Elhunyt Pávai Gyula
Désen született, 1939. január 17-én. A középiskolát szülővárosában végezte, majd a Babeş–Bolyai Egyetemen szerzett gyógypedagógus–magyar szakos tanári oklevelet. 
Bálványosváralján, Árpástón, Enyedszentkirályon, majd Aradon tanító, logopédus, magyartanár. 1990-től az újjáalakult Kölcsey Egyesület elnöke, az úgynevezett Kölcsey-csütörtök rendezvényeire számos hazai és magyarországi irodalmárt hívott meg. Az egyesület Ifjúsági Színpadának és Irodalmi Stúdiójának lelkes szervezője és rendezője.
Első írását az Ifjúmunkás közölte (1964). Helytörténeti írásai, emlékezései, zenekritikái az Új Szó, Előre, Romániai Magyar Szó, a Vörös Lobogó, majd 1989 után a Jelen/Nyugati Jelen hasábjain jelentek meg. 1990-ben Péterfi Árpáddal és Ujj Jánossal közösen szerkesztette az újraindított Havi Szemlét, amely négy szám után a Jelen mellékletévé alakult. 1992-ben elnyerte a Ioan Slavici-díjat, 1997-ben a Márki Sándor-díjat.
Ficzay Dénes irodalmi hagyatékának rendezését végezte.
Szerkesztésében jelent meg Aradon 1997-ben Kató Sándor Megmaradt versek című kötete, Varga Domokossal társszerkesztésben Feltámadunk! címmel az aradi Kölcsey Egyesület antológiája (Budapest 1997), valamint önálló kiadásban két tanulmánya: Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc aradi emlékei, emlékhelyei (Arad 1998); Kálvária a halál után (Az aradi vértanúk földi maradványainak hányattatása. Arad 1998).
Több elbeszéléskötet, kisregény, regény szerzője.
Pávai Gyula /Dés, 1939. jan. 17. – Debrecen, 2011. Április

Turulmadaras emlékoszlopot állítanak Désen
1944 őszén a dési katonai kórházban 81, súlyosan megsebesült honvéd halt meg, akiket a helyi Rózsadombi temetőben temettek el. Sajnos, sírjaik jeltelenek, s csak alig látható sírhantok sejtetik, hogy ezekben hős katonák alusszák örök álmukat.
A Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottságnak (THHB) hosszas kutatómunka után, több fellelt iratot áttanulmányozva sikerült összeállítania az itt elhantolt magyar katonák névsorát. Több olyan név található a névsorban, akiket a még élő hozzátartozók „eltűntnek” tudtak, illetve azt gondolták róluk, hogy a Szovjetunió hadifogoly lágereiben haltak meg. Nagy volt a csodálkozás öröme, amikor 67 év múltán tudomást szereztek szeretteik eltemetési helyéről.
A THHB ezeknek a magyar embereknek kíván emléket állítani, ha megkésve is, 2011 őszén.
Pataky József, THHB elnök
Szabadság (Kolozsvár)

Hosszú betegség után 2011. július 17-én Désen elhunyt
HUBER ANDRÁS
tanár, író. Drága halottunkat július 19-én, kedden 13 órakor helyezzük örök nyugalomra a dési Nagytemető kápolnájából. A GYÁSZOLÓ, BÁNATOS CSALÁD. Szabadság (Kolozsvár)

Dés város szerelmese
Budapesti levél
Meghalt Huber András, városának, Désnek szerelmese. Soha nem láttam, nem ismertem, csak az újságokban olvastam, hogy rendre jelennek meg komoly munkái. Huber András (Dés, 1942. nov. 11. – Dés, 2011. július17.) tanár, művelődés- és sajtótörténész 1995-ig, betegnyugdíjazásáig tanár, azóta főfoglalkozása az írás volt. Kötetei: Dési Huber István: Levelek a szülőföldre (sajtó alá rendezte, az előszót írta és a jegyzeteket összeállította. Bukarest, 1982), Cédula a virágon (karcolatok, elbeszélések. Garamond Kiadó, Kolozsvár, 1997), Százarcú nagyhatalom. Lapok az erdélyi magyar időszaki sajtó történetéből (Csíkszereda, 1997), Város az időben. Dési helytörténeti séták (Gloria Kiadó, Kolozsvár, 2002), Akikhez a múzsák bekopogtak. Szamos-völgyi írástudók (Stúdium Kiadó, Kolozsvár, 2004), Gyilkos nagy köd (novellák, Stúdium Könyvkiadó, Kolozsvár, 2006), Ház a Domb utcában (Grafycolor Kiadó, Kolozsvár, 2010). Néhány méltatás a szerző munkásságáról: Százarcú nagyhatalom. Sajtótörténet címmel a szerző több évtizedes kutatómunka eredményeként megírta Szilágy, Szolnok-Doboka, Beszterce-Naszód és Torda-Aranyos vármegyék sajtótörténetét a kezdetektől 1944 végéig. Igaz, hogy Erdély egy részéről van szó, de azt a teljesség igényével mutatja be Huber András. (Háromszék, 1998. jan. 16.) * Huber András író Akikhez a múzsák bekopogtak című legújabb könyvében a két Szamos egyesülése vidékének magyarul publikáló írástudóit vette számba. A Dés székhelyű egykori Szolnok-Doboka vármegye határvonala csupán keretet biztosított ahhoz, hogy fölmutassa az itt született jelentős szellemi értéket, mondta. A Magyar Tudományos Akadémia tizenhét hajdani tagjának életútja kapcsolódott az egykori Szolnok-Dobokához. Désen született. Huber András jó ismerője a város hely- és sajtótörténetének. Monografikus jellegű könyvekben adta közre kutatásainak eredményeit. 1997-ben megjelent Százarcú nagyhatalom című munkájában négy egykori jelentős erdélyi vármegye közel másfélszáz időszaki sajtótermé-kének útját tárta fel a kezdetektől 1944 végéig. Szolnok-Doboka vármegyében a XIX. század második felétől 1944 végéig két tucat nyomda volt, ezekben számos magyar nyelvű helyi hírlap és folyóirat készült, Désen például 36. Napjainkban azonban Désen már nincs potenciális magyar olvasóközönség, pedig a számadatokat tekintve még lehetne. 2002-ben megjelent várostörténeti könyve (Város az időben) viszont hat hét alatt elfogyott. Ennek az az oka, hogy Szabó T. Attila professzor 1944-ben közreadott dolgozatától eltekintve, anyanyelvű vonatkozásban nem látott napvilágot egyéb munka. Huber Andrást bántja, hogy Désen a helyi utánpótlás várat magára. (Lukács Éva: Ahány könyv, annyi szelete a létnek. Beszélgetés Huber András íróval. Szabadság, Kolozsvár, 2005. máj. 28.) * Huber András legújabb könyvét, a Ház a Domb utcában című regényét mutatták be a dési római katolikus plébánia dísztermében vasárnap délben. Annak ellenére, hogy ezzel egy időben a kackói felújított református templom felavatása zajlott, a könyvbemutatón szépszámú érdeklődő jelent meg. A rendezvényt megtisztelte jelenlétével Szilágyi Mátyás kolozsvári főkonzul is. Gergely Margit ny. magyartanár fölvázolta a regény mint műfaj, s ezen belül a családregény fejlődését és sajátosságait a kezdetektől napjainkig. Jánossy Sándor, a nemrég Ezüst Gyopár-díjjal kitüntetett ny. tanár Huber András 44 éven átívelő írói, publicisztikai munkásságának felelevenítésével kezdte előadását. Elhangzott: Huber első írása 1966-ban jelent meg az akkori kolozsvári napilapban. Ezt követték különböző időszaki kiadványokban cikksorozatai, karcolatai és elbeszélései, valamint sajtó-, hely- és irodalomtörténeti tanulmányai. Első könyve 1982- ben jelent meg a Kriterionnál, 1989 után kétévenként jelentkezett újabb kötetekkel. A Ház a Domb utcában című családregényét a kolozsvári Grafycolor Kiadó jelentette meg igényes külalakban. Miután Jánossy Sándor néhány részletet is felolvasott a regényből, a házigazda Veres András a következő szavakkal indította érzelemtől sem mentes értékelését: "Megilletődéssel és némi félelemmel kezdtem a regény olvasásához, mivel a könyv majdnem ötszáz oldalas, s bizony az utóbbi időben egyre ritkábban merülünk el hosszabb művekben. Ám hamarosan rájöttem, jelentős munka van a kezemben, vonzó, erdélyi nyelvezettel megírt értékes regény. Négy generáció szereplői szólalnak meg, amit kiemel a bemutatott, máskor meg csak jelzett, történelmi-társadalmi változások következményeként megjelenő érdekes, nemegyszer váratlan családi események sorjázása. A regény cselekményének a linearitását a szerző helyenként ügyesen megtöri, a dőlt betűs beékelések például már-már ellenpontozásként hatnak, s a nemzedékek közötti mindenkori ellentétekre utalnak. Nehéz ezt a könyvet letenni, az ember egyre csak olvasná", magyarázta. Veres András ugyanakkor méltatta a regény tartalmához igen jól igazodó borítót, Lukács Solymossy Éva munkáját is. Ezután az író kifejtette, hogyan született meg a könyv. – A témát mindig alaposan körbe kell járnia a szerzőnek, ismerkedni, barátkozni kell vele, majd hosszabb-rövidebb ideig hordozni. Fárasztó, de izgalmas munka ez, néha egész fejezeteket kell újraírni, vissza-visszatérni a korábbiakra – hangzott el. A kérdésre, hogy mennyire van benne a regényében, Huber András azt felelte: "Annyira, hogy én írtam, ám jómagam csak meghúzódtam az elképzelt családban, és anélkül, hogy tudták volna, a család tagjaival együtt éltem. Fikció vagy valóság? Mikszáth Kálmánt parafrazálva, végül is nem az a fontos, hogy egy regényben a bemutatott események megtörténtek-e, hanem az, hogy megtörténhettek volna..." (Lukács Éva: Huber András könyvével ismerkedtek meg a désiek. Szabadság, Kolozsvár, 2010. jún. 8.)
A kolozsvári lap 2011. augusztus2-i számában olvasható Lászlóffy Csaba verse: Jelenések – Dialógustárs: a Halál Huber András emlékének. Ebből idézek: Fanatikus vagy – hogyha a / kérlelhetetlen blőd megfontoltság az –, / de őrültséget hajszoló soha. / A tények s szavak (küzdeni a látszat, / a feledés ellen / csak mi tudunk)! – a szellem / "tiltva is szabad" eszménye / akárhányszor hanyatlott is a mélybe, / mindig túlélte a szektás terrort.
Az erdélyi krónikások írhatnának bővebben is erről a kiváló emberről. Munkáit nem ismerem, de azok között van, akiket gondolatban a magyarság jó embereinek, őrzőinek tartok.
Számon kell tartani ezeket az embereket!
Udvardy Frigyes. Népújság (Marosvásárhely)

Jubileumi templomnap Ákoson
Szeptember 4–én, vasárnap tizedik alkalommal várják a híveket Ákosra, a helyi református egyházközség templomnapjára. Ezúttal nevet adnak a gyülekezeti háznak és emléktáblát avatnak a település egykori hősének.
Szeptember 4-én, vasárnap tizedik alkalommal szervez templomnapot az Ákosi Református Egyházközség — tudtuk meg Dobai Zoltán lelkipásztortól. A 11 órakor kezdődő ünnepi istentiszteleten Botos Csaba somosdi (Maros megye) lelkipásztor hirdet igét. (Hogy miért épp ő, az a helyszínen kiderül.) Ez alkalommal nevezik el a gyülekezeti termet Siloam–háznak. Az istentisztelet keretén belül énekel az érszőllősi Shina együttes és a gyülekezet ifjúsági kórusa. Az istentisztelet után a résztvevők kivonulnak a gyülekezeti ház elé, ahol emléktáblát avatnak Szekeresi Nagy József emlékére, melynek szövege a következő: SZEKERESI NAGY JÓZSEF (1913-1961) Ákos község bírája, Az 1956. évi nemzeti szabadságharcot követő megtorlás áldozata. A szekuritate dési börtönében szenvedett mártírhalált. Halála 50. évfordulóján állította a Nagy József Társaság 2011.
Ki volt Nagy József?
Az idén augusztusban volt 50 éve, hogy Désen meghalt a börtönben Nagy József, 56–os politikai elítélt. Ákos szülötte, 1944. március 19–ig (a német megszállásig) közel négy éven át volt a falu bírója. Nagy József a zsidóellenes intézkedések miatt – köztisztviselői társaihoz hasonlóan – 1944. március 31-én lemondott a bírói tisztségéről. Ettől kezdve ellenállóként tisztelték. Az mtsz megalakulása után a kollektívában is eredményes munkát végzett. 1957. március 30–án politikai nézetei miatt letartóztatták, öt év szigorított börtönre és vagyonelkobzásra ítélték. Most, az évfordulón, a szokásos ünnepi műsor után a Nagy József Társaság emléktáblát állít, a református presbitérium és a polgármesteri hivatal jóváhagyásával és közreműködésével. erdon.ro

"Magyar ember magyar ember ellen ne tegyen egy lépést se!"
Megemlékeztek az 1956-os forradalomról
Magyar ember magyar ember ellen ne tegyen egy lépést sem, valamint az egységben gondolkodás az 1956-os forradalom nagy tanulsága, üzenete – fogalmazott Varga László nyugalmazott lelkipásztor, ’56-os elítélt a vasárnap esti megemlékező előadáson. A 1956-os forradalomról és szabadságharcról Marosvásárhelyen a Deus Providebit Tanulmányi Házban emlékezett meg az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Maros megyei szervezete. Az est meghívottai Buzánszky Jenő, az Aranycsapat tagja, dr. Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának elnöke, valamint Varga László nyugalmazott lelkipásztor voltak.
Kali István, az EMNT Maros megyei alelnöke köszöntötte a meghívottakat, résztvevőket, vezette a beszélgetést, amelyen a felszólalók az ’56-os forradalomra emlékeztek. Arra a forradalomra, amely – mint Lomnici Zoltán mondta – nem volt bársonyos, hiszen Budapesten a világ legerősebb hadseregével szállt szembe maroknyi magyar. Négyszáz embert halálra ítéltek, több ezer sérültje volt a forradalomnak és 200.000 magyar elhagyta hazáját – vonta meg számokban is a mérleget. Az emberekben az Aranycsapat is tartotta a lelket, megerősítette őket, hitet adott nekik. A sportolók, az Aranycsapat tagjai az ország hírnevét öregbítették, egy-egy mérkőzéssel dicsőséget szerezve a magyar sportnak. "A szabadság gondolatát, a hősök emlékét mindig meg kell őrizni, nem szabad feledni" – jelentette ki Lomnici Zoltán. A válogatott futballcsapat tagjaként, a forradalom idején 31 éves Buzánszky Jenő szerint a sport megmutatja, hogy egy nemzet milyen erős tud lenni, hiszen a sport nemcsak fizikai erőt jelent, hanem lelki erőt is. "Annak, aki vállalja, hogy egy nemzetet képvisel, le kell tudnia mondani a dolce vitáról, a szórakozásról. Egy országot a sporton és a kultúrán keresztül ismernek meg" – mondta a legendás Aranycsapat tagja, aki szerint az ’56-os forradalom olyan esemény, amelyről illő megemlékezni minden magyarnak. A mai nemzedéknek üzente: érdemes magyarnak lenni, de sokat kell tenni azért, hogy erőteljes magyar nemzetet építsünk fel. Az 1956-os forradalom és szabadságharc elítéltje, a ma 83 éves Varga László szerint "két nap leforgása alatt olyan egység alakult ki Magyarországon, a legkisebb falutól a fővárosig, amit elképzelni sem lehetett volna azelőtt. Az egész nemzet egyet akart. Ez az egységben való gondolkodás volt a nagy tanulsága a forradalomnak és a mai fiataloknak is csak ezt tudom ajánlani". A forradalom első, "szép felét" Budapesten élte át Varga László, akit hazatérése után letartóztattak, életfogytiglani ítéletet plusz tíz évet kapott hazaárulásért. "A nagy bűnöm az volt, hogy vezető emberekkel beszélgettem Budapesten és azok véleményét kérdeztem meg Erdély jövője felől. Ezt a szekuritáté úgy értelmezte, hogy utasításokat hoztam külföldről. 7 évet, 4 hónapot és hét napot töltöttem börtönökben: Kolozsváron, Szamosújváron, Jilaván, Désen, Pitesti-en. Amerikának egyetlen becsületes cselekedete az volt, hogy amikor Románia pénzt kért, feltételül szabták, hogy engedjék szabadon a politikai foglyokat és helyezzék végzettségüknek megfelelő pozíciókba. Akkor mind kiszabadultunk" – emlékezett vissza. A nyugalmazott lelkész ma nem lát egyetlen olyan politikai irányzatot sem, "amelyik egyáltalán akar valamit tenni, nem csak beszélni", a fiataloknak pedig azt ajánlja, hogy gondolkozzanak a saját fejükkel és ne hagyják "az agyukat kimosni". "Ahhoz, hogy gondolkodni képesek legyenek, méltóztassanak tanulni. Szakmát is, hogy emberek legyenek, és a magyarságukat is. Tanulják meg, mit jelentett és mit jelent magyarnak lenni, tanulják meg, hogy magyar ember magyar ember ellen ne tegyen egy lépést se! Ez a magyar forradalom üzenete" – mondta Varga László.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

NÉPSZÁMLÁLÁS: LEG-EK KOLOZS MEGYÉBEN
Kolozs megyében 302 262 lakást és 674 903 személyt számoltak össze az október 31-én zárult népszámlálás során – közölte a Regionális Statisztikai Hivatal.
Kolozsváron 128 815 lakás és 314 543 személy, Tordán 20 491 lakás és 46 160 személy, Aranyosgyéresen 9 576 lakás és 22 157 személy, Szamosújváron 8 492 lakás és 20 440 személy, Désen 13 806 lakás és 30 434 személy, Bánffyhunyadon 3 720 lakás és 10 146 személy került nyilvántartásba.
Falusi környezetben a legnépesebb települések: Szászfenes (13 882 lakás, 22 189 személy), Apahida (5 127 lakás, 10 398 személy), Kisbács (4 295 lakás, 10 237 személy). A legkisebb település Kolozs megyében Palackos (Ploscoşi) 335 lakással és 674 fős lakossággal.
Szabadság (Kolozsvár)

