A transzilvanizmus jelentőségéről Marosvásárhelyen
A marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság idei első rendezvényének meghívottja Banner Zoltán művészettörténész, előadóművész, műkritikus volt, aki szombaton a transzilvanizmus jelenéről tartott előadást, illetve bemutatta Kákonyi Csilla három új festményét.
A Bernády Ház zsúfolásig telt, sok embert érdekelt Marosvásárhelyen Banner Zoltán előadása. A meghívottat Csíky Boldizsár, a művelődési társaság elnöke köszöntötte, mielőtt feltette volna számára az első kérdést: mi a mai helyzet, ha transzilvanizmusról beszélünk? Hogyan alakult ahhoz képest, ahogy azt annak idején Kós Károly megfogalmazta?
Dsida Jenő Nagycsütörtök című versével indított Banner Zoltán, majd Reményik Sándor Az Ige című versét is elszavalta. Majd arról beszélt, hogy Erdély szelleme, sorsa, jövéje és jelene érdekli, ezért ír, mond verset, figyelemmel követi a képzőművészetet, az irodalmat, a zenét. Ha hívják, megy, de már nem vállal másfél órás műsorokat, mert lelkileg túlságosan megterhelőek – vallotta az előadóművész, műkritikus, többször is kifejtve azt, hogy a transzilvanizmus nem egy stílus, mint például az impresszionizmus, vagy szimbolizmus, hanem egy életérzés, egy gondolkodásmód, amely a trianoni békeszerződést követően jött létre, amikor Erdélyt elszakították Magyarországtól, és amely a második világháború után sem szűnt meg.
A történelmi hagyományokat nemhogy nem lehetett eltörölni egy békeszerződéssel, de éppenhogy akkor erősödtek fel, törtek még erősebben felszínre – magyarázta. Az alaptétel az, hogy egyetlen magyar művészet van, bárhol is jön az létre. Az erdélyi művészet nem hozott új stílusirányzatot, hanem az értékek őrzését erősítette, a magyarság identitástudatának táplálását öntötte formába.
Banner Zoltán bemutatta egy korábbi vetített előadásának vázlatát, amelyet a bécsi Bornemisza Társaság felkérésére állított össze és amelyben azokat a magyar értékeket ismertette, amelyek erdélyi vonatkozásúak. Megjelent a képernyőn többek közt Gyulafehérvár, mint Szent István alapította püspökség, Kolozsvár, mint Mátyás király szülővárosa, Nagyvárad, Szent László városa, Tancs kazettás templombelseje, kitért Barabás Miklósra, „az alig 164 centiméter kis székely emberre”, aki a nemzet jelentős eseményeinek tanúja és krónikása, a szecessziós palotákra, Kós Károly művészetére.
Kákonyi Csilla három új festménye: a Golgota, az Atlantisz harangoz és a Humán törmelék bemutatásával és értékelésével zárult az est. 
Antal Erika. maszol.ro

Elkészült a Maros megyei levéltári források kimutatása
Hasznos forrásmunka
A levéltári dokumentumok már a középkorban féltve őrzött kincsek voltak. Ezek az okiratok elsősorban a jogi érdekekhez fűződtek, így évszázadokon át az egyházi okiratokat, birtokleveleket templomok, kolostorok legvédettebb helyiségeiben tárolták, megóva őket az pusztulástól. A levéltár mindig fontos intézménye volt az államnak. A történelmi időket átvészelő okiratok ma is bizonyítékok arra, hogy miként szervezte meg Szent István a Magyar Királyságot. Majd arról is szólnak a dokumentumok, miként váltott gazdát az ország a török hódoltság alatt, majd a Habsburg Birodalomban, s tükrözi mindazt a társadalmi, politikai átalakulást, amely 1918 után bekövetkezett határon innen és túl. Nem véletlen, hogy a kommunista hatalom állambiztonsági szerveinek szigorú felügyelete alatt lehetett – kizárólag a kutatóknak – a múltba tekinteni a dokumentumokon keresztül. A rendszerváltást követően közel egy évtizeddel sikerült feloldani ezt a görcsösséget, s így lehetővé vált, hogy a román és a magyar levéltárosok hozzáférhessenek mindkét ország közös fondjához. S újabb évtized kellett ahhoz is, hogy hozzáfogjanak a Kárpát-medencei magyar levéltári források kimutatásának elkészítéséhez, amely új fejezetet nyit mindkét ország (Magyarország és Románia) történelmi múltjának levéltári kutatásában. Erről beszélgettünk a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjával, dr. Pál-Antal Sándor történésszel, nyugalmazott főlevéltárossal.
– Melyik a legrégebbi magyarországi levéltári dokumentum?
– Az első levéltári okleveleket az egykori egyházi intézmények, a püspökségek, a káptalanok állították ki. A pannonhalmi kolostorban 11. századi oklevelet is megőriztek. Vannak kutatók, akik a hivatalos írásbeliség kezdetét III. Béla 1181-ben kibocsátott okleveléhez kötik. Ahogy kialakulnak az egyházmegyék, majd az állami közigazgatási egységek, úgy jelenik meg egyre több okirat. Tájainkon ismert az 1332-1337 között készített pápai tizedjegyzék, amelyből kikövetkeztethető, hogy hány lakosa volt középkori településeinknek. Sajnos, az évszázadok során, a tatárdúlásban, török pusztításban nagyon sok dokumentum elpusztult, de több esetben a hanyagság, a nem megfelelő tárolási körülmények között is tönkrementek okiratok a 16-17. században. Igaz, voltak mentési kísérletek is olyan képzett levéltárosok személyében, mint Szamosközy István, aki az országgyűlések dokumentumainak megőrzésére tett kísérletet, több középkori okirat pedig a főméltóságok családi oklevéltárában maradt fenn és vészelte át a pusztításokat, mígnem 1723-ban létrehozták az Archivum Regnit, a nádori és országbírói levéltárat. Aztán ezt követően felépültek a levéltárral ellátott megyei székhelyek, mígnem 1756-ban elkezdte működését nyugati mintára a régi magyar országos levéltár is. 1874-ben megalakult a Magyar Országos Levéltár, amely a 20. században építi ki hálózatát, dolgozza ki tárolási, kutatási koncepcióját. Trianon után az erdélyi levéltárak elszakadtak a Magyar Országos Levéltártól, és a román állami levéltári hálózat részévé váltak. 1950-ig a román közoktatási minisztérium, azután pedig a belügyminisztérium felügyelete alatt működtek.
– Az 1918-as országváltást követően az a paradox helyzet állt elő, hogy a magyar dokumentumok – amiatt, hogy más lett a közigazgatás – a román levéltárak gyűjteményébe kerültek. Túl azon, hogy rendszerezettebb anyagot vehettek át, hiszen a Román Királyság sem tekintett vissza nagy múltra, az "ajándékba kapott" dokumentumok nem a román államiság múltjáról szóltak. Mindezek tükrében miként alakult az erdélyi levéltárak sorsa az 1918 utáni Romániában?
– A modern román nemzeti állam történelmi országrészei közül, mint az köztudott, Erdélyben keletkeztek és őrződtek meg a legrégebbi és leggazdagabb levéltárak. Az erdélyi levéltári rendszer a térségre az 1918 előtti időszakban politikai és kulturális befolyást gyakorló két állam, a Magyar Királyság és a Habsburg Birodalom által kínált modellt követte. A levéltári anyag a tartomány kulturális sokszínűségét igazolja, híven tükrözve a három, nagyobb számban együtt élő nép – a románok, magyarok/székelyek és németek – politikai és társadalmi helyzetét. Erdélyben az 1874-ig terjedő időszakban a közlevéltári feladatokat a hiteles helyeknek (loca credibilia) nevezett káptalanok és egyéb intézmények végezték. Ezek biztosították a hivatásos levéltárosokat (requisitores), és a reformáció nyomán bekövetkezett szekularizáció (1575) után létrehozták a mai Románia területén az első levéltári szabályzatot is.
Amikor 1867-ben Erdély ismét Magyarország szerves része lett, ott földrajzilag szétszórt, de igen gazdag és a létrehozó intézményeknél viszonylag ép állapotban megőrzött levéltárak voltak. A kormányhatósági levéltári anyagok nagy része az 1880-90-es években a budapesti Magyar Országos Levéltárba került. Az 1918 előtti időszakban a kolozsvári Erdélyi Múzeum Egyesület történeti levéltára volt a legjelentősebb, amely némiképp pótolta egy tartományi központi levéltár hiányát. Az 1918–1920 folyamán történt területi gyarapodásokat követően a Román Állami Levéltár Főigazgatósága az új tartományok (Besszarábia, Bukovina és Erdély) területén is megszervezte az állami levéltárat. Az 1925. évi, 1932-ben kiegészített levéltári törvény egységes szervezetet biztosított a romániai közlevéltárak számára. Az Állami Levéltár a Közoktatási Minisztérium Főigazgatóságaként az egyetemekkel és a múzeumokkal együtt a Felsőoktatási Főosztályhoz tartozott. A bukaresti főigazgatóság felügyelte Munténia és Dobrudzsa területét, ugyanakkor regionális igazgatóságok működtek Kolozsvárott a széleskörűen értelmezett Erdély és a Bánság, továbbá Csernyovicban Bukovina és Kisinyovban Besszarábia területeinek ellátására. A bukaresti levéltár keretén belül létrehoztak egy levéltári múzeumot is. Az 1925. évi levéltári törvény az ország megyei közigazgatási beosztásával együtt 1950-ig maradt érvényben, mely időszak alatt regionális igazgatóságok és aligazgatóságok létesültek Krajován (1931), Temesvárott (1936), Naszódon (1937), Brassóban (1938), Nagyszebenben (1944), Bodzavásáron, Szucsáván, Konstancán és Máramarosszigeten (1945). Ezt követően 1951-ben 16 tartományi hivatal és a fontosabb rajoni központokban 54 fióklevéltár létesült. Az 1968. évi közigazgatási átszervezést követően a területi levéltárak száma 42-re csökkent (41 megyei fióklevéltár és Bukarest municípium levéltára), amelyhez hozzáadódott a Központi Levéltár, amely szervezeti felépítés a mai napig is fennáll.
– Mikor jött létre a Maros Megyei Levéltár, és hogyan alakult a története?
– A Marosvásárhelyi Nemzeti Levéltár 1952. január 2-án kezdte meg tényleges működését. Az új intézmény kezdetben – megalakulásától 1952 szeptemberéig – az Állami Levéltár Maros Tartományi Hivatala néven működött. 1952 szeptemberétől 1960 végéig az Állami Levéltár Magyar Autonóm Tartományi Hivatala volt, míg 1961–1969 között, miután a Magyar Autonóm Tartomány összetétele módosult, a levéltár neve Állami Levéltár Maros-Magyar Autonóm Tartományi Hivatala lett. 1961 előtt a hivatalnak Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön, Szászrégenben és Székelyudvarhelyen volt fióklevéltára. Az 1961. évi területi átszervezés után a sepsiszentgyörgyi fiók Brassó tartományhoz került. A levéltárak 1969. évi átszervezése alkalmával a marosvásárhelyi tartományi levéltár a csíkszeredai és a sepsiszentgyörgyi rajoni fiókokkal együtt megyei intézménnyé vált, a másik kettő pedig megszűnt. 1969 és 1996 között a marosvásárhelyi levéltár az Állami Levéltár Marosi Fiókjává alakult, majd 1996- tól a Nemzeti Levéltár Maros Megyei Igazgatóságaként működött, 2009-től pedig az intézmény neve Románia Nemzeti Levéltárának Maros Megyei Hivatala.
– Miből állt össze a Maros Megyei Levéltár levéltári alapja?
– Az Állami Levéltár 1952-ben létrehozott marosvásárhelyi egysége egy-két kisebb termen kívül 1961-ig gyakorlatilag nem rendelkezett raktárhelyiségekkel. Néhány év után azonban ez az épület is szűknek bizonyult, mivel az 1200-1300 iratfolyóméternyi befogadóképességű és a higiéniai követelményeknek csak részben megfelelő raktárai megteltek. 1978 nyarán – az intézmény 1200 ifm-nyi levéltári anyaggal rendelkezett, ma pedig mintegy 6500 ifm-mel. A marosvásárhelyi levéltár igazi levéltári intézménnyé, levéltárrá akkor vált, amikor 1956-tal kezdődően átvette előbb Marosvásárhely város 1470-1944 közötti történelmi levéltárát, majd – 1962-1967 között – több részletben Marosszékét is. Ma a levéltár raktáraiban öt törvényhatósági (Marosszék, Küküllő vármegye, Kis-Küküllő, Nagy-Küküllő és Maros-Torda megye), három városi és 150 községi levéltár található. A levéltárba kerültek a megye területén 1950-1968 között működött tartományi és rajoni, valamint a marosvásárhelyi, a szászrégeni, a marosludasi, a nagysármási és az erdőszentgyörgyi rajoni) néptanácsok levéltárai is. Gyarapították az állami kezelésbe vett levéltárak anyagát a bírósági szervek 1968 előtti (a Maros, a Nagy- és Kis-Küküllő megyei törvényszékek, a dicsőszentmártoni, a marosludasi, a nyárádszeredai, a segesvári és a szászrégeni bíróságok), valamint a felső- és középfokú iskolai intézmények, továbbá egyes gazdasági létesítmények 1965 előtti iratai is.
A levéltári törvénykezés 1974-ben végrehajtott módosítása révén a levéltár állománya kiegészült a marosvásárhelyi Teleki Tékától, a Maros Megyei Könyvtártól, a Maros Megyei Múzeumtól és az egyházi (esperesi és egyházközségi) intézményektől átvett iratokkal. Az utolsó nagyobb méretű levéltár-gyarapodás 1990-1992-ben történt a megszűnt Román Kommunista Párt Maros megyei bizottsága levéltárának és a volt politikai pártok ott őrzött iratainak a levéltár raktáraiba történt átvételével.
– Nemrég elkészült A Kárpát-medence levéltári forrásai c. sorozat 1918/19 előtti Erdélyre vonatkozó részében az a vaskos kötet, amely a Maros megyei fondjegyzéket tartalmazza, aminek ön a szerzője. Miért fontos ez az útmutató a levéltárosok, kutatók számára?
– Fontos a levéltárosok számára is, de elsősorban a kutatást szolgálja. Megemlítem, hogy nagyon nehezen, mondhatni rögös úton jött létre a két állam, illetve a bukaresti és a budapesti levéltárak közötti együttműködési kapcsolat, ami lehetővé tette azt, hogy a tudósok, a kutatók mindkét országos intézmény levéltári anyagát zavartalanul tanulmányozzák. A kérdésben említett fondjegyzék egy nagyméretű vállalkozás része. Ugyanis a Kárpát-medencei levéltári források része az erdélyi is, ahol tekintélyes mennyiségű magyar levéltári anyag található. Az útmutató eligazít a levéltárban található dokumentumok tömkelegében, anélkül hogy a tájékozódás érdekében az érdeklődők személyesen is felkeresnék az iratőrző szervet. Átfogó képet nyújt az érdeklődőnek a kutatás tárgyát illetően, és ennek folytán több olyan anyag válik így rendszerezettebben hozzáférhetőbbé, amely a történelem során fennmaradt és a múltunkat igazolja. De túl a szakmai vonatkozáson, a kötetet azért is jelentősnek tartom, mert új fejezetet nyithat mindkét ország történelmi múltjának levéltári kutatásában.
– Említette, hogy nem volt könnyű az út idáig.
– A magyar–román levéltári együttműködés több évtizedes múltra tekint vissza, melynek során sok hasznos szakmai program megvalósult, főleg tapasztalatcserék a levéltáros kollégák részére, illetve iratanyagok kölcsönös feltárása és mikrofilmezése. Az együttműködés ezen formái az 1989 utáni években esetlegessé váltak, annak ellenére, hogy a két ország levéltárai 1996-ban és 2007-ben is együttműködési egyezményt kötöttek. A közeledés konkrét lépése 2009 novemberében volt, amikor a Magyar Levéltárosok Egyesületének és az Önkormányzati Levéltárak Tanácsának képviselői találkoztak Bukarestben Románia Nemzeti Levéltárának vezetőivel. Ezután a 2010 márciusában Marosvásárhelyen megtartott szakmai összejövetelen a Magyar Országos Levéltár főigazgatója, a Magyar Levéltárosok Egyesületének és az Önkormányzati Levéltárak Tanácsának elnökei egyeztettek Románia Nemzeti Levéltárának és Románia Nemzeti Levéltára Kolozs és Maros megyei hivatalának vezetőivel. Végül 2011 júliusában Gyulafehérváron a két intézmény vezetői megkötötték az együttműködési szerződést. Az aláíró felek vállalták, hogy a romániai levéltárakban 1918/1919-ig keletkezett, illetve a Magyarország e tekintetben meghatározó levéltáraiban található erdélyi vonatkozású fondokról, állagokról és sorozatokról részletes jegyzéket készítenek, és azokat kölcsönösen lefordítják. Az együttműködés eredményeként várhatóan 21 kötet lát napvilágot. Ebből 17, a megyék betűrendjében szerkesztett kötet az Erdélyben keletkezett 1918/1919 előtti levéltári dokumentumokat, míg négy kötet a Magyarországon őrzött erdélyi vonatkozású levéltári forrásokat öleli fel. 2014-ben megjelent a Hargita és Maros megye fondját tartalmazó jegyzék, 2015-ben a Máramaros megyei, az idén még öt megye, köztük külön Budapest levéltári alapjának romániai, főként erdélyi vonatkozású iratainak a jegyzékét is papírra vetik. (Ez utóbbi román nyelvre fordítását már elvégeztem.) A kiadványt a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára finanszírozza. A minket is érintő, szóban forgó kötet 150-150 példányban jelenik meg, ezeket elsősorban levéltárakhoz, könyvtárakba, egyetemekhez, kutatóközpontokhoz juttatták el. Megjegyzem, hogy a Maros megyei fondjegyzék készült el elsőnek, és mintapéldányként szolgál a többi megyei fondjegyzéknek.
– Egy újságoldal sem lenne elég ahhoz, hogy felsoroljuk Pál-Antal Sándor kutatómunkáját. Csak néhány témát: a székelység történetét kiegészítő, a Bodor Péter életét feltáró, a madéfalvi veszedelemről, az 1956-os forradalom erdélyi vonatkozásáról szóló írásokat emelnénk ki, ugyanakkor alaposan feltárta az erdélyi boszorkánypereket is. Beszélgetésünk során azt is említette, hogy a fondjegyzék megkönnyíti a kutatómunkát, s így várhatóan érdekes adalékok, tudományos munkák jelennek majd meg Erdély történetéről. Az ön munkássága tükrében van-e olyan területe a levéltári kutatásoknak, amely eddig kevésbé ismert, milyen újabb, meglepő epizódokat hámozhatunk ki a dokumentumokból az amúgy is igen kusza történelmi múltunkról?
– Ez egy nagyon fogas kérdés, hiszen a kutatandó és feltárandó területek és kérdések köre rendkívül nagy, és csak szemlélet kérdése, hogy ki mit tart elsődlegesnek és időszerűnek. Amikor a rendszerváltás után belemélyedtem az akadályoktól lassan megtisztuló kutatómunkába, megdöbbenve tapasztaltam, hogy újra kell értékelni múltismeretünket, hiteles források alapján le kell vetkőzzük egyoldalú történelemszemléletünket, hiszen az utolsó fél évszázadból alig van egypár olyan munka, amely mentes az egyoldalúságtól, túlzásoktól és ferdítésektől. És hol vannak még az elhallgatások, azok a tények, amelyeket nem lehetett megírni?!
Ma történetírásunk új fejezetét írjuk. Van fiatal történész- utánpótlás, akiknek munkája révén tovább csökkenthetők a történelmi fehér foltok. De még mindig lemaradásban vagyunk más tudományágakhoz képest. A lemaradást pedig hiteles forrásokon alapuló újabb, főként levéltári kutatások révén számolhatjuk fel. És eredményes levéltári kutatás csak jó levéltári nyilvántartások, útmutatók alapján lehetséges. Ehhez nyújt gyakorlati segítséget a beszélgetésünk tárgyát képező kétnyelvű kötet is.
Vajda György. Népújság (Marosvásárhely)

„Az erdélyiség nem művészeti irányzat, hanem életérzés"
Banner Zoltán művészettörténész, műkritikus, előadóművész tartott előadást szombaton Marosvásárhelyen a transzszilvanizmusról. Ez nem stílus, nem művészeti irányzat, hanem egy életérzés, egy világszemlélet, amelynek az elmúlt húsz év nem tett jót – mutatott rá. 
Az első világháború után, mikor Erdélyt elcsatolták Magyarországtól, az erdélyi életérzés felerősödött, a nemzeti öntudat nemhogy csökkent volna, épp ellenkezőleg: jobban odafigyeltek az emberek a hagyományokra. A művészetekben – irodalomban, zenében, képzőművészetben, építészetben – is erőteljesebben kifejezésre jutott az erdélyiség mibenlétének megnyilvánulása.
Az erdélyiség mint történelmi szerep már 1920 előtt is létezett, majdhogynem egzisztenciális szerepet töltött be – mutatott rá Banner Zoltán. „Egyszerűen csak figyeltem az erdélyi művészetet, és ebből vontam le a következtetést, hogy mekkora szerepe volt abban, hogy a magyarságnak volt hova nyúlnia, voltak gyökerei, amelyekbe kapaszkodhatott, amikor mindenét elvették” – vallotta a Kemény Zsigmond Társaság idei első rendezvényének meghívottja a Bernády-házat zsúfolásig megtöltő közönség előtt. Mint mondta, a művészek sokkal érzékenyebbek a történelmi eseményekre, mint az átlagemberek, még meg sem történik a baj, éppen csak „benne van a levegőben”, de ők már érzik. „Az első világháború előtti években érezhető volt a pusztulás szele. Az Osztrák–Magyar Monarchia jól működött, gazdasági, szellemi, kulturális fellendülés jellemezte, a kreativitás táptalajra talált, ám ezt a nyugati nagyhatalmak nem nézték jó szemmel, ezt meg kellett szüntetni” – értékelte a múlt történéseit Banner.
„A transzszilvanizmus, mint kifejezés nem mindenki számára érthető, vannak, akik zavarba jönnek, úgy értelmezik, mint valamilyen stílusirányzatot. Holott ez nem egy stílus, mint például az impresszionizmus, szimbolizmus vagy kubizmus, ez egy életérzés, egy világszemlélet" – hangsúlyozta az előadó, aki szerint az erdélyi művészet a magyar identitás megőrzésének egyik alappillére.
A művészettörténész az erdélyi értékekről beszélve kitért Gyulafehérvárra, a Szent István király alapította püspökségre, Kolozsvárról mint Mátyás király szülővárosáról beszélt, míg Nagyvárad Szent László városa, valamint a magyar szecessziós építészeté. A transzszilvanizmus Kós Károly nevéhez kötődik a leginkább, aki „kissé naiv” volt, amikor hitt abban, hogy a hatalomváltást követően a románok értékeinket nem akarják maguknak kisajátítani, nem akarnak minket beolvasztani – osztotta meg észrevételeit Banner Zoltán. A transzszilvanizmus akkor élte virágkorát, amikor a bezártság, az elszigeteltség jellemezte Erdélyt, a diktatúra idején, amikor az identitás megőrzése volt a tét. Az utóbbi 20–25 esztendő azonban nem tett jót a transzszilvanizmusnak, bár most is épp olyan nagy szükség van a hagyományok őrzésére, a nemzeti jelleg megtartására, mint korábban.
Antal Erika. Krónika (Kolozsvár)

A tizedik Bocskai-zarándoklatról
Idén ismét megtartották, immár tizedik alkalommal, a Bocskai István emlékére szervezett zarándoklatot, melynek során a magyarországi hajdúvárosok és Hajdú-Bihar megye küldöttsége a fejedelem életéhez kapcsolódó egyes helyszíneket keresett fel február 20-án és 21-én.
2007 óta minden évben megszervezik a Bocskai-zarándoklat nevű körutazást, a történelmi Magyarország különböző régiót felkeresve, ráérés és lehetőség szerint. Ezeken rendszerint a Hajdú-Bihar megyei önkormányzat és a Bocskai István Emlékbizottság képviselői, a hajdúsági polgármesterek, önkormányzati képviselők és meghívottaik vesznek részt, köztük előadóművészek és újságírók is. Idén csupán másfél nap állt a zarándokok rendelkezésére, ez alatt Hajdúnánást, Debrecent, Kolozsvár, Gyulafehérvárt, Nagyenyedet és Nagyváradot tudták útba ejteni. Utóbbi városban Tőkés László püspök, európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke fogadta őket a Királyhágómelléki Református Egyházkerület székházában, amely jelenleg a Partiumi Keresztény Egyetemnek is otthona. A díszteremben megtartott vasárnap déli kölcsönös köszöntésen az EMNT, a KREK, az Erdélyi Magyar Néppárt, a Pro Universitate Partium Alapítvány, az ifjúság és a váradi polgárok képviselői is jelen voltak. Az egyházkerület előző püspöke igei alapú üdvözlőbeszédében Dávid királytól Bocskai fejedelemig vont történelmi ívet, az ország- és nemzetegyesítés közös nevezője mentén.
Erdély egyik nagy politikai-katonai vezetőjét méltatva Tőkés László kiemelte: a fejedelemnek rövid uralkodása alatt ereje volt a szabadságharchoz éppúgy, mint az építkezéshez. Utalva a mai évfordulóra – 1605-ben épp ezen a napon választották fejedelemmé Bocskai Istvánt az erdélyiek Nyárádszeredában –, valamint a megemlékezés helyszínére, elmondta: Bihar megye egykori főispánjára, Várad kapitányára, az egész Partium urára, Erdély fejedelmére, Magyarország megkoronázott királyára úgy kell emlékeznünk, mint egy olyan reálpolitikusra, ügyes diplomatára és kiváló hadvezérre, aki a 17. század elejére szinte teljesen elpusztult magyar államiságot megmentette, folytonosságát biztosította. Erdély aranykorának megalapozójaként nagyformátumú államférfivá tette az is, hogy egyszerre védte és építette az országot és az egyházat. Bocskai Erdély szuverenitásának és a királyi Magyarország jogállásának megtartásában épp olyan elévülhetetlen érdemeket szerzett, mint a tizenöt éves háború lezárásában. A régió pacifikálásának és a hajdúk letelepítésének történelmi áthallása: mi magunk is a helytállás népe kellene legyünk, nem az elvándorlásé – mondotta európai képviselőnk napjaink kihívásaira, népmozgásaira utalva.
A határok fölötti nemzetegyesítés egyik jelképeként is felfogható a Bocskai-zarándoklat – mondotta köszöntésében Tasi Sándor, a Hajdú-Bihar Megyei Közgyűlés alelnöke, aki a körút utolsó állomásán is vázolta Bocskai életútját és tetteit, végül idézett a fejedelem politikai végrendeletéből. Kátai Zoltán Tinódi-lant díjas énekmondó, népzenész a 16-17. századból ránk maradt, ismert és ismeretlen szerzőktől származó históriás énekeket adott elő, legtöbbjük magáról Bocskairól és koráról szólt. Az emlékezők ezt követően a székház belső udvarán kialakított „partiumi panteonban” elhelyezték a tisztelgés koszorúit Bocskai István emléktáblája – Győrfi Lajos karcagi szobrászművész 2009-ben felavatott alkotása – alatt, és elénekelték a Himnuszt.
Nagyvárad, 2016. február 21.
Tőkés László EP-képviselő Sajtóirodája. erdon.ro

