Egyhangúlag jóváhagyta a Hargita Megyei Tanács azt a határozattervezetet, amely Hargita és a magyarországi Hajdú-Bihar megye közti együttműködési szerződés aláírására vonatkozik. A szerződést november 20-án Balmazújvárosban írja alá Borboly Csaba, a Hargita és Rácz Róbert, a Hajdú-Bihar megyei önkormányzat elnöke. Az esemény a Hargita a Hajdúságban című rendezvénysorozat része. November 19-én Debrecenben a Székelyföldi Filharmónia vonósnégyese koncertezik, másnap a homoródszentmártoni művésztelep kiállítását nyitják meg Balmazújvárosban. Nádudvaron a korondi és dánfalvi fazekasságot bemutató tárlat nyílik, Nyíradonyban a gyergyószárhegyi művésztelep, Debrecenben a csíkszeredai Free Camp művésztelep kiállítása látható. Debrecenben bemutatják a csíkszeredai Székelyföld irodalmi folyóiratot, Hajdúböszörményben pedig a gyergyóalfalvi művésztelep munkáit. A rendezvénysorozat zárásaként Derecskén és Debrecenben fellép a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes. /Kapcsolatba lép Hargita és Hajdú-Bihar. = Krónika (Kolozsvár), nov. 19./

Kriterion Alapítvány kuratóriuma idén Gálfalvi Zsolt marosvásárhelyi irodalomkritikusnak, szerkesztőnek adományozza a Kriterion Koszorút. Az alapítvány esztendőről-esztendőre olyan, a romániai magyarság szolgálatába állított életművet jutalmaz, amelyet a cselekvő közösségszeretet, az európai nyitottság és a demokratikus gondolkodásmód jellemez. Az alapítvány Domokos Géza kezdeményezésére a Kriterion Koszorút 1995-ben alapította és az idén tizenötödször nyújtja át. Az eddigi kitüntetettek: Jakó Zsigmond professzor, történettudós, Tompa Gábor rendező, KAM – Regionális és Antropológiai Kutatóközpont, László Ferenc muzikológus, Faragó József néprajzkutató, Gaál András, Márton Árpád képzőművészek és Zöld Lajos újságíró a szárhegyi alkotóközpont létrehozásáért, Imreh István történész, nyugalmazott egyetemi tanár, Péntek János nyelvész, néprajzkutató, egyetemi tanár, Szilágyi Zsolt énekes, kórusvezető, Marosi Ildikó irodalomtörténész, Egyed Ákos történész, egyetemi tanár, Jakobovits Miklós képzőművész, az erdélyi magyar képzőművészeket tömörítő Barabás Miklós Céh elnöke, Dávid Gyula irodalomtörténész, szerkesztő és Toró Tibor elméleti fizikus, nyugalmazott tanszékvezető egyetemi tanár. /Kriterion Koszorú Gálfalvi Zsoltnak. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 14./

Marosvásárhelyen, a Bernády-házban nem először csodálhatja meg a közönség a Szárhegyi Művésztábor alkotásait. A múlt héten a tábor művészeti vezetője, Siklódi Zsolt, valamint a Népújság főszerkesztője, Nagy Miklós Kund mutatta be az idei gyűjteményt. Siklódi Zsolt elmondta: Szárhegyen évente több tábor zajlik. /Máthé Éva: Művésztáborok és generációk párbeszéde. = Krónika (Kolozsvár), dec. 14./

A múlt héten nyílt meg Marosvásárhelyen a Bernády Házban a gyergyószárhegyi művésztelep idei termésének kiállítása. A szovátai származású Siklódi Zsolt beszélt a szárhegyi alkotómunkáról. Az esten bemutatkozott a szovátai Sóvidék című folyóirat, amelyet főszerkesztője, Szolláth Hunor ismertetett. Ez a lap a Sóvidék fóruma kíván lenni, össze szeretné fogni a térségbeli tudományos kutatásokat, de a képzőművészetet is. A félévente megjelenő folyóirat első számának megjelenését Szováta város önkormányzata biztosította, a második számot a Szülőföld Alap támogatta. A további lapszámokat is pályázati úton kívánják kiadatni. /Nagy Botond: Gyergyószárhegy és Sóvidék. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 15./

Megegyeztek az igazgatói tisztségek elosztásáról Hargita megyében
Törvénymódosítás révén magas rangú köztisztviselőkké szeretné átminősíteni a megyei közintézmények vezetőit a Csíki területi RMDSZ, hogy ne lehessen őket politikai alapon eltávolítani tisztségükből – tudtuk meg Borboly Csaba elnöktől. A Hargita megyei tanácselnök a Krónika kérdésére elmondta, az erre vonatkozó javaslat akár napokon belül elkészülhet, ugyanis erről Bukarestben, a koalíciós tanácsban is folynak az egyeztetések a szövetség és a Demokrata-Liberális Párt (PDL) között.
„Nem szeretnénk, ha az általunk kinevezett igazgatók elveszítenék tisztségüket a kormányzati hullámzás során, hiszen ez megakadályozná őket és az általuk vezetett intézményeket abban, hogy kiegyensúlyozott szolgáltatásokat nyújtsanak” – indokolta a kezdeményezést Borboly. Elmondta, a megyében csak azt követően nevezik ki a vezetőket és helyetteseiket a közintézmények élére, hogy sikerült véghezvinni a törvénymódosítást. „Bízunk abban, hogy ez minél hamarabb megvalósul” – mondta Borboly.
Egyébként a Csík területi RMDSZ Megyei Egyeztető Tanácsa vasárnap este Gyergyószárhegyen tartott ülésén jóváhagyta a szövetség és a Demokrata-Liberális Párt (PDL) közötti megállapodás tervezetét, amelynek egyik fő pontja a megyei intézményvezetői tisztségek elosztása. Borboly szerint Hargita megyében 51 igazgatóság, hivatal, kirendeltség élére kerül magyar vezető, ugyanakkor abban is megegyeztek a felek, hogy az etnikai arány alapján ezeket akkor is megőrizhesse a magyar közösség, ha az RMDSZ éppen nincs kormányon.
„A 122 igazgatói és -helyettesi tisztség mintegy 70 százaléka jutott az RMDSZ-nek. Azt szeretnénk, hogy a szórvány megyékben is hasonlóan érvényesüljön az itteni pozitív diszkrimináció” – fogalmazott a tanácselnök. Mint mondta, a vezetők személyéről a következő hetekben, a törvénymódosítást követően születhet döntés, a legfőbb kritérium, hogy a jelöltek jó szakemberek legyenek, ugyanis ezáltal minőségibb szolgáltatásokat biztosíthatnának a megye lakosságának.
Mint ismeretes, a Tăriceanu-kormány idején – melynek a Nemzeti Liberális Párt (PNL) mellett az RMDSZ is tagja volt – törvénymódosítással magas rangú közhivatalnokokká nevezték ki a prefektusokat, hogy a politikai konjunktúrától függetlenül megőrizhessék tisztségüket. Azonban a Szociáldemokrata–Demokrata-Liberális Párt alkotta koalíció kormányra kerülésekor nem tartotta tiszteletben az intézkedést, a PNL-s és RMDSZ-es prefektusokat kormányfelügyelőkké nevezte ki, helyükbe pedig saját embereit ültette.
Forró Gyöngyvér, Pap Melinda. Forrás: Krónika (Kolozsvár)

Szórványtábor Gyergyóban
Elkezdődött tegnap a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központban a tavaszi vakációban immár hagyományosan megszervezett diáktábor. Az április 6-a és 11-e közt zajló cseretábort harmadik alkalommal szervezik meg Hargita, Beszterce-Naszód és Hajdú-Bihar megyei diákok számára.
Hargita és Beszterce-Naszód megye között tavaly együttműködési megállapodás született, amely hangsúlyozza a Székelyföld és a szórványrégiók közötti együttműködés fontosságát. Ezt az együttműködést erősítik azok a tizenévesek, akik Beszterce-Naszód megyéből vendégként érkeznek Gyergyószárhegyre. A régiók közötti együttműködés jegyében társaik azok a hajdúsági kamaszok, akik Magyarországról látogatnak Hargita megyébe.
A résztvevők ismertetik szűkebb pátriájukat és ugyanakkor megismerhetik társaik otthonát. Bemutatásra kerül Beszterce, Bethlen, Somkerék, Sajóudvarhely, Sajósárvár, Tacs, Óradna történelmét. Lehetőség nyílik a harinai evangélikus templom, a Gyilkos-tó, a Békás-szoros, a Csíkszeredai Múzeum megtekintésére is.
A kezdeményezés részeként a székelyföldi és a magyarországi diákok könyveket, valamint magyar ifjúsági és rajzfilmeket adományoznak a Beszterce környékén élő gyerekeknek. A könyvadományokat gyarapította a Hajdú-Bihar Megyei Önkormányzat, Gyergyóalfalu és Gyergyószárhegy önkormányzata, valamint a Pallas-Akadémia Könyvkiadó is. Az így összegyűlt könyveket és adományokat a besztercei református egyház juttatja el a Beszterce környékén élő magyar gyerekekhez.
Inczefi Tibor
Új Magyar Szó (Bukarest)

Felmentették az ’56-os vádlottakat
Kincses Előd ügyvéd tegnap sajtóértekezleten bejelentette: sikerült elérnie, hogy a Kolozs megye ítélőtábla érvénytelenítse 1958-as döntéseit, amelyekkel a katonai törvényszék több mint ötven személy ítélt el, egyeseket halálra, amiért részt vettek az 1956-os magyarországi forradalomban.
Kincses Előd elmondta: 1958-ban a III. számú Észak Kolozs Régió katonai törvényszéke 57 személyt ítélt el, amiért azok részt vettek az 1956-os magyarországi forradalom utáni erdélyi megmozdulásokban, majd a döntést megerősítette a Román Népköztársaság Legfelsőbb Bírósága is. Ekkor ítélték halálra és végezték ki Szoboszlay Aladárt és társait.
Az ügyvéd a sajtó tudomására hozta, hogy 2009 márciusában a Kolozs megyei Ítélőtábla elutasította a perújrafelvételt, ám azt elfogadta a Legfelső Ítélő és Semmítőszék, így visszaküldték az iratcsomót újratárgyalásra alapfokra Kolozsvárra, és most ez a bíróság hozott kedvező ítéletet.
„Sikerült érvényt szereznünk Szoboszlay Aladár testvére kérésének, és semmisnek nyilvánították az 1958-as ítéletet, felmentették az összes vádlottat” – mondta el Kincses. Hozzáfűzte: „végre az igazságszolgáltatás teljesítette kötelességét”.
Kincses elmondta: „Sikerült elérnünk az összes vádlott felmentését, visszanyerte katonai rangját Constantin Drăgăniţă, a híres kézilabdás Cezar Drăgăniţă édesapja. Édesanyját és édesapját egyaránt elítélték ebben az ügyben. A büntetőtörvénykönyv 211-es cikkelye alapján, fegyveres felkelést bűntette miatt ítéltek el mindenkit” – nyilatkozta Kincses, aki leszögezte, ilyesmiről szó sem volt.
Az ügyvéd elmondta, védőbeszédében arra hivatkozott, hogy a Tismăneanu-jelentés is embertelennek nevezte a kommunista rezsimet és kimondta, a katonai törvényszék abban az időben a politikum kiszolgálója volt.
„Nem az igazság kiderítése volt a céljuk, hanem az ellenállók eltiprása, a másképp gondolkodók fizikai megsemmisítése” – fejtette ki az ügyvéd, akinek ismeretei szerint jelenleg az 57 elítéltből hárman vannak még életben: Ferenc Ervin barát, Gyergyószárhegyen, Orbán Péter és testvére Etelka Csíkszeredában.
Az 1956-os magyarországi forradalom után a szolidarizáló erdélyiek közül sokakat meghurcoltak, bebörtönöztek vagy kivégeztek. Kolozsváron a katonai törvényszék 57 személyt ítélt el 1958. május 30-án, tíz vádlottat, Szoboszlay Aladárt, Fântânaru Alexandrut, Ábrahám Árpádot, Huszár Józsefet, Kónya Istvánt, Lukács Istvánt, Orbán Istvánt, Orbán Károlyt, Tamás Dezsőt és Tamás Imrét halálra ítélték, és 1958. szeptember elsején kivégezték.
Szabadság (Kolozsvár)

