Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2015. október 20.
Új köntösbe öltözött a mezőbándi református templom
A Székely-Mezőség legimpozánsabb templomát öltöztette újra hófehérbe a Mezőbándi Református Egyházközség, s ezzel újból a falu dísze lett az imádság háza. A küzdelmes munka árán gyönyörűen felújított 130 éves templomot 2015. október 18-án hálaadó istentiszteleten áldotta meg főtiszteletű Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke.
Büszkék lehetnek a bándiak
Büszke lehet az a közösség, amelynek ilyen ősi hagyaték adatott meg, olyan hagyaték, ami életerőt, jó módot, tartást és erős hitet sugároz, ahová méltósággal léphetnek be vasárnapról vasárnapra istentiszteletre, az élet legszebb pillanataiban, esküvő vagy keresztelő alkalmával. Déli 12 óra előtt megkondult a harang. Zzászlóval bevonult a kórus, érkeztek az egyházi főméltóságok: főtiszteletű Kató Béla püspök, Jakab István maros-mezőségi esperes, Szabó Ferenc vértesaljai esperes, Lukácsi Szilamér lelkipásztorral, dr. Csige Sándor Zoltánnal, Magyarország csíkszeredai vezető konzuljával, Szabó Barna főgondnokkal és Bartha Albert gondnokkal együtt. A hálaadó istentiszteleten a meghívottak, a vendég lelkészek, magyarországi vendégek mellett a gyülekezet is nagy számban vett részt.
Örüljetek!
Jakab István, a Maros-mezőségi Egyházmegye esperesének előfohásza után Kató Béla püspök optimizmust sugárzó igehirdetése következett. A püspök elismerően szólt a mezőbándi gyülekezet nagyszabású munkájáról, aminek eredménye a gyönyörűen felújított templom, ami elsősorban az imádság helye. Ravasz László püspök szerint az öröm Isten legszebb ajándéka. Vágyunk rá, szeretnénk, ha mindennap részünk lenne ebben az életérzésben. Ami felülről jön, Istentől jön, nem függ a pillanatnyi értékválságtól. A statisztikák azt mutatják, hogy a magyarságra a búskomorság, a pesszimizmus jellemző. Villanásnyi örömeink vannak, de az általános életérzésünk ezzel ellentétes. Ilyen ünnepeken kell tudatosítsuk magunkban, hogy isteni öröm kell áthassa az életünket!
Egyedül Istené a dicsőség!
Az igehirdetést követően Lukácsi Szilamér lelkipásztor a vendégeket név szerint köszöntötte, majd a 400 éves református gyülekezet történelmét, a templomaik sorsát ismertette.
– Soli Deo gloria! – Egyedül Istené a dicsőség! A mezőbándi református közösség lelkét öröm tölti be, hiszen órási összefogással megújult a 130 éves templom. Az ősi településről szóló legrégebbi feljegyzésre a pápai tizedjegyzékben bukkantak, ami 1332-ből származik. Református hitre pontosan 400 éve tértek át a mezőbándiak. Ekkor épült fel az első vályogtemplom. Később ehelyett kőtemplomot építettek azon a helyen, ahol ma az ortodox templom található. Ez a templom nem állta ki az idő próbáját, sokat kellett javítani. 1881-ben az egyházközség megvásárolta a telket, s 1883-ban Losonczi Dénes tervei alapján megkezdődött az építkezés, amely három évig tartott. A templom 27 méter hosszú, 12 méter széles, 10 méter magas, a torony pedig 44 méteres. Három harang szól benne. A szószéket id. Csiszár Sámuel készíttette, az Úrasztala Kiss János marosvásárhelyi asztalos munkája, az orgonát Szabó János készítette, a toronygombot Káli Nagy Ferenc csináltatta. Szász Domokos püspök 1894-ben szentelte fel. A templom 2010 után érett meg a teljes felújításra. A munkálatok 2013-ban kezdődtek. Szász István 70 darab fémlemezt adományozott. Óriási összefogás eredménye a megújult templom.
Hálaadás, köszöntések
A gyülekezetet köszöntötték Jakab István, Szabó Ferenc esperesek, dr. Csige Sándor Zoltán vezető konzul, Nagy Sándor egyházmegyei főgondnok, Kelemen Atilla parlamenti képviselő, Szabó Andor mezőmadarasi lelkész. A gyülekezetet a Balázs János Zoltán vezette kórus, majd Mészáros János Elek magyarországi énekes dallal örvendeztette meg.
A hálaadó ünnepség a gyülekezeti otthonban folytatódott, ahol szeretetvendégséget tartottak. S mielőtt még az ebédet tálalták, a mezőbergenyei Domahidi lányok léptek színpadra, akik – négyen – komolyzenével kápráztatták el a közönséget. Fellépett a Csipkebokor gyermek- és ifjúsági táncegyüttes. Dr. Szekeres Gerő ismertette a gyülekezeti otthonfelújítás tervét.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)
A Székely-Mezőség legimpozánsabb templomát öltöztette újra hófehérbe a Mezőbándi Református Egyházközség, s ezzel újból a falu dísze lett az imádság háza. A küzdelmes munka árán gyönyörűen felújított 130 éves templomot 2015. október 18-án hálaadó istentiszteleten áldotta meg főtiszteletű Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke.
Büszkék lehetnek a bándiak
Büszke lehet az a közösség, amelynek ilyen ősi hagyaték adatott meg, olyan hagyaték, ami életerőt, jó módot, tartást és erős hitet sugároz, ahová méltósággal léphetnek be vasárnapról vasárnapra istentiszteletre, az élet legszebb pillanataiban, esküvő vagy keresztelő alkalmával. Déli 12 óra előtt megkondult a harang. Zzászlóval bevonult a kórus, érkeztek az egyházi főméltóságok: főtiszteletű Kató Béla püspök, Jakab István maros-mezőségi esperes, Szabó Ferenc vértesaljai esperes, Lukácsi Szilamér lelkipásztorral, dr. Csige Sándor Zoltánnal, Magyarország csíkszeredai vezető konzuljával, Szabó Barna főgondnokkal és Bartha Albert gondnokkal együtt. A hálaadó istentiszteleten a meghívottak, a vendég lelkészek, magyarországi vendégek mellett a gyülekezet is nagy számban vett részt.
Örüljetek!
Jakab István, a Maros-mezőségi Egyházmegye esperesének előfohásza után Kató Béla püspök optimizmust sugárzó igehirdetése következett. A püspök elismerően szólt a mezőbándi gyülekezet nagyszabású munkájáról, aminek eredménye a gyönyörűen felújított templom, ami elsősorban az imádság helye. Ravasz László püspök szerint az öröm Isten legszebb ajándéka. Vágyunk rá, szeretnénk, ha mindennap részünk lenne ebben az életérzésben. Ami felülről jön, Istentől jön, nem függ a pillanatnyi értékválságtól. A statisztikák azt mutatják, hogy a magyarságra a búskomorság, a pesszimizmus jellemző. Villanásnyi örömeink vannak, de az általános életérzésünk ezzel ellentétes. Ilyen ünnepeken kell tudatosítsuk magunkban, hogy isteni öröm kell áthassa az életünket!
Egyedül Istené a dicsőség!
Az igehirdetést követően Lukácsi Szilamér lelkipásztor a vendégeket név szerint köszöntötte, majd a 400 éves református gyülekezet történelmét, a templomaik sorsát ismertette.
– Soli Deo gloria! – Egyedül Istené a dicsőség! A mezőbándi református közösség lelkét öröm tölti be, hiszen órási összefogással megújult a 130 éves templom. Az ősi településről szóló legrégebbi feljegyzésre a pápai tizedjegyzékben bukkantak, ami 1332-ből származik. Református hitre pontosan 400 éve tértek át a mezőbándiak. Ekkor épült fel az első vályogtemplom. Később ehelyett kőtemplomot építettek azon a helyen, ahol ma az ortodox templom található. Ez a templom nem állta ki az idő próbáját, sokat kellett javítani. 1881-ben az egyházközség megvásárolta a telket, s 1883-ban Losonczi Dénes tervei alapján megkezdődött az építkezés, amely három évig tartott. A templom 27 méter hosszú, 12 méter széles, 10 méter magas, a torony pedig 44 méteres. Három harang szól benne. A szószéket id. Csiszár Sámuel készíttette, az Úrasztala Kiss János marosvásárhelyi asztalos munkája, az orgonát Szabó János készítette, a toronygombot Káli Nagy Ferenc csináltatta. Szász Domokos püspök 1894-ben szentelte fel. A templom 2010 után érett meg a teljes felújításra. A munkálatok 2013-ban kezdődtek. Szász István 70 darab fémlemezt adományozott. Óriási összefogás eredménye a megújult templom.
Hálaadás, köszöntések
A gyülekezetet köszöntötték Jakab István, Szabó Ferenc esperesek, dr. Csige Sándor Zoltán vezető konzul, Nagy Sándor egyházmegyei főgondnok, Kelemen Atilla parlamenti képviselő, Szabó Andor mezőmadarasi lelkész. A gyülekezetet a Balázs János Zoltán vezette kórus, majd Mészáros János Elek magyarországi énekes dallal örvendeztette meg.
A hálaadó ünnepség a gyülekezeti otthonban folytatódott, ahol szeretetvendégséget tartottak. S mielőtt még az ebédet tálalták, a mezőbergenyei Domahidi lányok léptek színpadra, akik – négyen – komolyzenével kápráztatták el a közönséget. Fellépett a Csipkebokor gyermek- és ifjúsági táncegyüttes. Dr. Szekeres Gerő ismertette a gyülekezeti otthonfelújítás tervét.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)
2015. október 20.
Fékezett visszaszolgáltatás Hargita megyében?
Tisztségéről való lemondásra szólította fel a Hargita Megyei Kataszteri és Ingatlan-nyilvántartási Hivatal vezetőjét, Sorin Truţát a Hargita Megyei Geodéták Egyesülete.
A földmérők szervezete közleményben jelezte: a megyei illetékes a földterületek visszaszolgáltatásának eleve nehézkes folyamatát minden lehetséges eszközzel igyekszik akadályozni.
A Rákossy Botond József földmérő mérnök által aláírt közlemény szerint Sorin Truţă „szabadon értelmezi a föld-visszaszolgáltatási procedúrát rögzítő, 2013-ból származó 165-ös törvényt, s ezáltal teljes összevisszaságot teremt a földterületek visszaszolgáltatása terén”.
Az említett törvény szerint ugyan 2016. január elsejéig minden birtoklevelet ki kellene állítani, ám a földmérők szerint jelen körülmények között „az ember hamarabb hoz a Marsról vízmintát – azt 2034-re becsülik –, minthogy a Hargita Megyei Kataszteri Hivatal kiállítsa az utolsó birtoklevelet”. Ahhoz ugyanis, hogy ez a folyamat végbemehessen, „előbb parcellázási tervre, földmérésre és rengeteg, bizonyos mértékben fölösleges adminisztratív munkára” van szükség – közölte megkeresésünkre a levelet aláíró Rákossy Botond József.
A problémák azonban már a parcellázási tervek elkészítésénél megkezdődnek: ezek ugyanis elméletileg ingyenesen hozzáférhetők minden szükséges adattal és információval együtt, a valóságban azonban az ingyenes parcellázási tervek, az ingyenes birtokba helyezés százezrekbe kerülhet egy-egy településen, amely összeg mind a kataszteri hivatalba folyik be – mutatott rá a szakember, hozzátéve, ebben az ügyben bírósághoz fordult.
A folyamatot tovább bonyolítja, hogy a különféle dokumentumok – amelyek digitalizálására Rákossy szerint az állami illetékesek 2008-ban dollármilliókat költöttek – mai napig sem hozzáférhetők számítógépről a megyében, ami jelentősen nehezíti a telekkönyvi irodák munkáját, és az igénylőknek rengeteg idejébe telik bármilyen információhoz hozzájutni. A gondok azonban korántsem érnek ezzel véget: mint Rákossy elmondta, a rendszerváltás utáni földvisszaigénylések idején rengeteg hibás birtoklevelet állítottak ki, amelyek kijavítása majdhogynem lehetetlen. Mint kifejtette, a bukaresti kataszteri hivatal nem hajlandó segíteni sem a helyi, sem a megyei szinten jelentkező problémák megoldásában, csupán kitérő válaszokat adnak az illetékesek.
A jogász végzettségű Sorin Truţă, aki 2010 óta tölti be a Hargita Megyei Kataszteri és Ingatlan-nyilvántartási Hivatal (OCPI) igazgatói tisztségét, megkeresésünkre azt mondta, nem szeretne élni a replika jogával. „Nem élhetek a válaszadás jogával Rákossy úr felé, főként, ha figyelembe vesszük, hogy tanúként szerepelek abban a perben, amelyben Csíkszereda volt polgármestere, Ráduly Róbert Kálmán és tisztségéből felfüggesztett alpolgármestere, Szőke Domokos vádlottak. Úgy értékelem, hogy ez a nyílt levél nem más, mint egy, a tanú megfélemlítésére irányuló próbálkozás” – fejtette ki.
Mint korábban beszámoltunk róla, az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) által felhozott egyik vád szerint Ráduly és Szőke 2007 és 2011 között hitelutalványozóként többrendbeli indokolatlan kifizetést hagyott jóvá a Rákossy Botond József által vezetett Topo Service Rt. számára anélkül, hogy a cég által elvégzett kataszteri felméréseket törvényes módon átvette volna az erre hivatott Hargita Megyei Kataszteri és Ingatlan-nyilvántartási Hivatal (OCPI), amely három alkalommal utasította vissza a dokumentációkat.
A vádiratban a DNA úgy értékeli, hogy az akkori polgármester és alpolgármester által elkövetett hivatali visszaélés során, amelynek következtében a cég jogosulatlan anyagi haszonhoz jutott, Csíkszereda költségvetése 961 ezer 304 lejjel károsodott.
Szabadság (Kolozsvár)
Tisztségéről való lemondásra szólította fel a Hargita Megyei Kataszteri és Ingatlan-nyilvántartási Hivatal vezetőjét, Sorin Truţát a Hargita Megyei Geodéták Egyesülete.
A földmérők szervezete közleményben jelezte: a megyei illetékes a földterületek visszaszolgáltatásának eleve nehézkes folyamatát minden lehetséges eszközzel igyekszik akadályozni.
A Rákossy Botond József földmérő mérnök által aláírt közlemény szerint Sorin Truţă „szabadon értelmezi a föld-visszaszolgáltatási procedúrát rögzítő, 2013-ból származó 165-ös törvényt, s ezáltal teljes összevisszaságot teremt a földterületek visszaszolgáltatása terén”.
Az említett törvény szerint ugyan 2016. január elsejéig minden birtoklevelet ki kellene állítani, ám a földmérők szerint jelen körülmények között „az ember hamarabb hoz a Marsról vízmintát – azt 2034-re becsülik –, minthogy a Hargita Megyei Kataszteri Hivatal kiállítsa az utolsó birtoklevelet”. Ahhoz ugyanis, hogy ez a folyamat végbemehessen, „előbb parcellázási tervre, földmérésre és rengeteg, bizonyos mértékben fölösleges adminisztratív munkára” van szükség – közölte megkeresésünkre a levelet aláíró Rákossy Botond József.
A problémák azonban már a parcellázási tervek elkészítésénél megkezdődnek: ezek ugyanis elméletileg ingyenesen hozzáférhetők minden szükséges adattal és információval együtt, a valóságban azonban az ingyenes parcellázási tervek, az ingyenes birtokba helyezés százezrekbe kerülhet egy-egy településen, amely összeg mind a kataszteri hivatalba folyik be – mutatott rá a szakember, hozzátéve, ebben az ügyben bírósághoz fordult.
A folyamatot tovább bonyolítja, hogy a különféle dokumentumok – amelyek digitalizálására Rákossy szerint az állami illetékesek 2008-ban dollármilliókat költöttek – mai napig sem hozzáférhetők számítógépről a megyében, ami jelentősen nehezíti a telekkönyvi irodák munkáját, és az igénylőknek rengeteg idejébe telik bármilyen információhoz hozzájutni. A gondok azonban korántsem érnek ezzel véget: mint Rákossy elmondta, a rendszerváltás utáni földvisszaigénylések idején rengeteg hibás birtoklevelet állítottak ki, amelyek kijavítása majdhogynem lehetetlen. Mint kifejtette, a bukaresti kataszteri hivatal nem hajlandó segíteni sem a helyi, sem a megyei szinten jelentkező problémák megoldásában, csupán kitérő válaszokat adnak az illetékesek.
A jogász végzettségű Sorin Truţă, aki 2010 óta tölti be a Hargita Megyei Kataszteri és Ingatlan-nyilvántartási Hivatal (OCPI) igazgatói tisztségét, megkeresésünkre azt mondta, nem szeretne élni a replika jogával. „Nem élhetek a válaszadás jogával Rákossy úr felé, főként, ha figyelembe vesszük, hogy tanúként szerepelek abban a perben, amelyben Csíkszereda volt polgármestere, Ráduly Róbert Kálmán és tisztségéből felfüggesztett alpolgármestere, Szőke Domokos vádlottak. Úgy értékelem, hogy ez a nyílt levél nem más, mint egy, a tanú megfélemlítésére irányuló próbálkozás” – fejtette ki.
Mint korábban beszámoltunk róla, az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) által felhozott egyik vád szerint Ráduly és Szőke 2007 és 2011 között hitelutalványozóként többrendbeli indokolatlan kifizetést hagyott jóvá a Rákossy Botond József által vezetett Topo Service Rt. számára anélkül, hogy a cég által elvégzett kataszteri felméréseket törvényes módon átvette volna az erre hivatott Hargita Megyei Kataszteri és Ingatlan-nyilvántartási Hivatal (OCPI), amely három alkalommal utasította vissza a dokumentációkat.
A vádiratban a DNA úgy értékeli, hogy az akkori polgármester és alpolgármester által elkövetett hivatali visszaélés során, amelynek következtében a cég jogosulatlan anyagi haszonhoz jutott, Csíkszereda költségvetése 961 ezer 304 lejjel károsodott.
Szabadság (Kolozsvár)
2015. október 20.
Egyelőre kivár az RMDSZ Csíkszeredában
Nem nevesített még jelöltet az RMDSZ Csíkszereda polgármesteri tisztségére a jövő évi helyhatósági választásokon – tudtuk meg Kelemen Hunor RMDSZ-elnöktől, aki ugyanakkor elismerte, a korrupciógyanús ügye miatt időközben lemondott Ráduly Róbert Kálmánt tartja a legmegfelelőbbnek.
„Ami engem illet, én szeretném megvárni, hogy legalább alapfokon felmentő ítélet szülessen a lemondott polgármester perében, mert akkor érdemes gondolkodni azon, hogy ismét Ráduly legyen a jelölt” – mondta a szövetségi elnök.
Kelemen Hunor egyébként cáfolta azt az értesülésünket, miszerint szóba került Hajdú Áron csíkszeredai vállalkozónak, illetve a szintén csíkszeredai Gyerkó László volt szenátornak, a Versenytanács jelenlegi tagjának a neve is. „Ez álhír, vagy diverzió, nem igaz” – szögezte le az RMDSZ elnöke.
„Sem Gyerkó László, sem Hajdú Áron neve nem merült fel, nekem Áron jó barátom, kizártnak tartom, hogy ő ilyesmibe belevágjon” – közölte érdeklődésünkre Kelemen Hunor. Hozzátette, a csíki területi RMDSZ-szervezet úgy döntött, hogy egyelőre nem keresnek polgármesterjelöltet, mert még túl korai.
Kelemen Hunor szerint egyébként ezzel kapcsolatban az RMDSZ Szövetségi Küldöttek Tanácsának (SZKT) novemberi ülésén fognak kijelölni. „Ez nyilván attól függ, hogy mikor van a választás, mert attól visszafelé számoljuk a határidőket. A lényeg az, hogy mi a szövetségben úgy beszéltük meg, egyelőre nem keresünk jelölteket, mert még van időnk erre” – szögezte le.
A szövetségi elnök által elmondottakat Hajdú Áron is megerősítette. „Ez egy hamis információ, én nem tudok erről” – válaszolta érdeklődésünkre, hozzátéve, egyáltalán nincsenek ilyen ambíciói. „Szerintem ezt csak valakik beszélték. Mondjuk nagy megtiszteltetés, hogy egyesek rám is gondoltak, de felejtsék el” – nyomatékosított.
„Pletykaszinten én is hallottam a városban” – ezt mondta kérdésünkre Gyerkó László, aki leszögezte, őt nem kereste meg senki, és nem is érdekelt ebben a tisztségben. Szerettük volna megtudni Csíkszereda lemondott polgármesterétől is, hogy amennyiben felkérnék, vállalná-e jövőben a jelöltséget – vagy ha nem, akkor miért nem kívánja ismét megpályázni a tisztséget –, de Ráduly Róbert Kálmán nem kívánt nyilatkozni a témában.
Kovács Attila
Krónika (Kolozsvár)
Nem nevesített még jelöltet az RMDSZ Csíkszereda polgármesteri tisztségére a jövő évi helyhatósági választásokon – tudtuk meg Kelemen Hunor RMDSZ-elnöktől, aki ugyanakkor elismerte, a korrupciógyanús ügye miatt időközben lemondott Ráduly Róbert Kálmánt tartja a legmegfelelőbbnek.
„Ami engem illet, én szeretném megvárni, hogy legalább alapfokon felmentő ítélet szülessen a lemondott polgármester perében, mert akkor érdemes gondolkodni azon, hogy ismét Ráduly legyen a jelölt” – mondta a szövetségi elnök.
Kelemen Hunor egyébként cáfolta azt az értesülésünket, miszerint szóba került Hajdú Áron csíkszeredai vállalkozónak, illetve a szintén csíkszeredai Gyerkó László volt szenátornak, a Versenytanács jelenlegi tagjának a neve is. „Ez álhír, vagy diverzió, nem igaz” – szögezte le az RMDSZ elnöke.
„Sem Gyerkó László, sem Hajdú Áron neve nem merült fel, nekem Áron jó barátom, kizártnak tartom, hogy ő ilyesmibe belevágjon” – közölte érdeklődésünkre Kelemen Hunor. Hozzátette, a csíki területi RMDSZ-szervezet úgy döntött, hogy egyelőre nem keresnek polgármesterjelöltet, mert még túl korai.
Kelemen Hunor szerint egyébként ezzel kapcsolatban az RMDSZ Szövetségi Küldöttek Tanácsának (SZKT) novemberi ülésén fognak kijelölni. „Ez nyilván attól függ, hogy mikor van a választás, mert attól visszafelé számoljuk a határidőket. A lényeg az, hogy mi a szövetségben úgy beszéltük meg, egyelőre nem keresünk jelölteket, mert még van időnk erre” – szögezte le.
A szövetségi elnök által elmondottakat Hajdú Áron is megerősítette. „Ez egy hamis információ, én nem tudok erről” – válaszolta érdeklődésünkre, hozzátéve, egyáltalán nincsenek ilyen ambíciói. „Szerintem ezt csak valakik beszélték. Mondjuk nagy megtiszteltetés, hogy egyesek rám is gondoltak, de felejtsék el” – nyomatékosított.
„Pletykaszinten én is hallottam a városban” – ezt mondta kérdésünkre Gyerkó László, aki leszögezte, őt nem kereste meg senki, és nem is érdekelt ebben a tisztségben. Szerettük volna megtudni Csíkszereda lemondott polgármesterétől is, hogy amennyiben felkérnék, vállalná-e jövőben a jelöltséget – vagy ha nem, akkor miért nem kívánja ismét megpályázni a tisztséget –, de Ráduly Róbert Kálmán nem kívánt nyilatkozni a témában.
Kovács Attila
Krónika (Kolozsvár)
2015. október 21.
Vádat emelt a főügyészség Csibi Barna ellen
Többek között fasiszta, rasszista és idegengyűlölő nézetek terjesztése miatt vádat emelt a bukaresti főügyészség a szélsőséges megnyilvánulásairól elhíresült Csibi Barna ellen.
A nyomozó hatóság keddi közleménye szerint a Székely Gárda alapítóját fasiszta, rasszista és idegengyűlölő propagandával, hasonló szimbólumok nyilvános közzétételével, illetve terjesztés és értékesítés céljából történő birtoklásával vádolják.
A vádirat szerint a csíkszeredai férfi 2009 és 2011 között a blogján és más internetes felületen folytatott fasiszta és xenofób propagandát mások meggyőzése céljából. Konkrétan kifogásolja az ügyészség a Csibi által számos fórumon közzétett, „Székelyföld nem Románia!" feliratot, amelyeket pólókra nyomtatva eladásra is kínált.
Szerepel a vádiratban egy 2010 augusztusában végrehajtott akció, amelynek során Csibi másodmagával egy „Szégyelld magad! Már megint zsidónál vásároltál!" feliratú plakátot helyezett el egy csíkszeredai bevásárlóközpont előtt. Idegengyűlölő megnyilvánulásnak könyvelte el a főügyészség, hogy Csibi 2011 januárjában Csíkszeredában a költő vörössel áthúzott arcképével igyekezett bizonygatni, miszerint Mihai Eminescu magyarellenes.
Természetesen nem kerülte el a vádhatóság figyelmét az a szintén négy évvel ezelőtti „performansz" sem, amelynek során a korábban az adóhatóság alkalmazottjaként dolgozó Csibi Barna nyilvánosan felakasztott egy, Avram Iancu mócvezért ábrázoló bábut, kijelentve: „Így jár mindenki, aki a magyar és a székely nemzet ellen vétkezik". Egyébként sajtóhírek szerint a Székely Gárda Kulturális és Hagyományőrző Egyesület alapítója az elmúlt időszakban Ukrajnában élt, ahol Kárpátalja függetlenségéért tevékenykedik.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)
Többek között fasiszta, rasszista és idegengyűlölő nézetek terjesztése miatt vádat emelt a bukaresti főügyészség a szélsőséges megnyilvánulásairól elhíresült Csibi Barna ellen.
A nyomozó hatóság keddi közleménye szerint a Székely Gárda alapítóját fasiszta, rasszista és idegengyűlölő propagandával, hasonló szimbólumok nyilvános közzétételével, illetve terjesztés és értékesítés céljából történő birtoklásával vádolják.
A vádirat szerint a csíkszeredai férfi 2009 és 2011 között a blogján és más internetes felületen folytatott fasiszta és xenofób propagandát mások meggyőzése céljából. Konkrétan kifogásolja az ügyészség a Csibi által számos fórumon közzétett, „Székelyföld nem Románia!" feliratot, amelyeket pólókra nyomtatva eladásra is kínált.
Szerepel a vádiratban egy 2010 augusztusában végrehajtott akció, amelynek során Csibi másodmagával egy „Szégyelld magad! Már megint zsidónál vásároltál!" feliratú plakátot helyezett el egy csíkszeredai bevásárlóközpont előtt. Idegengyűlölő megnyilvánulásnak könyvelte el a főügyészség, hogy Csibi 2011 januárjában Csíkszeredában a költő vörössel áthúzott arcképével igyekezett bizonygatni, miszerint Mihai Eminescu magyarellenes.
Természetesen nem kerülte el a vádhatóság figyelmét az a szintén négy évvel ezelőtti „performansz" sem, amelynek során a korábban az adóhatóság alkalmazottjaként dolgozó Csibi Barna nyilvánosan felakasztott egy, Avram Iancu mócvezért ábrázoló bábut, kijelentve: „Így jár mindenki, aki a magyar és a székely nemzet ellen vétkezik". Egyébként sajtóhírek szerint a Székely Gárda Kulturális és Hagyományőrző Egyesület alapítója az elmúlt időszakban Ukrajnában élt, ahol Kárpátalja függetlenségéért tevékenykedik.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)
2015. október 21.
Elkezdte működését a Pro Turismo Terrae Siculorum Szövetség
2015 október 16-án, Árkoson megalakult a székelyföldi turizmusért síkra szálló Pro Turismo Terrae Siculorum szövetség, melynek alapítói székelyföldi, turisztikában érdekelt szervezetek: Gyergyószentmiklósért Turisztikai Egyesület, Nyárádmente Kistérségi Egyesület, Via Mariae Egyesület, Erdélyi Magyar Idegenvezetők Egyesülete, Székelyvarsági Turisztikai Egyesület, Sóvidék-Hegyalja Turisztikai Egyesület, Marosfőért Egyesület, Pro Szent Anna Egyesület, Kovászna Megye Turizmusáért Egyesület, AQUASIC Közösségek Közti Társulás, Versenyképesség fejlesztési Központ Egyesület, Felcsík Kistérségi Egyesület, Gyimesvölgyi Vendéglátók Egyesülete, Szovátafürdő Turisztikai Egyesület.
A Pro Turismo Terrae Siculorum Szövetség nem profitorientált, független civil kezdeményezés, amely a társult és később csatlakozó, turizmusban érdekelt civil szervezetek önként vállalt együttműködésén alapszik.
A Szövetség fő feladatainak tekinti Székelyföldnek turisztikai desztinációként való egységes megjelenítését, a székelyföldi turizmus fejlesztését, annak egységes módon végzett promoválását, a társult szakmai és gazdasági szereplők versenyképességének fejlesztését, érdekevédelmét.
A Szövetség 2016-os tervezett tevékenységei:
Szakmai,-és TDM képzések szervezése turinform irodák munkatársainak és az érdeklődő tagságnak. Székelyföld szintű turisztikai információ-adatbank létrehozása más hasonló kezdeményezésekkel összhangban, a megfelelő IT háttér egységesítése. A már meglévő térségszintű vonzerőleltárak összesítése, a turinform irodák szakmai összehangolása. Szakmai kapcsolat kiépítése hazai, kárpát-medencei és nemzetközi turisztikai szervezetekkel, ügynökségekkel. Szakmai fórumokon való részvételek. Leader Akciócsoportok stratégiáinak kidolgozásában való részvétel, hogy minden térségben a turizmusfejlesztést érintő intézkedések szakmailag támogatva legyenek. Közös, minden tag által felvállalt arculati kézikönyv kidolgozása. Arculati elemek egységes használatát elősegítő informatív jellegű beszélgetések szervezése. Pályázati források felkutatása, hozzárendelése a tevékenységek lebonyolításához.