Aki elutasította az állambiztonság beszervezési kísérletét
Szekuritátés dossziék nyomában.
Gergely István római katolikus lelkészt Erdély-szerte Tisztiként ismerik. A fiatalok lelki nevelése melletti elkötelezettsége 1987-es csíksomlyói kinevezésével csúcsosodott ki: a rendszerváltás után immár intézményes keretek között fogott hozzá az árva gyerekek felkarolásához. Az egykori csíksomlyói plébánost a rendszerváltás előtt a szekuritáté likvidálni akarta.
Miután a hetvenes években sikertelenül próbálták beszervezni, a kommunista állambiztonság emberei 1989 decemberéig számtalanszor beidézték a szekuritátéra, hiszen minden lépését besúgók figyelték. A vele készült beszélgetés rávilágít a kommunista rezsim azon törekvésére, hogy a besúgókon keresztül az egyház minden apró lépéséről tudomást szerezzen. Gergely István emiatt tartja furcsának, hogy az egyházi vezetés elzárkózik a múlt őszinte feltárásától. – Egyik előző beszélgetésünk alkalmából mondta, hogy a kikért szekuritátés dossziéja 600 oldalt számlál. Az állami szervek szemében ezek szerint megrögzött antikommunistaként szerepelt… – A kommunista rezsimmel már gyermekkoromban szembekerültem, amikor az iskolában KISZ-tagnak akartak felvenni. Hetedikben az osztályunkból mindenki aláírta a belépési nyilatkozatot, egyedül én utasítottam el. Szünetben a tanárok behívtak az osztályba, és körbefogtak: az egyik egy kis pálcával, nem durván ugyan, de ütögette a fejemet, a másik a pajeszomat próbálgatta. Egyféle vallatás volt ez, hogy miért nem írom alá KISZ-tagságomat. Pár napig sikerült ellenállnom, végül beadtam a derekam. – Volt-e ennek valamilyen előzménye a családban? Ebben az ellenállási kísérletben szülei támogatták? – A hatvanas években szülőfalumban, Vicében éppen folyt a kényszerkollektivizálás. A szüleim otthon erről sokat beszélgettek, én meg gyerekfejjel sehogy sem értettem meg, hogyan vehetnek el tőlünk valamit, ami a mienk. Amikor a kertünket kobozták el, és a községi pártitkár jött kimondani a szentenciát, elkezdtem vele vitatkozni. Annyira igazságtalannak tartottam az eljárást, hogy hatodikos fejjel kemény vitába szálltam vele. Egyszer csak otthagyott és odafordult édesapámhoz: „ez a gyerek azért mond ilyeneket, mert maguk tanítják erre”. A szavaitól hirtelen megrémültem, mert beláttam, hogy ezzel sokat árthatok a szüleimnek. – A kényszer-szövetkezetesítéssel már gyerekfejjel megismerte a rendszer igazi arcát… – Ezek a súlyos visszaélések a szemem előtt történtek. Ma is jól emlékszem a részletekre. Volt egy gyerektelen család a faluban, akik nagyon szerettek, többször is náluk aludtam. Volt egy Manci lovuk: amikor be kellett szolgáltassák, Marika néni átjött hozzánk, és szólt, jöjjek, mert utoljára ülhetek a lóra... Emlékszem, nagy szomorúan felültem a Mancira – egy hatalmas, széles hátú ló volt –, és együtt vonultunk be a kollektívbe. Hamar megértettem, hogy ami most jön, az valami rossz lesz, amit nem szabad elfogadni. A papunkat, Pattantyús Ábrahám Miklóst, aki megkeresztelt, kétszer is elvitték a falunkból, évekig ült börtönben. Amikor kiszabadult, és visszatért Vicébe, egy hétköznap a falu népe összegyűlt a templom előtti téren. Mint ünnepnapokon, zúgtak a harangok, mindenki őt várta. Gyerekfejjel ekkor értettem meg, hogy tisztelet övezi azokat, akik szembe mernek szállni az igazságtalansággal.
– A Beszterce megyei Vicéről Gyulafehérvárra került. Mit jelentett ez egy tizenéves gyerek számára? – 1970-ben kerültem Gyulafehérvárra, kántoriskolába. Akkoriban jött hozzánk Albert atya plébánosnak, miután Désen szétverték a barátokat. Példája nyomán akkoriban sok fiú szeretett volna pap lenni. Gyulafehérváron egy más világ fogadott: szalmazsákot kellett magunkkal vigyünk, és azt az iskola udvarán töltöttük meg szalmával. Tanárainkat azonban szerettük, megbíztunk bennük. Meg sem fordult a fejemben, hogy lenne olyan tanár, aki nem az egyházát, hanem a kommunista rezsimet szolgálja. Márton Áron püspök mellett tanultunk. Szilenciumon, emlékszem, az ablak felőli padokban egy-egy kollégánk elszólta magát, hogy elindult sétálni a püspök úr. Mindannyian az ablakokhoz léptünk, és néztük, ahogy a püspök lassú léptekkel, méltóságteljesen jön lefele. Önmagában nagy esemény volt ez. Emlékszem nagy bakancsaira, a nagykabátjára, a kopott Kossuth-kalapra, sétapálcájára...
– Gondolom, a rendszer emberei, az állambiztonság ezt a tanár és diák számára egyaránt meghitt környezet is megbolygatták előbb-utóbb...
– A kántorképző középiskola után a gyulafehérvári teológia következett. Itt már érezhető volt a rendszer kevésbé tapintatos jelenléte. Másodéves koromban, amikor a vakáció idején otthon tartózkodtam, váratlanul behívattak a szekuritátéra. Több mint egy félnapon keresztül vallattak, puhítottak, próbáltak becserkészni. Megvillantották az élet szépségeit: elmondták, hogy amennyiben melléjük állok, és besúgó leszek, minden földi jóban részesülni fogok. Azt mondták, ha aláírom a nyilatkozatot, Rómában folytathatom tanulmányaimat, itthon pedig olyan plébániára kerülök, hogy soha nem lesz anyagi gondom. Ezt a szót használták: „zsíros” plébániára fognak kihelyezni. Meglebegtették előttem, hogy oda utazhatom a világon, ahova akarok, mert adnak útlevelet. A hosszú beszélgetés során aztán kiderült, hogy Anaklét atya besúgójává akartak beszervezni, akinek minden mozdulatára, minden szavára kíváncsi lett volna a szekuritáté. A teológiáról valószínűleg már elárulta valaki, hogy nagyon jó viszonyba vagyok vele. Szinte minden nap behívott, és sokat mesélt. Többek között arról is, hogy mit mondott a Szabad Európa: meggyőződése volt, hogy ez a rendszer sokáig nem maradhat fenn. Megbízott bennem: ha valahova titkos küldeményt kellett eljuttatni, engem és egy másik társamat kért meg. – Egyedül ment a szekuritátéra? – A plébánosom kísért el Besztercére, a szekuritáté ajtajáig. Miután órákon keresztül várakozott rám, felszállt az utolsó buszra, és hazament. Én késő éjszaka kerültem haza: szerencsére a szüleimet a plébános megnyugtatta. Abban az esztendőben szerettem volna Magyarországra utazni, de már a vallatás idején szóltak, hogyha nem írom alá a belépési nyilatkozatot, nem mehetek. Azt válaszoltam, rendben, akkor nem kell útlevél. – Hogyan lehetett ellentmondani a szekuritáté tisztjeinek? – Nekem ez volt az első találkozásom velük, még nem volt semmilyen tapasztalatom, de tudtam, hogy én nem leszek besúgó! Először azzal próbáltam elhárítani a kérést, hogy ezt meg kell beszéljem a tanáraimmal. Mint akit megcsípett valami, úgy ugráltak fel a helyükről a tisztek, és egymást túllicitálva kiáltoztak: szó sem lehet róla, hogy én bárkivel is szót váltsak az itt elhangzottakról. Aztán újra barátságosabb lettek: arról győzködtek, hogy tulajdonképpen embereket menthetnék meg a börtöntől, ha jelenteném róluk, hogy miben sántikálnak. Azt mondták, így meg lehetne előzni, hogy bárki is rossz útra térjen a teológiáról. Aztán elkezdtek agyba-főbe dicsérni: legyek a barátjuk, mert nagyon szimpatikus és mindenki által kedvelt, elfogadott diák vagyok. Olyan ember, aki mindenkihez közel tud férkőzni. Így tartott ez hosszú órákon keresztül, késő éjszakáig. Végül befejeződött a kihallgatásom. Nem álltam kötélnek: azt mondtam, én ezt semmilyen formán nem tudom vállalni. Akkor egy papírlapot tettek elém, és az egyik tiszt diktálta: „amennyiben az itt elhangzottakról bárkinek is szólnék, akkor kérem az állami hatóságokat, hogy a törvények értelmében börtönbüntetéssel sújtsanak”. Nem tudtam, hogy van-e ilyen törvény, de akkor úgy gondoltam, hogy jó, ha ezt aláírom. A papirost a tiszt magához vette, majd megragadta a karomat, és kitaszigált az utcára. Emlékszem, a besztercei szekuritáté főnöke a kihallgatás alatt többször is bejött, utoljára késő éjszaka, a találkozó vége fele: ma is látom a tekintetét, amint csodálkozással vegyes megbecsüléssel nézett rám. Valószínűleg nem ilyen magatartáshoz voltak szokva. – Kivel beszélte meg kihallgatás után a történteket? – Alkalmival hazatértem a szülőfalumba, és először a plébánoshoz mentem. Intett az ujjával, hogy egy szót se, a polcról leemelt két nagy unitárius poharat, és lementünk a pincébe. A poharakat megtöltötte, ráültünk a hordókra, és ott meséltem el részletesen első találkozásomat a szekuritátéval. Másnap reggel Bethlenben vonatra ültem, és leutaztam Gyulafehérvárra. Első dolgom az volt, hogy Anaklét és Huber atyáknak részletesen elmeséltem a történteket. Amikor elmondtam, hogy mit írtam alá, Huber atya legyintett, és azt mondta, ilyen törvény nincs! Innentől kezdve felbátorodtam, és mondtam fűnek-fának, hogy engem be akart építeni a szekuritáté. – A diákok körében lehetett beszélni? Gyanakodtak besúgókra? – Bizonyosat nem lehetett tudni, de voltak sejtéseink, hogy közöttünk kik a beépített emberek. Óvakodtunk, tartózkodtunk tőlük. Sejtettem, hogy immár én is rajta vagyok a megfigyeltek listáján, akikről folyamatosan jelentenek. Ez hamarosan be is bizonyosodott, amikor a szekustisztek egyre többször idéztek be kihallgatásra. – Az újabb beidézések már teológusként elkezdődtek? – A besztercei kihallgatásom után újabb és újabb idézések jöttek. Az egyikre ma is jól emlékszem: lelkigyakorlaton vettünk részt Vicében, amit a Hargitán folytattunk. A résztvevők között voltak teológusok, néhány plébános, magyarországi vendégek, és sok helybéli fiatal. Vicében kezdtük néhány elmélkedéssel, aztán elutaztunk Csíkba, ki a Büdösbe, ahol már elég sokan csatlakoztak. Megpróbáltuk diszkréten, csendben szervezni, de mégis nagy híre lett. Ahogy visszamentünk a teológiára, Páll Jóskával együtt (ő ma resicai plébános) rögtön hivatott a szekuritáté. Menet azt éneket énekeltük, hogy Nem félek, nem félek... Ezzel igyekeztünk bátorítani magunkat. A tisztek Jóskát beültették az egyik szobába, engem a másikba, és ugyanazokat a kérdéseket tették fel mindkettőnknek. Volt egy előérzetünk, hogy ez így lesz, emiatt úgy egyeztünk, hogy csak az igazságot mondjuk. Igazából nem volt rejtegetnivalónk, hiszen tudtuk, hogy egy lelkigyakorlat nem lehet bűn. Kiderült, hogy a fiatalokat is sorra vették, kikérdezték őket Csíkban. A vallomásainkról jegyzőkönyv készült, ezt aláírtuk, aztán elengedtek. Az ilyen kihallgatások mindig azzal értek véget, hogy kirúgással fenyegettek! A tiszt szavaiból nem értettem, hogy honnan rúgnak ki: a városból, a teológiáról, vagy az országból? – Szekuritátés dossziéjának kézbevétele után rálelt ezekre a kihallgatásokra? – Ezek mind részletesen megjelennek a több mint hatszáz oldalon. A dossziéban tételesen szerepelnek azok a szekuritátés fenyegetések is, amelyek ugyan élőszóban nem hangzottak el, azonban leírva rögzítik, hogy milyen intézkedéseket kell foganatosítani velem szemben. – Hány helyen teljesített szolgálatot a teológia elvégzése után? – Gyergyóújfaluban kezdtem diakónusként, onnan kerültem Gyergyószentmiklósra, majd Brassóba, innen Kiskapusra, majd 1987-ben Csíksomlyóra. A szekuritáté parancsára 1989-ben a megyéből is el akartak takarítani. A helyzet pikantériája, hogy jóval a rendszerváltás után, amikor jegenyei lelkészként szolgáltam, meghívtam helyi fellépésre a Hargita néptáncegyüttest. A rendőrség egész nap ott körözött a faluban, majd előállított, hogy milyen jogon hívom meg az együttest Jegenyére? Van-e erre engedélyem? Azt válaszoltam, ha ez ilyen bonyolult, akkor a templomban tartjuk meg a rendezvényt. Végül mégis bekerültünk a kultúrházba, és egy nagyon sikeres előadást láthatott a közönség. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a megfigyelés, a zaklatás a rendszerváltással nem ért véget... – Példája azt bizonyítja, hogy aki akart, ellen tudott állni a szekuritáté beszervezési kísérleteinek... – A hetvenes, nyolcvanas években a beépítéskor egyfajta szelíd erőszakot alkalmaztak, de a szekuritáté nem minden áron szervezett be. Azt gondolom, ha valakit minden áron beépítenek, az nem „megbízható munkaerő”. Nekem akkor csak annyi bántódásom esett, hogy nem mehettem Magyarországra, miközben teológus kollégáim elmehettek. A későbbi kihallgatások alatt már nem a beszervezésről folyt a párbeszéd: a szekuritáté lemondott arról, hogy munkatársa legyek.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Sok cinkos áldozat vár még leleplezésre
Beszélgetés Tőkés Lászlóval, az Európai Parlament alelnökével, volt református püspökkel szekuritátés dossziéjáról és a vontatottan haladó átvilágításról
- A rendszerváltás óta huszonegy év telt el, és a volt kommunista állambiztonság, a szekuritáté viselt dolgai jórészt ma is tisztázatlanok. Miben látja ennek okát? – A romániai rendszerváltozás felemásságából származó rendkívüli gond az volt, hogy a kilencvenes években a szekuritáté üldözöttei és a rendszerváltoztatók kerültek hátrányos helyzetbe. Olyan posztkommunista, szekurista társadalom váltotta a Ceauşescu-rendszert, ahol a szekuritáté rövid időn belül láthatatlan hadosztályként tért vissza a társadalmi, politikai életbe képviselői és információs hálózata révén. A múlttal való szembenézés elmaradt, hiszen a volt titkosszolgálat és a volt nomenklatúra uralta a közéletet, ők szabták meg az érvényesülő irányt.
– Ez miben nyilvánult meg? Mennyire lehetett a kilencvenes évek első felében szóba hozni az átvilágítás szükségességét?
– Ahelyett, hogy mi kértük volna számon a bennünket üldöző titkosszolgák dicstelen tevékenységét – magának a szekuritáténak a tevékenységét –, az átkeresztelt, de valójában újjáalakult román titkosszolgálat lendült kemény ellentámadásba: kikezdte azokat, akiket a kommunizmus idején üldözött. Magam is abba a helyzetbe kerültem, hogy védekeznem kellett a nemtelen vádakkal szemben: megpróbáltak besározni és kollaboránsnak kikiáltani. A megtisztulás folyamata, az igazságtétel defenzív helyzetből indult. A láthatatlanul továbbélő szekuritáté a lejáratás, a kompromittálás, a megfélemlítés és a zsarolás módszereit használta, akárcsak 1989 előtt: ő felügyelte a levéltári anyagokat, az információs kapcsolatokat, ő rendelkezett a HÁLÓZATOKKAL. A kilencvenes években lehetetlen helyzetbe kerültem, mert nem tudtam védekezni, nem állt rendelkezésemre semmilyen eszköz, a titkosszolgálati levéltárakhoz nem lehetett hozzáférni. Akármit ragadtak ki dossziémból, nem volt védekezési lehetőségem, semmilyen dokumentummal nem tudtam az ellenkezőjét bizonyítani. E fonák helyzetnek tulajdonítható, hogy tíz évig kellett várni az átvilágítási, vagyis az úgynevezett Ticu-törvényre. – A törvényalkotó eredeti elképzeléséhez képest az elfogadott Ticu-törvény a vártnál vérszegényebbre sikeredett. Ez mennyire jelentette a múlttal való szembenézés kezdetét? – A Ticu-törvénynek óriási jelentősége volt, mert hosszú évek után valamilyen mértékben végre megvalósult a titkosszolgálati levéltárakhoz való hozzáférés. Ekkor kezdődhetett el a titkosszolgálati múlt átvilágítása. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület az elsők között élt a lehetőséggel: innentől kezdve már nem csak elméleti, politikai követelés volt az átvilágítás, hanem a gyakorlatban is lépéseket tudtunk tenni a megvalósításáért. – Ön is hozzájutott egykori szekuritátés dossziéjához. Miként szembesült a benne leírtakkal? A dossziéjában azt találta, amire számított?
– Ha jól emlékszem, húsz kötetre terjedő, tizenvalahány ezer oldalnyi irathalmaz került két-három részletben a kezembe. A dosszié vegyes képet mutat: sok benne az olyan fajta salátairat, mint a lehallgatási jegyzőkönyvek magyarul és románul, vagy csak román fordításban, amelyek szinte napi részletességgel mutatják be a diktatúrában megélt hétköznapjaimat. Ezek számomra érdekes anyagok: megtudom belőlük, hogy mivel foglalatoskodott a feleségem a konyhán, milyen csínytevései voltak a kicsi Máté fiamnak, mikor mentem be a szobába, mikor jöttem ki a konyhába, milyen hangulatban volt a család. A krumplipucolástól az összeszólalkozásig minden aprólékos pontossággal szerepel a jegyzőkönyvekben. Családi dokumentumkönyvet lehetne ezek alapján írni, függetlenül a titkosszolgálati információktól. Sajnos nem volt még időm elmélyülni benne. A többi anyag egy-egy nagy kampányakció köré csoportosul.
– Tudna-e egy-két ilyen akciót említeni, amit a szekuritáté felgöngyölített? – Többek között az Ellenpontok nevű szamizdat folyóirat körüli szekuritáté-akcióról készült egy igen részletes titkosszolgálati anyag. Az Ellenpontokban az egyházi cikkek jelentős részét én írtam. Szőcs Géza, Molnár János volt lelkészkollégám, jelenleg szegedi egyháztörténész, Tóth Károly és Ara-Kovács Attila szerepeltek benne. Az akciót teljes részletességgel tükrözi a titkosszolgálati iratanyag. Hasonlóan a dési egyházi szolgálatom, az ifjúsági tevékenységem is részletekbe menően szerepel a szekuritáté feljegyzéseiben. A besúgók tájékoztatása alapján áll össze a kép: a dosszié lapjairól kirajzolódnak a dési magyar kapcsolatok egyházi és városi vonatkozásai egyaránt. – Egy ilyen dosszié bizonyára hemzseg a besúgók jelentéseitől, hiszen a titkosszolgálati munka nélkülözhetetlen „kellékei” voltak. Kíváncsi volt arra, hogy környezetéből ki jelentett önről? – A szekuritáté elég jól fedezte a besúgóit. Valójában azonban nem volt tétje a Biblia-körökön és a kulturális rendezvényeken elhangzó beszélgetéseknek. A szekuritátét professzionális voluntarizmus jellemezte: nagy mennyiségű iratot kellett gyártani, fékezni kellett az emberi kapcsolatok kiépülését, gátat akartak szabni az ifjúság gyülekezeti életbe való bekapcsolódása elé. Inkább a vergődő kisemberi kapcsolatok, a kollégák, a barátok kínjai tükröződnek a dosszié lapjain. Kisstílű besúgói voltak a szekuritáténak, hiszen igazából nem is volt mit besúgni. Környezetemből mindenkit behurcoltak, mindenkinek a szájába adták, hogy mit írjon le. Nem voltak kiemelkedő, nagy besúgóim: akiket meghurcoltak, mindenki mondott valamit, aztán amikor elengedték őket, mindenki mindent elmesélt a többieknek. Egy bizalmi rendszer alakult ki közöttünk, mindig figyelmeztettük egymást. De a dosszié sok fejezetéről beszélhetnék. Érdemes kiemelni a teológiai életről szóló részt, hiszen a megfigyelésem már diákként elkezdődött. Molnár János ezt feldolgozza a Szigorúan ellenőrzött evangélium című könyvében. A teológián komoly besúgói rendszer működött: a megfigyelés szűk rétegre terjedt ki, emiatt könnyebb munkája volt a titkosszolgálatnak. Nem kellett Dés, Brassó vagy Temesvár nagyságú körben szétszóródni: egy szűk körre koncentrálva valósággal rávetette magát az egyház jövendőbeli papjaira. – A szekuritáté célkeresztjében tehát kiemelt helyen szerepelt a teológia. Sok lelkészt már itt beszerveztek? – Sajnos elég jelentős számú kollégám vált besúgóvá: évfolyamonként legalább négy-öt ember dolgozott a kommunista titkosszolgálatnak, akiket később le is lepleztünk. Egy részükre a rendszerváltás után, püspökként bukkantam rá: róluk átvilágítási jegyzőkönyvek készültek, amelyeket közzé is tettük. Többjük már elmenekült az országból. A szekuritáté kiemelt figyelemmel dolgozott a teológián, sok teológust megkörnyékeztek. Ez is bizonyítja az egyház kiszolgáltatottságának drámai lenyomatát. „Verd meg a pásztort és szétszéled a nyáj” – ez a bibliai példázat érvényesült a szekuritáté és az egyház kapcsolatában. A lelkipásztorok lejáratása, beszervezése által próbálták aláaknázni, meggyengíteni a gyülekezetet. A kommunista időkbeli püspök ahhoz is hozzájárult, hogy hatalmas lelkészhiány alakuljon ki. Amikor 1990-ben püspök lettem, több mint száz lelkészi állás volt betöltetlen. Az egyház elleni támadás két fronton bontakozott ki: egyfelől a hatalmas lelkészhiány, másfelől a kölcsönösen gerjesztett félelem és bizalmatlanság próbálta aláásni az egyházat.
– A rendszerváltás után ön kezdeményezte elsőként az egyházi átvilágítást. Hogyan fogadták ezt az egyházban? – Az a legnagyobb baj, hogy nem csak a szekuritáté utódszervezeteivel, illetve ezek nacionalista köreivel találtuk szembe magunkat, hanem a magyar egyházakban, az erdélyi magyar közéletben sem tisztázódott az átvilágítás fontossága. Nem pusztán arról van szó, hogy kíváncsiak vagyunk egykori besúgóinkra. Az átvilágítás nem egy steril, becsületbeli kérdés: elmaradása a rendszerváltozás és a mindennapi társadalmi élet folytonosságában jelentett problémát. Azzal, hogy a titkok nem derültek ki és a besúgók nem vallottak színt, a bizalom nem állt helyre.
– Az emlékezet mindig megszépíti a múltat. Van, aki lezárná ezt az időszakot: sokan úgy vélekednek, hogy ma már nincs gyakorlati haszna az átvilágításnak… – Engem is kevésbé érdekel, hogy kik voltak a hetvenes, vagy nyolcvanas évek magyar besúgói, az viszont érdekel, hogy egyházamban, a lelkészi társadalomban, a presbitériumokban, az egyházkerület vezetőségében, az egyházmegyék szintjén hányan vannak még, akik őrzik a titkot, akik zsarolhatók, vagy akik ma is folytatják ezt a tevékenységet. Aktuálpolitikai, egyház-politikai és nemzetpolitikai fontossága van annak, hogy kiderüljön az igazság. Amíg ez nem derül ki, az olyan, mint az elgennyesedő seb, amit nem takarítanak ki, így tovább fertőződik, és nem gyógyul meg. Sőt életveszélyes fertőzés kiindulópontja lehet. Az erdélyi magyar közélet, az egyházi élet megtisztítása a gyógyulás előfeltétele. Ezt kevesen látták be, erről hosszú ideig nem akartak beszélni. – Volt olyan időszak, amikor úgy érezte, hogy az átvilágítás ügyével egyedül maradt? – Igen, volt ilyen időszak. A múlt feltárásának igazából nem volt támogatottsága. Noha sok idevágó határozatot szavaztak meg, utána a „fogjuk meg és vigyétek” magatartás lett a jellemző... Gyakran egyedül maradtam. 2001-ben, amikor vége lett a Csiha-korszaknak – Csiha Kálmán püspök ellene volt minden átvilágításnak –, és Pap Géza lett az erdélyi egyházkerület új püspöke, a zsinatban elindult a múlt feltárására irányuló munka. Nagy hibának tartom azonban, hogy a 60:40 százalékos erdélyi-királyhágómelléki összetételű zsinatban az általunk előterjesztett keményebb átvilágítási szabályt a többség leszavazta. Helyette egy enyhébb, semmitmondó szabályozást fogadtak el, amely magvában elhalt, ahogy megszavaztuk. Legalább öt-hat év telt el, és nem történt semmi. Létrejött valami Öregek Tanácsa, ahova bemegy a vádlott, bevallja, hogy bűnös, és ennyi – jóhiszemű, ugyanakkor elég steril szabályozás volt.
– Mikor következett be a fordulópont az átvilágítás felgyorsításában?
– Az átvilágítás ügye akkor mozdult ki a holtpontról, amikor Pap Géza püspök úr rádöbbent, hogy a múlt folytonosságának súlyos jelenkori következményei vannak. Rájött, hogy ettől nem függetleníthetjük magunkat, mert a volt besúgók itt járnak közöttünk, és ők ma is fogva vannak. A felismerés új lendületet adott a két egyházkerületben elkezdődött átvilágításnak. Többen kivették dossziéjukat, én magam is akkor kaptam meg az iratcsomókat. Néhány meghatározó egyházi emberre olyan mély hatást tett a tényanyag, amivel szembesült, hogy ez felgyorsította az átvilágítást: azóta az Erdélyi és a Királyhágómelléki Református Egyházkerület fej fej mellett halad.
– Volt református püspökként mennyire elégedett a munka menetével? – Amióta nem vagyok püspök, a Királyhágómelléken lelassult az átvilágítás üteme. Az átvilágítást valószínűleg Bukarestből manipulálják, de feltehetően az egyházban meghúzódó volt besúgók is lassítják a folyamatot. Mielőtt leköszöntem volna a püspöki tisztségről, megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy a kilenc esperesből öt volt érintett, holott az évek során kicserélődtek az esperesek... 1990 óta több választás volt, és minden jelölés előtt nyilatkozatot kellett tenni, hogy az illető nem volt a régi rendszer kiszolgálója. Megdöbbenésemre mégis sokan megmaradtak. Ma általános dermedtség jellemzi a kialakult viszonyokat. – Ezek szerint még sok az olyan egyházi szolga, aki súlyos múltja ellenére továbbra sem akar szembenézni az átvilágítás tényével… – Azt is mondhatnám, hogy ők a cinkos áldozatok. Noha megszenvedték a múltat és a jövendőt, megalázták, sárba tiporták őket, tönkretették pályájuk egy részét, mégis hallgatnak, és fedezik egymást. Ahelyett, hogy legalább tíz évvel ezelőtt kiálltak volna a nyílt színre, hogy elmondják, ez az igazság! Még az is jobb volna, mint ebben a megfoghatatlan, kaffkai ködben, szorongásban, bizonytalanságban élni. Amikor két évvel ezelőtt lelepleztünk közel háromszáz volt szekus tartótisztet, és kinyomtattuk névjegyzéküket, az érintett egyházi szolgáknak nem ugrott be, hogy ilyen előzmények után bármikor lebukhatnak. Még ez sem késztette a cinkos áldozatot arra, hogy megtörje a csendet, és segítsen a társadalmi-erkölcsi-egyházi megújulás előrelendítésében.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Lezárult az RMDSZ könyvadományozási körútja
Pénteken, december 9-én Szeben megyében zárta útját a könyvkaraván, melynek keretén belül a hét folyamán 6 megye 14 szórványkollégiumához juttatta el erdélyi magyar szerzők műveit az RMDSZ Főtitkársága. Az 1500 km-s körút során a Communitas Alapítvány támogatásában az elmúlt években megjelent kiadványokból 2100 darab könyvvel támogatták a Kolozs, Máramaros, Szilágy, Maros, Brassó és Szeben megye szórvány településein működő magyar oktatást.
„A körút során alkalmunk nyílt megtekinteni a szórványkollégiumokat, felmérni, hogy milyen körülmények közt működnek, illetve mely térségekre terjed ki a vonzáskörzetük a magyar gyerekek felkarolásának tekintetében. Ugyanakkor az igazgatókkal, vezetőkkel, egyházképviselőkkel való beszélgetések rávilágítottak azokra a gondokra, hiányosságokra, amelyekkel ezek a kollégiumok küszködnek” – tájékoztatott Bodor László, az RMDSZ programokért és ifjúságért felelős főtitkárhelyettese. Elmondása alapján „A tapasztalatok azt mutatják, hogy nagyon kevés a specifikus probléma, amellyel találkozunk, a különböző megyék szórványkollégiumainak túlnyomó részt ugyanazokkal a nehézségekkel kell szembenézniük: a napról-napra tervezés, a működési költségek beszerzése, illetve a forráshiányok kérdőjelezik meg jövőbeni fennmaradásukat.”
Az RMDSZ Főtitkársága 2011-ben összesen 16 szórványkollégiumot támogatott könyvadományokkal, bepillantva tevékenységükbe, feljegyezve az általuk elmondottakat, továbbá figyelve a javaslataikra, ötleteikre és kéréseikre, amelyek mentén alakítja majd a jövőben a szórvány magyarság felkarolására koncentráló törekvéseit.
A könyvadományozási program a jövő évben előre láthatóan a szórvány területeken működő magyar házakhoz való könyvjuttatásokkal folyatódik: „Ezek a kollégiumok, valamint a magyar házak kulcsfontosságú szerepet töltenek be a szórvány magyar közösségek életében. Magas fokú odafigyelést és minden lehetőség szerinti támogatást érdemelnek, hisz meglétük jelenti a garanciát a családok, a közösségek, megmaradására, a magyar kultúra és identitás továbbvitelére” – fejtette ki Bodor László.
Útja felénél tart az RMDSZ könyvadományozási karavánja
A hétfőn, december 5-én elindított könyvadományozási program keretén belül az RMDSZ Főtitkársága a hét folyamán 14 szórványkollégiumhoz juttat el 2100 darab könyvet a Communitas Alapítvány által az elmúlt években támogatott kiadványokból. Az öt napos körút során Bodor László, az RMDSZ programokért és ifjúságért felelős főtitkárhelyettese látogat el a Szövetség helyi képviselőinek kíséretében a Kolozs, Szilágy, Máramaros, Fehér, Hunyad, Brassó, Maros és Szeben megye szórványtelepülésein működő kollégiumokhoz, a könyvátadások alkalmával konzultálva az adott helyszínen fellelhető nehézségekről.
„A könyvadományok átadása egy kiváló alkalmat biztosít arra, hogy találkozzunk és beszélgessünk a szórványkollégiumok képviselőivel, feltérképezzük a működésük során tapasztalt problémákat, illetve azok megoldási lehetőségeit” – fejtette ki Bodor László. A főtitkárhelyettes elmondása szerint az eddigi egyeztetések alapján az új oktatási törvény metodológiájának kidolgozása fokozottan foglalkoztatja a kollégiumok igazgatóit, hisz hivatalos oktatási intézményekké minősítésük, továbbá a különböző állami struktúrákból érkező finanszírozások nagymértékben megkönnyítenék a mindennapi munkájukat és jövőbeni fenntartásukat.
„A jelenleg egyházi vagy civil háttérrel működő iskolák, bentlakások létfontosságúak a szórvány magyar közösségek identitásának megerősítéséhez és továbbadásához, a magyar nyelvű oktatás és kultúra fennmaradásához ezeken a vidékeken. Az RMDSZ tevékenysége során kiemelt figyelmet fordít a szórványközösségekre, támogatva a létező pozitív kihatású kezdeményezéseket, valamint újak létrejöttét. Ennek értelmében a könyvadományozási körút folyamán a különböző szórványkollégiumok által jelzett gondokra is igyekszünk majd orvoslást találni lehetőségeink szerint” – hangsúlyozta Bodor László. 
A könyv ajtó a világra – könyvadományozási programot indít az RMDSZ
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség Főtitkársága ma egy nagyszabású programot indít útjára, melynek keretén belül könyvadományban részesít 15 szórványkollégiumot. Kezdeményezésünkkel segítséget kívánunk nyújtani ahhoz, hogy a szórványban élő gyerekek magyar nyelven olvashassanak és tanulhassanak. Ezzel megerősítjük azt, hogy a népszámlálás során megfogalmazott Minden magyar számít számunkra nem csak egy üres jelszó: könyvadományozási akciónkkal ezt ismételten tartalommal töltjük fel – jelentette be mai, kolozsvári sajtóértekezletén Kovács Péter főtitkár. Az RMDSZ Főtitkárságának Program és Ifjúsági Főosztálya december 5. és 9. között 14 szórványkollégiumhoz juttat 2100 példányt (kollégiumonként 150 db. könyvet) azokból a könyvekből, kiadványokból, amelyek a Communitas Alapítvány támogatásával jelentek meg az elmúlt években. Kovács hangsúlyozta: kizárólag erdélyi magyar szerzők szépirodalmi, tudományos, hiánypótló, valamint jubileumi, ünnepi munkái szerepelnek az akcióban. „Ezáltal is folytatni szeretnénk az erdélyi magyar irodalom, kultúra támogatását, az itt élő írók, költők munkáinak megjelentetésében és terjesztésében egyaránt részt kívánunk vállalni. Ez nem újdonság, hiszen a Szövetség a Communitas Alapítvány révén évek óta támogatja az erdélyi magyar könyvkiadókat: 2003-tól 46,5 milliárd régi lejt ítéltünk meg pályázati úton működésük elősegítésére” – fogalmazott a főtitkár. Bodor László, a Program és Ifjúsági Főosztályt vezető főtitkárhelyettes emlékeztetett arra, hogy a Szövetség Főtitkársága idén júniusban megszervezte az I. Kolozsvári Magyar Könyvnapokat, amelynek keretén belül hasonlóképpen könyvgyűjtési akciót bonyolított le. „A felajánlott könyveket a besztercei szórványkollégiumnak juttattuk el, a pozitív visszajelzések arra késztettek bennünket, hogy ezt a mozgalmat mindenképpen továbbvigyük” – mondta Bodor, aki vázolta a könyvadományok eljuttatásának útvonalát is. 
December 5., hétfő:
Válaszúti Mezőségi Szórványkollégium (Kallós Zoltán Alapítvány, Kolozsvár) Mezőségi Téka Szórványkollégium (Téka Alapítvány, Szamosújvár) Bonaventura Szórványkollégium (Dési Ferences Rendház, Dés) December 6., kedd: Szamosardói Szórványkollégium (Németh László Alapítvány, Szamosardó) Bethesda Gyermekotthon és Szórványiskola-központ (Református Egyház, Zsobok) Ady Endre Szórványkollégium (Ady Endre Kulturális Egyesület, Szentkirály) December 7., szerda: Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Líceum (Gróf Majláth Gusztáv Károly Alapítvány, Gyulafehérvár) Téglás Gábor Szórványkollégium (Geszty Ferenc Alapítvány, Déva) Petrozsényi Jézus Szíve Szórványkollégium (Szent Ferenc Alapítvány, Petrozsény) December 8., csütörtök: Szivárvány Szórványkollégium (Szivárvány Alapítvány, Magyarfülpös) Gaudeamus szórványkollégium (Gaudeamus Alapítvány, Segesvár) Kőhalmi Református Kollégium (Református Egyházközség, Kőhalom) December 9., péntek: Szebeni Református Kollégium (Református Egyház, Szeben) Árvácska Gyermekotthon (Református Egyház, Vízakna) „A program a jövő évben is folytatódni fog, ekkor a szórványban működő Magyar Házakat fogjuk könyvadományokkal támogatni” – összegzett Bodor László.
Új Magyar Szó (Bukarest)

