is itt van, ebben az országban, magyarként. Ha erős közösségként tudjuk látni és láttatni magunkat, akkor azt az újfajta építkezést, amely a történelmi léthez szükséges, Erdély jövőjét ez a nemzedék tudja biztosítani” – szögezte le a Szövetség elnöke.
A magyar nyelv napja alkalmából a Hargita megye tanácsa által alapított, a kulturális és oktatási kiválóságot elismerő Kájoni János-díjjal tüntették ki Berszán Lajost, a gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet Római Katolikus Líceum alapítóját, Bajna György újságírót és Buzogány Árpád költőt. Az önkormányzat által indított Székelyföldi Akadémia keretében két könyvet mutattak be Gyergyóremetén: Daczó Katalin Emlékképek a nagy háborúból című írását, illetve Kovács Hont Imre Tanyavilág című riportkötetét.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Erdély középkora a régészet tükrében: új sorozat indult a Korunk Akadémián
Erdély a középkori Magyar Királyságban – egy régész szemével címmel Benkő Elek akadémikus, a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézetének igazgatója tartott előadást Kolozsváron a Korunk Akadémia szervezésében. Az előadás megnyitóján, Kovács Kiss Gyöngy történész, a folyóirat főszerkesztője és az est házigazdája elmondta, hogy az esemény öt előadásból álló sorozat első részeként nyit új fejezetet a Korunk Akadémia történetében. Az előadások az Erdély a történelemben cím alatt futnak, amelyek során neves kutatók fogják bemutatni a régió történeti sajátosságait a kora középkortól napjainkig.
Benkő Elek elmondta: rosszkor tartja meg előadását, ugyanis a régészettudomány jelenlegi helyzete sokkal több kérdést és bizonytalanságot szül Erdély régészetének kutatásában, mint például 1986-ban, amikor az utolsó magyar nyelvű szintézis megszületett Erdély történetéről. Az akadémikus hangsúlyozta, hogy a Köpeczi Béla-féle háromkötetes Erdély Története – amely mai napig az egyik legnépszerűbb forrása a témának a nagyközönség körében – és az azt követő egykötetes változat középkorra vonatkozó részeit az elmúlt harminc év régészeti kutatásai radikálisan módosították az eddig ismert Erdély képünket.
Első példaként, a környezetrégészet eredményeit említette. Míg a régebbi szintézisek és munkák elsősorban irodalmi forrásokat és épületeket használtak Erdély középkori történetének rekonstruálására, addig a környezetrégészet mocsarak, nádasok és holt patakok kutatásából tud nemegyszer meglepő eredményt nyújtani. Előadásában a honfoglalás erdélyi forrásaira vonatkozó új eredményeket is bemutatta. Ezek közül érdemes megemlíteni, hogy a környezetrégészeti források megerősítik Anonymus Gesta Hungarorumának állítását, miszerint a magyarok a vereckei hágón át érkeztek a Kárpát-medencében és telepedtek le először a Felső-Tisza vidékén. Az ottani híres karosi temető anyagához hasonlóak kerültek elő például Kolozsvár környékén. A második kicsivel későbbi, X. századi csoport már a Közép-Duna vidéki anyaghoz hasonló és elsősorban Gyulafehérvár köré szerveződik. Kiemelte azt is, hogy a korai magyarok Erdélyben gyakran használták a római kor infrastruktúráját (utakat, kutakat, erődöket). Ezt bizonyítja például a széki nádastó és a közeli sóbánya használatának környezetrégészeti kutatása is.
Előadásának második felében Erdély Árpád-kori régészetének néhány problémásabb jelenségével foglalkozott. Kiemelte, hogy jelenleg semmilyen régészeti forrás nem áll rendelkezésünkre az erdélyi vajdák létezéséről (vajdasági templom, vár, palota, felségjelvények teljes hiánya). Benkő Elek kiemelte, hogy az 1960-as és 1970-es évek nagy ásatásai Dobokán és Kolozsmonostoron jelentették a romániai és magyarországi középkorászok első közös pontját, amely kapcsolat azóta csak javult és ma már számos közös nemzetközi projekt létezik a két ország középkori régészei között. A helytörténeti vonatkozások tekintetében kiemelte: ma is kérdés, mikor adják fel a kolozsmonostori ispánsági várat és az ott létező, valószínűleg több templommal rendelkező területet és költözik az ispánság a mai Óvárként ismert részbe, de feltételezte, hogy az ispán egy ideig még együtt használta a területet a bencésekkel, mielőtt végleg az Óvárba került volna a székhelye.
A kutatások folytatásaként kiemelte az archeogenetika jelentőségét, amely – ahogy a nemrég bemutatott honfoglalás kori genetikai vizsgálatok esetében is – új kérdések sorozatát fogja biztosítani jövőre, amikor elindul a teljes Kárpát-medencére vonatkozó középkori genetikai kutatás a Magyar Tudományos Akadémia és számos külföldi intézet részvételével.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)

Szabó Csaba zeneszerzőre emlékeztünk
A Romániai Magyar Dalosszövetség (RMD) szombaton, november 12-én a kolozsvári Református Kollégium dísztermében tartotta közgyűlését. Az évi tevékenységekről szóló beszámolók, majd az azokat követő hozzászólások után került sor a szövetség tevékenységének különböző területein kimagasló eredményt elért tagok kitüntetésére. Örömünkre a kitüntetettek között volt a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Zenei Tagozatának 2011-ben diplomázott fiatal zenetanár-karnagya, Szakács Zoltán, aki iskolai munkája mellett megyénk két községének kórusát is vezeti: a búzásbesenyői Gaudete kamarakórust és a mezőpaniti Vivit vegyes kart. Kórusvezetői és szervezői munkásságának elismeréseként a Seprődi János nevét viselő díjat vehette át.
A Művelődés folyóirat főszerkesztője, Dáné Tibor Kálmán bemutatta a lap Félre tőlem, búbánat című mellékletét, mely az RMDSZ, a COMMUNITAS ALAPÍTVÁNY és az EMKE támogatásával karvezetőink számára készült, és erdélyi szerzők 12 népdal vegyes kari feldolgozását tartalmazza.
A tavaly a szövetség Vermesy Péter zeneszerzőre emlékezett, az idén a közgyűlés után, délután 4 órától a Babes–Bolyai Tudományegyetem Auditorium Maximum termében az egybegyűltek In memoriam Szabó Csaba (1936 – 2003) ünnepi kórushangversenyét hallgatták meg. A nagy sikerű hangversenyen hét kórus a zeneszerző műveiből összeállított műsorát mutatta be. Fellépett a kolozsvári Sigismund Toduta Zenei Főgimnázium V-VIII. osztályos kórusa, karnagy: Kállay Miklós Tünde, a gyulafehérvári Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Líceum Férfikara, karnagy: ft. Farkas László, a marosvásárhelyi Nagy István Ifjúsági Kamarakórus, karnagy: Kovács András, a Gyergyószentmiklósi Ipartestület Férfikara, karnagy: Molnár Katalin, a kolozsvári BBTE Református Tanárképző Kamarakórusa, karnagy: dr. Windhager Geréd Erzsébet, a csíkszeredai Lux Aurumque Kamarakórus, művészeti vezető: Ványolós András, valamint a kolozsvári Guttman Mihály Pedagóguskórus, karnagy: Bedő Ágnes.
A fellépő kórusok vezetőinek az RMD elnöke, Guttman Emese karnagy emléklapot adott át, a zeneszerző özvegye pedig az Üvegszilánkok között című Szabó Csaba-emlékkönyvvel ajándékozta meg a karnagyokat.
Kovács András
Népújság (Marosvásárhely)

Nélkülözhetetlen szellemi központ: húszéves a Jakab Antal Tanulmányi Ház
Az erdélyi katolikus közösség lelki-szellemi megújulását szolgáló központ, a Jakab Antal Tanulmányi Ház fennállásának huszadik évfordulóját ünnepelték Csíksomlyón.
A Jakubinyi György gyulafehérvári érsek által celebrált szentmise után kerekasztal-beszélgetést tartottak a ház múltjáról, jelenéről és jövőjéről múlt hétvégén. A Jakab Antal Tanulmányi Ház az egyházmegye első ilyen jellegű intézménye, volt gyermekkora, kamaszkora, és most szépen elérte a felnőttkort, mutatott rá az érsek. Az egy évvel ezelőtt megújult arculatú intézmény működtetői lehetővé teszik, hogy minél többen részt vehessenek különböző továbbképzőkön, függetlenül az anyagi helyzetüktől.
A kerekasztal-beszélgetés moderátora, Márton András, a Gyulafehérvári Caritas igazgatója beszélgetőtársaitól többek között arra várta a választ, hogy ki milyen szemmel nézi a ház múltját, jelenét és jövőjét. Portik-Hegyi Kelemen gyergyószentmiklósi főesperes-plébános, a pasztorális bizottság vezetője néhány, a házban szervezett találkozót idézett fel. „Több lelki program is volt itt, mindig könnyedén jöttem, mintha hazamennék, ahol jól érzem magam. Egy olyan hely lett, ami minden szempontból gazdagított” – jelentette ki.
„Összenőttem az épülettel”
A csíksomlyói Jakab Antal Tanulmányi Ház 1996. szeptember 17-én nyitotta meg kapuit, és azóta számos országos és nemzetközi konferencia, kulturális rendezvény és lelki program színhelyéül szolgál. A ház nevét az egykori megyés püspökről kapta, aki 1990-ben megalapította az egyházmegye szeretetszolgálatát, a Gyulafehérvári Caritast.
Szakács Ferenc Sándor, a Pro Educatione Egyesület vezetője, aki hat és fél éven keresztül vezette a házat, elmondta, ezek voltak élete legszebb évei. „Érdekes módon összefonódik az ember az épülettel, a térrel, amelyben dolgozik. Megszerettem itt a köveket, összenőttem velük, és csodálatos volt, amit itt átéltem, a nehézségek és az örömök is egyaránt. Öröm volt számomra látni azt, hogyan fejlődik Csíksomlyó, mint a magyar lét legfontosabb lelki, szellemi központja” – idézte fel. Szénégető István plébános, a főegyházmegyei családpasztorációs iroda vezetője úgy véli, nagyon sok ember számára voltak hasznosak az itt elvégzett tanfolyamok, és lelki feltöltődést jelentett az itt együtt eltöltött idő. „Az itteni programok alatt gyermekáldásért is szoktunk imádkozni. És kaptunk ilyen visszajelzést, hogy ebben a házban megtörtént ez a csoda” – mutatott rá.
A ház közel egy évvel ezelőtt került át a Gyulafehérvári Caritas ügykezelésébe. „Az egyik nagyon fontos dolog, amit megfogalmaztunk, hogy legyen az itteni embereknek elérhető ez a hely, megengedhessék maguknak, hogy ide eljöjjenek, és részt tudjanak venni egy-egy képzésen, konferencián. A kihívás ismert, fenn kell tartani, a számlákat ki kell fizetni. Amikor elkezdtük, a bevételünk csökkent is, de az irány jó, mert év végére nőtt a kihasználtsága a háznak, az árcsökkentés, ami történt, az a kihasználtság által kompenzálódott” – hangsúlyozta Péter György, a Caritas szociomedikális ágazatának a vezetője.
Hatványozódó jobbulás
A Jakab Antal Tanulmányi Ház szellemi műhellyé való válását a 2011-ben létrejött Pro Educatione Egyesület is elősegítette, melynek célja, hogy a gyulafehérvári főegyházmegye területén összefogja a keresztény értékrendet képviselő, felnőttképzéssel foglalkozó szervezeteket. Sebestyén Ottó plébános, a Kalot Egyesület és az Erdélyi Háló Egyesület elnöke, valamint a Pro Educatione munkatársa rámutatott, egyházi felnőttképzési szervezetekként azt a többletet tudják nyújtani, hogy közösségben gondolkodnak. Szakács Ferenc Sándor hozzátette, hisz abban, hogy ha az emberek összefognak, akkor hatványozott tudásra tesznek szert, és hatványozottan tudnak alkotni. „Ugyanígy hiszem, hogy ha a szervezetek összefognak, szintén hatványozódik a jobbulás, az a lehetőség, amit meg tudnak valósítani” – jelentette ki.
Péter Beáta
Pro Educatione Egyesület - Tanulmányi és Felnőttképzési Hálózat
Krónika (Kolozsvár)

