Böjte atya Erdélybe „hívta" Szent Erzsébetet
Az elkövetkező napokban Nagyszalontán, Temesváron, Szászvárosban, Petrozsényben, Déván, Gyulafehérváron, Kolozsváron, Székelyudvarhelyen, Csíksomlyón, Gyergyószentmiklóson, Kézdivásárhelyen, Kovásznán, Marosillyén és Székelyhídon tartanak szentmisét az ereklye fogadása alkalmából. Ez ünnepi alkalmakon a nagyszalontai Béke királynője otthon gyermekei előadásával idézik fel Szent Erzsébet alakját.
A nagyváradi székesegyházban az ereklye fogadására tartott szentmise után Ternyák Csaba érsek a közmédiának elmondta: a Sárospatakon született Szent Erzsébetre különleges ajándékként tekintenek az egri főegyházmegyében. Szent Erzsébetet a szeretet szentjének tekintik, aki képes áldozatot hozni a szeretetért. Az érsek elmondta: Böjte Csaba ferences szerzetes, a dévai Szent Ferenc Alapítvány elnöke kereste meg az erdélyi körút javaslatával, és mindketten úgy gondolták: szükség van arra, hogy Szent Erzsébet szeretetét időről-időre megfoghatóvá tegyék.
Böjte Csaba szerzetes – aki körbeviszi az ereklyét Erdélyen – elmondta, Sárospatakon misézett abban a templomban, ahol az ereklyét őrzik, és akkor támadt az ötlete, hogy „elhívja Erdélybe" Szent Erzsébetet. „Érsek atya nemcsak hogy elengedte, hanem maga hozta le, hogy az irgalmasság iskolájának a nagy tanítójától tanuljunk mindannyian" – mondta Böjte Csaba.
Hozzátette, az irgalmasság évében nagy szükség van „az irgalmasság szentjének" bemutatására. Szent Erzsébet „nem ítélt el senkit, hanem ahol tudott, jót tett. Ha ezt meg tudnánk tanulni tőle, élhetőbb világ lenne a Kárpát-medencében, és itt, Erdélyben" – fogalmazott a ferences szerzetes.
Árpád-házi Szent Erzsébet 1207-ben született II. András és merániai Gertrúd harmadik gyermekeként. I. Hermann thüringiai őrgróf fiával, Lajossal kötött 1221-ben házasságot, melyből három gyermeke született. Húsz éves volt, amikor férje meghalt, és mert nem volt hajlandó lemondani fia fejedelmi jogairól, sógorai mindenétől megfosztották. Az egyébként is szegénységre vágyó asszony kenyerét fonással kereste, gyermekeit ékszerei eladásából neveltette. Gyóntatója utasításai szerint igyekezett egy kolostori szabályok szerint élő, de fogadalmat nem tett apácákból álló, jótékonyságot és betegápolást gyakorló szerzetesrendet létrehozni. Ő honosította meg Németországban Assisi Szent Ferenc harmadrendjét. 1231-ben megbetegedett, utolsó napjaiban mindenét szétosztotta. Marburgi sírja fölé nem sokkal halála után templomot emeltek, ez a német gótika első megmaradt emléke. A sírnál történt számos csodálatos esemény miatt már 1235-ben szentté avatták. hirado.hu

Erdély.ma

„Gazda Árpád marhasága”
Hivatalosan még Ceauşescu uralkodása idején, 1989. decemberi 21-én – amikor már sejteni lehetett, hogy a fennálló rendszer recseg-ropog – Erdély-szerte hatalmas tüntetések zajlottak, a katonaság pedig több helyszínen is a fegyvertelen tömegbe lőtt, miközben nemzeti közösségünk tagjai több helyütt is saját szervezet alapításába fogtak. Ennek a szervezkedésnek a főbb centrumai Temesvár (itt már december 20-án megalakult a Bánsági Magyar Demokrata Szövetség), Kolozsvár és Bukarest voltak. Nem meglepő módon mégis ez utóbbi ragadta magához a kezdeményezést és az első hivatalos nyilatkozat alatt szereplő, általuk választott név – a Romániai Magyar Demokrata Szövetség – meghatározó maradt.
Pedig mennyivel fontosabb lett volna nevünkben is erdélyi mivoltunkat, őshonosságunkat, több mint ezer éves múltunkat hangsúlyozni. „Romániai” demokrata szövetséget alakíthatnak akár vietnámiak, kínaiak vagy arabok is, akiknek vajmi kevés közük van e régió történelméhez, kulturális gazdagságához.
Az autonomisták kezdeti győzelme
Ezzel együtt az RMDSZ 1996-ig önálló arccal, önálló politikai vonalvezetéssel s nem utolsó sorban önálló külpolitikával rendelkező szervezet volt. Azzal együtt, hogy az első hat évben a szervezet belső életét a helyzetteremtésben, célirányos konfliktusvállalásban gondolkodó autonomisták és a helyzetelfogadó, minden áron konfrontációmentességre törekvő tábor kötélhúzása határozta meg. Az első csoport távlatokban, helyzetünket történelmi léptékben rendező megoldásban gondolkodott, céljait a nemzeti érdekekhez igazította, azokhoz keresve eszközöket. A második a vélt román tűrőképességhez igyekezett igazítani a célhorizontot is. Jó példa erre az első kongresszuson, 1990 áprilisában elfogadott program, mely az autonómiát megpróbálta belegyömöszölni a helyi önkormányzati rendszerbe, bizonyára azért, mert a megfogalmazók féltek nevén nevezni a gyermeket.
Koncepcionális síkon az autonomisták győztek 1992. október 25-én a szervezet hivatalos irányvonalát máig meghatározó Kolozsvári (autonómia) Nyilatkozat elfogadásával, pozicionális síkon viszont a kollaboránsok, előbb 1993-ban Brassóban, majd 1995-ben Kolozsváron, 1999-ban Csíkszeredában. A továbbiakban autonomista kihívó nem akadt a szervezeten belül.
A Janus-arcú politika
Nem meglepő tehát, hogy a hat éven keresztül folytatott Janus-arcú, autonomista és tájba simuló elemeket egyaránt integráló politikát az 1996-os kormányra lépés alapvetően megváltoztatta. A szervezet politikáját a neptuni paradigmán belül fogalmazták újra. Az önálló külpolitika az RMDSZ akkori elnöke, Markó Béla által is bevallottan megszűnt, az RMDSZ beállt az ország nyugatra néző kirakatába statisztának. Hadd szúrjam ide, vállalva az önismétlés ódiumát: a szerep azonos volt Fülig Jimmyével, aki statisztaként egy vendéglő kirakatában ült, időnként a gyomrára mutatott és szélesen mosolygott jelezvén, hogy jól van lakva. Megköttetett a paktum a román és a magyar elit között, aminek lényege az volt, hogy a magyarság hallgat jogos követeléseiről, az autonómiáról – amit egyébként 1918. december 1-jén Gyulafehérváron megígértek nekünk –, nem okoz kellemetlenséget a román vezetésnek, az pedig elegendő engedményt és anyagi támogatást nyújt ahhoz, hogy azt eredményként felmutatva a magyar szervezet meg tudja őrizni választói támogatottságát. A képlet tehát nagyon egyszerű és könnyen átlátható.
Az erdélyi magyar nemzeti közösség urnákhoz járuló részének elsöprő többsége mégis az RMDSZ-re adja voksát. Ennek okai szerteágazóak, benne van a bejáratott név és szimbólumrendszer, a komoly infrastrukturális háttér, az évtizedek alatt kiépített kapcsolati háló, de éppen annyira az is, hogy az RMDSZ anyagi és politikai támogatást kap Bukaresttől, aminek segítségével pozícióját fenntarthatja. E szervezet kezeli ugyanis az erdélyi magyar nemzeti közösségnek címzett nem csekély állami támogatást, évente mintegy 4–4,5 millió eurót. A pénz négyötödét saját magára költi, majd az egy ötödét nagyvonalúan pályázatokon osztja szét, persze ismét csak klienturális szempontok szerint. E gazdasági monopólium a nómenklatúraépítésnek ideáltipikus feltételrendszert biztosít.
Mindent magára költ az RMDSZ
E kérdéssel először Gazda Árpád foglalkozott a Krónika hasábjain bő tíz esztendeje, de most a kérdést elővette a politikailag valóban függetlennek tűnő Átlátszó Erdély is. Miután háromrészes tényfeltáró riportban részletezték a szervezet pénzhasználási módszereit, az RMDSZ-vezetés a szokásos ignorálás helyett a bizonyítványmagyarázat mellett döntött.
Az RMDSZ ügyvezető elnökével, Kovács Péterrel készült interjúban a megkérdezett a „Gazda Árpád marhasága” informális megfogalmazással próbálta tagadni a lényeget. S bár az interjúkészítő a törvényszöveget is beidézte, mely szerint az RMDSZ az erdélyi magyarságnak járó pénzügyi támogatást kezeli, ő megmaradt a maga álláspontján, miszerint a pénz az RMDSZ-é, s azt akár teljes egészében magára, tételesen az alkalmazottak fizetésére is költhetné.
A stílus maga az ember. Az RMDSZ ügyvezető elnöke, aki annak idején a „Nem akarok somer lenni” program nyelvi leleményével tűnt ki az RMDSZ-es szürkeségből, most ismét elengedte magát verbálisan. Ami a kisebb baj. A nagyobb az, hogy magyarázza a magyarázhatatlant.
Az RMDSZ-es sajtó – a 2015-ös évben 110 000 euróval megtámogatott online újság, a Maszol – persze megpróbálja kikezdeni a tényfeltáró riportot, de hasztalan, a számok önmagukért beszélnek.
Le szeretném szögezni, nem az a fő problémám, hogy a nyilvánosságra került adatok szerint az RMDSZ vezetői nem vetik meg a luxust – lásd például a VW Multivan gépkocsira megrendelt 15 000 eurónyi extrát –, hogy meglepő összegeket fizetnek ki ingatlanokra, hogy a benzinköltségükből egy évben harminchatszor lehetne megkerülni a Földet az egyenlítő mentén, vagy hogy kiszállási költség címén kifizetett összegből 12 000 napnyi belföldi kiszállás jön ki. Különösen érdekes a kérdés, hogy mindezt ki veszi igénybe, tekintve, hogy az RMDSZ-nek Kovács Péter szerint mindössze 116, a riport szerint 168 alkalmazottja van.
A fő probléma igazából a gyeplőn tartás. Az RMDSZ-nek nem az a célja, hogy a lehető legkényelmetlenebb legyen a román hatalom számára, hogy rákényszerítse arra, hogy sorsunk távlati rendezéséről legalább érdemi párbeszéd induljon, hanem az, hogy a nemzetpolitikai követelményektől függetlenül biztosítsa a szervezet elitjének a kiváltságait. A „román párt, román érdek, magyar párt, magyar érdek” hangzatos jelszava mögött semmiféle tartalom nincs, ez itt a fő baj.
Túlzás lenne azt állítani, hogy az RMDSZ nem magyar párt. Kétségkívül magyar emberek vezetik, magyar a középgárda és magyarok a szavazók, csak a szervezet politikájának vektora nem mutat egy irányba a magyar érdekekkel. Ez itt a fő gond.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Tempfli József – követendő példa az imádságban és a szolgálatban
Szomorú szívvel vettük tudomásul, hogy Tempfli József nyugalmazott nagyváradi római katolikus megyés püspök életének 86., papságának 54., püspökségének 27. évében hosszú betegség után, május 25-én visszaadta nemes lelkét Teremtő Istenének.
1931. április 9-én született a Szatmár megyei Csanáloson. A nagyváradi Szent László Líceumban végezte tanulmányait, majd a gyulafehérvári Római Katolikus Teológiai Intézetben tanult. 1962. május 31-én szentelte pappá Isten Szolgája Márton Áron püspök Gyulafehérváron. 1982 júniusától szentjobbi apát. 1989 előtt sokat küzdött a kommunista hatalom által megsemmisítésre ítélt váradolaszi temető híres magyar halottai földi maradványainak és síremlékeinek megmentéséért.
1990. március 14-én Szent II. János Pál pápa kinevezte a nagyváradi egyházmegye 81. püspökévé. Székhelyén szentelte püspökké ugyanazon év április 26-án dr. Paskai László bíboros, Magyarország prímása, esztergomi érsek, társszentelők voltak Bálint Lajos gyulafehérvári megyés püspök (később a főegyházmegye első érseke) és dr. Gyulai Endre Szeged-csanádi megyés püspök. Jelmondata: „Petra Christus – A szikla Krisztus” volt.
Főpásztorként is fontos feladatának tartotta rendületlenül küzdeni többek között az egyháztól a kommunista időkben elrabolt és bitorolt egyházi javak visszaszerzéséért, valamint a felekezeti oktatásrendszer visszaállításáért.
Élmény volt vele beszélgetni, nagy irodalmi kultúrával rendelkezett, a magyarság kiváló íróinak, költőinek alkotásaiból gyakran szőtt be részleteket szentbeszédeibe is.
FODOR GYÖRGY piarista konfráter
Szabadság (Kolozsvár)

17. Földmérő Találkozó
Útbaigazítás a magyar királyi öl és háromdimenziós nyomtatók világában
Az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság idén 17. alkalommal szervezte meg a magyar földmérő találkozót, erdélyi és magyarországi szakemberek részvételével. A konferencia vándor jellegének köszönhetően ezúttal Hunyad megyével ismerkedhettek a résztvevők, egész napos kirándulást szánva a vidék természeti és kulturális értékeinek megismerésére. A találkozó gerincét azonban a szintén egész napos előadássorozat képezte, melyre a Hunyad megyei Tanfelügyelőség székházában került sor. Az előadások szünetében beszélgettünk dr. Ferenc Józseffel, az EMT földmérési szakosztályának vezetőjével, a konferencia elnökével. Az első kérdés a közel száz résztvevőre vonatkozott: kik és honnan érkeztek az idei szakmai találkozóra?
– Erdélynek számos vidékéről ( Székelyföld, Közép-Erdély, Partium, Bánság) érkeztek magyar földmérők, megyei földhivatalok alkalmazottai. Magyarországot az állami szakhatóság legmagasabb szintjén képviselik a konferencián és rangos felsőoktatási intézmények, nagy szakmai vállalkozások küldöttei is eljöttek.
– Az erdélyiek sorából gondolom nem véletlenül maradt ki Dél-Erdély említése?
– Nem, sajnos ezzel a vidékkel nem sikerült szoros kapcsolatot kialakítani. Az 1989 előtti politika az emberek elszigetelésére irányult, és ez hangsúlyosabban vonatkozott a magyar emberekre. Így mi, magyar földmérők sem tudtunk egymásról. ’89 után 2-3 évbe telt, míg sikerült kialakítani egy kapcsolatrendszert a szakmán belül. Itt, Dél-Erdélyben Gyulafehérváron, a December 1 Egyetem keretében működik földmérő kar, és itt oktat Dimén Levente, aki néhány évig megtisztelt jelenlétével, de intézményesített kapcsolat nem alakult ki. Feltételezem, hogy e vidéken nagyon kevés a magyar földmérő és a szórványhelyzetből adódóan még mindig egyfajta elszigetelődés jellemző.
– Létezik-e magyar földmérőképzés Romániában?
– Nem létezik. Annak ellenére, hogy a 89-es változás után a földmérő felsőoktatási intézmények gomba módra szaporodtak, és nagyon sok egyetemi központban alakítottak ki földmérő kart. Magyar nyelvű szakoktatás azonban nem működik. Ehhez megfelelő oktatói gárdára volna szükség, amit nem lehet máról-holnapra előállítani. Tudtommal a Sapientia Tudományegyetem keretében van egy kertészeti kar, ahol bizonyos szinten topográfiát is tanítanak. Sajnos ezzel a karral sem sikerült konkrétabb együttműködést kialakítani, de tudunk róluk, és a magyarországi kapcsolatainkból adódó szakmai háttérrel, folyóiratokkal, tudásbázissal szívesen állunk rendelkezésére, nem csak a magyar, de a többségi felsőoktatási szakképzésnek is.
– Melyek a földmérő szakma mai nagy kihívásai?
– Ez eléggé komplex kérdés. A földmérés az emberiség történetével együtt alakult, hiszen az ember a legrégibb időktől kezdve tudni akarta hol van, merre kell mennie, milyen irányba, mekkora a terület stb., és ezekre a kérdésekre a választ a földmérés adta meg. A geometria kifejezés, ami szó szerint a föld mérését jelent az ókorból származik. És e szakma a történelem során mindig a társadalom által megfogalmazott igényeket volt hivatott kielégíteni. Ez ma sincs másképp. A román társadalomban földmérés szempontjából égető probléma a földtulajdon visszaállítása által előidézett kaotikus helyzet valamiféle nyilvántartásba rendszerezése. Ez lenne a kataszter, melynek előállítása a román szakhatóságnak feladata. Az 1990-es évektől kezdődően hihetetlen mennyiségű pénzt fektettek ebbe, de az eredmény messze elmaradt. A naprakész kataszter hiánya óriási bonyodalmakat okoz. A föltulajdon problémájának rendezése fontos európai követelmény. És Románia nagyon sok pénzt veszített el amiatt, hogy nem tisztázódnak a földhöz kapcsolódó tulajdonviszonyok. Az észak-erdélyi autópálya építéséről már bő évtizede beszélünk, de eddig 56 km épült meg belőle, mert a kivitelezést vállaló Bechtel cég nem hajlandó építkezni, míg nem tisztázódik a pálya nyomvonalán lévő telkek tulajdonviszonya. És ez a mai napig sem tisztázódott. Ez lenne a szakma egyik nagy problémája. A másik, hogy napjainkban mind a műszaki, technológiai, informatikai fejlődés, mind pedig a helyhez kötődő információk mennyisége exponenciálisan növekszik, ám az új technológiák által megkövetelt szakmai tudás messze lemarad. Ebből adódóan, ha egyik-másik földmérő megpróbál lépést tartani a korral, és igyekszik alkalmazni az új lehetőségeket, a potenciális felhasználó teljes értetlenségébe ütközik. Olyan ez mintha egy analfabéta kezébe könyvet adnánk. Hiába van benne a sok információ, ha az illető képtelen megérteni, felhasználni. Lehet, hogy durva hasonlat, de valós.
– A mostani konferencia mennyiben segít a technológiai fejlettség és a hazai tudásszint közti szakadék felszámolásában?
– Mivel szakmai társaságunk nem egy állami intézményrendszer része, ahol döntéshozatali, illetve végrehajtási jogosultságunk lenne, sajnos az említett szakadék betömítésén sem sokat tudunk lendíteni. A mi célunk azonban, hogy az erdélyi magyar földmérők legalább megismerjék az informatika, az űrkutatás stb. által kínált új szakmai lehetőségeket, hiszen valamennyien földmérési munkát végző szakemberek, akik ebből keresik a kenyerüket, nem sok idejük jut a mindennapokban a szakmai újdonságok követésére. Romániában létezik ugyan egy szakmai szervezet, de folyóirat nincs, azaz Caragialét idézve: van, de teljes mértékben hiányzik. Az egyetemi tankönyvek is az elmúlt idők zenéjét játsszák. Tehát nekünk már az is nagy elégtétel, ha egy ilyen konferencián a földmérők találkoznak a szakmai újdonságokkal, és lehetőségeikhez mérten megpróbálják ezeket alkalmazni. Meg kell jegyeznem azonban, hogy a földmérés terén az újdonságok alkalmazása nem olcsó mulatság. Egy 30x40 cm-es, alig 2 kg-os mérőműszer egy jobb autó árát teszi ki, és még további összetevőként ott van a programrendszer, a megfelelő tudásbázis elsajátítása. Egyre hangsúlyosabban van jelen a long life leraning (életfogytiglani tanulás) modellje is, hiszen ha valaki nem tart lépést (legalább a hatóságok által elfogadott ütemben) a technológiák fejlődésével, valósággal leradírozzák a pályáról.
– Kik az idei konferencia előadói, és milyen témákban hoztak újdonságokat?
– Idén 11 előadás szerepel a programunkban – öt magyarországi és hat erdélyi szakember értekezése. Az érintett témák szorosan kapcsolódnak a konferencia idei tematikájához, mely a rendelkezésre álló technológiák alkalmazása és a várható eredmények kérdéskörben tárgyalja a szakma problémáit. Az első előadás például a térinformatikai rendszerek GIS-szabványosításáról szólt. Régebben a földmérést mindenki úgy végezte, ahogy jónak látta, értek ezalatt, minden országot, vidéket, szakembert. Aztán rájöttek, hogy ezt valamilyen szinte egységesíteni kell. A térinformatikai rendszer szakmánkban egy viszonylag új megközelítést hoz, és arra ad lehetőséget, hogy ha egyszer valami helyhez kötődő információt gyűjtöttünk, az lehetőleg minden ehhez kapcsolódó igényt ki tudjon elégíteni. Ennek elsősorban kataszteri szempontból lehetne nagy hasznát venni. Az erre vonatkozó új európai normarendszer (ami amúgy elég bonyolult) ismertetésével foglalkozott az első előadás. Érdekes témaként került elő a magyar királyi öl problematikája és konkrét jelenkori meghatározása. A műemlék épületek fellelhető dokumentációjának műépítészeti, régészeti értékesítése során ugyanis tisztázni kell a hajdani mértékegységek (jelen esetben a királyi öl) mai mértékrendszerhez viszonyított értékét. Továbbá több előadás is foglalkozik a három-, illetve négydimenziós ábrázolások lehetőségeivel. Évszázadokig ugyanis a kétdimenziós térábrázoláshoz szoktunk (térképek, rajzok, stb.). Ma már a három dimenzió kezelésére is lehetőség nyílik, sőt ha az időt is hozzáadjuk, egyből eljutunk az euklideszi értelemben vett térhez, azaz a három dimenzió és az idő egységes kezeléséhez. Konkrétan arról van szó, hogy valamilyen helyzet egy bizonyos időpontra jellemző. Ugyanarra a valós világ választott összetevőjére egy másik időpontban más jellemző. A mai technológia lehetővé teszi ennek a változásnak a megjelenítését is. Van előadás, mely ezt a problémát feszegeti.
Évszádokig a termékek a valós világ rendszerében jöttek létre. Most az informatika fejlődésével lehetővé vált, hogy a valós világot a virtuális térben ábrázoljuk, a számítógépen létrehozott nagypontosságú térmodelleket pedig bizonyos korlátok közt a modellezett világgal egyenrangú információforrásként kezelhetjük. Ehhez megfelelő szaktudás, illetve infrastruktúra szükséges, de ezek megléte mellett a földmérés lényegesen kevesebb költséggel jár, hiszen nem kell már terepre menni. Sőt manapság, arra is lehetőség van, hogy a virtuális világban megalkotott térmodellt háromdimenziós nyomtatók segítségével visszaültessük a valós világba. Sokak szerint ez új ipari forradalmat idéz elő. Az eddigi feldolgozás ugyanis szubsztraktív volt, azaz megvolt a nyersanyag, és abból eltávolítottuk, ami nem kellett (lefaragtuk, kivontuk, kiolvasztottuk stb.). A 3D-s nyomtató additív megoldást alkalmaz. Annyit ad hozzá, amennyi kell. Megvan a virtuális térben a modell, és ezt anyagi megvalósítássá képezi le. Ma már házak épülnek háromdimenziós nyomtatókkal. Ezek mind olyan lehetőségek, melyek már léteznek, és általános alkalmazásuk rohamléptekkel közeledik. Erről hallhatunk az előadások során.
Végül a hogyan tovább kérdése is felvetődik a konferencián, hiszen mindezen technológiai, informatikai lehetőségek ismeretében meg kell találnunk az utat az előrelépéshez. A hazai állami struktúrák, illetve az ezekben dolgozók tudásszintje nagyon lemaradt, és a szakmai utasítások 30-40-50 évvel ezelőtti szinten állnak össze. A társadalom viszont sürgeti a fejlődést. Most ha egy földmérő szakember igyekszik önerőből lépéseket tenni az új technológiák alkalmazása irányába, ami mellesleg jókora befektetéssel jár, ám az így születő termékre nincs befogadó készség, akkor az igyekezet veszteséget hoz. Úgy gondoljuk ez az állapot nem tartható hosszútávon. És meggyőződésem, hogy ehhez talán az ilyen jellegű konferenciák is hozzájárulnak.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