Eltávolították az EMNP többnyelvű üdvözlőtábláját
Rövid életűnek bizonyult a Kolozsvár–Szászfenes közötti területen az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) által tegnap elhelyezett többnyelvű feliratú tábla, ugyanis alig pár óra után a szászfenesi polgármesteri hivatal utasítására leszerelték a pannót. A táblán három nyelven – románul, magyarul és németül – írták ki a város nevét. Ezen kívül négy nyelven – románul, magyarul, cigányul és németül – szerepel az Isten hozta!, illetve a Viszontlátásra! köszöntés.
Gergely Balázs, az EMNP országos alelnöke elmondta: ezzel az akcióval több kolozsvári polgár óhajának tettek volna eleget, ugyanis a kolozsvári tanács 2001-ben hozott határozata szerint a város határában többnyelvű helységnévtáblákat kell elhelyezni. Az EMNP kolozsvári polgármesterjelöltjétől megtudtuk, hogy az EMNP egy hónapra bérelte ki a szóban forgó felületet. – A pannó elhelyezését magánszemélyek és cégek támogatásával valósítottuk meg. Szégyenletes, hogy fizetnünk kell jogaink érvényesítéséért. A héten Kolozsvár–Kisbács határában állítunk fel hasonló feliratú táblát, a helyhatósági választások után pedig a Torda és a Dés felé vezető úton is – magyarázta Gergely Balázs.
Lapunknak az EMNP politikusa elmondta: a pannót a szászfenesi önkormányzat vétette le, ezért feljelentést tesznek az ügyészségen lopás, rongálás és hatósági visszaélés vádjával. – Érvényes szerződést kötöttünk a többnyelvű tábla elhelyezésére, amely semmi kifogásolnivalót nem tartalmazott. Ha a szászfenesi polgármesteri hivatal levétette a többnyelvű táblát, akkor vállalnia kell tettéért a felelősséget is – összegzett Gergely Balázs.
A néppárt ügyvédjének telefonos megkeresésére a szászfenesi rendőrség képviselője elismerte, hogy a polgármester utasítására szálltak ki a helyszínre, és vettek részt a tábla leszerelésében, minderről jegyzőkönyvet is írtak. Mindezt újságírói érdeklődésre maga a szászfenesi polgármester is megerősítette: ő adta a tábla levételére az utasítást, és a pannó jelenleg a helyi önkormányzat raktárában található. A polgármester intézkedését azzal indokolta, hogy nem tudta, ki van-e fizetve a megfelelő illeték a táblára, és a néppártnak van-e érvényes szerződése a bérlő céggel. Továbbá kijelentette, ha minden rendben van, akkor a táblát akár vissza is helyezhetik.
Csigi Leventét, az EMNP Kolozs megyei szervezetének elnökét a szászfenesi rendőrség beidézte, hogy adjon számot arról, mit keresett tegnap délben kovásznai rendszámtáblájú kocsija Szászfenes környékén.
NAGY-HINTÓS DIANA. Szabadság (Kolozsvár)

Objektív közelség az erdélyi ügyekhez
„Nehezen tudom elképzelni, hogy távolságot tartsak általam régóta ismert személyekkel, politikusokkal. Velük közeli, baráti kapcsolatot ápolok, ez jellemző a »pártelválasztóvonal« mindhárom oldalán állókra. Magánemberként a legközelebbi lelki közelséget érzem az erdélyi magyarokkal, ami nemcsak a hivatalos pályafutásomhoz kapcsolódik, hanem családi hagyomány.” Beszélgetés Szilágyi Mátyás volt kolozsvári magyar főkonzullal. (Budapesten született, a helyi József Attila Gimnáziumban érettségizett, majd a moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Diplomáciai Egyetemén szerzett oklevelet 1989-ben. 1991 és 1997 között Magyarország bukaresti nagykövetségén töltött be külszolgálatot, előbb a nemzeti kisebbségi, közösségi és egyházügyeknek volt a felelőse, majd a teljes belpolitikai csoport irányításával bízták meg. Ezt követően a magyar Külügyminisztérium délkelet-európai főosztályát vezette, 2002 és 2006 között a luxemburgi magyar nagykövetség első beosztottja volt, 2008-ban pedig kinevezték kolozsvári főkonzulnak, mandátuma júniusban járt le.)
- A nyolcvanas évek szokásait ismerve nem meglepő, hogy a térség akkori geopolitikai központjában, Moszkvában végezte felsőfokú tanulmányait. De miért éppen nemzetközi kapcsolatok, diplomácia?
– Mindig humán érdeklődésű voltam, a történelem tartozott a kedvenc tantárgyaim közé. Emellett érdekeltek a társadalomtudományok, a politológia, a nemzetközi kapcsolatok is; nemcsak Európa, hanem a világ különböző nagy térségeinek a sorsa az utóbbi száz évben. Így jutottam el a szomszédságpolitikához, Magyarország közvetlen környezetének kapcsolatrendszere is érdekelt. Ezen belül abban az időben megszabott irányok voltak. Mióta a két ország egymás mellett létezik, a magyar diplomáciára mindig jellemző volt, hogy fontos szerepet játszottak a román–magyar kapcsolatok, ezért igény volt a terület szakértőinek kiképzésére. Ebbe a hullámba estem bele, amit egyáltalán nem bánok, mert a legközpontibb témája a mindenkori magyar külügyi tevékenységnek. A kétoldalú kapcsolatrendszer Magyarország részéről, de talán Románia részéről is a legnagyobb felülettel rendelkezik, nincs még egy olyan ország, amelyhez az élet valamennyi, az államigazgatás, a kormányzat területén ennyi összekötő szál, kapocs kötne. Ez egy összetett, szervesen működő kapilláris rendszer, amelynek szépsége a kezdetektől magával ragadott.
– Noha tudjuk, hogy a majdani állomáshely kiválasztása nem a diplomatától függ, mintha tudatosan készült volna a romániai kiküldetésre, hiszen Moszkvában románul is tanult. Felmenői erdélyi gyökerei ösztönözték a romániai misszióra?
– Anyai nagyapám lugosi származású, onnan települtek át 1945 után. A családi hagyományban megvan ennek a témakörnek a szeretete, az érdeklődés Magyarország történelmi sorsa iránt, hogyan rendeződtek bizonyos kérdések a 20. században. Gondolok itt a legkülönbözőbb aspektusok közül az állampolgárság kérdésére, amelynek kezeléséhez éppen az utóbbi két évben tudtunk nekilátni oly módon, ahogy azt kell. Amúgy a családban – építészmérnök édesapám kivételével – a humán érdeklődés követhető nyomon, főleg anyai ágon, és én ezt a vonalat őriztem meg, a történelem, a társadalomtudomány, az idegen nyelvek iránt érdeklődtem, és ennek megfelelően alakult a pályaválasztásom. Erre predesztinált a nyelvtanulás is, hiszen román–francia szakos voltam a moszkvai egyetemen, és ebből egyértelműen következett a román reláció és Bukarest.
– Pályája kezdetén, 1991-ben rögtön mély vízbe „dobták”, a bukaresti magyar nagykövetség beosztottja lett. A kilencvenes évek eleje a román belpolitika, de a román–magyar államközi viszony tekintetében is zűrzavaros időszaknak számított, az erdélyi magyarság politikai képviselete ellenzékben volt. Hogyan sikerült újjáépíteni a magyar–magyar és a magyar–román kapcsolatokat a kommunizmus évei után?
– A ’89-es változásokkor euforikus hatást érzékeltünk. Mind a diplomáciában, államapparátusban dolgozóknak, mind a civil polgároknak az volt az érzésük, hogy pillanatok alatt sikerül meghaladni fél évszázados problémákat. Ez az eufória eltartott pár hétig, de aztán rövid távon nem igazolódott be. Kiderült, a kapcsolatrendszer teljes körű koncepcionális átgondolása, rendezése szükséges mindkét fél részéről. A magyar fél akkor a románhoz képest jobb pozícióban volt, hiszen a külpolitikai rendszerváltás a nyolcvanas években szinte láthatatlan módon elindult, így ’89-re a magyar diplomácia startra készen állt. Ebből a fáziseltolódásból adódott, hogy szükség volt öt-hat évre, amíg ezeket az alapkérdéseket a másik fél elfogadta, amíg újraalapozhattuk a szerződéses rendszert, és érdemben tárgyalhattunk arról, hogy a nemzeti kisebbségi kérdés központi szerepet kapjon a kétoldalú kapcsolatokban. Egy gyors, euforikus nekifutás után elkezdődött egy hosszú, cikcakkokkal, hullámvölgyekkel teli kétoldalú tárgyalási folyamat, amivel párhuzamosan kiépült Erdélyben a magyar politikai közképviseleti rendszer, illetve a bukaresti parlamenti képviselet. Ez az intézményrendszer néhány év alatt épült ki, amivel fantasztikus eredményt ért el a romániai magyar nemzeti közösség, hiszen megalapozta egy működő magyar személyi elvű autonómia struktúráját, ami a mai napig létezik, erősödik, sőt kiegészült közigazgatási, kulturális és oktatási autonómiaelemekkel. Ezt az intézményesülést követte a kétoldalú viszonyrendszer a maga tárgyalásaival, felsőszintű ágazati, politikai mechanizmusok kialakításával. Ennek egyik mérföldköve az alapszerződés aláírása volt 1996-ban, amit lehet jellemezni a hátrányaival, hiányosságaival, de előremutató jellegzetességeivel is, például hogy intézményesen kezelte a kisebbségi problematikát. Ennek folyományaként jött létre egy kormányközi vegyes bizottság és a ma is működő kisebbségügyi együttműködési bizottság. Aztán, egy bukaresti kormányváltás után újralétesülhetett az 1988-ban önkényesen bezárt kolozsvári főkonzulátus, majd a kétezres években precedensnek számított a csíkszeredai kirendeltség megnyitása. A kilencvenes évek első fele nagyon izgalmas időszak volt, a diplomáciának nincs olyan aspektusa, amely ne került volna elő a magyar–román kapcsolatokban, ami a legjobb iskola egy pályakezdő diplomata számára. Nagyon örülök, hogy ebbe belecsöppentem, és hálás vagyok azoknak a kollégáknak – például Rudas Ernő volt bukaresti nagykövetnek –, akik átadták az ismereteiket, tudásukat.
– Erdélybe, Kolozsvárra 2008-ban már tapasztalt diplomataként került, főkonzulként pedig a román–magyar kapcsolatok elmélyítését tűzte ki első számú céljaként. Most, mandátuma lejártával mennyire elégedett?
– Nem lehetek elégedett, mert sokkal nagyobb lehetőségek vannak, mint amenynyit kihasználtunk. Komplexebb, dinamikusabb munkával sokkal többet el lehet érni a kétoldalú kapcsolatokban. Attól függ, hogy a pohár félig tele vagy félig üres felét nézzük. Jelenleg ágazati projektek tucatjai állnak rendelkezésre, több mint ötven kétoldalú infrastrukturális, közlekedési, energetikai, kulturális terv létezik, amelyekben gyorsan előre lehet lépni, és reméljük, ez meg is történik hamarosan. Bizonyos részterületeken ugyanakkor megvan az ok az elégedettségre, gondolok itt a kultúrára, hiszen a főkonzulátuson sikerült találkozási pontot létrehozni rendszeres könyvbemutatóinkkal. Mindig örömmel vállaltunk társszervezői szerepet különböző helyi, konzuli kerületben lévő magyar vagy egyéb kulturális tevékenységekben, programokban. Fő alapelvünk, hogy a főkonzulátus látható, jelenléte érezhető legyen, lehetőségeink szerint mindenhol képviseljük a magyar színeket, és azt az érzést próbáljuk sugallni a magyar közösségnek, hogy figyelemmel kísérjük a helyzetét, gondjait, és ezekre a kétoldalú kapcsolatok keretei között igyekszünk megoldást javasolni a magyarországi döntéshozóknak. De ez a képviseleti szerep vonatkozott egyházi, tudományos, oktatási, részben pedig politikai területre is. Úgy érzem, sikerült konkrét dolgokat is tenni. Bekapcsolódtunk a műemlékvédelembe, a Házsongárdi temető rendbetétele keretében a külügyminisztériummal közösen a Bánffy-kripta felújításában jelentős szerepet vállaltunk, akárcsak a nagyenyedi diákemlékmű helyreállításában. A továbbiakban Kolozsváron a szamosfalvi emlékmű rendbehozatalához kívánunk hozzájárulni. A hadisírok speciális területe az együttműködésnek, e téren létezik magyar–román kormányközi megállapodás, amelynek keretében sokkal többet lehetne tenni, de úgy tűnik, részben pénzhiány miatt sokkal inkább az egyoldalú projektek működnek. Magyarország támogatásával az elmúlt négy évben tíznél több ilyen emlékmű helyreállítása vagy újrafelállítása történt meg, gondolok a tordaszentlászlói, a szindi vagy a krasznai honvédemlékművekre, nemrég a váradi Rulikowski temetőben kezdődtek meg a helyreállítási munkálatok. De számtalan munka van még: Désen méltó állapotba kellene hozni a honvédsírokat, amelyek jelenleg egy lekaszálatlan területen találhatók, ami nem méltó a hősök emlékének; Kolozsváron a Horea úti zsidó temető területén közel nyolcszáz honvéd földi maradványait tartalmazó tömegsír található, az úgynevezett hősök temetőjében pedig a sírok többsége magyar honvédeket rejt. A kétoldalú kapcsolatok történetében premiernek számított Erdély egyik legjelentősebb magyar emlékműve, a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport közös felújítása, amelynek folytatása lehet a Mátyás-emlékház kialakítása a király szülőházában. A magyar külügyminisztérium szeretne szerepet vállalni a kolozsvári Szent Mihály-templom restaurálásában is. A kultúra, a műemlékvédelem mögött kissé lemaradt az infrastrukturális fejlesztés, az úthálózat, a határátkelők, alacsonyabb rendű átkötő utak létrehozása. Különös tekintettel arra, hogy Románia rövidesen csatlakozik a schengeni övezethez, és akkor a polgároknak jogos igénye lesz, hogy ne kelljen ötven- vagy százkilométeres kerülőket megtenniük a határátkeléshez. Az energetikai együttműködés keretében az Arad és Szeged közötti gázvezeték 2010-es átadása volt a legjelentősebb momentum, és reményeink szerint hamarosan elkezdődhet az Arad–Békéscsaba-ivóvízvezeték megvalósítása is. Ez mind az egymásrautaltságot mutatja: a határ két oldalán élőknek ki kell használniuk a lehetőségeket, ez Európában mindenhol így működik. Magyarország és Románia 2004, illetve 2007-es uniós csatlakozása után lendületes nekifutás történt a közös tevékenységeink terén, aztán a gazdasági válság hatására ezek kissé lelassultak, de azon vagyunk, hogy ezeket újra felgyorsítsuk.
– Apropó, egymásrautaltság. A júniusi helyhatósági választás kampánya idején is felbukkant a be nem avatkozás elve, többen elmondták: nagyon jó, hogy az anyaország támogatja az erdélyi közösséget, de onnan senki ne szóljon bele a mi életünkbe. Önnek mi a véleménye erről?
– Érdekes ezeknek a kifejezéseknek a történelmi evolúciója az utóbbi 22 évben. Már korábban felmerült a távolságtartás és az egyenlő távolságtartás elve. Már a kilencvenes években éreztük, hogy ez alapjában rossz kifejezés. Mi nem tarthatunk távolságot az autochton 1100 éves területükön élő magyar közösségektől és honfitársainktól, nekünk közelséget kell – de még csak nem is tartani, hanem közel kell jönni. Ennek ellentettje volt később az egyenlő közelségtartás elve, ami már közelebb áll a valósághoz, az elfogadható szóhasználathoz. Én, aki 22 éve ebben a relációban dolgozom, nehezen tudom elképzelni, hogy távolságot tartsak általam régóta ismert személyekkel, politikusokkal. Velük közeli, baráti kapcsolatot ápolok, ez jellemző a „pártelválasztó vonal” mindhárom oldalán állókra. Magyarországon a társadalom sokrétű, éppen ezért sokféleképpen ítéli meg az erdélyi kérdést, a magyarság helyzetét. A többség empatikus és megértő az erdélyi magyarral szemben, akit a nagy többség nem románoz le. Magánemberként a legközelebbi lelki közelséget érzem az erdélyi magyarokkal, ami nemcsak a hivatalos pályafutásomhoz kapcsolódik, hanem családi hagyomány. Hivatalosan azt tudom megerősíteni, amit Martonyi János külügyminiszter februári látogatása során hangoztatott Bukarestben a pluralizmus, a magyar–magyar verseny kérdéséről. Számunkra nagyon fontos alapelv, hogy a külügyminisztérium nem befolyásol, nem óhajt beavatkozni ebbe a küzdelembe, fő célként pedig az kell vezéreljen minden magyar politikai szereplőt, hogy a létező legerősebb és legoptimálisabb politikai, társadalmi képviseletet érje el a magyarság országos és helyi szinten. Én ehhez próbáltam tartani a saját irányvonalamat itt Kolozsváron, ami objektív közelséget és nem távolságot jelentett az erdélyi ügyekhez és a magyarok kérdéseihez. Ezek számunkra nem kívülről szemlélt, hideg hivatali ügyek, hanem a legszorosabban vett nemzeti ügyeink. Ahogy azt az új alkotmány is tükrözi, amelynek korszakalkotó jelentősége, hogy az alaptörvény szintjén megfogalmazza a magyar nemzet kulturális, lelki egységét, és megerősíti a mindenkori kormányzat kötelezettségét, hogy minden lehetséges törvényes eszközével viselje gondját a külhoni magyarságnak. Erről szól a kormány utóbbi két évben kifejtett tevékenysége, például az állampolgárságnak az egyszerűsített honosítás révén történő megadása, ami szintén korszakalkotó lépés volt, 90 éves hiányt pótolt be, megoldott egy olyan jogi státusbeli kérdést, ami sokak számára lehetetlennek tűnt. És érzékeljük is, hogy az emberek ezért hálásak.
– Nem volt véletlen a kérdés a be nem avatkozásról, nemrég ugyanis Önnek is felrótták, hogy „beleszólt” a helyi magyarság életébe, amikor bírálta a kolozsvári magyar színház egyoldalú műsorpolitikáját.
– A diplomácia egyik klasszikus alapelve a be nem avatkozás elve, amihez nemzetközi jogi értelemben tartjuk is magunkat. A beavatkozás ettől eltérő más értelemben, ha segíteni akarunk, és a beavatkozás pozitív előjelű, és nem utasítja el a célközönség, a fogadó ország. Például árvíz vagy más természeti katasztrófa esetén a segítő országok, szervezetek jó értelemben avatkoznak be. Nekem mindig az volt az alapelvem, hogy a magyar nemzeti közösség ügyeiben csak olyan álláspontot hangoztatok, ami megegyezik valamilyen konszenzusos megítéléssel az adott közösség részéről. Alapelv, hogy soha semmit rajtuk kívül, a fejük fölött, hanem mindig mindent, ami a közösségben megalapozott és támogatott. A kolozsvári színházzal kapcsolatos véleménynyilvánításom bírálata részben félreértésen alapulhatott, hiszen mindig hangsúlyoztam, sőt kimutattam, menynyire nagyra becsülöm a kísérleti színházi stratégia eredményeit, nem volt olyan színdarab, amelyet meg ne néztem volna. Nagyra tartom Tompa Gábor igazgató és helyettese, Visky András színházkultúráját és -politikáját, az egyes darabokat kiválónak értékelem. Viszont a közönség elég széles rétegeiben megfogalmazást nyert, hogy sokan klasszikus színházat is szeretnének látni, ami technikailag, pénzügyileg nem egyszerűen egyeztethető össze. Általános gond, hogy nincs több színház, csak egy, és ennek keretében egy kiváló, a határokon túl egyedülálló magyar operát is fenn kell tartani. Én kizárólag ezt akartam hangos gondolkodásként, baráti reflexióként elmondani, semmiféleképpen nem bírálatként, amit számos, általam nagyra becsült kolozsvári, erdélyi magyar értelmiségitől hallottam véleményként. Szerintem ez a kérdés nagyon egyszerűen megoldható, a város fejlődésével erre más struktúrákat is biztosítani kell, és a színház megfelelő bővülésével, akár más színházi műhelyek kialakításával ki lehet elégíteni egy másfajta közönségigényt is. Ezzel együtt a magyar színház által végzett kiváló színházi koncepciót, munkát fönn kell tartani, és támogatni kell. Engem semmiféle beavatkozó, pláne dirigáló szándék nem jellemzett, amikor ezt mondtam a Kolozsvár Társaság tagjaként, ami egy hivatalban lévő külképviselet-vezető esetében nyilván nem magánvéleményként hat.
– Gondolom, egy magyar diplomata számára nem lényegtelen, hogy mandátuma idején több tízezerrel nő a magyar állampolgárok száma.
– Felemelő érzés, hogy a hivatali időm alatt ment végbe a magyar államigazgatás történetében előzmény nélküli intézkedés, ami nem egyszerű hivatali kötelezettség, hanem nemzeti jelentőségű dolog, nemes ügy. Az emberek hálája, meghatottsága átragad a diplomatákra is, ennek a szelleme magával ragad, és számomra megtiszteltetés, hogy részt vehettem ennek a nemzeti kezdeményezésnek az ügyintézésében. Különben az idei év első felében a tavalyi év hasonló időszakához képest nagyobb érdeklődés tapasztalható a honosítás iránt. Itt tulajdonképpen az emberek méltó igényének a kielégítéséről van szó, hogy ne legyen diszkrimináció magyar és magyar között, még ezáltal is erősítve, hogy a magyar nemzet részének érezhessék magukat. Természetesen a nemzethez tartozás nem függ igazolványtól vagy plecsnitől, hanem vele született tulajdonsága a magyar embernek. Az állampolgárság a szülőföldjén kívánja megerősíteni a magyarságot, hozzájárulva annak biztonság- és összetartozás-érzetéhez.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