Közéleti személyiségek a kettős állampolgárságról: „Trianon jóvátétele”
Elsöprő, 97 százalékos többséggel fogadta el tegnap az országgyűlés az állampolgársági törvény módosítását, amely megkönnyíti a határon túli magyarok számára a magyar állampolgárság megszerzését. Szlovákia magyarellenes lépéssel válaszolt. Az erdélyi magyar politikusok, közéleti szereplők, művészek, sportolók túlnyomó többsége örömmel fogadta a hírt, hogy a magyar Országgyűlés megszavazta a határon túli magyaroknak állampolgárságot biztosító törvényt. A Krónika által megszólaltatott személyiségek többsége élni is fog a jogszabály adta lehetőséggel.
Meghatódva gondol vissza nagyszüleire a magyar állampolgársági törvény módosítása kapcsán Tőkés László európai parlamenti képviselő. Tőkés a Krónikának elmesélte: nagyanyja, Vass Istvánné Máté Ilona Szépkenyerűszentmártonban, Erdély egyik legszebb nevű falujában volt tanítónő, s a trianoni békediktátumot követő impériumváltozáskor nem volt hajlandó hűségesküt tenni a román államnak, ezért elbocsátották állásából. Nagyapja, Tőkés József a Háromszéki Református Egyházmegye esperese volt, 1940 és 1944 között pedig az Országgyűlés felsőházának tagja. 1944-ben a Maniu-gárdisták halálfejet rajzoltak az ajtajára – mesélte az EP-képviselő.
„Európai polgárok és magyar nemzetpolgárok lehetünk egyazon időben. Reméljük, a továbbiakban nem kell félnünk a hasonló retorzióktól” – fogalmazott Tőkés. Hangsúlyozta: Trianont minden határon túlra szakadt magyar család megszenvedte, s most megtörtént a jelképes jobbá tétel, amelyet remélhetőleg ennek a sebnek a begyógyítása követi egy egységes Kárpát-medencei nemzetpolitika alapján. „Édesanyám és édesapám szavai csengnek a fülembe. Azt mondták: amit elrontottak, jóvá kell tenni. Kilencven éve olyan rontás történt a magyar nemzettel, amit ideje jóvátenni” – folytatta Tőkés László. Mint hangsúlyozta, gratulál a törvénytervezet kezdeményezőinek, akik meglátása szerint beírták nevüket a történelembe. „A nemmel szavazó Gyurcsány Ferenc és társai azonban végképp kiírták magukat a politikából, és beírták nevüket a nemzetárulók fejezetébe” – szögezte le Tőkés. Kijelentette: ő maga biztosan kérvényezni fogja a magyar állampolgárságot, és úgy véli, ezt minden, magára valamit is adó határon túli megteszi majd, ugyanis igaznak látja a mondást, mely szerint az a magyar, akinek fáj Trianon.
Az RMDSZ ügyvezető elnöke, Takács Csaba szerint is Budapest egy jóvátételi politikai döntést hozott válaszul az évtizedek során sok elhibázott, határon túli magyarokat sújtó döntés ellensúlyozásaként. Az ügyvezető elnök azonban nem árulta el, hogy ő maga igényli-e majd a kettős állampolgárságot. „Ez egy személyes ügy, én sem kérdem meg senkitől, hogy felveszi-e a magyar állampolgárságot vagy sem” – szögezte le. Takács Csaba hozzáfűzte, hogy amennyiben a magyar kormány a szövetség támogatását kérik, az RMDSZ – akárcsak a kárpótlási jegyek, magyar igazolványok vagy oktatási támogatás esetében, szívesen vállalja a közvetítői szerepet.
Üdvözli a kezdeményezést és örül az elfogadásának Biró Rozália, Nagyvárad RMDSZ-es alpolgármestere, a szövetség SZKT-elnöke is. „A december 5-i sikertelen népszavazás okozta sebet, amelyet magunkban hordunk, pont ilyen és hasonló döntésekkel, mindennapi együttműködéssel és kölcsönös felelősségvállalással lehet begyógyítani” – fogalmazott. Mint elmondta, maga is igényelni fogja a magyar állampolgárságot, ha gyakorlatba ültetik a törvényt, és meghatottan gondol arra, hogy gyermekeinek 76 és 74 esztendős nagyszülei is megérhették ezt a napot.
„Fontos gesztus, amely valamelyest oldja a 2004. december 5-i sérelmeket” – jelentette ki Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács elnöke, aki szintén igényli a kettős állampolgárságot. „A magyarság nem élhet kérdőjelekkel, és fontos, hogy az anyaországi magyarok a határokon kívül élő magyarság felé tudjanak fordulni, mert elérkezett az ideje az összefogásnak” – mondta Borboly, aki szerint ezt sugallja az Országgyűlésben lezajlott szavazás is, ugyanis néhány kivétellel minden parlamenti frakció az indítvány mellett szavazott. „Ez jó alap lehet az újrakezdéshez” – szögezte le Borboly, kifejtve, hogy a magyar állampolgárságot nem azért kérik majd az erdélyi magyarok, hogy elhagyják szülőföldjüket, sem az ottani társadalmi juttatásokért, hanem azért, mert ez nekik kijár. A Hargita megyei közgyűlés elnöke ugyanakkor bízik abban, hogy a magyarországiak is hamarosan meggyőződnek arról, hogy a határaikon túl élő magyarság nem akarja a munkahelyeiket elvenni.
„Minden székely ember szívében benne él, hogy a magyar nemzet része, az elmúlt ezer évben ez így volt, de az elmúlt kilencven év után nagyon jól jött a magyar Parlament szinte egyhangú döntése” – fogalmazta meg Tamás Sándor. A háromszéki önkormányzat elnöke elmondta: „eddig is arccal Budapest felé, a magyar nemzet kulturális értékei felé tekintve éltünk, ezt erősítette meg az erdélyi magyarságban a magyar Országgyűlés döntése”. A döntés erős szimbolikus töltete mellett, annak gyakorlati haszna is ismert, és az Európai Unió sok országában elfogadott, fogalmazott Tamás Sándor. Az önkormányzat elnöke szerint a jelenlegi magyar kormány, amelynek sok tagját régről ismerik, olyan partnere lehet Erdélynek, Székelyföldnek, amely nemcsak a kettős állampolgárságot szavatolja, hanem a székelyföldi területi autonómia kivívásában is komoly támogató hátországot jelenthet.
A Maros megyei önkormányzat elnöke, Lokodi Edit Emőke úgy érzi: a tegnap elfogadott törvénnyel nem egy többletjogot kapott, hanem visszakapta azt, ami neki jár. „Nem én döntöttem a határok átrajzolásáról, ezt a nagyhatalmak tették. Marosvásárhelyi magyar nemzetiségű, román állampolgárként én mindig is magyarnak éreztem magam. Ennek neveltek szüleim és ennek neveltem én is a gyermekeimet” – fogalmazott. Szerinte a jogorvoslással az anyaországi politikum lényegében megerősítette a határon túlra szakadtakban az együvé tartozás érzését. Lokodi Edit Emőke hozzátette: az elsők között fog élni a törvény adta lehetőségekkel.
Csehi Árpád Szabolcs, a Szatmár megyei önkormányzat elnöke szerint az erdélyi magyaroknak felelősségteljesen kell majd „sáfárkodniuk” a magyar állampolgárságukkal. „Nem lenne jó, ha a magyarok tömegesen vándorolnának ki Erdélyből, és hazát cserélnének az új állampolgárságukat felhasználva” – fogalmazott Csehi. A tanácselnök továbbá üdvözölte azt a tényt, hogy a magyar Országgyűlés nagy többségben fogadta el a törvénytervezetet. Szerinte ez erkölcsi elégtétel a 2004. december 5-i népszavazásért, és a magyar döntéshozók a korábbi általános széthúzással ellentétben bebizonyították, hogy nemzeti kérdésekben az egyéni akarat a pártérdek fölött áll. Csehi személy szerint még nem döntötte el, él-e majd a kettős állampolgárság jogával, hiszen, mint mondta, ehhez behatóbban kell tanulmányoznia a hazai közigazgatási törvényeket és a magyar állampolgárságról szóló törvénytervezetet. Nem szeretné ugyanis, hogy a jogszabályok ütközése miatt utólag derülne ki, nem képviselheti tovább a szavazóit abban a funkcióban, amelyre megválasztották.
„A kettős állampolgárságnak jelentős érzelmi értéke van a romániai magyarok számára, ezért fontosnak tartom és üdvözlöm a megszavazását” – nyilatkozta Fekete Emőke, a Kolozs megyei közgyűlés alelnöke, aki leszögezte, igényelni fogja a magyar állampolgárságot.
„Elsősorban a szívnek és a léleknek fontos a kettős állampolgárság” – fogalmazta meg Antal Árpád. Sepsiszentgyörgy polgármestere szerint fontos, hogy az anyaországiak végre minden cirkusz és referendum nélkül jelzik, hogy nem csak Magyarországon élnek magyarok. A szimbolikus jelentősége mellett a kettős állampolgárságnak gyakorlati haszna is van az erdélyi magyarok számára, hiszen így vízum nélkül utazhatnak vagy vállalhatnak munkát olyan országokban, ahol román állampolgárként ezt még nem tehetik meg, véli Antal. Mint elmondta, ő és idős nagymamája is kérni fogja a magyar állampolgárságot, mert mindkettőjük számára ugyanazt a pozitív tartalmat, a magyarság öszszetartozását szimbolizálja.
Ilyés Gyula, Szatmárnémeti polgármestere csak akkor dönti majd el, kéri-e a magyar állampolgárságot, ha alaposan megismeri a magyarországi törvény szövegét.
Pozitívan értékelte a tegnapi döntését Szász Jenő, Székelyudvarhely alpolgármestere, a Magyar Polgári Párt elnöke is, aki ezt egyben fontos üzenetnek tartja azért, mert ezúttal csupán 3 ellenszavazattal és 5 tartózkodással elfogadták, hogy a határon túl élő magyarok is megkapják a magyar állampolgárságot. Ezek után számára nem is kérdés, élni fog a lehetőséggel, hogy az anyaország állampolgára is legyen, és mint elmondta, azon lesznek, hogy közvetítő szerepet vállaljanak ez ügyben, leegyszerűsítve az embereknek az állampolgársághoz való hozzáférés lehetőségét. „Ezek után el lehet gondolkodni a folytatásról is, az összes többi jogosultságról is egyeztetni kell mindazt, amit a magyar állampolgárság hoz magával” – részletezte Szász.
Pap Kincses Emese csíkszeredai közíró, MPP-s politikus elmondta, véleménye szerint a kettős állampolgárság igénylése összetartozási vágyunkat szimbolizálja. „Nemhogy én igényelném, hanem szerintem minden, Magyarország határain kívül élő magyar igényelni fogja, még akkor is, hogyha csak a szimbolikus összetartozást jelenti” – fogalmazott.
A Székely Nemzeti Tanács elnöke, Izsák Balázs is örömének adott hangot, mondván, hogy ezáltal az anyaország és a határon túli magyarság viszonya is rendeződhet. „Megnyílnak a távlatok, a lehetőségek arra, hogy ez a kapcsolat átértékelődjön, szorosabbá váljon” – értékelte a budapesti parlament döntését Izsák. Az SZNT elnöke természetesnek nevezte, hogy ő maga is igényelje a magyar állampolgárságot. „Számomra ez most egy jelkép lenne, viszont bízom abban, hogy közösségünk számára előbb-utóbb ennél több lesz. De ezt majd eldönti az Országgyűlés meg a történelem” – fejtette ki Izsák Balázs.
„Gondolom, hogy amennyiben lehetséges, a csángómagyarok többsége igényelni fogja a magyar állampolgárságot, még akkor is, ha Moldva soha nem tartozott a történelmi Magyarországhoz” – véli Solomon Adrián, a Moldvai Csángómagyar Szövetség elnöke, aki szintén igényelni fogja a magyar állampolgárságot. Szerinte ugyanakkor a tegnapi döntés nagyon jó alkalmat kínál a csángók identitástudatának erősítésére.
Böjte Csaba ferences szerzetes, a Szent Ferenc Alapítvány vezetője lapunk kérdésére elmondta, igényelni fogja a kettős állampolgárságot. „Bárki, aki felénk nyújtja szeretettel a kezét, az egy pozitív dolog” – fogalmazott az atya, hozzáfűzve, hogy ez nem jelenti azt, hogy most mindannyian Magyarországra költözünk, csupán azt, hogy az anyaország elfogadott, szeret bennünket. „A minap az egyik gyerek azzal a javaslattal hozakodott elő, hogy meg kellene köszönnünk az anyaországi honfitársainknak ezt a szép gesztust” – tette hozzá. Éppen ezért június elején Csaba testvér száz gyerekkel megy majd Budapestre, és a Szent István-bazilikában celebrált szentmise keretében mond köszönetet „a helyes szavazásért”.
Varga László marosvásárhelyi nyugalmazott református lelkész még gondolkozik azon, hogy igényelje-e az állampolgárságot vagy ne. Az egykori politikai fogoly, aki hét évet töltött a kommunista rendszer legkegyetlenebb börtöneiben, elsősorban erkölcsi szempontból értékeli az új magyar hatalom lépését. A lelkipásztor viszont úgy véli: a magyarországi politikusoknak már évekkel ezelőtt meg kellett volna tenniük ezt a lépést.
Kassay Péter, a gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ vezetője is igényli majd a kettős állampolgárságot. Kassay is a magyar Országgyűlés döntését gesztusértékűnek tekinti, egy olyan döntésnek, „amellyel Magyarország tartozott nekünk”. Szerinte azonban a kettős állampolgárság megadása a határokon kívül élő magyarságnak jelentős lépés az összetartozás folyamatában, viszont mivel nem jár szavazati joggal, nem látja a hozadékát az erdélyi ember szemszögéből.
Cserey Csaba, a Szatmárnémetiben élő dzsesszdobos úgy nyilatkozott, magyarnak érzi magát, ez az anyanyelve, így minden további nélkül szert kíván tenni a kettős állampolgárságra. „Jó ötletnek tartom a kezdeményezést, és nem látom, miért ne lenne ez jó az erdélyi magyaroknak. Az ismerőseim többsége is osztja a véleményem” – mondta.
„Rendkívül értékelendő és évek óta várt gesztus a kettős állampolgárságról szóló törvény megszavazása” – szögezte le Dancs Annamari. A fiatal énekesnő felidézte azokat a helyzeteket, amikor havonta kénytelen volt átlépni a határt, hogy „pecsételtessen”, ha munkája miatt ennél több időt kellett Magyarországon töltenie, vagy amikor bizonyos pénzösszeg felmutatását kérték a határnál. „Ez a bánásmód megalázó volt számunkra, mint ahogy az is fájt, amikor az anyaországiak szegény rokonként kezelték az erdélyi magyarokat, kenyerüket, munkahelyüket féltették tőlünk” – fejtette ki Annamari, aki szintén kérni fogja a magyar állampolgárságot.
„Természetes, hogy jogunk lehet magyar állampolgárságot könnyített eljárással felvenni, hiszen ugyanezt az előjogot megkapták a moldovai köztársaságbeli románok is anyaországuktól – mondta a Krónikának Holló Kinga nagyváradi képzőművész. – Sok előnye van, például utazáskor gyakran szembesülök azzal, hogy a román állampolgárokkal szemben sok a restrikció, sőt az előítélet is. Sajnos az utóbbi időben olyan romániaiakat ismertek meg a más országbeliek, akik miatt igen negatív kép alakult ki bennük az országról, és ez rajtunk, magyarokon is lecsapódik.”
Pászkány Árpád kolozsvári üzletember, a román élvonalbeli futballbajnokságban aranyérmet nyert Kolozsvári CFR tulajdonosa pragmatikus embernek tartja magát, és mivel semmi konkrét előnyt nem lát a felkínált magyar állampolgárságban, nem fogja kérelmezni azt. „Őszinte leszek: nekem nem kell a magyar állampolgárság. Ha már úgyis benn vagy az Európai Unióban, olyan mindegy, hogy melyik tagállamának vagy állampolgára. Különösebb előnyt nem látok benne. Jelen pillanatban az adórendszer sem jobb Magyarországon, mint Romániában” – nyilatkozta Pászkány Árpád.
Kádár Kálmán, a sorozatban negyedik román bajnoki címét ünneplő Nagyváradi VSK vízilabda-együttesének csapatkapitánya, a román válogatott egyik alapembere nem kíván élni a magyar kormány által felkínált lehetőséggel, ugyanis ezt politikai húzásnak tartja. „Én nem fogom igényelni a magyar állampolgárságot, az biztos. Egyrészt azért, mert nekem tulajdonképpen semmilyen előnyöm nem származna abból, ha magyar állampolgár lennék. Másrészt ezt a politikusok azért találták ki, hogy a jövőben több szavazatot kapjanak a választásokon, mondjuk majd Erdélyből, vagy akárhonnan, ahol magyarok élnek. Mi hiába foglalkozunk azzal, hogy mi történik majd Magyarország belterületén, az az ő dolguk, ott ők szavazzanak, nekünk az a dolgunk, hogy itt szavazzunk, hiszen mi Romániában élünk – mondta a 31 éves nagyváradi sportoló. – Nem azért mondom ezt, mert kevésbé érzem magam magyarnak, mint mások, egyszerűen azért, mert úgy érzem, ez egy politikai húzás, és én nem szeretnék ennek részese lenni.”
Miklós Edit csíkszeredai alpesi síző azonban élni kíván a kettős állampolgárság igénylésének lehetőségével. „Mindenképpen igényelem, egyelőre azért, hogy legyen meg. Ugyanakkor előfordulhat, hogy egyszer Magyarországnak szeretnék versenyezni, és csak úgy igazolhatok át, ha állampolgár vagyok” – mondta.
Krónika (Kolozsvár)

Tisztújítás az újságíró-egyesületnél
A hét végén a Gyergyószárhegyi Kulturális Központban tartotta tisztújító közgyűlését a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete. A találkozó egyben "születésnapi rendezvény" is volt, hiszen 20 évvel ezelőtt Csíkszeredában jött létre az érdekvédelmi szervezet.
A jelenleg közel 300 tagot számláló szakmai szervezetnek sikerült rangot kivívnia a nemzetközi és a hazai berkekben. Néhány éve létrejöhetett a Külhoni Magyar Újságírók Egyesületeinek Konvenciója, amelynek alapító tagja a MÚRE is. Ez a szervezet próbálja összefogni a határon túli magyar sajtót, hiszen a találkozások során kiderült, hogy hasonló gondokkal küzd mindenütt a kisebbségi média. Ezenkívül, a romániai sajtószervezetek is partnerként tárgyalnak a MÚRE képviselőivel. Hiánypótló kezdeményezésként 1990-ben Nagyváradon beindult az újságíróképzés, aminek köszönhetően létrejöhetett a szervezet szárnya alatt – a Magyar Újságírók Országos Szövetsége által támogatott – Ady Endre Sajtókollégium. Ugyancsak a MÚRE kezdeményezésére beindulhatott a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetemen a médiaoktatás. Kevés a hely ahhoz, hogy felsoroljuk mindazokat a rendezvényeket, szakmai képzéseket, riporttáborokat, amelyek 20 év alatt hozzájárultak ahhoz, hogy a romániai magyar újságíró-társadalom felépüljön, megerősödjön. Olyan neves újságírók, publicisták vezették az egyesületet, mint Hecser Zoltán, Kántor Lajos, Ágoston Hugó, Csép Sándor, Ambrus Attila, Gáspár Sándor. De említenünk kell Stanik István és Cseke Péter nevét is, akik oroszlánrészt vállaltak abban, hogy a magyar médiaképzés is gyökeret verjen. Mindezekkel ellentétben, mint minden civil szervezetnél, az utóbbi időben az is tapasztalható volt, hogy egyre kevesebb olyan rendezvényt sikerült szervezni, ami megmozgatta volna a tagságot. Ezért is jelentett a MÚRE életében fordulatot a hétvégi közgyűlés, hiszen a szervezetnek alkalmazkodnia kell az utóbbi időszak gazdasági-társadalmi változásaihoz: több lett a munka, kevesebb a jövedelem, egyre nehezebben lehet pályázni, pénzforráshoz jutni.
Az alapszabályzat-módosítást és a tisztújítást követően a következő vezetőség állt össze: Karácsonyi Zsigmond elnök (Népújság), Csép Sándor audiovizuális alelnök (RTV), Szekeres Attila írott sajtó – alelnök (Háromszék), Simonffy Katalin (volt RTV-s) és Szűcs László (Erdélyi Riport főszerkesztője, AESK igazgatója) vezetőségi tagok. A Maros megyei területi elnök Vajda György (Népújság) lett.
– Az egyesület operativitásának növelése érdekében sikerült a vezetőséget karcsúsítani úgy, hogy a területi szervezeteknek legyen nagyobb hatáskörük és mozgásterük. Ez reményt ad arra, hogy több olyan rendezvény is lesz, amely nemcsak a tagoknak, hanem az érdeklődőknek is többet nyújt a romániai magyar média életéből – mondta Karácsonyi Zsigmond korábbi ügyvezető elnök, a MÚRE új elnöke.
A 20 éves ünnepség keretében – ahol a korábbi elnökök közül jelen volt Hecser Zoltán, Csép Sándor, illetve Ambrus Attila – a szárhegyi kastély lovagtermében ünnepélyesen is felidézték a kezdeti időszakot, majd hagyományosan átadták a Veszely Károly-díjakat, amelyeket a Brassói Lapok első főszerkesztőjéről neveztek el, akit az 1848-as forradalmat követő időszakban meghurcoltak. Az idén a díjban Benkő Leventét, a Művelődés munkatársát részesítették, aki számos, a közelmúltat feltáró publicisztikai, történelmi kötetet jelentetett meg, illetve a szórványban tett sajtótevékenységükért a nagybányai Bányavidéki Új Szót illette az elismerés.
Az ünnepségen könyvbemutatóra is sor került, Ambrus Attila: Gótvárosi levelek, Balázs János: Csabákra várva, és Simonffy Katalin: Képnyelv – szónyelv című köteteket ismertették.
(erdélyi)
Népújság (Marosvásárhely)

