Csökkenő közösségek a Székelyföldön és Partiumban
A Székelyföldön és a Partiumban egyaránt csökkent a magyarság száma a 2011-es népszámlálás végleges adatai szerint.
Kizárja a csalás lehetőségét a végleges népszámlálási adatok kapcsán Lőrinczi Ferenc, a Kovászna megyei statisztikai hivatal munkatársa, aki szerint a személyi számok használata ezt nem teszi lehetővé. Mint arról beszámoltunk, a csütörtökön bemutatott, végleges népszámlálási eredményeket számos szakember megkérdőjelezte, úgy vélve, gyanúra ad okot az a tény, hogy a februári részleges adatokhoz képest 1,1 millióval nőtt a lakosság száma, meghaladva a 20 milliós lélektani határt.
Lőrinczi Ferenc a Krónikának elmondta, a 2011 októberi népszámlálási adatokat kiegészítették, az otthon talált és nyilvántartásba vett személyek számához hozzáadták azokat, akikre úgy bukkantak rá, hogy a lakossági nyilvántartó passzív adatbázisát összevetették a pénzügy, az egészségügy, a nyugdíjpénztár és a munkaügy aktív adatbázisaival. A személyi számok alapján országos szinten közel 1,2 millióval nőtt ily módon a lakosság száma, magyarázta az illetékes. Lőrinczi Ferenc arra is rámutatott, hogy a nemzetiségek százalékarányát nem a végleges, már kiegészített adatból számolják, csak azokat veszik figyelembe, akik a számlálóbiztosnak nyilatkoztak nemzetiségükről.
A végleges adatok szerint Kovászna megyében a lakosság 73,7 százaléka magyar nemzetiségűnek vallotta magát, 22,1 százalék a román és 4,1 a roma nemzetiségűek aránya. Illés Andrea, a megyei statisztikai hivatal igazgatója elmondta, a 2002-es cenzus adataihoz viszonyítva 0,1 százalékkal csökkent a magyarok, valamint 1,2 százalékkal a románok aránya, viszont másfélszeresére nőtt a romáké. Ezek 75,3 százaléka magyar ajkú, míg 24,6 százalék azt vallotta, román az anyanyelve, mindössze 0,3 százalékuk beszéli a romani nyelvet.
Kevesebb városlakó Háromszéken
A két népszámlálás között 5,5 százalékkal, 12 270 személlyel csökkent a megye lakossága. Kovászna megye a 2011 októberi népszámlálás idején 210 177 stabil lakossal rendelkezett, a lakosság 50,8 százaléka nő, közölték pénteken a megyei statisztikai hivatal munkatársai. Továbbra is Kovászna az ország legkisebb megyéje, a térség legnagyobb városa Sepsiszentgyörgy 56 006 lakossal, Kézdivásárhely 18 491, Kovászna 10 114, Barót 8672, míg Bodzaforduló 7528 lakossal rendelkezik.
A községek közül Zágon a legnagyobb 5282 lakossal, a legkisebb Dálnok, ahol 957-en laknak. Illés Andrea arra hívta fel a figyelmet, hogy a két népszámlálás között megfordult a városon és falvakon lakók aránya, 2002-ben a háromszékiek 49,7 százaléka lakott vidéken, 2011-ben már 52 százalékuk élt falun. A népességfogyás leginkább városon érhető tetten, a romák által lakott falvakban, valamint a városokhoz közeli településeken nőtt a lakosság száma, így például növekedés észlelhető Előpatakon, Árkoson, Bölönben, Hídvégen és Illyefalván is.
A cenzus során az is kiderült, hogy elöregedőben a megye lakossága: több mint felét a 25 és 64 év közöttiek teszik ki, a kiskorúak (0–14 év közöttiek) aránya 17,5 százalék, a fiataloké (15–24 év) 12 százalék. A népszámlálás adatai szerint a háromszékiek 46,2 százaléka házas, de szinte ugyanekkora (41%) azok száma, akik soha nem éltek házasságban, több mint tízezren élnek élettársi kapcsolatban.
Több a roma Hargita megyében
Nőtt a lakosság száma Hargita megyében a 2011-es népszámlálás végleges adatai szerint, a magyarság számaránya 85,21, a románságé 12,96 százalék. Abos Maria Elena, a Hargita megyei statisztikai hivatal vezetője pénteken elmondta, a népszámlálás időszakában a megye lakossága 310 867 főt számlált, közülük 157 295 (50,6%) volt nő. A 2002-es cenzushoz képest a megye lakossága 15 355-tel csökkent.
A legnépesebb települések: Csíkszereda (38 966 fő), Székelyudvarhely (34 257), Gyergyószentmiklós (18 377). A községek közül a legtöbben Parajdon (6502), Gyergyóremetén (6165), Korondon (6135), Csíkszentdomokoson (6110), a legkevesebben Székelyderzsen (1036) és Kányádon (1193) laknak. A hargitaiak 42,6 százaléka városon él. Korcsoportonkénti eloszlás szerint a megye lakosságának 17,07 százaléka 0–14 év közötti, 12,24 százaléka 15–24 éves, 55,28 százaléka 25 és 64 év közötti, 15,41 százaléka pedig betöltötte 65. életévét.
A nemzetiségre vonatkozó kérdésre 302 435-en válaszoltak, közülük 85,21 százalék magyarnak (257 707), 12,96 százalék románnak (39 196), 1,76 százalék (5326) cigánynak vallotta magát. A 2002-es cenzushoz képest növekedett a roma lakosság aránya (1,18%-ról 1,76%-ra), csökkent viszont a románok számaránya (14,06%-ról 12,96%-ra). Az anyanyelvre vonatkozó kérdésre 302 448-an válaszoltak, közülük 86,43 százalék magyar, 13,15 román anyanyelvűnek vallotta magát.
Magyar térvesztés Maros megyében
A statisztikai adatok szerint 1990 után Maros megye lakossága népszámlálásonként 30–30 ezerrel csökkent. Míg az 1992-es cenzus alkalmával 610 ezren lakták a megyét, 2002-ben már csak 580 ezren éltek a térségben, 2011-re ez a szám 550 ezerre apadt. A megyében nemcsak a magyarság száma, de az aránya is csökkent a 2002-es népszámlálás adataihoz képest. Míg egy évtizeddel korábban a lakosság 39,3 százaléka vallotta magát magyarnak, jelenleg mindössze 38,1 százaléka mondta magát annak.
Hasonló helyzetben van a térség románsága is, amely 53,3 százalékról 52,6 százalékra apadt. Míg a valamikor jelentős szász és zsidó lakossággal rendelkező megyében már csak 1478-an (0,3 százalék) jelölték meg nemzetiségükként a németet és 86-on zsidót, a cigányság közel 47 ezerre gyarapodott, ami arányaiban is szinte két százalékkal több a 2002-ben regisztrált adatokhoz képest. A roma lakosság aránya a két népszámlálás között 7 százalékról 8,9-re nőtt, ezzel Maros megye országos első helyre került.
A magyarság térvesztése a megye összes városában tetten érhető. A 134 ezer lakóval rendelkező Marosvásárhelyen már csak 57 532 magyar (42,8 százalék) él a korábbi 70 108-hoz (46,7 százalék) képest. Szászrégenben 28,8 százalékról 24,8-ra, Segesváron 18,4-ről 16,5-re, Dicsőszentmártonban 17,7-ről 14,3-ra, Marosludason 25,2-ről 23,2-re csökkent a magyarok száma.
A statisztikai hivatal adatai szerint a 2002-ben még a megye legmagyarabb városának számító Szovátán is 90,1-ről 87,6-ra apadt a magyar közösség. Hasonló a tendencia Nyárádszeredában és Erdőszentgyörgyön is, ahol 84 százalékról 80,1-re, illetve 75,5 százalékról 73-ra csökkent a magyarság aránya. A megye legnagyobb községei továbbra is a Marosvásárhellyel összenőtt, vegyes lakosságú Marosszentgyörgy (9304) és Marosszentkirály, melyek létszámuk alapján a 2000 után várossá avanzsált Nyárádtőt (6945), Nagysármást (6942), Nyárádszeredát (5554) és Erdőszentgyörgyöt (5166) is megelőzik.
A magyarság számának csökkenését kommentálva Brassai Zsombor megyei RMDSZ-elnök a Krónikának úgy vélekedett, hogy ennek kettős magyarázata lehet. Egyrészt a cenzus alatt, a szövetség megyei irodájába érkező számos panasz arra a következtetésre juttatta az RMDSZ-t, hogy nagyon sok magyart nem vettek nyilvántartásba. Brassai tudomása szerint elsősorban olyan személyekről van szó, akik más városban vagy külföldön folytatják tanulmányaikat. Másrészt a roma lakosság jelentős növekedése is hozzájárul a magyarság számarányainak csökkenéséhez.
Az elnök szerint az sem mellékes, hogy az adatok véglegesítése előtt a hatóságok csaknem egymillióval felduzzasztották az ország lakosságát. Kérdésünkre, hogy a 2000-es választáson elveszített marosvásárhelyi polgármesteri szék még visszanyerhető-e a 42,8 százalékos aránnyal, Brassai határozott igennel válaszolt. „Ha egységes politikai közösségként tekintünk a vásárhelyi magyarságra, akkor minden esélyünk megvan arra, hogy 2016-ban visszanyerjük a várost" – adott hangot derűlátásának az RMDSZ megyei elnöke.
Több a magyar Szatmár megyében
Közel 23 ezerrel csökkent Szatmár megye lakossága is az elmúlt tíz év során. A magyarok és a románok részaránya picit csökkent, a romáké emelkedett. A 2011-es népszámlálás végleges eredményei szerint a megyében 188 200 román, 112 600 magyar, 17 400 roma és 5 ezer német él. A románság aránya a tíz évvel korábbi népszámlálás eredményeit alapul véve 58,8 százalékról 57,9-re, a magyarságé 35,2 százalékról 34,7-re esett vissza, míg a romáké 3,7 százalékról 5,4-re emelkedett.
Ezzel párhuzamosan megnőtt a magyar anyanyelvűek aránya – a korábbi 39,1 százalék helyett most a megye lakosságának 40 százaléka nyilatkozta, hogy magyar az anyanyelve. A román ajkúak körében viszont csökkenés érhető tetten, arányuk tíz év alatt 59,4 százalékról 55,4-re esett. A városon élők 45,6 százalékot tesznek ki. A 24 éven aluliak aránya megközelítőleg 30, a 65 éven felülieké 14,3 százalék.
Nagyobb léptékben mérve a hivatalos adatok szerint a megye lakossága 1992 óta folyamatosan csökken, akkor több mint 400 ezer főt számláltak össze, tíz évvel később pedig 367 ezerre tették a létszámot. A mérések alapján elmondható, hogy jelenleg a népsűrűség megközelítőleg az 1956-os szinten van. A tavaly közzétett előzetes adatok körülbelül 329 ezres létszámot vetítettek elő, a végleges eredmények szerint viszont ennél 15 ezerrel vannak többen a szatmáriak, azaz 344 360-an lakják a megyét.
Szatmárnémetiben 35 441-en vallották magukat magyarnak, ami a 102 411 fős összlakosság 34,6 százaléka, Nagykárolyban a 21 112 lakosból 10 950 személy, azaz 51,8 százalék nyilatkozta azt, hogy magyar nemzetiségű. Tasnádon ez az arány 34,7 százalékos (8 631 fő az összlakosság), Sárközújlakon pedig 59,5 százalék (6 773-an lakják a kisvárost). A megyében a statisztika szerint az etnikai és a vallási hovatartozásáról közel 20 000 ember nem nyilatkozott, ezek túlnyomó többsége a megyeszékhelyen él – Szatmárnémetibe közel 18 800-ra tehető azok száma, akik nem diktálták be ezeket az adatokat.
Növekvő arányok Biharban
Arányaiban ugyan nőtt a magyar lakosság a románhoz képest Bihar megyében, de a száma csökkent a 2002-es adatokhoz viszonyítva: miközben több mint egy évtizeddel ezelőtt még 155 828 főt számláltak, addig a legutóbbi népszámláláson csupán 138 213-an vallották magukat magyar nemzetiségűnek. Azonban a román nemzetiségűek 404 468 főről 366 245 főre történt visszaesésével kiegyenlítődtek az arányok.
„Nagyon fontos, hogy arányaiban sikerült megállítani a csökkenést" – jelezte lapunknak Szabó Ödön, az RMDSZ megyei ügyvezető elnöke, aki ezt részben azzal magyarázza, hogy az elmúlt évtized második felében erőteljesebben megindult a románok migrációja, miközben Magyarország gazdasági ereje csökkent, így kevésbé vonzotta át a helyi magyarságot. Az aránynövekedést azzal is indokolja, hogy az elmúlt évtized kisebbségi szempontból sokkal nyugodtabb, konfliktusmentesebb volt, mint az azt megelőző, javult a romániai magyarság helyzete. „Reméljük, most, hogy megállt a százalékos fogyás, vissza is lehet azt fordítani" – mondta a képviselő, aki a gyerekvállalás ösztönzésében és támogatásában látja a megoldást. Példaként a Németországból származó családtípusú adózási modellt említette.
A magyarság csökkenése leginkább Nagyváradon érzékelhető, ahol 45 305 személy vallotta magát magyar nemzetiségűnek, ez kétszázalékos visszaesést jelent a 2002-ben jegyzett 27 százalékhoz képest. Szabó Ödön szerint ez részben a vegyes-házasságokkal és az erőteljesebb migrációval magyarázható, de az is közrejátszhatott benne, hogy az elmúlt évtizedben a megyeszékhelyről többen vidékre költöztek. Nagyszalontán 2002-ben 10 335 magyart számláltak, most 9868-an vannak, Érmihályfalván 8757-ről 7971-re apadt a számuk. Bihar megyében a magyarság többsége még mindig városon él, miközben a megye lakosságának zöme vidéken lakik.
Tízezres hiány Kolozsváron
A végleges népszámlálási adatok szerint Kolozs megyében összesen 103 591 magyar él, 18 710-el kevesebben a 2002-es összeírás hivatalos adataihoz képest, a magukat magyar anyanyelvűnek vallók száma ennél is kisebb: 102 928. Kolozsváron a leglátványosabb a magyar népesség fogyása, a tíz évvel ezelőtt regisztrált 60 281 fős közösség 10 716 fővel lett kisebb. A megye magyarságának drámai csökkenését jól mutatja az is, hogy 1941-ben 208 ezer magyart tartottak nyilván, de még 1992-ben is 146 ezernél több magyart számoltak össze.
A megye összlakossága is csökkent: 2011-ben 691 106 főt számláltak össze, míg 2002-ben 702 755 személy lakta Kolozs megyét. A magyarok túlnyomó többsége városon él, szám szerint 64 763-an, ebből 49 565 Kolozsváron, 1479 Aranyosgyéresen, 3781 Désen. Szamosújváron 3435, Tordán 3905, míg Bánffyhunyadon 2598 magyart számoltak. A végleges népszámlálási adatok szerint a községek közül Egeresen, Kisbácsban, Szászfenesen, Tordaszentlászlón és Széken van kétezernél több lelket számláló magyar közösség.
Krónika (Kolozsvár)

Üresen maradnak az iskolapadok?
A pályatervezés hiányával és a sok bukóval, kimaradóval magyarázzák a szakemberek, hogy a kilencedik osztályos helyek jelentős hányada üresen maradt a magyar iskolákban.
A segesvári Eliade Eliade főgimnáziumba még 17 magyar diákot várnak
A számítógépes sorsolás kedden lezárult első szakaszának eredményei szerint sok tanintézetben egész osztályok kerülhetnek veszélybe, miután az induláshoz szükséges minimális, 15 fős létszámot sem sikerült biztosítani. Bihar megyében például több magyar osztályban sincs még meg a minimális létszám, nemcsak szakiskolák, gimnáziumok is diákhiánnyal küszködnek.
Amint Kéry Hajnal főtanfelügyelő-helyettestől megtudtuk, a nagyváradi Szent László Római Katolikus Gimnáziumban például egyelőre úgy tűnik, nem tudják elindítani a harmadik közgazdasági szakot, a nagyszalontai Arany János Főgimnáziumban pedig a filológia osztályban hiányos a létszám. A megyeszékhely Andrei Şaguna Iskolacsoportjában a magyar nyelvű esztétika szak elindítását fenyegeti veszély, míg a borsi Tamási Áron Mezőgazdasági és Ipari Iskolaközpontban épp az egyik fő szak, a mezőgazdaság iránt nincs kereslet.
A kevés jelentkező főleg annak tudható be, hogy a kilencedik osztályba való beiskolázási tervet az elmúlt tanév nyolcadik osztályosainak létszáma alapján alakították ki, csakhogy a tanulók közül többen megbuktak vagy egyszerűen nem jelentek meg a képességfelmérőn – magyarázta Kéry. Bihar megyében 143 magyar gyermek van hasonló helyzetben, akik sikeres pótvizsga esetén a beiratkozás harmadik szakaszában betölthetik a megmaradt szabad helyeket. Érdeklődésünkre elmondta, vannak olyan magyar fiatalok, akik az általános iskola után román nyelven folytatják tanulmányaikat, az erre vonatkozó statisztikát azonban még nem készítették el.
A főtanfelügyelő-helyettes jelezte, amennyiben a beiskolázás lezárása után is maradnak 15-ös létszám alatti osztályok, úgy azok csak külön minisztériumi engedéllyel műkődhetnek, de megoldást jelenthet az összevont osztályok indítása is. Különböző profil esetén ezt például úgy kell elképzelni, hogy az azonos tantárgyakat közösen oktatják majd a diákoknak, és csak a szaktantárgyakat tanulják külön. Kéry leszögezte, minderről majd az érintett diákok szüleivel is egyeztetnek, és közös megoldást találnak a helyzetre. Érdeklődésünkre azt is elmondta, hogy amennyiben az idén nem tudják elindítani egyik vagy másik magyar osztályt, az a következő tanévben nem befolyásolja a kisebbségi oktatást, hiszen az osztálystruktúrákat ismételten a nyolcadik osztályosok létszáma alapján alakítják majd ki.
Szórványban nagyobb a baj
Több magyar osztály indulását fenyegeti veszély Kolozs megyében is, az adatok azonban nem véglegesek, hiszen ötven gyerek pótvizsgázik ősszel, akikkel egy-egy osztályban még feltelhet a létszám – tudtuk meg Péter Tünde Kolozs megyei tanfelügyelő-helyettestől. Elmondta, Kolozsváron egy osztály van veszélyben, de gondok vannak Désen, Tordán, Szamosújváron és Válaszúton is. Utóbbi településen 24 hely maradt betöltetlenül a 29-ből, a kolozsvári Transilvania Szakközépiskolában 15, a dési Andrei Mureşanu Gimnáziumba 12, a szamosújvári Ana Ipătescu Gimnáziumba 18 magyar diák jelentkezését várják.
Bánffyhunyadon a helyi szakközépiskola turizmus profilú osztályának kérdéses az elindítása, miután 19 hely betöltetlen maradt, de a Jósika Miklós Gimnáziumba is várnak még jelentkezőket, mezőgazdasági szakon például 19 hely maradt üresen. Péter Tünde elmondta, bár az 50 pótvizsgázó diák beiskolázásával javul majd a helyzet, így sem tudják valamenynyi osztályt elindítani.
Több helyen került veszélybe a magyar oktatás Maros megyében is, ahol 259 magyar tannyelvű hely maradt betöltetlenül. „Az alacsony létszám miatt több magyar osztály léte is veszélybe került, mivel tizenöt fő alatt a törvény értelmében nem lehet osztályt fenntartani. Ez Marosvásárhelyen is gond, megszűnhet a magyar kilencedik osztály a faipari líceumban, de még nagyobb a veszély a szórványvidéken, például Szászrégenben és Segesváron, ahol a kevés jelentkező miatt, ha megszűnnek a magyar tannyelvű osztályok, nincs ahová áthelyezni a diákokat" – nyilatkozta Illés Ildikó főtanfelügyelő-helyettes. A minisztérium felvételi honlapján közzétett adatok szerint a segesvári Mircea Eliade Főgimnázium matematika-informatika osztályába 17 hely maradt betöltetlen, akárcsak a szovátai Domokos Kázmér társadalomtudományok profilú osztályában.
Nem számoltak a bukókkal
Hargita megyében mintegy 600 hely maradt üresen az első beiskolázási szakasz lezárultával, jóval több, mint az előző években – jelentette ki tegnap Bartolf Hedvig. A főtanfelügyelő szerint ez többek között azzal magyarázható, hogy az osztályokat eredetileg 28 fősre tervezték, a szaktárca azonban utólag 29-re módosította a létszámot.
Az első szakasz lezárultával elsősorban a szakiskolákban és vidéken maradtak betöltetlen helyek, a székelyudvarhelyi Bányai János Szakközépiskola bőr- és textilipari osztályában 23, a gyergyószentmiklósi Fogarassy Mihály Szakközépiskola mechanika osztályában 25, a szentegyházi Gábor Áron Gimnázium természettudományi osztályában 20 üres hely maradt. 23 helyet kell betölteni a székelykeresztúri Zelyk Domokos Szakközépiskola fafeldolgozó osztályában, 36-ot a csíkszeredai Székely Károly Szakközépiskola mechanika osztályában, 31-et a csíkdánfalvi Petőfi Sándor Szakközépiskola mezőgazdasági osztályában, 18-at a gyimesfelsőloki Árpádházi Szent Erzsébet Gimnázium természettudomány osztályában. Hargita megyében 2876 diák fejezte be a nyolcadik osztályt, míg 270-en megbuktak.
A bukók és az iskolát elhagyók miatt nem sikerült megvalósítani a beiskolázási tervet Kovászna megyében, jelentette ki Keresztély Irma Kovászna megyei főtanfelügyelő. Mint lapunknak elmondta, tavaly 1980 diák kezdte el a 8. osztályt, azonban közülük csupán mintegy 1500 iratkozott be felvételire, a többi megbukott, vagy abbahagyta tanulmányait.
„Tizenkét osztálynyi gyereknek nem volt jogosultsága beiratkozni 9. osztályba" – jelentette ki a Krónikának Keresztély Irma, rámutatva, amennyiben a nyolcadikosok számát veszik alapul, akárcsak a beiskolázási tervnél, akkor csupán a diákok 75 százaléka jutott be 9. osztályba, azonban ha a képességvizsgán átmentek arányát nézzük, 90 százalékukat sikerült beiskolázni. A főtanfelügyelő rámutatott, az említett okok miatt egyetlen évben sem sikerült száz százalékban megvalósítani a beiskolázási tervet, tavaly például két osztályt nem sikerült elindítani a tervezettből, és idén valószínűleg nagyobb lesz ez a szám. Rámutatott, a gimnáziumokban a művészeti és felekezeti osztályokban van hiány, míg a szakközépiskolák, szakiskolák esetében tömegesen maradtak távol a nyolcadikot végzettek.
Kérdésünkre Kerestély Irma arra is kitért, hogy a távolmaradás okai között szerepelhet az is, hogy Romániában a pályaválasztás felmérése még gyerekcipőben jár, egyelőre csak kísérletek vannak rá. Bár Kovászna megyében évente kétszer megpróbálják felmérni, hogy a hetedikes-nyolcadikos diákok milyen szakirányt választanának, ezt teljes mértékben még nem sikerült megvalósítani. Mint mondta, a tapasztalatok alapján nő az igény az elméleti oktatás, illetve csökken a szakiskolák iránt, utóbbi ugyanis nem tudja azt nyújtani, amit elvárnak tőle. Rámutatott, a törvény szerint az iskoláknak csak akkreditált szakokat szabad indítani, melyek esetében képzett oktatókkal rendelkeznek, emiatt megtörténhet, hogy nem találkozik a munkapiaci kínálat és kereslet.
Király: fel kell mérni a közösség igényét
A kínálat és kereslet közötti eltérésben látja az okot Király András oktatási államtitkár is, akit elmondása szerint meglepett, hogy az erdélyi magyar iskolák „diákok nélkül maradtak". „Nem tudom mivel magyarázni, hogy az iskolák számításai ennyire ne találkozzék a gyerekek-szülők igényeivel" – nyilatkozta a Krónikának az illetékes, aki szerint alaposan ki kell elemezni a helyzetet. Az államtitkár azon reményének adott hangot, hogy a második és harmadik beiskolázási szakaszt követően javul a helyzet, ráadásul, mint rámutatott, a kisebbségi oktatás esetében a minisztérium 15 fő alatti osztályokat is jóváhagyhat, amire az elmúlt években számtalan példa volt már.
Király András azonban úgy vélte, a jelenlegi helyzet szerint egyértelműen hiba van a rendszerben, „a hivatalos elképzelés nem találkozott a közösségi elképzeléssel". Rámutatott, érdekes módon épp a szórványban bizonyult példaértékűnek a beiskolázás, ami elmondása szerint a magyar közösségre nehezedő nagyobb nyomással is magyarázható. Példaként Arad megyét említette, ahol a megyeszékhelyen található Csíki Gergely Főgimnáziumban úgy tűnik, megtelik a tervezett négy kilencedik osztály. Hunyad megyében, a dévai Téglás Gábor Iskolaközpontban is jó a helyzet, de Temes megyében sincsenek gondok, mesélte az államtitkár, aki szerint ez azzal magyarázható, hogy kisebb magyar közösség esetén jobban fel lehet mérni az igényeket. Úgy vélte, a jelenlegi helyzet is azt bizonyítja, hogy a teljes magyar közösségnek, pedagógusoknak, szülőknek, civil szervezeteknek és politikai pártoknak, érdekvédelmi szervezeteknek közösen kell részt venniük a magyar oktatás alakításában. Krónika
Létrejött a külhoni oktatási tanács
Külhoni Magyar Oktatási Tanács (KMOT) segíti majd a határon túli magyarok anyanyelvi oktatását – az erről szóló kormányhatározat a Magyar Közlöny keddi számában jelent meg. A KMOT-ot azért hozták létre, hogy segítse a határon túli magyarság anyanyelvű iskolahálózatának és intézményrendszerének építését, megerősítését és megtartását. Ezzel hozzájárul ahhoz, hogy az intézmények integrálódjanak az egyetemes magyar oktatási rendszerbe, az egységes Kárpát-medencei oktatási térbe. Az új szakmai tanácsadó testület a köznevelési államtitkárt és az általa irányított szervezeti egységeket segíti a külhoniakat érintő ügyekben. Javaslattevő, előkészítő, valamint véleményező és értékelő feladatokat is végez majd. Részt vesz továbbá a határon túli anyanyelvű képzés stratégiájának kialakításában is.
100 ezer tankönyv Szászéktól
A Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) közreműködésével a Nemzeti Munkaügyi Hivatal (NMH) mintegy 100 ezer tankönyve jut el a határon túli, magyar nyelven oktató szak- és felnőttképzési intézményekbe. Szász Jenő, az NSKI elnöke közölte: a tavaly létrehozott kutatóintézet kiemelt feladata, hogy erősítse a Kárpát-medencei szemléletet, ezért az NSKI több minisztériummal is szakpolitikai partnerségi megállapodásra törekszik. Elmondta, hogy a tankönyvek a 2013/2014-es tanévben jutnak el Erdélybe, a Felvidékre, Kárpátaljára és a Délvidékre.
Krónika (Kolozsvár)