NAGY KIHÍVÁS
Országvédelem Észak-Erdélyben 1940 és 1944 között
A semmiből szervezte meg a Honvéd Vezérkar a partiumi, észak-erdélyi és székelyföldi területek védelmét.
Nagy kihívás elé állította a Magyar Honvéd Vezérkart a második bécsi döntés eredményeként visszakapott partiumi, észak-erdélyi és székelyföldi területeknek az ország védelmébe történő betagolása. A katonaföldrajzi szempontból igen változatos országrész katonai megszervezése a korlátozott lehetőségekkel rendelkező Honvédség szervei számára igen
megterhelő szervezőmunkát és anyagi áldozatot jelentett.
A továbbra is feszült viszony miatt a Román Királysággal szembeni határ biztosítása mellett ugyanis fő szempont egy új – sorban a IX. – hadtest felállítása volt. Az új seregtest a katonai közigazgatás megszűnése után, az Erdélyben véglegesen elhelyezett csapattestek működését fogta össze. A katonai szervezés irányítását a Honvéd Vezérkar főnöke megbízásából a Nagy Vilmos gyalogsági tábornok parancsnoksága alatt álló 1. hadsereg-parancsnokság végezte. Az első lépésben meghatározott területbiztosító feladatokkal a VI., a VII. és a gyorshadtestet, illetve a hadsereg-parancsnokságnak közvetlenül alárendelt 1. és 2. gépkocsizó dandárt bízták meg.
Feladatuk az Erdélybe települő és ott végleg berendezkedő katonai alakulatok és szervek felvonulásának, az erdélyi területeken tevékenykedő Erődleszerelő Parancsnokság és a különböző építő és karbantartó műszaki alakulatok működésének biztosítása volt. A határvédelem megszervezését Nagy Vilmos gyalogsági tábornoknak 1940. október 26-án és 29-én kiadott rendeletei szabályozták.
A passzív határvédelem biztosítása érdekében
a VI. hadtestet (Kolozsvár) a pécsi 4. határvadász-dandárral, a VII. hadtestet (Marosvásárhely) pedig a beregszászi 7., a komáromi 2. és a sátoraljaújhelyi 3. határvadász-dandárral erősítették meg.
Szükség esetén a seregtestek saját – stratégiailag fontos helyeken elhelyezett – alegységeiket is igénybe vehették. A fent említett seregtesteken kívül a közel 1000 km-es határvonal közvetlen védelmében és őrzésében 19, az erdélyi bevonulásban részt vett határvadász-zászlóalj is közreműködött. Új hadtest születik
Az új „erdélyi” csapattestek megalakulásával az 1. hadsereg-parancsnokság és a neki alárendelt seregtestek tevékenysége november végén lezárult, úgyhogy azok visszatérhettek békehelyőrségeikbe. Feladatkörüket a IX. hadtestparancsnokság vette át, mely a Budai Várban alakult meg az I. hadtestparancsnokság támogatásával.
A Stirlig László altábornagy irányítása alatt álló új seregtest november 20-án kezdte meg működését Kolozsvárott. Az új hadrend szerint a hadtest három gyalogdandár-parancsnoksággal (25. – Nagyvárad, 26. – Dés és a 27. – Marosvásárhely), illetve a nekik alárendelt alosztályokkal rendelkezett volna.
A három seregtestből, ember és anyagi korlátok miatt, csupán kettőt sikerült hadrendbe állítani. A dandárok állományát 18 megszüntetett határvadász-zászlóalj átszervezett állománya adta. A dandárok egy-egy gyalogezrede és tüzérosztálya mozgósítás esetén ikreződött.
Az ezredek tényleges állományukat megosztva és tartalékosokkal feltöltve létrehozták a harminccal magasabb hadrendi számú ikerezredüket. A tüzérosztályok hadrendi számukat megtartva két osztályos tüzérezreddé alakultak át.
A dandárok alárendeltségében lévő gyalogezredek egy-egy zászlóalját (nagyváradi 25/I., a kolozsvári 26/I. és a sepsiszentgyörgyi 27/I. zászlóaljat) különleges határvédelmi feladatokkal bízták meg, s ezért magasabb állományon tartották őket. Ezt a lépést elsősorban a Román Királysággal szemben húzódó, sokkal sebezhetőbb dél-nyugati határvonal tette szükségessé.
Annak ellenére, hogy a Román Királysággal való katonai konfliktus veszélye egy időre elhárult, az ország határainak védelme a Honvéd Vezérkar számára továbbra is elsődleges célt jelentett. A védelmi feladatok ellátása elsősorban a véglegesen Erdélybe helyezett határvadász-csapatokra hárult.
1940 végétől tehát a IX. hadtest kiegészítési területén, Váradlestől a Borsai-hágóig hét határvadász-zászlóalj (a 2., 21., 22., 23., 24., 32. és a 33.) és három határvadász portyázó osztály (59., 61., és a 60.) tevékenykedett.
A magas fekvésű, nehéz terepviszonyok között védő zászlóaljakat (21., 32. és 33. hv. zlj.) hegyi felszereléssel látták el és a könnyebb irányíthatóság miatt a 24. határvadász-zászlóaljjal együtt, a Gyergyószentmiklósra települt sátoraljaújhelyi 9. határvadász-dandár parancsnokság (pk. Lánghy Emil gyalogsági tábornok) alárendeltségébe helyezték. A nem hegyi felszerelésű határvadász-zászlóaljakat pedig a Marosvásárhelyen megalakult 69. határvadászezred-parancsnokság alá vonták.
A fent említett alakulatokon kívül ugyanakkor számos hadtest közvetlen tüzér-, műszaki-, híradós-, illetve gyors- és vonatalosztálya, illetve néhány önálló műszaki alosztálya is Erdély területén nyert elhelyezést. A továbbiakban a két Fővezérség-közvetelen csapattesten kívül (101. híradóezred II. zászlóalja és a 105. légvédelmi tüzérosztály) a munkácsi 1. hegyidandár parancsnokság Máramarosra, a magyar Királyi Honvéd Légierő három repülőszázada pedig Szamosfalvára települt. Hadiállapotban A Honvédség alakulatainak erdélyi berendezkedését követő békeidőszak rövid életű volt. A német csapatok Jugoszlávia ellen megindított hadműveletébe 1941. április 12-től a magyar Honvédség is bekapcsolódott. A Délvidéki magyarlakta területek birtokbavételében, az a néhány erdélyi helyőrségű csapattest is részt vállalt, amelyek az 1. lovasdandár alárendeltségében tevékenykedtek. Az erdélyi csapatok feladata főleg folyammegfigyelésben és a csetnik gócpontok felszámolásában merült ki.
A magyar katonai vezetés számára sokkal nagyobb problémát jelentett azonban a német-szovjet viszony várható alakulása, amely további álláspontját is jelentős mértékben befolyásolta. A Románia elleni konfliktus lehetőségét 1941 tavaszán egy, a Szovjetunió elleni támadás eshetősége váltotta fel.
A Szovjetunió elleni katonai részvétel mellett – az eddig elért revíziós eredmények megtartása, illetve újak elérése érdekében – kardoskodó Werth Henrik, a Honvéd Vezérkar főnöke elképzeléseit a magyar politikai vezetés nem osztotta és ebben a kérdésben óvatosságra intett.
A magyar politika ezen álláspontját a június 26-i kassai és rahói támadás azonban keresztbe húzta. Az események hatására a Kormányzó élt az 1920. évi XVII. tc. 2. paragrafusának 2. bekezdésében biztosított jogával. Ennek megfelelően a felelős kormány és az országgyűlés utólagos hozzájárulását kikérve elrendelte a honvédségnek a határon túl történő harcba vetését és a hadiállapot kimondását.
A Szovjetunióval szemben 1941 júniusában beállt hadiállapot következtében a m. kir. Honvédség keleti hadszíntéren bevetett seregtesteinek kötelékében a hadműveltek két éve alatt számos erdélyi helyőrségű csapattest teljesített szolgálatot.
Így pl. a Gyorshadtest kötelékében a 13. és 14. kerékpáros-zászlóalj, a tragikus sorsú 2. hadsereg kötelékében a 25/2. és a 27/2. könnyű ágyús üteg, a 9. élelmező oszlop, a Megszálló Erők kötelékében pedig a zilahi 55/II. gyalogzászlóalj vett részt a harcokban.
Ez az időszak azonban hátországban maradt csapatok számára sem volt eseménymentes, hiszen a magyar-román határon 1943. november 20-ig a források 74, sok esetben tragikus kimenetelű határincidenst jegyeztek, amelyek a két fél közötti feszült viszonyt bizonyították.
A keleti hadszíntér eseményeiben bekövetkezett fordulat a magyar katonai felsőbb vezetés figyelmét a keleti határrész, illetve az Erdély területén állomásozó erők megerősítésére fordította. A keleti határrész egyik alapvető – nem összefüggő rendszert képező – elemének, az Árpád-vonal erdélyi szakaszának építése már 1940-ben kezdetét vette.
Az Országos Erődítési Parancsnokság kirendeltségének felügyelete alatt hatalmas anyagi és emberáldozatokkal készült vasbeton védelmi rendszert, amely a Keleti Kárpátok hágóit és szorosait volt hivatott lezárni, az 1941 októberétől fokozatosan hadrendbe állított erődszázadok szállták meg.
A 13 erődszázadot, amely a felállító határvadász-zászlóalj hadrendi számát viselte, 1942. október 1-jétől a 9. határvadász-dandárnak rendelték alá és annak a védelmi rendszerébe vonták. A gyengén – általában zsákmányanyaggal felszerelt – erődszázadok mellet Erdély délkelti határszakaszának védelmét, a 27 határőr-zászlóaljból álló Székely Határvédelmi Erők Parancsnoksága egészítette ki.
A régi székely határvédelmi hagyományokat felelevenítő milícia rendszerű szervezet alapjait Kozma István vezérőrnagy felügyelete alatt 1942. március 1-jén fektették le. Parancsnoksága 1943. május 1-jén kezdte meg működését. Az eredeti elképzelés szerint 28 zászlóaljat terveztek felállítani, amelyek személyi állományát idősebb korosztályok képviselték volna.
Békeidőben csak a keretekkel létező alakulatok alosztályait a székely városok, falvak állították volna fel. A honvédek harcképességét meghatározott idejű fegyvergyakorlattal kívánták tökéletesíteni. A zászlóaljak szervezésében és kiképzésében szinte a teljes székelyföldi katonai-, kiegészítő- és leventeparancsnokság részt vállalt.
A zászlóaljak állománya később annyiban módosult, hogy az öreg honvédek mellé a legfiatalabb korosztályokat is beosztották, tehát apa fiával együtt vett részt szülőföldje védelmében. A határőr-zászlóaljakon kívül a Határvédelmi Erők parancsnokságának a 9. határvadász-dandár és a 69. határvadász-ezred is alárendeltségébe lépett.
Hadrendi változások
Az Erdélyben állomásozó seregtestek szervezetében az 1943. október 1-jén életbelépő ún. Szabolcs-hadrend is jelentős változásokat eredményezett. Jelentősebb lépésként a 25. könnyű hadosztályt gyaloghadosztállyá szervezték, míg a jobb vezetés érdekében Székely Határvédelmi Erők keretén belül határvadászcsoport-parancsnokságokat hoztak létre: a 65.-et Gyergyószentmiklóson, a 70.-et Csíkszeredán, a 67.-et Sepsiszentgyörgyön, a 68.-at Székelyudvarhelyen, a 69.-et pedig Marosvásárhelyen. A határvadász-zászlóaljak ütegeit pedig két hegyitüzérosztály-parancsnokság alá vonták. Az 1. tüzérosztály parancsnoksága Csíkszeredán, a 2. osztályé pedig Marosvásárhelyen székelt.
Továbbá a 68. határvadászcsoport-parancsnokságának alárendeltségébe helyezték a Nagybereznáról Sepsiszentgyörgyre irányított 26. határvadász-zászlóaljat és ugyancsak itt felállították a X. hadrendi számmal ellátott utász- és híradó-zászlóaljat. A X. székely vonatosztályt Csíkszeredában szervezték meg. A X. szám a Határvédelmi Erők parancsnoksága átszervezésével tervbe vett új hadtest számát jelentette, ami a hadiesemények miatt nem valósult meg. A folyamatos átszervezések és fejlesztések ellenére az erdélyi határvédelem igen törékenynek bizonyult.
A román határvédelem szempontjából főleg a Székelyföld védelme hagyott kívánnivalót maga után. A „Kosnai nyak” okozta előnytelen védekezési lehetőségek miatt körkörösen védhető zászlóaljtámpontokat alakítottak ki Kézdivásárhely, Barót, Sepsiszentgyörgy, illetve Parajd térségében. A magyar katonai vezetés terve szerint az R (román) határvédelem keretén belül öt határvadász-csoport védett volna, amelyekhez észak-nyugaton a Borgói-hágótól Máramarosig az 1. hegyidandár egységei csatlakoztak. A hadvezetés a Székelyföld védelmében a 27. székely könnyű hadosztály egységeivel is számolt. A nyugati határszak megszállását pedig az ország belterületéről átirányított csapattestekkel oldották volna meg. Ezek a tervek az 1944 tavaszán bekövetkezett katona-politikai események miatt nem valósultak meg.
Két tűz között
Magyarország 1944. március 19-i megszállása, illetve a szovjet csapatoknak, az ország keleti határaihoz való gyors közeledése a magyar hadvezetést tervei megváltoztatására késztette. Az román határvédelem mellett fel kellett készülni az O (orosz) határvédelemre is.
A magyar politikai és katonai vezetés nem számolt azzal, hogy az orosz csapatok szükségesnek tartják majd a Kárpátok erődített vonalának áttörését, ennek ellenére azonban az északkelti határ védelmét megfelelő körültekintéssel kezelték. A megszállást követően életbe lépő mozgósítás a IX. hadtest csapatait is érintette.
Közülük 1944. április elején a 25. gyalog- és a 27. könnyű hadosztály a galíciai hadszíntérre vonult. A délkeleti határvonal védelme így tehát a Székely Határvédelmi Erők 1944. március 22-én mozgósított csapataira hárult. A Keleti Kárpátokba felvonult parancsnokságok és csapattestek 1944 tavaszán-nyarán erődítési munkálatokat, illetve kiképzési gyakorlatokat végeztek, harci tevékenységre azonban nem került sor. Románia 1944. augusztus 23-i átállásával a magyar határok védelme lényegesen átértékelődött.
A két ország között beállt hadiállapot miatt a magyar katonai és politikai vezetés figyelme, a Déli Kárpátok hágóinak lezárása érdekében, Dél-Erdély felé irányult. A dél-erdélyi hadműveletekkel egy időben, a magyar hadvezetés a teljes román-magyar határ lezárását is elhatározta. Ennek megvalósítását a rendelkezésre álló határvadász-csoportokra bízta.
A rendelkezés értelmében az Ojtozi-szorostól a Borgói-hágóig terjedő határszakaszt négy (67., 70., 65., és 69.) határvadász-csoport szállta meg, amelyeket a Határvédelmi Erők parancsnoksága fogott össze, míg a tőlük északra, Felsővisóig védekező határszakaszon két (71. és 72.) határvadász-csoport védett. Utóbbiak fölött a 9. székely határvadász-dandár rendelkezett.
A határvédelemben szerepet vállalt csapatoknak tilos volt a határt átlépniük, azonban román részről sokszor érte őket támadás. Ez azonban elenyészőnek bizonyult azokhoz a harci eseményekhez képest, amelyek a Székelyföld és Erdély hadműveleti területté válása váltott ki.
Berekméri Árpád-Róbert
1974-ben született Gernyeszegen. Középiskolai tanulmányait Marosvásárhelyen, a Bolyai Farkas elméleti líceumban végezte, majd Kolozsvárott, a BBTE-en történelemtanári diplomát szerzett. 2003-tól az Erdélyi Református Egyházkerület Marosvásárhelyi Vidéki Gyűjtőlevéltárának levéltárosa. Főbb érdeklődési területe a Horthy-kor katonatörténete, illetve a helytörténet.
Fontosabb munkái:
Fegyver alatt (A marosvásárhelyi magyar királyi 27. székely honvéd könnyű hadosztály tisztikara, 1940-1945). (Under the weaponry. The officer corps of the royal Hungarian 27th secler light division of Marosvásárhely, 1940–1945) Marosvásárhely, Mentor kiadó, 2008. 289 p. és 32 old. képmelléklet. (ISBN: 978-973-599-301-6)
A marosvásárhelyi 27. székely könnyű hadosztály története megalakulásától 1944 szeptemberéig. (The history of the 27th székely light division from its formation to September 1944) = Hadtörténelmi Közlemények. 118 (2005). 1–2. sz. 152–184; Székelyföld. 9 (2005). 11. sz. 77–96, 12. sz. 60–86.
Berekméri Róbert
Transindex.ro

Hitélet – Az Ige, a kürtős, Vitéz László és a gyermekek
Dés környéki szórványgyermekek első találkozója
A Dés melletti Kozárváron a környékbeli gyülekezetek vallásórás gyermekei számára szerveztünk találkozót július 6-án. Rendezvényünkre Désről, Désaknáról, Déscichegyről, Bacából, Szentmargitáról érkeztek a kis csemeték, és természetesen jelen voltak a helybéliek is, közel 60 gyermek. A találkozó célja az egyház égisze alatt Isten nevében összegyűjteni a környék vallásórásait, akik magyarul beszéljenek és énekeljenek, ismerkedjenek, barátkozzanak, s így életreszóló kapcsolatok jöjjenek létre. Ugyanakkor fontos, hogy ezek a gyerekek érezzék: reformátusként és magyarként szórványban is ugyanannak a családnak tagjai.
A programmal igyekeztünk vakációs hangulatot teremteni, de egyben komoly lelki és szellemi táplálékot nyújtani a részvevőknek. A nyitó gyermekistentisztelet központi témája a barátság volt. A Dávid és Jonathán lelkének összeforrásáról szóló ige feltárta előttünk az igazi barátság fő jellemvonásait. A finom cukorka-jutalommal mozgósított gyermekekből ömlött a szó, őszintén nyilatkoztak baráti kapcsolataikról. Az ige üzenetét támasztotta alá és mélyítette el a gyermekekben a gitárkísérettel előadott és megtanított, Jézus hű barátságáról szóló ének is.
Az egykori református iskola udvarán finom szendvicseket és ásványvizet fogyasztottunk, majd a kultúrotthonban a Kolozsvárról érkezett Keljfeljancsi-társulat igazi bábszínházat varázsolt: a gyerekek hangos üdvrivalgásban törtek ki, valahányszor a mesehős, Vitéz László palacsintasütőjével kupán vágta a szellemeket és az ördögöket. Vitéz László és az elátkozott malom zamatos nyelvezete és a látványos cselekmény elbűvölte őket. Alig tértek magukhoz a mesevilág kábulatából, újabb varázslat érte őket: az iskola udvarán frissen sült kürtőskalács várta őket egy dési vállalkozó jóvoltából. Az ínyencség elfogyasztása után a templom hűvösében népdalt tanultunk. Természetesen nem maradhatott ki a programból a gyerekek által igen kedvelt Jeruzsálem-Jerikó játék sem. A jó zenei hallással megáldott, tehetségesebb gyermekek rövid gitárkoncertjének is teret biztosítottunk, hiszen valószínűleg ők lesznek később a gyülekezetek kántorai, az egyház zenei életének szervezői. A nap végén a 60 gyermek az úrasztala körül egymás kezét fogva mondta el a Miatyánkot. Felemelő élmény volt!
A találkozó folyamán mindvégig azért imádkoztam, hogy a tanulás, a játék, az éneklés és a közös étkezés során történjen meg a csoda: forrjon össze e hatvan gyermek lelke, váljanak olyan barátokká, mint Dávid és Jonathán. Ha mi, lelkipásztorok, odaadással megtesszük a magunkét, Isten megáldja erőfeszítéseinket, és lelke által közösséget teremt a szórványban is. Fontos, hogy ezek a gyerekek érezzék, hogy reformátusként és magyarként ugyanannak a családnak tagjai. Sikerült ebbe az irányba megtenni Kozárváron az első lépést, a jövőben pedig szeretnénk rendszeressé tenni e találkozókat e hat gyülekezet gyerekei számára, körforgásszerűen vállalva a házigazda szerepét. Csakis így szállhatunk szembe a rohamos apadás és a rémisztő méreteket öltő asszimiláció valóságával, amely Dést és környékét is régóta fenyegeti. Talán még nem léptünk későn... Adja Isten, hogy úgy szeressük egymást, mint saját lelkünket! (1 Sám. 18, 1) Csak így tudunk küzdeni egymásért, minden egyes magyar gyermekért.
Nyeste László Csaba szórványlelkész
Szabadság (Kolozsvár)

Szigorúan ellenőrzött életek: egy dokumentumfilm ősbemutatójának margójára
A Szigorúan ellenőrzött életek című dokumentumfilm ősbemutatóját a 23. Bálványosi Nyári Szabadegyetemen láthattuk. Kabay Barna és Petényi Katalin filmje a kommunizmus terrorját megszenvedett erdélyi egyházak, magyar közösségek sorsát eleveníti meg balladai hangvételben.
Az erdélyi magyarság kommunizmusbeli drámai históriája képben, epikában, dalban elbeszélve. A film első része Márton Áron katolikus püspök életútját jeleníti meg. Eddig nem látott archív filmrészletek, korhű felvételek, szövegdokumentumok segítségével egy megejtően szuggesztív képet kapunk Márton Áron püspökről, aki kegyetlenül mostoha korban, háborút, fogságot, máramarosszigeti, jilavai börtönök poklát megjárva, tántoríthatatlan hittel, szívós kitartással küzd népe, hite, egyháza megmaradásáért.
A nézőt megdöbbenti az archív felvételeken megjelenő püspök derűt, rendíthetetlen hitet, erőt sugárzó lénye. A püspök egyik bérmakörútját láthatjuk egykori (film)felvételekről, ahol székely emberek százai gyűltek össze. Spontánul alakult székely testőrgárda kíséri útjain, élő sorfallal veszik körül, hogy senki ellenség ne kerüljön a közelébe. Mozgalmas képek, expresszív paraszti arcok, csodálatos csíki tájak képei jelennek meg előttünk hol fekete-fehéren, hol színesen, mintha Zsögödi Nagy Imre festményei indultak volna el missziós körútra, üzenetet vinni a világnak egy nép tragikus történelméről.
Árulók, besúgók, a hálószobáját is lehallgató állambiztonsági tisztek fertőjében ott áll előttünk egy tiszta ember, egy krisztusi arc töretlen hittel. Ennek a mennyei derűnek rendezői ellenpontjaként sorakoznak az állambiztonsági tisztek marcona portréi. „A világ lealjasodott szellemével egy emelkedett lelkületet kell szembeállítanunk…” – hirdette, életével példázta Márton Áron püspök.
A kor valóban démoni: 1949–1951 között 15 szerzetesrendet számoltak fel, 39 zárdát zártak be, 180 ferences, 22 jezsuita szerzetest hurcoltak el, felszámolták a görög katolikus egyházat, 6 püspököt kínoztak halálra a román börtönökben. 1956-ban a magyar forradalom megérintette az erdélyi értelmiséget. Dobai Istvánt, Varga Lászlót életfogytiglani kényszermunkára ítélték. Szoboszlay Aladár katolikus papot és társait kivégezték. Sass Kálmán református lelkészt államellenes összeesküvés vádjával golyó általi halálra ítélték.
A magyar forradalommal rokonszenvező erdélyiek életükkel, szabadságukkal fizettek: 45 személyt végeztek ki, 11 ezer embert börtönöztek be. Az áldozatok arcképei gyors egymásutánban jelennek meg a néző szemei előtt. Az ártatlan, többnyire fiatal mártírok tekintete agyunkba vésődik, a néző sokáig nem tud szabadulni. De nem is kell! Kötelességünk emlékezni rájuk, mert aki a múltat nem ismeri, el fogja veszíteni a jövőt. A jilavai börtön betonfala, ahol a hajnali kivégzések magyar mártírjainak vére folyt, örök memento kell legyen.
A film második része az 1965 utáni időszakkal foglalkozik. Nicolae Ceauşescu hatalomra kerülésével változnak a módszerei a kommunista hatalomnak. Már nem a megsemmisítés, hanem az átnevelés a cél. A fizikai megsemmisítés helyébe lép a lélektani megfélemlítés. A hatalom fő ellensége továbbra is az egyház. A pszichoterror minden lehetséges eszközét bevetik a hatalom emberei, hogy céljukat elérjék. A rendezők a református egyház sorsát követik ebben a korszakban egészen az 1989-es forradalomig. E korszak egyik meghatározó egyházi személyisége Tőkés István református teológiai professzor és fia.
Tőkés Istvánt 1952-től figyelik, zaklatják, legközelebbi munkatársaival, barátaival figyeltetik. Erőszakos eszközökkel, lélektani hadviseléssel zaklatják, besúgásra akarják kényszeríteni, de ellenáll. Inkább meghal, mint mondja, semhogy áruló legyen. Pedig nagy a kockázat, 8 kiskorú gyerekről kell gondoskodnia. Hallgatja a néző drámai történeteit maratoni kihallgatásokról, fenyegetésekről, később kényszernyugdíjazásról, egyházi funkciók elvesztéséről, szakmai ellehetetlenülésről. Lélektani állóháború az élete. A derűs arcú professzor nesztori életkort ért meg a képek tanúsága szerint, 8 gyermeke viharos, embertelen korban is egyetemet végzett. Rózsabokrait nevelgetve, 96 évesen idézi fel megpróbáltatásainak sorát. Megható emberi példát láthat a néző hitről, helytállásról, emberségről, a család megtartó erejéről.
A dokumentumfilm harmadik élettörténete szervesen kötődik a második portréhoz. Tőkés Lászlóról, Tőkés István professzor fiáról szól, aki az 1989-es „román forradalom” szikrájaként már világhírre tett szert mint egykori temesvári református lelkész. Tőkés László mai és egykori arca, történetei, a temesvári események képsorai rendeződnek időrendbe a néző szeme előtt. Tőkés Lászlót a 70-es évek elejétől „első fokozatú” megfigyelés alá helyezte a román Szekuritáté, mert mint diákvezér ezt prédikálta teológus társainak: „…ezen a földön nincs hazánk és házunk, ahol élhetnénk, ahol megmaradhatnánk…”
Látjuk a fiatal lelkészt Désen, ahol a közösségépítő, magyar kulturális életet szervező fiatal papot nem nézik jó szemmel a hatalom emberei, és a kollaboráns püspök, egyházi felettese segítségével felfüggesztik funkciójából. Képileg itt is gazdag, dinamikus, színes az operatőri munka. Hangulatteremtő, a korabeli környezetet megidéző képsorok illusztrálják a történéseket. Tőkés László cikket írt az Ellenpontok szamizdat folyóirat egyik számába az erdélyi református egyház helyzetéről.
E lapban közölt Tóth Károly Antal (nagyváradi tanár) egy memorandumot, amit eljuttattak Madridba, a helsinki utókonferenciára. Ekkor hívták fel először a nyugati világ figyelmét a román elnyomó kisebbségpolitikára. Erre az időszakra tehető a Ceauşescu-rezsim urbanizációs politikája, ami valójában egy jól átgondolt falurombolási terv volt. A fiatal református pap kollégájával, a Borossebesen lelkész Molnár Jánossal egy felhívást fogalmaztak meg, a falurombolás elleni tiltakozásra szólítva fel az egyházat. 1988 szeptemberében Molnár felolvasta a petíciót a hivatalos egyházkerületi értekezleten, ahol a jelen lévő lelkészek többsége aláírta a nyilatkozatot.
A hatalom megijedt a csoportos ellenállás lehetőségétől, vérszomjas terveit a nemzetközi tiltakozás akadályozta meg. Tőkés László ellen beindult a gépezet, és fegyelmivel elhelyezték Temesvárról, de ő megtagadta a távozást, végsőkig kitartott, végül decemberben erőszakkal lakoltatták ki a temesvári parókiáról. De ekkor már a világ ismerte a történetét. Tőkés a „hallgatás falát lerombolva” nyílt, minden jogsérelmet feltáró interjút adott egy kanadai tévéstábnak.
A világ megismerte az erdélyi magyar kisebbséget érő vérlázító, elnyomó politikájú diktatúrát. Korhű képeket látunk a református lelkész mellett szolidarizáló temesvári polgárokról, már nemcsak magyarok, hanem románok, svábok, hívők, nem hívők, a diktatúra kiéhezett, jogfosztott, mindenre elszánt emberei szállnak szembe a népét embertelen, állati nyomorba taszító diktátor házaspárral. Felkavaró archív képek láthatók a városok utcáin tüntető, puskaropogással, tankokkal, halállal szembeszálló forradalmárokról. Rögtönzött halottasházakban vérükbe fagyott fiatalok holttestei fekszenek szemünk előtt a dokumentumfelvételeken. Gyászukban jajveszékelő, kiásott sírok fölött gyermeküket sirató anyák arcait mutatják a képsorok, ezek is a forradalom arcai.
Az 1989-es temesvári advent azt példázza, hogy egy ateista, minden szakralitásból gúnyt űző, dehumanizált, nacionálkommunista ideológia, mely a természetet és annak törvényeit is le akarta győzni, a történelmi fejlődés egy adott pontján odajut, hogy az elnyomottak, esélytelenek, megalázottak, ha már mindenüket elvesztették, amiért érdemes embernek lenni, ösztönösen „kritikus tömeggé” válhatnak, és elsöprik elnyomóikat. A film a kommunizmus bűneiről szól, a kommunizmus erdélyi áldozatai előtt tiszteleg.
A téma képi-szövegi megjelenítése nívós. A Petényi–Kabay-rendezőpáros több díjazott dokumentumfilmben mutatta meg tehetségét: 1977, UNESCO-díj (Két elhatározás); 1983, Oscar-jelölés (Jób lázadása – művészfilm), 1983, Los Angeles, legjobb külföldi film díja, hogy csak néhányat említsünk.Docendo discimus /tanítva tanulunk, mondta Seneca. Ez a film tanúság a múltról, lecke a jövőnek.
Novák Irma
A szerző a Szegedi Tudományegyetem tanára
Krónika (Kolozsvár)