A 400 éves áttelepítésre emlékeztek Vajasdon
Török nyomásra 1616-ban Bethlen Gábor a Fehér megyei Vajasdra telepítette a lippaiakat. Akkor hevesen ellenezték, 2016. május 21–22-én méltó módon megünnepelték a fejedelem bölcs döntését.
Bethlen úgy kezdte uralkodását, hogy a törökök határozottan kérték Borosjenő és Lippa átadását. „Erdély kapujáért” három birodalom küzdött, Bethlen viszont belement az alkuba, hiszen Lippa volt a béke és a fejedelemség ára, és így elkerülhető volt az is, hogy az uralkodásra alkalmatlan Hommonai vegye át a hatalmat. A lippai lakosság azonban megtagadta az engedelmességet, a Déva várában meghozott döntését határozott ellenszegülés követte, ezért a fejedelemnek 9 ágyút kellett odavinnie Gyulafehérvárról. A vár bevételére 1614. október 29-én került sor, a kiürítés folyamata pedig több szakaszban valósult meg. Vajasdra végül 52 család érkezett meg, az itteni magyarok az ők leszármazottaik. Az idők folyamán 600 főre szaporodott a közösség, ma mintegy 450 magyar él a településen. Református gyülekezete igyekszik megőrizni hagyományait, kiemelni a helyi jellegzetességeket. Ilyen például a környék egyetlen szász eredetű magyar néptánca, amelyet a Margaréta Néptánccsoport ápol, újabban pedig igyekeznek a hajdú eredethez köthető elemeket is felkutatni és népszerűsíteni, hiszen a betelepítettek között szép számban voltak „kék inges gyalogosok”, azaz hajdúk. A kétnapos ünnepség, az „imádságos fejedelem népének számbavétele” is e két helyi jellegzetesség előtérbe helyezésére összpontosított.
Szombaton ünnepi istentiszteletre került sor. Szegedi László Tamás generális direktor igehirdetésében úgy utalt a történelmi múltra, hogy mindvégig a jelen számára útmutatást szolgáló vonatkozásokat hangsúlyozta. Bethlen Gábor hitbeli hagyatéka „a lelkek templomává kell kinőnie magát”, a falu lakosságának pedig „együttesen mint élő kövek kell beépülniük a közös fundamentumba”. Ily módon Vajasd és tágasabb környéke, az Erdélyi Hegyalja, nem válik – Finna Béla szavaival élve – „az egyre jobban elnémuló harangok országává”. A megható prédikációt a szépen felújított templom udvarán elhelyezett kopjafa avatása követte, amelynek emléktáblája a 400. évfordulónak állít mementót. Köszöntőt mondott Gudor Kund Botond esperes, aki az egyházhoz és néphez való hűség fontosságát hangsúlyozta. A kopjafát Szegedi László Tamás generális direktor és Barta Aladár vajasdi lelkipásztor áldotta meg.
BASA EMESE
Szabadság (Kolozsvár)

A Párizs környéki békék és Erdély
LUCIAN BOIA történész egyik új könyvében az első világháborúhoz és a román nemzetépítéshez kapcsolódó mítoszokkal is vitába száll. Szokásához híven azokat a mitológiává előlépett értelmezéseket vitatja, amelyekkel a román közönség eddig leginkább kikezdhetetlen igazságként találkozhatott. Ilyen a Vesztesek és győztesek – Az első világháború újraértelmezése című esszéje is, melynek egyetlen célja: valós megvilágításba helyezni a jól bejáratott, a román nemzetépítés szempontjából meghatározónak számító történelmi pillanatokat, mint az első világháború, az abban vállalt román és német szerep, valamint a Párizs környéki békék és Erdély kérdése.
Lehetett volna másképp is?
Miként a szerző kiemeli, nem lehetünk teljesen biztosak abban, hogy Ferenc Ferdinánd, az Osztrák–Magyar Monarchia trónörökösének meggyilkolása nélkül nem robban ki az első világháború. Ahogy szerinte az sem volt szükségszerű, hogy a trónörökös meggyilkolása egy világháborúhoz vezessen. Az első világháború előtt rendkívül kiegyensúlyozott európai hatalmi rendszer állt fenn, amelyet mi sem bizonyít jobban, mint maga az elnyúló háború, melyben a szemben álló felek évekig harcoltak, de egyik fél sem volt eléggé erős ahhoz, hogy végleges győzelmet arathasson. Boia nem fél az erős párhuzamoktól sem. Szerinte a monarchia Szerbiát érintő támadása, ami az események túlreagálásaként is értelmezhető, hasonlítható az Amerikai Egyesült Államok 2001. szeptember 11. utáni közel-keleti politikájához, pontosabban az afganisztáni és az iraki intervenciókhoz. Boia azt is kijelenti, hogy miután Németország két világháborút is elveszített, napjainkban nagyon közel áll ahhoz, hogy megnyerje a békét. A szerző értékelésében abból sem lenne szabad szükségszerűséget kiolvasni, hogy a korban „a nacionalizmus a zenitjén állt”. A korban ugyanis új erőre látszott kapni az internacionalizmus is: nemzetközi szervezetek alakultak, a világ összekötöttebbé vált, mint korábban bármikor. Boia szerre megnézi a világháború fő európai aktorait, akiknek a motivációit mind lehetne legitimnek olvasni, ugyanakkor mindannyian végtelenül mohóknak is számítanak. A különbség annyi, hogy míg egyesek (franciák, britek) a status quo fenntartásában érdekeltek, addig mások (németek, oroszok, románok) annak a felborítását szeretnék elérni. Ez attól függött leginkább, hogy a fennálló rend kinek volt jövedelmezőbb és előnyösebb.
A Schlieffen-terv katonai szempontból logikus, politikai és erkölcsi szempontból katasztrofális. A háborút azonban meg kell nyerni. Mit ér a jó híred, ha elveszítetted a háborút? A regionális ellenfelek, illetve a beszorítottság érzete késztette a feleket katonai szövetségekbe, és a politikai döntéseknek a katonai döntések alá rendelése, valamint az automatizálódó hadviselés vezetett a gyors és véres eszkalációhoz. Ugyanakkor itt azt is kiemeli, hogy „a számos emberélettel járó esemény feldolgozása is lehetséges, miként tették ezt a franciák és a németek közös történelemkönyvek írásával. Felveti annak a kérdését, hogy miért nem lehetett ugyanígy eljárni például a magyarok és a románok esetében is.”
Németország, Románia és a németbarátok
A könyv következő részében arról beszél, hogy Németország végső veresége nem volt soha magától értődő. Például 1917-ben még úgy tűnt, hogy a németek tudnak nyerni azután, hogy Oroszország kiesett, és Romániára is vereséget mértek. Tehát a kétfrontos háború helyett ettől a ponttól fogva csak egyetlen frontra kellett koncentrálniuk. Azonban a világháborúba belépő Amerikai Egyesült Államok katonai és gazdasági ereje már teljesen átrajzolta az erőviszonyokat. Miként az is, hogy a franciák a várakozások ellenére sem törtek meg, és Németország is kifulladt a hosszú és véres háborúban. Németországnak az sem segített, hogy a kikapcsolt keleti frontokon még mindig sok egységet állomásoztatott, hogy uralhassa, gazdasági háttérországként használhassa a térséget. Ebben a kontextusban értelmezhető leginkább Románia szerepe is. Ahogy Románia ekkor hozott döntései is sokatmondóak, akkor is, ha a hivatalos mitológiává vált történéseket úgy tálalják, mintha azok nem sülhettek volna el másként, és relativizálják néhány döntés súlyát. Ilyen döntés Boia értékelésében az, hogy az 1916-os román hadba lépéssel Erdélyt választották Besszarábiával szemben, amelyet később – az orosz összeomlás következtében, amire nem számíthattak – megkaptak ugyan, de aztán el is veszítették, amikor a magára talált szovjet hatalom újrarendezte a térséget a második világháború után. Boia itt megint olyant ró fel a román államnak és elitnek, amivel a hivatalos diskurzusban nem igazán találkozhatunk: az imperialista kísértést. Románia ugyanis a számottevő román lakossággal nem rendelkező Besszarábia és Kvadrilater megszerzése után annak az Erdélynek a megszerzésére törekszik, amelynek többségi lakossága ugyan román, de nemcsak román, hanem legalább ugyanannyira és egyszerre német és magyar is. Ez a „kis imperialista kísértés” bővül oda, hogy a Dnyesztertől a Tiszáig minden a követelések lajstromára kerül, hasonlóan a többi térségbeli nemzet valóságtól elrugaszkodott követeléseihez. „Romániának olyan szerencséje van, hogy már nincs is szüksége az ország sorsát intéző inkompetens politikusokra” – idézi Petre C. Carpot.
Boia a németbarátok (germanofilek) érveit is érthetővé teszi egy olyan közvélemény számára, amely nagyrészt kizárta, hogy egyáltalán volt ilyen. A cári Oroszország összeomlása előtt a germanofilek úgy érveltek, hogy Romániának a német győzelem az egyetlen esélye, mert egy antant s egyben orosz győzelem esetén hiába kapná meg Románia Erdélyt, óhatatlanul orosz befolyás alá kerülne. Itt Boia arra is kitér, hogy míg az erdélyi románok viszonylagos elnyomásban, de szervezetten és élénk kulturális közéleti vitákat folytatva éltek, addig a besszarábiaiak vitathatatlan és kendőzetlen asszimilációs kísérleteknek voltak kitéve.
Minden jogos kritika ellenére Magyarország jogállam volt, alkotmányos és parlamentáris. Oroszország ezzel szemben autokrata birodalom, mely a besszarábiai románok módszeres és hatékony oroszosításán dolgozott. Azonban a cári Oroszország összeomlásával a germanofilek érvei elveszítették létalapjukat.
Röviden az erdélyi románok kérdésére is kitér a szerző. Szerinte ezek, a regátiakkal ellentétben, inkább közép-európaiak voltak, és annak ellenére, hogy amikor a kérdés oda egyszerűsödött, hogy Budapest és Bukarest között kellett választaniuk, az utóbbit választották, még mindig inkább voltak érdekeltek egy autonómiában, mint a román nemzetállamban, abban a projektben, amelynek végül fejet hajtottak.
Boia itt azzal a gondolattal is eljátszik, hogy mi történt volna, ha Románia nem lép be a háborúba. Ugyanis, abban az esetben, ha a történelem többi része a megtörtént módon játszódik, akkor tulajdonképpen „ingyen”, vérveszteség nélkül kapta volna meg az áhított tartományokat, Besszarábiát és Erdélyt az Osztrák–Magyar Monarchia és a cári Oroszország összeomlása következtében.
A Párizs környéki békék és azok ellentmondásai
Boia a Párizs környéki, első világháborút lezáró békék visszásságaira is felhívja a figyelmet. Ez a román közbeszédben egy másik olyan kérdés, amit nem szokás megkérdőjelezni, ugyanis 1918 számít a modern román állam születésének.
Kiemeli, hogy miközben egyik oldalon a wilsoni nemzeti önrendelkezési elveket hangoztatták, addig a németek és a magyarok esetében számos esetben eltekintettek ettől. Azt is hangsúlyozza, hogy az új nemzetközi rendszer megalkotásakor az amerikaiak izolacionizmusba vonultak, az oroszok a polgárháborújukkal voltak elfoglalva, a britek meg leginkább gyarmatbirodalmukkal törődtek, ezért egyedül Franciaország volt a térség rendezője. Franciaország annyira el volt foglalva saját biztonságával, hogy a briteknek többször is vissza kellett fogniuk őket. Erdély kapcsán a Gyulafehérváron 1918. december 1-én tartott, a tartomány Romániával való egyesülését kimondó román nagygyűlés legitimitását is megkérdőjelezi: „A Nagygyűlés nem pótolhatta a népszavazást, hiszen nemcsak a románok voltak jogosultak Erdély jövőjéről dönteni, hanem a tartomány valamennyi lakója.
A lakosság felét tehát nem kérdezték meg, akar-e Románia határai közé kerülni” – fogalmaz Lucian Boia. A mítoszromboló könyveiről híres történész azt is megemlíti, hogy Erdély és Bukovina megszerzésével Románia lemondott Moldva Pruton túli részeiről. „Erdély és Bukovina elég meggyőző jutalom volt a másik román tartomány, Besszarábia teljes elfelejtéséhez. Az ugyanis szóba sem kerülhetett az Antanttal, azaz Oroszországgal kötött szerződés esetén” – fogalmaz a történész. Miközben valószínű, hogy egy népszavazás megszervezése sokkal legitimebb lett volna. Azt sem hallgatja el, hogy ekkor már egy román megszállás realitásáról is beszélhetünk, tehát korántsem olyan egyértelmű, hogy a román tartományok mindig is egyesülni szerettek volna. Arról nem is beszélve, hogy az erdélyi románok mit gondoltak erről az egyesülésről, és hogyan képzelték el. Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a Párizs környéki békék jelentették a modern Európa „születési bizonyítványát”, és annak ellenére, hogy olyan egységek, mint Csehszlovákia vagy Jugoszlávia felbomlottak, többé-kevésbé megmaradt az akkor megalkotott Európa. Felhívja a figyelmet az asszimilációs politikára is, amelyet az újonnan létrejövő, jelentős kisebbségekkel megalkotott államok folytattak megalakulásuk után, egészen a nacionálkommunizmus időszakáig. (Súlyos tapasztalataink szerint még hangsúlyosabban tovább – Háromszék megj.) Csak így történhetett meg, így lehetséges, hogy míg 1918-ban 70 százalék körüli volt a románok aránya Romániában, az arány jelenleg 90 százalék körülire növekedett. Boia arra is kitér, hogy a német nácizmus megjelenése nem volt egyedi: különböző aspektusai – az antiszemitizmustól a rasszizmusig – Európa és a világ más térségeiben úgyszintén jelen voltak. Azonban kellett az első világháború és annak sajátos lezárása ahhoz, hogy a nácik hatalomra kerülhessenek és világuralomra törhessenek. Ugyanígy a bolsevikok hatalomra jutása sem magától értetődő az első világháború által teremtett kontextus nélkül. E tényezők meg egyenesen vezettek a második világháborúba.
FŐCZE JÁNOS (Transindex)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kevesebb szavazólap érkezett Maros megyébe
Botrány körvonalazódik Maros megyében a választások kapcsán, ugyanis a szükségesnél kevesebb szavazólapot juttatott el a választókörzetekbe a Maros megyei prefektúra – tájékoztatnak a hírügynökségek.
Mint írják, 1 407 945 szavazólap érkezett Maros megyébe, az 586 szavazókörzetben pedig 426 650 személyt várnak az urnákhoz, így mintegy hatvanezerrel kevesebb szavazólap van a szükségesnél. A szavazólapok szétosztásában illetékes Maros megyei prefektúra nem foglalt állást az ügyben.
A Maros Megyei Választási Iroda átiratban jelezte a Központi Választási Irodának a rendellenességet, továbbá tájékoztatást kérnek a Központi Választási Irodától, arról is, hogy mi történik abban az esetben, ha az űrlapok nem érkeznek meg időben. A Maros megyébe szánt szavazólapokat egyébként Gyulafehérváron nyomtatták.
A Maros Megyei RMDSZ szerint fennáll a gyanú, hogy a hiányzó szavazólapokat csalásra akarják felhasználni. Mint a szerkesztőségünknek küldött közleményükben írják, Brassai Zsombor Maros megyei RMDSZ-elnök lemondásra szólítja fel az elkövetett hibákért Maros megye prefektusát.
Krónika (Kolozsvár)

Elballagtak a Gyulafehérvári Római Katolikus Teológiai Líceum és a Nagyenyedi Bethlen Gábor Református Kollégium végzősei
„Feltámadott iskolák” ünnepe
Fehér megye mindkét magyar nyelvű középfokú iskolájában a régi hagyományok szellemében ballagtak a végzős diákok. Nagy eseménye volt ez a két iskola közösségének. A Gróf Majláth Gusztáv Károly Teológiai Líceumban egyetlen osztály húsz diákja ballagott, míg a Bethlen-kollégiumban három osztály 63 diákja. Mindkét iskolára érvényes, amit egy anyaországi „keresztszülő” mondott a Bethlen-kollégiumi ballagáson: „mintha egy feltámadott kollégiumba érkeztem volna.” Ugyanis mindkét iskolára jellemző a feltámadás, a küzdelem létükért, és ehhez hozzájárulnak az ünnepek is. Lehet e nagyobb ünnep, mint a végzős tanulók ballagása? Mindkét ballagás felemelő volt szülőnek, diáknak, tanárnak és minden iskolabarát érdeklődőnek.
Gyulafehérváron a Teológiai Líceum (Kisszeminárium) végzősei egy fejlődő iskolában váltak éretté. A búcsú tulajdonképpen már csütörtökön, június 2-án megkezdődött, amikor a 20 végzős diák és a teljes tantestület egy igen kellemes, tanulságos délutánon vettek részt Jakubinyi György érsek társaságában. Az együttlét közös fényképezéssel kezdődött, majd szentmise következett az iskolai kápolnában, végül közös vacsora. A szombati ballagáson, június 4-én már a távoli Székelyföldről származó szülők is részt vettek, akik körülvették a kis ünneplő diáksereget. A nagyszerű osztályfőnöki óra után (Csomós László osztályfőnök és egyben prefektus) a szép idő is kedvezett a hagyományos udvari ünnepségnek. Gál László igazgató a felelősen gondolkodó emberről beszélt, és az életút megkerülhetetlen három lépcsőfokáról: az első a gyanútlan vágyak és élet-illúziók világa – ahogy Mikszáth írja: „rózsákkal párnázott pihenőszék” –, amit könnyen követ a keserűség, a hiábavalóság. A második lépcsőfok annak felfedezése, hogy mindennek megvan a maga ideje, az álmoknak és a felébredéseknek is. A harmadik életút a rátalálás az „istengyermekségre”, amikor megtanulják méltányolni a mások erőfeszítéseit is. Balogh Árpád Ferenc búcsúztató véndiák idézete így hangzott: „És íme, az én ifjúságom már meghalt, és én élek”.
Szabadság (Kolozsvár)

Mennyi ’48 dicsősége? (Szabadságharc a csaták tükrében)
Miért is egyedülálló jelentőségű a magyar hadtörténetben az 1848–49-es forradalom és szabadságharc, az események láncolata hogyan is vezetett az áprilisi törvényektől a közel másfél évvel később bekövetkezett világosi (valójában szöllősi) fegyverletételig, illetve milyen szerepük volt mind a hadvezéreknek, mind a politikai vezetőknek a végkifejletben? – egyebek mellett ezekre a kérdésekre adott válaszokat Herman Róbert egyetemi tanár egy hete tartott előadása Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeumban.
A Sukorótól Világosig: az 1848–49-es szabadságharc hadtörténete címmel meghirdetett előadás a Kós Károly Akadémia rendezvényeinek részeként zajlott. A Károli Gáspár Tudományegyetem oktatója, a korszakkal kapcsolatos több tudományos munka szerzője igen színvonalas, alaposan adatolt, mégis fogyasztható előadást hozott Sepsiszentgyörgyre. A pátoszt és mitizálást mellőző előadásból kétségtelenül kiderült egyebek mellett: a ’48–49-es események egyedülállóak a magyar és az európai történelemben, hiszen sem ezt megelőzően, sem ezt követően nem fordult elő olyan, hogy egy nagyhatalom nem érezte eléggé erősnek magát ahhoz, hogy egy belső lázadásnak tekintett konfliktust egyedül legyen képes rendezni, és egy másik nagyhatalomhoz forduljon segítségért. Mátyás király korát, valamint a mohácsi csatát követően a forradalom és szabadságharc másfél évében rendelkezett a magyar nemzet újból európai szintű ütőképes hadsereggel. Herman Róbert ezt szemléltetendő a közel másfél évszázaddal korábban lezárult – igen hosszas, 1703 és 1711 között lezajlott – Rákóczi-szabadságharcot hozta fel példaként, amelynek gyakorlatilag veszteségként könyvelhették el majd minden jelentős hadi eseményét a magyar seregek. „Voltak sikeres rajtaütéseink, sikeres összecsapásaink, de nyertes csatánk egy sem. Ezzel szemben a ’48–49-es szabadságharc során vívott tizenegy jelentős csatából ötöt kétségkívül a magyar seregek nyertek meg, míg a fennmaradó hatból mindössze egy vesztett csata volt, amely egyben a szabadságharc végét is jelentette” – magyarázta Herman Róbert.
A hadtörténeti események sorát lehetetlen átlátni és megérteni a polgári, politikai történések nélkül, és ezt a tényt tökéletesen szemléltette előadásában Herman Róbert is, könnyedén vezetve át mondandóját a felelős magyar kormány létrejöttének, az úgynevezett áprilisi törvények hatásainak (a honvédség elődje, a nemzetőrség létrehozása), illetve a bécsi udvar – élén V. Ferdinánd császárral és magyar királlyal – döntéseinek ténykörét az 1848 szeptemberében bekövetkező Josip Jelačić horvát bán színre lépése és a magyar győzelemmel végződött pákozdi csata irányába. Utóbbi esemény noha hadászati szempontból nem volt jelentős – hacsak a csatát megelőző mozgósítás, népfelkelés folyamatát nem vesszük annak –, egyben a honvédő háború kezdetének is tekinthető. Az események ettől a pillanattól gyorsulnak fel, a hadiszerencse pedig igencsak változékonynak bizonyul, sok esetben a magyar hadvezetés hibás döntéseinek hatására is, de például Alfred Windisch-Grätz herceg, főparancsnok alkalmatlansága is jelentős segítség volt Görgey Artúr számára a téli hadjárat során. Az 1848-as hadi történések fontos színtere volt Erdély is, noha magyar szempontból kevés sikert hoztak. Háromszék ellenállásának jelentősége nem maradt ki Herman Róbert előadásából, amint az erdélyi románság ellenforradalmának viszonylag alapos ismertetése sem, annak visszásságaival, vérengzéseivel egyetemben. Az elmondottakból az is kiderült: Erdélyben, a Bánságban és Délvidéken is csak rövid ideig élhetett a magyar hadiszerencse, hiszen mind román, mind szerb részről állandó hadiállapot alakult ki, illetve a szász városok gyakorlatilag végig ellenségesen viszonyultak a magyar szabadságharchoz, Bem József vitatható erdélyi hadjáratának időszakát leszámítva mondhatni a császári csapatok bázisául szolgáltak. A magyar sikereket nagymértékben akadályozta az is, hogy mindvégig osztrák kézen maradt több lényeges stratégiai erődítmény – Arad, Temesvár, illetve Gyulafehérvár –, hasonló jelentőségű katonai objektumokat csak a Felvidéken ( Komárom), illetve az ország délnyugati részén tudtak elfoglalni és több alkalommal ostrom alól felmenteni a magyar seregek. Herman Róbert a sokak által felemásan megítélt Görgey Artúr egyfajta rehabilitációjára is kísérletet tett. Hadvezéri képességei méltatásaként s Buda felszabadításával végződő 1849. április 2.–május 21. közötti tavaszi hadjáratot, illetve a nyári, a világosi fegyverletétellel végződő orosz intervenciót követő taktikázását (mellyel 120 ezer ellenséges katonát sikerült a Felvidéken tartani) említette. Előadása zárásaként Herman Róbert a forrásokra is kitért, elmondva: noha igen sok ábrázolása fennmaradt a szabadságharc különböző eseményeinek, ezeket kritikusan kell kezelni, sok esetben ugyanis utólag készült festményekről, rajzokról van szó, amelyek torzított, hamis információkat közvetítenek.
Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Potápi: Márton Áron püspök a saját érdekeit szorította háttérbe a magyar közösség ügyéért
Márton Áron püspök a kisebbségi létet vállalva szállt szembe a kommunista hatalommal, kérte számon a magyarság törvényes jogainak érvényesülését akkor is, amikor tudta, hogy az igazság kimondásáért ellehetetlenítés és börtön vár rá - mondta Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár csütörtökön Budapesten, a Külgazdasági és Külügyminisztérium aulájában látható tárlat megnyitóján.
A kiállítás a Márton Áron-emlékév alkalmából az erdélyi katolikus püspök kiemelkedő külpolitikai horderejű értekezéseit és leveleit mutatja be.
Potápi Árpád János úgy fogalmazott, Márton Áron nemcsak a magyar nemzet ügyét viselte a szívén, hanem kiállt a görögkatolikusok üldözésével szemben, felemelte szavát a zsidók deportálása ellen, és támogatta, gyámolította a munkatáborokba elhurcolt reményvesztetteket is.
Hozzátette, Márton Áron személyének, munkásságának széles körű bemutatása a magyarság közös érdeke, ezért az idén számos magyarországi és határon túli programmal emlékeznek a püspökre az emlékév keretében, amelynek megrendezésére nyolcvanmillió forintot biztosított a költségvetés.
Az államtitkár az emlékév állomásait felidézve fontosnak nevezte, hogy a fiatalokkal is megismertessék Márton Áron életútját, ezért ennek a korosztálynak is számos programot kínálnak. Kiemelt helyszínek a Kárpát-medencei nyári szabadegyetemek, és bekapcsolódnak a Krakkóban tartandó katolikus ifjúsági világtalálkozó programjaiba is, ahová 45 magyarországi és 45 külhoni fiatal kiutazását biztosítják.
Tájékoztatása szerint a Kőrösi Csoma Sándor-program segítségével a diaszpórában élő magyarokat is bevonják majd az emlékév programjaiba.
Kalmár Ferenc, Magyarország szomszédságpolitikájának fejlesztéséért felelős miniszteri biztos arról beszélt, amikor Európát az értékválságon túl morális válság is fenyegeti, próbálunk visszanyúlni azokhoz az eseményekhez és személyiségekhez, amelyek és akik mércét állítanak az európai társadalom elé.
Márton Áron maga volt a mérce - jelentette ki a miniszteri biztos, aki szerint a püspök elveit és gondolatait Európa "elé kell vinni".
Felidézte, Márton Áron gyulafehérvári püspök volt az egyetlen, aki a háború éveiben és utána felvállalta az erdélyi magyarság érdekeit, az értekezései, levelei azóta is példát adnak és mutatnak.
A nemzetpolitikai államtitkárság tavaly decemberben döntött az emlékév megrendezéséről, a püspök születésének 120. évfordulója alkalmából.
A gyulafehérvári római katolikus főegyházmegyét 1939 és 1980 között vezető Márton Áron a 20. századi erdélyi magyar közélet egyik legkiemelkedőbb alakja volt. 1944-ben felemelte szavát a zsidók deportálása ellen, amiért az akkori hatóságok kiutasították Kolozsvárról. A kommunista hatalommal szemben is állást foglalt. 1949-ben letartóztatták, 1951-ben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, majd 1955-ben nemzetközi nyomásra szabadon bocsátották. 1956-tól 1967-ig nem hagyhatta el a gyulafehérvári püspökség épületét. Püspöksége idején az erdélyi római katolikus egyház nem kötött konkordátumot a román kommunista állammal. Márton Áronnak 1999-ben a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet a Világ igaza címet adományozta.
MTI