Lelkészbeiktató Piskin
Együtt küzdeni tovább a megmaradásért
Piskin száz esztendő alatt egytizedére apadt a magyar lakosság és ezen belül a református gyülekezet is jócskán megfogyatkozott. A maroknyi, közel 400 lelkes magyar és 250 lelket számláló református közösségnek mégis sikerül égő fáklyaként jelen lennie a dél-erdélyi szórványban. Erre utalt a hétvégén tartott lelkészbeiktató ünnepség is, melyen helybéliek és a környező településekről érkezők népesítették be az Alpár Ignác tervei alapján épült kicsiny református templomot.
– Piskin bő másfél százada él a református gyülekezet, és a jó Isten kegyelméből mindig megadatott számára az istentiszteleti hajlék, az igét hirdető lelkipásztor és azok a lelkes hívek, akik a mindenkori lelkésszel közösen életben tudták tartani a közösséget – fogalmazott a beiktató istentiszteleten szolgáló Zsargó János, Hunyad megyei református esperes. Hangsúlyozta: fontos, hogy a továbbiakban is számíthasson egymásra a gyülekezet és immár közel egy esztendeje itt szolgáló lelkipásztora. A názáreti templomban tanító Jézus példája kapcsán az esperes elmondta: templomba járó, Isten igéjét szomjazó emberként is hajlamosak vagyunk megrekedni a lelkipásztor személyénél, és nem tudunk ettől elvonatkoztatva figyelni az általa érkező evangéliumi tanításra. Magának Jézusnak is szembesülnie kellett Názáretben a „hát nem a József fia ez?!” felkiáltással, és az e mögött megbúvó kétkedéssel. A lelkészek, akik apostoli küldetésük mellett éppúgy meg kell küzdjenek emberi gyarlóságaikkal, mint bárki más, gyakran szembesülnek hasonló jelenséggel, megütközéssel és bírálattal. Fontos, hogy a gyülekezeti tagok az igehirdetésekben meghallják Isten szavát, és együtt tudjanak működni mindenkori lelkipásztorukkal a közösség életben maradásának érdekében – fogalmazott az esperes, Istentől megáldott szolgálatot kívánva Czuhai Miklós Csaba frissen beiktatott piski lelkipásztornak.
Az immár egy esztendeje Piskin szolgáló Czuhai Miklós meghatódottan mondta el: ez az első hivatalos lelkészi beiktatása, és bízik benne, hogy az elmúlt egy évhez hasonlóan továbbra is a helyi gyülekezet javát tudja szolgálni, együtt, Jézussal közösen folytatják az elkezdett munkát. A csodálatos halfogás történetére építve prédikációját, úgy fogalmazott: Gyakran belefáradunk az eredménytelennek tűnő munkába, otthonainkban, gyülekezetünkben úrrá lesz rajtunk a csüggedés. De Jézus biztató szavára, jelenlétében újra kell kezdeni a munkát és ez már biztosan sikerre visz.
Megható momentuma volt a beiktatási ünnepségnek a templom kulcsának, az egyházközség pecsétjének átadása. A korábban több évtizedig itt szolgáló Albert István nyugalmazott lelkész, volt Hunyad megyei esperes bíztató szavak kíséretében nyújtotta át az említett jelképeket, illetve egy Bibliát. Arra kérte fiatal kollégáját, úgy szolgáljon a kicsiny gyülekezetben, hogy a templom kulcsa mindig csak jobbra forduljon a zárban, azaz nyissa az ajtót, a Biblia szavai vezessék az Isten útján a lelkészt és gyülekezetét, az egyházközség pecsétjét pedig használják becsülettel a közösség javára.
Ünnepi meghívottként volt jelen az Istentiszteleten Barabás János, a Magyar Köztársaság kolozsvári vezető konzulja, aki a csekély lélekszámú, de nagy történelmi múlttal rendelkező település, az itt élő közösség jelentős értékeire hívta fel az egybegyűltek figyelmét. Elmondta továbbá: A régi időkben úgy tartották, a legkisebb közösségben is lennie kell egy papnak, egy tanítónak és egy orvosnak, akik szellemi vezetőként, gyógyítóként szolgálhatják a közösséget. Manapság Erdély számos településén hiányzik már a magyar orvos, a magyar tanító. Fontos, hogy ahol még van lelkipásztor, megbecsüljük azt, és az állandó párbeszédre épülő közös munkával küzdjünk a pár lelkes gyülekezetek fennmaradásáért is.
Winkler Gyula EP-képviselő szintén meghívottként köszöntötte a piski gyülekezetet és annak frissen beiktatott lelkipásztorát. Meggyőződéssel állította: A szórványban ugyan kevesen vagyunk, de nem vagyunk kevesebbek másoknál. A történelem példái azt mutatják, bármennyire is megerősítette várát egy-egy közösség, az évszázadok folyamán az ellenségnek mégis sikerült bevennie azt. Ha azonban a várost „előretolt helyőrségek” védték, hosszú ideig békében fejlődhetett a település. A szórványbeli végvárak megerősítése tehát nem öncélú feladat. Ha ma feladjuk Piskit, holnap elesik Gyulafehérvár és holnapután szórvánnyá lesz Kolozsvár, Marosvásárhely, Székelyudvarhely is. Fontos tehát, hogy az összetartozás tudatában munkálkodjunk mindannyian, ki-ki a maga helyén a szórványbeli végvárak megerősítésén. Ehhez kívánt az EP-képviselő jó munkát, áldásos szolgálatot Czuhai Miklós piski lelkipásztornak.
A beiktató istentisztelet záró momentumaként került sor a dévai református gyermekek és fialok rövid műsorára, melyben Oprisa Melinda vallástanárnő és János Zsuzsanna megyei IKE-elnök vezetésével verseket, énekeket adtak elő. Czuhai Miklós lelkipásztor, keresztnevére hivatkozva, Mikulás-szerepbe bújt, és édességcsomaggal ajándékozta meg a gyermekeket. A gyülekezeti tagok és meghívottak pedig az istentiszteletet követően szeretetvendégségen vettek részt.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Történész a gyulafehérvári határozatról: kell rá hivatkozni!
Az 1918-as gyulafehérvári határozatot soha nem iktatták törvénybe, máig csak ígéret maradt. Ma az állam és kisebbség viszonyát már nem kiáltvány, hanem nemzetközi egyezmények és uniós ajánlások határozzák meg. Ennek ellenére, mint a román fél által önként tett ígéretre, továbbra is kell hivatkozni a gyulafehérvári kiáltványra – véli Novák Csaba Zoltán. A marosvásárhelyi történészt az 1918-as román nemzetgyűlés részleteiről és következményeiről kérdeztük.
román nemzeti ünnep, a nagy egyesülés századik évfordulójához közeledve egyre többször kerül szóba a gyulafehérvári határozat. Kik fogalmazták meg ezt a dokumentumot? Melyek voltak az érdekességei?
A gyulafehérvári határozat vagy kiáltvány megfogalmazását megelőzően a Román Nemzeti Tanács 1918. november 9-én Aradról már intézett egy ultimátumot a magyar kormányhoz, amiben kérték a közigazgatás átadását. A magyar kormány ezt elutasította, majd november 13–14-i aradi tárgyalások is kudarccal végződtek. Ezt követően fogalmazódott meg egy román nemzetgyűlés összehívásának gondolata a Wilson amerikai elnök által meghirdetett önrendelkezési elv alapján.
Mivel az akkori magyar kormány is ezt az álláspontot képviselte, nem ellenezte a gyűlés összehívását, sőt annak megszervezéséhez ingyenes MÁV járatokat biztosítottak. A dokumentum megfogalmazásában a Román Nemzeti Tanács tagjai és azon belül a magyar parlamentben is tevékenykedő Román Nemzeti Párt képviselői vettek részt, elsősorban Iuliu Maniu, Alexandru Vaida-Voevod, Vasile Goldis, illetve a két román püspök Iuliu Hossu és Miron Cristea.
Az egyesülésre vonatkozóan a román kormány is elküldött egy tervezetet, azonban a nagygyűlést megelőzően erről hosszas vita bontakozott ki, s végül is nem ezt fogadták el, hanem egy újat fogalmaztak meg. Így a Gyulafehérvári Kiáltvány szövege egy kompromisszum eredményekét született meg: az egyesülés kimondása mellett – a korábbiakkal ellentétben nem kötötték ki Románia demokratizálódását előfeltételként, illetve ennek bekövetkeztéig Erdély autonómiáját – de ajánlásként szerepelnek benne a demokratikus alapelvek például az általános választójog, a gyülekezési szabadság, az agrárreform stb. A határozat szövegét a december 1-jei nagygyűlésen Iuliu Hossu püspök olvasta fel, majd másnap a Vaida-Voevod vezette küldöttség Bukarestbe utazott és átadta azt Ferdinánd román királynak.
A kiáltvánnyal kapcsolatban fontos kiemelni, hogy a román király december 24-én csak az első pontját – vagyis Erdély egyesülését Romániával – iktatta a törvényben, a többi részét nem.
A mostani viszonyokat ismerve az 1918-as ígéretek egyenesen nagylelkűségnek tűnnek. Honnan eredt ez a „nagylelkűség”?
A gyulafehérvári határozat kapcsán fontos kiemelni a megszületés körülményeit. Románia győztesen, a Monarchia és benne Magyarország pedig vesztesen került ki az első világháborúból. Romániának az 1916-os szerződésben területi nyereséget ígértek, ha az Antant oldalán lép be a világháborúba. Az köztudott volt, hogy a vesztes államok sorsáról a béketárgyalásokon fognak dönteni, a terület nagysága, illetve hogy ezt végül is megkapja-e a román állam viszont nem volt világos. Az erdélyi románok képviselői tisztában voltak azzal, hogy ebben a bizonytalan helyzetben kisebbségbarát nyilatkozatokat kell tenni. Mivel ők maguk utasították vissza 1918 novemberében Aradon Jászi Oszkár kantonális elképzelését Erdély területének igazgatására vonatkozóan, ezért a román fél ígéretének ezt meg kellett haladnia, vagyis „nagyvonalúbbnak” kellett lennie. Mindezeket figyelembe véve kell értékelni a gyulafehérvári kiáltvány kisebbségekre vonatkozó tartalmát, bár az, hogy ez mennyire volt „nagyvonalú”, az relatív.
Miként reagáltak a nagygyűlésen történtekre az erdélyi magyarok, illetve a szászok?
A gyulafehérvári nagygyűlésen sem a magyar, sem a szász lakosság képviselői nem voltak jelen. Ez csak a román lakosság szándékának kinyilvánítása volt, így természetesnek vehető, hogy azon nem vett részt más nemzetrész képviselője. Az erdélyi szászok képviselői 1919. január 8-án a medgyesi gyűlésen elfogadták Erdély egyesülését Romániával, azonban a szász területek autonómiájához ragaszkodtak.
Ennek megértéséhez tudni kell, hogy 1918-ig a szászok képviselői – habár számszerűleg kisebbségben éltek Erdélyben – magukat nem tekintették kisebbségnek, hanem a német lakosság részének. Ugyanakkor a szász területek autonómiájának megvédése érdekében mindig is a kormányt támogató politikát folytattak, ami megmaradt 1918-at követően is. Vagyis a szászok ez által remélték autonómiájuk és pozíciójuk megőrzését.
Kevésbé ismert tény, hogy a gyulafehérvári nagygyűlésre és a román lakosság elszakadási törekvésére válaszként a Magyar- és Székely Nemzeti Tanács 1918. december 22-én Kolozsvárra hívott össze nagygyűlést, ahol ugyancsak több tízezer ember vett részt. A résztvevők itt is elfogadtak egy határozatot, amiben – a románokhoz hasonlóan – ugyancsak az önrendelkezésre hivatkozva Erdély autonómiája mellett foglaltak állást, amit természetesen Magyarországon belül képzeltek el. Vagyis 1918 végére mind a magyar, mind a román lakosság ugyanazon wilsoni elvekre hivatkozva kinyilvánította szándékát, ami természetesen egymásnak ellentmondott.
Az, hogy a kolozsvári nagygyűlés csak egy elfeledett esemény lett, míg a hozzá hasonló gyulafehérvárira, mint az egyesülés alapkövére hivatkoznak mutatja, hogy Erdély hovatartozását illetően nem a wilsoni elvek voltak a döntőek, hanem a világháborús vereség, illetve az ezt követőn trianoni békeszerződés.
Milyen volt a közhangulat, hogy érezték magukat 1918 előtt Erdélyben a románok? Milyen volt az etnikumok közötti viszony?
A román történészek előszeretettel hivatkoznak a Monarchiára, mint a „népek börtönére” azonban a kép nem ennyire negatív. A dualizmus időszaka a térség történelmében az egyik legdinamikusabb időszak, amikor hatalmas változások mentek végbe mind gazdasági, mint társadalmi értelemben. Ez, habár különböző mértékben, de érintette az egész térség lakosságát, beleértve mind a magyar, mind a román lakosságot. Az 1868-as nemzetiségi törvény elfogadásakor haladó szellemiségű és a maga módján egyedülálló jogszabály volt, ami sok tekintetben megfelelt a román lakosság akkori kívánalmainak. 1918-ra azonban a törvény sok tekintetben meghaladottnak számított, másrészt a törvény egyes részei soha nem mentek át a gyakorlatba.
A korabeli magyar politikai elit számára is világos volt Erdély korabeli etnikai összetétele – hogy ott a román lakosság van többségben – így a megoldást egyféle előremenekülésben látták: a polgári jogegyenlőség kimondásával, illetve a gazdasági fejlődés révén lehetőséget biztosítottak a kisebbségi lakosságnak is az érvényesülésre, cserébe lojalitást, illetve asszimilációt vártak el a kisebbségektől. Ugyanakkor az 1870-es évektől egy új generáció jelent meg a magyar politikai életben, akik egyre inkább az egységes állam kiépítésében látják a dualista állam fennmaradásának esélyeit, s mivel elégedetlenek voltak az elért asszimilációs sikerekkel különböző törvényekkel igyekezték azt gyorsítani. Ez óhatatlanul elégedetlenséget váltott ki a kisebbségi elitből, ami feszültségekhez vezetett, ami egyre jobban kiéleződött a 20. század elejére. Ez azonban messze volt a fentebb említett „népek börtönétől.”
Egy korábbi sajtónyilatkozatában úgy fogalmazott: „a nagy egyesülés 100 éves évfordulóján az akkori ígéretek betartását kérjük”. Közel 100 év után számon lehet-e még kérni ezeket az ígéreteket? Vagy közjogilag már elévültek?
A gyulafehérvári határozatot, mint említettem, soha nem iktatták törvénybe, így az csak egy ígéret maradt. Ettől eltekintve a két világháború közötti időszakban hivatkoztak erre is, mint jogforrásra, de ettől sokkal fontosabb volt a trianoni békeszerződéshez csatolt úgynevezett kisebbségi szerződés – amit a kényszernek engedve – de a román kormány is elfogadott és aláírt. Ez egyrészt lehetőséget biztosított, hogy sérelem esetén, a Nemzetek Szövetségéhez – az ENSZ elődje – panasszal forduljanak a kisebbségek, másrészt ígéretet tett a székely és szász lakosság vallási és tanügyi autonómiájára. A román kormány ezt sem tartotta be, azonban a két világháború között a magyar kisebbség végig erre hivatkozott, illetve ennek alapján dolgozták ki a különböző autonómia koncepciókat.
Azonban mind a trianoni békeszerződést, mind a kisebbségi szerződést felülírta az 1947-es párizsi békeszerződés, így jelenleg ez van érvényben. Így napjainkban az állam és kisebbség viszonyát nem a gyulafehérvári kiáltványban foglaltak, hanem a Románia által azóta aláírt különböző nemzetközi egyezmények, illetve európai uniós ajánlások határozzák meg. Mindezzel együtt, mint a román fél által önként tett ígéretre, továbbra is kell hivatkozni a gyulafehérvári határozatra. A régi rossz helyett egy új alaptörvény szükségeltetne, amely rögzítené, beváltaná az 1918-ban Gyulafehérváron a nemzeti kisebbségeknek tett ígéreteket.
Ez egy száz éves adósság, amelynek törlesztésére most alkalom nyílna. Az új alkotmánynak rögzítenie kellene például azt is, hogy a magyar hivatalos nyelv legyen ott, ahol a magyarok többségben élnek, és írja elő a magyar nyelvű ügyintézést is ott, ahol legalább 10 százalékos közösségünk részaránya, valamint az új alaptörvény államalkotó tényezőként ismerje el a romániai, erdélyi magyarságot.
Egy etnikumközi szerződés szükségességét emlegette, ez konkrétan mit jelent?
Az etnikumközi szerződés szükségességéről Kelemen Hunor szövetségi elnök már 2015-ben az államelnöki kampánya során beszélt. A 100. évforduló kapcsán fel kell tennünk a kérdést, hogy Románia közép és hosszú távra tervezett jövőképében számol-e a romániai magyarsággal vagy a szászok és a zsidók eltűnéséhez hasonló folyamatban gondolkodik. Amennyiben a válasz igen, közösen válaszokat kell találni arra, hogy mi a legmegfelelőbb intézményes berendezkedési rendszer erre.
A romániai magyarság 1918-tól kezdődően erre több megoldási lehetőséget, javaslatot is felkínált, amelyek többségét nem fogadták el. A probléma megoldásának egyik alappillérét jelentő kisebbségi statútum például csupán kétszer került részleges és rövid ideig tartó elfogadásra, mindkét esetben (a királyi diktatúra időszaka és 1945) olyan helyzetben, amikor az országra külpolitikai nyomás nehezült.
Véleményem szerint egy etnikumközi szerződés azért lenne fontos, mert rögzítené a többség és kisebbség közötti viszonyrendszert, az együttélés mindkét fél számára vonatkozó és mindkét fél által elfogadott feltételeit. Ennek a kisebbségek és a román állam között kellene létrejönnie, szem előtt tartva mindkét nép érdekeit, függetlenül a román politikai pártoktól. Ez a megállapodás szavatolná a kisebbségek jogait függetlenül attól, hogy pont milyen politikai színezetű kormány van hatalmon az országban.
L. L.
maszol.ro