Születőben az új és korszerű erdélyi református gyűjtőlevéltár
Ízelítő közszemle a Kolozsvári Református Egyházközség okleveleiből
„A köztudat szerint a levéltárakba csupán elhelyeznek különféle dokumentumokat, ahol azokat őrzik, és kívülállók nem férhetnek hozzá. Most megfordult a helyzet, és – még ha jelképesen is – egy levéltár megmutatja magát” – mondta bevezetőjében Kató Béla református püspök tegnap délelőtt a Kolozsvár Társaság székhelyén A Kolozsvári Református Egyházközség oklevelei című kiállítás megnyitóján. A 4. Kolozsvári Magyar Napok (KMN) keretében megszervezett rendezvényre sokan voltak kíváncsiak: az Ősz Sándor Előd levéltáros által bemutatott tárlat történelmünkből értékes dokumentumokat tárt a látogatók elé, amit mi sem bizonyít jobban, mint az a tény, hogy – biztonsági okokból – délután már zárult a kiállítás. Vigasz azok számára, akik kimaradtak ebből az élményből: folyamatban egy új református oklevéltárnak és múzeumrészlegnek a létrehozása, amely remélhetőleg a 6. KMN idején már fogadhatja az érdeklődőket.
A Kolozsvári Református Egyházközség oklevelei című kiállítás tegnapi megnyitóján Kató Béla református püspök azt hangsúlyozta, hogy történelmi hagyatékaink közül sok odaveszett, de annál is több van, amiről nem tudunk. Példaként a Sepsiszentgyörgyi Nőszövetség zászlaját hozta fel, amely az 1940-es években készült el, aztán eltűntnek hitték, míg hat évvel ezelőtt az egykori gondnok gyermekei egy dupla fenekű szekrényben bukkantak rá. A most kiállított anyag csak ízelítő mindabból a történelmi értékből, amelynek a református egyház a birtokában van, és remélhetően két év múlva saját épületükbe berendezett új, modern levéltárat avathatnak – mondta az elöljáró.
A Kolozsvári Református Egyházközség impozáns címerével színezett kiállítás anyagát Ősz Sándor Előd levéltáros ismertette. A tizenhárom kordokumentumot három részre lehet besorolni. A középkori oklevelek közül kettőt láthatott a közönség: az 1486. november 6-án keltezett adománylevelet, amellyel Szabó Ambrus bíró templomhelyet adományozott a Farkas utcában építendő ferences templom és kolostor számára. Az 1518. június 21-i irat szerint Hieronymus de Ghinuctys kardinális, pápai kamarás Ladislaus testvérnek, a magyar domonkos provincia perjelének és Lucas Italicus testvérnek, a kolozsvári domonkos rendház perjelének kérésére átírja X. Leó pápa brévéjét, amelyben a domonkos rendnek a többi koldulórend által is birtokolt jogokat adományozza.
A fejedelemségi dokumentumok kategóriájában kitűnik Báthori Gábor fejedelem 1609.március 20-i levele, amellyel a kolozsvári református egyházközségnek adományozza az óvári, egykor domonkos „puszta templomot”; Barcsai Ákos fejedelem 1659. január 27-én Désen kelt levele, amely szerint a sóaknák jövedelméből 1600 forintot adományoz a kolozsvári református egyházközségnek; I. Apafi Mihály fejedelem 1667. január 14-i rendelkezése, amellyel megerősíti Barcsai Ákos előbbi adománylevelét stb. Az Apáczai Csere János hivatalos írásai közül három került a látogatók szeme elé: kettővel fejedelmi támogatást kér a kolozsvári református iskola fenntartásához, egy pedig az 1656-os kolozsvári székfoglaló beszéde.
Ősz Sándor Előd levéltáros megerősítette, hogy folyamatban van korszerű felszerelésű, saját, egész Erdélyt lefedő gyűjtőlevéltáruk létrehozása, amely egyaránt szolgálja majd a kutatómunkát, és biztonságos feltételekkel a nagyközönség érdeklődését.
Ö. I. B.
Szabadság (Kolozsvár)

Tájház, új iskola, vármaradványok
Bálványosváralja ünneptől a hétköznapokig
Nagyközség Déstől 18 kilométerre keletre – a falu felett magasodó hegy csúcsán a nyár folyamán fiatal régészek ráleltek a már 13. században említett Bálványos-Vár maradványaira, nem kis örömöt szerezve a hagyományőrző helybelieknek, akik nemcsak a legendákat, hanem évről évre eddig még nem ismert népdalokat tanulnak meg és énekelnek el ünnepi alkalmakkor. Muresan Ildikó polgármester és Czira Mária alpolgármester már öt éve vezetik a község mindennapjait. Fellengzősnek tűnhet, de ha lehetne kikiabálnám: dolgoznak példásan sok-sok diplomáciával, a kis és nagy gondokra egyforma odafigyeléssel, az emberek felé empátiával, nemcsak kigondolva a teendőket, hanem vállvetve reggeltől késő estig kivéve részüket a munkából. Fényképeket mutatnak az augusztusi falunap történéseiről, amely a 9. volt a sorban.
– A jövő évi jubileumi lesz, már leszögezték az időpontját, hogy akkorra semmi mást ne szervezzenek – mondják. – Az idei rendezvény mottója Együtt tovább Bálványosváralja. Nem véletlen megfogalmazás, nehéz időszakon vagyunk túl, nagy szükségünk volt erre az összefogásra. A húsztagú szervező csoport munkáját segítette a nagyszámú önkéntes, fiatal-idős, nők-férfiak. Így sikerült ebédre hívni kb. 300 vendéget (a fellépő csoportok tagjait és váraljai kapcsolattal nem rendelkező résztvevőket). Kora reggel lovasok és szekereken lányok járták a falu utcáit a nagy napra hívogatva a falubelieket, vendégeket. Ökumenikus istentisztelet után református kórus, adventista zenekar és kórus, Bálványosváralja farsangi szokásait megelevenítő, népviseletbe öltöztetett, embermagasságú rongy- és szalmabábuk kiállítása, Legendák nyomában című gyermekrajzkiállítás, a 80 évesek, valamint az 50 éves házasok köszöntése, és nem utolsósorban Az év embere, A falu legnépesebb családja, továbbá önkéntesek díjazásának lehettek tanúi a résztvevők – mesélik.
Megkoszorúzták az I–II. világháború, valamint az 1989-ben váraljai áldozatok emlékművét. Négy népballadát rendeztek színpadra, A halálra táncoltatott lány, Farkas Julcsa, Rózsa Sándor és Gulyás legény balladáját bálványosváraljai énekkel-tánccal kiegészítve adta elő a helyi hagyományőrző csoport. Mezőségi, kalotaszegi és cigánytáncot mutatott be a községen kívül is már ismert Árvalányhaj ifjúsági néptánccsoport, a fellépéseik bevételeiből megvásárolt új mezőségi és kalotaszegi népviseletben, valamint a gyerektánccsoport. Volt könnyűzene, modern tánc, a magyarországi Adácsról már 4 éve visszatérő vendégek ebben az évben operettgálával jöttek, volt foci, tűzijáték, bál. És felavatták a falu központjában a tájházat, az év egyik legkiemelkedőbb megvalósításaként. Ha az eddigiek nem győztek volna meg az összefogás erejéről, akkor a tájház hiteles példája annak, mit képes létrehozni az egyeztetés, közös akarat és a minden házhoz felhívással betérő két polgármester: két hét alatt több mint 700 kiállítási tárgy gyűlt össze – bútor, munkaeszköz, használati tárgy, ruha, szőttes, varottas, szebbnél szebbek, dédanyák vagy még idősebbek keze munkája, régi fotográfiák, családok még mindig féltve őrzött vagy éppenséggel véletlenül fellelt relikviái. Ezt a Tájházat látni kell. A két polgármesterasszony az utóbbi öt évben született megvalósítások mögött megbúvó erőket emelik ki, akik nélkül – állítják – semmi sem lehetséges. A község öt településből (köztük két tanya) áll, összesen 2746 lakost számlál. Bálványosváralja 1810 lakosából 1712 magyar nemzetiségű. Pályázatok, önkéntes hozzájárulás, húszéves francia testvértelepülési kapcsolat révén sikerült felújítani két hidat, a falu forrásaiból szabadeséssel kialakított vízhálózatot két gyűjtőmedencével bővíteni, felújítani a 300 férőhelyes kultúrotthont öltözőkkel, színpaddal, mellékhelyiségekkel, házasságkötő teremmel, négy bebútorozásra váró vendégszobával, fürdőszobával, könyvtárt létesíteni informatikai sarokkal (5 számítógéppel). 500 személyes rendezvénytermet alakítottak ki két konyhával, teljes konyhai felszereléssel. Tribünnel, öltözőkkel bővítették a sportpályát, iskolákat újítottak fel, 95 százalékban elkészült az új iskola épülete hét osztályteremmel, laboratóriummal, könyvtárteremmel.
A falu központjában áll a szépen felújított orvosi, állatorvosi rendelő, markológépet vásároltak mezei, községi utakon, községben szükséges munkák elvégzésére. Mindez az emberek véleményének meghallgatása közös akarat és munka eredménye – hangsúlyozta a két elöljáró.
Lukács Éva
Szabadság (Kolozsvár)

A kettősség jegyében
Szeptember 12-én tölti 95. életévét dr. Kovács Endre nyugalmazott biokémia-professzor, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem alapító tanárainak egyike. Kezemben a megadott címmel a Kovács András név láttán elbizonytalanodom, majd kiderül, hogy a 80 éven át viselt Endréből akkor lett András, amikor románból visszafordították magyarra a nevét. Ez nem zavarja, hiszen királyi névről van szó – mondja a humor kedvéért, ami elegánsan szövi át mondatait.
A szeptemberi kora délután fényében a nappali szoba berendezése – az időt kongató nagy faliórával, a csergén levő varrottas párnákkal, s a polcokon sorakozó jól ismert könyvekkel az otthonosság hangulatával vesz körül. A kétféle névből kiindulva a beszélgetés során kibomlik, hogy egész életére jellemző volt a kettősség. Két nevet visel, irataiban két születési hely neve szerepel, két fiút nevelt fel, s "ezermesterként" a mérnöki szakma vonzásában egyetemi oktatóként dolgozott. Feleségét és egyik fiát elveszítette, s bár nagyon megritkultak az ismerősök is körülötte, amíg lehet, szeretné a függetlenségét megőrizni.
Életrajzi adatainak ismertében a kettős születési helyről és iskoláiról kérdezem.
– Konkolyfalván születtem 1918. szeptember 12-én. Színtiszta román falu Désen túl, a Szamos mellett, Nagyilondával átellenben. Románul Negreni-nek hívják, s mivel a Bánffyhunyad melletti Körösfeketetóval azonos a neve, amikor magyarra fordították, a névtárból ez utóbbi tekintélyesebb település nevét írták be. Konkolyfalvára úgy kerültünk, hogy bánffyhunyadi édesapámat körjegyzőként egyik helyről a másikra "dobálták". Kolozs és Szilágy után kerültünk Szolnok-Doboka megyébe, ahol tíz évet töltöttünk. Rezsimváltozáskor a magyar párt felszólította a tisztviselőket, hogy ne tegyenek esküt az új államhatalomra, de apám a hét gyerekkel nem maradhatott állás nélkül. Egy másik kicsi faluba, Drágavilmára helyezték, ahol három község jegyzői teendőit látta el.
Elemi iskoláimat Bánffyhunyadon végeztem, ahol a nagyanyám és nénéim laktak, majd a kolozsvári Református Kollégiumban érettségiztem.
– Miért választotta a kémiát, ami akkoriban még nem tartozott a "divatos" tantárgyak közé?
– Világéletemben gépészmérnök akartam lenni, de érettségi után nem volt anyagi lehetőségem, hogy Temesváron vagy Bukarestben tanuljak. Hogy ne veszítsek évet, 1936-ban beiratkoztam a kolozsvári Ferdinánd Egyetem matematika-fizika és kémia szakára. Amikor rájöttem, hogy nem áll fényes jövő előttem, mivel a hat erdélyi református kollégium reálszakos tanárai mind fiatalok, átiratkoztam az ipari kémia szakra. Ott szerves és szervetlen kémiát tanultam, abban reménykedve, hogy egy laboratóriumban állást találok. 1940-ben a Kolozsvári Egyetem magyar kormánybiztosa felajánlotta a dékáni titkárság vezetését a Ferenc József Tudományegyetem Matematika-természettudományi Karán. Azzal a megjegyzéssel vállaltam el, hogy nem szeretnék az asztalhoz vagy a székhez ragadni, amire azt válaszolta, hogy várjam meg az új évet, s ha valamelyik kémia tanszéken megürül egy állás, oda helyeznek. A szerves kémiai tanszék csábított, ahol dr. Vargha László szegedi egyetemi tanár lett az intézetvezető. Irányításával 1944-ben doktoráltam, s a hadkiegészítőnél csak erre vártak, mert rögtön küldték a behívót, hiába kaptam az egyetemtől a tanársegédi fokozatot.
– Mennyi időt töltött a katonaságnál?
– Két évet katonáskodtam Szatmárnémetiben, Pilisvörösváron, Tasnádon, majd az úgynevezett fronton, a Radnai-havasokban. Bár vegyiharc-századnál szolgáltam, a vegyi fegyverek bevetésére szerencsére nem került sor.
A szíriai helyzet kapcsán naponta hallunk a vegyi fegyverekről, mikor, hol kezdődött a történetük?
– Az első világháborúban már klórgázzal, majd yperittel gyilkolták az embereket. Ez utóbbi kémiai nevén diklór-dietil-szulfid, besorolása hólyaghúzó harci gáz, amelyet 1917-ban használtak a németek először a szövetséges erők ellen, s Ypres belga városról kapta a nevét. Az iperit idegméreg, maró hatása a bőrt, a tüdőt, a szöveteket teszi tönkre. Bepermetezték a területet, s az elpárolgó folyadékot a szél hátán szállíttatták az ellenség állásaira. Ez egy kicsit kétélű dolog, mert ha megfordul a szél, akkor saját maguknak ártanak. Rengeteg harci gáz létezik, vannak gázállapotú, cseppfolyós és szilárd anyagok is.
– A második világháborúban kinek volt vegyi fegyvere?
– Mindkét félnek, csakhogy az 1925-ös genfi egyezmény alapján már nem vetették be.
– Szíriában is hasonlót használtak?
– A szaringázt gyanítják, ami a veszélyes ideggázak közé tartozik. Mindenesetre rendkívül csúnya mindeniknek a hatása.
– Említette a professzor úr, hogy a katonaságot a fogság követte.
– Négy évig voltam munkaszolgálatos az egykori "paradicsomnak" tartott Szovjetunióban. Javarészt ipari létesítmények melletti beszállító üzemeknél dolgoztunk, fakitermelésben, vegyi gyár segédmunkásaként. Miközben a harcsafűrészt húztam a fakitermelő regimentnél, híre ment, hogy egy őrnek megjavítottam az óráját, s attól kezdve a táborparancsnok egy helyiséget adott, hogy műhelyt rendezzek be, ahol órákat kellett javítanom.
– Hol, mikor tanulta meg az órásmesterséget?
– Gyermekkoromban nem egy órát tettem tönkre, amíg érteni kezdtem hozzá.
Egyébként ez volt az első feketemunkám, de csak addig tartott, amíg átcsoportosítottak egyik táborból a másikba azzal a kecsegtető ígérettel, hogy hazaengednek. Ami valójában azt jelentette, hogy legalább egy évet újabb táborban töltünk. Ennek a vezetője kinevezte magát rádióamatőrnek, s rádiójavítást vállalt civileknek. Amikor kiderült, hogy én is rádióamatőr voltam, ezt a feketemunkát is át kellett vennem. Mivel a parancsnok az európai rádiókhoz nemigen értett, a hadizsákmányként szerzett készülékek javítása reám hárult. Volt egy garázsa is a tábornak, s mivel hivatalosan nem foglalkozhattam rádiójavítással, a garázs személyzetébe soroltak be, ami arra volt jó, hogy kitanultam a motorszerelést.
– Az elmondottak szerint tanulságos volt a fogságban töltött idő.
– Valóban, hiszen megtanultam az orosz nyelvet is. Nagy segítségemre volt, hogy a cirill betűket már itthonról ismertem. Drágavilmán, ahol csak a mi voltunk magyarok, értelmiségiként összebarátkoztunk az egyik ortodox pappal, aki édesapám halála után meghívott egy szünidőre. A vasárnapi misén a kántor melletti megtisztelő széken hallgattam végig a szertartást. A jó falusi kántor a szentkönyvet olvasva az ujjával követte a sorokat, én pedig a szavak és az írott jelek közötti kapcsolatot figyelve ismertem meg a cirill betűket. Egy szlovákul is beszélő felvidéki magyar fogolytársam az orosz nyelvtan elsajátításában segített. Egy napon, amikor a vegyi üzemben végzett munkától kifekélyesedett kezem miatt orvosi engedéllyel a táborban maradhattam, annak politikai irányítója rájött, hogy elég jól gagyogok oroszul. Kiderült, hogy olvasni is tudok, s azt a feladatot kaptam, hogy a híreket fordítsam magyarra és románra a fogolytársaimnak. Kezdetben leírtam, majd első látásra fordítottam, s ettől kezdve tolmács lettem.
– Hogyan ért véget a fogság?
– 1948-ban kerültem haza, s rögtön jelentkeztem a Bolyai Egyetem vezetőségénél, de mivel a következő tanév tanszemélyzetét már kijelölték, nem tudtak felvenni. Decemberig reményt vesztve Kolozsvárt töltöttem az időt. A Bolyai Egyetem magyar orvosi kara már Marosvásárhelyen működött. Amikor az adminisztráció szempontjából is függetlenedett, voltak tanárok, akik nem vállalták a költözést, így megürült néhány állás az orvosi karon. Az orvosi kémia előadótanáraként jöttem Marosvásárhelyre. Az 1948–49-es tanév egy félévből állt. Decemberben érkeztem, januárban kezdődtek meg az előadások, s a félév végéig kellett befejezni a tananyagot. Első évben orvosi kémiát a másodikban biokémiát tanítottam.
– Miben különböznek?
– Az orvosi kémia az általános szervetlen és szerves kémiai alapismeretek elmélyítése a középiskolainál magasabb szinten. Bővebben tárgyalta az élettel kapcsolatos vegyületeket, mint például a fehérjéket, főleg az enzimeket, s a biokémia bevezetését jelentette. Marosvásárhelyen nagy segítségemre volt Obál Ferenc, az élettan professzora, akivel baráti viszonyba kerültünk, s a későbbiekben is jól együttműködtünk. A tantárgyat oktató magyarországi egyetemi tanár szerződését az 1949-es félév végén felbontották. Mivel a nyári szesszió után sok diák maradt az őszi pótvizsgára, amikor szabadságra készültem, hogy megnősüljek, Csőgör Lajos rektor azzal örvendeztetett meg, hogy ősszel én kell vizsgáztassam a másodéveseket biokémiából. A szünidő a biokémia tanulásával telt el, majd szerencsésen lezajlottak az őszi vizsgák, s attól kezdve a biokémia előadásokat is én tartottam. Nemsokára csak a biokémia maradt a tantervben, s a rektor a kolozsvári kémiai kar legjobbjai közül öt fiatal végzettet hozott tanszemélyzetnek, akik a későbbiekben nagy segítségemre voltak.
– Nem könnyű tantárgy a biokémia (életvegytan), az orvostanhallgatók egy része tart is tőle. Az átlagember pedig el sem tudja képzelni, hogy milyen sok vegyi folyamat történik a szervezetünkben.
– Az élő szervezet működése és felépítése nem egyszerű. A szervezetünkben zajló vegyi folyamatokat úgy lehet megérteni, ha összefüggéseiben vizsgáljuk azokat, mert nagyon szigorú logika alapján működnek. Bizonyos anyagok vegyi szerkezete pontosan megszabja a szerepüket a szervezetben, és azt is, hogy milyen változásokat szenvedhetnek. A szerkezet és a funkció között szoros az összefüggés.
– Ezek szerint a professzor úr a legbonyolultabb "gép" működését tanította.
– Ha nem adatott meg, hogy az egyszerű gépekkel foglalkozzam!
– Hol van a biokémia és biofizika közötti határ?
– Egy kémiai reakció energiaváltozással jár, az energia pedig fizikai fogalom, amelynek hatására rengetegfajta átalakulás, akár a molekulák alakváltozása is bekövetkezik.
– Az egyetem történetéről készült könyvben olvastam, hogy annak idején változatos témákban folytattak kutatásokat, mint például az anyagcsere és szabályozása, a belgyógyászati betegségek közötti összefüggés, ideg-biokémiai vizsgálatok, a máj toxikus károsodásával összefüggő fehérje- anyagcserezavarok, véralvadás….
– Próbáltunk a felszerelés, a műszerek, s a rendelkezésünkre álló vegyi anyagok biztosította lehetőségek keretén belül, sőt néha egy kicsit talán azon túl is valamit felmutatni. Nem mondom azt, hogy fontos dolgokat fedeztünk fel, de igyekeztünk.
– Szeretnék egy kérdéssel visszatérni a kezdetekre. Kovács Endre professzort a gyógyszerészeti kar alapító tanáraként is számon tartják.
– Az első évben külön felkérésre gyógyszerészeti szerves kémiát tanítottam a gyógyszerészhallgatóknak. Egy pár évre megszakadt a kapcsolatom a gyógyszerészeti karral, majd 1953-ban nem éppen hivatalos kifejezéssel élve a "nyakamba sózták" a dékáni teendőket. Ez nem volt lélekemelő feladat, s ebben a minőségemben 1956-ig tagja voltam az intézet vezetőségének is.
– Ami akkoriban elsősorban pártutasításra történt.
– Rengeteg időt elvesztegettünk fölösleges dolgokkal is. Magamtól mondtam le, s utána következtek a szomorú események, a kizárások, megfenyítések…
– Azt a korszakot nem volt könnyű átvészelni anélkül, hogy ne kényszerüljön kellemetlen helyzetbe az ember.
– Valóban nem.
– Aztán következtek a hatvanas évek.
– Az 1960–61-es tanévben Moghioros és Rautu elvtársak jelenlétében tanszemélyzeti plenáris ülés helyszíne volt a Kultúrpalota. Akkor kezdődött el az egyetem jellegének a megváltoztatása.
– A professzor meddig vezette a biokémia tanszéket?
– 1983-ig, a nyugdíjazásomig. Időközben a gyógyszerészeti karon még tanítottam a biokémiát.
– A karról szóló könyvben olvastam, hogy fontos szerepe volt az egyetemi műhelyekben folyó munka irányításában is.
– A gépek iránti vonzódásom ismerve Andrásovszky rektor bízott meg a finommechanikai műhely szakmai vezetésével. A már meglévő laboratóriumi berendezések javítása mellett a tanszemélyzet részéről igényelt kivitelezhető műszerek megépítésére kellett fordítani azt a felszerelést, amivel a finom- és fenntartó mechanikai műhely rendelkezett. A finommechanikai műhelyben nagyon hozzáértő, rátermett csapat gyűlt össze, s kezdetben komolyabb megvalósításokra is lehetőségünk nyílt, de később fokozatosan lecserélődtek, s a működésünk egyre inkább beszűkült.
– Ezt a szerepet meddig töltötte be?
– Gyakorlatilag a nyugdíjazásomig.
– Akkoriban is kényszer hatására kellett távoznia egy professzornak?
– Megelőztem a kényszert, talán megérezve, hogy családi problémám lesz. Ugyanabban az évben feleségem, Balázs Magda szemész főorvos megbetegedett, s nagyon nehéz három év után 63 éves korában elhunyt.
– Az egyetemi feladatok mellett maradt-e idő valamilyen hobbira?
– Rádiótechnikával, erősítők, vevőkészülékek tervezésével, kivitelezésével foglalkoztam.
– Ha visszagondol, melyek voltak a legszebb évek?
– Egész életemben éreztem, hogy nem a fő foglalkozásom, amire a legtöbb adottságom, tehetségem van. Ezt próbáltam pótolni a hobbival, ami csak részben sikerült.
– Ha most kezdené, mit tenne másképpen?
– Nem is tudom. Ma már a mérnökség is nagyon megváltozott, s mint minden tevékenység, a pénz hatalmának van kiszolgáltatva. Hogy melyik évet tudnám kiemelni? Mindeniknek megvolt a böjtje is. Sokszor rángattak ide-oda, voltam képviselő, de jó ideológus nem vált belőlem soha.
– A professzor úr diszkréten szellemes, kiváló beszélgetőpartner. Nem illik megkérdezni, de 95 évesen ezt a formát hogyan lehet megőrizni?
– Csak neveket ne kérdezzen!
– Azt tartják, hogy idővel egyre bölcsebbé válunk.
– Az ember bizonyos dolgokat kellemetlen tapasztalatai alapján próbál korrigálni. A nagyobb megértést, türelmet, elnézést jelentő bölcsesség alapját ilyen tapasztalatok képezik.
– Mi a kedvenc időtöltése?
– A szépirodalom és a klasszikus zene. Mostanában Anatole France novelláit olvasom, Bach, Beethoven s Verdi egyes műveit hallgatom szívesen.
– Derűs, boldog születésnapot kívánok, s köszönöm az élményt!
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Tiltakozásvakáció: nem mennek iskolába a dési magyar elemisták
Osztályösszevonással halálra ítélik a tagozatot
Egy hónappal tanévkezdés után vonnának össze két magyar osztályt a dési 1-es iskolában: a IV-et (a III-kal) és a VII-et (a VI-kal). E két évfolyamon 3 éve gond az alacsony gyereklétszám; a kegyelemdöfést az adta, hogy több vidéki szülő kivette a gyermekét, mivel a szociálliberális (USL) kormány 2013-ban nem térítette meg az ingázó tanulók bérletköltségeit. Az új iskolában alapítványi segédlettel oldják meg az odajutást. Bár kisebbségi osztályok alacsonyabb létszámmal is működhetnek, és az osztályokat a minisztérium korábban jóváhagyta, az iskolaigazgató a Kolozs Megyei Tanfelügyelőségtől kérte – sikerrel – az osztályösszevonást. Hétfőn a magyar elemisták szülei tiltakozásuk jeléül nem engedték iskolába gyerekeiket. Az összevonás miatt menesztendő pedagógus beperelheti a tanfelügyelőséget. A magyar osztály szálkának látszik az iskolavezetőség szemében, az illetékesek egymásra mutogatnak.
Szabadság (Kolozsvár)