Ünnepeltek a dési ferences szerzetesek
A ferences szerzetesek dési letelepedésének 300 éves évfordulójára, valamint a kommunisták által 60 évvel ezelőtt e rendházba „összegyűjtött” szerzetesekre emlékeztek augusztus 21-én este a dési római katolikus ferences rendi templomban. A megemlékezés egybeesett az ezúttal Désen zajló éves provinciai nagytalálkozóval.
Szent István az erdélyi ferences rendi provincia védőszentje, így természetes, hogy Szent István-nap közelében – minden évben más-más helyszínen – tartják meg a ferences testvéri közösség számára fontos megbeszélést – magyarázta lapunknak Leonárd atya, aki az ünnepi szentmisét celebrálta. Leonárd atya egyike volt annak a 46 ferences szerzetesnek, akit 1952-ben kényszerlakhelyre a dési kolostorba hoztak. Visszaemlékezésében a magyar katolikus hívek, valamint a már betiltott görög katolikus román hívek segítségére emlékezett, majd a ferences rend testvéri közösségének összetartó erejét fogalmazta meg megemlékezésében: háttérből szolgálni, elődeink mintájára.
A szentmisét követő megemlékezésen Zomora Márta a dési egyháztörténet kezdetéről és a 2007-es dési főtéri ásatások során előkerült leletekről beszélt, amelyek mintegy bizonyítékai annak, hogy városalapító elődeink keresztények voltak. Costan Morar, Dés polgármestere az eddigi jó kapcsolatról szólt, és a továbbiakban is lehetőség szerinti odafigyeléséről biztosította a szerzeteseket.
Gordán Edina, a Sapientia-EMTE könyvtárosa immár két éve jár Désre hétvégeken, a kolostor könyvtárának rendszerezésére. Mint elmondta, a könyvtár legrégebbi könyve 1532-ből datált. Sajnos a legrégebbi, az 1492-ben keltezett 14 kötet, a kommunisták által elkobzott ősnyomtatvány még mindig nem került vissza Bukarestből. Jelenleg körülbelül 1226 kötet van a kolostor birtokában. Érdekes adatokat említett az adományozott kötetekről, továbbá a ferences rend erdélyi történelmével kapcsolatosan is. A kuruc–labanc harcok befejezése után Werner Konrád lelkész jött elsőnek Désre 1712-ben, aki kiváló hitszónokként hamar hívőkre talált, sőt a galgói Rácz család, Nápolyi család, csicsókeresztúri Torma család telekadománya révén vesszőből font és sárral tapasztott kis négyszobás házat építtetett, ahol meghúzódhattak az érkező szerzetesek. Így a ferences rend mint missziót látta el a Szamos-völgy reformáció utáni „fehér foltját”, már ami a katolikus hívek számát illeti. 1726-ban a teplom építése kezdődött el, és 4 évet tartott, majd 1728-ra elkészült a kolostor is.
Lászlóffy Árpád arról beszélt, mit jelentett a dési híveknek a ferencesek meghurcolása. Emlékeztetett a nagyon szűkös életkörülményekre, mivel a kolostornak csak egy negyed részét használhatták, így még a folyosó is tele volt fekvőhelyekkel. De a szerzetesek nem ültek tétlenül: kertet, földet béreltek, megdolgozták azt, a környékbeli falvakból pedig katolikusok és reformátusok egyaránt segítettek nekik.
Matei Tarciziu görög katolikus lelkész is meghatottan emlékezett, ugyanis 1948-tól betiltották vallásukat, a dési és környékbeli görög katolikus híveket pedig a dési ferences testvérek fogadták be, ebben a templomban gyakorolhatták hitüket. Őt is ebben a templomban keresztelték, és ez volt az a hely, az a második család, ahol szellemi-hitbeli „építkezésben” részesülhettek gyerekekként, ifjakként. Márton Árpád, Pius atya emléke és tanításuk, Leonárd atya, Ervin atya és a ferences közösség segítette abban, hogy apja nyomdokain ő is görög katolikus pap legyen.
Ervin atya a provincia legidősebb tagja: 92 éves, de korát meghazudtolóan jól emlékszik a meghurcoltatás éveire. Szerencsés módon még két szerzetes társával nem Désre, hanem Radnára került, ott pedig elfelejtették beírni személyazonosságiukba a „d.o”, vagyis domiciliu forţat (kényszerlakhely) megjegyzést. Ennek okán a „postás” szerepét játszotta Esztelnek, Körösbánya és Dés kolostorai között. Később mégis elkerült Désre, innen is ment nyugdíjba. A Jóisten gondviselését látja a ferences család életében – mondta, majd nagyon szépen fogalmazva tette hozzá: hiába él, ha másoknak nem használ.
A megemlékezés után a templom külső bejárati falán emléktáblát leplezett le a polgármester, majd Szabolcs atya provinciafőnök megáldotta azt. Ezután Antal testvér a dési rendház nevében megköszönte a résztvevőknek a jelenlétet, és mindenkit agapéra hívott a kolostorkertbe.
LUKÁCS ÉVA
Szabadság (Kolozsvár)

Székely Zoltán (Mementó)
Holnap lesz száz esztendeje, hogy Désen megszületett a tősgyökeres rétyi Székely család sarjaként. Mikó-kollégiumi tanár volt, hosszú évtizedekig erdélyi régész, 42 évig a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum igazgatója. A kolozsvári tudományegyetemen szerezte latin-görög és történelem szakos diplomáját.
Zilahon kezdte pályafutását, 1944-től a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium tanára és a kollégium felügyelete alatt álló Székely Nemzeti Múzeum őre. „Szakmai munkássága a régészetre korlátozva is hatalmas” – írja nekrológjában Boér Hunor, a Székely Nemzeti Múzeum belső munkatársa. A komollói római táborról írt doktori értekezése (1943) jó szakmai beköszöntő volt, s az abban leírtak vitára adtak okot korántsem zökkenőmentes pályafutása alatt. Az őskortól a középkorig terjedő számtalan település kutatásában maradandót alkotott. A Kora középkori temetők Délkelet-Erdélyben című régészeti beszámolóját (Kolozsvár, 1973) bezúzták, s a zabolai és petőfalvi kutatási eredményeit valójában csak a rendszerváltás után tudta közkincsé tenni a Veszprémi Múzeum közleményeiben. A nyugdíjazása (1990) utáni tíz esztendő alatt is számos tudományos közleménye jelent meg. Érdemei közé sorolják a múzeum kincseinek megőrzését, gyarapítását, közéleti munkásságát. Sepsiszentgyörgy Pro Urbe-díjasaként és díszpolgáraként hunyt el 2000. szeptember 1-jén. Síremléke a szemerjai régi temetőben áll. Emlékét gyermekei és unokái őrzik. A születésének centenáriumára megjelent emlékkönyvet november 22-én, csütörtökön 18 órától mutatja be fia, dr. Székely Zsolt tanár-régész a Székely Nemzeti Múzeumban. Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A leghitelesebb mezőségi Interjú Kallós Zoltán néprajzkutatóval
A Kossuth-díjas néprajztudós 86 esztendősen is aktívan kutat, az emlékezetében őrzött hatalmas adat- és élménymennyiségbe bepillantást is nehéz nyújtani. Kallós Zoltánnal Válaszúton beszélgettünk, ahol a nevét viselő alapítvány szórványkollégiumot működtet, és múzeumot tart fenn. – Hogyan lett önből éppen néprajzkutató?
– Református kollégista voltam, és abban az időben a felekezeti iskolákban nagy divatja volt a falujárásnak. Óriási szerencsém volt kiváló magyartanárommal, Nagy Gézával, ugyanakkor mindig bántotta az önérzetemet, hogy Mezőséget sohasem említették, ha magyar népművészetről esett szó. Csak Kalotaszeg, Székelyföld vagy más tájegység jöhetett számításba. Ám amikor egy debreceni cserkészcsapat kívánságára elsőéves gimnazistaként népdalt énekeltem, azt kellett látnom, hogy amit én tudok, azt más nem is ismeri. Azt a feladatot kaptam tanáromtól, hogy írjam össze a falu dalait. Nem volt nehéz, mert itteni szokás szerint minden fiatalnak volt egy füzete, amibe lejegyezte a számára kedves szövegeket. Közben Szabó T. Attila nyelvészeti kutatást végzett a környéken, így Válaszúton is. Nálunk lakott, és ő hívta fel a figyelmem a varrottasokra. Az Ifjú Erdély című református ifjúsági lap pályázatának megnyerése aztán igazán nagy ösztönzést adott, így egyre tudatosabban kezdtem gyűjteni nem csak a szellemi, hanem a tárgyi emlékeket is. – Magyar nyelvterületen ön végezte a legtöbb néprajzi gyűjtést. Nagyjából mennyit is jelent ez? – Az akadémián sem tudják pontosan, hány dallamfelvételem van, de számuk körülbelül tizennégyezerre tehető. Le kellene mindet jegyezni, majd rendszerezni azokat. Nekünk is megvan az összes digitalizálva, és körülbelül hatezer fotót is őrzünk: háromezer színes diát, a többi fekete-fehér. Szeretnénk nyitni egy könyvtárat is, mert rengeteg néprajzi jellegű kiadványunk van. – Már a kommunizmus idején rengeteg folklóranyagot felhalmozott. Hogyan lehetett egyáltalán kutatni és gyűjteni az elnyomó rendszer körülményei között? – Csakis ismerősök, baráti kör és rokonság révén. Mezőségen a rokonság nagyon kiterjedt, és a mezőségi tartja is a rokonságot. A csángóknál az ismerősök segítettek. Segítségemmel a magyarországi kutatók is az én rokonaimhoz és ismerőseimhez fordultak. Andrásfalvi Bertalan néprajzkutató, volt művelődési és közoktatási miniszter is hozzám jött, amikor Lészpeden voltam. Mindeközben Mezőség ismeretlen világ volt számukra. Elkerülték a román nemzetiségi túlsúly miatt. Nem ismerték eléggé dalaikat, illetve táncaikat sem. A lassúakasztóst, a nemzetségek táncát a legkevésbé. Martin György szerint a mezőségi lassú akasztós a legrégebbi magyar páros tánc. Itt nem is a mozgáson van a hangsúly, hanem az éneken. Egy közösségen belül ennél a tánctípusnál egy bizonyos dallamra azt mondják, hogy ez a Kissek tánca vagy – mondjuk – a Ballák tánca. Mezőségen a temetőben is nemzetségenként temetkeznek, a templomban is aszerint ülnek. Összehoztak Kodállyal is, tőle kaptam egy magnót ajándékba, amellyel már minőségi felvételeket lehetett készíteni. Előfordult persze, hogy a kerteken jártunk, mert rendőr volt a faluban. – Balladák könyve című kötete annak idején hatalmas visszhangot keltett, százezresnél is nagyobb példányszámban jelent meg. Lesz folytatása? – Eddig öt kiadást ért meg, kettőt itthon, hármat Magyarországon. Ki szeretnénk viszont adni a Balladák új könyvét CD-vel, anno nyolc kazettával jelent meg. A balladákról sokáig úgy tartották, hogy csak Székelyföldön és a hegyvidéken léteznek. Pedig a mezőségi Visában még most is tudnak Kőműves Kelement énekelni. Jagamas János zenekutató sem hitte, hogy ennyire gazdag a mezőségi anyag, aztán találtunk gyönyörű katonakísérőket és halottkísérőket is. Sőt, Szováton kalákahajtó dallam is élt. Kaláka idején elkezdtek muzsikálni a falu végén, s mentek csujjogtatva: „Ki nem jön a kalákába, / Feküdjön a beteg ágyba!” Érdekes világ a mezőségi. A halottkísérő itt és Gyimesen maradt meg leginkább, csak a gyimesi nem szöveges. A nőtlen legény és hajadon leány menyegzőjét pedig a temetésén ülték meg. Buzában például ilyen szöveg van: „Fehér galamb szállt a házra, / Édesanyám Isten áldja, / Köszönöm, hogy felneveltél, / Most a halálnak engedtél. / Jaj de szépen megyünk mi, / Szép menyasszonyt viszünk mi, / Nem visszük, hogy virágozzék, / De visszük, hogy hervadozzék”. Zeneszóval és csengettyűs ökrökkel kísérték a menetet. De Visán például nemcsak fejfát, hanem lábfát is tesznek. Állítólag ez a régies. – A válaszúti múzeum hatalmas, több mint kétezer darabot számláló gyűjteménnyel büszkélkedhet. Hogyan állt össze ez a hatalmas kincs? – Gyermekkori vágyam volt egy múzeum létrehozása, már a Ceausescu-rendszerben meg akartuk nyitni. A kántori lak épületét választottuk helyszínül, de a szekusok megtudták, és megfenyegették a papot, hogy csakis vallásos témájú tárgyakat állíthat ki. Hozzám pedig a kolozsvári múzeumtól jöttek ki, holott egyébként sehová sem jártak leltárazni. Kijöttek, és mindent felírtak. Megmondtam nekik, hogy inkább meggyújtom, minthogy odaadjam. A csángó anyagot a padlásra rejtettem előlük. – Soha nem sikerült eltántorítania önt a küldetésétől a Szekuritáténak vagy egyéb hatóságoknak? – Soha. Egyszer Bákóban például Domokos Gézával volt szerencsém: kötöttem egy szerződést a Kriterion kiadóval, amelynek értelmében új kötetre gyűjtöttem anyagot, s ezt minden évben megújították. Ez többször jó mentségnek bizonyult. Egy alkalommal Kalagorba mentem. Persze figyeltek. Csütörtöki nap lévén, gondoltam, bemegyek a bákói piacra, mert a csángó asszonyok szőtteseket árultak. Amikor le akartam szállni a buszról, a rendőr az ajtóban állt. Bevitt a buszállomásra, majd a Szekuritátéra. Arra akart rávenni, hogy menjek vissza gyűjteni, mert kíváncsiak voltak, kikkel vannak kapcsolataim. De Feketelakon is keresett a rendőr annak idején, pedig oda rokonokhoz mentem. Buzán eljárást is indítottak ellenem, mert vásároltam valami ikonokat, és azt állították, hogy csaltam, és olcsóbban vettem a valódi áránál. Désen volt a tárgyalás, két asszonyt hamis tanúzásra akartak rábírni, de nem sikerült nekik. Elkobozták az ikonokat, s elküldték a kolozsvári múzeumba felértékelésre: negyed annyi volt az értékük, mint amennyiért vásároltam. Ezt persze nem hozták nyilvánosságra, de én megtudtam. Végül nem is született az ügyben ítélet. De volt olyan, hogy elindultam Válaszútról este, hajnalban beértem Vásárhelyre, ott felszálltam a vonatra, s megérkeztem Gyimesre. Ott este felültem a vonatra, hajnalban megérkeztem a bãlcescui állomásra. Éjjel 3-4-re értem Bogdánfalvára. Kicsit lepihentem, reggel elkészítettem a felvételeket, és utána le is léptem. Vagy voltunk úgy Korniss Péterrel fotózni, hogy mire hírt kapott a rendőr, mi már Gyimesen jártunk. Sok cirkusz volt, nem is jó visszaemlékezni rá. – Mezőség mellett másik szívügye a csángók. Hogyan alakult ki a kötődés? – Ez is kollégista koromra nyúlik vissza, akkor olvastam ugyanis Domokos Pál Péter Moldvai magyarság című kötetét. Ennek ösztönzésére kezdtem olvasni a témában. A katonaságot Románvásárban töltöttem. Tudatosan választottam a települést az északi csángók miatt, rengeteg emberrel ismerkedhettem meg. Minden reggelünk politikai órával kezdődött, ám egyszer megbökött hátulról egy katona, mondván: „Mü es magyarok vagyunk”. Egyikük újfalusi volt, a másik pedig lábnyiki. Miután kizártak az akadémiáról, önként mentem Moldvába tanítani. Akkor még sok magyar iskola volt, hetven alsó tagozatos és két felsős. A magyarországi forradalom után azon a vidéken egyik napról a másikra számolták fel a magyar oktatást, sírva jöttek el a tanítók Moldvából. – Úgy tűnik, a legutóbbi népszámlálás sem szolgál értékelhető eredményekkel a csángókról. Milyennek látja a csángók jövőjét? – Ebben a kérdésben leginkább az RMDSZ-t hibáztatom: közvetlenül a forradalom után kellett volna lépniük, de semmit sem tettek. A legelső szavazáskor Szabófalván még nyolcszázan szavaztak az RMDSZ-re, legutóbb senki. Sokáig tizenkét első osztály indult a Neamt megyéhez tartozó nagyközségben, legutóbb csak kettő. Elmentek a fiatalok külföldre, elvitték magukkal a gyerekeket. A rengeteg pénz, amit a magyar állam a csángóprogramra áldoz, nem hoz eredményt, mert minden a papokon múlik. Azokon a papokon, akik azt prédikálják, hogy halálos vétek a gyerek kezébe magyar ábécét adni. Sajnos az a helyzet, hogy a moldvai csángó, ha tud is magyarul, nem vállalja magyarságát, mert fél. Ezzel szemben az erdélyi, mezőségi magyar akkor is vállalja nemzetiségét, ha nem tud magyarul. Ezért a szórványra kellene összpontosítani, mert itt még van remény. Válaszút másik híres szülötte Wass Albert. Ön hogyan vélekedik a vitatott íróról? – Wass Albert helye az irodalomban szerintem ugyanott van, mint Nyírő Józsefé, aki egyébként a közeli Kidében látott el papi szolgálatot, és jelen volt a keresztelőmön. De van még egy híres válaszúti történelmi személyiség, akiről nem nagyon tudnak. Ezt a vidéket János Zsigmond idejében unitáriusok lakták, egy bizonyos Válaszúti György nevű unitárius prédikátor pedig olyan elismert volt, hogy Dunántúlon is tevékenykedett, Pécsen is volt hitvitája. – Napjainkban a mezőségi táncrendek a táncházak elmaradhatatlan elemei, amiért ugyancsak sokat tett... – Egy közös tanulmányban Bartók és Kodály a magyarok és a szomszéd népek zenéjéről írnak. A mezőségi román népzenéről is értekeznek, hiszen az éppen katonáskodó románoktól gyűjtöttek. Következtetésként megállapítják, hogy a mezőségi román népzenében jelentős a székely hatás. Pedig nem székely, hanem magyar hatásról beszélhetünk, mert a mezőségi magyarokkal érintkeztek. De ahogy már mondtam, a kutatók sokáig elkerülték ezt a vegyes nemzetiségű területet. A negyvenes évektől fogva azonban kezdtek érdeklődni a tájegység iránt, manapság pedig a táncházmozgalom révén minden táncházban az utolsó rend mezőségi. Hogy miért? Mert abban tudják a legjobban kitáncolni magukat.
Kallós Zoltán
1926. március 26-án született a Kolozsvárhoz közeli mezőségi Válaszúton. Kossuth-díjas néprajzkutató és népzenegyűjtő. Tanítói oklevelének megszerzése után felvételt nyert a kolozsvári Zeneművészeti Főiskolára. Tanítóként dolgozott a kalotaszegi Magyarvistán, a moldvai Lészpeden és a Gyimes völgyében. Mezőségen, Kalotaszegen, Moldvában és Gyimesben gyűjtötte a folklór szinte minden műfaját, különösen az énekes és hangszeres zenét, a népszokásokat és a szokásköltészetet. Népművészeti gyűjtőmunkája is jelentős, a táncházmozgalom egyik életre hívója. Kötetei, írásai és hangzó anyagai mellett jelentős közéleti szerepvállalása is: 1992-ben hozta létre a Kallós Zoltán Alapítványt, mely számos hagyományőrző és közművelődési tevékenység szervezője, szórványkollégiumot is működtető oktatási központ fenntartója, valamint gazdag múzeum és archívum kezelője.
Dénes Ida
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Harina – a mezőségi bazilika
A gyér reggeli ködből bomlott ki az ősz ezer árnyalatában pompázó mezőségi táj. A színpompás háttérből hófehéren magasodott utunk első állomása, a harinai evangélikus templom, az Erdély legkorábbi műemlékének számító román stílusú mezőségi bazilika. A többszintes, különleges formájú, "égbe nyúló" templomot bencés szerzetesek alapították. A tatárjárás pusztította el a települést, s sodorta el a bencéseket kolostorukkal együtt. A későbbiekben Harina volt püspöki és királyi birtok, Luxemburgi Zsigmond 1411-ben adományozta a Kacsics nemzetségből származó Farkas Tamásnak, aki évszázadokig birtokolta a települést, s nevét Harinai Farkasként használta. A reformációt követően került az evangélikus egyház birtokába, s 1834-ben földrengés rongálta meg. A nagyszebeni evangélikus konzisztórium többször kérte a helyreállítását, majd lebontották a megrongálódott épületrészeket, s hosszú huzavona után 1898-ra újították fel.
1995–99 között Hermann Fabini építész közreműködésével a besztercei Creative Group restaurálta a mezőségi tájban különlegesen ható gyönyörű templomot, amelyet András Péter besztercei református lelkész mutatott be. Kulcsát az egykori szász település vegyes házasságban élő utolsó evangélikus lakója őrzi. A kéttornyos, arányaival a gótikát idéző templom belsejét szép színes textilkiállítás tette hangulatossá.
Cegőtelke – földbe szúrt kard és pajzs
Harináról Cegőtelkére vezetett az út. A református temetőben 68 lépcsőfokon értünk fel a Lármafa találkozók emlékét idéző kopjafák között az emlékműhöz, amely a temetődomb legmagasabb pontján (504 méter) a cserhalmi csatát idézi. Kolozsi Tibor képzőművész alkotásának történetét Pásztor Loránd Zsolt református lelkész ismertette. A sok apró márványdarabból földbe szúrt kard és pajzs rajzolódik ki oldalán kereszttel s a legenda jeleneteit ábrázoló domborművel. Az emlékművet Beder Tibor, a Julianus Alapítvány vezetőjének kezdeményezésére a cegőtelki öregfiúk Cserhalom Művelődési Egyesülete állíttatta nagy nehézségek árán, s Erdély püspökei avatták fel 1998-ban. Tövéből a Kerlésen levő Cserhalomra látni, az egykori csatatérre, ahol a korábban ellenséges viszonyban levő Salamon király, Géza és László herceg összefogásával 1068-ban sikerült visszaverni a magyarságot veszélyeztető betörő pogányokat. A később szentté avatott László herceg hőstettéből, amelynek során a kun vezért legyőzve megmentette a magyar lányt, legenda született, s Vörösmarty Mihály, majd Juhász Gyula foglalta versbe a hajdani csata történetet. A legendák forrásától indul vagy zárul minden évben a Lármafa találkozó. Célja: összefogni azon települések lakóit Erdélytől a Felvidéken, Kárpátalján át, amelyek templomában freskók őrzik a határok védőszentjeként tisztelt Szent László király emlékét.
Árokalja – gázcsövekkel átszúrt címerek
Árokalján (Arcalia) különleges szépségében látható a gr. Bethlen Béla által a XIX. század végén mór-bizánci stílusban építtetett kastély, amely vörös gömbkupoláival, nyolcszögű sarokpavilonjaival az ezeregyéjszaka varázslatos hangulatát idézi. A birtok Bánffy Klárának a Bethlen Ádámmal kötött házassága révén került a Bethlen család tulajdonába, s gr. Bethlen János virágoztatta fel. A Sajót elterelte, az épület köré angolparkot varázsolt, nemes szőlő- és gyümölcsfákat telepített, virágházat épített, híres ménest tartott, aminek szépségét gazdatisztje, Iklandi György László versben örökítette meg (1811). 1803-ban az egész község leégett, s a házak újjáépítését, a szász evangélikus templom felújítását, a torony építését a gróf támogatta, s templomot építtetett a görög katolikusoknak. A bőkezű főúr és felesége, br. Wesselényi Zsuzsa síremléke a kastély kertjében látható. Az utolsó tulajdonost, gr. Bethlen (III.) Balázst 1949-ben telepítették kényszerlakhelyre. A kastély berendezését a környező falvak lakói hordták szét, a könyveket elégették, az egzotikus fák egy részét a helybeli romák tüzelték el. Üzlet, pionírtábor, mezőgazdasági gépállomás működött a kastélyban, 1963-tól kerül a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem használatába, majd 1999-től a tulajdonába, de egy Bethlen-leszármazott ma is pereli az egyetemtől és a polgármesteri hivataltól. Az egyetem, amely Regionális Frankofón Központot rendezett be a kastélyban, 1997-ben restauráltatta, így ma teljes szépségében látható az épület. Bár belépti díjat váltunk, a látogatót nem szívesen fogadják. Egy barátságtalan hölgy megtiltja, hogy a mellékhelyiségeket használjuk, s szigorúan csendre int, miközben a diákok esznek és sziesztáznak. Mivel a kastélyba sem léphetünk be, körbejárjuk az épületet. Így vesszük észre, hogy az oldalsó részen pontosan az egymás mellett levő, kőből faragott címereken keresztül vezették ki a központi fűtés kéményeit, s a kijövő égésterméktől, gőztől feketés penész lepi be azokat. Ez lenne a műemlékvédelem – változik meg a tulajdonosról és a Beszterce megyei műemlékvédőkről a bel- és külföldi vendégekből álló csoport véleménye, s az árokalji kastélyból rossz szájízzel távozunk.
Somkerék – Bölöni Sámuel átka
Mindenért kárpótol Somkerék. A Beszterce és Dés között fekvő falu református temploma arányos méreteivel, sarkain kövekkel kirakva, zsindellyel fedett tetőzetével és haranglábra emlékeztető, csúcsíves ablakú, erkélyes tornyával lélegzetelállítóan szép látvány. Ráadásul bőven van ideje csodálkozni a látogatónak, hisz az épületet megkerülve a délre nyíló csúcsos diadalíves ajtón jutunk be a templomhajóba. Történetét Felszegi Imre lelkipásztor mondja el, s minden látogató egy jól megszerkesztett ismertetőt kap ajándékba. A Szűz Mária tiszteletére emelt templom építésének pontos ideje homályba vész, először 1327-ben említik. 1553-ban Országgyűlés színhelye volt Dobó István részvételével. 1602-03-ban Basta hajdúi pusztították el a községgel együtt, 1661-ben a török-tatár hadak dúlták fel Somkeréket, az 1700-as években átvonulnak a kurucok, majd a labancok is, akik felgyújtották a falut. Ennyi viszontagság után gróf Árva Bánffy Mária 1744-ben minden néven nevezendő jövedelmét felajánlja, hogy a somkeréki templom mind kívülről, mind belülről tornyostól együtt újraépüljön, s "tisztességes székek" készüljenek abba. 1761-ben idős Umling Lőrinc festi a kazettás mennyezetet, a bútorokat, az úrasztalát, a szószékkoronát, az énekhirdetőt valamint a karzatot, amelyen a keltezés is olvasható. A lelkész, akire a templom építésének felügyeletét bízta az adakozó grófnő, Bölöni Sámuel, 63 évet szolgált Somkeréken. Mivel tapasztalnia kellett, hogy a török-tatár dúlás után vegyes lakosságúvá váló falu lakói kezdik elfelejteni anyanyelvüket, ünnepélyesen átkot mondott arra a magyarra minden időben, "ki a maga nemzetségét megutálja, s a maga nyelvét nem szereti". Somkeréken megmaradtak a hívek, s a mindenkori lelkipásztorok iránti tiszteletet jelzi, hogy a jótevőknek emelt emléktábla mellett az ő emléküket is kegyelettel őrzik.
Szentbenedek – a pusztulás világa
A Dés melletti Szentbenedeken csak a romok maradtak a Kornis grófoknak a II. világháborúig épen álló kastélyából. Jókai Mór 1877-ben ötletessége, tetőzetének játékos formái, belső díszeinek gazdagsága miatt nevezte "szembetűnően erdélyi alkotásnak". Ma a pálosok fekete madonnájától megfosztott kaputorony előtt álló két szomorú egyszarvú már csak a szemetet "őrzi", amit a várárokba illetve a beomlott pincékbe hordtak a település lakói, sőt még az árkádos fedett kútba is. A kaputorony mögötti épületből a boltozatos pincébe beomlott téglák, kövek maradtak. A Kornisok többször felújították, korszerűsítették a kastélyt. Az 1900-as évek elején III. Károly vizet és telefont vezettetett, s villanyerőművet építtetett, hogy árammal lássa el az épületet, s ő tette lakhatóvá az új kastélyt is. IV. Kornis Károlynak 1944-ben kellett elhagynia az épületet, s azt követően a kastélyt kifosztották, majd hagyták tönkremenni. A tiszafából faragott lépcsőket, a festett mennyezetet elégették, a bútorokat, a berendezést elhordták, a sok ezer könyvet a Szamosba dobták, s elpusztult Európa legnagyobb magánkézben levő madár- és madártojás-gyűjteménye is. Mára már beomlott az évekig iskolának használt új kastély fedélzete is, s a szép fekvésű telket az enyészet vette birtokába.
Bonchida – az újjáépítés jegyében
Késő délután érünk az erdélyi Versailles-nak tartott bonchidai Bánffy-kastély kapujához. Bár a II. világháború óta, amikor a visszavonuló németek felrobbantották, a 16. század közepétől négy évszázadon át épített kastélyegyüttesből csak a romok maradtak, megnyugtató látvány, hogy őrzik, környéke, udvara tiszta, rendezett, s az épületek restaurálása is folyamatban van. A reneszánsz és a barokk jegyeit magán viselő kastély megmaradt romjaiból, a már részben újrafedett, romantikus, neogótikus főépület még ablaktalan belső tereiből, a félkör alakban épült istállók falaiból, a kapuépületben kiállított szobormaradványokból egy kis fantáziával, no meg az olvasmányélményeket is hozzáadva következtetni lehet, hogy milyen értékek mentek tönkre. A gyönyörű berendezés mellett elpusztult a könyvtár, a képtár s Erdély legjelentősebb XVIII. századi szoborgyűjteménye. A Marokkóban élő Bánffy Katalintól a Transylvania Trust Alapítvány koncesszionálta 49 évre a kastélyt, és nemzetközi pályázatok révén elkezdődött a hosszú távú felújítás, amelynek alapját a Románia és Magyarország művelődési minisztériumai által aláírt egyezség képezi. A kívül- belül megújult Miklós-kastélyban Nemzetközi Épületfelújító Szakképző Központ működik az Egyesült Királyság Történeti Épületfelújítási Intézete támogatásával. A központban szakembereket készítenek fel a hagyományos módszerekkel, építőanyagokkal történő műemlék-felújításra, közben folyik a kastély helyreállítása, amely a világ legveszélyeztetettebb épületeinek listáján szerepel. 2008-ban pedig Europa Nostra díjjal ismerték el a központot működtetők munkáját.
Válaszút – az erdélyi gyönyörű gyűjtemény
Az utolsó állomás, Válaszút, a reménység helyszíne. Először is azért, mert az anyanyelvi oktatás lehetőségét biztosítja közel száz mezőségi kisgyermeknek, akik olyan falvakból származnak, ahol megszűnt a magyar iskola. A Kallós Alapítvány bentlakásos iskolájában nemcsak szóbeli és zenei anyanyelvünkre oktatják a gyermekeket, hanem az állami oktatásból hiányzó népművészeti ismeretekre is. Ehhez jelent kiváló szemléltetőeszközt a Kallós-kúriában berendezett néprajzi múzeum, amely a mezőségi, kalotaszegi, csángó népművészet legszebb darabjai mellett az erdélyi szászok sajátos népi alkotásait is bemutatja. A romos állapotban visszakapott egykori vadászkastély kívül-belül megújulva egyedi, különleges élményt jelent. A Kallós- archívum mellett az eredeti bútorokkal, népi kerámiákkal, viselettel és kézimunkákkal mintaszerűen berendezett szobák az erdélyi és különösképpen a mezőségi népművészet páratlan gazdagságát bizonyítják. Jó lenne hosszan elidőzni a nyolc helyiségben látható válaszúti, belső- mezőségi, széki, kalotaszegi, csángó gyűjtemény darabjai között (a nyolc helyiségben és a raktárakban nyolcezer tárgyat őriznek), de késő van, indulni kell. Ám Válaszútra annak, aki először látta Erdély egyik legszebb múzeumát, vissza kell térnie. Annak pedig, aki erdélyinek vallja magát, egyszer legalább el kell mennie oda.
Pozitív és negatív élmények kavarognak bennünk, amikor visszaindulunk Besztercére, s körülvesz a szépet és a rútat is beborító mezőségi éjszaka.
Ötvös József
Az EPMSZ Erdélyi Körének konferenciája a besztercei szász evangélikus templomban tartott vasárnap délelőtti istentisztelettel zárult, amelyen Ötvös József, a marosvásárhelyi Vártemplom lelkésze hirdette az igét.
Népújság (Marosvásárhely)