Székelyföldi elöljárók: jövőre részt veszünk a román nemzeti ünnepen, ha felszólalhatunk
Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester és Tamás Sándor Kovászna megyei tanácselnök is kijelentette: jövőre részt vennének a román nemzeti ünnep megyeszékhelyen szervezett rendezvényein, ha fel is szólalhatnak. Arról beszélnének, hogy közel száz év telt el az egyesüléstől, és még mindig nem teljesültek a modern Románia alapító okiratának tekinthető gyulafehérvári nyilatkozatban foglalt ígéretekből.
„Érik az a pillanat, amikor a háromszéki magyar elöljárók részt vesznek Románia nemzeti ünnepén, december 1-én, és ott elmondják véleményüket” – jelentette ki Antal Árpád. Sepsiszentgyörgy RMDSZ-es polgármestere csütörtöki sajtótájékoztatón elmondta: gondolkodtak azon, hogy már idén részt kellene venniük a december 1-i rendezvényen, de figyelembe véve, hogy jelenleg választási kampány van, úgy döntöttek, idén nem lesznek jelen a sepsiszentgyörgyi rendezvényen.
Antal Árpád emlékeztetett, hogy még három alkalom van addig, míg Románia megünnepli az 1918. december elsejei egyesülés száz éves centenáriumát, így minden valószínűség szerint a jövő évi ünnepségen már részt vesznek a magyar elöljárók is, de kizárólag abban az esetben, ha lehetőséget kapnak a felszólalásra.
„El szeretnénk mondani, hogy közel száz év telt el az egyesüléstől és még mindig nem teljesültek a modern Románia alapító okiratának tekinthető gyulafehérvári nyilatkozatban foglalt ígéretekből, amit a magyar közösségnek, a nemzeti kisebbségeknek tettek” – mondta a sepsiszentgyörgyi polgármester.
A Maszol érdeklődésére Antal Árpád kifejtette: az egyesülés száz éves centenáriuma egy olyan pillanat a román állam és politikai osztály számára, amikor szembe kell néznie a valósággal. Szerinte jelenleg két irányzat létezik: egyik úgy gondolja, hogy a száz éves évfordulóra a magyar közösségnek gesztusokat kell tenni, másik szerint száz év után a magyar községnek ideje lenne beállnia sorba, azaz asszimilálódnia kellene vagy elmennie, ahogyan azt a szászok és zsidók tették.
„A magyarok számára nem ünnep”
A december 1-i ünnepségről hasonlóan vélekedik Tamás Sándor, háromszéki tanácselnök is, aki a szerdai megyeinfón a Maszol kérdésére kifejtette: évek óta a háromszéki és sepsiszentgyörgyi önkormányzatok finanszírozzák a prefektúra által szervezett rendezvényt.
„Románia nemzeti ünnepének finanszírozása nem vita tárgya. Vagyunk annyira toleránsak, hogy tiszteljük az ország nemzeti ünnepét, nemzettársaink nemzeti érzéseit, de meg kell érteniük, hogy december 1-e a magyarok számára nem ünnep”, nyilatkozta az RMDSZ-es tanácselnök, aki hangsúlyozta, csak akkor vesz részt az ünnepségen, ha fel is szólalhat. Hozzátette: felszólalása esetén az 1918-ban a kisebbségeknek tett ígéretekre emlékeztetne és a jelenlegi követeléseket fogalmazná meg.
Antal Árpád polgármester érdeklődésünkre kifejtette: bízik benne, hogy az idei sepsiszentgyörgyi ünnepségen csend lesz és békesség, a helyi román közösség méltóságteljesen fog ünnepelni, és rendezvényt nem fogják megzavarni más megyéből érkezők. „Az itt élő románoknak és magyaroknak is jobb, ha nem jönnek „idegen elemek”, mivel azok felszítják a kedélyeket, majd elmennek, de mi továbbra is együtt kell éljünk” – fogalmazott az elöljáró.
Kovács Zsolt
maszol.ro

December 1-jei ünnepség Udvarhelyen: a gyűlölet és az uszítás nem visz előbbre
Ortodox egyházi szertartással, illetve a kerekerdői katonai alakulat felvonulásával ünnepelte december 1-jét az udvarhelyi román közösség. A rendezvényt a Kuvar-tetőn tartották.
„Úgy gondolom, itt Udvarhelyen csak a béke, a barátság és a tolerancia tud elvezetni egy olyan világba, ahol a nemzeti ünnepek nemcsak a rendezvényekre szorítkoznak, hanem ezt úgy tudjuk megélni, ahogyan Iuliu Hossu püspök Gyulafehérváron vagy Szent István Esztergomban hirdette” – fogalmazott a Kuvar-tetői román hősök sírjánál tartott rendezvényen Gálfi Árpád székelyudvarhelyi polgármester.
Románia egy olyan demokratikus állam, amit az állampolgárai tesznek erőssé – hangsúlyozta Daniel Mocanu alezredes, a kerekerdői katonai alakulat helyettes vezetője. Beszédében kiemelte, az egység, a szolidaritás és a következetesség erősíti meg az országot európai és világszinten. Hozzátette, a gyűlölet és az uszítás egyetlen államot sem vitt előbbre. A beszédek után a jelenlévők megkoszorúzták a román hősök sírjánál lévő emlékművet, majd katonai felvonulással zárult a rendezvény.
Fülöp-Székely Botond | Székelyhon.ro

Kelemen Hunor december elsejéről: „Szimbolikus gesztusoktól még nem nyitnék pezsgőt”
Kelemen Hunor annak függvényében vesz részt jövőre a december elsejei állami rendezvényeken, hogy milyen lesz a román állam viszonyulása a centenárium perspektívájában a nemzeti kisebbségekhez. Az RMDSZ elnökét a román nemzeti ünnepről kérdeztük.
- Ha jól tudom, kapott meghívót az elnöki hivataltól a december elsejei nemzeti ünnep hivatalos rendezvényére. Ha nem éppen elsején ülésezne a MÁÉRT, eleget tenne a meghívásnak?
- Eddig is kaptam meghívót a nemzeti ünnep állami rendezvényére, és eddig sem vettem részt. Bizonyos történelmi eseményeket ugyanis a nemzetközösségek eltérően értékelnek. Ilyen történelmi esemény 1918. december elseje is. Minden többség felelős a területén élő kisebbségekért. A román állam pedig az elmúlt száz esztendőben rengetegszer gondoskodott arról, hogy az országban élő magyarok ne másként ítéljék meg 1918. december elsejét, mint ahogy most. A száz évvel ezelőtti ígéreteket nem tartották be, ezért szerintem az a normális reakció, hogy meg kell ugyan adnunk egymásnak a tiszteletet, de ez nem jelenti az, hogy kölcsönösen tudunk örülni egymás ünnepeinek. Azt várom a román államtól, hogy az 1918-as nagygyűlésen elfogadott dokumentumok követően, az akkori ígéreteket – lefordítva a 21-ik századra – betartsa. És ha betartja, akkor biztos eljön az idő, amikor 1918-ra is másként tekintünk, mint most. De ismétlem: ehhez kell tennie valamit annak, aki az ígéreteit nem tartotta be. Ezen senkinek nem kell felháborodni, őszinte, tisztességes beszédre van szükség ebben a kérdésben. Ebből kiindulva talán el lehet indulni egy olyan úton, amelynek végén változhat 1918 magyarok általi megítélése.
- Két RMDSZ-es önkormányzati vezető, Antal Árpád és Tamás Sándor is meghívót kapott a nemzeti ünnep sepsiszentgyörgyi rendezvényeire. A kampányra hivatkozva mindketten elhárították a meghívást, de azt nyilatkozták, hogy jövőre már részt vehetnek a rendezvényen, ha felszólalhatnak. Elképzelhető, hogy az RMDSZ elnöke is részt vesz jövőre a bukaresti hivatalos ünnepségen?
- Nem tudom azt most megmondani, hogy jövő ilyenkor hogyan járok el. A kérdés az, hogy mi fog történni a következő egy évben, milyen lesz a román állam viszonyulása a centenárium perspektívájában a nemzeti kisebbségekhez. Ha eljön az a pillanat, amit Antal Árpád és Tamás Sándor emlegetett, az azt is jelenti, hogy nyilvános beszédben, felszólalásban elmondjuk, miként látjuk 1918. december elsejét, de nem azzal a szándékkal, hogy a románokat sértsük, hanem az őszinte párbeszéd reményében.
- Egy kolozsvári román képviselőjelölt a román parlament többnyelvű feliratozására tett javaslatot egy kampányrendezvényen. Arra hivatkozott, hogy „legalább most, 100 évvel az egyesülés után, nem ártana betartani azt, amit 1918. december 1-jén Gyulafehérváron aláírtak”. Mihai Goțiu nagy eséllyel bejut a parlamentbe. Hogyan viszonyul a jelölt kijelentéséhez?
- Egy ilyen kijelentéshez nyilván csak igenlően lehet viszonyulni. Persze kérdés az, hogy van-e mögötte valós szándék. Számomra pedig leginkább az a kérdés, hogy amit Mihai Goțiu (akit inkább antikapitalista, anarchista, zöld aktivistának tartok, mint politikusnak), Sabin Gherman, Smaranda Enache, Valentin Stan mond, az nem csak szimbolikus gesztus-e? Mert magyarul feliratozni a parlament épületét, az szimbolikus gesztus. Számomra az a fontos, hogy román állam tartsa be az 1918-as ígéreteket, mert az nyilván már nem szimbolikus gesztust jelentene. Száz éve a teljes mértékű anyanyelvhasználat biztosítását ígérték az oktatásban, kultúrában, igazságszolgáltatásban, és ez a 21-ik századra lefordítva azt is jelenti, hogy Székelyföldön második hivatalos nyelvként elismerik a magyart, az ellenőrző könyveket magyar nyelven állítják ki az oktatásban, a hivatalos nyomtatványok többnyelvűek és még sorolhatnám. Tehát nem csak egy olyan szimbolikus gesztusra gondolok, hogy a parlament épületére felkerül magyarul a „parlament” felirat. Ha a Mihai Goțiu-féle kijelentések mögött az ígéretek betartása iránti nyitottság is van, akkor lassan csak lesznek partnerei annak, amiket mi mondunk, és lesznek partnerei a 21. századi európaiságnak a román társadalomban is. De attól még nem nyitnék pezsgőt, hogy ha a parlament épületére felkerül „parlament” felirat. A magyar közvélemény-formálók sokszor ott tévednek, hogy egy-egy ilyen kijelentés után bontják is a pezsgőt, és utána kapják a pofonokat, például a Traian Băsescu tíz esztendejét.
- A Jobbik szerdán Erdély több városában performansz keretében hívta fel a figyelmet arra, hogy 98 év alatt sem valósultak meg a gyulafehérvári nyilatkozat ígéretei. Ezt hogyan kommentálja?
- Az ígéretekre nekünk kell emlékeztetnünk a román államot, nem másoknak. Ezt az erdélyi magyaroknak kell megtenniük, és ezt meg is teszik. Ez a mi dolgunk, nem egy szélsőséges párt dolga.
Cseke Péter Tamás maszol.ro