A Pro Turismo Tearrae Siculorum Szövetség munkáját 7 tagú igazgató tanács koordinálja, amelynek tagjai Prezsmer Fülöp (Gyimes), Tatár Attila (Gyergyószentmiklós), Dombora Lehel (Kovászna Megye Turizmusáért Egyesület), Csibi József (Felcsík), Kiss Zsófia – titkár (Szováta), Nagy Benedek – alelnök (Csíkszereda) és Pál Zoltán – elnök (Idegenvezető Egyesület).
A Szövetség tevékenységeiről kezdetben a világhálón adunk hírt a közösségi médián keresztül, amíg elkészül a megfelelő honlapunk:
www.facebook.com/ProTurismoTerraeSiculorum
Várjuk további csatlakozásban érdekelt szervezetek jelentkezését.
Pál Zoltán
elnök
kisujsag.ro
2015 október 16-án, Árkoson megalakult a székelyföldi turizmusért síkra szálló Pro Turismo Terrae Siculorum szövetség, melynek alapítói székelyföldi, turisztikában érdekelt szervezetek: Gyergyószentmiklósért Turisztikai Egyesület, Nyárádmente Kistérségi Egyesület, Via Mariae Egyesület, Erdélyi Magyar Idegenvezetők Egyesülete, Székelyvarsági Turisztikai Egyesület, Sóvidék-Hegyalja Turisztikai Egyesület, Marosfőért Egyesület, Pro Szent Anna Egyesület, Kovászna Megye Turizmusáért Egyesület, AQUASIC Közösségek Közti Társulás, Versenyképesség fejlesztési Központ Egyesület, Felcsík Kistérségi Egyesület, Gyimesvölgyi Vendéglátók Egyesülete, Szovátafürdő Turisztikai Egyesület.
A Pro Turismo Terrae Siculorum Szövetség nem profitorientált, független civil kezdeményezés, amely a társult és később csatlakozó, turizmusban érdekelt civil szervezetek önként vállalt együttműködésén alapszik.
A Szövetség fő feladatainak tekinti Székelyföldnek turisztikai desztinációként való egységes megjelenítését, a székelyföldi turizmus fejlesztését, annak egységes módon végzett promoválását, a társult szakmai és gazdasági szereplők versenyképességének fejlesztését, érdekevédelmét.
A Szövetség 2016-os tervezett tevékenységei:
Szakmai,-és TDM képzések szervezése turinform irodák munkatársainak és az érdeklődő tagságnak. Székelyföld szintű turisztikai információ-adatbank létrehozása más hasonló kezdeményezésekkel összhangban, a megfelelő IT háttér egységesítése. A már meglévő térségszintű vonzerőleltárak összesítése, a turinform irodák szakmai összehangolása. Szakmai kapcsolat kiépítése hazai, kárpát-medencei és nemzetközi turisztikai szervezetekkel, ügynökségekkel. Szakmai fórumokon való részvételek. Leader Akciócsoportok stratégiáinak kidolgozásában való részvétel, hogy minden térségben a turizmusfejlesztést érintő intézkedések szakmailag támogatva legyenek. Közös, minden tag által felvállalt arculati kézikönyv kidolgozása. Arculati elemek egységes használatát elősegítő informatív jellegű beszélgetések szervezése. Pályázati források felkutatása, hozzárendelése a tevékenységek lebonyolításához.
A Pro Turismo Tearrae Siculorum Szövetség munkáját 7 tagú igazgató tanács koordinálja, amelynek tagjai Prezsmer Fülöp (Gyimes), Tatár Attila (Gyergyószentmiklós), Dombora Lehel (Kovászna Megye Turizmusáért Egyesület), Csibi József (Felcsík), Kiss Zsófia – titkár (Szováta), Nagy Benedek – alelnök (Csíkszereda) és Pál Zoltán – elnök (Idegenvezető Egyesület).
A Szövetség tevékenységeiről kezdetben a világhálón adunk hírt a közösségi médián keresztül, amíg elkészül a megfelelő honlapunk:
www.facebook.com/ProTurismoTerraeSiculorum
Várjuk további csatlakozásban érdekelt szervezetek jelentkezését.
Pál Zoltán
elnök
kisujsag.ro
2015. október 22.
86 éves korában elhunyt Dudás Gyula festőművész
Megdöbbenéssel fogadtuk a hírt, hogy Dudás Gyula nincs többé. Bár tudtuk, hogy a festőművész egészségi állapota az utóbbi hónapokban sokat romlott, nehezünkre esett elfogadni a könyörtelen valóságot: a selymesen lágy pasztell színeket felvonultató vásznat durva, fekete ecsetvonással rondította el a halál.
Ezentúl hiába várjuk Gyula bácsit a szerkesztőségbe, hogy kellemes lényével, szellemes mondataival és anekdotába illő történeteivel felüdülést csempésszen szürke hétköznapjainkba. Soha többé nem kérdezheti meg tőlem csillogó szemekkel, hogy: Attila, mi újság Szinérváralján? Mint ahogy már jó pár éve azt sem kérdezhette meg tőlem, hogy mit csinál, hogy van a poklot és a mennyországot megjárt Pákey-házaspár - akikhez annak idején sokszor kijárt a Szinér-parti kisvárosba -, mivel már ők is örök álmukat alusszák a református temetőben.
Amolyan házi festőművészünk volt Ő, ha szabad - persze, minden perojatív tartalmától, értelmétől megfosztva - ezt a kifejezést használni. Mindig szívesen láttuk, s szerintem Ő is mindig szívesen látogatott meg minket, ha tehette. Amikor kellett, a maga nemes módján segített: képet ajánlott fel a szerkesztőség megsegítésére. De nem csak az Új Szót árasztotta el nagylelkűségével. Nagyszerűen együttműködött a Teleki Magyar Házzal, a nagybányai és környékbeli oktatási intézményekkel, egyházakkal, mindenkivel, akinek szüksége volt Gyula bácsira, illetve az Ő szaktudására. Emlékszem, néhány évvel ezelőtt a váraljai diákok egy vetélkedő kapcsán keresték fel a művész urat, aki készségesen állt az ifjak rendelkezésére, s ennek a találkozásnak az élménye örök nyomot hagyott bennük.
Csodáltuk Gyula bácsi korát meghazudtoló munkabíró képességét. Táborból táborba járt, mindenhol szívesen látták a szervezők, s nem csupán azért, mert mesterien bánt az ecsettel, hanem azért is, mert rendkívül kellemes, szerény ember volt. Biztos vagyok benne, hogy ezek a festőtáborok is sokkal szürkébbek lesznek nélküle, s pályatársai lelkére is rátelepszik a hiányérzet.
Dudás Gyula keramikus és festőművész 1929. május 24-én született Maroshévízen (Topliþa). 1943 és 1945 között végezte el a nagyenyedi tanítóképzőt, majd 1953-58-ban a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolát. Kádár Tibor és Mohi Sándor volt a mestere.
1958-tól Nagybányán telepedett le, ahol egyik alapítója volt az abban az esztendőben alakult Zene- és Képzőművészeti Líceumnak. 1990-ig volt e tanintézmény rajztanára. Olajfestményei csendéletek, tájképek (főként nagybányai városi tájak), enteriőrök. Készített használati és díszítőkerámiát is.
Egyéni kiállításai: 1966, 1969, 1986 - Művészeti Galéria, Nagybánya; 1969 - Szatmárnémeti, Nagyvárad; 1976 - Gyergyószentmiklós (Gyerkó Máriával); 1980 - Új Élet Galéria, Marosvásárhely; 1991 - Szatmárnémeti; 1992 - Nagybánya; 1995 - Nagybánya; 1999 - Erdélyi Ház, Nagybánya; 2000 - (Bitay Zoltánnal), Zebegény; 2002 - (Bitay Zoltánnal), Zebegény; Kinizsi Galéria, Debrecen; 2003 - (Bitay Zoltánnal), Magyarok Háza, Budapest; Gy. Szabó Béla Galéria, Kolozsvár; 2004 - Teleki Magyar Ház, Nagybánya; 2005 - Maroshévíz; Tarisznyás Márton Múzeum, Gyergyószentmiklós; Testvérmúzsák Galéria, Pomáz; 2009 - Teleki Magyar Ház, Nagybánya.
Válogatott csoportos kiállítások: 1996 - Barabás Miklós Céh kiállítása, Bethlen Kata Diakóniai Központ, Kolozsvár; 1999 - 20 éves a Hortobágyi Alkotótábor, Hatvan; 2001 - Határok nélkül, Vármegye Galéria, Budapest; 2002 - „Felezőidő” - Romániai magyar művészet 1965-75, Ernst Múzeum, Budapest; Magyar Képzőművészek kiállítása, Stockholm; 2003 - Határok nélkül, Vármegye Galéria, Budapest; A nagybányai régi iskola és kortárs művészek kiállítása, Művészetmalom, Szentendre; 2004 - Nagybányai Magyar Képzőművészek Társaságának kiállítása, Gy. Szabó Béla Galéria, Kolozsvár; Kriterion Galéria, Csíkszereda; 2005 - Nagybányai Tavaszi Tárlat, Teleki Magyar Ház, Nagybánya; 2006 - Lakiteleki Őszi Alkotótábor kiállítása, Lakitelek; Magyar Képzőművészek kiállítása, Stockholm; 2007 - Magyar művészek - magyar művészet Erdélyben, Vármegye Galéria, Budapest; 2008 - III. Nagybányai-Kecskeméti festőiskola alkotótábor kiállítása, Lakitelek; 2009 - A Barabás Miklós Céh 80 éves jubileumi tárlata, Gyárfás Jenő Képtár, Sepsiszentgyörgy; 2010 - Kapcsolat 2010, Nagybánya; Bugaci Alkotótábor kiállítása, Bugac, 2011 - Nagybányai művészek kiállítása, Hódmezővásárhely.
Dudás Gyula szinte élete utolsó pillanatáig alkotott, aktívan kapcsolódva be a művészeti élet eseményeinek az alakításába. Alig két hete például Bugacon volt alkotótáborban.
Nyugodj békében, Gyula bácsi!
(Tamási Attila - Bányavidéki Új Szó)
nagybanya.ro/hirek
Megdöbbenéssel fogadtuk a hírt, hogy Dudás Gyula nincs többé. Bár tudtuk, hogy a festőművész egészségi állapota az utóbbi hónapokban sokat romlott, nehezünkre esett elfogadni a könyörtelen valóságot: a selymesen lágy pasztell színeket felvonultató vásznat durva, fekete ecsetvonással rondította el a halál.
Ezentúl hiába várjuk Gyula bácsit a szerkesztőségbe, hogy kellemes lényével, szellemes mondataival és anekdotába illő történeteivel felüdülést csempésszen szürke hétköznapjainkba. Soha többé nem kérdezheti meg tőlem csillogó szemekkel, hogy: Attila, mi újság Szinérváralján? Mint ahogy már jó pár éve azt sem kérdezhette meg tőlem, hogy mit csinál, hogy van a poklot és a mennyországot megjárt Pákey-házaspár - akikhez annak idején sokszor kijárt a Szinér-parti kisvárosba -, mivel már ők is örök álmukat alusszák a református temetőben.
Amolyan házi festőművészünk volt Ő, ha szabad - persze, minden perojatív tartalmától, értelmétől megfosztva - ezt a kifejezést használni. Mindig szívesen láttuk, s szerintem Ő is mindig szívesen látogatott meg minket, ha tehette. Amikor kellett, a maga nemes módján segített: képet ajánlott fel a szerkesztőség megsegítésére. De nem csak az Új Szót árasztotta el nagylelkűségével. Nagyszerűen együttműködött a Teleki Magyar Házzal, a nagybányai és környékbeli oktatási intézményekkel, egyházakkal, mindenkivel, akinek szüksége volt Gyula bácsira, illetve az Ő szaktudására. Emlékszem, néhány évvel ezelőtt a váraljai diákok egy vetélkedő kapcsán keresték fel a művész urat, aki készségesen állt az ifjak rendelkezésére, s ennek a találkozásnak az élménye örök nyomot hagyott bennük.
Csodáltuk Gyula bácsi korát meghazudtoló munkabíró képességét. Táborból táborba járt, mindenhol szívesen látták a szervezők, s nem csupán azért, mert mesterien bánt az ecsettel, hanem azért is, mert rendkívül kellemes, szerény ember volt. Biztos vagyok benne, hogy ezek a festőtáborok is sokkal szürkébbek lesznek nélküle, s pályatársai lelkére is rátelepszik a hiányérzet.
Dudás Gyula keramikus és festőművész 1929. május 24-én született Maroshévízen (Topliþa). 1943 és 1945 között végezte el a nagyenyedi tanítóképzőt, majd 1953-58-ban a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolát. Kádár Tibor és Mohi Sándor volt a mestere.
1958-tól Nagybányán telepedett le, ahol egyik alapítója volt az abban az esztendőben alakult Zene- és Képzőművészeti Líceumnak. 1990-ig volt e tanintézmény rajztanára. Olajfestményei csendéletek, tájképek (főként nagybányai városi tájak), enteriőrök. Készített használati és díszítőkerámiát is.
Egyéni kiállításai: 1966, 1969, 1986 - Művészeti Galéria, Nagybánya; 1969 - Szatmárnémeti, Nagyvárad; 1976 - Gyergyószentmiklós (Gyerkó Máriával); 1980 - Új Élet Galéria, Marosvásárhely; 1991 - Szatmárnémeti; 1992 - Nagybánya; 1995 - Nagybánya; 1999 - Erdélyi Ház, Nagybánya; 2000 - (Bitay Zoltánnal), Zebegény; 2002 - (Bitay Zoltánnal), Zebegény; Kinizsi Galéria, Debrecen; 2003 - (Bitay Zoltánnal), Magyarok Háza, Budapest; Gy. Szabó Béla Galéria, Kolozsvár; 2004 - Teleki Magyar Ház, Nagybánya; 2005 - Maroshévíz; Tarisznyás Márton Múzeum, Gyergyószentmiklós; Testvérmúzsák Galéria, Pomáz; 2009 - Teleki Magyar Ház, Nagybánya.
Válogatott csoportos kiállítások: 1996 - Barabás Miklós Céh kiállítása, Bethlen Kata Diakóniai Központ, Kolozsvár; 1999 - 20 éves a Hortobágyi Alkotótábor, Hatvan; 2001 - Határok nélkül, Vármegye Galéria, Budapest; 2002 - „Felezőidő” - Romániai magyar művészet 1965-75, Ernst Múzeum, Budapest; Magyar Képzőművészek kiállítása, Stockholm; 2003 - Határok nélkül, Vármegye Galéria, Budapest; A nagybányai régi iskola és kortárs művészek kiállítása, Művészetmalom, Szentendre; 2004 - Nagybányai Magyar Képzőművészek Társaságának kiállítása, Gy. Szabó Béla Galéria, Kolozsvár; Kriterion Galéria, Csíkszereda; 2005 - Nagybányai Tavaszi Tárlat, Teleki Magyar Ház, Nagybánya; 2006 - Lakiteleki Őszi Alkotótábor kiállítása, Lakitelek; Magyar Képzőművészek kiállítása, Stockholm; 2007 - Magyar művészek - magyar művészet Erdélyben, Vármegye Galéria, Budapest; 2008 - III. Nagybányai-Kecskeméti festőiskola alkotótábor kiállítása, Lakitelek; 2009 - A Barabás Miklós Céh 80 éves jubileumi tárlata, Gyárfás Jenő Képtár, Sepsiszentgyörgy; 2010 - Kapcsolat 2010, Nagybánya; Bugaci Alkotótábor kiállítása, Bugac, 2011 - Nagybányai művészek kiállítása, Hódmezővásárhely.
Dudás Gyula szinte élete utolsó pillanatáig alkotott, aktívan kapcsolódva be a művészeti élet eseményeinek az alakításába. Alig két hete például Bugacon volt alkotótáborban.
Nyugodj békében, Gyula bácsi!
(Tamási Attila - Bányavidéki Új Szó)
nagybanya.ro/hirek
2015. október 23.
Ötvenhatos emlékművet állítottak Gyimesbükkben
Székelyföldi ötvenhatosok emlékművet állítottak Gyimesbükkben. Az avatóünnepségen a Volt Politikai Foglyok Szövetségének székelyföldi szervezetei képviseltették magukat. Az ünnepségen jelen volt a Kossuth Rádió munkatársa, Oláh-Gál Elvira is.
A mikrofon előtt Török József, aki a háromszéki ötvenhatosokat képviselte, szomorúan mondta el: számukra fájó, hogy a fiatalság általában passzív marad a 1956-os eseményeket illetően.
Pál László, a Volt Politikai Foglyok Szövetségének udvarhelyszéki elnöke arról beszélt, hogy az elmúlt években, az iskolákban az osztályfőnöki órákon maguk az ötvenhatos elítéltek tartottak „élő történelemórákat”. A román állam kárpótlásával kapcsolatban az udvarhelyszéki elnök elmagyarázta, hogy bár az elrabolt fiatal éveiket nem „adhatják vissza”, az anyagiak tekintetében elégedettek lehetnek, viszont a rehabilitációjuk nem történt meg, hiszen még mindig büntetett előéletűként szerepelnek. Az ötvenhatos fiatalok mindenre képesek voltak ennek a népnek a szabadságáért, ők nem nézték, hogy milyen óriási hatalommal mentek szembe, és bár akkor nem érték el céljukat, de utólag a történelem őket igazolta – fogalmazott Kelemen Csongor, csíkszeredai volt politikai fogoly. Kossuth Rádió
Erdély.ma
Székelyföldi ötvenhatosok emlékművet állítottak Gyimesbükkben. Az avatóünnepségen a Volt Politikai Foglyok Szövetségének székelyföldi szervezetei képviseltették magukat. Az ünnepségen jelen volt a Kossuth Rádió munkatársa, Oláh-Gál Elvira is.
A mikrofon előtt Török József, aki a háromszéki ötvenhatosokat képviselte, szomorúan mondta el: számukra fájó, hogy a fiatalság általában passzív marad a 1956-os eseményeket illetően.
Pál László, a Volt Politikai Foglyok Szövetségének udvarhelyszéki elnöke arról beszélt, hogy az elmúlt években, az iskolákban az osztályfőnöki órákon maguk az ötvenhatos elítéltek tartottak „élő történelemórákat”. A román állam kárpótlásával kapcsolatban az udvarhelyszéki elnök elmagyarázta, hogy bár az elrabolt fiatal éveiket nem „adhatják vissza”, az anyagiak tekintetében elégedettek lehetnek, viszont a rehabilitációjuk nem történt meg, hiszen még mindig büntetett előéletűként szerepelnek. Az ötvenhatos fiatalok mindenre képesek voltak ennek a népnek a szabadságáért, ők nem nézték, hogy milyen óriási hatalommal mentek szembe, és bár akkor nem érték el céljukat, de utólag a történelem őket igazolta – fogalmazott Kelemen Csongor, csíkszeredai volt politikai fogoly. Kossuth Rádió
Erdély.ma
2015. október 23.
„Jelenközelbe” hozott történelem
A mai döntéshozó nemzedéknek csak úgy érdemes önrendelkezésért harcolnia, ha beleneveli a következő nemzedékbe a szabadságeszmény fontosságát, ha rádöbbenti arra a gyerekeket, hogy a szabadság iránti vágy mindennél fontosabb. Hiszen ’56 ezt jelenti, és ez minden közösségi vagy egyéni jogigény alapja – nyilatkozta a Krónikának Ferencz-Salamon Alpár csíkszeredai történelemtanár, akit az október 23-ai események iskolai és iskolán kívüli oktatásáról is kérdeztünk. A forradalom kitöréséről Erdély-szerte megemlékeznek.
– Évről évre az erdélyi iskolák, diákok is megemlékeznek az 1956-os forradalom és szabadságharc kitöréséről. Hogyan látja, mennyit tud a mai diákság az október 23-ai eseményekről, a forradalomról? Tapasztalata szerint mennyire van jelen ez a téma aktív tudásanyagukban, be tudják-e tájolni, miért lényeges a forradalom a magyarság történelemtudatának, azonosságtudatának alakulásában, és miként hat ma szabadságeszményként?
– Úgy gondolom, hogy a diákok ismeretei ezen a téren nagy mértékben függenek a családtól, a helyi közösségtől, és persze főleg a pedagógustól, legyen az tanító, történelem szakos tanár, magyar szakos tanár vagy osztályfőnök. Határozott véleményem, hogy ha az illető pedagógus vagy tanintézet számára fontos az október 23-i megemlékezés és más nemzeti évfordulók megünneplése, ha az iskola szervezeti kultúrájában, nevelési eszmeiségében, úgymond „ethoszában” lényeges szerepet kap az önazonosságtudat, akkor a gyerekek sokat fognak tudni ’56-ról.
Az iskola szerepe – főleg a történelemtanár révén – az, hogy lehetőséget teremtsen a diákok számára az aktív, tudásalapú megemlékezésre. Arra, hogy a gyerek sajátos iskolai tevékenységek révén magához közelinek érezze a távolinak még igazán nem mondható múltat. Példa erre, hogy Hargita megyében több éve megtartják az akkori idők tanúi, az ötvenhatosok részvételével a rendhagyó, élő történelemórákat.
– Említette, hogy a család hozzájárulása is jelentős mértékben befolyásolja, hogy milyen kép alakul ki a korszakról a fiatal generációban.
– Persze, rendkívül nagy jelentőséggel bír. A tudás alapja az az iskolai, családi vagy közösségi kultúra, amely érzékennyé teszi, teheti a gyerekeket a forradalom és szabadságharc témájára. Ha a család fontosnak tartja, hogy a fiatalok, ifjak ismerjék a jelenkori történelmet, a nagyszülők, szülők gyermek- és fiatalkorát, a kommunista időszak hangulatát és nehézségeit, a mai gyerekek számára furcsának vagy hihetetlennek tűnő valóságát, akkor az ötvenhatos diákok áldozathozatala, szabadságeszménye már nagyobb mértékben átérezhető.
És ha a közösség értékrendjében, szokásai és ünnepei között az ötvenhatos forradalomra való emlékezés is szerepel, ha hívó szóra megtelik a tér, akkor a felnövekvő nemzedék tagjai nem egy távoli, tőlük, közösségeik múltjától elszigetelt eseményként érzékelik a szabadságharcot, hanem saját, egyéni és csoportos múltjuk részeként. Annak ellenére, hogy az elmúlt néhány esztendőben egyre növekedett az ehhez köthető iskolai vagy iskolán kívüli rendezvények száma, sajnos nem minden tanintézet, közösség, és nem minden család számára fontosak az október 23-ához hasonló nemzeti ünnepek.
Nem lenne szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a mai döntéshozó nemzedéknek csak úgy érdemes önrendelkezést kérnie, önrendelkezésért harcolnia, ha beleneveli a következő nemzedékbe a szabadságeszmény fontosságát, a szabadság iránti vágyat. Ha rádöbbenti arra a gyerekeket, ifjakat, hogy a szabadság iránti vágy mindennél fontosabb. Hiszen ’56 ezt jelenti, és ez minden közösségi vagy egyéni jogigény alapja.
– A forradalom és szabadságharc témája milyen mértékben szerepel a kötelező tananyagban? Véleménye szerint elegendő-e annyit tudni, amennyit iskolai keretek között tanulnak meg a diákok a korszakról?
– A kötelező tananyagban szerepel ugyan a kommunista korszak tanulmányozása, de az ismeretszerzés mindennapi lehetőségei terén nem állunk jól. Sajnos a történelemnek a kerettanterv szempontjából eléggé mostoha a sorsa, az általános iskolai és középiskolai oktatásban is. Az általános iskola felső tagozatán legfeljebb heti két órában tanítjuk az egyetemes történelmet, a jelenkort csak hetedikben.
A kisebbségi oktatásban még létezik a romániai magyar nemzeti kisebbség történelme és hagyományai elnevezésű tantárgy – ennek keretében hetedik osztályban tanulnak a diákok a kommunista korszakról. A kötelező tananyag azonban „vaskos”, régimódi, a tankönyv pedig elavult. Ilyen körülmények között nehézséget okoz a történelemtanárnak, hogy kellő időt és teret biztosítson a nemzeti fontosságú események oktatásának. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a közoktatásban érvényesülő politikai intézkedések nemhogy segítenék a választható tantárgyak palettájának színesítését, hanem inkább akadályozzák azt, akkor ebben a témában például lehetetlen a kötelező tananyagot, a globális megközelítésmódot összekapcsolni a helyi sajátosságokkal.
A középiskolai oktatás terén is korlátozottak a lehetőségek: a diákok nem tanulhatnak eleget a forradalomról. Persze kivételt képeznek a történelem-társadalom profilú osztályok, ahol heti több órában oktatják a történelmet. De összességében véve a kerettantervi és tananyagi körülmények e tekintetben nem bátorítóak, sőt.
– Tapasztalata szerint mi fogja meg leginkább a gyerekeket, amikor közelebb kerülnek a szabadságharc témájához, ha valamelyest megismerik a forradalom szerteágazó eseményeit? Konkrétan mit tehet a történelemtanár, hogy kíváncsivá tegye őket ez iránt?
– Egy kreatív pedagógus az iskolában, egy felelősségtudó szülő otthon, vagy a nemzeti öntudat ápolását küldetésének érző közösség sokat tehet ennek érdekében. A pedagógus rendhagyó történelemórákat tarthat, helytörténeti projekteket, kisebb hely- vagy családtörténeti kutatómunkákat indíthat, behívhatja a településen élő ötvenhatosokat, vagy egyszerűen meséltethet a kommunista időszakról a nagypapákkal, nagymamákkal. Természetesen felhsználhatja a témához kapcsolódó verseket, dalokat, visszaemlékezéseket, feldolgoztathatja a témát a képzőművészet segítségével.
Iskolai szinten megemlékező rendezvényeket lehet szervezni, a tanintézetben jelképes emlékfalakat állíthatnak, amelyeket megkoszorúzhatnak, ha éppen nincsen 56-os emlékmű a településen. Ha az illető helységben megemlékezést tartanak, akkor a történelemtanár elviszi az osztályt, hogy együtt emlékezzenek meg a közösség tagjaival. Persze ezen kívül bekapcsolódhatnak múzeumok, hagyományápoló egyesületek tevékenységeibe, múzeumpedagógiai foglalkozásokba, esetleg tanulmányi kirándulásokat szervezhetnek a témához kapcsolódóan. Beavatni, bevonni, „testközelbe” és „jelenközelbe” hozni a múltat – ez mintegy felkelti a kíváncsiságot, érdeklődővé teszi az érdektelent.
– És miként lehet kíváncsivá tenni a mai gyerekeket általában a történelem iránt? Hiszen az úgynevezett Facebook-generációt egyre nehezebb érdekeltté tenni, hogy könyvízű információkat sajátítson el, és talán ritka az a diák, aki többet szeretne tudni a történelemről, mint amennyit kötelező megtanulni az iskolában.
– A mai fiatalságot a meghaladott oktatási eszközökkel, módszerekkel tanítani, idejétmúlt nyelvezetet használni egyet jelent az idővesztegetéssel. Ezt a nemzedéket lekötni csak a hozzájuk közel álló eszközök felhasználásával lehet. Használni kell a modern technológiát, a különféle kommunikációs eszközöket, az interaktivitást biztosító módszereket. Igénybe kell venni mindazon lehetőségeket, amelyek olyan intenzív élményt biztosíthatnak a mai fiatalok számára, amire szükségük van. Hiszen manapság a gyereknek intenzív, közvetlen élményre van szüksége ahhoz, hogy felfigyeljen valamire.
Akadnak tanárok, akik tanítási projekt keretében a gyerekek közreműködésével Facebook-profilt készítettek nagy történelmi személyiségeknek. Nem részletezem és nem is meglepő, hogy rendkívüli eredménnyel. Ha a történelmet hasonlóképpen tálaljuk, ismertetjük meg a gyerekekkel, úgy, hogy számukra is lebilincselő legyen, káprázatos tantárgy lehet. Az ilyen fajta oktatás hatása azonnali és hosszú távú is, embert és közösséget formáló.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)
A mai döntéshozó nemzedéknek csak úgy érdemes önrendelkezésért harcolnia, ha beleneveli a következő nemzedékbe a szabadságeszmény fontosságát, ha rádöbbenti arra a gyerekeket, hogy a szabadság iránti vágy mindennél fontosabb. Hiszen ’56 ezt jelenti, és ez minden közösségi vagy egyéni jogigény alapja – nyilatkozta a Krónikának Ferencz-Salamon Alpár csíkszeredai történelemtanár, akit az október 23-ai események iskolai és iskolán kívüli oktatásáról is kérdeztünk. A forradalom kitöréséről Erdély-szerte megemlékeznek.
– Évről évre az erdélyi iskolák, diákok is megemlékeznek az 1956-os forradalom és szabadságharc kitöréséről. Hogyan látja, mennyit tud a mai diákság az október 23-ai eseményekről, a forradalomról? Tapasztalata szerint mennyire van jelen ez a téma aktív tudásanyagukban, be tudják-e tájolni, miért lényeges a forradalom a magyarság történelemtudatának, azonosságtudatának alakulásában, és miként hat ma szabadságeszményként?