Bocskaira emlékeztek Váradon
Az immár évtizedes hagyománnyá vált Bocskai-zarándoklat részvevői, Hajdúnánás, Debrecen, Kolozsvár, Gyulafehérvár és Nagyenyed után, az emlékút utolsó állomásaként vasárnap Nagyváradra is ellátogattak, ahol a Partiumi Keresztény Egyetem belső udvarán megkoszorúzták Bocskai István erdélyi fejedelem, nagyváradi várparancsnok emléktábláját. A koszorúzást megelőzően az egyetem dísztermében Pintér István köszöntötte az egybegyűlteket, majd Tőkés László EP-képviselő beszélt arról, hogy Bocskai életművének mennyire aktuális üzenete van a jelenkor számára.
A váradi vár kapitánya volt, aki egész életében arra törekedett, hogy visszaállítsa a magyar nemzet egységét, ami nagymértékben sikerült is, hiszen fejedelmi minőségében a hódoltságon kívüli magyar területeket egyesítette, beleértve Erdélyt és a Partiumot is. Hozzájárult a tizenöt éves háború lezárásához és megalapozta Erdély aranykorát. Emellett a hosszú háborúskodás alatt elnéptelenedett településeket újjáélesztette az által, hogy közel tízezer hajdút telepített be a térség hét településére. „Egyik legangyobb érdeme, hogy az elszegényedett nemeseket, üldözött protestánsokat, zsoldosokat, tisztségüket vesztett végvári katonákat képes volt a nemzet szolgálatába állítani úgy, hogy a hajdúság az egyik meghatározóbb közösségévé vált a magyarságnak” – fogalmazott Tőkés László.
Ezt követően a zarándokok képviseletében Tasi Sándor, a Hajdú-Bihar Megyei Közgyűlés alelnöke emlékezett meg a 459 éve született fejedelemről, hangsúlyozva, hogy mennyire előrehaladott gondolkodású államférfi volt. A továbbiakban Kátai Zoltán énekmondó emlékezett meg tematikus reneszánsz énekekben Bocskai fejedelemről. Előadásában elhangzottak többek közt megzenésített Balassi-versek, valamint Debreceni János és Wathay Ferenc Bocskaihoz kötődő szerzeményei is. A megemlékezés koszorúzással és nemzeti imánk, a Himnusz közös eléneklésével zárult. A koszorúzásnál áldást mondott Ráksi Lajos egyetemi lelkész.
Sz, G. T. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Akkor élő a város, ha ismerjük meséit: Urániáról az Urániában
Mozi, cukrászda, üzletek, filmgyár – százéves „bevásárlóközpont”
Az RMDSZ által 2012-ben indított „Örökségünk őrei – Fogadj örökbe egy műemléket” programhoz ősszel a kolozsvári magyar iskolák is csatlakoztak.
A Brassai Sámuel Elméleti Líceum 10., 11., 12. osztályos diákokból álló egyik csapata Szász Enikő matematikatanár irányításával az Uránia-palota és a mozi történetének felkutatását, népszerűsítését tűzte ki célul, és erről be is számoltak a jelenleg alternatív kulturális rendezvények helyszínéül szolgáló moziteremben. Zágoni Bálint filmtörténész és Guttmann Szabolcs műépítész, a területi műemlékvédő bizottság elnöke tartott érdekfeszítő előadást a kolozsvári mozihálózat kiépüléséről, a helyi filmgyártás történetéről és a városrendészeti elvekről, amelyek a város történetére, és nem mindennapi örökségének értékeire alapozva tehetnék valamennyi polgára számára jobb és szebb élettérré Kolozsvárt.
A kolozsvári mozizás hajnalától
Az Uránia-palota története a múlt század eleji kolozsvári mozihálózat terjeszkedésével kezdődik.
A mozizás szokása viszonylag nehézkesen honosodott meg Kolozsváron. Az első nyilvános vetítés 1897. január 2-án volt, de amint a korabeli Kolozsvár című lap is írta, akkor még kevesen érdeklődtek az 1896 tavaszától hódító új találmány, a kinematográph iránt. 1898-ban Gyulafehérváron, Kézdivásárhelyen, Balázsfalván és Erzsébetvárosban már rendszeres mozivetítések folytak, de Kolozsváron ezeket csak hosszas kihagyásokkal rendezték meg. Ennek a magyarázata az volt, hogy a nagy tömegeket vonzó színház mellett számos cirkusz, orfeum csalogatta különféle színes programokkal a város közönségét, amely kezdetben kevésbé mutatkozott fogékonynak a gyorsan váltakozó mozgóképek nyújtotta élmény iránt, többen vásári mutatványnak tekintették. A vetítéseket egyébként megnehezítette az is, hogy a városban viszonylag későn, 1905-ben vezették csak be az áramot – fejtette ki előadásában Zágoni Bálint filmtörténész.
1899 nyarán mégis elnyerte a nagyközönség érdeklődését egy német vándormozis vállalkozó, Narten György, aki a Nemzeti Színház helyén húzta fel vetítősátrát, és háromnegyed órás vetítéseket tartott, egyfelvonásos darabokból. A vetítőgép működtetéséhez gőzgép segítségével fejlesztett áramot. Az Ellenzék beszámolt arról, hogy már az első előadások alatt olyan tolongás alakult ki, hogy a hivatalból kiküldött rendőrök számát meg kellett kétszerezni.
A vetítések körülményei nyilván nem voltak a legjobbak, nem voltak mosdók, feltehetőleg a sátor légköre sem lehetett túl kellemes, illetve nem volt még kialakulva a megfelelő etikett sem arra vonatkozóan, hogy egy vetítés alatt hogyan kell viselkedni – mondta Zágoni Bálint. A mozizás etikettje lehet még ma sem egyértelmű, de a kezdeti időszakban erőteljes nézeteltéréseket okozott például az is, hogy az urak, hölgyek a kalapjaikat nem vették le, így nem látták jól egymástól a vásznat – tette hozzá.
A következő alkalommal 1900. december 29-én tartottak vándormozis filmvetítést a New York szálloda emeleti dísztermében. A vetítőgépet Párizsból hozták, és az előadások fő témája a párizsi világkiállítás volt.
Az állandó mozik kialakulásáig fontos szerepe volt a budapesti Uránia Tudományos Színház vetítéseinek; az intézmény vezetősége 1900 elején határozta el, hogy minden nagyobb vidéki városban turnékat szervez. A kolozsvári fellépés problémás volt a villanyáram hiánya miatt, de a lakosság többszörös kérésére végül 1901. január 22-én Kolozsvárra is ellátogatott az Uránia. A színházban vetítették a Spanyolország című filmet, amely álló- és mozgóképek egyvelegéből állt. Az Újság beszámolója szerint „a fellépés nagyon jól sikerült, a Bikaviadal ciklus kivételével, amikor a fényhatás nem volt a legtökéletesebb. E hiányosság oka a színház elektromos akkumulátorának a gyengesége volt, amely nem volt képes megfelelő erősségű áramot produkálni.” (Kápolnási Zsolt, filmtett.ro)
Egy bizonyos Benkő professzor 1903-ban a Redut halljában is vetítette a Mesterséges ember című filmet. A vándormozisok képsoraiban szerepeltek például az Amerikai bokszolók, Egy nő a trapézon, Pisztolypárbaj a Fontainebleau-i erdőben – részletezte Zágoni Bálint.
A kolozsvári mozizás történetében igen jelentős nap volt 1906. április 6-a: ekkor nyílt meg az első kolozsvári állandó filmszínház, az Apolló a Wesselényi utca 17. szám alatt, az akkori Mezei-szálló földszintjén. A tudósítások szerint a terem minden nap zsúfolásig tele volt. Üzemeltetője, Nagy Udvari András kiváló üzleti érzékkel megáldott kocsigyártó és kovácsmester, egy évvel később második mozit is alapított a Hunyadi-téren, majd 1908-ban a Wesselényi úti mozit átköltöztette a Főtér 26. szám alá (az Udvari által megvásárolt épületben korábban a Párizsi Színház működött) – magyarázta Zágoni Bálint.
Egy ideig párhuzamosan működtek az állandó mozik a vándormozikkal, de a közvélemény egyre inkább az előbbiek pártjára állt, hiszen a vándormozisoknak utazási költségeiket is ki kellett hozniuk a jegyárakból, másrészt számtalanszor levetített, sokfelé szállított filmjeik hamar megkoptak.
Egy tóbapottyanás érdekfeszítő jelenete
Udvari volt egyébként az első kolozsvári filmgyáros, filmvállalkozó is – emelte ki Zágoni Bálint. 1908-ban több felvételt is készíttetett a belvárosban, és ezek levetítésével odavonzotta filmszínházaiba a közönséget. Meghirdette a sajtóban például azt, hogy operatőreinek sikerült lefilmezniük, amint a sétatéren egy fiatalember befordult a tóba – mesélte. Mint mondta, azt sem tartja kizártnak, hogy az illetőt meggyőzték, pottyanjon bele a tóba, hogy lehessen egy ilyen jelenetet lefilmezni.
Az Apolló helyiségei azonban kicsinek bizonyulhattak, mivel Udvari telket vásárolt a Ferenc József út elején, hogy egy új filmszínházat építsen. A polgármesteri hivatal elutasította kérelmét azzal az indoklással, hogy ott csak emeletes házak építésére adnak engedélyt. Egy mozipavilont működtethetett itt 60 napig, de ezt tűzrendészeti kifogások miatt a tűzoltóparancsnok rövidesen bezáratta, az Apollót pedig Udvari eladta sógorának.
Az új filmszínház építésének tervéről azonban a merész vállalkozó nem mondott le: a Ferenc József úton vásárolt telkén háromemeletes szecessziós bérházat épített, amelynek tervezésével a budapesti Kappéter Gézát és az aradi Steiner Józsefet bízta meg, és amelynek földszinti, legreprezentatívabb részét foglalta el a mozi. A palota elkészülésének pontos időpontja nem ismert, de 1910 októberében már feljelentés érkezett a városi tanácshoz, amelyben azt kérték, hogy távolítsák el a homlokzatról a két meztelen férfialakot ábrázoló faldíszt. A városvezetés ezért felszólította Udvarit, hogy a közszemérmet sértő részleteket takarja el: így került a megfelelő helyekre fügefalevél.
Zay Éva. Szabadság (Kolozsvár)

A román történelemszemlélet dogmáiról
Nem beszélhetünk nagy áttörésről, ami a történelem megítélését illeti a román és magyar fél hivatalos kapcsolatában, véli Novák Zoltán Csaba marosvásárhelyi történész. A Román Akadémia marosvásárhelyi, Gheorghe Șincai társadalomtudományi kutatási intézményének munkatársa úgy véli, az utóbbi időben viszont érdekes jelenség figyelhető meg a fiatal történészek szintjén, akik mindenféle kibeszélési szándék nélkül gyakran találkoznak és vitáznak a történelmet illetően.
Románia története Oroszországot vagy korábban a Szovjetuniót, pontosabban annak külpolitikáját, akkor érdekelte, amikor ennek geopolitikai háttere volt – hívja fel a figyelmet Novák Zoltán Csaba történész, aki úgy véli, napjainkban aktívan zajlik egy elég kemény geopolitikai vita Oroszország és a Nyugat, illetve a NATO között, és mivel Románia ütközőzónában van a két fél között, ilyenkor szoktak üzengetni az oroszok. Ilyenre volt példa a Szovjetunió időszakában is, például 1968-ban, amikor Románia megtagadta, hogy részt vegyen a varsói szerződés csapataival Csehszlovákia lerohanásában. A mostani orosz megnyilvánulások egyértelműen ilyen politikai szándékot sejtetnek, mintsem azt, hogy az orosz akadémia részéről érdeklődés lenne Románia történelme iránt, már olyan szempontból sem, mivel mindaz, ami 1945 után történt ebben az országban, főleg az ötvenes, hatvanas években, az a Szovjetunió beleegyezésével történt, tehát semmi olyan nem történt, amiről a szovjetek ne tudtak volna – fogalmaz a történész.
A történelemírás és a hatalom kapcsolata
Ami a román és magyar álláspontok közeledését illeti a történelem megítélése terén, Novák elmondta, Romániában a történelemírásnak a Ceauşescu-féle nemzeti ideológiai értékelést kellett teljes mértékben kiszolgálnia, olyannyira, hogy szigorú állami kontroll alatt volt. A szocialista rendszernek a magyar történelemírásra is volt ráhatása, egyféle közös játék jellemezte a hatalommal, hogy mit lehet, nem lehet írni. Ezzel szemben a 20. század második felében a román történetírás teljesen kiszolgálta a hatalmat.
„Amióta létezik történetírás, mindig egy álláspontot képvisel, tehát az a törekvése a történésznek, hogy valamilyen távoli, független pozícióból elemezzen, nem mindig lehetséges, de ettől függetlenül van egy professzionális rész, és lehet jelentősen csupaszítani a különböző ideológiai elvárásoktól, ha erre megvan a szándék” – tette hozzá a szakember. A magyar történelemírás a 19. században a nemzetépítést célozta, majd később a román történetírás is. A kettő között módszertani szempontból van egy eltolódás, míg a magyar történetírásban a 20. század elején tapasztalható volt egy professzionalizálódás, amit később igaz, hogy felülírt a  kommunista történelemírás, a kései Kádár korszakban azonban egyre inkább függetlenné vált a mindenkori hatalomtól. A román történetírás szintén a román nemzetépítést szolgálta, később az államépítést, és sokkal inkább ki volt téve a diktatúra, a mindenkori hatalom nyomásának és elvárásának, amely elvárások nem szűntek meg, amikor Magyarországon többé-kevésbé már igen.
A szakmaiságra való törekvés
Minden diktatúrában, szorításban van egy mozgástér, tehát hiba lenne azt mondani, hogy egyik vagy másik történetírás nem produkált volna jó eredményeket – hívja fel a figyelmet Novák. A kis történelmi műhelyekben – akadémiai intézetekben, egyetemeken, vagy más kutatóintézetekben ugyanis születtek jelentős, aprólékos munkák, inkább az jelentett gondot, hogy ebből mi jut el a nyilvánosság elé. A diktatúrában egyértelműen a hatalom azokat az eredményeket publikálja, amelyek számára fontosak. Románia esetében is születtek jó elemzések, de a mindenkori hatalom azokat népszerűsítette, értelmezte a saját elképzelése szerint, amelyek neki hasznosak voltak. Például a dák-római kontinuitás elmélete korszakonként különböző híveket gyűjtött, egy korai szakaszban képbe jött a római elem, az Erdélyi Iskola korában megjelent a dák-római elem, a Ceaușescu-korszakban pedig egyre nagyobb hangsúlyt fektettek a dák elemre. A román középkorról is születtek elemzések, tanulmányok, de a tankönyvekben, a népszerűsítő írásokban csak az a négy-hat fejedelem jelent meg, akiknek volt eredményes ütközete a törökökkel. Tehát a hatalom mindig ferdített.
A román-magyar kapcsolatok
A két ország között a nemzetépítési konfliktusok miatt állandó volt a feszültség, a történetírás a két politikai fél számára fegyverré változott. A román hatalom propagandának használta a hetvenes-nyolcvanas években a történetírást, és gyakorlatilag arra fordította, hogy az országot érő támadásokat visszaverje a történetírás módszereivel. Ettől függetlenül már a ’89-es rendszerváltás előtt próbálkoztak közös történészbizottságokkal, hiszen a szocialista táboron belül is rossz fényt vetett a két országra az állandó civakodás, fontos lett volna tisztázni a közös helyzeteket, dolgokat. De míg a magyaroknál a hetvenes évektől professzionalizálódott a történetírás, és kimondottan szakmai keretek között működött, a románok állandó pártutasításokat kaptak, és ebből kifolyólag akadozott a közös bizottság a munkája. A rendszerváltás után voltak közös tanácskozások a két fél részvételével, ám ezek, a francia-német viszonyhoz mérten fajsúlyosabb témákat nem vitattak meg, óvatosan tapogatóztak.
Nincs hivatalos közeledés
Az utóbbi időben nem beszélhetünk nagy áttörésről a két fél hivatalos kapcsolatában, viszont érdekes jelenség figyelhető meg a fiatal történészek szintjén, akik mindenféle koordináció, nagy közös kibeszélő szándék nélkül találkoznak – figyelmeztet arra a jelenségre a történész, amelynek érdekessége, hogy nagyon sokszor vannak együtt magyarországi, romániai magyarok és románok egy-egy közép-európai projektben, az európai finanszírozás ugyanis olyan projekteket támogat, amelyek határokon, országokon átívelnek. „Így gyakran kerülnek a magyarországiak és romániaiak közös programba, együtt dolgoznak. Illetve a fiatal generáció számára megadatott az a lehetőség, hogy némiképpen integrálódjon a magyar és a román történetírásban is” – teszi hozzá.
Van néhány olyan erdélyi fiatal történész, aki magyarul is és románul is publikál, például marosvásárhelyi régészek is doktoráltak Jászvásáron vagy Gyulafehérváron, Novák Zoltán Csaba is Bukarestben doktorált a Iorga-intézetben. Mindez azt jelenti, hogy egy bizonyos szintig bekerül a román körforgásba, és a saját témáit beviheti a konferenciákba, tudományos kötetekbe. Van már átjárás és szakmai párbeszéd, ahogy vannak vitás kérdések is, amelyeket másképpen élnek meg a magyar és másképpen a román szakmabeliek. A magyar kutatónak adott az az előnye, hogy ismeri a magyar forrásokat is, míg egy román történész, nem ismervén a magyar nyelvet, csak a román forrásokat használja, amelyek tartalmaznak hasznos és jó információkat, ugyanakkor sokszor részrehajlók. De létezik egyfajta megközelítés a szakmai körökben történő beszélgetések révén – teszi hozzá a történész. Tehát van elmozdulás, ami az 1989 előtti, a román nép kialakulására vonatkozó megközelítést illeti, csakhogy továbbra is fontos kérdés marad, hogy mikor kerül be mindez a köztudatba. Némi elmozdulás azért látható, a Historia című lapban Erdély történelmére vonatkozóan némi tabudöntögetés látható, vagy tapasztalható ilyen akár az 1848-as forradalommal kapcsolatosan is, ahol egy román szerző ki is mondja, hogy az Avram Iancu vezette felkelés lényegében ellenforradalom volt.
Antal Erika. Székelyhon.ro

Halványodó emlékezet
Egy tucat emlékező gyűlt össze tegnap a sepsiszentgyörgyi Erzsébet parkban a kommunizmus áldozatainak kopjafájánál, hogy koszorúzva, gyertyákat gyújtva idén is leróják kegyeletüket a pontosan 67 évvel ezelőtt az akkori hatalom által ki- és áttelepítettek emléke előtt. 
A megemlékezést a dálnoki Beczásy Tánya szervezte, aki maga is elszenvedője volt az akkori eseményeknek, de Szotyorból, Uzonból, valamint Sepsiszentgyörgyről is érkeztek. Beczásy Tánya szerint, noha évről évre kevesebben gyűlnek össze, úgy érzik, szükség van ezekre az eseményekre, hiszen ők az utolsók, akik még fel tudják idézni, mit jelentett 1949. március 3-a, hiszen átélték az akkori terrort és borzalmakat. Manapság már egyre kevesebben ismerik, pontosan mi is történt 67 évvel ezelőtt, és mintha nem is szívesen beszélnének arról a korszakról. Incze Sándor nyugalmazott református esperes – akinek érmelléki rokonai szintén átélték a meghurcoltatást, áttelepítést – szerinte„egy igazán sötét korszakról” lehet beszélni, a ma emberének fogalma sem lehet, mit jelentett, amikor az éjszaka közepén a milícia kiver az ágyadból, majd akaratod ellenére menned kell, istállóban, disznópajtában, viskókban élned, egyszerűen azért, mert a rendszer úgy gondolja, osztályellenség vagy. Éppen ezért fontos nem csak emlékezni, de gyermekeinknek, unokáinknak elmesélni az akkor történteket, hiszen lassan, de biztosan feledésbe merül minden. Az emlékezők az Úr imádságával, a Miatyánkkal zárták a megemlékezést.
Hatvanhét évvel ezelőtt a 87. számú törvény megjelenését követő nap hajnalán a román kommunista hatalom országszerte mintegy 3500–5000 földbirtokos családot hurcolt el kényszerlakhelyre. Erdélyben Marosvásárhelyt, Sepsiszentgyörgyöt, Nagyenyedet, Gyulafehérvárt és Dévát jelölték ki számukra. A Háromszék megyei földbirtokosságot Sepsiszentgyörgyre, majd másfél év múlva Dobrudzsába hurcolták.
Nagy D. István. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tisztelt Tőkés László!
Temesváron ért minap a hír, hogy a román államfő visszavonta a hét évvel korábban neked megítélt Románia Csillaga érdemrendet.
Több mint két és fél évtizeddel ezelőtt te, mint egyszerű és nagyszerű lelkész, szembefordultál az akkor már hosszú ideje regnáló romániai zsarnokkal. Nem tudhattad, mi lesz kiállásod következménye. Nem te lettél volna az első, aki ilyesmi miatt az életével fizet. Ám csoda történt. Magatartásoddal kiváltottad Románia lakosságának lázadását, s nem te, a diktátor tűnt el a süllyesztőben. Húsz évvel később, a hálás román nép téged, magyart erre a legrangosabb román kitüntetésre érdemesített.
Utódod, Gazda István lelkész hívott meg a példátlan és világraszóló helytállásod városába, a Délvidéki Magyar Golgota című kiállítás megnyitására. Nyilván emlékszel rá, hogy a kiállítás létrejöttéhez neked is van valami közöd. Azokban az években, amikor mi itt a Délvidéken elkezdtünk nyilvánosan foglalkozni az 1944 végén, 1945 elején minket ért, a titói kommunisták vezérlésével lebonyolított vérengzéssel, neked volt már olyan tekintélyed, hogy küldöttként részt vehettél az Új-Zélandon szervezett vallási eseményen, az Egyházak Világtanácsának összejövetelén. Ott kaptad kézbe a levelemet, amely arról szólt, hogy a nagy vérengzésben lelkészeink vesztek el a legnagyobb arányban. Te voltál az első, aki névsorukat nyilvánosságra hoztad. A Temesváron most megnyitott kiállítás papjaink szenvedéseit is dokumentálja.
Tisztelt segítőnk, kedves barátom!
Átestél te már olyan megaláztatásnak szánt állami és egyházi intézkedéseken, amelyek végül dicsőségedet alapozták meg. Szent meggyőződésem, hogy ez most is így lesz. Nem biztos, hogy a mi generációnk megéri, de eljön az idő, el kell jönnie, amikor azt tanulják a diákok az iskolában – Romániában és másutt –, hogy volt Románia történetének egy olyan időszaka, amikor egy eszement diktátor a magyar falvaink lerombolásával is, meg más, hasonló intézkedésekkel akart bennünket a rá bízott országból eltüntetni. A szászokat meg az akkori szabad Németországnak kiárusította nemes német valutáért. Nota bene: saját népéhez sem volt jobb, megszámlálhatatlan példát erre a románok tudnának mondani. A magyar és a román nép viszonyát egyébként sok sérelem terhelte, éppen ezért fölbecsülhetetlen az értéke annak, hogy egy magyar lelkész váltotta ki a román népből a lázadást. Románia vezetői ezt az említett kitüntetéssel ismerték el.
Hét év múlva most visszavonták. Úgy vagyok én ezzel, mint az 1918-ban Gyulafehérváron megfogalmazott, az Erdélyt Romániához csatoló okmányba foglalt jogainkkal. Visszavonatlanságuk ellenére is baj van velük, ugyanaz, amit te néhány évvel ezelőtt megfogalmaztál róluk. Valójában azt közölted, valakinek számon kellene kérni őket.
Romániának a visszavonáshoz vitathatatlanul joga volt. Szuverén állam.
Te, Tőkés László szuverén ember vagy. Jogod van véleményt mondani a Románia területén élő magyarok sorsáról, hiszen egykor véleményt mondtál, messzehangzón és hatásosan az ott élő románokéról is. Meg a szászokéról is.
Azt hiszem, egyetértesz velem abban, hogy minden kitüntetéstől és visszavonástól függetlenül, annak ellenére is: érdemes volt negyed évszázaddal ezelőtt Románia népének példát mutatnod, néhány évvel ezelőtt pedig jogaink csorba voltát szóvá tenned.
Újvidéken, 2016. március 7-én.
Baráti tisztelettel: Matuska Márton. Magyar Szó (Újvidék)