Külhoni magyar újságírók állásfoglalása
A KMÚEK tagszervezetei
A külhoni magyar média közösségmegőrző és közösségépítő szerepéről, az egységes magyar médiatár létrehozásában eddig elért eredményekről és az átfogó magyar médiastratégia kidolgozásának előkészületeiről tárgyaltak Csókán a Külhoni Magyar Újságíró Egyesületek Konvenciójának tagszervezetei.
A 2010. július 1-je és 3-a között megtartott tanácskozáson az erdélyi, horvátországi, muravidéki és vajdasági újságíró-egyesületek képviselői a magyarországi kollégák tevékeny részvételével a következő
ZÁRÓNYILATKOZATOT
fogadták el:
1. A KMÚEK tagszervezetei szerint a közösségépítésben és közösségmegőrzésben kivételes szerepe van a külhoni magyar sajtónak. Ezért az újságírókban tudatosítani kell, hogy a szakmai követelmények tiszteletben tartásán kívül a kisebbségi újságírókra kiemelt felelősség hárul a közösségi érdekek védelmében és a közösségi értékek létrehozásában. A kisebbségi médiumok azonban csak akkor tudják teljesíteni ezt a feladatot, ha nyelvi és szakmai szempontból egyaránt minden pillanatban kielégítik a legmagasabb szintű minőségi elvárásokat.
2. A külhoni magyar újságírásban megkövetelt minőségi előrelépést szem előtt tartva a KMÚEK ezúttal is kiemelte a szervezett, folyamatos és a gyakorlati oktatásra összpontosító újságíróképzés és továbbképzés fontosságát. Egyúttal szorgalmazta, hogy a Konvenció által öt évvel ezelőtt elfogadott tervet időszerűsítve és kiegészítve mielőbb dolgozzák ki a Kárpát-medencei magyar újságírók folyamatos képzésére és továbbképzésére vonatkozó projektumot.
3. Az áprilisban Lendván megtartott értekezleten elfogadott tennivalók teljesítése kapcsán a résztvevők megelégedéssel nyugtázták, hogy a tagszervezetek hozzáláttak az egész Kárpát-medencét felölelő magyar médiatár kidolgozásához. Az adatgyűjtési módszer egységesítését követően várható, hogy a tervekkel összhangban szeptember végéig elkészül a magyar médiastratégia kiindulópontjának számító médiakatalógus.
4. A KMÚEK a korábban elfogadott döntését megerősítve készségét fejezte ki, hogy kidolgozza a tervezett magyar médiastratégiának a külhoni magyar médiumokra vonatkozó részét. Ennek érdekében a résztvevők megismerkedtek a már körvonalazott vajdasági magyar médiastratégiával, és megállapodtak a külhoni magyar médiastratégia kereteinek felvázolását lehetővé tevő egységesített kérdőívek elkészítésében és a leghatékonyabb módszerek alkalmazásában.
5. A tagszervezetek ezúttal is hangsúlyozták az eddiginél hatékonyabb külhoni magyar médiatámogatási rendszer újragondolásának a fontosságát. Evégett a KMÚEK képviselői hajlandók a legrövidebb időn belül párbeszédet kezdeni a külhoni magyarság helyzete iránt fokozott megértést tanúsító magyarországi politikai erőkkel és döntéshozatali fórumokkal. Egyúttal a KMÚEK a meglévő kapcsolatrendszereket igénybe véve az eddiginél is erélyesebb lobbitevékenységet akar kifejteni a brüsszeli intézményekben a közérdekű újságírás uniós támogatása végett.
6. A csókai tanácskozás résztvevői megállapodtak abban, hogy a KMÚEK következő közgyűlését szeptember 17-én és 18- án Gyergyószárhegyen tartják meg.
Csókán, 2010. július 3-án. Népújság (Marosvásárhely)

Szárhegyi Írótábor hetedszer
A képzőművészeti alkotótáborok eseménysorozatát ismét írói összejövetel szakítja meg Gyergyószárhegyen. Jövő héten négy napon át zajlik a 7. Szárhegyi Írótábor a népszerű gyergyói településen. Az első ilyen találkozót 30 évvel ezelőtt szervezték meg, majd még két táborozást követően a hatalom betiltotta az írótábor megszervezését. A 89-es változás után újították fel a kezdeményezést, amely kétévente gyűjti egybe a tollforgatókat és a könyves szakmát. A szeptember 2. és 5. között sorra kerülő mostani rendezvény szervezői Egyed Péter, Fekete Vince és Kassay Péter. Meghívójukban a következők olvashatók: "Mint minden alkalommal, most is sort kerítünk arra, hogy a magyar irodalom utóbbi két évének jelenségeivel, témáival, fontosabb könyveivel, kitűnt alkotóival, de vitáival is foglalkozzunk, jeles meghívottaink előadásai alapján. És természetesen mindarról szót váltsunk, ami bennünket, erdélyi írókat foglalkoztat, alkotásban, kiadásban, érdekvédelemben. Meghívottaink ez alkalommal az Előretolt Helyőrség költői valamint Murányi Antal és zenekara. Tematikus beszélgetésünk Zene és költészet körül forog, amelyet klasszikus dalest koronáz meg. Első ízben ítéljük oda a Csiki László- díjat."
A programban szeptember 3-án 9.30 órától a Szerzők, könyvek, jelenségek a magyar irodalomban 2008-2010 téma szerepel. Felvezetések: Borcsa János, Füzi László, Pécsi György, Péczeli Dóra, Podmaniczky Szilárd. Ezeket követően hozzászólások hangzanak el, vita is várható. 18 órától az Előretolt Helyőrség költői estje, majd Murányi Antal és zenekarának fellépése számíthat a jelenlevők érdeklődésére. Szeptember 4-én délelőtt a Zene és költészet témakörben Balla Zsófia, Demeter Szilárd, Lövétei Lázár László és mások beszélgetését Egyed Péter moderálja. 17 órakor adják át a Csiki László-díjat. 18 órától dalestre várják a közönséget.
58. Magyarkanizsai Írótábor
Szeptember 1-től 4-ig tart a Vajdaságban az 58. Magyarkanizsai Írótábor, amelyen szokás szerint rendhagyó irodalomórák, közönségtalálkozók, kiállítások lesznek, folyóiratokat mutatnak be, felolvasóesteket és tanácskozásokat tartanak.
Az idei írótábor külön figyelmet szentel Csoóri Sándor és Németh István életművének. A Nyolcvan esztendő sodrásában elnevezésű műsor keretében szeptember 3-án, pénteken köszöntik őket a magyarkanizsai József Attila Könyvtárban – írta szerdán a Magyar Szó című vajdasági napilap internetes oldalán. A rendezvény a Vándorkulacs Díj átadásával ér véget.
Az idei írótábor fő témája a vajdasági magyar irodalom; a program részeként szeptember 4-én Folyóiratok és szépirodalom ma címmel tartanak tanácskozást.
Amióta megszűnt az újvidéki Forum kiadó által istápolt Alkotók Gyűlése, azóta szinte a magyarkanizsai összejövetel az egyedüli találkozási lehetőség – írta a Magyar Szó. A korábbi évekhez képest az idén a nemzetközi gazdasági válság hatására szűkös költségvetés miatt kevesebb írót tudnak vendégül látni a szervezők, akik azt tervezik, hogy az írótáborban papírra vetett műveket összegyűjtik és kiadják. Népújság (Marosvásárhely)

Gyergyószárhegyi Írótábor
Hargita Megye Tanácsa és a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ hetedik alkalommal rendezi meg írótáborát Gyergyószárhegyen. A résztvevők most is sort kerítenek arra, hogy a magyar irodalom utóbbi két évének jelenségeivel, témáival, fontosabb könyveivel, kitűnt alkotóival, de vitáival is foglalkozzanak, jeles meghívottak előadásai alapján.
És természetesen mindarról is szót váltsanak, ami az erdélyi írókat foglalkoztatja alkotásban, kiadásban, érdekvédelemben. Meghívott bemutatkozó műhely ez alkalommal az Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, Murányi Tóni és zenekara, mely szeptember 3-án, pénteken délután 6 órakor mutatkozik be a Gyergyószentmiklósi Városi Művelődési Központ színészklubjában. Az írótalálkozó tematikus beszélgetése Zene és költészet körül forog, amelyet klasszikus dalest koronáz meg Könczei Árpád, Cseminczky Miklós, Kővári Eszter Sára és Balog Zsolt előadásában. Első ízben ítélik oda a fiatal irodalmároknak szóló, Hargita Megye Tanácsa által felajánlott Csiki László-díjat. A dalest és a díj ünnepélyes átadása szeptember 4-én, szombaton 18 órakor lesz a Lázár-kastély Lovagtermében. (-) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megemlékezések napja
Két történelmi eseményről emlékeznek meg szombaton a Gyergyói-medencében. Egy hősies győzelem emléke előtt tisztelegnek a Tatárdombnál, valamint egy tragikus eseményre emlékeznek a Gac-oldalban.
Minden évben megemlékeznek a Gyergyószárhegy és Gyergyóditró határában lévő ferences birtokon a 351 évvel ezelőtt történt eseményekről, amikor a tatárok és az oláhok közösen törtek be Székelyföldre, a törökök segélycsapataiként, a helybéli asszonyok és idősek szembeszálltak velük, és legyőzték a 3000 felfegyverzett katonát. „Akkor bátor összefogással győzött népünk! A tanév kezdetén szeretettel hívlak, hogy imádságos szeretettel fogjunk össze, és győzzük le a nehézségeket, gondjainkat” – hívja a tatárdombi ünnepre az érdeklődőket a rendezvény megálmodója, Böjte Csaba ferences rendi szerzetes. Az ünnepség felvonulással kezdődik szombaton délelőtt tíz órakor, majd szentmise következik. Megkoszorúzzák az 1908-ban állított emlékművet, a csíkszeredai Role együttes részleteket ad elő a Szent László rockoperából. Néptáncelőadás és lovasbemutató is része az egész napos programnak, melyen Böjte atya Gyergyói-medencében található gyerekotthonainak több mint 200 gyereke is részt vesz.
A Gyergyószentmiklós mellett található Gac-oldalban 65 évvel ezelőtt lemészárolt magyar katonákra emlékeznek szombaton fél kettőtől, imával, beszédekkel, koszorúk elhelyezésével. 1944. szeptember hetedikén 159 székesfehérvári katona vesztette életét Gyergyószentmiklós közelében. A következő napokban ártatlan gyergyóiak is a háború áldozatául estek. A tragikus esemény helyszínén emlékmű áll a magyar honvédek tiszteletére, egy kereszt és egy tábla pedig az ártatlanul meghalt felszegiek emlékét őrzi.
Lázár Hajnal. Népújság (Marosvásárhely)

Gyergyószárhegy: írók keresnek olvasót
„Tanácskozásunk hozadéka az, hogy megteremti az utat, amiről együtt gondolkodhatunk” – állítja a VII. Gyergyószárhegyi Írótábor kapcsán Egyed Péter író, egyetemi tanár, aki immár harmadszor volt a tábor szakmai vezetője.
A Gyergyószárhegyi Kulturális Központ és a Hargita megyei tanács szervezésében, az elmúlt hét második felében lezajlott rendezvényen mintegy harmincöt, író, költő, művészettörténész kerített sort arra, hogy a magyar irodalom utóbbi két évének jelenségeivel, témáival, fontosabb könyveivel, tehetséges alkotóival, de vitáival is foglalkozzon, jeles meghívottaik előadásai alapján. Ugyanakkor mindenről szó esett, ami az erdélyi írókat foglalkoztatja, alkotásban, kiadásban, érdekvédelemben.
„Az első napon mindig születik egy helyzetkép a magyar irodalomról, a későbbi tanácskozások, az eszmecserék pedig tulajdonképpen erre épülnek” – mesélte lapunknak Egyed Péter. Az idei tábor tematikája a költészet és a zene körül forgott, de mint minden tábor alkalmával, most is nagy hangsúly fektettek az olvasás kérdéskörére is.
Egyik előadásból például kiderült, hogy napjainkban rendkívül problematikus az olvasás helyzete, ugyanis ma már nem léteznek azok a korosztályok, akik profi olvasónak számítanak, vagy szó esett a fiatalok olvasási szokásairól is, ugyanakkor nagy érdeklődés övezte többek között Gálfi Zsolt kritikus előadását, aki az írói munka emberközpontúságáról beszélt.
„Egyes témáknál olykor erős vita bontakozott ki, és így született meg a következő találkozónk témája is, mégpedig a hagyomány és a virtuális világok viszonya, aminek a leképzése a valóságban a könyv és az elektromos irodalom” – mondta a tábor szakmai vezetője, aki szerint úgy tűnik, hogy az írótáborra továbbra is szükség van, hisz fontos, hogy szem előtt tudják tartani az írói öntudat művelését.
A kétévente megrendezett írótalálkozó idén kicsit eltért az eddigiektől, hisz most először a tábor életében díjazásra is sor került, pontosabban Csiki László-díjjal jutalmazták egy fiatal erdélyi irodalmár eddigi tevékenységét. Karácsony Zsolt kolozsvári költő, műfordító az emlékplakett mellett ezer eurós pénzjutalmat is átvehetett a Lázár-kastélyban tartott ünnepségen.
Az írótáborban látogatást tett Markó Béla miniszterelnök-helyettes és Kelemen Hunor művelődésügyi miniszter is. Mindketten többkötetes szerzők, gyakorló irodalmárok, így tárgyszerűen tudtak bekapcsolódni a Gyergyószárhegyen folyó beszélgetésekbe. Jelenlétükben elsősorban a könyvkiadás és annak támogatása került terítékre. Kelemen Hunor kifejtette, az államnak a jelenleginél jóval nagyobb részt kell vállalnia a kultúra finanszírozásában, hiszen nem lehet kizárólag a civil szférára hárítani a mecénatúra feladatát.
Baloga-Tamás Erika. Új Magyar Szó (Bukarest)

Heten tesznek örökfogadalmat Csíksomlyón
Három esztendő után újra örökfogadalomra kerül sor ma a csíksomlyói kegytemplomban. Hét fiatal ferences kötelezi el magát Isten szolgálatában, Istennek szentelve életüket.
„A világban tapasztalható kísértések ellen menekülsz? Félsz a kinti élettől? Vonz egyik-másik testvér élete? Szeretnél jó közösségben élni? Mindez elindulásra nem rossz, de tökéletlen, és nem elég ahhoz, hogy itt maradj. Egyedül a Szentháromság Istenért szabad itt maradni” – olvasható a ferencesek noviciátusi szabálykönyvében, akárcsak az, hogy: „A szerzetesnek az a szakmája, hogy egyedül Istent keresse és szeresse úgy, hogy ő nem lehet soha senkinek a tulajdona, kizárólag Krisztusé, és neki sem lehet senkije, hanem mindig azoké, akiknek őt Isten ajándékozza.” Heten vállalják most mindezt, örökfogadalmat téve, szegénységet, engedelmességet és szüzességet fogadva.
Szerzetesi élet
Erdélyben is nagy múltja és sok követője volt Assisi Szent Ferencnek. Szászvároson már a XIII., Csíksomlyón a XIV. század végétől voltak ferences testvérek. Jelenleg az erdélyi ferencesek táborát ötven szerzetes alkotja a csíksomlyói, szárhegyi, esztelneki, brassói, udvarhelyi, kolozsvári, dési, kaplonyi és szászsebesi kolostorokban. A kommunizmus évei igen megtizedelték az utánpótlást, ezért nagy öröm, hogy újra a lehetőség mellé igény is társult, fiatalok szeretnének szerzetesek lenni.
A ferences életbe való betekintést a jelöltség, illetve a noviciátus egy-egy éve követi, amely után egy évre szóló fogadalmat tesz a fiatal szerzetes, melyet legalább még kétszer meg kell újítania, hogy az örökfogadalom letételéig eljusson. „Teljesen elkötelezem magam, életemet Istennek szentelem” – ezt mondja ki az örökfogadalmat tevő, amelyre Isten részéről a válasz az ígéret, vagyis az örök élet. Mivel új emberré lesz a fiatal szerzetes, a noviciátus kezdetén, a rend ruhájába való beöltözéskor új nevet vesz fel, az örökfogadalom letételével pedig a ferences rend teljes jogú tagjává válik.
A szerzetesi élet egy új és egészen más minőségű élet. Aki ezt éli, megváltozik, átértékelődik számára a szülőkkel, a rokonokkal, a barátokkal való viszonya. Más értéket nyer a külvilággal, az anyagiakkal való kapcsolata is. Nincs tulajdona, még az imakönyv sem sajátja a szerzetesnek, csupán ő használja.
A ferences rend hivatalos neve: Kisebb Testvérek Rendje – Ordo Fratrum Minorum (OFM). Csak a nép nevezte el barátoknak, illetve az alapítójukról ferenceseknek. Életformájukat az alapító, Assisi Szent Ferenc a Regulában így jelölte meg: „Kövessék a mi Urunk Jézus Krisztus szent evangéliumát, és éljenek engedelmességben, tulajdon nélkül és tisztaságban.” Ezt vállalja most az örökfogadalom által az a hét fiatal, akik különböző helyekről érkezve, különböző életeket cserélnek Istennek szentelt életre.
Az örökfogadalom-tevők gondolatai
Guzranyi Antal Csaba, fr. Péter: Isten hívására jöttem a rendbe, amit nem köthetek egy konkrét, rendkívüli eseményhez, hanem inkább csendes, lassú felismeréshez. Olvasva Szent Ferenc írásait, reguláját, azt mondtam, ezt én is meg kell hogy éljem.
Licz Csaba Zsolt, fr. Tamás: Úgy indultam el a szerzetesi életre, hogy egész életemet szerzetesként akarom leélni. Voltak hivatásbeli megingások, de hála Istennek, az Úr mindig megerősített. Számomra az örökfogadalom szívből jövő megerősítése annak, hogy ezt az életet vállalni akarom.
István Imre, fr. Imre: Régebb elég gyakran jártam a csíksomlyói kegytemplomban, s láttam az ott élő barátokat. Hallgattam az igehirdetésüket, a prédikációikat, és lassan kezdtem érdeklődni ezen élet után. Miután megismertem a ferences közösséget, éreztem, hogy ez az én utam, vagyis az én Úrhoz vezető utam. Puvák Antal, fr. Marián: Valami többre vágytam ahhoz, hogy az életem teljesebb legyen. Az egyik ferences testvértől bátorítást kaptam, hogy menjek el Csíksomlyóra, és nézzem meg belülről, hogyan élnek a ferencesek. El is mentem, és ott egész otthonosan éreztem magam, lelkesedés fogott el ezen életforma iránt. Ez a lelkesedés máig is bennem van, és tudom, hogy ez az, amit élnem kell. Az örökfogadalom számomra végleges döntés, amely mögött nagy szabadság van. Ahhoz, hogy valaki meghallja az Isten szavát, nem nagy dolgokra van szüksége, hanem békességre és csendre. Isten hívására az örökfogadalmam által válaszolok, Isten pedig az ő igenjével megerősíti az én fogadalmamat.
Kiss Sándor, fr. Kamill: A ferences rendbe való belépésem után a Gondviselés megajándékozott egy különös betegséggel, agydaganattal, ami jobb oldali bénulást okozott. 2006 januárjában átestem egy agyműtéten, aminek következtében újra meg kellett tanuljak járni. A betegségem kapcsán megértettem, mennyire fontos a lelki vezetés. Mert ha nem lett volna mellettem a lelki vezetőm, akinek a segítségével az egyes kérdéseket a helyére tudtam tenni, akkor most nem itt tartanék. Tehát nemcsak nekünk, szerzeteseknek fontos a lelki vezetés, hanem minden egyes embernek is.
Főcze Imre, fr. Bonaventura: Számomra sokat jelent, hogyha egy közösséghez tartozok. Ez az örökfogadalom által fog leginkább megvalósulni, amely teljes elköteleződést jelent az iránt, aki engem meghívott, akit úgy szólíthatok, hogy: Abba! Atyám! Ahogy egyre inkább megtapasztalom a jó Isten szeretetét, érzem, hogy az ő gyermeke vagyok, kisebb testvér. Mi pedig úgy vagyunk egymás testvérei, ha ő mindannyiunknak a mennyei Atyánk.
Sebestyén Antal, fr. Albert: Életemben 1998 őszén állt be változás, amikor egy átdorbézolt éjszaka után, reggel 4 órakor kiálltam az erkélyre, és elkezdtem kiabálni, hogy „Istenem, nem ez az én életem!” Elkezdődött bennem egy folyamatos „világi” leépítés. Pénzt nem akartam látni, csak szolgálni akartam másokat. Eleinte szociális munkás akartam lenni. Aztán megtaláltam Szent Ferenc írásait, Reguláját, és olyan kereteket biztosítottak számomra, amelyben el tudtam képzelni az életemet. Sok mindent tapasztaltam kint a világban, de a boldogságot, azt mégsem találtam. Öt év alatt elhagytam mindent, amit csak el lehet hagyni. Elkezdődtek a ferences elöljárókkal való beszélgetések. Pár év után, mivel „dönteni mindig tudni kell”, 2004 nyarán beléptem a ferences rendbe. Azóta bent vagyok, és boldogan.
Balázs Katalin. Hargita Népe (Csíkszereda)