Március 15-i ünnepségek programja
Kolozsvár
A kolozsvári ifjúsági szervezetek – Erdélyi Magyar Ifjak, Ifjúsági Keresztyén Egyesület, Kolozs Megyei Ifjúsági Fórum, Kolozs Megyei Magyar Diáktanács, Kolozsvári Magyar Diákszövetség, Magyar Ifjúsági Tanács, Országos Dávid Ferencz Ifjúsági Egylet, Országos Magyar Diákszövetség, Romániai Magyar Középiskolások Szövetsége – és a Kolozs megyei RMDSZ ünnepi programja:
Vigyázz! Kész! Csata! – történelmi játszóház a Szent Mihály Plébánia vallástermében
(9.00–11.00 óvodásoknak és előkészítősöknek és 12.00–14.00 elemistáknak)
11.00 Zászlós felvonulás (gyülekező a Protestáns Teológiai Intézet épülete előtt)
12.00 Ökumenikus istentisztelet a Szent Mihály-templomban
13.30 Felvonulás a volt Biasini Szállóhoz (gyülekezés a Szent Mihály-templom előtt)
14.00 A Petőfi-emléktábla megkoszorúzása a volt Biasini Szállónál
16.00 Verses előadás a Pilvax kávézóban az Alteregó irodalmi előadócsoport fellépésével (Highlife Cafe)
18.00 Ifjúsági ünnepi műsor a Kolozs Megyei Magyar Diáktanács szervezésében (Mátyás király szülőháza előtt)
19.00 Knock out koncert (Mátyás király szülőháza előtt, rossz idő esetén a János Zsigmond Unitárius Kollégium tornatermében)
Dés
Március 15-én 14.30 órától a dési Arta moziban Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk című műsorukkal lépnek fel az 1-es Számú Általános Iskola magyar tagozatának diákjai, majd 16 órakor koszorúzási ünnepségek kezdődnek az Oroszlános szobornál.
Szamosújvár
A Téka Alapítvány székhelyén, az V–VIII. osztályos diákok szavalóversenyével kezdődik ma, március 14-én, csütörtökön délben a forradalom és szabadságharc évfordulójára szervezett emlékünnepség. Holnap délután 5 órára ünnepi istentiszteletre várják az érdeklődőket, majd 6 órától gálaműsorral folytatódik a program a kultúrotthonban. Március 17-én, vasárnap délelőtt fél 12-től csendes megemlékezést és koszorúzást tartanak Rózsa Sándor sírjánál, az ortodox temetőben.
Bánffyhunyad
Istentisztelet a református templomban 17.30-kor, 18.00 órakor koszorúzás a templomkertben lévő Petőfi-kopjafánál, majd ünnepi megemlékezés.
Kalotaszentkirály
Az idei megemlékezéssorozat március 14-én, csütörtökön kezdődik az Ady Endre Iskola tornatermében, a diákoknak szervezett Mit tudok 1848-ról? című történelmi vetélkedővel, Lukács Margit-Melinda vezetésével. Másnap, pénteken reggel 10 órakor a kultúrotthonban nyit a „Pilvax kávézó”, ahol az Ady Endre Iskola, a polgármesteri hivatal és az RMDSZ képviselői lesznek a házigazdák, és ahol kávéházi társalgás közepette kerül sor a vetélkedő díjazására. Köszöntőt mond Póka András-György polgármester, népdalt énekel Péter-Jani Bianka. A meghívottak felszólalásait a Petőfi életét bemutató diavetítés követi a VI. osztályosok szervezésében, majd a diákok ünnepi műsora következik, amelynek címe: Föltámadott a tenger.
Déli 12-kor kerül sor a Gyarmathy Zsiga-ösztöndíj átadására – immár 10. alkalommal. Lakatos András iskolaigazgató ünnepi beszéde után Szász-Zsiga Nikolett-Noémi énekel. Okos Márton díjalapító beszédét követően átadják a díjat. A rendezvény a Himnusz eléneklésével zárul. Az ünnepi műsort összeállította: Lukács Margit-Melinda, Péter Mónika-Mária.
Kisbács
Az RMDSZ Kisbácsi szervezete és a Pro-Kisbács Egyesület március 16-án 17 órai kezdettel a községi kultúrotthonban tartja ünnepi rendezvényét március 15. alkalmából. Az eseményen fellép az Ócsal Fúvószenekar Magyarországról.
Szeben megye
A március 15-ei nemzeti ünnep alkalmából Szeben megye több településén is megemlékeznek az 1848–49-es szabadságharcban elesettekről, koszorúzások, ünnepi műsorok, kiállításmegnyitó keretében.
Nagyszeben
Március 15-én 12 órakor koszorúzást tartanak a Petőfi Sándor-emléktáblánál, majd 13 órakor koszorúzás és ünnepi műsor következik a Petőfi Sándor Parkban. Az ünnepség 18 órakor folytatódik a Gong Színház alsó termében. Március 17-én vasárnap délelőtt 11 órakor kiállítás nyílik a forradalom képeiből a Református Templom Galériában, ezt koszorúzás követi.
Medgyes
Történelmi-verses előadást tartanak március 15-én 12 órakor a Báthory István Általános Iskola nagytermében, majd ünnepi műsor következik 18 órakor a református templomban.
Megemlékező ünnepségekre kerül sor Oltszakadáton, Szelindeken, Kiskapuson is.
Szabadság (Kolozsvár),

Összefognak a történelmi egyházak
Egységesen lépnének fel az erdélyi magyar történelmi egyházak, hogy a visszaszolgáltatás terén érvényesítsék érdekeiket, mivel ragaszkodnak a teljes restitúcióhoz. Potyó Ferenc, a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye általános helynöke a Krónikának elmondta, attól tart, hogy a kormány kirakatmegoldásokat keres, és a restitúciós törvény módosításával érdemben nem rendeződik az egyházi vagyon teljes visszaszolgáltatása. „Ismerem az RMDSZ által benyújtott módosító javaslatokat: amit abból el tudnak fogadtatni, azzal maradunk. Amit a történelmi magyar egyházak vezetői mondanak vagy javasolnak, az a kormány előtt nem sokat nyom a latban” – mondta lapunknak az egyházi elöljáró.
Potyó Ferenc szerint ideje volna valós megoldásokat keresni a visszaszolgáltatás elfogadható módon történő rendezésére, de nem tapasztalja, hogy a kormány komolyan foglalkozna a kérdéssel. Erdélyben a római katolikus egyház visszaigénylései mintegy 40 százalékban rendeződtek kielégítő módon, kéréseik többsége valamilyen formai hiányosság miatt függőben van, mondta Potyó Ferenc, aki szerint nincs akarat a teljes visszaszolgáltatásra.
Ötvenéves mulasztást kell pótolni
A református egyház csak a természetben való visszaszolgáltatást tartja elfogadhatónak – szögezte le a Krónikának Kató Béla. Az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke szerint 23 éve várnak arra, hogy visszakapják egykor elkobozott ingatlanjaikat, ha újabb további húsz évre kötelezik őket az ingatlanok jelenlegi rendeltetésének megtartására, egy emberöltő telik el, mire valóban birtokba vehetik épületeiket. A református egyház nem akarja megváltoztatni például az iskolaépületek rendeltetését, ám az ingatlanoknak a karbantartása a felhasználóra hárul. „Alaptalanok azok a gyanúsítások, hogy magas bért kérünk, ebből nem jövedelmet akarunk, hanem ezeket az összegeket mind, sőt még többet is, a gyakran leromlott állapotban levő épületek javítására fordítjuk. Sok esetben ötvenéves mulasztást kell pótolni” – szögezte le a püspök. Kató Béla úgy véli, az elmúlt években szándékosan késleltették a restitúciót, vagy perek sorozatával akadályozták meg, hogy birtokba vegyék épületeiket. A kárpótlással és a tervezett pontrendszerrel kapcsolatban is kétségeik vannak, hiszen például egy belvárosi, 100–200 éves ingatlant olyan kevésre értékelhetnek, hogy gyakran a terület többet ér, magyarázta Kató. Hozzátette, kulturális és tanintézményeknek épült ingatlanjaikról semmiképpen nem mondanak le, hiszen ezek a tevékenységek jelentik az egyház lételemét. „A módosítás nem lehet számunkra előnyös, a tervezett elhúzódó kárpótlási folyamat is erre utal, de mindenképpen a törvény gyakorlati alkalmazásakor derül ki, hogy az állam mennyire kötelezi el magát a valós visszaszolgáltatás mellett” – vélte a püspök. Kató Béla elmondta, 850 kérést nyújtottak be, ezek egyharmadában született döntés, ám ezen esetekben sem tudták mindig birtokba venni az épületeket. Főleg falvakon kapták vissza épületeiket, viszont szimbolikus ingatlanjaik esetében – mint például a kolozsvári Ady–Şincai iskola épülete, a marosvásárhelyi kórházépület, Désen a főtéri épületsor vagy a bukaresti Műszaki Egyetem egyik épülete – nem született döntés.
Csak a „restitutio in integrum” elvét tartja elfogadhatónak a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KRE) is, erről közgyűlési határozat is tanúskodik – jelentette ki lapunknak Csűry István püspök. Kifejtette: a KRE nem adta fel azt a követelését, hogy természetben kapja vissza elkobzott ingatlanait, biztos benne, hogy a közgyűlés nem fogadná el a kormány legutóbbi felvetését, amennyiben az csak az állam számára lenne előnyös. Elmondta: ezután is békés eszközökkel tiltakoznak majd a hasonló intézkedések ellen, ha a kormány felelősségvállalással elfogadja a jogszabályt, levélben fordulnak majd a miniszterelnökhöz. A püspök egyébként úgy sejti, nemcsak a református egyházkerületeknek lesz majd ellenére a hétéves lejáratú kártérítés, a Ponta-kabinetnek az egyházak közös ellenállására kell majd felkészülnie. Biztos benne, hogy a magyar történelmi egyházak egységesen lépnek majd fel vagyonukért. A KRE által visszakövetelt ingatlanok közül a zilahi Wesselényi-kollégium a legnagyobb és legjelentősebb, a püspök szerint ennek visszaszerzése az egyházkerület erkölcsi kötelessége.
Meg kell találni a közös hangot
Bálint Benczédi Ferenc, a magyar unitárius egyház püspöke lapunknak elmondta, ideje volna, hogy végre gyorsabban rendeződjön az egyházi visszaszolgáltatás, amelyet az elmúlt években csak halogattak. „Ha az egyházi ingatlan már nem létezik, nincs tárgyalási alap, de ha megvan, minden esetben szeretnénk természetben visszakapni” – jelentette ki a püspök, aki a jelenlegi módosítás hatékonyságát is elgondolkodtatónak tartja. A történelmi magyar egyházaknak meg kell találniuk a közös hangot a hatékony érdekérvényesítésért, hangsúlyozta az egyházi elöljáró, aki szerint már folyamatban van az egyeztetés a többi erdélyi püspökkel. „Eddig hihetetlenül lassú volt az ügyintézés, aktatologatás zajlott, mintha időnyerésre játszottak volna” – mondta a püspök, aki szerint az államnak nem érdeke a teljes visszaszolgáltatás. Az unitárius egyház 55–60 százalékban kapta vissza egykor államosított vagyonát, sok esetben kárpótlásra várnak.
A kormány pénteken társadalmi vitára bocsátotta a kommunizmus idején elkobzott ingatlanok visszaszolgáltatására vonatkozó új törvénytervezetet, amelyet a kabinet parlamenti vita nélkül akar elfogadni. A restitúciós hatóság honlapján közzétett tervezet általános elvként fogalmazza meg, hogy a természetbeni visszaszolgáltatást kell alkalmazni ott, ahol ez még lehetséges. Ugyanakkor a jelenlegi öt év helyett 25 évre terjeszti ki azt az időszakot, amely alatt az egészségügyi, oktatási és kulturális intézményeknek otthont adó épületek rendeltetése nem változtatható meg. Ez a rendelkezés magánszemélyi, egyházi és nemzeti kisebbségi közösségi vagyonra egyaránt vonatkozik. Ebben az időszakban a tulajdonos bérleti díjra jogosult. A tervezet szerint az állam 2017-től fizet pénzbeli kárpótlást azoknak a jogosultaknak, akik nem kaphatják vissza természetben ingatlanjaikat, ehhez hét év áll a rendelkezésére. Addig az igénylők úgynevezett árverési pontokban részesülnek, s azokat az állam által áruba bocsátott, más ingatlanok megvásárlására használhatják. A kormány várhatóan március 26-án vállal felelősséget a tervezetért. Romániát az Emberi Jogok Európai Bírósága szólította fel, tegye működőképessé az elkobzott ingatlanok restitúciójával kapcsolatos jogorvoslati rendszert.
Bíró Blanka, Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár),

Téglajegyek a magyar gyermekekért, helyi közösségekért
Téglajegyek a magyar gyermekekért, helyi közösségekért Közösségi házra és szórványiskolára gyűjtenek
Téglajegyekkel reménykedik beszerezni az egykori óvoda épületébe tervezett magyar közösségi ház felújításához szükséges fogyóanyagokat az aranyosegerbegyi 1500 fős magyar közösség, amely a munkálatokat maga végezné el. A Torda közelében lévő, több mint ötezres lélekszámú nagyközség szerveződő magyarsága nem idegen megoldáshoz folyamodik: vidékünkön a hasonló példák közül talán a szamosújváriaké a legismertebb, akik szórvány iskolaközpont építéséhez igyekeztek a közeli-távoli segítő szándékúak erkölcsi és anyagi támogatását téglajegyekkel megszerezni. A szomszédos Désen a Magyar Ház gyűjt hasonló módon a tetőszerkezet cseréjére, és minden esetben elmondható: az érintetteket magukat is meglepi a támogatás mértéke, ugyanakkor az összegyűlt pénz mellett legalább annyira fontosnak érzik az erőt, amit a közösségi összefogásból tudnak meríteni a folytatáshoz. Minden esetben még nagyon sok téglajegyre van szükség…
SÁNDOR BOGLÁRKA ÁGNES, LUKÁCS ÉVA.
Szabadság (Kolozsvár).