Sorin Mitu: Románok és magyarok: rémálomba illő páros?
A költő és újságíró Corneliu Vadim Tudor 1985-ben a következőképpen vélekedett egyik versében a románok és magyarok közötti történelmi kapcsolatokról:
„Noi n-o să ne-nţelegem niciodată / şi casă bună n-am făcut prin ani / căci mâna voastră veşnic e pătată / de sângele românilor sărmani. / Trufaşi şi cruzi, şi fără de măsură / nici fiarele pădurii nu-s ca voi / cu ochii tulburi, injectaţi de ură / visând la un mileniu de noroi.” („Sohasem fogjuk egymást megérteni / és az idők folyamán nem tudtunk együtt sem élni, / hisz kezetekre örökre rátapadt / a szegény románok vére. / Dölyfösek és kegyetlenek és mértéktelenek vagytok, / még az erdő vadállatai sem hasonlítanak rátok / zavaros, gyűlölettel átitatott szemekkel / álmodoztok egy évezrednyi mocsokról.”) Elképzelhető, hogy e sorok olvasói közül sokan, különböző okokból, nem szimpatizálnak az idézett szerzővel. Ennek ellenére számos román – talán éppenséggel nemzettársaink többsége – azt mondhatná, hogy a versszak által közvetített kép, néhány költői túlzástól eltekintve, általánosságban mégiscsak helyes. A románok sohasem tudnak majd egyetértésre jutni a magyarokkal, mert utóbbiak a történelem folyamán elnyomták őket, ma pedig folyamatosan jogtalan követeléseket hangoztatnak, melyek mintha egyfajta velük született gonoszságból fakadnának.
Mi az igazság ez ügyben? A magyarok vajon tényleg annyira gonoszok, ahogy azt a románok gondolják? Vagy e témával kapcsolatosan vannak más, árnyaltabb román vélemények is? De vajon a magyarok miként vélekednek a románokról? És, végül, mit jelentenek ezek a kérdések a magas politikában vagy a Romániában és Magyarországon élők mindennapi életében? A történelem és az imagológia néhány válasszal tud szolgálni.
Minden a történelemből fakad… De melyik történelemből?
A románok és a magyarok nagyjából ezer éve szomszédok és élnek együtt Erdélyben. Ha komolyan vetjük fel azt a kérdést, hogy miként boldogult ebben az időszakban egymással a két etnikum, hogy megértsük, milyen kölcsönös érzéseik vannak egymással szemben manapság, akkor két választ fogalmazhatunk meg. Egyrészt a románok és magyarok közötti kapcsolatok története csaták megszakítás nélküli sorozatából állt. Gyaluval és Ménmaróttal kezdve, akik megküzdöttek a térségbe érkezett első Árpád-kori lovasokkal, a középkori parasztlázadásokkal és a román fejedelmekkel folytatva, akiknek – ahogy azt az iskolában tanultuk – szokásuk volt, minden további nélkül, „kicsinálni” Magyarország királyait és az utóbbi két évszázad forradalmaival, világháborúival és politikai konfliktusaival befejezve – az egész mintha egy véget nem érő harcias krónikába illeszkedne. De van egy másik álláspont is, melynek talán nincs akkora hatása, de amelyet többek között az egyszerű emberek, főleg az erdélyiek, magukénak vallanak: hogy mégiscsak sikerült ennyi évszázadon át együtt élniük egy többetnikumú Erdélyben az őket szétválasztó megannyi konfliktus és ellentétes érdek ellenére, azt jelenti, hogy a románok és a magyarok nagy teljesítményt tudnak felmutatni a Másikkal való együttélésben. Végül is a két nemzet mégsem irtotta ki vagy kergette el kölcsönösen egymást, ahogy azt oly sok etnikai csoport tette Európában és az egész világon. Azon emlékezetes pillanatok jelentése pedig, amikor mégis fejbe kólintottuk egymást (mint például az 1848-as forradalom vagy a második világháború idején), attól függ, miként értelmezzük ezek gyakoriságát és jelentőségét. Drámai kivételeknek tekintjük őket az elfogadható ezredéves együttélés során, vagy ellenkezőleg, két egymással kijönni sohasem tudó közösség elkerülhetetlen és mindig újra megismétlődő összecsapásaiként?
A fent említett két elképzelést, bár a belőlük leszűrhető tanulság szempontjából tökéletesen ellentétesek, ugyanazon elfogadott történelmi tények segítségével építették fel. Ez mutatja, hogy a múlt elmesélése, tehát a történelem miként manipulálható egy bizonyos álláspont alátámasztása érdekében. A románok és a magyarok történelmét „keményen” ki is használták ilyenfajta indokló célokra, bizonyos (ellenséges vagy ellenkezőleg, jóindulatú) szubjektív és mélységesen eltorzított imázsok gyártására. A széles világból származó más hasonló helyzetekkel való összehasonlítás megmutatja, mennyire tévesek lehetnek ezek az értelmezések. Függetlenül attól, hogy az áldozatok, a fegyveres konfliktusok napjainak számát vesszük alapul vagy az egy főre eső sovén gyalázkodásokat, nem tudunk nagyobb eredményre jutni, mint amilyen a németek és a franciák, az angolok és az írek, az oroszok és a lengyelek, a törökök és az örmények között tapasztalható…
Ellenkezőleg! A középkorban például, a túlzó módon „etnikainak” vagy „román–magyarnak” tekintett konfliktusok főszereplői valójában a parasztjaikat röghöz kötő nemesek (ahogy Mihai Viteazul is tette a „rumánjaival”) vagy a feudális uralkodók voltak, akik a hatalomért harcoltak. (A munténiai és moldvai vajdák legalább olyan gyakran hadakoztak egymással, mint a magyar királyokkal vagy az erdélyi fejedelmekkel.) Az említett küzdők elsősorban nem román és magyar minőségükben harcoltak, hanem nemesekként, parasztokként, fejedelmekként vagy a hit védelmezőiként. Az a körülmény pedig, hogy eltérő nyelvet beszéltek, csak a közöttük meglévő, alapvető társadalmi, politikai vagy felekezeti rivalizálások újabb, de nem legfontosabb oka volt. Az már más kérdés, hogy ezeket a konfliktusokat – később – a román–magyar ezredéves konfliktus tagadhatatlan bizonyítékainak tartották, de ennek nem az emberek által megélt, hanem a történészek által megírt történelemhez van köze.
A román–magyar százéves háború
Egy sajátos román–magyar konfliktus valójában történelmi léptékben hozzánk sokkal közelebb, a modern korszakban kezdődött el. A két nemzet politikai és értelmiségi elitjei a XIX. században, mint Európában mindenhol, elindították a maguk nemzeti projektjét, mely az emancipálást, a haladást és a modernizálást foglalta magában. De Erdély földrajzi térségében mindkét nemzeti projekt megjelent. A magyarok részéről elsősorban politikai és történelmi okokból (hiszen része volt a középkori királyi Magyarországnak), a románok részéről pedig szintén politikai (a hajdanán a rómaiak által meghódított Dacia részeként), de demográfiai okokból is, tekintettel arra, hogy ők voltak a tartomány legnagyobb számú lakói.
Így kezdődött el egy hangsúlyos konfliktus, mely nagyjából száz évig tartott, az 1848-as forradalomtól az erdélyi román közigazgatás 1945. márciusi visszaállításáig. Zárójelben legyen mondva, ez nagyjából ugyanakkor zajlott, amikor a franciák és a németek, hasonló okokból, három megsemmisítő háborúban csaptak össze (1870–1871, 1914–1918 és 1939–1945) az úgynevezett „európai polgárháború” folyamán. A százéves román–magyar konfliktus a legnagyobb részében csak „hidegháború” volt, melyet három nyílt, erőszakos intervallum szakított meg. Az 1848 októbere és 1849 augusztusa közötti erdélyi polgárháború, amelynek során a Magyarország függetlenségét akaró kossuthista magyarok összecsaptak a Habsburg-párti erdélyi románokkal. Az 1916–1918-as katonai konfliktus Románia és Ausztria-Magyarország között az első világháború közepette, mely aztán a magyarországi bolsevik rezsim elleni 1919-es román beavatkozással folytatódott. És az 1940 és 1944 közötti északnyugat-erdélyi horthysta magyar megszállás, aminek a szovjet és a román csapatok 1944. augusztus 23-a utáni offenzívája vetett véget.
És nagyjából ennyi… Sok, kevés?
A második világháború után Románia és Magyarország bekényszerítése a „testvéri” kommunista országok karámjába, hogy ezzel „jegeljék” az európai államok határait és megakadályozzák a destabilizáló területi követeléseket, a két állam közötti nyílt politikai konfliktusnak is véget vetett. Néhány feszültebb, robbanásveszélyes epizód képez kivételt az 1989–1990-es rezsimváltások cseppfolyós időszakában, mint amilyen az 1990. márciusi marosvásárhelyi, etnikumok közötti erőszakos tettek esete, vagy a Magyarország által a Ceauşescu-rezsim 1989. decemberi megdöntésében a titkosszolgálatai és a dezinformációs műveletei segítségével játszott (biztos történelmi bizonyítékokkal egyelőre meg nem erősített) esetleges szerep. A kommunizmus bukása után Magyarország és Románia bekerülése a NATO-ba és az Európai Unióba újra megakadályoz bármilyen valódi konfliktust a két állam között. Következésképpen a viták továbbra is csak szimbolikusan, szavak és magyarázkodások háborújaként folytatódnak majd, különösen a romániai magyar kisebbség státusza témájában.
Román etnikai imagológia…
Ha a dolgok annyira rózsásak, ahogy az a fenti történelmi összefoglalóból leszűrhető, a román–magyar rémálom pedig ugyanezen értelmezés szerint csak egy kicsit nyugtalanabb álom, akkor mégis mi magyarázza a román–magyar ellenségesség akut érzését, mely sokunkban benne van, és melyet oly jól kifejeznek Corneliu Vadim Tudor sorai?
Függetlenül attól, hogy „igazi” vagy „manipulált”, régebbi vagy újabb történelemből fakad, a románok magyarokról alkotott képe számos kritikus aspektust tartalmaz. A románok által a magyaroknak tulajdonított legnagyobb hiba a gonoszság, mely dölyfösséggel párosul. A főleg történelmi előzmények által „bizonyított” kegyetlenség, a románok meglátásban, Árpád utódainak primitivizmusával és vérmérsékleti jellemével társul, és ezt a magyarok ázsiai eredete magyarázza, akiknek ősei „nyereg alatt puhított húst ettek”. A románok a magyarok negatív jellemvonásait gyakran a sajátjaikkal szembeállítva határozzák meg: a magyarok gonoszok, kegyetlenek és intoleránsak, mi szelídek (sőt túl szelídek, hiszen a románok is elismerik, hogy a „puliszka nem robban”), toleránsak és vendégszeretők vagyunk; a magyarok Ázsiából érkezett „nomád barbárok”, míg a románok „európaiak”, per defitionem őshonosak és egy ősi letelepedett civilizáció örökösei. Mivel a románok önképe számos öndicsérő aspektus mellett jelentős adag önbírálatot is tartalmaz, a magyarokkal szembeni román klisék is ezen az ambivalens önképen alapulnak. „Isten őrizzen a gonosz magyartól és az ostoba romántól”, így szól egy erdélyi román közmondás. A magyar gonosz, vagyis agresszív, míg a románnak, aki szintén nem tökéletes, nincs esze, ami egybecseng a románoknak tulajdonított passzivitással. A románok sokszor negatívan értékelik magukat, a magyarokat pedig – a románok – felsőbbrendűségi pozícióba helyezik. A magyar gonoszsága kétségtelenül ellenszenvesebb a román ostobaságánál, ez a jellemvonás pedig jól kiemeli az ellenség jellegét. Ezzel szemben a románnak tulajdonított ostobaság egyértelműen a magyarnál alsóbbrendű helyzetbe hozza.
A románok magyarokkal szembeni viselkedését statisztikai módszerekkel mérő szociológiai felmérések az etnikai imagológia által hangoztatott negatív képeknél és gyalázásoknál általában sokkal jóindulatúbb aspektusokról árulkodnak. Az idegengyűlölő beütésű vicceket félretéve, magas azoknak a románoknak az aránya, akik a felmérésekben azt állítják, hogy elfogadnának egy magyar szomszédot, munkatársat, barátot vagy akár élettársat is. A leginkább bírált aspektusok a történelmi kapcsolatok, melyeket a válaszolók többsége rossznak minősít, valamint mindkét etnikum politikusainak a teljesítménye, akik választási célokból generálják vagy fokozzák a feszültségeket, míg a felelősség ezen elosztásával némiképp felmentik az egyszerű magyarok tömegét. Ezzel szemben, ha az interneten például az érzékeny aspektusokra vonatkozó sajtócikkek kapcsán megjelenő kommentárokat nézzük, rendkívül erőszakos véleményekkel találkozunk. Szexuális jellegű gyalázkodásokkal, főleg a nőkkel szemben, a „román kenyeret evő” hálátlanok Magyarországra toloncolására vonatkozó felhívásokkal vagy ilyenfajta viccekkel: „– Hogyan szedsz le a fáról egy magyart? – Levágod a kötélről!” Persze, a hasonló, sok más téma környékén fellelhető megnyilvánulásokat egy bizonyos pontig akár marginálisaknak is lehet tekinteni. De ugyanakkor csak a jéghegy csúcsát jelentik. Az emberek szemtől szemben képmutatóbbak, de a névtelenség védelmében könnyebben kimondják azokat a dolgokat, amikben hisznek és amelyek részei a kollektív elképzelésünknek.
…és a magyar
Talán ez „csalódást” okoz a románoknak, de a velük szembeni gyalázkodások és negatív képek magyar repertoárja szegényesebb a román megfelelőjénél. Ezt történelmileg az magyarázza, hogy a magyarok sokáig sokkal fontosabbak voltak a románoknak, mint a románok a magyaroknak. A XVIII–XIX. században, amikor a két nemzet közötti politikai konfliktus elkezdődött, a magyarok fő történelmi riválisa a bécsi császár volt, külpolitikai téren az orosz veszélytől féltek (az oroszok aztán 1849-ben és 1945-ben is ellátták a bajukat), belpolitikai téren pedig az egy kalap alá vett magyarországi nemzetiségek követeléseibe ütköztek. Következésképpen a románok csak egy többfejű nemzeti ellenség egyik megnyilvánulási formája voltak, melyek közül a román nem volt annyira rémisztő. Ezért a magyarok románokhoz való viszonyát gyakran az érdektelenség vagy éppenséggel a közömbösség jellemezte.
A magyarok románokhoz való viszonyulásának a határozott felsőbbrendűségi érzés volt a domináns jellemzője, primitív parasztokból és civilizálatlan pásztorokból álló népnek tartották őket. A románok másságát kiegészítette még az ortodoxizmushoz vagy görög katolicizmushoz való tartozásuk, mely geopolitikai szempontból egy keleti, eltérő, ellenséges és kimondottan alacsonyabb rendű világba helyezte őket. Az erdélyi románokat a városi magyarok gyakran „jó vadaknak”, eléggé elmaradott, de jóindulatú lelki tulajdonságokkal rendelkező pikareszk parasztoknak tartották, akik nevelhetők és a magyarok oldalára állíthatók.
A dolgok azonban 1920., a magyar nemzeti projekt keresztre feszítésének éve után radikálisan megváltoztak. A trianoni tragédiát követően, amikor a magyarok arra ébredtek, hogy elveszítették annak a hazának a kétharmadát, melyet örökre a magukénak hittek, nyomasztó a legyőzöttségi, frusztrációs és aztán a revánsérzéssel töltötték el. Ilyen körülmények között az addig nem igazán fontos románok nemzeti drámájuk legnagyobb haszonélvezőjévé váltak a magyarok szemében. Ők kapták meg Erdélyt, mely a legfájdalmasabb vereség volt, mind területileg (102 000 km2, ami több mint a Magyarországnak maradt 93 000 km2!), az elvesztett nemzettársaik számát illetően (1 700 000 lélek), mind pedig szimbolikus jelentősége miatt. A magyarok számára Erdély mindig is a magyar haza része marad, még ha „elidegenített” formában is, magyar katedrálisaival, kastélyaival, temetőivel és harcmezőivel.
Ma is, minden alkalommal, amikor a Kolozsvári Magyar Operában előadják a Marica grófnőt, a kórus pedig a Szamos menti városról szóló vidám refrént énekli, ahol minden piros-fehér-zöld, a közönség frenetikusan tapsol, a végtelenségig. Ezek a dolgok feltételezhetően csak akkor fognak megváltozni, ha a globalizáció végleg elsöpri az összes jelenlegi identitást, vagy ha az erdélyi magyarokat az Urálok nyugati lejtőire telepítik vissza, ahogy azt a másik trikolór radikális hordozói követelik az interneten. Ilyen körülmények között a legerősebb negatív sztereotípia, mely a románokat meghatározza a magyarok szemében (főleg, ha FIDESZ-szavazók vagy észak-amerikai állampolgárok), az a visszaélő román, aki semmibe veszi és elnyomja a magyarokat, aki semmibe veszi a magyar kisebbség nemzeti jogait, eltorzítja történelmüket és csak azért sem hajlandó beszélni a nyelvüket, holott Erdélyben mindenkinek tudnia kellene magyarul. És ezt annak ellenére, hogy – az Erdélyt is megfojtó – balkáni státuszuk elég gyanús és szervezetlen.
És mit tegyünk mi, erdélyiek?
Az erdélyi magyarok számára, a budapestiekkel ellentétben, a románok mindig egyértelműbb jelenlétet képviseltek. Olyan honfitársaknak, szomszédoknak tekintették őket, akiket, hibáiktól függetlenül, figyelembe kell venni, mert együtt élsz velük. Ugyanez a helyzet az erdélyi románokkal is, akiknek a felmérések szerint jobb véleményük van a magyarokról, mint a regátiaknak. Paradox módon még a székely zászlót is, mely azokat kellene jobban idegesítenie (bár nem értem, miért), akiknek az orra előtt lobogtatják, Erdélyben több román kész elfogadni, mint Giurgiuban, ahol a bozgorbajszot soha életükben nem látott Mitikák képtelenek eltűrni a magyar ellenszegülés ilyen elítélendő megnyilvánulásait.
Az erdélyi románok és magyarok rendelkeznek néhány közös, tartományuk történelmi-kulturális jellegzetességéből származó viselkedéssel és értékkel, melyeket nem tudnak megosztani bukaresti vagy budapesti nemzettársaikkal. A közösen birtokolt szimbolikus javak egyike épp az „ellenséghez” való hozzászokás. Ez az együttélés realista tudománya, mely azon az érzésen alapul, hogy csakis együtt élhetünk, még akkor is, ha elég okunk lenne birokra kelni. Végső soron hozzászoktunk mindezekhez a dolgokhoz, sőt, regionális identitásunk összetéveszthetetlen részének tartjuk őket. Ha nem lennének, hiányoznának! Nagyapámnak, aki legionárius és nagy erdélyi román nacionalista volt, és akit a szükség átkényszerített a Regátba, mindig könnybe lábadt a szeme, amikor a vonat Brassóba érkezett és magyar szót hallott. Végre otthon érezte magát! Zárójelben legyen mondva, ugyanez a helyzet számos Romániában letelepedett fiatal besszarábiaival is, akiknek egy része nagyon is románul érez, de akik extázisba esnek, amikor a Zdob şi Zdub Bukarestben vagy Kolozsváron oroszul kezd énekelni. Eszükbe jut a Moldovájuk!
Az ilyenfajta közös javak alapot nyújthatnak az erdélyi identitás felépítéséhez, amit sokan hangoztatnak, de nagyon eltérő értelmezéssel. Lokálpatriotizmusból, nosztalgiából és ideológiai-kulturális bovarizmusból, dartstáblaként a román radikális nacionalizmus számára és ennek tükörképeként átmeneti szakaszként a magyar irredenta elképzelések számára, erdélyieket mozgósító választási eszközként cinikus és pragmatikus politikusok számára, vagy forrásként egy egészséges regionalizmus felépítéséhez az idealisták számára (itt említem meg Vasile Dâncu kollégát, ha már az ő folyóiratába írok).
De ez nagyon nehéz projekt, mert a románok és a magyarok jelenleg párhuzamos szimbolikus univerzumban élnek. A románoknak is van egy Erdélyük, a magyaroknak is (valamikor volt egy szász is), mindenki a saját elképzelésével a történelemről, a saját utcaneveivel, a saját jelképtárával és ünnepeivel, ha lehet, akkor a másik teljes távolmaradásával. Ha Gyulafehérváron járnak, a romániai vagy magyarországi magyar turisták csak a római katolikus katedrálisba mennek be, Hunyadi János sírjához, akit a „saját hősüknek” tartanak és teljesen figyelmen kívül hagyják a román katedrálist, vagy – horribile dictu – az Egyesülés Termét. A román turisták, miután mindenekelőtt felkeresik az Újraegyesítés Katedrálisát és az Egyesülés Múzeumát, bemennek a római katedrálisba is, úgy vélve, hogy Romániában minden az övék és a saját történelmüket tükrözi, de – természetesen – Hunyadit nem a magyar történelem szereplőjének fogják tekinteni, hanem a románok hősének. A sors iróniája, hogy mindezekre egy osztrák vár szűk falai között kerül sor, mely mégsem képes igazán összehozni a császár volt alattvalóit.
A románok és a magyarok nemcsak nem vesznek részt a másik nyilvános ünnepein, de ha netán mégis, akkor ezt erőszakosan teszik. Az Új Jobboldalos ifjak a Gheorghe Funar által kezdeményezett hagyományt követve, március 15-én, a magyarok nemzeti ünnepére válaszul megszervezik a maguk román rendezvényeit, amit a magyarok provokációnak tartanak. A székely magyarok sem adják alább, és a gyász jelképeit tűzik ki december 1-jén (ha éppen nem egy Avram Iancut ábrázoló bábut akasztanak fel, mint tette azt Csibi Barna polgártársunk). Ennek következtében pedig a román diákok román trikolórjelképeket tűznek ki március 15-én, ami kiváltja a tanárok reakcióját, s ezt követi a hatóságok reakciója… Vajon mi lenne, ha a saját nemzeti jelképek esetleges mindennapos kitűzése mellett a magyar fiatalok december 1-jén a román zászlót lobogtatnák, a románok pedig a magyart március 15-én? Akkor valószínűleg egy másik bolygón élnénk, nem Erdélyben, mert itt, akárcsak Mekkában, a hitetlenek nem léphetnek be a többiek szentélyébe, melyet azonban csak a saját gátlásaik és előítéleteik jelölnek ki.
Útmutatások a nacionalizmusok (megfelelő) használatára
Minden bizonnyal sokan vannak mindkét oldalon, akik elhatárolódnak a radikális elemektől. Könnyű azt mondani, hogy a románok és a magyarok többsége nem szavaz sem a Nagy-Romániára, sem a Jobbikra. Sokszor azonban elég kicsinek tűnik a különbség köztük és a kormánybeli „mérsékeltek” között. Elég Orbán Viktort megemlíteni, hogy ezúttal csak a szomszéd szemében lévő szálkát (vagy gerendát?) emeljük ki. Az a gond, hogy a szélsőségesek olyan nemzeti jelképeket, történelmi emlékeket és etnikai képeket használnak fel nyersanyagként, melyek egy egész nemzet kulturális örökségét képezik. Mindnyájan értjük őket és rezonálunk az üzenetükre, akár elragadtatnak, akár megijesztenek vagy feldühítenek. Ez a kollektív identitárius készlet nagyon értékes forrás bárkinek, aki a saját személyére akarja irányítani a figyelmet. A politikusok tudják vagy legalábbis sejtik a legjobban ezt, néha egyes profi szociológusok vagy politológusok segítségével. Ilyen körülmények között a kölcsönös román–magyar képek áruvá válnak, a piaci kereslet szerint kereskednek ezekkel politikusok, újságírók, kommunikátorok, imázsközvetítők, néha pedig éppenséggel hamisítványkereskedők, akik történészek vagy publicisták társaságában árulnak Avram Iancu-s mellszobrokat, trikolór zászlócskákat vagy Nagy-Magyarországos képeslapokat. Ezt az árut, akárcsak a dinamitot, a használói akár fel is robbanthatják, véletlenül vagy szándékosan. Tőlünk alig néhány száz kilométerre kevesebb mint két évtizede a szerbek, a horvátok, a bosnyákok vagy a koszovóiak a saját bőrükön tapasztalták meg az ellenséges képek és etnikai viszonyok romboló hatását. Ehhez a nagyon kézenfekvő példához képest azt az együttélést, amire a történelem az erdélyi románokat és magyarokat kényszerítette, semmiképpen sem lehet Európa rémálmának tekinteni, sokkal inkább sikertörténetnek. Közös történelmünk zaklatott adatait figyelembe véve, eddig főleg azért gratulálhatunk egymásnak, mert sikerült túltennünk magunkat vagy elkerülnünk a rosszabbat. Szép lenne, ha ezentúl építenénk is valamit közösen, valamit, ami jobbat jelenthetne. Nem hiszem, hogy a két közösség elfelejtené a – jó vagy rossz – múltat. Már csak a jövőt kell megálmodni és felépíteni…
Forrás: Főtér.ro, revistasinteza.ro
Szerző a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Modernkori Történelem Tanszékének tanára és igazgatója, az erdélyi történelem, összehasonlító imagológia és nacionalizmus-tanulmányozás szakértője.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Jobb sorsra váró hősök
Rég hiányzik az egykori kórház elől Fejér Dávid szobra. Mi lett vele? Lemállott Petőfi-szobor talapzatának egy része. Mikor teszik rendbe? Az hírlik, a központátalakítás a Szent Miklós-alkotás költöztetését vonja maga után. Mikor és hova viszik? – ezekre a kérdésekre vártak választ a gyergyószentmiklósiak.
Nagy Zoltán polgármesteri teendőkkel megbízott alpolgármester közölte: az idén nagy figyelmet szánnak a köztéri alkotásoknak.
A Burján Gál Emil alkotta Fejér Dávid orvos alakját megörökítő szobor hányatott sorsot élt meg addig is, amíg a volt kórház előtti talapzatán állt. A fejet el-elfordították ismeretlen tettesek, sőt az orrot is letörték. Ezért szállíttatta el alkotója, hogy otthon, műhelyében felújítsa. A hosszasabb időt igénybe vevő munkálatnak valószínűleg hamarosan a végére ér Burján Gál, a szobor viszont nem eredeti helyére kerül majd vissza.
„A központtól félreeső hely adott lehetőséget, hogy a rossz szándékúak garázdálkodjanak, a szobrot megrongálják. Hasonló atrocitásoktól kívánjuk megvédeni azzal, hogy az új kórház udvarára helyezzük” – közölte Nagy Zoltán. A városvezető hozzátette: hamarosan hozzálát az önkormányzat – az alkotóval egyeztetve – a talapzat elkészítéséhez, hogy a nagy tudású orvos halálának századik évfordulójára az alkotás méltó helyen őrizze emlékét.
A mű korábbi talapzatával más a szándék. A fél keresztet ábrázoló alakzat kiegészítésre kerül – szintén Burján Gál Emil ötlete nyomán –, egy egész keresztté válik, így jelképezve az egészségügy, az életmentés szimbólumát, a vöröskeresztet.
A gyergyószentmiklósi képzőművész Virág negyedi parkból elszállított, absztrakt alkotása a saját udvarán van, felújításra vár, további sorsáról még nem lehet pontosat tudni. Szintén Burján Gál „szülötte” a Szent Miklós-szobor, melynek elmozdítása többször szóba jött. Egyelőre marad – tudtuk meg a pénteki sajtótájékoztatón.
„Nem nyúlunk hozzá ahhoz, amíg a főtér átépítése nem történik meg. Egy Szent Miklós-szobornak helye van Gyergyószentmiklós főterén mindenképp, hogy hol és milyen formában, erről a központátépítéskor fogunk tisztább képet látni. Ez nem a közeljövőben lesz” – fogalmazott Nagy Zoltán. Kijelentését azzal támasztotta alá, hogy a központmódosítás az integrált városrendezési terv része, idén azonban támogatásra csak megyeszékhelyek számítanak, Szentmiklós kimarad. Így a közeljövőben csak annyi módosításra kell számítani, ami a tér látogatottságát segíti, nagyobb beruházás, szoborelszállítás nem várható.
Petőfi Sándor és Kossuth Lajos szobra a sürgősen felújítandók sorában szerepel. Kossuth egész alakos szobra alapos felújítást, az is, lehet, hogy újraöntést is igényel, a Petőfi-mellszobor és hősi emlékmű módosítást is. Az alpolgármester azt szeretné, ha a restaurálás során sikerülne olyan talapzatot biztosítani számára, mellyel az alkotó is meg tud békélni. Ezen emlékmű históriáját többen ismerik részben vagy egészében, a felújítást, a nézeteltérések kezelését követően szeretné a városvezetés a múlt homályába veszni. Októberre tervezik az új talapzat új burkolatát és a mellszobor rendbetételét is.
„Idén helyre szeretnénk hozni a köztereken lévő, megrongálódott szobrokat. Sőt, újabb kihelyezésére is sor kerül. A Batthyány iskola elé névadójának szobra kerül Burján Gál Emil alkotásaként, vélhetőleg a Szent István-templom búcsúünnepén” – fogalmazott Nagy Zoltán. Jelezte: tisztában van azzal, hogy jelentős anyagi ráfordítást igényelnek tervei, példaként felhozta a készülő Batthyány-szobor megöntésének költségeit, amelyek 20 ezer lejre rúgnak. „Nagyon költséges, de én szeretném, hogy egyszer megérjük: minőségi köztéri szobraink legyenek” – összegzett.
Gyergyószentmiklósi szobrok számbavétele
Három évvel ezelőtt készített egy összegző írást Bajna György újságíró a Gyergyószentmiklós területén lévő köztéri alkotásokról. Ezt idézzük sűrítve, Felszegtől Alszeg felé haladva egy körséta során.
„A Szent Erzsébet Öregotthonban Oláh Szilveszter kábai szobrászművész egy remek, Szent Erzsébetet ábrázoló, egész alakos bronzszobra látható. II. András király 1207. július 7-én született leánya, 1231. november 17-én halt meg. Jóságos és irgalmas életének története minden római katolikus előtt ismert lehet. Szentté 1235-ben avatták.
A Csíki-kertben Miholcsa József fából készült Honfoglaló szobra végül is Árpád apánk szobrának is tekinthető. A nagyfejedelem születése napját nem említik, azt ellenben tudjuk, hogy 907. július elején hunyt el (sz. 845-ben).
A Szent Miklós plébániatemplom megrázóan szép Szent Miklós-szobra a város egyik legfontosabb ünnepnapjának központi alakja is. Kellő tisztelet és gondoskodás övezi. A templom előterében, a harangláb mellett látható a Miholcsa József alkotta Márton Áron-műkőszobor. A nagy püspök 1896. augusztus 28-án született, boldoggá avatásáért minden szentmise végén imádkozunk. Vele szinte párhuzamosan, a régi kórház parkjában árválkodik a város egyik leghíresebb orvosának, dr. Fejér Dávidnak a szobra. Róla valószínű, hogy alig tud már a ma ifjúsága, de az önkormányzat se sokat. Erről tanúskodik a megcsúfolt szobor, amelyre ugyancsak ráférne egy alapos feljavítás. Fejér Dávid 1912. január 20-án, Baróton látta meg a napvilágot. Mellszobrát Burján Emil szobrászművész készítette, rendbetételét, kijavítását is bizonyára elvégezné, ha felkérnék rá.
A központi parkban lévő, a templomban található Szent Miklós-szobor felnagyított műkő hasonmása szintén Burján Emil alkotása.
A gimnázium előtt Salamon Ernő költő bazaltszobra található. Izsák Márton marosvásárhelyi művész alkotása. Salamon Ernő 1912. május 15-én született, 1943 februárjában, Ukrajnában olasz tábori csendőrök lőtték le a Szomorú sors nagybeteg, dühöngő költőjét.
A művelődési ház előtti parkban, a Kossuth utca felőli részen Kossuth Lajos műkőből készült szobra áll. Miholcsa József alkotása. Kossuth Lajos 1802. szeptember 19-én született Monokon, Torinóban halt meg 1894. március 20-án. A szobrot kijavították az ősszel, de állaga megőrzése érdekében vajmi keveset tesznek. Télire ugyanis a műkőszobrokat ajánlatos beburkolni vízhatlan anyaggal, megakadályozandó a hólé behatolását a repedésekbe.
A Petőfi Sándor mellszobor. A Bálint Károly szobrászművész által elképzeltekkel ellentétes felfogásban kivitelezett emlékmű továbbra is várja szerződések és ígéretek betartását. (Pl. a csempeszerű márványbevonat eltávolítását és terméskőre cserélését). A „Kik érted haltak szent világszabadság” szöveg felkerülése hanyagságból késik, bár a névsor alapján nem illő, hiszen azon a szabadságharcban részt vett gyergyóiak neve szerepel, dr. Garda Dezső kutatásai alapján, a művész pedig azon gyergyói tisztek számára álmodta meg az emlékművet, akik, szerinte, meg is haltak a szabadságharcban. Tény ellenben, hogy a sietve végzett munka eredménye napról napra egyre jobban látszik. Az emlékmű lassú enyészete elkezdődött. A szobrot egyébként a gyergyószentmiklósi öntödében Oláh Szilveszter Szilveszter és Bálint Károly öntötte ki a Bajtalan István öntőmester által vezetett csoporttal.
Bethlen Gábor bronzba öntött mellszobra a református templomkertben áll. Oláh Szilveszter Szilveszter alkotása. A fejedelem születési dátuma nem biztos. Marosillyén látta meg a napvilágot 1580-ban, talán november 15-én. 1613 és 1629 között Erdély fejedelme. (E két időpontot jelölte meg a szobron a művész is.) 1629. november 15-én, Gyulafehérváron hunyt el.) Amiről nem sokszor esik szó: 1620. augusztus 25-én a besztercebányai országgyűlés I. Gábor néven magyar királlyá választotta. 1622. január 6-án mondott le e címéről.
A Virág lakótelep északkeleti részén idén decemberben avattak mellszobrot a legnagyobb székelynek, Orbán Balázsnak. A kerámiaszobor Varga Gábor szobrászművész alkotása és Cegléd polgármesterének, Földi Lászlónak személyes ajándéka. Orbán Balázs 1830. február 3-án született SzékelyLengyelfaván, Budapesten hunyt el 1890. április 19-én, író, néprajzi gyűjtő, politikus volt, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja.”
Bajna György kiegészítéssel is szolgált az egyébként Gyergyószentmiklós honlapján található, szobrokat számbavevő írásához: „A múzeum előtt a Gáll Ferike síremlékét, Szervátius Jenő szobrát láthatjuk, a templomkerten ismeretlen szobrász: Nepomuki Szent János szobrát, a járványkórház udvarán Burján Gál Emil Bacilus-térplasztikáját, a Sétáló utcában a Bajtalan István öntötte Balog Péter Anyaság című szobrát. Fogarasi Mihály püspök mellszobrát gyergyói alkotó, Jánosi József készítette, és az első szentmiklósi szoborkiállításon, talán 1910-ben láthatták először. Bajtalan István öntötte alumíniumból.
Jól állunk tehát nagyjainkat ábrázoló szobrokkal, a városi temetőben még Szabó György apát Szervátius Jenő által készített síremléke érdemelne meg egy komolyabb felújítást, de abból valószínű, soha nem lesz semmi” – összegez az újságíró.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro

Az utolsó erdélyi fejedelem beiktatásának évfordulóját ünnepelték
Megemlékező ünnepséget szerveztek kedden a marosvásárhelyi Vár sétányon álló Rákóczi-szobornál abból az alkalomból, hogy pontosan 309 évvel ezelőtt iktatták be a fejedelmi székbe II. Rákóczi Ferencet Marosvásárhelyen a Dinnyeföldön.
Legalább háromszáz személy, zömével gyerekek, a felekezeti iskolák és a Bolyai tanulói, szüleik, vásárhelyi lakosok vettek részt a napra pontosan 309 évvel ezelőtti eseményre való emlékezésen és koszorúzáson.
Tamási Zsolt, a Római Katolikus Teológiai Gimnázium igazgatója kiemelte a több mint három évszázaddal ezelőtti esemény fontosságát. Szólott arról, hogy a fejedelem egyesíteni tudott magyart és nem magyart, katolikust és protestánst, nemzetiségi politikája befogadó volt, ezért van az, hogy máig fellelhető alakja a rutén, szlovák és román népköltészetben is. A marosvásárhelyi beiktatás rendkívüli fontossággal bírt a nemzet történetében. Meg kellett erősíteni ezzel azt, hogy Rákóczi nem csak megválasztott, de beiktatott erdélyi fejedelem is volt, következésképpen Magyarország és Erdély egységes egészként lépett fel a Habsburg uralkodóházzal szemben.
Benedek Zsolt, a Rákóczi Szövetség elnöke reményét fejezte ki, hogy mostantól kezdve nem csak a fejedelem születésnapján, március 27-én, de április 5-én, a marosvásárhelyi beiktatás napján is emlékezni fognak a vásárhelyi szobor körül az utolsó erdélyi fejedelemre. És remélhetjük, hogy a jövő évi kerek – 310 éves – évfordulón már nem a római katolikus teológiai gimnázium, hanem a hajdani elnevezés szerint II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Teológiai Gimnázium diákjai jönnek koszorúzni és emlékezni.
Balla Krisztina és Demeter Nagy Rebeka, a katolikus gimnázium tanulói Rákóczi fejedelem két imáját mondották el, majd az Enyedi Csaba által vezetett kórus a Rákóczi-indulót és a fejedelem utolsó imáját, a Győzhetetlen én kőszálom címűt énekelte. Az ünnepség végén koszorúkat helyeztek el a szobor talapzatán a katolikus gimnázium és a marosvásárhelyi Rákóczi Szövetség részéről.
A Dinnyeföldön történt
A már Gyulafehérváron 1704. július 8-án fejedelemmé kikiáltott II. Rákóczi Ferenc 1707. március 28-án, az erdélyi Rendek meghívására, Radnótról, Mezőbánd felől, Marosszentkirályon keresztül ünnepélyesen bevonult házi serege kíséretében a városba. Április 5-én, a Dinnyeföld nevű réten iktatták Erdély törvényes fejedelmévé. Ekkor tartották meg az utolsó marosvásárhelyi országgyűlést.
Székelyhon.ro

Batthyáneum: nem tágít a római katolikus egyház
Csak a gyulafehérvári Batthyáneum visszaszolgáltatását követően, annak jogos tulajdonosaként hajlandó együttműködni a kormánnyal az ingatlan restaurálása, illetve az értékes gyűjtemény digitalizása tárgyában a római katolikus egyház – mondta el a Krónikának Potyó Ferenc pápai prelátus. A gyulafehérvári érsekség általános helynöke szerint ezt Vlad Alexandrescu művelődési miniszternek is a tudomására hozták, amikor a tárcavezető szóban felvetette a peren kívül való megegyezés javaslatát. Írásbeli megkeresés nem történt az ügyben, és a tárcavezető is cáfolta a közgyűjtemény „elidegenítésére” vonatkozó PNL-s vádakat.
Csak a gyulafehérvári Batthyáneum visszaszolgáltatását követően, annak jogos tulajdonosaként hajlandó együttműködni a kormánnyal az ingatlan restaurálása, illetve az értékes gyűjtemény digitalizása tárgyában a római katolikus egyház – mondta el a Krónikának Potyó Ferenc pápai prelátus.
A Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye általános helynöke kifejtette, Jakubinyi György érsek ezt Vlad Alexandrescu művelődési miniszternek is a tudomására hozta pár héttel ezelőtti gyulafehérvári látogatása alkalmával, amikor a tárcavezető azzal a szóbeli javaslattal kereste meg, hogy peren kívül egyezzenek meg az ingatlan sorsáról.
„Azt javasolta, hogy egyezzenek meg, pontosabban az egyház és az állam, a kulturális minisztérium képviselői közös tulajdonban állapodjanak meg, így pályázzanak” – emlékezett vissza Potyó Ferenc a találkozóra, amelyen maga is jelen volt. Elmondta, a miniszter azzal indokolta javaslatát, hogy szeretné a kérdést megoldani, mivel az épület leromlott állapotban van, és míg per tárgyát képezi, nem lehet beruházásokat eszközölni, restaurálásához, illetve a könyvtárban található értékes kéziratgyűjtemény digitalizálásához hatalmas összegre lenne szükség, amelyet csak uniós alapból lehet lehívni.
„Az volt az érsek úrnak a válasza, hogy mi egyelőre kitartunk az álláspontunk mellett, miszerint az egyház a tulajdonos, és adják vissza. Akkor mint tulajdonosok természetesen tárgyalunk, akár a megőrzést, akár a felügyeletet, felhasználást, digitalizálást és sok más egyebet illetően (…), de adják vissza, úgy, ahogy elvették, a katolikus egyház tulajdonába” – idézte fel a találkozót Potyó. Hozzátette, hogy az értékes középkori kéziratgyűjtemény digitális feldolgozásához olyan eszközökre van szükség, amelyeket az egyház egyedül nem tud beszerezni.
Az általános helynök ugyanakkor hangsúlyozta, hogy elméleti tervről van szó, Vlad Alexandrescu miniszter csak szóban vetette fel a peren kívüli megegyezés lehetőségét, írásban nem kereste meg őket, és Dacian Cioloş kormányfő sem látogatta meg az érsekséget, amikor pár héttel későbbi gyulafehérvári tartózkodása során hasonlóan nyilatkozott a Batthyáneum jövőjét illetően; a miniszteri látogatásnak tehát nem volt fejleménye. „Mi sem léptünk, úgy értve, hogy az álláspontunkon nem változtattunk, és a miniszteri megkeresésen és szóbeli tárgyaláson kívül nem volt egyéb” – összegzett Potyó Ferenc.
Cáfolja az „elidegenítés” vádját a miniszter
Vlad Alexandrescu kulturális miniszter egyébként hétfőn Facebook-bejegyzésben cáfolta, hogy a gyulafehérvári Batthyáneum könyvtár közös igazgatását javasolta volna a római katolikus egyháznak. A tárcavezető bejegyzésében arra reagált, hogy Radu F. Alexandru, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) alelnöke és szenátora hétfőn a kulturális tárca vezetőjének leváltását kérte Dacian Cioloş miniszterelnöktől, amiért a „román nemzeti érdekkel ellentétes álláspontot” közvetített a Vatikán felé.
A politikus szerint erre senki sem hatalmazta fel a minisztert, tekintettel arra, hogy Romániának jogvitája van az egyházzal az értékes könyvritkaságokat és ősnyomtatványokat tartalmazó gyulafehérvári gyűjtemény tulajdonjogát illetően. A 65 ezer kötetes, 1650 középkori kéziratot magában foglaló könyvtárban őrzik a Romániában fellelhető kódexek és ősnyomtatványok háromnegyed részét, emlékeztetett.
Vlad Alexandrescu rámutatott, hogy legutóbbi gyulafehérvári látogatása alkalmával csak azt ajánlotta fel Jakubinyi György római katolikus érseknek, hogy próbáljanak peren kívüli megegyezésre jutni a könyvtárat befogadó, leromlott állapotba került műemlék épület sorsát illetően, hogy megkezdhessék annak felújítását európai uniós források igénybevételével.
A miniszter bejegyzésében felidézte, hogy a 18. századi Batthyáneum könyvtárat és épületet Batthyány Ignác püspök végrendeletében Erdélyre és a római katolikus egyházra hagyta. Hozzátette ugyanakkor, hogy mandátuma idején a minisztérium beavatkozási kérelmet intézett a bírósághoz, hogy a restitúciós hatóság segítségére legyen az egyházzal folytatott perben. Nincs előrelépés a perben
A gyulafehérvári római katolikus érsekség ugyanis a kommunizmusban elkobzott ingatlanok visszaszolgáltatását szabályozó törvények alapján az 1947-ben államosított Batthyáneumot és a hozzá tartozó csillagvizsgálót is visszaigényelte. Az állam arra hivatkozik, hogy az alapító Erdélyre hagyta a gyűjteményt, amely a trianoni döntés nyomán Románia részévé vált. Az épület tulajdonjogáról szóló első perben ezt az érvelést elfogadva a bíróság az állam javára döntött.
Potyó Ferenc általános helynök emlékeztetett, hogy az újabb, a 2002-es törvény alapján benyújtott, a Batthyáneum mellett az ezzel együtt államosított ingóságokra is kiterjedő restitúciós keresetet tavaly szeptemberben tárgyalta a restitúciós bizottság, és a főegyházmegye számára kedvezőtlen döntést hozott. Az ítéletben arra hivatkoztak, hogy a visszaigénylő nem azonos a telekkönyvben szereplő egykori tulajdonossal, ugyanis a könyvtárat és az ehhez tartozó csillagvizsgálót az érsekség kérte vissza, miközben a telekkönyvben a Csillagda bejegyzés szerepelt tulajdonosként.
Mint magyarázta, az alapító Batthyány Ignác püspök idején általános gyakorlat volt, hogy nem magát az egyházat, hanem az egyház valamely belső egységét tüntették fel tulajdonosként. A Csillagda nevű szőlős pedig, amelynek bevételeiből egykor a könyvtár és a csillagvizsgáló fenntartási költségeit fedezték, nem lett az államosítás áldozata, ma is az egyház tulajdonában van, fejtette ki az általános helynök. Elmondta, az egyház megfellebbezte az ítéletet, fejleményről azonban nem tudott beszámolni.
Az Emberi Jogok Európai Bírósága egyébként 2012-ben kártérítés fizetésére kötelezte a román államot, mert évtizedeken át nem hozott döntést a Batthyáneum visszaszolgáltatása ügyében. A strasbourgi bíróság azért marasztalta el Romániát, mert 1998-ban sürgősségi kormányrendelettel szolgáltatta vissza az épületet az egyháznak, de a tényleges visszaszolgáltatásra azóta sem került sor.
Dacian Cioloş kormányfő két hete Gyulafehérváron úgy nyilatkozott, hogy az állam restaurálná a Batthyáneumot és megnyitná a látogatók előtt. Szerinte az ingatlan jogi helyzetének tisztázása után kezdődhet el az épület rehabilitálása, ami nemcsak azt tenné lehetővé, hogy a kéziratok megfelelő körülmények között váljanak kutathatóvá, hanem a széles közönség előtt is megnyitnák a könyvtárat. A Batthyáneumban őrzött kódexek, ősnyomtatványok felbecsülhetetlen értéket jelentenek, az 810-ből származó Codex Aureust például 25 millió dollárra biztosították.
Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)

A Batthyáneum ügyében hallgatták meg a minisztert a képviselőházban
A gyulafehérvári Batthyáneum könyvtár ügyében hallgatta meg kedden Vlad Alexandrescu kulturális minisztert a román képviselőház kulturális bizottsága – közölte az Agerpres hírügynökség.
A miniszter elmondta: a Gyulafehérvári Táblabíróság elfogadta, hogy a kulturális tárca is belépjen a Batthyáneum tulajdonjogáról szóló perbe, és védje a román állam érdekeit. Vlad Alexandrescu azt is megemlítette, hogy az Európai Unó forrásaiból ötmillió euróig terjedő összeget fordíthatnának az épület felújítására, de ezt lehetetlenné teszi a tulajdonjogról szóló, 18 éve tartó pereskedés. Úgy vélte, az épület és a gyűjtemény érdekét szolgálná, ha lezárulna a jogvita.
A könyvtárat a román kommunista állam vette el a római katolikus egyháztól, és a rendszerváltozás utáni kormányok Batthyány Ignác püspök végrendeletére hivatkozva nem szolgáltatták mindeddig vissza. A püspök az 1798-as végrendeletében a katolikus egyházra és Erdély provinciára hagyta a páratlan értékű gyűjteményt. A 65 ezer kötetes, 1650 középkori kéziratot magába foglaló könyvtárban őrzik a Romániában fellelhető kódexek és ősnyomtatványok háromnegyed részét. A kódexek egyikét, a 810-ből származó Codex Aureust 25 millió dollárra biztosították, amikor 2002-ben rövid időre Németországba szállították.
Márton Árpád, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) képviselője, a parlamenti kulturális bizottság tagja az MTI-nek elmondta: a román állam képviselői a provincia szót Erdélyre értik, és úgy tekintik, hogy Erdély és Románia 1918-as egyesülése után a román államot illeti meg a tulajdonrész. Megjegyezte: a végrendeletben a provincia inkább az egyházmegyére vonatkozhatott.
Az RMDSZ-képviselő elmondta: a bizottsági felszólalásában világossá tette, hogy a két világháború között soha fel sem merült, hogy a román állam is tulajdonosa lenne a könyvtárnak. Batthyány Ignác végrendeletét akkor kezdték értelmezni, amikor vissza kellett volna szolgáltatni az egyháznak a tőle elvett ingatlant és a benne található gyűjteményt. Hozzátette: a miniszter is arról beszélt a meghallgatáson, hogy csupán a könyvtár adminisztrálásában kellene valamiféle szerepet biztosítani a római katolikus egyháznak.
Márton Árpád elmondta: a bizottság tagjai azt is felvetették, hogy a gyűjteményt máshol kellene biztonságba helyezni. Hozzátette: ez nem lehetséges, mert Batthyány Ignác arról is rendelkezett végrendeletében, hogy a könyvtárat Gyulafehérváron kell megőrizni. „Annyi biztos, hogy a román állam a tulajdon egészére semmiképpen nem tarthat igényt, legfeljebb csak a tulajdonjog felére, és Gyulafehérvárról egyetlen könyvet sem szabad elvinni" – összegezte Márton Árpád.
A román államot 2012-ben kártérítés fizetésére kötelezte az Emberi Jogok Európai Bírósága amiatt, hogy évtizedeken át nem hozott döntést a Batthyáneum visszaszolgáltatása ügyében. A román kormány alárendeltségében működő restitúciós bizottság tavaly szeptemberben elutasította a Batthyáneum visszaszolgáltatását. Ezt a döntést az egyház megtámadta a bíróságon.
Potyó Ferenc pápai prelátus, általános helynök korábban a Krónika napilapnak elmondta, a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye csak a Batthyáneum jogos tulajdonosaként hajlandó együttműködni a román kormánnyal az ingatlan restaurálása, illetve az értékes gyűjtemény digitalizálása tárgyában.
MTI
Erdély.ma

Interjú – Magyar professzor a gyulafehérvári román egyetemen
Egy életpálya a párhuzamos társadalomban
Dimén Levente professzor 2016-ban nyerte el a legmagasabb státust a Gyulafehérvári 1918 December 1. Egyetemen, ahol ma környezet-mérnöki, közgazdasági, történelem, bölcsészet, jogtudomány és szociológia valamint ortodox teológia fakultások működnek. Érdekes és tanulságos a professzor életpályája, amelynek a bemutatása az interjú célja. Miközben a kérdéseken gondolkodtam, akaratlanul is a hajdani fejedelmi város iskolatörténetének epizódjai jutottak eszembe.
Bethlen Gábor a „gyulafehérvári akadémia” alapításakor, 1622-ben, ismert nyugati professzorokat hívott meg. Az alapítás egy középfokú református iskolában történt, amelynek messzi időkbe nyúló elődjében, a káptalani iskolában még a hitújítás előtt külföldet járt magas képzettségű kanonok-lektorok tanítottak. Az „alapítás” után nemsokára megérkezett Apáczai Csere János, aki éppen hollandiai tanulmányairól tért vissza, és itthon – akkor rendhagyó módon, hazahozott enciklopédiájából – magyarul művelte, tanította az „akadémia” diákjait.
A történelem kerekei azonban forgandóak. 1990-ben (a „nagy közeledés” időszakában), friss RMDSZ vezetőként megkeresett egy román értelmiségi fiatalember, hogy egyetemet szeretnének alapítani Gyulafehérvárott, és nem akarnánk-e csatlakozni magyar tagozatként. Végül nemet mondtunk, mert felmértük, hogy a megyében élő 20-25 ezer magyar nem lenne sikeres háttér egy egyetemi magyar tagozat létrehozásához, különösen Kolozsvár árnyékában. Aztán tíz évig mégis létesült tanítóképző főiskola Nagyenyeden, a fejedelmi utódiskolában, amely a Babeş– Bolyai Tudományegyetem (BBTE) fiókintézeteként működött. Gyulafehérváron pedig működik a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia fakultása, természetesen magyar nyelven, magyar professzorokkal.
– Melyek az életút állomásai?
– Gyulafehérváron születtem 1972. december 16-án egyszerű, nem értelmiségi szülők második gyermekeként. Az általános iskolát Gyulafehérváron végeztem a magyar tagozaton, majd a líceumot a román tannyelvű Horea, Cloşca és Crişan líceumban 10. osztályig, ahonnan objektív okok miatt a 4-es számú ipari líceumba felvételiztem a 11. osztályba, ahol román nyelven érettségiztem. A vizsga után elvégeztem egy kétéves posztliceális iskolát pénzügy és könyvvitel szakon, majd egy kilenc hónapig tartó gyakorlat után rájöttem, hogy a könyvelést nem nekem találták ki. Ekkor felvételiztem Kolozsvárra a BBTE Földrajz Karán működő környezetkutatás szakra, ahol diplomáztam, majd később doktoráltam.
– Miért a földrajztudományra esett a választásod?
– Korán jelentkeztek a nonkonformizmus jelei, minekután próbáltam olyan tevékenységeket folytatni, amelyek nem tömeges jellegűek. Így alakult, hogy 9-es koromban már a gyulafehérvári barlangász-klub aktív tagja lettem, szüleim nem kis bosszúságára. Itt kerültem kapcsolatba a geomorfológiai jelenségekkel. Az iskolai oktatást kiegészítő, az aktív tanulást segítő tevékenység rengeteg információt, érdekességet kínált, és elsősorban a földrajz tanulását fejlesztette, hiszen a barlangok kialakulására és a karsztterületek működésére helyezte a hangsúlyt. Ezek után következtek az összetettebb feladatok, barlangfeltárások, barlangi térképészet.
BAKÓ BOTOND
Szabadság (Kolozsvár)