Évadzárás a Nobilitasnál
Kedd délután évadzáró összejövetelt tartottak az erdélyi és partiumi nemeseket tömörítő Nobilitas Egyesület tagjai a Kanonok sori székhelyükön.
Ezúttal nem hívtak vendégelőadót, hanem Mons. Fodor József római katolikus általános helynök, egyesületi elnök elevenítette fel a Márton Áron püspökkel kapcsolatos személyes benyomásait, élményeit, lévén hogy a tanítványa volt, és 1967. április 2-én ő szentelte pappá Gyulafehérváron. A „kegyelmes úr” tulajdonságai közül kiemelte, hogy imádkozó szent ember volt, bölcs tanító és határozott vezető, s nem mellesleg 1939 és 1942 között Várad apostoli kormányzója.
A rendezvényen a tagok díszes okleveleket kaptak, illetve bemutatták a Voiticsek-házaspár nyomdájában készült, az egyesület 15 éves tevékenységét ismertető, Fodor József és Széll Katalin egyesületi titkár által szerkesztett igényes kivitelezésű kötetet, melyben olvasható cikkek zöme, illetve fényképek többsége a Bihari Naplóban jelent meg az évek folyamán, és amelyek szerzője alulírott.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Családban élni jó
Nyolcadik alkalommal szervezte meg a megyei tanács a gyermekjogvédelmi igazgatósággal közösen a Székely Családok Napja vándorrendezvényt szombaton, ezúttal Réty volt a házigazda. 175-en vettek részt, jóval kevesebben, mint előző években, de aki ott volt, jól szórakozott.
A nyujtódi Lukács Anka férjével és hat gyermekük közül hárommal érkezett a családi napra. Lapunknak elmondta, számukra fontos a nagycsalád, az összetartozás, hogy megmaradjunk, ezért vettek örökbe három saját gyermekük mellé még egyet, férje pedig hivatásos nevelőszülő, két gyermeket helyezett el náluk a gyermekjogvédelmi igazgatóság, így lett családjuk nyolctagú. A szeretet és a gondoskodás átadását, gyermekeik taníttatását tartják a legfontosabbnak. Pakucs Ferenc kisunokáját hozta el a sport- és kulturális központ melletti, szépen gondozott parkban tartott rendezvényre. Elmondta, otthon van még egy tíz hónapos kisbaba, segíteni próbálnak a fiataloknak. A sokszínű gyermekprogramot dicsérte a háromgyermekes Pap Melinda, és néhai Kelemen Antalt, a fúvószenekar egykori karmesterét emlegette, hogy az ő idejéből származik az összetartás Rétyen. A nagyborosnyói Bede Melinda rétyi óvónő is megerősítette ezt, szerinte Réty élen jár abban, ahogy a gyermekekre odafigyelnek, sok a számukra szervezett kulturális és sporttevékenység. A családi nap megnyitóján Tamás Sándor megyeitanács-elnök hangsúlyozta: míg Európa-szerte azt tapasztaljuk, hogy csökken a gyermekvállalási hajlandóság, Székelyföldön néhány éve pozitív irányba mozdult el a születések száma, ami országos viszonylatban is magasabb az átlagnál. Fontos, hogy gyermekeink, fiataljaink is éljék meg a szülőföldön való létet, hogy az elkövetkezőkben tudjuk bővíteni azt az életteret, azt a kört, azokat az intézményeket, amelyekért naponta dolgozunk – mondotta. Szász Katalin gyermekjogvédelmi igazgató emlékeztetett nagyapáink, nagyanyáink idejére, amikor a család és a közösség tagjai segítették egymást, amikor hat-hét gyermek nőtt fel egy családban, de mégis könnyebben megoldották a problémákat, mint manapság, mert összetartottak. Dombora Lehel frissen megválasztott rétyi polgármester házigazdaként köszöntötte a jelenlévőket, beszélt a család szerepéről a társadalomban, és hangsúlyozta, hogy Székelyföldön mindig erős volt a család intézménye, kívánja, hogy manapság is legyen így.
A családi nap hagyományos mozzanata a kenyéráldás és kenyérszelés, mely szolgálatot Deák Botond helyi református lelkipásztor végezte. Elmondta, imánkban köszönetet mondunk a mindennapi kenyérért, ami több betevő falatnál, jelenti az életet, a családot, az otthon melegségét, és amikor megszeljük, szintén köszönetképpen vetünk keresztet az új kenyér aljára, hogy megadatott nekünk a mindennapi. A közös ebédig a gyermekek a Gyulafehérvári Caritas Családsegítő Szolgálat munkatársai és önkéntesei által szervezett játékokban vettek részt, amelyek mind arra hívták fel a figyelmet, hogy otthon, a kredenc fiában is sok kincs van, amivel lehet játszani, nem kell drága játékokra költeni. A rendezvényen díjazták a Europe Direct iroda által meghirdetett, Kapd lencsevégre a természetet elnevezésű fotópályázat győztes alkotásait. A júniusi téma a Rétyi Nyír természetvédelmi terület volt, amelyet legtalálóbban Udvardi Jenőnek (I. díj), Bereczki Barnának (II. díj) és Holinka Leventének (III. díj) sikerült megörökítenie, a közönségdíjat Gödri Szende Andrea nyerte. A családi nap színpadán fellépett a rétyi Antos János Általános Iskola kórusa, a Százlábú Néptáncegyüttes és a helyi gyermek-fúvószenekar. Az ebéd után levetítették a Székely legendárium legújabb alkotását, A Rétyi Nyír mondája című rajzfilmet.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megtizedelte a magyar diákokat a románvizsga a kisérettségin
A román közeg hiányával és a sajátos románnyelv-oktatás bevezetésének további késésével indokolják az illetékesek a képességvizsgán részt vett magyar diákok román nyelv és irodalomból szerzett gyenge eredményeit. Az oktatási minisztérium által szerdán közzétett végleges – az óvások elbírálása után módosított – eredmények szerint az idei „kisérettségin" a nyolcadik osztályt végzett vizsgázók 75,1 százaléka, mintegy 111 ezer nyolcadikos szerzett átmenő jegyet. A szaktárca szerint a megmérettetésen az általános iskolát végzettek 96,7 százaléka jelent meg. Országos szinten román nyelv és irodalomból a vizsgázók 82,2 százaléka kapott átmenő jegyet, matematikából 67,4 százalékuknak, anyanyelvből pedig 90,8 százalékuknak sikerült ötösnél nagyobb jegyet szerezni. A román eredmények a zömében magyarok által lakott megyékben lettek a leggyengébbek, a lista legvégén a székely megyék kullognak: Hargita megyében a képességvizsgán részt vettek 48,4, Kovásznában 34,9 százaléka nem írta meg az ötös átmenőt. Nem sokkal jobb a helyzet a partiumi megyékben sem, Szatmár megyében a vizsgázók 31,2, Biharban 22,5, Szilágyban 22 százaléka bukott meg románból, Maros megyeben 26,7 százalék nem kapta meg az átmenőt.
Egyébként meglepő, hogy a székely megyékhez hasonló gyenge eredmények születtek románból más, zömében románok által lakott megyékben is, a bolgár határ melletti Giurgiuban például a vizsgázók 36,1 százaléka bukott meg. Igaz, a matematika eredmények sem lettek sokkal fényesebbek: Hargita megyében a képességvizsgán részt vettek 41,4, Kovásznában 30,1, Biharban 37,5, Szatmárban 36,4, Szilágyban 34,5, míg Marosban 39,7 százaléka bukott meg. Magyar nyelv és irodalomból ellenben sokkal jobban teljesítettek a tizenévesek, Hargita megyében 12, Kovásznában 5,8, Biharban 10,8, Szatmárban 14,6, Szilágyban 5,7, Marosban 9,7 százalékos az ötös átmenőt el nem ért diákok aránya.
Fontos lenne a román közeg
A magyar diákok többet kellene beszéljenek vagy olvassanak románul, akkor eredményesebbek lehetnek a vizsgákon – szögezte le a Krónikának Teodora Popescu, a Kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégium romántanára. A Gyulafehérvári származású, román nemzetiségű pedagógus szerint Kolozsváron általában jobbak az eredmények, mint a többségben magyarlakta megyékben, és szerinte ez is azt bizonyítja, hogyha a gyerek használja a nyelvet, jobban elsajátítja azt. „Ha nem beszélnek románul, nincsenek román barátaik, akkor valójában heti három-négy alkalommal 45 percet hallják, beszélik a nyelvet. Ez nem elég ahhoz, hogy meg is tanulják" – hangsúlyozta lapunknak Teodora Popescu.
A romántanár tapasztalatai szerint erre az is bizonyíték, hogy a magyar gyerekeknek általában szegényes a román szókincsük, helytelenül írnak és sokszor a kiejtésük is hibás. Azoknak a diákoknak, akiknek nincs lehetőségük arra, hogy hétköznapi szinten használják a nyelvet, román gyerekekkel barátkozzanak, önszorgalomból kellene többet foglalkozniuk a románnal, például otthon sokat kellene románul olvasniuk, összegzett Teodora Popescu.
Hiányolják a sajátos románnyelv-oktatást
A román nemzetiségű kollégájukkal szemben a magyar pedagógusok másként látják a kérdést, szerintük ugyanis a román nyelv sajátos oktatása könnyítené meg a magyar diákok számára annak hatékony elsajátítását. Példaként felhozzák, hogy a Székelyföldi vagy más, többségében magyarlakta vidéken élő diákok gyakran jobban beszélnek angolul, illetve más idegen nyelven, mint románul.
Kiss Imre Kovászna megyei főtanfelügyelő a román nyelv oktatása kapcsán rámutatott: négy évvel ezelőtt nemcsak az előkészítő osztályban, hanem ötödik és kilencedik osztályban is el kellett volna kezdeni az oktatási reformot. A román nyelv oktatására minden szinten sajátos programot és tantervet kellett volna bevezetni, így minden életkorban eszerint tanulhatnának a más anyanyelvű diákok, és ennek köszönhetően eredményesebbek lehetnének a román vizsgákon – írja a kronika.ro.
Erdély.ma

Márton Áron-zarándoklat immár tíz alkalommal
Az elmúlt három évben tíz alkalommal szerveztek zarándoklatot Márton Áron püspök életútjának főbb állomáshelyeit bejárva. A tizedik zarándoklatot július 4–6. között tartották meg nagy számú fiatal részvételével.
2013 júliusában szervezte meg első alkalommal Kovács Gergely egyházjogász, Márton Áron boldoggá avatási ügyének posztulátora és Ferencz Kornélia, az Erdélyi Mária Rádió önkéntes munkatársa azt a zarándokutat, amely boldogemlékű Áron püspök nyomdokait járta be.
Hála a folyamatos érdeklődésnek, immár tizedik alkalommal került megszervezésre a háromnapos zarándoklat, melynek főbb állomáshelyei: a szülőfalu Csíkszentdomokos, a börtönévek leghosszabb helyszíne Máramarossziget, a püspökszentelésnek helyet adó Kolozsvár és a püspöki székhely Gyulafehérvár.
Világító jel
Csíksomlyó szorosan kötődik Áron püspök életéhez, hisz iskoláinak egy részét itt végezte 1907–1911 között, de a csíksomlyói búcsúk is igen fontosak voltak az ő életében. Ki ne hallott volna arról az 1949. június 4-én megtartott pünkösdi búcsúról, amikor lóháton, ünnepélyesen vonult be.
„Olyan jel számunkra Márton Áron, amely nem elhalványul, hanem egyre inkább világít és utat mutat számunkra” – fogalmazott a csíksomlyói kegytemplomban a zarándoklat nyitó szentmiséjén Bőjte Mihály ferences házfőnök. A szentmise végén Kovács Gergely posztulátor örömmel jelentette be, hogy a Márton Áron Emlékév keretében, az ők anyagi támogatásukkal sikerült angol és olasz nyelvű kiadványt megjelentetni Áron püspökről.
A zarándokbusz első állomása csíkdánfalva volt, ahol Bara Ferenc főesperes, Márton Áron utolsó titkára tanúságtételét, személyes élményeit osztotta meg a hívekkel. Huszonhat éves káplánkorában, 1978. augusztus elsejétől lett az akkor már 82 éves beteg püspök személyi titkára. Ma már ő az egyetlen élő tanú, aki jelen volt a püspök halálakor. 1980. szeptember 29-én püspöki rezidenciáján háromnegyed kilenckor, miközben másodikat harangoztak a Szent Mihály-napi búcsúra, meghalt Áron püspök. A székesegyház búcsúünnepén „elvesztettünk egy földi atyát, de atyát kaptunk az égben” – vallja Bara Ferenc főesperes.
Petőfi-alap a tanárok béreire
A Csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeumban Lázár Csilla múzeumigazgató alapozta meg a zarándoklatot, ismertetve a nagy püspök életének főbb történeseit. Ez alkalommal egy érdekes adalékot is megtudtunk a püspökről.
Az észak- és dél-erdélyi magyar tannyelvű iskolák tanárai csak 1946 áprilisában kapták meg visszamenőleg a járandóságukat, de az a magas infláció miatt már sokat veszített az értékéből. A magyar tanári kar bérének rendezése érdekében a Magyar Népi Szövetség indítványára 1945 júniusában létrehozták a Petőfi-alapot, amely alaphoz Márton Áron 3 millió lejjel járult hozzá. 1945-ben és 1946-ban a Bolyai Egyetem igen nehéz helyzetben volt, anyagi téren is. „Határozottan tudom – és ez köztudott volt az egyetemen –, hogy Márton Áron bocsátotta a fizetést a rendelkezésünkre, illetve adott pénzt az egyetemnek. Az egyetem akkori kommunista vezetői igen nagy tisztelettel emlegették Márton Áront” – írja visszaemlékezéseiben Gunda Béla.
Románia legmegfigyeltebb embere
Áron püspök 1951. szeptember 19-től 1954. május 27-ig volt a máramarosszigeti börtön 45-ös cellájának a foglya. A börtönmúzeumban Fürtös Róbert muzeológus vezette végig a zarándokcsoportot. A kommunizmus idején kétszáz őrzött személyből 53 halt meg a máramarosszigeti börtönben. 1950 és 1955 között 58 egyházi személy volt itt bebörtönözve, közülük 38 görög katolikus, 19 római katolikus és 1 ortodox pap – derült ki Fürtös Andrea muzeológus vetítettképes előadásából.
Márton Áron mind a mai napig Románia legmegfigyeltebb embere. Senkiről nincs akkora „szekus” anyag, mint róla. 1956-tól kezdve – Maros, majd Uránia néven – szigorú megfigyelés alatt tartották: ügynököket állítottak rá, követték és titokban fotózták, lehallgatták lakását és telefonbeszélgetéseit, valamint ellenőrizték leveleit. A nevére nyitott megfigyelési dossziét 1980. december 15-én zárták le, a püspök halálát követően.
Két fondban vannak anyagok: a bűnvádi iratok két dossziét tartalmaznak, bennük tizenhét kötet, ami összesen ötezer aktát jelent. A másik fond tartalmazza a tájékoztató iratokat, ahol ugyancsak két dosszié található. Az egyikben 174 kötet lelhető fel, ami 55 ezer lap, továbbá 62 kötet a másikban, ami 27 ezer lap. Márton Áronról 236 kötetnyi anyag van.
A püspök nyomdokain haladva
A zarándoklat harmadik napja a Kolozsvári Szent Mihály-templomban kezdődött, ahol Márton Áron püspökké szentelésének helyszínén Kovács Sándor főesperes köszöntötte a zarándokokat, majd elkísérte őket a piarista templomba, ahol egykor a nagy püspök a szószékről tanította a fiatalokat.
Végül Gyulafehérváron a püspöki palotát, Márton Áron egykori dolgozószobáját és kápolnáját, továbbá a székesegyházat és a kriptát keresték fel a zarándokok. A zarándokokkal tartó Szabó Gyula nyugalmazott plébános a püspöki kertben felelevenítette 1980. szeptember 21-e emlékezetes pillanatait, amikor Márton Áron utoljára még magához hívatta a kis- és nagyszeminárium növendékeit és tanárait. Ma is őrzi azt a rózsafüzért és szentképet, amit akkor megáldott számukra a püspök.
A boldoggá avatásról
Ha vértanúról van szó, nincs szükség csodára a boldoggá avatáshoz, Márton Áron püspök esetében viszont bizonyított csodára is szükség van a boldoggá avatáshoz – osztotta meg a zarándokkal Kovács Gergely posztulátor.
Alig pár héttel az 1989-es rendszerváltást követően – ahogy lehetőség nyílt rá – 1990. január 6-án Márton Áron püspök szentté avatási ügye elindítása érdekében Jakab Antal püspök kinevezte posztulátornak Szőke János atyát. A Szentszék részéről nincs akadálya a szentté avatási eljárás beindításának, így 1994. április 25-én sor kerülhetett az egyházmegyei szakasz ünnepélyes megnyitására, amely 1996. október elsején zárult. 1996. december 5-én megtörtént az iratcsomó átadása a Szentek Ügyei Kongregációjának. 2003. december 13-án elkészült az iratcsomót összegző Positio. 2010 júniusában a Szentek Ügyeinek Kongregációja pontosításokat és kiegészítéseket kért. 2012. február 6-án Jakubinyi György érsek Kovács Gergelyt nevezte ki posztulátorrá. 2015. május 18-án viceposztulátorrá nevezték ki Kasza László Brassói káplánt.
Fiatalok Áron püspök nyomdokain
Márton Áron erdélyi püspök születésének 120. évfordulója alkalmából 2016-ban a Nemzetpolitikai Államtitkárság Márton Áron-emlékévet hirdetett. Az ők támogatásuknak köszönhetően a X. Márton Áron Zarándoklaton mintegy húsz diák is részt tudott venni. Továbbá jutalomkirándulásként – a Kárpát-medencei Márton Áron-vetélkedőn elért jó eredményekért – a helyi plébános támogatásával három kézdiszentkatolnai fiatal is részese lehetett a zarándoklatnak. Ez alkalommal három szeminarista kispap is szolgálta a közösséget.
„A zarándoklat előtt csak annyit tudtam Márton Áronról, hogy ő volt Erdély püspöke, és büszkék kell lennünk rá, de nem tudtam, miért volt ő olyan nagy ember. A zarándoklat során rájöttem, miért kell példaképünknek tekinteni, rájöttem, miért nevezzük őt emberkatedrálisnak” – osztotta meg velünk Opra Júlia, a Csíkszentdomokosi Márton Áron Általános Iskola frissen végzett tanulója.
„Számomra a zarándoklat egy feltöltődést, újjászületést jelentett, de ugyanakkor kihívást is. Az elején nagyon féltem, hogy az egészet unni fogom, de nem így történt. Úgy érzem, nagyon sok új dolgot tanultam meg Márton Áronnal kapcsolatosan, és számomra Bara Ferenc csíkdánfalvi papbácsi beszéde mAradt meg leginkább” – mesélt élményeiről Csató László, a gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet Római Katolikus Gimnázium tanulója.
A zarándokokkal tartott Péterfi Attila Csongor, a Márton Áron püspökről készülő Zord idők csillaga film menedzsere is, akinek saját bevallása szerint nagy vágya volt, hogy eljusson a máramarosszigeti börtönbe, és ez a vágya most teljesült. „Örvendtem, hogy ilyen sok fiatallal együtt zarándokolhattam, jó volt látni érdeklődésüket és ragaszkodásukat Márton Áron iránt” – hangsúlyozta Péterfi Attila Csongor. „Isten szolgája Márton Áron püspök élete és tanítása világító jelként áll mindannyiunk előtt, de csak akkor tudjuk követni, ha ismerjük is” – vallják a zarándoklat szervezői. Éppen ezért a programban minden nap központi helyet kapott a közös imádság és a szentmiseáldozat.
Zarándoklat Doberdóba
Márton Áron 1915. június 12-én érettségizett, és három napra rá katonai szolgálattételre jelentkezett. A cs. és kir. 82. székely gyalogezred soraiban megjárta a harcmezőt, háromszor sebesült és tartalékos hadnagyként fejezte be az első világháborús szolgálatot. A temesvári 61. gyalogezredben harcolt Doberdón nyolc hónapot, és itt sebesült meg száz évvel ezelőtt, 1916. július 19-én. Az Isonzó-völgyében, Doberdón volt a világtörténelem leghosszabb és legvéresebb hegyi háborúja. Márton Áronnak doberdói harctérre indulása előtt az udvarhelyi állomáson édesanyja rózsafüzérét nyújtotta fel a vonat ablakán. Idős korában az első világháborúra emlékezve a püspök azt vallotta: „… az mentett meg engem.”
Megsebesülésének 100. évfordulóján Kovács Gergely posztulátor és Ferencz Kornélia, az erdélyi Mária Rádió önkéntes munkatársa hatnapos zarándoklatot szervez a doberdói fennsíkra: két nap odaút (július 28–29.); két nap a San Martino del Carso-i egykori harcmezőn, Áron szakaszvezető/zászlós nyomdokain (július 30–31.); végül két nap hazaút (augusztus 1–2.).
Iochom Zsolt
Székelyhon.ro