Emlékkonferenciával ünneplik Kolozsváron Venczel József századik születésnapját
A BBTE Magyar Szociológia és Szociális Munka Intézete, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság Szociológiai és Demográfiai Szakbizottsága és az EME Jog- Közgazdaság- és Társadalomtudományok Szakosztálya Venczel József erdélyi társadalomkutató születésének 100. évfordulója alkalmával emlékkonferenciát szervez 2013. november 8-án 10 órai kezdettel.
A rendezvény helyszíne a BBTE Magyar Szociológia és Szociális Munka Intézet Sociologica épülete, Dosztojevszkij/Plugarilor utca 34.
A rendezvényen áttekintik Venczel József életét és szakmai pályáját, szó lesz a bukaresti tanulmányútjáról, a Gusti iskolához való viszonyáról, az EME-beli munkásságáról, Bolyai egyetemi oktató munkájáról.
A Venczel-kutatók bemutatják a tudós erdélyi magyar birtokpolitikáról, a székely migrációról, a népfeleslegről, valamint a társadalomszerkezetről szóló kutatásainak értékét.
A tudományos emlékkonferencia programja
Időpont: 2013. november 8 Helyszín: Kolozsvár, BBTE Magyar Szociológia és Szociális Munka Intézet, Sociologica épület, Dosztojevszkij/Plugarilor/ u. 34 sz, 7. terem 10.00 – 12.15 Megnyitó: Magyari Tivadar dékánhelyettes, Vincze Mária EME szakosztály-elnök, Veres Valér intézetigazgató Magyari Tivadar: Venczel József élete és szakmai pályája Rostás Zoltán: Venczel József bukaresti tanulmányútja, környezete Tóth Bartos András: Erdélyi magyar birtokpolitika Venczel József munkásságának tükrében.(1940-1945) Horváth István: Venczel és a székely migráció elméleti keretbe helyezése 12.15-12.30 Kávészünet 12.30 – 14.15 Telegdy Balázs: Venczel József és a bukaresti Szociológia Iskola Veres Valér: Venczel József oktatói és kutatói munkássága a társadalomszerkezet területén a kolozsvári egyetemen Magyari Nándor László: Kirajzások a Székelyföldről. Venczel József Székely népfeleslegéről. Ilyés Szilárd: Venczel József munkássága az Erdélyi Múzeum Egyesületnél Hozzászólások Pozsony Ferenc: Venczel munkásságának szerepe az erdélyi néprajzkutatásban 14.15 Ebéd: állófogadás
Venczel József 1913. november. 4-én született Csíkszeredában. Végzettsége szerint jogász, de tudományos munkásságát a szociológia területén fejtette ki, főleg a falukutatás és népességkutatás vonatkozásában. Gazgag közéleti munkásságot fejtett ki a két világháború között. Egyetemi munkássága 1945-től kezdődik, amikor kinevezik a Bolyai Tudományegyetem a statisztika és a szociológia professzorának. Egyetemi karrierjét a politikai üldöztetések szakították meg, Piteşti, Văcăreşti, Nagyenyed, Szamosújvár és Dés börtöneiben raboskodott, 1961. jan. 11-én szabadult. Ezt követően alkalmi munkákból élt, amíg 1969-től Ion Aluaş professzornak sikerült visszahoznia őt az egyetemi szférába, a BBTE szociológiai munkaközösségébe, tudományos kutatói állásba. Itt több kutatásban vett részt, így a Csákigorbón végzett szociológia felmérés anyagát rendszerezte. Onnan került betegnyugdíjba, másfél hónappal halála előtt.
Fontosabb megjelent gyűjteményes kötetei: Az önismeret útján. Tanulmányok (szerk. és bev. Imreh István, Buk. 1980); Erdélyi föld – erdélyi társadalom (szerk. és bev. Székely András Bertalan); A falumunka útján (szerk. és bev. Katona Ádám, Székelyudvarhely–Budapest, 1993), Székely András Bertalan zárótanulmányával. (közlemény)
Transindex.ro

Hidvéghi Balázs: történelmi lehetőség a 2014-es választás
A határon túli magyarok részvételéről a 2014-es magyarországi országgyűlési választásokon tartott tegnap, Kolozsváron sajtótájékoztatót Hidvéghi Balázs, Fidesz-es parlamenti képviselő, a Nemzeti Összetartozás Bizottságának alelnöke. A beszélgetésen jelen volt Magdó János kolozsvári magyar főkonzul is, akitől megtudtuk: a magyar kormánypárti politikus látogatása során megbeszélést folytatott többek között Kelemen Hunorral, az RMDSZ elnökével, Kató Bélával, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökével, az Erdélyi Magyar Néppárt vezetőivel, továbbá ellátogatott Désre és Nagyszebenbe, valamint részt vett a Magyar Szórvány Napján. Hidvéghi hangsúlyozta: közös nemzeti érdek a választásokon való magas részvételi arány, így a jövő évi választás a magyarság ünnepe lehet.
„A magyar állampolgárság felvételének lehetővé tétele a külhoni magyarság számára mérföldkő a magyar nemzetpolitikában. Ugyanígy történelmi lehetőséget jelent, hogy a 2014-es magyarországi országgyűlési választáson már minden magyar állampolgár szavazhat” – jelentette ki tegnapi kolozsvári sajtóértekezletén Hidvéghi Balázs.
A Fidesz országgyűlési képviselője hangsúlyozta: amint az a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) budapesti múlt heti ülésén is bebizonyosodott, a határon túli magyarok állampolgárságának és szavazati jogának kérdésében Magyarországon ma politikai konszenzus létezik a parlamenti pártok körében.
„Ez nagyon komoly eredmény a magyar nemzetpolitikában, hiszen úgy tűnik, több mint két évtized elteltével, alapkérdésekben sikerült megegyeznie a politikumnak, és ez fontos üzenet minden magyar számára” – mondta Hidvéghi Balázs.
Mindenkit partnernek tekintenek
Kifejtette: nagyon lényegesnek tartják, hogy a megszerzett szavazati joggal minél többen éljenek a határon túli magyarok közül. Az egyes pártok érdeke, hogy szavazatot szerezzenek, de mindemellett létezik egy közös, össznemzeti célkitűzés is, éspedig a választásokon való magas részvétel. Amennyiben arányaiban nagy részvételre kerül sor, akkor ez a jövő évi országgyűlési választást a magyarság ünnepévé teheti – vélte Hidvéghi Balázs.
A politikus tájékoztatott arról, hogy ennek érdekében folyamatos kapcsolatot tartanak fenn a külhoni magyar közösségekkel, ezek politikai és civil szervezeteivel, illetve a magyar történelmi egyházakkal szorosan együtt kívánnak működni. Hidvéghi hangsúlyozta: mind a regisztráció, mind pedig a tájékoztatás és mozgósítás terén mindenkit egyformán partnernek tekintenek.
Regisztrálni levélben és interneten lehet
A Fidesz politikusa ugyanakkor kiemelte a regisztráció fontosságát a magyarországi lakcímmel nem rendelkező választópolgárok számára, hiszen az érintettek csak ez esetben élhetnek szavazati jogukkal. Emlékeztetett arra, hogy a névjegyzékbe vételi kérelem augusztus 1-jén indult el levél formájában, november 1-jétől azonban ezt már interneten is meg lehet tenni (www.valasztas.hu). Amennyiben papíron kívánnak regisztrálni, a szükséges nyomtatvány letölthető a fenti honlapról, illetve ehhez a főkonzulátusokon és nagykövetségeken is hozzá lehet jutni, de akár szervezetek is szétszórhatják a kitöltendő iratot.
Hidvéghi beszámolt arról, hogy eddig több mint 60 ezren kérték felvételüket a választási névjegyzékbe, és több mint fél millióra tehető az újonnan állampolgárságot szerzettek száma. Felhívta a figyelmet arra, hogy a választásokat megelőző tizenötödik napig lehet regisztrálni, ám a választás napját még nem lehet tudni, ezt a köztársasági elnöknek kell kiírnia. Egyelőre csak annyi bizonyos, hogy erre valamikor áprilisban vagy májusban kerül sor.
A politikus elmondta: aki sikeresen regisztrált, körülbelül két héttel a választás előtt levélben megkapja a szavazáshoz szükséges „csomagot”, amely egy igazoló- és egy szavazólapot tartalmaz. Az utóbbit egy kisebb borítékba kell „bezárni”, majd az igazoló lappal együtt el kell helyezni a nagyobbik borítékba, és a küldeményt el kell juttatni Budapestre, a Nemzeti Választási Irodához. Hogy ez milyen módon történik – postai úton, avagy az érintettek a konzulátust vagy esetleg valamely szervezetet bízzák meg ezzel a feladattal – minden állampolgár maga dönti el. „Ha ebben a magyar szervezetek segíteni tudnak, nagyon jó lenne, de ez mindenkinek az egyéni döntése” – hangsúlyozta a Fidesz politikusa, akitől azt is megtudtuk, hogy a borítékok egy közös „kupacba” kerülnek, és a rendszer kiszűri az esetleges dupla voksokat.
Két-három mandátum a határon túlról
Kérdésünkre Hidvéghi Balázs kifejtette: a külhoni magyarok pártlistára fognak szavazni, ezért nem lesz külön képviselőjük a magyar parlamentben. Azt viszont, hogy a pártok kiket tesznek fel a jelöltlistákra, mindegyik politikai alakulat maga határozza el. A politikustól megtudtuk: a Fidesz-KDNP választási jelöltlistái még nem készültek el.
Hogy körülbelül hány mandátumot hozhatnak a határon túli magyar szavazatok, Hidvéghi elmondta: úgy néz ki, egy-három mandátum sorsa dőlhet el a külhoni szavazatokkal, de szerinte ennél is fontosabb a választás lehetőségének összmagyar tartalma. Hiszen lassan száz évvel Trianon, és 104 évvel az utolsó magyarországi választások után, amikor szintén kiterjesztett szavazati joggal rendelkezett a magyarság, jövőben ismét lehetősége nyílik minden magyarnak, hogy képviselőt küldhessen a budapesti Országgyűlésbe.
A beszélgetésen Magdó János kolozsvári magyar főkonzul arra hívta fel a figyelmet, hogy a magyarországi országgyűlési választásokon való részvétel nem zárja ki a romániai parlamenti választásokon való szavazást. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy az úgyszintén jövőben esedékes európai parlamenti választások esetében a választás lakhelyhez kötött.
Szabadság (Kolozsvár)