A román állam nyomul, az RMDSZ lapít a Batthyáneum ügyében,
A gyulafehérvári Batthyáneum ügyében hallgatta meg Vlad Alexandrescu kulturális minisztert a képviselőház kulturális bizottsága. A látszólag kompromisszumot kereső román álláspont tiszta és világos, az RMDSZ-től csak a szokásos asszisztálásra futja.
Vlad Alexandrescu miniszter a meghallgatás során kijelentette: a Gyulafehérvári Táblabíróság elfogadta, hogy a kulturális tárca is belépjen a Batthyáneum tulajdonjogáról szóló perbe, és védje a román állam érdekeit. A miniszter azt is hozzátette, hogy az Európai Unió forrásaiból ötmillió euróig terjedő összeget fordíthatnának az épület felújítására, de ezt lehetetlenné teszi a tulajdonjogról szóló, 18 éve tartó pereskedés – jelentette az Agerpres román hírügynökségre hivatkozó MTI.
Vagyis a román álláspont szerint nem a katolikus egyházat, legkevésbé az erdélyi magyar közösséget illeti meg a felbecsülhetetlen hagyaték, hanem a megannyi magyar kulturális értéket kisajátító, azt az elmúlt majd' száz évben tudatosan románnak felmutató, és örök időkre bebiztosító államot. Ha az állam ultimátuma nem ínyére való a magyar közösségnek, akkor még mindig ott van a teljes elpusztulás esélye, hiszen Alexandrescu egyértelművé tette: a hagyaték érdeke, hogy a román fél számára előnyös megállapodás szülessen, mert így véget érhet a könyvtárban őrzött anyag pusztulása.
Mindeközben az RMDSZ sem hallgat, a román kompromisszum elfogadásának szálláscsinálói már-már cinikus hangnemet ütnek meg, kevés teret engedve ezáltal a román jogrendszer csapdájába belekeveredő, és onnan kikászálódni képtelen párttársaiknak. Ezt a jelenséget példázza Márton Árpádnak, az RMDSZ képviselőjének, a parlamenti kulturális bizottság tagjának érvelése, aki kijelentette: a román állam képviselői a provincia szót Erdélyre értik, és úgy tekintik, hogy Erdély és Románia 1918-as egyesülése után a román államot illeti meg a tulajdonrész. Pedig a végrendeletben a provincia inkább(!) az egyházmegyére vonatkozhatott.
Márton Árpád még hozzátette: a bizottsági felszólalásában világossá tette, hogy a két világháború között soha fel sem merült, hogy a román állam is tulajdonosa lenne a könyvtárnak. Batthyány Ignác végrendeletét akkor kezdték értelmezni, amikor vissza kellett volna szolgáltatni az egyháznak a tőle elvett ingatlant, és a benne található gyűjteményt. Hozzátette: a miniszter is arról beszélt a meghallgatáson, hogy csupán a könyvtár adminisztrálásában kellene valamiféle szerepet biztosítani a római katolikus egyháznak.
Győzni látszik a román szándék, miszerint a Batthyáneum ügyét román-vatikáni vitává silányítják, kihagyva ezáltal a valódi, eredetileg is egynek és oszthatatlannak számító jogutódot: az erdélyi magyarságot. Ez a taktika román részről sikerrel kecsegtethet, tudva, hogy a Vatikán milyen 'nagylelkűen' kezeli a majdnem ezeréves erdélyi magyar katolikus közösséget és annak érdekeit (nem is csoda ez annak tükrében, hogy az elmúlt évtizedek pápái nem tartották személyükhöz méltónak meglátogatni erdélyi híveiket, minden bizonnyal a ország belügyeinek tiszteletben tartása érdekében.)
Márton Árpád még hozzátette, a könyvtár anyagának részleges, vagy teljes elköltöztetése is felmerült a bizottság egyes tagjainak részéről, ez a megoldás azonban pont Batthyány Ignác végrendeletének szellemébe ütközik, aki egyértelművé tette (nem meglepő módon), hogy a könyvtárnak Gyulafehérváron kell működnie. „Annyi biztos, hogy a román állam a tulajdon egészére semmiképpen nem tarthat igényt, legfeljebb csak a tulajdonjog felére, és Gyulafehérvárról egyetlen könyvet sem szabad elvinni” – derült ki Márton szavaiból, aki így jelezte, hogy az egyébként teljesen jogosan semmiféle kompromisszumnak helyt nem adó egyházi álláspont, amit az Emberi Jogok Európai Bírósága is támogat, vita tárgya lehet, nehogy a Batthyáneum ügye éket verjen az egyébként perspektivikusan fejlődő román–magyar viszony alakulásában.
Varga Tímea Beáta
itthon.ma//erdelyorszag

A Batthyaneumról a parlamentben
A gyulafehérvári Batthyaneum Könyvtár ügyében hallgatta meg Vlad Alexandrescu kulturális minisztert a képviselőház kulturális bizottsága. A miniszter elmondta: a gyulafehérvári táblabíróság elfogadta, hogy a kulturális tárca is belépjen a Batthyáneum tulajdonjogáról szóló perbe, és védje a román állam érdekeit. Azt is megemlítette, hogy európai uniós forrásokból ötmillió euróig terjedő összeget fordíthatnának az épület felújítására, de ezt lehetetlenné teszi a tulajdonjogról szóló, 18 éve tartó pereskedés.
A meghallgatás után Márton Árpád képviselő közölte: a miniszter arról is beszélt, hogy csupán a könyvtár adminisztrálásában kellene valamiféle szerepet biztosítani a római katolikus egyháznak, a bizottság tagjai pedig azt is felvetették, hogy a gyűjteményt máshol kellene biztonságba helyezni. Ez nem lehetséges, mert Batthyány Ignác arról is rendelkezett végrendeletében, hogy a könyvtárat Gyulafehérváron kell megőrizni. „Annyi biztos, hogy a román állam a tulajdon egészére semmiképpen nem tarthat igényt, legfeljebb csak a tulajdonjog felére, és Gyulafehérvárról egyetlen könyvet sem szabad elvinni” – jelentette ki Márton Árpád. A Batthyáneum visszaszolgáltatását legutóbb tavaly szeptemberben utasította el a kormány alárendeltségében működő restitúciós bizottság. Ezt a döntést támadta meg az egyház a bíróságon. (MTI) BOTRÁNY AZ OPERÁBAN. Szokatlan indulatokat keltett a bukaresti Operában Johan Kobborg dán koreográfus távozása. A három éve itt dolgozó művészeti vezető a héten lemondott, mert az április 4-én ideiglenesen kinevezett Tiberiu Soare igazgatóval konfliktusba került. Ez megosztotta az alkalmazottakat, kedden többtucatnyi balett-táncos tüntetett Kobborg mellett, egy másik művészcsoport pedig az operaház lépcsőiről fütyülte ki őket. Azóta még hét lemondást iktattak, tegnap pedig lefújták az április 28-ra tervezett nemzetközi táncos gálaestet. A botrány Dacian Cioloş kormányfőhöz is elért, aki türelemre intette a közvetlenül hozzá forduló Alina Cojocaru balett-táncost. A művelődési miniszter tárgyalásokkal próbálja megoldani a kínos helyzetet, amelyben már a brit nagykövet is megszólalt, aggodalmát fejezte ki, mert a társulatnak több szigetországi tagja van. (Ziare.com) HOLOKAUSZTTAGADÓ HÍRSZERZŐ. Holokauszttagadásért jelentette fel az Antiszemitizmust Figyelő Központ a román főügyésznél Vasile Zărnescu állítólagos tartalékos hírszerzőtisztet, aki múlt héten megjelent könyvében „a világtörténelem legnagyobb hazugságának” nevezte a holokausztot. A legfőbb ügyészhez intézett levél külön felhívja a figyelmet arra, hogy Zărnescu tartalékos hírszerző tisztként írja alá írásait, és a borítón is a Román Hírszerző Szolgálat egyenruhájában pózol. A 67 éves, szociológus végzettségű Zărnescu 1991-től 2002-ig volt hírszerző, majd a Románok Nemzeti Egységpártjában és a Nagyrománia Pártban politizált. Romániában 2002 óta büntetik a holokauszt tagadását, hat hónaptól három évig terjedő börtönbüntetés vagy bírság jár érte. (MTI)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Jobb kilátások: lezárult a gyulafehérvári toronyfelújítás
„Épített örökségünk felújítása hiányában az erdélyi magyarság biztonságérzete is megrendül. Kiemelt feladatunk tehát kultúránk ápolása és átörökítése, hiszen csakis addig a pillanatig vagyunk élő közösség, ameddig értékeinket megőrizzük, és gyarapítjuk azokat” – jelentette ki Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke csütörtökön Gyulafehérváron, a Szent Mihály-székesegyház déli tornyának átadási ünnepségén.
A torony belső felújítási munkálatainak lezárása alkalmával az RMDSZ-es politikus arra hívta fel a figyelmet, hogy Erdély egyik legnagyobb magyar műemlékének felújítását először 2010–2012-ben, Kelemen Hunor szövetségi elnök minisztersége idején támogatta a kulturális tárca.
A példaértékű felújítás kapcsán Hegedüs Csilla kiemelte: „azoknak az épületeknek, amelyek a magyarság szellemi szigeteként működtek történelmünk különböző szakaszaiban, a következő időszakban is ezt a feladatot kell ellátniuk”, és nem szabad engedni, hogy hozzá nem értő kezekbe kerüljenek.
„A Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség példát statuál, arra ösztönzi a kevésbé bátrakat, hogy a munkára nem úri passzióként kell tekinteni, ellenkezőleg: a valós cselekvést kell választani” – hívta fel a figyelmet a műemlékvédelmi szakember, aki szerint ehhez a munkához partnereket kell találni, értékmentésben jártas szakemberekkel, civil szervezetekkel kell együttműködni.
A csütörtöki ünnepségen Jakubinyi György érsek, illetve a támogatók és az önkormányzat képviselői mondtak köszöntő beszédet, majd megnyitották a felújított toronyban berendezett, a székesegyház történetét bemutató kiállítást.
A Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség által kezdeményezett, A középkori gyulafehérvári római katolikus székesegyház déli tornyának belső felújítása és megközelíthetővé tétele a látogatók számára című projekt EU-s támogatással valósult meg. A tavaly májusban elkezdett munkálatokat a pályázat nyerteseként a csíkszeredai Harbau Kft. végezte. Ennek első szakaszában a toronybelső újult meg, a régi falépcső lebontását követően a falak javítása zajlott, majd több látogató fogadására alkalmas biztonságos fém-fa szerkezetű lépcsőt építettek. A projekt keretében került sor a fejedelmi kapu megnyitására, illetve egy speciális felvonó beszerelésére a mozgássérültek számára.
A projekt ismertetője szerint a munkálatok befejeztével a székesegyház tornyának belseje 27,64 méter magasságig lett megközelíthető a nagyközönség számára, így a turisták a toronyból is megtekinthetik az újonnan felújított várat és a várbeli műemlékeket. A kezdeményezők azt remélik, a toronylátogatás lehetősége tovább növeli majd a gyulafehérvári erődítmény vonzerejét. A mintegy 377 ezer lej értékű projekt kezdeményezője az érsekség volt, partnere pedig a budapesti Teleki László Alapítvány.
Mint arról beszámoltunk, a restaurálási projekt korábbi eredményeként a székesegyház kereszthajója és rózsaablaka újult meg, ezeket februárban adták át a nagyközönségnek.
Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)

Ave Maria belső húrokon (Beszélgetés a Pro Urbe-díjas Szilágyi Zsolttal)
Közel négy évvel ezelőtt agyérgörcs vetett véget szólóénekesi és karvezetői pályafutásának. A Vox Humana kamarakórus korábbi karnagyát idén Pro Urbe-díjban részesítette Sepsiszentgyörgy önkormányzata. Ünneplős-szomorkás beszélgetés Szilágyi Zsolttal.
– Lassan négy éve lesz, hogy betegsége okán nem hallhatjuk önt. Odabenn milyen dallamok szólnak mostanában? – Az Ave Mariák. Körülbelül négyszázötven műből álló Ave Maria-kottagyűjteménnyel büszkélkedhetem, nem sokaknak lehet a világon hasonló. A kollekció jelentős részét énekeltem is. A kedvencem Schubert Ave Mariája, talán azért is, mert már gyermekként – olyan tizenkét éves lehettem – elénekelhettem a gyulafehérvári székesegyházban. Édesanyám ott volt kántor és orgonista, mondhatni, a templomban nőttem fel. Örök emlék, hogy két nyáron át Márton Áron ministránsa lehettem. – Milyennek ismerte meg a legendás püspököt?
– Nagyon jó embernek, a reggeli mise után, amelyen ministráltam – s amelynek latin nyelvű szövegéből egyetlen szót sem értettem – reggelit kaptam a konyhán, és minden hónap végén száz lejt. Gyermekként nyilván nem foghattam fel, hogy ki is ő, mit is jelent a katolikusság a romániai magyarság számára. Később természetesen sokszor meglátogattam, ő meg idős korában sem engedett el ajándék nélkül. A hitemet soha nem tagadtam meg, egyetemista koromban Kolozsváron a Szent Mihály-templomba jártam, később sok alkalommal énekeltem is ott.
– A kor zeneakadémiai képzésébe még belefért a szakrális zene oktatása?
– Bőven, meghatározó szerepe volt. Az első év végére meg kellett tanulnunk például Mozart Requiemjét. Amikor megláttam a kottát, azt mondtam, ezt lehetetlen megtanulni. Aztán 1969-ben a zeneakadémia akkori dékánja, Dorin Pop egy lengyelországi koncertturnén rám bízta egy Mozart-mise tenorszólóját, ez volt az első szóló koncertfellépésem.
– Ígéretes magánénekesi karrierkilátások ellenére mégis Sepsiszentgyörgyre költözött. Mi vonzotta egy kisvárosba?
– Kezdjük onnan, hogy hiába rendelkeztem a legmagasabb tanulmányi átlaggal, Csucsára kaptam zenetanári kinevezést. Egyetlen alkalommal jelentem meg, akkor is csak azért, hogy bejelentsem: én oda nem megyek. Miután nem foglaltam el a munkahelyemet, meglehetősen kilátástalan lett a helyzetem, szerencsére Cecília nővérem egyik volt tanítványa révén Sepsiszentgyörgyre kerültem a népművészeti iskolába. A tanári állás aztán végig lehetővé tette, hogy felkészülhessek a koncertekre, fellépésekre. Bács Lajos karmestertől kaptam az első fontos felkérést 1970 szeptemberében, a rádiótelevízió zenekarával egy Monteverdi-opera tenorszerepét énekeltem Bukarestben.
– Soha nem csábította a kizárólagos szólókarrier?
– Nem, minden jól megfért egymás mellett. Aztán Szentgyörgyhöz kötött a kórusvezetés lehetősége is, ami már a főiskolán is nagyon érdekelt. Főleg, miután létrejött a Vox Humana kamarakórus. – Milyen szándékok, álmok, érdekek hozták létre anno a Vox Humanát?
– Mindenekelőtt a megyésítés. Az 1968-as intézkedés nemcsak az adminisztratív személyzet létszámát duzzasztotta fel Sepsiszentgyörgyön, hanem egy zenei elemi iskolát és egy népművészeti iskolát is eredményezett az új megyeközpontban. Szinte egyik napról a másikra közel harminc zenetanár jelent meg a városban, ahol a zenélés a békebeli idők során is a polgári lét szerves elemének számított. 1972 kora tavaszán ültünk össze először egy éneklésre mi, zenetanárok, hiszen egyetemi éveink alatt a karéneklés a képzés szerves része volt. Az első találkozáson talán húszan lehettünk, aztán újabbak követték, egy év múlva pedig már bemutatkozó koncertet tartottunk a Dózsa György Klubban. – A kommunizmus éveiben kevés együttesnek adatott meg a külföldi fesztiválokon való részvétel. A Vox Humanának igen...
– Először 1979 augusztusában jutottunk ki külföldi versenyre. A nagyon rangos goriziai versenyre való kiutazásunk engedélyezése és finanszírozása az akkor már kétszeres hazai fesztiválgyőztes Vox Humana legmagasabb szintű itthoni hivatalos elismerésének számított. Befutottunk, a megye- és városvezetés már büszkélkedett velünk.
– A következő kiszállás viszont hosszú ideig az utolsónak is bizonyult. Mit tettek? Fütyültek a templomban? – Azt azért nem, de templom kétségtelenül szerepelt a történetben. A világ egyik legrangosabb zenei megmérettetésére, az arezzói versenyre neveztünk be 1982-ben, én meg nagyon szerettem volna eljutni a pápához is. Utazásunk előtt elmentem Jakab Antal püspökhöz, a segítségét kértem szállásszerzésben, illetve a pápához való bejutásban. Az utóbbi sikerében nem nagyon hittem, már csak azért sem, mert alig egy évvel voltunk az Ali Agca-féle merénylet után. Következő gyulafehérvári utamkor azonban – hatalmas meglepetésemre – azzal fogadott a püspök, hogy minden rendben, bejutunk a pápához, szállásügyben pedig keressük az orvietói püspököt.
– Nem tartott tőle, hogy a küldöttséget kísérő „éber” elvtársak igyekeznek majd meghiúsítani a látogatást? – Óvatos voltam, „konspiratív” okokból csak Rómába érkezésünkkor értesítettem a társaságot a vatikáni látogatásról, a három „éber” nem is élt a kivételes lehetőséggel. Bánhatják, hiszen a Vox Humana kiemelt figyelmet kapott, az első sorokban foglalhattunk helyet a pápai audiencián. Őszentsége a következő, magyarul elmondott szavakkal is egyértelműsítette, hogy tud a kórus jelenlétéről: „Tanítsátok Isten népét szépen és ájtatosan énekelni! Apostoli áldásom reátok.” – Életre szóló élmény lehetett, de az azt követő tiltás is évekre szólt. Jóakarók „köpték be” a kórust? – Nem volt szükség rá, a vasfüggöny mögül érkezett, kiemelt pápai figyelmet kapó kórus jelenléte azonnal sajtóhír lett. A Vatikáni, majd a Római és a Szabad Európa Rádióban is „elhangoztunk”, a hírünk megelőzött bennünket. Az olaszországi turnét követően heteken át hívatták a kórustagokat a Securitatéra. A helyzet odáig fajult, hogy kénytelen voltam kihallgatásra jelentkezni az akkori első titkárnál, Rab elvtársnál. Azt mondtam neki: ha nem hagyják abba a zaklatást, a kórus feloszlik. A pártvezető nem ígért semmit, csak annyit, hogy utánanéz az ügynek. A hívogatások valóban megszűntek, viszont ötéves külföldre utazási tilalommal büntettek, ami gyakorlatilag nyolc évig, az 1989-es eseményekig tartott. Egy évvel korábban már becsomagoltunk egy csehszlovákiai fesztiválra, de indulás előtt két nappal lefújták.
– Szólóénekesként volt része visszautasításban?
– Soha, a különböző intézményigazgatók kézről kézre adtak. A sok emlékezetes fellépés közül az egyik legkedvesebb a strasbourgi volt, de hasonlóan meghatározó emlék a debreceni református templomban tartott koncert, amelyet a budapesti zeneakadémián is megismételtünk. Emlékezetes pillanatot éltem át Nagyszebenben is, de ellenkező előjellel. Mendelssohn Éliás című oratóriumában a próféta szerepét énekeltem, a karmester az evangélikus nagytemplom szószékébe ültetett, én meg elszunnyadtam. Egyszer csak arra ébredtem, hogy a karmester kiáltja: Élias! Én meg felugrottam, s pontosan ott léptem be, ahol kellett. Azóta is csodálkozik, hogyan voltam képes erre. Kicsit én is.
– Gyermekei zenei „fertőzése” természetes volt, vagy feladatként kezelte?
– Nem kellett erőltetni őket, mindketten zeneiskolába jártak, jó tanulók voltak. Hatalmas ajándék a sorstól, hogy láthatom Zsolt fiamat, amint a Vox Humanát vezényli, s hogy a közös produkció jó irányba halad. Büszke vagyok rájuk, és annak is örvendek, hogy a fiam megjelenése a kórust is felfrissítette. – Hogyan élte meg a négy évvel ezelőtti agyérgörcs utáni tudatra ébredést? Azt, hogy vége a korábbi életének? – Világvége hangulatban voltam, nagyon zavart, hogy a továbbiakban nincs éneklés, sem kórusvezetés, hogy vége a sportolásnak, a pingpongozásnak. Vagyis az egész addigi életemnek. Az is felmerült bennem, hogy így semmi értelme az életemnek. Amikor mentővel Kolozsvárra vittek, azért imádkoztam, hogy boruljon fel a mentőautó, legyen vége az egésznek. Mellém állt azonban Kölcze Ida, a lelki társam, aki segített feldolgozni ezt a traumát, és aki azóta is éjt nappá téve velem van. Végig éreztem ugyanakkor, hogy mellettem van a Fennvaló, rendszeresen Márton Áronhoz imádkozom, tőle tudom, hogy tovább kell élnem, mert Isten így akarja.
– Sepsiszentgyörgy önkormányzata önnek ítélte a 2016-os Pro Urbe-díjat. Számított rá?
– Nem számítottam, de nagyon örvendek neki, mert úgy gondolom, jól szolgáltam a várost, a közösséget, hiszen szinte nem akadt olyan eset, amikor ne tettem volna eleget az itthoni felkérésnek. Tanítványaim száma meghaladja az ezret, köztük a ma már világhírűnek számító tenor, Kiss B. Attila, én készítettem őt fel a zeneakadémiai felvételire. Köszönöm ezt a díjat a kórusnak, vezetőjének, a fiamnak, és a városi tanácsnak. Köszönöm Szentgyörgynek a megbecsülést.
Szilágyi Zsolt
Gyulafehérváron született 1946. április 8-án. Édesapja középiskolai tanár, édesanyja a gyulafehérvári érseki templom orgonistája. Iskoláit szülővárosában, később a dévai Decebal Líceum magyar tagozatán végezte. Főiskolai tanulmányok: marosvásárhelyi pedagógiai főiskola, zeneszak, majd a Kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémia, ahol 1970-ben államvizsgázott. 1969–70-ben a Kolozsvári Magyar Opera szólistája. 1970 szeptemberétől 2014 nyarán bekövetkezett betegségéig Sepsiszentgyörgyön dolgozott a művészeti népiskolában, amelyet több mint tíz éven át igazgatott, párhuzamosan pedig Románia egyik legtöbbet foglalkoztatott magánénekese. A sepsiszentgyörgyi Vox Humana kamarakórus alapító karnagya. Díjak, kitüntetések: EMKE-díj (1992), a barcelonai fesztivál karmesteri nagydíja (1999), Kriterion-koszorú (2003), a gyulafehérvári érsekség által adományozott egyházzenei kitüntetés (2010), Magyar Érdemrend tisztikeresztje (2013), Sepsiszentgyörgy Pro Urbe-díj (2016).
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egyházi kórusok találkoztak Székelyszentkirályon
Több mint félezer dalos vett részt a Székelyudvarhelyi Főesperesi Kerület egyházi kórusainak 18. találkozóján szombaton Székelyszentkirályon.
Az egyházi zene szent, művészi és egyetemes – mondta a szabadtéri szentmise szónoka, Farkas László, a gyulafehérvári Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Líceum spirituálisa, a Főegyházmegyei Egyházzenei Bizottság altitkára. Kodályt idézte: „Csak az érték, amiért megszenvedünk. Ilyen az egyházi kórus is, ha megszántják alá lelküket.”
A szovátai kórust Kőszegi János, a nyikómalomfalvit Boldizsár Gáspár, székelyszentlélek-bogárfalvi Ave Rosát Ambrus Ferenc, a székelyudvarhelyi Iubilate Deót Székely István, a parajdit Mureşan Edit, a zeteváraljait Olti Attila, a máréfalvi Con Spiritet Dávid Izabella, a kápolnásfalvit Bartos András, a székelyudvarhelyi Musica Sacrát Rózsa Imre, a lövéteit Tódor Loránd, a szentegyházasfalvi Canticum Novumot Tamás István, a szentkeresztbányai Cantate Dominót Siklódi Sándor, a székelyudvarhelyi Psallitét Simó Zsuzsa, a farkaslaki Zeng a magasságot Bakos Árpád, az oroszhegyi Mihály-Deák-kórust Bíró Loránd, a korondit Katona Mózes, a zetelaki Boros Valér-kórust Jakócs Zoltán, a székelyvarságit Márkó Benedek, a helybéli dalosokat pedig Szikszai Ferenc vezényelte.
Molnár Melinda
Székelyhon.ro

Erdély sokat mellőzött első városi régésze ismét a köztudatban
Cserni Béla életéről, munkásságáról kötet készült, konferencia zajlott
özép-Kelet Európa első olyan nemzetközi régészettudományi konferenciája zajlott április 15. és 18. között Gyulafehérváron, amely ennek a régiónak a régészettörténeti kérdéseivel foglalkozott.
A konferencia ötletgazdája Szabó Csaba régész, a Pécsi Tudományegyetem és az erfurti egyetem Max Weber központjának doktorandusza volt, aki a rendezvényt Cserni Bélának (1842–1916), Erdély első városi régészének emlékére szervezte. Idén egy évszázada hunyt el ez a lelkes tudós, aki 1886-ban egyik alapítója volt a Fehér Vármegyei Történelmi, Régészeti és Társadalomtudományi Társulatnak, és a Gyulafehérvári Múzeumnak, és életének nagy részét annak szentelte, hogy megmentse, összegyűjtse és szakszerűen bemutassa a város római kori emlékeit. A román szakirodalom által több mint fél évszázadon át mellőzött Cserni munkásságának is adózó konferenciát a gyulafehérvári egyetem és múzeum partnerségében sikerült megszervezni. Múlt és jelen összefonódott: Szabó Csaba maga is Gyulafehérvár római kori leletanyagának tanulmányozása közben ismerkedett meg elődje ásatási jelentéseivel, eredményeivel, kutatni kezdett, majd az elmúlt hetekben kiadta a Béla Cserni and the beginnings of urban archaeology in Alba Iulia című kötetet, amely az első monográfia a nagy régész életéről.
– Hogyan került Cserni és munkássága a látóteredbe?
– A doktori disszertációm egy része Gyulafehérvár római anyagával foglalkozik, s Cserni megkerülhetetlen volt; a leletek kapcsán folyton felbukkant neve, miszerint azokat „felfedezte”, „közzétette”… Az Apulumi maradványok című, 15 részes régészeti jelentései ismertek voltak ugyan, csak persze románra soha sem fordították le őket. Amikor elkezdtem kutatni, rájöttem, hogy családjáról semmi információval nem rendelkezünk, és hogy az életében hatalmas fehér foltok vannak.
– Mikor merült fel benned a gondolat, hogy konferenciát szervezz Cserni emlékére?
– A konferencia ötlete már a tavaly megfogalmazódott bennem, amikor elkezdtem kutatni Cserni hagyatékát, amely főleg a gyulafehérvári múzeum levéltárában van, de jelentős anyag található még az Érseki Levéltárban és a Batthyáneumban is. Vannak források a Magyar Országos Levéltárban, Budapesten, illetve külföldön is – megtaláltam például Cserni és a belga ókortörténész, Franz Cumont egymással váltott leveleit Rómában, a Belga Akadémián. Mivel 35 nagynevű tudóssal tartott fenn állandó levelezést, feltételezem, hogy kell lenniük még hozzá kötődő iratanyagoknak más külföldi országokban is. Én közel félezer dokumentumot gyűjtöttem össze, főleg levelezéseket, ásatási jelentéseket, az utazásaival kapcsolatos iratokat, rajzokat, útinaplóit és térképeit.
Tavaly elkezdtem írni Cserni biográfiáját, és arra gondoltam, hogy idén, halálának századik évfordulóján jó lenne egy nemzetközi konferenciát is szervezni az első gyulafehérvári régésznek az emlékére, hiszen munkássága annyira európai, akadémiai kapcsolatrendszere olyannyira kiterjedt volt, hogy munkássága mindenképpen lehetőséget ad az átfogó megközelítésre.
– Hogyan kötődik Cserni Béla munkássága a szimpóziumnak a témájához?
– Cserni Erdély első városi régésze volt, és a konferencia témáját is a városi régészet közép-európai kezdetei képezték; ilyen jellegű régészettörténeti konferenciákat eddig többnyire Nyugat-Európában szerveztek, Közép-Kelet Európában valahogy elmaradt a régészet 19. századi aranykorának, tudományággá válása időszakának kutatása.
ZAY ÉVA
Cserni Béla (1842 – 1916)
Szabadság (Kolozsvár)