– Úgy gondolom, hogy a diákok ismeretei ezen a téren nagy mértékben függenek a családtól, a helyi közösségtől, és persze főleg a pedagógustól, legyen az tanító, történelem szakos tanár, magyar szakos tanár vagy osztályfőnök. Határozott véleményem, hogy ha az illető pedagógus vagy tanintézet számára fontos az október 23-i megemlékezés és más nemzeti évfordulók megünneplése, ha az iskola szervezeti kultúrájában, nevelési eszmeiségében, úgymond „ethoszában” lényeges szerepet kap az önazonosságtudat, akkor a gyerekek sokat fognak tudni ’56-ról.
Az iskola szerepe – főleg a történelemtanár révén – az, hogy lehetőséget teremtsen a diákok számára az aktív, tudásalapú megemlékezésre. Arra, hogy a gyerek sajátos iskolai tevékenységek révén magához közelinek érezze a távolinak még igazán nem mondható múltat. Példa erre, hogy Hargita megyében több éve megtartják az akkori idők tanúi, az ötvenhatosok részvételével a rendhagyó, élő történelemórákat.
– Említette, hogy a család hozzájárulása is jelentős mértékben befolyásolja, hogy milyen kép alakul ki a korszakról a fiatal generációban.
– Persze, rendkívül nagy jelentőséggel bír. A tudás alapja az az iskolai, családi vagy közösségi kultúra, amely érzékennyé teszi, teheti a gyerekeket a forradalom és szabadságharc témájára. Ha a család fontosnak tartja, hogy a fiatalok, ifjak ismerjék a jelenkori történelmet, a nagyszülők, szülők gyermek- és fiatalkorát, a kommunista időszak hangulatát és nehézségeit, a mai gyerekek számára furcsának vagy hihetetlennek tűnő valóságát, akkor az ötvenhatos diákok áldozathozatala, szabadságeszménye már nagyobb mértékben átérezhető.
És ha a közösség értékrendjében, szokásai és ünnepei között az ötvenhatos forradalomra való emlékezés is szerepel, ha hívó szóra megtelik a tér, akkor a felnövekvő nemzedék tagjai nem egy távoli, tőlük, közösségeik múltjától elszigetelt eseményként érzékelik a szabadságharcot, hanem saját, egyéni és csoportos múltjuk részeként. Annak ellenére, hogy az elmúlt néhány esztendőben egyre növekedett az ehhez köthető iskolai vagy iskolán kívüli rendezvények száma, sajnos nem minden tanintézet, közösség, és nem minden család számára fontosak az október 23-ához hasonló nemzeti ünnepek.
Nem lenne szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a mai döntéshozó nemzedéknek csak úgy érdemes önrendelkezést kérnie, önrendelkezésért harcolnia, ha beleneveli a következő nemzedékbe a szabadságeszmény fontosságát, a szabadság iránti vágyat. Ha rádöbbenti arra a gyerekeket, ifjakat, hogy a szabadság iránti vágy mindennél fontosabb. Hiszen ’56 ezt jelenti, és ez minden közösségi vagy egyéni jogigény alapja.
– A forradalom és szabadságharc témája milyen mértékben szerepel a kötelező tananyagban? Véleménye szerint elegendő-e annyit tudni, amennyit iskolai keretek között tanulnak meg a diákok a korszakról?
– A kötelező tananyagban szerepel ugyan a kommunista korszak tanulmányozása, de az ismeretszerzés mindennapi lehetőségei terén nem állunk jól. Sajnos a történelemnek a kerettanterv szempontjából eléggé mostoha a sorsa, az általános iskolai és középiskolai oktatásban is. Az általános iskola felső tagozatán legfeljebb heti két órában tanítjuk az egyetemes történelmet, a jelenkort csak hetedikben.
A kisebbségi oktatásban még létezik a romániai magyar nemzeti kisebbség történelme és hagyományai elnevezésű tantárgy – ennek keretében hetedik osztályban tanulnak a diákok a kommunista korszakról. A kötelező tananyag azonban „vaskos”, régimódi, a tankönyv pedig elavult. Ilyen körülmények között nehézséget okoz a történelemtanárnak, hogy kellő időt és teret biztosítson a nemzeti fontosságú események oktatásának. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a közoktatásban érvényesülő politikai intézkedések nemhogy segítenék a választható tantárgyak palettájának színesítését, hanem inkább akadályozzák azt, akkor ebben a témában például lehetetlen a kötelező tananyagot, a globális megközelítésmódot összekapcsolni a helyi sajátosságokkal.
A középiskolai oktatás terén is korlátozottak a lehetőségek: a diákok nem tanulhatnak eleget a forradalomról. Persze kivételt képeznek a történelem-társadalom profilú osztályok, ahol heti több órában oktatják a történelmet. De összességében véve a kerettantervi és tananyagi körülmények e tekintetben nem bátorítóak, sőt.
– Tapasztalata szerint mi fogja meg leginkább a gyerekeket, amikor közelebb kerülnek a szabadságharc témájához, ha valamelyest megismerik a forradalom szerteágazó eseményeit? Konkrétan mit tehet a történelemtanár, hogy kíváncsivá tegye őket ez iránt?
– Egy kreatív pedagógus az iskolában, egy felelősségtudó szülő otthon, vagy a nemzeti öntudat ápolását küldetésének érző közösség sokat tehet ennek érdekében. A pedagógus rendhagyó történelemórákat tarthat, helytörténeti projekteket, kisebb hely- vagy családtörténeti kutatómunkákat indíthat, behívhatja a településen élő ötvenhatosokat, vagy egyszerűen meséltethet a kommunista időszakról a nagypapákkal, nagymamákkal. Természetesen felhsználhatja a témához kapcsolódó verseket, dalokat, visszaemlékezéseket, feldolgoztathatja a témát a képzőművészet segítségével.
Iskolai szinten megemlékező rendezvényeket lehet szervezni, a tanintézetben jelképes emlékfalakat állíthatnak, amelyeket megkoszorúzhatnak, ha éppen nincsen 56-os emlékmű a településen. Ha az illető helységben megemlékezést tartanak, akkor a történelemtanár elviszi az osztályt, hogy együtt emlékezzenek meg a közösség tagjaival. Persze ezen kívül bekapcsolódhatnak múzeumok, hagyományápoló egyesületek tevékenységeibe, múzeumpedagógiai foglalkozásokba, esetleg tanulmányi kirándulásokat szervezhetnek a témához kapcsolódóan. Beavatni, bevonni, „testközelbe” és „jelenközelbe” hozni a múltat – ez mintegy felkelti a kíváncsiságot, érdeklődővé teszi az érdektelent.
– És miként lehet kíváncsivá tenni a mai gyerekeket általában a történelem iránt? Hiszen az úgynevezett Facebook-generációt egyre nehezebb érdekeltté tenni, hogy könyvízű információkat sajátítson el, és talán ritka az a diák, aki többet szeretne tudni a történelemről, mint amennyit kötelező megtanulni az iskolában.
– A mai fiatalságot a meghaladott oktatási eszközökkel, módszerekkel tanítani, idejétmúlt nyelvezetet használni egyet jelent az idővesztegetéssel. Ezt a nemzedéket lekötni csak a hozzájuk közel álló eszközök felhasználásával lehet. Használni kell a modern technológiát, a különféle kommunikációs eszközöket, az interaktivitást biztosító módszereket. Igénybe kell venni mindazon lehetőségeket, amelyek olyan intenzív élményt biztosíthatnak a mai fiatalok számára, amire szükségük van. Hiszen manapság a gyereknek intenzív, közvetlen élményre van szüksége ahhoz, hogy felfigyeljen valamire.
Akadnak tanárok, akik tanítási projekt keretében a gyerekek közreműködésével Facebook-profilt készítettek nagy történelmi személyiségeknek. Nem részletezem és nem is meglepő, hogy rendkívüli eredménnyel. Ha a történelmet hasonlóképpen tálaljuk, ismertetjük meg a gyerekekkel, úgy, hogy számukra is lebilincselő legyen, káprázatos tantárgy lehet. Az ilyen fajta oktatás hatása azonnali és hosszú távú is, embert és közösséget formáló.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)
2015. október 23.
Fejet hajtottak az ’56-osok emléke előtt Csíkszeredában
A Kalász negyedi temető előtti téren felállított 1956-os kopjafánál tartottak megemlékezést október 23-án, péntek délelőtt Csíkszeredában, fejet hajtva a magyar forradalom és szabadságharc hősei előtt.
Az egybegyűlteket Kelemen Csongor, az ’56-os vitézi rend hadnagya köszöntötte, majd Szilágyi Árpád, a Volt Politikai Foglyok Hargita megyei szervezetének elnöke Sajó Sándor Magyar kereszt című költeményének elszavalásával tisztelgett a hősök emléke lőtt.
A szavalatot követően Füleki Zoltán megbízott alpolgármester osztotta meg gondolatait a jelenlévőkkel, majd Marschalkó Lajos Új Bibliát című versét Iochom Zsolt szavalta el. A történelmi egyházak nevében Darvas-Kozma József római katolikus esperes-plébános és Solymosi Alpár unitárius lelkész kérte Isten áldását a megemlékezőkre és az ’56-os hősökre. Az áldást követően a pártok képviselői, a civil szervezetet és a tanintézmények képviselői elhelyezték a kegyelet koszorúit.
A megemlékezés a székely himnusz eléneklésével zárult a tusnádi Pro Musica fúvószenekar közreműködésével.
Székelyhon.ro
A Kalász negyedi temető előtti téren felállított 1956-os kopjafánál tartottak megemlékezést október 23-án, péntek délelőtt Csíkszeredában, fejet hajtva a magyar forradalom és szabadságharc hősei előtt.
Az egybegyűlteket Kelemen Csongor, az ’56-os vitézi rend hadnagya köszöntötte, majd Szilágyi Árpád, a Volt Politikai Foglyok Hargita megyei szervezetének elnöke Sajó Sándor Magyar kereszt című költeményének elszavalásával tisztelgett a hősök emléke lőtt.
A szavalatot követően Füleki Zoltán megbízott alpolgármester osztotta meg gondolatait a jelenlévőkkel, majd Marschalkó Lajos Új Bibliát című versét Iochom Zsolt szavalta el. A történelmi egyházak nevében Darvas-Kozma József római katolikus esperes-plébános és Solymosi Alpár unitárius lelkész kérte Isten áldását a megemlékezőkre és az ’56-os hősökre. Az áldást követően a pártok képviselői, a civil szervezetet és a tanintézmények képviselői elhelyezték a kegyelet koszorúit.
A megemlékezés a székely himnusz eléneklésével zárult a tusnádi Pro Musica fúvószenekar közreműködésével.
Székelyhon.ro
2015. október 23.
Ferencz S. Alpár történelemtanár az 1956-os forradalomról
Csíkszeredában is megemlékeznek az 1956-os forradalomról és szabadságharcról. Az '56-os események kapcsán Ferencz S. Alpár történelemtanárt többek között arról kérdeztük, hogy a forradalom milyen mértékben szerepel a romániai tananyagban.
– Hogyan látja, mennyit tud a mai diákság az október 23-i eseményekről, a forradalomról?
– Úgy gondolom, hogy a diákok ismeretei ezen a téren nagymértékben függenek a családtól, a helyi közösségtől és persze főleg a pedagógustól, legyen az tanító, történelem szakos tanár, magyar szakos tanár vagy osztályfőnök. Határozott véleményem, hogy ha az illető pedagógus vagy tanintézet számára fontos az október 23-i megemlékezés és más nemzeti évfordulók megünneplése, ha az iskola szervezeti kultúrájában, nevelési eszmeiségében, úgymond „ethoszában” lényeges szerepet kap az önazonosság-tudat, akkor a gyerekek sokat fognak tudni '56-ról.
– A forradalom és szabadságharc témája milyen mértékben szerepel a kötelező tananyagban? Véleménye szerint elegendő-e annyit tudni, amennyit iskolai keretek között tanulnak meg a diákok a korszakról?
– A kötelező tananyagban szerepel ugyan a kommunista korszak tanulmányozása, de az ismeretszerzés mindennapi lehetőségei terén nem állunk jól. Sajnos a történelemnek a kerettanterv szempontjából eléggé mostoha a sorsa az általános iskolai és a középiskolai oktatásban is. Az általános iskola felső tagozatán legfeljebb heti két órában tanítjuk az egyetemes történelmet, jelenkort csak hetedikben. A kisebbségi oktatásban még létezik a romániai magyar nemzeti kisebbség történelme és hagyományai elnevezésű tantárgy – ennek keretében hetedik osztályban tanulnak a diákok a kommunista korszakról. A kötelező tananyag azonban „vaskos”, régimódi, a tankönyv pedig elavult. Ilyen körülmények között nehézséget okoz a történelemtanárnak, hogy kellő időt és teret biztosítson a nemzeti fontosságú események oktatásának.
– Konkrétan hogyan teheti kíváncsivá a gyerekeket a történelemtanár a téma iránt?
– Egy kreatív pedagógus az iskolában, egy felelősségtudó szülő otthon vagy a nemzeti öntudat ápolását küldetésének érző közösség sokat tehet ennek érdekében. A pedagógus rendhagyó történelemórákat tarthat, helytörténeti projekteket, kisebb hely- vagy családtörténeti kutatómunkákat indíthat, behívhatja a településen élő ötvenhatosokat, vagy egyszerűen meséltethet a kommunista időszakról a nagypapákkal, nagymamákkal. Iskolai szinten megemlékező rendezvényeket lehet szervezni, a tanintézetben jelképes emlékfalakat állíthatnak, amelyeket megkoszorúzhatnak, ha éppen nincsen '56-os emlékmű a településen. Ha az illető helységben megemlékezést tartanak, akkor a történelemtanár elviszi az osztályt, hogy együtt emlékezzenek meg a közösség tagjaival. Beavatni, bevonni, „testközelbe” és „jelenközelbe” hozni a múltat – ez felkelti a kíváncsiságot, érdeklődővé teszi az érdektelent.
Kiss Judit
Székelyhon.ro
Csíkszeredában is megemlékeznek az 1956-os forradalomról és szabadságharcról. Az '56-os események kapcsán Ferencz S. Alpár történelemtanárt többek között arról kérdeztük, hogy a forradalom milyen mértékben szerepel a romániai tananyagban.
– Hogyan látja, mennyit tud a mai diákság az október 23-i eseményekről, a forradalomról?
– Úgy gondolom, hogy a diákok ismeretei ezen a téren nagymértékben függenek a családtól, a helyi közösségtől és persze főleg a pedagógustól, legyen az tanító, történelem szakos tanár, magyar szakos tanár vagy osztályfőnök. Határozott véleményem, hogy ha az illető pedagógus vagy tanintézet számára fontos az október 23-i megemlékezés és más nemzeti évfordulók megünneplése, ha az iskola szervezeti kultúrájában, nevelési eszmeiségében, úgymond „ethoszában” lényeges szerepet kap az önazonosság-tudat, akkor a gyerekek sokat fognak tudni '56-ról.
– A forradalom és szabadságharc témája milyen mértékben szerepel a kötelező tananyagban? Véleménye szerint elegendő-e annyit tudni, amennyit iskolai keretek között tanulnak meg a diákok a korszakról?
– A kötelező tananyagban szerepel ugyan a kommunista korszak tanulmányozása, de az ismeretszerzés mindennapi lehetőségei terén nem állunk jól. Sajnos a történelemnek a kerettanterv szempontjából eléggé mostoha a sorsa az általános iskolai és a középiskolai oktatásban is. Az általános iskola felső tagozatán legfeljebb heti két órában tanítjuk az egyetemes történelmet, jelenkort csak hetedikben. A kisebbségi oktatásban még létezik a romániai magyar nemzeti kisebbség történelme és hagyományai elnevezésű tantárgy – ennek keretében hetedik osztályban tanulnak a diákok a kommunista korszakról. A kötelező tananyag azonban „vaskos”, régimódi, a tankönyv pedig elavult. Ilyen körülmények között nehézséget okoz a történelemtanárnak, hogy kellő időt és teret biztosítson a nemzeti fontosságú események oktatásának.
– Konkrétan hogyan teheti kíváncsivá a gyerekeket a történelemtanár a téma iránt?
– Egy kreatív pedagógus az iskolában, egy felelősségtudó szülő otthon vagy a nemzeti öntudat ápolását küldetésének érző közösség sokat tehet ennek érdekében. A pedagógus rendhagyó történelemórákat tarthat, helytörténeti projekteket, kisebb hely- vagy családtörténeti kutatómunkákat indíthat, behívhatja a településen élő ötvenhatosokat, vagy egyszerűen meséltethet a kommunista időszakról a nagypapákkal, nagymamákkal. Iskolai szinten megemlékező rendezvényeket lehet szervezni, a tanintézetben jelképes emlékfalakat állíthatnak, amelyeket megkoszorúzhatnak, ha éppen nincsen '56-os emlékmű a településen. Ha az illető helységben megemlékezést tartanak, akkor a történelemtanár elviszi az osztályt, hogy együtt emlékezzenek meg a közösség tagjaival. Beavatni, bevonni, „testközelbe” és „jelenközelbe” hozni a múltat – ez felkelti a kíváncsiságot, érdeklődővé teszi az érdektelent.
Kiss Judit
Székelyhon.ro
2015. október 24.
A magyarországi forradalom és Románia
November 22-én szabad elvonulásukat garantálva Nagy Imrééket kicsalták a diplomáciai védettséget jelentő jugoszláv nagykövetségről – és Romániába szállították őket. Előzőleg
Emil Bodnăraş és Gh. Gheorghiu-Dej a magyarországi forradalom leverésére irányuló fegyveres beavatkozás támogatását is felajánlották (november elsején) Hruscsovnak, aki ezt visszautasította.
Az akkori román kommunista vezetők lelkesen üdvözölték Kádár János szovjet sugallatra létrehozott új kormányát, és aktívan támogatták a magyar titkosszolgálat újjászervezését is. Úgy féltek a forra
dalomtól, mint ördög a tömjénfüsttől. Gheorghiu-Dej kormánya a magyar tragédiát arra használta fel, hogy törvényes okokat találjon a nemzeti kisebbségek, a más nézeteket vallók, az „osztályidegen elemek” megfélemlítésére, eltávolítására.
Az 1956-os magyarországi szabadságharcnak Románia-szerte viselték a legdurvább megfélemlítéseit, üldözéseit. Több évtizedig az ezzel kapcsolatos adatok nem kerültek nyilvánosságra, igazi méreteikre nem derült fény.
Stefano Bottoni történész kutatásai nyomán kiderült: Romániában 1956–1962 között több mint 28 ezer letartóztatás történt, ebből csak 1957–59 között közel tízezer ítélet született.
Románia a magyar forradalom napjaiban
A lakosság első spontán megnyilvánulásait – nemcsak a magyarokét, hanem a románokét is – részben a tartományi székhelyekről a párt Központi Bizottságához mindjárt a magyar forradalom másnapjától befutott helyzetjelentésekből ismerhetjük meg. Az 1956. október 26-i, tartományonként összeírt jelentésből tudjuk hogy a brassói Ernst Thalmann művek munkásgyűlésén tendenciózus kérdések hangzottak el: honnan szereztek az „ellenforradalmárok” fegyvert, miért kellett a szovjet csapatoknak beavatkozniuk, s miért csatlakoztak a munkások az ellenforradalomhoz.
Lugoson szórólapokat találtak a következő felirattal: „Nem akarunk oroszul tanulni!”
Aradon, a TEBA üzemben a munkásnők az élelmiszerellátás helyzetét feszegették, mondván, hogy Magyarországon is bizonyára ezért tört ki a felkelés.
A magyar forradalom visszhangja a Kárpátokon túlra is eljutott. A Suceava tartományi pártbizottság beszámolója szerint egy kizárt párttag kijelentette: jobb, ha abbahagyják a kollektív gazdaságok és társulások szervezését, mert láthatták, mi lett a vége Magyarországon és Lengyelországban.
Bukarestben hat központi utcában és parkban találtak a magyar forradalommal való szolidarizálásra szólító röplapokat.
A Központi Bizottsághoz beküldött tartományi jelentések 1-2 nap múlva megritkultak, majd teljesen eltűntek az „ellenforradalmi megnyilvánulások” esetei, mert a helyi pártszervek rájöttek, hogy ezekkel saját maguk imázsát rontják, és elkezdődtek az elítélő nagygyűlésekről szóló jelentések.
A spontán megnyilvánulások mellett sokkal komolyabb szervezkedésekre is sor került, elsősorban az egyetemi központokban.
1956. október 24-én Kolozsváron a Képzőművészeti Főiskolán tartott diákgyűlésen három egyetemi hallgatót tartóztattak le, közülük a VI. éves Balázs Imrét és Tirnován Videt gyorsított eljárással el is ítélték.
Október 30-án a temesvári Műszaki Egyetemen tartott nagy diákgyűlésen nemcsak diákjóléti és egyetemi követelések hangzottak el, hanem társadalmi és politikai életet érintők is. Egy csoport diákot már a gyűlés után letartóztattak, másnap az érdekükben tüntető diákok ellen kivezényelt belügyi karhatalmi alakulatok több mint 3000 egyetemi hallgatót hurcoltak el a kisbecskereki szovjet laktanyába, ahonnan a csapatok az előző napon indultak el Magyarország második lerohanására. A december közepén megtartott temesvári diákperben aztán 31 diákot ítéltek el (köztük volt az Aradon 1989 után politikai szerepet is vállalt Romulus Taşcă és Teodor Stanca).
Kolozsváron a Babeş Egyetemen a forradalommal szolidarizáló röpcédulák jelentek meg. November elsején a Bolyai Tudományegyetem diákjai fekete szalaggal a ruhájukon vonultak a Házsongárdi temetőbe emlékezni a forradalom hősi halottaira. A szervezők és résztvevők letartóztatására és elítélésére 1957 májusában–szeptemberében, illetve 1959 februárjában került sor.
Bukarestben a diákok egy csoportja november 4-re tervezett utcai tüntetést, a szekuritáte azonban tudomást szerzett az előkészületekről és a kezdeményezőket, valamint az Egyetem téren gyülekezőket letartóztatták és elítélték. Hasonló, bár szerényebb méretű megmozdulásokra került sor Brassóban és Craiován is.
A magyarországi forradalom leverése után a Bolyai Tudományegyetemen a bölcsészkari diákszövetségi vezetőket (Várhegyi István, Nagy Benedek, Koczka György és Kelemen Kálmán) november 17-én letartóztatták és februárban el is ítélték. Nem sokkal később sor került egy második „Bolyai-perre”, vádlottjait, Dávid Gyula tanársegédet és Bartis Ferenc elsőéves magyar szakos hallgatót a Házsongárdi temetőben történtekért, Páskándi Gézát a Várhegyi-féle diákszövetségi program támogatásáért vonták felelősségre. A fő célpont azonban a Bolyai Tudományegyetem felszámolása volt, ezt készítette elő 1959 februárjában a harmadik Bolyai-per, amelyben két tanársegédet (Varró Jánost és Lakó Elemért), valamint három hallgatót (Péterfi Irént, Vastag Lajost és a képzőművészeti főiskolás Páll Lajost) ítéltek el. A Bolyai-perekhez számíthatjuk más egyetemi hallgatók: Jamandi Emil, Szilágyi Árpád és az akkor már végzett Kósa Bálint elítélését is.
Az „egyetemegyesítés” hangulati előkészítéséhez tartoznak a kolozsvári protestáns teológiai intézet református és evangélikus hallgatói, illetve unitárius tanárai elleni perek is. Ezekben 1959 tavaszán 26 hallgatót és már végzett fiatal lelkészt, illetve tanárt ítéltek el.
A megtorlás másik formája a megbízhatatlannak ítéltek egyetemekről való eltávolítása volt. A bukaresti egyetem irattárából előkerült egyetlen, 1957 őszéről való dosszié például 400 kizárási határozatot tartalmaz. A Szovjetunióban tanuló román diákok és doktorandusok közötti tisztogatások eredményeként 21 fiatalt rendeltek haza a magyar forradalom alatt tanúsított „meg nem felelő magatartásuk” miatt. Soós Ferenc teológust, Halmay Pál műegyetemi hallgatót és hat társukat „terrorista szervezkedés” vádjával állítottak bíróság elé 1958 novemberében. (A két említettet halálra, majd életfogytiglani börtönre ítélték.)
Az 1956-os erdélyi szervezkedések nem csak az egyetemi központokat érintették. Sok embert azért ítéltek el, mert a forradalmat rágalmazó propaganda ellen léptek fel. Ilyen volt például a gyulakutai Veress Sándor, aki társaival román és magyar nyelvű felvilágosító leveleket küldözgetett szerte az országba. Ötüket 1957 júniusában tartóztatták le, és összesen 73 évre ítélték el. 1957 őszén több olyan per indult, amelyben a szekuritáte szervezetként próbált beállítani embereket, s ennek megfelelően nem 3–10 év javítófogház, hanem 10–25 év szigorított börtön járt az elkövetőknek. Így került börtönbe a szilágysomlyói csoport (Mike András és társai), az erdőfülei Fosztó-csoport, a csíkmadarasi Mihálcz András-csoport, az érendrédi Bujdosó Géza csoportja, a csíkszeredai Puskás Attila, majd Kacsó Tibor csoportja stb. Tudunk olyanokról is, akiket a magyarországi fegyveres harcokban vagy a tüntetésekben való részvétel vádjával ítéltek el a román katonai bíróságok (Nagy Lakatos János, Salamon László, Szathmári Zoltán), olyan magyar nemzetiségű katonatisztekről is (Papp Géza), akiknek az volt a bűnük, hogy kollégáik előtt elítélték a szovjetek katonai beavatkozását.
Diákos kezdeményezésből született a röpcéző temesvári Bíbor-banda, amelynek kilenc tagja ügyében 1958. október 22-én hirdetett ítéletet a katonai bíróság. Hasonló az 1960-ban felderített sepsiszentgyörgyi diákszervezet, a Fehér Szarvasok, vagy a gyergyószentmiklósi Erszényi-csoport. 1956-os ösztönzésre több titkos ifjúsági szervezet is létrejött, amelyek ügyében súlyos (több mint 2000 év börtön) ítéletek születettek: a sepsiszentgyörgyi Székely Ifjak Társasága (9 elítélt), a brassói erdélyi magyar ifjak Szövetség (77 személy), a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetsége (63 elítélt), a gyergyói Fekete Kéz (24 elítélt).
Voltak olyan, 1956-tal kapcsolatba hozott perek, amelyek szenvedői egymástól függetlenül szőttek terveket „az erdélyi kérdés rendezésére”. Dobai István, a Bolyai Egyetem jogászprofesszora kilenctagú csoportjának perében 1957. november 5-én Dobait és Varga László abrudbányai református lelkészt életfogytiglani börtönre ítélték, Fodor Pál csíkszeredai vasúti mérnököt és négy társát 1958 februárjában 10–25 év közötti büntetésekre.
Az 1956 utáni megtorlás minden vonatkozásban legnagyobb pere Szoboszlay Aladár katolikus pap nevéhez fűződik. A perben 57 embert állítottak bíróság elé, 10 halálos (végrehajtott) ítélet született, a többiek több mint 1300 év börtönbüntetést kaptak.
1957 októberében került sor a negyedik nagy „hazaárulási perre”, amelynek fővádlottját, Sass Kálmán érmihályfalvi lelkészt és Hollós Istvánt december 2-án Szamosújváron kivégezték, Balaskó Vilmos érolaszi lelkész halálos ítéletét pedig életfogytiglanra változtatták. Ebben a perben még 31 személyt ítéltek el összesen 730 év börtönre.
Nyugati Jelen (Arad)
November 22-én szabad elvonulásukat garantálva Nagy Imrééket kicsalták a diplomáciai védettséget jelentő jugoszláv nagykövetségről – és Romániába szállították őket. Előzőleg
Emil Bodnăraş és Gh. Gheorghiu-Dej a magyarországi forradalom leverésére irányuló fegyveres beavatkozás támogatását is felajánlották (november elsején) Hruscsovnak, aki ezt visszautasította.
Az akkori román kommunista vezetők lelkesen üdvözölték Kádár János szovjet sugallatra létrehozott új kormányát, és aktívan támogatták a magyar titkosszolgálat újjászervezését is. Úgy féltek a forra
dalomtól, mint ördög a tömjénfüsttől. Gheorghiu-Dej kormánya a magyar tragédiát arra használta fel, hogy törvényes okokat találjon a nemzeti kisebbségek, a más nézeteket vallók, az „osztályidegen elemek” megfélemlítésére, eltávolítására.
Az 1956-os magyarországi szabadságharcnak Románia-szerte viselték a legdurvább megfélemlítéseit, üldözéseit. Több évtizedig az ezzel kapcsolatos adatok nem kerültek nyilvánosságra, igazi méreteikre nem derült fény.
Stefano Bottoni történész kutatásai nyomán kiderült: Romániában 1956–1962 között több mint 28 ezer letartóztatás történt, ebből csak 1957–59 között közel tízezer ítélet született.
Románia a magyar forradalom napjaiban
A lakosság első spontán megnyilvánulásait – nemcsak a magyarokét, hanem a románokét is – részben a tartományi székhelyekről a párt Központi Bizottságához mindjárt a magyar forradalom másnapjától befutott helyzetjelentésekből ismerhetjük meg. Az 1956. október 26-i, tartományonként összeírt jelentésből tudjuk hogy a brassói Ernst Thalmann művek munkásgyűlésén tendenciózus kérdések hangzottak el: honnan szereztek az „ellenforradalmárok” fegyvert, miért kellett a szovjet csapatoknak beavatkozniuk, s miért csatlakoztak a munkások az ellenforradalomhoz.
Lugoson szórólapokat találtak a következő felirattal: „Nem akarunk oroszul tanulni!”
Aradon, a TEBA üzemben a munkásnők az élelmiszerellátás helyzetét feszegették, mondván, hogy Magyarországon is bizonyára ezért tört ki a felkelés.
A magyar forradalom visszhangja a Kárpátokon túlra is eljutott. A Suceava tartományi pártbizottság beszámolója szerint egy kizárt párttag kijelentette: jobb, ha abbahagyják a kollektív gazdaságok és társulások szervezését, mert láthatták, mi lett a vége Magyarországon és Lengyelországban.