Terítéken a megváltozott oktatói szerepkör
Elkezdődött hétfőn a Romániai Magyar Pedagógusok Szervezete (RMPSZ) által rendezett 24. Bolyai Nyári Akadémia (BNYA), amelynek témája: A modern pedagógus – megváltozott szerepek és készségek, a változás módszerei. A megnyitón Ferencz S. Alpár programkoordinátor kiemelte: a program célkitűzése, hogy pAradigmaváltást indítson el.
A Bolyai Nyári Akadémia idén is lehetőséget teremt részt venni képzéseken, illetve különböző szakmai fórumokon a Kárpát-medencei magyar oktatási rendszerben dolgozó pedagógusoknak. A Csíkszeredai Apáczai Csere János Pedagógusok Házában hétfőn megtartották a több hetes rendezvény úgynevezett kis megnyitóját, ahol számos pedagógus mellett oktatási szakemberek is részt vettek. A jelenlevőket Ferencz S. Alpár programkoordinátor köszöntötte, majd beszélt a program idei célkitűzéseiről.
„Ma már nem tudást kell adni a gyereknek, mert a környezet már olyan tudásrészletekkel látja el, ami nem létezett 50 évvel ezelőtt, és a gyerek nem úgy jön be az iskolába, hogy a tanító néni fogja neki felfedezni a világot, ma már neki csak egy kis eligazítás kellene” – idézte Csányi Vilmos magyarországi egyetemi tanár szavait Ferenc S. Alpár. Egy másik gondolkodó, oktatási szakértő a következőképp vélekedett: a mai diákok már nem azok, akiknek a jelenlegi oktatási rendszert tervezték – folytatta beszédében. „E gondolatok mentén feltevődnek azok a kérdések, hogy manapság ki a jó tanár, illetve milyen is kell legyen a modern pedagógus. Ezért az idei programsorozat célja épp az, hogy rávilágítson az oktatók megváltozott szerepére. Az előző évek akadémiáihoz hasonlóan, pAradigmaváltást szeretnénk elindítani, amely a létező folyamatot erősíti a megváltozott pedagógusszerep tekintetében” – fogalmazott a programkoordinátor.
A héten többek között Csíkszeredában, Szovátan és Szatmárnémetiben zajlanak kurzusok. Július 17-24. között pedig Sepsiszentgyörgyön, Székelyudvarhelyen, Nagyváradon, illetve Kolozsváron is szerveznek továbbképzéseket. A rendezvénysorozatot július 24-31. között a Gyulafehérváron és Kolozsváron zajló képzések zárják. A programokról részletesebben az RMPSZ honlapján lehet tájékozódni.
Molnár Rajmond
Székelyhon.ro

Algyógy értékeiről
Érdemes ellátogatni Feredőgyógyra (Algyógyfürdő, románul: Geoagiu-Băi, korábban Feredeu) fürdőhely Romániában, Erdélyben, Hunyad megyében, Dévától 33 kilométerre északkeletre.
Bár kerítés határolja a Római kori romokat, de eddig mi még mindig nyitva találtuk azt és a medence mellé érve belemeríthettük a kezünket a még januárban is kellemesen meleg vízbe.
Az ókori római fürdők a mostani Algyógy fürdő területén épültek egy kör alakú, 90-92 m átmérőjű promontóriumban. Az ókori mozgalmas fürdői életről Aszklépios és Égeeisz szobrainak feltárása ad hiteles képet. Ugyancsak itt fedeztek fel egy Nimfáknak felajánlott templomot is, azonkívül oltárokat, szobrokat, érméket és nemesfémből készült tárgyakat (hét arannyal bevont szavazó táblácskát).
Nyilvánvaló, hogy az egykori Algyógyalfaluból és Algyógyfelfaluból egybeépült városban és a hozzátartozó fürdőtelepen, Feredőgyógyon bőven van egyéb látnivaló is. Annak ellenére, hogy a berendezkedő román impérium 1920 után mindent elkövetett, hogy a magyar jelleget elfedje, igencsak markáns nyomai vannak az 1100 esztendőnek, amely a honfoglalás óta itt a magyar jelenlét következtében végbement.
1892-ben Kún Kocsárd helyi földbirtokos alapítványt tett, amelyen a Földművelési Minisztérium és az EMKE földműves iskolát hozta létre, székely diákok számára, szarvasmarha-tenyészettel, fa- és gyümölcsfaiskolával. 1900-ban a korábban 40-es diáklétszámot 60-ra emelték föl. 1908-ban a magyar állam a településtől nyugatra, Csigmótól északra megnyitotta vasmunkás tüdőbeteg-szanatóriumát, amely ma is működik. 1921-ben az iskolát a földreform gyakorlatba ültetésével megszüntették, de a román állam később újraindította és jelenleg Alexandru Borza Mezőgazdasági Kollégium néven működik
Itt található Erdély legkorábbi körtemploma (rotonda), amely ma református kápolnaként szolgál. A közelmúltban lezajlott régészeti ásatások egyértelműen bebizonyították, hogy a 11. vagy a 12. században épülhetett. Különleges értéket képvisel a közelében található református templom is, amely a 16. században épült, feltehetően a közelben talált római sírkövek, domborművek felhasználásával. A templomot az iskolaalapító Kún Kocsárd újíttatta (1867), majd az 1930-as évek elején Debreczeni László vezetésével ismét átépítették. A volt református iskolában és a parókiában ifjúsági táborokat és egyéb rendezvényeket szervez a református egyház által működtetett Ifjúsági Keresztény Egyesület (IKE).
A faluban található ortodox templom a 18. században épült.
Maga ez a termálvízéről híres fürdő, mely Erdély déli részén fekszik, az Algyógy patak szeli ketté és a városka alatt egy egyedülálló termál vízesést is találunk. A Feredőgyógyon feltörő vasas-kénes, 29–32 °C-os hévforrásokat először a rómaiak használták, akik Germisara néven fürdőtelepet hoztak létre a helyén. Giovanandrea Gromo feljegyzése szerint a 16. század közepén Izabella királyné újíttatta fel a fürdőt, amit később több erdélyi fejedelem is felkeresett.
Kazinczy Ferenc 1816-os látogatása idején a telep birtokosa báró Bornemisza Lipót volt. 1885-ben kilencszáz fürdővendéget fogadott. 1906-ban kiépítették az Algyógyról a fürdőkhöz vezető műutat. 1907-ben hét fürdőmedence és hetven vendégszoba várta a vendégeket. A szocializmus idején modern szállodákat építettek benne, melyek nagy részét a rendszerváltás után felújították.
A „feredő” vendége volt Izabella királyné, Báthory Zsigmond, Bethlen Gábor, Haller Gábor, II. Rákóczi György, I. Apafi Mihály, Bethlen Miklós, Pápai Páriz Ferenc, Bod Péter és Kazinczy Ferenc.
A közelben érdemes még ellátogatni Csigmó településére és az egykori római úton végigmenni annak a megmAradt közel 400 méteres északi szakaszán. Az úthoz a követ a ma is működő travertin-kőfejtőben termelték ki. Túl mindezeken, egyéb látnivalók is bőven találhatók a közelben: Algyógyi vízesés, Erdélyi-érchegység, Gyulafehérvár, Vörös-szakadék, Kelnek vára, Kudzsiri-havasok, Déva vára, Vajdahunyad vára.
Az utóbbi időszakban – úgy a helyi, mint a külföldi turisták körében – igencsak felértékelődtek a dél-erdélyi helyszínek.
Útikönyvek, katalógusok, honlapok állnak az érdeklődő rendelkezésére. Érdemes ezeket a helyszíneket is felkeresni, hiszen a klasszikus Székelyföldi és közép-erdélyi helyszínek után, itt is roppant érdekes és értékes látnivalókat fedez fel odalátogató, s ami még fontosabb: igen hasznos fürdőhelyeket látogathat meg, s a gyógykúrákat páratlan szépségű tájak meglátogatásával is kiegészítheti.
eloszekelyfold.wordpress.com

Bolyai Nyári Akadémia Nagyváradon is
Huszonnegyedik alkalommal rendezi meg idén a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) Erdélyben a Bolyai Nyári Akadémiát (BNYA). „A modern pedagógus – megváltozott szerepek és készségek. A változtatás módszerei” fő témában zajló háromhetes képzésről Pöllnitz Ilona programkoordinátor beszélt lapunknak.
Az idén fennállásának 25. évfordulóját ünneplő RMPSZ alapítóinak jóvoltából megszülető BNYA július 11-én indult, hogy Erdély különböző helyszínein képezzen tovább hazai oktatókat és pedagógusokat. Az akadémia sikerességét hosszú élete, a megrendezése iránt tanúsított igényt pedig a túljelentkezések bizonyítják.
A július 31-ig tartó képzés első hetében (július 11-16) óvónők és tanítónők számára öt szekció működött (Csíkszeredán, Szovátan, Nagyenyeden, Szatmárnémetiben és Szörényváron). A most zajló második hét (július 18-23) általános és középiskolai tanárokat tömörít Válaszúton, Szovátan, Csíkszeredában, Nagyváradon, Kolozsváron, Sepsiszentgyörgyön és Székelyudvarhelyen, míg a harmadik héten (július 25-31) szintén általános és középiskolai tanárokat Nagykárolyban, Szovátan, Nagyváradon, Gyulafehérváron és Kolozsváron. A szakok szerint leosztott programok várhatóan közel 600 pedagógust mozgatnak meg az országban, és évről évre egyre többen iratkoznak be. A résztvevők, akik oklevéllel távoznak, az évente kiválasztott témában megírt záródolgozatuk és a szükséges dokumentáció leadásával lehetőséget kapnak arra, hogy az elvégzett képzést akkreditálják számukra. Az Oktatási Minisztériummal való megegyezésnek köszönhetően az RMPSZ negyedik alkalommal teszi lehetővé, hogy a BNYA dolgozatai – körülbelül 500-550 leadott munkáról van szó – minősítésük után tíz kreditpontban részesüljenek. Pöllnitz elmondása szerint „az Akadémia az alternatív, a hagyományostól eltérő oldalát használja ki a képzési lehetőségnek, hozzájárulva ahhoz, hogy a tanárok ötévente összegyűjtendő 90 akkreditált pontszámához pótoljanak valamicskét, és a számukra kötelező továbbképzésben ennélfogva nagyon hasznosnak bizonyul.”
A képzés idejére vendégül látott 93 oktatói kar idén fele-fele arányban magyarországi és hazai képzőintézmények és egyetemek előadóiból áll.
Szamos Mariann
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Újabb posztumusz díj Botár Gábornak
A Jakab Antal Keresztény Kör idei emlékdíjának papi kitüntetettje Botár Gábor (1964–2016).
A posztumusz Jakab Antal-emlékdíjat ünnepség keretében Tamás Barna ifjúsági főlelkész veszi át a Székelyudvarhelyi Kis Szent Teréz-plébániatemplomban vasárnap este, a fél hétkor kezdődő ifjúsági szentmise után. A laudációt Kovács Sándor kanonok, a Kolozs-Dobokai kerület főesperese mondja. A rendezvény fővédnöke Tamás József, a Gyulafehérvári Főegyházmegye segédpüspöke, házigazdái a Jakab Antal Keresztény Kör és a Jakab Antal-emlékdíj alapítói: Varga Gabriella újságíró (Budapest) és Vencser László erkölcsteológus (Ausztria). A műsorban közreműködik a gyergyószentmiklósi születésű, Bécsben élő Kósa Mária fuvolaművész.
Idén először Erdély határain kívül élő személy is átveszi a rangos elismerést. A Jakab Antal Keresztény Kör világi személy kitüntetettje 2016-ban a hajdúnánási Buczkó József néprajzkutató, aki a száz évvel ezelőtti székely menekülés történetének felkutatásáért és feldolgozásáért, valamint e történelmi emléknek a fáradhatatlan és nagyon változatos formában történő ápolásáért kapja az elismerést.
Jakab Antal-emlékdíj
A 2010. március 13-án, Jakab Antal püspök születésének 101. évfordulóján alakult, összeurópai tagságú Jakab Antal Keresztény Kör már a megalakulás évében létrehozta a Jakab Antal-emlékdíjat, amelyet évente egy alkalommal két (egy papi és egy világi), Jakab püspök életéhez kapcsolódó kerek évfordulók évében pedig legfeljebb három személy vagy közösség vehet át. Az emlékdíjjal egyfelől ápolni szeretnénk a püspök emlékét, aki Márton Áron méltó utódaként, megalkuvás nélkül vezette egyházmegyéjét, híveit és népét, másfelől szeretnék elismerni olyan személyek, illetve közösségek munkáját, akik a nagy püspök szellemi örökségének tisztelői, munkájukkal és elkötelezettségükkel az általa vallott értékek teremtői és védelmezői. Az elismerést ebben az évben hetedik alkalommal adják át, Jakab Antal pappá szentelésére (1934. június 29.) és első szentmiséjére (1934. július 1.) emlékezve.
Molnár Melinda
Székelyhon.ro

Bethlen Gábor, a könyvbarát fejedelem
„Bethlen Gábor erdélyi fejedelem könyvbarát volt, egyes becslések szerint 5000 könyv is lehetett könyvtárában, bár szinte biztos, hogy nem volt annyi” – derült ki többek közt ez Kovács András művészettörténész professzor, akadémikus Bethlen Gábor könyvei című szerda esti előadásából.
A Korunk Akadémiának az Erdélyi Múzeum-Egyesület Kolozsvári székhelyén megtartott rendezvényén többek közt megtudhattuk: a legrégebbi könyv, ami biztosan Bethlen Gábor tulajdonában állt, egy atlasz volt. Hogy a fejedelem mennyire kedvelte a könyveket, az korabeli beszámolókból derül ki, amelyek dicsérik Bethlen Gábort a könyvtáralapításért. A Gyulafehérvári levéltár és a könyvtár legnagyobb része azonban sajnos egy tűzvészben elpusztult. Ugyanakkor Gyulafehérvárról 1622-ben két ökörszekérnyi könyvet szállítottak Kolozsvárra.
Az előadás kitért a korabeli Kolozsvári könyvkötők életére is. Mivel csak könyvkötésből nem tudtak megélni, ezért más munkákat is el kellett vállalniuk, így többek közt ládákat béleltek ki bőrrel. A könyvkötők bélyegzői ugyanakkor gyakorlatilag egyformák voltak, hiszen vagy örökölték, vagy másolták azokat, így a különböző könyvborítókon ugyanazok a minták láthatók. A könyvkötők szerszámai rendkívül értékesek voltak, holott a mesterek nem voltak különösebben gazdag emberek. Könyvkötő Jakab például – aki egy német mester volt – elszegényedett, és nem mAradt utána más, mint egy pár fűzős cipő vagy csizma, amelyet hitelezői elárvereztek. A könyvkötés korabeli stílusa, amelyet egymásba fonódó szalagminták jellemeztek, egyébként Franciaországban alakult ki.
Kiss Előd-Gergely |
Krónika (Kolozsvár)

Két tanterem, ahol viszály is terem
Ismét iskola-ügyben feszülnek egymásnak az indulatok Marosvásárhelyen. A katolikus egyház tulajdonába visszakerült épületben működő Unirea főgimnázium teremgondjait a restitúció teljes megkérdőjelezésével igyekeznek orvosolni, a katolikus líceummal hadakozva. Bögözi Attila írása.
Néhány hete látszólag a Római Katolikus Teológiai Líceum két osztályterme körül parázsló vita borzolja Marosvásárhelyen a kedélyeket, főleg a helyi román nyelvű sajtóban, ahol széles teret kapnak az Unirea Főgimázium vezetőségének nacionalista nyilatkozatai, melyek lényege, hogy a gimnáziumban zajló oktatási tevékenységre folyamatosan rossz hatással van az ugyanabban az épületben működő Teológiai Líceum. Azt sulykolja Andrea Năznean, az Unirea igazgatónője, hogy bennük, mármint a tantestületben, diákjaiban, s még a szülői közösségben is állandó a fenyegetettség érzése, mert a Teológiai Líceum létrejöttével már az elemi osztályokat is más tanintézetbe kellett költöztetni, s a katolikus iskola most két olyan osztályteremre is igényt tart, amely a várossal 2014-ben aláírt bérleti szerződés értelmében az Unirea-t illeti.
A torkon akadt galuska esete a restitúcióval
Az ügy előzményéhez tartózik, hogy a magyarellenes uszításokban jeleskedő román nacionalista köröknek mai napig elfogadhatatlan, torkukon akadt galuska az iskolaépület visszaszolgáltatása a katolikus egyháznak. Mindent megtesznek azért, hogy megkérdőjelezzék a tulajdonjog visszaállítását.
Ez a magatartás többnyire közös jellemzője a vegyes lakosságú erdélyi nagy- és kisvárosokban a rendszerváltás után életre hívott magyar (részben egyházi) középiskolák újkori történelmének, talán egyetlen kivétellel, Kolozsváron, ahol a történelmi magyar középiskolákba bekényszerített román osztályok kiköltöztetése körüli hisztériakeltés viszonylag hamar lecsengett. Persze, kivétel ott is volt, a Református Kollégium esetében 12 évet kellett várni az épületek egy részének birtokbavételére.
Ehhez képest az önálló magyar iskolák helyzete a legrosszabbul Marosvásárhelyen alakult, nem utolsó sorban azért, mert az 1990-es magyarellenes pogrom a magyarság érdekérvényesítését, a márciusi véres események „most vagy soha” türelmetlensége után sokkal visszafogottabbá tette még a Bolyai líceum esetében is, ahonnan alig néhány éve sikerült végleg kitelepíteni az utolsó román osztályokat.
„A római katolikus egyház egy 2004-es kormányhatározat révén kapta vissza a régi katolikus főgimnázium épületét, amelyben az Unirea működik – összegezte az Erdélyi Riportnak a visszaszolgáltatás legfontosabb mozzanatát Tamási Zsolt, a Római Katolikus Teológiai Líceum igazgatója. Emlékeztetett: a rendszerváltás után még fele-fele arányban magyar és román osztályokkal működő líceum az utóbbi két évtizedben szinte teljesen elrománosodott, a magyar osztályok száma évről-évre csökkent, s ezzel párhuzamosan az iskola falairól fokozatosan eltűntek a magyar feliratok is.
A szó elszáll, az írás is?
A restitúciót a román nacionalista körök képtelenek voltak elfogadni, élükön Dorin Florea polgármesterrel, aki – minő torz fintora a sorsnak, a város nevében (!) – azon nyomban, amint a tulajdonjogot visszaállító kormányrendelet a Hivatalos Közlönyben megjelent, bíróságon meg is támadta a restitúciót. A több évig elhúzódott per 2008-ban a Legfelsőbb Bíróságon ért véget, ahol jogerős határozatban mondták ki a városvezető keresetének megalapozatlanságát.
Még ilyen előzmények után is újabb hat évnek kellett eltelnie – mely idő alatt a város az immár egyházi tulajdonú ingatlanért rendszertelenül fizette a lakbért, a több hónapos kimAradásokért egy 2008-as szerződést 2012-ben hatálytalanítottak, majd 2014-ben kötötték újra – amíg tető alá lehetett hozni, nem utolsó sorban Victor Ponta korábbi miniszterelnök közbenjárásával, azt a hosszú távú bérleti szerződést, amely a katolikus oktatási intézmény számára kötött használati megállapodást is tartalmazza.
Ennek értelmében a Jakubinyi György érsek képviselte Gyulafehérvári katolikus érsekség húsz évre bérbe adta a Dorin Florea polgármester által képviselt bérlőnek, Marosvásárhely municípiumnak, a Mihai Viteazul utca 15. szám alatti 5.071 négyzetméter hasznos felületű ingatlant és a hozzá tartozó 10.028 négyzetméteres területet. A megállapított bérleti díj 24.990 lej lett havonta, ez az épületek esetében négyzetméterenként 2,12 lejt, a hozzá tartozó területre 1,42 lejt jelent, nem tartalmaz rezsiköltségeket és az infláció mértékével növelhető.
A szerződés rögzíti az ingatlan A, B és C épületszárnyainak használati módozatát is, tanévekre lebontva, kiemelve, a tulajdonos beleegyezik abba, hogy a bérlő az A főépületet tetőtérrel építése be, amivel a főgimnáziumi osztálytermek számát növelnék.
Holló László, az Erdélyi Római Katolikus Státus (egyházmegyei tanács) elnöke (képünkön), a sajtónak nyilatkozva hangsúlyozta, hogy a polgármesteri hivatal és a Státus között aláírt szerződés szavatolja, hogy a magyar osztályok átvétele révén az osztálytermek is a római katolikus teológiai líceumhoz kerülnek, mi több, az Unirea líceum igazgatósága is aláírt egy hasonló szerződést a teológiai líceum vezetőségével. „Mégis, a főgimnázium vezetősége úgy tesz, mintha nem volna tudomásuk, hogy van egy általuk is aláírt megegyezés arról, hogy a termek hogyan oszlanak el a két intézmény között” – állítja a Státus elnöke.
Más termek, más emeleten
Fellapozva a szerződést, az is pontosan olvasható benne, hogy a 2016/2017-es tanévtől a katolikus középiskola a B épületben további két első emeleti tanteremmel bővül, majd a 2018/2019-es tanévre, amennyiben az A főépület tetőterének beépítését befejezik, azt az Unirea diákjai, míg a B és C épületet teljes egészében a katolikus gimnázium tanulói népesítik majd be. Tiszta, világos fogalmazás.
Ezért érthetetlenek az Unirea igazgatónőjének zavaros nyilatkozatai a helyi román sajtóban. Tamási Zsolt, a katolikus teológiai líceum igazgatója (képünkön) az Erdélyi Riportnak elmondta, a román média által lassan egy hónapja napirenden tartott „teremháborúval” kapcsolatosan a román fél minden fórumon azt hangoztatja, hogy a 2014-es szerződést be kell tartani. „Nos, abban az szerepel, hogy a B szárny első emeleti termeit a nemrég lezárult 2015/16-os tanévben még használta az Unirea főgimnázium, viszont ősztől azok átkerülnek a teológiai líceum használatába. Ezért az a kérés, amit én írásban átadtam az Unireának, arról szól, hogy e termeket lehetőleg még a nyár folyamán ürítsék ki, hogy tudjuk elvégezni azok felújítását” – mondja az igazgató. „Ők viszont durva csúsztatással visszatértek egy korábbi állapothoz, amikor a szerződés szerint a 2016/17-es tanévtől a B szárny második emeletén két terem mAradt volna még az Unireánál. Ez két olyan osztályterem, melyben korábban a magyar tagozatos unireás diákok tanultak. Amikor a tavaly nyáron, miután az Unirea lemondott róluk, átvettük ezeket az osztályokat, újabb megegyezést írtunk alá a főgimnáziummal, hogy ezeket az osztályokat termekkel együtt vesszük át, amiről értesítettük a szerződő feleket is, vagyis az egyházat és a polgármesteri hivatalt. Amikor a most is zajló sajtóbotrányt az igazgatónő kirobbantotta, azt sulykolták, hogy a teológiai gimnázium, megszegve a szerződést, határidő előtt el akar venni tőlük két osztályt. Erről szó sincs, hiszen az, amit mi kértünk, az első emeleti termek, amit őszig szerződés szerint át kell adjanak, amiről viszont ők beszélnek, az két, második emeleti tanterem, amelyeket – a közös egyezség szerint – jelenleg is használunk. Mi több, a médiaőrjöngés ellenére, tőlünk írásban senki nem kérte, hogy mondjunk le két teremről, amit egy évvel ezelőtt már átadtak. Arról végképp nincs szó, hogy a kisépületben bármilyen román osztályt ki akarunk tenni, hiszen abban egyetlen román osztály sincsen” – fejtette ki Tamási Zsolt.
A DNA a jogerő felett?
Ha pedig szerződésszegésről kellene beszélni, a labda inkább a polgármesteri hivatal térfelén pattog, hiszen a már sokat emlegetett bérleti szerződésben szereplő főépületi manzárdosítás munkálatai még el sem kezdődtek. Igaz, ennek objektív oka is van, ám ez újabb szállal bonyolítja a katolikus gimnázium körüli, amúgy is szövevényes történetet. Mert több mint egy éve a Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) Marosvásárhelyi irodája azt vizsgálja, jogszerűen szolgáltatta-e vissza az állam a római katolikus egyháznak az Unirea Főgimnázium által is használt iskolaépületet. A Méltóságért Európában Polgári Egyesület nevében egy Dan Tănase nevű fiatal blogger feljelentésében nem többet és nem kevesebbet állít, mint hogy az épületet úgy szolgáltatták vissza a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekségnek, hogy az soha nem volt az érsekség tulajdonában. „A 2015-ös évi 150-es számú bűnügyi dosszié kapcsán bűnvádi eljárást indítottunk hivatali visszaélés gyanújával, amelyet a módosított 2000-es évi 78-as számú törvény 13-as cikkelye szabályoz és büntet” – áll a DNA közleményében a feljelentés kapcsán.
Tamási Zsolt visszautasítja a minden történelmi alapot mellőző vádakat és elmondta, az iskolaépületet 1903 és 1905 között, a mellette álló diákotthont 1908-ban építtette az egyház, és az 1948-as államosításig a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnázium működött bennük, amiket hiteles okiratokkal bizonyítani is lehet. Ennek ellenére a DNA több mint egy éve szöszmötöl a bűnügyi dossziéval, anélkül, hogy az igazoló okiratok alapján megalapozatlannak nyilvánítaná a feljelentést.
Az igazgató szerint a DNA vizsgálódásában az a legsúlyosabb, hogy nemcsak a visszaszolgáltatási bizottság döntését kérdőjelezi meg, hanem a Legfelső Bíróságét is, hiszen Dorin Florea feljelentése nyomán az ügyben létezik már egy jogerős Legfelsőbb Bírósági határozat, amit még a DNA ügybuzgósága sem írhat felül.
Ha pedig mégis, akkor a törvényességnek végképp befellegzett Romániában.
Átpolitizált teremhiány
„A DNA-s dosszié, a tanterem-hisztéria, ahogy korábban Florea feljelentése, mind-mind ugyanazoknak a nacionalista köröknek az összehangolt támadása, amelyek nem tudják elfogadni a történelmi igazságtételt” – vélik azok a Marosvásárhelyiek, akik már torkig vannak a magyar oktatási intézmény körüli hisztériakeltéssel.
Mindezek ellenére az Unirea igazgatónője a tantestületet és a szülőket is bevonva, tovább gerjeszti a feszültséget. Legutóbb egy beadványban egyenesen Dacian Cioloş miniszterelnököt kérték, hogy hozzon létre szakbizottságot annak kivizsgálására, törvényes-e az, ami az iskolában történik, amióta az épület B szárnyában elkezdte működését a Római Katolikus Teológiai Líceum.
Hogy mit fog lépni erre a miniszterelnök, a tanfelügyelőség, vagy a minisztérium, ahova szintén panaszlevél ment, nem tudni. Azt viszont sikerült kiderítenünk, hogy a jelenlegi „teremháború” mögött az áll, hogy az Unirea főgimnázium 2014-től egy plusz líceumi osztályt indított el (addig volt négy, most öt párhuzamos osztálya van), és 2016 őszétől indít egy plusz gimnáziumi osztályt is. És itt van a kutya elásva, mert a főgimnázium a sokat emlegetett szerződésben rögzített teremelosztáson felül pluszban indított osztályok teremhiányát a Teológiai Líceum rovására szeretné érvényesíteni.
A katolikus álláspont határozott és egyértelmű: nem fog sikerülni.
http://erdelyiriport.ro