„Kör, kör, ki játszik?”
Ismét együtt ünnepelt Fehér megye szórványmagyarsága
Minden olyan kulturális esemény, amelyen több település magyarsága találkozhat, ünnep a Fehér megyei szórvány számára. Ilyen volt Magyarlapádon a népi gyerekjátékok és versmondás óvodásoknak szánt megyei szintű vetélkedője, és Székelykocsárdon az a néptáncbemutató, amelyen neves anyaországi együttesek léptek fel.
„Játszani jó, együtt játszani még jobb!”– ezzel a gondolattal hívta meg vendégeit a magyarlapádi óvodába Székely-Bányai Andrea, a rendezvény ötletgazdája, felhívásának pedig 10 környékbeli csoport tett eleget. Szerdán, 2016. április 20-án Balázsfalva, Bethlenszentmiklós, Csombord, Gyulafehérvár, Magyarbece, Magyarpéterfalva, Miriszló, Nagyenyed, Nagymedvés és Torockószentgyörgy óvodásai gyűltek össze a felújított lapádi iskola egyik tágas termében, ahol Lőrincz Helga tanfelügyelő köszöntötte őket. „Jólesett, hogy nagyon sok kolléganő bekapcsolódott, a megye magyar óvodáinak körülbelül a fele megjelent ma nálunk”– vallotta a főszervező, aki kiemelte a rendezvény célkitűzéseit is. Ha már óvodás korban a gyerekek legalább évente egyszer találkoznak és egy délelőtt folyamán együtt játszanak, akkor könnyebben kialakulhat az egymásra való odafigyelés készsége, miközben az egészséges versenyszellem is megalapozódik, ami abból áll, hogy mindig a legjobbat hozzuk ki magunkból azért, mert az a közösségemre is jó fényt vet. Ugyanakkor megszokják azt is, hogy az előadások alatt csendesek, fegyelmezettek legyenek, tiszteljék egymás munkáját.
BASA EMESE
Szabadság (Kolozsvár)

Erdélyi keresztény rockoperát visznek Csíksomlyóra
Isten küldötte Márton Áron címmel mutatják be augusztus 14-én a csíksomlyói nyeregben G. Nagy Ilián legújabb rockoperáját.
Az alkotók által erdélyi keresztény rockoperának nevezett műről kedden tartottak sajtótájékoztatót Csíkszeredában. Maczó Ágnes, a darab producere elmondta, a szereposztás már megtörtént, a szereplők között többnyire a tavaly bemutatott Csaba királyfi rockopera szereplőit találjuk. Márton Áron szerepében Gergely Mátyás csíkszeredai rockénekest láthatjuk, hangszerelők Bene Zoltán ( Csíkszereda) és Gáspár Álmos ( Sepsiszentgyörgy). Ugyanakkor Bene Zoltán lesz a darabban Jakubinyi György, gyulafehérvári érsek fiatalkori megszemélyesítője.
Gergely Mátyás, a Márton Áront alakító énekes izgatottan készül a fellépésre, mert úgy gondolja, nem kis feladattal kell megbirkóznia. „Nem tudom, mennyire vagyok méltó és képes erre, de nem ijedek meg a munkától. Már nekifogtam a készülési folyamatnak, de ennek soha nem lesz vége, darab közben is készülni fogok.”
A darab szerzőjét, G. Nagy Iliánt is szerettük volna megkérdezni, hogy milyen gondolatokkal fogott neki a mű megírásának, és hogyan képzeli el az előadás kivitelezését, ám ő a sajtótájékoztató befejezése előtt elhagyta a termet.
Az ősbemutatónak számító csíksomlyói előadás létrejöttét támogatja a magyar kormány is, a produkció része a nemzetpolitikai államtitkárság által meghirdetett Márton Áron-emlékév programjának. Az előadásnak Csíkszereda önkormányzata is társszervezője, ugyanakkor az alkotók most tárgyalnak Hargita megye tanácsával is. A rockoperában 14 énekes, közel 100 táncos és több kórus is fellép. A Márton Áronnak emléket állítani kívánó opera nyitányból és öt jelenetből áll.
Péter Beáta |
Csaba királyfi rockopera:
Székelyhon.ro, 2015. aug. 17.
Megelevenedett Csaba királyfi Csíksomlyón
Székelyhon.ro