December elseje "diadala"
A népünnepély és a nagy tömegeket vonzó hivatalos parádék története igencsak régi időkre nyúlik vissza. Az eufória intézményesítése, ha úgy tetszik, a mindenkori hatalom megerősítésének, a közösségi együvé-tartozás és a kollektív mentalitás alapvonásainak megerősítését szolgálta időtlen idők óta.
Ez a Kerényi Károly által nagyon szépen meghatározott ünnep mitológiája és lényege. Mivel ezek az intézményesített és nagy tömegeket vonzó ünnepek elsősorban az emberi pszichológiát fogják meg, számos pozitív hatása mellett akad néhány káros, mi több, veszélyes következménye is.
December elseje Románia legfontosabb nemzeti ünnepe, a románság egyesülésének diadala. Egy olyan esemény, amely a történelmi körülmények és előzmények miatt sajnos nem képviseli – nem képviselheti – a teljes román állampolgári közösség eufóriáját. Az európai országok többségének nemzeti ünnepe (talán néhány hasonló, 1918-as határváltozásokról szóló cseh-szlovák emlékezést kivéve) általában a közös gonosz (fasizmus, kommunizmus) fellett aratott győzelem vagy egy állam mitikus, ma már amúgy is megfoghatatlan távolságba merült alapítását ünnepli. Mindkét  típusú ünnep elfogadható, hisz előbbi a társadalom döntő többségének sérelmeinek, fájdalmainak és szenvedéseinek az eltörlését, az 1989-es eufória, a szabadság felhőtlen vágyát jelzi, míg utóbbi, a mitikus múlt olyannyira távol van, hogy a jelenkori generációk számára nem jelent pszichológiai töltetet.
Ezzel szemben, december elseje alig száz éve történt. Bár kevesen élhetnek azok közül, akik az eseményt akár gyerekként megélték, az 1918 és 1930 között létrehozott új nemzeti mitológia olyan erős pszichológiai hálót hozott létre a kollektív mentalitásban, amelynek hatása mai napig él és virágzik. Elég csak rögtön az egyesülés után létrehozott építészeti örökségre gondolnunk. Az új ország minden nagyobb városában – de különösen Bukarestben és Gyulafehérváron – nemzeti szimbólumok és az esemény épített memorandumai jöttek létre, amelyeknek legfőbb szerepe az egyesülés eufóriájának pozitív szellemben történő megörökítése volt. Ahogy maga az ünnep dátuma, úgy ez az épített örökség is egyoldalú volt és kizárólag a román népet és kultúrát képviselte és szimbolizálta. Kiváló példa erre a számos ideiglenes diadalívet felváltó, a párizsi nagy diadalív és a római Titus diadalívét utánzó bukaresti emlékmű. Az 1935-ben elkészült Diadalív minden, a nagy egyesülés mitológiájához szükséges szimbólumot magában hordoz: Ferdinánd király egyesüléskor elmondott beszédét, a koronázás momentumát, a királyi jelvényeket, Mária királyné alakját, a Nagy Háború hősies harcait – és ahogy ezt a római triumfusok óta a diadalíveken megszoktuk – a legyőzöttek neveit vagy a győztes csaták helyszíneit. Ahogy a Titus diadalívén is ott van a megalázott zsidóság ma már zarándokhellyé vált szimbóluma, a Templom menórája vagy a párizsi Nagy Diadalíven ott díszeleg a győri csata neve, így kerülhetett fel Bukarestben a diadalívre Budapest neve a legyőzöttek listájára, a győztes csaták névsorába. Műfaját tekintve tehát, ez az emlékmű teljesen megfelel történelmi rendeltetésének és analógiáinak. Egy baj van ezzel: míg a Rómában a Forum bejáratánál található Titus diadalív aligha zavarta a korabeli római zsidó diaszpórát – mi több, a későbbi korokban az elveszett Templom gyakorlatilag átmetaforizált szimbóluma lett – addig a bukaresti diadalíven Budapest neve az új nemzeti román mitológia sarkítottságának a szimbóluma. Kiválóan jelzi azt, hogy a nagy egyesülés szimbólumaiban és teljes lényében kizárólag a románság ünnepe és sajnos nem tudott egy egységes, az új ország teljes lakosságát egyesítő szimbólumrendszert és nyelvet létrehoznia. Bár a csatát jelző Budapest nevét az ötvenes években letörölték (elsősorban a Tanácsköztársaság ellen vívott harc értelmezése volt kínos az épp aktuális sztálinista rezsimnek), ezt az elmúlt napokban befejezett restauráláskor ismét visszahelyezték.
Nincs is azzal baj, hogy December elsején a románság nemzeti ünnepét ünnepli. Mitologikus alapítás híján, fasizmus vagy kommunizmus elleni harc egyértelmű ünnepe nélkül más lehetőség jóformán nem is marad. Talán a temesvári harcok és az 1989-es események nemzeti ünneppé nyilvánítása. Ám azt a szakrális, szabadság iránti mozgalmat is meggyalázta számos, még élő politikus opportunizmusa vagy az 1990-es események sorozata. Más lehetőség tehát nem maradt, mint egy olyan eseményt nemzeti ünneppé, új mitológiává avanzsálni, amely nem képviseli és nem képviselheti a jelenlegi Románia összlakosságát. Ezzel addig nem is lenne túl sok baj, ha az ünneplés ma már az emlékezésről, a felhőtlen szórakozásról, a szabadnapról, a családi eseményekről, bulikról és köztéri mulatságokról szólna. Ám sajnos, a századik évfordulóhoz közeledve új erőre kap egy olyan mértékű nacionalizmus és tors történelmi és politikai narratíva, amelynek kollektív mentalitásra és a kisebbségekre gyakorolt hatása előre láthatóan nagyon káros, de sajnos akár veszélyes is lehet.
Jó lenne, ha December elsejéből, mint nemzeti ünnepből csak ünnepet tudnánk faragni. Nemzeti nélkül. Talán még kell szász év ehhez, de a mi, fiatalok ezen kellene ügyködnünk – mindkét oldalon.
T. Szabó Csaba Szabadság (Kolozsvár)

Egységes cselekvésre van szükség
Interjú Kulcsár-Terza József képviselőjelölttel 
Az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt közötti együttműködési megállapodás nyomán a szövetség képviselőjelölt-listájának harmadik helyén Kulcsár-Terza József jogász, a polgáriak háromszéki elnöke szerepel. Megyei tanácsosként eddig elsősorban azáltal vált ismertté a közvélemény számára, hogy számos esetben kiállt a székelyföldi magyarság nyelvi és szimbólumhasználati jogaiért. Célkitűzései közé tartozik, hogy az erdélyi magyar nemzeti közösséget megillető jogoknak érvényt szerezzen a parlamenti képviselet adta lehetőségek által. Kulcsár-Terza Józseffel az összefogás szükségességéről, illetve jövőbeli terveiről beszélgettünk.
– A Magyar Polgári Párt elnökeként, ellenzéki politikusként miért döntött úgy, hogy vállalja a jelölést, és képviselőjelöltként szerepel az RMDSZ választási listáján?
– Jelenleg országos szinten is van egy együttműködési megállapodásunk az RMDSZ-szel, de Háromszéken már régebb sikerült megegyeznünk a szövetség helyi vezetőivel, hogy nemzeti kérdésekben a közös fellépés útját választjuk. Engem nagyon megragadott Böjte Csaba atya egyik gondolata, miszerint legyen verseny, amikor lehetséges, de legyen egység, amikor szükséges. Saját bőrünkön tapasztaljuk, hogy olyan időket élünk, amikor egységes cselekvésre van szükség, és nagy hiba lenne megosztani az erőinket. Voltak és vannak vitáink az RMDSZ-szel, nem mindenben értünk egyet, de abban igen, hogy a személyes vagy más jellegű nézeteltéréseket félre kell tenni, és az együttműködés lehetőségében kell gondolkodni akkor, amikor a közösség érdeke úgy kívánja. Ennek jegyében ajánlottak fel Háromszéken is egy képviselői helyet az MPP-nek, és mivel a párt országos vezetése engem kért fel, úgy gondoltam, megyei elnökként kötelességem vállalni a feladatot és az azzal járó felelősséget.
– Miért tartja fontosnak, hogy az MPP is jelen legyen képviselői által a bukaresti törvényhozásban?
– A Magyar Polgári Pártot az az igény hozta létre 2008-ban, hogy legyen egy olyan politikai alakulat az erdélyi magyarságon belül, amely mind a helyi, mind az országos politikában hallassa a hangját, vagyis fogalmazza meg azokat a célokat, amelyek fontosak megmaradásunk érdekében; ugyanakkor vállalja fel politikai szinten is a székelyföldi autonómia-törekvéseket, de ezen túlmenően tevőlegesen is hozzájáruljon ahhoz, hogy megalapozzuk közösségünk jövőjét. Ennek egyik eszköze a parlamenti képviselet, mert csak jelenlétünk által tudjuk befolyásolni a történéseket.
– Az erdélyi és székelyföldi magyarság szempontjából melyik az a legégetőbb probléma, amelyet meglátása szerint sürgősen orvosolni kell?
– Láthattuk a román nemzeti ünnep kapcsán is, hogy a magyar és a román állam viszonyában bizonyos feszültség érzékelhető. Ennek az állapotnak a fenntartása egyik félnek sem érdeke, legkevésbé nekünk, Erdélyben élő magyaroknak. Nem kérdés, hogy ezen enyhíteni kell, de ez nem fog megtörténni mindaddig, amíg nem érvényesülnek az erdélyi magyarság nyelvi, valamint szabad szimbólumhasználatára vagy éppen közösségi autonómiájára vonatkozó jogai. Viszont Románia közigazgatási átszervezése, ahogyan azt Bukarestben elképzelték, nem megoldást jelentene minderre, hanem a székelyföldi magyarság számára újabb hátrányos központosítást hozna. Ezért minden erőnket arra kell összpontosítanunk, hogy ezt megakadályozzuk, és ez egy újabb érv amellett, hogy milyen fontos ott lennünk, amikor erről fognak törvényt alkotni a parlamentben. Meg kell értetni tehát a román féllel, hogy az Európai Unió tagországaként a román államnak is érvényesítenie kell azokat az emberi jogokat, amelyekre egyébként a csatlakozáskor kötelezettséget is vállalt, hasonlóképpen az 1918-ban Gyulafehérváron tett ígéretekhez.
– Milyen további tervei vannak még a következő négyéves parlamenti ciklusra nézve?
– Számomra egyértelmű, hogy nagy előrelépés lenne, ha adóinkból minél nagyobb százalékban sikerülne visszajuttatni összegeket Székelyföldre, magyarok által lakott településekre. Ezért meg kell vizsgálni alaposan azokat a lehetőségeket, amelyeken keresztül ez megvalósítható, hiszen pénz nélkül nem beszélhetünk jó életről. De meg kell említenem az oktatás kérdését is, hiszen ebben én is érintett vagyok olyan értelemben, hogy két iskoláskorú gyermekem van, és a feleségem is a tanügyben dolgozik. El kell érnünk azt, hogy a magyar gyermekek a román nyelvet idegen nyelvként, más módszerekkel tanulják ahhoz, hogy azt tényleg megtanulhassák, és hiányos nyelvtudásuk miatt később ne kerüljenek hátrányba. Ugyanakkor gyermekeink túl vannak terhelve, hiszen alig marad szabadidejük. Ezt meg kell szüntetni, és időt, keretet kell biztosítani számukra arra is, hogy a sport, a művészetek területén kibontakozhassanak. De komoly gondok vannak a bérezés területén is, ahol szintén jelentős változásokra van szükség. Magyarán, a cél az, hogy tisztességes munkáért mindenki tisztességes fizetést kapjon, és akkor talán fiataljainkat is itthon tudjuk tartani.
– Habár a politikai szerepvállalás sokszor teljes embert igényel, ha éppen nem a köz ügyeivel van elfoglalva, mivel tölti szívesen szabadidejét, mi tartozik kedvenc elfoglaltságai közé?
– Szabadidőmből igyekszem a lehető legtöbbet a családomnak szentelni. Két kiskorú fiam van, akiknek szükségük van az apjukra is, ezért, amikor otthon vagyok, elsősorban velük foglalkozom. Amikor csak lehet, közös programokat szervezünk, szívesen kirándulunk együtt. Fiaimmal együtt lelkes szurkolói vagyunk Sepsiszentgyörgy focicsapatának, el szoktunk menni a meccsekre is. De gyermekkoromból hozom magammal az opera iránti rajongásomat is, és valahányszor csak lehetőségem adódik, Kolozsváron vagy Budapesten szívesen megnézek egy-egy operaelőadást. Kertészkedni is szeretek, otthon kisállatokat tartunk, hiszen mindez a kikapcsolódás mellett a család szükségleteit is jelentős mértékben biztosítja. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Lezárják a Márton Áron Emlékévet
Magyarország Miniszterelnökségének Nemzetpolitikai Államtitkársága, Hargita Megye Tanácsa, a Pro Patria Egyesület és a Hargita Megyei Művészeti Népiskola közös szervezésében Csíksomlyón zárják Hargita megyében a Márton Áron Emlékévet.
A püspök születésének 120. évfordulója alkalmából meghirdetett emlékév Hargita megyei zárónapja pénteken lesz a csíksomlyói kegytemplomban.
A programot ünnepi szentmise nyitja 19 órától, amelyet az emlékév egyházi fővédnöke, Jakubinyi György gyulafehérvári érsek celebrál. Ebből az alkalomból Hargita Megye Tanácsa Márton Áron-emlékérmet adományoz. Magyarország kormánya részéről Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár mond beszédet.
Az eseményt még ünnepélyesebbé a Hargita Megyei Művészeti Népiskola kamarazenekarának és kamarakórusának adventi műsora teszi. Székelyhon.ro