Szórványhiányok: szakmai oktatás és magyar gyerekek
Az egyre romló demográfiai adatok mellett a szakoktatás teljes hiánya, illetve a nem kielégítő támogatási rendszer is veszélyezteti a szórványbeli magyar nyelvű oktatást. Háttérintézmények hiányában a megszűnés fenyegeti az iskolák többségét.
Az évtized végéig 235 erdélyi településen szűnhet meg a magyar iskola. Ezekben a helységekben ugyanis jelenleg már csak 4–6 gyereket íratnak be évente az első, illetve ötödik osztályba, az elmúlt esztendőkben pedig nem született két magyar csecsemőnél több. A Közpolitikai Elemző Központ és a Kvantum Kutatóközpont Iskolák veszélyben című kutatói programja szerint mivel más közeli településen sem biztosított a magyar nyelvű oktatás, 2020-ra a meglévő néhány magyar gyerek valószínűleg csak román nyelven tanulhat. Az elmúlt évtizedekben is tapasztalt népességfogyás most éri el a mélypontot, és élesen kihat az iskolai populáció alakulására is. Magyari Tivadar, az RMDSZ oktatási főtitkárhelyettese a szövetség által is támogatott kutatási program adatait ismertetve a magyar szórvány napja alkalmából Nagyenyeden tartott konferencián kifejtette: az új demográfiai helyzet új megközelítést, helyi, megyei és regionális szintű oktatási cselekvési tervek készítését követeli meg. Ezt indokolja az oktatási törvény is, amely a központosítás felszámolására törekszik, de a célként kitűzött kisebbségi autonómia is megköveteli a helyi közösség pontos önismeretét, saját tényszerű helyzetelemzését. Magyari szerint a régiónként differenciált demográfiai mutatók szintén a helyi szintű megközelítést szorgalmazzák.
Az RMDSZ Főtitkársága az említett demográfiai adatok ismeretében rövid és középtávú regionális oktatási tervek készítését kezdeményezte. Első körben több hónapos műhelymunka, széles társadalmi konzultáció során a helybeliek és szakmabeliek döntik el, milyen megoldást érdemes választani az aktuális helyzetre.
A hiányzó láncszem
Az enyedi konferencián az erdélyi magyar oktatás nem túl egészséges szerkezetére is felhívták a figyelmet: az erdélyi magyar gyerekeknek csupán egyötöde tanul szakmát, és mivel a magyar nyelvű kínálat csak a székely megyékben biztosított, a diákok fele román nyelven kényszerül tanulni. Szórványban, de tömbmagyar vidéken is – például Biharban vagy Szatmárban – számos magyar gyerek épp a magyar nyelvű szakoktatás hiányában választja a román iskolát.
A helyzetre többek között az átszervezés jelenthetné a megoldást, ha megyén, régión belül újraoszthatnák a magyar osztályokat. A magyar szakosztályok indításához elméleti osztályok indításáról kellene lemondani, a meglévő nagyvárosiakat újraosztani a kerületi, megyei szinten a kisvárosi iskolák javára. A szakiskolai osztályok révén ugyanakkor növelni is lehetne az osztályok számát, ha sikerül visszacsalogatni a korábban román iskolát választó gyerekeket. Számos neves iskola azonban ódzkodik a szakoktatástól attól tartva, hogy beindítása presztízsveszteséggel járna. Magyari Tivadar szerint az említett szakoktatás mellett a szabad verseny, a diákokat szélesebb körből összegyűjtő szórványkollégiumok, illetve a helyi politikai alkuk jelenthetnek gyengébb alternatív megoldást a magyar nyelvű oktatás fenntartására.
Nem féltek a presztízsvesztéstől
A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium a ritka pozitív példa: nem riadtak vissza a presztízsvesztés veszélyétől, nyolc évvel ezelőtt felvállalták a szakoktatás beindítását. Szőcs Ildikó igazgató szerint ennek is köszönhető, hogy bár az iskola szórványban működik, nem csökken a diáklétszám, a nagymúltú kollégium – amely ma is számos erdélyi régióból vonz diákokat – akár a Fehér megyei tanulók révén is fenn tudna maradni. A szakoktatásnak azonban egy bizonyos stratégia mentén kell beindulnia. Mivel egyetlen iskola nem tud több szakot felvállalni, és nincs értelme ugyanazon szak beindításának több iskolában, fontos lenne régiók mentén leosztani a szakterületeket az adott térség gazdasági helyzetéhez is igazodva.
A szórványban fontos, széles körből diákokat vonzó bentlakásos iskolák fennmaradásának biztosítékát az ösztöndíjprogramban látja Szőcs Ildikó. Mint elmondta, Enyeden a keresztszülő-program révén 55 diáknak nyújtanak ingyenes ellátást. A közösségi élmény biztosítása a legfontosabb, s ha a fiatalok ezt nem kapják meg magyar iskolában, román területen keresik majd.
Ellensúlyozás nyelvtanítással
Beszterce-Naszód megyében is a román oktatásban keresi a boldogulást a magyar gyerekek jelentős százaléka, a pedagógusok szerint a negatív demográfiai mutatók mellett a szakoktatás már említett hiánya miatt is. A hatszázalékos magyarsággal rendelkező észak-erdélyi megye 26 magyar iskolájából három szűnt meg: 2005 óta Somkeréken, Bacában és Nagysajóban nem lehet már magyar nyelven tanulni. Az Iskolák veszélyben program adatai szerint az egyre csökkenő gyereklétszám miatt az évtized végére a Beszterce környéki oktatási régióban már csak két (a besztercei és a szentmátéi), míg a Bethlen környékiben öt – az árpástói, a bethleni, a felőri, a magyardécsei és a vicei – iskola fennmaradása biztosított, utóbbi kettőé a településeken működő szórványkollégiumok jóvoltából.
A besztercei oktatási térség egyik fontos magyar szigetének számító, 85 százalékban magyarlakta Cegőtelke elemi iskolájában ma tizenöt magyar gyerek tanul egyetlen összevont osztályban, az óvodában tizenhatan vannak. A román tagozatra beíratott kilenc gyereknek szinte mindegyike vegyes házasságból származik, Székely Lilla tanítónő elmondása szerint eddig egyetlen esetben fordult elő, hogy magyar tagozatra írattak vegyes házasságból született gyereket. A beolvadási tendencia ellensúlyozásaként az egyébként magyar végzettségű, de évtizedek óta román tagozaton tanító pedagógus választott tárgyként magyar nyelvre oktatja diákjait – románokat és vegyes házasságból származókat egyaránt.
Elsősorban a községközpontbeli román iskola közelsége motiválja a szülőket, hogy román nyelven taníttassák gyerekeiket. Ma még csak a vegyes házasságból származók választják a román iskolát, félő azonban, hogy a támogatási rendszer átalakulásával, a magyar kormány által biztosított oktatási-nevelési támogatás folyósításának esetleges megszűnésével egyre több magyar szülő dönt hasonlóan. A magyar nyelvű oktatás választása ugyanis súlyos anyagi pluszterhet ró a szülőkre, amit ma még sokan vállalnak. Az alig 6 kilométerre fekvő Szászlekence román tanintézetébe iskolabusz viszi a diákokat, míg a jóval nagyobb távolságra – Szentmátéban, Tekében vagy Besztercén – található magyar iskolákba való eljutást, vagy a bentlakást a szülőnek saját zsebből kell finanszíroznia. Ráadásul magyar nyelven csak elméleti oktatásban részesülhetnek a gyerekek, holott egyre több szülő szakmára taníttatná csemetéjét, a diákok egy része pedig nem is alkalmas középiskolai vagy egyetemi tanulmányokra.
Bástya a szórványban
„A magyar nyelvű szakoktatás hiánya hatalmas hátrány, számos színmagyar településen okoz problémát” – jelenti ki lapunknak Kerekes Zoltán, a vicei Bástya Egyesület elnöke is. Az 5–8 osztályos iskola pedagógusai hét éve alapították a szórványkollégiumot, csángómagyar gyerekek „importálásával” biztosítva a magyar tanintézet fennmaradását. A vicei Bástya Csángó-Szórványmagyar Kollégiumban jelenleg harmincegy gyerek lakik, tizennégyen Bákó megyéből, a többiek Óradnáról, illetve mezőségi szórványtelepülésekről érkeztek, ahol megszűnt vagy megszűnőben van a magyar iskola. A vicei után létesült magyardécsei kollégium tizenegy gyereknek biztosít szállást és ingyenes ellátást, az öt óradnai, négy forrófalvi és két marosjárai gyerek révén sikerült megmenteni a felszámolástól a cseresznyéjéről híres színmagyar település iskoláját.
Az egyesület emellett tizenegy csángóföldi, a vicei iskolából kikerült gyerek továbbtanulását is biztosítja: ketten Besztercén, ketten Hargita megyében, ketten Gyulafehérváron, hatan pedig a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban tanulnak, utóbbiak turisztika szakoktatáson. A mezőségi diákoknak szüleik biztosítják a szintén magyar nyelvű továbbtanulást. „Elsősorban olyan iskolákba irányítjuk őket, ahol szükség van gyerekekre, de magyar közösség is van – sorolja a választási kritériumokat Kerekes Zoltán. – Gondot okoz, hogy kevés helyen van magyar szakoktatás. Ez hatalmas lemaradás a román nyelvű tanintézetekhez képest, hiszen nem mindenki való elméleti líceumba, pedig magyar nyelven csak ez biztosított számukra.” Az egyesületi elnök, aki maga is pedagógus, abban bízik, hogy néhány év múlva, a Téka Alapítvány szamosújvári iskolájának felépültével a magyar szakképzés is biztosított lesz a Mezőségen.
Elégtelen támogatás
Beszterce-Naszód megyében nemcsak a magyar, de a román közösségben is gond a gyerekhiány, mivel a fiatalok nagy része külföldön vállal munkát. A demográfiai adatok romlását a „bástyások” is tapasztalják: míg 2005-ben öt mezőségi faluból jártak hozzájuk diákok, ma csak kettőből érkeznek. A Mezőveresegyházáról ingázókat ráadásul csak a román iskola helyszínéig, Magyarborzásig viszi az iskolabusz: Kékes község polgármestere pénzhiányra hivatkozva nem akarta finanszírozni a magyar gyerekek szállítását Vicéig, így a Bástya Egyesületnek is be kellett szállnia a költségekbe. Eközben a kollégiumok működése soha nem biztosított teljes mértékben. Nemzeti jelentőségű intézményként költségvetésének 60–70 százalékát normatív támogatásként kapja a Bástya, a többit „össze kell kalapozni” – mondja Kerekes Zoltán. November 23-án például Désen rendeztek a kollégiumok javára jótékonysági estet.
Bár mindkét helyszínen építkeznének, és Bethlenben is nyitnának egy kollégiumot, a tervek megvalósulása a támogatásoktól függ, miközben a megye magyar iskoláinak megszűnésével egyre nagyobb igény lesz munkájukra. „A háttérintézmények nélküli magyar iskolák megszűnnek, legyenek egyesületiek, egyháziak vagy bármilyen mások” – vetíti elő a sötét jövőt az egyesületi elnök. Intézményeikben egyelőre a csángó gyerekek vannak többségben, de az arányok kezdenek elmozdulni a mezőségiek irányába. Kerekes Zoltán azt mondja: a demográfiai mutatók ismeretében készek bárkivel konzultálni a megoldás megtalálása érdekében, ha a partner nem politikai akciónak szánja kezdeményezését, hanem valóban a szórványkérdésre keresi a választ.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Józsa Miklós, a nagybetűs közösségszervező
Józsa Miklós egy olyan személyiség, aki kiemelkedő tevékenységet végzett a magyar közösség megmaradásáért, anyanyelvi, kulturális értékeinek megőrzéséért, népszerűsítéséért. Idén a szórvány magyarságért díjat Józsa Miklós, a Bethlen Gábor Kollégium nyugalmazott tanára, a Nagyenyedi Áprily-estek rendezvénysorozat kezdeményezője, főszervezője kapta.
Józsa Miklós néptanítói családban született, 1934. június 20-án, a Kovászna megyei Kézdisárfalván. Elemi iskolai tanulmányait szülőfalujában és Bibarcfalván végezte, a gimnáziumot a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban. A székelykeresztúri Fiú Tanítóképzőben tanítói oklevelet, majd a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakán tanári diplomát szerzett.
Negyvenhat évig tartó tanári pályáját Désen kezdte, és a nagyenyedi Bethlen Kollégiumban fejezte be, 2002-ben. Közben közel hét évig Enyed rajon nemzetiségi tanfelügyelője, majd egy eléggé nehéz időszakban a Bethlen Gábor Kollégium igazgatója és aligazgatója volt.
2003-tól az RMDSZ által működtetett Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Ház Áprily-estek nevű irodalmi-művelődési körének szervezője, működtetője, éltetője, mely az évek folyamán maga köré gyűjtötte az irodalmat, művelődést kedvelő enyedieket, sőt a Fehér megyeieket. Ilyen minőségében a Fehér megyei magyar közösségi élet egyik fontos vetületének mozgatója és művelője.
László Edit Zsuzsanna, a Kossuth Rádió munkatársának Józsa Miklós a több mint tíz éve indult kulturális közösségi rendezvénysorozatról, a szórványban élő magyar közösségek megmaradásának lehetőségéről.
A nagyenyed.ro nyomán
Erdély.ma

Új ferences szerzetesek Esztelneken
A betegeskedése és idős kora miatt Csíksomlyóra áthelyezett 85 esztendős páter Tarziciusz helyére a provinciális atya előterjesztésére november 16-tól fráter Szilveszter és Sebestyén testvér, valamint Zoltán terciárius került az esztelneki ferences kolostorba. Szilveszter testvért, a kolostor elöljáróját a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség templomigazgatói tisztségbe is kinevezte. Esztelneken vele beszélgettünk.
A ferences barát elmondta: Kakucs Bélaként született Marosvásárhelyen 1961-ben, Nyárádremetén nőtt fel, ahol az első tíz osztályt is végezte. A tizenegy-tizenkettediket a gyulafehérvári kántoriskolában fejezte be. Rövid katonai szolgálat után 1981–87 között a Hittudományi Főiskola növendéke volt. Kérdésünkre, hogy miként lett Szilveszter testvér, elmesélte: régen a ferences rendben sokan voltak, és meg kellett különböztetniük egymástól a rend tagjait. A rendszerváltás után, amikor feltámadt a rend, már nem volt kötelező új nevet választani, a keresztnevet is megtarthatták szerzetesnévként. Kakucs Bélának a bérmaneve Szilveszter volt, ezért esett a választása erre, amikor belépett a ferences rendbe. Teológiai tanulmányai befejezése után Gyulafehérváron szentelte pappá 1987. június 21-én Jakab Antal püspök, majd kilenc évig egyházmegyés papként teljesített szolgálatot. Első állomáshelye Zetelaka volt, majd Sepsiszentgyörgy és Szászmedgyes következett. Itt kérte felvételét az érsekségtől a szerzetesrendbe 1994-ben. Az érsek kérésére két évig még egyházmegyés papként szolgált, majd 1996. szeptember 1-jén lépett a rendbe.
Szilveszter testvért már a teológiai évek alatt foglalkoztatta a szerzetesi élet, de abban az időben a rend nem működhetett. Elsőéves volt a teológián, a mostani segédpüspök, Tamás József volt a lelki vezetője, aki egyszer azt a kérdést intézte a papnövendékekhez, hogy mit tennének, ha a lottón megnyernék a főnyereményt. Ő válaszában azt írta, építtetne egy kolostort, és kérné felvételét oda. Miután egyik egyházmegyés paptársával, János atyával belépett a ferences rendbe, egy hónapig Szászvárosban volt, akkor ott tartózkodott a rend tartományfőnöke, majd a noviciátust Magyarországon, Szécsényben folytatták. 1997-ben tette le egyszerű fogadalmát, ami a rendi életben való elkötelezettséget jelenti, de nem véglegeset. Ezt a fajta fogadalomtételt háromszor kell megismételni, a kifutási idő kilenc év. Ennyi idő áll rendelkezésre, hogy valaki eldöntse, örökre el akarja-e kötelezni magát.
Szécsény után Szegeden töltött két évet, onnan ismét Erdélybe került, előbb Désen, majd Marosvásárhelyen, Vajdahunyadon, Kolozsváron és Brassóban szolgált. Brassóból négy évig a szatmári egyházmegyébe, Kaplonyba került, ahol 2008-ban kapták vissza kolostorukat a ferencesek. Mielőtt november 16-án Esztelnekre került, Csíksomlyón szolgált Sebestyén testvérrel és hat másik rendtársával együtt. Idehelyezése előtt már járt Esztelneken, 2000-ben, a jubileumi esztendőben tartott itt missziót. 2001-ben három hetet töltött az esztelneki kolostorban. A szerzetes templomban november 17-én celebrálta első szentmiséjét, s aznap mindkét szentmisén meglepően sokan voltak – válaszolta arra a kérdésünkre, hogy miként fogadták a hívek. Azóta túlzottan nem esett vissza a templomba járók száma, és tudomása szerint többen járnak, mint régebb. Terveit illetően Szilveszter testvér arról számolt be, hogy a kolostort szeretné tataroztatni, a munkálat el is kezdődött. A 21. század követelményeinek megfelelő körülményeket szándékszik biztosítani korszerű illemhelyek kialakításával, majd a villanyhálózat felújítása következik. Már pályáztak a megyei önkormányzatnál a cserepek átforgatására. Hosszú távon a teljes kolostor felújítását tervezi. Jelmondatát újmisés korában választotta, amit szerzetesként is megőrzött – Szent János evangélistától származik, és így hangzik: „Értük szentelem magamat, hogy ők is szentek legyenek az igazságban.” (17, 19).
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Egy költő nem intermezzo két másik költő között
Születésnapi beszélgetés Balla Zsófiával
– Kezdjük egy vallomással: a napokban olvastam a Rigó és apostol azon részét, amikor Önnek az édesapja, Balla Károly író ott volt Pusztakamaráson, és Sütő Andrással együtt emlékeztek a '44-es deportálásra a kamarási zsidó temető árnyékában. Erről mit mesélt lányának az 1950-es években?
– Egy hét-nyolc éves kislánynak? Keveset. Láttam lábán a hegeket. Tízéves voltam, amikor meghalt. Amit háborús sorsáról tudok, azt anyám mesélte el nekem, később. Apám Nagyváradon bujkált, különféle személyi papírokat gyártott az üldözötteknek. Egy ilyen papírral úszta meg Gáll Ernő is a deportálást. Apám a Fekete-erdőnél próbált többedmagával átszökni Romániába, de elkapták, és feltették az első, Auschwitzba tartó vonatra. A haláltáborból Ebensee-be vitték. Ott a kőbányában összeesett a gyengeségtől, az éhezéstől. Az SS-őrség legényei szimulánsnak nézték, félholtra verték, összerugdalták és ráuszították a kutyáikat. (A lábán a harapásnyomokat én is láttam.) Apám elájult, de halottnak hitték, feldobták egy – a krematóriumba tartó – taligára. A halottégető kemencék előtt, mielőtt betolták volna, az egyik fogoly vette észre, hogy él… és bevitték az ún. revírbe, a "betegszobába". Ez az amerikai csapatok érkezése előtt két héttel történt. 35 kilós apámat egy amerikai vöröskeresztes nő ölben vitte a mentőkocsiig. A mauthauseni kórházból való a beteglapja.
– Édesapja a múlt század közepén az erdélyi magyar próza- és színházirodalom egyik jeles képviselője volt, több darabját játszották, sajnos, elég korán, 59-ben már meghalt. Hogyan emlékszik rá? Kérem, meséljen gyermekéveiről és a századközépi Kolozsvárról.
– Apám sokoldalú tehetség volt. Gyerekkorában maga faragta hegedűn muzsikált a lakodalmakban! Remekül rajzolt, nagyszerű ezermesterként és mókamesterként sokan ismerték és szerették. Ismert minden fűt és fát, felfedezőút volt vele a Hója-erdőben vagy a Bükkben, a Szentjánoskút környékén bolyongani. Apám sokszor hegedült baráti társaságnak, engem hegedűjével népdalokra tanított, szerettünk énekelni. A zenedarabokhoz vagy egy tál paprikás krumplihoz mindig rögtönzött valamilyen történetet... Tőle tanultam meg sakkozni, kártyázni, römizni, dominózni is. Ő vette nekem az első (Voigtlander) fényképezőgépem, a kép, amelyet róla készítettem, ma is megvan. Ma már látom, hogy apám nem csak érzelmes, nagylelkű ember, meggyőződéses baloldali, soha tisztséget nem viselő, idealista kommunista, tehetséges író és remek mókamester volt, hanem nagyon szép fiatal férfi is.
1956 őszén mentem első osztályba. Apám kézen fogva vitt, ő kísért el a "Szent Jóská"-ig. Azon az őszön anyámmal izgatottan hallgatták a magyarországi híreket. Sokan jártak hozzánk, esténként vastag cigarettafüstben vitatkoztak. Aztán a színdarabjának, a Vádolom magam-nak a bemutatója jut eszembe a sétatéri Magyar Színházban. És emlékszem az otopeni-i kórház szobájára, apám sovány, borostás arcára. 1959 novemberében odautaztunk hozzá, nem tudtam, hogy utoljára látom. Akkor tízéves voltam. Fejemre tette a kezét, és valamit mormogott. Ma már tudom, hogy elbúcsúzott tőlem és megáldott. Nehezen beszélt már, azt motyogta: egy őrültségre tettem fel az életem. És arról, hogy csak az 1956 után írott könyvei, a Miska és A mesterhegedű értékes irodalmilag. A lelkemre kötötte, hogy ha megnövök, csak azokat adjam majd ki. Azt mondta, hogy minden más, amit előbb írt, nem érvényes. Érdekes, ez a beszélgetés tisztán és világosan megmaradt bennem.
– Zenelíceumot végzett, 1972-ben már megvolt a kolozsvári Zeneakadémián szerzett tanári diploma, és befutott költő volt. Hogy lehet ezt a három hivatást összehangolni, hogy mindenből a legtöbbet nyújtson?
– Inkább kissé csodagyereknek számítottam a 19 éves koromban közölt első könyvem megjelenésekor. Inkább irodalomszakra vagy filozófiára szerettem volna beiratkozni, de anyám rábeszélt, ne hagyjam abba zenei tanulmányaimat. Mint rádiós, fantasztikus előadókat, karmestereket és remek együtteseket, zenekarokat hallhattam, láthattam, ugyanis én vettem föl többnyire a hangversenyeket, egy kis fülkében ültem a színpad oldalában. A hatvanas és hetvenes években a világ legjobb zenészei fordultak meg Kolozsváron. De azért elsősorban az irodalom érdekelt. Éjszakánként olvastam, írtam.
– 1980–82-ben magyar népzenét és zenei írást-olvasást tanított Désen, amikor kitiltották a városból. Miért?
– Azért, mert a dalkört egy táncházzal és egy magyar színjátszókörrel együtt a bátor Kalapáti Jolán tanárnő és Tőkés László, az egyházat erősen kritizáló, akkor még verseket is írogató, fiatal református lelkész szervezte meg – annyira, hogy maga is beült énekelni ebbe a körbe. Nos, a megyei pártbizottságnak nem tetszett, hogy a zenei oktatás egyházi személyek előtt is nyitott, és mindenesetre felszólítottak, hogy tiltsam ki Tőkés Lászlót a népzenei oktatásról. Mivel nem álltam kötélnek, kitiltottak a városból és munkahelyemen is kisebb "botrányokba" keveredtem. Betiltották Kolozsváron a Gaál Gábor kört is, amelyet akkoriban vezettem a Kolozsvári Írótársaság megbízásából. Ekkor – mint az erre vonatkozó 1700 oldalas megfigyelési anyagomból kiderül – már szemmel tartottak, és 1981–82-ben a biztonsági szolgálat lehallgatókészüléket helyezett el a lakásomban. Én nem voltam ellenálló, de 1980-tól 1990-ig így sem hagyhattam el az országot, többé nem kaptam útlevelet, és persze egyéb következményei is voltak annak, hogy normális európai magyar értelmiségiként próbáltam élni…
– Közben 1972–85 között a Kolozsvári Rádió magyar adásának zenei szerkesztője, amikor egyik napról a másikra megszűnnek a vidéki stúdiók. Ez lenne a második pofoncsapás. Milyen emlékei vannak azokból a rádiós évekből és a kolozsvári elit társadalommal ápolt kapcsolattartásról?
– Nehezen jutottam álláshoz. A kolozsvári értelmiségiek gúnyt űztek belőlem. Azok a neves írók, szerkesztők, akiket megkerestem, segítség helyett azt ajánlgatták, hogy menjek feleségül és éljek mint lelkészné, vagy azt, hogy menjek lottószelvényt árulni, az is munka… vagy hasonlókat. Sem segítséget, sem együttérzést, sem munkát nem kaptam senkitől, még szüleim legközelebbi barátjától sem, attól, akinek – saját bevallása szerint – apám kétszer mentette meg az életét. A bukaresti írók, Domokos Géza, Horváth Andor, Szász János voltak segítségemre. Az Előre című napilapnál kaptam riporteri állást. Főként ipari és mezőgazdasági cikkeket kellett írnom…
– Az 1981-ben megjelent Romániai magyar irodalmi lexikon első kötetében Kántor Lajos ezt írta: "nagyigényű, bonyolult verskompozíciói (…) közvetlenül is kifejezik azt a szerepet, amelyet szerzőjük következetesen vállal a romániai magyar líra neoavantgárd vonulatában: összekötni Szilágyi Domokos és Szőcs Géza nemzedékét, élet- és verseszményét." Úgy érzi, hogy ez sikerült?
– Mint annyi minden, amit leírtak rólam: tévedés. Sosem voltam neoavantgárd. Voltak kísérleti verseim, de mindig a Nyugat és az Újhold hagyományához kötődtem elsősorban. És a világirodalom nagy költőihez, elsősorban Rilkéhez.
De fontos volt számomra Goethe, Shakespeare, Eliot, Kavafisz és mások hatása is. És egy költő nem akar "összekötni", nem feltét egy szendvicsben, nem intermezzo két másik költő között. Erdély roppant maradi a nőket illetően. Az erdélyi irodalom amúgy sem bővelkedik filozófiai vétetésű, létkérdéseket felvető versekben. Az én költészetem főbb erővonalai pedig ehhez a babitsi, József Attila-i hagyományhoz kötődnek.
– Jó húsz éve, hogy Magyarországon él, s ma is aktív szereplője az ottani irodalmi életnek, tagja a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának. Ha most kellene döntsön – mármint a kiköltözésről –, ugyanezt tenné, sosem bánta meg?
– Az előbbiekből kiderül, hogy sok minden kiűzött engem: szakmai, orvosi, magánéleti, politikai okai egyaránt voltak a helyváltoztatásomnak. És sok minden vonzott, hiszen szeretem a nagyvárost, és itt van a magyar irodalom központja. Most különösen, hogy ennyire elromlott Magyarországon a demokrácia dolga, meg kell gondolnom a kérdését.
Aki kivándorol, sosem lesz egészen otthon, sem a szülőföldjén, sem a választott hazában. De ezen már nem kívánok változtatni. Itt írtam életem két legfontosabb könyvét, és értékelték is ezeket. Otthon nem tudtam volna megírni őket. Itt jó barátokra leltem, és főként arra az emberre, aki nem csak a férjem, de maga is nagyszerű költő, kritikus, és tizenhét éve a legfőbb szigorú szerkesztőm. A figyelmes, értő olvasatnál és a magas mércénél nincs nagyobb segítség egy író számára.
– A Magyarországon töltött évek ellenére ma is az erdélyi magyar irodalom egyik legjelentősebb költő(nő)-je. Érzi ezt a megbecsülést és tiszteletet?
– Néha igen. Nyáron, a Kolozsvári Magyar Napok szervezésében volt (huszonöt év alatt) a második szerzői estem Kolozsváron. Ez azért nem sok, ugye? Megtelt a Minerva társaság díszterme, ez jólesett. De az írók, a költőkollégák legnagyobb része nem jött el. De érthetem-e a megbecsülés jelének azt, hogy úgy jelentek meg a Korunk folyóirat Kolozsvár- antológiái, hogy egyetlen versemet sem vette föl a szerkesztő? Amiképp a Budapesten élő kolozsváriak közül csak egyetlen embert hívtak meg az alakuló Kolozsvár Társaságba… Azt, aki egyébként nem Kolozsváron született. Aki ott látta meg az eget, mint mondjuk Bodor Ádám, vagy Tamás Gáspár Miklós, vagy én, azokat nem hívták. Pedig életművünkkel nem hoztunk szégyent városunkra. Nekem egyébként minden könyvem tele van Kolozsvár-versekkel. Egy ilyen versre kaptam 2012- ben a Látó költészeti díját. A Látó elődjében, az Igaz Szóban indult 1965-ben a költői pályám. Ennek jövőre lesz 50 éve... Bezárul a kör. Az idő is elfogy, akár a levegő.
– Nyaranta több időt tölt Csángóföldön úgy, hogy Erdély szép tájait autózza végig családjával, gyermekkori éveinek emlékhelyeit. Mit érez ilyenkor a szívében, és mit lát az egykori kolozsvári költő?
– Honvágyat. Gyönyörűséget. És látom, hogy az erdélyi kultúra – Reményik Sándor nagyszerű képével – mint Atlantisz hever a mélyben. Az öntudatos magyar fiatal nemzedék jó részének fogalma sincs, kik éltek itt előtte, és miket alkottak. Pedig a nemzetiségi létezés egyetlen esélye a kultúra minden hajszálgyökerének a számon tartása.
– 1968-tól – amikor megjelent első Forrás- kötete, A dolgok emlékezete – 2010-ig, 42 év alatt 14 kötete jelent meg, ami háromévente egy kötetet jelent. Mondja, meg van elégedve ezzel a ciklikussággal, nem túl kevés?
–De, meglehetősen kevés. Egyébként 19 kötetem látott napvilágot. És van, amikor hét év után következett egyik a másikra. De nem ez számít. Lampedusának lényegében egyetlen fontos könyve van – bár írt néhány esszét, elbeszélést is. Rendkívül jó író. Számít ez? Mindenkit a legjobb, legmagasabb teljesítménye minősít.
– "Ne légy se víg, se szomorú" – írja egyik versében. Akkor milyenek legyünk?
– Nyugodtak, kiegyensúlyozottak. Ne higgyük magunkat semmi embernek, elnyomott kisebbséginek, és ne tengjen bennünk túl a magyarság önértékelése. Középen kell megállanunk, önérzettel és szerényen. Okosodni kell, jobbá lenni. Nagy célokat, nagy embereket kell magunk elé mércéül állítani, nem a mellettünk futóhoz méricskélni magunkat. Ebben a klasszikus egyensúly Shakespeare, Goethe, Tolsztoj, Montaigne, és még sorolhatnám. Egy Széchenyi, egy Kemény Zsigmond, egy Babits szellemi nagysága az igazi világító torony.
– Mi van még a fiókban? Gondolt-e arra, hogy az olvasók habzsolják az őszinte, fordulatokban gazdag tényirodalmat, az idő messzeségében "meg- porosodott", de sikeresen "lepallott" gyermekkori élményvilágot?
– Nem tényirodalmat írok, és nem megrendelésre. Van egy ki nem adott könyvem. Nem adtam ki a kezemből, mert nem felel meg a prózáról alkotott eszményeimnek. Nem akarok mindenáron publikálni, ahogy azt sokan teszik. Ami az olvasókat és elvárásaikat illeti: sokkal több világirodalmat, több nagy klasszikus szerzőt, szép magyar verset kéne olvasniuk, és sokkal több kritikai történeti munkát. Nem dicsőségünk ódáit, hanem valóságos, érdekes, emberi történelmet. Kevesebb gyenge minőségű fércművet. Több tudásra és jobb irodalmi ízlésre volna ma szükség, mert azt az iskola, a szülői ház már nem biztosítja. Egyelőre azonban a könyvesboltokban az álirodalom fogy jobban, nem a magas művészet.
– Legfontosabb díjak és elismerések?
– 1984, 1991: a Román Írószövetség Költészeti Díja, 1992: Déry-jutalom, 1995: Soros- életmű-díj, 1996: József Attila-díj, 2003: Palladium-díj, 2008: a Magyar Köztársaság Babérkoszorú-díja, 2010: Artisjus Irodalmi Nagydíj.
– Melyikre a legbüszkébb?
– Minden díjam megtiszteltetés. A díjak élni segítenek. De azok elsősorban az olvasó számára útjelzők. A legmagasabb díjam eddig a Magyar Köztársaság Babérkoszorúja és az Artisjus Nagydíj.
– Ha újrakezdhetné, ugyanezt az életpályát választaná?
– Ha másodszor is megszületek, akkor erre az angyalok nyelvén is tudok majd válaszolni.
– Köszönöm, hogy válaszolt – nem az angyalok, hanem még a magyarok nyelvén.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely),