Bukarestben hat központi utcában és parkban találtak a magyar forradalommal való szolidarizálásra szólító röplapokat.
A Központi Bizottsághoz beküldött tartományi jelentések 1-2 nap múlva megritkultak, majd teljesen eltűntek az „ellenforradalmi megnyilvánulások” esetei, mert a helyi pártszervek rájöttek, hogy ezekkel saját maguk imázsát rontják, és elkezdődtek az elítélő nagygyűlésekről szóló jelentések.
A spontán megnyilvánulások mellett sokkal komolyabb szervezkedésekre is sor került, elsősorban az egyetemi központokban.
1956. október 24-én Kolozsváron a Képzőművészeti Főiskolán tartott diákgyűlésen három egyetemi hallgatót tartóztattak le, közülük a VI. éves Balázs Imrét és Tirnován Videt gyorsított eljárással el is ítélték.
Október 30-án a temesvári Műszaki Egyetemen tartott nagy diákgyűlésen nemcsak diákjóléti és egyetemi követelések hangzottak el, hanem társadalmi és politikai életet érintők is. Egy csoport diákot már a gyűlés után letartóztattak, másnap az érdekükben tüntető diákok ellen kivezényelt belügyi karhatalmi alakulatok több mint 3000 egyetemi hallgatót hurcoltak el a kisbecskereki szovjet laktanyába, ahonnan a csapatok az előző napon indultak el Magyarország második lerohanására. A december közepén megtartott temesvári diákperben aztán 31 diákot ítéltek el (köztük volt az Aradon 1989 után politikai szerepet is vállalt Romulus Taşcă és Teodor Stanca).
Kolozsváron a Babeş Egyetemen a forradalommal szolidarizáló röpcédulák jelentek meg. November elsején a Bolyai Tudományegyetem diákjai fekete szalaggal a ruhájukon vonultak a Házsongárdi temetőbe emlékezni a forradalom hősi halottaira. A szervezők és résztvevők letartóztatására és elítélésére 1957 májusában–szeptemberében, illetve 1959 februárjában került sor.
Bukarestben a diákok egy csoportja november 4-re tervezett utcai tüntetést, a szekuritáte azonban tudomást szerzett az előkészületekről és a kezdeményezőket, valamint az Egyetem téren gyülekezőket letartóztatták és elítélték. Hasonló, bár szerényebb méretű megmozdulásokra került sor Brassóban és Craiován is.
A magyarországi forradalom leverése után a Bolyai Tudományegyetemen a bölcsészkari diákszövetségi vezetőket (Várhegyi István, Nagy Benedek, Koczka György és Kelemen Kálmán) november 17-én letartóztatták és februárban el is ítélték. Nem sokkal később sor került egy második „Bolyai-perre”, vádlottjait, Dávid Gyula tanársegédet és Bartis Ferenc elsőéves magyar szakos hallgatót a Házsongárdi temetőben történtekért, Páskándi Gézát a Várhegyi-féle diákszövetségi program támogatásáért vonták felelősségre. A fő célpont azonban a Bolyai Tudományegyetem felszámolása volt, ezt készítette elő 1959 februárjában a harmadik Bolyai-per, amelyben két tanársegédet (Varró Jánost és Lakó Elemért), valamint három hallgatót (Péterfi Irént, Vastag Lajost és a képzőművészeti főiskolás Páll Lajost) ítéltek el. A Bolyai-perekhez számíthatjuk más egyetemi hallgatók: Jamandi Emil, Szilágyi Árpád és az akkor már végzett Kósa Bálint elítélését is.
Az „egyetemegyesítés” hangulati előkészítéséhez tartoznak a kolozsvári protestáns teológiai intézet református és evangélikus hallgatói, illetve unitárius tanárai elleni perek is. Ezekben 1959 tavaszán 26 hallgatót és már végzett fiatal lelkészt, illetve tanárt ítéltek el.
A megtorlás másik formája a megbízhatatlannak ítéltek egyetemekről való eltávolítása volt. A bukaresti egyetem irattárából előkerült egyetlen, 1957 őszéről való dosszié például 400 kizárási határozatot tartalmaz. A Szovjetunióban tanuló román diákok és doktorandusok közötti tisztogatások eredményeként 21 fiatalt rendeltek haza a magyar forradalom alatt tanúsított „meg nem felelő magatartásuk” miatt. Soós Ferenc teológust, Halmay Pál műegyetemi hallgatót és hat társukat „terrorista szervezkedés” vádjával állítottak bíróság elé 1958 novemberében. (A két említettet halálra, majd életfogytiglani börtönre ítélték.)
Az 1956-os erdélyi szervezkedések nem csak az egyetemi központokat érintették. Sok embert azért ítéltek el, mert a forradalmat rágalmazó propaganda ellen léptek fel. Ilyen volt például a gyulakutai Veress Sándor, aki társaival román és magyar nyelvű felvilágosító leveleket küldözgetett szerte az országba. Ötüket 1957 júniusában tartóztatták le, és összesen 73 évre ítélték el. 1957 őszén több olyan per indult, amelyben a szekuritáte szervezetként próbált beállítani embereket, s ennek megfelelően nem 3–10 év javítófogház, hanem 10–25 év szigorított börtön járt az elkövetőknek. Így került börtönbe a szilágysomlyói csoport (Mike András és társai), az erdőfülei Fosztó-csoport, a csíkmadarasi Mihálcz András-csoport, az érendrédi Bujdosó Géza csoportja, a csíkszeredai Puskás Attila, majd Kacsó Tibor csoportja stb. Tudunk olyanokról is, akiket a magyarországi fegyveres harcokban vagy a tüntetésekben való részvétel vádjával ítéltek el a román katonai bíróságok (Nagy Lakatos János, Salamon László, Szathmári Zoltán), olyan magyar nemzetiségű katonatisztekről is (Papp Géza), akiknek az volt a bűnük, hogy kollégáik előtt elítélték a szovjetek katonai beavatkozását.
Diákos kezdeményezésből született a röpcéző temesvári Bíbor-banda, amelynek kilenc tagja ügyében 1958. október 22-én hirdetett ítéletet a katonai bíróság. Hasonló az 1960-ban felderített sepsiszentgyörgyi diákszervezet, a Fehér Szarvasok, vagy a gyergyószentmiklósi Erszényi-csoport. 1956-os ösztönzésre több titkos ifjúsági szervezet is létrejött, amelyek ügyében súlyos (több mint 2000 év börtön) ítéletek születettek: a sepsiszentgyörgyi Székely Ifjak Társasága (9 elítélt), a brassói erdélyi magyar ifjak Szövetség (77 személy), a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetsége (63 elítélt), a gyergyói Fekete Kéz (24 elítélt).
Voltak olyan, 1956-tal kapcsolatba hozott perek, amelyek szenvedői egymástól függetlenül szőttek terveket „az erdélyi kérdés rendezésére”. Dobai István, a Bolyai Egyetem jogászprofesszora kilenctagú csoportjának perében 1957. november 5-én Dobait és Varga László abrudbányai református lelkészt életfogytiglani börtönre ítélték, Fodor Pál csíkszeredai vasúti mérnököt és négy társát 1958 februárjában 10–25 év közötti büntetésekre.
Az 1956 utáni megtorlás minden vonatkozásban legnagyobb pere Szoboszlay Aladár katolikus pap nevéhez fűződik. A perben 57 embert állítottak bíróság elé, 10 halálos (végrehajtott) ítélet született, a többiek több mint 1300 év börtönbüntetést kaptak.
1957 októberében került sor a negyedik nagy „hazaárulási perre”, amelynek fővádlottját, Sass Kálmán érmihályfalvi lelkészt és Hollós Istvánt december 2-án Szamosújváron kivégezték, Balaskó Vilmos érolaszi lelkész halálos ítéletét pedig életfogytiglanra változtatták. Ebben a perben még 31 személyt ítéltek el összesen 730 év börtönre.
Nyugati Jelen (Arad)
2015. október 25.
Fókuszban a magyar alaptörvény
Az új magyar alkotmányról, valamint a magyar állampolgárok jogairól és kötelezettségeiről volt szó a Jogállami kerekasztal Erdélyben című beszélgetésen péntek délután a székelyudvarhelyi MÜTF Oktatási Központban.
Az előadás-sorozat előtt Juhász Imre alkotmánybíró a sajtó képviselőinek elmondta, fontosnak tartja, hogy új alaptörvény született és lépett hatályba 2012-ben Magyarországon. „A korábbi toldozott-foltozott gyökerében mindenképpen kommunista alkotmány volt. Az új alaptörvényt már a tervezési és előkészítési folyamatban sok támadás érte, ez pedig nem csitult a hatályba lépését követően sem. Éppen ezért gondoltuk, hogy útjára indítunk egy kerekasztal-beszélgetést és előadás-sorozatot, amelyen elmondhatjuk, hogy mit gondolunk erről jogászként és állampolgárként” – magyarázta Juhász Imre. Tordáné Petneházy Judit, az egyesület alelnöke elmondta, a 2013-ban indított előadás-sorozatot előbb magyarországi településeken, majd Marosvásárhelyen, Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön rendezték meg.
„Az alaptörvény sok újdonságot hozott a jelenlegi határokon kívül élő magyarságnak is, ugyanis ez egész más szintű felelősséget ír elő Magyarországnak a határon túli magyarságot illetően. Az alaptörvény hangsúlyozottan a nemzet egységének gondolatából indul ki, úgy vélem, ezt mindenképp tolmácsolni illik” – érvelt az alkotmánybíró, hogy miért aktuális a rendezvény az erdélyiek számára is. Mint elmondta, az alaptörvény hátteret nyújt a kettős állampolgárság kérdésének is, így az eddig lezajlott erdélyi kerekasztal-beszélgetéseken főként konkrét kérdések foglalkoztatták az érdeklődőket. Egyebek közt a szimbólumhasználat is felmerült, s mivel a magyar alaptörvény nem tud választ adni erre a kérdésre, ilyen esetben nemzetközi jogi szempontból közelíti meg a lehetőségeket az alkotmánybíró, uniós vagy európai tanácsi viszonylatban keresi a választ.
Az előadás-sorozatban egyébként Rubold Ödön Jászai Mari-díjas színművész is közreműködött, ő az alkotmány bevezető részét, a nemzeti hitvallást olvasta fel, a kultúra szempontjából is megközelítve az alaptörvényt. A színész suttogó propagandának nevezte a kezdeményezést, melynek révén sokkal jobban eljut az alkotmány jelentősége az emberekhez. A székelyudvarhelyi rendezvényen Szarka Gábor konzul is jelen volt, és rámutatott, hogy a magyar állampolgárság felvétele nem más, mint a magyar nemzet közjogi egyesítése. Az eseményt Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa, a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület (MPEE) és a MÜTF szervezte.
Veres Réka
Székelyhon.ro
Az új magyar alkotmányról, valamint a magyar állampolgárok jogairól és kötelezettségeiről volt szó a Jogállami kerekasztal Erdélyben című beszélgetésen péntek délután a székelyudvarhelyi MÜTF Oktatási Központban.
Az előadás-sorozat előtt Juhász Imre alkotmánybíró a sajtó képviselőinek elmondta, fontosnak tartja, hogy új alaptörvény született és lépett hatályba 2012-ben Magyarországon. „A korábbi toldozott-foltozott gyökerében mindenképpen kommunista alkotmány volt. Az új alaptörvényt már a tervezési és előkészítési folyamatban sok támadás érte, ez pedig nem csitult a hatályba lépését követően sem. Éppen ezért gondoltuk, hogy útjára indítunk egy kerekasztal-beszélgetést és előadás-sorozatot, amelyen elmondhatjuk, hogy mit gondolunk erről jogászként és állampolgárként” – magyarázta Juhász Imre. Tordáné Petneházy Judit, az egyesület alelnöke elmondta, a 2013-ban indított előadás-sorozatot előbb magyarországi településeken, majd Marosvásárhelyen, Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön rendezték meg.
„Az alaptörvény sok újdonságot hozott a jelenlegi határokon kívül élő magyarságnak is, ugyanis ez egész más szintű felelősséget ír elő Magyarországnak a határon túli magyarságot illetően. Az alaptörvény hangsúlyozottan a nemzet egységének gondolatából indul ki, úgy vélem, ezt mindenképp tolmácsolni illik” – érvelt az alkotmánybíró, hogy miért aktuális a rendezvény az erdélyiek számára is. Mint elmondta, az alaptörvény hátteret nyújt a kettős állampolgárság kérdésének is, így az eddig lezajlott erdélyi kerekasztal-beszélgetéseken főként konkrét kérdések foglalkoztatták az érdeklődőket. Egyebek közt a szimbólumhasználat is felmerült, s mivel a magyar alaptörvény nem tud választ adni erre a kérdésre, ilyen esetben nemzetközi jogi szempontból közelíti meg a lehetőségeket az alkotmánybíró, uniós vagy európai tanácsi viszonylatban keresi a választ.
Az előadás-sorozatban egyébként Rubold Ödön Jászai Mari-díjas színművész is közreműködött, ő az alkotmány bevezető részét, a nemzeti hitvallást olvasta fel, a kultúra szempontjából is megközelítve az alaptörvényt. A színész suttogó propagandának nevezte a kezdeményezést, melynek révén sokkal jobban eljut az alkotmány jelentősége az emberekhez. A székelyudvarhelyi rendezvényen Szarka Gábor konzul is jelen volt, és rámutatott, hogy a magyar állampolgárság felvétele nem más, mint a magyar nemzet közjogi egyesítése. Az eseményt Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa, a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület (MPEE) és a MÜTF szervezte.
Veres Réka
Székelyhon.ro
2015. október 26.
Vándor székely hazatalál – Czegő Zoltán költő, író estje Csíkszeredában
A Sepsiszentgyörgyön élő Czegő Zoltán költő, író két évtizedes magyarországi tartózkodás után 2010-ben tért haza szülőföldjére. Jelenleg aktív résztvevője a sepsiszentgyörgyi közéletnek, költőként, íróként is igen termékeny, a versek és a publicisztikai írások mellett a regényírásnak is mestere. A Kájoni János Megyei Könyvtárban 2015. október 29-én, 17 órakor kezdődő irodalmi esten Cseke Gábor író, közíró beszélget Czegő Zoltánnal életútjáról, hazatelepülése után megjelent újabb regényeiről, próza- és versesköteteiről.
Az író Katonabogár című „balladaregényében” az eltűnt gondolkodásmódú, hagyománytisztelő székely falu pusztulását mutatja be, 2011-ben a csíkszeredai Pallas-Akadémia kiadásában jelent meg a regény. A Néma lovak című regény 2013-ben jelent meg, cselekménye Erdély sorsfordító, 1660–61-es éveibe vezet vissza, amikor II. Rákóczi György szerencsétlen lengyelországi hadjáratának kudarca következtében az egész erdélyi had tatár fogságba esett. Két tenyérben című újabb regényét, A templomok lázadása címmel 2013-ban megjelent verseskötetét és Az utolsó kikötőben című, 2014-ben megjelent, válogatott prózai írásokat tartalmazó kötetét is megismerhetik az irodalmi találkozó résztvevői. Czegő Zoltán költő, író, publicista (Bukarest, 1938). A Babeş-Bolyai Egyetemen pedagógia-lélektan-magyar szakos tanári képesítést nyert. A sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör egyik alapító szerkesztője lett 1968-ban. 1966-tól közölt verseket; Forrás-kötete, a Pogány liturgia (1970). 1988-ban települt át Magyarországra, huszonkét évet dolgozott különböző lapoknál Budapesten, majd 2010 -ben jött haza Sepsiszentgyörgyre. Kötetei: Pogány liturgia (versek). Bukarest, 1970; Titkos délután (versek). Bukarest, 1973; Ezen a parton (versek). Bukarest, 1978; Ember a Kénostetőn (vallomások, publicisztikák). Kolozsvár, 1981; Lelkek világhuzatban (versek). Budapest, 1995; Hetednap után (versek). Budapest 2001; Medrében él (regény). Budapest, 2004; Időrianás (regény). Arad, 2007. (Irodalmi Jelen könyvek); Katonabogár (regény). Csíkszereda, 2011; Két tenyérben (regény); Néma lovak (regény), Sepsiszentgyörgy, 2013; A templomok lázadása: új versek. Sepsiszentgyörgy, 2013; Az utolsó kikötőben (válogatott prózai írások) Sepsiszentgyörgy, 2014.
Közlemény
Erdély.ma
A Sepsiszentgyörgyön élő Czegő Zoltán költő, író két évtizedes magyarországi tartózkodás után 2010-ben tért haza szülőföldjére. Jelenleg aktív résztvevője a sepsiszentgyörgyi közéletnek, költőként, íróként is igen termékeny, a versek és a publicisztikai írások mellett a regényírásnak is mestere. A Kájoni János Megyei Könyvtárban 2015. október 29-én, 17 órakor kezdődő irodalmi esten Cseke Gábor író, közíró beszélget Czegő Zoltánnal életútjáról, hazatelepülése után megjelent újabb regényeiről, próza- és versesköteteiről.
Az író Katonabogár című „balladaregényében” az eltűnt gondolkodásmódú, hagyománytisztelő székely falu pusztulását mutatja be, 2011-ben a csíkszeredai Pallas-Akadémia kiadásában jelent meg a regény. A Néma lovak című regény 2013-ben jelent meg, cselekménye Erdély sorsfordító, 1660–61-es éveibe vezet vissza, amikor II. Rákóczi György szerencsétlen lengyelországi hadjáratának kudarca következtében az egész erdélyi had tatár fogságba esett. Két tenyérben című újabb regényét, A templomok lázadása címmel 2013-ban megjelent verseskötetét és Az utolsó kikötőben című, 2014-ben megjelent, válogatott prózai írásokat tartalmazó kötetét is megismerhetik az irodalmi találkozó résztvevői. Czegő Zoltán költő, író, publicista (Bukarest, 1938). A Babeş-Bolyai Egyetemen pedagógia-lélektan-magyar szakos tanári képesítést nyert. A sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör egyik alapító szerkesztője lett 1968-ban. 1966-tól közölt verseket; Forrás-kötete, a Pogány liturgia (1970). 1988-ban települt át Magyarországra, huszonkét évet dolgozott különböző lapoknál Budapesten, majd 2010 -ben jött haza Sepsiszentgyörgyre. Kötetei: Pogány liturgia (versek). Bukarest, 1970; Titkos délután (versek). Bukarest, 1973; Ezen a parton (versek). Bukarest, 1978; Ember a Kénostetőn (vallomások, publicisztikák). Kolozsvár, 1981; Lelkek világhuzatban (versek). Budapest, 1995; Hetednap után (versek). Budapest 2001; Medrében él (regény). Budapest, 2004; Időrianás (regény). Arad, 2007. (Irodalmi Jelen könyvek); Katonabogár (regény). Csíkszereda, 2011; Két tenyérben (regény); Néma lovak (regény), Sepsiszentgyörgy, 2013; A templomok lázadása: új versek. Sepsiszentgyörgy, 2013; Az utolsó kikötőben (válogatott prózai írások) Sepsiszentgyörgy, 2014.
Közlemény
Erdély.ma
2015. október 26.
1956 lépcsőfokai
Nehéz emlékezni. Felejteni nehezebb. Tizennyolc éves voltam akkor, felnőtt, pénz- és igazságkereső, mint annyian mások. Mintha tudta volna a kommunista diktatúra, hogy anyagi meg szellemi nyomorúságban hamarább érik a fiatal – két egymás utáni évfolyamot 17 évesen érettségiztettek Romániában, hogy lennénk mi a Párthoz hű, még kiskorú értelmiség.
Marx megmondta a 19. században, hogy „kísértet járja be Európát, a kommunizmus kísértete”. Sem az angol Robert Owen, sem a zsidó Marx nem úgy látta azonban a kommunizmust, ahogyan azt Lenin meg Sztálin meg az ők követői láttatták, immár fegyveres hatalmon a fél világban, pártszékházak és börtönfalak között.
Internátusi, kollégiumi felügyelő voltam ’56-ban, akkor ősszel csapott meg először engem is, Európát is a győzelem halovány reménysége. Több volt az állambiztonsági az erdélyi magyar középiskolák és egyetemek körül, mint amennyi a diák. És Magyarországon győztek volna a felkelő forradalmárok, akár 1848-ban is, de „földübörögtek a testvéri szovjet tankok”, november 4-én odalett minden. Következtek az akasztófák, a perek, a golyó által védett pártkormányok. Vériszap mindenütt.
A következő lépcsőfokot már az egyetemen értem meg. Románia fegyveres hatalma észbe kapott, hogy ismét itt az alkalom, abból hasznot lehet húzni. És elkezdődtek a rostálások, a perek az egyetemeken, illetve a bíróságokon. 1959-ben földübörögtek a bizottságok, odakinn az épület előtt álltak a fekete „dubák”, az államvédelem zárt autói, vitték is el azokat, akiket a magyar forradalommal rokonszenvezőknek tartottak. A didergés és a félelem együtt járt.
Sajnáltuk az elhurcoltakat, és féltettük magunkat, így igaz. És lefejezték a Bolyai Tudományegyetemünket, kivégezték. Románia mintegy megelőzte a lehetséges szembeszegüléseket, csíráikban.
Székelyföldön béke volt viszonylag. Csak a Mikó Kollégium tantestületét verték szét, tanárokat, diákokat börtönöztek be, Csíkszeredában is. Eszmélt a magyar kisebbség. Miért is vagyunk a világon? Mi közünk van a saját sorsunkhoz? Van-e jogunk szólalni, cselekedni? Hát nem volt. De voltak koszorúzóink, szervezkedőink, voltak versmondóink illő alkalmakon akkoriban. És meg sem álltak a román börtönökig.
Térjünk vissza Budapestre! Igaz, én már hat éve visszatértem onnan.
2006-ban visszatértem az Egyesült Államokból, szeptember végén. A nagy óceán után éppen hogy visszaszoktam a kommunista magyar kormány fattyadékának, a Gyurcsány-kormánynak légköréhez, amikor ránk köszöntött október 23-a, az 56-os forradalom immár hivatalos emléknapja. A Magyar Írószövetségben koszorúztuk az 56-os emléktáblát.
Estefelé hatalmas és békés megemlékezés, a nemzeti oldal emlékezett.
És az ismét szocialista kormány bevetette a lovas rendőröket, a könnygázágyúkat, gránátokat, gumibotos rendőrséget számozatlanul (!) és számolatlanul. Mindent szétvertek. Csak azt feledném, azt az estét, a sikoltásokat, a toporzékoló lovas brigádokat, a menekülésünket a Semmelweis utcába, az Erzsébet híd alá, kapualjakba, szanaszét.
Ez volt a magyar 1956-os forradalom utóbbi láncszeme, és egyben Európa utolsó kommunista rohama a nép ellen. És most azt is hozzá kell tennem mindehhez, hogy az említett kormány-csürhe ma követeli az ázsiai, afrikai migráns özön szabad beengedését Európába, a kommunista humanizmus, emberszeretet nevében.
Láncszemelgetünk itt is, Európa külvárosi szegénynegyedeiben. Fáj emlékezni, különösen, ha ugyanazok az indulatok késztetnek emlékezésre, amelyeket annyiszor megéltünk. És voltak, akik nem tudták túlélni. Ők is emlékeztetnek a fáklyáink fényénél.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely
Nehéz emlékezni. Felejteni nehezebb. Tizennyolc éves voltam akkor, felnőtt, pénz- és igazságkereső, mint annyian mások. Mintha tudta volna a kommunista diktatúra, hogy anyagi meg szellemi nyomorúságban hamarább érik a fiatal – két egymás utáni évfolyamot 17 évesen érettségiztettek Romániában, hogy lennénk mi a Párthoz hű, még kiskorú értelmiség.
Marx megmondta a 19. században, hogy „kísértet járja be Európát, a kommunizmus kísértete”. Sem az angol Robert Owen, sem a zsidó Marx nem úgy látta azonban a kommunizmust, ahogyan azt Lenin meg Sztálin meg az ők követői láttatták, immár fegyveres hatalmon a fél világban, pártszékházak és börtönfalak között.
Internátusi, kollégiumi felügyelő voltam ’56-ban, akkor ősszel csapott meg először engem is, Európát is a győzelem halovány reménysége. Több volt az állambiztonsági az erdélyi magyar középiskolák és egyetemek körül, mint amennyi a diák. És Magyarországon győztek volna a felkelő forradalmárok, akár 1848-ban is, de „földübörögtek a testvéri szovjet tankok”, november 4-én odalett minden. Következtek az akasztófák, a perek, a golyó által védett pártkormányok. Vériszap mindenütt.
A következő lépcsőfokot már az egyetemen értem meg. Románia fegyveres hatalma észbe kapott, hogy ismét itt az alkalom, abból hasznot lehet húzni. És elkezdődtek a rostálások, a perek az egyetemeken, illetve a bíróságokon. 1959-ben földübörögtek a bizottságok, odakinn az épület előtt álltak a fekete „dubák”, az államvédelem zárt autói, vitték is el azokat, akiket a magyar forradalommal rokonszenvezőknek tartottak. A didergés és a félelem együtt járt.
Sajnáltuk az elhurcoltakat, és féltettük magunkat, így igaz. És lefejezték a Bolyai Tudományegyetemünket, kivégezték. Románia mintegy megelőzte a lehetséges szembeszegüléseket, csíráikban.
Székelyföldön béke volt viszonylag. Csak a Mikó Kollégium tantestületét verték szét, tanárokat, diákokat börtönöztek be, Csíkszeredában is. Eszmélt a magyar kisebbség. Miért is vagyunk a világon? Mi közünk van a saját sorsunkhoz? Van-e jogunk szólalni, cselekedni? Hát nem volt. De voltak koszorúzóink, szervezkedőink, voltak versmondóink illő alkalmakon akkoriban. És meg sem álltak a román börtönökig.
Térjünk vissza Budapestre! Igaz, én már hat éve visszatértem onnan.
2006-ban visszatértem az Egyesült Államokból, szeptember végén. A nagy óceán után éppen hogy visszaszoktam a kommunista magyar kormány fattyadékának, a Gyurcsány-kormánynak légköréhez, amikor ránk köszöntött október 23-a, az 56-os forradalom immár hivatalos emléknapja. A Magyar Írószövetségben koszorúztuk az 56-os emléktáblát.
Estefelé hatalmas és békés megemlékezés, a nemzeti oldal emlékezett.
És az ismét szocialista kormány bevetette a lovas rendőröket, a könnygázágyúkat, gránátokat, gumibotos rendőrséget számozatlanul (!) és számolatlanul. Mindent szétvertek. Csak azt feledném, azt az estét, a sikoltásokat, a toporzékoló lovas brigádokat, a menekülésünket a Semmelweis utcába, az Erzsébet híd alá, kapualjakba, szanaszét.
Ez volt a magyar 1956-os forradalom utóbbi láncszeme, és egyben Európa utolsó kommunista rohama a nép ellen. És most azt is hozzá kell tennem mindehhez, hogy az említett kormány-csürhe ma követeli az ázsiai, afrikai migráns özön szabad beengedését Európába, a kommunista humanizmus, emberszeretet nevében.
Láncszemelgetünk itt is, Európa külvárosi szegénynegyedeiben. Fáj emlékezni, különösen, ha ugyanazok az indulatok késztetnek emlékezésre, amelyeket annyiszor megéltünk. És voltak, akik nem tudták túlélni. Ők is emlékeztetnek a fáklyáink fényénél.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely
2015. október 27.
Ha családról van szó, mindenki érintett
Tízéves születésnapját ünnepelte a hétvégén a kolozsvári Életfa Családsegítő Egyesület. A jubiláló szervezet célkitűzéseiről, szerteágazó tevékenységéről, rendezvényeiről, a kincses városbéli magyar közösségben vállalt szerepéről Adorjáni Katalint, az egyesület alelnökét kérdeztük.
– Tízéves jubileumát ünnepelte a hét végén a kolozsvári Életfa Családsegítő Egyesület. Hogyan összegezné az elmúlt tíz évet? Mi volt a kezdeményezés elindításakor az alapítók elképzelése, az egyesület célja?
– Pont pénteken, a születésnapi Életfa-kávézóban idéztük fel a kezdeteket. Az első találkozásom azzal, amit az Életfa előéletének is nevezhetnénk, még a Herédi Zsolt szociológus által kezdeményezett kismamaklub egyik alkalma volt, amikor rádiósként interjúztam vele a Kolozsvár-belvárosi református egyházközség termében, ha jól emlékszem, 2003-ban. Aztán rá egy évre Osváth Enikő pszichológus meghívott az unitárius óvodába, ahol már arról tárgyaltunk, hogy eljött az ideje egy egyesület létrehozásának, amelyben többek kezdeményezése is háttérszervezetre lel.
Osváth Enikőnek régebbi vágya volt, hogy szakmai tanácsadóközpont jöjjön létre a kolozsvári magyar családok számára, és nyilvánvaló volt, hogy a kismamaklub is az új egyesület keretében fog működni.
Kilenc alapító taggal indítottuk el az egyesületet, célunk az volt, amit az alapító okiratban megfogalmaztunk, és ami a megújult honlapunkon is olvasható: támogassuk és segítsük a családokat kultúrájukban, anyagi létükben, mellettük álljunk életük minden szakaszában. Továbbá az, hogy erősítsük és megőrizzük a családot mint társadalmunk alapját, mellette legyünk a krízishelyzetekben is, valamint felmutassuk a gyermek jelentőségét, illetve az apa és anya szerepének fontosságát a nevelésben.
– Ünnepi fesztiváljaikon, a Kolozsvári Magyar Napokon, és megannyi rendezvény keretében évek óta népszerűek a tevékenységeik. Mit tekintenek az egyesület legnagyobb sikerének?