„MÚRE-zsúr” Szárhegyen
Díjakat osztott és szocializált a romániai magyar újságírószervezet
Miután a tavaly Csibi Márti gyergyószentmiklósi újságíró vehette át az Új Magyar Szóban Riportok zöld szemmel címmel megjelent cikksorozatáért a tényfeltáró újságírói munkáért adományozott Oltyán László-emlékdíjat, idén a csíkszeredai Daczó Dénes és Daczó Katalin érdemelte ki a Pro Novum Kulturális Egyesület és Oltyán László családja által alapított kitüntetést.
A díjat a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) hétvégi, gyergyószárhegyi konferenciáján adták át.
Taroltak a kolozsváriak
A díjkiosztó gálán egyébként a kolozsvári újságíróknak termett a legtöbb babér. Az idén ismét kiosztott Sebesi Imre-díjat Csatári Melinda kapta. Ezzel a díjjal tüntették ki ugyanakkor Romeo Couţit, a Román Televízió Kolozsvári Stúdiójának igazgatóját is, elismerve a magyar és a nemzetiségi adások fennmaradásáért tett erőfeszítéseit. A pályakezdő rádiósoknak járó Tomcsányi Tibor-emlékdíjat Ambrus István, a Kolozsvári Rádió fiatal munkatársa kapta.
A MÚRE Nívódíját Puskel Péter, az aradi Nyugati Jelen munkatársa kapta, az elektronikus média kategóriájában pedig Oláh Gál Elvira munkáját ismerték el: a Marosvásárhelyi Rádiónak illetve a magyarországi Kossuth Rádiónak készített tudósításaiért tüntették ki.
A Hargita Megyei Önkormányzat és a Gyergyószárhegyi Művésztelep évek óta díjazza a legjobb kulturális újságírót. A díj Bogdán László, a Háromszék című napilap munkatársát illette, de idén rendhagyó módon ugyanezzel a díjjal ismerték el Garzó Ferenc, a Magyar Távirati Iroda bukaresti tudósítójának munkáját, „aki közel nyolc éve népszerűsíti a Székelyföld kulturális értékeit”.
Stratégiák és technikák
A kétnapos konferencia központi témájaként a médiastratégiák és túlélési technikák szerepeltek. A résztvevők arra keresték a választ, hogy hogyan élhetik túl az elkövetkező időszakot mind gazdasági, mind pedig a szakmai téren – megőrizve a minőségi, magyar nyelvű újságírást úgy Románia területén, mint a Kárpát-medence más magyarlakta vidékein. A magyarországi újságírók mellett jelen voltak a kárpátaljai és vajdasági újságírók is.
Szó volt a megszorító gazdasági intézkedésekről is – előadásában erről beszélt többek között Kelemen Hunor, a román kulturális tárca vezetője is. „A sajtóban felröppent, különböző médiumokat érintő várható törvénykezési szigorításokat (a sajtó fokozottabb ellenőrzése, illetve az a törvénytervezet, amely az Országos Audiovizuális Tanács ellenőrzése alá vonná az írott sajtót is – szerk. megj.) nem csak hogy nem támogatjuk, hanem igyekszünk megakadályozni, hogy ilyenszerű törvények szülessenek” – jelentette ki a miniszter.
„Ezek a tanácskozások azért is nagyon fontosak, mert a magyarországi kapcsolataink is erősödnek” – hangsúlyozta lapunknak Karácsonyi Zsigmond MÚRE-elnök. Az újságírószervezet gyergyószárhegyi konferenciáján részt vett Havasi János, a Magyar Televízió közéleti igazgatója és Csermák Zoltán, a magyar köztévé kiemelt szerkesztője is, akik a határon túli kisebbségi műsorokról beszéltek.
A két tévés ígéretet tett arra, hogy nemcsak a határon túliakról szóló műsorokban (például Kárpát Expressz) kapnak publicitást az erdélyi események, hanem megpróbálják integrálni azokat a napi műsorfolyamba is.
F. I. Új Magyar Szó (Bukarest)

Ingyenes internet a Mikó-várban is
Tizenkét új számítógépet kapott a Kájoni János Megyei Könyvtár a Biblionet-program idei fordulójában, így az iskolai év kezdetére sikerült ingyenes internetes hozzáférést biztosítani a könyvtárhasználók számára a Mikó-vár épületében működő dokumentációs részlegen is. Az ősz folyamán a könyvtár történelmi-művészeti részlegén is elérhetővé válik majd az új szolgáltatás.
Már tavaly bekapcsolódott a megyei könyvtár a Biblionet – A világ a könyvtáram nevű országos könyvtárfejlesztési programba, amelynek keretében a lakosság számára ingyenes hozzáférést biztosítanak az internettel ellátott számítógépekhez. A program második fordulójában, 2010-ben is pályázott a megyei könyvtár. Idén a tavalyi 19 könyvtár mellett Hargita megye 14 könyvtára részesült modern számítógépes felszerelésben. Szeptember első napjaiban már mindegyik könyvtárba megérkezett az új számítógépes felszerelés: összesen hatvannégy, webkamerával és fülhallgatókkal felszerelt számítógép a hozzájuk tartozó szoftverekkel, valamint könyvtáranként egy-egy, összesen tizennégy nyomtató, szkenner és videoprojektor.
„Az igények függvényében a dokumentációs részlegen kisebb csoportok számára akár különböző tanfolyamok, képzések lebonyolítása megoldható, kihasználva a technikai berendezéseket. Lehetőség van például vetítésre vagy rendhagyó tanítási órák megtartására, ugyanakkor könyvtári foglalkozásokra is szívesen fogadunk iskolai csoportokat, osztályokat” – tudtuk meg Kelemen Katalintól, a Kájoni János Megyei Könyvtár osztályvezetőjétől.
Számítógépek vidékre is
A Biblionet-program 2010-es fordulójában internetes számítógépekkel ellátott több Hargita megyei település: Gyergyószárhegy, Csíkdánfalva, Zetelaka, Gyergyóújfalu, Korond, Siménfalva, Kápolnásfalu, Gyergyóditró, Gyergyóholló, Madéfalva, Csíkszentkirály, Tusnádfürdő és Etéd. Mindegyik települési könyvtárban igyekeznek megfelelő körülményeket teremteni a használók fogadására, felújításokat végezni, ahol szükséges: a gyergyóújfalvi könyvtárat például új bútorzattal rendezték be, a dánfalvi könyvtárban megoldották a fűtésproblémákat, Etéden pedig frissen meszelt, felújított teremben várják a használókat. A felsorolt könyvtárak munkatársai képzésben részesültek a megyei könyvtárban, amelynek során az információs, technológiai ismeretek fejlesztésére, valamint a Biblionet szolgáltatásainak, működtetésének elsajátítására fektettek hangsúlyt.
* A Biblionet-program célja minél több érdeklődő számára utat nyitni a tudás, az informálódás és az esélyegyenlőség felé, azzal a feltétellel, hogy a helyi önkormányzatok biztosítják az internet-hozzáférést, az internetes közösségi termek kialakítását és biztonságát, a könyvtárosok részvételét és munkájuk megfelelő körülményeit, illetve a program hosszú távú fenntarthatóságát. Az ötéves országos program összértéke 26,9 millió dollár, a Bill & Melinda Gates Alapítvány támogatja.
Kozán István. Hargita Népe (Csíkszereda)

Miért nem piros-fekete a székely zászló?
Gyergyószárhegy – Negyedik állomásához érkezett a Székelyföldi Akadémia rendezvénysorozat: október 6-án este Gyergyószárhegyen tartott előadást dr. Hermann Gusztáv és Mihály János történész.
A Székelyföldi Akadémiát Hargita Megye Tanácsa azzal a céllal indította útjára, hogy bevonja a Hargita megyei községek értelmiségét a politikai döntéshozatal előkészítésébe. Az előadásokra képviselőket, helyi egyházi vezetőket, tanárokat, orvosokat, állatorvosokat és önkormányzati hivatali vezetőket hívnak meg, és lehetőség van a témával kapcsolatos vitára.
Gábor László polgármester üdvözölte a jelenlévőket, majd Borboly Csaba megyei tanács-elnök vázolta a Székelyföldi Akadémia célkitűzéseit. Szerinte a közélet alakításához nem kell választott tisztség, a szervezők nem azt várják el a vidéki értelmiségtől, hogy politizáljon, hanem hogy segítse a politikumot jó döntések meghozatalában. Ez rendszeres párbeszéddel lehetséges, jelentette ki Borboly Csaba, kifejtve: minden településen értékes emberek dolgoznak, akik tapasztalatát minél inkább hasznosítani kell a közösség javára.
Dr. Hermann Gusztáv a vidéki értelmiség és a tudomány viszonyáról tartott előadást. Számos erdélyi példával bizonyította, hogy falun élő értelmiségi is lehet aktív tudományos kutató, aki maradandót, egyetemest képes alkotni. „A tudomány nincs halálra ítélve vidéken” – szögezte le a történész, feltéve a kérdést: mit kutathat egy székelyföldi, vidéki értelmiségi. A válasz: akár fokozati vizsgára készülő dolgozatban is fel lehet tárni a helyi értékeket, a település történetét, vagy más ahhoz kapcsolódó témában végezhetnek tudományos kutatást.
Mihály János történész a székely zászlókról tartott előadást. A megyei önkormányzat Címer-, Pecsét- és Zászlótörténeti Munkacsoportjának tagja 17 történelmi székely zászlót ismertetett, majd válaszolt arra a kérdésre is, miért kék-arany a székely zászló (amelyet egy tavalyi megyei tanácsi határozat Hargita megye hivatalos lobogójává nyilvánított), és miért nem piros-fekete. Mihály János kifejtette, hogy a piros-fekete zászlónak nincs történelmi előképe, ezeket a színeket zászlón az 1930-as években, az Ezer Székely Leány Napján kezdték használni, a székely népviselet leegyszerűsített színeiből kreálva. A piros-feketét a háború utáni években tovább használták könyveken, táncegyüttesek plakátjain, magyarázta a történész.
A rendezvény végén Borboly Csaba, egy emléklappal együtt, ünnepélyesen átadta a megyezászlóként is szolgáló székely lobogót Gábor László polgármesternek. erdon.ro