Mondjunk nemet a kényszerbetelepítésre (Tusványos)
Ne csak Magyarország, de a Kárpát-medencei magyarság egésze üzenjen Brüsszelbe, hogy nem értünk egyet a kényszerbetelepítéssel, s magunk akarjuk eldönteni, kivel élünk együtt – a külhoni magyarság vezetői erről szóló nyilatkozatot írtak alá tegnap Tusnádfürdőn. A tusványosi szabadegyetemen immár hagyományosnak számító nemzetpolitikai kerekasztal egyik központi témáját jelentette a migráció, a Brüsszel által szorgalmazott kötelező kvóták ellen október 2-ára meghirdetett népszavazás fontossága.
A közös dokumentumot Répás Zsuzsanna nemzetpolitikai szakértő, a vita moderátora ismertette. A Kárpát-medencei magyarság választott vezetői a dokumentumban elítélik az EU elhibázott bevándorláspolitikáját és a kényszerbetelepítést. Modern kori népvándorlás zajlik, Európa veszélyben van, a jobb élet reményében milliók indultak útnak a kontinens felé. Európa háborúban áll, a migrációs válság kezdete óta megnőtt a terrorcselekmények száma. Az Európai Unió vezetői még mindig nem értik a problémát, a megoldást pedig a migránsoknak a tagállamokba való kötelező betelepítésében látják a nemzeti parlamentek megkérdezése nélkül. A Brüsszeli bürokraták nem dönthetnek helyettünk, jogunk van nekünk dönteni közös jövőnkről, és arról, hogy kivel kívánunk együtt élni – írják a külhoni vezetők.
Arra kérnek minden magyar állampolgárt, hogy október 2-án vegyen részt a kényszerbetelepítés elleni népszavazáson. A közös nyilatkozatot a nemzetpolitikai kerekasztalon részt vevő – erdélyi, felvidéki, kárpátaljai, vajdasági, horvátországi, muravidéki – külhoni vezetők mindenike támogatta, beszédükben mindannyian szavazásra szólították fel az állampolgársággal rendelkező külhoni magyarokat. A kerekasztal-beszélgetésen a Budapesti kormányt Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár képviselte, hangsúlyozva: 2010 után új nemzetpolitikai kereteket dolgoztak ki, s eddig 850 ezer külhoni magyar igényelte a magyar állampolgárságot. A szülőföldön való boldogulást, a magyar közösségek megerősítését szolgálják azok a gazdaságfejlesztési programok is, amelyeket a magyar kormány kezdeményezett.
Brenzovics László, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke arról számolt be, hogy Ukrajnában valamelyest enyhültek a harcok, de a frontvonal állandósult. Az ukrán központi kormányzás nem foglalkozik kisebbségi ügyekkel, pedig az ország lakosságának egyötöde nem ukrán – a válság rendezéséhez ezzel is szembe kell nézni. Amúgy nem következett be, amitől sokan féltek, hogy a kárpátaljai magyarság köréből menekülthullám indul útnak, a közösség otthon mAradt, és magyarországi támogatással működteti intézményeit. Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke arról beszélt, hogy a megosztottság miatt vesztettek mandátumokat a választásokon, de a siránkozók tábora helyett ők a cselekvésre összpontosítanak, a Szerb Radikális Párttal szövetkeztek, és úgy próbálnak meg eredményeket elérni. Egyik ilyen, hogy törvénybe iktatták a nemzetiségi arányok betartását a közszférában dolgozók körében, de örömmel fogadták az újabb európai uniós csatlakozási fejezetek megnyitását is. Menyhárt József, a felvidéki Magyar Koalíció Pártjának nemrég megválasztott új elnöke arról beszélt, hogy bár a parlamentbe ezúttal sem jutottak be, bázisuk megmAradt, a továbbiakban a felvidéki magyarság identitásának megerősítéséért kívánnak dolgozni. Horváth Ferenc, a Muravidéki Magyar Önkormányzati Nemzeti Közösség elnöke a Szlovéniában élő magyarok helyzetéről beszélt. Szám szerint ők a legkisebb külhoni magyar közösség, de identitásuk megőrzésében segítenek a magyar kormányzati támogatások, illetve a Zala és Vas megyével ápolt regionális kapcsolatok. Jankovics Róbert, a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közösségének ügyvezető alelnöke arról számolt be, hogy bár a kisebbségek helyzete jogilag rendezett, a gyakorlatban elég nehezen lehet érvényesíteni ezeket. Biztató jelként értékelik, hogy a magyar iskolákba iratkozott gyermekek száma nem csökkent, számos néptánccsoportot tudnak működtetni.
Az erdélyi helyzetről az RMDSZ, az MPP és az Erdélyi Magyar Néppárt vezetői szóltak. Biró Zsolt MPP-elnök közölte: az általa vezetett alakulat feladatának tekinti, hogy például a Gyulafehérvári ígéreteket megjelenítsék a politikában. Kis pártként nem tudnak mást tenni, mint afféle „puliként” hajtani a „szürkemarhát”, a nagyobbik testvér RMDSZ-t, hogy ezeket a kérdéseket felvállalja. Sokan kész ténynek veszik, hogy az őszi parlamenti választásokon az RMDSZ-szel közösen indulnak, de a végső megállapodás előtt még kemény tárgyalások lesznek. Ezek során egyebek mellett azt kérik majd, hogy ne kezeljék mostohagyermekként azokat az önkormányzatokat, amelyek élén MPP-s polgármester áll, továbbá kérik, hogy az RMDSZ vállalja fel az MPP programjában szereplő célkitűzéseket. Az alkotmánymódosítás során garanciákat építsenek be a kisebbségek védelmére, szorgalmazzák a decentralizációt, és vállalják fel az autonómiastatútum ügyét.
Tánczos Barna, az RMDSZ szenátusi frakcióvezetője arról beszélt, hogy a magyarellenes támadások többsége az utóbbi időszakban átment egy olyan frontra, ahol nehezen mozgunk: mindent kriminalizálnak, meghurcolják az önkormányzati vezetőket, szimbólumainkat a törvényszéken támadják. Az őszi parlamenti választások fontosságát is hangsúlyozta. Hamarosan újra napirendre tűzik az alkotmánymódosítást és a regionalizációt, ezekbe a döntésekbe bele kell szólnunk, alkukat kell kötni – érvelt az erős parlamenti képviselet fontossága mellett, elismerve: házon belül is vitatéma, hogy részt kell-e venni a kormányzásban vagy sem.
Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke leszögezte: a szürkemarhás-kutyás idillbe nem helyezi bele magukat, az igazi kérdés, hogy ki a juhász, aki mindkettőt tereli. Arra hívta fel a figyelmet, hogy az idei önkormányzati választásokon 106 000-rel kevesebben szavaztak a három magyar pártra, mint négy évvel korábban. Az erdélyi magyarok 60–70 százaléka nem kíván szavazni, ez az igazi probléma – kongatta meg a vészharangot, jelezve ugyanakkor, hogy a voksok 10–15 százaléka román jelöltekre ment, akik még csak ajánlatot sem fogalmaztak meg a magyarok irányában. Új esélyt jelentenek a regionalista mozgalmak: úgy tűnik, kezdenek megjelenni a román regionalisták, egy velük létrehozandó koalíció lehetőséget teremthet, hogy Erdélyben elkerüljük a „Híd-csapdát” (utalás a Most–Híd felvidéki vegyes magyar–szlovák pártra – szerk. megj.). Az EMNP célja, hogy minél több magyart mozgósítson a részvételre az október 2-i kvótanépszavazáson és az őszi romániai parlamenti választáson egyaránt – mondta.
A Fidesz üdvözli
A Kárpát-medencei magyarság igent mond Európára és nemet a kényszerbetelepítésre – így értékelte Németh Zsolt a külhoni magyar vezetők közös nyilatkozatát, a Fidesz külügyi kabinetvezetőjeként üdvözölve azt. Szerinte a magyarok nem euroszkeptikusak, csak eurokritikusak, akik nem rombolni, hanem építeni akarják az Európai Uniót. „A mi kritikánk építő kritika, mi igent mondunk Európára. A kisebbségi magyarságnak, az anyaországnak és a Fidesznek is Európa egy kiemelt fontosságú prioritása a gondolkodásában, az identitásában. A kisebbségi magyarság helyzetének hosszú távú rendezéséhez nélkülözhetetlen az Európai Unió” – fogalmazott. Pásztor István, a VMSZ elnöke a többi Kárpát-medencei magyar pártvezető nevében úgy fogalmazott: „Első pillantásra úgy tűnik, hogy ez a népszavazás egy magyarországi belügy, de mivel mi egy nemzet vagyunk, a magyarországi belügy mindannyiunk ügye.”
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Adorjánvári népünnepély Hegyközszentimrén
A tavalyi elsőnél is színesebb programmal várták a szervezők az érdeklődőket a szombaton tartott II. Adorjánvári Népünnepélyen, Hegyközszentimrén. Sok egyéb program mellett fejedelemmé választották II. Rákóczi Ferencet, volt eskütétel és zászlóavatás is.
Tavaly augusztusban tartották meg Hegyközszentimrén az első várnapot Adorján vára romjának közelében, azon a mintegy 3 hektáros területen, melyet Szalárd község önkormányzata gyakorlótérként adott a hagyományőrző kurucoknak. Az elmúlt szombaton, a Szalárd-Szentimre Hagyományőrző Fesztivál keretében már a második egész napos várnapra kerülhetett sor a Berettyó-parton, ahol már nem csak lovasverseny, de fogathajtás is volt, sőt, fejedelemmé választották II. Rákóczi Ferencet is. De haladjunk sorban. Már a kora délelőtti gyülekezéskor is nagy volt a meleg, amikor a jobbára sátrak árnyékába húzódott bel- és külföldi vendégeket a rögtönzött színpadról – mely előtt hagyományőrző huszárok és kurucok álltak sorfalat – dr. Nagy Miklós polgármester köszöntötte. Elsőnek Pajna Zoltánt, a Hajdú Bihar megyei közgyűlés elnökét kérte a mikrofon elé, aki örömének adott hangot, hogy a térségben őrzik a lovas hagyományokat. „Mi még mindig kurucok vagyunk”, fogalmazott, kifejtve: ezt a földet a mi kultúránk tette ilyenné, most pedig újra idegen kultúrák foglalnak teret Európában. Szabó Ödön képviselő kiemelte: a térségben több központja is van a lovas és íjász hagyományőrzésnek, az ezt felvállaló értékőrzők és értékteremtők mögött önkormányzati, egyházi és anyaországi támogatás áll.
Lovassági zászló
Az esemény nyitó áhítatát Csűry István királyhágómelléki püspök végezte, prédikációjában egyebek mellett kifejtve: közösségben megerősödnünk nem csak szükséges, de kötelességünk is, mert csak úgy lehetséges egyre tovább lépni, például ilyen rendezvényeket is tartani; múltból építkezve, látva a jövőt legyünk azok, akik Isten kegyelméből alkotókká lesznek. A továbbiakban Gellért Gyula ny.lelkész, hagyományőrző ezredes nem csak a moderátori szerepet vette át, hanem az egyik vendégküldöttség, a Szabolcs községből érkezett vezetőjétől, Csegei László polgármestertől egy II. Rákóczi Ferenc lovassági zászló-másolatot, amit a szentimrei kuruc-emlékszobában helyeznek el (csakúgy, mint azt a lobogót, amiről a későbbiekben lesz szó). Mindezt lovas versenyek követték, melyeket a tőle megszokott alapossággal és jól dokumentáltsággal az érköbölkúti Rákóczi Lajos, a Tulipán Sportegyesület vezetője „vezényelt” le. A kétfordulós (akadályhajtás, vadászhajtás) kettesfogathajtó versenyben 16 hajtó állt rajthoz a 20 akadállyal nehezített pályán, melyről a kommentátor megjegyezte: az egyetlen Bihar megyében, melyet az önkormányzat a lovasok rendelkezésére bocsátott, más hasonló versenyeken nem ritkán találkoznak polgármesterek és focisták ellenállásával (jellemzően focipályákon jelölik ki a fogathajtó pályákat).
Egyéb programok
A Vár Kupáért kiírt lovasversenyre tizenketten neveztek, lóra és lovasra 2 kör várt a 450 méteres pályán (a fogathajtó pálya körül), a döntő mezőnye a három, egyenként négy indulóval lezajlott előfutam győzteseiből állt össze. A futamok között egyéb programok is zajlottak, így embert próbáló előadást tartott Meleg Vilmos színművész, aki a kánikulai melegben, a tűző napon állva adott elő az alkalomhoz illően összeállított verscsokrot. Később, történelmi zászlók alatt, négy hagyományőrző kuruc tett esküt, majd zászlót is avattak: a kuruc Bocskai zászlóalj lobogóját, amelyet Kucharszki Zoltán lelkész áldott meg, és amelyre Kőrösi Erika zászlóanya kötött zöld színű pántlikát. Korabeli fegyverbemutató után a lovas versenyek eredményhirdetésére került sor, majd egy Rákóczifalváról érkezett hagyományőrző egyesület tagjai playback és pantomim-elemeket vegyítve (nem vagyok biztos benne, hogy ez volt az eredeti szándék) adtak elő egy dramatizált anekdotát arról, hogy hogyan vendégeltek meg kurucok labancokat, amiből állítólag megszületett a mondás, hogy a jó (magyar) pálinka kis mértékben gyógyszer, nagy mértékben orvosság.
Fejedelemválasztás
A micskei Görböc néptánccsoport előadása után fejedelemmé választották II. Rákóczi Ferencet. Pontosabban imitálták az 1704. július 7. és 12. között Gyulafehérváron zajlott országgyűlésen történt megválasztását és mint Gellért Gyula elmondta: szokás volt azt szabadtéren megejteni, hogy a nép is tanúja lehessen. Ezúttal, kurucoktól övezve, Meleg Vilmos színművész (egyébként hagyományőrző ezredes) személyesítette meg a fejedelmet, aki Kőrösi Kristóf előmondása után mondta el esküjét. Utóbbi programok már úgy zajlottak, hogy közben a résztvevők terített asztalokhoz ülhettek, hiszen a házigazdák mintegy 300 vendégre számítva főztek a rekkenő hőségben, amit nem szakított meg eső, mint több környező településen. Az eseményt lezáró késő délutáni ebéd közben már nótaszó is csendült.
Rencz Csaba
erdon.ro

Nagykárolyban a Bolyai Nyári Akadémia
Egy hétig Nagykárolyban, pontosabban a helyi Simion Bărnuţiu Szakképző Líceum termeiben tartják a Bolyai Nyári Akadémia képzéseit a szakemberek. A tegnapi megnyitón a szakképzés jövőjéről, a magyarországi együttműködésről értekeztek a résztvevők.
Az idén immár 24. kiadásához érkezett a Bolyai Nyári Akadémia, míg az esemény főszervezője, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége ( RMPSZ) ebben az évben ünnepli megalakulásának 25. évfordulóját, mondta el köszöntőjében tegnap Baranyai Tibor, az RMPSZ Szatmár megyei elnöke. Baranyai elismerően szólt arról a lehetőségről, amelyet a Bolyai Nyári Akadémia megszervezése jelent a hazai szakembereknek a kölcsönös fejlődés és az oktatási módszerek továbbadása, finomítása céljából. A Bolyai Nyári Akadémia (BNYA) továbbképzés-sorozata több helyszínen — Csíkszereda, Szováta, Nagyenyed, Szatmárnémeti, Szörényvár (Drobeta Turnu-Severin), Válaszút, Nagyvárad, Kolozsvár, Sepsiszentgyörgy, Székelyudvarhely, Nagykároly, Gyulafehérvár — és szekcióban zajlik, átfogó témaköre A modern pedagógus — Megváltozott szerepek és készségek, A változtatás módszerei.
Nagykárolyba tegnap érkeztek a szakemberek, s egy héten keresztül értekeznek majd itt a pedagógusok elsősorban a szakemberképzés, szakmunkásképzés lehetőségeiről, fejlesztéseiről, a témában zajló csoportos beszélgetéseket magyarországi szakemberek irányítják. A Széchenyi István Egyetem docense, dr. Baroti Enikő, valamint Mészáros Attila egyetemi docensek révén ismerhetik meg a BNYA Nagykárolyi szakaszának résztvevői a magyarországi modell nyújtotta lehetőségeket és fejleszthetik mindezt tovább, értékesítve a hazai tapasztalatokat.
Gindele Imre, a Simion Bărnuţiu Szakképző Líceum igazgatója, a duális modell Nagykárolyi felelőse házigazdaként üdvözölte a vendégeket. Köszöntőjének végén arra kérte a jelenlévőket, hogy amellett, hogy a szakmaiságra törekednek és a munkával foglalkoznak a BNYA egy hete alatt, a délutáni programjaikat lehetőség szerint úgy alakítsák ki, hogy abba a városnézés, valamint a Nagykároly melletti magyar irodalmi és történelmi kötődésű falvak megismerése is beleférjen. Az igazgató elégedettségének adott hangot azzal kapcsolatban is, hogy igazgatósága elmúlt négyéves időszakában komoly előrelépéseket tettek, nemcsak a duális képzés, hanem a szakemberképzés terén is. A négy évvel ezelőtti időszakhoz képest mondhatni megkétszerezték a diákjaik számát, s egyre komolyabb és megbecsültebb alapokra helyezték a szakemberképzést, ezáltal bizonyítva azt, hogy az elméleti oktatás mellett nagyon fontos részt kap a városban a szakképzés.
A Nagykárolyi megnyitóról nem hiányozhatott Knecht Csaba igazgató sem, aki a duális képzési modellben az iskola első rangú partnerének számító Polipol Mobila Kft. képviseletében volt jelen.
Az üdvözléseket követően a magyarországi szakoktatás felelősének is tartott Kovátsné Vörös Ágnes előadása következett. A szakember a magyarországi Nemzeti Szakképzési és Felnőttképzési Hivatal projektvezetője átfogó és tartalmas előadásban vázolta fel a magyarországi irányvonalat, mely folyamatos átalakulásban van.
Részletesen szólt arról, hogy Magyarországon új alapokra helyezték a szakemberképzést.
„Nem csak Romániában vannak a szakmunkásképzésnek útkeresési folyamatai, de a magyarul zajló képzés hatékonyságának növelése érdekében azt hiszem kijelenthetjük, az sem mindegy, hogy Magyarországon milyen irányba halad a szakképzés. Három évvel ezelőtt megjelent az új oktatási törvénycsomag, mely során megváltozott a szakképzési, a felnőttképzési és a nemzeti népnevelési törvény is. Majd 2014-ben állt össze a szakképzést a gazdaság szolgálatába állító törekvés is. Az elképzelés szerint Magyarországon is az a cél, hogy a gazdaság motorja legyen a megfelelő szakemberképzés és ezáltal olyan munkaerő lépjen ki a gazdasági piacra, amelyre ténylegesen is szükség van. Ennek az elképzelésnek a hatékonyságához folyamatosan vizsgálják a piaci mutatókat, feltérképezik a hiányszakmákat, illetve ezt a listát régió szerint folyamatosan alakítják. Regionális szinten sem egyformák a hiányszakmák, nagy az eltérés az ország nyugati és keleti része között. Nagyon fontosnak tartjuk az együttműködést az anyaország határán kívül eső, magyarlakta területeken élő szakemberekkel, s így egyeztetve, egy közös irányba mozdulhatnánk el. Nemrégiben ért véget egy olyan projekt, mely a határon túli duális képzés jó gyakorlatait, akadályait, továbbképzések szükségességét tárta fel, s ezek a tapasztalatokat mind beépítésre kerülnek a tervezett szakképzés fejlesztési projektek során. Ezek a felmérések műhelymunka formájában zajlottak a Felvidéken, Kárpátalján, Partiumban és Erdélyben, valamint a Vajdaságban is. A pedagóguskollégák igényeit figyelembe véve igyekszünk ezt a projektet összeállítani. A következtetés az, hogy a digitális tananyagot internetes formában közzétéve tudnák a leginkább hasznosítani a magyarlakta területeken, hisz így mindenki annyit és akkor nyomtatna belőle, amennyire szüksége van. Elérhető, szerkeszthető lesz, az internet legmegfelelőbb kihasználása lesz ennek a portálnak a létrehozása, mely minden, a programban érintett pedagógus és tanintézmény számára elérhető lesz országhatáron innen és túl” — mondta Kovátsné Vörös Ágnes előadása során.
A magyarországi szakember elismerően szólt a Nagykárolyban zajló duális képzésről is. Mint mondta, Kolozsváron egy szakmai rendezvényen már találkozott a Nagykárolyi iskola vezetőjével, valamint Knecht Csabával is, akik diákokkal érkeztek az akkori rendezvényre. „Rendkívül ösztönző a diáktól hallani arról, hogy milyen gyakorlati haszna van a duális képzési módnak. Sokat lehet tanulni abból az együttműködésből, ami az iskolát és a gazdasági szereplőket összeköti Nagykárolyban, s úgy gondoljuk, hogy a diákok kereseti lehetőséggel történő ösztönzése további lehetőségeket rejt magában. Ez kiegészülve a felnőttképzéssel, illetve azzal, hogy a szakmunkásképzésben részesülő diák a megfelelő érettségit követően továbbtanulhat egyetemen is, remélhetőleg segít pótolni a szakemberhiányban keletkezett űrt a foglalkoztatási palettán” — fejtette ki előadásában Kovátsné Vörös Ágnes.
A beszédeket követően kezdetét vette a műhelymunka. A hét további részében a BNYA résztvevői lehetőség szerint a cégekhez is kilátogatnak, de egyéb fontos eszme- és tapasztalatcserékre is sort kerítenek.
Tőtős Tímea
frissujsag.ro