– Azt hiszem, hogy az Életfa Családsegítő Egyesület létrejötte már önmagában siker, hiszen választ adott arra a társadalmi igényre, amit ha nem is fogalmaztak meg a kolozsvári családok, de ott volt a lelkük mélyén: igen, pont erre van szükségük. A legcsodálatosabb az, hogy olyan csapat került össze, amely nem az egyéni siker lehetőségét látta az egyesületben, hanem mindig a közösségért akart tenni, jobbá akarta tenni a körülötte levő világot, az anyák, a gyermekek és a család javára. Persze ez egy kicsit idealisztikusan hangzik, de minden emberi gyarlóság és hiba ellenére a csapat mégis mindig előre vitte az ügyet.
Siker az is, hogy a kolozsvári magyar közösség felismerte, hogy érdemes befektetni ezekbe a tevékenységekbe, mert a közösség javát szolgálják. Itt gondolok a támogatóinkra, akik nagy empátiával kezelték mindig a családos programjainkat. Ez szerintem azért van, mert amikor családról beszélünk, akkor mindenki érintett. Mindezeken túl azt is sikerként könyvelem el, hogy nagy örömünkre, példánkon felbuzdulva sok hasonló kezdeményezés, szervezet született az évek során Erdélyszerte, amelyekkel többnyire partnerként is együttműködünk.
– Mi az, amit tapasztalata és meglátása szerint a leginkább kedvelnek az emberek az Életfa tevékenységében? Hogyan sikerül a sok érdeklődőt bevonzani az egyesület holdudvarába?
– Ha tömegben gondolkodunk, akkor egy nap egyszerre a fesztiváljainkon vannak a legtöbben, például a gyermeknapi fesztiválon, az adventi gyermekfesztivál és -sokadalmon, valamint nyilván a Kolozsvári Magyar Napokon, ahol mi szervezzük a családos programokat. De nagy népszerűségnek örvend Nyári játszóház, ahova egyre több gyermek jelentkezik. Táboraink, kézműves foglalkozásaink, alkotó tevékenységeink is kedveltek.
A heti rendszerességgel megszervezett programokon már kisebb a létszám, hiszen a program jellege osztja a résztvevőket, de a péntek esti születésnapi Életfa-kávéházban, és a szombati beszélgetések során kiderült, hogy milyen nagy támaszt jelentenek sokak számára az olyan kis közösségek, mint a Kismamaklub vagy az Egyszülősök Klubja. A különféle tornák pedig nemcsak a testi épség szemponjából kedveltek, de a közös tevékenység és a társaság is idehódítja az anyákat.
Lassacskán szinte minden tevékenységet megnevezek, és nehéz is bármelyiket is kiemelnem, hiszen a gazdag kínálat pontosan azt a célt szolgálja, hogy mindenki kiválaszthassa azt, amire a leginkább szüksége van. Lehet, hogy így valaki az egyéni vagy csoportos pszichológiai és gyógypedagógiai szolgáltatásaink mellett tenné le a voksát.
– Hogyan ünnepeltek a hét végén, kik csatlakoztak a jubileumi születésnaphoz?
– Az ünneplésünk mindenki számára nyitott volt. A munkatársak mellett örvendtünk, hogy a partnerek, támogatók és a programjainkon részt vevő családok is velünk ünnepeltek. Minden korosztály megtalálhatta a számára érdekes tevékenységet, és nyilván nem maradt el a nap végétől a közös vendégség sem, amelynek fénypontja, mint minden szülinapon, a tíz torta volt. A kolozsváriakon kívül Csíkszeredából, Segesvárról, Marosvásárhelyről, Gyulafehérvárról és Budapestről jöttek partnerszervezetink képviselői, barátaink.
– Arculatot váltottak nemrég. Mi indokolta a megújulást, és mik a jövőbeni terveik?
– Az eltelt tíz év határán „új ruhába” öltöztünk, arculatot is váltottunk. Tudatosult bennünk az, hogy a világ gyorsan változik körülöttünk. Nem biztos, hogy ugyanazokkal az eszközökkel, módszerekkel kell megközelítenünk a családokat, mint ahogy azt az elmúlt években tettük. Nyilván, ami bevált és jó eredményt hoz, azt megtartjuk.
De szükség van ,,friss fuvallatra”, új látásmódra is. Céljaink nem változnak, továbbra is az erdélyi magyar családokat szolgáljuk. Fontos, hogy jobban odafigyeljünk kamaszainkra, fiataljainkra, a kétnyelvű családokra. Nyitottak vagyunk új partnerségekre, hogy együtt gondolkozzunk azon, hogy mire van szüksége közösségünknek és a segítésben nekünk hol a helyünk. Közös szakmai projekteket tervezünk.
És mivel tagja vagyunk a Kárpátmedencei Családszervezetek Szövetségének is, illetve az erdélyi régió családokkal foglalkozó magyar szervezeteit a szövetség megbízásából szintén az Életfa kapcsolja össze, nemcsak kolozsvári, hanem akár erdélyi és Kárpátmedencei szinten is tudunk együtt gondolkozni és együttműködni. Nem utolsó sorban magunkat is szeretnénk fejleszteni, munkatársainkat megerősíteni. Csapatépítő tevékenységeket, képzéseket szervezni, hogy a közösségért végzett munka öröm legyen mindenki számára, aki be szeretne kapcsolódni ebbe a nem könnyű, de szép szolgálatba.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)
Tízéves születésnapját ünnepelte a hétvégén a kolozsvári Életfa Családsegítő Egyesület. A jubiláló szervezet célkitűzéseiről, szerteágazó tevékenységéről, rendezvényeiről, a kincses városbéli magyar közösségben vállalt szerepéről Adorjáni Katalint, az egyesület alelnökét kérdeztük.
– Tízéves jubileumát ünnepelte a hét végén a kolozsvári Életfa Családsegítő Egyesület. Hogyan összegezné az elmúlt tíz évet? Mi volt a kezdeményezés elindításakor az alapítók elképzelése, az egyesület célja?
– Pont pénteken, a születésnapi Életfa-kávézóban idéztük fel a kezdeteket. Az első találkozásom azzal, amit az Életfa előéletének is nevezhetnénk, még a Herédi Zsolt szociológus által kezdeményezett kismamaklub egyik alkalma volt, amikor rádiósként interjúztam vele a Kolozsvár-belvárosi református egyházközség termében, ha jól emlékszem, 2003-ban. Aztán rá egy évre Osváth Enikő pszichológus meghívott az unitárius óvodába, ahol már arról tárgyaltunk, hogy eljött az ideje egy egyesület létrehozásának, amelyben többek kezdeményezése is háttérszervezetre lel.
Osváth Enikőnek régebbi vágya volt, hogy szakmai tanácsadóközpont jöjjön létre a kolozsvári magyar családok számára, és nyilvánvaló volt, hogy a kismamaklub is az új egyesület keretében fog működni.
Kilenc alapító taggal indítottuk el az egyesületet, célunk az volt, amit az alapító okiratban megfogalmaztunk, és ami a megújult honlapunkon is olvasható: támogassuk és segítsük a családokat kultúrájukban, anyagi létükben, mellettük álljunk életük minden szakaszában. Továbbá az, hogy erősítsük és megőrizzük a családot mint társadalmunk alapját, mellette legyünk a krízishelyzetekben is, valamint felmutassuk a gyermek jelentőségét, illetve az apa és anya szerepének fontosságát a nevelésben.
– Ünnepi fesztiváljaikon, a Kolozsvári Magyar Napokon, és megannyi rendezvény keretében évek óta népszerűek a tevékenységeik. Mit tekintenek az egyesület legnagyobb sikerének?
– Azt hiszem, hogy az Életfa Családsegítő Egyesület létrejötte már önmagában siker, hiszen választ adott arra a társadalmi igényre, amit ha nem is fogalmaztak meg a kolozsvári családok, de ott volt a lelkük mélyén: igen, pont erre van szükségük. A legcsodálatosabb az, hogy olyan csapat került össze, amely nem az egyéni siker lehetőségét látta az egyesületben, hanem mindig a közösségért akart tenni, jobbá akarta tenni a körülötte levő világot, az anyák, a gyermekek és a család javára. Persze ez egy kicsit idealisztikusan hangzik, de minden emberi gyarlóság és hiba ellenére a csapat mégis mindig előre vitte az ügyet.
Siker az is, hogy a kolozsvári magyar közösség felismerte, hogy érdemes befektetni ezekbe a tevékenységekbe, mert a közösség javát szolgálják. Itt gondolok a támogatóinkra, akik nagy empátiával kezelték mindig a családos programjainkat. Ez szerintem azért van, mert amikor családról beszélünk, akkor mindenki érintett. Mindezeken túl azt is sikerként könyvelem el, hogy nagy örömünkre, példánkon felbuzdulva sok hasonló kezdeményezés, szervezet született az évek során Erdélyszerte, amelyekkel többnyire partnerként is együttműködünk.
– Mi az, amit tapasztalata és meglátása szerint a leginkább kedvelnek az emberek az Életfa tevékenységében? Hogyan sikerül a sok érdeklődőt bevonzani az egyesület holdudvarába?
– Ha tömegben gondolkodunk, akkor egy nap egyszerre a fesztiváljainkon vannak a legtöbben, például a gyermeknapi fesztiválon, az adventi gyermekfesztivál és -sokadalmon, valamint nyilván a Kolozsvári Magyar Napokon, ahol mi szervezzük a családos programokat. De nagy népszerűségnek örvend Nyári játszóház, ahova egyre több gyermek jelentkezik. Táboraink, kézműves foglalkozásaink, alkotó tevékenységeink is kedveltek.
A heti rendszerességgel megszervezett programokon már kisebb a létszám, hiszen a program jellege osztja a résztvevőket, de a péntek esti születésnapi Életfa-kávéházban, és a szombati beszélgetések során kiderült, hogy milyen nagy támaszt jelentenek sokak számára az olyan kis közösségek, mint a Kismamaklub vagy az Egyszülősök Klubja. A különféle tornák pedig nemcsak a testi épség szemponjából kedveltek, de a közös tevékenység és a társaság is idehódítja az anyákat.
Lassacskán szinte minden tevékenységet megnevezek, és nehéz is bármelyiket is kiemelnem, hiszen a gazdag kínálat pontosan azt a célt szolgálja, hogy mindenki kiválaszthassa azt, amire a leginkább szüksége van. Lehet, hogy így valaki az egyéni vagy csoportos pszichológiai és gyógypedagógiai szolgáltatásaink mellett tenné le a voksát.
– Hogyan ünnepeltek a hét végén, kik csatlakoztak a jubileumi születésnaphoz?
– Az ünneplésünk mindenki számára nyitott volt. A munkatársak mellett örvendtünk, hogy a partnerek, támogatók és a programjainkon részt vevő családok is velünk ünnepeltek. Minden korosztály megtalálhatta a számára érdekes tevékenységet, és nyilván nem maradt el a nap végétől a közös vendégség sem, amelynek fénypontja, mint minden szülinapon, a tíz torta volt. A kolozsváriakon kívül Csíkszeredából, Segesvárról, Marosvásárhelyről, Gyulafehérvárról és Budapestről jöttek partnerszervezetink képviselői, barátaink.
– Arculatot váltottak nemrég. Mi indokolta a megújulást, és mik a jövőbeni terveik?
– Az eltelt tíz év határán „új ruhába” öltöztünk, arculatot is váltottunk. Tudatosult bennünk az, hogy a világ gyorsan változik körülöttünk. Nem biztos, hogy ugyanazokkal az eszközökkel, módszerekkel kell megközelítenünk a családokat, mint ahogy azt az elmúlt években tettük. Nyilván, ami bevált és jó eredményt hoz, azt megtartjuk.
De szükség van ,,friss fuvallatra”, új látásmódra is. Céljaink nem változnak, továbbra is az erdélyi magyar családokat szolgáljuk. Fontos, hogy jobban odafigyeljünk kamaszainkra, fiataljainkra, a kétnyelvű családokra. Nyitottak vagyunk új partnerségekre, hogy együtt gondolkozzunk azon, hogy mire van szüksége közösségünknek és a segítésben nekünk hol a helyünk. Közös szakmai projekteket tervezünk.
És mivel tagja vagyunk a Kárpátmedencei Családszervezetek Szövetségének is, illetve az erdélyi régió családokkal foglalkozó magyar szervezeteit a szövetség megbízásából szintén az Életfa kapcsolja össze, nemcsak kolozsvári, hanem akár erdélyi és Kárpátmedencei szinten is tudunk együtt gondolkozni és együttműködni. Nem utolsó sorban magunkat is szeretnénk fejleszteni, munkatársainkat megerősíteni. Csapatépítő tevékenységeket, képzéseket szervezni, hogy a közösségért végzett munka öröm legyen mindenki számára, aki be szeretne kapcsolódni ebbe a nem könnyű, de szép szolgálatba.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)
2015. október 27.
Hősökre mindig szüksége van a népnek
A csíkszeredai városháza dísztermében hétfőn este mutatta be A Kárpátok őrei című kötetét Babucs Zoltán magyarországi hadtörténész, aki könyvében a székely vitézségnek kívánt emléket állítani.
A 2013-ban az anyaországban megjelent kötet nagy sikernek örvendett és csakhamar elfogyott, így akkor nem juthatott el a székelyföldiekhez, akikről íródott. A szerző örömét fejezte ki, hogy idén a marosvásárhelyi Garabontzia Kiadó gondozásában megjelent a második bővített tudományos ismeretterjesztő igénnyel megírt kötet. „Munkámat ajánlom mindazon székelyeknek, akik ragaszkodnak székely-magyar gyökereikhez, történelmükhöz, kultúrájukhoz és szívügyüknek érzik szülőföldjük, a Székelyföld boldogulását” – fogalmaz a könyv előszavában a szerző.
Babucs megítélése szerint a történelemírásnak az olvasmányosságra is törekednie kell, hogy bárkinek érthetővé válhassanak a tények, és arra kell törekedni, hogy azokat ne csak félszavakkal mondjuk ki. A könyv a szélesebb körben ismert történések – úgymint a kora újkori erdélyi fejedelemség, az 1764-es madéfalvi Siculicidium, vagy az 1848-1849-es szabadságharc – mellett kevésbé ismert korszakok hősies helytállására is rávilágít. Babucs feltárja az Árpádok korszakát, a hosszú XIX. századot, továbbá a XX. század két világháborúját is.
Iochom Zsolt
Székelyhon.ro
A csíkszeredai városháza dísztermében hétfőn este mutatta be A Kárpátok őrei című kötetét Babucs Zoltán magyarországi hadtörténész, aki könyvében a székely vitézségnek kívánt emléket állítani.
A 2013-ban az anyaországban megjelent kötet nagy sikernek örvendett és csakhamar elfogyott, így akkor nem juthatott el a székelyföldiekhez, akikről íródott. A szerző örömét fejezte ki, hogy idén a marosvásárhelyi Garabontzia Kiadó gondozásában megjelent a második bővített tudományos ismeretterjesztő igénnyel megírt kötet. „Munkámat ajánlom mindazon székelyeknek, akik ragaszkodnak székely-magyar gyökereikhez, történelmükhöz, kultúrájukhoz és szívügyüknek érzik szülőföldjük, a Székelyföld boldogulását” – fogalmaz a könyv előszavában a szerző.
Babucs megítélése szerint a történelemírásnak az olvasmányosságra is törekednie kell, hogy bárkinek érthetővé válhassanak a tények, és arra kell törekedni, hogy azokat ne csak félszavakkal mondjuk ki. A könyv a szélesebb körben ismert történések – úgymint a kora újkori erdélyi fejedelemség, az 1764-es madéfalvi Siculicidium, vagy az 1848-1849-es szabadságharc – mellett kevésbé ismert korszakok hősies helytállására is rávilágít. Babucs feltárja az Árpádok korszakát, a hosszú XIX. századot, továbbá a XX. század két világháborúját is.
Iochom Zsolt
Székelyhon.ro
2015. október 27.
Négy befutó képviselői helyet kér az RMDSZ-től az MPP
Három székelyföldi és egy partiumi megyében kér befutó képviselői helyet a 2016 őszén tartandó parlamenti választásokon az RMDSZ listáján az MPP - mondta a Maszol.ro-nak adott interjúban Biró Zsolt, az MPP elnöke.
A két párt vezetői hétfőn tárgyaltak a jövő évi önkormányzati és parlamenti választásokon való együttműködésről. "Az önkormányzati választások vonatkozásában jogi szempontból több együttműködési lehetőséget is beazonosítottak, a parlamenti választások esetében a partnerség kizárólag az RMDSZ listáján történhet meg" - idézte az RMDSZ hétfői hírlevele a tárgyalás következtetését. Biró Zsolt a Maszol.ro portálnak kedden elmondta, a 2016 nyarán tartandó önkormányzati választásokra nem kötnek országos szövetséget. "Régiónként, településenként eltérő formája lesz majd az együttműködésnek" - jelentette ki a pártelnök. Hozzátette, azokon a településeken szeretnének együttműködni, ahol az MPP-nek vagy az RMDSZ-nek jól teljesítő polgármestere van. Példaként Gyergyószentmiklóst és Csíkszeredát említette.
Biró Zsolt elmondta, pártja célnak tekinti, hogy a 2016-os parlamenti választást követően az MPP a törvényhozásban is jelen legyen. Hozzátette, a párt politikájának parlamenti megjelenítéséhez egy saját arculatú "mini frakcióra" van szükségük. "Jövőre visszatérünk a pártlistás választásokhoz, ezért nem túlzunk, ha azt mondjuk, hogy Maros, Hargita, Kovászna megye egy-egy bejutó helyére mindenképp igényt tartunk, és miért ne beszélhetnénk a Partiumban is egy helyről. Ha a politikai erőviszonyokat figyelembe vesszük, ez egy reális kérés" - fogalmazott Biró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke.
Az RMDSZ jelenleg a képviselőházban 18, a szenátusban nyolc tagú frakcióval van jelen. A 2012-es önkormányzati választásokon a magyar pártok megyei listáira adott voksok 85%-át az RMDSZ kapta, a fennmaradó 15%-on pedig az MPP és az EMNP, illetve a két párt koalíciós listája osztozott. Az RMDSZ és az MPP 2014 márciusában kötött politikai együttműködési megállapodást. (maszol/mti)
Transindex.ro
Három székelyföldi és egy partiumi megyében kér befutó képviselői helyet a 2016 őszén tartandó parlamenti választásokon az RMDSZ listáján az MPP - mondta a Maszol.ro-nak adott interjúban Biró Zsolt, az MPP elnöke.
A két párt vezetői hétfőn tárgyaltak a jövő évi önkormányzati és parlamenti választásokon való együttműködésről. "Az önkormányzati választások vonatkozásában jogi szempontból több együttműködési lehetőséget is beazonosítottak, a parlamenti választások esetében a partnerség kizárólag az RMDSZ listáján történhet meg" - idézte az RMDSZ hétfői hírlevele a tárgyalás következtetését. Biró Zsolt a Maszol.ro portálnak kedden elmondta, a 2016 nyarán tartandó önkormányzati választásokra nem kötnek országos szövetséget. "Régiónként, településenként eltérő formája lesz majd az együttműködésnek" - jelentette ki a pártelnök. Hozzátette, azokon a településeken szeretnének együttműködni, ahol az MPP-nek vagy az RMDSZ-nek jól teljesítő polgármestere van. Példaként Gyergyószentmiklóst és Csíkszeredát említette.
Biró Zsolt elmondta, pártja célnak tekinti, hogy a 2016-os parlamenti választást követően az MPP a törvényhozásban is jelen legyen. Hozzátette, a párt politikájának parlamenti megjelenítéséhez egy saját arculatú "mini frakcióra" van szükségük. "Jövőre visszatérünk a pártlistás választásokhoz, ezért nem túlzunk, ha azt mondjuk, hogy Maros, Hargita, Kovászna megye egy-egy bejutó helyére mindenképp igényt tartunk, és miért ne beszélhetnénk a Partiumban is egy helyről. Ha a politikai erőviszonyokat figyelembe vesszük, ez egy reális kérés" - fogalmazott Biró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke.
Az RMDSZ jelenleg a képviselőházban 18, a szenátusban nyolc tagú frakcióval van jelen. A 2012-es önkormányzati választásokon a magyar pártok megyei listáira adott voksok 85%-át az RMDSZ kapta, a fennmaradó 15%-on pedig az MPP és az EMNP, illetve a két párt koalíciós listája osztozott. Az RMDSZ és az MPP 2014 márciusában kötött politikai együttműködési megállapodást. (maszol/mti)
Transindex.ro
2015. október 28.
Nagy az érdeklődés az időseknek szóló oktatási program iránt
Akkora volt az érdeklődés a Sapientia Egyetem ötven éven felülieknek szóló oktatási programjára, hogy idő előtt le kellett zárni a jelentkezést: az előzetesen meghirdetett 170 helyre rekord rövid idő alatt több mint 250-en iratkoztak fel Csíkszeredából és környékéről. A Székelyföldön újszerű rendezvény hivatalos megnyitóját szerda délután tartották.
Egyfajta Mindentudás egyeteme típusú sorozatot indított a Sapientia EMTE, a felsőoktatási intézmény az idősebb korosztály számára szervez érdekes előadásokat. A Sapientia a magyarországi egyetemek mintájára kezdte el a programot, amely az egyetemi oktatáshoz hasonló rendszerben zajlik.
Az Ezüst Akadémia elnevezésű, 50 év fölöttieknek szóló, a Sapientia EMTE Csíkszeredai Kara által szervezett előadássorozat megnyitóján megtelt a Segítő Mária Romai Katolikus Gimnázium díszterme. Az előadások november 4-től kezdődően minden második héten, szerda délutánonként zajlanak. Olyan témákat érintenek, amelyek érdekelhetik az idősebb korosztályt, ilyenek a pszichológia, a politika, a történelem, a pénzügyek vagy a jogi területekhez köthető előadások.
A megnyitón Csíki Adél, az egyetem PR-felelőse köszöntőbeszédében elmondta, több mint 250 regisztrált hallgató jelentkezett az Ezüst Akadémiára. „Örömmel vettük, hogy ennyi a jelentkező, és a sok pozitív visszajelzés arra sarkal minket, hogy ezt a programot működtessük” – emelte ki a PR-felelős. Mint hangsúlyozta, a felsőoktatási intézmény által szervezett eseményeknek az a céljuk, hogy a térség ügyeit valamilyen módon felkarolják és lehetőséget nyújtsanak mindenki számára ismeretei elmélyítésére. Épp ezért szervez az egyetem több versenyt a középiskolások számára, illetve érettségi felkészítőket is. Makó Zoltán, a Sapientia EMTE Csíkszeredai Karának dékánja is köszöntötte a jelenlévőket. „Egyetemünk egyik alapvető törekvése, hogy vezető szerepet vállaljon Székelyföld modernizációjában. Ezt a vezető szerepkört az oktatóink, munkatársaink oktatásán és kutatásán kívül helyi szervező tevékenységek kifejtésén keresztül érhetjük el” – fejtette ki Makó.
A programról több résztvevőt is megkérdeztünk. Ávéd Ildikó csíkszeredai lakos szerint ez egy jó kezdeményezés, és azért jelentkezett, mert érdekesnek látja a témákat. „Örvendek, hogy ránk, idősekre is gondolnak” – közölte. Péterfy Annamária ugyancsak csíkszeredai lakost is arról faggattuk, hogy miért jelentkezett az előadássorozatra. „Úgy érzem, hogy most én is 20 éves vagyok. Amit eddig elmulasztottam, azt most megélem” – válaszolta.
Molnár Rajmond
Székelyhon.ro
Akkora volt az érdeklődés a Sapientia Egyetem ötven éven felülieknek szóló oktatási programjára, hogy idő előtt le kellett zárni a jelentkezést: az előzetesen meghirdetett 170 helyre rekord rövid idő alatt több mint 250-en iratkoztak fel Csíkszeredából és környékéről. A Székelyföldön újszerű rendezvény hivatalos megnyitóját szerda délután tartották.
Egyfajta Mindentudás egyeteme típusú sorozatot indított a Sapientia EMTE, a felsőoktatási intézmény az idősebb korosztály számára szervez érdekes előadásokat. A Sapientia a magyarországi egyetemek mintájára kezdte el a programot, amely az egyetemi oktatáshoz hasonló rendszerben zajlik.
Az Ezüst Akadémia elnevezésű, 50 év fölöttieknek szóló, a Sapientia EMTE Csíkszeredai Kara által szervezett előadássorozat megnyitóján megtelt a Segítő Mária Romai Katolikus Gimnázium díszterme. Az előadások november 4-től kezdődően minden második héten, szerda délutánonként zajlanak. Olyan témákat érintenek, amelyek érdekelhetik az idősebb korosztályt, ilyenek a pszichológia, a politika, a történelem, a pénzügyek vagy a jogi területekhez köthető előadások.
A megnyitón Csíki Adél, az egyetem PR-felelőse köszöntőbeszédében elmondta, több mint 250 regisztrált hallgató jelentkezett az Ezüst Akadémiára. „Örömmel vettük, hogy ennyi a jelentkező, és a sok pozitív visszajelzés arra sarkal minket, hogy ezt a programot működtessük” – emelte ki a PR-felelős. Mint hangsúlyozta, a felsőoktatási intézmény által szervezett eseményeknek az a céljuk, hogy a térség ügyeit valamilyen módon felkarolják és lehetőséget nyújtsanak mindenki számára ismeretei elmélyítésére. Épp ezért szervez az egyetem több versenyt a középiskolások számára, illetve érettségi felkészítőket is. Makó Zoltán, a Sapientia EMTE Csíkszeredai Karának dékánja is köszöntötte a jelenlévőket. „Egyetemünk egyik alapvető törekvése, hogy vezető szerepet vállaljon Székelyföld modernizációjában. Ezt a vezető szerepkört az oktatóink, munkatársaink oktatásán és kutatásán kívül helyi szervező tevékenységek kifejtésén keresztül érhetjük el” – fejtette ki Makó.
A programról több résztvevőt is megkérdeztünk. Ávéd Ildikó csíkszeredai lakos szerint ez egy jó kezdeményezés, és azért jelentkezett, mert érdekesnek látja a témákat. „Örvendek, hogy ránk, idősekre is gondolnak” – közölte. Péterfy Annamária ugyancsak csíkszeredai lakost is arról faggattuk, hogy miért jelentkezett az előadássorozatra. „Úgy érzem, hogy most én is 20 éves vagyok. Amit eddig elmulasztottam, azt most megélem” – válaszolta.
Molnár Rajmond
Székelyhon.ro
2015. október 28.
„Nem magyarul magyarok”
Beszterce megyében, Óradnán és Radnaborbereken tartotta idei riporttáborát a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE). Az ott született riportokból kötet jelent meg Nem magyarul magyarok címmel, amelyet kedd este mutattak be Marosvásárhelyen.
A sokadik alkalommal megszervezett riporttábor helyszíne ez alkalommal olyan vidék volt, ahol nagyon sokan vallják magukat magyarnak, ám ennek ellenére nagyon kevesen tudnak magyarul. Az újságírók – az írott sajtó, a rádió, a televízió és az online média képviselői Marosvásárhelyről, Kolozsvárról, Sepsiszentgyörgyről, Brassóból, Bukarestből, Temesvárról, Csíkszeredából – arra keresték a választ többek közt, hogy hogyan történt a nyelvcsere, melyek voltak az előzményei és a kiváltó okai, illetve azt kutatták, hogy a jelenlegi helyzetből van-e kiút, visszafordítható-e a mostani állapot.
A tizennyolc szerző írását Szűcs László szerkesztette kötetté, az előszavát Rácz Éva, a MÚRE elnöke írta. A fő téma az anyanyelvhasználat, az iskola, a magyar közösség nyelvcseréje, illetve az azzal közvetve, vagy közvetlen módon összefüggő templomok, temetők és sírkövek, a bányák bezárása, a bányászfeleségek története, a felszámolt vasút, a törpe vízi erőművek és a környezetrombolás, a turizmus, a Reményik Sándor emlékház, a helyi ízek.
A kedd esti bemutatón Rácz Éva ismertette a kötet előzményeit, azt, hogy mit jelent egy-egy ilyen tábor az újságíróknak, ahol az alatt a rövid idő alatt, ami a rendelkezésükre áll, hogyan kell dolgozniuk, információt, „anyagot gyűjteniük”, egyeztetniük, mert a témák összefüggnek, egymásba kapcsolódnak, nem lehet pontos határvonalat húzni egyik, vagy másik között. A riportoknak a hely, az adott vidék, vagy település jelenét kell rögzítenie úgy, hogy az akár a múltat is magába foglalja, esetleg a jövőbe is előre tekintsen. A szerzők közül a legtöbben marosvásárhelyiek: a Marosvásárhelyi Rádió, a Vásárhelyi Hírlap, a Krónika, a Vásárhely.ro, Maszol.ro munkatársai, egyetemi hallgatók, köztük olyanok, akik már korábban is jártak Beszterce megye ezen településein, ismerték az ottani állapotokat, illetve, akik most ismerkedtek ezzel a vidékkel és lakóival.
Szucher Ervin Reményik intelmével élt élet című riportjában annak a Bauer Ilonának állít emléket, aki „egy évre jött, egy életen át maradt”, aki fél évszázadot töltött az anyanyelv és az identitástudat-mentés szolgálatában. Gáspár Sándor és Gáspár Melinda Az Ördög-szorostól az Ünőkőig című riportban a természeti látnivalókat örökítik meg, a faluképet, amely a Radnai-havasok lábainál húzódik, a szorost, amelyet az ördögről neveztek el, vagy azt a hegygerincet, ahová nem túl nehéz feljutni, ám annál könnyebben el lehet téveszteni az oda vezető utat. Bögözi Attila oknyomozó riportot készített, amelynek a Magas hegyek gonosz törpéi, huss! címet adta, és amelyben azokat a törvénytelen vállalkozásokat írja le, amelyek elsősorban a környezetet rombolják, de ezáltal a közösségnek is rosszat tesznek. Moldován Zenkő interjút készített azzal az Antal Attila besztercei tanácsossal, aki a Besztercén tervezett magyar iskola igazgatója lett volna, ha az iskolaindítás az utolsó pillanatokban, a tanévkezdés előtt nem hiúsul meg. E cikk szerzője a nyelvvesztés útját tárja fel riportjában.