Az erdélyi ügy 1956-ban
A valóság az, és ez a legfájdalmasabb, hogy hovatovább, egyre kevesebbet tudnak az újabb nemzedékek '56-ról, s el is ferdítik, ahogy tanítják. Ez óriási nagy baj.
A másik pedig: mind a napi politika, mind a társadalmi élet és az egész betájoltsága mintha elfeledkezett volna '56-ról. Vannak ünnepségek, koszorúzás, elhangzanak a nagy beszédek, de hol beszélhetünk magyar egységről, hol beszélhetünk szabadságról, semlegességről meg a többiekről? Szabad sajtóról? Úgymond nincsen hivatalosan cenzúra, de annál hitványabb a helyzet, mert érdekcsoportosulások vannak, amelyek kézben tartják az egész sajtót meg a kulturális és gazdasági életet. És ami van, felelősségem tudatában mondom, én ezt meg is írtam, meg is jelent több helyen, és a Hány... magyarok című könyvemben is megjelent, egy új rabszolgarendszert honosítanak meg a globalizáció szalonképes égisze alatt. Itt erről van szó. '56 eszmeisége az ösztönökben, az emberekben él. Ha szó szerint nem is tudják megfogalmazni, de bennük van. (Bartis Ferenc, 1934, Gyergyószárhegy)
Itt, Erdélyben még kevesebbet beszélünk 1956-ról. Hiszen itt, Erdélyben, nem is lehetett '56. Vagy legalábbis nem olyan értelemben, mint Magyarországon. De hogy is lett volna? Az erdélyi magyarságnak kétszeresen meg kellett gondolnia, ha tenni akart valamit önmagáért. Hiszen itt még a létünk, az, hogy egyáltalán vagyunk, valahol bűn, vagy ha nem is mindig és minden szempontból az, de akkor is kell tudnunk: mi itt csak megtűrtek vagyunk. Összefogni, a nagy közös akaratot megfogalmazni itt szinte lehetetlen volt, és ma is az. Mert rögtön jön valaki, jönnek erők, akik félreterelik, ha bármit teszel is. Vagy ha csak gondolni is mersz valamire. Valamire, ami a te ügyed, a néped ügye. Mert itt, Erdélyben a gondolatnál tovább alig lehetett jutni, alig tudtunk jutni. Tenni, cselekedni még kevésbé. Mi, a bűnben fogantatottak. A betolakodottak. A ,,jövevények", a megtűrtek. Pedig 1956-ban, ha csak egy rövidke ideig is, jó volt magyarnak lenni. Jó volt ahhoz a nemzethez tartozónak érezni, vallani magunkat, mely a világon elsőnek fel merte emelni hangját a kommunizmus rémuralma ellen. És ha itt ezerszer is meg kellett gondolni, gondolnod, hogy merj-e tenni valamit, mégis akadtak, akik mertek. Akik ,,bátrak voltak", és lettek egytől egyig ,,viharvertek". Sokkal inkább, mint tetteikkel rászolgáltak volna. Itt a hatalom kettős félelemben élt. Félt az általános igazságtól ― mely mindenkinek egyforma volt, románnak, magyarnak, németnek, lengyelnek vagy bolgárnak, vagy akár orosznak is, mindenkinek, aki itt, a keleti féltekén élt. És a mindenkori román hatalom még inkább félt a magyar igazságtól. A mi igazságunktól. Ha mi csak gondolni mertük (volna), hogy van olyan igazságunk is, mely különbözik a többségiek ― itt, a Székelyföldön a kisebbségiek ― igazságától, máris akár a fejvesztés is megillethetett bennünket. Így volt ez akkor is, s így van ma is, 90 év óta folytonosan. Így elidegenített földünkön, így idegennek tekintett népünkkel. Csoda-e hát, ha sokszoros erők, fülek, szemek figyelték azokat, akik mertek. Akik merni merészelték, hogy egyszer csak megszabadul az emberiség a magát szocialista társadalomként megnevező embertelen rendszertől. És hogy valaha megszabadul a magyarság abból a tisztességtelen helyzetből, melybe taszíttattunk akkor, amikor elidegenítették hazánkat. És akkor, amikor ránk zúdult az idegen uralom mellett a csőcselék uralma. A kommunizmus embertelen hatalmi gépezete. Valóban: ,,Picasso kétorrú hajadonjai, hatlábú ménjei tudták volna csak eljajongani / vágtatva kinyeríteni, / amit mi elviseltünk, emberek, s amire nincsen szó, talán nem is lehet már, csak zene, csak zene, csak zene." ― jajgatja Illyés Gyula ezekben az években írt döbbenetes versében. Így hát csodálkozunk-e azon, ha a szabadság szelétől megbizsergetett arcok mosolyra derültek. Álmodozni kezdtek a fiatalok, idősek. Álmodozni kezdtek a szabadságról, és meg is próbáltak a maguk módján cselekedni. Mert: ,,Ah, szabadság nem virul a holtak véréből!" ― kimondta, leírta ezt már Petőfi Sándor. Csak ha teszünk érte. És mi teszünk! És micsoda körülmények között kellett tenni! Nővérem, sógorom kényszerlakhelyen, deportálva, testvérbátyám a csatornát ásta, így voltunk. Eljöttem hát én is, Kolozsváron segédmunkás lettem, azzal megegyeztem a káderessel: kérem, én nem kívánok semmit, az én iskolai végzettségem nem értékesíthető, én szakmát tanulok, azért jöttem ebbe a nehéz vegyipari gyárba, hogy kitanuljam a vegyipart. Kezdem a legelején mint segédmunkás. Hát hol kezdjem? Csak annyit kérek, hogy az összes tanulási és fejlődési lehetőséget adják meg. (Dobai István, Nagyvárad) És aki e szavakat mondta, végzettsége tekintetében nemzetközi jogász, egy ideig Bibó István utódja a kolozsvári magyar egyetem tanársegédi székében. S ahogy elérkezett a pillanat, 1956 októberének csodálatos tavasza, a ,,szakmunkás" olyan helyzetbe kerül, hogy cselekednie kell. Mindnyájan a népi mozgalom elkötelezettjei voltunk, és hát én nagyon-nagyon sokat adtam ezeknek az íróknak a véleményére, és megkeresték a barátaink Németh Lászlót, Kodolányit, Tamásit, Bibó Istvánt, aki elődöm volt a nemzetközi katedrán, szóval ismerkedtek, és Varga Lászlót, sógoromat pedig ott érte'56 októbere. És végig ott volt, ő nem vett részt, de hát nézője, tanúja volt a forradalomnak. Véletlenül úgy sikerült, hogy mindenütt ott volt, a rádiónál stb., mindenfelé, és aztán végül november 4-én sikerült hazajönnie. Itt beszámoltak, mint volt. És akkor tőlem várták ― ez a társaság már egész Erdélyre kiterjedt ―, meg kell ragadni az alkalmat, az Egyesült Nemzetek Szervezete a magyar kérdést napirenden tartotta, hozzá kell csatlakoztatni az erdélyi magyarság kérdését is. Persze, rendben van, na, hát kell írni egy emlékiratot, az ENSZ-hez elküldeni a beterjesztést az ügyben, és hogy ezt csatolják a magyar kérdéshez. Mivel én voltam az egyetlen magyar nemzetközi jogász Romániában vagy Erdélyben, na hát írd meg! Ez volt a kötelességem. Konzultáltam mindenkivel, és gondoltam, hogy jó lesz. Mások jelentkeztek önként, besegített Mikó Imre, meg hát, aki mozdíthatott valamit az ügyben, ötletekkel, egész fejezetrészekkel jöttek. Én állítottam össze a memorandumot '57 februárjában, és elvitték a barátaink véleményezésre. A memorandum négyféle megoldási lehetőséget tartalmazott. Az első az volt, hogy Erdély maradjon román uralom alatt a magyarok teljes autonómiájával, ahogy az elő van írva pont a trianoni szerződésben. A másik, hogy egész Erdélyt az ezeréves határokig csatolják Magyarországhoz, a románok hasonló autonómiájával. A harmadik, az a független Erdély rendszere, megfelelően, elég bonyolultan, de kivitelezhetően mindkét nép autonómiájával. A negyedik pedig, hogy osszák el Erdély területét a méltányosság alapján, biztosítsanak kényszer és anyagi veszteség nélküli áttelepedési lehetőséget mindazoknak, akik élni akarnak vele. Na, kérem, végigkérdeztünk másokat is, akiket már azelőtt is ismertünk. Már nagyapám is úgynevezett kisgazda politikus volt, a negyvennyolcasoktól ezt örökölte édesapám is, meg az egész vidék. Itt is mindenki ezt a Wesselényi Miklós által javasolt megoldást szorgalmazta, nem tudom, talán a húszas évektől kezdve, de már '30 után ez általános volt, mi is ezen a véleményen voltunk. Persze, mindenki a maga előnyére egy kicsit eltért volna a méltányosságtól, és most pedig... Tudtuk jól, hogy az elkötelezett kommunisták mind a román uralom mellett szavaznak, de persze nem autonómiareferendummal. Mind a kommunista diktatúrának voltak hívei, az élen ugye Balogh Edgár, Kurkó Gyárfás meg Bálint László, Demeter János... És a magyar uralom mellett, hogy egész Erdély magyar uralom alá kerüljön, ezek között az idősebbek, érdekes, hogy inkább egyháziak állottak, idéztem is, mondom, írásban is megjelent, itt az első helyen állt Márton Áron. Nagyon impozánsan mondta, hogy népszavazással kell dönteni Erdély sorsáról, mert ő meg van győződve, hogy a románok többsége is a magyar uralom mellett szavazna, mindenki látja a különbséget. Nagyon bízott a görög katolikusokban. És ez legyen. Idézte nekem, hogy nem szabad semmiről sem lemondani, egy talpalatnyi területről sem soha. S idézte a Deák Ferenc mondását, ,,amiről a nemzet egyszer, félve a nehézségektől, lemondott, azt soha senki nem fogja visszaadni. Amit kényszerrel vettek el, azt visszahozza a jobb szerencse", ez volt Márton Áron. Vásárhelyi János azt mondta, hogy a Szentföld, Izrael, az talán csak az eltelt 3000 esztendő alatt csak olyan 50―60 évig volt zsidó uralom alatt, és többnyire amolyan két-három magyar kicsi megyényi, Pest megyénél kisebb területen működött valamilyen formában zsidó állam, amikor volt. Most már 2000 esztendeje egyáltalán nincs. De ha valaki kétségbe vonja azt, hogy a Szentföld határai Dántól Belsebáig tartanak, mert nincsenek zsidó uralom alatt, azért csak az a Szentföld, hát ez volt Vásárhelyi. Józan Miklós unitárius püspök szép beszédben szólt hozzám. Még '45 március 15-én. Nagyon rokonszenves ember volt ez a Józan Miklós, s azt mondta, hogy Erdély csak magyar uralom alatt lehet szabad, mert a magyarok a szabadságért igazán mindig megtettek mindent, és más, aki itt szóba jöhet, mindig a szabadság ellen állott. A neológ zsidó rabbi, a váradi zsidó rabbi, Naks Salvator azt mondta, hogy Erdélynek magyar uralom alá kell tartoznia, mert alapvető emberi jogokat csak a magyar adminisztráció képes biztosítani Erdélyben. A románoknak is. Aztán, aki közeli barátunk volt, és velünk ítélték el, Dobri János hajdani cserkészparancsnok, hát azt mondja: szó sem lehet erről, hogy az ezeréves határokról le kelljen mondani. A független Erdély mellett a szociáldemokraták voltak, legalábbis többségük szociáldemokrata volt, élükön Jordáky Lajos, ifj. Nagy Géza, szabadi Nagy Géza, Pásztai Géza, Demeter József stb. Szóval, szociáldemokrata vezetők, akikkel én beszéltem, Gruderrel is beszéltem, Lakatossal is. Ezek voltak. A többiek pedig mind, a társadalom minden rétegéből a Wesselényi-elv mellett álltak, mindenki attól várta, hogy valami legyen. Azután, még tán a hetvenes években is... A Wesselényi-elv a terület méltányos megosztása lakosságcsere-lehetőséggel; Weselényi Miklós 1848-ban Klauzál Gáborhoz írott levelében fejti ki... Egy székely földműves mondta nekem, háromszéki volt: mutassanak egy helyet, ahol otthonra lelhetek, és immár megyek is, mindent itt hagyok, csak valahol otthon legyek már. (Dobai István, 1924, Nagyvárad)
Gazda József, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az erdélyi ügy 1956-ban (2.)
A Dobai csoport nem az egyetlen, mely Erdély sorsán, népünk sorsán, jövőjén rágódott.
Egész kisgyerek korom óta tudtam arról, hogy édesapám foglalkozik egy olyan megoldással, amelyet ő akkor elfogadhatónak tartott elvben a románok és a magyarok részéről is, diákkora óta ehhez gyűjtötte az anyagokat, úgyhogy én ezt tudtam. Véglegesítette ezt a javaslatot Márton Áron püspökkel háromszor egyeztetve. '56-tal ez úgy kapcsolódik, hogy '56 körül egyeztetett Márton Áronnal, s akkor tartóztatták le. Aki betette a lábát a gyulafehérvári püspökségre, mindenkit követtek, azt remélték, hogy '56 kapcsán Erdély kérdése valamilyen formában megint időszerűvé válik, '56-ban sokan bizakodtak a nyitásban. Ezért kapcsolódik '56-hoz. Évtizedekig tanulmányozta gazdasági, népismereti, közlekedési és minden szempontból Erdély helyzetét, és neki az volt a véleménye, hogy nem egymásba ékelődve és egymással összekeveredve tud a magyar és a román együtt jól meglenni, hanem mint jó szomszédok, akik egymással nem összekeveredve élnek. Az volt a véleménye, az lenne tisztességes, hogy határkiigazítás történjen Románia és Magyarország között, de lakosságcserével, s ne egy éles beékelődéssel. Ez volt az ő javaslata szerint az a megoldás, ami tisztességes lehetett volna mind a két részről. Ő ezt kidolgozta térképen is, dokumentumban, meghatározta, hogy minden átköltöztetett helység hol találja meg azt a gazdasági és minden egyéb környezetet, amely legközelebb áll a jelenlegi helyzetéhez. Ha valakit átköltöztetünk egyik helyről a másikra, az legyen minél hasonlóbb ahhoz, ahonnan elment. Ezt is meggondolta. Nagyon sok elképzelés volt mindvégig Trianon óta. Volt olyan is, amelyik ilyesmiben gondolkodott. Ő azt szerette volna, hogy ne legyenek ezek a beékelődések, ezért lett volna szükség lakosságcserére. Ez volt az egyik felfogása. A másik pedig az, hogy ezt elfogadhatják, vagy remélte, biztos eljön az az idő, amikor ez megint aktuális lesz. Meg volt győződve, hogy ez a rendszer nem lesz végleges, s a határok sem. Ő megjárta a Szovjetuniót mint fogoly. Sok mindent előre látott. Például megmondta, hogy a Magyar Népi Szövetség igyekezete, hogy kiegyezzen a románokkal, ez is zsákutca lesz. Az is volt. Ő úgy látta, hogy a kérdés rövidesen megint időszerűvé fog válni, és legyen akkorra már egy elképzelés. (Fodor Imre, 1937, Marosvásárhely) Az elképzelések megvoltak hát, s a vélt út is: kijuttatni az emlékiratokat az ENSZ-ülésre, ott előtárni azt a háború utáni helyzetért felelős testületnek. És azelőtt szinte természetes volt, hogy minden út az erdélyi Rómába, Gyulafehérvárra vezetett, Márton Áron püspökhöz, az erdélyi magyarság legnagyobb egyéniségéhez, élő lelkiismeretéhez. A tiszta emberhez, akinek tisztaságát még ellenségei sem vonták kétségbe. Mind Dobai István, mind Fodor Pál akkor bukott le, akkor került a szekuritáté kezébe, amikor felkeresték Márton Áront. Ezt még megengedte a hatalom, hiszen Márton Áron ellen is kellett a ,,terhelő dokumentumokat" gyűjteni. Olyanszerűek ezek a vélemények, hogy vagy egyénileg vagy a testületeknek számított a véleménye, és ezek között a végén nem volt, aki Márton Áronnal beszéljen, hát menjek én. Jól ismertem Márton Áront, már azelőtt jártam nála, még a forradalom előtt, és szóval Márton Áronhoz elviszem én. Ez volt március 20-án, és hát... (Dobai István, 1924, Nagyvárad) Jöhetett és jött is a megtorlás. Dobainak és csoportjának, s jött Fodor Pálnak és mindenkinek, aki tudott az általuk végzett munkáról, kidolgozott tervről. Mert hogy is tűrhette volna el a hatalom, hogy az erdélyi magyarság nemzetközi fórumhoz forduljon az ő problémáival? Hiszen boldogságban éltünk, a legnagyobb boldogságban, mely a történelem során ráragyoghatott az emberiségre. Építhettük a szocializmust, hogy megteremtsük, megteremthessük a majdan virágzó kommunizmus alapjait, mely itt, Románia területén csak a trikolór színei alatt volt elképzelhető. Akkor már elkezdődött a parasztság beterelése a ,,boldog életbe", a kollektív gazdaságokba, már készen állt a rabszolgarend modellje, ahol a legnagyobb bűnnek számított ellentmondani a mindentudó és mindent látó, legtökéletesebb hatalom akaratának. És még ennél is nagyobbnak, ha gondolkodni mertél. És ha népedért akartál tenni valamit. Ők ezt akarták, s kis híján életükkel fizettek ezért. Amikor Márton Árontól hazafelé jöttem Gyulafehérvárról, '57 március 20-án letartóztattak az állomáson, és a szekuritátéra vittek, egyszer hat hónapra, aztán pedig háromszor vagy négyszer visszavittek újabb és újabb vizsgálatokra, háromszáz napot voltam a szekuritátén. Halálos ítéletet kértek, ha jól tudom, háromszoros életfogytiglanra ítéltek. Kényszermunkára. Hát ez nem érdekes, ha nem végzik ki az embert, én jogász vagyok, tudtam, mi van... (Dobai István) És a rendszer dühöngővé vált. Elindultak a fejvadászok. Fejüket kellett venni azoknak, akik egy kicsit fölébe emelkedtek az átlagnak. Ugyanazon éjszaka tartóztatták le Páskándi Gézát, Dávid Gyulát meg engem. Jöttek a vádak. Az a memorandum, amit ismertettek ott, az egyetemen... Kikerült külföldre. Megvolt a kapcsolatunk. (Bartis Ferenc, 1934, Gyergyószárhegy)
És azoknak is, akik esetleg valamikor fölébe emelkedhettek volna, legyenek azok akár tizenéves gyermekek. Mert ugye a boldogság birodalmát nem lehetett, nem szabadott megzavarni. És ami azután következett, azt a történelem szégyenének is nevezhetnénk. Amikor a börtönök megteltek kínzásra, megtorpanásra kiszemelt tízezrekkel, s amikor ,,az ember úgy elaljasult, / hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak haraggal!" Ötvenhat ébredését a terror újabb, ebben a szörnyű korban nehéz lenne leírni, hogy ,,sohasem látott" dühöngése követte. Mert a módszerek már megvoltak, itt, ezen a földön szabadon lehetett agyonverni, agyonlőni embereket, akár ítélet nélkül is. És ítélet? Mit számított az! Lehetett gyártani szükség esetén tonnaszámra is. Nem kellett ahhoz sem tény, sem ok, sem semmi. Csak szándék és utasítás. Amiként a vádanyagot is lehetett gyártani. Az Igazság volt az, ami legkevésbé érdekelte ama hatalom urait. A cél — letörni a szabadság akarásának még a gondolatát is, belefojtani a szót és a szuszt is azokba, akik a nemzetükért akartak tenni bármi keveset is — szentesítette az eszközöket. Oda voltam bilincselve, s úgy ütött. Csinálta azt is, hogy kitépte a két kicsi lábujjam körmét. Mikor a fadarabot beverte a fülembe. Olyan is volt, hogy önmagát hergelte... Tizenkilenc csonttörésem volt. Rájöttem arra, hogy az egészet mondvacsináltan fogalmazták meg, neveket tettek be ártatlanul. Nagyon jól tudták az írást is utánozni... Bevittek a tárgyalásra... Ott volt Várhegyi, Demény, Kiss Kálmán... Én akkor voltam azon a tárgyaláson, a bíróság elrendelte az orvosi kezelést, s akkor engem elvittek Văcăreşti-be, a rabkórházba, ott hónapokon át kezeltek, akkor vissza a börtönbe... A szüleim, édesanyámék fellebbeztek. Bukarestből is kijöttek, az már nem a régi bíróság volt... Nagy Tibor, a kolozsvári ügyvéd, amikor kezdett védeni, hogy elvtársak, politikai dolgok, olyan a vérmérséklete, a bíró rászólt: Felhívom a védelem figyelmét, neki is biztosítunk egy cellát Szamosújváron. Rá volt írva a dossziéra, hogy kinek mit kell adni, és azt fent, Bukarestben döntötték el. Oda mentek a szálak, ezek eszközök voltak, pribékek. Én kereken és pontosan öt évet voltam a szamosújvári börtönben... (Bartis Ferenc)
Aztán elszedték a szemüvegemet, mindenütt nekivitt a falnak, valahogy legurultunk a pincébe, ott a betegekkel ugyanabban a kabinban, s azt mondja, Ia scoateţi scaunul! Vegyem ki a széket. Mikor vettem ki a széket, azt mondja: Mi van, meg akarom ütni? Úgy pofon vágott, hogy annál nagyobb pofont azelőtt soha nem kaptam. S akkor a falnak állított, s rám öntött egy veder vizet, úgyhogy már másnap nagyon de nagyon rossz állapotban voltam, másnap reggel már reszkettem, már gyomorgörcseim voltak, már nem tudtam józanul gondolkozni sem a félelemtől, és a fázástól sem, főleg az idegességtől. Ilyen körülmények között aztán felvittek egy cellába, ott voltam vagy két órát, ott találkoztam az első politikai fogollyal, hasonlóképpen, frissen megverve éppen úgy, olyan gyenge állapotban. Alig mertük egymásnak a nevünket elmondani, gyanakodtunk egymásra, s akkor már a kihallgatáson az a szöveg hangzott el, hogy félre voltunk vezetve mi, fiatalok a reakció által, s amit ők évekig építenek, mi pár nap alatt tönkretesszük, meg ilyen szövegek. (Lay Imre, 1938, Brassó) De akkor már olyan fáradt voltam, hogy elmentem, s lefeküdtem. Lefeküdtem egy vasrácsra, mert nem volt szalmazsák. Takaróm se volt, úgy átfáztam reggelre, hogy a hónom alatt is hideg volt. Mondom a társaimnak, nézz oda, én is lefeküdtem... Ha lenne élelmem! Ha lenne ruhám! Kapnék rendes ágyat! Közben én nagyon erős voltam, tornásztam, atletizáltam, erős voltam. Addig. De nem kapok semmit, csak akkor, amikor már minden késő lesz. Ez volt novemberben, a következő év márciusában megállapította Cserna Feri orvos, rabtárs, hogy ez tébécé s tüdőgyulladás, már akkor nem tudtam se beszélni, semmi, járni még kevésbé, feküdtem a vasrácson, és... és... nahát — úgy tűnt — mentség semmi. (Dobai István) Az őrök azt mondták, hogy ti nem azért vagytok idehozva, hogy életben maradjatok, hanem hogy megsemmisítsünk. Ez a megsemmisítő osztály. Kb. 1430-an voltunk átvíve, és ebből fele, ha életben maradt. A többiek meghaltak... (Kelemen Imre, 1935, Szováta) Hát így. A pokol útjai szinte kimeríthetetlenek voltak. És a bűnöd az volt, hogy nem voltál bűnös. Vagy még egyszerűbben, hogy embernek születtél. Embernek, s esetleg magyarnak is
Gazda József, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Dicsőszentmártoni Magyar Kulturális Napok
Ma 11 órakor a dicsőszentmártoni Magyar Közművelődési Központban a Kriterion Könyvkiadó bemutatja a Romániai magyar irodalmi lexikon 5/1 és 5/2-es kötetét és könyvújdonságait. A kötetekről Dávid Gyula, a lexikon főszerkesztője és H. Szabó Gyula beszél. Holnap 16 órától a gyergyószárhegyi Kájoni kórus és a dicsőszentmártoni vegyes kórus közös hangversenyét hallgathatja meg a közönség. Műsoron Händel, Mozart, Wolf, Bárdosi Lajos művei. Vezényel Bartalus Vince. November 16-án, kedden 18 órától a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Én és a kisöcsém című előadása tekinthető meg. Népújság (Marosvásárhely)