kérdezett: Kertész Melinda
NAGYVÁROSBAN, ELSZÓRTAN
Mennyire fenyegeti a monostori magyarokat a Petrovics-szindróma?
Egy célzott szórványpolitika hiányában nagy eséllyel belesodródik a többségbe a nagyvárosokban lakó, az identitás peremén levő magyarság - véli Vetési László szórványkutató.
Van-e megoldás a létszám szempontjából ugyan kritikus tömeget alkotó, viszont a nagyvárosokban elszórtan élő, ezért a szórványosodásának fokozottan kitett magyarság lemorzsolódásának megállítására vagy visszaszorítására? Interjú a református egyház szórványprogramjával foglalkozó Vetési László egyházi íróval, szórványkutatóval, szociográfussal.
Mit nevezünk szórványnak?
Vetési László: - Kapásból nem fogok tudni egy szakszerű meghatározást adni, mi már lemondtunk arról, hogy végleges és zárt szórvány-definíciókkal dolgozzunk. Erről már külön konferencia is volt és annak a végén sem jutottunk dűlőre azzal kapcsolatosan, hogy mit is nevezünk szórványnak. A közbeszédben használt fogalmat szoktuk inkább hangsúlyozni, és ez pedig egy veszélyeztetett etnikai csoport, amelyik hátrányos térbeli elhelyezkedése, arányai, lélekszáma miatt az identitását, értékeit nem tudja saját erejéből megőrizni.
A szórványkutatói szakmában a szórvány kifejezést támadják, mert negatív kicsengésű, a leépülés, a depriváció jelentését hordozza magában, és ez nem egészen igaz. De a mi környezetünkben, a mi stratégiai problémakezelésünkben ez a leghasználhatóbb fogalom. A kérdésnek van egy másik vetülete, éspedig az, hogy a fogalom-meghatározások helyett tematikus szórványfogalmakat szoktunk használni. Pontosabban arról van szó, hogy beszélünk oktatási, művelődési, nyelvi, egyházi, vallási, hitéleti szórványközösségről. Ilyen formában már kezelhető a fogalom, hiszen például az oktatási szórvány világosan átlátható. Persze, a fogalmak között létezik átfedés, de a lényeg ugyanaz, hogy egy átlátható fogalom, és egy átlátható csoport kerül a kezünkbe, amellyel már lehet dolgozni.
Az utóbbi időben előtérbe került a nagyvárosi szórvány kérdése, a politikum is elkezdett azzal foglalkozni, hogy miként lehet megközelíteni, eljutni a negyedekben élő szórvány-magyarsághoz. Kolozsvár abból a szempontból érdekes, hogy egyszerre létezik benne "tömbmagyarság", amellyel különösen kulturális rendezvények, intézmények vonzáskörében lehet találkozni, illetve a „megfoghatatlan”, negyedekben élő, a városközponttól távol maradó "szórvány-magyarság", amely inkább kitett az asszimilációnak.
- Szoktuk így polarizálni a kolozsvári magyarságot, hogy "központi szórvány" és a "monostori szórvány", ez földrajzilag látványos kép, amely jelképezheti ugyan, de nem ez fejezi ki a probléma lényegét. Kolozsvár belvárosban, egy kilométeres átlóban helyezkedik el az erdélyi magyar csúcsintézmények 89%-a. Ennek többféle magyarázata van, egyrészt a megörökölt, a jogosan megtartott intézmények és épültek és a hozzájuk kapcsolódó magyar szellemi élet, a központok a mieink voltak.
Éppen ezért érdekes a Főtérért való harc, ami időnként fizikai vetületet is ölt. A Mátyás-szobor és a körülötte levő szellemi aura szinte védelmet nyújt a magyarság számára. A románságnak nem sikerült kialakítani a maga szellemi terét. A legszembetűnőbb az, hogy a Főtér milyen fontos nekünk. A Magyar Napok csúcsrendezvényein össze tudunk gyűjteni néhány ezer embert, és ilyenkor fizikai és szimbolikus térfoglalás is zajlik, nemcsak a Főtéren, hanem a Farkas és az Egyetem utcában is. Ilyenkor teljesen egyértelmű, hogy a kivonulás az utcára, a tér birtoklása és a magyar nyelv térnyelvvé változtatása pontosan megmutatkozik.
Az, amivel kezdte, hogy kétféle Kolozsvár van, az valóban így van. Tudomásul kell venni néhány dolgot: a romániai magyarság szellemi elitjének jelentős része, humán erőforrásnak és magas kultúrának letéteményesei itt élnek. Ne feledjük el, hogy itt van három-négy magyar püspökségnek, egyházvetetésnek a központja, itt van 6-7 olyan líceum, amelynek a teljes tantestülete magyar, a magyar intézményekhez tartozó szellemi anyag megint csak magyar, tehát itt létezik egy védett magyar „burok”. Ez kiegészül a kis magyar nyelvi terekkel, amelyek úgy jönnek létre, hogy a visszaszolgáltatott épületekbe rendre visszaköltöznek a magyar intézmények – elsősorban az egyházak kaptak vissza ilyen nagy épületeket. Kolozsváron él az a részmagyarság, amely ebben a nyelvi-kulturális térben nem részesül, amely fizikai és szellemi értelemben is peremre szorul.
Az a gond, hogy létezik egy réteg, amely rendszeresen fogyasztja a nagyvárosi magyar intézmények által nyújtott szellemi értékeket, beleértve a csúcsrendezvényeket, színházat, operát és minden egyéb találkozót, akik védik a magyar közösségi életüket és egyben le is védik ezzel. És van az a réteg, amely a peremről érkezett és a peremen maradt, tehát az identitásnak is a peremén és ezen próbál fennmaradni egy ideig, viszont nagy sodrásnak van kitéve, kiszorul az etnikumból, és belesodródik a többségbe.
Milyen tipikus szórványközösségek léteznek Erdélyben? Meghatározható-e, tetten érhető-e az a pillanat, amikor már a szórvány szó nem alkalmazható egy csoportra, mert már asszimilálódott?
- Mindegyik nagyváros más. Gyulafehérvár példáját szoktam emlegetni érdekességként, ahol ez a hasadás, amelyről az előbb beszéltünk, még inkább szembetűnő: a magyar intézményekhez, a püspöki palotához és a lelkészképzéshez tartozó, védett aurával rendelkező közösség átél egy majdnem magyar többségű etnikai élményt, ezzel párhuzamosan létezik egy másik réteg, a környékbeli falvakból beköltözöttek rétege, akiknek a sorsa gyakorlatilag meg van pecsételve a magyar identitás megélésének tekintetében.
Több fokozat van ebben a rendszerben, a legnehezebb helyzetbe levő városok – amint azt tudjuk tapasztalatból és az eddigi kutatások is egyértelműen ezt bizonyították – azok a dél-erdélyi városok, ahol nagyon hamar megváltoztak az etnikai arányok.
Elmondhatjuk azt is, hogy a több etnikumú, több nemzetiségű, többvallású, szinte európai modellként ünnepelt Temesvár egy nagy olvasztótégely lett, amely most már gyakorlatilag illúziója a többnyelvűségnek. Gyakorlatilag egyetlen domináns nyelv emelkedett ki, egyrészt erőszakosan – hiszen a hatalom ezt a nyelvet ráerőltette erre a több etnikumú, szép régi nyelvi hagyományokkal rendelkező városra, másrészt a betelepítéssel, harmadrészt a természetes asszimilációnak a folyamataival. Folytathatjuk Dévával, ahol a város átalakulása gyakorlatilag bedarálta azt a bukovinai székely városrészt, amely a dévai magyarságnak szinte önálló életet élő etnikai csoportja és tájegysége volt.
Folytathatjuk Nagyszebennel, ahol egy másik folyamat zajlik le etnikailag, hiszen a magyarok is nyertek abból, hogy német vezetés van, egy pici fellélegzés következett be, ami a magyar értékeket illeti. Hatalmas harcok folynak Nagyenyedért, és ha arról beszélünk, hogy az asszimilációnak milyen fokozatai vannak, akkor azt látjuk, hogy Abrudbánya, Verespatak, Észak-Erdélyben Radnaborberek a legtipikusabb asszimiláns közösségek, ahol a magyar identitás megmarad, románul történő öndefinícióval (eu sunt maghiar), viszont ragaszkodnak a magyar identitáshoz.
Radnaborbereken az a furcsa helyzet jött létre, hogy az egyébként románul beszélő közösségnek ki kellett írni magyarul a helységnevet, mert 20% fölött vallották magukat magyarnak. Hasonló a helyzet Verespatakon, ahol ugyan nincs kiírva a helység neve magyarul, viszont nagyon erős a magyar és német identitáshoz való ragaszkodás, amit már egy másik nyelven él meg az adott csoport. A népszámlálási adatokból - összehasonlítva a 2002-es adatokkal - az derül ki, hogy főként a szórványban indult rohamos hanyatlásnak a magyarság számaránya. Létezik-e módszer ennek a tendenciának a megfékezésére, esetleg visszafordítására?
- Hólabda-effektusként működik az asszimiláció: amikor egy közösség létszáma a kritikus tömeg alá esik, akkor két érdekes jelenség mutatható ki. Egyrészt megjelenik az úgynevezett dédelgetett etnikum szindróma, ami azt jelenti, hogy nem jelentünk már számbeli és egyéb szempontból olyan súlyú közösséget, amit a többség veszélyként élhetne meg vagy érzékelhetne, és akkor egyszerűen elkezd szeretni, mi leszünk az újszülöttek, vagy a nagymama, nagytata a nemzet testébe, kedves kicsi csoport leszünk, akiket nagyon szeretnek – ez megfigyelhető a nagyon rossz arányú magyar közösséggel rendelkező Resicabányán, Krassó-Szörény megye jó néhány településén.
A másik jelenség, hogy a hólabda-effektussal elkezdődik egy még rohamosabb leépülés, amikor a közösség semmiféle etnikai élményt nem tud megszerezni, a kisebbséghez tartozók saját etnikai öröklött értékeiket már önszabályozóan, autoimmun rendszerrel kezdik leépíteni. Megjelenik az úgynevezett „nincs értelme” érzés. Az egyén elveszíti a kognitív etnikai kontrollt, ami azt jelenti, hogy az etnikai tevékenységeket saját maga ellenére éli meg, nem ellenőrzi magát, a kontroll a beszédben, az etnikai értékhasználatban egyaránt megszűnik, sérül a kontroll-tevékenység a párválasztásban is, nem kontrollálja az iskolaválasztást, sodródik a többséggel. A csoport gyakorlatilag előbb beleintegrálódik, majd beleasszimilálódik a többségbe, megszűnik az arra való igény, hogy magyar baráti kört alakítson ki, a román médiát fogyasztja.
Az első nagy identitásbeli sérülés annak a feltételezése, hogy románként jobban lehet érvényesülni. Ez úgy gyűrűzik be, hogy az egyén elkezdi azokat a kudarcokat gyűjteni magában, amelyekkel igazolja saját magát, már nemcsak kontrollálja, hanem tudatosan kezdi keresni azokat a pontokat, amelyek segítségével mielőbb lezárhatja életében a magyar identitás-korszakot. Ezt Petrovics-szindrómának nevezzük, ami azt jelenti, hogy önként választja az egyén azt a nemzetet, amelybe mélyen integrálódik és teljesen leválik az eredeti nemzetéről.
Azért Petrovics-szindróma, mert Petőfi Sándort a szülei színmagyarnak nevelték, miközben benne egy cseppnyi magyar vér sem volt. A jelenség rendkívül izgalmas, hiszen ez a szülők részéről egy tudatos döntés volt. Az utolsó jelek a családnevek, amelyek esetében az igénytelenség miatt első körben megjelenik az ékezetlehullás, majd a személynév-választásban a latinizálódás. Ezt követően szinte természetes módon, készen szaladnak bele és fogadják el a másik etnikumot, ami, ahogy Szilágyi N. Sándor is elmondja, a családalapításban, illetve a gyermek identitásának a megválasztásában zárul le.
Visszatérve a nagyvárosi szórványra, hogy lehet elérni a nagyvárosokban magukat izoláló embereket? - Még messze vagyunk attól, hogy erről a kérdésről átgondoltan, szakmailag alaposan és minden kérdést körüljárva tudjunk beszélni. Nem értem, miért nem jutottunk el még oda, hogy a nagyvárosokban akár 50-egynéhány százalékos többséget is kitevő erdélyi magyarságról még mindig nem beszélünk azzal a súllyal, amivel ezt a témát kezelni és orvosolni kellene.
Az elmúlt 21-néhány évben mi nagyon sok összeírást végeztünk, de az összeírásokkal nagyon sok problémánk van. A kérdés az, hogy ezekkel az adatokkal mit kezdünk, mert ez az adatbázis mindaddig „halott”, ameddig a közösség vezetői nem kezdenek el rendszeresen kapcsolatot tartani ezekkel az emberekkel.
Iszonyatos lehetőségek vannak a 21. században, de iszonyatos mulasztások is. Például a kolozsvári magyarság – de ez elmondható Désről, Szamosújvárról, Besztercéről, hogy a nehéz helyzetben levőket említsem – ennek a magyar rétegnek a 60-70-80%-a a gyerekeiken keresztül, az interneten elérhető lenne, de erre sincs egy terv, hogy egy minimális testvéri, tanácsadói hálózatot összehozzunk, hogy ezekkel az emberekkel kapcsolatot tudjunk teremteni és érdeklődni felőlük, és megkérdezni, hogy szükségük van-e segítségre.
Nem tudom megmondani, hogy miért nem mértük fel a magyarokat Kolozsváron, például az egyetemisták segítségével, hiszen velük együtt egy hónap alatt a kolozsvári magyarságot teljes egészében fel lehetett volna térképezni egy-egy kérdőív révén. Pontos adatokat kaphattunk volna, de ezt nem tettük meg, hogy miért nem, azt nem tudnám megmondani.
Az egyházak látogatnak, viszont nem győzik. 4-6 ezer lelkes gyülekezeteknek, mint amivel a Monostor, a Lupsa, a Mărăști tér rendelkezik, olyan szolgáltatásokat kellene az egyháznak nyújtani, mint például a kézművesség, a gyerekjátékok megtanítása, de talán még a munkahelyi közvetítésig is el kellene jutni. Olyan funkciók is be kellene kerüljenek az egyházhoz a hitélet és a közösségi élmény mellett, amelyeken keresztül a közvetlen kérdésekre is választ tudunk adni. Ha ezeket a kérdéseket nem beszéljük meg és nem oldjuk meg, akkor a szakadék az emberek, az egyház esetében a hívek és az egyház között egyre nő, hatalmas a szóródás, a fluktuáció, a migráció, a kiköltözés, és az egyház ott marad azok nélkül az emberekkel való kapcsolat nélkül, akiket tulajdonképpen „meg kell menteni”.
Transindex.ro,

Mezőségi szórványturnéra indul a Hargita együttes
Hargita Megye Tanácsa Összetartozunk közösségépítő programjának részeként május 26-án szokásos évi szórványturnéjára indul a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes, és egybeköti körútját az egyik legfontosabb rendezvényével, a már hagyománnyá vált Hagyaték Mezőségi Népzene- és Néptánctalálkozóval. Az összetartozás, az identitástudat megerősítése Székelyföldön is fontos, de leginkább olyan vidékeken van szükség rá, ahol a magyarság szórványban él.
Az 1990-től Csíkszeredában hivatásos együttesként működő Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes 1995-ben szórványmissziót vállalt, arra törekszik, hogy évente legalább egyszer előadásával eljusson olyan szórványtelepülésekre, ahová ritkán vagy egyáltalán nem jutnak el hivatásos együttesek, ahol a Hargita előadása szinte az egyetlen magyar kulturális rendezvény egész évben, ahol a magyarságnak a szórványsors jutott osztályrészül a történelmi viszontagságok következtében. Bebizonyosodott, hogy a magyar kultúra, nyelv és hagyomány ezeken a vidékeken határozottabban igényli a segítséget és a törődést értékeinek megőrzése végett.
Az Összetartozunk közösségépítő szórványprogram egyik célja segíteni a szórványban élő magyarságot népi hagyományai megőrzésében, felkutatásában, felelevenítésében és ezáltal a nemzeti identitása megőrzésében és megerősítésében. A Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes előadásaival a szórványtelepülések kultúrájának értékeire szeretné felhívni a figyelmet.
Az idei turné során Felőr, Szépkenyerűszentmárton, Bethlen, Dés, Bálványosváralja, Szék, Vice és Magyardécse magyarságra láthatja a Hargita együttes A sóvidéki kalapács című előadását.
A szórványturné programja:
Május 26., hétfő, 19 óra: A sóvidéki kalapács – felőri kultúrotthon; az előadás előtt fellép a felőri Búzavirág Néptánccsoport.
Május 27., kedd, 20 óra: A sóvidéki kalapács – Szépkenyerűszentmárton, kultúrotthon. Május 28., szerda, 19 óra: A sóvidéki kalapács – Bethlen, művelődési ház. Május 29., csütörtök, 19 óra: A sóvidéki kalapács – Dés, „Andrei Mureșanu Kollégium” díszterme; az előadás előtt fellép a dési Aranyeső Néptánccsoport és a Rezeda zenekar. Május 30., péntek, 20 óra: A sóvidéki kalapács – Bálványosváralja, kultúrotthon; az előadás előtt fellép a bálványosváraljai Árvalányhaj (utánpótlás) Néptánccsoport. Május 31-én, szombaton egész napos program Széken a XIX. Hagyaték Mezőségi Népzene- és Néptánctalálkozón. Június 1., vasárnap, 12 óra: A sóvidéki kalapács – Vice, kultúrotthon; 17 óra: Magyardécse, kultúrotthon; az előadás előtt fellép a magyardécsei Cseresznyevirág Néptánccsoport. maszol.ro

Nyolc ország hagyományőrzői a Szent István-napi Néptánctalálkozón
A Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány, a SzINT Kulturális Egyesület és a Szarkaláb Néptáncegyüttes augusztus 20-24. között szervezi meg a 8 ország (Magyarország, Felvidék/Szlovákia, Vajdaság/Szerbia, Kárpátalja/Ukrajna, Lengyelország, Görögország, Horvátország, Erdély) 13 kisebbségi kultúráját képviselő néptáncegyüttesét, és 8 Kolozs, Szilágy és Fehér megyei település mintegy 180 hagyományőrző fiatalját egybegyűjtő 16. Szent István-napi Néptánctalálkozót.
A fesztivál kolozsvári programjai szerves részét képezik az ötödször megszervezendő Kolozsvári Magyar Napok rendezvénysorozatának is.
„Örömmel tapasztaltuk, hogy a fesztivál Erdélyben egyre fontosabb identitásmegőrző és kisközösségi önszerveződést gerjesztő szerepet játszik és erdélyi magyar közösségünk autonóm nemzetközi kulturális kapcsolatépítésének elvitathatatlan tényezőjévé vált. Ugyanakkor – az iránta megnyilvánuló fokozódó érdeklődésből ítélve – ma már az egyik legrangosabb Kárpát-medencei Szent István-napi rendezvénnyé fejlődött, és az európai kisebbségi és regionális kultúrák számontartott találkozóhelyévé vált” – írták közleményükben a szervezők.
A fesztivált ismét Kolozs, Szilágy és Fehér megyében tartják, Kolozsvár mellett Magyarfenesen, Zsobokon, Mákófalván, Désen, Gyaluban, Kalotaszentkirályon és Miriszlón szervezve ünnepi rendezvényeket.
A rendezvény szerdán délben kezdődik a kolozsvári és Kolozsvár környéki néptáncegyüttesek bemutatkozásával a Farkas utcai színpadon, majd este a nyitógálával. Másnap délelőtt a résztvevők Emil Boc kolozsvári polgármesterre és más hivatalosságokkal találkoznak a sétatéri Kaszinóban, majd a meghívott néptáncegyüttesek táncos bemutatkozása következik előbb a Farkas utcában, majd a Főtéren.
Délután gasztronómiai bemutatóra kerül sor. Pénteken a meghívottak és a házigazdák Mákófalvára, Zsobokra, Gyaluba és Désre, szombaton Magyarfenesre, vasárnap pedig Miriszlóra és Kalotaszentkirályra látogatnak ki. Vasárnap délben ugyanakkor Kolozsváron kerül sor a látványos népviseleti felvonulásra és tánckavalkádra. A résztvevők a Farkas utcai Szent György-szobor elől vonulnak ki a főtérre, ahol látványos táncos bemutató veszi kezdetét.
Krónika (Kolozsvár)