Antal Erika
Székelyhon.ro
Beszterce megyében, Óradnán és Radnaborbereken tartotta idei riporttáborát a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE). Az ott született riportokból kötet jelent meg Nem magyarul magyarok címmel, amelyet kedd este mutattak be Marosvásárhelyen.
A sokadik alkalommal megszervezett riporttábor helyszíne ez alkalommal olyan vidék volt, ahol nagyon sokan vallják magukat magyarnak, ám ennek ellenére nagyon kevesen tudnak magyarul. Az újságírók – az írott sajtó, a rádió, a televízió és az online média képviselői Marosvásárhelyről, Kolozsvárról, Sepsiszentgyörgyről, Brassóból, Bukarestből, Temesvárról, Csíkszeredából – arra keresték a választ többek közt, hogy hogyan történt a nyelvcsere, melyek voltak az előzményei és a kiváltó okai, illetve azt kutatták, hogy a jelenlegi helyzetből van-e kiút, visszafordítható-e a mostani állapot.
A tizennyolc szerző írását Szűcs László szerkesztette kötetté, az előszavát Rácz Éva, a MÚRE elnöke írta. A fő téma az anyanyelvhasználat, az iskola, a magyar közösség nyelvcseréje, illetve az azzal közvetve, vagy közvetlen módon összefüggő templomok, temetők és sírkövek, a bányák bezárása, a bányászfeleségek története, a felszámolt vasút, a törpe vízi erőművek és a környezetrombolás, a turizmus, a Reményik Sándor emlékház, a helyi ízek.
A kedd esti bemutatón Rácz Éva ismertette a kötet előzményeit, azt, hogy mit jelent egy-egy ilyen tábor az újságíróknak, ahol az alatt a rövid idő alatt, ami a rendelkezésükre áll, hogyan kell dolgozniuk, információt, „anyagot gyűjteniük”, egyeztetniük, mert a témák összefüggnek, egymásba kapcsolódnak, nem lehet pontos határvonalat húzni egyik, vagy másik között. A riportoknak a hely, az adott vidék, vagy település jelenét kell rögzítenie úgy, hogy az akár a múltat is magába foglalja, esetleg a jövőbe is előre tekintsen. A szerzők közül a legtöbben marosvásárhelyiek: a Marosvásárhelyi Rádió, a Vásárhelyi Hírlap, a Krónika, a Vásárhely.ro, Maszol.ro munkatársai, egyetemi hallgatók, köztük olyanok, akik már korábban is jártak Beszterce megye ezen településein, ismerték az ottani állapotokat, illetve, akik most ismerkedtek ezzel a vidékkel és lakóival.
Szucher Ervin Reményik intelmével élt élet című riportjában annak a Bauer Ilonának állít emléket, aki „egy évre jött, egy életen át maradt”, aki fél évszázadot töltött az anyanyelv és az identitástudat-mentés szolgálatában. Gáspár Sándor és Gáspár Melinda Az Ördög-szorostól az Ünőkőig című riportban a természeti látnivalókat örökítik meg, a faluképet, amely a Radnai-havasok lábainál húzódik, a szorost, amelyet az ördögről neveztek el, vagy azt a hegygerincet, ahová nem túl nehéz feljutni, ám annál könnyebben el lehet téveszteni az oda vezető utat. Bögözi Attila oknyomozó riportot készített, amelynek a Magas hegyek gonosz törpéi, huss! címet adta, és amelyben azokat a törvénytelen vállalkozásokat írja le, amelyek elsősorban a környezetet rombolják, de ezáltal a közösségnek is rosszat tesznek. Moldován Zenkő interjút készített azzal az Antal Attila besztercei tanácsossal, aki a Besztercén tervezett magyar iskola igazgatója lett volna, ha az iskolaindítás az utolsó pillanatokban, a tanévkezdés előtt nem hiúsul meg. E cikk szerzője a nyelvvesztés útját tárja fel riportjában.
Antal Erika
Székelyhon.ro
2015. október 29.
Székelyföldi munkaerőhiány
Óriási munkaerőhiánnyal kell megküzdeniük a székelyföldi vállalkozóknak – jelentették ki egybehangzóan a Hargita és Maros megyei munkaerő-elhelyező ügynökségnél, amikor arról faggattuk az illetékeseket, hogy szembesültek-e hasonló tapasztalatokkal, mint Kovászna megyei kollégáik.
Amint arról beszámoltunk, Kelemen Tibor, a Kovászna megyei munkaerő-elhelyező ügynökség vezetője nemrég arról panaszkodott, hogy hiába hirdetnek meg több száz posztot, alig néhányra akad jelentkező. Az okok többrétűek.
Jánó Edit, a Hargita megyei munkaerő-elhelyező ügynökség igazgatóhelyettese elmondta, egy nemrég készült felmérésükből is kiderül, hogy a munkaadók többsége valóban nem tudja betölteni meghirdetett szabad állásait, mert nem kapnak szakembert. Hargita megyében főként kamionsofőröket, biztonsági őröket, varrodai munkásokat, pincér- és szakácssegédeket keresnek. Asztalosokból is nagy a hiány, nemcsak Csíkszeredában, hanem a környékbeli falvak famegmunkáló műhelyeiben is ez tapasztalható.
„Sok esetben csak azért keresnek segédeket, mert nem kapnak megfelelően szakképesített személyt. A cégek vállalják a betanítást is, de csak azokra a műveletekre képezik ki az alkalmazottat, amelyet el kell végeznie. Felnőttoktatásra, továbbképzésre nem küldik" – magyarázta Jánó.
Mint megtudtuk, a regisztrált álláskeresőknek közel 60 százaléka szakképzetlen, számukra a legnehezebb az elhelyezkedés. Az ügynökség éppen ezért felnőttképzéseket szervez, legutóbb leendő biztonsági őrök számára zajlott ilyen, amelyre nagyon sokan jelentkeztek, ugyanakkor nemsokára elárusítói és szakácstanfolyamokat indítanak, mert úgy látják, van igény ezekre a szakmákra. Ezek mellett időszakosan angol nyelvtanfolyamokat is szerveznek.
A legnehezebb helyzetben azok vannak, akiknek nincs meg a nyolcosztályos végzettségük sem, Jánó elmondása szerint tavaly ugyanis módosították a vonatkozó jogszabályt, és annak értelmében tanfolyamot legkevesebb nyolcosztályos végzettséggel lehet elvégezni, így sokak számára az átképzés is nehézkes. „Több évvel ezelőtt is hasonló szakemberhiány volt a megyében, 2009-ben a válság miatt nem voltak munkahelyek sem, de már két éve nagyon sok az üres állás. Megyei szinten átlagban 500 állást hirdetnek meg a honlapunkon, amely egy alacsony lakosságszámú megyéhez képest nagyon jó arány" – magyarázta Jánó.
Visszahúzó erő az írástudatlanság
Nehezen találnak Maros megyében is szakképzett munkásokat a cégek. A munkaerő-elhelyező ügynökség megyei kirendeltségének holnapján közzétett lista szerint főként szakácsokat, asztalosokat, varrónőket, szabókat, sofőröket alkalmaznának, de szakképzetlen munkásokat is nagy számban keresnek.
Megyeszinten összesen 141 állást akartak betölteni, a legtöbbet Marosvásárhelyen, majd Segesváron és Szászrégenben, Szovátán csupán egy betöltetlen munkahely volt. A rendszeresen megszervezett állásbörzéken kevés állást hirdetnek meg felsőfokú végzettséggel rendelkezőknek, ez részben azért van, mert ezeket könnyen be tudják tölteni. Sok esetben a cégek, főleg a nagyüzemek vállalják, hogy betanítják a szakképzetleneket egy-egy munkafolyamatra.
Bogdán Erzsébet, az ügynökség vezetője megkeresésünkre elmondta, hogy a legnagyobb gondot a vidéki, írástudatlan munkanélküliek jelentik, akik az önkormányzatok által biztosított szociális segélyből élnek. Mivel nem tudnak sem írni, sem olvasni, sőt legtöbb esetben dolgozni sem akarnak, nehéz számukra képzéseket szervezni. Nem akarnak beiratkozni a Második esély program keretében meghirdetett iskolába sem, ahol legalább nyolcosztályos végzettségre szert tehetnének. Ők inkább a szociális segélyből és a gyermekpénzből élnek.
Jobban fizetett állások kellenének
Amint arról beszámoltunk, első ízben Kovászna megyében hívták fel a figyelmet a hatóságok, hogy megfordult az irányzat, és míg évekkel ezelőtt nem volt elég állás, jelenleg egyre gyakoribb, hogy a meghirdetett munkahelyeket nem tudják betölteni.
Elsőként Kelemen Tibor, a Kovászna megyei munkaerő-elhelyező ügynökség vezetője számolt be arról, hogy a vállalkozók egyre nehezebben találnak munkaerőt. Az ügynökség által falvakon szervezett állásbörzékre még Brassó megyéből is érkeztek szálloda- és panzióvezetők, abban bízva, hogy szakácsokat, pincéreket, szobaasszonyokat, mosónőket tudnak alkalmazni, hiszen egy vidéki nő ezeket a teendőket különösebb képzés nélkül is elvégzi.
A meghirdetett 550 állás közül azonban csak 12-t tudtak betölteni, a legtöbben arra hivatkozva utasították vissza a munkahelyet, hogy nem vállalják az ingázást, nem engedi a férjük, vagy nem hagyják el a háztartást, a gyerekeket. Hasonló tapasztalatokat szereztek a fiataloknak szervezett börzéken: a pályakezdők sem szívesen állnak munkába, inkább egy évet otthon tanulnak, abban bízva, hogy sikerül az érettségijük, bejutnak egyetemre, másrészt nem is vállalnak el bármit, nagyok az elvárásaik, még akkor is, ha nincs semmilyen szakképesítésük.
Hasonlóképpen látja a helyzetet a Kovászna megyei kereskedelmi és iparkamara elnöke. Édler András szerint csak az nem talál állást a megyében, aki nem akar. De – tette hozzá – az átlagbér továbbra is alacsony, ezért meglátása szerint meg kellene változtatni a háromszéki munkaerőpiac képét.
„Ne azért jöjjenek Kovászna megyébe a befektetők, mert itt olcsó a munkaerő. Az olcsó munkaerő már mind foglalt, csak az jöjjön, aki egyebet keres, és nagyobb béreket kínál" – szögezte le a kamara elnöke. Sztakics Éva sepsiszentgyörgyi alpolgármester is úgy látja, hogy a városban 3 százalék körül van a munkanélküliségi ráta, nehéz egy-egy állást betölteni, ám továbbra is gondot jelent, hogy a fizetések nem túl magasak.
Belefásult munkáltatók
A munkaadók pedig ilyen körülmények között már-már kezdenek belefásulni a szélmalomharcba. Az általunk megkérdezett cégvezetők tapasztalatai szerint több szektorban is egyre növekvő munkaerőhiánnyal kell számolni, főként a szakképzés, a rátermettség, a motiváció hiányában, illetve a hazainál jóval jövedelmezőbb külföldi lehetőségek miatt. Többeknek az utánpótlás biztosítása jelenti a legnagyobb gondot: úgy látják, a fiatalokat egyre kevésbé vonzza a kétkezi munka. A betanítás pedig egy cégnek nem csak jövedelemkiesést, de egyre nagyobb kockázatot is jelent – fejtette ki Bardoczi Tibor János, az egyik udvarhelyszéki faipari cég vezetője.
Mint ismertette, nem csak ők, hanem a térség faipari vállalatai is folyamatos munkaerőhiánnyal küszködnek: úgy fogalmazott, szerinte bármelyik cég azonnal felvenne három-négy szakképzett, munkájához értő asztalost. Szakképzés hiányában azonban az utánpótlás nem biztosított, így a famegmunkálással foglalkozók átlagéletkora jelenleg negyven év fölötti.
A cégvezető nem lát esélyt a helyzet rövid távú javulására: próbálkoznak ugyan a képesítetlen, többnyire fiatal munkakeresők betanításával, ami azonban hatalmas rizikóval jár. Előfordul ugyanis, hogy mire beletanulnának a munkába, külföldről jobb ajánlatot kapnak, és otthagyják a céget – vázolta Bardoczi. Vagy ahhoz, hogy megtartsa alkalmazottait, a cég kénytelen évente két hónapra „elengedni" őket, hogy külföldi szezonmunkát vállaljanak – ez általában az őszi–tavaszi szezonban történik, amely a faiparban is főszezonnak számít.
Hasonló tapasztalatokról számolt be Mihály János, az egyik székelyudvarhelyi varroda vezetője is: ők is folyamatosan keresik az alkalmazottakat az aránylag nagy számú csapatba, amelynek összetétele a szülési szabadságok, más magánéleti okok vagy külföldi munkalehetőségek miatt szinte folyamatosan változik. Mint elmondta, a nyári vakációban rendszeresen alkalmaznak fiatalokat szezonmunkára, de viszonylag kevés az, aki néhány hétnél tovább marad. Az álláskeresőket – ha nincs is szakképesítésük –, „kipróbálják" két-három munkafázisban, de vannak, akik egyik feladatra sem bizonyulnak fogékonynak.
A folyamatos humánerőforrás-változás, illetve a nyugdíjazások miatt pedig egyre kevesebben vannak, akik betaníthatnák a következő generációt – panaszolta Mihály. Hozzátette, egyre kevesebb fiatal akar kétkezi munkát végezni – aki csak teheti, egyetemre megy, még akkor is, ha nem biztos benne, hogy később el tud majd helyezkedni a szakmájában.
Kölcsönös az elégedetlenség
A munkavállalók körében azonban másféle véleményeket is hallani. Például a családosok havi kötelező kiadásait sok esetben nem fedezi a munkaadók által felkínált fizetség, emiatt az alkalmazottak kénytelenek másodlagos pénzkereseti lehetőséget keresni, esetleg külföldön szerencsét próbálni – mindez a főállásként végzett munka rovására mehet.
Emellett helyenként kifogásolják a fizetések rendszertelenségét, a méltánytalanul hosszú munkaidőt, illetve a cégvezetők érdektelenségét az alkalmazottak panaszai iránt. Egy olvasónk véleménye szerint a munkaadó és -vállaló kölcsönös elégedetlensége szorosan összefügg, így az ebből adódó ellentétek feloldása közös feladat, amelyhez együttműködésre lenne szükség.
Krónika (Kolozsvár)
Óriási munkaerőhiánnyal kell megküzdeniük a székelyföldi vállalkozóknak – jelentették ki egybehangzóan a Hargita és Maros megyei munkaerő-elhelyező ügynökségnél, amikor arról faggattuk az illetékeseket, hogy szembesültek-e hasonló tapasztalatokkal, mint Kovászna megyei kollégáik.
Amint arról beszámoltunk, Kelemen Tibor, a Kovászna megyei munkaerő-elhelyező ügynökség vezetője nemrég arról panaszkodott, hogy hiába hirdetnek meg több száz posztot, alig néhányra akad jelentkező. Az okok többrétűek.
Jánó Edit, a Hargita megyei munkaerő-elhelyező ügynökség igazgatóhelyettese elmondta, egy nemrég készült felmérésükből is kiderül, hogy a munkaadók többsége valóban nem tudja betölteni meghirdetett szabad állásait, mert nem kapnak szakembert. Hargita megyében főként kamionsofőröket, biztonsági őröket, varrodai munkásokat, pincér- és szakácssegédeket keresnek. Asztalosokból is nagy a hiány, nemcsak Csíkszeredában, hanem a környékbeli falvak famegmunkáló műhelyeiben is ez tapasztalható.
„Sok esetben csak azért keresnek segédeket, mert nem kapnak megfelelően szakképesített személyt. A cégek vállalják a betanítást is, de csak azokra a műveletekre képezik ki az alkalmazottat, amelyet el kell végeznie. Felnőttoktatásra, továbbképzésre nem küldik" – magyarázta Jánó.
Mint megtudtuk, a regisztrált álláskeresőknek közel 60 százaléka szakképzetlen, számukra a legnehezebb az elhelyezkedés. Az ügynökség éppen ezért felnőttképzéseket szervez, legutóbb leendő biztonsági őrök számára zajlott ilyen, amelyre nagyon sokan jelentkeztek, ugyanakkor nemsokára elárusítói és szakácstanfolyamokat indítanak, mert úgy látják, van igény ezekre a szakmákra. Ezek mellett időszakosan angol nyelvtanfolyamokat is szerveznek.
A legnehezebb helyzetben azok vannak, akiknek nincs meg a nyolcosztályos végzettségük sem, Jánó elmondása szerint tavaly ugyanis módosították a vonatkozó jogszabályt, és annak értelmében tanfolyamot legkevesebb nyolcosztályos végzettséggel lehet elvégezni, így sokak számára az átképzés is nehézkes. „Több évvel ezelőtt is hasonló szakemberhiány volt a megyében, 2009-ben a válság miatt nem voltak munkahelyek sem, de már két éve nagyon sok az üres állás. Megyei szinten átlagban 500 állást hirdetnek meg a honlapunkon, amely egy alacsony lakosságszámú megyéhez képest nagyon jó arány" – magyarázta Jánó.
Visszahúzó erő az írástudatlanság
Nehezen találnak Maros megyében is szakképzett munkásokat a cégek. A munkaerő-elhelyező ügynökség megyei kirendeltségének holnapján közzétett lista szerint főként szakácsokat, asztalosokat, varrónőket, szabókat, sofőröket alkalmaznának, de szakképzetlen munkásokat is nagy számban keresnek.
Megyeszinten összesen 141 állást akartak betölteni, a legtöbbet Marosvásárhelyen, majd Segesváron és Szászrégenben, Szovátán csupán egy betöltetlen munkahely volt. A rendszeresen megszervezett állásbörzéken kevés állást hirdetnek meg felsőfokú végzettséggel rendelkezőknek, ez részben azért van, mert ezeket könnyen be tudják tölteni. Sok esetben a cégek, főleg a nagyüzemek vállalják, hogy betanítják a szakképzetleneket egy-egy munkafolyamatra.
Bogdán Erzsébet, az ügynökség vezetője megkeresésünkre elmondta, hogy a legnagyobb gondot a vidéki, írástudatlan munkanélküliek jelentik, akik az önkormányzatok által biztosított szociális segélyből élnek. Mivel nem tudnak sem írni, sem olvasni, sőt legtöbb esetben dolgozni sem akarnak, nehéz számukra képzéseket szervezni. Nem akarnak beiratkozni a Második esély program keretében meghirdetett iskolába sem, ahol legalább nyolcosztályos végzettségre szert tehetnének. Ők inkább a szociális segélyből és a gyermekpénzből élnek.
Jobban fizetett állások kellenének
Amint arról beszámoltunk, első ízben Kovászna megyében hívták fel a figyelmet a hatóságok, hogy megfordult az irányzat, és míg évekkel ezelőtt nem volt elég állás, jelenleg egyre gyakoribb, hogy a meghirdetett munkahelyeket nem tudják betölteni.
Elsőként Kelemen Tibor, a Kovászna megyei munkaerő-elhelyező ügynökség vezetője számolt be arról, hogy a vállalkozók egyre nehezebben találnak munkaerőt. Az ügynökség által falvakon szervezett állásbörzékre még Brassó megyéből is érkeztek szálloda- és panzióvezetők, abban bízva, hogy szakácsokat, pincéreket, szobaasszonyokat, mosónőket tudnak alkalmazni, hiszen egy vidéki nő ezeket a teendőket különösebb képzés nélkül is elvégzi.
A meghirdetett 550 állás közül azonban csak 12-t tudtak betölteni, a legtöbben arra hivatkozva utasították vissza a munkahelyet, hogy nem vállalják az ingázást, nem engedi a férjük, vagy nem hagyják el a háztartást, a gyerekeket. Hasonló tapasztalatokat szereztek a fiataloknak szervezett börzéken: a pályakezdők sem szívesen állnak munkába, inkább egy évet otthon tanulnak, abban bízva, hogy sikerül az érettségijük, bejutnak egyetemre, másrészt nem is vállalnak el bármit, nagyok az elvárásaik, még akkor is, ha nincs semmilyen szakképesítésük.
Hasonlóképpen látja a helyzetet a Kovászna megyei kereskedelmi és iparkamara elnöke. Édler András szerint csak az nem talál állást a megyében, aki nem akar. De – tette hozzá – az átlagbér továbbra is alacsony, ezért meglátása szerint meg kellene változtatni a háromszéki munkaerőpiac képét.
„Ne azért jöjjenek Kovászna megyébe a befektetők, mert itt olcsó a munkaerő. Az olcsó munkaerő már mind foglalt, csak az jöjjön, aki egyebet keres, és nagyobb béreket kínál" – szögezte le a kamara elnöke. Sztakics Éva sepsiszentgyörgyi alpolgármester is úgy látja, hogy a városban 3 százalék körül van a munkanélküliségi ráta, nehéz egy-egy állást betölteni, ám továbbra is gondot jelent, hogy a fizetések nem túl magasak.
Belefásult munkáltatók
A munkaadók pedig ilyen körülmények között már-már kezdenek belefásulni a szélmalomharcba. Az általunk megkérdezett cégvezetők tapasztalatai szerint több szektorban is egyre növekvő munkaerőhiánnyal kell számolni, főként a szakképzés, a rátermettség, a motiváció hiányában, illetve a hazainál jóval jövedelmezőbb külföldi lehetőségek miatt. Többeknek az utánpótlás biztosítása jelenti a legnagyobb gondot: úgy látják, a fiatalokat egyre kevésbé vonzza a kétkezi munka. A betanítás pedig egy cégnek nem csak jövedelemkiesést, de egyre nagyobb kockázatot is jelent – fejtette ki Bardoczi Tibor János, az egyik udvarhelyszéki faipari cég vezetője.
Mint ismertette, nem csak ők, hanem a térség faipari vállalatai is folyamatos munkaerőhiánnyal küszködnek: úgy fogalmazott, szerinte bármelyik cég azonnal felvenne három-négy szakképzett, munkájához értő asztalost. Szakképzés hiányában azonban az utánpótlás nem biztosított, így a famegmunkálással foglalkozók átlagéletkora jelenleg negyven év fölötti.
A cégvezető nem lát esélyt a helyzet rövid távú javulására: próbálkoznak ugyan a képesítetlen, többnyire fiatal munkakeresők betanításával, ami azonban hatalmas rizikóval jár. Előfordul ugyanis, hogy mire beletanulnának a munkába, külföldről jobb ajánlatot kapnak, és otthagyják a céget – vázolta Bardoczi. Vagy ahhoz, hogy megtartsa alkalmazottait, a cég kénytelen évente két hónapra „elengedni" őket, hogy külföldi szezonmunkát vállaljanak – ez általában az őszi–tavaszi szezonban történik, amely a faiparban is főszezonnak számít.
Hasonló tapasztalatokról számolt be Mihály János, az egyik székelyudvarhelyi varroda vezetője is: ők is folyamatosan keresik az alkalmazottakat az aránylag nagy számú csapatba, amelynek összetétele a szülési szabadságok, más magánéleti okok vagy külföldi munkalehetőségek miatt szinte folyamatosan változik. Mint elmondta, a nyári vakációban rendszeresen alkalmaznak fiatalokat szezonmunkára, de viszonylag kevés az, aki néhány hétnél tovább marad. Az álláskeresőket – ha nincs is szakképesítésük –, „kipróbálják" két-három munkafázisban, de vannak, akik egyik feladatra sem bizonyulnak fogékonynak.
A folyamatos humánerőforrás-változás, illetve a nyugdíjazások miatt pedig egyre kevesebben vannak, akik betaníthatnák a következő generációt – panaszolta Mihály. Hozzátette, egyre kevesebb fiatal akar kétkezi munkát végezni – aki csak teheti, egyetemre megy, még akkor is, ha nem biztos benne, hogy később el tud majd helyezkedni a szakmájában.
Kölcsönös az elégedetlenség
A munkavállalók körében azonban másféle véleményeket is hallani. Például a családosok havi kötelező kiadásait sok esetben nem fedezi a munkaadók által felkínált fizetség, emiatt az alkalmazottak kénytelenek másodlagos pénzkereseti lehetőséget keresni, esetleg külföldön szerencsét próbálni – mindez a főállásként végzett munka rovására mehet.
Emellett helyenként kifogásolják a fizetések rendszertelenségét, a méltánytalanul hosszú munkaidőt, illetve a cégvezetők érdektelenségét az alkalmazottak panaszai iránt. Egy olvasónk véleménye szerint a munkaadó és -vállaló kölcsönös elégedetlensége szorosan összefügg, így az ebből adódó ellentétek feloldása közös feladat, amelyhez együttműködésre lenne szükség.
Krónika (Kolozsvár)
2015. október 29.
Gergely Orsolya: szociológus és édesanya
A székelyszentléleki Gergely Orsolya immár tizenegyedik éve a Sapientia EMTE csíkszeredai Társadalomtudományi Tanszékének egyetemi adjunktusa, két kislány édesanyja.
– Édesanyám révén egy szép, nagy családba születtem bele. Rengeteget nyaraltunk, vakációztunk együtt. Szüleim mindketten pedagógusok voltak, édesapám most is aktívan tanít, édesanyám óvónő volt, hivatásként élte meg munkáját. Nagyon szép példát adtak a szüleim arra, hogyan kell hivatásszerűen dolgozni. Otthon tizenhat évig néptáncoltam egy olyan hagyományőrző csoportban, amit a szüleim alapítottak. A csoporttal együtt táncoltunk, kirándultunk és azt hiszem, amikor Csíkszeredába jöttem, az jelentett számomra nehézséget, hogy el kellett válnom a gyermekkori, ifjúkori társaságtól.
– Tizenegy éve van Csíkszeredában. Miért pont ide jött mint frissen végzett szociológus?
– Szülői javaslatra tanító- és óvónőképzőt végeztem Kézdivásárhelyen. A középiskola elvégzése után a szüleim már nem akartak befolyásolni, hagyták, hogy igazodjak saját elképzeléseimhez. Szinte véletlenül kerültem az egyetemen a szociológia szakra. A középiskolában különböző tantárgyversenyeken vettem részt, és miután a pszichológia országos olimpiászon harmadik helyezett lettem, már érettségi előtt tudtam, hogy engem felvesznek a szociológia szakra. Én igazából pszichológiát akartam tanulni, elmentem a szóbeli vizsgára, de mivel negatív élményben volt részem, bár bejutottam, letettem arról, hogy ott tanuljak. Aztán felvételiztem a magyar-angol szakra, oda is bejutottam. Végül a szociológia szakot végeztem el. Egyetemista koromban több részképzésen vettem részt, egy évet Olaszországban tanultam, nagyon jól alakult minden, megjutalmazott engem ez a tudományterület.
Amikor beiratkoztam mesterire, versenyvizsgáztam Sepsiszentgyörgyön tanári állásra, ám két iskolában kaptam egy-egy fél katedrát, és ez nem volt szimpatikus számomra. Mivel jó eredményekkel végeztem az egyetemet, a tanfelügyelőségen egy szociológusi állást is megpályáztam. Aztán édesanyám egyik barátnője jelezte, újsághirdetésben látta, hogy a Sapientia Egyetemen óraadó oktatót keresnek. Időközben elkezdtem járni Budapestre doktori képzésre, az egyetemen pedig 2006-ban lett címzetes állásom tanársegédként. Mikor Csíkszeredába jöttem, öt évet adtam magamnak, aztán 2006-ban megtoldottam ezt még öt évvel. Ezalatt ismerkedtünk meg a férjemmel, Csabával. Nyilván a mai világban nem lehet olyant mondani, hogy itt fogjuk leélni az életünk, de úgy érzem, hogy a döntéseim nem voltak rosszak.
– Mennyire családbarát a kutatói munka, a tanulmányok írása, a konferenciákon való részvétel?
– Rengeteg konferenciára jártam, itthon is és külföldön, úgy éreztem, ezek kompenzálják azt, hogy nem egy nagyvárosban élek. Most már ezekből is kevesebb van, meggondolom, hogy mikor, hova megyek, mert most már jönnie kell az egész családnak.
–Milyen témákkal foglalkozik, mi érdekli? Két kisgyermek mellett mire marad ideje?
– Érdekes, ahogy az ember változik, változnak azok a témák is, amelyek iránt érdeklődik. Most két kisebb folyó kutatásom van. Az egyik kolléganőmmel, aki Budapesten a Tudományos Akadémián kutató, a nők körében végzünk on-line kutatást azzal kapcsolatban, hogy megváltozik-e egy család táplálkozási szokása a gyermek megszületése után. Három éve tagja vagyok a Csíki Anyák Egyesületének, az elmúlt időszakban arról végeztem elemzést, hogy az egyesület által indított, több mint 2000 fős Facebook-csoportban melyek azok a témák, amelyeket nagyobb érdeklődés övez. Van egy nagyobb kutatásunk, amelyben a magyarországi Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat támogatott eddig, és amely során három és egy évvel ezelőtt megkérdeztünk több mint kétezer székelyföldi hetedikest és tizenegyedikest a számítógép-, a mobiltelefon- és az internethasználatról. Éppen befejeztem egy tanulmányt arról, hogy kik a példaképei a székelyföldi tizenéveseknek, ezen belül a sportolók mennyire válnak követendő példákká. Érdekes volt megtapasztalni, hogy egy vagy két említés erejéig megjelenik Tófalvi Éva neve, de Erőss Zsolt vagy Novák Ede egyáltalán nem tűnik fel a példaképek között. Viszont ott van Lionel Messi, LeBron James.