Egyházmegyék közötti katekétikai tanácskozás
Második alkalommal adott otthont a nagyváradi püspökség az elmúlt hétvégén, december 2-án és 3-án az egyházmegyék közötti katekétikai tanácskozásnak, amelyen a gyulafehérvári, a szatmári, a temesvári és a váradi egyházmegye módszertani felelősei a hitoktatás aktuális kérdéseiről tanácskoztak.
Péntek reggel a püspöki palota kápolnájában szentmisével kezdődött a tanácskozás, ahol Böcskei László római katolikus megyéspüspök házigazdaként köszöntötte a jelenlévőket, Isten áldását kérve a közös munkára. Ezt követően a Laikusképző Központban a legaktuálisabb kérdések kerültek megbeszélésre, amelyek mind a négy egyházmegyét érintik, különösképpen az iskolai hitoktatásának megújítása előtt álló V–VIII. osztályos tantervének és tankönyvének kérdése. A tankönyvszerkesztés és elbírálás követelményrendszerét Tankó Veronica Zita tankönyvszerkesztő hitoktató tanítónő ismertette, melyet követően konkrét döntések is születtek a minőségi tankönyvek megírását illetően.
Szombaton délelőtt a hitoktatás terén felmerülő aktuális feladatokról, együttműködési lehetőségekről, programokról folytatódott a tanácskozás, melynek során az egyházmegyék közötti katekétikai tanács mellett voksoltak a jelenlévők, hogy a jövőben még hatékonyabban tudjanak együttműködni.
Benedek Ramóna Reggeli Újság (Nagyvárad)

Jakubinyi György: „Jogunk és erkölcsi kötelességünk részt venni a szavazáson!”
A vasárnapi parlamenti választásokon való részvételre kéri a keresztény híveket Jakubinyi György. „Mindannyian látjuk a nagy veszélyt, hogy az eddigi eredmények még visszafordíthatók, ha nincs erős jelenlét a parlamentben” – írja keddi körlevelében a gyulafehérvári római katolikus érsek.
Az egyházi méltóság emlékeztet: a szavazás nemcsak politikai ténykedés, hanem valláserkölcsi kötelesség is. Idézi Márton Áron 1947. október 26-i körlevelét, amelyben az egykori püspök figyelmeztet: „Nem zárkózhatunk be a templomba sem, hogy azt, ami a piacokon történik, ne lássuk. Az események az életünkön mennek keresztül, tehát ami történik, nemcsak a világ dolga, hanem a mi dolgunk is.”
Jakubinyi György arra kéri a híveket, menjenek el szavazni és lelkiismeretük szerint olyan személyekre adják szavazatukat, akikről tudják, hogy az egyház és a nép érdekeit védik, az egységet ápolják. Olyan jelöltekre, akik már bizonyítottak az elmúlt években, és a sok külső és belső támadás ellenére is hűek maradtak népükhöz.
„A kiábrándultság, széthúzás és csalódottság napjaiban arra hívom fel híveink és minden jó akaratú ember figyelmét, hogy életünk csak részben magánügy: szavainkkal és döntéseinkkel beírjuk magunkat egymás életébe. Szavaink, döntéseink mindig közösségünk ügyét is alakítják, életünk minőségét formálják. Éppen ezért jogunk és erkölcsi kötelességünk gyermekeinknek felelősségteljes, népünk és nemzetünk értékeit hűséggel és becsülettel ápoló világot átadni, amelybe leadott voksaink, szenátorokra és képviselőkre vonatkozó választásaink is beletartoznak” – olvasható a körlevélben.
A római katolikus érsek szerint az utóbbi idők történései azt igazolják, hogy összefogás nélkül eredménytelen minden fáradozás. „Mindannyian látjuk a nagy veszélyt, hogy az eddigi eredmények még visszafordíthatók, ha nincs erős jelenlét a parlamentben és nem képviselik kisebbségi népünk érdekeit ott, ahol rólunk, életünkről és jövőnkről is döntenek” – fogalmaz Jakubinyi György. maszol.ro

BESZÁMOLÓ a Magyar Tudomány Napja Erdélyben 15. fórumáról (az erdélyi magyar kutatók és kutatások seregszemléje 2016 novemberében)
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület 2002-ben határozta el, hogy csatlakozik a magyar tudomány novemberi ünnepéhez, és megszervezte első konferenciáját A Magyar Tudomány Napja Erdélyben (MTNE) címmel. Az évente megtartott rendezvény időpontja – az EME 1859-es alapító közgyűlésére emlékezve – a november 23-ához közeli hétvégére lett kitűzve. Hagyományunkká vált azóta, hogy a pénteki nyitónapon plenáris előadások hangozzanak el a tudomány időszerű kérdéseiről, szombaton pedig a hét szakosztály és fiókegyesületeink tartják meg a saját tudományterületükhöz szabott konferenciájukat, illetve az egyes régiókban és tudományágakban felmerülő sajátos kérdéskörökben maguk határozzák meg annak a tematikáját is. Az évek során ezek a rendezvények is kiszélesedtek, s az egyes konferenciákat november különböző időpontjaiban tartjuk meg.  A Magyar Tudomány Napja Erdélyben rendezvénysorozat célja, hogy a különböző tudományágak és tudományos műhelyek számára teret biztosítson az elért eredmények bemutatására, megvitatására, valamint a jövőbeni feladatok kijelölésére és egyeztetésére.  Az EME hét szakosztálya és négy fiókegyesülete összesen 15 rendezvényével járult hozzá Egyesületünk központi rendezvényéhez, s ezáltal kapcsolódott a Magyar Tudományos Akadémia tudományünnepi rendezvénysorozatához. 
A rendezvények változatos képet mutattak téma, nagyságrend, helyszín és célközönség tekintetében, volt közöttük öt nemzetközi tudományos konferencia, tudomány-népszerűsítő rendezvény, illetve emlékkonferencia is. Kilenc rendezvény Kolozsváron, hat vidéken zajlott (Csíkszereda, Gyergyószentmiklós, Marosvásárhely, Sepsiszentgyörgy). 
Ha számszerűsíteni szeretnénk rendezvénysorozatunkat, akkor elmondhatjuk, hogy összesen 700 vettek részt 324 szerző 215 munkát mutatott be, a plenárison, a szakosztályi és fiókegyesületi rendezvényeken mintegy 650 résztvevő volt.  A Magyar Tudomány Napja Erdélyben című konferencia nyitóünnepségét és plenáris előadásait november 25-én tartottuk Kolozsvárott, a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében.  Az idei tudománynap témája az Oknyomozó tudomány volt, amely a tudományos kutatások alapját jelentő, a körülöttünk levő világban tapasztalt jelenségek okainak felderítésére utal, és kijelölésében, az elmúlt évekhez hasonlóan, az MTA javaslatát vettük figyelembe. Rendezvényünk fővédnöke hagyományosan a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, Lovász László akadémikus volt. A Magyar Tudományos Akadémiát Kocsis Károly, az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság elnöke és Tarnóczy Mariann osztályvezető képviselte.  A rendezvényt Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke nyitotta meg, aki köszöntötte a meghívottakat, intézményi képviselőket, s beszédében kiemelte a rendezvénysorozat jelentőségét, ezt követően Kocsis Károly, az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottságának elnöke köszöntötte az egybegyűlteket, s kiemelte a határon túli magyarok tudományos tevékenységének jelentőségét, folyamatos támogatásának szükségességét, összefogását, s az MTA ebben való szerepét. A köszöntések sorában következett, Kecskés Tibor konzul, aki Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja köszöntőjét tolmácsolta. A továbbiakban Bitay Enikő, az EME főtitkára, a fórum programfelelőse bemutatta a rendezvénysorozat tizenöt ülésszakának témáit, jelentőségét, fényképes kivetítéssel illusztrálva a már megrendezésre került tudományos üléseket. Ezt követően kezdődtek el a plenáris előadások. 
Az idén a plenáris előadások megtartására különböző szakterületeket képviselő fiatal kutatókat kértünk fel, figyelembe véve a szakosztályok javaslatait. Így kilenc kutatási témába és ezek eredményeibe láthattunk bele, melyek tükrözték a fiatal generáció tudományos törekvéseinek irányát és a jövőbeni lehetőségeket. 
Betekintést kaptunk a mezőgazdaság fejlesztési lehetőségeibe; a földtani kutatásoknak a tengerek és óceánok megismerésében betöltött szerepébe; a mechanizmusok és robotok világába. Ezenkívül az 1400 körüli népességváltásra vonatkozó bizonyítékokat ismerhettük meg oknyomozó megközelítésben, illetve újabb kutatási adatokat Gyulafehérvár mint fejedelmi székváros külső főteréről és lakóiról a XVI. század közepén. 
Az idei Debüt-díjas médiakutató Hogyan látták elődeink a két világháború közti Kolozsvárt? című előadása a kolozsvári amatőr fotósok látásmódjára koncentrált, nyomába eredt a fényképészek médiaműveltségének és vizuális kultúrájának, valamint a képeslapok nyújtotta városkép változásaival hasonlította össze mindezt. 
Bodó Zalán előadásának lényege, hogy a mesterséges intelligenciában a gépi tanuló algoritmusok az emberi tanulás különböző típusait modellezik. Egy költséghatékony osztályozást, a félig felügyelt gépi tanuló algoritmus módszerét ismerhettük meg az informatikus szakember beszámolójából.  Az egyik legrégebben ismert neurológiai kórképről, az epilepsziáról s ennek feltáratlan hátteréről tartott előadást a meghívott orvos-kutató. Végül a kisebbségi (anyanyelvű) jogászképzésről, az egykori Bolyai Tudományegyetemen zajló jogászképzés rekonstrukciójáról és tanulságairól egy jogászkutató számolt be. 
A tudománynapi rendezvény keretében 2016-ban is sor került a gr. Mikó Imre-emléklapok átadására. Maróth Miklós akadémikusnak,az Avicenna Közel-Kelet Kutatások Intézete igazgatójának, az MTA volt alelnökének és Vékás Lajos akadémikusnak, a Magyar Tudományos Akadémia alelnökének intézményünk gr. Mikó Imre-emléklapot adományozott az EME-ben zajló tudományos kutatói és ismeretterjesztő munkásság folyamatos és hatékony támogatása elismeréseként adományozott  Nyárádi Imre-István agrármérnök az EME Agrártudományi Szakosztályában kifejtett munkássága és a mezőgazdasági tudományok területén végzett egyetemi oktatói tevékenysége és kutatómunkája elismeréséül, míg Orbán-Kis Károly egyetemi docens, kutatóorvos az EME Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztályában kifejtett munkássága és az orvostudomány területén végzett egyetemi oktatói tevékenysége és kutatómunkája elismeréséül részesült gr. Mikó Imre-emléklapban.  A rendezvény záróakkordjaként, társintézményünket megtisztelve, könyvbemutatóra kerül sor. Az EMKE fennállásának 130 éves évfordulójára kiadott Életpályák, programok a közművelődés szolgálatában c. kötetről Dávid Gyula írt ismertető szöveget, amelyet Szémán Rózsa olvasott fel. A kötetet Biró Annamária, az EME felelős kiadója méltatta. A két intézmény közös kiadásában megjelent kötetet Bartha Katalin Ágnes szerkesztette, aki a szerkesztési munkálatokról, a kötet létrehozásának hátteréről, körülményeiről beszélt. 
A központi rendezvény ünnepi hangulatához egy kiskoncert járult hozzá: Négy zsoltár címmel. Nicolas Vallet (1583–1642) feldolgozásában a 24., 42., 92. és 100. zsoltárt adták elő Fehér Árpád, Macalik Abigél, Macalik Arnold. A trió a feldolgozásokat az eredeti, 1619-es tabulatúrák alapján játszotta, korhű hangszereken: reneszánsz lanton, psalteriumon és tenorfurulyán.  A rendezvény meghitt hangulatban, az EME székházában folytatódott állófogadással, kötetlen beszélgetéssel.  Másnap, november 26-án szombaton további hét rendezvény zajlott párhuzamosan különböző helyszíneken s más-más szakterületeket felölelően, a szakosztályok szervezésében Kolozsvárt, illetve Marosvásárhelyen a fiókegyesület szervezésében. 
Akinek nem sikerült eljutnia rendezvényeinkre, kiadványainkból is tájékozódhat az egyes szakterületeken elhangzott előadásokról. Az évi rendszerességgel megjelenő Certamen sorozatban a nyelv-, irodalom-, néprajztudomány, történelem és művészettörténeti szekció előadásait, valamint a Műszaki Tudományos Közlemények sorozatban a reál tudományok szakterületén elhangzott előadások írott változatát olvashatják. A természettudományi előadások közlésre javasolt tanulmányai pedig a Múzeumi Füzetek – Acta Scientiarium Transylvanica folyóiratban lesznek terjesztve.  Természetesen mindegyik rendezvény fontos volt számunkra, jellemzői voltak a szakmaiság, a korszerű tudományos eredmények bemutatása, megvitatása, terjesztése s mindemellett a tudományos közösségépítés.  A rendezvénysorozatot a kolozsvári RTV, rádió és Szabadság napilap folyamatosan népszerűsítette, s tették közé a rendezvényeken készített interjúkat, beszámolókat.  Pl. a Szabadság napilap, 2016. november 17-én előzetesként közölt a rendezvénysorozatról Oknyomozással (is) népszerűsítik a magyar tudományt.Küszöbön az erdélyi magyar kutatók és kutatások seregszemléje címmel. 
Sajtóvisszhang, pl. a Szabadság napilapban, mely 2016. november 26-án jelent meg, „Magyar tudományról oknyomozással” címmel. Ugyancsak a Szabadság honlapján tették közzé a megnyitó napján a fotó-anyagot a rendezvényről, Oknyomozás jegyében zajlik az Erdélyi Múzeum-Egyesület hagyományos konferenciája címmel, mely itt látható...  Interjú a Kolozsvári Rádióban Kolozsvár volt a magyar tudomány fővárosa. Beszélgetés dr. Bitay Enikővel  A rendezvényünket a Magyar Tudományos Akadémia, a Bethlen Gábor Alap, a Communitas Alapítvány és a Kolozs Megyei Tanács támogatták, melyet ezúton is megköszönünk, hiszen hozzájárultak sikeres lebonyolításához, megvalósításához. 
Kolozsvárt, 2016. 11. 30. 
Bitay Enikő, 
az EME főtitkára 
eme.ro