Tőkés László tusványosi beszéde
A XXVII. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor Itthon Európában! című július 23-i délelőtti fórumán Németh Zsolt moderátori bevezetője után Tőkés László EMNT-elnök és Orbán Viktor magyar miniszterelnök beszéde hangzott el. Az EP-képviselő Voltunk, vagyunk, leszünk mottójú felszólalása alább olvasható.
A délvidéki Kishegyes, a felvidéki Martos és a kárpátaljai Felsőszinevér nyomán Tusnádfürdő!
A szervezők: a Pro Minoritate Alapítvány és a Magyar Ifjúsági Tanács kiemelt partnereként, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács nevében sok szeretettel és tisztelettel köszöntöm a XXVII. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor Részvevőit itt, Tusnádfürdőn, a Székely Autonómia szállásterületén.
A Nemzeti Összetartozás szellemében és a Nemzeti Együttműködés Rendszerének keretében külön is üdvözlöm Mindazokat, akik határon innen és túl, a határok fölötti nemzetegyesítés jegyében, az utóbbi hat esztendőben, az újrahonosítási törvénynek köszönhetően válhattak újból egymás polgártársaivá!
Ugyanakkor engedjék meg, hogy bevezetésképpen Mindnyájunk nevében együttérzésünket és részvétünket fejezzem ki Franciaország népe és a gyászoló Hozzátartozók iránt a páratlanul kegyetlen nizzai terrorcselekmény miatt, mely az előző, hasonló merényletekkel, vagy a tegnap esti eszelős müncheni merénylettel együtt egész európai kultúránk elleni életveszélyes fenyegetést jelent.
Nem utolsó sorban sok szeretettel köszöntöm körünkben a Nemzet miniszterelnökét, őszinte köszönetünket és elismerésünket fejezve ki iránta azért a nemzet- és európai politikai szolgálatáért, amelyet Kárpát-medencei magyarságunk és – meggyőződésem szerint – egész kontinensünk, illetve kelet-közép-európai térségünk védelmében és javára folytat.
Itt és most van a helye annak, hogy újból felidézzem néhány évvel ezelőtt, ugyanitt elhangzott azon kérésünket – szó szerint idézem –, hogy: „vállaljanak védhatalmi státuszt a határon túli magyarok, Erdély iránt, mint ahogyan Ausztria tette ezt az olaszországi Dél-Tirol esetében.”
Röviddel ezelőtt egy újságíró ezzel a kérdéssel fordult a dél-tiroli EURAC Kisebbségi Jogok Intézetének két szakemberéhez:
– „Ausztria még mindig védhatalmi státuszt gyakorol a dél-tiroli németek fölött?
– „Természetesen, Ausztria mindig is védhatalom volt, és ez nagyon fontos a dél-tiroliak számára” – hangzott a válasz. Munkatársa pedig így folytatta:
– „… zajlik a második (1972-es) autonómiastatútum felülvizsgálata, melynek során ismét meghatározzák majd, mi lesz Ausztria szerepe Dél-Tirol vonatkozásában.”
Két Európai Uniós tagországról, Olaszországról és Ausztriáról van szó, melyek 1946-ban, majd 1972-ben egy akarattal rendezték a Dél-Tirolban élő német/osztrák közösség területi önrendelkezésének, autonóm jogállásának a kérdését.
Miniszterelnök úr, köszönjük a védelmüket és támogatásukat!
Európai módra, Románia és Magyarország is ezenképpen juthatna egyezségre a romániai, erdélyi, Székelyföldi magyarság önrendelkezése ügyében; a Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács (KMAT) pedig ugyanezt a megoldást javasolja az összes külhoni magyar közösség esetében.
Kezdettől fogva az autonómia ügye mellett áll ki az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács, országos és területi szinten, együtt az Erdélyi Magyar Néppárttal; sőt legutóbb az RMDSZ és társpártja, az MPP is elmozdulni látszik ebbe az irányba.
Ezért élt, halt áldott emlékű Fodor Imre, Marosvásárhely legutóbbi magyar polgármestere, a Székely Nemzeti Tanács korábbi elnöke, és emellett tett hitet a bibliai korhatárt immár túllépett Király Károly, élő példaképünk az átkos emlékű Ceaușescu-diktatúra elleni küzdelemben!
Az 1956-os forradalom és szabadságharc idei jubileuma memento gyanánt tudatosítja bennünk, hogy szabadságszerető és szabadságharcos nép a magyar. Az erdélyi magyarság, kiváltképpen pedig a székelység számára a szabadság záloga és biztosítéka maga az autonómia.
Köszönetet mondok azért, hogy már az Alaptörvény is példás módon rendelkezik ebben a nemzetpolitikai prioritást jelentő kérdésben, konkrét módon pedig Szili Katalin személyében miniszterelnöki megbízott hivatott eljárni a külhoni magyarok autonómia-törekvéseinek előmozdítása érdekében.
Miért olyan fontos számunkra az autonómia és a védelem? A védhatalmi státusz és az önrendelkezés? A továbbiakban erre a kérdésre keresem a választ: egy évforduló (A) és egy bibliai ige (B) összefüggésében:
A.) Márton Áron kiállása az erdélyi magyarság védelmében (1946-2016 = 70 éve)
Nem véletlen, hogy a magyar kormány idén emlékévet hirdetett boldog emlékű Márton Áron erdélyi/Gyulafehérvári katolikus püspök tiszteletére. Júniusi emlékkiállítása megnyitóján méltán nevezték őt „erkölcsi mércének”, akit példaként lehet az érték- és morális válságban lévő európai társadalom elé állítani, hiszen Ő egyaránt védelmére kelt az üldözött zsidóknak, a fogságba hurcolt erdélyi németeknek és a betiltott román görögkatolikus egyház kiszolgáltatott híveinek és papjainak, akikkel együtt utóbb ő is rabsorsra jutott. Nem utolsó sorban pedig éppen hetven esztendeje annak, hogy ismételten fellépett saját hívei és magyarságunk védelmében, akik a II. világháború befejeztével a megszálló szovjet hadsereg és a visszatérő román impérium hatalma alá kerültek.
Észak-Erdély és általában az erdélyi magyarság sorsa és jövője forgott kockán. A berendezkedő kommunista-barát román hatalommal és magával a Román Kommunista Párttal kiegyező Magyar Népi Szövetség elárulta Erdélyt. 1945 novemberében a Szövetség Százas Intézőbizottsága – Katona Szabó István diákvezető és Nagy Géza református gimnáziumi tanár ellenszavazatai mellett – egyhangúlag egész Erdély Romániához való tartozása mellett foglalt állást. Kiáltványukban – a korabeli PC/politikai korrektség szóhasználatával – jelentették ki, hogy „az erdélyi nemzetiségi kérdés megoldása nem határkérdés”; óvtak „a nemzetközi reakció” háborús mesterkedéseitől, és hitet tettek „Erdély két népének eltéphetetlen egysége” mellett.
Beke György „a magyar önfeladás egyik legsúlyosabb drámájának”, „önkéntes magyar Trianonnak” minősítette a Népi Szövetség Petru Groza és Vasile Luca/Luka László jelenlétében és politikai nyomása alatt elfogadott „hűségnyilatkozatát”, mely „a népakarat meghazudtolásával járatta le az önrendelkezés nemes eszményét.”
Edmund Burke brit filozófus szerint: „A gonosz diadalához csak annyi kell, hogy a jók tétlenek mAradjanak.” Erdélyben viszont a román kormányzat és a kommunisták által félrevezetett vagy velük cinkosságot vállaló magyar „szövetségi” politikusokkal szemben akadtak olyan felelős egyházi és polgári vezetők, akik nem mAradtak „tétlenek”, hanem Áron püspök köré tömörülve szembeszegültek a Magyarnak nevezett Népi Szövetség kapitulációjával, és memorandumot intéztek a párizsi békekonferenciához, melyben az önrendelkezés elvének klasszikus megfogalmazásával fejezték ki nemzeti közösségük azon igényét, hogy: „Rólunk nélkülünk ne határozzanak, és ne akarják az erdélyi magyarságot keresztre feszíteni.”
Az 1946. június 11-i, csíksomlyói búcsú közel állt ahhoz, hogy spontán népgyűléssé alakuljon át, mely erdélyi magyarságunk hiteles álláspontját juttassa kifejezésre. Az előretörő bolsevik hatalom árnyékában azonban Márton Áron kellő hitbeli bölcsességgel fogta vissza és csillapította le a háborgó kedélyeket és a jelenléti csúcsot döntő sokaságot. Szentbeszédében viszont kivételes nyíltsággal szólt a kiszüremlő párizsi határozat igazságtalanságáról és következményeiről. A nagy püspök a búcsújárók népének biztonságát nem kockáztatta, ezzel szemben viszont a helyettes áldozatvállalás szellemében szólt helyettük is: „A püspöknek azonban meg kellett hallania híveinek nagy aggodalmát, és ki kellett mondania azt, amit nekik nincsen szabadságukban kimondaniuk…. Ez nem politika. Itt az életünkről van szó. S az emberi élethez az Istentől nyertünk jogot.”
Márton Áron börtönviseléssel megpecsételt igazsága és a vele szemben álló „gyászmagyarok” elvtelen önfeladása a jelenben is érvényes és időszerű tanulságokkal szolgál számunkra. Még mielőtt bárki is „magyar irredentizmussal” vádolna, vádaskodna – le kell szögeznünk, hogy a mostani, változott körülmények között mi nem határkérdésről, hanem autonómiáról beszélünk, nem területet, hanem közösségi jogokat kérünk és követelünk. A nemzetközi szerződéseket és Románia alkotmányát tiszteletben tartva politikai párbeszédet szorgalmazunk, hogy az ország törvényes rendjének megfelelően és a román politikai törvény- és döntéshozókkal egyetértésben, egy olyan, tényleges és teljes körű autonómiarendszert hozzunk létre a magyar nemzeti közösség számára, mely – meggyőződésünk szerint – egyedül képes biztosítani megmAradását, gyarapodását és szabad fejlődését. Ezen törekvésünk teljes mértékben összhangban áll a nemzetközi normákkal, és megfelel azoknak a demokratikus autonómiaformáknak, melyek a világ és Európa számos országában közmegelégedésre működnek, és egyben a megbékélés és a stabilitás hordozói.
A felidézett történelmi példa másik nagy tanulsága az, hogy nemzeti közösségünk választott vezetőinek, szervezeteinek, pártjainak és szövetségeinek erkölcsi és politikai kötelességük a demokratikus népakarat képviselete, különös tekintettel a népek és nemzeti közösségek önrendelkezési jogának a tiszteletben tartására. Ebben a tekintetben az erdélyi magyarság képviseletét kisajátító prekommunista Magyar Népi Szövetséggel szemben Márton Áron püspök és áldozatvállaló memorandista elvbarátai voltak az igazi és hiteles demokraták.
Harmadsorban az egyházi népszolgálat világító példája szolgál tanulságul. „Ez nem politika. Itt az életünkről van szó!” – mondotta volt Áron püspök. Csak helyeselni lehet, hogyha nemzeti egyházaink nem bonyolódnak bele a pártpolitikába. Ami viszont hitbeli és történelmi örökségük folytatásaképpen ma is elvárható tőlük: az a híveik és társadalmunk javát szolgáló erkölcs- és nemzetpolitika. Az, hogy Isten szava legyenek a nép felé, és hogy a nép szavát is meghallják és hallassák, amikor és amennyiben ez szükséges. Amit ebben a viszonylatban Márton Áron mond, az az egyházi és világi előjárókra egyaránt érvényes: „A vezetőknek tudniuk kell, hogy tényleges tekintélyük addig van, a polgárok támogatására és tiszteletére addig van jogcíműk, engedelmességre addig számíthatnak, amíg hivatalukat küldetésnek tekintik az Isten által meghatározott rend és célok megvalósítására.”
B. Nehémiás próféta buzdítása a jogos önvédelemre
Erdély nagy püspöke vert helyzetben, a kommunizmus végérvényes berendezkedésének már-már kilátástalan időszakában mutatott példát arra, hogy soha ne adjuk meg magunkat, még a legreménytelenebbnek tűnő helyzetekben se adjuk fel a küzdelmet. A jogos önvédelem vállalására, bátorságra, kitartásra, önfeláldozó kiállásra buzdítja hosszan tartó fogságból szabaduló, ellenség által szorongatott népét Nehémiás próféta, amikor is a nemzeti önfenntartás eme „hadiparancsát” intézi hozzá: „Ne féljetek tőlük! A nagy és rettenetes Úrra emlékezzetek, és harcoljatok testvéritekért, fiaitokért, leányaitokért, feleségeitekért és házaitokért!” (Neh 4,14)
Isten embereit népünk iránti olthatatlan szeretetük késztette „ama nemes harc” (Pál apostol) felvételére. Istenbe vetett bizodalmukkal együtt „testvéreik, fiaik, leányaik, feleségeik” iránti odaadó szeretetük kölcsönzött a hadviselőknek kellő bátorságot és lelki motivációt ahhoz, hogy ne alkudjanak, és ne fussanak meg, hanem szükség esetén még a hivalkodó Góliátokkal, a legnagyobb túlerővel is halált megvető bátorsággal szálljanak szembe.
Vértelen igazság- és szabadságharcainkban, elkeseredett politikai és mindennapi küzdelmeinkben az Ige szava és Isten népének áldozatvállalása szigorú önvizsgálatra késztet bennünket: vajon megvan-e bennünk az a szeretet, mely népünk ügyének és védelmének megalkuvás nélküli szolgálatára késztessen? A „kompromisszumok művészetének” nevezett „politizáláson” kívül képesek vagyunk-e következetesen kiállni „házaink” népe, hazánk családjaink, gyermekeink, közösségeink és gyülekezetünk, falvaink és városaink védelmében és érdekében, hogy – idei nyári Táborunk központi gondolata értelmében – valóban itthon érezhessük magunkat szülőföldünkön, hogy ne csak itthon voltunk légyen, hanem a jelenben és a jövőben is itthon legyünk Erdélyben, Székelyföldön, Partiumban, Tusnádfürdőn és Nagyváradon, Komáromban, Beregszászon, Szabadkán, Drávaszögben, a Mura-mentén, az Őrségben és Budapesten, Magyarországon és az összes magyar külhoni területen – hogy nehogy az egész Európát önazonosságában fenyegető migránsok sorsára jussunk, nehogy a saját szülőhazánkban vagy Európában és a nagyvilágban szétszóródva váljunk idegenekké…?!
Amikor a kommunizmus összeomlott, majd az egyesült Európához csatlakoztunk – azt hittük, végre megszabadultunk, s kisebbségbe kényszerített népünkre is új korszak virrad. Negyed század után azonban azt kell látnunk, hogy nem csupán mi magunk, hanem immáron az egész, válságba kormányzott Európa súlyos veszélybe forog. Történelmi hagyományainkra emlékeztető módon, egyszerre kell harcba szállnunk az önmaga vesztét okozó nyugati világért, valamint saját magunk védelmében.
„Ne féljetek! Harcoljatok!” – hangzik Nehémiás kiáltványa. A föltétlen konfliktuskerülés jelenkori politikai divatjában sokaknak sérti a fülét ez a felhívás, Brüsszel urai pedig nem tudják, mihez is kezdhetnének a Bibliával, mint ahogy Izráel népének és a keresztény Európának az identitása is idegen és zavaró számukra.
Mindazáltal erre a „politikailag korrektnek” aligha mondható felszólításra kell hallgatnunk, és amikor és amennyiben szükséges, a konfliktust is vállalnunk kell, hogyha bőrünkről, létünkről, sorsunkról – „testvéreinkről, fiainkról, leányainkról, feleségeinkről, házainkról” – van szó, amikor Európa és magyarságunk jövője a tét! Ámbátor a Gonosszal szemben nem gyakorolhatunk „konfliktuskerülő magatartást”, és kompromisszumot sem köthetünk vele – hanem csak egyet mondhatunk: „Távozz tőlem, Sátán!”
Az idei Tusnádfürdői tábor sátoraiban ennek a nemes harcnak a vállalásával vettük számba az európai, a közép-európai és a Kárpát-medencei helyzetet és a magyarság állapotát, és tekintettük át sorskérdéseinket, valamint azokat a politikai, nemzeti, társadalmi, bel- és külhoni, illetve nemzetközi „hadszíntereket” és kihívásokat, melyek – a szintén bibliai szellemű – építőmunka mellett jogos küzdelmünk töretlen folytatására késztetnek bennünket.
Befejezésképpen Csintalan László kanonoknak, az idei csíksomlyói búcsú szónokának két himnuszunk szavait összekapcsoló áldásmondását idézem: „Isten, áldd meg a magyart, és ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!”
itthon.ma//erdelyorszag

Vagyunk, és nem félünk (Emlékezés a Szent Anna-tónál)
Közel félszázan gyűltek össze tegnap, Anna napján a Szent Anna-tó melletti kápolnánál a 35 évvel ezelőtt történt hatalomellenes megmozdulás évfordulóján. A szervezők Bedő Zoltán és Fazakas Zoltán, valamint az alkalomra Magyarországról érkezett volt résztvevő, Miklós Árpád matematikatanár visszaemlékeztek a hajdani eseményekre.
Bedő Zoltán fontosnak tartja az évenkénti megemlékezést – ez volt a hatodik –, mert a második világháború után akkor, 1981. július 25-én történt meg először, hogy az erdélyi magyarság nyilvánosan kiállt jogaiért, és az esemény után több száz személyt meghurcoltak, sokakat elbocsátottak az egyetemről, és emberi áldozatokat is követelt a megtorlás. Bedő Zoltán hangsúlyozta, nemcsak a nemzeti elnyomás, hanem a kommunizmus ellen is felemelték szavukat. Ha akkor meg tudták mutatni, hogy nem félnek, most, amikor nem dúl a diktatúra, még inkább jelezni kell a jogtipró hatalomnak, hogy vagyunk, és nem félünk. Bedő Zoltán elmesélte, 1980-ra az erdélyi magyarság puszta léte került veszélybe. Egy négyzetcentiméternyi piros-fehér-zöld zászlóért az embert meghurcolták, volt, akit el is tüntettek. Többedmagával Kolozsvári egyetemistaként szervezkedett, voltak ott Gyulafehérváriak, Nagyenyediek, Marosvásárhelyiek is. Utóbbiak szerezték be az óriási magyar zászlót, amit aztán 1981. július 25-én, Anna-nap előtti délután kitűztek a Szent Anna-tó fölötti sátortábornál a Tusnádfürdő felőli oldalba. Azért választották ezt a helyet és időpontot, mert tudták, hogy hagyomány szerint sokan lesznek ott, s az esetnek nagy visszhangja lesz, amit nem tudnak eltussolni. A zászló körül szónoklatok hangzottak el és énekeltek, többek között revizionista nótákat is. Sötétedés után valaki kitalálta, hogy vonuljanak a Szent Anna-kápolnához, ez már nem volt benne a tervben, jegyezte meg Bedő. A Miskolcról érkezett Miklós Árpád elmesélte, ő tulajdonképpen azért jött akkor, hogy a székely testvéreknek elmondja, nincsenek egyedül. Egy tábortűz körül szalonnát sütöttek, bort ittak, és revíziós dalokat énekeltek. Egyszer csak azt vette észre, nagyon sok ember gyűlt oda egy nagy magyar zászlóval. Közösen elénekelték a magyar himnuszt, a Szózatot és a székely himnuszt. Ennek hatására az egész tábor oda gyűlt, több százan. Valaki azt mondta, gyerünk le a kápolnához. Akkor mindenki levonult a zászlót követve. Többek között azt énekelték lefelé menet: „Ez a vonat most van indulóban, a belseje fel van virágozva, a zászlaja piros-fehér-zöld, vissza Erdélyt, mert az magyar föld.” Kérdezte a székely testvéreket, nem lesz ebből baj, azt válaszolták, sötétben nem mernek ekkora tömeggel szembeszállni, esetleg másnap.
Fazakas Zoltán elmesélte, kezdetben passzív résztvevő volt, frissen érettségiztek, és az osztály szokás szerint kiment a tóhoz. Fürdés után mentek felfelé, s akkor találkoztak a szembe jövő zászlós menettel, melyhez csatlakoztak, s így kerültek az első vonalba.
Miklós Árpád elmondta, amikor kiértek a kápolnához, egy Marosvásárhelyi frissen érettségizett fiatalember szólította a tömeget: Magyar testvéreim, boruljunk le, és imádkozzunk. Aki ott volt, letérdelt. A diák mondta: Adjad Istenünk, hogy újra eggyé legyünk, hogy útlevél nélkül mehessünk Budapestre, és útlevéllel Bukarestbe. Ennek hatására fellelkesültek, őt is elkapta a hév, felugrott egy magaslatra, s elszavalta Kárpáti Piroska Üzenet Erdélyből című költeményét: „Üzent az Olt, Maros, Szamos, / Minden hullámuk vértől zavaros, / Halljátok, ott túl a Tiszán, / Mit zúg a szél a Hargitán? / Mit visszhangoznak a Csíki hegyek, / Erdély hegyein sűrű fellegek? (…) Ha szól a kürt, egy szálig felkelünk! / Halott vitézek lelke jár velünk. / Előttünk száll az ős Turul-madár, / Nem is lesz gát, és nem lesz akadály! (…) S végezetül, ha ez sem lesz elég, / A föld megindul, a mennybolt leszakad, / De Erdély földje csak magyar mArad!” Ez nagy sikert aratott. Bedő Zoltán kiegészítette: egy Sepsiszentgyörgyi alpinista kitűzte a magyar zászlót a romos kápolnatoronyba. Beszédek következtek, volt, aki a toronyból, más lentről szólt. Ilyen élményben nem volt része az életben, pedig 1989-ben is ott volt a sűrűjében, az első vonalban, jegyezte meg.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Petrozsény–Várpalota testvérvárosi kapcsolat
Kölcsönös diáktáborok
Várpalotai diákok voltak egy hétig Petrozsény vendégei, miközben petrozsényi diákok Várpalota vendégszeretetét élvezték. Ez már a tizenötödik alkalom, hogy a két testvérváros nyári tábort szervez a másik diákjai számára, ismertette a helyzetet Wersánszki Eduárd, Tiberiu Iacob-Ridzi petrozsényi polgármester külkapcsolatokért felelős tanácsosa.
Az idén Várpalotáról 20 diák és 3 kísérőtanár látogatott el Petrozsényba. Egy hét alatt bemutatták nekik a Zsil völgyét, felvitték őket a Retyezátra, strandoltak Petrozsényban és Algyógyon, elvitték őket Dévára, ahol meglátogatták a várat. Hunyadi János híres nándorfehérvári csatájának 560. évfordulója kapcsán a petrozsényi házigazdák Gyulafehérvárra is elvitték a magyarországi diákokat, ahol a várat és a római katolikus székesegyházat látogatták meg, beleértve a nagy törökverő hős sírját is.
Petrozsényból 21 diák és 4 kísérőtanár utazott egy hétre Várpalotára. A házigazdák ott is színvonalas, gazdag programot biztosítottak számukra, nemcsak a testvérvárost mutatták be, hanem a megyeszékhelyet, Veszprémet is, elvitték őket Pápára és – nyár lévén – természetesen a közeli Balatonra egy kis lubickolásra. A magyarországi kirándulás fénypontja azonban kétségtelenül az egynapos Budapesti látogatás volt.
Petrozsényban a Veszprém megyei diákokat Tiberiu Iacob-Ridzi polgármester is fogadta a Városházán. Ridzi a kétoldalú kapcsolatok fontosságát hangsúlyozta – Várpalota 1998 óta Petrozsény testvérvárosa, sőt, velük ápolják a legjobb testvérvárosi kapcsolatot, s örömmel tölti el, hogy a kapcsolatot a fiatalok szintjére is kiterjesztették. A két városvezetés közötti petrozsényi hivatalos találkozóra minden évben március 15-én kerül sor, a várpalotaiak küldöttsége minden évben ellátogat a bányavidékre nemzeti ünnepünk alkalmával.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