– Kerek ez az élet. Van benne minden: gyermeknevelés, család, munka...
– A történetben látok olyan pontokat, amikor sokkal többet csinálhattam vagy elérhettem volna, de ezeknél ma már fontosabbaknak tartom a családi életemet, a gyermekeimet. A tudományba beruházni van idő.
D. Balázs Ildikó
Székelyhon.ro
A székelyszentléleki Gergely Orsolya immár tizenegyedik éve a Sapientia EMTE csíkszeredai Társadalomtudományi Tanszékének egyetemi adjunktusa, két kislány édesanyja.
– Édesanyám révén egy szép, nagy családba születtem bele. Rengeteget nyaraltunk, vakációztunk együtt. Szüleim mindketten pedagógusok voltak, édesapám most is aktívan tanít, édesanyám óvónő volt, hivatásként élte meg munkáját. Nagyon szép példát adtak a szüleim arra, hogyan kell hivatásszerűen dolgozni. Otthon tizenhat évig néptáncoltam egy olyan hagyományőrző csoportban, amit a szüleim alapítottak. A csoporttal együtt táncoltunk, kirándultunk és azt hiszem, amikor Csíkszeredába jöttem, az jelentett számomra nehézséget, hogy el kellett válnom a gyermekkori, ifjúkori társaságtól.
– Tizenegy éve van Csíkszeredában. Miért pont ide jött mint frissen végzett szociológus?
– Szülői javaslatra tanító- és óvónőképzőt végeztem Kézdivásárhelyen. A középiskola elvégzése után a szüleim már nem akartak befolyásolni, hagyták, hogy igazodjak saját elképzeléseimhez. Szinte véletlenül kerültem az egyetemen a szociológia szakra. A középiskolában különböző tantárgyversenyeken vettem részt, és miután a pszichológia országos olimpiászon harmadik helyezett lettem, már érettségi előtt tudtam, hogy engem felvesznek a szociológia szakra. Én igazából pszichológiát akartam tanulni, elmentem a szóbeli vizsgára, de mivel negatív élményben volt részem, bár bejutottam, letettem arról, hogy ott tanuljak. Aztán felvételiztem a magyar-angol szakra, oda is bejutottam. Végül a szociológia szakot végeztem el. Egyetemista koromban több részképzésen vettem részt, egy évet Olaszországban tanultam, nagyon jól alakult minden, megjutalmazott engem ez a tudományterület.
Amikor beiratkoztam mesterire, versenyvizsgáztam Sepsiszentgyörgyön tanári állásra, ám két iskolában kaptam egy-egy fél katedrát, és ez nem volt szimpatikus számomra. Mivel jó eredményekkel végeztem az egyetemet, a tanfelügyelőségen egy szociológusi állást is megpályáztam. Aztán édesanyám egyik barátnője jelezte, újsághirdetésben látta, hogy a Sapientia Egyetemen óraadó oktatót keresnek. Időközben elkezdtem járni Budapestre doktori képzésre, az egyetemen pedig 2006-ban lett címzetes állásom tanársegédként. Mikor Csíkszeredába jöttem, öt évet adtam magamnak, aztán 2006-ban megtoldottam ezt még öt évvel. Ezalatt ismerkedtünk meg a férjemmel, Csabával. Nyilván a mai világban nem lehet olyant mondani, hogy itt fogjuk leélni az életünk, de úgy érzem, hogy a döntéseim nem voltak rosszak.
– Mennyire családbarát a kutatói munka, a tanulmányok írása, a konferenciákon való részvétel?
– Rengeteg konferenciára jártam, itthon is és külföldön, úgy éreztem, ezek kompenzálják azt, hogy nem egy nagyvárosban élek. Most már ezekből is kevesebb van, meggondolom, hogy mikor, hova megyek, mert most már jönnie kell az egész családnak.
–Milyen témákkal foglalkozik, mi érdekli? Két kisgyermek mellett mire marad ideje?
– Érdekes, ahogy az ember változik, változnak azok a témák is, amelyek iránt érdeklődik. Most két kisebb folyó kutatásom van. Az egyik kolléganőmmel, aki Budapesten a Tudományos Akadémián kutató, a nők körében végzünk on-line kutatást azzal kapcsolatban, hogy megváltozik-e egy család táplálkozási szokása a gyermek megszületése után. Három éve tagja vagyok a Csíki Anyák Egyesületének, az elmúlt időszakban arról végeztem elemzést, hogy az egyesület által indított, több mint 2000 fős Facebook-csoportban melyek azok a témák, amelyeket nagyobb érdeklődés övez. Van egy nagyobb kutatásunk, amelyben a magyarországi Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat támogatott eddig, és amely során három és egy évvel ezelőtt megkérdeztünk több mint kétezer székelyföldi hetedikest és tizenegyedikest a számítógép-, a mobiltelefon- és az internethasználatról. Éppen befejeztem egy tanulmányt arról, hogy kik a példaképei a székelyföldi tizenéveseknek, ezen belül a sportolók mennyire válnak követendő példákká. Érdekes volt megtapasztalni, hogy egy vagy két említés erejéig megjelenik Tófalvi Éva neve, de Erőss Zsolt vagy Novák Ede egyáltalán nem tűnik fel a példaképek között. Viszont ott van Lionel Messi, LeBron James.
– Kerek ez az élet. Van benne minden: gyermeknevelés, család, munka...
– A történetben látok olyan pontokat, amikor sokkal többet csinálhattam vagy elérhettem volna, de ezeknél ma már fontosabbaknak tartom a családi életemet, a gyermekeimet. A tudományba beruházni van idő.
D. Balázs Ildikó
Székelyhon.ro
2015. október 30.
A nyelv mint eszköz
Ha azt hitted, hogy elméleti líceumba jársz és férfiú létedre kosztümöt viselsz, nagyon tévedsz. Komoróczy György nyelvművelő elmagyarázza, miért.
„Az egészség nem ragályos, de ragályos a betegség". Újból és újból eszembe jut a múlt század jeles nyelvművelőjének, Halász Gyulának ez a mondata, mert számos kórokozókat hordozó szó, kifejezés, intézménynév háttérbe szorítja egészséges társait szerte a magyar nyelvterületen, olykor-olykor még a magyarországi közszolgálati médiumokban is.
A Kossuth Rádióban például az iskolanevek használatában azért alakulhatott ki egy bizonyos fokú összevisszaság, mert a határon túli tudósítók szóhasználata nem egységes, az elnevezések idehaza is eltérnek a normatív változattól, és a rádiónál – úgy tűnik – nincs nyelvi szűrő, ezért az adásba kerülő elnevezések nem egészen világosak minden hallgató számára. Valós példával élve: az említett rádió csíkszeredai tudósítója Márton Áron Gimnáziumról beszél (így jó, ma így helyes!), a marosvásárhelyi munkatárs Bolyai Farkas Elméleti Líceumot említ, a temesvári a Bartók Béla Líceum eseményeiről beszél, a brassói pedig az Áprily Lajos Főgimnázium gondjairól számol be... Egy és ugyanazon típusú iskola esetében. Ilyen szempontból nem jobb a helyzet Kolozsváron, Nagyváradon vagy Szatmárnémetiben sem.
A fő baj a román nyelvi dominanciában keresendő, abban gyökerezik a fordítói hozzá nem értés, amelyet Erdély-szerte bátorít a román oktatási minisztérium iskolanevekről készült listája is. Abban sok rossz – rendszerváltás után született! – magyar iskolanév található (ezért volna jó a listát átdolgozni a kolozsvári egyetem magyar nyelvészeti tanszékének közreműködésével). Eligazító általános szabályként kellene elfogadnunk a normatív változat egységének kialakítását és megőrzését (kivételekkel természetesen számolnunk kell). Nálunk a román iskolanév helyes magyar megfelelőjét kell megkeresnünk, azt a formát, amely megfelel ma az egységes normatív változatnak.
Az általános iskola nem gimnázium
Például a román liceul teoretic normatív magyar megfelelője a gimnázium, nem az elméleti líceum. A szaklíceum helyes megfelelője a szakközépiskola, a műszaki kollégiumé (colegiu tehnic): műszaki szakközépiskola. A magyar nyelvben a líceum csak 1945 előtt volt használatos, akkor egy bizonyos 'felekezeti leányközépiskolá'-t jelentett, ma azonban nincs ilyen iskolatípus sem Magyarországon, sem Romániában. Magyarországon a mai iskolanevek egyikében sincs benne a líceum. Az elméleti líceumot (és általában a líceumot), a szaklíceumot, a műszaki kollégiumot ma talán csak az erdélyi magyarok értik, ha értik.
Ma főgimnázium sincs az iskolanevek normatív változatai közt! Valakik úgy gondolták évekkel ezelőtt, hogy a román colegiul naţional legyen főgimnázium magyarul. Valójában rangsorolt, elit gimnáziumokról van szó, amelyek közt van 6 vagy 8 osztályos (azaz évfolyamú) iskola is, de az elnevezése gimnázium. Régen a 8 osztályos gimnáziumot valóban főgimnáziumnak nevezték, abban az időben volt algimnázium is (a 4 osztályosok), ezek azonban 1934-ben megszűntek.
Más példa: Şcoala gimnazială Petőfi Sándor Gimnázium. A magyar rész helyesen: Petőfi Sándor Általános Iskola, ugyanis a román gimnaziu nem azt a középiskolát jelenti, mint a magyar gimnázium.
Az iskolaneveken kívül még számos olyan elnevezés, kifejezés van nálunk forgalomban, amelyek a rossz fordítások miatt eltérnek a csaknem egységes normatív változattól. Ez pedig megnehezíti a magyarok közti szóértést. Nem kellene megfeledkeznünk a nyelvek közti különbözőségékről, és sokszor tévedés azt gondolnunk, hogy a román és a magyar szó alakra, külső formára is kell, hogy hasonlítson egymásra (liceu – líceum, gimnaziu – gimnázium, colegiu – kollégium stb.) Ilyenkor arra is gondolnunk kell, hogy
óriási különbség van a magyar nyelvi határ és országhatár közt!
Regionális közszolgálati rádióban többször is hallottam mostanában egyetem előtti oktatásról. Magyarul ezt egyszerűen közoktatásnak nevezzük. Ugyancsak a rádióban hallottam (többször is): akik a vizsgán elestek... Aztán kiderült a mondottak alapján: azokról volt szó, akik a vizsgán megbuktak ('elégtelen osztályzatot kaptak'), nem pedig azokról, akik mondjuk megbotlottak vagy elszédültek és elterültek a földön.
Még mindig a rádió: Bikinihez hasonló fürdőkosztüm volt rajta. Helyesen: fürdőruha. Noha az erdélyi magyarban román hatásra széltében-hosszában elterjedt a kosztüm szó helytelen használata (férfikosztüm, síkosztüm), az egységes irodalmi és köznyelvben két jelentése ismert: 1. Ugyanabból az anyagból készült rövid kabátból és szoknyából álló női öltözék. 2. Jelmez (a színházi életben). Nyelvünk szokása szerint tehát kosztümöt csak a nők viselnek, ők vehetnek magukra bikinihez hasonló fürdőruhát, a férfiak viszont fürdőnadrágban strandolnak, öltönyt viselnek, és mindkét nem síruhában sízik.
A szó szerinti fordítás miatt csaknem teljesen kiszorította a használatból a küldőpapír a beutalót, az igazságügyi bélyeg az illetékbélyeget, a perfúzió az infúziót, a reanimáló az intenzív osztályt, a gripa vagy grippa az influenzát. És még lehetne sorolni a megértést nehezítő példákat (tanács – önkormányzat, municípium – megyei jogú város stb.).
Leginkább mégis azon csodálkozom, hogy közszolgálati televízió főszerkesztője néptanácsot (!) emlegetett 2015 szeptemberében egy székelyföldi rádióműsorban (a táncosok a néptanács elől indulnak...). Számára talán fordítás közben az idő is megállt?! A fentiek tükrében talán egyre többen igazat adunk a neves írónak és nyelvművelőnek, Kolozsvári Grandpierre Emilnek:„A nyelv elsősorban az emberi érintkezés eszköze, és csak századsorban a tudomány tárgya".
KOMORÓCZY GYÖRGY
uh.ro
Ha azt hitted, hogy elméleti líceumba jársz és férfiú létedre kosztümöt viselsz, nagyon tévedsz. Komoróczy György nyelvművelő elmagyarázza, miért.
„Az egészség nem ragályos, de ragályos a betegség". Újból és újból eszembe jut a múlt század jeles nyelvművelőjének, Halász Gyulának ez a mondata, mert számos kórokozókat hordozó szó, kifejezés, intézménynév háttérbe szorítja egészséges társait szerte a magyar nyelvterületen, olykor-olykor még a magyarországi közszolgálati médiumokban is.
A Kossuth Rádióban például az iskolanevek használatában azért alakulhatott ki egy bizonyos fokú összevisszaság, mert a határon túli tudósítók szóhasználata nem egységes, az elnevezések idehaza is eltérnek a normatív változattól, és a rádiónál – úgy tűnik – nincs nyelvi szűrő, ezért az adásba kerülő elnevezések nem egészen világosak minden hallgató számára. Valós példával élve: az említett rádió csíkszeredai tudósítója Márton Áron Gimnáziumról beszél (így jó, ma így helyes!), a marosvásárhelyi munkatárs Bolyai Farkas Elméleti Líceumot említ, a temesvári a Bartók Béla Líceum eseményeiről beszél, a brassói pedig az Áprily Lajos Főgimnázium gondjairól számol be... Egy és ugyanazon típusú iskola esetében. Ilyen szempontból nem jobb a helyzet Kolozsváron, Nagyváradon vagy Szatmárnémetiben sem.
A fő baj a román nyelvi dominanciában keresendő, abban gyökerezik a fordítói hozzá nem értés, amelyet Erdély-szerte bátorít a román oktatási minisztérium iskolanevekről készült listája is. Abban sok rossz – rendszerváltás után született! – magyar iskolanév található (ezért volna jó a listát átdolgozni a kolozsvári egyetem magyar nyelvészeti tanszékének közreműködésével). Eligazító általános szabályként kellene elfogadnunk a normatív változat egységének kialakítását és megőrzését (kivételekkel természetesen számolnunk kell). Nálunk a román iskolanév helyes magyar megfelelőjét kell megkeresnünk, azt a formát, amely megfelel ma az egységes normatív változatnak.
Az általános iskola nem gimnázium
Például a román liceul teoretic normatív magyar megfelelője a gimnázium, nem az elméleti líceum. A szaklíceum helyes megfelelője a szakközépiskola, a műszaki kollégiumé (colegiu tehnic): műszaki szakközépiskola. A magyar nyelvben a líceum csak 1945 előtt volt használatos, akkor egy bizonyos 'felekezeti leányközépiskolá'-t jelentett, ma azonban nincs ilyen iskolatípus sem Magyarországon, sem Romániában. Magyarországon a mai iskolanevek egyikében sincs benne a líceum. Az elméleti líceumot (és általában a líceumot), a szaklíceumot, a műszaki kollégiumot ma talán csak az erdélyi magyarok értik, ha értik.
Ma főgimnázium sincs az iskolanevek normatív változatai közt! Valakik úgy gondolták évekkel ezelőtt, hogy a román colegiul naţional legyen főgimnázium magyarul. Valójában rangsorolt, elit gimnáziumokról van szó, amelyek közt van 6 vagy 8 osztályos (azaz évfolyamú) iskola is, de az elnevezése gimnázium. Régen a 8 osztályos gimnáziumot valóban főgimnáziumnak nevezték, abban az időben volt algimnázium is (a 4 osztályosok), ezek azonban 1934-ben megszűntek.
Más példa: Şcoala gimnazială Petőfi Sándor Gimnázium. A magyar rész helyesen: Petőfi Sándor Általános Iskola, ugyanis a román gimnaziu nem azt a középiskolát jelenti, mint a magyar gimnázium.
Az iskolaneveken kívül még számos olyan elnevezés, kifejezés van nálunk forgalomban, amelyek a rossz fordítások miatt eltérnek a csaknem egységes normatív változattól. Ez pedig megnehezíti a magyarok közti szóértést. Nem kellene megfeledkeznünk a nyelvek közti különbözőségékről, és sokszor tévedés azt gondolnunk, hogy a román és a magyar szó alakra, külső formára is kell, hogy hasonlítson egymásra (liceu – líceum, gimnaziu – gimnázium, colegiu – kollégium stb.) Ilyenkor arra is gondolnunk kell, hogy
óriási különbség van a magyar nyelvi határ és országhatár közt!
Regionális közszolgálati rádióban többször is hallottam mostanában egyetem előtti oktatásról. Magyarul ezt egyszerűen közoktatásnak nevezzük. Ugyancsak a rádióban hallottam (többször is): akik a vizsgán elestek... Aztán kiderült a mondottak alapján: azokról volt szó, akik a vizsgán megbuktak ('elégtelen osztályzatot kaptak'), nem pedig azokról, akik mondjuk megbotlottak vagy elszédültek és elterültek a földön.
Még mindig a rádió: Bikinihez hasonló fürdőkosztüm volt rajta. Helyesen: fürdőruha. Noha az erdélyi magyarban román hatásra széltében-hosszában elterjedt a kosztüm szó helytelen használata (férfikosztüm, síkosztüm), az egységes irodalmi és köznyelvben két jelentése ismert: 1. Ugyanabból az anyagból készült rövid kabátból és szoknyából álló női öltözék. 2. Jelmez (a színházi életben). Nyelvünk szokása szerint tehát kosztümöt csak a nők viselnek, ők vehetnek magukra bikinihez hasonló fürdőruhát, a férfiak viszont fürdőnadrágban strandolnak, öltönyt viselnek, és mindkét nem síruhában sízik.
A szó szerinti fordítás miatt csaknem teljesen kiszorította a használatból a küldőpapír a beutalót, az igazságügyi bélyeg az illetékbélyeget, a perfúzió az infúziót, a reanimáló az intenzív osztályt, a gripa vagy grippa az influenzát. És még lehetne sorolni a megértést nehezítő példákat (tanács – önkormányzat, municípium – megyei jogú város stb.).
Leginkább mégis azon csodálkozom, hogy közszolgálati televízió főszerkesztője néptanácsot (!) emlegetett 2015 szeptemberében egy székelyföldi rádióműsorban (a táncosok a néptanács elől indulnak...). Számára talán fordítás közben az idő is megállt?! A fentiek tükrében talán egyre többen igazat adunk a neves írónak és nyelvművelőnek, Kolozsvári Grandpierre Emilnek:„A nyelv elsősorban az emberi érintkezés eszköze, és csak századsorban a tudomány tárgya".
KOMORÓCZY GYÖRGY
uh.ro
2015. október 30.
Czegő Zoltán „himnuszíróval” tartottak közönségtalálkozót Csíkszeredában
A sepsiszentgyörgyi Czegő Zoltán költő, író volt a meghívottja a csíkszeredai Kájoni János megyei könyvtár csütörtök délutáni közönségtalálkozójának. A pár éve Magyarországról visszatelepült szerzőt a Székely Mikó Kollégium himnusza szerzőjeként is megismerhette a hallgatóság.
Élettörténetébe engedett betekintést Czegő Zoltán költő, író, csütörtök délután Csíkszeredában, a Kájoni János megyei könyvtár közönségtalálkozóján. Az utóbbi években megjelent köteteit elhozó meghívott Cseke Gábor szerkesztő-újságíróval beszélgetve számos olyan eseményről mesélt a résztvevőknek, amelyek az 1989 előtti, erdélyi irodalmi-kultúrtörténeti emlékezet részévé vált. A most 77 éves, 1988-ban Magyarországra kitelepült, majd 2006-ban újból Sepsiszentgyörgyre hazatelepült szerző például részletesen beavatta a közönséget annak részleteibe, hogyan is született meg a Székely Mikó Kollégium Himnusza.
Mint kiderült, az 1969-ben kapott megrendelésre Dancs Árpád zongoristával együtt mondtak igent, s az összehangolás estéjén az ihletet az asztalra tett – kibontatlan maradt – barackpálinka címkéje sarkán levő piros-fehér-zöld csík erősítette. A Székely Mikó Kollégium ócska pianínóján legelőször fölcsendült Himnusz azonban nem maradhatott Himnusz néven, hiszen az állambiztonsági szervek megtorlásával számoltak volna, ezért az egykori rektor és iskolaalapító, „Csutak Vilmos emlékére” címet viselte nyomtatásban.
A legendás Himnuszért Czegő Zoltán ma is aggódik – mint bevallotta. Ezért a tavaly nyomtatásban „Igazat vallani” címmel megjelent költemény lábjegyzeteként jelölte meg: „Ki tudja, mikor tiltják ki Romániából?”
A meghívottat, korábbi közös interjúik fonalán vezetve a beszélgetést Cseke Gábor, pályája állomásain vezette végig: Székelyudvarhely, Marosvásárhelyt, Kolozsvár, Korond, Sepsibükszád, Uzon, Sepsiszentgyörgy, Budapest.
Czegő Zoltán a hivatkozott művekből is felolvasott, beszélt a Medrében él, az Időrianás és a Katonabogár regényeinek keletkezéséről is. Az est dedikálással zárult a könyvtár társalgójában helyet kapó találkozón.
Gellért Edit
maszol.ro
A sepsiszentgyörgyi Czegő Zoltán költő, író volt a meghívottja a csíkszeredai Kájoni János megyei könyvtár csütörtök délutáni közönségtalálkozójának. A pár éve Magyarországról visszatelepült szerzőt a Székely Mikó Kollégium himnusza szerzőjeként is megismerhette a hallgatóság.
Élettörténetébe engedett betekintést Czegő Zoltán költő, író, csütörtök délután Csíkszeredában, a Kájoni János megyei könyvtár közönségtalálkozóján. Az utóbbi években megjelent köteteit elhozó meghívott Cseke Gábor szerkesztő-újságíróval beszélgetve számos olyan eseményről mesélt a résztvevőknek, amelyek az 1989 előtti, erdélyi irodalmi-kultúrtörténeti emlékezet részévé vált. A most 77 éves, 1988-ban Magyarországra kitelepült, majd 2006-ban újból Sepsiszentgyörgyre hazatelepült szerző például részletesen beavatta a közönséget annak részleteibe, hogyan is született meg a Székely Mikó Kollégium Himnusza.
Mint kiderült, az 1969-ben kapott megrendelésre Dancs Árpád zongoristával együtt mondtak igent, s az összehangolás estéjén az ihletet az asztalra tett – kibontatlan maradt – barackpálinka címkéje sarkán levő piros-fehér-zöld csík erősítette. A Székely Mikó Kollégium ócska pianínóján legelőször fölcsendült Himnusz azonban nem maradhatott Himnusz néven, hiszen az állambiztonsági szervek megtorlásával számoltak volna, ezért az egykori rektor és iskolaalapító, „Csutak Vilmos emlékére” címet viselte nyomtatásban.
A legendás Himnuszért Czegő Zoltán ma is aggódik – mint bevallotta. Ezért a tavaly nyomtatásban „Igazat vallani” címmel megjelent költemény lábjegyzeteként jelölte meg: „Ki tudja, mikor tiltják ki Romániából?”
A meghívottat, korábbi közös interjúik fonalán vezetve a beszélgetést Cseke Gábor, pályája állomásain vezette végig: Székelyudvarhely, Marosvásárhelyt, Kolozsvár, Korond, Sepsibükszád, Uzon, Sepsiszentgyörgy, Budapest.
Czegő Zoltán a hivatkozott művekből is felolvasott, beszélt a Medrében él, az Időrianás és a Katonabogár regényeinek keletkezéséről is. Az est dedikálással zárult a könyvtár társalgójában helyet kapó találkozón.
Gellért Edit
maszol.ro
2015. október 31.
Apor-konferenciára került sor Csíkszeredában
Csíkszeredában az Erdélyi Múzeum-Egyesület Csíkszeredai Fiókegyesülete, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa és a Sapientia EMTE Csíkszeredai Kara megemlékező Tudományos Konferenciát szervezett Magyar Tudomány Napja Erdélyben rendezvénysorozat alkalmából „Apor Károly, a kiváló erdélyi jogász, közgazdász, születésének 200., Apor Vilmos, az első székely boldog halálának 70. évfordulója” címmel.
Apor Károly Apor Lázár erdélyi kancellár fia volt. Iskoláit Nagybányán kezdte, középiskolai és jogi tanulmányait 1835–1836-ban a pozsonyi jogakadémián, majd Bécsben végezte.
1837-ben az erdélyi udvari kancelláriánál gyakornokoskodott; a következő évben már Kolozsvárra, az erdélyi főkormányszékhez tették át és még azon évben Marosvásárhelyre, a királyi táblához joggyakornokul, 1842-ben pedig számfeletti táblai ülnökül kineveztetvén, az erdélyi országgyűlésnek is hivatalból tagja volt. Itt a konzervatív párthoz csatlakozott.
Az 1848–1849-es szabadságharcban mint nemzetőr vett részt, majd Bécsbe menekült. 1849 végén visszatért Erdélybe s törvényszéki szolgálatot vállalt. 1853-ban elnök lett a fogarasi törvényszéknél; 1854-ben a nagyszebeni törvényszékhez került előadónak, majd a marosvásárhelyi törvényszék elnökévé nevezték ki; 1857-ben az úrbéri törvényszéknek, 1860. július elején pedig a főtörvényszéknek lett elnöke. 1861. június 17-én az erdélyi törvényes királyi tábla elnökévé; végül 1869. május elején az újonnan fölállított marosvásárhelyi királyi ítélőtábla elnökévé nevezték ki.
Egyike volt Erdély legkitűnőbb gazdáinak, különösen a gyümölcs- és bortermelés terén. Az ország egyik első amatőr fényképésze volt.
Jelentős szerepe volt 1879-ben a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság alakulásánál, amelynek első elnökévé választották.
Apor Vilmos boldoggá avatott magyar vértanú püspök Segesváron született, 1915-ben Nagyváradon szentelték pappá. 26 évesen nagy tekintélyre tett szert, amikor a román katonák túszszedő akciója után, az elfogott gyulai polgárok ügyében Bukarestbe utazott, s román királynénál kieszközölte a túszok szabadon bocsátását. 1918-ban nevezték ki plébánosnak. Kiemelten foglalkozott az egyház szociális felelősségével, gyermek-ínségkonyhát működtetett, számos közösséget hozott létre, templomot újított föl. 49 éves korában Gyulán szentelték püspökké.
A német megszállás és nyilas hatalomátvétel után felekezetre és etnikumra való tekintet nélkül állt ki az üldözöttek mellett. Keményen bírálta és ostorozta a fennálló rendet, személyesen kelt a kiszolgáltatottak védelmére a német és nyilas vezetőkkel szemben.
1945. március 28-án megkezdődött Győr ostroma. Március 30-án, miután a rezidenciájára menekült asszonyok kiadását megtagadta, egy szovjet katona dulakodás közben halálosan megsebesítette. Április 2-án, húsvét hétfőn, hajnali egy órakor belehalt sérüléseibe. Holttestét a győri kármelita templom kriptájában temették el. 1986. május 23-án a székesegyházban helyezték végső nyughelyére.
1997-ben II. János Pál pápa boldoggá avatta.
Az eme.ro és a hu.wikipedia.org nyomán
Erdély.ma
Csíkszeredában az Erdélyi Múzeum-Egyesület Csíkszeredai Fiókegyesülete, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa és a Sapientia EMTE Csíkszeredai Kara megemlékező Tudományos Konferenciát szervezett Magyar Tudomány Napja Erdélyben rendezvénysorozat alkalmából „Apor Károly, a kiváló erdélyi jogász, közgazdász, születésének 200., Apor Vilmos, az első székely boldog halálának 70. évfordulója” címmel.
Apor Károly Apor Lázár erdélyi kancellár fia volt. Iskoláit Nagybányán kezdte, középiskolai és jogi tanulmányait 1835–1836-ban a pozsonyi jogakadémián, majd Bécsben végezte.
1837-ben az erdélyi udvari kancelláriánál gyakornokoskodott; a következő évben már Kolozsvárra, az erdélyi főkormányszékhez tették át és még azon évben Marosvásárhelyre, a királyi táblához joggyakornokul, 1842-ben pedig számfeletti táblai ülnökül kineveztetvén, az erdélyi országgyűlésnek is hivatalból tagja volt. Itt a konzervatív párthoz csatlakozott.
Az 1848–1849-es szabadságharcban mint nemzetőr vett részt, majd Bécsbe menekült. 1849 végén visszatért Erdélybe s törvényszéki szolgálatot vállalt. 1853-ban elnök lett a fogarasi törvényszéknél; 1854-ben a nagyszebeni törvényszékhez került előadónak, majd a marosvásárhelyi törvényszék elnökévé nevezték ki; 1857-ben az úrbéri törvényszéknek, 1860. július elején pedig a főtörvényszéknek lett elnöke. 1861. június 17-én az erdélyi törvényes királyi tábla elnökévé; végül 1869. május elején az újonnan fölállított marosvásárhelyi királyi ítélőtábla elnökévé nevezték ki.
Egyike volt Erdély legkitűnőbb gazdáinak, különösen a gyümölcs- és bortermelés terén. Az ország egyik első amatőr fényképésze volt.
Jelentős szerepe volt 1879-ben a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság alakulásánál, amelynek első elnökévé választották.
Apor Vilmos boldoggá avatott magyar vértanú püspök Segesváron született, 1915-ben Nagyváradon szentelték pappá. 26 évesen nagy tekintélyre tett szert, amikor a román katonák túszszedő akciója után, az elfogott gyulai polgárok ügyében Bukarestbe utazott, s román királynénál kieszközölte a túszok szabadon bocsátását. 1918-ban nevezték ki plébánosnak. Kiemelten foglalkozott az egyház szociális felelősségével, gyermek-ínségkonyhát működtetett, számos közösséget hozott létre, templomot újított föl. 49 éves korában Gyulán szentelték püspökké.