A magyarság arányos képviseletéért
A romániai magyarság számarányával arányos parlamenti képviselet biztosítását tekinti céljának az RMDSZ a vasárnap tartandó parlamenti választásokon – jelentette ki Kelemen Hunor RMDSZ-elnök a szövetség választási kampányát kiértékelő tegnapi kolozsvári sajtótájékoztatón.
Kelemen Hunor elmondta: az RMDSZ a kampány során Erdély jövőjéről, az erdélyi értékekről próbált beszélni abból a meggyőződésből kiindulva, hogy ami jó Erdélynek, az jó az egész Romániának. Azt hangsúlyozták, hogy a megtermelt adóknak nagyobb részét kell a helyi közösségeknél hagyni. Úgy vélte, hogy az RMDSZ gazdasági programja nem elrugaszkodott, Romániának ugyanis jó esélye van arra, hogy a következő négy évben is jelentős gazdasági növekedést érjen el.
Hangsúlyos magyar üzenetként az Erdély és Románia egyesülését egyoldalúan kimondó 1918-as gyulafehérvári nagygyűlés kisebbségekre vonatkozó ígéreteinek a betartását emelte ki. Véleménye szerint úgy kell módosítani Románia jogrendjét, hogy teljesen világos legyen egy-egy törvény értelmezése. „Nem lehetséges, hogy Románia nem tartja be a törvényeit, nemzetközi vállalásait, és ez következmények nélkül marad” – jelentette ki.
Azt is megemlítette: a kampány során az RMDSZ akaratától függetlenül „esett be az ajtón” a marosvásárhelyi római katolikus gimnázium létrehozásával kapcsolatos ügyészségi vizsgálat és a csíksomlyói búcsú UNESCO-védettsége elszabotálásának témája. A búcsút az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete azért nem vette fel a védett szellemi kulturális örökségek listájára, mert az ülésen jelen levő román kulturális államtitkár nem tartotta fenn a Románia nevében benyújtott kérést. Hozzátette: szerdán levélben is kérte Dacian Cioloş miniszterelnököt, hogy menessze tisztségéből a búcsú védettségét szabotáló államtitkárt és a kulturális minisztert. Úgy vélte: pár héttel a kormány mandátumának lejárta előtt ennek csakis üzenetértéke lenne. Általa azt üzenhetné a miniszterelnök, hogy „partizánakció volt” az államtitkár megnyilvánulása. Az RMDSZ elnöke helyesnek tartotta azt az együttműködést, amelyet a szövetség a Magyar Polgári Párttal (MPP) alakított ki. Úgy vélte: szövetségükhöz mások is társulhattak volna. Arra kérte az erdélyi magyar választókat, hogy vegyenek részt a választásokon, és szavazzanak a magyar együttműködésre, mert olyan időszak következik, amelyben jelentős változások várhatók, és nagy szükség lesz a magyarok jelenlétére a bukaresti törvényhozásban.
Kérdésre válaszolva Kelemen Hunor elmondta: az RMDSZ ezúttal egyetlen román párttal sem kötött megállapodást a választások utáni együttműködésről. „Mi sem kerestünk senkit, bennünket sem keresett ez ügyben senki” – jelentette ki. Nemmel válaszolt arra a kérdésre, lemondott-e az RMDSZ arról a három és fél évvel ezelőtt meghirdetett tervéről, hogy törvénytervezetet nyújt be a parlamentben Székelyföld területi autonómiájáról. Hozzátette: ez a folyamat azért akadt el, mert az alkotmány módosításával szerették volna megteremteni annak lehetőségét, hogy egy közigazgatási régión belüli alrégió kaphasson autonómiát. „A kampány során az MPP-vel abban állapodtunk meg, hogy a törvénytervezetet továbbvisszük” – jelentette ki Kelemen Hunor. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szavazásra buzdítanak az egyházak és a pedagógusszervezet
A vasárnapi parlamenti választásokon történő részvételre kérik az erdélyi magyarokat a történelmi egyházak képviselői és a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) is. 
Jakubinyi György gyulafehérvári római katolikus érsek körlevelében arra kéri a híveket, menjenek el szavazni, és lelkiismeretük szerint olyan jelöltekre adják voksukat, akikről tudják, hogy az egyház és a nép érdekeit védik, az egységet ápolják. A római katolikus érsek szerint az utóbbi idők történései azt igazolják, hogy összefogás nélkül eredménytelen minden fáradozás. „Mindannyian látjuk a nagy veszélyt, hogy az eddigi eredmények még visszafordíthatók, ha nincs erős jelenlét a parlamentben, és nem képviselik kisebbségi népünk érdekeit ott, ahol rólunk, életünkről és jövőnkről is döntenek" – fogalmaz az érsek.
Adorjáni Dezső Zoltán, az evangélikus-lutheránus egyház püspöke körlevelében szintén arra bátorítja az egyház minden felelősen gondolkodó hívét, hogy az erdélyi magyar nemzet érdekeit, törekvéseit felvállaló magyar összefogásra szavazzon. „Ebben a kritikus helyzetben szükséges nekünk a közömbösség és letargia állapotából felemelkedni, egy közösségként összefogni, hiszen saját sorsunk és gyerekeink jövője függ akár egyetlen szavazattól is. Isten előtti felelősségünk nemzeti közösségünk védelme és ápolása Emberi és társadalmi kötelességünk élni szavazati jogunkkal" – fogalmaz a püspök, arra bátorítva minden felelősen gondolkodó hívét, hogy vasárnap vegyen részt a parlamenti választásokon, és szavazzon lelkiismerete szerint  „Ne engedjünk egyetlen magyar szavazatot sem elveszni" – zárul a körlevél.
Az RMPSZ országos elnöksége nevében Burus-Siklódi Botond elnök kért szerdán arra mindenkit, hogy „cselekedjenek, természetesen saját belátásuk szerint, de amennyiben jónak látják, mindenképpen jelenjenek meg a december 11-ei választásokon, és biztassák környezetüket is, hogy éljenek a törvények által biztosított jogukkal”. „Hozzunk közösen döntést a magyar képviselet biztosításáért! Minden szavazat számít!” – szögezi le az RMPSZ elnöke. Krónika (Kolozsvár)

Orbán Viktor Szatmáron: ne lehessen átnézni a magyarokon!
MTI | - Minél nagyobb arányú részvételre biztatta a romániai magyarságot a vasárnapi parlamenti választásokon Orbán Viktor miniszterelnök csütörtökön Szatmárnémetiben, miután tárgyalt Kelemen Hunorral, az RMDSZ elnökével.
„Azt szeretném, ha nem lehetne átnézni a magyarokon” – mondta a közös sajtótájékoztatón a kormányfő, hangsúlyozva: a romániai magyaroknak ki kell állniuk az érdekeikért. A román–magyar együttműködés minőségét is jelentősen befolyásolja a romániai magyar közösség ereje – tette hozzá. Kijelentette azt is: Magyarország egy sikeres Romániában érdekelt.
Jelezte, hogy ma a romániai magyar közösség környékén és az őt körülvevő román politikai világban vannak olyan jelenségek, amelyek fenyegetettséget jelentenek. „Úgy érezzük, hogy nem mindig kapják meg az itt élő magyarok az őket megillető tiszteletet, és úgy érezzük, hogy a fejlődésük elől nem segít a román hatalom minden lehetséges akadályt eltávolítani” – fejtette ki.
A miniszterelnök szerint azonban ha Románia „megfelelő politikai vezetést” választ magának, és a magyar kormányban is meglesz a hajlam az együttműködésre, akkor annak a Romániában élő magyar közösség is előnyét fogja látni. 
Kijelentette azt is: Magyarország sikeres Romániában érdekelt. Ez felebaráti okokból is így van, valamint azért is, mert szomszédos országok lévén „Románia sikere felértékeli Magyarországot is” 0ľ jegyezte meg. Orbán Viktor egyúttal gratulált Kelemen Hunornak, hogy „az adott körülmények között létrehozható legszélesebb összefogást teremtette meg” a választásra. „Összefogni mindig jobb, mint széthúzni” – hangoztatta.
A miniszterelnököt a román média egyik képviselője megkérdezte arról, hogy Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter eltiltotta a magyar diplomatákat a részvételtől a december 1-jei román nemzeti ünnepi alkalmakon. Erre Orbán Viktor azt felelte: az őszinteség a legjobb módszer akkor is, ha kényes ügyekről van szó, márpedig ez diplomáciailag egy kényes kérdés, „de még mindig jobb az őszinteséggel együtt járó konfliktust vállalni, mint kétszínűnek lenni”.
„Miután december 1-jén a magyaroknak nincs mit ünnepelni, hát nem ünnepelnek” – mondta, helyesnek nevezve a magyar diplomácia döntését, amikor „az egyenes utat választotta”. Románia 1990-ben tette meg nemzeti ünnepévé december elsejét: 1918-ban ezen a napon rendezték meg Gyulafehérváron azt a román nemzetgyűlést, amelynek résztvevői kimondták Erdély egyesülését a Román Királysággal.
A kormányfő a tájékoztatón beszámolt arról is, hogy a megbeszélésen – amelyen részt vett Kereskényi Gábor polgármester is – áttekintették Szatmárnémeti helyzetét. A polgármester fontosnak nevezte – idézte szavait –, hogy a határhoz közeli várost közvetlenül „rákössék” a magyarországi és ezen keresztül az európai autópálya-rendszerre. Ez egy 35-40 kilométeres sztrádaszakasz megépítését jelenti Magyarországon a határig – jelezte Orbán Viktor, hozzáfűzve, a közeljövőben Budapesten meg is kezdik az útvonal megtervezését és kivitelezését.
Kelemen Hunor – a magyar összefogást hirdető molinó előtt – arról beszélt, hogy egy nagy győzelem erős parlamenti képviseletet jelentene a romániai magyarságnak a bukaresti törvényhozásban. „Amikor a közös dolgainkról van szó, akkor összefogunk, akkor félreteszünk mindent, ami a múltban bennünket esetleg elválasztott” – mondta.
Az RMDSZ elnöke sorsdöntőnek nevezte a közelgő választást, ugyanis – magyarázta – a következő években jelentős reformok várhatók, például a közigazgatásban és az oktatásban, vagyis olyan kérdésekben születhetnek döntések, amelyek a romániai magyar közösségnek is hosszú évtizedekre meghatározzák az életét. „Ezért azt szeretnénk, hogy bele tudjunk szólni a döntésekbe, hogy ne lehessen megkerülni azt az 1,3 millió magyar embert, aki Romániában él” – hangsúlyozta a politikus. A találkozót a szatmárnémeti Kossuth-kertben lévő Zöld Házban tartották, ahol több helybéli is meghallgatta a közös sajtótájékoztatót. kronika.r