Üzenet a Végekről
2014-ben, Koltai András és Orosz Krisztofer Levente szerkesztésében jelent meg „Üzenetek a Máramarosi Végekről” című könyv, amely kor- és egyháztörténeti dokumentum.
A kutatók kötetbe gyűjtötték össze Kádár József piarista szerzetes 1945- 1992 közötti időszakban írt leveleit, beszámolóit, melyekből megismerhető Máramarossziget élete, a piarista rend megpróbáltatásokkal, küzdelmekkel teli élete, az egyház társadalmi szerepvállalása abban a korban. A szerzők érzékeltetik, a történelem miként szólt be a piarista rend életébe, miként próbálták túlélni a megpróbáltatásokat, megőrizve a keresztény értékeket.
Könyvüknek tudományos értéke van. A magyarországi és a romániai tartományfőnökség levéltárában fellelhető leveleket válogatták, kötetbe foglalták. A borítóterv Szentes Zágon munkája. Kádár József 1911-1993 között élt. Kézdiszászfaluban született, szülei jómódú gazdák voltak. 1930-ban a Kézdivásárhelyi Katolikus Gimnáziumban érettségizett. Teológiai tanulmányait a kolozsvári Kalazantínumban végezte. Az egyetemet természetrajz- földrajz szakos tanári diplomával végzett. 1945-ben a máramarosszigeti házfőnökké, illetve a gimnázium és a konviktus igazgatójává nevezték ki. A háború után óriási nehézségeket kellett leküzdeniük. Az iskola lepusztult állapotba került, tanerő hiánnyal küszködtek. Szemes Ferenccel, a piarista matematika-fizika szakos tanárral együtt dolgozták ki az oktatási tervet, és indították be az iskolai életet. Ugyanakkor Máramarosszigeten nagyszámú deportált és hadifogoly volt. Ezekről gondoskodtak, segítették haza utazásukban. Kádár József személyében nemcsak a kitűnő piarista rendfőnököt ismerhetünk meg, a nagy műveltségű, tudású tanárt, hanem kiváló, mai szóval élve menedzsert, aki minden esetben megtalálta a megoldást, nemcsak a szerzeteseknek, hanem a közösség problémáira is. Tanított, de ha kellett, akkor orvosi teendőket is elvégzett. De volt olyan is, hogy szappant főzött. Állatvásárban segített az embereknek, a megfelelő állat kiválasztásában. Hatóságokkal küzdött az iskola államilag történő kisajátítása ellen, saját és mások szabadságáért harcolt. A könyv kortörténelmi dokumentum is. A kommunista rendszer minden erőt felhasznált saját hatalmának a megerősítésére. 1948-ban államosították az egyházi iskolákat. Felfüggesztették a Piarista Szerzetesrendet. A rendházak állami tulajdonba kerültek, a nővérek hazatértek falvaikba. Szerzeteseket internálták.
13 levelet olvashatunk, melyek Zimányi Gyula tartományfőnöknek, Karl János magyarországi rendtartományi asszisztensnek, valamint Bíró Vencel romániai tartományfőnöknek is írt. Ugyanakkor olvashatjuk a beszámolókat, melyek 1948-ban a máramarosszigeti rendház helyzetéről, 1954-ben a romániai piaristák helyzetéről szólnak. 1965-ben ugyancsak a romániai piaristák helyzetéről számolt be.
A rendház történetében életbevágó 1948-as év: „Az új alkotmány értelmében nem tarthat egyetlen felekezet sem közérdekű tanintézeteket.” Mivel a tanítást rendtagok nem vállalhatták pasztorizációban kellett megfelelő munkát találniuk. Ugyanakkor megélhetési forrásokról kellett gondoskodniuk. Beszámoló a Romániai Piaristák helyzetéről-című írásában kifejti: „Ezt a beszámoló félét 1949-el kell kezdeni. Akkor jelent meg egy minisztertanácsi rendelkezés, amely szerint Rendünk működését megszüntetik. Indoklás: a tanügy állami ügy lett, tehát nincs ránk szükség tovább. A rendtagok a következő lehetőségek között választhattak: elhelyezkednek a termelésben, hazamennek családjukhoz, külföldre mennek a rendi központba, vagy „klauzúrába” vonulnak. A valóságban csak az az utolsó lehetőség várt reánk, ami magyarul belágerezést jelentett.” A saját helyzetéről azt írja: „Vagyok lelkipásztor és állatorvos, ellő tehenek bábája és minden egyéb”. 1954-ben a Romániai Piaristák helyzetéről írt egy rövid beszámolót, amiből kiderült: „A többi szerzetesek sorsa: ferencesek, jezsuiták, minoriták 1950 óta lágerben vannak. A ferencesek Óradnán és Désen, a jezsuiták Szamosújváron, egyebek Esztelneken.” Kádár József azt írja, hogy ő maga renoválta a templomát kívül- belül.
1948-tól Borsabányán volt. 1959-től 1964-ig- Láposbányára helyezték, majd 1964-tól Színérváralját vállalja. Megbetegedett. 1978-tól szülőhelyén élt. Vállalta ezt az életet, ami tele volt zaklatással. Bátor, tényeket feltáró eseményeket jelentette felettes hatóságának, valamint a kolozsvári elöljáróinak. A könyv rendkívül olvasmányos. Szerkezete jól strukturált. Az alábbi fejezeteket tartalmazza: Levelek és beszámolók 1945- 1965 között. Önéletrajzi írások (1984- 1992. Függelék. Névmutató. A szerzőkről
Koltai András a Magyar Piarista Rend fő-levéltárosa. Orosz Krisztofer Levente a BBTE Római Katolikus Karának végzőse, a kolozsvári Szent Mihály Plébánia fő-gondoka. A könyv kolozsvári bemutatóján elmondta, hogy máramarosszigeti származású, tehát kötődik a városhoz. A könyv keletkezéséről mondott néhány gondolatot. Budapesten találkozott Koltai András fő-levéltárossal, aki Kádár József leveleiről beszélt. Orosz Krisztofer tanulmányozta Kádár József leveleit, megismerte csodálatos egyéniségét.
A könyvben a Végek üzenetét fogalmazták meg: A könyv olyan történelmi értéket hordoz, melyet meg kell becsülni. Olvasván a könyvet megismerhetünk egy személyiséget, aki hisz az Istenben és abban az elhivatottságban, melynek szolgálatára felesküdött. A nehézségekkel, megpróbáltatásokkal teli élet a hit erejével válik élhetővé.
Kádár József élete példaképet jelent az utókor számára.
Csomafáy Ferenc
Koltai András,Orosz Krisztofer Levente: Üzenetek a Máramarosi Végekről. Kádár József piarista beszámolói és emlékezései (1945-1992) /Kolozsvár/
erdon.ro

Egy ferences kollégiumi közösségért a nagyvárosi dzsungelben
Orbán Szabolcs erdélyi ferences tartományfőnökkel annak kapcsán beszélgettünk, hogy a rend Kolozsváron egyetemi kollégiumot nyit az új tanévben.
A középiskolások székelyudvarhelyi, dési és az egyetemisták részére nyitott brassói ferences kollégium után 2014 őszén a Szent István királyról elnevezett Erdélyi Ferences Rendtartomány Kolozsvárt is egyetemistáknak szánt kollégiumot nyit. Milyen szándékkal indítanak újabb fiókintézményt az erdélyi ferencesek, és milyen elvárásoknak kell megfelelniük a jelentkezőknek?
Egy kolozsvári egyetemi kollégium megnyitásának a gondolata több tényező gondviselésszerű összefüggéséből született: egyrészt a rend három évvel ezelőtt visszakapta a Kolozsvár központjában lévő ingatlanát, a teljes kolostort, másrészt mostanra sikerült anyagi forrásokat találnia az épület egy kis részének a helyreállításához, a kollégiumi élethez szükséges berendezéséhez, ami még folyamatban van, de reményeink szerint szeptemberre sikerül befejeznünk a legszükségesebb munkálatokat. A gyakorlati lépésekhez természetesen nagy ösztönzést jelentett, hogy a kolozsvári közösségünk – hol kisebb, hol nagyobb intenzitással – évtizedek óta foglalkozott egyetemistákkal, és láttuk azt, hogy igény volna egy olyan közösségi helyre, ahol a heti egy-két találkozáson túl többet is megoszthatnak életükből az ide tartozók. (Erre korábban már voltak próbálkozások, például amikor ferences lelkiséggel „fertőzött” egyetemisták közösen béreltek lakást, hogy így közösségben élhessenek egyetemi éveik alatt). Ebben a közösségben fontos szempont a lelkiekben való növekedés, a keresztény öntudatban való erősödés, az ebben való kölcsönös segítség. Úgy látjuk, hogy katolikus berkekben, kolozsvári viszonylatban erre eléggé szűkösek a lehetőségek. Igaz ugyan, hogy Kolozsvár a „lehetőségek városa”, főleg az egyetemisták számára, és gyakran éppen a programokból való válogatás jelenthet nagy nehézséget, hisz a számtalan szórakozási lehetőség mellett sok olyan program van, amely a lelki növekedést is segítheti, de olyan közösségi háttér, amely életvitelszerűen segíthetné e nagyváros „dzsungelében” való eligazodásban a sokszor talán még önmaga keresésével is szembesülő fiatalt, viszonylag kevés van. Reményeink szerint kollégiumi közösségünk ilyen háttér lehet, amelyre támaszkodva és kölcsönösen segítve egymást, az ide tartozók könnyebben vehetik nemcsak a kolozsvári életük akadályait, hanem személyes útkeresésük nehézségeit, az Istennel való kapcsolatuk építésének lépéseit is.Természetesen mindezt úgy, hogy közben ne veszítsék szem elől kolozsvári tartózkodásuk igazi célját: a tanulmányi téren való előrehaladásukat, a szakmai téren való épülésüket. Ebből talán adódnak a jelentkezők iránt támasztott elvárásaink is: elsősorban olyan diákokkal szeretnénk együttműködni, akik komolyan akarják venni tanulmányaikat, és ezzel párhuzamosan készek arra, hogy a jó Istennel való kapcsolatuk épülését se hanyagolják el. Ennek megvalósításához pedig szeretnének egy olyan közösséghez tartozni, amelyben kölcsönösen támogathatják egymást.
Hogyan kell értelmeznünk a kollégium szó előtt álló ferences jelzőt, azaz hová és milyen sajátos programmal várják a leendő kollégistákat?
Az igazság az, hogy ezt még mi is keressük. Az, hogy az intézmény egy több évszázados ferences kolostor épületében van, megadja annak ferences jellegét, és reméljük, az, hogy jelenlétünkkel próbáljuk az itteni (diák)közösség életét segíteni, erősíti ezt a „színezetet”. Úgy gondolom azonban, hogy a ferences jelző igazi értelmét a kollégiumban lévő légkör fogja megadni. Ezért amire különösen figyelni szeretnénk, az a közösség építése – és ez talán az egyik legfontosabb ferences vonás –, hiszen tudjuk, milyen erősítő és megtartó jellege lehet a közösségnek az élet bizonyos szakaszaiban. Fontosnak gondoljuk, hogy ez a közösség a jó Isten jelenlétében épüljön, növekedjék, ezért a kollégium napi programjában szeretnénk megtalálni a közös imádság helyét és idejét. Keressük a módját annak is, hogy segítsük a diákokat abban, hogy ferences „kincseinket” a tanulmányaikkal is összhangba hozzák. Itt azoknak az értékeknek a feltérképezésére gondolunk, amelyeket ferences elődeink az elmúlt évszázadokban Erdélyben felhalmoztak, és sajnos nagy részük még ma is ismeretlen a nagyközönség előtt.
A ferences hagyomány számos olyan vonatkozásának a megismertetésére is törekszünk, amelyeknek aktuális mondanivalója van például a jelenkori közgazdaság, ökológia stb. számára. Reméljük, hogy ezek a próbálkozások, törekvések lassanként segíteni fognak abban, hogy igazi ferences közösség alakuljon itt ki, és tagjai egyszerűségben, vidámságban, egymást segítve minden téren növekedhessenek az itt töltött évek alatt.
Lányok és fiúk egyaránt jelentkezhetnek, ám az eddig beérkezett kérelmek száma alapján úgy tűnik, több lányt érdekel a leendő ferences kollégium által biztosított életprogram, mint fiút. Mivel biztatná a fiúkat, akik számára – tudomásom szerint – több hely állna rendelkezésre?
Amikor a kollégium ötlete felvetődött – tekintettel arra, hogy az itteni ferences közösség is ugyanabban az épületben fog lakni –, csak fiúkollégiumban gondolkodtunk, azonban egy közeli épületben felszabadult két lakás is alkalmasnak látszik arra, hogy néhány lány számára lakhatási lehetőséget tudjunk biztosítani. A kollégium meghirdetése után eddig befutó jelentkezések valóban azt mutatják, hogy a lányok részéről nagyobb az érdeklődés. Persze ez azzal is magyarázható, hogy fiúk megfontoltabbak, vagy esetleg hozzájuk a nyári időszakban nehezebben jutnak el az információk, de talán az is van – és ez sajnos több más téren is látszik –, hogy a fiúk (természetesen tisztelet a kivételnek!) kevésbé aktívak, nehezebben megszólíthatóak, problémásabb őket lendületbe hozni. Ez utóbbi mondatot akár provokációként is lehet értelmezni, de akár lehetőséget is lehet látni benne a megcáfolásra!
Mit kell tudniuk az érdeklődőknek a jelentkezés és a felvételi körülményeiről, kritériumairól?
A jelentkezéssel kapcsolatos fontosabb tudnivalók, információk elérhetőek a kolozsvári ferences kolostor és templom honlapján (www.http://ofm.ro/kolozsvariferencesek/kollegium). Az ott található elérhetőségeken természetesen igyekszünk bővebb felvilágosítást is adni az érdeklődők számára.
Hosszú távon mit vár az erdélyi ferencrend a fiatalok számára nyitott intézményeitől?
Ahogy korábban utaltam rá, intézményeink elindítása, működtetése egyrészt a rendelkezésünkre álló lehetőségek kamatoztatását jelenti. Meg vagyunk győződve arról, hogy amit elődeinktől kaptunk, azt a jövő érdekében kell felhasználnunk. Ez vonatkozik ingatlanjainkra, épületeinkre, de vonatkozik arra a szellemi, lelki örökségre is, amely a ferences hagyományt, lelkiséget jelenti. Ferencesekként meg vagyunk győződve arról is, hogy csak akkor beszélhetünk igazi értékekről, ha azokat másokkal meg tudjuk osztani, tovább tudjuk adni. Sajnos sokszor mi magunk sem ismerjük fel, micsoda kincseken ülünk, és mekkora a felelősségünk azok megfelelő felhasználásával kapcsolatban. Úgy gondolom, minden olyan kezdeményezés, amely valamilyen módon hozzánk kapcsolódik, ebből a felismerésből fakad: felfedezünk valami értéket, és azt másokkal is meg akarjuk osztani. Hisszük azt, hogy kincsekkel csak így lehet helyesen sáfárkodni, és jövőt igazán csak így lehet építeni. Reméljük, hogy az ilyen „megosztásainkkal” a különböző ferences intézményekhez kapcsolódó fiatalok számára is sikerül átadni valamit ebből a megközelítésből, és ezáltal hozzájárulni egy olyan jövő alakításához, amely a múlt értékeire épít, és az örök javak felé mutat előre!
Borsodi L. László
ferences sajtóreferens, Vasárnap (Kolozsvár)

Rákóczi Szövetség: 5400 magyar iskolakezdő kap ösztöndíjat a Kárpát-medencében
A Kárpát-medencében összesen 5400 magyar iskolakezdőt részesít ösztöndíjban a Rákóczi Szövetség az ősz folyamán – közölte a szervezet az MTI-vel.
Az ösztöndíjakat szeptember és december között mintegy 200 Kárpát-medencei helyszínen szeretnék ünnepélyes keretek között átadni. A program érinti a teljes Felvidéket, ahol 3550 diák részesül az ösztöndíjban, a partiumi Bihar megyét, Dést és környékét, ahol 1500 iskolakezdőhöz jut el a támogatás, továbbá 40 délvidéki szórványtelepülés 400 iskolakezdőjét, Horvátországot is beleértve. Az ösztöndíj értéke 10 ezer forint, amit támogatási szerződés keretében vehetnek át az iskolakezdők szülei.
Az ösztöndíjak átadása szombaton, a szlovákiai magyar iskolák országos tanévnyitó ünnepségén, a Kassa közeli Buzita községben kezdődik.
A Rákóczi Szövetség beiratkozási programja 2004 óta tart annak érdekében, hogy minél több külhoni magyar család merje vállalni gyermeke magyar tannyelvű iskolába íratását, elősegítve ezzel a magyar közösségek megmaradását is. A program a Felvidéken indult és az ott elért pozitív eredmények alapján – a szlovákiai magyar iskolakezdők száma az utóbbi öt évben stabilizálódott – terjesztette ki a szövetség olyan erdélyi és délvidéki területekre, ahol az asszimilációs folyamatok felgyorsultak – írták.
A program célja, hogy ráirányítsa a magyar családok figyelmét a magyar iskolaválasztás fontosságára és helyességére. A program minden év decemberében veszi kezdetét az óvodások megajándékozásával, illetve a szülők levél útján történő megszólításával, amiben a magyar iskola előnyeire, az ott megszerezhető többlettudás lehetőségére, valamint a magyar közösség megmaradása és a magyar iskolaválasztás közötti összefüggésre hívják fel a szülők figyelmét.
A program nagyszabású társadalmi összefogás eredményeképpen jött létre. A támogatók között több száz magyarországi önkormányzat, civilek, közéleti személyiségek és alapítványok sorakoztak fel.
MTI, Erdély.ma

„A forradalom azé, aki annak hiteles történetét megírja”
A temesvári forradalom 25. évfordulója tiszteletére megszervezett első rendezvénysorozatra került sor szeptember 14-én, vasárnap: a belvárosi református templomban istentisztelet keretében, majd az erzsébetvárosi temetőben koszorúzással emlékeztek meg Újvárossy Ernő építész, a forradalom első mártírja tragikus halálának évfordulójáról. Vasárnap délután a ’89-es Emlékbizottság az Újvárossy Ernő nevét viselő teremben előadásokat és beszélgetést szervezett a temesvári református gyülekezet 89-es ellenállása témakörében, amelynek előadói Tőkés László, Tolnai István és Balaton Zoltán voltak.
Tőkés László EP-képviselő, a gyülekezet akkori lelkipásztora felidézte Újvárossy Ernő 25 évvel ezelőtti titokzatos eltűnését és máig tisztázatlan halálát, hangsúlyozva: „amely ügynek hősi halottjai vannak, az megszentelődik”. Tőkés László szerint ez a nyilvánvalóan megfélemlítésnek szánt haláleset tudatosította a gyülekezetben, hogy élet-halál harc folyik, de ez a tudat nemhogy eltávolította, elrettentette volna az embereket, hanem egyre duzzadt, erősödött a gyülekezet ellenállása, összezártak Tőkés László körül és megvédték lelkipásztorukat. Ez a nehéz időszak nemcsak az ellenállás, de az építkezés ideje is volt – hiszen a templom akkoriban szűknek bizonyult a gyülekezet számára –, és ennek a folyamatnak volt a vezéralakja volt Újvárossy Ernő.
Tolnai István, aki 1989 előtt a temesvári gyülekezet tagja volt, hiteles dokumentumokkal idézte fel a temesvári református gyülekezet 1986–89 közötti történetét. Tolnai a nyolcvanas években egy szétzilált gyülekezetet talált Temesváron, amelynek lelkipásztora Ceauşescu-kép alatt prédikált a 10-15 templomba járó embernek. Az 1986-ban Désről Temesvárra érkezett Tőkés Lászlónak három év alatt sikerült újjáépíteni, megerősíteni a gyülekezetet, megtölteni a templomot több száz emberrel, a templomba vonzani az ifjúságot, reformátusokat és más vallásúakat. Tolnai István megemlékezett a sorsdöntő pillanatokról: a falurombolás elleni kiállásról, a Dsida-estről, a Tőkés Lászlót eltávolítani próbáló esperesek kiutasításáról, a presbitérium kiállásáról lelkipásztora mellett, a Panoráma műsorban bemutatott interjúról, Újvárossy Ernő eltűnéséről, a presbitériumi gyűlés meghiúsításáról és a testület megszüntetéséről, a Reformáció ünnepén történt eseményekről, a november 2-ai terrortámadásról. „Mindvégig a nyilvánosság, az igazság kimondása fegyverét használatuk, ami felkészületlenül érte a kommunista titkosrendőrséget. Így indult el a temesvári magyar református gyülekezetből a forradalom” – mondta befejezésül Tolnai István.
Balaton Zoltán egykori jó barátja, Újvárossy Ernő építész rendhagyó történetét idézte fel, aki jól szituált kolozsvári családból származott, majd 20 évig élt román környezetben és Temesvárra kerülvén magyarságát, kereszténységét keresve talált a gyülekezetre. „Újvárossy úgy érezte, hogy ennek a közösségnek szüksége van rá, végre hazatalált!” – mondta Balaton Zoltán, aki szerint bizonyos, hogy az építész közvetve vagy közvetlenül gyilkosság áldozata lett. Máig nem szabad tudni, hogyan is halt meg.
Az előadások után Borbély Zsolt politológus beszélt Tőkés László szerepéről, aki nemcsak 1989 előtt, de a rendszerváltás után is szálka volt a román hatalom és a magyarországi baloldal szemében. Az EMNP államelnökjelöltje, Szilágyi Zsolt, aki a Thália diáktársulat és az emlékezetes Dsida-est kapcsán került összeköttetésbe Tőkés Lászlóval, az 1988–89-ben a temesvári magyar diákság körében uralkodó hangulatot idézte fel. Szász Enikő színművésznő arra hívta fel a figyelmet, hogy a református gyülekezettől végleg „ellopják” a forradalmat, ha a többség nyelvén nem teszik közzé az 1989-es események valódi történetét. Tőkés László a Király Károlynak a Románia Csillaga kitüntetés kapcsán írt leveléből idézett, aki arra figyelmeztette a temesvári forradalom hősét: nem a Csillagot, hanem Temesvárt akarják elvenni Tőkés Lászlótól. A beszélgetés befejező részében a temesvári gyülekezet tagjai – Kabai József, Simon József, Gazsó János – idézték fel az 1989 előtti sorsdöntő eseményekkel kapcsolatos emlékeiket.
A Gyülekezeti ellenállás 89-ben című rendezvény végkövetkeztetését Balaton Zoltán fogalmazta meg: a temesvári forradalom azé, aki annak hiteles történetét megírja, ezért minden gyülekezeti tagot felkért, hogy vessék papírra az 1989-es eseményekkel kapcsolatos emlékeiket. Ezekből a visszaemlékezésekből összeállhat a temesvári forradalom igaz, hiteles története.
Pataki Zoltán, Nyugati Jelen (Arad)