Magyarul népszerűsítette Alecsandrit, Creangăt, román nyelven tolmácsolta Széchenyit, Vörösmartyt
120 éve született dr. Bitay Árpád
Bitay Árpád irodalomtörténész, műfordító 1896. július 20-án született Budapesten, ahova Székelyföldi szülei a millenniumi-kiállítás megtekintésére utaztak föl annak idején. Középiskolai tanulmányait a Kolozsvári, Brassói és Gyulafehérvári főgimnáziumban végezte 1907–15 között, majd az olasz harctérre kerül, ahonnan hazatérve Kolozsváron és Debrecenben jogi tanulmányokat folytat, 1923-ban pedig a Kolozsvári egyetemen történelem és román szakot végez.
Közben Gyulafehérváron és Kolozsváron középiskolai tanárként történelmet, román nyelvet és irodalmat tanított. 1925–27 között az Erdélyi Római Katolikus Státus tanügyi referense, 1927-től másfél évig a berlini és lipcsei egyetemen hallgat romanisztikát, 1929-től 1937-ben tragikus hirtelenséggel bekövetkezett haláláig a Gyulafehérvári római katolikus teológián a román nyelv és irodalom, valamint a latin és német nyelv tanára. 1931-ben a Iorga-kormány alatt a kisebbségi minisztérium magyar osztályának tanácsosa, a Gyulafehérvári egyházmegyei tanács tagja, 1933-tól a Fehér megyei tanács tagja, Gyulafehérvár alpolgármestere, az Országos Tanügyi Főtanács magyar tagja. Tagja volt továbbá az Erdélyi Múzeum-Egyesület választmányának, az Erdélyi Irodalmi Társaságnak, a Kemény Zsigmond Társaságnak, a Magyar Irodalmi Történeti Intézetnek, az Erdélyi Katolikus Akadémiának, továbbá az Ellenzék, Erdélyi Irodalmi Szemle, Erdélyi Múzeum, Magyar Kisebbség, Pásztortűz állandó munkatársa. 16 élő és holt nyelven értett és beszélt. Magyarul népszerűsítette Alecsandri, Creangă, Caragiale, Delavrancea, Emil Isac műveit, ugyanakkor a magyar kultúra nagyjait, Széchenyit, Vörösmartyt, Petőfit, Aranyt, Orbán Balázst, Liszt Ferencet, Gárdonyit, Jókait tolmácsolta román nyelven. A Nicolae Iorga által Vălenii de Munté-ben szervezett nyári szabadegyetemnek állandó előadója volt.
E summás életrajzi összefoglaló után, a továbbiakban a két világháború között Gyulafehérváron megjelenő, Informator címet viselő, kétnyelvű, magyar–román hetilapban Bitay Árpád írásaiból, illetve vele kapcsolatos megemlékezésekből szemelgetünk a mai olvasó számára, mely lap a közös magyar–román együttélésről, nemzetiségre, fajra, vallásra, politikai meggyőződésre való tekintet nélkül kívánta hitelesen tájékoztatni magyar, román, zsidó olvasóit egyaránt. A dr. Stern Ignácz szerkesztésében 1933. november 13-án indult lap 1936. július 5-ig a hátszegi I. Berger-nyomdában, majd azon év július 26-iki számmal kezdődőleg a Nagyenyedi Keresztes-nyomdában látott napvilágot. Megindulunk című, magyar nyelvű vezércikkében többek között ez olvasható: „A holnap ádáz harcához erőt ad a tegnap nagysága, mely derengő fényt áraszt a komor mára. Itt, ahol a történelmi múlt lépten-nyomon szemünk elé tárul, itt, ahol másfél évtizeddel ezelőtt mondották ki Erdély népeinek testvéri egyesülését, e rögön újítjuk föl különböző nyelven, de egyenletesen, az önzetlenül küzdők harmóniáját, úgy vélve, hogy űrt töltünk be, midőn megjelenünk lapunk független, béklyót nem ismerő hangjával. Mert az igaz szó megfékezi a galádságot, megfinomítja a lelkiismeretet s a közért való munkálkodás fennkölt eszméjét plántálja”. Majd az Üdvözölve légy! című cikkben ez áll: „ Egy régi óhaj, egy már régen esedékessé vált, nekünk, fehérváriaknak, egy életszükségletünk realizálódott az Informator című helybeli magyar nyelven is megjelenő hetilap szárnyrakelésével. Mi méltányolni tudjuk azt a gondolatot, amely kitermelte azt az áldozatkészséget és vállalkozó szellemet, ami ezt megindította, de főleg üdvözölni tudjuk azt az elhatározást, ami ezt a lapot szárnyra bocsátotta, különösen a mai időben, amikor minden vállalkozás már »ab ovo« magában hordja a sikertelenség bélyegét és szárnyszegését. Tudjuk azt, hogy az az elhatározás, ami ennek a lapnak a megindítását lehetővé tette, ez a mi önzetlen lelkiségünkből eredt és a sok panasz, mellőzés és becsületes polgári érdekeinknek üldözése hozta tető alá és érlelte az eredeti gondolatot oda, hogy a becsületes polgári múltunknak ebbeli óhaja immár valóra vállhatott. Sokszor igaztalanul, a legtöbbször ok nélkül kötött belénk, kicsinyekbe a nagyok, a hatalmasok türelmetlensége és az uralkodni vágyás fékhetetlensége, anélkül, hogy mi tiltakozó szavunkat felemelhettük volna, távol attól, hogy érdemlegesen tettünk volna de facto valamit érdekeink megvédésére és a nekünk joggal kijáró tiszteletnek kivívására. Ezért kell nekünk, fehérváriaknak e lap megjelenését örömmel üdvözölni, a lap terjesztését erőnkhöz mérten elősegíteni és fönnmAradását biztosítani. Támogatni kell tehát, mert hinni reméljük, hogy jogaink kivívásában elősegíteni, érdekeink elérésében pedig önzetlenül a sajtó hivatásához mérten a túlkapások ellen meg fog védelmezni. S mint ilyen, mert ilyennek indul, ebből a kezdeményezésből született meg és ebből a nemes elhatározásból fog mindig táplálkozni, legalább is mi így hisszük, hogy így van és így lesz – akkor valóban mi fehérváriak a lap megjelenését csak melegen üdvözölhetjük”.
GYŐRFI DÉNES
Bitay Árpád (Budapest, 1896. júl. 20. – Gyulafehérvár, 1937. nov. 30.)
Szabadság (Kolozsvár), 2016. aug. 5.
Magyarul népszerűsítette Alecsandrit, Creangăt, román nyelven tolmácsolta Széchenyit, Vörösmartyt
120 éve született dr. Bitay Árpád
FOLYTATÁS LAPUNK JÚLIUS 29-I SZÁMÁBÓL
Pilsudski tábornaggyal folytatott társalgása keretében Bitay azt is jelezte, hogy a közeli Batthyány-könyvtárban Báthory Istvántól származó oklevelek is letétbe vannak helyezve, amelyeket nagy érdeklődéssel készült a magasrangú vendég megtekinteni, hol a már jó előre leértesített Lestyán József igazgató időben előkereste és előkészítette a szóban forgó eredeti Báthory István-féle okleveleket. Ezek tartalma, eredetisége valósággal lenyűgözte a lengyel államfőt. Itt jártát pedig két sajátkezű bejegyzése örökítette meg, melyek közül egyik a Püspöki Palota vendégkönyvében, a másik a Batthyány-könyvtár emlékkönyvében került bejegyzésre. (Megvannak-e még e két Gyulafehérvári intézményben e történelmi jelentőségű vendégkönyvek?) E látogatás utolsó mozzanataként Pilsudski lengyel elnök a „Polonia Restituta” című magansrangú kitüntetést nyújotta át szíves vendéglátójának, Majláth püspöknek.
„Már jócskán lent járt az őszi nap, amikor Pilsudski tábornagy tovább indult. Báthory István egykori erdélyi székvárosában találkozott nagy előde emlékével, látta kezeírását, megbocsájtó nemes lelkét s megfordult ő is abban az épületben, amelyben egykoron Báthory István lakott” – zárta írását Bitay Árpád.
1935. augusztus 4-én újabb tanulmányával vonja magára az olvasók figyelmét a Gyulafehérvári lapban Bitay Árpád. Címe:Amikor pápai nunciusok jártak és laktak Gyulafehérváron (1592–1599).
A cikk ez alkalommal is a szerkesztő bevezetőjével indul: „Dr. Bitay Árpád teológiai tanárnak, a kápráztatóan nagytudású történettudósnak ez a nagyérdekességű cikke a nagy történetíró mesteri kezével mutat rá azokra a világtörténelmi vonatkozású mozzanatokra, amelyek az elmúlt évszázadok törökveszélyes idejében az Erdély fővárosában, Gyulafehérváron székelő vajdák udvarában megforduló és hosszabb-rövidebb ideig itt is lakó nunciusok révén kaptak jelentőséget”.
„Szakembereken kívül kevesen tudják – kezdi cikkét Bitay –, hogy városunkban a XVI. század végén négy pápai nuncius járt. Sőt közülük a két utolsó huzamosabban, állandó diplomáciai jelleggel itt is lakott. Az első pápai nuncius ugyan már a XVI. sz. közepe táján, 1554-ben járt Erdélyben. Ez a bécsi nuncius volt, akit az említett évben azért küldött be a Szentszék Erdélybe, hogy a három évvel azelőtt meggyilkolt Frater (Martinuzzi), az ismert államférfi és bíboros meggyilkoltatása ügyében helyszíni vizsgálatot végezzen. A nuncius két hónapig időzött Erdélyben s ezalatt 106 tanút hallgatott ki. Ez azonban csak alkalmi múló jellegű esemény volt, míg a század utolsó évtizedében városunkban megforduló, sőt éveken át itt is lakó nunciusok egy nagy általános keresztény, világtörténelmi terv és mozgalom érdekében tevékenykedtek. Ez a terv a töröknek Európából való kiűzése, a török uralom alatt senyvedő balkáni és délkeleteurópai keresztény népek felszabadítása volt. Más szóval egy igazi keresztény hadjárat”.
GYŐRFI DÉNES
Szabadság (Kolozsvár)