Betekintés a dési magyarság életébe
III. Lakossági Fórum Désen
A legutóbbi helyhatósági választásokon Dés szavazókörzetében az 1480, RMDSZ-re leadott szavazat eredményeként az önkormányzatban két tanácsos képviseli a 14,7%-os dési magyar közösség érdekeit. Kovrig Annamária (aki egyben az RMDSZ dési szervezetének elnöke) és Varga Loránd a közösségépítést tűzte ki fő céljául, a helyi magyarság minden korosztályának igényeit és érdeklődését szem előtt tartó rendezvények szervezésével, természetesen a lehetőségek szerint. Ezt a célt szolgálják a lakossági fórumok is: az elsőn Péter Tünde főtanfelügyelő-helyettes és Szabó Gábor szakfelügyelő volt a meghívott, a másodikon pedig Lőrinczi Zoltán megyei tanácsos, a vidékfejlesztési iroda igazgatója tartott tájékoztatót a vidékfejlesztési lehetőségekről, pályázatokról. Az április 16-i, szintén a dési Magyar Házban megtartott harmadik fórum témáját az RMDSZ-es tanácsosok mintegy 10 hónapos tevékenységi beszámolója képezte. A találkozó végeztével a hallgatóság az utóbbi 23 év legkonkrétabb, leghihetőbb beszámolójaként jellemezte és fogadta el ezt a jelentést.
Kovrig Annamária és Varga Loránd beszámolójából, valamint a kérdéseimre adott válaszaikból kitűnik, hogy a dési RMDSZ és egyben a Civil Műhely, a Kádár József Kultúregyesület és az Aranyeső Egyesület fiatal vezetői Dés 14,7%-ra csökkent, és mindinkább fogyatkozó tendenciát mutató magyar közösségének megmaradásáért, munka- és tanulási lehetőségeiért, hagyományunk ápolásáért kíván tevékenykedni. Helyi tanácsosként ilyen megfontolásból kértek tagságot a tanács tanügy-kultúra, valamint az ingatlanok vásárlásával-értékesítésével foglalkozó szakbizottságába is, ezenkívül vezetőbizottsági tagok a magyar tagozattal is rendelkező Piticot napközi óvodában és az 1-es számú Általános Iskolában.
– Néha keményen, okosan kell tárgyalni, kitartóan képviselni érdekeinket – mondja Varga Loránd –, és kis lépésekkel elérni, hogy egyházaink, iskoláink, óvodáink meg is kaphassák azt, ami jár nekik, legyen szó támogatásról vagy bármi másról. Utánajártunk például annak, hogy az elmúlt 24 év alatt a helyi költségvetésből a magyar egyházak eddig soha nem kaptak anyagi támogatást építkezésre vagy javításokra. Szóvá tettük, kiharcoltuk, így 2013-ban a helyi református és katolikus egyháznak összesen 19 ezer lejt osztottak le javításra, 11 ezer lejt fenntartásra, kultúrára pedig 20 ezer lejt kaptunk a dési költségvetésből. A megyei költségvetésből Dés a helyi RMDSZ képviselőinek száma szerint 21 ezer lejt kapott, célszerűen a malatói napközi és a déscichegyi napközi kerti bútorral, illetve az 1-es számú Általános Iskola modern eszközökkel való felszerelésére. Itt újra és újra felhívjuk a figyelmet a pályázati lehetőségek kihasználására: akik ezt nem teszik meg, legyenek egyházak, tanügyi vagy kulturális szervezetek, nem részesülhetnek az egyébként jogos anyagi támogatásból”.
Magyar Napok Désen, először
A két tanácsos törekszik a magyar–román és a magyar–magyar kapcsolatok erősítésére, ilyen indokból a dési Magyar Házban szolgálati irodát nyitottak, ahol be lehet jelenteni a különféle lakossági panaszokat. Ezeket a tanácsosok továbbítják az illetékes önkormányzati szervekhez, ugyanakkor követik azok megoldását is – ha ez elmarad, a tanácsülésen hivatalos választ kérnek az illetékesektől.
Ami a legsürgetőbb megoldandó feladatokat illeti, mindketten a dési Magyar Ház rendbetételét nevezik meg elsőnek (a közösségi ház állapotáról részletesebben április 19-i számunkban olvashattak – szerk. megj.), remélve, hogy minél több cserépjegyet fognak vásárolni a közeljövőben azok, akiknek szívügyük Dés, illetve a dési magyar közösség. Ami pedig a közelebbi terveket illeti, már készülnek a szavalóverseny szervezésére, a dési Diáknapokra, a Néptáncfesztiválra, majd augusztus 17–18-án az első ízben megrendezendő Dési Magyar Napokra.
„Tanácsosként nem csak a magyar közösség ügyei foglalkoztatnak – folytatja Varga Loránd –, hanem a város általános, megoldásra váró problémái, mint a „csókaelhárítás” – nemrég tudtuk meg: szaporodásuknak természetes módon mókusok betelepítésével lehet elejét venni –, a város energetikai programja, a város közbiztonságának növelése, valamint az autós forgalom biztonsági kamerás felügyelete. Ezekre konkrét programokat dolgoztam ki, szakértőket kutattam fel, így most már csak határozat kellene hogy szülessen a dési tanácsban ezek megvalósítására, véghezvitelére. Ezenkívül igyekszünk minden városi rendezvényen – koszorúzások, nemzeti ünnepek, emléktábla-avatások stb. – jelenlétünkkel képviselni a dési magyarságot.
Kovrig Annamáriát befejezésül a távolabbi terveikről kérdeztem. „Jövőre városunk 800 éves fennállását ünnepli. Dés alapítóinak méltó emléktáblát szeretnénk, miután ősi temetőnket három éve feldúlták, új parkoló építése címén. El szeretnénk érni az 1848-as Oroszlános emlékszobornak a város tulajdonába való helyezését, majd annak restaurálását, és persze mielőbb be kell fejezni a Magyar Ház teljes felújítását. Ugyanakkor meggyőződésünk, hogy a kulturális rendezvények építik és hozzák egy fedél alá a magyar közösséget. Igyekszünk hatékonyabban megszervezni munkánkat, minél szélesebb körben bevonni mindazokat, akik tenni akarnak közösségünkért. Sokan nem hiszik el, de 70 szavazaton múlott, hogy két tanácsos képviselheti közösségünket ott, ahol a város életét szervezik, azét a városét, ahol, ha egyre kevesebben is, de még 14,7 %-os arányban jelen vagyunk.”
LUKÁCS ÉVA
Szabadság (Kolozsvár)

Kapitány Balázs: MILYEN NYELVEN TANULNAK? Erdélyi körkép az iskolai beiratkozásról

Próbaérettségi: a diákok fele „megbukott”
A résztvevő maturandusok 56 százaléka nem írta meg az átmenő jegyet a megyében április végén megszervezett próbaérettségin – ismertette a múlt heti tudásfelmérő eredményeit a Kolozs Megyei Tanfelügyelőség, ráadásul az intézmény nyilvántartásában szereplő 5000 végzős mintegy 15%-a nem jelent meg a próbaérettségin. Ennek ellenére Valentin Cuibus főtanfelügyelő bizakodó, mert szerinte a nyári érettségiig 8–10 százalékkal nőhet a sikeresen vizsgázó maturandusok száma. Cuibus azt is elmondta: a tavaly ősszel megszervezett próbaérettségihez képest a mostani eredmények 1 százalékkal jobbak.
A próbavizsgán résztvevő tizenkettedikesek 15 százaléka 5 és 6 közötti átlagot ért el, 13 százalékuk pedig 4 és 5 közöttit. Egyetlen vizsgázó sem ért el színtízest; de 173-an 9-es feletti átlagnak örvendhettek.
Tíz Kolozs megyei tanintézetben (kolozsvári, kozárvári, apahidai és dési líceumokban) a próbaérettségin sikeresen vizsgázó fiatalok száma 10 százalék alatt volt, ezért a tanfelügyelőség további ellenőrzéseket végez ezekben a tanintézetekben, hogy meggyőződhessenek a vizsgatantárgyak pótóráiról, a szülőkkel való kapcsolatfelvételről.
– Örvendetes, hogy az őszi 43 százalékos sikerarányról áprilisban 44,31 százalékra „tornásztuk fel magunkat”. A vizsgázók 15,44 százaléka ért el 5 és 6 közötti átlagot, ez pedig 3 százalékkal több az őszi eredménynél. Ezeket a fiatalokat még fel lehet készíteni a nyári vizsgáig oly módon, hogy ott átmenő jegyet érjenek el. Ez pedig azt jelenti, hogy a tavaly nyári 56 százalékos sikerarány után idén elérjük azt, hogy a végzőseink 60–62 százaléka átmenjen a 2013-as nyári érettségin – magyarázta a főtanfelügyelő.
Cuibus azt is elmondta: április 29-én, hétfőn az összes dolgozatot visszaküldték az iskolákba, ahol aztán a májusi kisvakáció után a tanárok megbeszélik azt a diákokkal és azok szüleivel.
Szabadság (Kolozsvár)

Hitélet – Kilencven esztendő a megszentelő szeretet szolgálatában
Kicsoda az öt országban, több mint 170 tagot számláló Szociális Testvérek Társasága?
90 év nem nagy kor a történelemben, de jelentős időszak a Szociális Missziótársulat gyökeréből 1923-ban kihajtott Szociális Testvérek Társasága (SZTT) – Societas Sororum Socialium (SSS) számára. Erre a magyar alapítású intézményre méltán lehet büszke a magyar katolicizmus – és nem csak. A jubileum kapcsán beszélgettünk Farmati Anna SSS kerületi elöljáróval, „civilben” magyar–francia szakos tanárral, aki jelenleg a bölcsészettudomány doktoraként a BBTE Bölcsészkarának adjunktusa, valamint a Vasárnap katolikus hetilap és a Keresztény Szó katolikus kulturális folyóirat szerkesztője. 1995 óta tagja a társaságnak, 2011 augusztusában választották meg kerületi elöljárónak.
– Kérem, beszéljen a kezdetekről, az alapítás körülményeiről! Mi tette ezt időszerűvé 90 esztendeje?
– Annyi női szerzetesrend van a világon, hogy – a vicc szerint – még maga a jó Isten sem tudja, pontosan hány... Miért volt szükség tehát egy újabbra? Nyilván azért, mert új, sajátos feladatok mutatkoztak, sajátos karizmára volt szükség. És azt hiszem, emellett az is fontos, hogy a magyar társadalom és egyház ínségeit a magyar katolikus úri kisasszonyok és polgárlányok tudták akkor érzékenyebben észrevenni, nem az idegenek. Közülük sokan hivatást éreztek arra, hogy a Szentléleknek való teljes önátadásban, tehát szerzetesi életformában, de nem kolostorban, hanem modern keretek között válaszolhassanak a 20. század eleji társadalmi és spirituális kihívásokra. Említette a Szociális Missziótársulatot. Valójában valahol itt vannak a gyökereink, az időszerűségre legelőször az ő alapítójuk, Farkas Edit érzett rá. Az első szociális enciklikák megjelenése után (Rerum novarum 1891-ben) pár évvel a helyi egyházakban is felébredt a szociális felelősségvállalás vágya. Az akkori társadalmi viszonyok hatására indult el az a kezdetben inkább csak nőmozgalminak és szociálisnak nevezhető lelkiség és munka, amelyből aztán kinőtt a Szociális Missziótársulat (1908), majd ebből az SZTT. Olyan gazdátlan munkaterületekre figyeltek fel, mint a nagyvárosi dolgozó nők helyzete, a vidéki leányifjúság több rendbéli műveltséghiánya, az igazságtalan törvényhozás, a kallódó fiatalok (főleg munkásnők). Ezeken a munkaterületeken viszont nem lehetett hagyományos, klauzúrás apácákként dolgozni. Szervezeti formájukkal, öltözetükkel, lelkiségükkel, hitbeli és szakmai tájékozottságukkal, világ- és egyházszemléletükkel megelőlegezték a II. Vatikáni Zsinat sok irányelvét. Teljesen új szemlélet volt például, hogy nem az addig ismert palliatív módszereket látták célravezetőnek, mint pl. a szegénygondozás, hanem a megelőzést. A megelőző munkára nyilván fel kellett készülni. A szociális testvérek indították el ennek érdekében a szociális munkás képzést.
– Ha jól tudom, az alapító, Slachta Margit elismert közéleti személyiségnek számított, többek között a női szociális mozgalom vezéregyénisége is volt…
– Valóban, Slachta Margit volt a magyar képviselőház első női tagja (1920–1922, majd 1945–1948 között), ugyanakkor „az egyetlen férfi a parlamentben” – ahogy képviselőtársai egy-egy határozott beszéde nyomán nevezték. 1918-ban, még missziós nővérként szervezte meg és vezette a Keresztény Női Tábort, amelynek sokáig az élén állt. A nők választójogáért, a keresztény szellemű tanügyi törvényért küzdött – egyáltalán próbálta bevinni „a női szempontot” és a keresztény szemléletmódot a törvényhozásba, a szervezetépítésbe, a társadalmi életbe.
– Milyen tevékenységet fejtettek ki a szociális testvérek Erdélyben?
– Az erdélyi missziós nővérek 1923-ban testületileg csatlakoztak az SZTT-hez. Ikrich Auguszta testvér az alapítója ennek a kerületnek. Ekkor még Temesváron működtek, de pár év leforgása alatt Nagyváradon, Kolozsváron, a Székelyföld több helységében dolgoztak a legkülönbözőbb területeken: népnevelő tanfolyamokat tartottak (ebben a népi hímzéstől az egészségügyi tudnivalókig minden benne volt), nők számára lapot szerkesztettek (A Nap), hitoktattak, napközi otthonokat és szülőotthonokat vezettek, de liturgikus kurzusokat is szerveztek. Mindezt természetesen munkatársakkal végezték, és nem saját intézményekben, hanem ott, ahol szükséges volt. Megszervezték az Ezer székely leány napját, valamint a bukaresti cselédmunkára vállalkozó székely leányok lelki és kulturális gondozását. Az 1948-as államhatósági feloszlatás után nem folytathatták ezt a nyilvános tevékenységet. Sokan börtönbe kerültek hitük és egyházért való kiállásuk miatt. Az élet viszont nem állt meg: éppen a közösség korszerű jellegének köszönhetően a testvérek képesek voltak „föld alatt”, titokban, teljesen jeltelenül, teljesen „profán” munkahelyeken is egész szívvel élni a hivatásukat. Néhányan plébánián vagy a gyulafehérvári püspökségen dolgoztak.
– Hogyan történt az újraindulás 1990 után a megújuló romániai társadalom keretében?
– Örömmel, mondhatni eufóriával, de nyilván nehézségekkel küszködve is. Pozitívum volt, hogy a többi renddel ellentétben itt volt utánpótlás, mert Ikrich Auguszta az illegalitásban is, a börtön lehetőségével is számolva vállalta az új tagok titokban való felvételét. Tehát nem kellett ún. középgeneráció nélkül indulni. Az ingatlanjainkat azonban máig nem kaptuk vissza. Fontos ugyan az anyagi alap, ugyanolyan fontos azonban a struktúra, a kor követelményeihez igazodó szellemiség. A társadalom időközben megváltozott, volt közben egy II. Vatikáni Zsinat is – fel kellett ismerni az új igényeket, a karizma új, a jelenre szabott színeit –, és ez bizony egy hosszabb folyamat volt, hiszen az illegalitásban a tagok minden erőfeszítés ellenére nem láthatták élőben a valódi „működést”, a képzésük sem terjedhetett ki mindenre. Csíkszeredában, majd Kolozsváron fokozatosan mégis elindult az együtt lakó közösségek élete is. Azok a testvérek, akik a diktatúra idején kényszerből puszta létfenntartó munkát vállalhattak, próbáltak olyan szolgálatot keresni, amelyben közvetlenebb módon megélhették a karizmát.
– Mit jelent földrajzilag a kerület, melynek elöljárója, és miben áll szolgálatuk ma?
– Ma az előbb is említett két városban van nagyobb közösségünk. De van egy testvérünk Désen, ahol jelentős kültagcsoport is van, Iaşi-ban egy csángó testvérünk, aki plébánián dolgozik, egy idős testvérünk Marosvásárhelyen – ez még a szétszóratás öröksége. Ma a társaság egésze kicsit másban ismeri fel önmagát, mint a feloszlatás előtti években, hiszen a társadalom azóta megváltozott. Márpedig nevünkben a szociális elsősorban társadalmiságot, az egyház társadalmi tanítása szellemében történő munkát jelent. A legtöbb szolgálatot, amit a testvérek régen végeztek, átvette az állam, vagy más humanitárius és egyházi szervezetek. Nekünk ez nem jelent nehézséget, hiszen nem a mi intézményeink voltak (szabályzatunk értelmében nem is lehetnek intézményeink). Most inkább azt látjuk feladatunknak, hogy ehhez hozzáadjuk a lelkiséget, ott, ahol lehet, ahol ezt igénylik. Ma is nyitottak vagyunk egyházi és világi intézmények felé egyaránt. Itt Erdélyben van közöttünk tanár, hitoktató, pszichológus, szociális munkás, irodalomtörténész, de dolgozik testvér az evangelizációban, a kórházpasztorációban, a katolikus egyetemista ifjúsággal, egyházi mozgalmakban, kültagjaink közül pedig sokan az idősgondozásból veszik ki a részüket. Olyan szakmákban dolgozunk, amelyeknek valamilyen köze van az ember boldogulásához, szellemi-lelki jólétéhez, az értékmentéshez – legyenek ezek evangéliumi-erkölcsi, kulturális vagy nemzeti értékek. Igyekszünk a saját plébániánk és egyházmegyénk életébe is bekapcsolódni. Szívesen tartunk lelkinapokat, lelkiségi vagy szakmai előadásokat, műhelyeket. Fontosnak tartjuk a szakszerűséget, de ehhez sajátos hivatásunknál fogva mindig diszkréten „bónuszként csatoljuk” a megszentelő szeretetet, a Szentlélek jelenlétének lehetőségét – és ami a legfontosabb: nem csak küzdünk az ügyekért, a ránk bízott emberekért, hanem imádkozunk is. Ez az, amit más szakember talán nem tesz meg... Szent Benedek lelkiségét követjük: ő mondja, hogy a zsolozsma (zsoltározás) opus Dei – tehát szolgálat, Istennek a szolgálata, de a dicséret mellett vállaljuk a közbenjárást is – a nagyvilág és kis környezetünk problémáiért.
– Ad valamilyen különlegességet az, hogy a hármas évfordulóra éppen a Hit Évében kerül sor?
– Számunkra ez az év jubileumi év is, ami azt jelenti, hogy nem csak az alapítás napján, május 12-én ünnepelünk, hanem egész évben. Ez az emlékezés, a megújulás, a karizmánkban való elmélyülés ideje is. Ez mindenképpen kapcsolatban van a hittel... Alapítónk éppen a szlovákiai zsidók menekítésének ügyében járt Rómában és várakozott a pápára, amikor várakozás közben megírta a saját és a Társaság Credóját – ennek vezérfonala természetesen megegyezik a hivataloséval. De ott vannak a hittikok mellett/helyett a mi sajátos misztériumaink. A Hit Éve arra ösztönöz minket, hogy hitünket minden szinten megújítsuk.
Slachta Margit: Credo (részlet)
„HISZEK TEREMTŐ ATYÁNKBAN: Aki az embert társul veszi a teremtésben, Aki őt részelteti a szülői méltóságban, Aki vele osztozik a birtoklásban, Aki neki részt enged a hatalomban, Aki őt felemeli a jognak hordozására, Aki őt képesíti törvényhozásra, Aki hatalmat ád bíráskodásra, Aki őt bevonja kormányzására, Aki őt felkeni uralkodásra, De mindenben kötelezi számadásra.
VALLOM, HOGY:
embernek ember, szervezet, állam nem birtokosa, ember, embernek, szervezetnek, államnak nem tulajdona, Isten ellen nincs érvényes törvényhozás, Az Ő szent akaratával szemben bűn a jogfosztás, Ember nem engedheti meg, amit Isten nem akar, földi hatalom meg nem tilthatja, amit Isten megenged, nem parancsolhatja, amit Isten tilalom alá vetett! Hiszek Teremtő Atyánkban, Mindenek Urában!”
Emlékező-hálaadó jubileumi ünnepség hétvégén Kolozsváron
Salkaházi Sára SSS testvér, vértanú boldoggá avatása 2006. szeptember 17-én volt Budapesten, amelyen több tízezer hívő és véráldozatát tisztelője vett részt. 1944. december 27-én nyilasok hurcolták el hatodmagával a Szociális Testvérek Társasága Bokréta utcai otthonából. A vád a szociális munka, a zsidórejtegetés és -mentés. Még aznap a Duna-parton agyonlőtték az elhurcoltakkal együtt, testüket a Dunába dobták. Amint Ft. Jakubinyi György érsek A szentek nyomában Erdélyben című könyvében hangsúlyozza: Boldog Sára testvér az első magyar polgári boldog, sőt maga is dolgozó nő volt.
FODOR GYÖRGY
Szabadság (Kolozsvár)

József atya, aki Istennel él
P. Márk József nyugalmazott ferences atya, akit a legtöbben József atyaként ismernek, több mint negyven éve a csíksomlyói ferences kolostor lakója. A kolostor, a kegyhely, a kegytemplom múltjának kutatója idős korban is aktív, írásai a világhálón, saját blogján is megtalálhatók.
A csíksomlyói ferences kolostor kertjében beszélgettünk József atyával, aki idős kora és nehezebbé vált mozgása ellenére is derűsen, jókedvűen fogadott, és elevenítette fel emlékeit. Csíkszenttamáson született 1927. szeptember 27-én, mint mondja, vallásos községben, vallásos szülők gyermekeként már korán közel került az egyházhoz. „Jó tanítók és jeles pap neveltek, ministráltunk, szerepelni jártunk az egyház és iskola keretében” – emlékezett a kezdetekre. A karcfalvi elemi iskola, majd a polgári iskola elvégzése után 1945-ben a somlyói Majláth római katolikus tanítóképző diákja lett. Az itt eltöltött időszak döntően meghatározta további életútját.
„A barátok tanítottak minket, Angi Csaba, Boros Valér orgonista és zenetanár. Négyen-öten fellelkesedtünk, és megkérdeztük, mi lenne, ha mi is belépnénk a rendbe. Elmondták, mivel jár, és kértük a belépést. 1946 augusztusában bevonultunk, szeptembertől kezdődött a próbaév a rend keretében, a mikházi kolostorban, Páter Gurzó Anaklét atya magisztersége alatt. Nagyon tetszett a szerzetesi élet, mert itt megismertük a szent kegyhelyet, jó, buzgó barátok voltak, akik példaképeink lettek. Az egy év után visszautaltak ide, Somlyóra, akkor már beöltözve, fogadalomtétel után. A következő osztállyal jártuk az utolsó évet, ’47 őszétől ’48 tavaszáig. Utána elmentünk Vajdahunyadra, a ferences teológiára, és ott 1948 őszén megkezdtük a teológiát” – mesélte.
Akkoriban nehéz idők jártak a ferencesekre, és az egyházra, mert megkezdődött a szerzetesrendek feloszlatása, különösen az iskolarendeké. 1949 őszén a karhatalom erőszakkal távolította el őket a teológiáról, az intézetet feloszlatták. A fiatal teológus hazakerült Szenttamásra, majd munkaszolgálatra sorozták be, és Brassóban három évet töltött a cementgyárban dolgozva. „1953 nyarán hazajöttem, ősszel bevonultam Désre. Üzentek, hogy menjek, mert folytatjuk a teológiát. Elmentem, a többiek is eljöttek, folytattuk. Mivel azalatt folyt az áskálódás a rend ellen, hogy szétzavarjanak, 1957-ben Márton Áron püspök titokban felszentelt, az ő kápolnájában, hogy nehogy a hatóság elfogjon, bezárjon. Az öt hátralévő teológiai évet elvégeztük, aztán ott voltunk Désen, vidékre jártunk beteg papokat kisegíteni vagy helyettesíteni. 1958 nyarán egy hónapig itt voltam Somlyón, Daczó Lukács atyát helyettesítettem” – mondta P. Márk József.
1967 őszéig Désen maradt, akkor már annyira erősödött az üldözés, hogy a rendfőnök kimondta a feloszlást, és a provinciális engedélyével mindenki elvonult, hogy az egyházban elhelyezkedjen. Püspöki jóváhagyással került József atya Zágonba, plébániára, ahol két évet töltött. Lukács atya kérésére 1970-ben Csíksomlyóra került, mert itt papra és orgonistára is szükség volt.
A búcsú egykor és ma
„Amikor ide kerültem, a helybeliek jártak csak a templomba, de a búcsúkat megtartottuk. Ezt nem üldözték, de ellenőrizték. Csak a templomban volt, a templom elé sem volt szabad kijönni. A nép részt vett a szentmisén, csoportonként kimentek a hegyre, de búcsús menet nem lehetett, még egy kereszttel sem” – mesélte. 1990-ben már 80 ezer ember volt a templom előtti téren. Utána kétannyi, a harmadik évben már nem fértek el a téren, akkor határozták el, hogy kiviszik a szentmisét a két Somlyó közé.
„Albert atyával ketten kimentünk, felmértük a helyet, az oltár helyét, a nép elhelyezését elterveztük, és 1993 pünkösdjén megvalósítottuk. Előre én vezettem az egészet, aztán jöttek a tanárok, megkértük Miklós Józsefet, hogy segítsen. Sokan mellénk álltak, megszerveztük a rendezői társaságot helybeliekből, s ezt évről évre fejlesztettük. Úgy szoktuk mondani, nemzetközivé vált a búcsú, sokan azt emlegetik, hogy nagy magyar összejövetel. A ’90-es évek végén mi ez ellen tiltakoztunk. A búcsú lényege a Mária-tisztelet, búcsújárás, bűnbánattartás, lelki megtisztulás. Érdekes esetek is voltak, politikusok akartak felszólalni, programbeszédet mondani, de lefújtuk. Ez vallásos dolog, a politikának itt nincs helye” – magyarázta József atya.
A csíksomlyói szolgálat évei
A ’70-es évektől Écsy János atya váltotta fel Daczó Lukácsot a kolostor élén. „Ő egy jeles, rendkívüli egyéniség volt mint pap is, mint ember is. A vele töltött 11 év nagyon nagy kegyelem volt. Az ő idejében a Mária-tisztelet egyre nőtt, sokan jöttek a templomba” – emlékezett József atya. Écsy János 1982-ben autóbalesetben hunyt el, József atya is az autóban ült akkor, ő vezetett. Szerinte a balesetkor biztonsági öv használata segített volna a súlyosabb következmények elkerülésében. Be is akarták kötni magukat, ha egy parkolóhelyre érnek, de erre már nem került sor.
„Medgyesre voltunk, névnapra az egyik atyához, és amikor jöttünk vissza, délután, szép, tiszta időben egy völgybe mentünk be, és ahogy jöttünk ki, szemből két személyautó egy teherautót előzött. Az első bevágott elé, de a második az úton maradt. Amikor megláttam, hogy két autó jön velem szembe, rávágtam magam a kormányra s a fékre, ennyi volt” – elevenítette fel a történteket. Ekkor törött ki a forgója, amelyet később műforgóval helyettesítettek. Az autóban hátul ülő Gurzó Anaklét atyának a lába tört el. Écsy atya elhunyt, helyére P. Pöhacker Balázs került.
„A provinciálisi rangot ő örökölte végrendelet útján, 1989 őszéig volt itt. Albert atyával cserélt, aki Kolozsváron volt. Ő telefonált nekem, és mondta, hogy hívták, legyen ő a főnök. Mondtam, ne okoskodj, gyere ide, s én mondom, hogy mit csinálj. 1989 őszén idejött Albert atya, jött a változás, s aztán tizenegy évet küszködtünk, a rend helyreállításával, a rendház, kertek, birtokok visszafoglalásával” – mondta P. Márk József.
Megtalált értékek
József atya hosszú éveken át a kegytemplom orgonáján is játszott, a kegyhely múltját kutatta, régi egyházi énekeket gyűjtött, a templomban megtalált régi könyveket tanulmányozta, részt vett ezek megmentésében. 1980-ban és 1985-ben kerültek elő eltűntnek vélt XV–XVI. századi zenei kódexek, a Kájoni-kéziratok, a csíksomlyói iskoladrámák, először 1980-ban, a Mária-szobor talapzatának javítása alkalmával, majd 1985-ben a kolostor beépített falában 123 felbecsülhetetlen értékű kéziratot és régi könyvet találtak. Ezeket a könyveket a ferencesek 1944–1948 között rejtették el azzal a szándékkal, hogy megóvják a pusztulástól.
„Jött a Szekuritáté, hogy ezek a könyvek állami kincsek, és kérdezték, hogy mertünk hozzányúlni. Mondtam, én úgy tudom, hogy ez a barátoké volt, és most is az. A könyveket elvitték, restaurálták. Úgy tudtuk visszaszerezni, hogy szerveztünk egy könyvkiállítást, és kértük a könyveket, így visszakaptuk” – emlékezett vissza a történtekre.
A kegytemplomról, a benne levő tárgyakról, a kolostorról, a kegyhely történetéről számos írása van József atyának, ezek nemcsak a kolostor világhálós honlapján, hanem saját blogján is megtalálhatók, mert ahogy erre lehetőség adódott, megtanult számítógépen dolgozni, megismerte a világhálót, még a legismertebb közösségi oldalhoz is csatlakozott. A kegytemplom Domus Históriáját már húsz éve ő írja. 2007-ben ötvenéves papi jubileumát ünnepelte.
„Boldog nyugdíjas vagyok, még tudok gyóntatni, s azt végzem is. Hallásom megtompult, de tisztán meghallom, ha kimondják a bűnöket, és feloldozom. Mi lelki emberek vagyunk, az Istennel élünk, nem félünk se a haláltól, se a jövőtől, mert akinek szolgálunk, annak gondja lesz ránk az örök életben” – mondja József atya.
Kovács Attila
Székelyhon.ro