Emléktábla a hajdani papilakon
Egy nép azt mondta: elég. E Márai versből vett sor jeligéje alatt szervezte meg az RMDSZ marosvásárhelyi szervezete október 23. első rendezvényét a megyeközpontban. Emléktáblát avattak csütörtök délután az egykori Lenin (ma Forradalom) utca 8. szám alatti épület falán.
Lassan közismertté válik: Marosvásárhely hozta a legnagyobb véráldozatot Erdélyben az ötvenhatos forradalom után. Illő tehát, hogy legalább egy emléktáblával megörökítsük a forradalom áldozatainak, a zsarnokság által meghurcolt szenvedőinek emlékét. Ez a gondolat késztette a megemlékezés idei szervezőit arra, hogy egy emléktáblát leplezzenek le az egykori Lenin, ma Forradalom utca 8-as számú házának falán – mondta el Peti András alpolgármester.
Ebben az épületben volt a mindenkori vártemplomi lelkészek szolgálati lakása, itt lakott a 2005-ben elhunyt Fülöp G. Dénes is, akit a magyarországi forradalommal kapcsolatba hozva 1959-ben ítéltek 11 év börtönre papsága első évében. A külföldi diplomáciai beavatkozásra az akkori román hatalom kénytelen volt amnesztiát hirdetni a politikai elítélteknek, így aztán 1963-ban, négy év börtön és kényszermunka után szabadult.
De ne feledkezzünk meg a megtorló rendszer más marosvásárhelyi lelkész-áldozatairól sem: Varga László 1956 őszén, Budapesten tartózkodva részt vett a magyar forradalom eseményeiben, s hazatérése után sem hallgatta el együttérzését az akkor már levert forradalommal. 1957 márciusában letartóztatták, és a Dobai-per másodrendű vádlottjaként hazaárulás vádjával életfogytiglani kényszermunkára ítélték. Szamosújváron, Piteşti-en, Désen raboskodott, 1964-ben a közkegyelmi rendelet alapján szabadult. Ugyancsak Marosvásárhelyen élt Csiha Kálmán, Erdély egykori református püspöke is. 1957-ben koncepciós per áldozata lett, 10 évi börtönbüntetésre ítélték, ebből hat és fél évig tartották fogva Románia különböző börtöneiben, munkatáboraiban. Szabadulásáig megjárta Románia legrettegettebb börtöneit és internáló táborait – több helyen fordult meg rabként, mint diákkorában iskolásként. Nem sokkal letartóztatása után született meg kislánya, akit csak szabadulása után, hatévesen láthatott először. 1964-ben ő is amnesztiával szabadult. 2007-től a marosvásárhelyi református temetőben nyugszik.
A ház falára helyezett emléktábla rájuk, de a többi elhurcoltra, Csorvásy Szabó Gyulára, Dénes Dávidra, Fülpösi Jenre, Gráma Jánosra, Horváth Ferencre, Joó Sándorra, Kacsó Tiborra, Kelemen Kálmánra, Kun Zsigmondra, Miklós Istvánra, Molnár Mihályra, Nagy Gézára, Péter Lórántra, Tatárné Péterfi Irénre, Lukács Gergelyre, Séra Istvánra, Sipos Jánosra, Szántó Jánosra, Veress Sándorra, Veress Zoltánra, Bereczki Gyulára, Schuller Jenőre, Szatmári Zoltánra, Molnár Jánosra, Sárpataki Jánosra, a többi megkínzottra, a meggyilkoltakra, Dudás Józsefre, Preisz Zoltánra, Kónya Istvánra, Huszár Józsefre, Orbán Károlyra is emlékeztet mostantól fogva.
Az emléktábla leleplezése után a megemlékezők a Vártemplom mellett, a forradalom 50. évfordulóján, 2006-ban felállított kopjafánál koszorúztak. A kopjafát az a Veress Sándor kezdte el faragni, aki maga is szenvedő alanya volt a forradalom miatti erdélyi megtorlásoknak. Hét mélyedés van a fán, mintegy emlékeztetve a faragó hét börtönévére (1957–64). A faragást Miholcsa József szobrászművész fejezte be.
Bakó Zoltán
Székelyhon.ro

Negyvenkét év börtön (A Bolyai Tudományegyetem pere, 5.)
Szilágyi Árpád (Gyergyószárhegy, 1932. december 17. ) negyedéves földrajz–geológia szakos hallgató – 1952-ben az erőszakos kollektivizálás ellen plakátokat írt és ragasztott ki szülőfalujában, s két perben negyvenkét év börtönbüntetésre ítélték! – 1956. október 27-én Rab Árpád álnéven levelet írt az Irodalmi Újság szerkesztőségének: „Kolozsvár, 1956. október 27.
Kedves Szerkesztőség!
E levelet egyetemünk egyik hallgatója írja, az egyik évfolyam megbízásából, de benne foglaltatik egész egyetemünk ifjúságának, s az erdélyi magyarság  óhaja. (…) Nagy érdeklődéssel követtük és követjük a magyarországi eseményeket, s örömünket fejezzük ki aziránt, hogy Magyarországon egy olyan egészséges politikai és gazdasági eszme került előtérbe, amely lehetővé teszi gazdasági helyzetének megjavítását és politikai viszonyainak megerősítését. De ugyanakkor mély fájdalom önti el szívünket azért, mert újra magyar vér folyik, az a vér, amely végig áztatja a magyar történelem útját.
Mi, egyetemisták, erdélyi magyarok rokonszenvünket fejezzük ki a budapesti egyetemisták békés tüntetése iránt. Megértjük a magyar nép elkeseredését, amely arra késztette, hogy fegyverrel a kézben kivívja jobb életét és teljes szabadságát... Örömmel vettük tudomásul Nagy Imrének a Minisztertanács elnökévé, Kádár Jánosnak a Magyar Dolgozók Pártja KV elnökévé való választását. Egyben hálánkat fejezzük ki a kormánynak és a pártnak azon rendeletéért, amelynek értelmében amnesztiát ad a fegyvert letevő felkelőknek, ami további vérontástól és egyéb áldozattól menti meg a magyar népet.
Kedves Szerkesztőség, drága testvéreink!
Nehéz napokat élünk, nekünk is hasonló a sorsunk, vagy talán még nehezebb. Bennünk is felgyűlt az elkeseredés, mi is jobb életet akarunk. Hozzátok fordulunk e nehéz napokban és emlékeztetünk arra, hogy mi is magyarok vagyunk, és elég sokan. Nekünk nem szabad szabadon élni hazánkban, nem szabad ősi hagyományainkat gyakorolnunk, nem szabad anyanyelvünkön intézni ügyeinket, nem szabad olyan zászlót lobogtatnunk, amely alatt őseink nagy csatákat vívtak!? Nem szabad!? Hisz mi is magyarok vagyunk, bennünk is él a nemzeti érzés, a magyar nép hazaszeretete. Mit tegyünk?  Korlátok között élünk. Marxista módon beszélnek a magyar–román barátságról, de ha bemegyünk Olténiába, megköveznek, leköpködnek, gyalázatos szavakkal illetnek.  Nem! Ezt nem akarjuk! S ez nem sovinizmus! Rosszabb, mint gyarmati sorsban, rabszolgaságban élnünk, pedig a magyarság egy részének autonómiája van (utalás a Magyar Autonóm Tartományra, ahol a székely humor szerint lehet, hogy az autó magyar volt, de a sofőr biztosan román! – T. Z.). Fáj nekünk mindez, s e fájdalmat előidéző teher, és annak bosszúja forr bennünk, de ki nem törhet, s így saját magunkon pusztít. Így pusztul a romániai magyarság, így leszünk egyre kevesebben. S ezt ti nézitek, hogy testvéretek a Székelyföldön s Erdély többi területein pusztul? Nem fáj ez Nektek, hogy magyarlakta területekről elvisznek mindent: altalajkincset, fát, kenyeret, s a székely nép éhezik és fázik?
Így gondolkozunk mi is, akik a XX. kongresszus szellemében nézzük a dolgokat, és elítéljük a sztálini hibákat, bűnöket. Önkéntelenül vetődik fel Erdély kérdése: vajon, nem volt-e hibás Sztálinnak az a rendelete, amely Erdélyt Romániának ítélte? Mennyivel volt Magyarország bűnösebb a II. világháborúban, mint Románia? Magyarország nem szenvedett eleget a fasiszták által, s nem kényszerhelyzetből harcolt a Szovjetunió ellen? Erre nekünk, itt nálunk, Erdélyben nem adnak választ, vagy ha adnak is, olyant adnak, hogy ép elméjű ember nem érti meg, pedig szerintük marxista módon feleltek a kérdésre. Így tehát Tőletek várunk feleletet: mit tegyünk, vagy egyáltalán ne is tegyünk semmit? Nem  nagyon merünk cselekedni, habár a kolozsvári román egyetemisták október 28-ra tüntetést szerveztek. Ezen a tüntetésen nem veszünk részt, mert a románok azt akarják, hogy mi menjünk elöl a tüntetésen! Tehát azt kérjük, hogy adjatok valamilyen módon útbaigazítást, ha lehet! Éljen a szabad, független, egységes Magyarország! Rab Árpád, álnév”
Mire Szilágyi Árpád  levele megérkezett Budapestre, a forradalmat már leverték, az Irodalmi Újság szerkesztősége befejezte tevékenységét. A szovjet tankokkal és szuronyokkal hatalomra került Kádár-rendszer titkos rendőrsége, az ÁVH a maga során  kihalászta az ominózus levelet, és a budapesti Postahivatal 72. számú egységének pecsétjével és három, egyenként 40 filléres bélyeggel, valamint egy levél kíséretében – a kolozsvári posta pecsétje szerint 1957. február 28-án – visszaküldte a „Kolozsvári Rendőr Főparancsnokság”-nak, azaz: a Securitaténak. A bűnvádi eljárást követelő kísérőlevél minden kétséget kizáróan bizonyítja: „a létező államszocializmus” körülményei között bármennyire mélyponton voltak a magyar–román államközi, diplomáciai kapcsolatok, a „belső ellenzék elnémításában, likvidálásában” az állambiztonsági szervek kapcsolata felhőtlen, már-már ideális volt.
A Securitate számára Szilágyi Árpád levele kiváló ürügyet szolgáltatott az „ellenforradalmár” erdélyi magyar egyetemi hallgatók „leleplezésére”, példát statuáló megbüntetésére. Az 1957. május 20-i kolozsvári letartóztatásakor a Bolyai Tudományegyetemre „szakosodott” Harasztosi Pál szekushadnagy előre megfogalmazott vádirattal vette őrizetbe a 150 centiméternél alig valamivel magasabb székely geológushallgatót:
„1956. november 1-jén nyilvánosan uszított, részt vett a Házsongárdi temetőbe szervezett »akcióban«, együtt érzett a magyarországi ellenforradalmárokkal azáltal, hogy 1956. november 1-jén az első előadáson felállt és azt kérte, hogy ötperces csenddel adózzanak az októberi harcok során elesett magyarországi egyetemi hallgatók emlékére, javasolta, hogy a Kádár János vezette kormánynak küldött táviratból maradjanak ki azok a mondatok, amelyek az »ellenforradalomban« részt vett »elemekre« vonatkoztak. 1956. október 27-én levelet írt az Irodalmi Újság szerkesztőségének, amelyben a Román Népköztársaság belső helyzetéről hamis, igazságtalan adatokat közölt, ezáltal rágalmazta és aláásta az RNK népi demokratikus rendszerét.” Szilágyi Árpádot e vádpontok alapján 1957. július 19-én jogerőre emelt ítélettel húsz év kényszermunkára ítélték. Szamosújváron raboskodott. 1958. július 14-én – a Bastille lerombolásának és az 1789-es francia forradalom kirobbanásának napján – részt vett a szamosújvári börtönlázadásban: a politikai foglyok az állandó verésekért, az elviselhetetlen állapotokért, éhezésért, zsúfoltságért fellázadtak, ledobták az ablakokat elzáró rácsokat. Goiciu börtönparancsnok a belügyis egységeket hívta segítségül. Géppuskával belőttek azokba a cellákba, ahol lázadó rabokat sejtettek. Ma sem lehet pontosan tudni: hányan estek a megtorlás áldozatául? Paul Goma neves disszidens író Gherla (Szamosújvár) című visszaemlékezésében részletesen beszámolt a példátlan retorzióról. Szilágyi Árpádot annyira megverték, hogy elájult. Halottnak hitték! Szamosújvárról átszállították a piteşti-i börtönbe, a hírhedt és szadista „átnevelések” szín­helyére, a legszörnyűbb romániai politikai börtönök egyikébe. 1961 tavaszán visszavitték a Securitate marosvásárhelyi börtönébe, ahol az időközben felgöngyölített Fekete Kéz nevű szer­vezkedés, az erőszakos kollektivizálás elleni tiltakozás egyik kezdeményezőjeként vallatták. Ebben a perben – a már jogerős húszévi kényszermunka mellett – huszonkét év szigorított fegyházbüntetésre ítélték. A dési börtönben a tébécés betegek között raboskodott. Súlyos hashártyagyulladása miatt a văcăreşti-i rabkórházba szállították, majd újra Désre került. Innen szabadult 1964. július 27-én. 1989-ben politikai menedékjogot kapott az Amerikai Egyesült Államokban, Saint Louis városban. Ott írta meg és publikálta angol nyelven The Victime (Áldozat) címen visszaemlékezését. A magyar nyelvű változatot a perről megjelenő önálló kötetemben – jegyzetek kíséretében – közlöm.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Eltávozott egy ferences
In memoriam Páter Tarzíciusz
Páter Aba után sokáig egyetlen, magányos lakója volt az esztelneki ferences zárdának, Páter Tarzíciusz, azaz Nagy István személyében. A falusiak tevékeny, jó gyakorlati érzékkel megáldott, ugyanakkor sajátos világszemléletű emberként ismerték a ferences testvért, aki 1928. november 25-én Rákosterebesen született, és a gyulafehérvári érsekség közleménye szerint szeptember 4-én hunyt el. Életének utolsó napjait már nem Esztelneken, hanem a csíksomlyói ferences testvérek körében töltötte, ahová 2013-ban egy agyvérzés után került.
 P. Tarzíciuszt életének 86. évében szólította magához a teremtő, miután 66 éven át szerzetesként, 57 évet pedig papként szolgált. Tevékenységét 1948-ban a Kisebb Testvérek Erdélyi Rendtartományában kezdte, de a ferenceseket vaskézzel üldöző kommunisták zaklatása miatt négy évig távol maradt a noviciátustól, és csak 1952-ben, Máriaradnán tette le fogadalmát. Pappá szentelésére Désen, 1957. november 24-én került sor. A Mária-templomáról híres aradi településen tíz éven át szolgált, majd onnan az egyik háromszéki határtelepülésre, Ojtozba került, ahol 1972-ig foglalkozott a katolikus hívek lelki nevelésével. A következő állomása már Marosvásárhely volt (1972–1977), utána Marosszentgyörgy következett (1977–1984), majd ismét Marosvásárhely (1984–1989). Esztelnekre a rendszerváltás idején került, és ott tevékenykedett a fennebb említett dátumig. 
Kesernyés világszemlélete volt: találkozásaink idején mindig a sárga veszedelem megjelenésére hívta fel a figyelmet, ami úgy tűnik, hogy be is következett, még ha nem is a kínai hadsereg formájában: az egész világot elözönlötte a keletről érkező áru. Másik baljóslata a kaukázusi (fehér) embertípus eltűnésére vonatkozott, aminek szintén van valóságalapja, hiszen rohamosan csökken a népesség, kevés gyerek születik Európában.
A ferences testvért 2014. szeptember 7-én, vasárnap a csíksomlyói kegytemplom kriptájában helyezték örök nyugalomra, miután az egyházi hajlékban engesztelő szentmiseáldozatot tartottak.
Helyét múlt év november 16-tól Szilveszter testvér (Kakucs Béla) foglalta el, akinek feltett célja, hogy ismét felvirágoztassa a zárdát, ami 1951 augusztusában az összes ferences kényszerű lakóhelye volt, miután a rezsim szolgái a veszélyes eszméket terjesztő testvéreket Erdély-szerte összeszedték. Csak 1956-ban kezdték elengedni őket, akkor tizenhárman maradtak Esztelneken. A kolostor temetőjében 69 ferences alussza örök álmát. 
Az esztelneki ferencesek
A ferencesek több mint 330 évvel ezelőtt jelentek meg Esztelneken. Az első formásabb kolostort a Szent György-kápolna mellett, fából építették fel. A földszintesen épült zárdáról ma is tanúskodik egy feliratos gerenda: „Ez a ház épült nagyontisztelendő Szebelébi Bertalan úr erdélyi püspöki helynök pártfogásával 1690 október 1-én.” Az építést az esztelneki születésű P. Nagy János, az iskolaalapító Nagy Mózes testvéröccse vezette. A kőből épült, emeletes zárda építése 1750-ben fejeződött be. Hamarosan kulturális központtá vált, gimnázium és bentlakás működött benne 50 éven keresztül, ahol a környékbeli gyermekek tanultak és elhelyezést nyertek. Mivel a fiatalság nagy számban jelentkezett, szükség volt segítségre, paptanárokra. Itt építették az első állandó színházat, ahol a tanulók iskoladrámákat adtak elő. A zárda a templommal együtt 1921. december 23-án leégett. Minden értéke, a könyvtárral és a sok kézirattal együtt a lángok martaléka lett. Az egykori négyzet alakú zárdának csak a keleti részét építették újra, a templomot, melynek falai még álltak, elhamarkodottan lebontották, majd a harmincas években a tornyot is. A régi zárdára egyedül az eredeti alakban fennmaradt kettős sekrestye emlékeztet, amely a zárda legrégebbi része volt. Ma ebédlőül és konyhául szolgál.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

16. Petőfi Sándor Szavalóverseny Désen
Bálványosváralja, Magyardécse, Vice és Dés 60 diákja mérte össze versmondói tudását december 6-án a Petőfi Sándor Szavalóversenyen.
„A Communitas Alapítvány, a Kolozs Megyei Tanács és a dési városi tanács anyagi hozzájárulásának köszönhetően immár 16. alkalommal volt lehetőségünk a szép magyar beszéd ápolását hivatott rendezvényt megszervezni, a szórványban ezen igen fontos feladatot elvégezi” – emelte ki köszöntőjében Kovrig Annamária, az RMDSZ dési szervezetének elnöke.
LUKÁCS ÉVA
Szabadság (Kolozsvár)

Adományok, alapítványok és ösztöndíjak a nagyenyedi Bethlen-kollégium történetében
Bethlen Gábor fejedelem halálának 385. évfordulója arra is alkalmat nyújt, hogy keretbe foglaljuk, s általános képét adjuk annak a sokrétű anyagi és szellemi támogatásnak, amelyben az enyedi kollégium részesült az évszázadok során, s amely által – Áprily szavaival élve – „az újrakezdés vakmerő reménye legyőzte itt az ostromló halált”. Mert voltak boldog idők az intézmény életében, de volt része nem kevés áldatlan, meg nem érdemelt csapásban is hosszú élete során. Az alapító fejedelem példájára mindig akadtak olyanok, akiknek szívügye volt az erdélyi magyar társadalom megmaradása, fejlődése és talpraállása. Ez a kollégium a mindenkori erdélyi magyar szolidaritásnak, önzetlen összefogásnak konkrét példája volt, s a továbbiakban is annak kell maradnia.
Bölcs fejedelmünk és iskolaalapítónk az Úrnak 1629., uralkodásának 16. évében, egészségi állapotának hanyatlása következtében elérkezettnek látta az időt arra, hogy rendezze végre rendkívül gazdag fejedelmi vagyonát. Az eljárás módozatait azon évben összeállított végrendeletében határozza meg, amelynek hitelességét testvéröccse, Bethlen István, valamint Kovácsoczy István kancellárius és Márkosfalvi Márton titkár kézaláírásával erősíti meg. Sajnálatos módon, manapság az eredeti példány ismeretlen. Az okmány második része 1827-ben jelent meg nyomtatásban Bécsben, míg első részét a Pesty Frigyes által szerkesztett temesvári Delejtű 1861-es évfolyama hozza nyilvánosságra. Utólag Kolozsváron, az Erdélyi Híradó hasábjain is napvilágot lát, ahonnan 1878-ban Koncz József marosvásárhelyi tanár gondozásában különnyomatként jelenik meg. Az első rész a fejedelem államférfiúi bölcsességére, gondolkodásmódjára, vallásosságára, politikai tisztánlátására derít fényt, míg a második a gazdag alapítványok halmazát foglalja magába. Így adakozik több ezer forinttal a gyulafehérvári kollégium számára, valamint a kassai, kolozsvári, váradi, debreceni, szatmárnémeti, marosvásárhelyi, nagybányai, dési iskolák számára. Úgyszintén a kollégiumnak adományozza a tokaji hegyen lévő Hétszőlő nevű területet, valamint Enyeden s ennek környékén lévő gazdag birtokokat is.
Szabadság (Kolozsvár)