"Sok jóra nem számíthatnak az erdélyi magyarok"
A Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója szerint nem kell komolyan venni Basescu háborús fenyegetését, de a jelzést igen, mert azt mutatja, hogy a magyar kérdés még mindig egy erős kártya a román politikusok kezében, és elő is fogják húzni.
Románia határa a Tiszáig tart és ne kelljen erre katonai erővel emlékeztetni a magyarokat. Nagyjából így fogalmazott a volt román államfő, Traian Basescu miután Szijjártó Péter magyar külügyminiszter megtiltotta, hogy diplomatáink koccintsanak Erdély Romániához csatolása, a román nemzeti ünnep alkalmából.
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke be is panaszolta az uszító kijelentést a román Állandó Választási Hatóságnál.
A Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója szerint a konkrét fenyegetést nem kell komolyan venni, de a jelzést igen, mert  azt mutatja, hogy azok a politikusok, akik néhány évvel ezelőtt még  magyarbarát arcukat mutatták, a választási kampány hevében képesek ilyen kijelentésekre, vagyis sok jóra nem számíthat a romániai magyarság.
Kántor Zoltán a Kossuth Rádió 180 perc című műsorában arra figyelmeztetett, hogy a magyar kérdés még mindig egy erős kártya a román politikusok kezében, és elő is fogják húzni.
Románia 1990-ben tette meg nemzeti ünnepévé december elsejét: 1918-ban ezen a napon rendezték meg Gyulafehérváron azt a román nemzetgyűlést, amelynek résztvevői kimondták Erdély egyesülését a Román Királysággal. hirado.hu

A vesztes-vesztes játszma
Hosszú időbe került, amíg román és magyar oldalon egyaránt érvényesíteni lehetett azt az elvet, hogy akkor is meg kell próbálni együttműködni, amikor számos kérdésről nem gondolkozunk egyformán. De a magyar-román viszony elromlott. Nehéz lenne megmondani, kinek van nagyobb vétke ebben: Bukarestnek vagy Budapestnek.
Amikor 1990-ben a román parlament eldöntötte, hogy a Ceaușescu utáni Románia nemzeti ünnepe december elseje lesz, az utolsó pillanatig próbáltuk meggyőzni a román politikusokat, hogy válasszanak egy másik napot. Leginkább 1989. december 21. mellett kardoskodtunk, hiszen azon a napon bukott meg a diktatúra, és a népfelkelés egy elsöprő többség akaratát fejezte ki, beleértve az erdélyi magyarokat is. Ma is meg vagyok győződve, hogy egy ilyen nemzeti ünnep alkalmas lett volna a társadalmi szolidaritás megerősítésére.
Próbáltuk figyelmeztetni szenátor- és képviselőkollégáinkat, hogy 1918. december elseje, vagyis az Erdély Romániával való egyesülését kimondó Gyulafehérvári Nemzetgyűlés nem ugyanazt jelenti a magyaroknak, mint a románoknak, sem érzelmileg, sem politikailag (nem beszélve arról, hogy szerintünk a döntést nem az erdélyi románok hozták meg, hanem jó félévvel később Trianonban a nagyhatalmak, de ezt nyilván nem nagyon hangoztattuk azokban a vitákban). Ha pedig december elsejét mégis jogforrásnak tekinti valaki, akkor ennek szerves része az ott elfogadott Határozat, amelyben a résztvevők kötelezettséget vállaltak Erdély népeinek jogegyenlőségéért, az önigazgatás különböző formáiért, amiből semmi nem valósult meg.
Hiába érveltünk, nem tudtuk megakadályozni, hogy az addigiak mellé ne kerüljön egy újabb időzített bomba az amúgy is feszült román-magyar viszonyban. Mögöttünk volt már Marosvásárhely véres márciusa, tudtuk, hova vezethet az elvakult nacionalizmus, egy más nyelvű, más kultúrájú közösség jogos igényeinek lábbal tiprása, sőt vérbefojtása, mert hát Marosvásárhelyen ez történt – ráadásul szintén egy ünnep, március 15-e után néhány nappal –, erre tettek kísérletet a feluszított román tüntetők. De mondom, sem a nemzeti ünnep kiválasztásában, sem másban nem értünk el akkor eredményt,  egészen addig, amíg 1996-ban a választásokon nyertes román demokratikus ellenzékkel, szövetségeseinkkel, történelmileg is teljesen előzménytelenül kormányra nem léptünk.
Így indult el egy közeledési folyamat, amely nemcsak abban volt előzménytelen, hogy közösen kormányoztuk Romániát, hanem abban is, hogy érvényesíteni tudtunk egy fontos elvet, bármiféle tartós együttélés előfeltételét: hogy akkor is meg kell próbálni együttműködni, amikor számos kérdésről nem gondolkozunk egyformán. Mi több, időnként még az is belefér egy ilyen modellbe, hogy ami az egyiknek siker, az a másiknak kudarc. Egy közös kulturális térben csakis ezeknek az ellentmondásoknak a tudatosításával lehet eljutni az etnikai békéig, és ezen az úton nemcsak a konkrét törvénycikkelyek, nemcsak a magyar iskolák és a kétnyelvű feliratok, nemcsak a tulajdonjog, nemcsak az erős önkormányzatok számítanak, vagyis nemcsak a hétköznapok, hanem az ünnepek is: a szimbólumok.
1996-tól kezdett érvényesülni egy olyan új társadalmi-politikai konszenzus, amelybe az is beletartozott, hogy a román államfők és miniszterelnökök minden évben üzenetet intéztek a március 15-én ünneplő magyarokhoz, a különböző megyékben egyes román politikusok részt vettek az ünnepségeken, beszédet mondtak, koszorúztak a piros-fehér-zöld zászlóerdőben. Felemlegettem már néhányszor: magam is meghökkentem, amikor 1997-ben Victor Ciorbea miniszterelnök azzal fejezte be üzenetét, hogy „boldog ünnepet” kívánt magyar honfitársainak. Holott egyáltalán nem biztos, hogy a Mócvidékről származó politikus nem ugyanazt gondolta Kossuth Lajosról, mint egykor Avram Iancu.
Mi pedig? Nekünk ott volt év végi feladványként december elseje. Magyar polgármesterek, helyi intézményvezetők, RMDSZ-politikusok, érzelmeiket félretéve, részt vettek december elsején egyik-másik hivatalos rendezvényen, beszédet nem nagyon mondtak, de néha letettek ők is egy koszorút. Román részről is, magyar részről is kompromisszum. Szinte hallom: nem ugyanaz! Így van, és még sincs így. Évről évre be kellett mérnie mindenkinek, mit mondunk, hova megyünk el, hova nem. Árgus szemekkel figyelte mindkét fél a másikat, árgus szemekkel figyelt saját közösségünk is, és ha valaki túlünnepelte magát, jött is rögtön a kritika. Így teltek az évek, felszólaltam én is többször a román parlamentben december elseje alkalmából, elmondtam, hogy tiszteletben tartjuk az ünnepet, de számunkra mást jelent ez az évforduló, ne várja tőlünk senki, hogy elfelejtsük a soha be nem tartott gyulafehérvári ígéreteket. Volt ezért morgás, hisztériás közbekiabálás is, de évről évre csökkent az ünnepek miatti feszültség, így lehetett eljutni oda, hogy 2004-ben nagy nehezen visszaállíthattuk az aradi Szabadság-szobrot is, mintegy elismeréseként annak, hogy Erdély nyilvános terein a magyar történelmi múltnak - a magyar nemzeti érzésnek! – helye van, akkor is, ha ez sok románnak nem tetszik.
Állítom, hogy sokáig működőképes volt ez a koncepció, amelynek, ismétlem, természetesen nem az ünnepek, hanem a hétköznapok képezték az alapját: biztosítani kellett a nemzeti identitás megőrzésének feltételeit, az iskoláktól a kulturális intézményekig, a magyar többségű önkormányzatoktól a magyarok által vezetett állami hivatalokig. Igaz, még nagyon is messze voltunk attól, hogy máris konszolidált rendszerré álljon össze, amit lassan-lassan elértünk. Ahogy az angolok, vagy inkább az amerikaiak mondják: ez lehetett volna a „győztes-győztes játszma”.
Nem lett. Mikor is szakadt meg a folyamat? Mikor is romlott el a magyar-román viszony országaink között, de országon belül is? Mert elromlott, kár lenne ezt tagadni. Mikor lázasodott be ismét egész Európa a gyűlölet, a kizárólagosság, a nacionalizmus halálosan veszélyes vírusától? Mikor kezdett ismét tetszeni egyeseknek az addig szitokszónak számító nemzetállam még Magyarországon is? Európa talán a Brexittől, esetleg még a skót népszavazástól, netán az ukrán Majdantól számítja az új korszakot. Mi pedig számítsuk 2010-től, a kettős állampolgárságról szóló törvény megszavazásától, amelyet őszinte örömmel fogadott a magyarok többsége, de máig nehéz hosszútávon felmérni a hatását? Vagy kezdjük az új időszámítást 2012-től, amikor kormánykoalíciós partnereink egy része megszavazott egy bizalmatlansági indítványt, amelyet magyarellenes szándékkal – a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem ügyében – nyújtott be az ellenzék, és bele is bukott a kormány? Kár most találgatni, hogy mikor ért véget egy korszak, és mikor kezdődött a másik, mint ahogy azt is nehéz lenne megmondani, kinek van nagyobb vétke ebben: Bukarestnek, Budapestnek, Brüsszelnek vagy Washingtonnak.
Bő két évtized alatt sikerült felépíteni valamit, ami döcögve bár, de működött – nemcsak a román-magyar viszonyra gondolok, hanem általában egy működőképes parlamenti demokráciára –, és ennek Romániában velejárója volt az olyan felelős kisebbségi, vagyis elsősorban magyar  politikus „profilja”, aki képes az egész ország érdekében dolgozni, kormányozni is, ha úgy adódik, és mi tagadás, kész a megegyezésre vagy kiegyezésre is, de nemzeti identitását egy pillanatig sem adja fel, továbbra is magyarnak vallja magát, és nap mint nap küzd saját közösségének jogaiért.
Néhány éve ezt a „profilt” felváltotta egy másik, azé a kisebbségi származású politikusé, aki videoüzenetében azt mondta az idei nemzeti ünnep alkalmából: „December elseje a mi napunk, mindannyiunké, akik románul érzünk és gondolkodunk. Ezen a napon a múltat ünnepeljük és bizalommal nézünk a jövőbe”. Klaus Johannis államfőről van szó, és mielőtt erkölcsileg próbálnánk megítélni ezt a kijelentést, jobb tisztázni: a román nemzetállam elnökének üzenete ez. Valószínűleg illúzió tőle várni annak a helyrehozatalát, amit a román politikai pártok közösen elrontottak. 
Mint ahogy nem erkölcsi, hanem politikai kérdés az is: hol vagyunk mi ebben a nemzetállamban? Velünk újabban mi van? Miután két évtizeden át alakítottuk , másokkal együtt, a modern Románia jövőjét, mi történt mostanában a román-magyar viszonnyal, azzal a lassú, nehézkes, sok hordalékkal járó, de alapjában véve mégis eredményes együttműködéssel, amelyről beszéltem? Volt minden az idén december elsején, pompázatos katonai díszszemle is, megelőlegezve a 2018-as centenárium hangulatát, voltak talpig népviseletben televíziós műsorvezetők, volt trikolór elegendő, de rólunk magyarokról szó sem esett, hacsak... Hacsak nem „érzünk és gondolkodunk románul”. Márpedig nem. Illetve esett szó mégis rólunk, ugyanis „hadd lám, Uramisten, mire megyünk ketten” alapon megszólalt a magyar külügyminiszter is, megtiltva a magyar diplomatáknak a román nemzeti ünnepi eseményeken való részvételt, „mivel a magyar embereknek nincs mit ünnepelniük december elsején”.
Csak egyetérthetünk Szijjártó Péterrel, tényleg nem nagyon van mit ünnepelnünk, és látom is a visszhangokból, hogy nagy a lelkesedés, mert végre valaki megmondta a tutit. A román államfő is megmondta, a magyar külügyminiszter is megmondta, beköszöntött az odamondás kora. Más szóval a konfrontációé.  (Közben már a volt államelnök, Traian Băsescu is, gyorsan megfenyegetett minket, nehogy lemaradjon.) Kármentésnek helye nincs, sem elhallgatásnak, sem párbeszéd-kísérletnek, sem egyeztetésnek, az új kor új retorikát kíván. Ezt akarjuk?
Vagy meg kellene próbálni mégis folytatni, ami jónéhány éve abbamaradt? Lehet magyarázgatni, hogy ki a hibás ezért, ám a levét mi isszuk: leszedik a zászlóinkat, betiltják a feliratainkat, és így tovább... December 11-én parlamenti választások lesznek Romániában, és várhatólag véget ér az úgynevezett technokrata – szakértői (?) – kormány egyéves csetlése-botlása. De mi lesz utána? Kik alakítanak kormányt? A minden bizonnyal legtöbb szavazatot szerző, magát baloldalinak mondó Szociáldemokrata Párt? Vagy a néhány éve jobboldalra átigazolt Nemzeti Liberális Párt, együtt a frissen megjelent, „civil” politikát hirdető, erősen populista, erősen programtalan (akárcsak a többiek), erősen kétes gyökerű  Szövetség Románia Megmentéséért mozgalommal? És van még egy-két kisebb párt, amelyek átléphetik a küszöböt.
Mi csak azt kívánhatjuk, hogy ne más, az RMDSZ kerüljön „királycsináló” helyzetbe, és akkor sem lesz könnyű eldönteni, hogy mi a jó. Ugyanis a tét óriási. Nem csupán arról van szó, hogy a konfrontatív – mondjuk ki: Európának ebben a részében robbanásveszélyes – etnikai viszony helyett vissza kellene hozni legalább ezt a két országot, Romániát és Magyarországot a tárgyalóasztalhoz, hanem ennél is fontosabb kihívás, hogy mi magyarok csak egy nyitott, átlátható parlamenti demokráciában tudunk új jogokat elfogadtatni, illetve megvédeni azt, amit eddig alkotmányba és törvénybe foglaltunk. Egy autoritárius nemzetállamban, ahol nem a parlament hozza meg a legfontosabb döntéseket, semmi esélyünk. Kérdés, hogy a magyar szavazók látják-e ezt a tétet, érzik-e, hogy akár az egész térség szempontjából – ne szégyelljük a pátoszt! – sorsfordító lehet a választások eredménye.
Markó Béla hvg.hu