Elrejtené jelöltjeit az RMDSZ
„Minden megyei szervezetnek már a nyáron tudnia kell, kiket indít a jövő évi parlamenti és helyi választásokon” – jelentette ki a hétvégén Gyergyószentmiklóson Kovács Péter. Az RMDSZ újonnan megválasztott főtitkára ugyanakkor leszögezte, hogy a jelöltek személyét nem kell nyilvánosságra hozni, hogy más pártok ne járathassák le ezeket az embereket. Kovács az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által alakítandó Erdélyi Magyar Néppártban rejlő veszélyekre is felhívta a figyelmet. Szerinte „Tőkés új játékszerének” egyetlen célja van: minél mélyebbre döngölni az RMDSZ-t.
A tagsággal való közvetlen kapcsolattartásra, a választásokra való felkészülésre hívta fel a tagság figyelmét Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára a szövetség Gyergyó Területi Küldöttgyűlésén a hétvégén. „Minden megyei szervezetnek már a nyáron tudnia kell, kiket indít a jövő évi parlamenti és helyi választásokon” – szögezte le Kovács. A főtitkár ugyanakkor leszögezte, hogy a jelöltek személyét nem kell nyilvánosságra hozni, hogy más pártok ne járathassák le ezeket az embereket. Kovács az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által alakítandó Erdélyi Magyar Néppártban rejlő veszélyekre is felhívta a figyelmet. Szerinte „Tőkés új játékszerének” egyetlen célja van: minél mélyebbre döngölni az RMDSZ-t. „Két törpe egymás vállára állva sem éri el a legfelső ágat, hogy leszedhesse a gyümölcsöt” – érvelt Kovács arra apropózva, hogy a parlamenti választások során a bejutáshoz szükséges választási küszöböt az RMDSZ esélyeit gyengítő Magyar Polgári Párt, illetve az új, létesülő Tőkés-féle párt együttesen sem éri el.
Ugyanakkor azt is elmondta, hogy a politikusoknak fontos szerepük van a közhangulat alakításában, nekik kell elmondaniuk az embereknek, hogy „az RMDSZ döntései mögött komoly érvek vannak”. Éppen ezért a területi szervezet tagjait arra buzdította, hogy közvetlen találkozókon hallgassák meg az emberek gondjait, véleményét. „Új fejezet kezdődött ugyanis az RMDSZ életében, és a szövetség célkitűzése, hogy visszatérjen az emberekhez” – szögezte le az újonnan megválasztott főtitkár.
Az ülésen Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnök összefogásra szólította fel az egybegyűlteket. „Az RMDSZ-nek nem kell tartania a konkurenciától sem Csíkban, sem Gyergyóban, sem Székelyudvarhely térségében. Nincs szükség Csík–Gyergyó–Udvarhely-konfliktusra” – fogalmazta meg beszédében az RMDSZ-es politikus. A küldöttgyűlésén egyébként meghallgatták és elfogadták Bende Sándor területi elnök éves beszámolóját, SZKT-tagnak választották Mik József borszéki, Laczkó Albert Elemér gyergyóremetei, Gábor László gyergyószárhegyi polgármestereket, illetve Barti Tihamért, az RMDSZ gyergyószentmiklósi szervezetének elnökét.
Jánossy Alíz
Krónika (Kolozsvár)

„Jelen, múlt, jövő…” – II. Honismereti és Közösségépítő Tábor Gyergyószárhegyen
Hargita Megye Tanácsa, Hajdú-Bihar Megye Önkormányzata, a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ, valamint a Beszterce-Naszód Megyei RMDSZ, a helyi civilszervezetekkel együttműködve, július 4. és 11. között immár második alkalommal szervezi meg az Összetartozunk közösségépítő program keretében „Jelen, múlt, jövő…” honismereti és közösségépítő táborát.
A szervezők célja az, hogy a tömbmagyarságban és a szórványban élő, illetve magyarországi gyerekek megtapasztalják egymás életkörülményeit, megismerjék történelmi helyeiket, szokásaikat, erősítve bennük az összetartozás érzését, sorra, évente bebarangolva Hargita, Beszterce-Naszód és Hajdú-Bihar megyét. A táborban részt vevő közel ötven fiatal számára szervezett program igen változatos, a kirándulásoktól a közös játékokon és vetélkedőkön keresztül a személyiségfejlesztő programokig sok minden megtalálható benne: megismerkedhetnek Székelyföld nevezetességeivel, a huszárhagyományokkal élőben, íjazhatnak, országot építenek, himnuszt szereznek és nem utolsósorban alkotnak majd. Erdély.ma

Csíkszeredai Régizene Fesztivál hétfőtől
Sajtótájékoztatón ismertették a július 11–17. között megrendezendő Csíkszeredai Régizene Fesztivál programjait az eseménysorozat szervezői július 5-én a Hargita Megyei Kulturális Központ (HMKK) székhelyén. A sajtótájékoztatón a nemzetközi fesztivál főszervezője, Hargita Megye Tanácsának alintézményeként működő Hargita Megyei Kulturális Központ munkatársai, valamint a társszervező intézmények képviselői, Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke és Antal Attila Csíkszereda Megyei Jogú Város alpolgármestere vettek részt.
Borboly Csaba megyei tanácselnök felszólalásában kiemelte: „nagyon fontosnak tartjuk ezt a fesztivált, mert nemcsak Csíknak, Hargita megyének, hanem egész Székelyföldnek a nagykövete a nagyvilágban”. – A fesztivál fontos kulturális értéket jelent térségünk számára és egyben turisztikai vonzerővel is bír. Ezért a megyei tanács részéről uniós pályázatot nyújtottunk be azzal a céllal, hogy a következő két évben nemcsak az országon belül, hanem nemzetközi szinten is növeljük a fesztivál hírnevét, és ezáltal a csíki térségbe, Hargita megyébe egy hetes időszakra sok vendéget, turistát vonzzunk – nyilatkozta a megyei tanács elnöke a fesztivál kapcsán. Hozzátette: „a kultúra és a gazdaság egymást erősítő hatással bírhat. A megyei tanácsnak az a célja, hogy a mezőgazdaság és a turizmus együttesen biztosítsa a kilábalást a jelenlegi válságos helyzetből, és az ilyen irányú építkezéshez ehhez hasonló eseményekre is szükség van”.
Antal Attila alpolgármester a Csíkszereda Megyei Jogú Város és a Hargita Megyei Kulturális Központ között a fesztivál szervezése során évek jól működő partnerséget emelte ki, a szervezők, a kulturális központ munkatársai – Márton Judit, Filip Ignác Csaba, Péter Boglárka és Botár László – pedig a fesztivál szervezésével és programjával kapcsolatos részletekről tájékoztattak.
A három évtizedet betöltött Csíkszeredai Régizene Fesztivál számos újdonsággal várja a közönséget 2011-ben: 14 koncert, gyermekprogramok, reneszánsz táncház, új zenei témákkal, premier előadásokkal, ritkán hallott zeneszerzők műveivel és a fesztivál repertoárjában szereplő új hangszerekkel (a natúrkürt és a barokk trombita).
A koncertek és programok témái a kelet- és nyugat-európai zenetörténeti, ugyanakkor a mai zenei életben is fellelhető kapcsolatokra hívják fel a figyelmet. 
A fesztivál a Régizenei Nyári Egyetem programjaival, ezen belül a mesterkurzussal kezdődik július 11-én. A Nyári Egyetemen az előző évekhez képest új szakok indulnak, amelyekre egyetemisták, zeneszakos gimnazisták és kisgyerekek is jelentkeztek. A HMKK ösztöndíjban részesítette a Nagy István Művészeti Líceum két diákját, a La Stravaganza barokk verseny díjazott együttesének tagjait. Hargita Megye Tanácsa szórványprogramja keretében a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium három diákjának ingyenes részvételét biztosítja a kurzusokon, akik a Gabrielense Régizene és Táncegyüttes tagjai. Július 12-én a kolozsvári La Stravaganza régizenei verseny díjazott együttese, a Senza nome lép fel, amelynek tagjai bukaresti és kolozsvári egyetemisták Mihail Ghiga művészeti irányításával. 13-án a Nyári Egyetem tanárai mutatkoznak be koncerttel, majd 14-én lesz a fesztivál ünnepélyes megnyitója. Ezt követően a Codex együttes lép fel meghívottjaival (Györfi Erzsébet, Elekes Emőke, Ádám Rebeka, Szabó Anikó, Szutor Péter) a Kájoni-kódexből és a Bocskor János énekeskönyvéből játszva darabokat. Hallhatják az Észak-Olaszországból érkező Dramsam együttest, akik az itáliai középkori és reneszánsz zene kitűnő előadói, trecento-beli muzsikát játszanak.
15-e, péntek egyfajta barokk nap, a zenei együttműködések bemutatásával. Két nemzetközi workshop teljesedik ki a koncertekkel:
- fellép a Barokk Fesztiválzenekar, amely a hazai barokk hangszeren játszó muzsikusokat fogja össze külföldi közreműködőkkel és Ulrike Titze, barokk hegedűművész vezetésével. Szólisták: Kiss Noémi (szoprán) és Hegyi Gábor (barokk trombita).
- a Kremsier projekt koncertje: egy csehországi város, Kromerzsízs zenei örökségét mutatja be, Karl Liechenstein-Kastelkorn herceg-püspök egyedi gyűjteményét. A projektben nyolc hazai és külföldi zenész vesz részt, közülük többen hazai származásúak, de külföldön tevékenykednek. A projekt művészeti vezetője: Chereji Szilárd (Ausztria).
Július 16-án, szombaton gyerekprogramok várják a kicsiket, így hangszerbemutató és gyerekkoncert, a nyári egyetemen végzett gyerekek mutatják be a kurzusokon tanult műveket. Szombaton a program a délutáni kurzuszáró koncerttel folytatódik, este a hazai együttesek – Flauto Dolce, Collegium – mellett Antoni Pilch lengyel lantművész lép fel. Késő este táncház, Gyergyószárhegyen pedig a Lyceum Consort (Bukarest) koncertje lesz.
A fesztivál zárónapján, 17-én, vasárnap délelőtt szintén gyerekprogramok lesznek, délben Steffen Schlandt (Brassó) és Hegyi Gábor (Németország) orgona és trombita hangversenye szerepel a programban. Fellépnek a fesztivál jól ismert szereplői a magyarországi Kobzos Kiss Tamás, a törökországi Erdal Şalikoğlu és a fesztivál zárókoncertjeként a Musica Historica.
További információkat, valamint a sajtótájékoztatón készült fotókat a fesztivál honlapján (www.musica-antiqua-hr.ro) találnak. Erdély.ma

Székely nemzeti operát mutatnak be Gyergyószárhegyen augusztus 20-án
A Csaba királyfi című székely nemzeti opera ősbemutatóját Gyergyószárhegyen tartják szombaton, az előadás szervezői több ezer nézőre számítanak.
G. Nagy István Ilián magyarországi író székely nemzeti operaként határozza meg a Csaba királyfi című alkotás műfaját, hiszen az általa írt műben a klasszikus opera hangzása is megtalálható a rockopera elemei mellett. A műben távol-keleti zenei motívumok is vannak, így ujgur és székelyföldi csángó dallamrészletek is felismerhetők.
A szerző az MTI-nek csütörtökön elmondta: négy hónapja dolgozik Erdélyben a mű színpadra állításán. A Csaba királyfi szövegkönyvét és a mű versrészeit egyaránt a magyarországi író írta, akárcsak a teljes dalanyagot. Az opera hangszerelésére a szerző az erdélyi Bene Zoltánt kérte fel, a mű színpadra állításával pedig Orza Calin szamosújvári, román-magyar vegyes házasságból származó romániai rendezőt bízta meg.
G. Nagy István Ilián szerint műve azért örvend nagy érdeklődésnek Székelyföldön, mert tudomása szerint eddig senki nem írt egész estét betöltő színpadi művet Csaba királyfiról. Arany János 130 évvel ezelőtt eposzban akarta megörökíteni a személyét, de halála megakadályozta ebben. Emlékeztetett, hogy a székely himnuszban benne van Csaba királyfi, de az életéről, múltjáról, a történelmi személyről nagyon homályosak az ismeretek mind Magyarországon, mind a székelyföldi magyarság körében.
A szerző rámutatott: az opera Csaba királyfi történelmi múltba vesző életéről szól, arról, hogy ki volt ő, ki volt az édesapja, miért kellett elmenekülnie a Kárpát-medencéből, ezt követően miként várták a székelyek és hogyan teljesedik be „a Csaba-örökség".
G. Nagy István Ilián elmondta: arra törekedtek, hogy hitelesen jelenítsék meg Csaba királyfi élettörténetét a székelység, a hunok és a magyarok hagyományos mitológiájával ötvözve. Hozzátette: archaikus népi imák is vannak a darabban, amelyek utalnak arra, hogy az ősi időkben ugyan nem kereszténység, de „bizonyos fokú Jézus-hite" volt az ősöknek, ami a csángóknál, Somogy megyében és Székelyföldön is tetten érhető a mai napig.
Az ősbemutatón Rudán Joe és Lukács Zsolt magyarországi énekesek mellett fiatal székelyföldi rock- és operaénekesek lépnek fel. A bemutatót a gyergyószárhegyi Lázár-kastély udvarán rendezik meg, ahova akár ötezer ember is befér. Rossz idő esetén az előadást egy nappal későbbre halasztják – mondta a szerző.
MTI. Erdély.ma

A kisebbségi sajtó jelene és jövője
A Kárpát-medencei országok közszolgálati médiumait érintő változásokról, a magyarországi támogatási rendszer átszervezéséről és az említett folyamatoknak a Magyarország határain kívüli magyar média helyzetére gyakorolt hatásáról tárgyalt a múlt hét végén Pélmonostoron megtartott gyűlésén a Külhoni Magyar Újságíró-egyesületek Konvenciója. A tanácskozáson a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete mellett vajdasági, muravidéki, felvidéki és horvátországi szakmai szervezetek képviselői voltak jelen.
A kisebbségi sajtó jelenét és jövőjét taglaló tanácskozás házigazdája a Horvátországi Magyar Újságírók Szövetsége volt. A magyarországi közmédia új arcát mutatta be Cserháti Ágnes, az MTVA kommunikációs igazgatóhelyettese, a határok nélküli közszolgálati média igényeiről és lehetőségeiről Havasi János, az MTVA kabinetvezető-helyettese, a határon túli magyar kapcsolatok különmegbízottja beszélt.
A tanácskozás végén a KMÚEK zárónyilatkozatot fogadott el, amelyben leszögezi:
1. A Kárpát-medencei tömegtájékoztatásban lejátszódó legújabb folyamatok, amelyek tovább gyengítik a kisebbségi sajtó pozícióját és esélyegyenlőségét, ismételten bebizonyították, hogy a külhoni magyar sajtó küldetésének szavatolása és sokasodó gondjainak megoldása érdekében az eddiginél is fontosabb a határon túli újságíró-egyesületek szakmai és érdekvédelmi összefogása. A problémákról kialakított közös álláspontokról folyamatosan tájékoztatni kell a döntési pozícióban levő állami, kormányzati és civil szervezeteket. Az öt éve működő konvenció tagszervezetei ezért megbízták a KMÚEK egyeztető testületét, hogy a lehető legrövidebb időn belül kezdeményezzen párbeszédet az Országgyűlés és a magyar kormány képviselőivel a külhoni magyar sajtó gondjairól.
2. A tanácskozáson jelen levő magyarországi kollégáknak köszönhetően a KMÚEK részletesen tájékozódott a magyar közszolgálati elektronikus média átszervezésének okáról, folyamatáról és céljairól. A felmerülő dilemmák kapcsán megfogalmazódott az az igény és készség, hogy azokban a kérdésekben, amelyek közvetlenül is befolyásolják a külhoni magyar közösségek tájékoztatását, a magyar közszolgálati médium vezetői kérjék ki és vegyék figyelembe a külhoni magyar újságíró-egyesületek szakmai véleményét is.
3. A KMÚEK üdvözölte és példaértékűnek minősítette a magyar közszolgálati elektronikus médium képviselőinek a kezdeményezését, hogy a külhoni szakmai szervezetekkel karöltve képzési és továbbképzési lehetőséget biztosít a külhoni magyar újságírók, szerkesztők, bemondók és lektorok számára. A továbbképzés első kísérleti szakasza már októberben megkezdődik, a képzéssel kapcsolatos részletes tervet pedig a KMÚEK illetékesei a Gyergyószárhegyen megtartandó következő tanácskozáson fogják véglegesíteni. A pélmonostori értekezlet résztvevői szerint az ilyen szakmai műhelyeket, amelyek nagymértékben elősegíthetik a külhoni magyar média minőségének a javítását, a jövőben állandó gyakorlattá kell tenni, és megvalósításához stabil támogatási forrásokat kell biztosítani.
4. A KMÚEK tagszervezetei sajnálkozással vették tudomásul a tényt, hogy a Kossuth Rádió tovább csökkentette műsorának középhullámú sugárzását. A döntést a külhoni magyarság jelentős részének anyanyelvű tájékoztatása sínyli meg. A KMÚEK ezért szorgalmazza, hogy vizsgálják felül a kérdéses döntést, ezenkívül pedig vegyék fontolóra a világhálón sugárzott MR 7-es csatorna népszerűsítését is.
5. A KMÚEK tagszervezetei megállapodtak abban, hogy a Külhoni Magyar Újságíró-egyesületek Konvenciójának következő évi közgyűlését a Vajdaságban tartják meg.
A kezdetektől napjainkig
A tanácskozás keretében könyvbemutatóra is sor került: Kontra Ferenc Horvátország magyar irodalma – A kezdetektől napjainkig című kötetét ismerhették meg a résztvevők, amely elsőként próbálja egy kötetbe fogni a horvátországi magyar irodalmat.
Maga a szerző így vall a kötetről: – Mintha egy regény hősei lennének ebben a könyvben, együtt kavarognak ugyanabban a térben, furcsa módon életre kelnek, függetlenül attól, hogy mikor éltek, elképzelem őket. Van, akiről többet tudok, van, aki szinte teljesen árnyékban marad. Ki mondaná meg, mit lehet teljesnek tekinteni ott, ahol részleteiben sem állt össze a kép soha. Most már évtizedeket tesz ki, ahogyan rakosgattam össze a mozaikkockákat, hogy a kép mégis minél árnyaltabb legyen. Azt veszem észre, hogy mégis mindig valami újjal gazdagodik a gyűjtemény, és még nagyon sokáig lehetne folytatni, csakhogy akkor sohasem lenne belőle könyv. Valamikor pontot kell tenni, ha még lesznek is, akik ezután jönnek elő az árnyékból, még ezután kerülnek elő művek, melyek helyet követelnek maguknak. Népújság (Marosvásárhely)