A német megszállás és nyilas hatalomátvétel után felekezetre és etnikumra való tekintet nélkül állt ki az üldözöttek mellett. Keményen bírálta és ostorozta a fennálló rendet, személyesen kelt a kiszolgáltatottak védelmére a német és nyilas vezetőkkel szemben.
1945. március 28-án megkezdődött Győr ostroma. Március 30-án, miután a rezidenciájára menekült asszonyok kiadását megtagadta, egy szovjet katona dulakodás közben halálosan megsebesítette. Április 2-án, húsvét hétfőn, hajnali egy órakor belehalt sérüléseibe. Holttestét a győri kármelita templom kriptájában temették el. 1986. május 23-án a székesegyházban helyezték végső nyughelyére.
1997-ben II. János Pál pápa boldoggá avatta.
Az eme.ro és a hu.wikipedia.org nyomán
Erdély.ma
2015. november 2.
A hiány természete
Ha lassan is, de lejártak a falunapok Háromszék megyében. Azokkal sok bajom nem volt, másoknak sem a szervezőkön kívül. Dőlt a sör, a miccs, a fléken. Csak azért jelzem, hogy lejártak, mert havonta a Hírmondó két belső oldalt a falunapoknak szentelt. Most, november legelején illene a színházainkról is szólnunk, él az évad.
Nézem a csíkszeredai műsort, igen a sepsiszentgyörgyit, a többit, el Budapestig, és arra a következtetésre jutok ezredszer is, hogy a kortárs drámaművészetnek nincs helye színpadainkon. Ja, hogy Spiró György mindenütt ott van, az érthető. Aki Spirót rendez, azt díjazzák. Ám keresem, nem találom Székely János (1929–1993) nagyszerű drámáit; Caligula helytartója sok sikert aratott több országban. A Hugenották megkapta, megdöbbentette Sepsiszentgyörgyön a közönséget az egyik színházi kollokviumon. De meg Szolnok, Budapest közönségét is. És hol a Vak Béla király? Ma már nincs, mármint közönsége. Mert színpadot sem kap sem Erdélyben, sem Magyarországon.
Nem találjuk Sütő András, Kocsis István, Visky András és sok más szerző drámáit színpadainkon. Tudnám okát adni, vitatéma is lehetne.
Sok helyen meggyalázzák Shakespeare-t, meg Tamási Áron műveit, lepusztítják Katona József Bánk bánját, s ahol Júlia és Rómeó nyílt színen koitál, Othello pedig elveszejtett nagysága helyett a középszerű hajléktalan figurájává vált, ott – mit is keresek ott?
Keresem a drámairodalmunk igazát. Nekünk nem csak azért kell fölmutatnunk irodalomművészetünk eleven igazát, hogy megmutassuk: Ficoék, Pontáék ellenére még élünk; jelenlétünk saját színpadainkon létszükséglet, akár a levegő, a szó, a kenyér.
Égbe kiáltó furcsaságokat cserélnék én valami másra. Szörnyeket könnyű festeni, élni azonban képtelenek azok. Teremtőik viszont igen jól élnek magyarellenes, idegenimádó szigeteiken. Fájt látnom, amint a mai fiatal nemzedék kikacagja a ki- és felfordított színpadi dráma konfliktusait. És igaza van a nemzedéknek sokszor, mert röhögvényessé lehet tenni bármit, ha kinek van képe azt a deszkákra vinni.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely
Ha lassan is, de lejártak a falunapok Háromszék megyében. Azokkal sok bajom nem volt, másoknak sem a szervezőkön kívül. Dőlt a sör, a miccs, a fléken. Csak azért jelzem, hogy lejártak, mert havonta a Hírmondó két belső oldalt a falunapoknak szentelt. Most, november legelején illene a színházainkról is szólnunk, él az évad.
Nézem a csíkszeredai műsort, igen a sepsiszentgyörgyit, a többit, el Budapestig, és arra a következtetésre jutok ezredszer is, hogy a kortárs drámaművészetnek nincs helye színpadainkon. Ja, hogy Spiró György mindenütt ott van, az érthető. Aki Spirót rendez, azt díjazzák. Ám keresem, nem találom Székely János (1929–1993) nagyszerű drámáit; Caligula helytartója sok sikert aratott több országban. A Hugenották megkapta, megdöbbentette Sepsiszentgyörgyön a közönséget az egyik színházi kollokviumon. De meg Szolnok, Budapest közönségét is. És hol a Vak Béla király? Ma már nincs, mármint közönsége. Mert színpadot sem kap sem Erdélyben, sem Magyarországon.
Nem találjuk Sütő András, Kocsis István, Visky András és sok más szerző drámáit színpadainkon. Tudnám okát adni, vitatéma is lehetne.
Sok helyen meggyalázzák Shakespeare-t, meg Tamási Áron műveit, lepusztítják Katona József Bánk bánját, s ahol Júlia és Rómeó nyílt színen koitál, Othello pedig elveszejtett nagysága helyett a középszerű hajléktalan figurájává vált, ott – mit is keresek ott?
Keresem a drámairodalmunk igazát. Nekünk nem csak azért kell fölmutatnunk irodalomművészetünk eleven igazát, hogy megmutassuk: Ficoék, Pontáék ellenére még élünk; jelenlétünk saját színpadainkon létszükséglet, akár a levegő, a szó, a kenyér.
Égbe kiáltó furcsaságokat cserélnék én valami másra. Szörnyeket könnyű festeni, élni azonban képtelenek azok. Teremtőik viszont igen jól élnek magyarellenes, idegenimádó szigeteiken. Fájt látnom, amint a mai fiatal nemzedék kikacagja a ki- és felfordított színpadi dráma konfliktusait. És igaza van a nemzedéknek sokszor, mert röhögvényessé lehet tenni bármit, ha kinek van képe azt a deszkákra vinni.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely
2015. november 3.
Kopjafát avattak a Petőfinél
A tanintézet 135. születésnapját ünnepelték kedden a csíkszeredai Petőfi Sándor Általános Iskolában.
László Károly, az iskola igazgatója köszöntőbeszédében elmondta, az intézmény több mint egy évszázados fennállása óta döntően meghatározta megannyi generáció életét. „Méltó utódai vagyunk azoknak, akik egykoron az iskolát megalapították. Szellemi műhely és egyben második otthon is az iskolánk” – fogalmazott.
Az eseményen Darvas Kozma József római katolikus esperes is megosztotta ünnepi gondolatait a jelenlevőkkel, ezt követően megáldotta az iskola udvarára elhelyezett kopjafát, azt kívánva, hogy a tanintézet továbbra is teret és helyet biztosítson az ott tanuló gyerekeknek a kibontakozásra.
Molnár Rajmond
Székelyhon.ro
A tanintézet 135. születésnapját ünnepelték kedden a csíkszeredai Petőfi Sándor Általános Iskolában.
László Károly, az iskola igazgatója köszöntőbeszédében elmondta, az intézmény több mint egy évszázados fennállása óta döntően meghatározta megannyi generáció életét. „Méltó utódai vagyunk azoknak, akik egykoron az iskolát megalapították. Szellemi műhely és egyben második otthon is az iskolánk” – fogalmazott.
Az eseményen Darvas Kozma József római katolikus esperes is megosztotta ünnepi gondolatait a jelenlevőkkel, ezt követően megáldotta az iskola udvarára elhelyezett kopjafát, azt kívánva, hogy a tanintézet továbbra is teret és helyet biztosítson az ott tanuló gyerekeknek a kibontakozásra.
Molnár Rajmond
Székelyhon.ro
2015. november 4.
Archaikus imádságok Pusztinából
Mindenszentek estéjén a pusztinai Magyar Házban mutatták be Nyisztor Tinka Magyarul imádkoznak Szent István gyermekei a templomban című imádságos szöveggyűjteményét. A kötetbemutatón archaikus magyar nyelvű énekek és imádságok hangzottak el, majd a résztvevők a gyertyákkal és lámpákkal kivilágított pusztinai temetőben imádkoztak anyanyelvükön őseik sírjánál.
Az anyanyelvű vallásosság és az imádságok szerepéről, kapcsolatáról Pozsony Ferenc egyetemi tanár beszélt. Kiemelte: a Keleti-Kárpátok soha sem jelentettek átjárhatatlan határt a Moldvában és az Erdélyben élő magyarok között, évszázadokon át nemcsak az emberek, hanem velük együtt a szellemi és a tárgyi javak is folyamatosan közlekedtek. A Moldvában élő római katolikus magyar falusi közösségek életében jelentős egyházi és társadalmi szerepet játszottak a deákoknak nevezett kántorok, akik korábban Csíksomlyón és a Kézdivásárhely melletti Kantában tanultak, majd imádságos- és énekeskönyveikkel együtt életük végéig hűséggel szolgálták egy-egy csángó falu népét. A szerző a Bethlen Gábor Alap támogatásával válogatta, szerkesztette azt a magyar nyelvű, archaikus imádságokból álló szöveganyagot, amit pusztinai kegyes asszonyok és férfiak egészen napjainkig használnak advent és nagyböjt idején, valamint a halott melletti virrasztókban. Pozsony Ferenc elmondta, mivel ezek a vallásos szövegek rendre kiszorultak a hivatalos templomi szertartásokból és gyakorlatból, csak a privát térben, a szájhagyományozódás és az írásbeliség révén maradtak fenn nemzedékről nemzedékre. Éppen ezért a Csíkszeredában megjelentetett imádságos kiadvány nagyon fontos hiányt pótol. A Hargita Megye Tanácsa, a Hargita Megyei Kulturális Központ és a pusztinai Szent István Egyesület által kiadott kötet Ádám Gyula 1980–1990-es években készített drámai fotóit is tartalmazza.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Mindenszentek estéjén a pusztinai Magyar Házban mutatták be Nyisztor Tinka Magyarul imádkoznak Szent István gyermekei a templomban című imádságos szöveggyűjteményét. A kötetbemutatón archaikus magyar nyelvű énekek és imádságok hangzottak el, majd a résztvevők a gyertyákkal és lámpákkal kivilágított pusztinai temetőben imádkoztak anyanyelvükön őseik sírjánál.
Az anyanyelvű vallásosság és az imádságok szerepéről, kapcsolatáról Pozsony Ferenc egyetemi tanár beszélt. Kiemelte: a Keleti-Kárpátok soha sem jelentettek átjárhatatlan határt a Moldvában és az Erdélyben élő magyarok között, évszázadokon át nemcsak az emberek, hanem velük együtt a szellemi és a tárgyi javak is folyamatosan közlekedtek. A Moldvában élő római katolikus magyar falusi közösségek életében jelentős egyházi és társadalmi szerepet játszottak a deákoknak nevezett kántorok, akik korábban Csíksomlyón és a Kézdivásárhely melletti Kantában tanultak, majd imádságos- és énekeskönyveikkel együtt életük végéig hűséggel szolgálták egy-egy csángó falu népét. A szerző a Bethlen Gábor Alap támogatásával válogatta, szerkesztette azt a magyar nyelvű, archaikus imádságokból álló szöveganyagot, amit pusztinai kegyes asszonyok és férfiak egészen napjainkig használnak advent és nagyböjt idején, valamint a halott melletti virrasztókban. Pozsony Ferenc elmondta, mivel ezek a vallásos szövegek rendre kiszorultak a hivatalos templomi szertartásokból és gyakorlatból, csak a privát térben, a szájhagyományozódás és az írásbeliség révén maradtak fenn nemzedékről nemzedékre. Éppen ezért a Csíkszeredában megjelentetett imádságos kiadvány nagyon fontos hiányt pótol. A Hargita Megye Tanácsa, a Hargita Megyei Kulturális Központ és a pusztinai Szent István Egyesület által kiadott kötet Ádám Gyula 1980–1990-es években készített drámai fotóit is tartalmazza.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. november 5.
Tudós a végeken
Ez a címe annak a kis kötetnek, amelyet Sarány István csíkszeredai újságíró állított össze dr. Kelemen József csíkszeredai kórboncnok főorvosról, a nemzetközi hírnevet szerzett neuropatológusról, aki a múlt évben távozott az élők sorából. /Tudós a végeken. Dr. Kelemen József az igaz ember/
Dr. Kelemen József Szászrégenben született, Marosvásárhelyen járt iskolába, itt végezte el az orvosi egyetemet, és indult ígéretes kutatói pályája az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem neves tudós professzorai mellett.
A korai sikereket felmutató pályát törte kettőbe a magyar tannyelvű egyetem jellegének a megváltoztatására irányuló törekvés, aminek következtében azt az egyetemi oktatói állást, ami tudományos eredményei alapján őt illette volna meg, idegenből hozott személy foglalta el. Dr. Kelemen József az önkéntes "száműzetést" vállalva telepedett le Csíkszeredában, ahol bebizonyította, hogy nemcsak egyetemi környezetben lehet eredményes, értékteremtő, értékőrző és értékközvetítő munkát végezni, hanem az akkor peremvidéknek számító székelyföldi kisvárosban is – olvasható a kötet előszavában.
Dr. Kelemen József népszerű volt Csíkszeredában – derül ki a helyi sajtó képviselőinek vele készített interjúiból, amelyek életének és pályájának alakulása mellett részletesen bemutatják a marosvásárhelyi egyetem légkörét az 1950-es évek végétől a hetvenes évek kezdetéig.
Egyetemi hallgatóként kristályosodott ki érdeklődése az anatómia, a központi idegrendszer és a szervek belső beidegződése iránt. Korán bekerült Maros Tibor professzor és Lázár László előadótanár idegrendszer-kutató csoportjába, ahol az idegrostokat kimutató idegezüstözési eljárásokat sajátította el. Ez döntő tényező volt abban, hogy később tizenegy olyan idegfestési eljárást dolgozott ki, amit a Román Tudományos Akadémia újításként fogadott el. Az 1956-os események következményei őt sem kímélték. A diákként elkezdett kutatómunkát négyévi vidéki körorvosi ténykedés után folytathatta a Román Tudományos Akadémia 1962-ben alakult marosvásárhelyi kutatóintézetében. Bukarestben szakvizsgázott kórbonctanból, doktori dolgozatának témája az allergiás agyvelőgyulladás volt.
1971-ben Humboldt-ösztöndíjjal a müncheni Max Planck pszichiátriai intézetben az öregedő agy elváltozásait kutatta. Ottléte alatt olyan ezüstözési eljárást dolgozott ki, amivel az Alzheimer-kór elváltozásait könnyen ki lehet mutatni. Bár marasztalták, hazatért, és 1972-ben megkapta az orvostudományok doktora és a kórboncnoki főorvos címet. Annak ellenére, hogy a három legjelentősebb agykutató között tartották számon, az egyetem szövettani katedráján meghirdetett állásra mást vettek fel. "Az egyetem akkori didaktikai rektora Pop de Popa Ioan volt, behívott és azt mondta: értsem meg, központi utasítás van arra, hogy fel kell javítani a marosvásárhelyi orvosi egyetem oktatói közösségének nemzetiségi összetételét" – nyilatkozta a sorsdöntő eseményről.
Mivel Magyarországra sem sikerült kitelepednie, úgy döntött, hogy a csíkszeredai kórházat választja, ahol nem volt kórboncnok főorvos. Csíkszeredában megszervezte a kórbonctant és a kórszövettant, 1977-ben a törvényszéki orvostan vezetőjévé is kinevezték, és tíz éven át mind a két osztályt vezette. Bár kudarcnak érezte, hogy a kórbonctan nem kapott modern készülékeket, a tudományos munkát sohasem hagyta abba. Dr. Megyes Tibor sebészkollégájával közösen az emlődaganatok gyors azonosítását lehetővé tévő módszert fejlesztett ki. Sikernek tartotta, hogy 1994-ben felavatták a kórbonctan új épületét, s büszke volt arra, hogy öt szakorvost nevelt ki, és jól felkészült, ambíciós utódra hagyta az intézetet.
Munkásságát a szakma mindvégig elismerte. 1991-ben újabb Humboldt-ösztöndíjjal Berlinben végzett kutatómunkát, eredményeit amerikai és román állami kitüntetésekkel jutalmazták, 1991-től a Nemzetközi Agykutató Társaság tagjává vált, a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagjai közé választotta, sok díjjal, kitüntetéssel értékelték tevékenységét, a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórház frissen felújított könyvtára a dr. Kelemen József nevét vette fel. (b.)
Dr. Kelemen József /Szászrégen, 1934. nov.9. – Csíkszereda, 2014. szept. 6./
Népújság (Marosvásárhely)
Ez a címe annak a kis kötetnek, amelyet Sarány István csíkszeredai újságíró állított össze dr. Kelemen József csíkszeredai kórboncnok főorvosról, a nemzetközi hírnevet szerzett neuropatológusról, aki a múlt évben távozott az élők sorából. /Tudós a végeken. Dr. Kelemen József az igaz ember/
Dr. Kelemen József Szászrégenben született, Marosvásárhelyen járt iskolába, itt végezte el az orvosi egyetemet, és indult ígéretes kutatói pályája az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem neves tudós professzorai mellett.
A korai sikereket felmutató pályát törte kettőbe a magyar tannyelvű egyetem jellegének a megváltoztatására irányuló törekvés, aminek következtében azt az egyetemi oktatói állást, ami tudományos eredményei alapján őt illette volna meg, idegenből hozott személy foglalta el. Dr. Kelemen József az önkéntes "száműzetést" vállalva telepedett le Csíkszeredában, ahol bebizonyította, hogy nemcsak egyetemi környezetben lehet eredményes, értékteremtő, értékőrző és értékközvetítő munkát végezni, hanem az akkor peremvidéknek számító székelyföldi kisvárosban is – olvasható a kötet előszavában.
Dr. Kelemen József népszerű volt Csíkszeredában – derül ki a helyi sajtó képviselőinek vele készített interjúiból, amelyek életének és pályájának alakulása mellett részletesen bemutatják a marosvásárhelyi egyetem légkörét az 1950-es évek végétől a hetvenes évek kezdetéig.
Egyetemi hallgatóként kristályosodott ki érdeklődése az anatómia, a központi idegrendszer és a szervek belső beidegződése iránt. Korán bekerült Maros Tibor professzor és Lázár László előadótanár idegrendszer-kutató csoportjába, ahol az idegrostokat kimutató idegezüstözési eljárásokat sajátította el. Ez döntő tényező volt abban, hogy később tizenegy olyan idegfestési eljárást dolgozott ki, amit a Román Tudományos Akadémia újításként fogadott el. Az 1956-os események következményei őt sem kímélték. A diákként elkezdett kutatómunkát négyévi vidéki körorvosi ténykedés után folytathatta a Román Tudományos Akadémia 1962-ben alakult marosvásárhelyi kutatóintézetében. Bukarestben szakvizsgázott kórbonctanból, doktori dolgozatának témája az allergiás agyvelőgyulladás volt.
1971-ben Humboldt-ösztöndíjjal a müncheni Max Planck pszichiátriai intézetben az öregedő agy elváltozásait kutatta. Ottléte alatt olyan ezüstözési eljárást dolgozott ki, amivel az Alzheimer-kór elváltozásait könnyen ki lehet mutatni. Bár marasztalták, hazatért, és 1972-ben megkapta az orvostudományok doktora és a kórboncnoki főorvos címet. Annak ellenére, hogy a három legjelentősebb agykutató között tartották számon, az egyetem szövettani katedráján meghirdetett állásra mást vettek fel. "Az egyetem akkori didaktikai rektora Pop de Popa Ioan volt, behívott és azt mondta: értsem meg, központi utasítás van arra, hogy fel kell javítani a marosvásárhelyi orvosi egyetem oktatói közösségének nemzetiségi összetételét" – nyilatkozta a sorsdöntő eseményről.
Mivel Magyarországra sem sikerült kitelepednie, úgy döntött, hogy a csíkszeredai kórházat választja, ahol nem volt kórboncnok főorvos. Csíkszeredában megszervezte a kórbonctant és a kórszövettant, 1977-ben a törvényszéki orvostan vezetőjévé is kinevezték, és tíz éven át mind a két osztályt vezette. Bár kudarcnak érezte, hogy a kórbonctan nem kapott modern készülékeket, a tudományos munkát sohasem hagyta abba. Dr. Megyes Tibor sebészkollégájával közösen az emlődaganatok gyors azonosítását lehetővé tévő módszert fejlesztett ki. Sikernek tartotta, hogy 1994-ben felavatták a kórbonctan új épületét, s büszke volt arra, hogy öt szakorvost nevelt ki, és jól felkészült, ambíciós utódra hagyta az intézetet.
Munkásságát a szakma mindvégig elismerte. 1991-ben újabb Humboldt-ösztöndíjjal Berlinben végzett kutatómunkát, eredményeit amerikai és román állami kitüntetésekkel jutalmazták, 1991-től a Nemzetközi Agykutató Társaság tagjává vált, a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagjai közé választotta, sok díjjal, kitüntetéssel értékelték tevékenységét, a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórház frissen felújított könyvtára a dr. Kelemen József nevét vette fel. (b.)
Dr. Kelemen József /Szászrégen, 1934. nov.9. – Csíkszereda, 2014. szept. 6./
Népújság (Marosvásárhely)
2015. november 6.
Megnyílt Csíkszeredában a II. Székelyföldi Fotóbiennálé kiállítása
A VI. Székelyföld Napok kiemelkedő rendezvényének sepsiszentgyörgyi megnyitóját követően november 5-én, csütörtökön Csíkszeredába érkezett a II. Székelyföldi Fotóbiennálé kiállítása.
Az eseményt a Lux Aurumque kamarakórus tette még ünnepélyesebbé, majd Ferencz Angéla, a Hargita Megyei Kulturális Központ igazgatója köszöntötte a jelenlévőket. Nagy József, Kovászna Megye Tanácsának alelnöke beszédében kiemelte, hogy az idén hatodik alkalommal megszervezett Székelyföldi Napokkal Kovászna, Hargita és Maros megye bebizonyította, hogy kulturális és művelődési téren meg tudják mozgatni a térség lakóit, hiszen a programok színvonalasak voltak, melyek közül kiemelkedik a fotóbiennálé.
Vargyasi Levente, a Kovászna Megyei Művelődési Központ munkatársa szerint a zsűrinek 18 országból 148 alkotó által beküldött 1538 munkából kellett kiválasztania azokat az alkotásokat, amelyek bekerültek a katalógusba. Kovács László Attila kurátor megköszönte a főtámogató Kovászna és Hargita megye tanácsának, illetve az alintézményeikként működő kulturális központok támogatását, ugyanakkor kiemelte, hogy a majd 150 alkotóból 37 Hargita megyei fotóművész bizonyítja, hogy a megyében a vizuális nevelést több intézmény és fotóművész végzi eredményesen.
Balási Csaba, a Nemzetközi Fotóművészek Szövetségének (FIAP) delegáltja és a Romániai Fotóművészek Szövetségének alelnöke (AAFR) hangsúlyozta, hogy az első kis, regionális fotóbiennáléhoz képest az idei nemzetközi szintre emelkedett, Székelyföldön ez az első ilyen szintű kiállítás. A katalógus kapcsán, melynek borítóján Vitos Hajnal csíkszeredai művész munkája látható, Balási Csaba megjegyezte: az Székelyföld névjegykártyája, hiszen mindazonáltal, hogy eljut a 18 országba, székelyföldi művészek munkája is nagy számban megtalálható benne.
maszol.ro
A VI. Székelyföld Napok kiemelkedő rendezvényének sepsiszentgyörgyi megnyitóját követően november 5-én, csütörtökön Csíkszeredába érkezett a II. Székelyföldi Fotóbiennálé kiállítása.
Az eseményt a Lux Aurumque kamarakórus tette még ünnepélyesebbé, majd Ferencz Angéla, a Hargita Megyei Kulturális Központ igazgatója köszöntötte a jelenlévőket. Nagy József, Kovászna Megye Tanácsának alelnöke beszédében kiemelte, hogy az idén hatodik alkalommal megszervezett Székelyföldi Napokkal Kovászna, Hargita és Maros megye bebizonyította, hogy kulturális és művelődési téren meg tudják mozgatni a térség lakóit, hiszen a programok színvonalasak voltak, melyek közül kiemelkedik a fotóbiennálé.
Vargyasi Levente, a Kovászna Megyei Művelődési Központ munkatársa szerint a zsűrinek 18 országból 148 alkotó által beküldött 1538 munkából kellett kiválasztania azokat az alkotásokat, amelyek bekerültek a katalógusba. Kovács László Attila kurátor megköszönte a főtámogató Kovászna és Hargita megye tanácsának, illetve az alintézményeikként működő kulturális központok támogatását, ugyanakkor kiemelte, hogy a majd 150 alkotóból 37 Hargita megyei fotóművész bizonyítja, hogy a megyében a vizuális nevelést több intézmény és fotóművész végzi eredményesen.
Balási Csaba, a Nemzetközi Fotóművészek Szövetségének (FIAP) delegáltja és a Romániai Fotóművészek Szövetségének alelnöke (AAFR) hangsúlyozta, hogy az első kis, regionális fotóbiennáléhoz képest az idei nemzetközi szintre emelkedett, Székelyföldön ez az első ilyen szintű kiállítás. A katalógus kapcsán, melynek borítóján Vitos Hajnal csíkszeredai művész munkája látható, Balási Csaba megjegyezte: az Székelyföld névjegykártyája, hiszen mindazonáltal, hogy eljut a 18 országba, székelyföldi művészek munkája is nagy számban megtalálható benne.
maszol.ro
2015. november 6.
Békés sétából hangosodó tiltakozás
A politikustársadalom megtisztításáért – szerdán békés sétaként – indult csíkszeredai civil megmozdulások napról napra több embert vonzanak a Szabadság térre. Míg szerdán tízen, majd csütörtökön mintegy ötvenen, addig péntek estére már jóval több mint százan kapcsolódtak be az országszerte is egyre nagyobb méreteket öltő tiltakozóhullámba.
Több százan gyújtottak mécsest és gyertyát kedden a megyeháza előtt, hogy kifejezzék szolidaritásukat a bukaresti tragédiában elhunytak hozzátartozóival. Másnap a Facebook közösségi oldalon az „újrakezdést”, „újraindítást” segítő békés sétát hirdettek, a felhívásra tízen jelentek meg Csíkszereda főterén. Csütörtökön már közel ötvenre nőtt „a rendszerrel elégedetlenek” száma.
A péntek esti felhívásra – először – jelentek meg a fiatalok kisebb transzparesekkel, többen kürtöt, román zászlót vittek magukkal. A Szabadság téren százötven főre tehető kisebb tömeg gyűlt össze 19 óra után, a közelben állomásozó csendőrségi és rendőrségi egységek, illetve egy oldaltáskás, kézikamerájával a tömeget rögzítő férfi felügyelete alatt. Az országszerte elhangzó, a politikai élet megtisztításának szükségességét hangsúlyozó skandálások ismétlődtek, majd a tömeg tett egy kört a főtéren. A felsorakozottak többségében román nemzetiségű fiatalok voltak – emiatt több magyar jelenlévő is a közeli egyetem hallgatóinak távolmaradását nehezményezte.
„Azért vagyok itt, mert egyetértek abban, hogy változásra van szükség a politikusok körében. Ha lehet, akkor fiatalításra kellene sor kerüljön. Ez nem megy egyik napról a másikra, de azért fokozatosan megoldható. Emellett azzal is egyetértek, hogy a mostani politikusok ne csak magukra gondoljanak, hanem azokra is, akik őket megválasztották” – osztotta meg véleményét portálunkkal a megmozduláson részt vevő Kocsis Mihály.
Molnár Rajmond, Pinti Attila
Székelyhon.ro
A politikustársadalom megtisztításáért – szerdán békés sétaként – indult csíkszeredai civil megmozdulások napról napra több embert vonzanak a Szabadság térre. Míg szerdán tízen, majd csütörtökön mintegy ötvenen, addig péntek estére már jóval több mint százan kapcsolódtak be az országszerte is egyre nagyobb méreteket öltő tiltakozóhullámba.
Több százan gyújtottak mécsest és gyertyát kedden a megyeháza előtt, hogy kifejezzék szolidaritásukat a bukaresti tragédiában elhunytak hozzátartozóival. Másnap a Facebook közösségi oldalon az „újrakezdést”, „újraindítást” segítő békés sétát hirdettek, a felhívásra tízen jelentek meg Csíkszereda főterén. Csütörtökön már közel ötvenre nőtt „a rendszerrel elégedetlenek” száma.
A péntek esti felhívásra – először – jelentek meg a fiatalok kisebb transzparesekkel, többen kürtöt, román zászlót vittek magukkal. A Szabadság téren százötven főre tehető kisebb tömeg gyűlt össze 19 óra után, a közelben állomásozó csendőrségi és rendőrségi egységek, illetve egy oldaltáskás, kézikamerájával a tömeget rögzítő férfi felügyelete alatt. Az országszerte elhangzó, a politikai élet megtisztításának szükségességét hangsúlyozó skandálások ismétlődtek, majd a tömeg tett egy kört a főtéren. A felsorakozottak többségében román nemzetiségű fiatalok voltak – emiatt több magyar jelenlévő is a közeli egyetem hallgatóinak távolmaradását nehezményezte.
„Azért vagyok itt, mert egyetértek abban, hogy változásra van szükség a politikusok körében. Ha lehet, akkor fiatalításra kellene sor kerüljön. Ez nem megy egyik napról a másikra, de azért fokozatosan megoldható. Emellett azzal is egyetértek, hogy a mostani politikusok ne csak magukra gondoljanak, hanem azokra is, akik őket megválasztották” – osztotta meg véleményét portálunkkal a megmozduláson részt vevő Kocsis Mihály.
Molnár Rajmond, Pinti Attila
Székelyhon.ro