A Magyar Minorita Tartomány története a XVII–XVIII. században
P. Bogdan Adamczyk minorita atya aradi szolgálata mély nyomokat hagyott a belvárosi katolikus hívek szívében. Rájuk is gondolt, amikor a doktori dolgozatának bizonyos anyagait elküldte a szerkesztőségünkbe.
1686-tól kezdetét veszi a Habsburg abszolutizmus berendezkedése Magyarországon. Ebben az évben végre sikerül Budát visszafoglalni a törökök kezéről, s így a 17. század végétől elkezdődik a változás kora. Elindul a török kiűzésének sikeres folyamata, s ezzel párhuzamosan a Magyar királyság területi növekedése. Erdély népének akarva-akaratlan a Habsburg monarchia politikájához kellett igazodnia, hisz rajta keresztül kapcsolódhattak Európához. Míg a mohácsi csata után két hatalom ütközőtere volt az ország, és a Habsburg valamint az oszmán-török érdekszféra között megoszlott teljes egészében, 1686-tól Magyarország átkerült a Habsburg hatalmi körbe.[1] Ez a váltás egy 16 évig húzódó háború végeredménye volt, amely a török iga alól való felszabadítást hozta magával, másrészt egy újabb alárendeltséget, harmadrészt a függetlenségi törekvések letörését.
Mozgalmas század volt, eseményekkel és változásokkal telített, hiszen 1683-1711 között megtörtént a törökök kiűzése, a Rákóczi szabadságharc, amely megpróbálta a független és egységes Magyarország visszaállítását. A felkelés letörése által 1711-1765 között létrejött a kompromisszum az uralkodó osztrák monarchia és a rendek között.
A Rend a XVII. század végén - XVIII század elején újból megerősödik, amit a missziókban való tevékeny szerepük is mutat. A Rend szakadása (1517), a reformáció és a törökök rabló csapatai elsöpörték a nagynevű provinciát és virágzó kolostorokat.[2]
1. XVII. SZÁZAD – A MEGÚJULÁS SZOLGÁLATÁBAN
A minoriták fejlődése és Magyarország felszabadulása a török uralom alól szerencsésen esett egybe, s így a rend hozzájárult a katolikus élet újbóli megalapozásához. A XVII. században nagy lehetőségek nyíltak meg, - különösen Erdélyben, a Tiszántúlon és Felső-Magyarországon – a szerzetesek számára.[3]A lelkipásztori munka szabályos missziós körülmények között folyt, amelyhez a minoriták a hitterjesztésben nagy segítséget nyújtottak az általuk alapított iskolákkal. I. Lipót uralkodása (1657-1705) alatt úgy látszott, hogy a magyar minorita rend ismét föl fog virágozni. Ennek a felvirágzásnak hatalmas tényezője volt Reggiani János magyar rendfőnök,[4]aki nagy befolyást gyakorolt a vallásos királyra.[5]I. Lipót mindenben támogatta a rendtartományt. Működése alatt egymás után emelkedtek a kolostorok, melyek közül több még most is fennáll.
A magyar tartomány két évszázados tengődés után a XVII. században Gersei Pethő István és fivére Ferenc, jászóvári prépost segítségével Sztropkón (1609) „ad S Crucem” templomot és új rendházat épít fel. Ez a kolostor lesz a missziós tevékenységnek és hittérítői munkának a kiinduló pontja.[6]P. Reggiani teljeserővel kezdi szorgalmazni a kálvinisták megtérítését. Őt a tartomány krónikásai a minorita misszió megteremtőjének nevezik. 1668. február 11-én megszerezte gróf Csáky Ferenc szepesi várnagytól a csütörtökhelyi Zápolya-kápolnát, ahol missziós központot létesített.[7]1672-ben a minoriták megkapták a plébánia jövedelmeit is. Ezután a csütörtökhelyi házat konventi rangra emelték.[8]1675. január 13-án Csütörtökhelyen Reggiani megtartotta az első tartományi gyűlését.[9]Elhatározták itt, hogy a három kolostorból (Sztropkó, Rad és Csütörtökhely) Szent Bonaventúra nevezetű őrséget alkotnak. Az első vezetőnek Burkardi Ugolin olasz minoritát választották. Ettől kezdve vehették fel a provinciába a magyar, német és szláv ifjú növendékeket és hozzáfogtak a magyar provincia átalakításához. Reggiani mint kitűnő szónok és író járja a falvakat, és másvallásúakat térít a katolikus hitre.
Az igehirdetést azonban sok szenvedéssel és áldozattal kellett megfizetni. 1673-ban Lővei László magyar minoritát igehirdetés közben a kálvinisták elfogatták és egy kútba letaszítatták. Néhány évvel később Burkardi Ugolint is megölték Szepes-szombaton.[10]1678-ban a kurucok második támadása alkalmával, a Radon tevékenykedő minoriták mind áldozatai lettek a kálvinisták gyűlöletének. „P. Nemesovszky Antalt lefejezték. A két testvért, mikor a konyhában megtalálták, a tűzhely fölé felakasztották őket és alájuk gyujtottak. Három rendtagnak sikerült az erdőben elrejtőzni, de ezeket is csakhamar felkutatták, ruháiktól megfosztották. Kettőt közülük a fákhoz kötöttek, kik a szúnyogok rettenetes csípéseitől és az éhségtől kiszenvedtek. P. Bogvierszky Kázmért, miután véresre verték, váltságdíj fejében elbocsátották, de sérüléseibe nemsokára belehalt.”[11]
A harcok miatt a minoritáknak menekülniük kellett Eperjesről és Lőcséről, sőt 1684-ben még Csütörtökhelyről is kiűzték éket. Visszatérhettek azonban, amikor Thököly csapatait kiszorították Magyarország felső területéről. 1685. december 28-án a király visszaadta az eperjesi kolostort, 1687. február 10-én pedig végleg visszakapták csütörtökhelyi házat is.[12]
1686-ban Caraffa Antal lett a Felső-Magyarországon tevékenykedő császári sereg vezére. Az ő segítségével 1687. június 1-jén[13]Nagybányán a minoriták megkapták a szent Miklós templomot a javadalmakkal együtt, 1687. december 18-án[14]Caraffa Antal átengedett a rendnek egri török mecsetet a mellette lévő házakkal és kertekkel együtt.
Reggiani János után, 1691-től Poeti Józsefet kinevezték a magyar tartomány főnökének, aki háromévenként megtartotta a tartományi gyűléseket.[15]Már 1696-tól a minoriták engedélyt kértek a tartományfőnök megválasztására. Ezt a jogot 1702-ben kapták meg és akkor, ez év szeptember 22-én Egerben megtartották az első választó gyűlést. Tartományfőnökének Artoi Tamást[16]választották meg.
2. AZ ERDÉLYI PROVINCIA (1627-1714)
A XVII. században Erdélyben még tevékenykedtek a minorita közösségek, annyira, hogy VIII. Orbán pápa 1627. május 15-én kelt „Militantis Ecclesiae” bullájával Erdélyben minorita rendtartományt alapított.[17]Az erdélyi provincia a következő kolostorokból állt: Bákó, Brassó, Felfalu, Hunyad, Károlyfehárvár, Kolozsvár, Marosvásárhely, Medgyes, Themis (Temti) és Tergovist.[18] Bákó és Tergovist már Moldva területére esett.
Az új rendtartomány később több rendházzal is gyarapodott. Így az esztelnekivel 1690-ben, és a kézdivásárhelyivel 1696-ban.
A XVII. század közepén P. Pineri Vince (1631-1633) rendfőnök kezdeményezésére Erdélyben a minoriták is nagy erővel lendültek neki a hittérítésnek, amelynek P. Pineri Vince apostoli prefektusa is volt. Nagy érdemeket szerzett a székelyek közt végzett apostolkodásával és a szakadár oláhok és szászok térítésével.[19]
A protestánsok 1630-tól Magyarország leggazdagabb református főurát, I. Rákóczi Györgyöt választották meg Erdély fejedelmévé. Uralkodásának első felében még elég békésnek mondható az erdélyi katolikusokkal szemben. Később azonban a katolikusok ellen fordult, egymás után foglalta el templomaikat és az egyházközségek javait. 1644-ben háborút indított III. Ferdinánd császár és magyar király ellen.[20] Ezzel több évig húzódó harc kezdődött a katolikusok és reformátusok között.
Sajnos a XVI. században folytatott háborúk, a törökök pusztításai és a protestáns térítések romboló hatással voltak az új rendtartományra. A szabadságharc előtt szépen és ügyesen megszervezett vallási béke teljesen felbomlott. Nagymértékben járult ehhez a nagy szegénység, melyet a népnek el kellett viselnie. A háború nemcsak anyagi vagyontól és a nemzet értékeitől fosztotta meg az országot, hanem erkölcseiben is megrontotta a népet. A felkelő hadak elől a földesurak és papok egyaránt elmenekültek, ahol pedig kitartottak, onnan elűzték, vagy legyilkolták őket. A templomokat felégették, az oltárokat pedig szétrombolták.[21]
Besztercéről, Kolozsvárról, Désről és Szamosújvárról a kurucok elüldözték a hittérítőket. Többet közülük fogságba hurcoltak, sokan pedig fogságban lelték halálukat. A kézdivásárhelyi missziós központot kivéve már nem is működtekmisszionáriusok.[22]Amilyen szép reményekkel indult a misszió az 1690-es években, éppen olyan szomorú képet nyújtott az 1710-es időkben. Az üldözők elől P. Raszlaviczy Bálint és életben maradt társai Magyarország biztonságosabb helyeire menekültek. Közben az Eperjesen megtartott tanácsgyűlésen P. Raszlaviczyt választják meg (1712-1714) generális commisariusnak.[23] P. Raszlaviczy látta, hogy az elpusztított erdélyi misszió és a magyar rendtartomány rendtagok hiánya miatt nem képes működni. Ez azt eredményezte, hogy az eperjesi káptalanon a kézdivásárhelyi rendház és az elpusztult erdélyi rendtartomány a „Szentháromságról nevezett őrség” címén csatlakozott a magyar rendtartományhoz. Így az erdélyi tartomány 87 éves működése után beolvadt a magyar provinciába.[24]Ily módon a káptalani atyák szerették volna elérni, hogy megmentsék a kézdivásárhelyi központot. Innen szerveznek majd Erdély területére további hittérítőket. P. Raszlaviczy 1716 augusztus 27-én bekövetkezett haláláig folytatta a missziók vezetését. Őt P. Zamli Bódog követte, aki 1717. június 1-jéig állott a misszió élén, majd visszatért Olaszországba.
3. XVIII. SZÁZAD – A REND GYORS FEJLŐDÉSE
A XVIII. században a Maros és Duna vidékén a pusztító török uralom miatt nagyon megfogyatkozott a katolikusok száma. A török kiűzése után az újraszerveződő egyházmegyék rászorultak a szerzetesek segítségére a lelkipásztori munkában.[25]A római katolikus egyház kimondatlan célja az volt, hogy a híveket a hivatalos egyházi szervezeti rendbe betagolja.
A vidék rekatolizációja és a rend gyors terjedése P. Kelemen Didáknak volt köszönhető, akit a Felső-Tisza-vidék apostolának nevezünk. A török rabság megszűnése után ő volt az újjáépülő ország hitterjesztője. Az ő nevéhez fűződik a nagybányai, nyírbátori, besztercei, csengeri, gyarmati, keserűi és tarcsai rendházak, illetve templomok újraépítése és a kolozsvári, szilágysomlyói, miskolci és szegedi házak újra alapítása. Példája tanúskodik arról, hogy a sikerek és nagy eredmények elnyeréséhez nem az anyagi eszközök sokasága szükséges leginkább, hanem az „apostoli lélek törhetetlen bizalma és bátor kezdeményező lendülete”.[26]Didák atya és rendtársainak munkája akadályozta meg a Tisza-vidéki protestantizmus terjedését és több helyen - mint Miskolcon is - a katolicizmus romjaiból virágzó katolikus életet létesített.
A középkor folyamán a rend magyarországi provinciája hét őrségre (custodia) és egy tartományra oszlott. Ötvenkét rendházával ez a rend volt a legjelentősebbek egyike az akkori Magyarországon.[27]Ez a szám inkább csak statisztikai adat, hiszen az idők folyamán keletkeztek, s szűntek is meg rendházak. Ez a szervezeti felépítés a középkor végére teljesen megszűnt. Az 1722/23-as Pozsonyban tartott országgyűlés az immár minorita rend újbóli megtelepedését engedélyezte és 1729-ben Magyarországon és Erdélyben a provinciát újjászervezték.[28]1729-ben a P. Bossi János apostoli prefektus elnöklete alatt megtartott egri káptalanon P. Ladányi Eleket választották meg a magyar rendtartomány főnökévé, aki szintén szívügyének tartotta a missziós tevékenységet. P. Ladányi Elek négy őrségre osztotta fel a rendtartományt:[29]
A „Szentháromságról nevezettőrség”-et a kézdivásárhelyi, a firtosi, a besztercei, a nagyenyedi és a marosvásárhelyi kolostorok alkották. A „Szent Ferencről nevezett őrség”-hez tartoztak az aradi, a belgrádi, az orsovai, a lugosi és a pancsovai kolostorok. A „Szent Antalról nevezett őrség”-et az egri, a nagybányai, a nyírbátori, a miskolci, a wimpassingi és a szilágysomlyói kolostorok alkották. A „Szent Bonaventúráról nevezett őrség”-hez pedig az eperjesi, a csütörtökhelyi, a lőcsei, az imregi és a radi kolostorok tartoztak.[30]A minoriták a Felvidéken, Erdélyben és a Tiszántúlon 21 kolostorral rendelkeztek.
A felosztásból világosan kitűnik, hogy nemcsak az erdélyi őrség, hanem az egész rendtartomány egy teljesen új képet kapott, amelyben igen buzgó apostoli élet folyt. A rendtartomány élén P. Ladányi Elek áll (első ízben 1729-től 1732-ig, másodízben pedig 1735-től g1736-ig), a missziók lelke pedig Isten szolgája P. Kelemen Didák, aki nagy tudásával és életszentségével megbecsülhetetlen értéket nyújtott az apostoli munkának, amelyet 1744-ben bekövetkezett haláláig irányított.[31]
Miskolcon a rend 1729-ben telepedett meg.[32]A megtelepedésüket követő évben, az 1730. szeptember 4-én Nyírbátorban tartott tartományi gyűlésen kijelölték az új miskolci konvent határait is.[33]Az 1764/65-ös Pozsonyban tartott országgyűlés 42. cikkelyében elismerték a Minorita Rendet, és a konvent ősi eredetét.[34]
A XVIII. század ismét elhozta a magyar minoriták egyik legszebb korszakát. Sajnos, a rendházak legtöbbje mind megsemmisült II. József rendelkezései folytán. A kor mostohaságából a régi hetvenegy rendházból csak négy maradt, és ezekben is kevés rendtag.[35]
P. Bogdan Adamczyk
[1]Ráncz Teréz: Gyöngyeiteket ne szórjátok szét!Kézdialmás 2003, 21.
[2]Körtvélyessy László:A 700 éves Minorita Rend története. Szeged, 1943, 88-89.
[3] Hirschberg Kornél: Magyar minorita Hittérítők. Budapest, 1944, 15.
[4]Franchini Giovanni: Bibliografia e memorie letterarie di Scrittori Francescani Conventuali ch’hanno scritto dopo l’anno 1585. Modena 1693. 302-303.; Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Budapest 1891-1914. XI. 670.
[5]Karácsonyi János: Szent Ferenc rendjének története Magyarországon 1711-ig. II. k., 419. és HIRSCHBERG: Magyar minorita Hittérítők…, 20.
[6]Knáisz Mihály: Chronologo-Provinciale Ordinis FF. Minorum S. Francisci Conventualium Provinciae Hungariae et Transsylvaniae. Posonii, 1803, 316.
[7]HIRSCHBERG: Magyar minorita Hittérítők…, 21.
[8]KARÁCSONYI: Szent Ferenc rendjének története Magyarországon..., 418.
[9] Uo. 419.
[10]Archivum Proviciae Librorum Mortuorum, ad 24 Septembris 1681; Generális Kúria irattára (Ungheria, S/XXX.A. 2. sz. – Relazioni sullo stato della provincia).
[11]Deductio Chronologica Ss. Missionum Apostolicaram, quas Religiosi Ordinis Minorum S. P. Francisci Seraphici Conventualium Provinciae Hungariae, eiusdemque adhaerentibus ac etiam in exteris terris infidelium etc ... exercerunt, manuscriptum P. M. Wenceslai Wilkovszky OFMConv., praefectus Missionuin, Leutschoviae 1807., 17., 1670-1678 év.; In: KARÁCSONYI: Szent Ferenc rendjének története Magyarországon..., 419.
[12] KNÁISZ: Chronologo-Provinciale Ordinis…, 263-264.; KARÁCSONYI: Szent Ferenc rendjének története Magyarországon..., 420.
[13]KARÁCSONYI: Szent Ferenc rendjének története Magyarországon..., 421.
[14] Uo., 429.
[15] KNÁISZ: Chronologo-Provinciale Ordinis…,392.
[16] KNÁISZ: Chronologo-Provinciale Ordinis…,365 és 393.; KARÁCSONYI: Szent Ferenc rendjének története Magyarországon...,424.
[17] KNÁISZ: Chronologo-Provinciale Ordinis…,307
[18] HIRSCHBERG: Magyar minorita Hittérítők…, 49.
[19] Uo., 50.
[20] Uo., 51.
[21] HIRSCHBERG: Magyar minorita Hittérítők…,57.
[22] Szakály Ferenc: Magyarok Európában II., Virágkor és hanyatlás 1440–1711, 318–139. és KNÁISZ: Chronologo-Provinciale Ordinis…,313-314.
[23] KNÁISZ: Chronologo-Provinciale Ordinis…,393.
[24] KÖRTVÉLYESSY: A 700 éves Minorita Rend története…, 73.
[25] Hermann Egyed: A magyar katolikus egyház története Magyarországon 1914-ig. AURORA. München 1973, 315.
[26]Gondolatok P. Kelemen Didák szenttéavatási mozgalmához. 81.; In: Magyar Umbria 1938/3. TANULMÁNYOK.(78-82 old.) Gyöngyös, 1938.
[27] KNÁISZ: Chronologo-Provinciale Ordinis…, 313-314.
[28] KNÁISZ:Chronologo-Provinciale Ordinis…, 380.
[29] HIRSCHBERG: Magyar minorita Hittérítők…, 60.
[30] KNÁISZ:Chronologo-Provinciale Ordinis…, 315.
[31] HIRSCHBERG: Magyar minorita Hittérítők…, 61. old.
[32] Barsi János: A minorita megtelepedés Miskolcon és iskoláztatásuk a Ratio Educationis megjelenésiig (1728-1777). Miskolc 1990, 12.
[33] A konvent határa pedig: ,,... a Tiszától Szerencs felé, majd Abaúj vármegye egy része a teljes Borsod vármegyével a Tiszáig...”; In: B.-A.-Z. m. Lt. XII. 2. 9. köt. 30v. f.
[34] Gyulai Éva: A minoriták öröksége Miskolcon. 57.; In: Miskolci keresztény szemle. Miskolc, 2010/2.
[35] KÖRTVÉLYESSY: A 700 éves Minorita Rend története…, 89.

Krónikás a krónikásról
Kiss Ferenc történész Kádár József, Dés városának és a Szamosok vidékének krónikása című kötetét ismerhették meg az érdeklődők múlt héten a dési Magyar Házban. Kovrig Annamária a Kádár József Kultúregyesület nevében köszöntötte a szerzőt, ugyanakkor néhai Balogh Zoltán mérnök, tanár nevét említette, akinek szívügye és óhaja szerint történt az egyesület névadása. Márton Kalapáti Jolán tanárnő a nagyszámú résztvevő láttán elismeréssel nyugtázta a désiek érdeklődését városuk személyiségei iránt, kiemelve a helytörténeti munkák fontosságát.
Ezután Kiss Ferenc ismertette többéves kutatómunkája eredményét, a mostani kötetet, amellyel tisztelegni kívánt Dés 800 éves okiratos említése előtt. Argumentum címmel indítja tanulmánykötetét, megindokolva a témaválasztást: „Kádár József a hazai településtörténet, demográfia és néprajz adatszerű feldolgozásával, tényrögzítő módszerével egy tárgyilagosabb történetírás útját járta, szakképzettsége, sokoldalúsága hozzásegítették időtálló műveinek megírásához. Életfelfogása, tudományos felkészültsége feljogosít arra, hogy munkásságát kellő módon értékeljük és időszerűvé tegyük, mert a Szamosok vidéke népi és művi kultúrája napjainkban már elképzelhetetlen annak a hatalmas adathalmaznak a tanulmányozása nélkül, amelynek feltárásán, feldolgozásán és tudományos rendszerezésén Kádár József egy életen át fáradozott.”
Kádár József 1850. január 28-án született Várfalván, unitárius szülők gyermekeként. Tordai és kolozsvári diákévei, majd budapesti felsőfokú tanulmányai után került Désre, ahol magyar irodalom és történelem szakos tanárként tevékenykedett. Tízéves kutatómunkájának eredményeként született meg Szolnok-Dobokavármegye monographiája című, közel négyezer oldalas, hétkötetes műve, amelyet saját költségén jelentetett meg 1901 és 1905 között.
Lukács
Szabadság (Kolozsvár)

Semmit Isten nélkül
Emléktábla a hitvalló tanárnőnek
Június 14-én Óradnán a templom búcsúünnepét ülték meg a Kiss Attila plébános által pasztorált hívek. A Szentháromság búcsúra a környékbeli papság is eljött ünnepelni: Geréb Péter besztercei plébánossal és kerületi főesperessel koncelebrált Fechete Jenő dési ferences, Ráduly Béla ferences, Claudiu Oltean görögkatolikus feldrui plébános, Vranau Pavel óradnai görögkatolikus plébános, meghívottak voltak: Nechiti Lazar és Ganea Gheorghe. Az ünnepélyes szentmise főcelebránsa és szónoka Geréb Péter volt. A szentmise után leplezték le és áldották meg azt az emléktáblát, amelyet a nagyváradi születésű Bauer Ilona tanárnő halálának egyéves évfordulóján a templomban helyeztek el. A tanárnőről Geréb Péter azt mondta: ő az angyalok között van, közbenjárását is lehet kérni, hiszen angyalként élt. Mivel szülőhelyére temették el, nem Óradnára, ahol munkás életét a helyi közösség megbecsülésének örvendve töltötte, s ahol a radnaiaknak hiányzik, ezért készült a tábla, ezzel a szöveggel: „Ez a tábla Bauerné Madarász Ilona (1942–2013) Julianus-díjas tanár emlékére állíttatott, a római katolikus hívekért és a magyar gyermekekért végzett több mint 45 éves áldásos munkásságának elismeréseként”. A tanárnő a magyar–angol szak elvégzése után Óradnára követte férjét, és itt élte le munkás életét, nevelte a sajátjai mellett a gyermekeket az iskolában, tanította a nyelvét veszített nemzedékeket kultúrára, Isten- és emberszeretetre, anyanyelvük, nemzetük ismeretére. Már 1990 előtt is férjével együtt támasza volt a mindenkori római katolikus plébánosnak, a plébániának. Iskolai tevékenységén túl önkéntesen foglalkozott a ministránsokkal, s ha a kamasz fiúk közül bárkinek papi hivatás csírázott a lelkében, ő segített magyarul tanulni és felkészülni a kántoriskolai felvételire, az ott való helytállásra: Óradnán ugyanis nem működik magyar oktatás, még a családban sem a magyart használják az itteniek. Nihil sine Deo, hirdeti a tábla, Bauer Ilona életét, hitvallását jól kifejezve és összefoglalva: semmit Isten nélkül. Ebben követendő példa sokak számára, ahogyan egy Isten háta mögötti, eldugott helyen, ahol anyanyelvét alig használhatta, ő megtalálta az örömet, az életet szebbé tevő apróságokat, azt, ahol ő adhat és segíthet. Sosem panaszkodott, hogy magyar szakosként alig-alig tudott a rajongásig szeretett irodalommal foglalkozni, csupán hobbiként, hanem azt végezte mindig, amire szükség volt, ugyanakkor megtalálta azt a helyet is, ahol belophatta tanítványai, környezete szívébe mindazt, ami számára fontos volt. Istennel és Istenből élt, erős és bizakodó volt egészségesen és betegen egyaránt. Őrzik és őrizzük emlékét.
bm
Vasárnap (Kolozsvár)