Kettős könyvbemutató Gyergyószárhegyen
Kettős könyvbemutatót tartottak a hétvégén a gyergyószárhegyi alkotóközpontban. A néhány nappal korábban rendezett marosvásárhelyi premier után a Hargita megyei nagyközségben ismertette meg ötéves termésének antológiáját a Súrlott Grádics irodalmi kör.
Bölöni Domokos által összeállított és Kedei Zoltán rajzaival illusztrált kötetben harminc, Vásárhelyhez kötődő szerző jegyez többnyire vidám verset, novellát, karcolatot, kisregényt. Az eltérített felvonó mindkét bemutatóján elhangzott: a negyvenesztendős múltra visszatekintő Kriterion Kiadónak ez a „legnagyobb” antológiája, ugyanis a harminc szerző közül haton a Nagy családnevet viselik. A Súrlott Grádics a tavaly ünnepelte ötödik születésnapját, a minap megjelent gyűjteménye pedig az első kiadványa.
150 év a Gutenberg-galaxison a címe Puskel Péter az erdélyi magyar újságírás egyik legtermékenyebb városának számító Arad sajtótörténetéről szóló munkájának. A komoly kutatómunkát végző szerző ablakot nyitott a partiumi település sajtómúltjára.
Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)

Helyneveink érdekességei, tanulságai
Budapesten a Petőfi Irodalmi Múzeumban 2011. október 4-én ünnepélyes keretek között adták át a Nemzeti Erőforrás Minisztériuma és az Anyanyelvápolók Szövetsége 2010-re Helyneveink érdekességei, tanulságai, népi magyarázatai témával kiírt anyanyelvi pályázatának díjait. A díjkiosztáson a pályázat eredményeit méltatta E. Csorba Csilla művészettörténész, a PIM főigazgatója, Szőcs Géza kulturális államtitkár levelét Cserép László helyettes államtitkár olvasta fel, dr. Grétsy László professzor, az Anyanyelvápolók Szövetségének elnöke a díjazottakat és pályamunkáikat a tőle megszokott igényességgel mutatta be.
Tekintettel a pályamunkák színvonalára és a pályázók örvendetesen nagy számára, az eredetileg hat pályadíj helyett az összegek megosztásával 145 dolgozatból 21-et jutalmazásra érdemesnek minősítettek. Az értékelést neves nyelvészekből álló bírálók végezték. A legfiatalabb pályázó 12 éves, a legidősebb 86 éves volt. Érdekes és jellemző a pályázók országonkénti megoszlása is: Romániából 28, Szerbiából 6, Szlovákiából 3, Ukrajnából 3, Szlovéniából 1 személy küldött pályamunkát, Magyarországról 104-en jelentkeztek. Az erdélyi díjazottak között találjuk a székelyudvarhelyi Lőrincz Ilonát (Székelypálfalva helynevei, I. díj), dr. Szilvási Csabát (Szatmári helynevek igézetében, I. díj), Mihály Tibort (Oroszhegy helynevei, II. díj), a kézdivásárhelyi Salamon Ferenc Sándort (Érdekes háromszéki helynevek, különös tekintettel Csernáton helyneveinek vizsgálatára, III. díj), Varga-Dobai István (Szilágycsehi helynevek), Kiss Mónika (Gyimesfelsőlok helyneveinek érdekességei, tanulságai, népi magyarázatai) és e sorok írója (Helyneveink az erdélyi impérium- és rendszerváltások szélverésében) IV. díjban részesült. A díjazott pályamunkákból válogatás készül, amelyet a pályázat kiírói kötetbe foglalva eljuttatnak a nyelvápolásban és nyelvőrzésben szerepet vállaló intézményekhez és közalapítványokhoz.
Az erdélyi román település- és földrajzi nevek ferdeségei (Részletek Helyneveink az erdélyi impérium- és rendszerváltások szélverésében című dolgozatból) (...) 1921-ben (!) Kolozsváron az Ardealul Grafikai Művészeti Intézet gondozásában jelent meg a Dicţionarul Transilvaniei, Banatului şi celorlalte ţinute alipite (Erdély, Bánát és más elcsatolt tartományok szótára), amelyet C. Martinovici, a kolozsvári Tartományi Statisztikai Hivatal főnöke és N. Istrati volt tanársegéd jegyez. A háromszéki vonatkozású adatokat bogarászom. Kézdi járás – tehát Háromszék Kézdi széke – Plasa Chezdi néven jelenik meg. Bélafalva: Belani, Ikafalva: Icafalău, Gelence: Ghelinţa, Csomakőrös: Chiuruş, Petőfalva: Peteni, Kökös: Chichiş, Besenyő: Beşeneu, Bodola: Budila, Lécfalva: Leţfalău, Gidófalva: Ghidfalău, Komolló: Comolău, Málnás: Malnaş, Uzon: Ozun, Zágon: Zagon. Kézdimartonos neve: Chezdi-Martanuş, a Kézdivásárhelyé Chezdi-Osorheiu. Az elcsatolt területek hatalmas helynévanyagával nem volt, amit kezdeniük. Beke György írja meg egyik jegyzetében Gyergyószárhegy román nevének a születését. Szárhegyre is, amely az á betű ékezetelhagyásával vulgáris kifejezést eredményez, megérkezett a magyar településeket újrakeresztelő bizottság. Pópa, jegyző és a többiek. A Lázár grófok más családokkal ellentétben úri magyar módon fogadták a "különítményt". Hálából a bizottság Gyergyószárhegyet a Lázár főúri család nevére emlékeztetőn Lazareának keresztelte. A Ceauşescu-érában többféle, magyar nyelvet tipró rendelkezés jelent meg. Bizonyos ideig, a teljes magyar névhasználati tiltás életbeléptetése előtt, gyakran előfordult, hogy azoknak a településneveknek a magyar nyelvű formája abban az esetben használható volt, ha a román "eredeti" fordítása – tótágast állt a világ, képzeljük el a Chezdi Osorheiu szótorzítást eredetinek –, ha tartalmilag a két név azonos. "Lazarea" ebbe a kategóriába nem volt besorolható, mert ennek román "eredetijéhez" a Gyergyószárhegynek semmi köze. A múlt század húszas éveitől az újabb századfordulóig az erdélyi magyar helynevekben elképesztő pusztítást-torzítást-hamisítást vittek véghez. Ez nemcsak a településnevek egyedi eseteit tekintve tömeges, hanem az erdélyi régió egészére is. A 19. századi településszerkezetet a Kárpát-medence egészében ésszerű kritériumok alapján rendező névanyagot teljességgel szétzilálták. Ezek között a nagyobb tájegységek, régiók azonosítását is lehetővé tevő településnév-rendszert is. Ismét háromszéki példákat idézve: Sepsiszék településeinek az a csoportja, amelynek hasonmásai más tájegységeknél is előfordulnak, előnévként felvették a szék nevét is. Sepsiszentgyörgyöt így különböztethetjük meg Erdőszentgyörgytől, Marosszentgyörgytől, Balantonszentgyörgytől és így tovább. Így született meg a Sepsibodok, Sepsiszentkirály, Sepsibesenyő, Sepsikőröspatak, Sepsibükszád stb. neve, amelynek olvastán-hallatán a tájidegen számára is azonnal azonosítható földrajzi értelemben is, hogy az adott települést nem Turóc vagy Pozsega vármegyében kell keresni. A településeket földrajzi térség szerint is azonosítható rendszert képtelenek voltak átvenni. Nemcsak azért, mert "ésszel nem érték föl", hanem a nyelvek elütő szerkezeti sajátosságai miatt sem. A magyar nyelv sűrítő, agglutináló nyelvtípus, a román nyelv széttagoló, a települést azonosító nevekhez a nagyobb tájegységre utaló szavakat lazán kapcsolja utótagként a tulajdonnevekhez. "Sfântu Gheorghe Delta Dunării" Deltaszentgyörgy neve. (Az utóbbi az én keresztvizem alatt fogant, és kezd a magyar szakirodalomban, főleg a publicisztikában is meghonosodni. Könnyű dolgom volt, mert az előbb felsorolt Szent György példák a magyar nyelvben analógiás alapon mintaként szolgálnak, s ez a titka a nyelvi közösség elfogadó-befogadó készségének is.)
Hogyan lett Besenyőből Szellentő?
(...) A legnevetségesebb névváltoztatás Háromszéken viszont megesett: K. L. rajoni titkár személyesen utazott ki Sepsibesenyőre. Gyűlést hívott össze, és a besenyő népelem egykori jelenlétére utaló falunevet törülték. A nyelvészkedő titkár azzal "érvelt", hogy a falu román neve – Beşeneu – gúnynév, a szó ugyanis Purcintó vagy Fingfalva értelmű is lehet. Az orrfacsaróan szagos szó sértette az ostoba aktivista orrát, hisz honnan jutott volna eszébe, hogy a Beşeneu szóalak a magyar név román nyelvre torzítása, amellyel Trianon után teletűzdelték egész Erdélyt? A besenyő népnév a román nyelvben a peceneag vagy többes számban pecenegi. Moldvában, ahol jelentős számú besenyő népelem vált románná, ez a név ismeretes. 1989. december 22-én az ideiglenes megyei vezetésben az első döntésünk egyike – mindjárt másnap – az volt, hogy településeink elorzott neveit "üssük helyre". Így nyerte vissza Sepsibesenyő a nevét, amelynek első okiratos adatolása 1332-ből származik Besenzd szóalakban. A Sepsi előtag Háromszék Sepsi székére utal. A falu román neve ma is Pădureni – "Erdő", "Erdős" –, de hát ez Háromszéken kit érdekel, ahol amikor arra az épületre, amely előtt a vonat menetrendszerűen megáll, az volt csak kiírva, hogy Gara, akkor is mindenki állomásnak olvasta? (...)
Sylvester Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy műalkotás értelmezése, meghatározása attól függ, mennyire tudjuk megközelíteni a társadalmi valóságot, amely létrehozhatta”
Elképesztő ütemben fogy a műemlékállományunk – figyelmeztet Kovács András művészettörténész
Kovács András művészettörténész, művelődéstörténész, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) professzora 1946-ban született Marosvásárhelyen. 2010-től a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. Székfoglaló előadását 2011. október 20-án tartotta meg, Erdély fejedelmeinek a gyulafehérvári palotája címmel, amelyben négy évtizedes kutatása eredményeit foglalta össze. Publikációi elsősorban az erdélyi késő reneszánsz építészethez, e korszak művészetének meghatározó jelenségeihez kötődnek, de középkori és barokk emlékekkel kapcsolatos témákat is tárgyal. Alapvető monografikus kötete a késő reneszánsz erdélyi építészetről írt összefoglalója, amely Balogh Jolánnak az 1541-nél abbahagyott nagy munkáját folytatja az építészetre összpontosítva, jóval árnyaltabb folyamatokat vázolva. Mindemellett nevéhez egy sor olyan mérvadó tanulmány is kötődik, amelyek Erdély jelentős építészeti emlékeit tárgyalják. Az építészeti kérdések mellett a történelmi segédtudományokkal, címerfestéssel, pecsétekkel kapcsolatos témákkal is foglalkozik publikációiban. Az 1990-es évektől szerepe kulcsfontosságúvá vált a fiatal generációk képzésében, a tudományos élet újjáélesztésében, a műemlékek helyreállításának folyamatában. Kovács András köré immár művészettörténeti iskola szerveződött, amelynek első generációja a közelmúltban saját tanulmányaiból összeállított kötettel köszöntötte tanárát, mesterét. Szemléletmódját, módszertanát az összetett látásmód, a műalkotások részletes, pontos, stíluskritikai és az írott forrásokra alapozó vizsgálata, az emlék történelmi, művelődéstörténeti, társadalmi összefüggései felderítésének igénye határozza meg.
- Akadémiai székfoglaló előadásában négy évtizeden át végzett kutatómunka eredményeit foglalta össze: az erdélyi fejedelmek gyulafehérvári palotájának építéstörténetét, történelmi, társadalmi kontextusát tárgyalva rekonstruálta az egykor három belső udvar köré szerveződő impozáns épületegyüttest. Hogyan kezdődött ez a kutatás, mi keltette fel a téma iránti érdeklődését?
– 1966-ban kerültem először Gyulafehérvárra, amikor államvizsga dolgozatomat előkészítendő, a Gyulafehérvári Káptalan birtoklevéltárában kutattam az alvinci kastély és uradalom történetét. Talán egy hónapig laktam az akkori prépostnál, néhai dr. Faragó Ferencnél, és a Római Katolikus Hittudományi Főiskola menzáján étkeztem. Furcsa, szokatlan volt a környezet, de a munka is, amit végeztem: először szembesültem nagymennyiségű latin nyelvű forrással, amelyeket nagyon csekély latin nyelvismerettel próbáltam lemásolni és megérteni. Pihenésként a várban sétálgattam. Akkor figyeltem fel arra, hogy a 18. században szétválasztott két kaszárnyának és püspöki palotának feltétlenül korábbról, a 17. századból kell származniuk, hiszen azonosak az ablakaik, s nemigen szokott előfordulni, hogy két szomszéd egy időben ugyanabban a stílusban építkezzék.
Ezek az élmények meghatározóak voltak számomra, és amikor a nyolcvanas évek elején a Bethlen Gábor fejedelem építkezéseiről szóló doktori disszertációmat készítettem, Gyulafehérvár, és az ottani fejedelmi építkezések mindjárt a dolgozat első fejezetébe kívánkoztak.
Az egykori fejedelmi palota a középkori vár délnyugati sarkában közel 200 x 42 méteres téglalapba írható, eredetileg három belső udvar köré szerveződött emeletes együttes volt, amelynek nyugati felét a 18. században leválasztották, ebből a római katolikus püspöki, a jelenlegi érseki kúria lett, keleti része pedig 1687-től Románia NATO-csatlakozásáig kaszárnyaként szolgált. A kutatás során kilátástalan nehézséget jelentett, hogy katonai létesítményben nem lehetett vizsgálódni: rájöttem például arra, hogy a Kendervárt, a fejedelmek 16. századtól működő ágyúöntő házát – amelyet az előttem járók a székesegyház és a palota környékén kerestek – a délkeleti sarokbástya foglalta magába, de a szigorúan őrzött építményt akkor még kívülről sem lehetett fényképezni. Valamikor a nyolcvanas évek végén egyszer le is akartak tartóztatni, mert kémnek hittek. Közben persze gyűjtöttem a forrásokat Gyulafehérvár és a palotaegyüttes történetével kapcsolatban. Sikerült összeszednem néhány alapvető felmérést, s segítségükkel a jelenből visszaindulva lépésről lépésre próbáltam azonosítani az épületegyüttesnek azokat az elemeit, amelyek a 17. században, esetleg korábban is létezhettek.
Voltak olyan részei a palotaegyüttesnek, amelyek a kommunizmus idején megsemmisültek?
– Jóformán fel sem mérhetjük mindazt, ami elpusztult. És nem a kommunizmus volt ebben a legnagyobb bűnös: tulajdonképpen hálásak kell lennünk a sorsnak, hogy egyáltalán fennmaradhatott ez az együttes. A katonák, bár nagyon titkolózó természetűek, szerencsére vigyáznak az épületekre, amelyekben laknak. A 17. századtól egyfolytában kaszárnya volt az épületegyüttes kétharmad része, amelyet nyilvánvaló, hogy a katonák nagyon alaposan és sokszor javítottak, alakítottak. Ez jó is, rossz is egyszerre: vannak például olyan reneszánsz ajtókeretek, amelyeknél nem tudni, mi bennük az igazi, és mi a kiegészítés, de legalább léteznek. Az érseki palotában a nyolcvanas évektől elkezdődött helyreállítások során bukkantak elő a nagyon jelentős reneszánsz elemek, ablakkeretek töredékei. A legutóbbi időben pedig, azt is mondhatnánk, el is kényeztettek bennünket a mindenfelé előkerülő részletek. Mindamellett alig várom, hogy elkezdjék a restaurálását a két kaszárnya épületének. Oda akarják ugyanis átköltöztetni a városházát, de lehet, hogy a megyei adminisztrációt is. Immár csak az a kérdés, hogy ott lehetünk-e és beleszólhatunk-e a felújítási munkálatokba. Abban reménykedem, hogy eddigi vizsgálataim megalapozhatnak egy újabb falkutatást és helyreállítást.
– Mi a legfontosabb eredménye művészettörténeti szempontból ennek a kutatásnak?
– Kétszáz métert átfogó, ma már nem egészen összefüggő, de egységes, emeletes reneszánsz palotahomlokzatot lehetett rekonstruálni a székesegyház felőli oldalon, és alig valamivel rövidebbet a másik, a várfalak felőli oldalon is. Erdélynek tulajdonképpen nincs ehhez fogható méretű reneszánsz emléke (a szamosújvári vár Martinuzzi-palotája, a nagyváradi vár fejedelmi palotája és a fogarasi vár agyonrestaurált lakóépülete is kisebb nála). Restaurálva valószínűleg nyugodtan beilleszthető lenne a közép-európai reneszánsz építészet legjelentősebb emlékeinek sorában.
Hogyan vált kedvenc kutatási korszakává a reneszánsz, illetve a késő reneszánsz? És nemcsak, hiszen a középkor, illetve a barokk emlékeit is kutatta?