Negyven év az örökkévalóságból…
Halála és búcsúztatása kerek évfordulójáig napok vannak még hátra. De mert elkezdődik a Csíkszereda iránti tisztelgő eseménysorozat, úgy vélem, városunk egyik legkiválóbb személyisége, néhai Nagy Imre festőművész halálévfordulójának megemlékezését ennek műsorrendjébe kell illeszteni. Szabó András írása.
1976. augusztus 25-én mindkét – magyar és román nyelven –, Csíkszeredában megjelenő napilapot ugyanaz a két közlemény uralta:
1. – Hargita megye Szocialista Nevelési és Művelődési Bizottságának nekrológszerű gyászjelentése: „… augusztus 22-én reggel 8 órakor, hosszas és nehéz szenvedés után elhunyt NAGY IMRE festőművész, a Művészetek Érdemes Mestere.” A gyászjelentés, amely Nagy Imre művészi életútját meghatározó minden köztudomásra érdemes fontos évszámot és eseményt felsorakoztatott, az alábbi végkövetkeztetéssel zárult: „Nagy Imre halála pótolhatatlan vesztesége a hazai képzőművészeti életnek.”
2. – A temetést szervező bizottság közleménye:
„Nagy halottunktól utolsó búcsút veszünk 1976. augusztus 25-én, 13 órakor, a zsögödi emlékháznál.
A ravatal melletti végső tisztesség augusztus 25-én, 9 és 12 óra között róható le.”
Mindkét megyei napilap másnapi száma szóra-egyező, szerző nélküli cikkekben számolt be a búcsúztatásról, amelyet teljes egészében idézek:
„Zsögöd, Csíkszereda, Hargita megye lakosai 1976. augusztus 25-én örök búcsút vettek Nagy Imre festőművésztől, a Művészet Érdemes Mesterétől.
A csíkzsögödi »Nagy Imre Galériában« elhelyezett ravatalnál nagyszámú lakos, közéleti személyiség rótta le utolsó kegyeletét. Virágkoszorúkat helyeztek el Hargita megye néptanácsa, a Központi Szocialista Nevelési és Művelődési Tanács, a Csíkszereda városi néptanács, a Hargita Megyei Szocialista Nevelési és Művelődési Bizottság, a Hargita és Informaţia Harghitei című napilapok, a Székelyudvarhelyi, Csíkszeredai, gyergyószentmiklósi, toplicai és székelykeresztúri municípiumi, illetve városi szocialista nevelési és művelődési bizottságok, a Csíkszeredai múzeum, a Csíkszeredai 1. számú és a művészeti iskola, valamint más művelődési intézmények, közéleti személyek részéről, akik a gyászoló családnak részvétüket nyilvánították.
A 13 órakor kezdődött gyászszertartáson részt vettek Hargita megye néptanácsának, a Szocialista Nevelési és Művelődési Tanácsnak, egyes Hargita megyei, valamint Kolozs, Maros és Kovászna megyei művelődési és művészeti intézményeknek a képviselői, Csíkszeredai dolgozók. A gyászgyűlésen Pataki Imre, a megyei néptanács Végrehajtó Bizottságának első alelnöke, Mircea Popescu, Románia Szocialista Köztársaság Szocialista Nevelési és Művelődési Tanácsának vezérigazgatója, Ana Lupaş, a Képzőművészek Országos Szövetsége Kolozsvár-Napoca-i Fiókjának elnöke, Gaál András, a Képzőművészek Országos Szövetsége Csíkszeredai Fiókjának elnöke, Kovács Zoltán, a Képzőművészek Országos Szövetsége vezetőtanácsának tagja búcsúztatták az elhunytat. Búcsúztató beszédeikben méltatták Nagy Imre egyéniségét és munkásságát, emberi és művészi példáját, akinek halálával pótolhatatlan veszteség érte a hazai képzőművészeti életet.
A gyászszertartás után az örök emlékű festőművész holttestét – végakarata szerint – Bukarestbe szállították elhamvasztás végett.”
Mindkét, illetőleg mindegyik, más-más lapban megjelent közleményből, cikkből kimAradt, hogy Csíkszereda nagy halottját nemcsak politikai, hanem a család – kifejezetten a néhai Zsuzsika – Nagy Imre neveltlánya (1930-ban gyámságba fogadott unokahúga) –, követelésére egyházi szertartás keretében is elbúcsúztatják, elbúcsúztatták. Önéletírásában Zsuzsika erről így emlékezett vissza: „A város saját halottjának tekintette, de az akkori politikai helyzetnek megfelelve, egyházi szertartás nélkül akartak búcsút venni Imre bácsitól. Mikor ez tudomásomra jutott, nagy felháborodással jelentettem ki, hogy az ősök tisztelete nem engedi, hogy Imre bácsi pap nélkül legyen eltemetve, akkor inkább én, az unokahúga vállalom a temetést. Végül olyan egyezségre jutottunk, hogy először a Csíkszeredai elöljáróság részéről történik a búcsúztatás, ezt követi az egyházi szertartás. Így is lett.” (Kuruczné György Zsuzsanna: Amikor Csíkba’ megszülettem. Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda, 2007, p. 69–70.)
2006-ban, A bőfény forrása – Zsögödi Nagy Imre monográfiám bemutatója alkalmával Kányádi Sándor költő nagyon plasztikusan előadva – ha hallanák! – a következőképpen mesélte az eseményt: „Amikor már mindenki elmondta a magáét, egyszer csak valahonnan hátulról felhangzott: »Az Atyának és Fiúnak és a Szentlélek nevében…« – és mindenki megkönnyebbült.”
A gyászszertartást Márton Áron püspök képviseletében dr. Erőss Lajos Gyulafehérvári kanonok koncelebránsa, Fr. Écsi János csíksomlyói ferences rendházfőnök tartotta.
„Fájó szívvel vesszük körül a mi Imre bácsink koporsóját. Szeretettel és mélységes tisztelettel búcsúzunk a nagy művésztől, akit szívébe zárt szülőföldje és az egész ország művészgárdája, ismerősei, jó barátai. A zsögödi otthon, ahol magába szívta az alkotóerő energiáit még átkarolja nagy fiának porhüvelyét, hogy aztán művei hirdessék szellemének nagyságát az utókor számára.
A történelem legnagyobb tanítómestere Jézus Krisztus, mielőtt megváltó áldozatával lezárta volna rövid földi életét, főpapi imájában így fordult mennyei Atyjához: »A művet, melynek elvégzését rám bíztad, véghezvittem. Én megdicsőítettelek Téged a földön, most Te dicsőíts meg engem Atyám…« Kedves Imre bácsi, mielőtt a halál megtörte csodálatos színeket és formákat látó érzékelő szemed fényét, megkötötte nyelvedet és megbénította az utolsó időkig a festői ecsetet szorgalmasan kezelő, dolgos kezedet, Te is mint Isten gyermeke, aki a keresztség szentségében beleoldódtál a nagy Istengyermekbe, Jézus Krisztusba, nyugodt és bízó lélekkel elmondhattad: »Atyám, a feladatot, amelynek elvégzését mint hivatást reám bíztad, befejeztem.« Imre bácsi, a tehetséget, Istentől kapott talentumaidat nem rejtetted véka alá, nem ástad el, hanem erős akarattal, szüleidtől örökölt munkabírással, sok belső vajúdással és feszültséggel, színekben és formákban sokszorosan kamatoztattad. Lelked mélyéből a szépségnek olyan kincseit hoztad napvilágra, a zsögödi tájak és a benne nyüzsgő-mozgó élettől kezdve az egyetemes emberi érzések kifejezéséig, amelyek nemzedékeket ragadtak szemlélődésre és visznek közelebb a teremtetlen örök Szépséghez, Jósághoz és Igazsághoz. Mert minden művésznek, írónak, költőnek, festőnek, szobrásznak, a hangok mesterének fáklyát adott a kezébe az Úr. Fényhordozóknak teremtette őket az Isten, akiknek hivatása apostoli, prófétai: megismerni emberfeletti küzdelemben és szenvedésben az igazságot és a szépséget és azt a kifejezőerő gazdagságában továbbadni, másokkal is megismertetni, hogy általuk szebb legyen a föld, nemesebb az ember.
Nagy Imre mester, egyéni életében és művészetében sajátos utat járt: tele erővel, a munka hősies szeretetével, kötelességtudattal, amelyből nem hiányzott a misztikum, a hit, a természetfeletti világ létének tudata és annak elismerése. Gondoljunk csak egyik munkájára; a kereszten függő Krisztus lábánál leboruló koldusra, amelyben a művész érzékeltetni akarja a megváltás valóságát és azt, hogy mennyire rászorul a koldus, a művész és minden ember az Isten-ember keresztáldozatából fakadó életre. Vagy gondolok arra a kedves vászonra, amelyet a nagyközönség nem ismer – a nagy halott, Márton Áron püspök úrnak ajándékozta. Ebben a képben a művész csodálatos színekben fejezi ki a zsögödi temető halottak esti világítását: a sírokon meggyújtott gyertyák fénye tűzpirosra vonja a látóhatárt, a felhőket, és a gyertyák pislákoló lángján a holtak birodalmából hittel nézünk át a halhatatlan lelkek országába, az örökkévalóságba. Amit Nagy Imre megfestett, az lélekből pattant ki, hitének, meggyőződésének őszinte kifejezője.
Kedves Imre bácsi, amikor búcsút veszünk Tőled, ezt azzal a tudattal, hittel tesszük, amelyet a kinyilatkoztatás hirdet számunkra: a lélek nem hal meg, a lélek él és találkozik. Szíved megszűnt dobogni, nem nézed többé tágra nyílt szemekkel a zsögödi tájat, nem hallgatod a Hargita rohanó patakjainak csobogását, nem gyönyörködsz a cikázó pisztrángokban, nem térsz vissza minden tavasszal a szülői otthonba, ahonnan művészi pályádra indultál, de hittel hirdetjük Juhász Gyula versével:
»Valahol lenni kell egy lakomának, hová hivatalos, / kit idelenn halálba űzött éhség, reménytelen szerelem. / Valahol lenni kell egy palotának, hová bejáratos, / kit idelenn minden örömből és fényből kizártak és elhullt a rögös útfélen. / Valahol lenni kell egy orgonának, amelyen majd egykor / befejezhetem a dallamot, mely halálba bágyadt s mely az élet nekem.«
Imre bácsi, mi hiszünk ebben az orgonában, mi hisszük, hogy a színekben tomboló dallamos életet, a nagy művet befejezted, amit az Úr reád bízott, s mint Istenhez hanyatló árnyék, lelked megtért az örök partokra, minden színek és formák végtelen skálájához, aki jóságosan, irgalommal tekint le a kereszt tövében térdeplő művész-szolgájára, aki Michelangelóval zengi:
»Nyugtot nem ad már se ecset, se véső. / A szív csak égi szerelemre vár, / mely a kereszten int, kitárja karját.«
Irgalmas Jézus, Nagy Imre művészgyermeked a rábízott művét befejezte, adj neki nyugodalmat a béke és szeretet honában.
Imre bácsi, Isten veled, a viszontlátásra!”
Nagy Imre haláláról többen is megemlékeztek, majdnem mindegyik lapban megjelent búcsúhangulatú vagy búcsúztató, jelenleg fel nem sorolható írás. Közülük a Kolozsvári humorista, Bajor Andor érzékeny hangvételű búcsúszavait választottam közlésre. A szerző szomszédja volt a mesternek, ismeretségük alapos, lelki-baráti volt.
„Nagy Imre boldog órája
A világon a legjobban Édes anyját szerette, a róla készített egyik rajza mindig ott függött az ágya fölött. Ennek a rajznak nem volt címe, csak igéje: »Eljött a boldog órája«.
És a lapon ott volt az Asszony, aki hajdan világra hozta; öregen, zihálva emelkedett ki a párnák közül, arcát betöltő vékony orral.
Nekem látnom kellett a festőt, amikor fölvette a legjobban szeretettnek a végső ábrázatát, darabos székely katona arca megsárgult és a koponya alakjához igazodott; orra természetellenesen megnőtt, szemében szunnyadni készült a mindig eleven fény.
A betegség már megtámadta az idegeket – mondta még mindig panasztalan, tárgyilagos hangon. Ami azt jelentette, hogy körülvették a halál borzalmai és az elmúlással néz esendően szembe.
Eltitkolt riadalommal magyaráztam neki lényegtelenségekről, és ő ötperces látogatásom alatt kétszer is elaludt, egy ízben válasz közben.
Ki kell menni a Hargitára, ott most bújnak elő a gombák, az ösvényekről a víz hamar leszalad…
Ezt mondta, nem búcsú, hanem a világ örök újulására való utalásképpen. Szelíd parolája után ellopakodtam, mint aki bűnt követett el.
Tudta, hogy többé nem látom; még mindég gazdag tervei nem tartoznak a történelem tervei közé.
Régi és nehezen fölfogható szavait idéztem: »A halálon is túl kell lennünk, mint a születésen.«
Sajnáltam magamat és mindazokat, akiket itthagy. Ezentúl nem húzza el a függönyt az ablakáról, mint eddig minden délelőtt, jelezve, hogy fény van és képet sző a sugarakból. Munkájának rabszolgája volt, mint Tyro1, akit ura a gyorsírásért tartott. Fáradhatatlanul, az elhivatottak szenvedélyes szakszerűségével és újító kedvvel művelt mindent, amit elkezdett: földet, állattenyésztést, méhészetet; büszke volt rá, hogy az Olton ő halászott először villantóval. Sürgette a hóesésben el-elakadozó gépkocsivezetőt: »Még fényben érjünk haza, mert most látható az a fehér, ami nekem kell.«
Szánkázó gyerekeket ábrázoló képhez kellett a hó friss árnyalata, és ez a tiszta szín az utcán csak órákig él. A múlásból kimentett színein mi is szánkózó gyermekként ujjonghattunk alá, vagy lábalhattunk fölfelé. A lét évszakainak örömét kínálja nekünk és utódainknak.
Látásával mindent megőrzött, amit néznie volt érdemes, az ember gazdagságát, a természet bőkezűségét, régi és átalakuló tájakat, az élet harsány dáridóját. Szülőföldjének, Csíknak életét és új balladáját gyűjtötte be, mint gazda a termést, vagy mint egy új Noé, aki az életet maga-készítette bárkáján az Ararát csúcsára viszi. Szeretett földjét látta az egyetemességben, helyünket a világban. A legnagyobbakhoz méltó egészet alkotott, mert mindent elmondott a látott világról és megélt életformákról. Színek és alakzatok enciklopédistája volt Ő.
Festette a falut, a hegyet, a krumpliszedőket, az erdőt, az ölyv fenyegető körözését, a nagyidő haragját, tenyésző gombákat, gyümölcsök szüretelőit, a test szépségét, széttöréstől formált fákat, építőket, leomlott várakat, az álom édességébe feledkezett lányokat, padon reggeliző öregasszonyt, kiállítási pavilont, fűszálat, Don Quijotét, látványt és látomást; a világot.
Úgy gondolom, a legszívesebben a kezet rajzolta és festette, építő lényegünk kifejezőjét; hogy eljuttassa eljövendő koroknak a történelmet megillető hírt: két világháború alatt – közben és után – nem ördögök és nem istenek serénykedtek a földön, hanem valóságos szép és darabos emberek. Ők élték az élet nagyszerű vagy nehéz pompáját, a mindennapot járták, a tündöklő és fáradalmas tündérkertet, ami örökké friss színekben ragyog. A sok ezer kéz eljövendő korok felé nyúlik, készen a kézfogásra.
Művének birtokában olyan gazdagnak tudhatjuk magunkat, mint egy keleti olaj-sejkség. Nem ok a töprengésre, hogy ebben a gazdagságban határainkon kívül alig kívánnak osztozni. A művész mindig óvakodott a zajos hírnévtől. Nemcsak szemérmességből, hanem a hírnév veszedelme, hamisságra kész alakja, kísértése miatt. Londonból a világhírnév elől menekült haza – nem hogy a sikert elutasítsa, de művészi forrásainak megőrzésére. Tartott a dübörgő visszhangtól is, mert ismeretlen sziklafalakat gyanított mögötte, ami kifejezésének értelmét eltorzítja. Nem háborította fel még egy főúrian dilettáns bírálata sem. Sőt, örült, mint a gyermek, aki illetéktelenek elől eredménnyel rejtette el a titkot.
Most a halál – Illyés Gyula drámájából vett szóval – meghúzta a vonalat a számoszlopok alatt. Sokan fognak kísérletezni a számok összeadásával, és mindég növekedni fog a végösszeg. Jelezvén, hogy az előző próbálkozó a számoszlopból kihagyott valamit.
Vagy a sors most találta a munkát befejezettnek. Eltávolította a tornyok és falak közeléből az építőt és gondos állványait.
A mű szempontjából nem történt semmi: nincs vég, változás. Velünk esett meg a szörnyűség: elveszítettük Őt, idegen maszkba rejtőzött előlünk és annyiféle arca közül – számunkra indokolatlanul és menthetetlenül – fölvette a személyétől elutasítót s műre utalót, a véglegest. Holott akik ismerték, azokat eddig a mű vezette Feléje, személyét kerestük az ecsetvonások között.
Most minden átfordul bennünk és körünkben. Köznapi arca: emlék; gondjainak emléke egyre távolodik; élete halállá, halála halhatatlansággá lesz. A mi szomorú óráink az Ő boldog órája.” (Bajor Andor: Nagy Imre boldog órája. Utunk, 1976. augusztus 27.)
Emléke legyen áldott, mert ő hozta haza és honosította meg itthon a tanult képzőművészetet, nélküle nem lenne csíki, Csíkszeredai képzőművészet; tiszteletének mindenkorinak kell lennie! Művészutódai megsokasodtak, számosságuk és előtérben valóságuk enyhe homályt is vet néhai nagy mesterünk emlékére – egyúttal élteti is azt.
Tiszteletünk jeléül tehát, a szombat este fél kilenckor kezdődő képtárbeli emlékestet követően helyezzük el koszorúinkat az emlékház műteremtraktusának fala melletti síremléknél, mert Nagy Imre mester 40 esztendőt letudott ugyan az örökkévalóságból, mégis a teljes örökkévalósággal kell továbbküzdenie!
Hogyan készült Nagy Imre halotti maszkja?
Kolozsvári Puskás Sándor azon kevesek közé tartozott, akit Nagy Imre barátjául fogadott. Az idős mester őt kérte fel, hogy készítse majd el halotti maszkját. Erről az eseményről számol be Kolozsvári Puskás Sándor a Kapcsolatom Nagy Imrével, a zsögödi festővel című írásában, amelyet Nagy Miklós Kund tett közzé a Kolozsvári Puskás Sándor című monográfiájában.
"A hetvenes évek elején történt. Egy igen sikeres nap után bandukoltunk hazafelé. Halat is szépen fogtunk, a festés is jól ment. Egy-két képet cipeltünk. Mikor az Olt hídját elhagytuk, Imre bácsi megszólalt: – Te, Sanyi, aztán ha meghalok, a halotti maszkomat megöntöd-e? – Te jó isten, Imre bácsi, hogy is jut eszébe ebben a szép estében a halotti maszkja?! – szörnyülködtem. – Ne mind beszélj annyit! Megöntöd vagy nem? – Természetesen megöntöm. Bár ilyesmit még sohasem csináltam, de elméletben ismerem az eljárást. – Akkor megegyeztünk – fejezte be a témát. Erről többet szó nem esett… Közben Zsögödfürdőn én is építettem egy műtermes házat. Gyönyörű onnan a kilátás. Az volt a szokásom, hogy ha Kolozsvárra, majd később Marosvásárhelyre indultam haza, Imre bácsihoz bementem elköszönni. Így történt 1976-ban is, nyár elején. Imre bácsi a szobája ajtajában fogadott: Ide figyelj – mondta –, itt van ez a mérleg. Minden reggel ráállok, és látom, hogy mindennap fél kilóval kevesebbet mutat. Az orvosok mondhatnak nekem, amit akarnak. Még lett volna egy pár dolog elintéznivalóm, de úgy látszik, erre már nem jut idő. Úgyhogy amint megegyeztünk, a maszkot megöntöd… Én nyeltem egy nagyot, és csak annyit mondtam, igen. Elköszöntem, és többé már nem láttam Imre bácsit élve… Azon a nyáron hosszabb ideig nem mentem Zsögödre. Marosvásárhelyre áttelepedve sok volt a tennivalóm. Egy albérleti szobát béreltem, és ha nem esett az eső, az udvaron mintáztam a szobraimat. Végre sikerült egy víz áztatta, romos épületet kapnom. A hetvenes árvíz óta nem lakott benne senki. Megígérték, hogy ha saját költségemen felújítom, kiutalják nekem. A Képzőművészeti Alaptól felvettem egy nagyobb összeget, beindult a teljes átalakítás, hogy műterem és lakás is legyen belőle, ez foglalta le minden időmet. 1976. augusztus 22-én reggel 10 órakor kerestek a Csíkszeredai kórházból, hogy Imre bácsi 8 órakor meghalt. A gépkocsik, amiket a barátok korábban ígértek, nem voltak elérhetők. Késlekedni nem lehetett, a halotti maszk készítése időhöz kötött. A feleségemmel felültünk hát a kicsi motorbiciklinkre és elindultunk. A korondi tetőn elkapott egy máriás eső, bőrig ázva, átfázva délután 5 órára értünk a kórházba. Dr. Jeszenszky Ferenc főorvos azonnal felvitt a második emeleti különszobába. Imre bácsi ott feküdt citromsárgán. Önkéntelenül az ablakhoz léptem, hogy becsukjam, akkor eszméltem rá, hogy ő már nem fázhat meg. Egy darabig csak álltunk némán, aztán lementünk az irodába. A doktor úr megkérdezte, mivel segíthet. Azt feleltem, hogy pálinkával. Vasárnap délután ilyen kérés egy kórházban?! A nővérek mégis szereztek valahonnan szilvapálinkát. Kitöltöttem egy vizespohárnyit, és megittam, mint a borvizet. Aztán elmondtam, mire van szükségem. Szerencsére minden került. Mehettünk. Szomorú ígéretemnek eleget tettem, a két kezét is leformáztam… Aztán hazamentünk a zsögödi házunkba. Másnap megöntöttem a pozitíveket.”
Hargita Népe (Csíkszereda)

Titkok Bethlen Gábor könyvtáráról
Bethlen Gábor könyvei és könyvkötői címmel foglalta össze Kovács András művészettörténész professzor a Bethlen-könyvtár feltárásáról készült kutatását a Korunk Akadémia Reneszánsz- Reneszánszok sorozat záró előadásaként.
Kovács András akkor kezdett el újra foglalkozni Bethlen Gábor könyveinek témájával, amikor három évvel ezelőtt ismét kezébe került a Jakó Zsigmond Pál 70. születésnapjára készült kéziratos emlékkönyv, amely ennek a témának az elsődleges adatait tartalmazta.
A professzor szerint „a könyvek történetét a világon elég sokan kutatják, léteznek katalógusok a könyveket díszítő mintákról”, ő viszont saját kutatásában a formai jegyeket tanulmányozva próbált kiindulópontot szerezni ahhoz, hogy újabb Bethlen könyveket fedezzen fel. Az első feljegyzett adatok szerint azt sem lehetett tudni biztosan, hogy volt-e könyvtár, vagy csak a humanista felfogás szülte a könyvtár létrehozásának gondolatát.
A Kolozsvári egyetemi könyvtár ritkaságok tára őrzi Ortelius Theatrum orbis terrarum atlaszát. Ez „a legrégebbi könyv, amely biztosan Bethlen Gábor tulajdonában volt.” A 17. század húszas éveire bebizonyosodott az, hogy a könyvtár ténylegesen létezett, Bethlen amolyan gyűjtögetőként nemcsak vásárolta, de nyomtatatta is a könyveket. Bibliotékáját Szenczi Molnár Albert a Mátyás király európai hírű Corvina-könyvtárához hasonlította. Ez utóbbinak egy töredékét később Bethlen meg is szerezte.
Hol lehetett a könyvtár?
„A könyvtárnak a helyét illetően eléggé nagy gondban vagyunk. Néha abban reménykedem, hogy egy éjszaka talán megálmodom azt, hol is lehetett a könyvtár”– viccelődött az akadémikus. A könyvtár tervezett helye nagy valószínűséggel a Gyulafehérvári várban, a Református Kollégium keresztszárnyában volt, viszont a biztos helyében a történészek sem jutottak dűlőre. A belső vár – vagyis a tulajdonképpeni fejedelmi palota – a könyvek legnagyobb részével együtt leégett. Isaacus Basirius Szalárdi Jánost erősítette meg azzal, hogy mindez valóban megtörtént, feljegyzései alapján sikerült kimenekítenie a legértékesebb példányokat és a nyomdai ólombetűket. „Ha ez sikerült, akkor sem volt foganatja, ugyanis ahogy Szalárdi írta, ott minden elpusztult” – jegyezte meg a művészettörténész. Az 1900-as évek elején Pósta Béla ásatásai során előkerült a régi sekrestye, azaz az egykori káptalani levéltár és a feltételezett fejedelmi könyvtár helye is.
1663-as adatok alapján már arról is tudomást szerezhetünk, hogy milyen értéke volt Bethlen Gábor könyvtárának. Szalárdi János feljegyzése szerint a rengeteg könyv „sok ezer tallérokba kerülhetett”. Ámbár még ma is kérdőjeles a példányszámok mennyisége. Kovács András Jakó Zsigmondot idézve említi, hogy 5000 példányra lehetne becsülni a könyvtárat, bár ez nagyon valószínűtlen, ugyanis Monoki István a Rákóczi-könyvtárat becsülte kétezresre, és szinte biztos, hogy az sokkal több könyvet tartalmazott, mint a Bethlen-könyvtár. A professzor elmondta, konkrétan voltaképp nem lehet tudni semmit arról, hogy hány könyvre becsülhető a Bethlen Gábor könyvtára.
A könyvgyűjtemény eredetét illetően is kizárólag találgatásokra vagyunk ítélve. A fejedelem által támogatott, és hazai szerzők ált írt és fordított könyvek közül mintegy 40 nyomtatványt ismernek. Az első olyan könyv, amit kézbe lehet venni, a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárában található Itinerarium Catholicum (1616, Debrecen) címmel. A bőrkötetes, zsinórral díszített könyvet a szerző, a lelkész Szegedi P. Dániel ajánlotta fel Bethlen Gábornak.
Bélyegzők, könyvkötők
A könyveken szereplő bélyegzők ismétlődése támpontot jelentett a kutató számára, elősegítette a könyvkötők életének felkutatását. A fejedelem tulajdonában levő könyvek között a professzor talált olyanokat, amelyek nagy valószínűséggel ugyanazon könyvkötő munkái közé tartoztak. Az Exequiae Caeremonialium Bethlen Gábor címerét viseli a borítón. Kovács András szerint ezt olyan bélyegzővel készítették, amelyet 1619-ben a bécsi pecsét mintájára hoztak létre. A bélyegző alapján ugyanannak a könyvkötőnek a munkáit azonosította a művészettörténész a Kolozsvári könyvtárakban is. A 1616-os kötésű, Kolozsváron bekötött Biblia, az 1619-es Marosvásárhelyi szabó céh jegyzőkönyve és Pákei János Enyedi-példánya is mind ugyanazon motívumokkal mAradtak fenn. A szerző kilétéről a Házsongárdi temető egyik sírfelirata árulkodik: IOACHIMI LOFFLERERS, Kolozsvár város könyvkötője, meghalt 1623-ban. A professzor elmondása szerint „akármit és annak ellenkezőjét is bele lehet olvasni ezekbe a feliratokba”, de szinte biztos, hogy 1624 nyarán Löfflerers Joachimi még élt; nagy valószínűséggel 1624 szeptemberében halt meg.
A következő könyvkötő a forrásokban Könyvkötő Jakabként szerepelt – munkájára ugyanazon bélyegzők utalnak: obeliszk, sárkány, oroszlán motívuma. Ő volt az úgynevezett „à la fanfare” kötések meghonosítója. Az elnevezés egy 17. századi könyv címe, egyébként 20. századi elnevezés, és semmi köze nincs a könyvkötő munkájához.
Gedő Dalma-Orsolya
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

In Memoriam Németh László (†2016)
Rég történt, de ma is elevenen él bennem a kép, ahogy többedmagával „villámlátogatást” tett nálam. Röviden üdvözölt és néhány udvariassági gesztus után, míg én a többiekkel csevegtem, ő a könyvespolcomat böngészte.
Leemelt egy könyvet, majd magától értetődő természetességgel közölte, hogy neki az kell. S nehogy félreértés essék, hozzátette: te majd veszel magadnak másikat. Hajlandó vagyok sok mindenről lemondani, de a könyveimről nem! Mégsem tiltakoztam a furcsa „könyvkölcsönzés” ellen. Valami azt súgta, itt többről van szó. Noha egyértelműen látszott, hogy ismeri már, nem elolvasni akarja, egyszerűen csak maga mellett tudni, a közelében, karnyújtásnyira, hogy bármikor elérhesse, ha szükség lenne rá. Úgy szorította magához, mintha valaki el akarná venni tőle. Pascal Gondolatainak egyik kiadásáról volt szó és ekkoriban még nem tudtam, milyen sokat jelent ez számára.
Évekkel később a Posticum padlásszobájában két alacsony fotelba süppedünk. Már betegeskedett. Örömmel vette, ha meglátogatták. Sokszor, sok mindenről beszélgettünk, sőt vitatkoztunk. Aktuális politikai helyzetről, az egyházról, filozófiai kérdésekről és nem utolsósorban könyvekről, épp aktuális olvasmányainkról. Sok kedvence volt, de valahogy mindig Pascalra terelődött a szó. Ilyenkor nagy nehezen felállt, odacsoszogott a könyvespolchoz és leemelt egy régi kötésű könyvet. Nem, nem azt, amelyet tőlem „kölcsönzött” (soha nem kérdeztem később, mi lett a könyv sorsa). Pascal gondolataiból összeállított szöveggyűjtemény volt. A lapjai sárgák, egy-egy oldalakon szinte minden sor ceruzával aláhúzva, lapozgatott és kereste a megfelelő idézetet. Noha szinte már kívülről tudta, mégis szerette pontosan idézni: „Mert végre is mi az ember a természetben? Semmi a végtelenséghez, minden a semmihez viszonyítva, közép a semmi és a minden között”. Tudtam, hogy ezúttal hosszabbra nyúlik a látogatás. Felolvasott egy-egy részt, elmerengett és sokáig hallgattunk, pedig szeretett beszélni. És az egyik kedvenc része: „Nádszál az ember…; de gondolkodó nádszál. Nem kell az egész világmindenségnek összefognia ellene, hogy összezúzza: egy kis pára, egyetlen csepp víz elegendő hozzá, hogy megölje. De még ha eltaposná a mindenség, akkor is nemesebb lenne, mint a gyilkosa, mert ő tudja, hogy meghal”.
Nem beszélt róla, miért ennyire fontos neki ez a francia gondolkodó, de talán nem járunk messze az igazságtól, ha a közös „pascali” tapasztalatban keressük a választ. Ateistaként, az öngyilkosság gondolatát fontolgatta, amikor neki is hasonló megtérés-élményben volt része, mit Pascalnak 1654-ben. Ismerjük a híres szavakat: „Tűz. Ábrahám, Izsák és Jákob Istene nem a filozófusok és tudósok Istene. Bizonyosság. Bizonyosság. Tapasztalat. Öröm. Békesség. Jézus Krisztus Istene. Az én Istenem és a te Istened. A te Istened az én Istenem. Megfeledkezni a világról és mindenről, Istent kivéve.” Akár az ő megtérésének dokumentuma is lehetne, s ahogy Pascal e szöveget ruhájának bélésébe varrva hordta haláláig, ő Pascalt hordta magával, talán mert életének erre a fordulópontjára emlékeztette. Az ő alaptapasztalata is ugyanabban a meggyőződésből gyökerezett: „Minden ember szívében van egy Isten alkotta űr, amelyet semmilyen teremtett dolog nem képes betölteni…” Ehhez tartotta magát – olykor gyötrelmes kételyek és megszenvedett kétségek „sötét éjszakái” közepette is – élete végéig.
Most megroppant a gondolkodó nádszál, s az Abszolút Igazság, amelyet fiatalkora óta olyan szenvedélyesen keresett és Jézus Krisztusban talált meg, fellebbenti a fátylat minden kétségéről. „Jézus haláltusája a világ végéig tart – hogyan alhatnánk alatta? ” – figyelmeztet Pascal. Igen, mi még nem aludhatunk, de te, kedves Laci, nyugodjál békében!
Bruncsák István
Magyar Kurír
Elhunyt Németh László
A Nagyváradi megyéspüspök és az egyházmegye papsága Isten akaratában megnyugodva, szomorú szívvel tudatja, hogy augusztus 4-én, csütörtökön Németh László tiszteletbeli kanonok, nyugalmazott plébános, életének 72., papságának 34. évében, szentségekkel ellátva elhunyt.
Németh László 1944. november 19-én született Aradon. Jakab Antal püspök szentelte pappá 1983. június 19-én Gyulafehérváron. Segédlelkész volt Margittán, majd plébános Érkeserűben, Tasnádszántón, Hegyköztótteleken és Köröstarjánban. 2008-ban történt nyugdíjazását követően a Nagyváradi Posticumba vonult vissza, a Szent Erzsébet kápolnában és a Szent Márton Öregotthonban teljesítve lelkipásztori szolgálatot. Az utóbbi hónapokban, betegségére való tekintettel a Nagyváradi Szent Márton Öregotthonban ápolták.
Németh László földi mAradványait augusztus 9-én 10.00 órakor ravatalozzák fel a Nagyvárad-újvárosi plébániatemplomban, 11.00 órakor szentmisét mutatnak be lelki üdvéért, majd a Nagyváradi Rulikowski temetőbe kísérik, és ott helyezik örök nyugalomra.
Forrás: Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye
erdon.ro