Az autonómia márpedig nem ördögtől való (Interjú Tudor Sălăgean történésszel)
– Románia az idők folyamán több régióra oszlott. Ön szerint melyik volt a leghatékonyabb és legmegfelelőbb ilyen jellegű szerkezet?
– Románia történelmi régiói eltérő hagyományokkal rendelkeznek a közigazgatási-területi felosztást illetően. Havasalföld és Moldva megyékre, tartományokra oszlott, melyek – úgy tűnik – a falusi földközösségek és a völgyi kenézségek hagyománya alapján alakultak ki. Erdélyben is volt egy hasonló hagyomány, de 1000 után felváltották azt a magyar vármegyék, illetve a székely és szász székek. Erdélynek mindig is bonyolultabb közigazgatási rendszere volt, mint a többi régiónak, nagymértékben decentralizált rendszer volt. A hét vármegye: Bihar, Fehér, Hunyad, Kolozs, Doboka, Torda és Szolnok az erdélyi fejedelemnek voltak alárendelve, és Erdély nyugati részét foglalták el. Az említett hét vármegyéből négy a jelenlegi Kolozs megyét alkotja. A mostani Kolozs megye a fejedelmi fennhatóságnak alárendelt közigazgatási struktúra jelentős részét fedi le. Ebből a kezdeti helyzetből különféle közigazgatási reformok következtek, különösen a XVII. és a XVIII. században, hogy aztán az 1918-as egyesülés után megtörténjen a megyés közigazgatási-területi felosztás bevezetése, melyben a megyék kisebb-nagyobb mértékben megőrizték a régi szerkezetet. A korabeliek gyakran bírálták a két háború közötti közigazgatási rendszert, mert ezek a megyék nagyon kicsik voltak, és gazdaságilag nem mindig voltak fenntarthatóak, de átfogóbb reformot csak II. Károly király hajtott végre az 1938 és 1940 közötti királyi diktatúra idején, amikor tíz tartományra osztották Románia területét. A kimondottan a székely régió elrománosítása érdekében bevezetett másik különlegesség az volt, hogy a jelenlegi Kovászna megyét Sepsiszentgyörgy várossal együtt Argeş megyéhez csatolták. Ha összehasonlítjuk, a II. Károly bevezette reform eléggé hasonlít a fejlesztési régiókra vonatkozó jelenlegi javaslatra. Volt még néhány, a 40-es évek végén bevezetett felosztás, mely több módosítással 1968-ig működött. A jelenlegi közigazgatási felosztás 1968-ból való. A nagy régiók erős központok kialakulását segítik elő. Kolozs Régió működése alatt Kolozsvár megyei jogú város még nagyobb előnyre tett szert a környékbeli városokhoz képest.
– Jelenleg azt hangoztatják, hogy Kolozs megye egyesül majd Szilágy megyével, másrészt Kolozs több régióra osztásáról is szó van. Ön szerint melyik a jobb megoldás? – A több megyét magában foglaló felosztásokat frusztrálónak tartották a Tordához vagy Déshez hasonló városok lakói, melyek elvesztették a megyeszékhelyi státuszukat. Ezek a bizonyos mértékű gazdasági és kulturális fejlettséggel rendelkező városok igényt tarthattak volna ilyen státuszra. A történelemben nem volt még példa arra, ahogy most a megyét fel kívánnák osztani, de ez segíthetné az urbánus központok fejlődését, és van némi köze a megye történelmi múltjához is. Egyes közigazgatási egységek Gyalu volt uradalmát állítanák helyre. Egy másik területi egység a Gyalu és Torda közötti régi középkori út nyomvonalát állítja helyre. Ez a legrégebbi középkori épített út Erdélyben. Amennyiben megtartják a jelenleg létező községek egységét, akkor ez nem lenne ellentétes egy normális történelmi fejlődéssel. Ennek ellenére minél kevesebb egységnek kellene megmaradnia. A 19 egységből kb. tíz régiót kellene létrehozni.
– Az ország jelenlegi fejlődési szakaszában van még jelentőségük Románia régi történelmi régióinak? Mit számítanak még az olyan elnevezések, mint Moldva, Havasalföld, Dobrudzsa, Bukovina, Erdély, Bánság?
– A köztük lévő kulturális különbségek eltörlésére rendszeresen felbukkant tendenciák ellenére továbbra is nagy jelentőségük van ezeknek a történelmi régióknak. Nem hiszem, hogy egyelőre kijelenthetnénk, nincs különbség Erdély, Moldva és Havasalföld között. Minden egyes történelmi régió jellegzetes identitása valószínűleg továbbra is megmarad, mert olyan régiókról beszélünk, melyek nagyon hosszú történelmi időszak alatt határozták meg ezt az identitást. Nem hiszem, hogy a román államnak feltétlenül az lenne a feladata, hogy megpróbálja erőszakkal eltörölni ezeket a regionális identitási különbségeket, sokkal inkább az összes régió minden szempontból kiegyensúlyozott fejlődését kellene biztosítania. Olyan regionális jellegzetességek is vannak, mint amilyen Bukovina vagy Máramaros esete, de ezek csak kisebb egységeket képviselnek. Ezeknek az egységeknek valószínűleg egy nagyobb struktúrába kellene bekerülniük, hogy könnyebben juthassanak forrásokhoz.
Amikor az ember létrehoz egy régiót, valószínűleg meg kell arról bizonyosodnia, hogy lakosainak van bizonyosfajta identitása. Nem tudom elképzelni, hogy Romániában lesznek majd olyanok, akik magukat északnyugatiaknak, vagy központiaknak fogják nevezni, továbbra is megmaradnak majd erdélyieknek, moldvaiaknak, bánságiaknak. Erdély vármegyéi nem rendelkeztek elejétől fogva egy jól szervezett struktúrával, hanem hódítási vármegyék voltak. Nem feltétlenül voltak a legjobb szervezési formák, de nem kell visszatérnünk a múltba, a kérdéses változatokhoz. Bármilyen közigazgatási szervezési formának figyelembe kell vennie minden egyes központ potenciálját. – Vannak történelmi bizonyítékok, miszerint Székelyföldnek olyan történelmi múltja volt, mely indokolná autonóm régió létrehozását?
– A dolgok eléggé egyszerűek. Az utóbbi 800 évben beszélhetünk Székelyföldről a kérdéses területen, az 1150–1200-as évek környéke óta. Székelyföldnek az utóbbi 800 évben több mint 600 évig volt autonóm területi státusza. Itt szintén az illető régió lakói által vállalt identitásról van szó. Amennyiben egy bizonyos tartomány lakói képesek történelmi bizonyítékokkal alátámasztani egy identitást, valamint kulturális és nyelvi különbségekkel rendelkeznek a szomszédos területekkel szemben, akkor számíthatunk arra, hogy még sokáig megmarad ez a Székelyföld újbóli létrehozására vonatkozó óhaj.
– Meg kellene adnunk a székelyeknek a kért autonómiát?
– Azt hiszem, itt azoknak az érvei is nagyon fontosak, akik támogatják Székelyföld autonómiáját, de az is számít, hogy Románia lakóinak többsége milyen mértékben fogad el egy ilyen lépést. Tekintettel arra, hogy az egyik fél részéről megvan a határozott akarat egy többé-kevésbé különleges státusz visszaszerzésére, azt hiszem, ezeknek a lakosoknak az óhaja megérdemelné a kérdés megvitatását, még ha nem is kötelező feltétlenül figyelembe venni.
– És mi van akkor, ha arra ébredünk, hogy az ezen a területen évszázadok óta élő szászok is követelni fogják az autonómiájukat? Nekik is meg kellene adnunk ezt a jogot? – Ha lenne elég szász Erdélyben, hogy többséget alkossanak egy bizonyos régióban, ami – sajnos – már nem így van, akkor valószínűleg ők is igényt formálhatnának egy ilyenfajta státuszra. Az Európai Unióban számos példa van a regionális autonómiára, és általában véve ezek nem veszélyeztették a kérdéses államok területi integritását.
– Hogyan nézne ki Erdély, ha a székelyek és a szászok elnyernék az autonómiájukat?
– A magyar közösségi kívánságok román társadalom általi elfogadásának mértéke az utóbbi húsz évben jelentős fejlődést mutatott. Ha 1990-ben valaki azt mondta volna, hogy autonómiát akar, nagyon kemény reakciókban lett volna része, 1989 előtt pedig le is tartóztatták volna. 1968 előtt a székelységnek volt autonómiája. A jelenlegi Maros, Kovászna és Hargita megye térségének Magyar Autonóm Tartomány volt a neve.
TIBERIU HRIHORCIUC
(Gazeta de Cluj)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Temes megyében is elindult a Rákóczi Szövetség Beiratkozási Programja
„Magyar gyerek számára legjobb döntés a magyar iskola”
A Bánságban is magyar iskolaválasztásra buzdítottak a Rákóczi Szövetség képviselői, akik február 18-án, szerdán Temes megyében is elindították Beiratkozási Programjukat. A Bartók Béla Elméleti Líceum óvodaépületében, az iskola Nyílt Napja keretében, a nagycsoportos óvodások szüleivel találkozott dr. Halzl József, a Rákóczi Szövetség elnöke, valamint Csáky Csongor főtitkár és Pálinkás Barnabás szervezeti munkatárs. A Szövetség képviselői 200 magyarul beszélő Temes megyei iskolakezdés előtt álló óvodásnak hoztak ajándékot, a szüleiket megszólító levél kíséretében.
Szűknek bizonyult a magyar óvoda terme azon temesvári kisgyermekes szülők számára, akik komolyan érdeklődnek a magyar nyelvű oktatás iránt. A szép számú jelenlevőt és a jeles vendégeket dr. Erdei Ildikó, a Bartók Béla Elméleti Líceum igazgatója köszöntötte. „A Rákóczi Szövetség képviselői eljöttek megerősíteni bennünket abban a hitünkben, hogy igenis fontos a közösségünknek, nagy érték a magyar nyelvű iskola” – mondta dr. Erdei Ildikó.
Dr. Halzl József, a Rákóczi Szövetség elnöke hangsúlyozta: „A legfontosabb a számunkra a magyar nyelv és a magyar identitástudat megőrzése a határon túli régiókban, a magyar nyelven történő oktatás, ami úgy érzem, jó úton van afelé, hogy megerősödjék”. Dr. Halzl József ezt két példával igazolta: a Felvidéken, ahol ez a beiratkozási ösztöndíj-támogatás megvalósult, tavaly 110 gyermekkel több iratkozott magyar iskolába, mint az előző évben, ebben az évben pedig 52 gyerekkel több iratkozott be, mint a tavaly. „Ha meggondoljuk, hogy általában a gyereklétszám csökkenő tendenciát mutat, akkor ez az eredmény még inkább örömteli” – mondta a Rákóczi Szövetség elnöke.
Csáky Csongor főtitkár összefoglalta a 2004-ben a Felvidéken elindított Beiratkozási Program eddigi eredményeit. „Azért jöttünk két évvel ezelőtt Bihar megyébe, a múlt évben Désre és most Temesvárra, hogy az itt élő magyar embereknek elmondjuk: magyarnak lenni nem rossz, hanem jó! A magyar iskola egy többlet lehetőség mind a gyermeknek, mind pedig a közösségnek. Mi azt valljuk, hogy aki magyar létére magyar iskolába jár, az a legjobb döntést hozta, nem csak azért, mert a pszichológusok szerint jobban kiteljesedő ember lesz később, hanem azért is mert egy temesvári magyar iskolában mindenki megtanul románul. Egy itteni magyar iskola a román kultúrát is átadja olyan szinten, amit a magyar gyereknek tudnia kell és ez az iskola szavatolja, hogy a gyerek nem fog elfelejteni magyarul. A határ menti régióban a magyar nyelv olyan többlet, ami a gyerek hosszú távú boldogulását is segíti”. Csáky Csongor végezetül elmondta, hogy a Rákóczi Szövetség képviselői ajándékcsomagokat is hoztak a magyar gyerekeknek, amelyek óvodások számára is hasznos ABC-s, számolós könyveket, egy mese CD-t, egy képeslapot és egy levelet tartalmaznak. „A kísérő levélben összefoglaltuk, hogy miért érdemes Temesváron egy magyar embernek magyar iskolát választani, 12 pontban soroljuk az érzelmi és az észérveket a magyar iskola mellett. Van benne egy ösztöndíj-ígéret is, arra az esetre, ha a gyerek valóban magyar iskolában kezdi ősszel a tanévet. Ez a 10 000 forintos ösztöndíj inkább jelképes, a hangsúly azon van, hogy a magyarországi társadalom ilyen formában szeretné kifejezni a szolidaritását” – mondta a Rákóczi Szövetség főtitkára.
Pálinkás Barnabás szervezeti munkatárs azzal egészítette ki az elhangzottakat, hogy a Rákóczi Szövetség nem csak az elsősöket vagy iskolába igyekvő magyar gyermekeket támogatja, hanem ott áll mellettük egészen az egyetem végig. „Általános iskolások részére anyanyelvi táborokat szervezünk – mondta Pálinkás Barnabás –, de a fő hangsúly a középiskolás korosztálynak szóló programokon van. Mindkét temesvári magyar középiskolában működik a Rákóczi Szövetség ifjúsági szervezete, ilyenből több mint 230 van már az Kárpát-Medencében. Az ő számukra szervezünk ingyenes táborokat, képzéseket, diákutaztatási programot, ami lehetőség arra, hogy egy iskola egy másik országban levő magyar iskolához látogathasson. Egyetemisták számára is szervezünk képzéseket, találkozókat, nyári egyetemeket. Remélem, hogy ez a mai találkozás egy hosszú távú kapcsolat kezdete, amely az egyetemi évek végéig tart” – mondta befejezésül Pálinkás Barnabás.
A következőkben Csáky Csongor főtitkár átadta az ajándékcsomagokat az iskolakezdés előtt álló magyar gyerekek szüleinek, abbéli reményét fejezve ki, hogy ősszel ismét találkoznak a beiratkozási ösztöndíj átadása alkalmából. Hasonló találkozóra került sor szerdán délután Újszentesen, ahol a Szövetség elnöke szerint „bíztató képet kaptak a magyar oktatás jövőjét illetően”. A többi Temes megyei településre a Bartók Béla Alapítvány programfelelősei viszik el a Beiratkozási Program hírét és az ajándékcsomagokat.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Horváth Imrére emlékeztek
A Partiumi Magyar Nyugdíjasok Egyesülete május 4-én délután Horváth Imre költőre emlékező irodalmi műsort szervezett a nagyváradi Silent kávézóban.
A XXIV. Festum Varadinum rendezvénysorozat keretében Horváth Imrére emlékező irodalmi műsort szervezett a váradi Partiumi Magyar Nyugdíjasok Egyesülete május 4-én. A szép számban egybegyűlt érdeklődőket Szilágyi Ibolya, az egyesület elnöke köszöntötte. Az előadás meghívott vendége Molnár Judit irodalmár, közíró volt, aki a költőhöz fűződő személyes emlékeit is felelevenítette. Molnár Judit kifejtette, hogy a költőt és szerénységét négy sora jellemzi a leginkább: „Írok halomra verseket,/ a tollam szinte vágtat,/ de nem íródnak e sorok/ a halhatatlanságnak”. A sorokból kiérződik, hogy nem gondolta magát zseniális költőnek, de az mégis elszomorító, hogy halála után nem sokkal a váradi köztudatból teljesen eltűnt – hangzott el. Horváth Imre Margittán született 1906-ban, élt Désen, Aradon, de mégis Váradnak volt a költője. Szeretettel fogadta a diákokat, az ifjú tollforgatókat, és szeretettel vett részt minden irodalommal kapcsolatos tevékenységben.
Versek, aforizmák
Horváth Imre a rövid, tömör verseknek, aforizmáknak volt a mestere, a mindennapok történéseit, amit lehet, hogy mindenki meglátott, ő meg tudta fogalmazni néhány sorban. Molnár Judit előadásában ismertette Horváth Imrét, mint embert is: soha nem akart vezető beosztásba kerülni, egyet akart csak, békében élni, neki a béke volt a lételeme, nem pedig a törtetés. Utolsó éveiben Fábián Imre töltött vele sok időt, neki gyónta meg egész életét. Beszélgetéseikből született meg a Gyónásom című könyv. Molnár Judit reményét fejezte ki, hogy Horváth Imre költészete visszakerül a váradiak tudatába. Az alkalmon közreműködtek F. Bathó Ida, Kiss Törék Ildikó és Meleg Vilmos színművészek. Az ő előadásukban hangzott el Horváth Imre több verse (Alkony Várad felett, A sárga ház, Napfényes völgy, Mit tettél értem?, Várad), valamint számos aforizma is.
P. Nagy Noémi
Horváth Imre /Margitta, 1906. nov. 4. - Nagyvárad, 1993. ápr. 11./
erdon.ro

Ilyenek a körülmények az erdélyi börtönökben
A képviselőház visszaélésekkel foglalkozó szakbizottságának több tagja az elmúlt napokban ellátogatott az erdélyi börtönökbe kivizsgálni az elítéltektől levélben kapott panaszokat. Lesújtó tapasztalataikat – túlzsúfoltság, személyzethiány – jelentésbe foglalták.
13 ezer hellyel kevesebb
Körútjuk első állomása a szatmárnémeti börtön volt. A négyszintes épületet 1896-ban emelték, összterülete valamivel több, mint 4000 négyzetméter. A parlamenti szakbizottság tagjai között valószínűleg műépítészek is lehettek, hiszen legelső megállapításuk az épület struktúrájára vonatkozott, amelyet „általában jónak” mondtak. Igaz, 2000 és 2002 között főjavításokat végeztek a börtönépületen.
Ugyanekkor újították fel teljes mértékben a börtön hőközpontját is. Az épület műszaki állapotát, az épület korához viszonyítva kielégítőnek minősítették, bár – mint megállapították – ráférne a javítás a sokfelé megrepedezett mozaikpadlóra, továbbá vízálló szigetelés is ráférne az épületre, mindenekelőtt a fürdőkben.
A szatmárnémeti börtön viszont túlzsúfolt. Az 508 férőhelyes börtön kihasználtsága meghaladta a 110 százalékot. A túlzsúfoltság egyébként általános jellemzője a romániai börtönviszonyoknak. Az ország börtöneiben 13 ezer hellyel kevesebb van a jelenleg szükségesnél. ily módon nem biztosított az európai normák szerinti, foglyonkénti hat köbméteres térség sem.
Harminc ember egy cellában
A férőhelyek tekintetében nagyjából hasonló volt a helyzet a nagybányai fegyintézetben is, amelyben a nyitott és félig nyitott börtönrendszerre ítélt foglyok tartózkodnak. A létesítmény igazgatósága több alkalommal kérte az illetékes hatóságoktól a börtön új épületszárnnyal történő kibővítését továbbá a volt ügyészség és az ügyészség nagysomkuti egysége épületének átvételét, ám mindeddig mindhiába kilincseltek.
A nagybányai börtönt 1976-ban adták át, és mindeddig nem végeztek rajta főjavítást, ami azért már ráférne az épületre. Természetesen ez a fegyház is túlzsúfoltsággal küzd, ami nem csak a foglyok életét keseríti meg – egy-egy nagyobb cellába harminc embert is bezsúfolnak –, de a kis létszámú személyzetnek is gondot okoz, hiszen képtelen ellátni feladatát.
A nagyváradi börtön 1865 óta működik ugyanabban az épületben. Pillanatnyilag a Bihar, Szatmár és Szilágy megyéből származó foglyokat tartják itt. Öt részlegből áll, a foglyokat maximális biztonsági, zárt és nyitott börtönrendszerre ítélték, de külön részleg van az előzetes letartóztatásban lévők számára is. A nagybányai börtönben igen sok a visszaeső bűnös – az állomány több mint 46 százalékát jelentik.
A leghíresebb börtönök egyike
A szamosújvári börtön – a nagyenyedi mellett – talán az egyik leghíresebb-leghírhedtebb romániai büntetésvégrehajtási intézmények egyike. Tulajdonképpen két börtönből áll, az egyik a szamosújvári, a másik a kolozsvári részleg. Szamosújváron csupán férfiak vannak, akiket maximális biztonsági, zárt illetve nyitott börtönrendszerre ítéltek. Ide kerül a maximális biztonsági és zárt rendszerre ítélt fiatalok egy része is.
A kolozsvári részlegen előzetes letartóztatásba helyezett kiskorúak, illetve előzetesen letartóztatott vagy pedig jogerősen elítélt nők vannak. A szamosújvári létesítmény kapacitása 1216, a kolozsvári részlegé pedig 241 személy. A szamosújvári börtön egyébként az Északnyugati Regionális Csoport része, és innen koordinálják a nagyváradi, szatmárnémeti, nagybányai, besztercei börtönöket valamint a dési börtönkórházat is.
A szamosújvári börtönben a legnagyobb gondot a személyzethiány okozza. A pszichoszociális részlegen például mindössze két pszichológus dolgozik, egyikük ráadásul hosszabb betegszabadságon tartózkodik, tovább négy szociális asszisztenst foglalkoztatnak – közül az egyik a pszichoszociális részleg vezetője, aki a megfelelő programokat irányítja. A személyzethiányon csak nehezítenek a sűrű áthelyezések, az újabb feladatok, amelyek még inkább megterhelik a börtön alkalmazottait.
Ugyanakkor nincs kellő felszereltsége a börtönnek a sport- és másfajta, hobby-, művészi tevékenységekhez. Szintén az anyagiak hiánya miatt nem sikerült gyakorlatba ültetni sem Szamosújváron, sem pedig Kolozsvárott a visszaesés kockázatát csökkentő programokat.
Megyei kórház rangjára emelték
A dési börtönkórházat 1997-ben hozták létre, 158 személy befogadására képes. Kihasználtsága egyelőre csupán 86 százalékos. A börtönkórház épülete Dés központjában van, részét képezi az 1893-ban átadott dési igazságügyi palotának.
Az épület struktúrája megfelel a követelményeknek, jóllehet a falakon és az alapzaton apróbb repedések láthatók. Igaz, az átadását követő időszakban a börtönkórház épületén nem végeztek javításokat. A víz- és csatornahálózat a városi hálózatokhoz csatlakozik, az épület saját hőközponttal rendelkezik. A víz- és csatornahálózatot, a hő- és elektromos központot 1996-ban helyzeték üzembe, és mivel 17 éven át nem javították, látszanak rajtuk az elhasználtság nyomai.
A dési börtönkórházban a zárt börtönrendszerre ítélt rabok tartózkodnak, kivételt csak a kiszolgálásban alkalmazott foglyok képeznek, akik esetében a félig nyitott vagy nyitott rendszert alkalmazzák. A dési börtönkórház egyébként az Országos Börtönhatósághoz tartozó egyetlen intézmény, amelynek műszaki felszereltsége, a gyógykezelés minősége alkalmassá tett arra, hogy az egészségügyi tárca, a kórházakkreditálási bizottság ajánlása alapján megyei kórház rangra emelt, vagyis megfelel az európai uniós elvárásoknak is.
B. T.
maszol.ro

Hitélet – Lelkészbeiktatás Désen
Ünnepi istentisztelet keretében iktatták be június 7-én új szolgálati helyén Szilágyi Róbert lelkipásztort. A dési református templomban tartott ünnepségen Fekete János magyardécsei lelkipásztor, a Dési Református Egyházmegye főjegyzője szolgált.
Szabadság (Kolozsvár)

Románia négyszáz katonát küld Afganisztánba
Románia négyszáz katonát küld Afganisztánba. A katonákat csütörtökön búcsúztattak a Kolozs megyei Désen (Dej) Mircea Dusa védelmi miniszter jelenlétében.
Az „Erdélyi dragonyosok" nevű gyalogos zászlóaljnak ez már az ötödik külföldi kiküldetése: 2002-ben Koszovóban, 2003-ban és 2006-ban Irakban, 2010-ben pedig Afganisztánban kétszer teljesített védelmi feladatokat. Az alakulat ezúttal a kandahári repülőtér védelmét fogja biztosítani.
A román katonák az ISAF nemzetközi stabilizációs erőt felváltó, idén kezdődött Eltökélt Támogatás (Resolute Support) elnevezésű, kiképzésre, támogatásra és tanácsadásra összpontosító új afganisztáni misszió keretében, augusztus első napjaiban indulnak hat hónapos szolgálatra a közép-keleti országba.
Tavaly nyáron a román Legfelső Védelmi Tanács úgy döntött, hogy az ország legfeljebb kétszáz katonát, valamint ötven rendőrt és csendőrt bocsát a NATO rendelkezésére. A tavaly őszi walesi NATO-csúcsot követően Románia növelte a külföldi szolgálatra vezényelhető katonainak létszámkeretét. Januárban Victoria Nuland, az amerikai külügyminisztérium európai és eurázsiai ügyekért felelős államtitkár-helyettese köszönetet mondott a bukaresti vezetőknek azért a erőfeszítésért, amellyel Románia hozzájárul a regionális, euroatlanti és globális biztonság erősítéséhez.
Az utóbbi két évtizedben 26 román katona vesztette életét külföldön, elsősorban az afganisztáni ISAF keretében vállalt feladatok teljesítése közben.
MTI
Erdély.ma