A négyszáz éves Marosvásárhely kincsei
Marosvásárhely szabad királyi városi rangra emelésének 400. évfordulójára szervezett tudományos értekezletet a marosvásárhelyi történészeket tömörítő Borsos Tamás Egyesület. A jeles előadók a várossá válás történelmi tudnivalóit taglalták.
A Bethlen Gábor által adományozott kiváltságlevél másolata, a város akkortól használatos címere és pecsétje, illetve azok leírása a város 400. éves évfordulójára nyílt kiállításon látható a Vármúzeumban. A Marosvásárhely történetében legértékesebb dokumentumot az Állami Levéltárban őrzik, amely a belügyminisztérium fennhatósága alá tartozik, ezért csak a másolatát lehetett kiállítani.
Az 1616. április 29-én kelt kiváltságlevelével Bethlen Gábor fejedelem a székelység legnépesebb települését – a 17. század elején Marosvásárhely lakossága nem több, mint 2000-2500 fő – kiemelte a mezővárosok sorából és jogi értelemben egyenrangúvá tette az erdélyi nagyvárosokkal, Brassóval, Nagyszebennel, Besztercével és Kolozsvárral. Marosvásárhely már korábban is rendelkezett kiváltságokkal, amelyeket a magyar királyoktól és az erdélyi vajdáktól, valamint fejedelmektől kapott, és a város vezetésének sikerült is időről időre megújítani a privilégiumokat.
A szabad királyi városi rang tulajdonképpen joghitelesítést jelentett a város és lakói számára. Ezt a helyzetet elemezte Simon Zsolt történész, a Román Akadémia tudományos munkatársa, aki előadásában a rangemelés előzményeit ismertette.
A város kiváltságai
Pál-Antal Sándor akadémikus az 1616. április 29-én kelt szabadalomlevelet elemezte, pontról pontra. A rendkívül összetett és tömör, latin nyelven írott oklevélnek máig sincs hiteles, teljes fordítása – mutatott rá. A nyugalmazott levéltáros is egy 1863-ban készült tartalmi fordításra hivatkozva ismertette azokat a kiváltságokat, amelyeket a város elnyert: címer, zászló, pecsét, szabad vásártartási jog – a város polgárai peres ügyekben végső fellebbezésként egyenesen a fejedelemhez fordulhatnak, saját ügyvédeik lehetnek, a települést fallal lehet körülkeríteni, és amennyiben a városban laknak, a nemeseknek is adózniuk kell. Ezt azonban a nemesek sérelmezték, így a 31 nemesi telek továbbra is adómentes maradt, csak annyiban kellett adót fizetniük, amennyiben a várban is volt lakásuk.
A pestisjárványtól megtizedelt város
Soós Zoltán régész, a Maros Megyei Múzeum igazgatója a marosvásárhelyi várban végzett többéves ásatás eredményeit vetített képes előadásban ismertette, megjegyezve, hogy a várban működő egykori ferences kolostor maradványainak feltárása olyan mesterségek és műhelyek meglétére derített fényt, amelyekről írásos források nem maradtak fenn. Sikerült több középkori lakóház helyét meghatározni, a kolostort alaprajzában helyreállítani, a vártemplom freskótöredékeit feltárni, és láthatóvá tenni. A munkálatok még hosszú évekig tarthatnak és sok érdekességet felszínre hozhatnak, hiszen ez a vár abban a különleges helyzetben van, hogy a lebontott középkori épületekre (a 18. században beköltöző császári hadsereg elűzte a várban lakókat) nem építettek rá semmit, tehát csupán a rárakódott földréteget kell eltávolítani. Soósnak azt is sikerült tisztáznia – részben az írott források alapján (krónikák, oklevelek), részben a régészeti feltárások, falkutatások nyomán – hogyan épült a marosvásárhelyi vár, milyen szakaszai voltak az 50 évig tartó munkálatoknak. Előadásában részletesen beszélt az építkezésről, a teherről, amely a városlakókat sújtotta, hiszen „felsőbb” támogatás nélkül, saját erejükből kerítették fallal körbe városukat, hogy megóvják a különféle támadásoktól. Várkatonai védelmi szempontból csupán a portyázó hadaknak tudott ellenállni, egy szisztematikus ostrom azonban tragikus lett volna. Erre azonban nem került sor, az 1658-as tatárdúlás elkerülte a várost. A középkori városlakókat sokkal inkább megtizedelték a járványok – elsősorban a pestis –, mint a háborúk, ugyanis a köztisztaságra nem fordítottak figyelmet, gyakran megesett, hogy a szemét, az emberi ürülék a házak ablakáig ért. Ezért is eshetett meg az, hogy az első pestisjárvány az ittlakók egynegyedét vitte sírba.
Bethlen Gábor türelme
Bethlen Gábor művelődéspolitikáját Spielmann Mihály elemezte a legfrissebb szakmunkák és saját kutatásai alapján. A történész Bethlen Gábor könyvszeretetét, nyomdapolitikáját, könyvkiadását ismertette, kitérve a fejedelem korában külföldön tanuló akadémiták (peregrinusok) tanulmányidejére és a diákok népességére is. Bethlen vallási türelme gyakorlati türelmi politika volt, ugyanis sem a szombatosokkal szemben nem járt el, sem erőszakos térítésekre nem volt hajlandó – mutatott rá a kutató. Az uralkodó református vallás számára is az ideológiai támaszt jelentette uralkodásában, de nem tudta és nem is akarta nélkülözni a tanult katolikus főnemesség tagjait, akiket az udvari elit sorába emelt. Ami a románsággal szembeni magatartását illeti, igyekezett a román, ortodox papság működését támogatni. Fölszabadította a román papokat a jobbágyi sorból és a gyulafehérvári püspökség fennhatósága alá rendelte valamennyi ortodox vallású alattvalóját. Román források feltételezik, hogy végső szándéka a kálvinista vallásra való áttérítés lett volna, ezt azonban az oklevelek nem igazolják.
Bethlen volt az első olyan erdélyi uralkodó, aki tudatos művelődéspolitikát folytatott, egyenrangúnak tekintve a gazdasági vagy a hadi szükségletekkel. Erőfeszítéseket tett, hogy megszerezze Mátyás király Corvináit, ezt az erőfeszítését azonban nem koronázta siker. (A híres fejedelmi könyvtárból csupán két könyv maradt az utókorra, a többit elpusztította a már említett 1658-as tatárdúlás.)
Bethlen Gábor akadémiát alapított Gyulafehérváron 1622-ben, amit 1658-ban a tatárok elpusztítottak, de 1662-től újjáéledt Nagyenyeden, ugyanis Bethlen még életében a gyulafehérvári akadémiának ajándékozta Nagyenyedet minden tartozékával együtt. Az akadémia irányítására, valamint a tanulóifjúság oktatására külföldi tanárokat hívott, elsősorban a Német- Római Birodalomból, akik tevékenységük java részét már Bethlen halála után, I. Rákóczi György idejében fejtették ki
incs végleges döntés szoborügyben
Kettőt választott ki a zsűri a Maros megyei RMDSZ által februárban meghirdetett Bethlen Gábor egész alakos, köztéri szobor-pályázatára beérkező nyolc pályamunka közül – a terveken kisebb változtatásokat kell eszközölniük az alkotóiknak, hogy végül eldőljön, a kettő közül melyiket állítják ki Marosvásárhely főterén.
A Béke és az Aranykor jeligét viselő szoborpályázatok – Harmath István székelyudvarhelyi és Deák Árpád nagyváradi szobrász alkotásai – váltották ki a héttagú zsűri – Nagy Miklós Kund író, Keresztes Géza műépítész és az öt szobrászművész, Hunyadi László, Bocskai Vince, Gyarmathy János, Kiss Levente és Gheorghe Mureşan – tetszését. A nyolc pályaművet a Köpeczi-Teleki házban állították ki, és a közönség is kifejthette véleményét. A végső döntés egyharmadát a közönség szavazata tette ki, míg a kétharmadát a zsűrié. A közönség a legtöbb szavazatot a Consilio firmata Dei és a Kassiopeia című munkákra adta, 943, illetve 928 szavazatot. Őket a Szülőföld című alkotás követte 748 szavazattal és az Aranykor 684 szavazattal.
Az eredményhirdetésre a Kultúrpalota nagytermében azon az ünnepségen került sor, amelyet a 400. évfordulóra szerveztek. Négy évszázaddal ezelőtt ugyanis ezen a napon, 1616. április 29-én Bethlen Gábor, Erdély fejedelme aláírta azt a dokumentumot, amely szabad királyi városi rangra emelte a várost, hivatalosan is Marosvásárhelynek nevezve Székelyvásárhelyt. A rendezvényen a Szentegyházi Gyermekfilharmónia lépett közönség elé, a szoborpályázaton meghozott döntést Soós Zoltán független polgármesterjelölt hirdette ki, ünnepi beszédet mondott dr. Csige Sándor Zoltán, Magyarország csíkszeredai konzulátusának vezető konzulja.
A nyolc beérkezett pályamű: Fejedelem – Sánta Csaba, Szováta Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? – Baróthi Ádám, Szászrégen Kassiopeia – Zavaczki Walter Levente, Székelyudvarhely Consilio firmata Dei – Makkai István, Marosvásárhely K – Pokorny Attila, Marosvásárhely Szülőföld – Nagy Benedek, Budapest Béke – Harmath István, Székelyudvarhely Aranykor – Deák Árpád, Nagyvárad
Antal Erika |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A Batthyáneum – nemzeti hisztin innen és túl (Horațiu Pepine)
A kulturális minisztérium kérésére a gyulafehérvári táblabíróság elhalasztotta az ítélethirdetést a gyulafehérvári Batthyáneum Könyvtár restitúciója ügyében – jelentette nemrégiben az Agerpres hírügyökség.
Egy régi könyvtár, egy rendkívül régi kéziratokból és nyomtatványokból álló gyűjtemény csak azok számára jelent értéket, akik képesek értékelni azokat. A többi vegytiszta hiúság.
Gyulafehérváron van egy könyvtár, mely több száz középkori kézirattal és több ezer nagyon régi nyomtatvánnyal rendelkezik. Valójában ez Románia legnagyobb kézirat- és ősnyomtatvány-gyűjteménye, olyan kincs, melyet – sajnos – nagyon kevesen ismernek és tudnak megfelelően értékelni. Ahogy azt már kitalálhatták, a Batthyáneum Könyvtárról van szó, mely nemrég furcsa politikai vita tárgya lett. Radu F. Alexandru, a Nemzeti Liberális Párt szenátora a művelődésügyi miniszter azonnali lemondását követelte olyan alapon, hogy vatikáni látogatása során azt javasolta: a Vatikán és a román állam kezelje közösen a Batthyáneum Könyvtárat. A miniszter ezt határozottan cáfolta, és azt magyarázta, hogy lépésének teljesen más célja volt. A Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség bíróságon követeli vissza a könyvtárat, és mivel Jakubinyi György érseknél nem talált túl nagy fogadókészségre, amikor felajánlott egy peren kívüli megállapodást, a Vatikánnál próbált támogatásra lelni.
Röviden: a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség kérte a Batthyáneum Könyvtár visszaszolgáltatását, melyet 1798-ban Batthyány Ignác katolikus püspök hozott létre, és a kommunisták hatalomra jutása után került az állam tulajdonába. A román állam 1990 után megnyitotta az utat az elkobzott tulajdonok visszaszolgáltatása előtt, de a dolgok a gyakorlatban sokkal nehezebben mentek, annál is inkább, hogy az itt kétszeres gyanakvással nézett magyar egyházakról van szó. Az Emberi Jogok Európai Bírósága 2012-ben elítélte a román államot a visszaszolgáltatás akadályozása miatt.
Ez hosszú történet, és magába sűríti az egész posztdecemberi politikai történelmet. A volt kommunisták hétévnyi kormányzása után hatalomra került Demokratikus Konvenció (CDR) egyik elsődleges feladatának tartotta a tulajdonok visszaszolgáltatását. A Radu Vasile-kormány kibocsátott egy rendeletet (az 1998. július 7-i 13. számút), mellyel a nemzeti kisebbségek korábbi tulajdonát képező más ingatlanokkal együtt a Batthyáneum Könyvtárat is visszaadták a katolikus érsekségnek. Óriási botrány lett belőle. A kormányt hazaárulással és románellenes összeesküvéssel vádolták. Ugyanazon év szeptemberében a Ion Iliescu által vezetett ellenzék bíróságon támadta meg a kormányrendeletet, és megakasztotta a visszaszolgáltatást. A híres Codex Aureus körül később kirobbant botránynak szintén a magyar katolikusok elrettentése volt a célja. Tény, hogy a visszaszolgáltatásra már nem került sor, az épületet és az értékes gyűjteményt azóta a román állam kezeli. De megemlítendő, hogy a kormány 2000-ben kibocsátott egy sokkal átfogóbb rendeletet, mely ezúttal nemcsak az épületeket szolgáltatta vissza az összes vallási felekezetnek, de az azokban lévő javakat is. Ennek megfelelően, a 11. cikkely szerint „a természetben visszaszolgáltatott ingatlanokkal együtt vissza kell szolgáltatni az ingó vagyontárgyakat is, ha ezeket a kérdéses ingatlannal együtt vették át, és ha ezek a visszaszolgáltatási kérés benyújtásakor még léteztek”. Ami valójában azt jelentette, hogy a katolikus érsekség nemcsak az épületet, hanem az ingó vagyontárgyakat is visszakövetelhette.
Így is történt. A katolikus érsekség bíróságon kérte nemcsak az épületet, hanem magát a könyvtárat is, mindazzal, amit az államosításkor tartalmazott. Abszurd dolog lett volna részéről csak az épületet visszakérni, hiszen maga a gyűjtemény sokkal értékesebb, bár – és ezt tudnunk kell – nem lehet pénzzé tenni. Mit tett mindezen idő alatt a román állam? Nem túl sokat. Maga az épület Vlad Alexandrescu művelődésügyi miniszter tájékoztatása szerint masszív és költséges beavatkozásokat igényel, esetleg európai alapokból, ami pedig a többit illeti, azokkal sem történt túl sok minden. Egy több, mint illetékes szakember siet a segítségünkre: „Az épület romhalmaz, nincs olvasóterme a kutatók számára, kevés az alkalmazott, semmit sem fordítottak a könyvtár kéziratainak, ősnyomtatványainak és XVI–XVIII. századi nyomtatványainak tanulmányozásához elengedhetetlen másodlagos bibliográfiára vagy adatbázisokra.” (Adrian Papahagi, Facebook, április 6.)
Ebből látszik, hogy a gond sokkal nagyobb egy jogi-politikai természetű vitánál. A román állam képviselői iszonyatos féltékenységet tanúsítottak, de ugyanakkor az állam semmit sem fektetett be azért, hogy hasznosítani lehessen ezt az értéket. Márpedig annak, aki birtokolni szeretne egy ilyen gyűjteményt, fel kellene emelkednie a szintjére.
Végül mondjuk azt, hogy az állam elveszítheti a pert. De ennél sokkal fontosabb, hogy a könyvtár a helyén marad, és továbbra is nyitva áll majd azok előtt, akik képesek lesznek azt értékelni. Ez olyasmi, ami túlmutat a nemzeti féltékenységeken és a tulajdonjog törvényi korlátain. Időközben egy egészen más ügy, a Román Operában kitört botrány apropójára hiába tört lándzsát a balhézó nemzeti oldal mellett, ezúttal a háttérből előlépett Iohannis elnök támogatásával Cioloş miniszterelnök leváltotta Vlad Alexandrescu művelődési minisztert, aki túl későn szólalt meg, felsorolva azokat a támadásokat, melyek a román nacionalista elit részéről érték. Mindenesetre így vagy úgy, a Batthyáneum ügyében is ki kellett volna mondania a történelmi igazságot, a részletek elhallgatása nélkül. Elvártuk volna például, hogy Vlad Alexandrescu miniszter elismerje, eme értékes örökség esetében a magyar katolikusokat illeti meg az elsőbbség. Ez fontos árnyalása a kérdésnek. Lehetséges, hogy mindenki számára az lenne hasznos, ha a román állam és a katolikus egyház társulnának, és közösen kezelnék ezt a vagyont, ahogy azt a lemondatott miniszter javasolta, de ez addig nem valósítható meg, amíg nyilvánosan el nem ismerik a teljes igazságot.
(Forrás: Deutsche Welle – Főtér)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csíksomlyói Mária-búcsú
Az 1440-es évektől Somlyóra telepedett Ferenc-rendi szerzetesek az évszázadok során olyan anyagi és szellemi értékeket halmoztak fel, amelyek egyedülállóak egész Erdélyben. A csíksomlyói kegytemplomban látható Madonna-szobor, amely az 1520-as évekből származik és méretei alapján Közép-Európa legnagyobb gótikus szobra, nemcsak művészeti értéke, hanem a neki tulajdonított csodatevések folytán is méltán vívta ki azt a hírnevet, amelynek az egész katolikus világban örvend.
A kolostor, a kegytemplom, valamint a körülöttük álló figyelemre méltó épületek megtekintésén kívül nagy vonzerőt gyakorol a vendégekre a közeli Somlyó-hegy a maga különleges alakjával és a rajta található kultikus helyek folytán. Tulajdonképpen két hegyről van szó, a Nagy- és Kissomlyóról, s ezek közül ez utóbbi tarthat számot nagyobb érdeklődésre. Lábánál bővizű ásványvízforrás van, amelyből a helybeliek és a vendégek kedvenc ivóvize bugyog elő. Oldalában van a Kálvária (helyi nevén Krisztus- hágó) és tetején három kápolna (Szent Antal, Salvator és Szenvedő Krisztus), ugyancsak fenn a tetőn áll a remeteház.
A két csúcs közötti nyeregben, ahol az utóbbi években a nagy búcsús szentmiséket tartják, látható a Hármashalom-oltár, amely modern építészeti stílusával vonja magára a figyelmet (Makovecz Imre építész tervei szerint készült).
Ha a fentiekhez hozzászámítjuk a kegytemplommal átellenben épült Jakab Antal Tanulmányi Házat, számtalan konferencia és találkozó színhelyét, a hozzá kapcsolódó KALOT épületével, amely az 1930-as években épült Kós Károly tervei szerint, egy olyan együttest ismerhetünk meg, amelyhez hasonló csak kevés van Erdélyben.
Mindez elég bizonyíték arra, hogy Csíksomlyó óriási szellemi és idegenforgalmi potenciállal rendelkezik.
Mint ismeretes, a csíksomlyói pünkösdi búcsú, különösen az 1989-es fordulat után, minden évben több százezres római katolikus, sőt más testvéregyházhoz tartozó zarándoknak nyújt lelki megújulást.
Rövid történelmi visszatekintés
A székelyeknek I. (Szent) László király 1092-ben kiadott oklevelében történő első említése után az első híradás a csíki katolikusság létezéséről az a kőlap lehet, amely a régi zárda lakásházának falában állt C.C. 1202 felirattal. A rövidítés – Conventum Cistercientium – ciszterci zárdát jelent, és arra is utalást tesz, hogy Szent Ferenc hívei előtt kik telepedtek itt le – egyébként róluk "fehér barátok"- ként maradt fenn feljegyzés.
Csíksomlyót először az 1332–33-as pápai tizedjegyzék említi, több csíki falu nevével együtt. Az akkori megnevezés – Somlov – a település szláv eredetére is utalhat, hiszen a környéket a honfoglalás előtt gyér szláv népesség lakta, akiknek emléke ma már csak a helynevekben lelhető fel: Taploca – melegvízforrás, Szereda – középső, Somlyó – sűrű zúgó erdő, Delne – völgy, Borzsova – gyors vizű patak stb.
A ferencesek csíki tartózkodásáról okmánnyal alátámasztott adatunk 1400. október 29- ről van. Ebben az esztendőben IX. Bonifác pápa Alvernai Bertalan bosnyák helynöknek engedélyt adott, hogy négy ferences klastromot alapítson, egyet a kelet- magyarországi Chichiense tartományban.
1442-ben a Gyulafehérvár közelében fekvő Marosszentimrénél Hunyadi János kormányzó fényes győzelmet arat az Erdélybe betört török hadak ellen. Az ütközet előtt fogadalmat tett, hogy győzelme esetén hálából négy templomot építtet Isten dicsőségére. Az egyiket éppen Csíksomlyón építik fel gótikus stílusban, de ez a templom később, az 1661-es és az 1692-es tatár betörések alkalmával elpusztult (a vele egy időben épített marosszentimrei és tövisi templomok még ma is állnak).
1444-ben IV. Jenő pápa levelében a somlyói ferences templom építését sürgeti, s teljes búcsút engedélyez mindazoknak, akik segédkeznek a somlyói atyák templomának kivitelezésében. Tehát már akkor szó esik a szent helyen való búcsú elnyerésének lehetőségéről.
1919-ben a nagyszebeni levéltárban került elő egy 1562-ben keltezett kézirat, amelyet P. Fabricius, Izabella királyné udvari papja jegyzett fel és tudósít: "Csíki csodálatos Boldog Asszony képe – Erdélyben, a székelyek között, kik a régi igaz hitet megtartják, Csíkszékben, a páter franciscanusok templomában, tisztelik a boldogságos Szüzet, kik közül sokan lelki, s testi vigasztalásokat is vésznek, nem kicsiny csoda lévén az is, hogy annyi eretnekek között, a régi igaz pápista hitben, mind ekkoráig is megmaradtanak, amit bizonyára a boldogságos Szűz Mária értük való törekedésének, esedezésének lehet tulajdonítani".
Egy másik régi híradás Cserei Farkas történésztől származik, aki a Geographia Marianna Regni Hungariae 1780-ban megjelent könyvében így ír: "Vagyon Csík Székben, Somlyó nevezetű hegy alatt boldog Asszonynak szép temploma a páter franciskánusok Klastromával. Tiszteltetik abban a nagy oltáron a dicsőséges szent Szűznek egy gyönyörű csodálatos régi faragott képe".
A somlyói két vulkanikus kúp különlegessége, hogy a Csíki-havasok amolyan előhegyeként mélyen benyúlnak a medencébe, amolyan viszonyítási, tájékozódási pontot képezve, például a nagyobbik kúp a maga 1032 méteres magasságával. Kultikus szempontból a Nagysomlyónak ma már kevés szerepe van. A szerzetesek letelepedésekor – egyes feltételezések szerint a XII. században – ez a hegy nyújtott menedéket számukra, ugyanis ekkor Európa-szerte a kolostorok magaslatokra, az emberi településektől távol épültek. A mintát számukra kétségtelenül Assisi Szent Ferenc és kezdeti közössége szolgáltatta, ugyanis "Isten szegénykéje" sziklás magaslatokat választott ki elmélkedése, önmegvalósítása számára (Greccio, Fonté Colombo, Alverna stb.).
Később a szerzetesek a hegy lábánál építették fel kolostorukat, mert ily módon jobban be tudták tölteni küldetésüket. A hegy iránti igényükről azonban nem mondtak le, csak most már a nagyobbik csúcs helyett a közelebbit, a kisebbet választották. A 834 méter magasságú Kissomlyó minden szempontból megfelelt hivatásuknak. A kolostor felőli oldalának meredeksége tökéletes feltételeket kínált a kálvária stációinak kiépítésére. A hegy lapos tetején kápolnák épülhettek. A helyhez kapcsolódó jelenések (égből alászálló lajtorja), a kultikus építmények, a napkultusz színhelye együttesen teszik azt, hogy a Kissomlyót a népi hagyomány szent hegyként tartja számon. A kolostor felőli lábánál fakadó borvizet a néphagyomány "Krisztus verejtékének" tekinti. A környék lakossága ezt a vizet issza.
A hegytömböt mind északi, mind déli oldaláról a keletebbre fekvő hegyekből eredő patakok völgyei határolják. Az északi völgyet a Somlyó-pataka alakította ki, s tette emberi településre alkalmassá. A Somlyó név tulajdonképpen a templom és környékének megjelölésére szolgált. Később az egész környéki település egyesülése után ezt a nevet vette fel. Somlyónak van plébániatemploma is, amely a csobotfalvi részen, a falu feletti magaslaton áll.
A csíksomlyói kegytemplom
Magától értetődik, hogy Csíksomlyóval való közelebbi ismerkedésünket a kegytemplommal és a körülötte található egyházi és világi épületekkel kezdjük. Első hiteles adatunk az itt álló templomról 1448-ból való, amikor felszentelték a Hunyadi János anyagi támogatásával, a marosszentimrei csata (1442) zsákmányából épült gótikus templomot. Ennek a templomnak Sarlós Boldogasszony volt a védőszentje és július 2-a, az akkori templom búcsús napja, amely a mai napig a csíksomlyói kegytemplom nagy ünnepe. Sajnos, ez a csúcsíves épületa történelem viharában elpusztult, ezért alaprajzi rekonstruálása is nehézségbe ütközik. Szerencse viszont az, hogy a somlyói templommal egy időben a nagy törökverő fogadalma alapján még két olyan templom épült Erdélyben, mint említettük, amelyek a mai napig fennmaradtak. Ezek alapján és a korabeli feljegyzések felhasználásával készült el az az ábra, amely ma a kegytemplomban látható, a főbejárattól közvetlenül jobbra. Ezt a templomot magas kőfal övezte, amely válságos időkben menedéket nyújtott a környék lakosságának. A védelmi célokat szolgáló kerítőfalak építése általános szokás volt a XV–XVI. században mindenütt a Székelyföldön, ahová minden bizonnyal a sokkal urbánusabban építkező szomszédos szászoktól terjedt át. A Hunyadi-féle templomot a környező falvakkal együtt 1661-ben a tatárok felégették, feldúlták, a földdel egyenlővé tették. Nagyszámú székelyt megöltek, és még többet rabszíjra fűzve elhurcoltak. Akkor négy ferences atya is a támadás áldozatául esett, négyet pedig magukkal hurcoltak a támadók. Talán ez volt Csík régi történetének legszomorúbb eseménye.
Most vegyük szemügyre a jelenlegi templomot. Hadd lássuk először építésének történetét. Az említett gótikus templom nagyon rozzant állapotban 1802-ig állott fenn, amikor a hívek számának állandó növekedése is szükségessé tette egy nagyobb templomnak az építését. Sajnos a régi templomot teljesen lebontották, faragott ajtóiból, ablakaiból semmit sem őriztek meg, az egészet beleépítették az új templomba. Csupán egy szemöldökkő – kibetűzhetetlen írással – maradt fenn a kórusfeljáró lépcsőjének alján. Az építkezés 1804-ben kezdődött Schmitt Konstantin építész tervei szerint. A munkálatok viszonylag lassan haladtak, s csak 1876-ban fejeződtek be. A kegytemplomot ünnepélyesen 1876. augusztus 20-án szentelte fel Fogarassy Mihály gyulafehérvári püspök. A templom belső berendezése a barokk korra jellemző, legnagyobb részét Papp Miklós brassói festő és szobrász készítette. A diadalív két oldalán a ferences rend nagyjainak oltárai láthatók: balról a rendalapító Szent Ferencé, jobbról, a sekrestye felőli oldalon a Szent Antal-oltár áll.
A szentélyben a főoltár fölött található a templom legértékesebb tárgya, Szűz Mária kegyszobra. A világon ismert kegyszobrok között a legnagyobb, magassága 2,27 m. Mind alkotója, mind pontos keletkezési dátuma ismeretlen. Stílusjegyei alapján a szakértők XVI. század eleji reneszánsz alkotásnak tekintik, egyesek szerint tiroli mester műve, mások a helyi képfaragó iskola termékeként tartják számon. Ábrázolása is egyedi. Máriát napba öltöztetett királynőként mutatja be, lába alatt van a hold, feje fölött tizenkét csillagból álló koszorú, fején korona, a jobb kezében jogar. Bal karján ül a kisded Jézus.
1798-ban az egyház csodatevőnek ismeri el, és a "Csodálatos és az eretnekek ellenében megsegítő Anya" feliratot kapja. Ekkortól gyűjtötték össze azokat a fogadalmi jelvényeket (ex voto), amelyeket a szobor két oldalán láthatunk. A bal oldali táblán a nagyméretű láb Batthyány Ignác erdélyi püspök adománya, aki a szobor csodatevő erejét is hirdeti. A lépcsőfeljáró két oldalán nagyon sok és egyre sokasodó táblácska van elhelyezve, amelyek a székelységnek a Szűzanya iránti tiszteletét és megsegítő hatalmát igazolják.
A kegyszobor a Mária-zarándoklatok központjában áll. Ősi szokás szerint a zarándokok könyörgéseik elmondása után megsimogatják a szobor lábát, vagy valamilyen ruhadarabjukat, kegytárgyaikat hozzáérintik. Ez a gesztus megerősíti őket hitükben, erőt nyernek belőle mindennapi életükhöz. A krónikások több, a szoborhoz kapcsolódó csodatételt jegyeztek fel az évszázadok során, amelyeket a zarándokok is ismernek és a maguk számára hasonlókat remélnek.
A Mária-szobor jobb oldalán Szent István király, bal felén Szent László szobra áll, a múlt század elején Tirolban készült jó minőségű alkotások, amelyek Joseph Runggaldier keze alól kerültek ki. Magasságuk 2,6 m.
A templom más értékei közül külön kell szólnunk a labarumról, amely a búcsús körmenetnek is az egyik fő szimbóluma. Állandó helye a kegyszobor jobb oldali részén, a lejárati lépcső mellett van. Henger alakú, nyéllel ellátott fémszerkezet, szövet bevonattal. Neve minden valószínűség szerint a latin "labrum" szóból származik, ami magyarul üstöt jelent. Tudjuk, hogy már Nagy Konstantin (306–337) császár idejében hasonló hadi jelvényt vittek a csatasor élén a győzelem szimbólumaként. A csíksomlyói labarum a hagyomány szerint a katolikus hit védelméért vívott nagyerdei győztes csata (1567) emlékére készült, és ennek évfordulóját ünneplő pünkösdszombati körmenet élén viszi a katolikus gimnázium mindenkori legerősebb végzős diákja.
A kegytemplomban található az ország egyik legnagyobb orgonája, amelynek hangja méltó hangulatot teremt az áhítathoz, a meditációhoz. Kitűnően alkalmas az egyetemes zeneirodalom legjelentősebb műveinek megszólaltatására, ezért gyakran rendeznek a templomban orgonakoncerteket. Több előző orgonáról van tudomásunk, az egyiket 1664-ben a polihisztor Kájoni János atya építette. A mostanit Gergely József, a budapesti zeneművészeti főiskola tanára tervezte, és 1931-ben készült el Temesváron a Wagenstein Lipót és fia cég műhelyében. Negyven szólóváltozatával és 2824 sípjával hívja fel magára a szakértők figyelmét.
A kegytemplommal épült össze a zárda, amelyet 1733- tól kezdtek építeni, mai formáját 1770-ben kapta. A zárt belsejű klastromokhoz hasonlóan négyszögű (kvadrát) udvara van, amelynek közepén a rend életében olyan nagy szerepet játszó Kájoni János páternek, a híres orgonaépítőnek, a nyomda alapítójának, zeneszerzőnek és írónak a mellszobra áll. A kvadrát érdekessége a három falra festett napóra, amely bármelyik napszakban mutatja az időt.
A szép barokk berendezésű zárda egyik látványossága a stukkódíszes refektórium (ebédlő), valamint az a leszelt ívű késő gótikus ajtókeret, amely a keleti szárny földszinti folyosójának falába van beépítve. Minden bizonnyal a régi kolostor egyik bejárati ajtaja volt.
Miklós József
(Folytatjuk)
Népújság ( Marosvásárhely), 2016. máj. 11.
(Folytatás május 9-i lapszámunkból)
Csíksomlyó nemzetközi hírét, amint már hangsúlyoztuk, a minden év pünkösdszombatján sorra kerülő nagy zarándoklatnak, a csíksomlyói búcsúnak köszönheti.
A katolikus hagyomány szerint (sz.m.: amelyet napjaink történetírása cáfol) János Zsigmond erdélyi fejedelem 1567-ben, a hitújítás korában haddal akarta a színtiszta katolikus Csíkot, Gyergyót és Kászont kényszeríteni az unitárus vallás felvételére. A három tájegység népe, István, gyergyóalfalvi plébános vezetésével, fegyverrel védte meg hitét. A gyülekező pünkösd szombatján Csíksomlyón volt. Isten kegyelmébe ajánlották magukat és a Szűz Mária segítségéért esedeztek, majd elindultak a hegy irányába (Tolvajos-tető, Hargita), szembeszállni a hitújítók hadával. Ezalatt az idősek, az asszonyok, a gyermekek Somlyón maradtak, és a győzelemért imádkoztak. Miután csellel sikerült az ellenséget szétzilálni, majd megfutamítani, a győztes sereg diadalmenetben vonult le Csíksomlyóra. Lobogóikat frissen hajtott nyírfaágakkal díszítették, ezért a menet távolról mozgó erdőhöz hasonlított. A nyírfaág azóta is az örömérzés kifejezése maradt, a zarándokok tömege ágacskákkal tér haza Csíksomlyóról, miután azokat hozzáérintik a Szűzanya szobrához. A keresztaljak is nyírfaágakkal díszítik zászlóikat. A győzelem utáni első búcsúsmenetet ugyanaz az István pap vezette Gyergyóalfaluból, aki egy évvel korábban hadba szólította a székelységet. Természetesen a zarándoklat gyalog zajlott, ami a mai napig a közelebbi falvak esetében fennmaradt. Habár János Zsigmond hadserege elleni győzelmet Csíkszék és a hozzá tartozó két fiúszék (Gyergyó, Kászon) népe vívta ki, a somlyói zarándoklat hamarosan össz-székely katolikus ünnepé vált, mert csatlakoztak a kezdeményezőkhöz a Nyárád völgye, Udvarhely vidéke és Felső-Háromszék katolikus falvainak lakosai is, később a gyimesi és moldovai csángók.
A csíksomlyói zarándoklat töretlenül zajlott még a forradalmak, háborúk idején is, hiszen az önmagára utalt székelység kitől várhatott lelki megerősítést, ha nem a csíksomlyói Madonnától? A második világháború után uralomra került kommunista rezsim mindent megtett, hogy akadályozza a búcsút. Persze, minden akadály ellenére a hívek sokasága szervezetlenül is özönlött Somlyóra. Az 1949-es búcsún még Márton Áron püspököt is le akarták tartóztatni, de a gyimesi csángóság és Csíksomlyó lakói megvédték.
Az 1989-es fordulat után soha nem tapasztalt erővel újult meg a csíksomlyói búcsú. A zarándokok száma évről évre nő, amolyanösszerdélyi magyar ünnepé vált. Egyre több nem katolikus magyar is eljön, és az anyaországból 20-25 ezerre tehető a zarándokok száma. Nem hivatalos adatok szerint az utóbbi években több mint negyedmillió ember gyűl össze évente a két Somlyó-hegy közötti nyeregben tartott ünnepi szentmisén.
A fentiekből kitűnik, hogy a búcsú fokozatosan elveszítette kizárólagos egyházi jellegét, bizonyos szempontból a tömegturisztika területére csapott át. Nyilván az ide érkezőket áthatja a hely szelleme, többségük meghatódottsággal, áhítattal kapcsolódik be a rendezvényekbe.
A búcsú megszervezése most már új rendszabály szerint történik. Társasgépkocsival, más járművekkel érkező zarándokok a Márton Áron Főgimnázium előtt, a taplocai úton gyülekeznek, itt keresztaljába szerveződnek és a Székútján keresztalja formájában haladnak végig. A keresztalják, a más egyéni zarándokok sokasága gyalog, megállás nélkül folytatják útjukat egészen a kegytemplomig. Itt a szervezők korszerű kommunikációs eszközökkel köszöntik az érkezőket. Tájegységenként, a tradíció szerinti sorrendben indítják a Kissomlyó-hegy két feljárója felé, azaz a hagyományos körmeneti útra és az újabban megnyitott autóútra. A nyeregben, vagyis a szentmise helyszínén a számukra kijelölt ún. "szektorban" helyezkednek el. Itt is hangosbemondóval köszöntik a zarándokokat, majd közös imádsággal és énekléssel töltik a szentmise kezdetéig fennmaradt időt.
A papi méltóságok tömege külön vonul az úgynevezett kordonon belül. Itt viszik a kisbazilika jelvényt és a labarumot. A kordon a hagyományos körmeneti utat teszi meg, felvonul a Salvator kápolnához, ahol kórus köszönti a főpapokat. Innen jönnek le a szentmise színhelyére.
Az egész ünnepség során külön figyelem illeti a gyergyóalfalvi keresztalját, a búcsú kezdeményezőit, akik mind a felfelé, mind a lefelé vezető úton az élen haladnak. A jelenlegi több százezres méreteivel a búcsúnak van egy olyan fogyatékossága, amit a szervezők sem tudnak egyelőre kiküszöbölni. Arról van szó tulajdonképpen, hogy a zarándokokat, elenyésző kivétellel, a Szűzanya iránti szeretet vonzza ide, azonban a hatalmas áradat miatt nem mindenkinek sikerül bejutnia a kegytemplomba és felmenni a szoborhoz. Sokan éppen ezért nem távoznak szombaton délután, este, éjszaka, sőt még vasárnap sem addig, amíg nem jutnak fel a Szűzanyához.
Pünkösd szombatjának Csíksomlyón van még három nevezetes eseménye. Az egyik a "csángó mise", amelyet a gyimesi és moldvai csángó magyaroknak tartanak este a Szent Péter- plébániatemplomban. Ennek a misének az a különlegessége, hogy a nagyszámú bákói magyar csángó csak itt vehet részt, évente egyszer, magyar nyelvű szentmisén. Ők, sajnos odahaza, templomaikban csak román szót hallanak, habár pópáik nagy többsége közülük való. Ezek a pópák Iasi-ban végzik a teológiai tanulmányaikat, s lehet, hogy nem is tudnak, de nem is akarnak magyarul misézni.
Papjaik nem támogatják híveik Csíksomlyóra való zarándoklását, innen nem indulnak szervezett keresztalják, ezért szervezetlenül indulnak útnak, és az általuk jól ismert hegyi ösvényeken szelik át, gyalog, a Kárpátokat. A kegytemplom előtt szerveződnek keresztaljába, miután átadják nekik a Szent Péter-templomban őrzött zászlójukat.
A másik jelentős esemény a csíksomlyói passió előadása, amelyre fent a nyeregben kerül sor, ugyancsak szombat délután. Az 1720-as években igen népszerűek voltak a passió-előadások, amelyek főleg a nagyhéthez és virágvasárnaphoz kötődtek, és Krisztus kínszenvedésének és kereszthalálának eseményeit elevenítették fel. Csíksomlyón az újraindított passiójátékot 1996-ban a Művészeti Líceum, a Segítő Mária Líceum és a Márton Áron Főgimnázium diákjai adták elő, tanáraik által írt szöveg alapján. A minden évben a kissomlyói amfiteátrumban tartott passió sajátossága az, hogy a nézők Krisztussal együtt teszik meg a keresztutat, mintegy magukra vállalva szenvedését. A passiójáték feltehetően német nyelvterületről került át a mi vidékünkre. A mai Magyarország területén is csak a budaörsi svábok vitték színre. 1996-tól a csíksomlyói passió komoly támogatást kapott az olasz, német és francia passióközpontoktól, és meghívásra részt vett az Európassió nemzetközi rendezvényein.
A pünkösdi búcsú másik érdekes tartozéka a szombat éjjeli virrasztás és a napfelkelte bevárása. Ez a hagyomány valószínűleg a magyarság őstörténetére vezethető vissza, a pogány kori napimádásra. S az a tény, hogy éppen itt honosodott meg, arra enged következtetni, hogy a kereszténység felvétele előtt Csíksomlyó pogány kultikus hely volt. Ezt az ősi szokást aztán a keresztény vallás új tartalommal töltötte meg, s pünkösd hajnalára lokalizálva, a Szentlélek eljövetelével azonosította.
A virrasztásra a Csíksomlyó hegyén kerül sor, a Salvator kápolnában és környékén. A több száz virrasztó imádsággal és énekléssel tölti az éjszakát, majd hajnalban kivonulnak a Szenvedő Jézus kápolnája mögé, s ott bevárják a napkeltét. Sokan az éppen a láthatáron megjelenő napkorongban a Szentlélek Istent vélik megpillantani, galamb formájában.
Más, nem a pünkösdi búcsúhoz kapcsolódó rendezvények is növelik Csíksomlyó vonzerejét, és az év más időszakában is kiemelik rendkívüli fontosságát. Nevezetesen a csíksomlyói ifjúsági (CSIT) és az Ezer Székely Leány találkozókról van szó.
Az ifjúsági találkozóra Erdély minden részéről jönnek a fiatalok. A találkozón az ifjak csoportokba szerveződve vitatják meg a hit és az élet alapvető problémáit, ifjúsági miséken vesznek részt, szabadtéri műsorokat rendeznek, virrasztanak a hegyen. Éppen fiatalos jellege és meglehetős kötetlensége folytán ez az augusztus eleji rendezvény nagy népszerűségnek örvend.
Az Ezer Székely Leány ünnepség ötlete a ’30-as években született meg. Domokos Pál Péter néprajzkutató és Vámszer Géza rajztanár abból az elképzelésből indult ki, hogy a hagyományos székely népviselet az urbanizáció következtében kezdett kiveszni. Tehát sürgősen kellett valamit tenni, legalább a huszonnegyedik órában. Ezért indítványozták, hogy évente gyűljenek össze Csíksomlyón a székely fiatalok népviseletbe öltözve, és egy seregszemle keretében mutassák be falujuk táncait, dalait, a hagyományos népművészeti alkotásokat. Ezt a seregszemlét is betiltotta a múlt rendszer, ilyen-olyan fesztiválokkal helyettesítette, mint pl.: Megéneklünk, Románia, Tavasz a Hargitán stb. Az Ezer Székely Leány somlyói ünnepének felújítását az egyház kezdeményezte 1992-ben, s bár közben többször gazdát cserélt, mégis megmaradt annak, aminek elindítói szánták: egy színpompás székely, magyar népművészeti seregszemlének, amely egyre nagyobb tömegeket vonz mind a nézők, mind a résztvevők táborából.
Bibliográfia:
• Domokos Pál Péter: Rendületlenül – Márton Áron, Erdély püspöke. Eötvös Kiadó – Szent Gellért Egyházi Kiadó, Budapest, 1989
• Szádeczki Kardoss Lajos: A székely nemzet története és alkotmánya. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1927, reprint 1993
• Hankó Vilmos: Székelyföld. Akadémiai Kiadó 1993
• A szálfaember, Ábrahám Ambrus önéletírása, JATE Szeged, 1993
• Dr. Endes Miklós: Csík–Gyergyó–Kászon-székek földjének és népének története 1918-ig, Akadémiai Kiadó, Budapest 1994
• Orbán Balázs: A Székelyföld leírása, Pest, 1868, II. kötet – Csík
• Hargita megye útikönyve, Csíkszereda, 1973
• Hazajöttünk. Pünkösd Csíksomlyón, Glória Könyvkiadó, Kolozsvár, 1992
• Pünkösdi búcsú Csíksomlyón, Szent Gellért Kiadó, Budapest, 1998
• Csíkszereda – Szeklerburg – Miercurea Ciuc, ProPrint Könyvkiadó, Csíkszereda, 1995
• Barangolás a Székelyföldön: Hargita megye, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 1998
• A csíkszeredai Márton Áron Főgimnázium évkönyvei
Népújság (Marosvásárhely)