Terjedt híre a nagyvilágban
Végéhez közeledik a Márton Áron Emlékév, sőt Hargita megyében ma, a csíksomlyói kegytemplomban 19 órától kezdődő ünnepi szentmisével le is zárul. Az emlékév eredményeiről, legfőbb hozadékairól Gaál Gergelyt, a Márton Áron Emlékév Programbizottságának elnökét, valamint Lázár Csillát, a csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeum vezetőjét kérdeztük.
Szobrot avattak, konferenciákat, kiállításokat, vetélkedőket tartottak.
Tartalmas év a megismerés jegyében
A Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága által meghirdetett, Jakubinyi György gyulafehérvári érsek és Áder János köztársasági elnök fővédnökségével megvalósult Márton Áron Emlékév kiemelt célja volt, hogy a 120 évvel ezelőtt született szentéletű erdélyi püspök életművét minél szélesebb körben ismertté tegyük, személyét bemutassuk és példaként állítsuk elsősorban a magyarság egésze számára, de a szélesebb értelemben vett európai közönség és a nagyvilág is többet tudjon róla, mint korábban – foglalta össze Gaál Gergely, a Márton Áron Emlékév Programbizottságának elnöke. – Szeretnénk, hogy nevének hallatán minél több jóérzésű és hazáját szerető magyar emberben tisztelet és büszkeség ébredjen. Az egész éves programsorozatban kiállításmegnyitókkal, konferenciákkal, kulturális programokkal, ifjúsági táborral, zarándoklatokkal, szentmisékkel és más eseményekkel igyekeztünk hozzájárulni ehhez.
Több mint tízezren
Az év folyamán a megemlékezésekhez számos szervezet és intézmény csatlakozott, és több rendezvényen, fesztiválon is megjelentek az emlékév rendezvényei: többek közt Krakkóban az Ifjúsági Világtalálkozón, Tusványoson, a Kolozsvári Magyar Napokon, a Nagyváradi Szent László Napokon, a Vásárhelyi Forgatagon. Tudományos konferenciák zajlottak Csíkszentdomokoson, Bukarestben és Washingtonban. Az emlékév szervezéséhez rendelkezésre álló forrásokból zarándokbuszok indítását támogatta a Nemzetpolitikai Államtitkárság Krakkóba, Gyulafehérvárra és más helyszínekre. Ugyanakkor a Kőrösi Csoma Program, illetve a Petőfi Program ösztöndíjasainak segítségével a nagyvilág számos pontjára eljutott a szentéletű püspök emléke. – Az emlékév programsorozatának talán legtöbb helyre eljutó eleme volt az a vándorkiállítás, amely a püspök életét mutatja be színvonalas tablókon – emelte ki Gaál Gergely. – A csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeum anyagára támaszkodó tárlatot ez idáig mintegy 80 helyszínen mutattuk be kültéri és beltéri változatban. A kiállítás magyar, román, lengyel, angol, olasz és spanyol nyelvű változatát is bemutattuk a nagyvilág különböző pontjain. A Kárpát-medencén túl Bukarest, Róma, Brüsszel, Washington, Bécs, Innsbruck, New York, Buenos Aires is szerepelt a helyszínek között. Becslésünk szerint a Márton Áron Emlékév jegyében szervezett eseményekbe tízezernél is többen kapcsolódtak be világszerte. Szintén sok ezer helyre eljuthattak az emlékév során megjelent, a püspök életét bemutató életrajzi, történelmi és lelkületi jellegű, magyar, olasz és angol nyelvű nyomdai kiadványok (füzetek, kiskönyvek, imaképek), valamint a boldoggá avatási eljárás folyamatát bemutató film.
A programbizottság elnöke szerint különösen fontos volt az emlékév rendezvényeinek sorában a februári csíkszeredai nyitó-eseménysorozat, a pünkösdi csíkszeredai szoboravatás, az augusztus végi csíkszentdomokosi ifjúsági tábor és tudományos konferencia, és legfőképpen a püspök halálának évfordulóján, szeptember 29-én lezajlott ünnepi szentmise, amelynek keretében Márton Áron újratemetésére is sor került a gyulafehérvári székesegyházban.
– A rendkívül felemelő és megható eseményen több mint kétszáz pap és egyházi főméltóság koncelebrált, és zarándokok ezrei töltötték meg a templomot és az előtte lévő teret – tette hozzá Gaál Gergely. – Nemcsak Erdélyből, hanem felhívásunkra a Kárpát-medence szinte minden tájékáról érkeztek résztvevők. Rendkívüli élmény volt ez alkalommal megtapasztalni a Márton Áron püspök személye iránti, ma is élő különleges tiszteletet.
A szülőfalu és az emlékév
– Az emlékév jelentős változást hozott Márton Áron püspök ismertségének földrajzi kiterjedésében, ugyanakkor annak nem látom jelét, hogy Márton Áron írásainak, beszédeinek, tanúságtételének ismerete jelentősen mélyült volna, hogy – az emlékév folyományaként – vadonatúj kutatások, eddig nem látott mély és hiteles értelmezések születtek volna nagyszámban – vélekedett Lázár Csilla, a csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeum vezetője. – De talán ezt az elmélyülést nem is ambicionálják a széles körben meghirdetett emlékévek. Nem hinném, hogy akár Szent Márton (hiszen Szent Márton Emlékév is volt!), akár Márton Áron sokkal többek életét megváltoztatta volna 2016-ban, mint 2015-ben vagy 2017-ben. De az tagadhatatlan, hogy az elmélyült tiszteletnek – mely, ismétlem, soha nem tömegszinten, hanem mindig egyéni szinten valósul meg – alapvető feltétele az ismertség. Ráerősített ugyanakkor az emlékév néhány olyan, korábbról meglévő tervre, szándékra, mely az emlékév anyagi támogatása híján talán létre sem jöhetett volna, vagy sokkal szerényebb keretek között valósulhatott volna meg, kevesebb emberhez jutott volna el. Gondolok itt az angol és román nyelvű Márton Áron-életrajzra, a Mons. Marton József nagyprépost által szerkesztett hagyatéksorozat újabb kötetekkel való gazdagodására, a csíkszeredai szoborra, a püspök hamvainak áthelyezésére vagy akár az általunk szervezett társadalomtudományi táborra.
A csíkszentdomokosi múzeum anyagából több különböző vándortárlat is készült, amelyek csaknem a fél világot beutazták. Ezek olyanok figyelmét is szerették volna felkelteni, akik korábban talán soha nem hallottak a püspökről, vagy akiket „hidegen hagy” amúgy egy katolikus püspök élete. – A múzeum tehát elsősorban nagyobb ismertségre tett szert és új kiadványokkal gazdagodott – jegyezte meg Lázár Csilla. – Ezzel összefüggésben archív képgyűjteményünk is folyamatosan szaporodik, ezek elhelyezését most próbáljuk kitalálni, egy időben a jövőben esedékes felújítás tervezésével.
Áron püspök mindig aktuális
Gaál Gergely kiemelte, hogy a Márton Áron Emlékévet nem politikai eseményekhez igazították, hanem az hivatalosan december 24-ig tart, ugyanis 1938-ban ezen a napon nevezte ki Márton Áront püspökké XI. Piusz pápa, de tekintettel a karácsonyi időszakra, a záró eseményeket december első felében szervezik meg. Így ezúttal egybeesett a választási kampány vége az emlékév zárásával. Ez sokak szerint nem véletlen, de akár üzenetértékű is lehet.
– A politika természetéből következik, hogy az általa fontosnak tartott témák felmutatására alkalmas jelenségeket „szárnyaira kapja” – vélte Lázár Csilla. – Márpedig nem nehéz egybecsengéseket találni a magyar közösségek mostani törekvései és Márton Áron püspök „harcai” között. Hogy a politikai szélverés mennyit árthat a püspök megítélésének? Ha nem történik égbekiáltóan helyt nem álló értelmezés, vagy nem torzítják, hamisítják a püspök hagyatékát politikai célok érdekében – ilyent szerencsére ritkán tapasztalni –, akkor nagy kárt nem tudnak okozni. Aki a hiteles Márton Áronra kíváncsi, az nem politikusok beszédeiből fog felőle tájékozódni. Ugyanakkor, ha már hivatkozzuk, ajánlanám mindenkinek – politikusok sem kivételek – szaporán olvasni a püspök írásait, beszédeit, bőven van olyan passzus, ahol a püspök nagyon mást vár el tőlünk, mint amit mi időnként „produkálunk” – a politikusok sem kivételek. Én például a minap újraolvastam a püspök néhány hivatalos levelét, amelyet különböző román ünnepek, pl. december 1-je alkalmából írt. Másnak is ajánlom elolvasásra.
Emlékév teltével
– Nagyon fontosnak tartjuk, hogy az emlékév hivatalos lezárása után is folytassuk Márton Áron életének bemutatását – foglalta össze Gaál Gergely. – Vannak még tervek, kezdeményezések, amelyeknek megvalósítására az emlékév lehetőségei nem voltak elegendők, de a közeljövőben szeretnénk megvalósítani, segíteni ezeket. A püspök életét bemutató vándorkiállítás anyagát szeretnénk továbbra is eljuttatni minél több helyre.
– Minap hallottam, hogy egy „állandó” kiállítás „szavatossági ideje” legfeljebb 6-8 év – mondta Lázár Csilla. – Ennyi idő után nemcsak állagjavításra szorul (mint a domokosi múzeum termei is), de aktualitásából, korszerűségéből is sokat veszít.
Ezt figyelembe véve, valamint az utóbbi évek kutatási és gyűjtési eredményeit hasznosítva, jövőre tervezik a csíkszentdomokosi múzeum felújítását, és Denisa Bodeanu történész illetve Hegedűs Enikő művészettörténész segítségével bővítik, átalakítják a jelenleg látható tárlatot.
– A múzeum egy igazi ereklyével is gazdagodik (hivatalosan csak a boldoggá avatottaknak lehetnek ereklyéi, de ez nekünk juszt is az) – közölte a múzeum vezetője. – Márton Áron püspök kriptából kiemelt koporsójának fedele nem került bele a kőszarkofágba. Ezt a koporsófedőt Jakubinyi György érsek atya a múzeumnak adományozta, ezt közelebbről ki is fogjuk állítani Csíkszentdomokoson. Az emlékévvel számunkra semmi nem ér véget. Én a hivatalos „zárórendezvény” utáni napon a férjemmel Jászvásárra utazom, hogy az ottani katolikus teológián Anton Durcovivi és Márton Áron tiszteletére szervezett szimpóziumra elvigyem román nyelven a püspök néhány gondolatát. Remélem, Márton Áron püspök úr a jövőben is „bíz még ránk” feladatot, illetve akkor is „szól” majd, ha nem a helyes irányba megyünk.
Daczó Katalin Hargita Népe (Csíkszereda)