– A késő reneszánsz korszak emlékeivel ismerkedtem meg először: az alvinci kastélyról a szakma és a köztudat is úgy vélte, hogy Fráter György építtette. Én bizonyítottam be, hogy valójában nem ő, hanem Bethlen Gábor építtette, és a Fráter György-féle kastély a föld alatt van. Adrian Rusu régész kollégámmal azonosítottuk az első nyomait ennek a régészeti együttesnek. A doktori disszertációm ugyanakkor Bethlen Gábor építkezéseiről, tehát ismét késő reneszánsz témáról szólt. Rómában akkor, a 17. század első harmadában már javában tevékenykedett Bernini, és létrejöttek az olasz barokk jelentős emlékei, miközben nálunk még a késő reneszánsz formák uralkodtak. Tulajdonképpen egész pályám folyamán Bethlen Gábor korának emlékeit nyomoztam, azt hiszem, meglehetős sikerrel, mert Nagyvárad, Marosillye és Déva, vagy Gyergyószárhegy és Fogaras között elég sok mindent sikerült azonosítanom. Időnként azért elémkerültek olyan dolgok is, amelyek nem a késő reneszánsz korszakhoz tartoztak: így például a gyulafehérvári Batthyaneum a városhoz és alapítójának személyéhez való vonzódásom eredményeként lett kutatásaimnak időben korunkhoz legközelebb eső témája. A középkori témák egyfajta nosztalgikus vonzódást képviselnek: nagyon szerettem volna egyre közelebb kerülni a középkor történetének és művészetének vizsgálatához, de nem úgy alakult az életem, hogy azokkal érdemben is foglalkozhassam, hiszen volt elég dolgom a 16–17. században is. E korszakhoz kötődően leginkább a történeti segédtudományok művelésével kapcsolatos, azaz felirattani, címertani problémákról írtam, újabban a középkori zarándoklatokról is, esetleg Gyulafehérvár középkori épületeiről és művészetéről, de ezek inkább pihentető kirándulások, tartósan nem tudtam elszakadni kedvenc témámtól.
– A kilencvenes évek elején a műemlék-helyreállításban is nagy szerepet játszottak kutatásai...
– A kilencvenes évek sok tekintetben újat jelentettek a pályámon: először is akkortól kezdve publikálhattam a kutatásaim eredményeit. Az 1989 előtti időkben ugyanis sem templomokról, sem pedig erdélyi fejedelmek kastélyairól nem lehetett írni. Ha akkor meghaltam volna, soha ki nem derül, hogy én a késő reneszánsszal foglalkozom. Voltak olyan kényszerképzeteim, hogy kutatok, de nincs kinek, hiszen eredményeimre itthon senki nem volt kíváncsi, külföldön pedig a hetvenes évek végétől nem volt szabad közölni, csak beszerezhetetlen bukaresti engedélyekkel vagy álnéven. Annak ellenére, hogy a Román Akadémia Történeti Intézetének a művészettörténeti közösségében – akkor úgy hívták a munkahelyemet – egy egész Erdélyt átfogó műemlék-repertóriumon dolgoztunk, abból semmilyen publikáció nem született. Kétévente kellett befejeznünk egy-egy megye műemlékeinek összeírását. Eleinte egészen jól ment a munka, 1974–1976 között Kolozs megyét mértük fel. 1976-ban viszont elvették a terepjáró autónkat, és megszűntették a kutatások anyagi támogatását, így terepre vonattal, autóbusszal még elmehetett az ember, de filmek vásárlását (akkoriban, ha volt mire, úgy napi hat tekercs filmet használtam el) és a fényképek kidolgozását már nem fizették. Az is előfordult, hogy Szentágotán például a nyolcvanas években nem tudtam kenyeret vásárolni, mert akkor már jegyre adták, és az üzletben egyszerűen azt mondták, ha nincs jegyem, akkor kenyeret sem kapok. A sógorom autóján bonyolítottam Szeben megye falvainak a bejárását, de a kutatás közben nem mindig sikerült ebédelnünk.
Kilencven után viszont kinyílt a világ, elkezdődtek és megsokasodtak a műemlék-épületek helyreállítási munkálatai. Körülbelül negyven műemlék-együttesnek vagy műemlék épületnek a kutatásában működtem közre azóta valamilyen szinten: levéltári adatokat gyűjtöttem a történetéhez, művészettörténeti tanulmányt írtam róla vagy pedig falat kutattam/kutattunk. Ezek a kutatások lettek a kiindulópontjai tudományos közleményeim egy részének is.
– 1997-től oktatja művészettörténetre a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar anyanyelvű hallgatóit. Hogyan alakultak azóta a művészettörténet-tanítás lehetőségei?
– Az egyetemen 1995–1996 táján indult be a magyar nyelvű művészettörténet-oktatás. Kiderült, hogy ha én nem vállalom, akkor nem lesz kinek tanítania a magyar hallgatókat, így, bármennyire is menekültem a tanítástól, kénytelen voltam mégis belevágni. A szomorú az volt, hogy a barlangok művészetétől Marc Chagallig majdnem mindent nekem kellett tanítanom. 2000 táján végzett Kovács Zsolt tanítványom, ő vezette attól kezdve a szemináriumokat, illetve ő volt az első, akire rábízhattam a 19–20. századi művészet nagyon nehezemre eső oktatását is. Saját kutatási témáimról tulajdonképpen csak a mesteri kurzusok elindítása után beszélhettem. Nehéz volt egyetemes művészettörténetet oktatni, emlékekről beszélni úgy, hogy jóformán semmit nem láttam belőlük. A nyolcvanas évek végéig Leningrádban, azaz Szentpéterváron, Moszkvában és Kijevben, továbbá Magyarországon és Csehszlovákia szlovákiai részén jártam. Csak a kilencvenes évektől kezdődően jutottam el Olaszországba, Németországba, Ausztriába meg Angliába, és kezdtem megnyugodni, hogy olyan nagy butaságokat azért nem tanítottam.
A legelső évfolyamnak még bélyegméretű képecskéket, reprodukciókat mutogattam, mert más nem volt. A tanszék abban az időben egy olyan ormányos, epidiaszkóppal kombinált vetítővel rendelkezett, amelyben a régi, 9x9-es, vagy 9x12-es méretű, törékeny, olvadékony emulziójú üveg diapozitíveket lehetett vetíteni. Az első, vagy a második tanítási évet követő vakációban ellopták ennek a hatalmas gépnek minden optikai alkatrészét, így aztán nem volt mivel vetíteni sem. Lehet, hogy a tanítástól való ódzkodásom is főleg annak tudható be, hogy nagyon nehéz úgy tanítani a művészettörténetet, hogy a hallgatók, ha akarják, elképzelhették az épületet, festményt vagy szobrot, annak alapján, amit én mondtam nekik. 1999–2000-ben létrehoztuk az Entz Géza Művelődéstörténeti Alapítványt néhai Tonk Sándor professzorral, valamint Sipos Gábor tanár úrral, hogy könyvtárat, és a digitális illusztrálás lehetőségét biztosíthassuk magyar anyanyelvű hallgatóink számára. Minthogy számítógéppel nem lehetett cipekedni, az EGA könyvtára évekig a magyar nyelvű előadások, szemináriumok és vizsgák színhelye is volt.
Az EGA létrehozása kapcsolatos azzal a törekvésünkkel is, hogy hallgatóink gyakorlati tapasztalatokat szerezzenek a terepmunkában. Velük indult a magyarországi Teleki László Alapítvány és a Kulturális Örökség Hivatalának a támogatásával az Erdély magyar vonatkozású épített örökségét dokumentáló programunk is az egykori székely székek területén.
– Mennyire fontos a helyszíni szemle egy művészettörténet-hallgatónak?
– Ezt a mesterséget nem lehet távolról művelni. És ez minden tudományra érvényes. Nem lehet úgy kutatni, hogy nem láttuk kutatásunk tárgyát. A biológus a metszetet mikroszkóp alatt vizsgálja, a növénytanosok herbáriumba gyűjthetik a növényeket, de nekünk úgy kell felmérnünk, körbefényképeznünk egy-egy emléket, templomot, várat, kastélyt, hogy bármikor, bármelyik részletét fel tudjuk idézni. A fényképezés hőskorában a kutatót rajzai, feljegyzései és vizuális memóriája segítették. Balogh Jolán például még olyan (box)gépet használt, amellyel 6x6-os negatívokra fényképezett, két rekeszidőt lehetett rajta beállítani, így épületbelsőkben nem is remélhette, hogy rendes fotót készíthet. Az előhívás és másolás, a nagyításról nem is beszélve, viszonylag drága volt, s megtörténhetett, hogy az ember párszáz kilométeres utazás után rájött, hogy a filmje beleszakadt a gépbe, útja pedig menthetetlenül értelmetlen volt. Mindemellett az én ifjúkoromban nyolc lejért árultak egy 12 kockás szélesfilmet, a Leica-filmet pedig 14 lejért. Ez akkoriban nagyon nagy összeg volt, és hozzá kellett még számolni az előhívás és a szükségszerű nagyítás költségeit is.
Negyedik elemista koromtól kezdtem fényképezni, a szüleim gyógyszerészek voltak, így a patikában, ahol felnőttem, sok mindent megtanultam, és többnyire onnan szereztem a vegyszereket is az előhíváshoz. Egész ifjúkorom úgy telt el, hogy próbáltam valahogyan filmre pénzt szerezni. 1999 után ajándékoztam oda a nagyítógépemet és a laborfelszerelésemet az EGA-nak, mert nekem már nem volt rá szükségem. Végül aztán múzeumi darab lett, mert a digitalizáció forradalmasította a képalkotási eljárást.
Vannak olyan fényképeim is a gyulafehérvári palota részleteiről, amelyeket még öt dines érzékenységű kelet-német filmre készítettem. Ezt mikrofilmekhez használták, s műtermen kívül ezekből különleges előhívással lehetett valami nagyon rossz, kemény fényképet készíteni. Az elődeink és az én korosztályom által készített fehér-fekete filmanyag számtalan, többé meg nem ismételhető képet tartalmaz. Minthogy ma már nem létező részleteket örökítenek meg, ezeket kellene sürgősen megmenteni, hogy később is használhatók legyenek.
– Min alapul művészettörténeti kutatási módszertana?
– Pályám kezdetén meghatározó volt, hogy Balogh Jolán 1541-ig nagyjából összefoglalta az erdélyi reneszánsz művészet történetét. Egy máig úttörő munkában gyűjtötte össze és tette közzé azokat az adatokat, amelyeket terepbejárásai, levéltári, könyvtári kutatásai során talált. Az ő kutatásaiból indultak ki az enyémek is, nagy hatással volt rám néhai tanárom, Jakó Zsigmond professzor, aki az alvinci kastély levéltári anyagára meg a kolozsvári sáfárpolgárok számadáskönyveire irányította a figyelmem még egyetemi hallgató koromban. Ugyanakkor az Akadémia kolozsvári intézetében munkatársa lehettem B. Nagy Margitnak, aki szintén reneszánsz és barokk témákat kutatott és Kelemen Lajos példáját is követve levéltári kutatásokkal próbálta pótolni azt, amit az emlékekről állapotuk, és a különböző utólagos alakítások miatt már nem lehetett megtudni. B. Nagy Margitnak nagyon sokat köszönhetek, és nagyon tiszteltem azért a pontosságért és fegyelemért, ahogyan körüljárta és leírta az általa vizsgált emlékeket. Történészek vagyunk: akár statisztikával, akár műemlékekkel, akár földből előkerült régészeti lelettel, akár levéltári anyaggal foglalkozunk. A forrásunkat mindig úgy próbáljuk értelmezni, hogy beillesztjük abba a környezetbe, ahonnan származik, ahol létrejött. És ez mindig társadalmi környezet, hiszen ember nélkül nem lehet épületet emelni, vagy műalkotást létrehozni. Nagyon sok esetben egy műalkotás értelmezése, meghatározása attól függ, hogy mennyire tudjuk megközelíteni azt a társadalmi valóságot, amely létrehozhatta.
– Milyen érvényesülési lehetőségei vannak ma a fiatal művészettörténészeknek?
– Azt szeretném, hogy az ifjú művészettörténészek, akik nálunk végeznek, mindannyian állást kapjanak a szakmában, és ne kelljen nekik mással foglalkozni. Meg vagyok győződve róla, hogy szükség van rájuk, de azt is tudom, hogy az elmúlt évtizedek során ilyenfajta kutatásokra, vizsgálódásokra nagyon keveset áldozott a társadalom. Siránkozunk, hogy nem ismerjük a saját múltunkat, de amikor meg kellene ismernünk, kiderül, nincs pénz arra, hogy megbízzunk egy fiatal embert azzal, hogy a legfontosabb műemlékekkel, vagy éppen lakóhelyünk történetével foglalkozzék. Sokszor, noha csak rajtunk múlik, még több pénzt olyanra költünk, aki valamilyen mutatós, délibábos, a valósággal köszönő viszonyban sem álló „mélymagyar” dajkamesével traktál bennünket.
Ezek a dolgok elhivatott embert kívánnak, a hivatástudat viszont hamar kialszik, ha az embernek családja van, és passzióját úgy kell kiélnie, hogy nincs állása hozzá. Tele vannak a kulturális intézményeink olyanokkal, akiknek semmi közük nincs a diszciplínához, amit állítólag kutatnak, védenek, őriznek, hivatástudatuk ennek megfelelően a nullával egyenlő, és akik elfoglalják a helyét azoknak a fiataloknak, akik tudnának tenni valamit, mert erre készültek fel. Normálisan működő polgári társadalommá kellene válnunk, hogy megbecsüljük saját, meglévő értékeinket. Az erdélyi művészettörténet kutatásában az előttem járók munkája s az én munkám is csupán a legfontosabb mozzanatokat emelte ki, rengeteg részletkutatásra lenne még szükség, amelyeket a következő nemzedékeknek kellene majd elvégezni. Reméljük, hogy lesz is majd mit kutassanak, mert az a baj, hogy időközben elképesztő ütemben fogy a műemlékállományunk, jó- és rosszakaratú emberek révén egyaránt, s a műemlék nem várja meg, hogy kilábaljunk éppen soros válságunkból.
– Tehetség, képesség vonatkozásában mi mondható el napjaink diákjairól?
– A képességekkel nincs gond, soha nem is volt: ezek szerintem adottak és állandóak egy társadalomban. Jó képességű, tehetséges embernek bizonyos százalékban mindig kell születnie. A mi szakunkra jelentkezők között – elsősorban hiányos műveltségük miatt – vannak olyanok is, akik más területen valószínűleg jobban magukra találtak volna. Karunk első tanácsülésén, amelyen évekkel ezelőtt részt vettem, akkori dékánunk kijelentette, hogy oktatókként felejtsük el, hogy az egyetemen mi kutatókat nevelünk. Lehet azért, mert nem egyetemi oktatóként futottam be a pályám nagy részét, de ezt én nem tudom elfogadni. Továbbra is úgy vélem, hogy az egyetemnek elsősorban ez lenne a célja. Hogy az a kutató azután elmegy tanítani, vagy bármi mással foglalkozni, az más kérdés. De az egyetem által kiállított oklevele kötelezi, hogy azokra a kérdésekre, amelyeket a hivatása felvet, tudományosan megalapozott, világos és hiteles válaszokat adjon, s hogy rendelkezzék azokkal az eszközökkel, amelyek őt szakemberré, tudományos kutatásra alkalmassá teszik.
Szabadság (Kolozsvár)

Kezdeményező testület alakult az erdélyi képzőművészeti közgyűjtemény létrehozására
Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója egy Erdélyi Múzeum létrehozását kezdeményezte, ahová összegyűjtenék az erdélyi képzőművészeti alkotásokat és hozzáférhetővé tennék a közönség számára. A program segítése érdekében Vargha Mihály egy reprezentatív kezdeményező testületet hozott létre tekintettel a tervezett erdélyi képzőművészeti közgyűjtemény több művészeti ágat magába foglaló jellegére, valamint összerdélyi gyűjtési területére. A testület első tanácskozását 2012. március 17-én 10 órai kezdettel tartja Sepsiszentgyörgyön, a Székely Nemzeti Múzeum dísztermében. A kezdeményező testületbe a következő szakembereket hívta meg a múzeum igazgatója: Kántor Lajos, Kolozsi Tibor, Murádin Jenő, Németh Júlia (Kolozsvár) Bartha József, Kusztos Enikő, Szepessi László (Marosvásárhely), Jakobovits Miklós, Jakobovits Márta, Újvárossy László (Nagyvárad), Kocsis Rudolf, Szekernyés János (Temesvár), Véső Ágoston (Nagybánya) Orth István (Nagyszeben) Vetró Sebestyén András (Brassó) Mráz Ferenc (Bukarest) Botár László, Gyarmati Zsolt, Márton Árpád (Csíkszereda) Berze Imre, Vécsi Nagy Zoltán (Székelyudvarhely) Csergő Tibor (Gyergyószentmiklós) Siklódi Zsolt (Gyergyószárhegy) Vetró András (Kézdivásárhely) Bocskai Vince (Szováta) Damokos Csaba, Ütő Gusztáv, Vinczeffy László (Sepsiszentgyörgy) (közlemény)
Transindex.ro