Mentor – „Az egyházamnak tudnia kell önmagáról, hogy relációs valóság, egy tükörkép”
Jitianu Liviuval, a BBTE katolikus dogmatika tanárával beszélgettünk
Merőkanállal szolgálta fel az ételt egy katolikus ifjúsági találkozón Jitianu Liviu, aki történetesen az adott találkozó „sztármeghívottja” volt. Akkor megdöbbentő volt tapasztalnom ezt a rendkívüli alázatot, de azóta már számtalan esetben erősített rá. Jitianu Liviu, ismerőseinek csupáncsak Jiti, filozófia- és dogmatikatanárom volt a BBTE Római Katolikus Teológia Karán. Mondhatom, mentorom, aki sokat hozzátett jelenlegi énemhez, amiért hálával tartozom neki. Őszintén, bátran beszélgettünk teológiáról, egyházról, Istenről.
„Románul románok között tanultam meg”
– Jitianu Liviu. Szokatlan név egy székely identitású személynek.
– Ez egy mű román név, nem tagolható be a klasszikus román megnevezések közé. Az őseim apai ágon egy, a 19. század második felében Romániába betelepülő zsidó család, amelynek tagjai úgy gondolták, hogy jobb, ha kifelé azt jelzik, hogy románok. A rokonsággal beszélgettünk erről, és úgy tűnik, hogy az őseim feladták a zsidó gyökereiket, teljesen belesimultak a román közéletbe. A családunk tehát úgy döntött valamikor, hogy a régi, örökölt nevüket feladják és választottak maguknak egy nevet, ami románosan hangzik. Minden népnek sajátossága, hogy neveiben leír egy foglalkozást, hogy valaki hova valósi, vagy ehhez hasonlók. Az én nevemmel kapcsolatban ez nem így van, igazából túl nagy jelentése nincsen. A Jitianu név – eddigi kutatásaim alapján valószínűnek tartom – a szláv gabonatermelő nevéhez kötődik.
Az identitásom persze egyértelműen székely, magyar identitás. A szüleim elváltak, amikor három és fél éves voltam, édesapámtól így csak a nevemet és a genetikai potenciálomat örököltem. Úgy nőttem fel ezzel a névvel egy székely faluban, mint bármely más székely gyerek. Sőt, egyetemista voltam már, amikor jobban kezdtem románul beszélni és ezt a kezdetleges román gondolkodást, nyelv- és szókészletismeretet később kiegészítette, hogy elég sok román barátom lett. Románul románok között tanultam meg, nem a családban.
„Gyerekként nem akartam pap lenni”
– Papság. Mi volt a szikra, aminek hatására emellett az életforma mellett döntöttél?
– Azt gondolom, ezt a kérdést nem elég egyszer megokolni, megválaszolni magamnak, erre a kérdésre folyamatosan választ kell adnom, hogy miért vagyok pap, hogy mit jelent ez nekem. Az emberré válásnak a folyamatában ezek a kérdések mindig másként tevődnek fel, így a válasz mindig a jelenvaló énképnek a kivetülése, illetve mindig a jelen helyzet adottságaiból értelmezzük azt, hogy és mint történnek a dolgok.
Ebben az összefüggésben, ha visszanézek a kezdetre, azt kell mondanom, hogy gyerekként nem akartam pap lenni, a fejemben meg sem fordult. Ennek több oka van, elsősorban az, hogy nem vallásos családban nőttem fel, a családunkban soha nem imádkoztunk, templomba sem járt senki egész gyerekkoromban.
Úgy kerültem be a vallásosnak nevezhető társadalmi szférába, mint egy olyan gyerek, aki nem tudta lenyelni, nem tudta tolerálni, hogy vannak osztálytársai, akik valamit csinálnak, amit ő nem. Így kerültem hittanórára, így kerültem be a ministránsok táborába, de nem mondhatom, hogy volt bennem személyes elköteleződés vagy valami rendkívülibb.
Ami viszont ebben a vallásos kultúrában számomra vonzó volt – attól a kortól, amikor már kezdtem értelmesen látni a világot – az az, hogy a szülőfalumban, Csíksomlyón minőségi papok voltak. Olyanok, akikre emberként felnéztem, akik a hivatásukat emberi gyengéik ellenére nagyszerűen teljesítették. Az első ember, aki az életemet megpecsételte, megfogta, a ferences világból érkező személy volt, akit Ivó testvérnek hívtak, és akit életem egyik legnagyobb ajándékának tartok. Nem azért, mert ő ferences testvér volt, hanem sokkal inkább azért, mert benne találkoztam először olyan emberrel, aki az én akkori kamaszodó életemet úgy tudta megérinteni, hogy úgy éreztem, az érintése mentén helyesebben, szebben látom a világot és jobban látom azt, hogyan kellene élni. Ő volt az első impulzus az életemben, aki elindított.
Ezt az utat tarkítja sok más ember, aki a személyes életvitelével, magatartásával segített abban, hogy elinduljak egy olyan úton, ami az egyházi közegbe vezetett. Elindultam a papképzésnek az útján, elmentem szemináriumba. Ezek a személyek segítettek abban, hogy saját magamat megtaláljam, az énné válási folyamatomnak fontos állomásai voltak. A folyamatosan felmerülő kérdésekre megpróbáltam mindig őszinte válaszokat adni.
Elérkezett az a pont is, amikor meggyőződéssel, tisztán, elfogadható motivációkkal és elég jól körvonalazott célpontokkal úgy gondoltam, hogy ez az az út, ami az emberré válásomnak a fogódzópontja lehet. A papságot se máskor, se ma nem célként fogom fel. A papságot úgy értelmezem, mint olyan életformát, amiben közelebb kerülhetek saját magamhoz, amiben meg tudom önmagamat valósítani. Ezzel párhuzamosan persze úgy érzem, hogy ez az, ami engem elvisz a teljesség felé, amit így lehetne keresztény szóhasználattal mondani: megérkezés Istenhez, elérkezni a lét teljességéhez.
Az ember, aki Isten partnere
– Amellett, hogy pap vagy, teológiát tanítasz. Gyakran összemosódik az emberek fejében a lelkiségi élet és a teológia mint tudomány. Egyáltalán mondhatjuk azt, hogy a teológia tudomány?
– Én a teológiát mindenképpen tudománynak tartom. Ha érveket keresnék, hogy miért mondom ezt, akkor számomra két tartóoszlop nagyon fontos. Az első, hogy a teológia módszer. Nem csak egy ismeretelméleti rendszer, nem egy önmagában felépített belső dinamikájú rendszer csupán, hanem egy módszer. Az a módszer, ami megpróbál módszeres választ adni arra a kérdésre – ami minden bölcseleti kérdésnek az alapja –, hogy miért vagyunk (mi az életemnek a célja, honnan vagyok, hova tartok). Válaszadásában két szempontra kell figyelni.
Elsőként arra, hogy a válaszadási kísérlete beleilleszkedik-e egy sajátos lüktetésű, bibliai alapokon álló történelemtudatba. A teológiának az a meggyőződése, amire a pecsétnyomókönyv a Biblia, hogy az a legfőbb létezés, amit mi Istennel azonosítunk, akit Szentháromságnak mondunk az önfeltárulkozása nyomán, ez az Isten nem egy, az emberi történelmen túli létezési forma, hanem az emberi történelemnek konkrét részese. Innen adódik az istentudatunk történeti vonzata, történeti vetülete. Azt gondolom, hogy a teológia ezen az alapon állva próbál válaszokat adni, válaszokat felkínálni.
Éppen ezért a válaszadása az én számomra mindig olyan volt, mintha két irányból érkezne: egyfelől tehát ott van az isteni önfeltárulkozás, amit mi kinyilatkoztatásnak mondunk. Másik oldalon viszont ott az ember, aki önmagában álló létforma, aki ebben a történelmi lüktetésben partneri szerepet kap, aki megpróbál a saját útján elindulva emberségének, belső szerkezetének megfelelően választ adni a történelemben feltárulkozó Istennek.
Összegezve tehát az első gondolatomat, a teológia azt a módszert alkalmazza, amikor egy biblikus ihletettségű válaszadási kísérletben segíti az embert abban, hogy megtalálja Istent és saját magát. Ez a kettő együtt járó dolog.
A másik érv, ami miatt a teológia tudomány a számomra, hogy a teológia egy észszerű rendszer. Nem egy olyan hitrendszer csupán, ami kinyilatkoztatott igazságokra próbál támaszkodni, hanem igenis észszerű alapokon áll. A teológiát úgy látom, mint egy olyan próbálkozási rendszert, ami az emberi értelem segítségével próbál eltalálni a világban, próbál belelátni Istennek a titkába is. Éppen ezért azt mondanám ebben az összefüggésben, a teológia kultúrteremtő tudomány. Világszemléletet, világmeglátást próbál közvetíteni. Mindezt teszi az észnek, az emberi értelemnek a verifikálhatósága, ellenőrzése mellett. Nem tesz tehát olyan kijelentést, nem akar olyan rendszereket felvázolni, amelyek kizárnák az emberi racionalitást.
Éppen ezért a teológiát kontextuális tudománynak mondanám, mert az emberi ész segítségével megpróbál mindig abból a világból kiindulni, amelyben él. A teológia soha nem egy önmagában álló tudományág, hanem olyan tudomány, amely megpróbál belekapaszkodni minden csápjával a világba. Nem is lehet másképpen művelni, csak úgy, hogyha megkapjuk a találkozási pontokat, szakmai pontokat más tudományokkal, amelyek más módszerekkel, más szempontokból próbálnak a világra tekinteni.
A teológia csatája
– Dogmatikát is tanítasz, ez az egyik fő tantárgyad. Amikor az emberek a dogma szót hallják, egy régi, bezárt rendszerre gondolnak. Az előbbi válaszodból viszont egészen más tükröződik. Nincs itt egy kis konfúzió, ellentmondás?
– Persze, hogy van. Azt gondolom, ez onnan adódik, hogy minden vallásos közösségnek van egy sajátos belső dinamikája, ami rendszerint az intézményesülés felé tart. Az intézmény sajátos eszköztárral rendelkezik. Egyrészt van egy legitimált vezetési formája, amit hierarchiának mondunk, ugyanakkor vannak sajátosan kiforrott rítusai, gesztusai, verbális, nonverbális, kommunikatív síkjai. Ezek rendszerint arra törekszenek, hogy egy olyan rendszert termeljenek ki, amely elsősorban belterjes rendszer, aminek van egy belső szerkezeti erőssége. Ezt a belső rendszert próbálja ez a megszülető világ mind befelé, mind kifelé kommunikálni.
Itt látok óriási veszélyzónákat, mert ezek a rendszerek nagyon könnyen nem kommunikatívvá válhatnak. Olyan szervezeti hierarchia alakulhat ki például, amelyik olyan szervezeti formákat vezet be, amelyek nem kikezdhetők, amelyek létjogosultsága abszolút jellegű, amiket el kell fogadni. Ezek bemerevedett struktúrájú intézményi formákká válhatnak. Fennáll ez a veszély a tanítási rendszerekben is. Mind külső, mind belső nyomásra kialakulhat, hogy a vallásos rendszerek tanítása rigiddé, merevvé válik.
Ennek nyomon követői lehetünk az elmúlt 2000 év történelmében. Ami a dogmatika történetét illeti, a különböző hitrendszereknek, eretnekségeknek, tévtanításoknak, külső provokatív faktoroknak köszönhetően nagyon sokszor a katolikus tanítás, a teológiai tanítás dogmatizálódott. Ez azt jelenti, hogy olyan tanítási rendszereket próbáltunk a diszkurzív felületbe beemelni, amelyek nem kommunikatívak, hanem axiomatikus jellegűek, amiket el kell fogadni.
Erre épül rá egy hatalmas dogmarendszer, amire sokáig úgy tekintettünk, mint amit nem lehet megkérdőjelezni. Ennek a megkérdőjelezése azt jelentette, hogy az igazságot kérdőjelezed meg. Az így önmagát állító rendszer azzal a jelzővel igyekezett önmagát titulálni, hogy abszolút rendszer és az isteni igazságba kapaszkodva ezt egyenlővé tette a saját igazával, éppen ezért biblikus alapú állításokat tett, amit axiomatikusan el kellett fogadni. Ilyenek voltak az etikai jellegű megnyilvánulásaink, a bölcseleti meglátásaink. Kialakult egy olyan rendszervilág, ami nagyon sok esetben tényleg úgy tűnik, hogy annyira bemerevedett saját magába, hogy ezek már nem dogmákká, hanem dogmatista rendszerekké váltak.
A dogma önmagában azt jelentené, hogy a tanítási rendszernek van az alapján néhány olyan axiomatikus kijelentés, amit nem kérdőjelezünk meg. A mi esetünkben ilyen egynéhány van csak: Isten önközlő Isten (1.), Isten emberré lett, ez a megtestesülés titka (2.), Isten közöttünk marad a szentségekben, az eucharisztiában, az egyházban (3.), Isten a világot el szeretné juttatni a teljes beteljesülésre a Szentlélek közreműködésével (4.).
Folyamatosan mondom, hogy ez a négy dogmánk van nekünk, ez a belső isteni dinamikának a kiáradása a világunkba. A többi mind ehhez kellene igazodjon. Ez az Isten nem rigid Isten, nem valamikor beszélt, hanem most is beszél, ez az Isten nem megváltott, hanem a megváltás műve most is folytatódik közöttünk. Az egész isteni dinamika beékelődik egy eszkatológikus távlatba, ami azt jelenti, hogy ami elkezdődött, az a maga lüktetésével tart egy biztosan meghatározott cél felé.
A dogmatika éppen ezért számomra olyan gondolkodó tudomány, amely megpróbál eme néhány isteni dogma mentén gondolkodni, és erre próbálja a többit irányítani. Még egyszer hangsúlyozom, ez nem zárja ki annak a veszélyét, hogy ezek a kérdések betokosodhatnának. Megszülethetnek olyan kijelentések, hogy higgy és ne kutass, vagy olyan magatartást adhat, ami szinte fanatizmusba hajló, amikor meg vagyok győződve a magam igazáról, amikor senki másnak nem lehet igaza, amikor a világot démonizálom. Ezek a veszélyzónák megvannak, ez a teológiának egy óriási csatája.
„Sokszor nehezen találom meg magam ebben az egyházban"
– Ezek a gondolatok két nagy csoport számára is megszívlelendők. Egyfelől a profán, egyházon kívüli világ is odafigyelhetne ezekre a gondolatokra, másfelől pedig pont az egyház az, amely megszívlelhetné ezeket. Legalábbis a mindennapi tapasztalat ezt sugallja, amikor az egyházzal, mint intézménnyel szembesülünk. Mit lehetne tenni az egyházban, az egyházért, hogy az elmondottak még inkább nyilvánvalóvá váljanak, egyrészt a közösségen belül, másrészt a világ felé?
– Az egyháznak a világgal való kapcsolata nem elsődleges. Sokkal fontosabb – mint minden más intézménynek – előbb a belső helyzetképét tisztázni. Így az egyházban megszületik egy belső misszió, belső kommunikáció. Csak így tudunk a világnak valamit mondani. Ha megvizsgálom a mai egyházat, azt kell mondanom, hogy két nagyon sajátos elmozdulást észlelek.
Az egyik, hogy egyre nagyobb az individualizációs törekvés, amikor az ember azt mondja, hogy nem akarok elköteleződni egy bizonyos vallásos meggyőződés, intézmény mellett, hanem inkább a magam módján tartom vallásosnak magamat. De ez a vallásosság egy eklektikus vallásos mező, amikor kiválogatom az önmegvalósításomhoz funkcionálisan szükséges vallásos termékeket, amik mentén próbálom az életemet élni.
Persze ugyanakkor látok egy óriási közömbösséget ebben a kérdéskörben. Az a véleményem, hogy az egyházunk, az egyházam ezzel szemben nem mindig a leghelyesebb utat választja, mert elindul az egyházban egy nagyon erős regresszió. Látva a világ sajátos működési szabványait, nevezzük szekularizációnak vagy posztmodern defragmentációnak, megpróbáljuk önmagunkat befelé újracsoportosítani, az erőzónáinkat felmérni és megpróbálunk keresni magunknak valamilyen túlélési lehetőséget. De ez legtöbbször nem egy dinamikus létállapot, tehát nem az a létállapot, amikor azt mondom, hogy a provokatív faktorok mentén újragondolom a legitimitásom kérdésköreit, megkeresem az entitásom kapaszkodóit és azok szerint alakítom az életemet.
Ha ezt megtalálná az egyház, attól a perctől képes volna kifelé kommunikálni. Ha megtalálja a belső identitását, akkor egyértelműen látja, hogy a forrása isteni forrás, megnő az egyháznak a bizalmi tartalma és tud bízni Istenben. Ugyanakkor a humán erőforrásai mentén, célvonalak, stratégiák tisztázása után megpróbálja helyét megkeresni a világban.
Ezek nem biztos, hogy így alakulnak, és ez számomra is rengeteg olyan kérdéskört vet fel, amivel nehezen tudok boldogulni, ezért sokszor nehezen találom meg magamat ebben az egyházban. Úgy érzem, hogy ez az egyház nem kommunikál befelé és éppen ezért képtelen kifelé kommunikálni. Nem tud az egyház hitelesen szembenézni saját magával, néha megkerüli a kényes kérdéseket és olyan veszélyzónákba bocsátkozik, ahol azt gondolom, eldeformálódhat a léte, a hivatástudata, a küldetéstudata, az önmaga helyes látása. Innen származnak azok a problémáink, amelyek sokszor a világban tetten érhetők
Az egyház önmagában nem érték
– Látjuk a problémát. Van valamilyen megoldás, mit tudunk tenni?
– Az utóbbi években bennem nagy kérdéseket vetett fel az, hogy hogyan működik az az intézmény, amit egyháznak nevezünk. Sok esetben úgy látom, hogy az egyházam önmagát keresve túlságosan önmagára figyel és éppen ezért az a legfőbb célja, hogy ezt a rendszert valamilyen szempontból generálja, tehát arra törekszik csak, hogy tudja továbbvinni, továbbadni ezt a rendszert. Az önmagukat generáló rendszerek biztos, hogy valamilyen szempontból termékenyek, de azt gondolom, hogy céljukat tévesztik. Az egyház önmagában nem érték, erre mindig oda kell figyeljünk.
Az egyházam csak úgy lehet érték, hogyha olyan közösségi, hittapasztalati hellyé tud válni, ahol az egyén önmagában és közösségileg is megkaphatja az Istenre nyíló kapukat. Az egyházamnak éppen ezért tudnia kell önmagáról, hogy egy relációs valóság, egy tükörkép. Amit Istenből megtapasztaltunk, annak próbál az otthonává válni úgy, hogy nem próbál az isteni önfeltárulkozásban kereteket vagy szabályokat szabni, mert attól a perctől megszűnik dinamikus valóságnak lenni, és Isten helyett egy Isten-ikonnal állunk szemben.
Ez probléma, mert ez az egyháznak az öndefinícióját kérdőjelezi meg, mert még egyszer mondom, az egyház relációs valóság, attól eltekintve, hogy rengeteg értéket hordoz magában, mindig egy függő viszonyítási rendszer. Ha tudja Istent közvetíteni, akkor legitim, ha nem, akkor mint intézmény, kultúrintézmény létezik, de lényegszerűen meg is siklott a világban való létének a legitimitása.
Hitelesség és transzparencia
– A kiutat mindig abban keresem, hogy tud-e az egyházam szembenézni úgy önmagával, hogy nem önmagában tetszeleg, nem önmagát nézi, hanem megpróbál a forrásra tekinteni. Ez nagyon fontos kitétel, ehhez viszont szükséges látni, hogy az egyházban önmagában semmi nem emelhető isteni rangra, se a hierarchia, se a szentségi életünk, se a szentségekre definiált egyház, hanem ezek mind csak ablakok Istenre. Ezeknek a kérdéseknek a nem komolyan vétele az egyházat nehéz helyzetbe sodorja és lehetetlenné teszi azt, hogy a világgal kommunikáljunk.
Az egyház akkor lesz élőképes, hogyha egyrészt transzparens az isteni valóságra, a másik oldalon pedig próbál ezzel a világgal kommunikálni. Ami nemcsak azt jelenti, hogy én beszélek a világgal, hanem az én és a világ, az én értékeim és a körülöttem élő világnak a milyensége között megpróbálom megkeresni a találkozópontokat, és ott akarom az én értékeimet elmondani. Ennek viszont alapvető feltétele, sőt kizárólagos elve a hitelesség. A hitelesség és a transzparencia, számomra ez a két kérdés a legfontosabb. Ha jövőről beszélünk, azt én csak ezen a két nyomvonalon tudom elképzelni.
Jitianu Liviu
• 1971-ben született Csíksomlyón • 1998-ban szentelték pappá • tanulmányait Gyulafehérváron és Freiburgban végezte • 2006-ban szerezte meg doktori fokozatát • a BBTE Római Katolikus Teológia Karán docens, korábban a kar kancellárja, majd dékánhelyettese • kutatási területe: krisztológia, istentan, egyház és társadalom, identitás • 7 könyv és számos tanulmány szerzője • legfontosabb kitüntetése: Kurt Hellmich-díj ( Regensburgi Egyetem)
SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD
Szabadság (Kolozsvár)

„Hol vannak a magyar nyelv őrei?”
Nagyon népszerű az utóbbi időben a gimnáziumi és líceumi tanulók körében zajló „Örökségünk őrei” című, hasznos és tanulságos vetélkedő, amelynek Erdély szerte immár jól megérdemelt nyertesei is vannak, s mely által ezidáig számos történelmi magyar műemlék került elő a feledés, a mellőzés, az ismeretlenség homályából. Illesse mindezért dicséret mind az irányító szaktanárokat, mind a lelkes diákokat, akik gazdag és változatos módszerekkel, leleményességgel ismertették az általuk felfedezett adathalmazt. Nos, e témakör kapcsán, a dr. Stern Ignácz szerkesztésében 1933 novemberében Gyulafehérváron beindult: Informator címet viselő, kétnyelvű, magyar–román hetilap, 1935. november 23-i és 1936. január 11-i számaiban rokontémájú jegyzetre bukkantam. Azzal a különbséggel, hogy 80 évvel ezelőtt nem a történelmi műemlékek, hanem a magyar nyelv őrei iránt érdeklődött a hetilap az alábbi cím alatt: Ahogy mi a magyar nyelvet beszéljük. Szomorú valóság. Hol vannak a magyar nyelv őrei?
A jegyzet olvastán meggyőződhetünk, hogy immár nyolc évtized távlatából, napjainkban is lépten-nyomon az alábbiakkal gyakorta azonos kifejezésekkel találkozunk a mindennapi élet számtalan területén: az utcán, a buszon, a vonaton, a kávézóban, az iskolában, a parkban, a személygépkocsiban, a gyűlésen, a családban, az esküvőn, a munkahelyen, a keresztelőn, a kocsmában, a piacon, az üzletben, a hivatalban stb. Olvassuk tehát és elmélkedjünk ugyanakkor, miként is lehetne 80 év távlatából az adott helyzeten segíteni s bepótolni valamelyest mindazt, amit ezidáig édes anyanyelvünkből elveszítettünk.
Szabadság (Kolozsvár)

Élőben követhető a csíksomlyói búcsú
A Duna élőben közvetíti az összmagyarság egyik legjelentősebb vallási és nemzeti ünnepét. Ha nincs tévé közelében, a hirado.hu-n is nézheti a közvetítést.
A búcsú napján a hívek Máriát dicsőítő énekkel, körmenettel érkeznek, először mindig a gyergyóalfalvi keresztalja. A felvonulás ezután az érkezés sorrendjében történik, a menet fokozatosan több kilométer hosszú lesz, és a kegytemplom után kettéválik: az egyik ág Jézus hegyét északról megkerülve, a másik ág a Szent Anna-kápolna irányában közelíti meg a mise helyszínét.
A menet számos hagyományos egyházi jelvényt visz magával: középtájt, a főpapok előtt helyezik el a nép által labóriumnak nevezett labarumot, mely az ókorban Nagy Konstantin császár győzelmi jelképe volt. A 30 kilogramm súlyú tárgyat a hagyomány szerint a katolikus gimnázium egy-egy végzős diákja emeli magasba, ami nem kis teljesítmény.
Amikor a labarum a Kissomlyó hegyen lévő Salvator-kápolna elé ér, ahol az István pap vezette első zarándoklat emlékét őrző kereszt áll, eléneklik az Egészen szép vagy Mária című éneket, amit főpapi áldás követ. A keresztalják fokozatosan betöltik a hágó széles terét, és megkezdődik a mise.
A búcsúról hazatérők búcsúfiát visznek magukkal: kizöldült nyírfaágat, emléktárgyat, a gyerekeknek szánt ajándékok közül az egykor kultikus eledelként számon tartott mézeskalács a legnépszerűbb. Az irgalmasság szentévében tartott idei csíksomlyói pünkösdi búcsú mottója: "Üdvözlégy, Úrnőnk, irgalmasságnak asszonya!"
Az ünnepi szentmisét Jakubinyi György gyulafehérvári érsek mutatja be, a szentbeszédet pedig Csintalan László csíkdelnei-csíkpálfalvi plébános mondja. Az ünnepi szentmisét a Duna tévécsatorna és az erdélyi Mária Rádió élőben közvetíti.
maszol.ro

Áder János Csíkban: menj, teremj sokszoros gyümölcsöt!
Áder János köztársasági elnök jelenlétében avatták fel Csíkszereda főterén Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspök szobrát. Ünnepi beszédében Áder János kijelentette, Márton Áronnak a szobor által megörökített útra bocsátó gesztusa üzen minden magyarnak.
Azt üzeni: „Menj, teremj sokszoros gyümölcsöt! Légy bátor félelem nélkül élni! Ne add a szíved gyűlöletre! Őrizd a magad méltóságát és tiszteld a másét! Légy hű a hazádhoz és a neked rendelt hivatáshoz!"
Az államfő a székely püspök helytállását felidézve az MTI szerint kijelentette: „A tiszta lelkületű embert onnan lehet nagy bizonyossággal felismerni, hogy minden elnyomó hatalom ellenséget lát benne.(...) Mert a tiszta ember hitét nem lehet megtörni. Erkölcse nem eladó. Mert jósága, állhatatossága bátorsággal tölt el másokat is".
A köztársasági elnök felidézte, hogy 1944-ben a Gyulafehérvárról román útlevéllel érkező Márton Áront a magyar rendőrparancsnok utasította ki Kolozsvárról, amikor súlyos szavakkal ítélte el a zsidók elleni bűntetteket, és tiltakozott a deportálások ellen. „Márton Áron gyalogosan hagyta el Kolozsvárt. Csendes léptei azt üzenték: az emberéletről nincs alku. Nincs méricskélt gyilkosság, nincs viszonylagos népirtás" - fogalmazott Áder János.
A püspöknek azt a nézetét is megemlítette, hogy a „népért végzendő munka nem külön foglalkozási ág, hanem minden hivatással elválaszthatatlanul együtt járó kötelesség". Mint fogalmazott, a püspök hadvezérként állt gyülekezete, egyháza, közössége, népe elé, és szolgája lett mindenkinek.
Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke arra hívta fel a figyelmet, hogy Márton Áron a népéért vállalt küzdelemben „emelkedett fehér vértanúvá". Az Európára nehezedő migrációs nyomásra utalva kijelentette: ma is minden felelősen gondolkodó vezetőnek elsősorban a saját népe, nemzete iránt van felelőssége. „Kereszténység nélkül nincs Európa, Márton Áron nélkül nincs Székelyföld, Székelyföld nélkül nem lesz és nem lehet jövendője a magyar nemzetnek" - állapította meg Lezsák Sándor.
A szoborállítást kezdeményező Márton Áron római katolikus férfiszövetség tagjaként felszólaló Ráduly Róbert, Csíkszereda korábbi polgármestere arra is kitért beszédében, hogy miért van jó helyen a püspök szobra a város főterén. Mint mondta, a szobor helyén korábban kápolna, majd a kommunista politikai rendőrség székháza állt. A reményvesztettség cáfolatának tekintette, hogy „Márton Áronnak a csíkiak a milicia és a securitate (a kommunista erőszakszervek) hűlt helyén állítanak szobrot".
A volt polgármester kijelentette, Márton Áron szilárd programot hagyott hátra, melynek része a teljes körű önrendelkezés. „Márton Áront követve ez nem a legtöbb, hanem a legkevesebb, amit el kell érnünk” – fogalmazott Ráduly Róbert.
Jakubinyi György gyulafehérvári érsek azt idézte fel, hogy Márton Áront a kommunista román hatalom is tisztelte az őszinte és mindig nyílt kiállásáért. A püspök nyugdíjba vonulási kérésének az elfogadásáról pedig nem a szentszék kancelláriáját vezető bíboros, hanem maga II. János Pál pápa küldött táviratot, melyben „az Úr legteljesebb, legkifogástalanabb szolgájának" nevezte.
A szoboravatóra összegyűlt több ezres tömeg Márton Áron hangját is meghallgathatta, melyet 41 évvel ezelőtti csíkszeredai bérmáláson rögzítettek. A felavatott szobor is bérmáláson ábrázolja a székely püspököt, amint áldást ad egy bérmálkozó lánynak, akit bérmakeresztanyja bátorít. Sárpátki Zoltán csíkszeredai szobrászművész alkotását Lakatos Pál Sándor öntötte bronzba. A szoboravatásra a magyar kormány által meghirdetett Márton Áron-emlékév keretében került sor.
A gyulafehérvári római katolikus főegyházmegyét 1939 és 1980 között vezető Márton Áron püspök a 20. századi erdélyi magyar közélet egyik legkiemelkedőbb alakja volt – emlékeztet az MTI. 1944-ben felemelte szavát a zsidók deportálása ellen, amiért 1999-ben a jeruzsálemi Jad Vasem intézet a Világ Igaza címet adományozta neki.
A kommunista hatalommal szemben is állást foglalt. 1949-ben letartóztatták, 1951-ben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, majd 1955-ben nemzetközi nyomásra szabadon bocsátották. 1956-tól 1967-ig nem hagyhatta el a gyulafehérvári püspökség épületét, de látogatókat fogadhatott. Püspöksége idején az erdélyi római katolikus egyház nem kötött konkordátumot a román kommunista állammal.
kronika.ro